A Szent Grál öröksége (IV)

 

A Szellemi Iskola minden tanulójának, különösen a belső iskola tanulójának úgy kell kiindulnia, hogy világos fogalmat alkotott magának az előzőkben megbeszélt negatív kapcsolatról, legalábbis akkor, ha egyszer azt akarja majd mondani, hogy pozitívan tudatosan reagál arra, amit a Szellemi Iskola Gnózisnak nevez.

Tudjuk tehát, hogy minden tanulóban van egy mágneses, támogató erő, mely őt az aurikus lény felől tovább unszolja és nyugtalanítja az elhalálozás vermében. Ez a mágneses, hajszoló erő a plexus sacralison keresztül felszáll a kígyótűzoszlopban, majd betölti a „felső termet” a nyílt térben a homlokcsont mögött és ebből a felsőteremből kiindulva egész lényünket. A tanuló így felvétetik szinte egy lobogó tűzbe, mint valami tüzes kemencébe, olyan tűzbe, mely a lényt nem felemészti, hanem az embert életben tartja, szüntelen erős keresésre ösztönözve. Ez olyan folyamat, mely az embert születésétől kezdve foglalkoztathatja és kétségtelenül mindannyiónkat megragadott.

Tudjuk tehát, hogy a nyugtalanításnak ezt az égő tűzét a gnosztikus érintésből kifejlődő mágneses feszültségek okozzák, mindenekelőtt az érintésekre adott negatív reagálás, különösen mikrokozmoszunk előző lakóinak rossz reagálása. Ennek következtében keletkezik az emberben az a mágneses feszültség, amit a tartozás érzésének nevezhetnénk. Ezt a mágneses feszültséget, amelyet már több megbeszélésen elemeztünk Önöknek, összefoglalhatjuk a tartozás vagy bűn kifejezéssel. Tartozás vagy bűn a helytelen módon feldolgozott fényerő összpontosulása, olyan fényerőé, amelyet az ember maga hívott fel, de nagyon helytelenül vagy elvetendő viselkedéssel reagált rá.

És ez a hatalmas, ez az óriási a haláltermészetben: az emberiség szüntelenül erős, mágneses tartozásenergiát, bűnmennyiséget tenyészt a legkülönbözőbb fokozatokban és állapotokban, amely elől nincs menekvés. Valójában minden életmenet egy mágneses tartozásmennyiséget termel. Ez egy természeti folyamat, amelynek minden ember alá van vetve. Ez a dialektikus természet célja: Önt a tartozás, a bűn elemével kell szembesítenie. Bűnre pedig mindig bűnhődés következik. Ez a tartozás, az adósságfeszültség elveszítésére irányuló természettörvényszerű törekvés. Tehát mágneses erők ragadták meg az Önök életét, amelyekre Önök megpróbálnak reagálni, így keletkezik az Önök lénye, az Önök jelleme, a típusa. Egész életvitelüket Önök maguk erre hangolják. Ezért van oly sok különböző ember, akkor is, ha az úgynevezett különbségeket lényegében csoportosíthatjuk.

A bűnre a bűnhődés következik! Valamilyen módon mindannyian bűnhődünk vagy megkísérlünk bűnösségünkre, adósságérzetünkre valamiképpen válaszolni.

Ez tehát egy természettörvényszerű törekvés, amellyel megpróbáljuk a bűnösségérzetünket kirezegtetni és ezzel megszüntetni.

Emiatt minden ember olyan életvitel megválasztásával foglalkozik, amellyel pszichológiai tekintetben a legjobban és legközvetlenebbül követheti a karmikus ösztönt, hogy annak nyomását lehetőleg megkönnyítse.

Vannak olyan helyzetek, olyan pillanatok, amelyekben nyugodtnak, oly kiegyensúlyozottnak érzik magukat, amennyire csak az Önök számára lehetséges! Ezért megpróbálnak újra meg újra ezekhez a nyugodt pillanatokhoz jutni, hogy az adósság mágneses nyomásának érzetétől megszabaduljanak. Bizonyára megértik azonban, hogy ha az ember így harcol önmaga ellen, akkor ezek a pillanatok egyre ritkábbak lesznek, a felszabadultság érzését egyre ritkábban élhetik át.

Nagyon sok emberi viselkedésmód annak a természetösztönnek a következménye, hogy az adósságot lerója, a tartozás érzésétől megszabaduljon, saját bűne elől meneküljön és ezzel több kevesebb egyensúlyt teremtsen az életében.

Bűnnek és bűnhődésnek, az adósságnak és a lerovásának minden emberben közelebb kell kerülnie egymáshoz. Ezért minden embernek – különösen a papi embernek – pszichológusnak kell lennie. Nem nehéz azonban belátni, hogy a vezeklés, a bűnhődés, a lerovás a megfizetés fajtájától függően az adósságérzetet, a bűnérzetet még növelheti, ha ezt az érzetet, ezt a feszültséget nem a helyes irányba ösztönzik. Az emberiség, mindenekelőtt a művelt országokban, mélyen meggörnyedt a feszültségek alatt és minden elképzelhető módon, mások segítségével is, megpróbál ezektől a feszültségektől megmenekülni. A feszültségek okait sok pszichológus keresi és megkísérli az embereket egy kis szabadabb térhez juttatni! Ugye megérzik azonban, hogy ez sohasem vezethet megoldáshoz megszabadító értelemben?

A dialektikus pszichológia egy olyan fáradozás, amellyel az embert a dialektikában bizonyos színvonalon próbálják tartani. A bűn és bűnhődés problémája tekintetében csaknem az egész emberiség egy kísérleti állapotban van. Erre a nagy problémára azonban a dialektikában sohasem fog megoldást találni, vagyis a Szellemi Iskola kifejezése szerint: a rendszerünkben ható mágneses erők óriási hatalmi fejleményeire itt sohasem fog megoldási találni. Minden, valóban minden mágneses feszültségnek az emberiséget végül annak a világos megértéséhez kell elvezetnie, hogy csak egyetlen megoldás, egyetlen pszichológiai recept van a feszültségek feloszlatására: bele kell merülni a Szent Grál fényes világosságába.

Nos, fel lehetne tenni a kérdést: „Mi a legsúlyosabb bűn, mi a legnagyobb adósság?” Önök tudják, hogy az emberek, csoportosulások, népek és fajok erről különbözőképpen vélekednek. Bizonyos azonban, hogy mindazok a különbségek, ha eljön az idejük, annak a világos megértésébe olvadnak, hogy az egyáltalán elkövethető legnagyobb bűn az egyetemes igazságvilágosság ellen elkövetett vétek. Ez a legutolsó és legmélységesebb bűnfeszültség, amelybe egy ember keveredhet! Azért mondja a Szentírás, hogy a Szent Szellem ellen elkövetett bűnt nem lehet megbocsájtani. Az emberiség a haláltermészetben a bűn és bűnhődés sok fokozatán megy át egészen egy mélypontig! És ezen a mélyponton keletkezik a csaknem kibírhatatlan küzdelem, a félelmes megmozdulás, ennek sok nézetével, ahogyan ezt ismerjük a művelt országokban.

Jakob Böhme egyik régi iratában található egy veremnek a rajza. A verem fent nyitva van és a világosság besugárzik. A verem alján azonban az emberek megpróbálnak a falakon áttörni. A fentről leragyogó világosságot nem látják! Egész figyelmüket arra összpontosítják, hogy rést üthessenek a falba, kézzel lábbal a kövekbe kapaszkodnak és megkísérelnek a meredek és síkos falra felmászni. Ekkor pedig mi történik?

Talán megfigyeltek már valami rovart. Mászik felfelé, bizonyos pillanatban azonban visszaesik és lent újra kezdi. Ez a helyzet a mi világrendünk emberiségével is. Minden ember ezt csinálja, amíg meg nem ismerkedett a „tisztulás hegyével”.

Mindannyian át meg átvándorolunk a különböző pokoli körökön, ide és oda, amíg nem merünk felmászni a tisztulás hegyére. Ennek a következménye pedig mindig a mélypontra való visszaesés, mialatt a tartozás, az adósság, a bűnfeszültség egyre növekszik, mígnem elviselhetetlen teherré válik. Minden kutató lelket elvezetnek ehhez a ponthoz. Ha a dialektikus élet terhe egyre nehezebb lesz, akkor végül csak egy megoldás marad: a tisztulás hegyének a megmászása!

A tisztulásnak ezt a felfelé vezető útját kell az egyetlen kiútnak látniuk. A tisztulás hegyével kapcsolatban Szellemi Iskolánkban endúráról, önmegtagadásról beszélünk. Aki az endúra életét bátorkodik elfogadni, az meglátja a szeretet kötelét, amelyet a Szerzet leeresztett a verem aljáig. És az a kérdés, az a fontos, hogy a szeretetnek ezt a világító kötelét Ön meglátja-e ziláltságában és akarja-e, hagyja-e, hogy ez a fényerő beburkolja, s így bizonyos pillanatban kiemelje tér és idő fölé.

A Szent Grál örökhagyóinak akaratát mindenképpen teljesíteni kell, ahogyan a két utóbbi beszédben fejtegettük. Csak akkor állhat elő egyensúly bűn és bűnhődés között az emberben. Csak akkor lehel szó a bűnök megbocsátásáról. Csak akkor válhatnak valóra a miatyánk szavai: „Uram, bocsásd meg a mi vétkeinket”.

Önök közül sokan ismerik a folyamatot, többek között a személyiségfolyamatot, hogyan zárulnak le az aurikus lénytől a plexus sacralis-ig vezető kapuk. Itt ott mégis felütheti a fejét a kérdés: feltétlenül be kell-e járnunk a haláltermészetben minden pokoli kört a legmélyebb mélységekig? Mert képzeljék el, hogy minden nyomorúságunkhoz még azt is fel kell fedeznünk, hogy az útnak csak a felét tettük meg, vagy még kevesebbet.

Igen, erre a legmélyebb mélységekbe vezető útra abszolút szükség lenne, ha nem lenne a Gnózis, ha az üdvösség Szerzete nem lenne.

A Szent Grál örökhagyói azonban nem állnak meg minden további nélkül a pokoli mélység tetején az Ő szeretet fényköteleikkel, hanem Önökhöz jönnek, lejönnek Önökhöz, beburkolják Önöket és mindenkinek világító kezet nyújtanak, aki eléggé tudatában van a bűn feszültsége mibenlétének. És így jön létre a pozitív kapcsolat.

Bármilyen helyzetben is vannak pillanatnyilag, ezt a helyzetet azonnal a mélypontjukká tehetik. Életük jelen pillanata tehát minden további nélkül az Önök mélypontja lehet! De csak akkor, ha az Önhöz odatartott fénykötelet megragadják, ha hajlandók megfogni az Önökhöz nyújtott segítő kezet!

Hogy az Önök mélypontja ekkor mélyebben vagy magasabban van-e a testvéreikénél, az mindegy, mert pozitívan reagáltak a Szent Grál érintésére, pozitívan reagáltak az egyetemes világosság érintésére.

Van egy összpontosított fényerő, amelyben az Egyetemes Szerzetlánchoz tartozó testvérek mind részesülnek. Ez az összpontosított fényerő a Szent Grál és ennek a Szent Grálnak a lénye érinti meg Önöket! A Szent Grál a századok folyamán az erős, megváltó erő hatalmas összpontosulásává vált. Ez az Egyetemes Krisztus szidérikus vére. Ez egy olyan erős feszültségű tér, hogy semmihez sem hasonlítható.

A Szent Grált kehely vagy pohár jelképezi. Olykor szív, melyből élő vér csepeg. Ez a Gnózisnak a minden időkből összegyűjtött tőkéje. Ebből a múlhatatlan kincsből merítenek, hogy Önöket ragyogóan boldoggá tegyék. A megváltó erőnek ez az erős összpontosulása a katárok kincse: a rózsakereszt kincse, a rózsakereszté, mely minden században az örök aranycsináló volt – ez a Szent Grál kincse. Ez az egész szerzetlánc vagyona. Ez a vagyon, ez a képesség, az erősen megváltó erőnek ez az összpontosulása az a kincs is, amelyet az ifjú Gnosztikus Szerzetnek is rendelkezésére bocsájtottak, és amelynek gondnokául és nagymesteréül van Rijckenborgh urat rendelték!

Ez az elévülhetetlen kincs képes Önöket ragyogóan boldoggá tenni, mihelyt Önök képesek ebből felszabadítani valamit Önmagukban. Így áll fényesen és világosan előttünk: a Szent Grál öröksége. Mi, a belső fokok tagjai itt vagyunk együtt templomunkban, hogy ezt az örökséget felajánljuk Önöknek. Ennek érdekében ez a templom nagyon jól vezető légkörrel rendelkezik. Életüknek ebben a pillanatában tegyék a múltjukat ragyogó jelenné. Felajánlották Önöknek a Szent Grál örökségét.

A Szent Grál örökségét a Nap nem csak jelképezi, hanem a Szent Grál öröksége egy Nap. Ez egy hatalmas világosságtérség, amely Önöket szeretné befogadni.

Ennek a hatalmas fénytérnek öt nézete, öt vérjele van és ez az öt nézet alakot ölt az anyagban már megnyilvánult ötszörös Szellemi Iskolában is. A tizenkét sugár képét, amelyet Önök a szívükben és a fejükben hordanak, minden tizenkettes lánc valósággá teheti, mert a kép fölött a Gnózis napja ragyog!

Minden ifjú gnosztikus szerzet, amelyet az Egyetemes Szerzetlánc elfogadott és a fenséges naprendszerbe beenged, munkára jogosít, képes ezt a naperőt mindenkivel közölni, aki ezt meg akarja kapni, aki ezt a magasztos erőt hajlandó beengedni! Ez az erő szolgál a lélekújjászületésre, a léleknövekedésre, az arany naplélekruha megnyilvánítására, ez az Önök papi munkájának az ereje! A mágikus munka az Önök érdekében 1969. július 17-én csütörtökön kezdődött a haarlemi főtemplomban. Önöket már akkor eltalálta a Szent Grál ereje. A kegyelem nyílt szívét felajánlották Önöknek. A megváltó erőnek ebben az összpontosulásában ünnepelték Önökkel a szent úrvacsorát és ruházták át Önökre a pozitívan megváltó elemet. Végül pedig csütörtökön, 1969. július 17-én este a haarlemi főtemplomban állva, hűségesküjük alapján, megkapták a Szent Grál örökségét. Ezt az örökséget elfogadták, és ettől az órától kezdve tudták, hogy pozitívan megváltoztak. Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája pedig most vár az Önök igazán papi tetteire! Ez alatt azt szabad értenünk: teljes ismerettel a Szent Szellemrend-törvény figyelembevételével és a szent munkának engedelmeskedve. Akinek van füle, az hallja, hogy mit mond a Szellem a gyülekezetnek!

 

Catharose de Petri

Az őskeresztenység szentírásai

 

Szent írások, az őskereszténység szentírásai is mindig az emberek olyan tapasztalatainak tanúságai, amelyeket valami szent valósággal kapcsolatban tettek. Ez a szent valóság világosságként tör be a világ és az emberi tudat sötétségébe. Az egyed és a társaság erre a világosságra mindig kétféleképpen reagál: vagy világosságokat gyújt az emberben, vagy pedig a sötétség – értetlenségében – védekezik ellene. Szent írások ezeknek a tapasztalatoknak a tanúbizonyságai. Ők maguk a világosság küldöttei, s így maguk is részesülnek a világosságra következő két lehetséges reagálás következményeiben. Ezek az iratok tehát vagy képesek hozzájárulni, hogy az emberben meggyullad a világosság, vagy felkeltik a sötétség védekezését.

Ebben a cikkben megpróbáljuk röviden ábrázolni, hogy az őskereszténység szent írásai, azaz az időszámításunk utáni első két század keresztény közösségeinek iratai a római birodalomban hogyan keletkeztek, hogyan fejlődött a megértésük, ami aztán a feldolgozásukban és annak a megítélésében is kifejezésre jutott, hogy mi nevezhető szent írásnak és mi nem.

 

Az őskereszténység szent írásainak keletkezése

Hogyan keletkeztek az őskereszténység szent írásai? A modern teológiai tudománynak egy ágazata, melyet bibliakritikának neveznek, és alapjában véve nem teológiai, hanem irodalmi és nyelvtudományi, valamint történelmi tagozat, fáradságos munka révén, melynek eredményeiben aligha kételkedhetünk, a következőt állapította meg: Az őskereszténység legkorábbi iratai Pál levelei, amelyek i.sz. után 50-56-ban keletkeztek. A szinoptikus evangéliumok (Máté, Márk, Lukács – szinoptikus azt jelenti, hogy együtt vizsgálhatók, mert tartalmukra és szerkezetükre nézve nagyon hasonlóak) az első század utolsó évtizedeiben keletkeztek. Márk evangéliuma a legrégebbi, 60-körül lett feljegyezve. A másik kettő, Máté és Lukács, Márk evangéliumát vette alapul, de még más forrásokból is merített. Jézus mondásainak és tetteinek gyűjteményéből, az úgynevezett Q beszédekből. Továbbá a Lukács- és a Máté-evangéliumban is vannak saját feljegyzések, amelyek csak a Máté, illetve a Lukács -evangéliumban találhatok. A Máté-evangélium például a Márk evangéliumából mentett dolgokból meg a Q-forrásból és külön javakból áll. A viszonyok a János-evangéliumnál is hasonlók. Nem született készen egyetlen szerző szívéből vagy fejéből, hanem egy kompozíció a már meglévő csodagyűjteményből az úgynevezett jelforrásból (mert a csodák a Világosság jelei), beszédek és további részletek gyűjteményéből, amelyek a feljegyzés előtt már régen léteztek. A Márk-evangélium szerzőjének századokon át Márkot, Péter tolmácsát tartották. Ez azonban ma már tarthatatlan. Éppoly tarthatatlan, hogy Máté és János, Jézus tanítványai jegyezték fel a nekik tulajdonított evangéliumokat. Majdnem bizonyos azonban, hogy Lukács, Pál útitársa jegyezte fel a Lukács-evangéliumot és az Apostolok cselekedeteit. Pál levelei közül csak a korinthusbelieknek, a galáciaiaknak. a filippibelieknek, a rómabelieknek és a thessalonikibelieknek írt első levél, valamint Filemon hiteles. A többi, a zsidóknak írt levél, a kolossébelieknek és az efézusbelieknek írt levél biztosan más szerzőtől származik. A Bibliában ismert szent írásokon kívül már akkor, az első századokban számtalan más, az őskereszténységgel kapcsolatos irat keletkezett, amelyeknek részben csak a címét, egyes részeit, vagy csak néhány idézetét ismerjük, mint például a zsidó vagy ebonila evangélium. Mások későbbi változatokban és sok kerülő úton jutottak el hozzánk, mint például az 1945 után Nag Hammadiban felfedezett szövegek.

 

Az újszövetség szövegeinek szerkezete

Térjünk vissza Márk evangéliumához. Pál levelein kívül tehát ez az őskereszténység legrégibb ismert szentírása. De Márk evangéliuma sem egységes szöveg. Számtalan korábban létező részből állították össze. „Márk” lektorálta és rendezte időrendi sorrendbe. Meg tudták állapítani, hogy ezeknek az eredeti részeknek milyeneknek kellett lenniük – és ezzel egészen közel kerülünk az akkori emberek szent valósággal telt tapasztalatainak első írásbeli feljegyzéséhez. Ezek az elemek képezik Pál leveleinek és a többi evangéliumnak az alapjait is.

Először is Jézus kijelentéseiről, példabeszédeiről és beszédeiről van szó. Ez jól elképzelhető: Jézusban egy új tudat nyilvánult meg, az Istennel való egység tudata és Istennel, az Atyával való egység ereje. Ebben az erőben élte életét, azaz a régi tudatot, a múlandó célokhoz kötő kapcsolatot hagyta elmúlni, elpusztulni és olyan életet élni, amelynek folyamán a világosság erői áradtak belőle. Ezeket az új erőket és felismeréseket úgy ecsetelte, mint „Isten birodalmát”, mely közelít az emberekhez. Élete példájával mutatta az utat, mely kialakul, ha Isten birodalma egy emberben utat tör magának és azt mondta tanítványainak: „Kövessetek. Legyetek tökéletesek, ahogyan Atyánk a mennyben tökéletes.”

Nekik is hagyniuk kellett, hogy régi lényük elmerüljön, elpusztuljon, hogy Isten birodalma megjelenhessen bennük. „Aki követni akar, az vegye magára az ő keresztjét…” A tanítványok tehát megtanulták mesterüktől, hogyan néz ki az Atyához visszavezető út és erőt kaptak tőle, hogy ezt az utat be is járhassák. Leírásait képletekként tartották meg emlékezetükben, amelyek bennük lassanként tapasztalattá és életté váltak, ahogyan ez minden szellemi iskola tanulójánál történik. Ezeket a képleteket továbbadták szóban, de írásban is. Ezekben a birodalomról mondott példabeszédekben, a Miatyánkban, a boldognak-mondásokban, minden benne volt, amit a megszabadulás útján lehet és kell tapasztalni. Másodszor a részletekben, amelyekből az evangéliumokat rakták össze, elbeszélések vannak Jézusról, amelyek az őbenne ható erőre adott reagálásokat, az embereknek a világosságra adott reagálásait ecsetelik képek és példázatok formájában. Amikor például ötezer ember csodálatos megvendégeléséről adnak hírt, akkor ez annak a kimeríthetetlen szellemi tápláléknak a jelképes leírása, mely mindenkiből árad, akiben Isten birodalma közeledik az emberekhez.

Harmadszor voltak idézett gyűjtemények az ószövetségből is, amelyeket „Márk” bizonyára felhasznált, mindenekelőtt a prófétáktól és a zsoltárokból, amennyiben ezek a Megváltóra vonatkoznak, valamint „kerigmatikus képletek”, ahogyan ezt a teológusok nevezik, vagyis kihirdető és valló képletek, például különös jelölések. Jézus istenfiának vagy világ urának mondása és üdvcselekedeteinek jegyzetszerű ecsetelése, például „meghalt, eltemettetett és harmadnapon feltámadt a halottaiból”. Ezek a kerigmatikus képletek az első keresztényeknek azon ismereteit, felismeréseit tartalmazták, hogyan volt kapcsolatban az örök Krisztus az ember-Jézussal. Mert Jézusban mutatkozott meg az Istenbirodalom tapasztalatának minden ember számára fennálló lehetősége olyan formában, amilyenben eddig ismeretlen volt. A világosság valósága áttört egészen a múlandó jelenséghez kötött tudatig. A krisztusvilágosság, az ige testté lett. Emiatt a világot egészen a testig, a testben is megtámadhatta. Most már a feltámadás nemcsak a tudatot illetően volt lehetséges, hanem a testet illetően is. A világ és emberiség megváltásában nemcsak a finomanyagi test transzfigurált, mint az eddigi misztériumiskolákban, hanem az anyagtest, a durvaanyag is. Jézusban lett ez a lehetőség minden ember számára első ízben látható és megvalósuló. A kerigmatikus képletek a teljes megváltás, az anyagtól való megszabadulás, az anyagnak a szellemben való elnyeletése, a halálnak a diadalban való elnyerése fölött érzett örömnek adtak kifejezést. Amire a régi próféták utaltak, az itt valóra vált. Jézusnak az evangéliumokban ránk maradt kijelentéseinél az út leírásáról van szó, anélkül, hogy Jézus, mint ember, aki ezt az utat példának véghez vitte, előtérbe állna. Az ószövetség idézeteiben és a kerigmatikus képletekben azonban Jézus áll a középpontban. Úgyszólván őt magyarázzák. Felismerik, mint az ember típusát, mint emberfiát, aki bejárja az utat, de mint istenfiát is, akiben a Krisztusfény első ízben inkarnált egészen az anyagig, hogy a világnak mind a durvaanyagi, mind pedig a finomanyagi nézeteit is megváltsa.

A negyedik elem, amelyekből az evangéliumokat összeállították, mindenekelőtt az úgynevezett passióról szóló hír. Megállapították, hogy már korábban létezett egy beszámoló Jézus felkenéséről Bethániában. Júdás árulásáról, Jézus foglyulejtéséről, az eseményekről a főpapok és pilátus előtt, Jézus megkorbácsolásáról és keresztrefeszítéséről. Ez képezi az evangéliumok magját, amely elé hozzáfűzték Jézus galileai tevékenységeinek részletes ecsetelését és utána a feltámadásról szóló elbeszéléseket.

A passiós beszámoló az események történelmileg pontos ecsetelése-e? Esetleg – azt is gondolhatnánk – azért jegyezték fel, hogy megtartsák a szeretett tanító emlékét. De mi egy történelmi esemény? Nem mindig valami tudati – és létállapot kifejezése-e? Ha pedig egy különös lét és tudatállapot kifejezése, akkor nem lehet-e ezt ennek a különös lét és tudatállapotnak a jelképes leírásaként használni?

Jézus és környezete minden élménye és tette az ő különös lét és tudatállapotának, valamint környezete erre következő reagálásának a kifejezésre jutása. Amikor a Világosság egy emberben befejezi körútját, akkor erre mindig a lény, a régi lény keresztrefeszítése következik valamilyen formában, a Világosság „feláldozza” magát a világ sötétségében, hogy mindenkit elérhessen, akit meg lehet váltani. A passió, a keresztút eseményei tehát, hogy történelmiek-e vagy sem, mindenekelőtt azoknak a tapasztalatoknak az ábrázolása, amelyeket a Világosság lesz egy emberben, aki bejárja az utat, olyan életörvényeknek a leírása, melyek akkor érvényesek ha a Világosság fénylik a sötétségben.

A történelmi eseményekben, hogy úgy történtek-e vagy sem, az első keresztények tudat és létváltozások kifejezését látták. Ezek voltak a fontosak, a döntők. A „történelmi” beszámoló csak a döntő, a fontos ábrázolásának az eszköze volt. Ezért fűzhettek hozzá a szerzők a „történelmi” lényekhez, bárminemű kétely nélkül további vonásokat, amelyek bizonyára nem voltak történelmiek, de például a keresztrefeszítési és a feltámadási folyamatot még pontosabban ecsetelték, mint például az Ószövetségből vett idézetek: amikor a katonák sorsot húztak a kereszt lábánál Jézus ruháiért (ez a 22. zsoltárból származik). Mert ennek a világnak a hatalmai mindig is magukhoz veszik egy világossághordozó hagyatékát, szavait, írásait, tanait: „ruháit”, összevesznek rajta, hogy ezekkel ékesítsék magukat.

Éppígy például Márk elbeszélését az „üres sírról”, mely a feltámadásra utal, a bibliakritika régi legendának, nem történelminek ismerte fel A feltámadás nem történelmi, fizikai esemény abban az értelemben, hogy a régi test Isten csodatevő ereje által összerakatott és élt volna. Inkább egy új tudat és létállapot megnyilvánulása, mely a víztől és szellemtől való újjászületés által kel életre. Ezt az új létet és tudatot a sír, a földi természet nem tudja fogva tartani.

Egyébként a feltámadott jelenségeiről szóló elbeszéléseket Márk evangéliumához évtizedekkel később fűzték hozzá a tanítványok. Márk (vagy a tulajdonképpeni szerző) az evangéliumot a 16. rész 8. szakaszával fejezte be. De ezeket a részleteket, jelenségeket se intézzük el egy kézlegyintéssel, mintha olyan emberek találmányai lennének, akik a feltámadást szerették volna „bizonyítani”. Ha olyan emberek, mint a tanítványok, lassanként egy új tudatot fejlesztettek ki, akkor az új ember, a Krisztus, aki keletkezett, fejlődött bennük, egyre világosabbá vált számukra. Bizonyos pillanatban aztán lenyűgözte őket a jelenlétével, ahogyan Pállal is történt Damaszkusz előtt vagy a János jelenéseinek szerzőjével.

Ezekből a négyféle töredékekből, melyek szóban vagy írásban voltak forgalomban Jézus követői között, komponálta tehát „Márk” (és a többi evangélisták is) az ő evangéliumát. Úgy csinálta, hogy eseményeket időrendi sorrendbe rendezett, helyi kapcsolatokat teremtett közöttük, és mindezt egy bizonyos szempont környezetébe helyezte.

Ennél is úgy néz ki, mintha Márk a dolgok történelmi ábrázolását akarta volna adni. De a bibliakritika ebben az esetben is kétségen kívül megállapította, hogy a földrajzi és időbeli összefüggések és folyamatok, ha ilyeneknek vennék őket, nagyon is meg zavarók, sőt helyteleneknek kell lenniük. Márkot vagy azzal kellene gyanúsítanunk, hogy földrajzi ismeretei hiányosak voltak, és képtelen volt világos időrendi sorrendhez igazodni, vagy pedig arra a következtetésre jutni, hogy itt nem csak földrajzról és időrendről van szó.

És valóban ez a helyzet. Az ember tapasztalatai a megszabadulás útján szintén élmények sorozatát képezik. Ameddig a bűnhődés, a vezeklés ereje egy emberben nem kezd hatásossá válni és a Világosság őbelé behatolni, addig ezt a folyamatot nem lehet elkezdeni. Tehát a vízzel és Szent Szellemmel való kereszteléssel kell kezdődnie. Azután következik a kísértés és a kísértő legyőzése a Világosság erejében. Erre cselekedetek következnek, a Világosság cselekedete, mely tanít, gyógyít és követőkre talál. A követők, a tanítványok azután az ő részükről is fejlődéshez kezdenek a Világosságban. Az „elragadtatásban” megmutatkozik, hogyan költözött be a Világosság most a halandó testbe, hogyan hatotta át teljesen, transzfigurálta, mialatt ugyanakkor a tanítványok képesek a Világosságot, a Krisztust felismerni.

És ezzel a döntő eseménnyel kezdődik a régi lény végleges feladása és a Világosság áldozata, mígnem a feltámadásban egy új lény jelenik meg testileg. Ezek a tapasztalatok, egy út állomásai, persze történelmiek, mert a térben és időben élő emberben játszódnak le. De mindenekelőtt törvényszerűségek sorozatát képezik, amelyek mindig fellépnek, ha a Világosság fénylik a sötétségben, és mint ilyenek, nincsenek korszakhoz kötve. Jézus, tanítványai és ellenfelei éppígy történelmi alakok, de bennük példaszerűen jut kifejezésre, ami mindig megtörténik, amikor küldött jön a Világosság birodalmából a sötétségbe.

És a földrajzi körülmények? Ezek az esemény erejét és szintjeit ábrázolják. Jeruzsálemben a sötétség ereje összpontosul, mint valami fejben, itt a régi lény kormányának a székhelye. A végső harc a sötétség ellen emiatt Jeruzsálemben játszódik le. Ahol azonban egy ilyen végső küzdelmet vívnak, ott mindenütt Jeruzsálem van. És mindenütt Galilea van, ahol a Világosság tevékenységének folyamata elkezdődik, ahol a Világosságerőket emberek veszik fel a szívükbe, magukat megkereszteltetik, oktattatják és meggyógyíttattatják.

 

A szentírások alapos félreértése

Ameddig lesznek olyan emberek. akik ilyen tapasztalatokat lesznek, addig az ilyen iratokat, mint az evangéliumok vagy Pál levelei, különböző kompozíciójukkal, elemeikkel, mint ezeknek a tapasztalatoknak a leírását és igazolását, meg fogják érteni. A kerigmatikus képleteket: istenfia, emberfia, messiás, mint a Világossággal és tevékenységével tett tapasztalatok összpontosított leírását, a „történelmi” ecsetelésekkel, mint szellemi tények kifejezésrejuttatását, mint szellemi törvényszerűségek ábrázolását, természetesen elfogadják. Mi lesz azonban, ha ilyen tapasztalatokat már senki sem tesz? Ha ennek ellenére marad valami sejtés, hogy ilyen hatalmas belső események lejátszódhatnak, és a vágyakozás, hogy az ember megszabadulhasson szenvedésétől és adósságától?

Akkor ezeket az írásokat a vágyakozásból kiindulva magyarázzák. Akkor a meghatottság, a Világosság érintése és az egész lény megváltozása helyébe egy megváltóba vetett hit lép, aki tetteivel véghez vitte és véghez viszi a megváltást. Ilyen esetben a keresztrefeszítést már nem a régi lény, a régi Adám pusztulásának nézik és értik, mint a naponta meghalást, amelynek minden emberben meg kell történnie a megszabadulás útján, hanem Isten egyszeri „üdvcselekedetének” veszik, aki hagyja, hogy fia feláldozza magát az emberek bűntelenítése érdekében. A feltámadás már nem a víztől es szellemtől való újjászületés és az új embernek ebből adódó megnyilvánulása, hanem egy egyszeri történelmi esemény, amelyet Isten fia vitt véghez, hogy egykor majd, az utolsó ítélet napján a hívőket újra életre keltsék.

Ha egy ilyen felfogás egyszer megerősödött, bepolgárosodott, akkor minden írást ezen az alapon vizsgálnak. Akkor azokat az iratokat, amelyek a megszabadító út élettörvényeit történelmi köntösben adják elő, értékesnek tartják. Mert ezek újra lehetővé teszik a felfogást, hogy üdvös jelentőségű történelmi eseményekről van szó, és látszólag ezt a felfogást igazolják. Minden más irat azonban, amelyekből a történelmi körítés egészen vagy részben hiányzik, vagy amely az úton lelt belső tapasztalatokat olyan módon ecseteli, hogy azt a dogmatikus keretbe nem lehet beilleszteni, legalábbis gyanús. Emiatt azt látjuk, hogy időszámításunk első századaiban harc keletkezik a meglévő iratok érvényessége körül. Lassanként kiiktatják az eretnek iratokat és összeállítják a dogmákkal egyezőket, míg végül a nikeai zsinaton, i.sz. 328 ban a bibliai újszövetség iratainak keretét végleg le nem szögezték. A szinoptikus evangéliumok helyzete világos volt. Ezeket könnyűszerrel lehetett történelmi beszámolónak venni és dogmatikus szempontból magyarázni. A János-evangélium azonban már nagy nehézségeket okozott. Még a 2. században sokan nem akarták ezt az evangéliumot a tiszta tanok közé sorolni. Úgy látszott ugyan, hogy történelmi eseményekről ad hírt, de túl sokat beszélt világosságról és sötétségről, újjászületésről és az Atyával való egységről. A kánonba való felvételénél az a tény volt mérvadó, hogy a közhit szerint az apostolok egyike, Jézus kedvenc tanítványa írta (ami a modern kutatás eredményei szerint, mint mondtuk, tarthatatlan).

Pál leveleinek esetében csaknem érthetetlen, hogyan is tudták elfogadni őket, mert ezekből félreérthetetlenül kiderül, hogyan működik Krisztus az emberben és teszi lehetővé a régi Ádám pusztulását. Ezekre a szakaszokra azonban nem volt fontos túl sok figyelmet fordítani és szükség esetén másképpen is lehetett magyarázni őket. Azt lehetett mondani, hogy az istenfiába és a történelmi eseményekbe vetett hit az ember számára lehetővé teszi a bennük való részvételt és a hitében viszi véghez a keresztrefeszítést és a feltámadást a Krisztussal.

Az akkoriban forgalomban lévő evangéliumok és iratok közül sokat nyilvánítottak eretneknek és zártak ki a hivatalos használatból, sőt megtiltották és meg is semmisítették őket, többek között az úgynevezett gnosztikus iratokat, amelyek a megszabadító folyamatok tudatos tapasztalatát olyan világosan ábrázolták, hogy puszta történelmi magyarázatuk lehetetlen volt. Így például megsemmisítették az igazság evangéliumát, Fülöpét és Tamásét és sok más szöveget is, melyeknek gyökerei szintén legalábbis az első századra nyúlnak vissza.

Azokat a belső tapasztalatokat, amelyeket az emberek a kozmosszal és eonjaival, valamint az ember bukásával és megváltásával leltek, a jelenségekhez kötött tudatú emberek nem tudták utánozni, együttérezni, s ezért ezeket elítélték, spekulálásnak nyilvánították. Sok képet, amellyel például a lélek és a szellem, menyasszony és vőlegény alkímiai menyegzőjére utaltak, a nem értők az anyagi valóságra vonatkoztatták és szerzőiknek, amikor alkémiai menyegzőről beszéltek, mindenféle szexuális szabadelvűséget vetettek a szemére. Emellett persze előfordulhatott, hogy a törvénytől való szabadságot nem-hagyományos körökben félreértették és ezzel visszaéltek, ami aztán a hagyományos hívők véleményét igazolta. Egyébként az elfogadott iratokat is gyakran „tisztogatásnak” vetették alá, mindenekelőtt amikor más nyelvekre fordították le őket. A János-evangéliumnál pontosan megállapítható, hogy a legrégibb ránk maradt szövegnek is bizonyára már súlyos beavatkozásokat kellett elszenvednie. hogy a hagyományos körök elfogadhassák.

 

A modern bibliakritika

A 19. század végéig az újszövetség történelmi magyarázata egyházi teológusok köreiben úgyszólván kétségtelen volt. Az volt a felfogás, hogy ez teljes mértékben történelmi eseményeket ecsetel, amelyek az akkori és a mai ember számára az üdvtörténelmi jelentőségben való hit miatt fontosak. A történelem és a hit közötti összefüggést a modern bibliakritika kezdte vizsgálni. Abból indult ki ugyan, hogy maguk az evangélisták beszámolójuk történelmi valóságáról meg voltak győződve, sőt lelkesedésükben és naívságukban, Jézus isteniségében való hitük alapján további „történelmi” eseményeket is feltaláltak: a „csodákat”.

Az új korszak sok teológusa azonban, mint felvilágosult ember, erre a meggyőződésre többé nem volt képes. Nem akartak többé függeni az evangélisták szemléletétől. Maguk akarták tudni, hogy mi történt valóban, és ezek alapján maguk akarták eldönteni, hogy ezeknek az eseményeknek üdvtörténelmi jelentőséget akarnak-e tanúsítani vagy sem. Tudatosan, vagy sem, hitük alapjait akarták kipuhatolni. Így keletkezett egy ágazat, mely Jézus életét kutatta, mely többek között Albert Schweitzer nevével is kapcsolatban van. Átkutatták, megvizsgálták a különböző irodalmi elemeket és szövegeket.

Az ilyen kutatások azonban veszélyesek voltak a hit számára. Mert ha a hit történelmi tényeken alapult, akkor ugyanolyan mértékben kellett elpárolognia, ahogyan ezek a tények párologtak. Felismerték, hogy a csodák nem voltak történelmiek, mindenekelőtt a legnagyobb nem, a hit számára döntő csoda, Jézus feltámadása a halottaiból: hogy Jézus sok kijelentése nem történelmi, hanem a hívők adták a szájába: elsősorban kijelentései saját magáról, mint emberfiáról, mint istenfiáról, mint megváltóról. Történelmi szempontból csak az maradt végülis, hogy egy jövendölő és gyógyító adottságokkal rendelkező tanító Jézus lépett fel és kivégezték.

Most nehéz helyzetben voltak. Hogyan magyarázzák meg maguknak, miképpen jutott eszükbe a tanítványoknak, hogy a Jézussal kapcsolatos történelmi eseményeknek üdvtörténelmi jelentőséget tulajdonítsanak? A szegényes történelmi adatok alapján hogyan lehetne megtartani a saját hitet, sőt még hitre szert tenni is? Mindenekelőtt annak a hitét, hogy Jézus Istennek fia, hogy kereszthalála Istennek egy üdvtette és feltámadása valóság? A feltámadással kapcsolatban gyakran azzal biztatták magukat, hogy Jézus tanai a követői tudatában maradtak életben – ez lenne a feltámadás. De hogy jöttek a követők ahhoz és hogy jönnek a mai emberek ahhoz, hogy higgyék, hogy Jézus Isten fia és keresztrefeszítése Istennek egy üdvös tette? Honnan veszik ezt a hitet?

 

Egy új teológia

Hogy a teológusok merészeltek ilyen vizsgálatokat folytatni, holott fokozottan észre kellett venniük, hogy ezzel a saját hitüket ássák alá – ezzel az igazságszeretettel teljes elismerést érdemelnek. Történelmi lényekből keresztény hitet levezetni nem lehet. Ez a bibliakritika kijózanító eredménye. Történelmi tényekbőI keresztény hitet levezetni nem lehet, sem ma, sem korábban nem lehetett. Erre a tényre aztán különböző reagálások következtek.

A teológusok alapjában véve nem vonták le a következtetéseket. Továbbra is a hagyományra hivatkoznak, azaz az evangélium szerzőinek és az egyházatyáknak hitére, tehát tekintélyekre támaszkodnak. Tisztázatlan marad, hogy a hitet mi kelti valójában. És sokan jutnak ahhoz az állásponthoz, hogy a bibliakritika eredményeit el kell vetni és mindent szó szerint hinni kell, ami a szövegekben áll. Lehetséges azonban, hogy a bibliakritika eredményeire másképpen is reagálhatunk: azzal a belátással ugyanis, hogy az előfeltételek, amellyel a teológia az újszövetség szövegeihez közelít, helytelenek. Hogy nem hitokmányokról van szó, amelyek bizonyos történelmi események üdvtörténelmi jelentőségét hirdetik, hanem élettörvények ábrázolásáról, amelyek mindig érvényesek, amikor a Világosság fénylik a sötétségben. Aki tapasztalja, hogy egy új erő benne minden régit kisöpör és mindent megújít, az a keresztrefeszítést és a feltámadást önmagában átéli és tudja, hogy Jézus, az igazi emberi lény az őbenne, aki feltámad: az igaz lény, mely egy elveszett fiú volt és visszatér az atyához. Az ő számára ez is csoda, semmiképpen sem olyan azonban, mely a természettörvényekből gúnyt űz, hanem misztérium, rejtély, mely feltárul számára. Jézus minden más csodája valóságosan kerül ábrázolásra őbenne s ezeket sem hinnie, sem elvetnie nem kell. Amikor az új élet, az ige ereje erősíti és táplálja őt, akkor tudja, hogy megvendégelés történt az élet kenyerével. Amikor a Jézuserő őt démonokból, szellemi vakságból és feszültségekből gyógyítja ki, „amikor a Jézuserőben átlépi a földi mozgalmasságok hullámait, akkor hálásan átéli a történelmi, számára történelmi eseményeket, amelyek az ő életét valóban, nem réges-régen elmúlt történelmi eseményekbe vetett hit által, megváltoztatja. A történelmi, a szentírás képköpenyét burkolatnak látja és örül az igazolásnak, amellyel az szolgál számára a saját útja tapasztalataival kapcsolatban.

A feszültség a tartalom és a forma között

 

Minden szellemi kezdeményezés, minden szellemi impulzus jelenséggé válik az anyagi emberben. Így az az impulzus, az a szellemi benyomás is tovább hatott az őskeresztény közösségekben, amelyet Jézus a Krisztus, a Mozdulatlan Birodalom küldötte hozott a világba. Az őskeresztény közösségek azért alakultak, mert az emberek szükségét érezték az alapító követésének, vagyis, hogy tökéletes emberek legyenek, ahogyan ő volt tökéletes ember.

Testi halála után csak az élő és egyelőre szóban terjesztett hírek voltak meg tőle és róla, valamint azoknak a közössége, akik őhozzá tartozónak vallották magukat. Ennek a vallásnak, ennek a tökéletességre törekvésnek szintén a téridőrendbe kötött életterületen kellett végbemennie. Alakot kellett öltenie. És alakot öltött az összejövetelek formájában a keresztények házaiban, a hit számára megnyertek keresztelőjében, a gyülekezetek közös étkezéseiben, az imában a hitben töltött közéletben, végül pedig a tökéletességhez vezető útról tanúskodó iratokban.

A tapasztalat arra tanít, hogy egy cselekvés ismétlése megerősíti a formanézetet, mialatt a szellem beereszkedése teljesen kiszámíthatatlan és egészen más törvényektől függ. Ez mindenkor lehetséges, ha az ember megérett erre és a jelen pillanatban él. A múlthoz fordulás és a jövőben reménykedés azonban eltorlaszolja ezt az utat. Jézus halála és feltámadása után a keresztények első nemzedéke pontosan ezek előtt a lehetőségek előtt állt. Hogyan reagáIjanak a szellemi felhívásra? Mesterük halála után az ő életének és munkásságának időszakát kitöltő felkerekedés, elindulás hangulata emlékébe meneküljenek-e, vagy szó szerint vegyék Krisztus újraeljövetelének ígéretét, tehát a jövőben reménykedjenek? Vagy a szavaknak a belső jelentőségét értsék meg, hogy ugyanis a krisztuserő mindenkor visszatér abba az emberbe, aki egyengeti Ura ösvényeit?

Az ember, annakidején és ma is, csak azt valósíthatja meg, ami lehetőségként benne rejlik. Így az első keresztények között is kezdettől fogva különböző embertípusok voltak. Egyesek, akik hitükben élték ál a megszabadulás útjának kapuját, arra törekedtek, hogy a közösségben Krisztus nevében vigyék véghez a megfordulást, a megtérést és saját lényük újjáalakítását.

Mások, akik a tér és az idő eseményeihez ragaszkodtak, kereszténységüket a tér és idő feltételei, a történelmi hagyomány igaznak tartása szerint élték át, mint egy isten fiába, megváltóba vagy messiásba vetett hitel, mint ezzel a messiással való misztikus kapcsolatot, amelyre azonban nem következett az élet megváltoztatása.

Ez az eredeti szellemi kezdeményezésre bekövetkező, elvből különböző két reagálási mód az impulzus becsapódásából, a szellem és anyag találkozásából keletkezett. Aki szembekerült ezzel, annak szintén be kellett mutatkoznia, egykor és ma is életével és cselekvésével kell kifejezésre juttatnia, hogy kikhez tartozik. A szellemi kezdeményezés következtében kialakuló új formákhoz való viszonyulás mindig megmutatja, hogy az illető vagy a csoport valóban ebből a kezdeményezésből él e, vagy ehhez csak kívülről közeledik. Ez a tény az őskereszténységben is megfigyelhető, ha megvizsgáljuk, hogyan viszonyultak az első keresztények a közösség szervezetéhez és az új életvitelhez, a szent iratokhoz és a tekintélyekhez.

A közösségi életből először is bizonyos társadalmi rend alakult ki. Feladatokat ismertek fel, mint például a betegápolást, hivatalokat teremtettek és személyeket választottak ki erre. Ezt az apostolok történetei ecsetelik és az apostolok leveleiből is kivehetünk néhány részletet. Ezeknek a társadalmi berendezkedéseknek az volt az értelme, hogy a szellemi út megvalósítása a lehető legkevesebb hátráltatásban részesüljön és a csoport minden tagjának lehetővé tegye a szellemi életben való részvételt. Azonnal kialakult azonban az ezekkel a berendezésekkel való visszaélés is és már akkor szükségessé vált az arra való utalás, hogy a javak közössége a nincstelen keresztényeknek szolgál a megélhetés lehetőségével és nem mások kényelmének szolgálatára hivatott. Az ilyen szervezet nem is azért van elsősorban, hogy a földi életet tegye elviselhetőbbé vagy a karitatív emberszeretetet juttassa kifejezésre, hanem hogy a megszabadító útnak teremtse meg a lehető legkedvezőbb feltételeket. Minden további nélkül belátható, hogy a külső élet hajlamos az eredeti tartalomtól megválni, és ezt másra cserélni. Ezért tartalmaznak az apostolok levelei is sorozatos figyelmeztetéseket: el ne feledkezzetek a célról!

Arra is szüntelenül és nyomatékosan intették a közösséget, hogy a formát se hanyagolják el, ne folytassanak olyan életvitelt, amely a tökéletességre való törekvéssel nem egyeztethető össze és amely csak világosan azt mutatná, hogy az üdvösség üzenetének lényegét nem értették meg. Ezért fáradoztak az apostolok szüntelenül félreértések tisztázásán, hiányos ismeretek elmélyítésén, és azon, hogy a közösségeket alkalmassá tegyek a szellem közvetlen érintésére és e kapcsolat számára nyitva tartsák őket. Az apostolok cselekedetei és az apostolok levelei az őskereszténység hagyományának, szövegeinek jelentős részét képezik. Akkoriban nemsokára általánosan elterjedtek. A szövegek további csoportját az evangéliumok képezik. Jézus halála után követői úgyszólván magukra voltak utalva. Az alapító, az oktatás és tapasztalat forrása nem állt már rendelkezésre. Szükségét érezték tehát mindannak az anyagban való megerősítését, feljegyzését, amit tudtak róla és hogy ezeket az így keletkezett szövegeket az összejöveteleken felolvassák a hit támogatása és erősítése érdekében. Ezekhez a szövegekhez azonban egészen különbözőképpen viszonyultak, a szellemi kezdeményezésre, impulzusra adott reagálástól függően. Ez nemsokára tükröződött is a megítélésekben, amelyekben egyrészt a gnosztikus keresztények, másrészt az egyházatyák részesítették. Az egyik áramlat Jézusban a tökéletest látta, aki megmutatta a mennyek birodalmába vezető utat, elkészítette azt, szinte utat tört és megvalósította, hogy az emberiség követhesse Őt. A szövegek ennek a minden ember számára érvényes útnak a tanúbizonyságai és leírásai voltak. A másik áramlat Jézusban isteni származása ellenére a történelmi jelenséget, embert látta, aki az emberiség megváltása érdekében az emberiség helytartójaként feláldozta magát és akinek üdvözítő tette az idők haladása által egyre erősebben a múlt ködébe merült, mialatt a hívők az ő újraeljövetelét a jövőben remélték.

Emiatt persze az ő jelenlétét a szentírásoknak kellett pótolniuk. Mialatt tehát az egyik oldalon lévők a Krisztus erejét jelenvalónak tapasztalták és használatba vették, hogy az ő igéjét saját életcselekedetükké tegyék, addig a másikak számára fájó hiány mutatkozott meg. Az utóbbiakat a bizonytalanság aggasztotta és hitük egyre inkább az üdvtörténés egész érthetetlenségének igaznaktartásává vált, amelyet – mivel saját belső útjukról kívülre, Jézusra, mint helytartóra ruházták át – belsőleg nem voltak képesek átélni. A szentírásokat már nem az igazság kifejezésrejutásának, hanem magának az igazságnak, az isteni igének tartották, amelynek a megváltót kellett helyettesítenie az ő újraeljöveteléig.

Ugyanígy jártak a szertartások is, mint például a keresztelő vagy az úrvacsora. A gnosztikus keresztények számára, akik a krisztuserőt belsőleg átélték, ezek a szertartások olyan események voltak, amelyek a belső folyamatot kívül is láthatóvá tették és ezzel végképpen megerősítették az emberben. Akit az élő víz, a Krisztus ereje megérintett és tisztára mosott, az meg volt keresztelve. Aki pedig magába szívta a Krisztus éteri és asztrális erőit, az magához vette Krisztus testét és vérét, igéjét és szellemét táplálék gyanánt. Ha viszont a Krisztusnak ezt az erejét még nem tudták belsőleg átélni és a megváltóhoz hívőn tartották magukat, akkor a szentségek formái arra szolgáltak, hogy misztikus kapcsolatot teremtsenek ezzel a megváltóval, anélkül azonban, hogy lényüket ez eltöltötte és megváltoztatta volna. Ez később ahhoz vezetett, hogy az ostyát és a bort Krisztus fizikai testének és vérének nézték, aminek képében Jézust vették magukhoz. Ezzel is egy a jelenből eltűnt erőt, melyet sem belsőleg sem külsőleg nem tapasztalhattak többé, a forma segítségével próbáltak a jelenbe vonni. Így tették a hagyományt, az örökséget gondozó intézmények egyre hatalmasabbak: pedig ha egy elő misztériumiskola hatalmat gyakorolna, akkor már magában is ellentmondást képezne. Az intézmény hivatalt betöltő személyei egyre tekintélyesebbek lettek és világi dolgokban egyre nagyobb befolyásra tettek szert. A Krisztushívő egyre messzebbre távolodott hitének tárgyától, amelyet szentek és papok hierarchiája közvetített neki. Külső tekintélyek helyettesítették neki a tapasztalt tartalmat, a saját lényben lévő igaz embert, ami egyre jobban elködösítette a tényt, hogy ez a tartalom hiányzott. A hívő tehát már nem éli át az erőkitöltést, mely őt megszabadító cselekedethez vezetné. Hite események igaznaktartásában merül ki, amelyek betű szerint valóban csodásak és az emberi észt felülmúljak. Ezt a nyilván lehetetlenbe vetett hitet aztán szinte ékként veri erőszakkal a saját lényébe, mert egyébként a tartalom hiányát nem bírná elviselni. Később az is hozzájön ehhez, hogy egy keresztény társadalomban kívülállóvá vált volna, ha ezt a hitet nem vallotta volna. Voltak olyan idők, amikor az ember az életében sem lehetett biztos, ha nem volt keresztény. A társadalmi elfogadás miatt ma is ajánlatos az élet tetőpontjait és mélypontjait a hagyományos egyházi-vallási formák keretébe állítani, így vezetett el az út a szellemi impulzustól a formához, belement az idő világába és talán el is tévedt benne. Nem csoda, hogy a külsőségesséválásra, a kezdeti tartalomtól elszakadásra való hajlam sok elágazáshoz, formaváltoztatáshoz vezetett, mert azt remélték, hogy a lehetőleg alkalmas forma segítségével újra birtokba ejthető a fájón hiányolt tartalom. A formából kiindulva azonban semmiképpen sem lehet élő tartalomra szert tenni.

Minden reformmozgalom annak a felismerésére támaszkodik, hogy a meglévő, talált, kialakult forma alkalmatlan, és meg kell újítani ahhoz, hogy az elveszett tartalmat meg lehessen keríteni. Ezek a reformmozgalmak új formát alakítanak ki: ameddig azonban nem képesek új szellemi impulzust átélni, addig semmilyen forma sem kielégítő. Minél messzebb kerültünk tehát az eredettől, annál nagyobb lett a vallási formák tarka sokasága, amelyek abban versenyeztek, hogy ki jut az eredeti erőhöz a legközelebb, miközben gondosan szemmel tartották egymást.

A külső forma önállósulása nagy veszély, mely mindig kialakul, ha a szellem megjelenik, fellép a térben és időben. Ha mindezeknek a kezdete már az őskereszténység idején megállapítható volt, akkor hogyan is lehettünk volna mi megkímélve mindettől?

Az eredeti kezdeményezés, az első impulzus szándéka azonban nem az egyre sűrűsödő töményedés, nem az elanyagosodás volt. A szándék inkább a „kövessetek”-ben rejlik. Ez a követés pedig nem az anyagba vezet, hanem az anyagból ki a birodalomba, mely nem ebből a világból való.

Az őskereszténység idejében voltak olyanok, akiknek az anyagból való kiszállási irány volt az első. Ők is anyagi formákra voltak utalva és ezek a formák is a megdermedésnek voltak kiszolgáltatva, mihelyt megcsappant annak a tudata, hogy a szellem szolgálatában áll. Ezeknek az embereknek a belső tapasztalatait azonban annak a belső felismerése határozta meg, hogy új emberré kell válniuk, ahogyan Jézus új ember.

Kizárólag ezen a vonalon láthatjuk az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának fáradozásait és, mint tanulók, a saját feladatunkat. A Szellemi Iskola az anyagban Lectorium Rosicrucianum néven dolgozik. Igénybe vesz egy olyan szervezetet, amelyben hivatalok vannak és személyek, akik ellátják ezeket. Egyes városokban vannak konferenciahelyek és centrumhelyiségek, valamint pénzügyi szempontok. Viselkedési normákat szabtak meg, amelyekhez a konferenciahelyeken és a centrumokban kell igazodni. Tanulóknak a Szellemi Iskola egy életvitelt javasol és a tanulók kijelentik, hogy hajlandók ezt megvalósítani mindennapi életükben. Az ismeret és az őszinteség annak a feltétele, hogy szabad használni egy formát a vele kapcsolatos erők felhívására. Ismeretet és őszinteséget azonban csak az eredeti erő, a Szent Szellem hatására lehet elnyerni. Csakis, ha a szellem maga hat, lehet az általa vonzottat az ő irányába – és semmi más irányba – vonzani. Ha a tudatot megnyitják a szellem számára, akkor ez egységhez vezet. Ha a forma számára nyitják meg, akkor kétséghez, félreértéshez és visszaéléshez vezet.

Egy jelkép használatánál a résztvevők tudata együttműködik a jelképes cselekedettel, sőt ez a tudat a tulajdonképpeni forma, mely a bizonyos tartalmat vonzza és mást elutasít. A tudat a legmagasabb anyagi nézet, mely viszont részéről töményebb anyagi nézetekből, például várakozásokból, szokásokból, cselekvési keretből, szavakból és tárgyakból épül és ezeknek a minőségétől függ.

Ha a tanuló tudata – lelke Iegmagasabb formanézete – megnyílik a szellem számára, akkor ezt a formát a szellem megtisztítja és alkalmas edénnyé teszi a szellem számára. A tanuló ekkor felismeri, hogy a Szellemi Iskolában minden forma a szellem, az erőtér edényének, tartályának készül. Akkor a tanuló örömmel kitölti ezt a formát, mert ez az ő belső lényének a belső kifejezése.

Mi tehát, mint tanulók, egész létállapotunkkal részei vagyunk ennek a formanézetnek, amelynek fel kell készülnie a szellem befogadására, hogy ez a találkozás nehogy végzetessé váljon, hogy a kép alkalmas legyen, nehogy a szellem ennél a találkozásnál elképedjen, mint valami kihűlt edényben, mely szétpattan, ha forró folyadékot töltenek bele.

Vigyázzon és óvakodjon!

Szorgalmasan mosakodjon, hogy menyegzője meg ne ártson!

Ezt a figyelmeztetést a lehető legkomolyabban kell vennünk.

Lao Ce, a belső csend útja

 

A belső csend, Lao Ce útja négy elemből áll: a belsőből, a csendből, Lao Ce-ből és az útból. Ezt a négy elemet kínai írásjelekkel úgy lehet ábrázolni, hogy a Lao Ce-t ismertté tévő mű címét adja: Tao Te King. Tao az út vagy pálya. Te az egyetemesnek a tudatossá válása az ember bensőjében. A King fogalmát a módszernek lehet nevezni, amellyel a végcél, az isteni nyugalom elérhető.

 

Ki volt Lao Ce? A hagyományok szerint egy legendás, gyakorlati filozófus, aki egyes kutatók szerint időszámításunk szerint a hatodik században, mások szerint a negyedik században élt. Amikor Európa lakossága még a vaskorszakban élt és szegényes kunyhókban a nap eseményéről, a vadászatról, a prédáról beszélgetett, akkor Kínában már megvolt a magasztosság és erő ahhoz, hogy ötezer szóval összefoglalják az egész világot, az isteni területeket és a kettő közötti utat.

Lao Ce foglalkozására nézve irattáros, könyvtáros volt. Korszakának eseményeit jegyezte fel, melyet a társadalom rendetlensége és zűrzavara jellemzett. Az átmenet és változás korszaka volt az, mint a miénk is. Az ilyen időszakokban, melyek mindent felbontanak és összetörnek, az emberek maradandó értékek után kutatnak. Lao Ce műve, a múltban is és ma is joggal arra utal, hogy a világban semmi sem tartós, hogy maradandó értékekhez csakis a visszaút vezet, a visszaút ahhoz a területhez, amelyből egykor kiestünk: ez Tao, az örökké létező. Lao Ce azt jelenti: a nagy gyerek, vagy öreg gyerek (mások szerint a legidősebb és tanító). Így nevezték a filozófust, akit tulajdonképpen Li nek hívtak: a gyümölcsöző fa. Gyermekkorában Er-nek hívták: aki hall. Tudós korában Po Jang-nak hívták: a Nap nemes fia. A latin mondás „Nomen est omen” (a név előjel) nagyon is érvényes volt Lao Ce-re. Életében egy fa, mely gyümölcsöt terem, mert jól odahalIgat és megérti, hogy az életben nem a külsőség, hanem a belső a fontos. Belül kell a szellemszikrának felviláglania, ragyogó nappá válnia, mely fényt és meleget áraszt mindenki számára, akit a külvilág hidege gyötör. A szellemi Nappal való kapcsolat által (ezt a szellemi Napot nevezte később a világ Krisztusnak), mely az egész világot áthatja és kisugározza, növekedhet a szellemlélekember. Az ilyen ember először a gyermekség állapotába lép be, mialatt szellemszikrája már aggastyán, ős öreg, és minden időkön és inkarnációkon át vele utazott. Így értendő az öreg gyerek, aminek Lao Ce-t is nevezték.

Az eredeti ember újra elfoglalja majd helyét az istenrendben, melyet elhagyott, hogy az anyagvilágba vesse magát. Ahogyan pedig az eredeti világ más követei is, Tao birodalmának más hirnökei, például Mózes, Hermész Triszmegisztosz, Héraklész, Jézus, Tiánai Apollós, stb., bizonyos pillanatban Lao Ce sem volt már megtalálható. Utoljára hazája határvidékén látták. Ott üzenetet hagyott egy határőrnél azok számára, akik utána jönnek. Ez az üzenet ötezer szóból álló irat volt: a Tao Te King. Ez a belső út tana, mely állást foglal a külső út tana, Konfúciusz tana elIen.

Ez a Kung Fu Ce egy világi vallást alapított hősökkel és szentekkel, akiket követni és imádni kellett: szabályzatokat állított fel, amelyekkel az embereket példás viselkedésre lehetett nevelni.

Már akkor is megvolt a különbség a belső vallás és a külső istentisztelet között. A vallás szó latinul religió, amelyet vagy a religae-ből (újra kapcsolatba lépni) vagy a relegere (lelkiismeretesen megfontolni) szavakból vezetnek le. Itt arról van szó, hogy a földi ember újra kapcsolatba lépjen belső magjával és az isteni területtel, amelyből valaha kizuhant. E kapcsolat helyreállításával bízták meg Lao Ce-t, ez volt az ő szándéka és ezt írta le a Tao Te King utasításaiban. Ugyanaz a feladat volt ez, amellyel a másik birodalom minden követe jött az emberiséghez. Ugyanezt a szándékot és megbízást találjuk meg napjainkban az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájában.

 

Az út

Tao utat vagy pályát jeleni. A szó ugyanakkor az erőre is utal, mely lehetővé teszi az út bejárását. Tao egyrészt az út, mely ebből a természetből az eredeti természethez visz, tehát az emberfiától az istenfiához vezető út. Tao másrészt az eredeti természetből ebbe a világba leereszkedő erő, amellyel minden szellemi tekintetben kereső visszatérhet az eredeti természetbe. Ehhez viszont teljes mértékben meg kell felelnie a követelményeknek, amelyekre a másik birodalomba való átnövekedéshez szükség van. A követelmény: eltérés és lankadás nélkül szüntelenül az ösvényen járni: mert ez az út nemcsak vasárnap délelőttre szól.

Tao Isten szeretetereje, mely mindent áthat. Nem nevezhető meg, mert nem ebből a világból való. Tao van, Tao Isten. A Tao Te King azt mondja: Ha Tao-t meg lehetne nevezni, akkor nem lenne az örök Tao. A név, melyet adhatnánk neki, nem lenne az örök név.

Az út, a pálya nyitva áll az ember számára. Az eredeti ember bukásának első jelei óta volt egy menekítő terv és voltak küldöttek, akik megmutatták és nyitva tartották a visszavezető utal. Misztériumok és szellemi iskolák keletkeztek, amelyekben az ebben a világban megrekedt és a születés és halál kerekétől való megváltásra vágyó embereket oktatták a visszavezető útra, ezt az utat életpéldával mutatták nekik. A szellemi tanulók minden csoportja segítséget kapott az ilyen szellemi iskolákban az előző szellemi iskolák testvéreitől, majd vállalták azt a kötelességet, hogy az utánuk jövő keresőkről gondoskodjanak, így keletkezett egy szerzetlánc. Egyik vége felér az isteni területekre, a másik a bukott emberiséggel van kapcsolatban. Ezek mind a Tao-ból élnek és halnak. Akit Tao tölt el, az Tao-t terjeszthet.

A taoista hagyomány szentjét sjenrennek nevezték, ami javakkal elhalmozottat jelent. A tanok, amelyeket a Tao-ba beavatott közölt a tanulóival azok szükséglete és szellemi szintje szerint, iránymutatók voltak az ösvény kezdetén. Az elhalmozott lerakta a rakományát, így mutatta az ösvény bejárását élete példájával. Ez pedig bevésődött a jelöltek tudatába. Az elnyert belátással, az ösvény lényegének az ismeretével így megtehették az első lépéseket. Az ösvény önmegvalósítás a Tao szavai szerint: aki másokat legyőz, az erős: az önmagán uralkodó: mindenható (33. mondás).

A mai világban sokan érzik ezt és erősen foglalkoznak azzal, hogy tanfolyamok, könyvek és tanulmányok segítségével az ezoterika területén kimagasló minőségre tegyenek szert. Lelki energiához alfatréninggel jutnak. A jövőt Ji-Kinggel akarják előrejelezni. Drágakövek segítségével megkísérelnek egészségessé válni Regressziós módszerekkel megpróbálnak visszaemlékezni előző életekre. Sok mindent űznek, próbálnak és gyakorolnak a látnokság, a gondolatátvitel, az auragyógyítás, a testritmusok és a mágnesezés területén.

Asztrológiai, parázsonjáró, spiritiszta ingázással, jógával, varázspálcával, kristálygömbnézéssel, hipnózissal foglalkozó és jellembefolyásoló tanfolyamokra járnák. És e foglalatoskodások segítségével az ember önmagával találkozik, önmaga azonban nem változik, vagy csak alig, mialatt éppen ez az önmaga, ez az énszemélyiség zárja be és tartja fogva ezen a világon a szellemi magot, a rózsát. A szellemi felemelkedéshez az tartozik, hogy az én folyamatosan csökkenjen és a bennünk lévő lélekelem, a Tao növekedjen. A Lectorium Rosicrucianumot néha unalmasnak mondják, mert nem tart tanfolyamokat előző életekről és nem lépnek fel benyomást keltő mesterek fehér palástokban, hogy minket, tanítványaikat oktassák. A rózsakereszt egészen másképpen dolgozik.

 

A belső

A rózsakeresztes azon fáradozik, hogy lépésről lépésre felfedezze magában Tao-t. Ez kifelé nem valami látványos. A benyomást keltő részletek inkább a belső szembesítésben keresendők. A fent felsorolt gyakorlatok és tanfolyamok a mikrokozmosz külsejéhez, a személyiséghez fűznek hozzá valamit. A szív rózsájának kivirulása a belső folyamat. Ez a folyamat akkor halad, ha az ember naponta vizsgálja, hogy életvitele mennyiben egyezik vagy nem egyezik a szellemi ösvénnyel és ha naponta azon fáradozik, hogy kapcsolatba kerüljön Tao-val. Így gyarapodik az összeköttetés és e szerint közli magát Tao a jelölttel. Ez nemcsak a szellemileg törekvő embernek áll érdekében, hanem ezen felül a világ és az emberiség számára is jelentős. Ha az emberiségnek csak aránylag kis része is kezelni tudja Tao-t és megszabadító módon kisugározza a világba, akkor ez az egész emberiséget befolyásolja.

Menny és föld egyesülni fog és édes harmat (németül Tau) fog hullani, és a nép mindenféle parancs nélkül magától összhangba kerül, mondja a Tao Te King 12. szakasza. Aki valóban Tao-ra irányul, az kezdetben azt állapítja meg, hogy mindennapi életvitele azzal semmiképpen sem egyezik. Ha azonban a dolgot komolyan veszi, akkor életvitelét megváltoztatja. Akkor megtalálja jelleme és szokásai megkeményedéseit és megkristályosodásait. „Nem a jót teszem, amit akarok, hanem a gonoszt, amit nem akarok” – sóhajt fel Pál.

A személyes tulajdonságok összegét a küszöb őrének nevezik. Itt a jelöltnek bizonyos pillanatban felteszik a kérdést, hogy valóban komolyan gondolja-e és kész-e minden megkeményedésének és tulajdonságának a feloszlatásán együttműködni. Aki ezt valóban akarja, azt azzal kell bebizonyítania, hogy önmagát átadja Tao-nak. Az így alkotott szabad térben növekedhet benne Tao lénye és Tao magas rezgése minden elemet feloszlat a jelöltben, mely őt ehhez a világhoz köti. Karmikus befolyásokat is semlegesít. A szellemileg törekvő ember így további teret teremt, amelybe még többet vehet fel Tao-ból. Aki így rendel csinál elromlott rendszerében és megtisztítja azt, az észreveszi, tudja, hogy erőről erőre és dicsőségről dicsőségre egyre bensőségesebb kapcsolatba kerül Tao-val. Azt aztán képes is továbbadni és másoknak is meg tudja mutatni az ezer terem templomához vezető utat. Felvétetik a munkatársak láncába. Aki a látszattól megvál, a belső lét ösvényére rátalál. Aki a nemcselekvést teszi, azt a lánc felveszi.

 

A csend

A módszert, amellyel Tao-hoz lehel jutni, Lao Ce Vu Vejnek, nemcselekvésnek nevezi (a 37., 57. és 63. kijelentés). Ez nem tétlenség. Az életben ez olyan irány követését jelenti, amelynél a jelölt a lehető legcsekélyebb mértékben sem tér el a kitűzött céltól, Tao-tól. Irányváltoztatások heves megmozdulásokhoz vezetnek az érzelem és a gondolatvilág területén. Zavarokat kelt a szellem, a lélek és a test egyensúlyának területén. Ezek viszont nagyon nemkívánatosnak mutatkoznak és ezért mondja Buddha, hogy az ösvényt a középről kiindulva kell bejárni. Ha belsőnk nyugalomra talál, ha a világ viharai elcsitultak, csak akkor lehet Tao-t felismerni és ismerni. A Tao Te Kingben ez áll: ezért tehát aki egész életvitelét Tao szerint folytatja, az egyenlő lesz Tao-val. Aki az erény irányát követi, az az erénnyel lesz egyenlő. Aki a gonosztettre irányul, az ezzel lesz egyenlő (23. kijelentés). Továbbá pedig: a tökéletlen tökéletes lesz. A görbe egyenes lesz. Az üres tele lesz. Az elkopott új lesz. Kevéssel elnyerhető. Sokkal eltévedhet ő (22. kijelentés).

A jelölt kiürül és nyugalomra talál, ha nem hajszol többé földi célokat. Ugyanakkor felismeri Tao bőségét. Olyan, mint egy megtisztított, üres edény, mely kész az eredeti szellem élő vizének befogadására. Ebből a tisztító vízből másoknak is adhat az útra. Így lesz az ember Tao eszköze a világ és emberiség szolgálatában.

Harminc küllő egyesül a kerék tengelye körül, de csak a furat, az üres tér miatt használható. Az edényt agyagból gyúrták, de csak üres tere miatt használható. Az épülő háznak ajtókat és ablakokat csinálnak, az üres terek a nyílások miatt használhatók. Ezért: az anyagnak meg van a haszna: használhatósága azonban a nemlévőtől, az anyagtalantól függ (11. mondás).

Lao Ce kétezerötszáz vagy kétezerháromszáz éves üzenete pontosan ugyanaz, mint amit a mai rózsakereszt, akar Önre átruházni. Az Egyetemes Szerzetlánc minden időkben ugyanazt az üzenetet közvetítette a népeknek. Az üzenetet az átvevők szavaivá és korszakok jelképeivé tolmácsolták: lényege, magja azonban mindig ugyanaz. Az ember egy kettős lény. Van egy anyagteste és egy isteni belseje. Az anyagi rész megfelel a világnak, amelyben ma élünk. Az isteni elem az isteni területnek felel meg, amelyből egykor kibukott. Sajnos az anyagi rész került túlsúlyba. Most arról van szó, hogy a külsőt a belsőre cseréljük, hogy az isteni, nyugvó mag újra teljesértékű szellemlélek emberré növekedhessen és Isten gyermekeként elfoglalhassa helyét az istenbirodalomban. Az isteni világot a mi világunkkal összekötő utat azzal lehet bejárni, hogy a világit bennünk egyre inkább feladjuk és ezzel teret engedünk a szellemlélekelemnek bennünk.

 

Hét kérdés

A Tao-isztikus ösvényen a jelöltet hét kérdéssel szembesítik. A válaszokat a saját szívében kell megkeresnie. A következő élményben részesül: „Amikor az éjszakában járó seregek útjának útmutatójához értem és Isten segítségével kiűztem lelkemből a legfeketébb éjszakát, lepihentem a reményteli jel alatt, mely úgy emelkedett fölöttem, mint valami kereszt. Erőt és bátorságot hívtam fel magamban az út folytatásához, mely az ezer terem templomához vezet és azt reméltem, hogy szenvedésemnek ott vége lesz. A távolban új hajnal pírja színezte be az eget. Mialatt pedig a teljes napvilág aranyos napfényére vágytam, hogy az véget vessen a sötétségnek körülöttem, egy hang csendült fel: itt minden jelöltnek hét kérdést tesznek fel, mielőtt megengedik neki, hegy elmenjenek az út felénél lévő jel mellett. Az a jel ez, amelyet egy másik elbeszélésben a lélek útmutatójának neveztek.

És hét választ kívánnak meg, mielőtt a beteg elvárhatja meggyógyulását az ezer terem templomában. A hét kérdés a következő:

  1. Mit hagytál vissza?
  2. Mit cipelsz magaddal ezen az úton?
  3. Mit fogsz ajándékozni a templom urának?
  4. Hogyan fogsz uralkodni a gondolataidon?
  5. Hogyan zabolázod az érzéseidet?
  6. Hogyan építed lakásodat?
  7. Mi a gyógyító szó?

Nagy öröm támadt fel bennem és szívemben a következő válaszokra taIáltam:

  1. A halál és hazugság világát hagytam magam mögött. Visszahagytam a hiúságot és a földi dolgokra való hiábavaló törekvést. Ugyanakkor visszahagytam ifjabb testvéreimet is az úton, és mélyen érzem, hogy vissza kell térnem és elmondanom gyógyulásom történetét.
  2. Ezen az úton cipelem egy fájdalommal és bűnnel telt élet terhét. Amennyiben ez elmaradozik, úgy leszek egyre jobban képes segíteni Krisztus keresztjét hordozni.
  3. A templom urának három ajándékot viszek. Ez nem sok, de értékes: alázat, szánalom és szeretet.
  4. Gondolataimon uralkodni fogok a cél, ez Tao, szüntelen fontolgatásával. Uralkodom rajtuk a lélek szelíd tanácsára a belső nyugalom pillanataiban.
  5. Az érzéseket megzabolázom azzal, hogy átadom magam Isten bennem növekvő szeretetének. Ez a szeretet megállítja a vonzás és taszítás vad örvényét és megajándékoz azzal a lehetőséggel, hogy szomjazó testvéreimnek elvigyem a kristálytiszta, fényes vizet.
  6. Lakóhelyemet megmenekülésem szegletkövére, Jézus Krisztusra építem. Bejáratát három oszlop tartja: hit, remény, szeretet. A kertben pedig három rózsát ültelek: fehéret, vöröset és aranyat.
  7. A gyógyító szó, az ige a templomhoz vezető utazásom valósága. Azzal, hogy ehhez az igéhez hű maradok, sírba viszem az ént. Az egész ösvény egyetlen szóval leírható. Az egyetemes gyógyszer az önátadás.

Fama Fraternitatis R. C.

 

Ami a minutus mundust (kis világot, mikrokozmoszt) illeti, ezt egy kis oltárban találtuk meg. Mindennél szebb volt, amit az ezen a területen szakember el tud képzelni. Ezt azonban nem fogjuk ábrázolni, míg őszinte Fámánkra (kiáltványunkra) nem válaszoltak bizalommal.

Így aztán a lapot megint a sírra tettük, ráhelyeztük az oltárt, az ajtót újra lezártuk és mindannyiónk pecsétjével lepecsételtük. Továbbá rotánk utasítására és felelősségére ismertettünk néhány könyvet, ezek között M könyvét is, melyet a szeretetteljes M. P. költött, aki emiatt sok házi kötelességet mulasztott el. Végül pedig szokás szerint elszéledtünk, s kincseinket természetes örököseink birtokában hagytuk. Most aztán a válaszra, megítélésre vagy elítélésre várunk, amit a tájékozottaktól és a tudatlanoktól is kétségtelenül meg fogunk kapni.

 

Fama Fraternitatis

 

 

26. Minutus Mundus

 

A korinthusbeliekhez írt első levélben Pál egy nagy titokról beszél, amelyet az emberiség egyszer ki fog puhatolni, meg fog ismerni és átél, amely egyszer valóra váltja az igéi: „A halál elnyeletett a diadalban”, úgy hogy az emberiség ujjongva kiáll fel: „Halál! Hol a te fullánkod? Pokol! Hol a te diadalmad?”

Ez a titok olyan változásra vonatkozik, mely elhatalmasodik az emberiség fölött, erőre kap, amelynek bennünk kell kifejlődnie.

Ez a „titok” gyorsan fog érvényesülni, egyetlen pillanat alatt, az utolsó trombitaszóra. A halottak feltámadnak romolhatatlanul, és mi elváltozunk. Ebben a híres korszakfordulóban „a romlandó romolhatatlanságba, és a halandó halhatatlanságba öltözik”.

Lehet, hogy a olvasó ismeri a korinthusbeliekhez írt levél szavait, többször elgondolkozott és beszélt róluk. Kétségtelenül csóválta is a fejét, ha ezekhez a dolgokhoz ezoterikus ismeretek nélkül fogott hozzá, és az egészet érthetetlennek tartotta.

A beavatott Pál titokról beszél, de nem veszi le róla a leplet.

Ezt viszont szándékosan teszi, mert mindezt nem lehet ésszel megfontolni, felfogni és megérteni. Ezt csak átélni lehet más út nincs.

Sokan vélik magukat bölcsnek: ez a bölcsesség azonban még nagyon szegényes. Még csak néhány irányvonaluk van. A többit úgy kell megtanulniuk, hogy átélik azokat.

Nem az a helyzet, hogy tökéletes bölcsességet nyújtanak át azzal a megbízással, hogy „olvasd csak el, foglalkozz vele, aztán pedig kezdj hozzá a kivitelezéshez”.

Az egyetemes bölcsességből csak azt érthetik meg, amire ránemesedtek – a többi sötét függöny mögött rejtőzik. Ha azt belső nemesség nélkül akarják elsajátítani, akkor értelmetlenség vagy visszautasítás lesz az eredménye. Pál titkát a rózsakeresztesek filozófiája, a Fama Fraternitatis „minutus mundusnak” nevezi.

Azt mondja a Fama: „Ami a minutus mundust illeti, ezt egy kis oltárban találtuk meg. Mindennél szebb volt, amit az ezen a területen szakember is el tud képzelni. Nem fogjuk azonban ábrázolni, míg őszinte Fámánkra nem feleltek bizalommal.”

Tudják, hogy belső nemesség a Krisztus szolgálatában töltött igaz élet következménye: nélküle semmit sem tehetünk.

Ugyanakkor azt is tudniuk kell, hogy mit értünk mi igaz élet alatt. Az igazi életnek három elven kell alapulnia: jóságon, igazságon és igazságosságon, amit létünk legkisebb részletéig ki kell építeni. Az igazi élet: akarni személytelen lenni, nem akarni érvényesülni, ismerni az önmegtagadást.

Az érvényesülési törekvés például az irigység nagy bűnét fejleszti ki.

Az irigy ember az, aki látja, hogy érvényesülését meghiúsították. Becsvágyának útját állta valaki. Más foglalta el azt a helyet, amelyre oly szívesen mi kerültünk volna. Mint a mesében a róka a tyúkokhoz, mi is jámbor beszéddel közeledünk, jól megválasztott szavakkal, pillantásunk megrendültségről tanúskodik, szemünkben esetleg könnycsepp is csillog, hogy így vihessük végbe merényletünket és érvényesítsük magunkat.

Ilyen módon, önmagát erősítgetve Ön nem szolgálhatja Krisztust. Ez a helytállási törekvés szemtelenné és ravasszá tesz bennünket, s ebben a világban az az eredménye, hogy az ember nem röstelli magát. Az irigy ember már bevezetőül azt mondja: „Nem azért mondom, mintha irigy lennék!” A tanuló ekkor azonnal figyeljen fel és vigyázzon, mert a munka, amit személytelenül akart kivitelezni, ettől a pillanattól kezdve veszélyben forog. A róka csínyje azonban hamar napvilágra kerül.

Ha kívülről tudja is a megnyilvánult rózsakeresztes filozófiát, ha ismerné is a bibliát, mint valami táblázatot, ha cum laude doktorált is valami tudományban, nincs ennek az Ön számára semmi haszna sem, ha nem adja fel önfenntartását, minden áron helytállási törekvését.

Ezért tesznek meg mindent a rózsakereszt misztériumiskoIájának előudvarában, a Lectorium Rosicrucianumban, hogy kitessékeljék az emberből az érvényesülési törekvést. Ha alaposan és őszintén meggondolja, akkor kitűnik, hogy csaknem minden tevékenysége erre a törekvésre vezethető vissza. Frizurát csinál vagy csináltat magának, esetleg kifesti magát, arcát különböző ráncokba vonja, ruhát vásárol, nyakkendőjét igazítgatja – s mindezt az érvényesülés érdekében.

Akik azonban ismerik Önt, azok átlátnak mindezen. Mások viszont az ellenkezőjét teszik. Olyan ápolatlanok és visszataszítók, amennyire csak lehetséges. Érvényesülés! „Nézzétek, mennyi függetlenséget harcoltam ki magamnak!” Ezek az emberek a reagálásba menekültek. A társadalom felső rétegére reagálnak, mely más módszerrel ugyanazt teszi. A „felső tízezer” módszere azonban pénzbe kerül, s ez legtöbbünknek nincsen. Ha nem tudnak ápoltsággal feltűnni, akkor másképpen próbálják meg. Ha az olvasó így áttekinti az életet, melyben mindannyian részt veszünk, azt az életet, mely előre haladott lények számára igaztalanságtól bűzlik, akkor megérti, hogy a belső nemességet nehéz meghódítani. Megérti, hogy életünkben sok mindennek kell megtörténnie, míg hajlandók leszünk feladni érvényesülési törekvéseinket, hogy a nyomor tengerén kell átgázolnunk, míg megérthetünk valamit Pál titkából.

„Minden alakulás feltétele az igaz élet.”

Van egy titok, a minutus mundus, oly szép, oly elragadtató, hogy szebb, mint bárki is elképzelheti. Ezt a szépséget azonban nem lehel odaadni Önnek, míg nem felelt Fámánkra, a Világosság Szerzetének kiáltványára, hogy hozzájuthasson az igaz élethez. Minden ismerete, minden vallásossága, egész művészete jelentéktelen, ha nem tudja háttérbe szorítani és elfelejteni az énjét.

Az arcokról lerí az önteltség. Ezzel az életmóddal hazugsággal és árulással vesszük körül egymást; foglyai vagyunk ennek a pókhálónak. Minden csak póz, nem valódi, csak látszatélet.

Minden csak félelem, harc és vámpír módszer. Ezért mondják; „Eredj, add el mindenedet és oszd el a szegényeknek, és kövess engem”. „Aki az életét nem akarja elveszíteni én érettem, az nem lehet az én tanítványom.”

Krisztus ezeket az életalapokat követeli meg, s csak ezen az alapon tárul fel számunkra az új élet, így valósíthatjuk meg az erőről erőre való haladást, míg a halál ténylég el nem nyeletik diadalra.

Pál rejtélye, titka és a minutus mundus az új életre vonatkozik, mely belőlünk és általunk fog keletkezni. Vizsgáljuk meg ezt a korinthusi levél és a Fama Fraternitatis fenti szavai nyomán. Az emberben titkos erők egész összefüggő sokasága rejlik, mely a tökéletes alkotás lehetőségeit hordozza magában. E csodás erők szerkezetét, egységét, és az embermegnyilvánulással, emberi jelenséggel összefüggő tulajdonságait nevezik minutus mundusnak, vagy kis világnak, mikrokozmosznak. Ha ezeket az erőket, ezeket a tulajdonságokat igaz élettel kifejlesztettük, akkor az ember testeiben nagy változás megy végbe, amit filozófiánkban megdicsőülésnek, vagy átszellemülésnek nevezünk. Ezekhez a fogalmakhoz közelednek a tudósok, mint pl. Einstein, csak más módon, amikor a makrokozmosz, a nagy világ változásaira mulatnak rá természettudományos szempontból.

Nem lesz nehéz megérteni, hogy a kis világ, a minutus mundus változásainak és a nagy világ változásainak természettörvényszerűen párhuzamosan kell haladniuk. Ha pedig ez a két, egymásra hangolt fejlődés bizonyos ponthoz ért, akkor hirtelen, egyetlen pszichológiai pillanatban, az utolsó trombitaszóval (mert ez fel fog harsanni), a „halottakat” romolhatatlanságra ébresztik, mi pedig meg fogunk változni.

Ha Önök azokhoz tartoznak, akik mindennek a hagyományos magyarázatát saját magukon tapasztalták, akkor a „trombit a szó” hallatán nem kerülhetik el a borzongást. Mert hagyományos irányzatokhoz hű embertársaink bibliai trombitaköltészete rettenetes szomorúsággal van tele. A trombita és a pálmaág szerintük a mi mennyei tartozékaink, amivel mindenkit ellátnak, ha megkapja a mennybejutás rendkívüli előjogát. Ezeknek a trombitákat kell majd örökké fújniuk és a pálmaágakat kell örökké lengetniük, állandóan békét, békét és halleluját kiabálva. Ez viszont jóval több annál, mint amit épeszű ember általában képes kibírni.

Ezzel teszik nevetségessé a szellemi dolgokat, s fiatalkorunkban sokat töprengtünk azon, hogy mi lehet olyan üdvös ebben a sürgölődésben, s ebből mennyi lehel a bevétele a trónon ülőnek. Ez a mennyei unalom és diszharmónia a szégyenletes következménye, hogy szentségtelen kézzel nyúlnak Isten titkaihoz.

Ha a makrokozmosz és a mikrokozmosz egymásra hangolt, folyamatszerű fejlődése elér bizonyos krízist, akkor fejlődésünk területe a térben egészen más hangot kelt. Képzeljék el, hogy lenyomjuk az orgonának egy billentyűjét, majd nagyon lassan kezdjük megmozgatni a fújtatót. Bizonyos pillanatban annyira megnövekszik a légnyomás, hogy először alig hallható, később pedig fortissimora erősödő hang keletkezik. Az először alig hallható hang később behatol a tudatunkba, s megérint minket.

Ez a mennyei trombitaszó lényege.

Ha a Jó erői, minden regeneráló képességeikkel sorozatot kezdenek képezni, akkor hangot, tehát forradalmasító, átszellemítő rezgést is keltenek a térben.

Az anyagban-görnyedt ember ezt eleinte nem észleli. Később azonban, ha egyre újabb erők felszabadulása miatt felerősödnek, végül meg lehet hallani az utolsó trombitaszót. Ennek a következményei pedig az anyag és a szellem különböző területeinek a regenerálása lesz. A háromdimenziós és a négydimenziós, ez az oldal és a másik oldal, közötti határok eltűnnek, s a halált, a háromdimenzióst teljesen elnyelik az észlelhető négydimenziós erők, amelyek Krisztusban lettek kifejlesztve.

Így nyújtják át az erre méltóknak a minden észt felülmúló békesség pálmaágát.

Érthető, hogy az életünk harmadik és negyedik dimenziója közötti határ eltörlése számunkra mindent megváltoztat. A halált már nem fogjuk abban a formában ismerni, ahogyan azt most kell elviselnünk. Nem az anyag lesz a tudatunk alapja, hanem ez, tiszta éterek hatására, finomabb éteranyaggá alakul.

Abban a pillanatban, amikor ezek a dolgok érvényesülnek (Pál azt mondja, hogy ez egyetlen pillanatban fog meg történni). a halottak birodalmában tartózkodók szabadon értekezhetnek azokkal, akik az anyag területén végzik a megtestesülésüket. Ez tehát egy átmeneti állapot. A háromdimenziósban élők számára a halottakat romolhatatlanul felébresztik, ami azt jelenti, hogy rezgésváltozás megy végbe rajtuk. A romlandónak, a háromdimenziósnak, a romolhatatlanságot, a négydimenzióst kell magára öltenie az utolsó trombitaszó hatása miatt, fejlődési területünk rezgésének észlelhető fokozódása miatt, amit azok keltenek, akik ismerik az igaz életet. Az is érthető, hogy mindez ugyanakkor ítélet is, mert ez az új állapot katasztrófát is jelent. Ugyanis csak azok tudnak ehhez alkalmazkodni, akiknek van elég lélekminőségük, lelki nemességük, akik tehát eléggé kifejlesztették a halhatatlan lélekruhát (lélektestet). A jelenségek világa tűznek, világító világosságnak mutatkozik, mint a krisztusrezgés északifénye, amely az éjszakában az egyik embert nyugtalanítja, míg a másik ezt a jelet az utolsó trombitaszóra való vidám várakozásnak tapasztalja.

A rózsakeresztes filozófia pedig, a rózsakereszt misztériumiskolája azzal a felhívással folyamodik Önökhöz, hogy dolgozzanak vele együtt teljesen tudatosan ezen a folyamaton. Át akarja adni Önöknek a minutus mundus titkát – ha felelnek a felhívásra, a Szerzet kiáltványára -, hogy hozzájuthassanak az igaz élethez, a jósággal, igazsággal és igazságossággal kivitelezett cselekedethez.

Ezeket a titkokat Önöknek őrzik, s azért mondja a Fama: „A lapot így megint a sírra tettük, ráhelyeztük az oltárt, az ajtót újra lezártuk és mindannyiónk pecsétjével lepecsételtük. Most aztán várunk a válaszra, megítélésre vagy elítélésre, amit a tudóktól és a tudatlanoktól fogunk kapni.” Lehetséges, hogy az igaz élet miatt a tanuló minutus mundus-ának azúrkék terében már rezeg az utolsó trombitaszó. Akkor ettől a perctől kezdve új életlehetőségbe lesz felemelve. Elvileg legyőzte a haIált, ha a halhatatlansággal még várnia kell is, míg a nagy világ természettudományos folyamatai elérik azt a pontot, amin a trombita szava általánosan is szélviharrá erősödik. A tanuló hidat épített, arany hidat a még befejezetlen dolgok fölött: és lelki rokonaival beáll azoknak a soraiba, akik minden szférában a helyreállítás nagy alkímiai folyamatán dolgoznak Jézus Krisztusban, Urunkban.

Ott a láthatatlanság tágas csarnokaiban írják meg a mesteri krédót: Halál! Hol a te fullánkod? Pokol, hol a te diadalmad?