Az én az ösvényen

 

„A mérhetetlen végtelenség… A mindent magában foglaló mindenség… A láthatatlan nap birodalma a naptest mögött… Az eredeti alkotás dobogó szíve… Az Atya háza”

 

Az efféle idézetekkel, kijelentésekkel, kifejezésekkel és jelképekkel egyrészt arra utalunk, hogy létezik egy isteni világ, eredeti életterület, mely minden ismeretest és ismeretlent áthat és magában foglal, másrészt azonban azt is bevalljuk, hogy erre valójában nem találunk szavakat, ezt nem tudjuk igazán megnevezni. A főnevek és jelzők csak szegényes segédeszközök, melyek a bennünk és rajtunk kívül terjedező pompás nagyszerűséget nem képesek meghatározni. Jelképek csak, megközelítéseket tesznek lehetővé; a tökéletes megértés és felfogás képessége hiányzik. Az isteni természetben nem részesülünk, s így minden megközelítés és jelölés hiányos marad. Nyelvünk, beszédünk az isteni ige kifejezésére nem alkalmas. Egy fékezhetetlen vágyakozás mibennünk mégis arra irányul, hogy éppen ezt az igét halljuk és felismerjük. Keressük és vágyunk rá. Az élet rohanó forgatagában összesereglünk az Arany Rózsakereszt templomainak csendjében, hogy ebből a felfoghatatlanból, ebből az istenbirodalomból áradó rezgésből szabad legyen valamit a bensőnkben észlelnünk. A Rózsakereszt templomainak felkeresésére persze több okot is megnevezhetnénk. Mindemögött azonban az a hajtóerő ösztönöz, mely átrezeg a gondolatmeneteinken, vagy esetleg öntudatlan, mely az ismeretlenre irányuló mélységes vágyakozást kelti, az arra irányuló vágyat, amit abszolút nem ismerünk, aminek azonban mégis oly nagynak, mindent átfogónak és érinthetetlennek kell lennie.

Ez vonz és hajszol minket és keresi a kapcsolatot a szívünkkel. Befolyásolja a viselkedésünket életútunkon. Mert az ilyen helyzetben már nem lehet helyben topogni. Akire ez rájön, már nem elégszik meg a pillanatnyi sorssal: megkísérel más, új utakat találni és azokra térni.

Látszólag sok lehetőség van arra, hogy az ember ennek a világnak az ismert és megszokott útjain kívül mozogjon. Emiatt sokan is járnak határozatlan ösvényeken a dialektikus természet külterületein. Vannak veszélyes utak, haszontalan utak, kereszteződések, melyek tanácstalanságra adnak okot, vannak tévutak, szakadékok, mélységek és zsákutcák. Mindenki a saját útját járja. Az ember átvergődött addig a pontig, ahol most van és talán azt kérdezi, hogy keresésének mi volt a haszna. Mindenki a saját útján jár ugyan, és külön fejlődési ponton áll, de utainknak vannak megegyező jellegzetességei. Azért írunk erről, hogy belátásunk gyarapodjon és kölcsönösen segítsünk egymásnak állapotunkat meghatározni.

Utaink tehát érintették az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája erőterét. Ennek az erőtérnek a valóságát, mely a másik, még ismeretlen világról tanúskodik, megismertük. Ilyen szellemi iskolák vagy misztériumiskolák a mi természetünkben, ebben a szükségrendben újra meg újra kifejlesztettek erő- és fénytereket, amelyekben a kimondhatatlan isteni valóság kifejezésre jutottak és ahol az isteni életterület magas rezgésével harmonikus rezgési szintet értek el. Egy ilyen erőteret az isteni kegyelem táplál, ugyanakkor azonban az igazán kereső ember számára szintén hozzáférhető. Így tárul fel a Krisztus üdvmegnyilvánulása az ember előtt és ezzel az eredeti világossága közvetlen kapcsolatba léphet az ember mikrokozmoszában lévő isteni elvvel. Minden keresésnek ez az eredménye, az ígéret teljesülése, mely az embert hajtotta. Ez a megváltást a szomjúhozó lélek új életének a kezdete.

 

Az állat-élet

Ha a szív rózsája, a mikrokozmikus elv kapcsolatban van a Krisztusfénnyel, akkor az ember még erősebb ösztönzést érez arra, hogy élete irányát megváltoztassa és más, ismeretlen utakra térjen. Megismerkedünk a Rózsakereszt filozófiájával és az egyetemes tan számunkra feltárult nézetei rendkívül érdekelnek minket. A Szellemi Iskola vonz, mert újra meg újra hallani akarunk a különös lehetőségekről és arról, hogy az új nap messze felülmúlja eddigi hétköznapi valóságunkat.

Ugyanakkor mindennapi életünk is zajlik, itt van testünk és mindaz, amire szüksége van. Megvannak közönséges szokásaink, mindennapi életünk, kötelezettségeink, foglalkozásunk, kedvteléseink és fantáziánk, örömeink és gondjaink. Akarati tevékenységünk, gondolataink és cselekedeteink újra meg újra dialektikus környezetünkre és a véges létre korlátoznak minket. Ez az állati lelkiélet. Ez a mi karmikus szerkezetünkhöz tartozik. Ez a menetelés a dialektikában, ahol a küzdelem, fáradság és bosszúság napirenden van, s ami emiatt nem vezethet valóban új tudathoz és a másik, isteni természettel való egyesüléshez. Ennek az életnek a központja az én. E körül forog minden. Ez kormányoz mindent. Ez igazgatja a mindennapi életet, ez ítél, dönt és uralkodik. Az az egyetlen célja, hogy ezen az életterületen inkább többé, mint kevésbé kellemes helyzetbe kerüljön, még pedig nemcsak társadalmi tekintetben, hanem a boldog élet értelmében is. Azt akarja, hogy állapota elismerést nyerjen, ne morzsolódjon le túlságosán, ne romoljon, ne fenyegesse veszély, félelem, támadás. Ez az én átveszi, magáévá teszi a vágyakozást, az ösztönzést, amely az embert hajtja, a keresést, ha nem is számításból. Erről az énről, legalább is a mi énünkről, semmiképpen sem mondható, hogy a szenvedés hidegen hagyja. Ez talán akkor is érvényes, amikor a szükségben sínylődő lélek hangjáról van szó a szívünkben. Mert énünk állat-lelki állapotú élete rendelkezik bizonyos kultúrával: emberek vagyunk, nem pedig állatok. A kultúra, a törvény és az emberiesség nem idegen számunkra. A komoly kereső tehát, aki a krisztusfény felfedezésével foglalkozik, hogy kapcsolatba lépjen vele és a saját lényében hatásossá tegye, kezdetben nem fog az énből eredő ellenállásokba ütközni, az énje nem fogja akadályozni. Ellenkezőleg! Mert ki ne lenne meggyőződve arról, ha az emberiség és a világ állapotát vizsgálja, hogy ezen bizonyára változtatni kell? Már a zavar és a tehetetlenség is, amelybe sodródott, meggondolásra készteti. Már csak ha az emberiségre pillanatnyilag gyakorolt asztrális hatásokra korlátozzuk magunkat, valamint ezeknek a következményeire, akkor nem nehéz belátni, hogy azonnali megújításra, változásra, menekítésre van szükség! Az emberiség belegabalyodik műszaki lehetőségeibe, mialatt környezete teljes mértekben elpiszkolódott. Az egész technika kész az emberiség megsemmisítésére. Népek, csoportok és egyének harcolnak egymás ellen. Mindenütt kimondhatatlan félelem honol. Milliók menekülnek a kábulatba – hiába. Ami a nagy lakótelepeken játszódik le, ahol az emberek milliói szorongnak a bizonytalanság és ellenségesség légkörében, a kiút bárminemű lehetősége nélkül, ahol a csak valamelyest is elviselhető létért a szó szoros értelmében és testileg küzdeniük kell, az az emberre már csaknem elviselhetetlen asztrális befolyást gyakorol.

 

Az igazi megvalósítás

Énünk látja ezt. Énünk is vágyakozik, reméli, hogy meg lehet őt váltani ettől a pokoltól. Énünk azt is látja, hogy a megszabadulásnak csak egyetlen lehetősége van: az alacsonnyal, az alantassal, egy ilyen világ sötétségével fennálló asztrális kapcsolatot meg kell szakítani. Aki ezenkívül mélységesen vágyakozik az egész világmindenség teljességére, az önkéntelenül is elfogadja, átveszi, amit ennek érdekében a Rózsakereszt a mai időkben szükségesnek tart: az istenrend és az életmegújítás megvalósítását, éppenséggel az asztrális megújulást a saját lényében. Ebben a helyzetben kínálkozik az ösvény , amelyet be kell járnunk és amelyen a cselekedettel meg kell valósítanunk a megváltást. Ehhez az ösvényhez pedig hozzátartozik, hogy az énnek meg kell szabadulnia ettől a természettől, azaz saját lényének minden erejétől, mely őt e bukott természet szabályai szerint kormányozza. Le kell bontani az ajánlatok és befolyások egész asztrális hálózatát, amelyet természetlényünk épített és szerkesztett a mikrokozmoszban és olyan éteri és asztrális értékekre kell cserélni, amelyek egyeznek a krisztusfény magas rezgésével. Ennek a rózsaszívből kell végbemennie, a mikrokozmosznak egy olyan pontjából, amelyhez az én nem férhet hozzá.

 

A kedély

Hogyan tehetünk szert haladásra? Az énünkkel? Vagy a másikkal, mely oly kevéssé érezhetően létezik bennünk? Úgy tűnik, hogy minden rendelkezésre álló eszköz az énhez tartozik, az én része. Mit kell tehát tennünk, ha a megszabadulás ösvényére akarunk térni? Hogyan kell eljárnunk, én-emberként, vagy alakuló új emberként, aki ugyan még alig képes a cselekvésre? A tanulónak, aki elérte ezt a pontot, a Szellemi Iskolában egy olyan tant ajánlanak fel, amelyben évszázadokkal ezelőtt már Hermész Triszmegisztosz is részesítette tanítványát, Tát-ot. Hermész kedélyről beszél. A szívnek egy olyan állapotára utal, mely nagy jelentőségűnek látszik.

Első tétova lépéseinknél az ösvényen kizárólag az énnel cselekedhetünk. És mikrokozmoszunkban egy új lélek felépítésével kell elkezdenünk. Ennek a kulcsát Hermész kedélynek nevezi. Beszél a kedélyről, mely Istenből indul ki: azt mondja: „a kedély tökéletesen ismeri önmagát. A kedély tehát Isten lényétől nem különbözik. Ebből a forrásból indul, mint a világosság a napból” (Lásd J. van Rijckenborgh: Az egyiptomi ős-Gnózis, 4. kt. I. fejezet).

Hermész beszél az értelmetlen lényekben levő kedélyről, valamint a bukott lelkek kedélyéről, amelyeket, mihelyt a test rabjai, az öröm és a szenvedés elvei gyötrik. A kedéllyel kapcsolatos fejtegetéseiben Hermész nagyon is közvetlenül utal a szívre, melyet meg kell tisztítani és meg kell újítani. Ott kell a műnek elkezdődnie, nem az agyban és nem az isteni valóság ésszel való felfogásával és elérésével, nem vágyösztönből eredő, kényszeredett életmegújítással, amely a dialektikus emberállapotból sarjad. Nem, a művet csakis az emberi rendszernek egy olyan megújításával lehel kivitelezni, mely a szívben kezdődő ösvény bejárásából bontakozik ki.

Az ember életcselekedeleiben és gondolatéletében a szív kedélyállapota a mérvadó. A fej meggondolásai és a vágyak tolakodása mindig a szívbe folyik, és innen határozza meg az ember állapotát. A szív kedélyállapota tesz egy embert együttérzővé vagy összeférhetetlenné, emberbaráttá vagy gyilkossá. A kedélyállapot fejezteti ki velünk, hogy hogyan érezzük magunkat. A hegyi beszéd egyik kijelentése utal a szív kedélyállapotára: „boldogok a tisztaszívűek, mert ők az Istent meglátják”. Akik a szív kedélyállapotát megtisztították, megigazították, azok meg fogják ismerni az istentermészetet. Számukra ez nem lesz többé misztérium, valami határozatlan és ismeretlen. Látni fognak.

Most tehát az a fontos, hogy a hagyományos kedélyállapotot arra a kedélyre cseréljük, amelyről Hermész beszél, ez a kedély pedig a megrendítheletlen lélekalak. Ebből a lélekalakból pedig egy megújító befolyás fog az egész lényre kiterjedni.

A vér minden életerejével a szívből áramlik a fejhez, azután pedig minden szervhez, így terjed el a szív kedélyállapota mindenhová. A szívünknek kell tehát a műhelyünknek lennie. Ott kezdődik a munka, mely továbbvisz minket az ösvényen. Aki így szeretne dolgozni, annak először csak az én, ez az eszköz áll rendelkezésére, mely már oly régóta uralkodik és nyilvánvalóan mindent összezilált, minden kisiklott az ellenőrzés alól. Én-királynak tehát fel kell gyűrkőznie és a saját szívében kell kezdenie a munkát, a fennálló állapotot nem szabad továbbra is elfogadnia.

Kérlelhetetlenül és önzetlenül meg kell munkálnia a régi kedélyállapotot a fennálló helyzetet nem szabad tovább tűrnie. Igazi forradalom, hogy az énnek tudatosan dolgoznia kell a saját lénye megváltoztatásán, egy olyan folyamatban, amely az én a saját trónvesztését eszközli ki.

Aki valóban belátja, hogy a megváltás ösvénye mit jeleni, az a szív kedélyállapotát meg tudja változtatni. Tudja, hogy a beteg királylány ott vár arra, hogy az eredeti világosság meggyógyítsa. Ennek a világnak a királya, aki ezt felismeri, kész lesz együttműködni ebben a folyamatban. Gyáva minisztereit, akiknek csak áruláson jár az eszük és összeesküsznek a királylány ellen, hazaküldi és palotáját kitakarítja. Így segíthet énkirály a szív kedélyállapotának a befolyásolásában.

Életünk folyását tehát meghatározhatjuk, megváltoztathatjuk jelenlegi tudatunk segítségével, amely pillanatnyilag még mindennapi életünkön uralkodik. Az alap a krisztusfény elfogadása. A szívben persze emiatt küzdelem fejlődik ki, háború lesz. A forradalom mindig harccal jár. Ez a világosság és a sötétség klasszikus harca. Az én fél ettől a harctól. Meg fogja kísérelni, hogy az embert eltanácsolja az ösvénytől, hogy ezt a harcol elkerülhesse: így azonban a királylány beteg és erőtlen marad. Aki viszont állhatatos, és a szívben megvalósítja az új kedélyállapotot, az megéli a rózsa kivirulását. Ez lesz a saját kedélyállapota megváltoztatásának végső eredménye a világosság segítségével.

A Szent Grál öröksége (III)

 

Ma egy olyan beszédet közlünk, amelyet az előttünk haladó szerzet pátriárkája, Antoine Gadal tartott egy renovai konferencián 1956. október 21-én.

 

A vigasztaló és tisztító szellem vallása, mely éppolyan régi, mint a gonosz, amelynek sebeit akarja gyógyítani, a világ első napjaira vezethető vissza.

Krisztus előtt, aki ezt a vallást a hajnal pirkadataként jelentette be, a rózsakeresztes katárizmus már ragyogott az indiai brahmánokban, Perzsia mágusaiban, Júdás esszénieiben, valamint Pitagórász és Plátó görög tanítványaiban. Krisztus után tovább fejlődött, mint minden gnosztikusnál, Plátóból, ami a gondolkodást illeti és Pitagórászból, ami a szív bölcsességét illeti, mialatt keleten megtartotta magasból jövő szűzies ragyogását: a mennyei sugárzást egy görögtűzből.

Ez az alexandriai ihletésből eredő szellem abban különbözött a neoplatonikusoktól, hogy Orfeusz, Homérosz és az Olimposz minden milológiáját és hagyományát elvetette és Jánoson keresztül Krisztussal lépett kapcsolatba! Az eonokon át abban különbözött más gnosztikusoktól, hogy megtisztította Abraxaszt, a kabalisztikus számok megszentségtelenített jelképét. Első Valentínusz és az alexandriai Bazilidész nagy gnosztikusok voltak! Ez a vigasztaló szellem azonban elvált a keresztény törzstől János anyai ágán keresztül és valójában egy új kereszténységet képezett a Parakléta alkotó dogmája alapján! Nagyon örültem, amikor rátaláltam egy régi, Bazilidésztől származó rézmetszetre, mely Abraxaszt ábrázolja. Tanulmányoztam. Micsoda bolondságokat terjesztettek erről a nagy gnosztikusról. Még a gyerekes Ireneusz is részt vett ebben, aki a gnoszticizmust illetően teljesen tudatlan volt! Engedjék meg, hogy vázoljam ezt a pompás rézmetszetet, és így bevezethessem Önöket a gnoszticizmusba.

Középen egy nagy, rózsával díszített kehely van, egy pohár, amelyet pompás nap vesz körül. Ez a Grál, a legmagasabb isteni ismeret, az isteni tökéletesedés.

A Grálból egy szép emberalak emelkedik, egy büszke uralkodó alak, akinek kakasfeje van.

Jobb kezében háromágú ostort tart. Ez a Háromság, mely a világon uralkodik. Bal kezében talizmánt tart egy pajzs képében, amelyen az Abraxasz szó olvasható. Abraxasz Istent, Urat, Adonait jelent.

Lábait egy-egy kígyó képezi; az egyik jobbra fordul, a másik balra. Mindegyik kígyó két-két ló gyeplőjét tartja a szájában. A két kígyó a legmagasabb ismeretet jelképezi, míg a négy ló a négy evangéliumot ábrázolja. Az egyik ló tüzes paripa (János); egy másik már eléggé elfáradt (Lukács): a harmadik és a negyedik valójában halálra fáradt (Máté és Márk). Fent az égbolton pedig egy mindenen uralkodó, nagy, ragyogó nap van, a Krisztus, a rézmetszet baloldalán. A jobb oldalon kevésbé fényes korong, a Hold sarlója, a Szent Szellem. Ne higgyék, hogy ezt a rézmetszetet ördögi ábrázolásnak kell látnunk. Mégis sok egyházatya ilyen értelemben nyilatkozott a gnosztikusokról. Az alexandriai Bazilidész azért találta fel a talizmánt (érme formájában), hogy az emlékezetet táplálja. Mondta, az emlékezet olyan képesség, amelyet gyakorlással erősíteni és a megfelelő eszközökkel gyarapítani lehet. Egy ilyen talizmánnak lehet rejtett vagy ezoterikus jelentése, de lehet látható, azaz exoterikus értelme is. Alexandriai Bazilidész talizmánján az Abraxasz szó díszeleg, melynek betűi a kabala tarotja szerint a következő számértékeket képviselik: A=1, B=2, R=100, A = 1, X =60, A=1 és S=200. Ennek összege 365, az év napjainak száma, ami azt jelenti, hogy Istent az év minden napján szolgálnunk kell! Ezen kívül Abraxasz (=lsten) nevét ismétlik egy hegyével lefelé mutató háromszög formájában. Ez a háromszög az Atya Elohimjának alkotó háromszögét ábrázolja. A talizmán hátoldalán egy nagy nap van, Krisztus, a napkirály! Ha Bazilidész korában lett volna már inkvizíció, akkor bizonyára a máglyával kötött volna ismeretséget! Vannak olyan nagy szellemi értékű talizmánok, hogy tilos megmagyarázni őket. Például a „Venite ad Patrem osphal!” Még szeretném megemlíteni, hogy a vigasztaló és tisztító szellem vallásának, az aquitániai maneizmusnak semmi köze a perzsa manicheizmushoz, melynek szellem-anyag dualizmusát, valamint a gonosz örök létezéséről szóló tézisét és mazdaznan-maradékait is elveti. Zarathusztra és Mózes sem rokonszenves neki, mert Isten szeretet!… Mindez a szép és tiszta Gnózis alapjainak csak egy összefoglalása annak a Gnózisnak, amelyet az ifjú Szerzet ettől a pillanattól kezdve képvisel. Erre a témára mindenképpen visszatérünk, hogy olyan részletesen rávilágítsunk, ahogyan megérdemli!

Az előbb említettem, hogy a rózsakeresztes katárizmus alexandriai ihletésre vezethető vissza, tehát a nagy misztériumiskolák tanítványa. Úgy érzem tehát, hogy beszélnem kell itt Egyiptomról, annak az atlantiszi földrésznek egy régi részéről, mely örökre elsüllyedt. Azonnal Hermész Triszmegisztosz neve merül fel gondolataimból. Isteni prófétálását arany betűkkel kell a Gnózis küszöbére írni és mindenkinek meg kell ismernie azt, hogy a következő prófétai szavak nagy értékét felmérhesse:

„Nem tudod-e, Aszklépiosz, tanítványom, hogy Egyiptom a menny képe, s hogy itt lent a mennyei dolgok szerkezetének vetületét képezi?

Tudnod kell azonban, hogy eljön az idő, amikor megmutatkozik, hogy az egyiptomiak hiába tisztelték az isteneket oly nagy alázattal, s hogy szent kinyilatkoztatásaik hiábavalók voltak, mert az emberek nem hallgattak rájuk. Az istenség el fogja hagyni a földet és felszáll az égbe, Egyiptomot, tartózkodási helyét itt hagyja, magára hagyja, s Egyiptom az igaz hit özvegye lesz, az istenek jelenléte hiányában magára marad. A föld emiatt – holott oly sok avatott hellyel és templommal szenteltetett – tele lesz sírokkal és halottakkal…

Ó, Egyiptom, Egyiptom!

Vallásodból semmi sem marad, csak ködös iratok, melyeknek az eljövendő nemzedékek már nem hisznek, csak kőbe vésett szavak, melyek fájdalmadat hirdetik!…”

Micsoda óriási előrelátás! Az anyag meghal… de a szellem nem halhat meg…

Ha a Gnózis – az Isten győzelmes szeretetereje – felszáll az égbe, akkor sírokat és halottakat hagy itt, de visszatér, hogy a sok élőt, akik méltók az Ő elnyerésére, újra megtisztítsa… Íme: az alfa és az ómega! – Ahogyan a Gnózisról mondtuk, Hermész vallásáról sem mondhatunk el minden tudnivalót. Meg kell elégednünk a lényeggel. Az egyiptomi vallás legelőkelőbb cselekvése a misztériumok ünneplése volt. A nagyon jól tájékozottak számára, akiket hosszú időkön át próbáltak és vizsgáztattak, ez azoknak az igazságoknak a kinyilatkoztatását jelentette, amelyeket a szentélyek és szent helyek legmélységesebb titkaiként őriztek. Ez volt a tulajdonképpeni beavatás, a nagy beavatás. Ennek alapja Isten egységének a dogmája volt. Orfeusz, a legrégibb beavatott, akit ismerünk, azt mondja a misztériumokról írt verseiben, hogy „azoknak beszél, akik meg tudják érteni, és egy nagy igazságot hirdet. Nézzetek fel a Logoszhoz, az isteni igéhez és soha se lankadjatok a benne való elmélyülésben. Szíveteket és szellemeteket irányítsátok a helyes útra. Nézzetek fel a világ Urához, az egyetlen halhatatlanhoz, az egyetlenhez, aki önmagából ered. Minden dolog őbelőle ered és Ő lakik mindenben. Minden halandó számára láthatatlan, de Ő mindent lát. Minden Jóv (Jóvis, Jehovah, Thoth): az éterek terjedelme és világító magasságai, a tenger, a föld, az óceán, Tartarusz mélysége, a folyók, mindazok az istenek és istennők, minden, ami született, és minden, aminek még születnie kell, minden, ami mozog, minden ennek az Istennek a mellében van elhatározva!”

A Gnózis, vagyis az isteni név ismerete külső és belső tekintetben is, ez volt az egyiptomiak nagy vallásos misztériuma vagy beavatási misztériuma. „Én vagyok az évmilliók kiválasztottja, én vagyok az, akinek neve ismeretlen…, én vagyok Su, aki Rá alakjában atyja (a Nap) szemének kellős közepén ült!” Így szól Harris mágikus papirusza.

Pitagórász kijelenti, hogy a beavatás révén megismerte az első és egyetemes ok egységét. Thálész azt mondja: Isten a szellem, aki mindent a vízből alkotott.

Plátó azt mondja: nincsenek szavak, melyek benyomást kelthetnének ennek az alkotó istenségnek a mérhetetlen nagyságáról és kimondhatatlan magasztosságáról, akit a nagy bölcsek is alig tudnak megérteni hatalmas intelligenciájukkal…

Ciceró azt mondja, hogy a misztériumokat joggal oktatták beavatás címen, mivel ezek megmutatták a lét alapjait, arra tanítottak, hogyan kell édes örömben élni és szép várakozásokkal meghalni…

Szóval Isten egységének dogmáját tanították. Tanították a lélek halhatatlanságának dogmáját. A transzfiguráció tanításával megmutatták, hogyan lehet tökéletességhez jutni és ehhez hozzáfűzték az egyetemes kozmológia és egy egészséges erkölcs és rejtett filozófia ismeretének isteni elveit. Meg kell azonban jegyezni, hogy a misztériumokat nem fecsérelték el. Nem dobtak gyöngyöket a disznók elé, mert ezek a misztériumok szentek voltak. Az istenség ismeretét nem tették közhellyé, mert ezzel az ismerettel rendelkeztek. Hogy az igazságot megőrizzék bizonyos emberek számára, nem adták oda haszontalanul mindenkinek, vagyis csak azoknak adták, akik megérdemelték és személyes értékességük miatt elnyerhették.

A beavatás mindig hosszúéletű és fizikailag nehezen elviselhető, mert nap mint nap állandó erőfeszítést követel. Ugyanez volt érvényes az ussati és betlehemi barlangok perfektjeinek beavatottjára is. Életük szigorú és kemény volt a szent hegy tiszta belső természetében, de „Lux lucet in tenebris”, „a világosság a sötétségben fénylik”?

Az egyiptomiak számára az élet bement a halál házába: Krisztus áldozata magában foglalja a földi életben elszenvedett halált. És mégis Krisztus az alfa és az ómega: a vég azonban a kezdet!… Hallgassák csak meg, hogyan lehet a transzfiguráció egész misztériumát a metamorfózisok (átalakulások) sorával néhány szóval kifejezni: Formálás – reformálás – transzformálás. Más szóval: hernyó – báb – tökéletes rovar. Ez azt jelenti: az anyagembernek el kell tűnnie, ez az ómega, a vég: helyére a lélekembernek kell lépnie, ez az alfa, az új kezdet. A megtisztult lélek, mely meg lett váltva az anyag tökéletlenségeitől, lesz tehát a fénylélek, a szellemlélek, az új-asztrál ember. A lélek elhagyja az anyagtestet, ha a lélekember (aki újra összeköttetésben áll a szellemmel), Ozírisszal, a halál istenével egyenlővé vált, megjelent Ozírisz ítélőszéke előtt. Ozírisz ölében meg lesz váltva a jogosultságtól, szertartásos tisztulásától és megszenteltetésétől. Ezt nevezik Sahu-nak, a megdicsőült testnek, a szellemnek, aki megkapta a felavatás és megvilágosulás pecsétjét. Perfektjeinket teljesen eltöltötték ezek a misztériumok. A transzfiguráció misztériuma le van fektetve beavató központuk három kis barlangjában, melyeket egyiptomi nevekkel jelöltek: Kheper (vagy Kepler), Mes-Naut és Ká.

Kheper a sír, a halál, a pusztulás Ozíriszban, Betlehem ötágú csillaga előtt: a hernyó bábbá válik. Mes-Naut (azaz: egyre magasabbra) Ozírisz ítélőszéke, a halhatatlan Iranszfiguráció próbaköve. A báb felkészül arra, hogy tökéletes rovarrá váljon. Ká, az új aura kibontakozása az új asztrál világosságban, ahol a fekete Ozírisz, a tökéletes Isten, a halhatatlan ember várja. Ez a hernyó győztes útja, mely tökéletes rovar lett!

A transzfigurációnak ezt az isteni misztériumát feltárják Önöknek, amikor nagymestereik ezt szükségesnek tartják. Ez nem várathat magára sokáig!…

Az új név

 

Az egyik legnagyobb probléma, amely előtt a fényhierarchia az elsüllyedt emberiségért végzett munkája folyamán találja magát, az igaz ismeret hiánya: elsüllyedtségünknek ugyanis nem vagyunk tudatában. Amióta az ősmúltban a mikrokozmoszunkban lévő mennyei másiknak a tudata, ismerete teljesen veszendőbe ment, kétszeres ösvényről van szó. Mivel az eredeti embert, a Prometeuszt béklyóitól nem lehet közvetlenül megszabadítani, az agyagból készült emberen, az őt burkoló jelenségen keresztül kell megszólítani. Ezért kell először egy előfutárnak, egy Jánosnak járnia az ösvényen, mielőtt a beteljesítő, a Jézus felléphet. A tan mindig is kétszeres volt: volt egy belső tan, mely az Ő irányában megnyílt szívekhez szólt, és volt egy külső tan, parancsolatokkal és szabályokkal, mely a belső tanhoz vezethetett.

 

Akiben az istenlény nincsen túlságosan elsüllyedve, a felülethez közel él, megbélyegzett ember, Káin-jelet, stigmát visel, mely őt keresővé bélyegzi. Ez nyughatatlanná teszi, és nyughatatlan marad, ameddig igazi természetét megtagadja. Az ilyen ember valamelyest fogékony a belső tanra, amely az eredeti birodalomból jövő sugárzásként keresi az elveszettet.

Ilyen embereket találunk minden idők Szellemi Iskoláiban. Olyan csoportokat képeznek, amelyeknek a misztériumot meg lehel nyilvánítani. A belső tan misztériuma egy hatalmas, sugárzó képességgel rendelkezik, ha egy szellemi iskolában számos kereső visszatér ősalapjához. A megnyilvánulási rendszer, amelyhez a szívbe zárt isteni önvalónk egykor tartozott, él és örökké lerombolhatatlan. A szív rózsája egy szüntelen égő tűz szikrája. Ha egy szikra kialudna, akkor származása alapján újra tüzes izzássá lehetne szítani, ami miatt a belső tan újra a világosságra kerül. Ha egy szellemi iskola tanulócsoportjában a tan élő valósággá válik, akkor ez a csoport ezt a valóságot fényerő formájában terjeszti, mégpedig a visszatükröző éter területén. A visszatükröző éter a gondolatéter, a gondolatok anyaga. Ha a transzmutált belső tan kezdi ebbe vetíteni magát, terjedelmes reagálás következik.

A könyvkereskedések ma tele vannak ezoterikus irodalommal. Ez nem csak a Vízöntőbefolyások következménye. Megfogalmazásaihoz egy szerző sok gondolatétert használ, és ha belső kereső ösztöne ezt lehetővé teszi, akkor bizonyára felfog valamit a kisugárzott ötletből. Persze a létállapota határozza meg, hogy ezt milyen világosan vagy homályosan fogja fel és dolgozza fel. A feldolgozás legtöbbször csak részben sikerül; a dolog egy „hajadon, házastárs nélküli” ember munkája marad. Ez azt jelenti, hogy magával az erőtérrel, a belső tannal nincs kapcsolatban, nem történt menyegző.

Itt egy bonyolult témát érintünk. Mindenekelőtt ha gnosztikus felhívásról, ébresztő hívásról van szó, a tükörszféra erői azonnal hozzáfognak az ötlet utánzásához. Erre az utánzásra rá vannak utalva, mert a sötétségnek e hierarchiái nem rendelkeznek saját tanokkal, de az egyetemes tant nagyon is utánozni tudják végtelen változatokban. Ezért jelenik meg dialektikus természetünkben az árnyék is azonnal, ha felvillan a világosságok világossága.

 

Egy láthatatlan naplója

E cikk vezérfonalaként Gustav Meyrink Fehér dominikánus című könyvének néhány szakaszát választottuk. Előszavában, melyet Egy láthatatlannak ehhez a naplójához írt, azt mondja, hogy írás közben egész mondatok változtak meg, nem azok lettek, amiket írni akart, vagyis végül egészen mást hoztak kifejezésre, mint amit ő szándékozott mondani. Az első fejezet a következőképpen kezdődik: „Amióta az eszemet tudom, az emberek a városban azt állítják, hogy engem galambdúcnak hívnak. Kisfiú koromban, amikor egy hosszú rúd végén égő kanóccal bandukoltam alkonyatkor házról házra és gyújtogattam a lámpákat, gyerekek szaladtak utánam az utcán és tapsolva verték az ütemet, azt énekelvén: galambdúc, galambdúc, galambdúc, trallala galambdúc. Nem bosszantott, ha nem is énekeltem együtt velük. Később a felnőttek is felkapták a nevet és így szólítottak, ha akartak tőlem valamit. Más a helyzet a Kristóf névvel. A nyakam köré kötött madzagon lógó cédulán volt ez, amikor egy szép nap hajnalán engem, meztelen csecsemőt, ott találtak a Mária-templom ajtaja előtt. A cédulát bizonyára anyám írta, aki oda kitett engem. Ez az egyetlen, amit mellém adott. Ezért a Kristóf nevet mindig is, kezdettől fogva valami szentnek éreztem. A testembe vésődött, és keresztlevélként, az örökkévaló birodalmában kiállított elrabolhatatlan okiratként hordoztam magammal az életen ál. Szüntelenül növekedett és gyarapodott, mint valami csíra a sötétségből, felfelé, mígnem újra azzá vált és megjelent, ami kezdettől fogva volt, összeolvadt velem és elvezetett a romolhatatlanság világába. Ahogyan meg van írva: elvettetik romlandóságban és feltámasztatik romolhatatlanságban. Jézust felnőttként keresztelték meg, a történtek teljes tudatában: a név, mely az Ő énje volt, leereszkedett a földre: a mai emberi csecsemő korában keresztelik, hogyan is lehelne még elképzelhető is, hogy tudatában lenne, mi történt vele! Áttámolyognak az életen a sír felé, mint ködfoszlányok, amelyeket a szellő hajt vissza a mocsárra: testeik elrothadnak, és aki feltámad – az ő nevük – abban nem részesülnek. Én azonban tudom, amennyire csak egy ember mondhatja, hogy tud – hogy Kristófnak hívnak.

A városban az a legenda járja, hogy a Mária-templomot egy dominikánus barát építette Raimund De Pennaforte kegyes adományokból, amelyeket a világ minden tájáról küldtek neki az adakozók.

Az oltár fölött felirat van: Flos florum – háromszáz év múlva megnyilvánulok. Egy színes deszkát szegeztek rá, amely azonban újra meg újra leesik. Évente ugyanazon a napon, Mária napján. Azt mondják, hogy bizonyos éjszakákon, újhold idején, amikor oly sötét van, hogy az ember az orra hegyét sem látja, a templom fehér árnyékot vet a fekete piactérre Ez a fehér dominikánus Pennaforte alakja.

Amikor mi gyerekek a lelenc- és árvaházban tizenkét évesek leltünk, először kellett gyónni mennünk.

  • Miért nem voltál gyónni? – röffent rám a káplán másnap reggel.
  • Voltam, tisztelendő uram!
  • Hazudsz!

Ekkor elmeséltem neki, hogy mi történt: a templomban álltam, és vártam, hogy hívjanak: ekkor egy kéz intett nekem, és amikor a gyóntatószékhez léptem, egy fehér barát ült benne, aki háromszor érdeklődött a nevem után. Először nem tudtam, másodszor tudtam ugyan, de elfelejtettem, mire kimondhattam volna, harmadszor a hideg verejték ütött ki a homlokomon és a nyelvem megbénult, egy szót sem tudtam kinyögni, valaki azonban a mellemben azt kiáltotta: Kristóf. A fehér barát bizonyára meghallotta, mert a nevemet beírta egy könyvbe és arra mutatva így szólt:

– Mostantól kezdve tehát be vagy írva az élet könyvébe, aztán megáldott és azt mondta – megbocsájtom a bűneidet, az elmúltakat és az eljövendőket.

Utolsó szavaimnál, melyeket egészen halkan mondtam, hogy a többi gyerek ne hallja, mert féltem, a káplán rémülten visszahőkölt és keresztet vetett.”

 

A dupla ember

Prometeuszról, a görög mitológia egyik istenfiáról, a bukott eredeti ember jelképéről azt mondják, hogy ő alkotta a természetembert agyagból, a földi természet anyagából. Ezt az alkotást, ezt a látszatalakot minden földi élőlény lelkeinek jó és rossz tulajdonságaiból álló lélekkel látja el.

A Pistis Sophia evangéliuma ugyanezt a következőképpen fejezi ki: „E világ emberei lelkeiket az archonok és eonok erőiből kapták”. Ami azt jelenti, hogy lelküket a dialektikus világegyetem vezető és uralkodó hatalmainak erői képezik. Így keletkezett tehát egy dupla ember: egyrészt a megbéklyózott örökkévalósági lény, Prometeusz, a fehér dominikánus Kristófja, ami krisztushordozót jelent, másrészt pedig a természetlélek az ő dialektikus tulajdonságaival. Eonikus lelkünknek asztrális szerkezete van egy élettestben, mely szűrke ködnek észlelhető az anyagtest körül. Ez saját, Istentől elválasztott útján jár és csak ennek a természetnek a törvényeit ismeri és ismeri el: „ködfoszlányokként tévelyegnek az életen át a sírig: testeik elmúlnak, és ami feltámad – a nevük – abban nincs részük”. Ez a természetalak megszokott fejlődése, ha nem felel meg élete megbízatásának és ha nem ösztönzi megszületésre az élő-halott másikat. Az örökkévaló lény, a mikrokozmosz, a születés és halál kerekénél marad, ehhez kötözve, ismételten éltetődik az anyaghoz kötve, míg el nem éri a végső célt. Addig pedig lényünk magerejében, igazi nevünkben nem részesülünk.

A fehér dominikánus főszereplője nagyon is jól ismeri ezt a nevet. Lényének ezt az ősforrását valami szentnek tekinti. Ez a név belevésődött a testébe. Más szóval: tudatába jutott a nevének és „ezt a keresztlevelet, melyet elrabolhatatlan okiratnak állítottak ki az örökkévaló birodalmában, mindenhová magával hordozza az életben”. Ugyanakkor azt is ábrázolja, hogy a tudatossá válás egy olyan folyamatot foglal magában, mely az önfeláldozással a mikrokozmoszban lakó mennyei másikba vezet át. „Szűntelenül növekedett és gyarapodott, mint valami csíra a sötétségből felfelé, mígnem akként jelent meg újra, aki kezdettől volt, velem egybeolvadt és elvezetett a múlhatatlanság világába.” Aki ennek a folyamatnak a kezdetén áll, jelöli Meyrink a meztelen csecsemő fogalmával a Mária-templom ajtajában. Ha a szellemszikra-hordozó elég sokáig ki lett téve e természet összetörő törvényszerűségeinek, akkor végül a dialektikus élet lelepleződik őbenne. Már nem válhat teljesen honossá ebben a világban. Idegenné válik, árva lesz, aki a természet eonikus erőit, azaz apját és anyját, akik tulajdonképpen lénye alaphangját meghatározzák, elutasítja magától. Aki már semmit sem vár el ettől a világtól, semmit sem akar elérni ebben a földi természetben és mégis mérhetetlen vágyakozás lakozik benne, vágyik a másikra, az újra, mint kereső, egy új nap hajnalán, lelencként fekszik a Mária-templom ajtaja előtt.

 

Az előkészített terület

Mária, akit az alkimisták a latin Mare, azaz tenger szóval hoznak kapcsolatba, a tiszta, eredeti asztrálanyag, az Istenmegnyilvánulás tengere. A Mária-templom jelölés egy ebből eredő szellemi iskola élő testére, egy elkészített gnosztikus asztrális térre vagy épületre utal. Meyrink elbeszélésében egy dominikánus, Raimund De Pennaforte építette adományokból, amelyeket ismeretlen adakozók küldtek neki mindenfelől.

Raimund azt jelenti, hogy hatalmas oltalmazó; Pennaforta: erős toll, míg a dominikánus jelölés itt valószínűleg az Ura követőjét, utódját jelöli. Ha a világtörténelemben eljön a szellemszikra-hordozók nagy serege megmentésének a pillanata, akkor Krisztus szerzetének szolgái kimennek a világba aratni. Egy szellemi iskolát alapítanak és építenek alulról, úttörők, élenhaladók segítségével, ismeretlenek adományaiból. Gyógyítják a betegeket, tehát az alapvetően beteg embert az ő elsüllyedtségében és tudatlanságában. Ha egy ilyen munkát, a bukott emberek csoportja érdekében végzett munkát az Egyetemes Szerzet elkezd, ez a munka soha sem kísérletező vagy találgaló. Mindig egy terven alapul. A Szerzetnek pedig egy Szellemi Iskola elő teste képében egy eszköz áll a rendelkezésére, amelynek segítségével az Iskolához jövőket módszeresen oktatják az üdvösség ismeretére. Az eklézsia újra meg újra, akkor is, ha a világéjszaka oly sötét, hogy az ember a saját orra hegyét sem látja, fehér árnyékot küld a világba, a fehér dominikánus Pennaforte képében. A felépült élő test mágneses szerkezete persze viseli a küldött pecsétjét. Aki pedig nem ereszti el a feléje nyújtott kezet az éjszakában, azt biztonságosan bevezetik a világosság kincseskamráiba. A Mária-templom oltára fölött van egy felirat: „Flos florum – háromszáz év múlva megnyilvánulok”. Ez a rózsakeresztesek szellemi hagyatékának rejtett ajtajára emlékeztet minket, a felirattal: „Százhúsz év múlva megnyílók”. Ez annak az apokrif prófétálásnak a teljesülésére vonatkozik, amely azt mondja: „Ötvenkét pápa fog megjelenni: mindegyiknek rejtett neve van, mely leírja tevékenységét a földön: az utolsót flos florumnak, a virágok virágának fogják nevezni. Az ő fejedelmi jogarának uralma alatt kezdődik az ezeréves birodalom. „Tarka deszkával beszegezték, de ez újra meg újra leesik. Minden évben Mária napján.”

Minden Szellemi Iskola, minden élő test fejlődésen megy keresztül, mely a szellemi törvényekkel, a tanuló csoport állapotával és az egész emberiség állapotával is összefügg. Ezt a fejlődést össze lehet foglalni az 52-es, azaz 7-es számban, a tökéletesség számában. Az eredmény a tanulónak kezdetben még nem világos, nem jelent meg szellemi szemei előtt: tarka deszkát szegelt rá. Mária napján azonban az Istenmegnyilvánulás tengere tudatossá teszi számunkra ezt az életcélt.

 

Az jövevénység útja

Saját mikrokozmoszunkban is meg kell nyílnia a világosság kincseskamrájának. Legbelsőbb lényünkben nekünk is találkoznunk kell a másikkal, a fehér dominikánussal. Akkor kezdődik el számunkra, egészen személyesen, az ezeréves birodalom. Ez egy folyamat: kivonulás a dialektika Egyiptomából, átvonulás a vérösztönök Vörös-tengerén és az önkiürítés, az önelbocsátás pusztáján, egészen az ígéret földjéig. Ez az idegenség, a jövevénység útja: még pedig nem csak azért, mert az idegenről az eonikus hatalmak, mint valami árváról, már nem gondoskodnak rendesen, hanem azért is, meri ez az ember a természetemberek számára mindig egy kicsit nevetségesnek tűnik. Gyerekek számára, szellemileg kiskorúak számára, akik ennek ellenére Isten gyermekei, egy „galambdúc”, amíg az ezzel a gúnynévvel jelölt ember még nem nevezhető felnőttnek, idegen, jövevény, nehezen meghatározható alak. Tizenkét éves korban azonban, azaz amikor a tizenkét természet-eon összetörése eléggé előrehaladott, eljön az első gyónás ideje. Ez az a pillanat, amikor az „idegen” tudatába jut a fehér dominikánusnak. A belső lény ősforrásának megtalálása és az azzal való kapcsolatba lépés egy háromszoros folyamat: a tanuló új nevet kap, mely fel van jegyezve az élet nagykönyvébe, a tanuló új létállapotra tesz szert: az ősforrásból jön minden igaz ismeret. Emiatt az igazság csakis egy megújult ember lelkében képes lakozni. A Krisztussal belül találkozni azt jelenti: a lényt megtisztítani az örök béke megismerésével. A pillantás befelé irányul, és erre mondja Ésaiás (18): Csendesen nézek az én sátoromba.

 

A belülről jövő hang

Hogy az ember megérthesse ezt az elcsendesülést és megnyugvást, valamint a belső hangot, mely Kristófot kiált, ahhoz a szívszentélyének kell bizonyos állapotban lennie. A szívszentélyben van a rózsa, a központi szellemtűz. Ezen a ponton találkozik a Gnózis a tanulóval. Természetes állapotunkban a szív a szerteszét törekvő ösztönök, forrón zubogó vágyak és szorongások otthona. Ahhoz, hogy a lélek tudata felébredhessen, ennek a nyugtalanságnak el kell tűnnie a szívből. Ha a nyugalom kezd betérni, akkor tud majd az isteni bölcsesség folyamatszerűen megnyilvánulni és így emelkedhet fel a főszentély az ő magas hivatásához. Ehhez a hivatáshoz lehetetlen felfejlődni, ha szívét az ember nem tanulja meg megnyugvással megnyitni a szellem számára. Ezért bízzák meg a Gnózist keresőket a szív elcsendesülésének a megvalósításával. A szívben csendet kell teremteni. Itt a szív megtisztításáról van szó, a teljes csendről és a szív megnyilásáról.

Kezdetben nem értjük a belülről jövő hangot. Az erre következő fokon időnként megvalósulhat egy-egy érintkezés. Ekkor felismerjük a hangot, mielőtt azonban magyarázatot találnánk arra, amit mondani akar, már el is felejtettük. A harmadik időszakban az ember elnémul, a természetlény nem hallathatja többé a hangját. Csak ekkor hangzik el a kiállás belülről: Kristóf!

Aki birtokolja az igaz tanulóság nevét és be van jegyezve az élet könyvébe, annak minden bűnét megbocsátják. Fejlődési folyamatát végigjárta a Szent Szellem erejében, tökéletesen bűntelen és igaz lett Isten előtt. Őt ekkor galambdúcnak hívják: főszentélye megnyílt a galamb, a Szent Szellem sugárzása számára.

Hivatására nézve lámpagyújtó. Pozitív hiterejével és tanulótársai hiterejével más nyílt szívekben is képes meggyújtani a lámpát. A lámpagyújtó személytelen szereteterővel arra törekszik, hogy másokat nagyon meghitt, harmonikus és személyes viselkedésre késztessen a Szellemi Iskola élő testének mágneses feszültségi terével szemben. Akit így megérintenek és erre reagál, az „a hite által megtartatik”.

Az új életben hinni azt jelenti, hogy azt az életet szeretni, így szinte mérhetetlen vágyakozás tölt el minket. Ez az állapot pedig addig tart, amíg fel nem virrad az új lélek születése napja, lényünkben szüntelenül égő fényáramlatot hordozunk magunkkal és ezt a tüzet saját erőnkből tudjuk égve tartani. Ekkor a Gnózis újra megmutatta hatalmát az új gnosztikus térségben. Halljuk a lélek ujjongását. A főszentély csúcsáról kiindulva az ötödik éter, a lélekétet tüzes árama a tanulót hálával izzítja ál. A hála az élő vízben megkeresztelt és megtisztult lélek állapota, aki alázattal belép a belső templomba és tovább halad a Gnózis trónjához. A testvérek első cselekedete, amikor feltárják Rózsakereszt Krisztián rejlett sírtemplomát, szintén a hálaadás: csak azután nyitják ki az ajtót.

Ha aztán a tarka deszkát végleg eltávolítják az oltár elől, akkor egy új állapot alakul ki.

Kezd megnyilvánulni egy új időszak, az ezeréves birodalom: a tanuló számára, a Szellemi Iskola számára és a kellő időpontban az egész emberiség számára.

A beszéd és a meghallgatás megszentelése

 

Aki járni akar a Rózsakereszt ösvényén, valamilyen formában útmutatót kap. Például a hermészi filozófiában azt mondja Hermész Tátnak: „A lélek gonoszsága a tudatlansága, a Gnózis hiánya. Ha ennek a gonoszságnak a foglya – mivel nem ismeri saját lényét -, idegen és az emberhez méltatlan testeknek vettetik alá. A lélek teherként vonszolja magával a testet, melyen nem tud uralkodni, hanem az uralkodik őrajta. Ebben rejlik a lélek gonoszsága. A lélek erénye ellenben a Gnózis, az isten élő ismerete. Mert aki ezt az ismeretet birtokolja, az jó és Istennek szentelt és már isteni”.

Ez a néhány szó világosan érthető vezérfonal az ösvényen. Aki tudatában van személyisége jel legének és mikrokozmosza céljának, az a lélek erényére törekszik. Ehhez pedig az élet teljes megfordítására van szükség, amire a Szellemi Iskola szüntelenül buzdítja tanulóit. Ez egy olyan életvitel, mely nem merül ki a vegetarianizmusban és a dohánytól, alkoholtól és egyéb kábítószerektől való tartózkodásban, bármily szükséges is ez az életvitel a tanuló számára.

Az új életvitel, ha a személyiség a teljes megfordulás révén már transzmutálódott, mindenekelőtt arra tesz képessé, hogy kapcsolatba lépjen az isteni szellemmel és az ösvény egy későbbi fokán belsőleg egyesüljön vele.

 

A csend

Azt, hogy a Rózsakereszt iskolájában ajánlott új életvitel milyen mélyreható, azt szintén megvilágíthatjuk a hermészi filozófia segítségével. Tát kérdezi: „Milyen ez az ember, Atyám.” És Hermész a következő választ adja: „Ez egy olyan ember, aki keveset beszél, és nem sok mindent enged be a fülén. Aki ugyanis vitával tölti az idejét, az árnyak ellen harcol. Hiszen Isten, az Atya, a Jó sem el nem mondható, sem nem hallható”.

Jól meg kell értenünk ezt a választ. Nem tiltja meg tanulójának a beszédet és azt, hogy meghallgasson másokat, hanem csak arra utal, hogy a tanuló, aki új életvitelt folytat, tehát életének irányát gnosztikus értelemben megfordította, az nem beszél többet a feltétlenül szükségesnél. Ha megfigyeljük magunkat és környezetünket, láthatjuk, hogy sok az unalmas beszélgetés és a kétes értékű dialektikus szórakozás. Ezért tölt be konferenciahelyeinken olyan fontos helyet a csend, és ezért fáradozik az Iskola sok éve, hogy tanulóinak újból és újból megvilágítsa a csend szükségességét és nagy áldásosságát. A tanuló résztvesz a szellemi történésben, hogy lelkét az újjászületéshez vezessék, mivel csak az újjászületett lélek találkozhat a szellemmel.

Ezért olyan fontos az intelligens viselkedés, párosulva mindannak a helyes felfogasával, amit az új erők a tanulóban ki akarnak váltani. Ez az intelligens viselkedés azokra a tanulókra vonatkozik, akik megtisztult, újraszületett lélekre törekednek.

Egy lélekember szeretetteljes és segítőkész ember. Segítő készségében megnyitja magát embertársai problémáinak. Így az a nagy veszély keletkezik számára, hogy kizsákmányolják, mivel tevékenykedése során már a vízszintes síkon kimerül. Ezért akarja az ősi bölcsességtan megvilágítani számunkra, hogy a lélekember, aki valóban Istent keresi és kapcsolatba akar lépni a szellemmel, csak keveset beszél és csak kevés dolgot enged be a fülén.

Ennek megvan a mély, rejtett oka: Ha beszélünk, akkor teremtőerőt használunk fel és a teremtettet kisugározzuk. A teremtőerőre szükségünk van ahhoz a feladathoz, amelyre mint emberek elhivatottak vagyunk. Aki tehát kapcsolatba akar kerülni a szellemmel, csak akkor beszél, ha feltétlenül szükséges.

Ugyanez érvényes a meghallgatásra is. Valakinek a meghallgatása annak a teremtőerőnek a befogadását jelenti, amit a másik a beszéddel kiáraszt. Ennek az erőnek a felvétele azonban nagyon kedvezőtlen. Ezért mind a beszédet, mind a meghallgatást nagyon meg kell gondolnunk. A komoly tanulóságban mind a meghallgatás, mind a beszéd szent törvényeknek van alárendelve. Ez a törvény kizárólag a megszabadult lélekember útján fekszik.

Aki egy meghatározott színvonal alatt beszél vagy hallgat, az károsítja rendszerét és az alacsony természethez köti magát. Nem szolgálhatjuk egyidejűleg Istent és a Mammont. A gnosztikus misztériumok tanulói nem maradhatnak közönséges, természethezkötött emberek szokásos viselkedésmódokkal és ellenőrizetlen pletykákkal.

Fejünk, melyben valamennyi érzékszervünk működik, továbbá az oly fontos belső elválasztású tobozmirigy és agyalapi mirigy, hatalmas, teremtő szerv, mind pozitív, tehát teremtő, mind negatív, tehát befogadó értelemben. Ha a fejünkben ésszerű meggondolások jönnek létre, akkor ezek a gondolathullámok az akarat révén erővel töltődnek fel, és a gégefőn keresztül beszéd formájában jutnak kifejezésre. A mondanivalót gyakran kézmozdulatokkal is alátámasztjuk, vagy papírra vetjük. A kézmozdulatok és arckifejezések szintén a fej működéseihez tartoznak. A gégefő vagy a kéz révén teljességében kell vállalni a felelősséget, és a teremtő cselekedet következményei láthatók és kimutathatók lesznek. Valaki meghallgatásával ezeknek az erőknek nyitjuk meg magunkat és ez nem marad következmény nélkül.

Ha valaki beszédével teremtőerőt önt ki hallgatóira, akkor legtöbbször vagy csatlakoznak hozzá, vagy vita keletkezik, tehát mindkét esetben megkötő kapcsolat jön létre. A legtöbb esetben ez végzetes és veszélyes. Ha egy tanuló nem akarja veszélyeztetni lélekfejlődését, akkor ezzel kapcsolatban intelligensen kell viselkednie. Ez azt jelenti, hogy aki hozzá beszél, ahhoz sem megadóan, sem ellenszegülően, de a legkevésbé fanatikusan vagy dogmatikusan kell viszonyulnia.

Hermész ugyanis ezt mondja erről: „…olyan ember, aki keveset beszél és keveseket hallgat meg.” A bölcsességtan nem állandó hallgatást és halálos csendet követel. Bár kezdetben a csendet az embernek magára kell kényszerítenie. Az igazi csend azonban belülről jön, és önmaga szabja meg a csendbenlét, a beszéd és a meghallgatás mértékét.

 

A beszéd és a meghallgatás szabályai

A beszédet segédeszköznek kaptuk, ami által ismereteinket és szükségleteinket kifejezhetjük, ahogyan azt a társadalmi élet megköveteli. Akik azonban tele vannak problémákkal és ebből eredő feszültséggel, szívesen keresik mások társaságát, hogy ezektől a feszültségektől – gyakran végtelen beszélgetések során – megszabaduljanak. Itt azt tanácsolják a tanulónak, hogy legyen óvatos. Olyan emberekkel szemben is rendkívüli óvatosság ajánlatos, akik földi életük nagyrészét maguk mögött hagyták és felgyülemlettek bennük a megoldatlan konfliktusok, melyek a vérükben forrnak. Ami feldúlja az embert, adott pillanatban utat keres a fejen és a gégén keresztül. Ezért áll a szentírásban: Nem az szennyezi be az embert, ami a száján bemegy, hanem ami kijön. Az élő lélekállapot számára ez veszélyes és olykor halálos következményekkel is járhat. Ha a gnosztikus misztériumok jelöltje a gégefőt tudatosan igazi teremtő értelemben akarja használni, vagy ha hallóképességét valóban gnosztikus értelemben kívánja bevetni, akkor ezt mindig a Gnózis törvényeivel szembeni engedelmességben kell lennie. Amíg a beszéd és a meghallgatás gnosztikus értelemben nem tiszta, addig a dialektikához köt. A beszéd és a meghallgatás teremtő működéseivel való visszaélés az embert mind mélyebb bukásba taszítja.

Ha a Szellemi Iskola templomaiban emberekhez beszélünk, akkor következésképpen nagyon magas követelménynek kell megfelelnünk. Bizonyos, hogy ilyenkor nem feszültségeket reagálnak le. A gnosztikus üdvtant elő szóban adják át a hallgatóknak. Ahhoz, hogy a templomban megszabadító értelemben lehessen dolgozni, a beszélőnek tudni kell szellemi erőket felszabadítani, és azokat teremtő erőként felkínálni. Ez természetesen csak akkor megy, ha rendszerében működik egy bizonyos fokú sugárzóerő.

Ugyanígy a hallgatóknál a megfelelő módon ki kellett már fejlődnie a főszentély befogadóképességének, mint teremtő képességnek, hogy gnosztikus erőket vehessenek fel és alkalmas esetben ezeket újból előhívhassák. Egy hallgató a fej megfelelően előkészített teremtő, alkotó képessége nélkül legfeljebb dialektikus megindultságot fog fel.

A hallás létrehozó, alkotó képessége hitet, reményt és szeretetet eredményez. Ezek következményeként járhatja a tanuló ösvényét. Másképpen műve halott. Csak az ösvényen képes Isten, a kedély a tanulóban alakot ölteni.

Aki nem járja az ösvényt, annak mondja a hermészi filozófia: „lsten és a kedély sem ki nem mondható, sem hallással fel nem fogható.”

 

A felkészülés

Hogyan tudjuk tehát tanulókként a helyes módon előkészíteni magasabb teremtő működéseinket? A természetes embernek megvannak a személyes tulajdonságai, hajlamai, gondolkozási szokásai. Ezek ösztönzik cselekedetekre. Így fejlődik ki az élet folyamán egy bizonyos életfelfogás, amelynek szintén nagy befolyása van az érzékszervek használatára és azokkal szoros összeköttetésben áll. A hajlamok a vérben gyökereznek. Az öregedés során továbbfejlődnek és végül megbosszulják a természetes ember típusát és jellegét. Ezért olyan nehéz változást elérni, ha a jellem már kialakult. Ezért a jellem megszilárdulásának az okait kell megragadni. Itt kell elkezdődniük a fáradozásoknak. A jellem megszilárdulásának okai mindenekelőtt a tudatlanságban és ennek következtében a gondolkodás hibás használatában vannak. A gondolatok a másodperc töredéke alatt tüzet lobbantanak az asztráltestben. Ez bizonyos állapotba hozza az étertestet és az éter áthatja az egész anyagi testet, minden szervet, minden közeget és a vért. Így a vér feltöltődik a gondolatok következményeivel, ismét visszaáramlik a fejhez és ott mindent átad, ami onnan indult ki. Ez történik a természetes emberben a természetszülte tulajdonságok és hajlamok alapján. Gondolattevékenysége így határozza meg az asztrális és éteri forgalmat, és a véren és a meglévő hajlamokon keresztül újból befolyásolódik a mentalitás. Amíg a természeti ember követheti veleszületett hajlamait, addig a világot rendben találja, és mindaddig elégedett magával. Amint azonban felrázó tapasztalatok után más hajlamokat és felismeréseket akar követni, ez az erők forgalma miatt csak úgy lehetséges, ha gondolatainak tartalmát és irányát megváltoztatja. Ez nem megy neki könnyen, ha következetesen ki nem cseréli az erők forgalmában, vagyis különösen az asztrál és étertestben levő lobbi elemi erőösszpontosulásainak a tartalmait is. És még ha ez a kicserélés ténylegesen sikerül is, maga a forgalom mindig meghatározó marad. Mivel pedig a természeti ember ösztönei és gondolattartalmai csak a kozmikus és interkozmikus Állatövből és a saját háromdimenziós világa gyakorlati tapasztalataiból származnak, ezért minden esetre az élményekben még oly dús dialektikus világ a hazája. Ez az önmagában véve tágas világ számára csak annak a felismerésétől válik meglehetősen szűk börtönné, ha az élmények sokfélesége az erőknek ugyanazon forgalma szerint folyik. Talán ekkor felmerülnek benne a kérdések, hogy ki akar-e és ki tud-e szabadulni ebből a fogságból, és ha igen, hogyan és mire hivatott?

Mivel gondolkodása a három dimenziós világból ered, asztrálteste csak dialektikus indíttatásokat ismer, természetes teste durva anyagból áll és a kettő között működő étertest csak alacsony éterből van, így a természetes embernek, bármiben értékes ismeretekkel rendelkezik is, nincs lehetősége ahhoz, hogy ezeket átalakítva, az erők forgalmát minőségileg megváltoztathatná vagy akár el hagyhatná. Értékes felismerése abba a kérdésbe torkollik: Tekintve, hogy másik út lehetetlen, mégiscsak alkalmazkodni akarok-e, vagy pedig nem tudok?

Hogyan áll ez azonban az ösvényen lévő tanulónál? Az erők forgalma rá is érvényes. Ezzel szembeni fáradozása csak arra irányulhat, hogy a dialektikus világ helyzeteit egyre inkább maga mögött hagyja, és közeledjen az Örök világának bejáratához. Ha egy ember rátér arra, hogy értelmi agytevékenységét az egyetemes filozófiára irányítsa, akkor a siker már attól is függ, hogy a gondolatvillámok egy normális dialektikus vagy egy magasabban rezgő asztráltestben kezdenek-e működni. Az első esetben az ember számára semmi sem változik meg létállapotában. Számára az egyetemes filozófia ugyanaz, mint más filozófiák és bármikor kicserélhető. Csak a magasabban rezgő asztrálanyag jelenléte teszi lehetővé az erők forgalmának folytatását a további gondolkodásra nézve tisztító és megszentelő hatásával. Azonban könnyű belátni, hogy a dialektikus asztrálison keresztül vezető utat elkerülő gondolkodásnak, mely ezzel a magasabb asztrálison keresztüli utat vezeti be, eltérő minőségűnek kell lennie. Ennek már egy magasabb rezgésszámú gondolatanyagban lévő gondolkodásnak kell lennie. Ez az új gondolatanyag akkor használható először, ha a természeti ember a dialektikával szemben problémateli helyzetét ínségnek érzi. Ekkor kiált a szellemszikraatom az igaz élet után, a mindenütt jelen lévő Gnózis erejében. Ennek energiája megérinti a szellemszikraatomot és a gnosztikus erő a mögötte fekvő csecsemőmirigynek egy különös hormont ad, ami a vérrel utat talál a gondolkodás központjáig. Csak ezután válik lehetségessé gyenge formában az újszerű gondolkodás. És ha ismételt nekirugaszkodások után az egész rendszerben olyan sok új gondolat – asztrál- és éteranyag – lesz jelen, hogy lehetővé válik egy zárt út, csak akkor adatik a tanulónak kulcsként a kezébe, hogy gondolkodása megtisztításával egész lényét megújítsa. De arra is ügyelnie kell, hogy a megújító erők a keringés során ne torkolljanak kitérőkbe, ahol az erők ismét kikerülnének a rendszerből. Ennek az új kulcsnak az alkalmazásához egyrészt nagy óvatosságra és körültekintésre, másrészt nagy határozottságra van szükség. Így meg fogjuk érteni, hogy a megtisztult gondolkodás milyen hatalmas következményekkel jár. Ekkor beszélhetünk erőforgalomról gnosztikus értelemben. Csak az az ember válhat méltóvá Isten képhordozójának hivatásához, aki megtisztult gondolkodása réven pozitív értelemben megváltoztatja az erőknek ezt a forgalmát. Akkor leomlanak a börtönfalak és egészen új lehetőségek nyilvánulnak meg. Egy ilyen ember megnyílik az alaptermészet számára, és kapcsolatba léphet ezzel az isteni természettel.

Az új, gyógyító meghallgatás akkor kezdődik, amikor az üdvrevágyás és a gondolkodás együttműködése már azt a benyomást közvetíti, hogy az egyetemes tan lehet az igazság. Minél inkább belenő az ember a tanulóságba, annál biztosabbá válik az együttgondolkodásban és az ennél lejátszódó forgalomban. Ekkor az igazságot nagyobb biztonsággal ismerheti fel és veheti fel ezáltal magába. Korábban nemcsak arra bírták rá, hogy olyan dolognak szentelje magát, ami nem az igazság, hanem arra is rávették, hogy vitassa azt, amit nem lát igaznak. Ha azonban helyes megkülönböztető képessége van, akkor képes arra, hogy erőinek forgalma révén erősítse meg az igazságot és az új gondolat- és asztrálanyag segítségével hirdesse is azt, anélkül, hogy beszélne.

A beszéd réven történő megszenteltetés ugyanabban a helyzetben kezdődik. Akkor a gégefőn keresztül többé nemcsak elméleti tudást közlünk az egyetemes tanról, és nem eme tudás és a személyes állapot közti feszültségeket reagáljuk le. A beszéd akkor önmegszentelés, és a hallgatásnak is lehetőséget ad a saját megszentelésére.

Fama Fraternitatis R. C.

 

I.O. barát és D. barát ekkor tehát már halott volt. És hol volt a sírjuk? Persze abban egyáltalán nem kételkedünk, hogy idősebb barát-testvérünket különös módon temették el, vagy talán ezt is titokban tartják. Azt is reméljük, hogy példánk másokat is arra ösztönöz, hogy szorgalmasabban kutassanak a nevek és a temetkezési helyek után, melyeket ezért ismertettünk. Mert gyógyító orvosi ismereteik miatt idős embereknél még ismeretesek és híresek Gázánk, így valószínűleg megnövekedik, vagy legalábbis világosabb lesz.

 

Fama Fraternitatis

 

 

25. Gáza titka

 

Az ó-szövetségben, a Bírák Könyvében van egy mélyértelmű elbeszélés Sámsonról. Ha ezt az ezoterikus tudás miatt megnyílt szemekkel olvassuk, akkor az emberiség története bontakozik ki előttünk, minden konfliktusával, sötét és fényes eseményeivel, minden tragikumával. E történetből szeretnénk valamit beleszőni az Ön lelkébe, hogy Ön újra a Fama Fraternitatis szépségeibe merülhessen.

Itt van tehát Sámson, aki názáreti volt, vagyis megáldott, a tömegből kiemeltetett; az az ember, akinek ereje a hajában rejlett. Hét hajfonata volt: ezek a Szent Szellem hétszeres erejét ábrázolják, a teljes értékű alkotóerőt, az epigenezis erejét, ami őt köpenyként burkolta.

Ez a kegyelemben részesült, megáldott ember kimegy Gázába, a filiszteusok városába. Gáza városát mind nagyon jól ismerjük: ismerjük ezt a helyet. Az a város ez, amelyben mindannyian lakunk, amelyben a sötétségbe süllyedve élünk: a rejtett erőkkel ellátott város, amelyben egyszer hatalmas erődítmény emelkedik majd, ha a Gázában rejlő erőket felfedeztük és helyes használatba vesszük. Gáza titkai tényleg nagyok, mélyértelműek, s rendkívül nehéz kifürkészni őket. Ön rengeteg akadályba ütközik, ha kegyelem folytán áldott emberként, Sámsonként megy Gázába, hogy bíróként ítélkezzen a filiszteusok fölött. Hozzá hasonlóan elpusztulna Ön is, mialatt mégis, Gáza titkai által, pusztulásával a felmenetelét ünnepelné. Gáza a filiszteusok országának városa. Ön ismeri a filiszteusok országát, nagyon is jól ismeri. Ez a fekete sötétség országa, az alacsony kötöttség, a megnyomorodott élet országa.

A fekete erők igázták le Gázát, úgy hogy titkait nem lehet felfedezni, csakis egy názáreti, egy istenáldotta ember hősi tűrése által.

És íme, Sámson kimegy, tele krisztuserővel, arany hajköpenye díszében. Gázába jön, ő, akitől a filiszteusok félnek, mint a mérges kígyótól, aki hatalommal dúlt soraikban. Oda megy, ahol azok a legerősebbek.

Mert figyeljék meg (aki olvassa, értse meg), hogy a fekete hordák mindig a legszebbet, a légtisztábbat, a legmélyebb titkot ejtik fogságba először, ezt hurcolják meg a legkegyetlenebbül, ezen teszik a legnagyobb erőszakot.

Gáza városában, az Isten titkaival telt városban, ahol a legnagyszerűbb szellemi javak születtek és őriztetnek, a filiszteusok uralkodnak, mintha otthon lennének.

És Isten názáretije kimegy Gázába…és íme, nagy szeretet fogja el a filiszteusok iránt, az emberek iránt, akik vérösztönüktől és gyűlölettől izzó szemekkel meg akarják ölni.

„És elment Sámson Gázába, és meglátott ott egy parázna asszonyt és bement hozzá.” Ó, ne lássanak ebben a történtben valami perverz szerelmi regényt folytatásokban. Istennek ez az erős embere az örökké szülő elvet keresi a romlásba süllyedt gyermekies emberekben. Bemegy hozzájuk, hogy Krisztus szeretetével tisztítsa meg őket.

Nem felülről, Istennek szenteltként akar nekik beszélni és erejével ostorozni őket. Hozzájuk szegődik, mint közülük való.

„Amikor pedig szívét kitárta és szeretetét kitöltötte, a gázabeliek leselkedének ő utána egész éjszakán át, hogy megöljék.” Ő pedig felkel, összetöri a város kapuit és elmegy. Szeretetének vallomása egyelőre hiábavaló volt. Nagyon intelligensen második kísérletet tesz.

„És történt azután, hogy megszeretett egy asszonyt a Sórek völgyében, akinek neve Delila volt.” Delila gyengét, zsengét jelent, Sámson itt hősies kísérlettel újra a földhözkötöttek legjellemzőbb, legérzékenyebb pontját keresi, egész szeretetével, egész intelligenciájával, Sórek pataknál, feladatát ennek a Delilának a karjaiban, polipkarjaiban próbálja elvégezni.

Ennek a Gyengének a fogékony természete azonban olyan volt, mint valami fekete mocsár. A halál lélegzete domborította a mellét, s gondolkodási képességének homályos tükrében az árulás villogott.

A filiszteusok fejedelmei mentek hozzá, s „mondának néki: tudd meg, miben áll az ő nagy ereje, hogy megkötözhessük és mindenikünk ad néked ezerszáz ezüstöt”. És Delila kereste az ő erejét, hogy kiszolgáltathassa. Háromszor próbálja őt kiszolgáltatni a leselkedőknek, s háromszor iszik Sámson az árulás keserű kelyhéből. Szeretete azonban erősebb, mint elfordulása. Mivel tiszta szeretetüket nem tudja másképpen elnyerni, áldozatra határozza el magát.

Ne lássanak itt olyan embert, aki méltatlanra fecséreli magát.

Lássák ebben Isten Szentjének tiszta áldozatát Jézus Krisztus szeretetében.

„És Sámson kitárta előtte egész szívét és monda néki: Borotva nem volt soha az én fejemen, mert Istennek szentelt vagyok: ha megnyírattatom, eltávozik tőlem az én erőm, és olyan erőtlen leszek, mint akármely ember.” „És Delila látta, hogy kitárta előtte egész szívét. És elaltatta őt az ölében, és lenyíratta az ő fejének hét fonadékát. És eltávozott tőle az ő ereje.”

Így áldozza fel Isten szentje, a Legmagasságosabb megáldott szolgája, egész alkotóerejét, egész szent-szellemerejét a világért és az emberiségért. Kiszolgáltatja magát a méltatlannak, hogy ez a szeretet-áIdozat egyszer fellebbentse a fátyolt Gáza titkairól.

A történetnek azonban ezzel nincs vége. Valójában csak most kezd kibontakozni: „De a filiszteusok megfogták őt és kiszúrták a szemeit, és levezették őt Gázába és ott megkötözték két vaslánccal és őrölnie kellett a fogházban.”

Felhangzik a gúnyos nevetés és hull a pénz Delila, a Gyenge ölébe, Isten Erősét megcsonkították és a győzelem tiszta pillantását elvették tőle. Az alacsony ösztönök vénus-rezéhez kötözve e világ taposómalom-börtönébe hajtják. Gázába, a nagy titok közepébe. Jóság, igazság és igazságosság megkötözve a fekete horda pokoli örvényeiben.

A történet azonban ezzel sem ér véget. Csak itt mutatkozik meg a magja:

„De az ő fejének haja újra kezdett nőni, mint azelőtt, mielőtt megnyíratott.” Sámson még egy áldozatot tervez, a legnagyobb áldozatot, amit ember hozhat. Már nem olyan szeretetáldozatot, mely viszontszeretetet kíván. Szeretetáldozatát nem fogja újra Delila perverz jelenségére fecsérelni, hanem olyan szeretet-tettben fog kitörni, ami a szentségtelent összetöri.

„Amikor pedig megvidámult a filiszteusok szíve, mondának: Hívjátok Sámsont, hadd játszék előttünk. És előhívók Sámsont a fogházból és játszék előttük gázai templomukban, és az oszlopok közé állították őt.

Sámson pedig monda a fiúnak, aki kézenfogva vezette: Eressz el, hadd fogjam meg az oszlopokat, amelyeken ez a templom nyugszik.

A ház pedig tele volt férfiakkal és asszonyokkal, és ott voltak a filiszteusok összes fejedelmei, és a tetőzeten közel háromezren, férfiak és asszonyok, a Sámson játékának nézői.

Ekkor Sámson kiáltott: Uram, Isten! Emlékezzél meg kérlek énrólam, és erősíts meg engemet csak még ez egyszer, ó Isten!

És átfogta Sámson a két középső oszlopot, melyeken a ház nyugodott, az egyiket jobb kezével, a másikat bal kezével.

És monda: Hadd vesszen el az én lelkem a filiszteusokkal! És nagy erővel megmozdult: és rászakadt a ház a fejedelmekre és az egész népre, mely abban volt, úgy hogy többet megölt halálával, mint amennyit megölt életében.

Adja Isten, hogy megértsék ezt a történetet. Isten Szentje, az Isten által megragadott ember, utolsó szeretet tettével lelke vérét ontja mindenkiért. Az ember, aki belép Gáza feketemágus templomába, ért ahhoz. hogy megragadja a két középső oszlopot, és jobb kezével, tele dinamikus megrendíthetetlenséggel, és bal kezével, tele ragyogó szeretettel, nagy erővel megmozdul, mint Istennek egy óriása, a világért és emberiségért.

Az áldozat eredménye mindent felülmúl, amit azelőtt tett. Az igaztalanság háza ráomlik a gomolygó feketeség fejedelmeire és azoknak szolgáira.

Amikor pedig elvonulnak a porfelhők és elcsitulnak a hazugságprédikálók halálüvöltései, akkor a bűnhődés sírjából kiemelkedik Gáza titka, a beteg és eltiport világépítők panaceája: Jézus Krisztus, életünk Ura, aki nélkül semmit sem tehetünk.

Ezzel Ön megint a Fama Faternitatis, a Világosság Szerzete kiáltványának hatáskörébe került.

Amikor T könyvének elogiuma elhangzott, és az Ex Deo nascimur, in Christo morimur, per Spiritum Sanctum reviviscimus mágiája elvégezte a munkáját, akkor a Fama folytatja:

„I.O. barát és D. barát ekkor tehát már halott volt. És hol volt a sírjuk? Persze abban egyáltalán nem kételkedünk, hogy idősebb barát-testvérünket különös módon temették el: vagy talán ezt is titokban tartják. Azt is reméljük, hogy példánk másokat is arra ösztönöz, hogy több szorgalommal kutassanak a nevek és a temetkezési helyek után, melyeket ezért ismertettünk. Mert gyógyító orvosi ismereteik miatt idős embereknél még ismeretesek és híresek. Gázánk így valószínűleg megnövekedik, vagy legalábbis világosabb lesz.” Akarjuk, hogy megértsék ezt a beszédet.

Emelkedjetek fel a Sámson-elbeszélés ezoterikájához és lássátok!

Lássátok az emberiség ragyogó képviselőit, ahogyan rejtve és nyíltan dolgoznak, mint világátalakító lángeszűek, vagy dinamikus, egyszerű munkások a szőlőskertben.

Lássátok, hogyan szerették az emberiséget.

Lassálok mennyire kimerítették magukat, hogy elhozhassák nekünk szeretetük adományait.

Lássátok, mennyire kiadták a lelküket, s egy végső kísérletben, Sórek pataknál, DeliIára találtak.

Lássátok, hogyan verték és rugdalták, ragadták meg és csonkították meg őket.

És lássátok, hogyan ragadták meg végül az igaztalanság templomának oszlopait, egyiket a jobbjukkal, a másikat a baljukkal, s milyen robajjal omlott össze a fekete hordák épület.

Lássátok, hogyan adták oda lelkük vérét a világért és emberiségért, Önért és miértünk. És mi azt követeljük Öntől, hogy keresse a sírjaikat, áldozatuk lényegét, amiből ki fogja ásni szellemi hagyatékukat.

Foglalkozásuk ismeretes: az emberiség bírái voltak.

Külsejük ismeretes; a megvilágosult lélek jelensége, aki valóban szeret.

Dicsőségük jogos. Prototípusaik a biblia régi krónikáiból világítanak.

Azt követeljük Öntől, hogy járjon utána ezeknek az áldozatoknak, hogy törje fel ezeket az arany sírkamrákat, hogy Gáza titka köztudomásúvá váljon, mintegy fényaknát képezzen ebben a sötét világban: az emberiség legmélyebb fajdalmának gyógyszerét, mindennek, ami volt, ami van és ami jönni fog, a „Szezám nyílj ki” jel.

Gáza titka a közöttünk megszületett Krisztus Jézus, aki gyermekeit tettre lobbantja: a jóság, igazság és igazságosság tettére.

És Sámson mondá: lelkem vesszen el a fiIiszteusokkaI: és nagy erővel elhajolt.

„És lészen az utolsó napokban”, mondja Isten, „hogy kiöntöm lelkemet (szellememet) minden testre.”

És lészen, hogy a Rózsakereszt modern munkásai kimennek a világ házába és szeretetteljesen keresik a földhözkötötteket. Megpróbálnak segíteni nekik, összekötik az életüket a bűnössel és méltatlannal, hogy felemeljék azt, ahogyan Krisztus is a paráznákhoz és bűnözőkhöz ment.

És megtagadják majd őket, üldözik, ütik és leköpik őket. De ők továbbra is feláldozzák magukat!

Az emberi természet Ieggyengédebb és Iegfogékonyabb oldalait fogják keresni, hogy jóra befolyásolják azokat.

De megtagadják őket, szemeiket elsötétítik, s a gyűlölők gúnykacaja közepette a taposómalomba mennek. Egyszer azonban, az idők fordulóján, a legnagyobb áldozatot fogják ünnepelni, hogy Gáza titka megnyilatkozzon. Amikor pedig feláldozzák magukat, azt fogják mondani: Lelkünk vesszen el a filiszteusokkal együtt. Tapogató ujjaik e világ házának templomoszlopait fogják keresni, s nagy erővel lehajolnak. Így fog Gázánk gyarapodni, vagy legalábbis jobban megvilágíttatni.