A lélek rejtélye

 

Minden időkben voltak legendák és elbeszélések, vallási és filozófiai rendszerek amelyek egy megújulási, vagy újjászületési folyamatra mutattak. A figyelmet felhívták a természetállapot elhagyására, hogy egy tiszta, kifogástalan életvitellel fel lehessen menni egy egyelőre ismeretlen birodalomba. Az ószövetségi kivonulásról szóló elbeszélés is erről tanúskodik: ez a dialektika Egyiptomjából való exódus a vérösztönök Vörös-tengerén át és az önátadás, az önkiszolgáltatás sivatagán át az ígéret földjére vezet. Az újszövetségben is van egy elbeszélés az elveszett fiúról, aki otthagyja a disznók moslékját, a megrothadt dialektikus asztrálanyagot, és visszatér az Atya házába.

 

Az ilyen elbeszélésekben az a feltűnő, hogy két létterületről, vagy ahogyan a mi irodalmunkban nevezzük, két természetrendről van szó. Nekünk pedig a két létterület viszonyának biztos ismeretére van szükségünk. Az egyiket a sztatikának, az állandóság világának vagy felettes természetnek, a másikat dialektikának, vagyis a bukott emberiség életterületének nevezzük. A dialektika egy durvaanyagi területből és egy finomanyagi területből áll, tehát anyagszférából és tükörszférából. Ennek megfelelően az ember az anyagszférában egy anyagi testtel, a tükörszférában pedig az étertestével, az asztráltestével és a mentáltestével, azaz gondolattestével válik jelenséggé, fejezi ki magát. Az étererők az anyagtestet tartják karban, míg az asztráltest és a mentáltest az érzést, a vágyakozást és a gondolkodást teszi lehetővé. Az emberalak tehát összetett, sokrétű szerkezet. Emiatt az ember bensőséges kapcsolatban van az anyag területével és a tükörszférával. Egész érzéséletének, gondolati és tudatéletének ott van az eredete és hatása. Ez nem csak az éber tudatra vonatkozik, hanem az áloméletre és a halál utáni létre is.

A tükörszféra területei a legtöbb ember számára láthatatlanok és ellenőrizhetetlenek. Az azonban esetleg elképzelhető, hogy mily nagy erő és hatalom árad az emberi közösség egyöntetű vágyakozásából, gondolkodásából és törekvéséből. Ezek az erők olyan óriásiak, hogy csaknem az egész emberi életet az ellenőrzésük alatt tartják. Mindannyian, kivétel nélkül, szinte bábokként lógunk a tükörszféra zsinórjain. Létállapotunktól függően az ennek megfelelő erők hatnak ránk a minket körülvevő terekből. Ezeket nevezi az Egyetemes Tan például mosléknak, vagy a tisztátalanok táplálékának. És ebben az összefüggésben mondja Pál, hogy nem test és vér ellen van nekünk tusakodásunk, hanem a világ urai és hatalmasságai ellen, a levegőben lévő szellemi gonoszságok ellen.

A dialektika jellegzetessége a jó és a rossz ismeretének fája, a kétség, vagy kettősség. Itt minden állhatatlan ellentétek formájában nyilvánul meg: nap és éj, világosság és sötétség, ifjúság és vénség, jó és rossz, háború és béke. Ezek az ellentétek elmaradhatatlanul követik és felhívják egymást. Minden az ellenkezőjére fordul. Az emberek életterülete tehát a születés, a növekvés, a gyümölcsözés és a feloszlás keringéséhez fűződik. Az egyéni élet minden törvényszerűsége is ebből magyarázható.

A kettősség erői az embert kikezdik, megtámadják. A tudattágulás leromlással végződik. Minden tudatsaroknak, pólusnak megvan az ellenpólusa. Az ember nem ismer jót gonosz nélkül, nem ismer örömet bosszúság nélkül. Ebből a korlátozásból a tudat nem tud kitörni. Ezen kívül az én tudja, hogy más létezőktől el van választva. Alapvetően és szerkezetileg nem képes áthatolni a mindenhol-jelenlét tudatához.

Ennek ellenére az ember ebben a természetben abban a rögeszmében él, hogy a saját tudatát, a szeretetet, vagy az Istennel való találkozást illetően abszolút értékeket teremthetne, vagy abszolút értékekhez juthatna. Ennek következménye sajnos csak fokozódó feszültség és az ellentétek kerekének lendületesebb pörgése. Minden nekirugaszkodás, törekvés, az igazságkeresés is, tehát hiábavaló. A tudat nem képes bármit is megfogni a felettes természetből. Az énember itt egy gigantikus problémával áll szemben, amelyet az Egyetemes Tan a következőképpen foglal szavakba:

A romlandó nem öltheti magára a romolhatatlant; test és vér, vagyis természetállapotunk és az ehhez tartozó tudat nem mehet be a birodalomba. Az ésszel való gondolkodás, egy olyan tudat, mely az anyagot keresi és teljesen arra hangolódik, nem képes hidat verni a csakis jóhoz. Eredménye, gyümölcse mindig is a tükörszférában terem. A tükörszféra asztrál anyagából építi az ember az ő mennyországát – és poklát is. Ami az énből és ennek dialektikus korlátoltságából indul ki, annak korlátolt tartalmakhoz kell vezetnie.

Az emberi tudat a kikelet, a virulás és a pusztulás törvényének van alávetve. A vélemény. hogy a halál után egy örök istenbirodalomba mehet, önámítás, képzelődés. Az Egyetemes Tan ezért nem elsősorban az éntudathoz, hanem a bennünk alvó istenemberhez fordul. Ha az emberben megvan a törekvés az egyre jobb utakra, tökéletesebb munkaeredményekre, személyes harmóniára, maradandó békére, múlhatatlan szeretetre és hosszú, hosszú életre, akkor ez az ösztön az igaz, halhatatlan ember még fel nem ismert és ezért félreértett őselvéből ered. A bennünk rejlő birodalom azonban csak akkor nyilatkozhat meg, ha az én visszalép és önmagát átadva ennek a birodalomnak ajándékozza magát.

Az ember egy egészen különös módon áll összeköttetésben a két természetrenddel.

Az anyagvilág és a tükörszféra a természetszülte személyiségéhez fordul tudatának minden szintje segítségével. A sztatikus, felettes természet viszont az örökkévalósági lénnyel próbál kapcsolatot teremteni, hogy egy új tudatot tegyen lehetővé. Az emberben tehát két alkotóerő, két elv lép fel, amelyek közül azonban csak az egyik vezethet az igazi önmegvalósításhoz. Az egyik oldalon a dialektikus én, a másik oldalon pedig az üdvösség, a Logosz elektromágneses ereje áll.

Isten az élet forrása, a csakis jó, a világosság, amelyben semmi sötétség sem lakozik. Isten Az, Isten Taó. Az embernek el kell jutnia ehhez a tapasztalathoz. Itt nem érvényes semmiféle elmélet, semmilyen tanszerkezet, vagy külső tekintély. Istent nem lehet megragadni misztikus ráirányulással, vagy ésszel, okos megértéssel sem. Ha az én valóban önzetlenül félreáll, akkor felébred az isteni őselv, és minden viszontagságon keresztül és ezek ellenére ekkor az ember életében először születik meg egy olyan életalap, amelynek semmi köze a megszokott élethez. A tisztátalan ruha, amelyet a halandó ember visel, az életfluidok rendszere, a földi fényruha, vagy földi lélekruha. Ezt a vér fluidjai, közegei, az idegrendszer, a belső elválasztás, a gerinccsatornában lévő kígyótűz és a tudat közegei képezik. Mindezek a közegek egy nagyon erős éteri fényt sugároznak ki, ezért van szó fényruháról. Ez egy intelligens, tudatos lélek bizonyítéka. Ez a természetszülte lelkesülés azonban már a természetember számára is börtönőr, hát még a szellemlélek számára. Az emberi lélek meggyalázta és bepiszkította magát, elsüllyedt. Ezért vagyunk idegenek egymásnak. Mi, természetes emberek, nem tudjuk már megérteni az utasításokat és tanácsokat, amelyeket az igaz világosságtól kapunk. Ezért mondja a Jánosevangélium, hogy a világosság fénylik a sötétségben, de a sötétség nem fogadta be azt.

Az emberiséget az eredeti emberi állapot helyreállítása érdekében ajándékozták meg a megváltás misztériumaival.

Az élet szerzetéből világtanítók mentek ki, hogy kihirdessék az Egyetemes Tant.

Lao Ce, Buddha, Krishna, Zarathusztra, Jézus a Krisztus és a gnosztikusok időszámításunk kezdetén, ugyanazon halhatatlan lelkek szerzetének követei voltak. Ugyanazt a tant közvetítették, melyet azonban a korszakhoz, a néphez, a fajhoz, de mindenekelőtt az aktuális időpontban ható kozmikus sugárzásokhoz igazítottak. Az Egyetemes Tan nem könyvbölcsesség, hanem egy sugárzás, mely élő törvényeknek engedelmeskedik és a nyílt szívekhez szól.

Misztikus, vallási és okkult rendszerek újra meg újra megkísérelték a lélekruha megtisztítását a természet vágylángjainak a kioltásával. Mindez azonban kísérlet maradt. Próbálkoztak egyrészt a fényruha kultiválásával, művelésével, vagyis megpróbálták a természetalakot Isten számára elfogadhatóvá tenni. Másrészt személyiséghasítást gyakoroltak: a fényruhának egy részét egy álszellemi fejlődésben részesítették és ezt a részt megpróbálták elválasztani alantasabb nézeteitől. Az eredmény mindig is az elfojtott feszültségek puskaporos hordója lett. Ha azonban az ember eljut annak a felfedezéséhez, hogy ezen a világon nincsen olyan hely, ahol a nyugalom, a béke, a biztonság, a szabadság és a boldogság megmaradhatna, ha kezdi megérteni, hogy a valós és a valótlan dolgok is káprázatok, akkor jöhet el a magasabb, a más javakra való vágyakozás megszületésének a pillanata.

Aki erre a vágyakozásra hallgat, az lábát a lélekújjászületés ösvényére teszi. Ez az az ösvény, mely az örök boldogsághoz vezet. A szemiták titkos tanában ezt illetően a szeretet palotájáról beszélnek. A gnosztikusok az örök világosság bőségéről beszélnek. A buddhisták ezt nirvánának, a keresztények pedig a mennyek birodalmának nevezik. Mielőtt azonban a léleknek ezt az életútját meg lehetne érteni, az egész én-természetet tudatosan át kell adni az örök világosság bőségének. A meggyalázott lélekerőt, a tisztátalanok állati eledelét el kell hagyni; mert a bűnöző léleknek meg kell halnia. Ez a lélekelhalás az egyik lélek halála és a másik léleknek a kialakulása. Ez egy gnosztikus módszer az endúra alapján, vagyis az embert a dialektikához fűző minden gyökér naponta elhalása.

Ez a folyamat azonban csakis Krisztusban, a szívben levő szellemtűz erejében lehetséges. A szívben bekövetkező növekvés teszi lehetővé a régi lélek meghalását. Ha az ember belép a számára lehetségessé vált helyzetbe, akkor a szellemtűz fokozódik a szívben és tovább növeszti őt.

Ha azonban erőszakkal próbáljuk elérni, amire még nem vagyunk érettek, akkor ezzel végtelen nyomorúságot okozunk. A bukás a jó és rossz ismerete fájának gyümölcséből való evés által, vagyis a dialektika kettőssége által fejlődött ki. A feltámadás a Krisztus, az élet keresztfája gyümölcsének a megevése által megy végbe. Az újjászületési folyamatban a Krisztus erejében egy nagy, mágikus csoda megy végbe. A szellemtűz egyre erősebben fog hatni az emberben, és az üdvrevágyás vágyakozó kívánságként rezeg át az egész lényen, szövi át az egész lényt.

Az üdvrevágyásra szükség van, ez az új asztrális létállapot. Ez az eredeti életterületre irányuló vágyakozás az egész személyiségben és a lélegzőtérben gnosztikus asztrális tűzgócokat gyújt meg. A fényruha folyamatszerűen megtisztul és megújul abban a mértékben, ahogyan az ember önátadással elajándékozza magát.

A transzfiguráció aztán az asztrállényben kezdődik. A Gnózis életerői megremegtetik minden porcikáját, a lény megrezdül és a karmikus múlt minden diszharmonikus feszültsége semlegessé, hatástalanná válik. A gnosztikus légkör elkészíti az utakat a belső Isten számára. A sziszegő kígyó, a természetszülte kígyótűz akkor kialszik: vagyis a Biblia terminológiájával: János, az előfutár, az út elkészítője foglyul ejteti magát és lefejezik. Ez a lefejezés azt jelenti, hogy a régi tudatot az új tudatra, a Jézus-ember tudatára cserélik fel.

A felhívás, „csendesedjünk el az Úr előtt”, ugyanerre a folyamatra utal. A szív megfordulása és a vágyáramlatok semlegesítése szent fény hullámainak beáramlását eszközli ki az emberben. Ezek eltöltik az egész lényt és egy új világosságruhát, mintegy arany menyegzői ruhát képeznek. A lélek helyreállítását az anyagi személyiség regenerálása követi, ami után az élő szellemmel való kapcsolat következik. Ebben az óriási fény-szféraburkolatban az új személyiség véghezvitte a transzfigurációt.

Fiatalok, lépjetek az útra!

 

Az 1988-as nemzetközi húsvéti konferencián Renovában (Bilthovenben, Hollandiában) a Szellemi Iskola ifjú tanulójának a dialektikához való viszonyáról volt szó. 300 fiatal tanuló és a D-csoport tagjai vettek részt ezen a találkozón. Az egyik szolgálaton a következő beszédet intézték hozzájuk:

 

A Szellemi Iskolához csatlakozott fiatalnak a mindennapi életben, a társadalomban olykor nehéz a sorsa. Mert mi is vár rájuk? Erős, eltántorító befolyásokról, „oldalszelekről” van szó. Némely drámai fejlemény olykor a közvetlen, személyes környezetében játszódik le – és döntenie kell. Ez néha azt jelenti, hogy könnyen sodródik olyan helyzetbe, amelyből alig tud kikászálódni. Hogyan viselkedjen olyan helyzetekben, amelyek közvetlenül a Szellemi Iskola tanulóságára vonatkoznak, vagy ezt érintik? Milyen álláspontot kell ekkor elfoglalnia, anélkül, hogy mindjárt kint rekedjen, vagy elveszítse a kapcsolatot a normálisnak nevezett mindennapi élettel?

 

A tudatos élet kezdete

A légkörünkben őrült robogással kifejlődő új életkörülmények először is a fiatalt támadják meg, a mai fiatalt, meg a jövő fiataljait.

Sokan vetik fel a kérdést, hogy miféle heves áramlatok ezek, amelyek annyira megtámadják és megviselik az embereket. „Mi a csoda ez, mi kavarog itt, hogy nekem így kell reagálnom? Hová vezet ez? Mi lesz belőlem? Milyen álláspontra kell helyezkednem?”

Itt olyan áramlatokról van szó. amelyek a serdülő fiatalok fejlődési folyamataira csak közvetett hatást gyakorolnak. Világszerte forrongó folyamatokat figyelhetünk meg, amelyekre a fiatalok a felnőtteknél hamarabb reagálnak, méghozzá sajátos módon. Szülők, nevelők, tanítók, politikusok és más tekintélyek szinte a hajukat tépik, mert ezzel kapcsolatban tengernyi problémával állnak szemben. Persze hogy szorgalmasan lehet utalgatni az öregek hibáira és ezeknek a láncreakcióként nemzedékeken át ható következményeire. Nem is beszélve azokról a nehézségekről, amelyeket a szülők elválása okoz, és a vészes befolyásokról, amelyek emiatt másfelől érik a gyerekeket. Hatóságoknak, egyháznak és más segélyszervezeteknek a fejlemények elhárítására irányuló fáradozása gyakran mutatkozik eredménytelennek. A dolgok menetét, úgy látszik, nem lehet feltartóztatni. Az ifjúság olyan irányban menetel, amelynek célja nekik is, meg szüleiknek is teljesen ismeretlen. És nem lehet megállítani őket.

Az egész világon a fiatalok állnak az érdeklődés középpontjában. Nekik ezt nem könnyű felismerni; mert mint a mai idők emberei, nem tudnak egyszerűen hasonlatot, párhuzamot vonni a múlttal. Gondoljunk csak a nagykorúság korábbra helyezésére, és mindarra a körülményre és törvényre, amivel a fiatalnak emiatt meggyűlik a gondja. A fiatalt ez szinte hámba fogja, s arra kényszeríti, hogy időben felvétesse magát társadalmi szervezetekbe, figyelembe vegye szavazási jogát, anyagi viszonyait, lakásügyét, keresetet.

A fiatalt mindez már felnőttkora kezdetén teljesen elfoglalja.

Mindezen kívül új erőknek egy áramlatába lesz felvéve, melyek ki akarják oldozni őt a sors szövevényeiből. Ennek a kioldozásnak két nézete van. Az új erők egyrészt hívják, hogy előkészítsék egy új fejlődésre. Másrészt a dialektikus ellentermészet dühös örvényét keltik. Aki élete iránya felől még nem döntött, azt ez az örvény minden oldalról megtámadja, elszakítja és magával sodorja.

 

A viharnak kitett felületek

Hogyan jár a fiatal, aki a már tomboló viharban megpróbál helytállni? Ügyelnünk kell arra, hogy ezeket a dolgokat az egyetlen emberiségfejlődés fényében vizsgáljuk, amelyet a mi korszakunkban a modern rózsakereszt hirdet és magyaráz. Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája nem más, mint valami világítótorony fénysugara. Megadja az irányt és megteremti a lehetőségeket is, hogy ebben az irányban valóban lehessen menni is. Sok fiatalra korán ront rá a vihar, mert korán lett felnőtt. Felgyorsult növekedési folyamatát többek között gépesített civilizációnk száguldó életritmusa okozza. A korai életvihart persze a vérnek bizonyos jellege és a még nem egészen érett személyiségrendszer erős éntudata is okozza. Továbbá sokszor a szülőktől és a társaktól sem kap elegendő támogatást. Így a fiatal az ember lényében kóválygó nyugtalanságra nem kap elég magyarázatot, és a sok szédületes példakép, amit a társadalom tartogat számára, éppoly kevéssé pozitívan buzdító.

Nemrégen az amsterdami főpályaudvaron figyeltünk meg egy csapat fiatalt. Kitűnt, hogy néhány kivétellel tulajdonképpen még gyerekek voltak, de mégis kimondottan egyéniségek, nagyon öntudatosak, erős éntudattal, nemük rendkívül szenzitív kifejezésével, irányzatok jellemvonásaival, saját rejtjellel és beszédmodorral. Saját világuk saját nyelvén értették meg egymást. Számtalan fiatal csoport van a legkülönbözőbb szinteken.

Például a tarkára festett hajú csoportok, vagy a bőrfejűek. Mindezeket azonban ugyanaz jellemzi: Saját színvonalán, nagyon erős befolyások miatt mind lelkileg fogoly. Rabságuk oka, az ifjúság problémáját okozó befolyások vagy erők kifejlődési területe az éterszférákban, az asztrálszférákban és ezeknek különböző mellékszféráiban keresendő.

 

A popzene példája

Ez a zene jó példa a fent említett erőkre. Sok fiatal szenteli magát önkéntesen és saját ízlése szerint ennek a zenének. Hogy a popzenének van köze korszakunk nagy változásához és mindenekelőtt agresszív fejleményeihez, az bizonyos. Nemde feltűnő, hogy a pop egyre keményebb, makacsabb és erőszakosabb lett. A slágerek, hanglemezek és disco-k világába behatolt a düh, az erőszak és a kábítószer.

Ezt nevezik trendnek és saját életstílushoz tartozik. A magnó lehetővé teszi, hogy a zenét sehol sem kell nélkülözni. A kerékpáron, az autóban, kocogás közben, a pop mindenütt ott van, a pop hozzá tartozik. A popénekeseknek rajongókra van szükségük. Ezek képezik a tömeges kizsákmányolás és éterrablás médiumait. Popcsoportok hatalmat képviselnek, mint a drukkolók a labdarúgásnál. Minél keményebb a bent, minél erőszakosabb a szöveg, annál erősebb az eredmény.

Egy közvéleménykutatás folyamán azt mondták a fiatalok, hogy a dobogó és ordító zene kifárasztja és kilúgozza őket: utána kimerültnek, elködösültnek érzik magukat, mintha belül tönkrementek volna. Az élet értelmetlennek tűnik, a jövőben nem látható semmi esély sem és a fiatal szinte fatalista lesz. Az öngyilkossági kísérletek szaporodnak. Az ilyen elektronikusan gerjesztett zene az embernek nem csak a hallását és az idegeit támadja meg, hanem a lelkét is.

Nézzék csak meg a popzeneszék és hallgatóik arcát: görcsös grimasz, üresség. A lélek kifacsart karikatúra lesz és úgy fejezi ki magát, mint valami gép, vagy valami állat.

Ismeretes, hogy a zene nagy befolyást gyakorol az emberre. Vidám zene felvidítja, mélabús, vagy dramatikus zene nyomasztóan hat a kedélyre. Harci zene támadásra és a másik megsemmisítésére izgatja. A zene magasabb, nemesebb érzéseket kelthet, de az ellenkezőjét is eredményezheti. Már Plátó is kijelentette, hogy a zene megváltoztatja az ember pszichéjét. Pitagórász a zenének gyógyító hatást tulajdonított.

Tehát mindig egy pozitív és egy negatív hatásról beszélhetünk. A zengés, vagy hang, és a szín sugarak tulajdonsága. A hang és a szín közvetítő szerepet játszik, szinte futár az anyagélet és az anyagtalan élet között. A sugarak hatását zenével fel lehet erősíteni. Démonikus popzene, alacsony (aljas) asztrál és éteri rakományával halálos veszélyt képez a lélek számára.

Csak azért említettük a popzenét, mert mindenekelőtt a fiatalság reagál rá erősen. Ez azonban korszakunk sok mélyreható befolyásának csak egyik példája. Itt nem feltétlenül ujjal akartunk a popzenére mulatni és különösen ennek hadat üzenni, hanem csak világosan rá akartunk mutatni, hogy a társadalmat mennyi befolyás éri és veszély fenyegeti minden oldalról.

 

Nap mint nap elhatározás

Mint fiatal, mint a Szellemi Iskola fiatal tanulója Önök e befolyások kellős közepén állnak. Önök a befolyásoknak és erőknek egy részét képezik. Emiatt nap mint nap választás előtt állnak: „Milyen úton vagyok? Melyiket választom? Melyiken járok ezután?”

Mint én-emberek, újra meg újra döntenünk kell, szüntelenül választanunk kell, nem tehetünk mást. A cselekvések érzékszerveink korlátolt észlelési lehetőségeiből adódnak. Ezek az eszközök állnak rendelkezésünkre a tudatossáválásunkhoz. Ennek következtében a jelenlegi tudat főként testtudat maradt, mely így kizárólag a test környezetéből eredő benyomásokra reagál. A gondolkodást emellett ösztönök és érzések kormányozzák.

Ezek változékonysága miatt ellentétes tapasztalatok keletkeznek. Ez belső küzdelmet okoz. Erre a küzdelemre kezdetben szükség van; ez mutatja, hogy az ember ellentáll. Az ember kételkedik, azt keresi, ami jó, és a legjobb megoldást választja. Ez aztán az embert újabb helyzetekbe és körülményekbe keveredteti. Így hajszolódik tovább életútján. Ez a világ valósága.

Ez a fejtegetés azt szeretné világossá lenni, hogy mindenkinek választania kell egy utat, és a választolt utat be is kell járnia.

Önnek, a modern Szellemi Iskola fiatal tanulójának meg kell tanulnia az álláspontját meghatározni. Ezért tudatába kell jutnia, hogy miért van a Szellemi Iskolában, hogyan kell a tanulóságot megvalósítani, s ezt hogyan lehet összeegyeztetni a mindennapi élettel. „Tudok-e én magam helyesen dönteni? Oly sok különböző hangot hallok magamban.” Valójában persze a mikrokozmoszban régebbi életekből eredő tapasztalatok is beleszólnak az én cselekedeteibe és befolyásolják az önábrázolását, anélkül, hogy az én ezt észrevenné. Ezek a hangok már ősrégiek. Ezek írják azt a könyvet, amelyet nem lehet eltörölni. És ennek a könyvnek a fejezetei beszélnek az ön vérében. Ezért is jöttek Önök aránylag fiatal korban a Szellemi Iskolába. Emiatt az életben nagyon kiváló helyet foglalnak el. Az Önök számára eljött annak az ideje, hogy megszabadítsák magukat a régi természet kényszereitől. A korszak sok mesterkedése számára elérhetetlenné kell tenniük magukat; mert ezeknek a mesterkedéseknek mindig csak az a célja, hogy Önöket a lehető leghamarabb visszakalauzolják a régi kerékvágásba a régi szokásokhoz.

Ezért oly rendkívül fontos ifjú életükben, hogy minden szükséges döntésnél a mikrokozmoszukban lévő ősatom hangjára hallgassanak és ennek megnyissák magukat. Ez a hang szüntelenül hív és kiált, és Önöket újra meg újra a helyes döntésre kéri, hogy a megszabadulás folyamata folytatódhasson.

Ez a hang segít Önöknek az isteni eredet keresésénél, az ahhoz vezető út bejárásánál és végül a cél megtalálásánál is.

 

A Szellemi Vezetőség

A Szent Grál öröksége (I)

 

1969 júliusában az ifjú Gnózis belső iskolájának sok tanulója jött össze több napos konferenciára „Renovában”, Lage Vuurscheben, Hollandiában, hogy ebben a fókuszban elgondolkozzon nagy feladatán a Gnózisszolgálatban és ezt a munkát éltesse és dinamizálja. Ezen a konferencián, amelyet aztán októberben a Rózsakereszt Krisztián-otthonban Calwban és a Van Rijckenborgh-otthonban Bad Münderben is megtartottak, a belső Iskola tagjai ismét az elmúlhatatlan Grál, az ifjú Gnózis öröksége előtt álltak, melyet az előrement szerzet hagyott ránk és ruházott ránk szent zálogként.

A mai apokaliptikus időszakban, amikor az embert és műveit felmérik és értékét vizsgálatnak vetik alá, és amikor minden, ami nem az egyetlen életalapban gyökerezik, elkerülhetetlenül a leleplezés felé halad, időszerűnek tartjuk, hogy az ezeken a konferenciákon tartott beszédeket folyóiratunkban nyilvánosságra hozzuk iránymutató segítségként mindazok számára, akik megpillantották az idő jelét és tudatában vannak felelősségüknek Istennel és a szenvedésbe roskadt emberiséggel szemben.

 

Első beszéd

Mivel, mint a Gnózishoz közeledők és mindenekelőtt mint csoportba-gyülekezettek elértük ezt az órát, melyre régen vágytunk, hogy a belső iskola tagjaiként néhány napra egyesültünk Renova fókuszunkban, hogy kapcsolatba lépjünk a Logosz láthatatlan világosságával, mélységesen hasson át minket ennek az eseménynek a nagy jelentősége. Az előrement nagyok azért esedeznek, hogy a szükséges megértés bejáratot találjon az Önök szívében és lelkükben előkészített talajra essen.

Ezen a konferencián több céllal jöttünk össze! Önök közül pedig sokan, sőt esetleg a legtöbben jól előkészültek erre, mert összejövetelünk lényeges céljának itt valóra kell válnia! A cél, mely alakot ölthet, ha helyesen irányulunk, és amely csakis a szent Grál alakjában érthető és tapasztalható belsőleg: az erős pozitív összeköttetés, a világosan tudatos kapcsolat az ifjú gnosztikus Szerzet tagjai és az Egyetemes Szerzetlánc legutóbbi, előttünk haladó tagja, a magát a rózsakeresztről elnevező Szerzet, a magát a katárokról elnevező Szerzet és a templomépítők Szerzete, a szent Grál Szerzete között.

Ezt a többszörösen szent Szerzetet a Belső Iskola résztvevőivel kapcsolatban ezekben a napokban teljesen világossá kell tennünk a szívünkben, az egész lényünkben, a lelkünkben.

Háromszoros kapcsolatról és háromszoros érintésről beszélünk, mert egy ilyen háromszoros támadás nélkül a szent Grál nem válhat Önökben valóra belső birtok értelmében. A szent Grál ugyanis csak azokban ölt alakot, akik hozzá tiszta szívvel és az ő valóságos, pozitív vallásával, „szentelt tudással” közelednek. Ha pozitív összeköttetésről beszélünk, akkor ezelőtt egy negatív összeköttetésről volt szó, a mindannyiónk által érzett irányulások bizonyos soráról, mindannyiónk által tapasztalt kedélyállapotokról, amelyekre évekig próbáltunk reagálni és amelyek végül az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájához vezettek minket. Reméljük, hogy ennek az elemi, vagyis még negatív összeköttetésnek az okairól holnap délelőtt beszélhetünk Önökkel. Most, ebben a szent és örömteli órában mindegyikőnknek meg kell értenie, hogy a korábban lerakott alapokon a pozitív tűznek kell fellángolnia. E nagy kegyelemtüzet kell most Önöknek a maguk számára, valamint csoporttá-egyesülteknek egymás számára meggyújtaniuk. Hogy erre képesek legyenek, azért vannak jelenleg ebben a templomban. Ezekben a napokban a világosság egész lánca akarja Önöket fiakká keresztelni!

Nagyon lehetséges, hogy a Világosság Univerzális Lánca az Önök számára még túl határozatlan, elvont fogalom. Ezzel a nehézséggel azonban, amennyiben fennáll, számolunk. És ezért jöttek Önök ide; hogy a most még elvontat határozottá tegyék.

Ezekben a napokban azért vagyunk itt, hogy az erős és tiszta gnosztikus világosság erő sugárzását belsőleg tapasztaljuk. Megvannak a lehetőségek, hogy a gnosztikus tűzáramlatot feladatunk kivitelezésénél „hatalomra” juttassuk magunk fölött, így készítenek elő minket egy nagyobb feladatra, a mágneses világosságtér ragyogóbbá és erősebbé tételére, hogy e világosságtér segítségével bizonyos munkát elvégezhessünk a világon, hogy Isten birodalma számára új termést lehessen learatni és behordani. Bízonyára észrevették, hogy erre a konferenciára nagyon mágikus szándékokkal jöttünk össze. Egyetértésben együtt vagyunk a templom-főteremben, hogy az elvárt pünkösdi ünnepet, Betlehem ötágú csillagának ünnepét ünnepeljük.

Most pedig együtt azt akarjuk megvizsgálni, hogy célunk eléréséhez pillanatnyilag valóban megvannak-e a mágikus feltételek!

Ugye megértik, hogy mágikus feltételek csak akkor vezethetnek sikerhez, ha ezeket a feltételeket az egész csoport magáévá teszi? Ezért beszél a szentírás is nyomatékkal egyetértésben, vagy egyakarattal együttlétről. Engedjék meg, hogy kifejezést adjunk a reményünknek, hogy Önök mindannyian készek a mágikus előfeltételeket önmagukban teljesen hatásossá tenni, együtt vallani és ezzel teljes készségüket igazolni. Az ifjú gnosztikus Szerzetnek már évekkel ezelőtt volt szabad részesülnie az Egyetemes Szerzetlánc áldásában. Nagyon szükségessé vált azonban, mindenekelőtt a szent munka fejlődésének mostani stádiumában. hogy mindannyian felvétessenek a Szellemi Iskola mágikus építményébe és ezt az áldást tudatosan tapasztalják is! És Önök már felvétettek, ha kapcsolatukat tökéletesen vallják, és tökéletes elfogadásuk miatt, hogy így a Szellemi Iskola az emiatt lángra lobbant tűz alapján biztos lehel a már megnyilvánultnak és megvalósultnak a folytatásában. Tökéletes felismerésüknek és elfogadásuknak az a következménye, hogy elsősorban a megújulás ruháját kell megszőni, azután pedig el lehet készíteni a „lélekruhát”. Ez a nagy életfeladat azonban csakis a Szent Szellemből és a Szent Szellem által fejlődhet ki. Ez a Szent Szellem, az Egyetemes Gnózis harmadik nézete, nem jön bizonyos pillanatban egyszerűen fentről a mennyek ajándékaként hozzánk, hanem ezt magának a tanulónak kell megszereznie. A tanulónak magának kell egy „szent szellemtért” felépítenie.

Ha egy ilyen szent szellemtér elkészült, akkor kapcsolatba lép a Logosz láthatatlan világosságával. És ebből a kapcsolatból lép elő, nyilvánul meg a látható világosság, a lélek Fia!

Egy ilyen szent szellemtér, egy ilyen Noé bárkája létrehozásához a dialektikában némi segítségre van szükség. A tanuló ezt semmiképpen sem képes létrehozni a saját erejéből. Istennek az emberiséggel kapcsolatos tervében sohasem történik semmi sem egy másodpercnyi késéssel, sem túl korán. Figyeljék meg, hogy ha az emberiség fejlődésének egy időszakában a gnózisbefolyások szentelő erői által jónéhány mikrokozmosz elő lett készítve arra, hogy bejárja az endúra ösvényét a transzfigurációig és a világosságszületésig, akkor szellemi vezetők lépnek fel és nyilatkoznak meg az emberiségnek.

Ezek a szellemi vezetők, mint az előttünk haladó szerzet küldöttei, már az anyaméhtől kezdve erre a feladatra vannak rendelve. Ezt a Pistis Sophia evangéliuma is világossá teszi, mely az isteni rendeltetésnek egy ilyen folyamatát részletesen ecsetel: hierofánsa segítségével az előttünk haladó Szerzet veti el a rendeltetés magját minden tanítvány anyjának méhébe. Mivel pedig a Gnózis sohasem hagyja el kezeinek alkotásait, világos, hogyan magyarázható a megjelenése korszakunkban, s hogy miért és hogyan keletkezett napjainkban is egy szent, mágneses szellemtér, amellyel az isteni Mindenség-Atya összeköttetésbe lépett. Mindez nem magyarázható az énből, vagy a haIáltermészetből, hanem a Gnózisból, mely mindent megvalósít az ő szeretetével.

Így, ennek alapján született meg az ötszörös Élő Test is az ős-Gnózis Szent Szelleméből. A szent módszerrel határozottá tette, s ezzel  megvalósította a lélekruhát. Ettől a pillanattól kezdve használhatja a Szellemi Iskola belső közössége, melyet körülvesz a lélekruha, joggal a szent Gnózis nevet. Ez volt az a pillanat is, amelyben az ifjú gnosztikus Szerzet tény és való lelt. Azaz ettől a pillanattól kezdve volt az ifjú gnosztikus Szerzet arra nemes és jogosult, hogy benépesítse az ötödik munkaterületet, mely az ötszörös ruha csúcsát képezi és ettől kezdve vezethette tagjait az ígéret földjére. Az ötödik munkaterület tagjai tehát megkaptak minden lehetőséget arra, hogy tudatosan elkezdjék a teljesüléshez vezető utazást és érvényesítsék is ezt a hatodik munkaterületen, az új asztrál téren keresztül a hetedik munkaterületig, a halhatatlan lelkek feltámadási teréig. Mielőtt azonban idáig ér a dolog, a megszületettnek, annak, amit felajánlanak az univerzális Gnózisnak, ami azt kéri, hogy beeresszék, annak egy végső vizsgát kell letennie, egy próbát kell kiállnia. Ebből a próbából kell kiderülnie, hogy a lélekruha folyamatszerűen és harmonikusan, azaz helyes módon jött-e létre, vagyis hogy az ötágú csillag jól áll-e a mágneses sarkait illetően.

Itt olyan vizsgáról van szó, mely sohasem tévedhet, melynek eredménye sohasem hibás. Mert egy bizonyos mikrokozmoszhoz tartozó lélekruha mágneses sarkairól minden kétséget kizáróan le lehel olvasni az igazi létállapotot. Ezek a mágneses sarkak sohasem hazudhatnak. A mágneses sarkak állása visszavonhatatlanul összefügg azzal a céllal, amelyre az illető valójában törekszik, és a sarkak mindig erre a célra irányulnak. Ezt a tényt az egyetemes tan mindig figyelembe vette, tehát tudta!

Minden embernek van bizonyos irányulása, törekszik valamire. Emiatt mágneses sarkainak állása mindig erre a célra mutat.

A valamire törekvő ember ezzel szövögeti éterruháját, mely a személyiségét körülveszi. Minden ember bizonyos irányt követ; minden ember bizonyos módszert alkalmaz, ennek a következménye pedig bizonyos lélekminőség. Mindegyikőnk sző tehát egy ötágú lélekruhát, és saját életterünk mágneses sarkai így kétséget kizáróan bizonyítják, hogy lelkünk a halál lelke, vagy az élet lelke-e.

Nem nehéz megérteni, hogy a Szellemi Iskola mágneses testénél is bizonyos pillanatban meg kellett mutatkoznia, hogy az ötágú csillag felső csúcsával a Gnózisra mutat-e, ahogyan eddig a pillanatig állította, vagy fordítva áll, csúcsával lefelé, lábaival a levegőben.

Ha az utóbbi derült volna ki, akkor ez azt bizonyította volna, hogy a cél nem a Gnózis, hanem az anyag, valami földi cél, szert tenni esetleg földi hatalomra, dicsőségre, vagy birtokra! Mivel minden lélek fényt sugároz ki, formáját és lényét a környezetére vetíti, világos, hogy Szellemi Iskolánk kifelé megnyilvánult ötszörös teste bizonyos pillanatban szintén a megnyilvánulás ernyőjére vetíti magát. Önök tehát megértik, hogy mint a belső Iskola résztvevői, s ezzel a Szellemi Iskola mágneses sugárterének részesei papi feladatukat, vagy esetleg későbbi papi feladatukat belsőleg világossá kell tenniük, valósággá kell tenniük, sőt tűzzé, mely minden korábbinál fémesebben ragyog.

Miért rózsakeresztes? Egy tanuló hitet tesz a rózsakereszt mellett

 

Alaposabb vizsgálat kétséget kizáróan azt mutatja, hogy sokmillió ember keresi őszintén Istent, s ez a keresés számtalan úton és irányban, valamint irányzatban jut kifejezésre. Egy főlényről, vagy felettes lényről beszélnek: írnak, értekeznek vagy vitáznak minden élet forrásáról, és végeláthatatlan az iratok sora, amelyekben mindenféle tanfeltevésekkel, dogmákkal ábrázolják, támadják és védelmezik őt.

Mindezek a keresést kísérő jelenségek azonban nem azt mutatják-e mindennél világosabban, hogy Istent, minden dolog alapját valójában nem ismerik? Ki mondhatja Krisztussal, hogy „én és az Atya egy vagyunk”?

Az ember bárhogyan is vágyakozik az elsőkézből eredő, közvetlen, igazán élő istenismeret tapasztalatára, az a szomorú és dramatikus, hogy keze minden kísérlete ellenére üres marad, ezzel kapcsolatban semmi valódi értékhez sem juthat hozzá, amíg a hiányzó láncszemet, a megvalósítás, a megszabadulás határozott útjának ismeretét nem birtokolja, s így ezt az utat nem is járhatja be.

A megszabadulásnak ez a szent tudománya azonban mindenkor ismeretes volt, és akik igazán akarják, azok számára napjainkban is teljes mértékben hozzáférhető. Amikor Krisztus tájékoztatja Nikodémust, aki tudata éjszakai sötétségében tévelyeg, és kijelenti neki, hogy senki sem láthatja Isten birodalmát, még kevésbé léphet be oda, aki nem született újjá víztől és szellemtől, akkor a transzfiguráció ősrégi folyamatára hívja fel Nikodémus figyelmét, a kezdet isteni létállapotához visszavezető határozott útra utal.

A megbékélésnek, vagy Istennel való kibékülésnek ezt a tudományát minden igazán erre vágyónak rendelkezésére bocsátani, oktatás és példakép formájában segíteni neki, hogy a saját lényében megvalósíthassa, ez minden igaz rózsakeresztességnek a célja. A rózsakereszt szent nevét minden időkben a legválasztékosabb módon felhasználta mindenféle olyan mozgalom és áramlat, amelynek a rózsa és a kereszt egyetlen megszabadító útjához a legcsekélyebb köze sem volt. Holott ezeknek a szent jelképeknek a jelentése az igazán érdekelt keresőnek azonnal félreérthetetlenül megmutatja az utat. A kereszt a földi, én-központú ember önfeláldozását jelképezi, ami elengedhetetlen előfeltétele az eredeti ember, az igazi istenfia, a belső Krisztus feltámadásának, aki halhatatlan kezdő elv képében, „rózsabimbó” képében van jelen az ember szívében. Az én-ember önkéntes keresztútja révén a rózsabimbó, az igaz, hallhatatlan ember kezdete, csíra-elve ki fog nyílni, kibontakozik és teljes pompával kivirul; a rózsa teljes bőségével felragyog a kereszten. Vagyis: az ember visszakapja eredeti isteni képességeit (amelyeket a Jelenések könyve a hét arany csillagnak, a hét arany gyertyatartónak jelöl). Nem árt erre részletesebben kitérni. „Test és vér nem örökölheti Isten birodalmát!” A bukott embernek, e világ emberének (akinek van szeme, de nem lát, van ugyan füle, de nem hall), rá kell ébrednie a belátásra, hogy ez miért van így. Akkor felfedezi, hogy tudata az elválasztottság tudata, mely mindenféle műveléstől függetlenül és annak ellenére arra ösztönzi, hogy egocentrikus, önző célokra törekedjen. Önző célokat hajszoljon, és így ez a tudat bármiféle megszabadító világosság számára teljesen hozzáférhetetlen. Emiatt az elsötétült tudat miatt (mely az egyetlen Istennel és az Ő megváltoztathatatlan szeretet törvényével szemben süketekké és vakokká tett minket és amely tudat alapján olyan világot keltettünk életre, mely ővele minden tekintetben civakodik) nem láthatja az ember a mennyek birodalmát, a Krisztus szeretetföldjét és nem léphet be oda.

Ezért kell az egész ember újjászületésének a lélek transzfigurálásával, tudatállapotunk alapvető megújulásával kezdődnie, mégpedig úgy, hogy én-lényünknek teljes, földire irányuló, önfejű törekvését folyamatszerűen el kell hallgattatni és el kell törölni.

Ez a kívánkozások éles tiltásának nagyszerű folyamata, a naponta meghalás, a „minden nap a halál révén állás”, ahogyan Pál apostol mondja, amely folyamat aztán megnyitja a megújulás rózsáját a tisztító és megszabadító Krisztusvilágosság beáramlása számára és érvényre juttatja a transzfiguráció, a nagy megváltozás folyamatát.

A megszenteltetésnek, azaz egészségesséválásnak ezen útja mentén tárulnak fel a megújító élet kapui. (A szent szó a latin sanctus-ból ered, mely szorosan összefügg a sanus = egészség szóval.) Aki ezen az úton mélységes hitbiztonsággal, komolyan és vidáman kitartóan jár, az nemsokára azt tapasztalja, hogy a belső tisztulás révén lényét egyre erősebben eltölti a nagy nyugalom és békesség; hogy a bejárandó utat belülről egyre világosabban látja és ismeri, és azt az örömteli felfedezést teszi, hogy életének egy belső vezetőjére tett szert, s emiatt képes nagyon is tudatosan, önmaga elöljárójaként meghatározni és erre hangolni az életvitelét. A Krisztus-ige igazi élménnyé válik számára: „Aki az ő életét akarja elveszíteni énérettem, az megtalálja az életet”. Ha végül az ember a transzfigurációnak ezen az útján belépett az élő lélekállapotba, vagyis visszatért az összhangba a Mindenség-Atyában, akkor nem kell már embertársaival való egyezségre törekednie, mert egy lett minden dolog ősforrásával és így egy lett minden teremtménnyel is. Mint az élő lélekvilág részesének (amelyet Krisztus a mennyek országának nevezett), az együttműködés a nagy megváltó műben, amelyen Krisztus láthatatlan egyháza szüntelenül dolgozik a szenvedő emberiségért, az ő számára a magától értetődő, nagy, mindent kitöltő életfeladat. Ezért tehát bármely helyre is hívja őt ez a munka. Isten nagy műhelyében fog járni és dolgozni, ameddig nappal van, és hirdeti az egyetlen megváltó út üzenetét ezen a szétzilált, szenvedésbe és halálba süppedt világon a tan és az élete példája segítségével, az egyre növekvő belső szeretet-hatalmával, melyet az új, élő lélekállapottól nyeri.

Így nyilvánul meg az igaz rózsakeresztes, az Ura által előkészített Krisztus-tanítvány.

Emiatt az üdvösséghirdetés miatt; az egyetemes, arany megszabadító lánc fenntartása és erősítése miatt, amely minden megváltott élő láncszeméből kovácsolódott össze, mely végül kezeskedik az egész emberiségnek a halálbirodalmunk markából való kiszabadításáért; Krisztus biztos győzelme miatt, aki az „egy Isten, egy nép”-et valóra váltja – belső szükségletem, vágyakozásom és törekvésem, hogy igazi rózsakeresztessé váljak és az legyek.

Kérdések a külső udvarból

 

Ez a cikk két, gyakrabban felmerülő kérdésre ad választ, melyek bizonyára az érdeklődők szélesebb körét foglalkoztatják.

 

Kérdés: Személytelen szeretetről beszélnek. Hogyan lehet ezt a két fogalmat kapcsolatba hozni egymással?

Felelet: „Személytelen szeretet” a dialektika világában élő ember számára egyszerűen elképzelhetetlen. A rokonszenv és ellenszenv játéka újra meg újra gáncsot fog vetni neki, bármilyen magas színvonalra is művelte az énjét. Egészen más a helyzet a jelöltnél az ösvényen. Ő arra az álláspontra helyezkedik, hogy az énnek csökkennie kell, hogy a Másik növekedhessen. Ez azt jelenti, hogy a saját lélegzőterének egész mozgaImassága megnyugszik, ami miatt teljesen új asztrálerők jutnak érvényre; ezek az erők a gnosztikus asztrálterületekről származnak. Akkor a jelölt rendszerén egy olyan szereteterő áramlik át, amely nem ebből a természetből magyarázható és amely az ő sugárzásába valóban valamennyi embert befogad minden kivétel nélkül. Az a szeretet ez, amelyről Pál beszél a korinthusbelieknek írt 1 levél 1.1. részében. Ez egy igazán sugárzó, ragyogó képesség, amelyre dialektikus személyiségek semmiképpen sem képesek. Ez a szeretet „tökéletes”, valóban „mindent átfogó”, éppen a „személytelenség” miatt.

 

Kérdés: Miért nem nyilvánosak a Lectorium Rosicrucianum összejövetelei?

Felelet: A rózsakereszt külső munkája a Szellemi Iskolának az úgynevezett előudvarban, előcsarnokban, vagy külső udvarban végzett munkája a keresőknek szól. Ezeken az összejöveteleken a kereső ember zavartalanul tájékozódhat és megállapíthatja, hogy ez a tan-e az, amit keres. Összehasonlíthatja mindazzal, amit máshol nyújtanak, hogy egy adott pillanatban teljesen szabadon dönthessen. A Lectorium Rosicrucianum tanulói számára azonban ez az időszak elmúlt. Ők már döntöttek, választottak és tudatosan irányulva csatlakoztak a Szellemi Iskolához. Ezen az alapon látogatják a Lectorium Rosicrucianum összejöveteleit, aminél is a templomba való belépés előtt belsőleg előkészülnek, hogy amennyire csak lehetséges, együtt építsék a szolgálatot. És a tanuló a szolgálatokon nem azért vesz részt, mert kutató, kereső ember, hanem mert együtt akar és tud működni a világ és emberiség szolgálásának nagy művében. Aki nem tanuló, attól ez természetesen nem várható el. Ezért zárt jellegűek ezek az összejövetelek.

Fama Fraternitatis R. C.

 

Aggódó és bölcs atyánk holttestét még nem láttuk. Ezért félretoltuk az oltárt, így fel tudtunk emelni egy nehéz bronzlapot, amely alatt egy szép és nemes test volt, sértetlenül, és a bomlás legcsekélyebb jele nélkül, teljes szépségében és képességeivel, ahogyan itt a lehető legpontosabban ábrázoljuk.

Kezében arany betűkkel pergamenre írt könyvet tartott: T könyvét, mely most a biblia után, a legnagyobb kincsünk, s amit persze nem lehet könnyelműen kiszolgáltatni a világ ítéletének.

 

Fama Fraternitatis

 

 

23. T könyve

 

Gondolatainkat irányítsuk T könyvére. A Fama azt mondja: „Aggódó és bölcs atyánk holttestét még nem láttuk. Ezért félretoltuk az oltárt, így fel tudtunk emelni egy nehéz bronzlapot, mely alatt egy szép és nemes test volt, a bomlás legcsekélyebb jele nélkül, teljes szépségében és képességeivel, ahogyan itt a lehető legpontosabban ábrázoljuk. Kezében arany betűkkel pergamenre írt könyvet tartott: T könyvét, mely most a biblia után a legnagyobb kincsünk, s amit persze nem lehet könnyelműen kitenni a világ ítéletének.” Az anyagi és nem-anyagi világokban vannak olyan értékek és az életben olyan dolgok, amelyet nem lehet és nem szabad kitenni a nem tökéletes emberek kritikájának. A kritikának vannak olyan formái, melyek halálosabbak a legádázabb méregnél és nyomasztóbbak a malomkőnél. Ahogyan a zsenge tavaszi virág, tiszta és vidám megnyilatkozási ösztönével kibontakoztatja szépségét, s emiatt a tavaszi időjárás állhatatlansága halálos veszéllyel fenyegeti, úgy lehet az igazság himnuszait megsemmisíteni a kritika éles disszonanciájával, mely a lélekrezgéseket széttépi és az alakuló lélekludat fejlődését akadályozza. A világépítők, tanúikkal és segédeikkel, a világ nagy kovácsműhelyének munkásai, az újonnan megnyilvánult bölcsességfény finom lángjainak őrzői tudják, hogy a gomolygó kritika hogyan fojthatja el az alakuló életet és hogyan béníthatja meg annak energiáját. Ezért hősies vonulás és hősi harc az úttörők útja.

Alig kezdődött el a munka a világosság birodalmának szolgálatában, máris nekiesnek a kritika farkasai, hogy széttépjék. A tudatlanság kritikájának, a féltékenyek, a gyűlölködők és a beképzeltek kritikájának tarka tömege odasorakozik, hogy az új megnyilvánulást elfojtsa.

Régi munkatársak ismerik ezt a harcot a saját környezetükből azok ellen, akiket az Alkímiai Menyegző „lapis-spitalauficum-csinálóknak” nevez, akik nem az egyetlen lényeges dolog ösztönzésére, hanem bizonyos szándékokkal tolakodnak oda a Szellemi Iskolához. Nem a világosságot keresik azzal a belső ösztönnel, hogy e világosság segítségével kiszabadítsák az emberiséget a sötétségből. Amikor a Krisztus, a testben lévő Isten megkezdi munkáját, a felső tízezer, az emberiség elöljárói gúnyos mosollyal vonnak vállat: „Názáretből jöhet-e valami jó?”

Ön tehát belátja, ha megért valamit ebből a hősi tűrésből és veszélyekből, hogy a világosság megnyilvánulását ebben a világban nem szabad negatív szeretetösztönből kiáramoltatni, hogy a lapis-spitalauficum-csinálók, szellemi hencegők nehogy beletörölhessék a cipőiket: hanem itt a Szeretet Szerzetének haditervéről beszélhetünk, mely többek között az ismert szavakban jut kifejezésre: „lsten malmai lustán, de biztosan őrölnek – Isten nem hagyja el kezeinek alkotásait”.

Meg kell értenie: valójában arról van szó, hogy a Krisztushierofánsok bekerítik az emberiséget, s hogy a kozmikus rend szerint ezeket az erőket azért vetették be, hogy győzzenek.

Ha az igazság megnyilatkozik az emberiségnek, akkor azt módszeresen teszi. Nem árad ki teljes mértékben, holott mindenütt jelen van. Az Ösvénynek mindig csak egy részét világítja meg a tömeg számára, holott az ösvényt teljes mértékben lehet ismerni.

Krisztus azt mondja: „Közelebb vagyok hozzátok, mint kezetek és lábatok”, s az írás azt teszi hozzá: „jóllehet bizony nincs messze egyikőnktől sem, mert ő benne élünk, mozgunk és vagyunk”. Tud Ön erről valamit? Lát Ön valamit ebből a Krisztusból és erejéből? Szemmel tartja a tényt, hogy Ön őbenne van? Ön nem tud erről semmit és nem látja ezt, míg fel nem emelkedik ehhez az igazsághoz, át nem hatol ehhez és át nem él belőle valamit. Ez az élmény aztán valóság az Ön számára, a többi pedig le van fátyolozva, azoktól távol kell tartania magát. Mert ha azokból is kapna valamit, anélkül, hogy megérdemelte volna, akkor az ártana Önnek: az megégetné. Azért mondják Önnek, ha mégis kéri: „majd azután megértitek”. Figyelembe kell vennie, hogy az emberek a szellemi fejlődés különböző fokain vannak. Az egyik jobban kihasználta múltja lehetőségeit mint a másik, s az előrehaladott az „ezután majd megérted”-et előbb képes átélni, mint a mögötte haladók.

Létezik tehát olyan bölcsesség, amelyet néhányan megértenek.

Létezik tehát olyan világosság, amit néhányan látnak. Létezik egy élet, amit néhányan felismernek.

A kívülállók pedig látják egyesek csodás haladását, egy olyan életet, amelyben ők nem vehetnek részt.

A kívülállók látnak egyesek életében egy olyan cselekedetet, amit ők nem tudnak megtenni.

Emiatt viszont sokan méregbe gurulnak, sőt megvadulnak, s ekkor támadnak, kritikával és más harci módszerrel. Ekkor meg kell mutatkoznia, hogy az úttörő elég erős-e, hogy nem lapis-spitalauficum-csináló-e, nem szellemi fontoskodó-e, hogy megállja-e az erőpróbát, lábán tud-e maradni a viharban, mely rátör.

Az univerzális igazság egy részét megnyilvánították az emberiségnek, s az ember ezen az igazságon erőszakot követ el. A fekete erők megragadták, bohócruhába öltöztették és befogták a szekerükbe, hogy álcázzák a fekete rakományt. Mivel fogságában az igazság nem tud érvényesülni, olyan eszközzé vált, amivel a tömeget a butaság hatalmi eszközévé bilincselték meg. Ez a harci módszer azonban, az igazságnak ez az áldozata, hogy a fekete fenevadhoz vonult fogságba, ez győzelem, mert maga az igazság csak az igazságot mondhatja, élheti, s ezáltal csak győzhet.

Így Önnek nagy örömet hirdetünk, mely egyszer minden népet el fog tölteni: Mindazok, akik a megnyilvánult igazságot betöltik, ahogyan ez Isten beszédéből világít, mindazok, akik beszéltetik magukból a jóság, igazság és igazságosság evangéliumát, nem csak a szájukkal, hanem fejükkel, szívükkel és kezükkel is, e világ kovácsműhelyének kalapácsütéseiként, azokat beviszik egy új megnyilvánulásba.

„Íme, hirdetünk nektek nagy örömet, mely az egész népnek öröme leszen: Mert született néktek ma (mert az Örök közelebb van, mint kezek és a lábak), az Üdvözítő, aki a Krisztus, az Úr. És bepólyálák őt és helyezék jászolba, a születés barlangjában, hogy ez az Istenből-lsten a Föld mélységéből Salvat csúcsaira vezessen minket.”

Ez a Krisztus sok formában nyilvánul meg nekünk kimondhatatlan dicsőséggel. Egyik kijelentése szerint harcos vitézként áll ebben a világban, lángoló Perszeusz-szavával: „összetörlek benneteket”; egy másik kijelentés szerint a tanuló számára a gyenge kisgyerek, kendőkbe pólyálva, akit anyja gyöngéd karjai védenek kritikától és támadásoktól. A tanuló pedig, aki tényleg pásztora akar lenni a szegény, megvert és megtaposott nyájnak, összekulcsolja kezeit szótlan imádattal, s hallja az angyalok énekét: „Dicsőség Istennek a legmagasabb mennyekben, és békesség a földön azoknak az embereknek, akik jóakaratúak őelőtte”.

El tudja képzelni, hogy ez egészen más, mint a karácsony-fecsegés? S hogy karácsony ünnepét Ön mindennap ünnepelheti Vele. Aki mindennek élete és lelke?

El tudja-e képzelni, és megérti-e, hogy Ön most olvasott valamit T könyvéből. Theos. Isten könyvéből, mely a biblia után, a kinyilatkoztatott igazság után jelenleg a legnagyobb kincsünk?

És ugye megérti, hogy ezt az egyéni birtokot, ezt az egységet nem szabad kiszolgáltatni a világ kritikájának?

„Kezében könyvet tartott. T könyvét, arany betűkkel pergamenre írva, mely most a biblia után a legnagyobb kincsünk, s amit persze nem szabad könnyelműen kitenni a világ ítéletének.”

Ki az az ember, aki ezt a pergament tartja a kezében? Az emberi elérhetőség legmagasabb csúcsának jelképes prototípusa, aki az élet legalacsonyabb pontjának sírboltjában képes elvégezni a munkát.

Van egy halál, mely nem jár ijedelemmel; van egy halál, mely csodásan világosan sugárzik; van egy halál, melynek ujjong ás az eredménye; van halál, tele a feltámadás magasztosságával. Ünnepelhetjük ezt a halált, mely győzelem, ha képesek vagyunk félretolni az igazi bronzlapot, a nehéz lapot, melyet réz és ón keverékéből öntöttek, Vénusz és Jupiter szintéziséből készítettek. Ezt pedig most ne ezoterikus-tudományosan értse, mert most már olyan sokat tud Vénuszról és Jupiterről. Naprendszerünk e két világos fényét teljes pompájukban látja az éjszakai égbolton, s Ön itt asztrológiai problémáira gondol. Amit azonban e két erőből át kell élnie a saját lényében, az elkerüli a figyelmét.

Ez a két erő, mely együtt a nehéz bronzlapot képezi, ez jelképezi a vérünket és uralkodik azon. Az Ön vére az Ön élete; a vére a természetösztöne; a vére az önfenntartása; az Ön vére a vörös ámítás. A vére a léte alapja, lelke székhelye, az ön egész énje a megnyilvánul és mélypontján, az Ön egyéniségtudata. Az önfenntartás e nehéz lapja, e drága nedv félretolását kell önnek megtanulnia, cseppenként, minden cseppjét a világért és emberiségért feláldozni bátorkodnia. Akarni kell mindent odaadni. Aki pedig ezt a naponkénti halált nem akarja, „aki életet nem akarja elveszíteni én érettem, az nem lehel az én tanítványom” mondja Krisztus. Mielőtt ezt a lapot félretolhatná, a kerek oltárt kell elmozdítania, annak a megbízását kiviteleznie, s annak bölcsességéhez alkalmazkodnia.

Az oltár egyik jelszava „Jézus mindenem”. Jesus mihi omnia. Késznek kell lennünk arra, hogy ezt az isteni Krisztust, aki Jézus-ember képében nyilatkozott meg, kövessük ösvényen, amit meg akar mutatni nekünk.

Jesus mihi omnia!

Mi az ösvény? A kereszt keskeny útja! A mindennapi áldozat a jóság, igazság és igazságosság harcában!

És ez az ösvény vezet minket az igazi bronzlaphoz; térdünkön csúszunk át a lét iszapján, megmásszuk keresztutunkon Golgota hegyét. A kalapácsütések döngése kíséri vészterhes himnuszként a véráldozatot. Szüntelenül csepeg a szív vére a kopár dombra.

És ó, csoda, a lap elmozdul! A halál itt a ragyogó elragadtatás ujjongó dala lesz. A feltámadás reggele napfényesen csillog, „s mi egy szép és nemes testet találunk, sértetlenül, a legjobb állapotban és minden képessége birtokában”. Isten szelleme által lángra lobbantva és Krisztusban alámerülve áll előttünk az igazi felettes én, a fő-én az Ő képének képe, jobb kezében T könyvével, a Szent Szellem által újjászületve. Egy magszem, arany kincs, Jézus szívéből.

Elmondtuk tehát Önnek a rózsakeresztes barátok legmélységesebb élményét. Szembesítettük az üdvtényekkel, melyek arany betűkkel vannak T könyvébe, Theos könyvébe, az újonnan élettel telített mikrokozmoszba írva.

Halljuk az angyalok énekének vidám szólamait, s Golgota dombjának drámai kórusát, de ezeket a szólamokat a feltámadás reggelének magasztos kórusával elegyítjük: „Az Úr valóban feltámadott!” Idáig azonban még nem jutottunk el.

Az érzékek elragadtatásában megmutattuk a jövőt, de C.R.C. sírboltja az Ön számára még hermetikusan le van zárva. Kapuira pedig az van vésve: „Százhúsz év múlva megnyílok”.

Mit jelent ez? Hogy Önnek, mielőtt beléphetne, ünnepelnie kell pünkösd ünnepét, Jupiter ünnepét, vagyis bele kell égetnie ebbe a világba az alkotás tüzét, mint igazi cselekedete jóságban, igazságban és igazságosságban.

Ezért halljuk Salutaris kiáltását Perszeusz színjátékában, mely megcsendíti az emberiség fűlét:

„Összetörlek benneteket!”

A sas

 

Minden test lélegzik. Minden teremtésnek, a legcsekélyebbtől a legmagasságosabbig légköri anyagra van szüksége az ő rendszerének a fenntartásához. Ez érvényes az alaptermészet minden megnyilvánulására, érvényes az egész világmindenségben.

A sas, a levegőnek ez a királya azt jelképezi, aki uralkodik ezen az elemen, ezen az életelemen, mely minden teremtmény számára nélkülözhetetlen.

A sas tehát, melyet Rózsakereszt Krisztián alkémiai menyegzője az egyetemes Élő Testben, az üdv kincstárában jelenlévőnek mond, itt azt az életanyagot jelképezi, amelyre a gnosztikus misztériumok minden jelöltjének szüksége van, hogy megélhessen az egyetemes Élő Testben. Az a nélkülözhetetlen életanyag ez, amelyet az Iskolában a Gnózisnak szoktunk nevezni. A Gnózisra van Önnek szüksége a lelke, a lélekállapota, lelki újjászületése érdekében. Ez az egyetemes Élő Test légköre, vagyis az a levegő, amelyet megtanulunk alkalmazni, amelyből élnünk kell. Ha ez sikerül Önnek az ösvény bejárásánál az önátadás révén, akkor lelke kész bemenni az egyetemes Élő Testbe és teljesen, mikrokozmikusan, Iétvalóságosan abban élni. Akkor az Élő Testben Ön felszáll és tökéletesen uralkodik, mint egy sas, az új elemen, amelyből élnie kell.

Így adódik, hogy a sas mind az új lelek, mind pedig az új élet jelképe.

(Jan van Rijckenborgh: Rózsakereszt Krisztián alkémiai menyegzője, 1. rész 25. fejezet)