Pentagram 1989/2

Paracelsus: ismeretből és szeretetből orvos

 

„Omne donum perfectum a deo: imperfectum a diabolo.

(Minden tökéletes Istentől ián: minden tökeiét len a sátántól.) Paracelsus jeligéje.

Az emberiség történelme folyamán folyamatosan jöttek követek az isteni szellem birodalmából, hogy a sötétségben, tudatlanságban és önzésben tévelygő emberiségnek elhozzák az igazság és a szeretet világosságát. És ezek között mindig voltak olyanok is, mint például Jézus, vagy Tiánai Apollós, akik az emberiség iránti szeretetükből igazi orvosai lettek – nem csak úgy, hogy az emberekben szabaddá tették a szent, szentelő, szanáló, azaz egész-ségesítő szellem erőit, hogy az ilyen emberek bemehessenek a szellem birodalmába, hanem olyan értelemben is, hogy enyhítették az ember szenvedését a bukott természetben. Az egész-ségesítés, a gyógyítás lényüknek egy magától értetődő tulajdonsága volt, nem tehettek mást, gyógyítaniuk kellett. Így abban nem tettek különbséget, hogy az embert a végleges, igazi gyógyuláshoz vezették-e el, melynek előfeltétele a földi természettől való elbúcsúzás, vagy pedig a földi természeten belül gyógyítottak-e, jól tudván, hogy a meggyógyulás ebben a múlandó természetben egy viszonylagos fogalom. Elhozták az embereknek a szenteltetés művészetét és egy orvostudományt a földi szinten. Az üzenetet, mondanivalójukat és tudományukat az emberiség tudatállapotához szabott ruhába öltöztették.

 

Ilyen követ és orvos volt Theophrastus Bombastus von Hohenheim is, akit Paracelsusnak neveznek (1492-1541). Korszaka emberének az volt a feladata, hogy az új korszak küszöbén váljon meg a régi, „látatlanban” átvett elképzelésektől, tanulja meg megnyitni a saját szemét, hogy tudatos tapasztalatokra tegyen szert a külső és belső világban. Ennek az átalakulóban lévő emberiségnek mulatott meg Paracelsus egy olyan orvostant, amelyhez a természet és a szellem törvényeinek tudatos tapasztalata kellett, a múlt tekintélyeinek mellőzésével. Megalapított egy új orvosi erkölcsöt: az orvos megrendíthetetlen odaadással és szeretettel a beteg szolgája legyen, ne a kizsákmányolója, szálljon le az emberi nyomor mélységeibe, hogy Isten erőivel tetterősen, alapjaiban támadja meg a szenvedést. Ezzel szelleme szerint Paracelsus a rózsakereszt rendjéhez tartozik, mely akkoriban szellemi, lelki, testi és társadalmi területen az emberiség egyik forradalmát, a minden emberben ható isteni szellem erejéből kelő, belülről jövő forradalmat készítette elő.

A rózsakeresztesekkel együtt Paracelsus egy új igazságosság alapjait rakta le, melyet az isteni igazságból, az átélt isteni jóságból és a Szent Szellem szereteterejéből kell megvalósítani. (V.ö.: J. van Rijckenborgh „Fama Fraternitatis”, 8. fejezd: Theophrastus.)

Paracelsus példakép és útmutató lehet mindazoknak, akik modern korszakunkban egy megszabadító cél felé szerelnének útra kelni ennek a múlandó világnak minden szenvedésén, baján, betegségén és ijedelmén keresztül.

 

Egy világ, betegség és halál nélkül

Ha egy orvos tisztában akar lenni a betegségek okaival, akkor vizsgálatába valójában az egész makrokozmoszt és mikrokozmoszt bele kell vonnia. Mert bukott világunkon bárhol és a legkülönbözőbb okokból keletkezhetnek betegségek. Paracelsus megkülönböztet – makrokozmikus szempontból – egy isteni világot, amelyben nincsen betegség és halál, és egy múlandó világot, amelyet a betegség és a halál jellemez-, mert az utóbbi az eredeti világ összhangjától való eltérés.

A múlandó világ egy „firmamentumból” áll, a szidérikus vagy asztrális területekből, valamint a földi természetből, amelyben az elemekből teremtmények keletkeznek. Az ember, mint mikrokozmosz, magában foglal minden törvényt és erőt (persze más formákban), ami a makrokozmoszban is megvan. Van neki egy kis „firmamentuma”: az aurikus lénye, és egy’ földi természete, a személyisége. A makrokozmosz hat a mikrokozmoszra, mint fordítva is, a mikrokozmosz is megváltoztathatja a makrokozmoszt. Különösen kölcsönhatás áll fenn a makrokozmikus és a mikrokozmikus firmamentum (égbolt) közölt, de a firmamentum és a személyiség között is. Ami a személyiségben vagy a földi természetben megnyilvánul, annak a kis, illetve a nagy világ firmamentumában már megvan a sablonja.

Paracelsus aztán azt mondja, hogy minden betegségnek a csírája mindig megvan a mikrokozmoszban és a makrokozmoszban is. Éppen ez a múlandó világ jellege: minden porcikája beteg. „Az ember minden betegséggel meg van rakva és mindnek alá van rendelve, mihelyt előjön az anyaméhből, sőt már ott is. És lehetetlen lenne egészségesen megszületnie, ha nem lenne a belső orvos” (Paracelsus egyik írásából: 1589. Basel). Ha ezen a világon mégis van valami olyasmi. ami egészségnek nevezhető. akkor csakis azért, mert a betegség erőivel ellentétben egy „belső orvos” is hat a természetben, az egészségnek egy természetes elve, mely normális esetben a betegség erőit sakkban tartja. De világos, hogy ez csak ingatag egyensúly lehet: a betegségerők és egészségerők dialektikája ahhoz vezet, hogy egyszer az egészség, másszor valamilyen betegség kerül felül. És egyszer aztán a mikrokozmoszban a feloszlás, vagy méreg erői végleg legyőzik az építő erőket. Ez a személyiség halála, míg egy új személyiség születésénél az építő erők aratnak győzelmet a feloszlatok fölött.

Ez egy nagyon messzemenő gondolat: az egész mikrokozmikus és makrokozmikus égboltot és a természetet átszövik a betegség erői, melyeknek tehát valahogyan mindig kifejezésre kell jutniuk, mihelyt az egészség erői – a „belső orvos”-, csak egy cseppet is engednek. Mi, egész világunkkal együtt alapvetően betegek vagyunk, csak ezek a betegségek nem léphetnek fel, amíg a természet orvosa erősebb náluk. Betegségek a szidérikus szférában, betegségek a légkörben, betegségek a földben, a növényekben, az állatokban, az ásványokban, betegségek a finomanyagi és a durva anyagi területeken – mindet csak fáradságosan tudja kantáron tartani a természetnek egy belső orvosa!

Az ember azonban, aki a betegség és egészség harcának ebben a világában él. persze intelligensen együtt működhet a természet orvosával. Az a fontos, hogy ennek az orvosnak az irányvonalai szerint éljen és a saját életmódjával támogassa annak munkáját. Az emberek ugyan ebben a tekintetben majdnem mindig hibáznak, vagy kudarcot vallanak, viselkedésükkel hátráltatják a belső orvost és felhívják a betegség erőit.

Ez mindenekelőtt a finomanyagiban történik. Ha például valaki irigy, akkor az irigység egy olyan betegségerő, mely az igazságosság erejét gyengíti. Igazságosság a földi természetben azt jelenti, hogy másoknak meghagyni a nekik járó helyet és javakat Aki erre az igazságosságra képes, az ebben a tekintetben egészséges és összhangban van a természet orvosával.

A személyiség irigysége azonban felszáll az égboltba, a megfelelőjéhez az aurikus lényben, „szaturnuszhoz”, és megmérgezi ezt a szaturnuszt, vagy a már meglévő méreghez hozzátesz. Ez a méreg aztán a légkörön keresztül újra behatol a mikrokozmoszhoz és felélénkíti a neki megfelelő betegségerőket a finomanyagiban és a durva anyagban. Kézenfekvő, hogy ilyen esetben a testben kristályosuló lerakódásoknak kell keletkezniük, mivel az anyagok egészséges, „igazságos” cseréje az emberben, valamint az ember és környezete viszonyában megzavarodott. Aki az asztrálisban az „anyagokat” nem képes meghagyni a nekik járó helyen és irigy, az azt fogja tapasztalni, hogy az anyagok a durva-anyagban is a nem nekik szánt helyekre kerülnek.

Így az emberek általában maguk tehetnek a betegségeikről azzal, hogy téves, vagy gonosz gondolatokat táplálnak. Ezt kiáltja nekünk Paracelsus: „Az ég fölöttünk nem ellenünk, hanem velünk van. Ha megmérgezzük, kiönti ránk ezt a mérget. A kezdet mibennünk van, minden hamisság és vétek (Paragranum). Micsoda rettenetes mérget taszít az emberiség nap mint nap az asztrális légkörbe! A firmamentum egyre betegebb lesz, a betegségerők gyarapodnak és szellemi, lelki és testi betegségek képében jelennek meg. A természet belső orvosa egyre tehetetlenebb lesz, és a támogatására hívott emberi orvosok olyan feladatok előtt találjak magukat, melyek az ő erőiket meghaladják.

Az ilyen szükségben már nem az jelenti a megmenekülést, hogy az emberek a betegségeik maguk teremtette okait felismerik és újra okosan a természet orvosát támogatják. Mert a betegségerők már túlsúlyba jutottak. Hanem az embereknek most meg kell tanulniuk, hogyan kell újra csatlakozni az isteni összhang világához, amelyben nincs betegség, és meg kell tanulniuk a szentelő szellem erőiből élni. Csakis így lehel újra egyensúlyt teremteni a múlandó természet betegségerői és a természet orvosa közölt.

 

Gyógyulás belülről kifelé

A betegségerők a láthatatlantól a látható felé hatnak, bentről kifelé. Egy betegség oka például a „firmamentumban” rejtőzhet (Paracelsusnál: „ens astrale”) és innen csaphat át az egyénileg lelkibe („ens spirituale”), az éteribe („ens nalurale”), végül pedig az anyagba. Az ens spirituale-ben is lehet és az éteren keresztül az anyagba hathat, vagy lehet kizárólag az éteri körzetben is. Az is előfordulhat, hogy az anyagban egyáltalán nem jelentkezik. Ha azonban egy betegségcsira a mikrokozmosz valamelyik rétegében elhatalmasodik, akkor a betegség szinte vetőmag, mely bizonyos törvényszerűségek alapján fejlődik a kikelet, virulás és hanyatlás sablonja szerint, mint minden földi.

Egy betegség gyógyításánál szintén döntő, hogy a folyamat belülről kifelé hasson, nem pedig kintről be. Van persze olyan betegség is, például külső sérülés, seb, mely csak az anyagra vonatkozik, s ekkor ezen a szinten, mondjuk egy varrattal lehel rendbehozni.

De a legtöbb betegség a finomanyagiból halad a durvaanyagi felé. Az orvosnak fel kell ismernie a gyökereket és onnan kell a betegséget felgöngyölítenie.

Különben ennek a természetnek minden teremtménye és dolga egyéni-lelki anyagból és a négy elemből áll. A lelki anyagban Paracelsus megkülönbözteti a ként (sulphur: mi azt mondanánk: a dolog „lényegét”, a tájékoztatást, amely egy megnyilvánulás képleteként és csirájaként szolgál), a higanyt (mi azt mondanánk: „energiát, mely lehetővé teszi a képlet és a csira megnyilvánulását) és a sót (mi azt mondanánk: az „anyag”-elvet az anyagiság minden szintjén, amelyben a megnyilvánulás végbemegy: ebben benne van a négy éter-elem és a durva anyag). Továbbá azt mondja, hogy általában nem az elemek betegek, hanem a kén, a higany és a só. Amint a beteg kén (információ), higany (energia) és só (anyagelv) elemekbe burkolódzik, kifejezésre jutnak a betegségek, nyilvánvalóvá válnak, megjelennek a hibák. Mi értelme lenne tehát a kifejezési formák gyógyításának, ha a tartalom beteg! Ez olyan lenne, mintha az ember egy hangszert, amelyből egy rossz játékos hamis hangokat csalogat, állandóan hangolni akarna, hogy végül mégis jó hangok jöjjenek belőle. Inkább a zenészt kell megtanítani játszani, akkor a hangszert nem kell babrálni.

Ami a betegségekre érvényes, az az egész emberre is érvényes. A tudati állapot határozza meg az élethelyzetét, a tudásszint az élet színvonalát! A tudatból, a belsőből ered a viselkedés, a „kint”. Az embernek a tudatán kell változtatnia, hogy az élete megváltozhasson. Ha a külső életen változtat, anélkül, hogy belső élete megváltozott volna, akkor ez a belső újra meg újra felüti a fejét az újban, megmutatkozik az új viszonyok között is és meghatározza azokat.

Minden betegségnél tehát az a lényeg, hogy az ember ne kívülről harcoljon ellene, hanem az egészség erőiben és ezekből éljen. Mert ezek azok (helyes információ, helyes energia, helyes anyagelv), amelyek az elemeket helyesen rendezik, vagyis egészséget keltenek. A természet orvosának, a belső egészség-erőknek kell tehát segíteni. Ez az „orvos” fogja a betegséget, a megzavart szervezetet belülről egészségre, harmonikus szervezetre cserélni.

 

Az emberi orvos támogat

Ha végülis a betegséget a természet belső orvosa gyógyítja meg, az emberi orvos támogathatja a folyamatot. Az emberi orvosnak azonban mindig tudatában kell lennie – mondja Paracelsus -, hogy nem az orvos gyógyít, hanem az orvosság. Egyetlen orvos se higgye, hogy a gyógyulás őbelőle származik. Ismeretei és tapasztalata alapján megtalálhatja a helyes gyógyszert és alkalmazhatja azt, de a gyógyerő a gyógyszerben rejlik, nem az orvosban. A természet fényében megvilágosult orvos pedig minden betegségre, bármilyen szinten, mindig fog találni hatékony gyógyszert. Mert Isten csodásán megalkotta a világot, és a bukott világot is csodásan megtartja az emberiség életiskolájának. A csodák egyik legnagyobbika, hogy minden betegség ellenszerét is készenlétben tartja a természetben.

Csira formájában minden betegség megvan a kozmoszban és a mikrokozmoszban. Így minden területen kifejezésre is juthat, méghozzá a legkülönbözőbb formákban, például férgek formájában, melyek az élőlényeket élősködve támadják meg, vagy légköri mérgek formájában, melyek az életet megsemmisítik. Ahogyan például az állott borban kristályosodások képződnek, úgy keletkeznek az emberekben epekövek, vesekövek, stb. Az orvos a makrokozmikus természet megfigyelésével ismeri fel a megfelelő folyamatokat az emberi mikrokozmoszban. És ahogyan a makrokozmoszban és a mikrokozmoszban felismeri a betegségeket, úgy ismeri fel az azokhoz tartozó gyógyszereket is. Minden lénynek, kőnek, növénynek, stb. megvan a jellemvonása és minden ilyen dolog bizonyos betegségerők vagy egészségerők kifejezési formája. Erről a jellemvonásról ismeri fel az orvos ebben a lényben a betegségerőket vagy az arkánumot, a rejlett gyógyszert. A makrokozmikus és mikrokozmikus égbolt csillagainak állása szerint aztán, mint alkimista, elkészítheti és a betegnek beadhatja az alkalmas gyógyszert.

A betegség okainak ismeretéből és gyógyításának lehetőségeiből adódik, hogy a beteg hogyan viszonyul a betegséghez. Az embernek elsősorban azt kell tudnia, hogy az egészség ezen a földi világon a legmagasabb javakhoz tartozik, de az isteni világgal szemben mégis betegség, mivel az Istentől való elválasztottság miatt az embernek már az alapjai betegek. Ennek belátása az egészségben hálássá, betegségben türelmessé teszi. Mert célja és rendeltetése az isteni világban van, ahol a betegség-egészség ellentét ismeretlen. Ennek ellenére a betegségben gyógyulásra fog törekedni. Eközben tudnia kell, hogy elsősorban a természet orvosát, a minden emberben nyugvó egészségerőket kell támogatnia és azokban kell bíznia. Paracelsus megjegyzi ebben az összefüggésben, hogy ha egy betegség már kitört, akkor nem szabad minden áron erőszakkal kiűzni, hanem hagyni kell dolgozni a belső orvost és valamelyest várni, hogy meg tud-e birkózni a betegséggel. A betegség lefolyását a természet orvosa ismeri a legjobban, és gyógyító erőit a helyes pillanatban küldi a test megfelelő részeire.

Az emberi orvosnak csak akkor szabad beavatkoznia, ha a természetorvos már nyilván nem bír a dologgal. Ahol aztán a természet „kudarcot vall”, vagyis a betegben nincsen már gyógyulni akarás, ott az emberi orvos „ne próbálkozzon tovább”.

 

Ne ismételje a hibát

A betegnek azt is tudnia kell, hogy a betegséget helytelen viselkedéssel, helytelen gondolatokkal, érzésekkel és tettekkel maga okozta. Ezért megpróbálja megérteni, hogy a betegség mit akar vele közölni ezzel kapcsolatban. Ha pedig a gyógyszerek segítségével végül újra elnyeri az egészségét, el fogja határozni, hogy a jövőben nem fogja ugyanazokat a hibákat elkövetni, hanem a belső orvos követelményei szerint fog élni. A betegnek azt is tudnia kell, hogy betegségek előző inkarnációkból is származhatnak, akkori hibás viselkedésből. Paracelsus azt mondja, hogy betegségeket az „ens deale”, az isteni akarat, az isteni Nemezis okoz, mely büntet, ha vétkezünk az eredet törvényei és a földi rend ellen. Az ilyen betegségek gyakran gyógyíthatatlanok, úgyhogy az orvosi segítség csak enyhíthet, de egészségessé nem tehet. A beteg ekkor semmit sem tehet, csak önmagát átadva el kell fogadnia a korábbi életeknek ezt a következményét, s ennek alapján akarnia kell a jövőben a mindenség törvényeinek megfelelően élni. Paracelsus odáig megy, hogy az orvosi fogadalomba beépíti: ha az orvos ilyen betegséget állapít meg, akkor ezt nem szabad kezelnie, nehogy keresztezze Isten akaratát. „Megfogadom, hogy… ahol csapás van (Isten büntetése), ott engedek.” (Jus jurandum Paracelsi.)

A páciens és az orvos viszonya nagyon egyenlőtlen viszony. A páciens a függő és tudatlan, az orvos a tudó és független. A viszony eredményessége teljesen az orvos minőségétől függ. Embernek alig lehet nagyobb hatalma ember fölött, mint az orvosnak, akinek a beteg kénytelen teljesen kiszolgáltatni magát, tehetetlenül, ha a belső orvos megakadt. Paracelsusnak emiatt teljesen világos is, hogy ez a viszony a páciensnek csak akkor nem lesz kárára, ha az orvos ismeretei teljesek és az orvos egy igazi „bárány”. „Mert az orvosnak igazi báránynak kell lennie, aki Istentől van. És farkas az, aki orvosságát Isten ellen használja… az ilyen orvos gyilkos és farkasorvos (Paragranum).” Az orvosnak Istentől és Istenből kell lennie. A szellem fényéből jönnek meg neki az ismeretei, hogyan viszonyul a világ és az ember Istenhez, a világ bukottságának és jellegének meglátása, s hogy a világ az emberiség életiskolája. A természet fényéből, mely szintén Istentől van, kapja meg a természet és az ember szerkezetének ismeretét és a betegségek és a gyógyításuk ismeretét. A páciensek érdekében csak akkor tudja betölteni orvosi kötelességét, ha teljesen a szellem és a természet fényével összhangban észlel, él és cselekszik.

 

Segítség kizsákmányolás nélkül

Ahogyan minden embernek meg kell tanulnia a természetnek és a szellemnek ebből a világosságából élni, hogy valóban embernek neveztethessen, úgy kell az orvosnak ezt különösen megtanulnia, hogy elláthassa az ő kimagasló feladatát. És ahogyan minden embernek a szellem és a természet világosságában mások szolgálatában kell állnia, úgy kell ugyanezt az orvosnak különös mértékben tennie. Mert csak akkor teljesíti Isten törvényét, ha saját érdekeit teljesen figyelmen kívül hagyva szolgál. Ha szolgál, szelíden, mint a bárány, mely hagyja Ienyírni a gyapját, csak akkor lesz jó vége a hatalomnak, melyet kapott a beteggel szemben. Ha nem szolgál, akkor ő nyírja meg a beteget, mint valami birkát, emészti a beteg birtokát és életerejét, mini a farkas, s akkor a legjobból a legrosszabb lesz. És a legnemesebb, amit emberek nyújthatnak egymásnak a szenvedésnek ebben a múlandó világában: a segítség, a legaljasabb dologgá, kizsákmányolássá válik. Tehát egy embernek, aki igazán ember akar lenni, és különösen egy orvosnak, ha igazán orvos akar lenni, csakis Isten és az ember szolgálatát szabad szem előtt tartania, nem szabad a tárgyilagosan szükségesen felüli bevételre és tekintélyre törekednie; mindenekelőtt ne a könyvekből vizsgálat nélkül átvettet, vagy a beteg javáról alkotott saját elképzelését akarja megvalósítani, hanem csak azt, amit a szellem és a természet világosságában helyesnek talált. És mindig tudatában kell lennie, hogy az elsőség a belső orvost illeti, s ha az emberi orvost kell segítségül hívni, akkor nem ő az, aki gyógyít, hanem a gyógyszer, melynek erői Istentől vannak. „Nekünk orvosoknak legnagyobb birtokunk a tudás; ezt követi egyenlő fokon: a szeretet… Az orvos a szívben növekszik, Istenből indul, a természet világosságából való” (Kórházkönyv).

Nagy példaképként áll előttünk Paracelsus, aki megvalósította, amit írt és követelt, akinek élete igaz emberség volt és aki igazi ismerettel és szeretettel vállalta a bukott világ sérüléseinek a gyógyítását, míg a betegség-egészség ellentét végleges meggyógyítása, kiküszöbölése érdekében el nem hagyja ezt, hogy bemenjen az Istennel való egység igaz egészségébe.

Lényegében nincs halál

 

Egy személyiség születése egy mikrokozmosszal való kapcsolatba kerülést jelenti. A személyiség és a mikrokozmosz kapcsolatának célja pedig az eredeti állapot helyreállítása, az eredeti halhatatlan ember újramegnyilvánítása, mégpedig a mikrokozmikus, vagy monádikus magsugárzás ötlete szerint.

Jan van Rijckenborgh

 

Az életben csak kevés olyan dolog van, amellyel az ember oly szoros sorskapcsolatban van, és amelytől sokan oly nagyon félnek, mint a halál. A halál lénye egy nagyon is valóságos kísértet, mely sok embert késztet az ismétlődő kérdésre: Hogyan halhatott meg az eredeti ember, holott olyan pompás dicsőségben élt! Nem késztet-e ez a tény az isteni tökéletesség megkérdőjelezésére? Erre az a felelet, hogy a tökéletesség bizonyítéka éppen a halál, és legmélyebb értelemben lényegében olyasmi, mint halál egyáltalán nincsen.

Ha ezt a feleletet a valóság és igazság alapjain vizsgáljak, akkor folyamatosan rábukkannak az igazolására.

Tudjuk, hogy a szellem, vagy Isten a sugárereje segítségével, egy erősugárral nyilvánul meg az anyagban, az ősanyag óceánjában. Ezáltal az ősanyagban egy szikrázó elv, egy mikrokozmosz, egy monád keletkezik.

Mi az ősanyag?

Ez az atomok határtalan, mindenütt jelenlévő óceánja. Mert, ahogyan már a régi rózsakeresztesek is tanúskodtak, nincs üres tér.

Mik az atomok?

Élő, abszolút mozgó, végtelen kis részecskék; világmindenségek és csillagrendszerek kicsinyben.

Van tehát egy egyetlen végtelen tér. egyetlen, lüktető, hatalmas élet. Bárhol is kutatnak az egész mindenségben semmi élettelen sincsen. Az egész mindenség lényege kiirthatatlanul, alapvetően élő. Ennek alapján énekeljük templomainkban már évek óta egyik énekünkben: „minden dolog él, csodálást megér, istenszívről beszél”.

Nincs halál. Gondoljanak újra a monádra. Mi más a monád, mint élő atomok szerkezete, melyet a szellem, maga Isten állított össze. Az atom élet: a monád az életnek egy összpontosulása, melyet Isten lobbantott lángra.

Az így fellobbantott, összeállított, együttműködő életnek van egy célja, egy ötletből, egy tervből indul ki és ezt a tervet sugárzás, fényerőnek a sokrétűsége vitelezi ki. A monádból kiinduló sugárzás, melyet kedélynek, vagy elmének is jelölünk, a monád mágneses terében, az erre szánt kritikus pontban az ötletnek egy képét alkotja meg. mely szintén nem lehet más, mint élő atomok összehozása, összeillesztése, kapcsolata, melyeknek, egyesülésük révén, az ábrát, az ötlet célját kell kihordaniuk. Így képezik az ötlet megtestesülését. Az ideáció, mely a megtestesülésbe beáramlik: az a lelkesülés. Az ideáció és a megtestesülés közötti lelkesülést szinte világosság tartja fenn. Ebből az következik, hogy a megtestesülésnek, vagy a képnek, az élő ötlet ábrájának kell a nagy eszköznek lennie, mely az ötletet kihordja és igazolja. Megvalósítja. A természettest ezért, végül is, a testben megjelent Isten. Mert ennek az egész, mérhetetlen és határtalan, mikrokozmoszban lefolyó tevékenységnek a hátterében a szellem, Isten áll.

Ez az egész fejlődés különböző természettörvények alapján megy végbe, melyeket az ókorban kozmokrátoroknak is, vagy a világ urainak neveztek. Van tehát egy összeállító, szerkesztő természettörvény, melynek alapján és a monádikus sugárzás következtében élő atomok egyesülnek egy ötlet ábrájává, egy testté. Az atomok összeillesztésének a törvénye szabályozza a folyamatot. Ennek a törvénynek azonban megvannak a határai. Mert ha az élő atomoknak ez az egyetlen testté-illesztése korlátlanul folytatódna, akkor ez a test megkristályosodna, teljesen megkövesedne, ezáltal mozdulatlanná válna és így nem felelne meg a céljának. Ezért minden testet, melyet az összeillesztés törvénye alatt képeznek, ellenőriz és az isteni mindenséggel összhangban tart egy másik törvény hatása: a feloszlatás törvénye.

Látjuk tehát, hogy a két természettörvény, az összeillesztés és a feloszlatás törvénye minden testen uralkodik. Így keletkezik az anyagcsere, így érvényesül mindenütt a fokozódás és csökkenés törvénye.

Nos, esetleg ismeretes, hogy az emberiség fejlődése az évek milliárdjai rohamán hét időszakon, hét korszakon megy át. Max Heindel például a hét fordulóról beszél a hét világtesten, a hét világkorszakon át: hétszer hétszer hét asztronómiai ciklusról van szó. Ezzel csak azt akarjuk érthetővé lenni, hogy a világegyelem, az atomoknak ez a határtalan óceánja maga is egy nagy rendszert képez, amelyben folyamatszerűen különböző természettudományos fejlődések mennek végbe.

A világegyetem, a világmindenség tehát nem sztatikus, nem állandó, hanem szüntelenül és mindenhol változik.

Ezzel azt akarjuk mondani, anélkül hogy részleteznénk, hogy a fent említett összeillesztő törvény ezekben a különböző asztronómiai ciklusokban más és más formában lép fel. Azaz: bizonyos makrokozmikus korszakokban az atomoknak egy erősebb összeilleszkedését, fokozottabb mértékű kristályosodását engedi meg, mint az előző, vagy a későbbi korszakban. És emberiségünk pillanatnyilag egy olyan, csaknem végetért korszakban van, amelyben a testek lehető legnagyobb besűrűsödése ment végbe. Egy ilyen korszakban persze a feloszlatás törvénye is rendkívül erősen érvényesül. Amilyen mértékben az összeillesztés törvénye hat dinamikusan, ugyanúgy ennek megfelelően hat az atomok feloszlatásának, a testek feloszlatásának a törvénye is. A feloszlatásnak erre a különösen alapos beavatkozására szoktuk a halál kifejezést használni. Vegyék azonban figyelembe, hogy ez a halál valójában nem más, mint az élő anyagcsere élénkítése. Egy test szétesik. Mire esik szél? Elő atomokra. Maga az atom, az egység a mindenségben, soha sem megy veszendőbe: atomok illeszkednek testté és atomok eleresztik egymást. – Az élet tökéletes élet marad. A halál egy agyrém!

Most esetleg azt a megjegyzést teszik, mindenekelőtt ha vallásos nevelésben részesültek, hogy „azt hittük, a halál, ahogyan a szentírás mondja, a bűn bére. És hogyan lássuk ebben az összefüggésben a jó és a gonosz lényegét?” Nos, a fent említett asztronómiai ciklusok folyamán eljön az az idő, amikor az emberiség elérte az atomi összeilIeszkedés mélypontját. Az ötlet ábrája, a test egyre töményebb lesz és bizonyos pillanatban a monád magsugárzása, mely eszményi értelemben a testtel együttműködik, nem tudja már jól ellenőrizni.

Képzeljék el ezt világosan, vegyék igénybe a fantáziájukat!

Lássák tehát a mikrokozmikus gombot. Ebben van egy mag, melyből sugárzás indul ki. E magsugárzás lelkesítő hatására atomok sereglenek és illeszkednek össze: test keletkezik, melyet a magsugárzás állandóan fenntart. A magsugárzás, az elme egyrészt, és a test, az atom összeilleszkedése másrészt, együtt marad, a lelkesítő lényeg miatt marad összeköttetésben. Így néz ki a szellem, a lélek és a test egysége. Ez az egész rendszer aztán az asztronómiai ciklus folyamán bizonyos pillanatban a besűrűsödés állapotába kerül. A testanyag egyre erősebben összpontosul és a fejlődés folyamán így eljön az a pillanat, amikor a magsugárzás az egészet már nem tudja teljesen kézbentartani, ha szabad ezt így kifejezni. Ilyenkor a magsugárzás számára egy kényszerült nyugalmi helyzet keletkezik (ez azonban nem következik be, ha a megtestesülés, a képhordozó belülről együttműködik a magsugárzással). A magsugárzás elakad. Az elme visszavonul önmagába, és az ötlet képe, a test, melyet már nem a mikrokozmikus középpont táplál, végül a nemi fenntartás, szaporodás ismert folyamatai által termelődik – természetszületéssel. Mihelyt tehát a magsugárzás az ábrán nem tud többé uralkodni, a megtestesülést nem tudja többé ellenőrizni, ez az ábra szétesik. A fenntartási folyamat aztán újra egy új testet illeszt a mikrokozmoszba, az összeillesztés törvényének segítségével felnőttkorhoz vezeti, majd a feloszlatás törvényével újra felbontja. Ebben az összefüggésben beszélünk mi szükségrend-testről. Ez a folyamat biztosítja, hogy a monád mindig rendelkezzen egy testiséggel, megtartsa a megtestesülés lehetőségét.

Miért? Mi ennek a célja?

Az a célja, hogy a megtestesülésnek, a képhordozónak, aki Ön, az ábrának tudatossá tegye létállapotát, a hivatását. Az az Ön hivatása és a mi hivatásunk, hogy a monád magsugárzásával, a Logosz eredeti ötletével újra együttműködjünk és a régi módszert helyreállítsuk.

Az ősmúltban az ember tökéletes értelemben volt az önmagát megnyilvánító lény. A monád magsugárzása által a monád teremtési térségében az istenség tiszta elképzeléseként, világos ötleteként egy rendkívül pompás személyiség nyilvánult meg. Ez a személyiség pedig hatalmas képességekkel volt ellátva, amelyekkel felléphetett és az egész mindenségben egy feladatot tölthetett be.

Azt is tudjuk azonban, hogy ezeknek a lényeknek egy része felvétetett abba a folyamatba, amit a bukás, vagy bűnbeesés fogalmával jelölünk. Ennek következtében többek között a testek, az isteni ötlet képei megkristályosodtak. A testek besűrűsödtek és emiatt bizonyos pillanatban zavar keletkezett a monád magsugárzása és a megkristályosodó testek közölt. Emiatt aztán a magsugárzás már nem tudta elegendő energiával ellátni a testeket. És ekkor jelent meg, nyilvánult meg először egy másik folyamat, amelyet a halál folyamatának képében ismerünk. A kitaszított kristályosodásokat új jelenségekre cserélték. Mert a magsugárzás folytatta a feladatát. Újra meg újra újabb forma keletkezett a mikrokozmoszban. Ezért mondják a mítoszok, hogy az ember kezdetben kétnemű lény, férfi-nő-lény, hermafrodita volt. Nem nehéz megérteni, hogy ez nem mehetett így tovább. Egy emberi vetület, mely állandóan a fajtájával ellentétesen működik, végül súlyos konfliktust okoz, olyan feszültséget, melyet ebben az esetben a monád magsugárzása nem bír ki. Az akkoriban meg sokkal tovább élő személyiség majdnem teljesen asztráIis-éteri volt. Amikor pedig a monád magsugárzásának és az egyre erősebben besűrűsödő személyiségnek a zavara kiéleződött, akkor az fejlődött ki, amit a nemek elválasztásának, a személyiség, a nem fenntartásának neveznek. Ebben az időpontban keletkezett tehát a születési folyamat, és a viszonyok megfordultak: testetlenné vált, kiürült mikrokozmoszokat tettek új személyiségek születésével képessé arra, hogy ezeket a személyiségeket körülvegyék, befogadják a természetszületésnél, hogy ha csak valamelyest is Iehetséges, helyreállítsák az ősrégi folyamatot és így megszüntessék a halált.

Belátjuk tehát, hogy a személyiség születése ugyanakkor egy mikrokozmosszal váló kapcsolatbakerülést jelent. És a személyiség és a mikrokozmosz kapcsolatának a célja az eredeti állapot helyreállítása, az eredeti, halhatatlan embernek az újramegnyilvánítása, mégpedig a mikrokozmikus vagy monádikus magsugárzás ötlete szerint.

Ha aztán a megtestesülés az egész, fenti utat megteszi, egészen a nadírig, a mélypontig – aminek folyamán a megtestesülés, az ábra teljesen elfelejtette, hogy valami magsugárzásféleség is, egy eredeti lélek is létezik, és teljesen az élet vízszintes  síkjára néz, azt gondolván, hogy erre a világra, erre a talppontra, erre a legalsó szintre rá van utalva – akkor ebben a helyzetben egy nehézség alakul ki: akkor nehézzé válik a szükségrend-testtel mindig minden képhordozót, minden ábrát, minden megtestesülést képessé tenni a visszaút elkezdésére.

És még egy nehézség lép fel. Minden test, ahogyan említettük, élet. Mert minden test atomok összeilleszkedése és minden atom élet. Olyasmi, hogy holt anyag a világmindenségben nincsen. Minden csupa élet, az atomok egyetlen élő óceánja. Tehát minden test élet. Ez azt jelenít, hogy tudat is. És minden tudatnak megvan a határtalan és természeténél fogva isteni ereje. Mert az atom élet! És élet csakis az ősforrásból magyarázható. Mivel az Ön testi állapota, testlénye, személyiségmibenléte atomok összeilleszkedése, szerkezete, az Ön lénye alapjában véve Isten. A testben megnyilvánult Isten.

Ha azonban ez a személyiségállapot ebben a lemenetben már nem magyarázható közvetlenül a monádból, nem áll közvetlen kapcsolatban a monáddal, ezt nem közvetlenül a monád gerjeszti, készíti, nem úgy ered, mint egykor, akkor ez a test már nem rendelkezik belső törvénnyel: ez a belső törvény az eredeti lelkesülés, lélekkel való ellátás, azaz a kedély, az elme. Ha Ön az evangélium értelmében újjászületett, csak akkor van meg Önnek újra a belső törvénye, akkor beszél a törvény belülről újra az Ön szívében. Ha ez a törvény még hallgat, ha az Ön kapcsolata a monáddal még megszakadt állapotban van, akkor csak a külső törvény beszélhet Önnek. Ezért vannak gyakran oly nagy nehézségei ez életben. Mert amit kívülről hall, ami kívülről jön Önhöz, azt könnyen elfelejti. És elfelejti, mert érdeklődését túlságosan a vízszintes síkra irányítja.

Ebben a lemenésben a testnek nincsen már belső törvénye, hanem egy külső törvénynek kell őt vezetnie. Azért mondja a régi ezoterikus tan, hogy az emberi fejlődésnek egy bizonyos pillanatában az embernek, a testalaknak a belső szemét nyugalmi állapotba helyezték. Ez a szem, a tobozmirigy, így összezsugorodott. A tobozmirigy, az eredetileg harmadik szem összement és nyugvó állapotba került.

Valójában semmi sincsen nyugvó állapotban. A tobozmirigy Önben még teljesen természetes állapotában van. A belső szemet azonban Ön nem használja, nem tudja használni, mert szívét még zárva tartja. Az Ön szíve általában tele van mindennel, csak a lényeges nincs meg benne. Amíg a szívet zárva tartjuk a magsugárzás számára, addig a testi ember szinte vak ezzel a sugárzással és ennek fáradozásával szemben. Ezért beszél az újszövetség oly gyakran vakon születettekről.

Általános értelemben nem jött-e Ön is ilyen vakon világra? Nem vagyunk-e mindannyian vakonszületettek?

Hogyan lehel természetben születettségünknek ezt a vakságát feloszlatni?

Krisztus üdvösségében, vagyis a lelkesítő, lélekkel ellátó magsugárzásban kell meggyógyulnunk.

Ez hogyan értendő?

Egy alapvetően vak ember látván nem Iát és hallván nem hall, ahogyan ezt az állapotot a szentírás nevezi. Ilyen állapotban az ember hogyan is cselekedhetne helyesen?

Amikor a lefelémenetben ez először vált nyilvánvalóvá, akkor jelent meg a gonosz a világban, akkor lépett fel a gonosz a talpponttérségben a belső észlelőképesség elveszítése következtében. És ebben a helyzetben esett áldozatul a halandó az oly mágikus külső elemnek.

A gonosz, a rossz tehát nincsen benne alapvető értelemben a lényben. Sötétség kepében mutatkozik meg, amelyben a vak tapogatódzva, tudatlanul járja az útját és sok mindenbe beleütközik.

Ezért a tudatlanság a legnagyobb bűn is. Azt mondja a Szentírás: „elvész a népem, mert nincs ismerete”. Itt nem egy könyvből vagy tantól kapott ismeretekről, hanem a belülről jövő ismeretről van szó!

Ami létezik, amit Isten megnyilvánított, az mind benne rejlik az Ön monádjában. Nyissa meg a lényét a monádikus magsugárzásnak, és eltűnnek az Ön fogyatékosságai, újra egészséges lesz, ahogyan a monádja volt kezdettől fogva egészséges. Ha pedig továbbra is a sötétségben tévelyeg és tapogatózik, s így időnként összeütközik, akkor a feloszlatás törvényének egyre dinamikusabban kell Önt kijavítania. Attól a pillanattól kezdve, amikor a testi ember teljesen „megvakult”, a feloszlatás törvénye már nem működött fájdalommentesen. Hibáink következményei így a mi életünkben majdnem mindig nagy fájdalmai okoznak. Így lett a halál fájdalom, mert a bűn bére a halál lett.

Ez az oly nehéz anyagcsere-folyamat jár a legnagyobb fajdalmakkal. Ha a belső törvény még nem hat Önnél, ha nem születik újjá az újszövetség világosságában, akkor Önnél még az ószövetségnek kell hatnia: nyomor mindenütt. A kívülről ható törvény tehát nem a gyűlölet törvénye, hanem a vakok védelmére és vezetésére szolgál: arra való törvény, hogy a kép-viselőt, az ábrázolót, mely kapcsolatban van a monáddal, erről azonban már semmit sem tud és ezért nem is viselkedik a kapcsolatnak megfelelően, amennyire csak lehet megtartsa, hogy a helyreállítás alkalma lehetőleg sokáig fennmaradjon. Ha azon fáradozunk, hogy a gonoszt lehetőleg háttérbe szorítsuk, ha megkíséreljük elkerülni, akkor nyitva hagyjuk magunkban annak a lehetőségét, hogy egyszer újra találkozzunk az igazi világossággal. Mert a talpponton, az asztronómiai időszakok döntőjében kell elnyerni a minőséget, elérni a nagy célt, amelyet a Logosz tűzött ki magának, hogy meg lehessen valósítani Istennek a világgal és emberiséggel kapcsolatos tervét.

Mennybemenetel

 

Az új-ezotérikus filozófia tanulmányozása révén tudjuk, hogy két természetrend létezik: az egyik az eredeti, most ismeretlen, mennyei természetrend, melyet jehovita rendnek, vagy istenrendnek nevezünk, a másik pedig a jelenlegi, nagyon is ismeretes, megkristályosodott szilárd anyagokból, folyadékokból és légneműekből álló természetrend. Ezt a rendet luciferi természetrendnek is nevezzük.

 

Eredeti tartózkodási helyünk földünk külső bolygói szférájában terült el. Ezt a szférát a mágneses viharokról szóló értekezésünkben hőségszférának is neveztük. Ezen a rendkívül pompás területen mai fogalmaink szerint nagyon finom anyagi testrendszerekben és elképzelhetetlenül nagyszerű szépségben éltünk. Együtt éltünk három másik élethullámmal, ásvány-, a növény-, és az állatvilággal, melyek hozzánk hasonlóan isteni viszonyok között éltek. Ezt a külső bolygói szférát a bolygónkban lévő erők és elemek ősanyaga táplálta és tartotta az örök ifjúság állapotában. A mennyei szférában ez az ősanyag a föld szívével együttműködve, középpontból kifelé ható erőként és tökéletes összhangban szabadult fel, mint Isten élő lélegzete.

A misztériumiskolának egyik tantétele azt mondja, hogy egy gömb fordulatszáma fokozódik, amilyen mértékben a gömbön megnyilvánuló élet előrehalad. Előrehaladott életnek egyre több ősanyagi erőre és elem-erőre van szüksége, és a gömb a gyorsabb forgással és az erőnek ezzel együttjáró fokozottabb felületre-taszításával próbál eleget tenni a növekvő követelményeknek.

Ha aztán egy élethullám az ősanyag erőit helytelen életmóddal túlságosán igénybe veszi, akkor az ebből következő gyorsabb forgásnak áldás helyett katasztrófába kell torkollnia. Az életnek áldásos befolyása ilyen esetben az elemek tombolásának tapasztalható.

Hogy a fejlődés a mennyei szférában ekkor helyesen folytatódhasson, ahhoz az ottani életnek is egy törvényhez kell igazodnia. Ez a törvény azt mondja, hogy az ősanyagot, amelyből állunk és élünk, soha sem lehet és nem szabad megpróbálni erőltetni, mert az ilyesmi csak nagy károkat okoz.

Ha felhívjuk az elemi erőket és nem tudunk belülről megfelelni az ő követelményeiknek és rezgéseiknek, akkor jelenségünknek el kell tűnnie, fel kell oszlania. Akkor szükségszerűen a forma halála következik, valamint a nehézségi erő vészes következményeinek való kiszolgáltatottság. Ezért mondja az Egyetemes Tan bevezetője, hogy „amely napon eszel belőle, bizony halállal halsz meg”. Ha formáink, alakjaink, sokrétű testi rendszerünk, mely a föld ősanyagából alakult és arra hivatott, hogy Istennek ebből az anyaméhéből világossághordozónak szülessen, ha tehát ez a forma vétkezik a teremtés törvénye ellen, akkor szétporlad. Anyag vagy és az anyaghoz térsz vissza! Ezek szerint tudjuk tehát, hogy egykor élettörvényeink áthágása miatt magas és magasztos lakóterületünkről elűztek minket, bizonyos számú lény kivételével, akik nem hallgattak a luciferi holdangyalok beszédére és sugallataira, s emiatt most együtt az ugyanahhoz az emberi élethullámhoz tartozó testvéreiket mentő magcsoportot képezik.

Ők képezik Melkhisédek rendjét, melynek munkaterülete a külső hőségszferában van és amelynek főpapja Jézus Krisztus.

Az emberi élethullám legnagyobb része a fajsúlya növekvése miatt elsüllyedt bolygónk ősanyagában, mint a kő a vízben. Az emberi megnyilvánulás halandóvá vált részével azonban a halhatatlan rész is elsüllyedt, az egyetlen, központi szellemszikra, három megjelenési formájával, az egó is belesüllyedt a bolygói ősanyag szülő és örvénylő erőibe. Emiatt végül a halhatatlannak bizonyos egyensúlyhoz kellett jutnia a száműzetésben. Ez egy bizonyos holtpont, mint amikor egy elsüllyedt hajó az óceán mélységében soha sem éri el a talajt. Ezt a holtpontot, ezt a bizonytalan, ingatag egyensúlyt most megvalósítottuk luciferi természetrendünkben, a szenvedés és káosz közepette, a kikelet, virágzás és hanyatlás körforgásában, a születés és halál törvényeihez kötözve.

A káin-lény, az emberben lévő dinamikus tényező vezetése alatt, lényünk halhatatlan része miatt a fogság állapotában a kikelet fejlődik ki. A világítás, vagy virulás a jó és a zseniális maradékai miatt jelenik meg.

A hanyatlás, vagy pusztulás az elemi erők dúlásával tolakodik hozzánk, azon elemi erők következtében, amelyeket a kikelettel felhívtunk és amelyekkel aztán nem bírunk. Mert már nem ismerjük a lét törvényét és a papot, a szeretet nézetét meggyilkoltuk magunkban.

Így jutottunk odáig, hogy most ebbe a természetrendbe zárva találjuk magunkat, szinte rádöbbenünk erre a világra, ahol szüntelen nyugtalanságban élünk, mint valami tűzhányón. Az ebben az állapotban levő emberiség legnagyobb része a fájdalmas tapasztalatok ellenére a száműzöttségnek erről a világrendjéről sajnos még mindig azt hiszi, hogy Isten ezt a természetrendet rendelte el az emberi élethullám számára. Meg nem értik meg a Krisztusigét, mely egy nem ebből a világból való birodalomról beszelt. Száműzött társaink közül sajnos csak nagyon kevesen értik meg Pál szomjúhozó vágyakozását, hogy vajha egyszer újra a mennyei lakással lehessen felruházva, Az exoterikus, külvilági lelkészségnél persze van valami mennyországba vetett hit. De ez a hit nem világos, pozitív, elsőkézből jövő tudáson, hanem meg nem érlelt és ezért helytelenül értelmezett biblia-ismereten alapul. A két anyagi megjelenés közötti élet az emberiség legnagyobb része számára legfeljebb egy ideiglenes tartózkodás a legalsó hőségszférákban, amelyekben az ember az eredeti mennyei természetrendből csupán ízelítőt kaphat. A nehézségi erő törvényei élethullámunk minden száműzöttjét, akár az anyagtestben, akár azon kívül tartózkodik, az ősanyag elsüllyedt területein foglal össze.

Ettől a rabságtól csak egy tökéletesen folyamatszerű újjászületéssel lehel megszabaduIni. Itt nem csak a szellemünk, hanem a testünk és a lelkünk, teljes, négyszeres testiségünk alapvető regenerálásáról van szó. Ha egy ilyen folyamat végbement, vagy a megvalósulás állapotában halad, akkor az látjuk, hogy az elemek tombolásának harmóniává kell változnia, amelyben aztán a eredeti állapothoz vezető menetünk alapján, amelyre nemesek vagyunk, az ősanyag fog táplálni minket. A győzelemnél a halandót elnyeli a halhatatlanság.

Igazi szellemi képességeink kifejlődnek és a nehézségi erő törvényei, szellemi, éteri és anyagi nézeteiket illetően kezdik elveszíteni a ránk gyakorolt befolyásukat. Jelenségünk, megnyilvánulásunk visszakapja eredeti tulajdonságait, aminek alapján egy olyan jelenség, amit a megdicsőült Jézus Krisztus mutatott feltámadása és mennybemenetele után, teljesen magától értetődő lesz.

Bolygónk ősanyagában vagyunk száműzöttek és az ebből való folyamatszerű megszabadításunk Melkhisédek rendjének, a Krisztushierofánsok rendjének célja, törekvése és munkája. Ez a rend 1934 decembere, különösen azonban 1939 szeptembere óta az új-ezoterikus közösség misztériumiskoláját használja arra, hogy ezt a munkát egy óriási tetőponthoz, koronázáshoz vezesse.

Jól meg kell érteni, hogy ennek a megszabadulásnak az egész emberre, az egész ember nyolcszoros jelenségére kell vonatkoznia. Ez a beavatási folyamat tehát alapjában különbözik a régi misztériumok céljától, mely egy meghasonlott és megkínzott embert az eredeti emberállapotnak egy megérzésében, ízelítőjében részesítene egy testen kívül történő beavatás segítségével.

Amit mi akarunk, amit el kell végeznünk, amit mi vallunk, az egy helyreállítás, minden rabnak az abszolút helyreállítása és mennybemenetele mindannyiónk lakóhelyére a mennyekben, egy kitörés a bolygói ősanyagból, a nehézségi erőbe való száműzetésből. Be akarunk vonulni a legmagasabb hőségszférába, a birodalomba, mely nem ebből a világból való.

Hogy ezt a mennybemenetelt kivitelezhessük, ahhoz mágikus munkamódszernek Jézus Krisztus erejét kell belevonnunk az életünkbe. Ez minden dolog kezdete, előrehaladása és vége. És ezért a Krisztusmegnyilvánulás az új ezoterikus társaság misztériumiskoIájához vivő ajtó.

Meg kell gondolnunk tehát és rá kell térnünk az Úr mennybemenetele csodás eseményének a rekonstruálására.

Miután az ember belezuhant a bolygói ősanyagba, mint láttuk, Melkhisédek rendjének kifejezéseként fellépett az Egyetemes Tan. A világosságnak ez a hierarchiája az emberiség megmentési folyamatát sok tekintetben és módszerrel vette kézbe.

A bibliai hagyományok, a testamentumok a mai napig is hírt adnak erről a magasztos és dicső munkáról. Az Egyetemes Tan megjelent, hogy az emberben életben tartsa a régi haza emlékét, és ezen kívül az alkalmas egyén számára a kapcsolat láncszemét képezze a keresztény beavatás folyamatánál, amire az ilyen egyént végleg kapcsolatba lehetett hozni a magasságban levő páhollyal. A Krisztushierofánsok az emberiségnek még nem segíthettek másképpen, mert a bukással, az elsüllyedéssel egy olyan folyamat vette kezdetét, melynek el kellett érnie a mélypontját is. Az ősanyag vonzóerőinek és az elsüllyedt emberiség örökkévalósági elvei maradékának valahogyan egyensúlyba kellett jönniük, egy status quo-hoz jutniuk, hogy – ha luciferiről is – de új természetrendről Iehessen beszélni. És ha ez a luciferi rend ideiglenesen tökéletes lett, csak akkor jelenhetett meg maga a Krisztus. A Krisztus egy kettős lény: igazán ember és igazán Isten. Igazán ember, aki a világosság hierarchiáihoz tartozik, amelyik a legmagasabb bolygói hőségszférában tartózkodnak, magasztos emberi adeptusok, akik kiemelkedtek a luciferi mélypontból: ugyanakkor igazán Isten, aki a Logosz második nézetéből származik, kifürkészhetetlen, származása és fennsége szerint örök. Ez az istenember a mieink közül valóként születik bele ebbe a luciferi természetrendbe, száműzetésünk vérközösségébe. Így kapcsolják össze Jézus Krisztusban a felső bolygói hőségszféra mennyei természetrendjét a luciferi természetrenddel.

Önkéntes áldozatánál ez az istenember meghal, vérontásával felszabadulnak vére mágikus erői és szétterjednek a meggyalázott rendszerben. A mennyei természetrend eleme és erői így kerülnek hozzánk közelebb a „saját kezeinknél és lábainknál”.

Jézus Krisztus aztán bebizonyítja a feltámadás üdvtényével, hogy a mennyei természetrend négységes testrendszere halhatatlan, nem lehet megkristályosítani és a szilárd testek minden tulajdonságával rendelkezik a korlátozások kivételével, amelyeknek az ilyen lestek ebben a természetrendben alá vannak vetve. A Krisztus megdicsőült teste látható és érezhető. Ugyanakkor átszellemült és semmiképpen sem függ a nehézségi erőtől.

Azzal, hogy véráldozata által megkaptuk az új erőt, és feltámadása bemutatásávaI a mennyei rend módszereit és tulajdonságait bebizonyította a mi természetrendünkben, megvalósult a győzelem Krisztus által. A száműzetésben levő emberi élethullámot Krisztus Jézus véglegesen összekötötte a jehovita természetrenddel, a paradicsomi renddel. Ha az ember már nem ebből a világból való akar lenni Krisztus vérérintésének ösztönzésére, az tehát azt jelenti, hogy beteg részét semlegesíti, míg az végül megszűnik létezni.

A vérmegújítás fent vázolt folyamatával egyidejűleg a megdicsőült Krisztusszellem tájékoztatta a feltámadása után szféránkban jelenlevő hierofánsokat, akiket apostolokként ismerünk, részletesen afelől, hogyan kell viselkedniük és dolgozniuk. Ennek következtében egy tizenkétszeres apostoli hierarchia alakult ki, amelyben és amely által a jánosi vízkeresztelő a Szent Szellem általi szellemi keresztelővé válik.

A jánosi vízkeresztelő a Krisztusban a mennyei természetrenddel való összeköttetésre vonatkozik. A szellemkeresztelő a vízkeresztelővel elkezdődött folyamat következménye.

A szellemkeresztelő által az új ember újra megszületik testileg, egész jelenségének minden következményével. Krisztus mennybemenetelénél aztán az egész istenemberi munka és előkészület befejeződik, és egy apostoli hierarchiát hagy hátra a munka elvégzésére. És ahogyan a fényes ruházatú férfiak mondták nekünk: „Amint láttátok őt szabad istenemberként elmenni és egyetlen korlátozó törvény sem kötelezte őt, úgy látjátok őt egyszer újra eljönni a föld szféráin és minden szférájában, mint a mennyeknek urát, aki mindent betölt és mindent hordoz”.

Az elsőkézből eredő ismeretet a kifejtett és kihordott szellemi képességekkel ezt a csodát egyszer testileg szabad majd átélnünk. Az új birodalom lakói leszünk és Krisztussal szemtől szembe találkozunk, ahogyan Pál találkozott vele Damaszkusz felé menvén. Akkor azonban a vízkerészlelőnek, amelyben részesültünk az új-ezoterikus társaság misztériumiskolájába való belépésünknél, a pünkösdi szellemkeresztelőbe kell torkollnia, ezzel kell tetőződnie.

Fama Fraternitatis R. C.

 

Minden oldalon, egy ajtó mögött, szekrény volt, melyben különböző dolgok voltak, például minden könyvünk, melyek azonban nekünk is megvoltak, és Hohenheimi Theophrastus Paracelsus vocabuláriuma, melyből hűségesen, naponta közlünk másokkal. Ebben a szekrényben találtuk útikalauzát és életrajzát is, melyből a legtöbb közleményünk ered.

Egy másik szekrényben tükrök voltak sokféle tulajdonsággal, míg máshol csengők, égő lámpák és néhány csodásan művészi dal is. Általában mindennek az volt a célja, hogy ha sok száz év múlva a Szerzet, az egész Rend megsemmisülne, e boltozat segítségével újra helyre lehessen állítani.

Fama Fraternitatis

 

 

22. Paracelsus szótára, útikalauza és életrajza

 

Miután a Fama Fraternitatis Rózsakereszt Keresztély síboltjának három részét magyarázta, figyelmünket sok részlet közlésével a különös hét falra vagy oldalra irányítja: „Minden oldalon, egy ajtó mögött szekrény volt, melyben különböző dolgok voltak, például minden könyvünk, melyek azonban nekünk is megvoltak, és Hohenheimi Theophrastus Paracelsus vokabuláriuma, melyből hűségesen, naponta közlünk másokkal. Ebben a szekrényben találtuk útikalauzát és életrajzát is, melyből a legtöbb közleményünk ered. Egy másik szekrényben tükrök voltak sokféle tulajdonsággal, míg máshol csengők, égő lámpák és néhány, csodásan művészi dal is. Általában mindennek az volt a célja, hogy ha sok száz év múlva a Szerzet, az egész Rend, megsemmisülne, e boltozat segítségével újra helyre lehessen állítani.”

Valószínűleg tudja, hogy Jeruzsálemben elhasadt a templom függönye, szétszakadt, amikor a Krisztus meghozta áldozatát a koponya hegyén a világért és emberiségért, s azt is reméljük, hogy ismeri az esemény mély ezotérikus jelentőségét.

Abban a pillanatban, amikor Krisztus, véráldozata által, lényét összekapcsolta a mienkkel, s Pál későbbi kijelentése megvalósult („Benne mozgunk és vagyunk”), a levita paphivatás kivételes helyzete megszűnt, megsemmisült.

Már nem csak a főpap léphet be a függöny mögé a legszentebbe, hanem Krisztus tettével ez a legszentebb minden emberfiának megnyílt, aki be akar lépni az elérés templomába.

Nem lesz már valami különös kegyelemmel kiválasztott papsereg, mely kapcsot képez a láthatatlan és a látható között. Összekötő tényezőt Isten és az ember között, hanem azóta a beavatás, a megszabadulás és Isten gyermekévé-válás minden emberi lény számára lehetséges lett, aki alá akar szállani Krisztusban. Istennek e tettével az ószövetségi papságot végképpen megfosztották trónjától, mindegyikőnknek magas rangot és a királyok bátorságát adták, s így valóra vált minden egyén papsága. Mintegy villámcsapás következtében hasadt el a függöny, s az igazi élet pusztájában találtuk magunkat, ahol halljuk a Krisztus szavát: „Nélkülem semmit sem tehettek”.

Ez a kereszténység beszéde. Aki Krisztust nem ismeri, aki a kereszténységet nem érti, az a bálványait keresi. Ezt a bálványt ízlése szerint egyháznak nevezi, vagy egyletnek, vagy pártnak, vagy sportnak, vagy a gyermekének, vagy rózsakeresztes iskolának, stb. És bálványunk hazudtat minket, magunkat és másokat becsapat velünk. Embert játszunk, pedig a állatok vagyunk.

Az évek folyamán sokan vetették szemünkre, hogy eltértünk a rózsakereszt ösvényétől, hogy gnoszticizmusunk saját találmányunk, s hogy fontos részletekben ellent mondunk a máshol tanítottaknak. Valóban, sokan írtak a rózsakeresztről, de jobb lett volna, ha nem tették tolna. Ahogyan sokan beszélnek kereszténységről, de Istent becstelenítő karikatúrát csinálnak belőle.

Ha Ön közeledni akar a Fama Fraternitatishoz, akkor joga van az igazságra. Ezt a hivatást ezért mindig is ostorcsapásnak éreztük, s sose mulasztottuk el megmondani Önnek, hogy a rózsakeresztes filozófia semmi más és semmi más sem akar lenni, mint a valóság kereszténysége, ahogyan a Fama olyan szépen mondja: „Jézus Krisztus szívéből kiemelt mag”. A misztériumiskola feladata, munkamódszere és célja Keresztelő János napjai óta teljesen megváltozott. A rózsakereszt misztériumiskolája nem akar közvetítőként állni az isteni titok és Ön közé, ezt már nem is tudná megtenni. Amit Önnek erről mondanak, az butaság, és a kereszténység elemi ismereteinek hiányát bizonyítja.

Annak a bizonyítékát, hogy semmi mást nem akarunk, mint a rózsakeresztesek ősbölcsességének eredeti szándékait és isteni világosságát továbbadni, megtalálja a Fama megfelelő szakaszában.

„Általában minden arra célzott, hogy ha sok száz év múlva a Szerzet megsemmisülne, e boltozat segítségével újra helyre lehessen állítani.” Ha bármilyen esemény folytán minden ezotérikus bölcsesség eltűnne, akkor a saját lényünkből újjá lehetne születtetni azt.

A rózsakereszt pedig nem akar mást, mint végtelen szeretettel segíteni, hogy Ön megtanulja magát Isten gyermekének látni, ennek megismerni.

Isten bölcsessége a teremtésében fejezi ki magát. Az emberiség sokat beszél az isteni bölcsességről, de senki sem ért meg belőle semmit, míg Krisztus nem világít az életében, s át nem éljük szavait:

„Szeresd az Uradat, a te Istenedet, teljes szívedből (szeretet), teljes lelkedből (cselekedet) és teljes elmédből (magasabb ismeret)”. „Az Istent soha senki nem látta: az egyszülött Fiú, aki az Atya örök szívében van, az jelentette meg Őt.”

A Fiúban átélhetjük az Atyát. Ön sem láthatja vagy értheti meg a rózsa és a kereszt bölcsességét, mint Krisztus-szintézist, míg el nem jön a regeneráció, a megújulás. Az a valóság tehát, hogy az Ön számára minden bölcsesség eltűnt. A Világosság Szerzetének az Ön számára nyoma sem maradt, és mégis az Ön legmélyebb lényében rejlik.

Ezt a kincset akarja a Fama Önnek megmutatni. Nem tudja önnek megmagyarázni, hanem megmutatni, hogy Ön, mialatt csodás gazdagságát megérti, megragadja az eke szarvát, s elkezdjen dolgozni, ragadja meg a fegyvert, hogy meghódítsa a „tibennetek lévő birodalmat”.

Ezt a bennünk levő kincset akarjuk most a Fama közleményei nyomán pontosabban vázolni.

Ha Ön a megadott módon el tudná érni, hogy a lényében a megvilágosult háromszög, az „Atya-tudatos” jóság, igazság és igazságosság képében kezdene megjelenni sírboltja tetőpontjában, az Ön legmélyebb lénye misztériumának idején, akkor csodás megvilágosulást tapasztalna. A háromszög fényei hétszeresen nyilvánulnának meg. Lényét hétkarú gyertyatartó képében látná sugározni Isten szentélyében.

Az Önben levő Istenfény elhatolna a boltozat hét oldala menten, s az Ön hétszeres természetét felütné, mint valami könyvet. Ön felfedezné, hogy mind a hét testének van egy kulcsa, mellyel megtudhatja e testek titkait.

„Minden oldalon ajtó volt, mely szekrényhez vezetett, ahol különböző dolgok voltak, például minden könyvünk, melyek azonban nekünk is megvoltak, és Hohenheimi Theophrastus Paracelsus szótára, azokkal a művekkel együtt, melyekből naponta hűségesen közlünk. Ebben találtuk útikalauzát és életrajzát is, melyből közleményeink legtöbbje ered.”

Ha az ezoterikus filozófia segítségével tanulmányozzuk az ember csodás szerkezetét, felfedezzük, hogy ebben a tekintetben az ismeretek nagy kincsével rendelkezünk. Az idők folyamán sok mindent nyilvánítanak meg nekünk, és sokan emlékeznek még a megrendülésre, ami hatalmába kerítette őket, amikor először hallottak a bölcsesség igaz gyöngyeiről.

A tanuló rendkívül értékes belátásra tett szert hétszeres szerkezetét illetően, s minél mélyebbre ás, és minél több világosságot tud fejleszteni háromszögében és ezt a hét oldal mentén lefelé áramoltatni, annál többet fog érezni Isten hatalmas titkából, mely a teremtésében és teremtményében van megőrizve. Valóban sok szellemmegnyilvánulás van birtokunkban, melyből olvashatunk, s ezt mások birtokában is felfedezzük.

És mégis: bármilyen bensőségesen örülünk is, valami lényeges hiányzik; a legfontosabb: Hohenheimi Theophrastus Paracelsus szótára, útikalauza és életrajza.

A szótár, az útikalauz és az életrajz. Ez a legnagyobb kincs, amit a rózsakereszt szerzetesei C.R.C. sírjában felfedeztek. Ez az a kincs, melyből naponta, tiszta kedéllyel szerzik ismereteiket, s amelyből az igazi R.C. barát közleményei erednek. Kétségtelenül felfedezte már, hogy mit tartalmaz ez a szótár, útikalauz és életrajz, mert ez tulajdonképpen megdöbbentően egyszerű.

E bölcsesség kulcsát a Hohenheimi Theophrastus Paracelsus névben őrzik.

A szótárt a Theophrastustól kapjuk, tehát az „Istenmagyarázótól”.

Az útikalauzt a Paracelsustól, a magasztostól kapjuk.

Az igaz életet pedig a hohenheimi („magas otthon”) ember írja le nekünk, aki a magasztos házban, Mont Salvat várában él.

Ha az életet azon követelmények szerint éljük, amiket Istentől kaptunk, ha annak az útjain járunk, aki azt mondta nekünk: Kövessetek!, akkor új lény növekszik bennünk – Hohenheimi Theophrastus Paracelsus.

Ez az Istenmagyarázó, az „Isten akaratát átélő”, aki zarándokútja végén megérkezik a „magas otthonba”, a hegyen épült városba. Ezt a szótárt nem lehet megvásárolni, vagy könyvtárban felfedezni. Az útikalauzt nem olvashatja anyagi szemekkel, s a Salvat hegyén levő magasztos helyet nem érheti el valami modern közlekedési eszközzel.

A háromszoros isteni nyilatkozat az, ami életre kel Önben, mint a boltozat hét oldalának valóságos beszéde:

Isten terve, belénk merülve – Theophrastus, Paracelsus – megkezdeni az utazást – Krisztusban alászállani.

A Szent Tűz általi megújulás a hegyen – Hohenheim, íme, a titkos könyvkutatók titkolódzása fölöslegessé válik. Isten maga hatol be a fáradt zarándok lényébe, hogy elvezesse az örök napsütésbe. A modern beavatottak ebből a napsütésből sugároznak valamit a Föld sötétségébe. Ez az általuk elért papság világossága, ez Hohenheimi Theophrastus Paracelsus. Ez az ember, akit egyszer Ön is beszéltethet a saját lényéből, nem közvetítő személy, nem a régi rend szerinti pap, aki a laikust az égbe vezeti, hanem a világosság hordozója e világ pusztájában, aki a világosságról, Isten világosságáról tanúskodik, így bontakozik ki a csoda szemeink előtt.

Az ajtók eltűnnek a falban, s látjuk az erények tisztára csiszolt tükreit. Másutt a lelki szépség ezüst harangocskáinak csengését halljuk. Látjuk a Virgo Lucifecra égő lámpásait, amik az elérés útját szegélyezik, s olvassuk a csodásan művészi mondásokat, melyek az örök dolgokat magyarázzák.

Feltárul a mikrokozmikus istentitok hét ajtaja, mint hétkarú gyertyatartó Isten templomában.

Az első ajtón át nyers anyagi valóságunkkal leszünk összekötve, azzal a hellyel, ahol építményünket kell megalapozni.

A második ajtónál látjuk, hogy mennyire lényeges ez a munka az átszellemülés ösvényén, s hogyan nyilvánul meg a termés elve.

A harmadik ajtón át a dinamikus erők bőséggel telt forrásait látjuk.

A negyedik ajtón át vezet az út a paracelsusi élethez, a nagy, teljes élettapasztalathoz.

Az ötödik ajtó, a szótár, a magasabb értelem megvilágosít minket.

A hatodik ajtó az útikalauz. Próféták leszünk Isten házában.

A hetedik ajtónál magát az életet ragadjuk meg: „Szent Szellem áradj reánk”.

S ha a nagy utazás végetér és kimondatott a ’ Consummatum est”, akkor a mennydörgés zajával szakad szét a függöny C.R.C. sírjában világít Isten temploma és gyermekeivel kötött örök szövetségének bárkája láthatóvá válik, mint valami nyitott könyv: Hohenheimi Theophrastus Paracelsus.