Pentagram 1988/6

A Grál, egy élő valóság

 

Aki manapság tájékozódni szeretne a Grál felől és összehordja a megfelelő irodalmat, az hamar megállapítja, hogy sokféle magyarázattal áll szemben. Ez nem csak magára a fogalomra érvényes, hanem a helyre, a Grál eredetére is. Az Európában való első megjelenés időpontja azonban megállapítható: ez a 12. század.

Wolfram von Eschenbach Parzifál című művében a Grál-monda eredetét arab forrásokra vezeti vissza. Azt mondja: „Toledó porában találta Kyot, a jól ismert mester, a mondát, kacskaringós pogány-írással, mely e legenda ősforrása,…” Chrétien de Troyes, a másik, 1180 körüli Grál-hirdető, forrásának Philipp von Flandernt nevezi meg. Philipp von Flandern csatlakozott a kereszteshadjáratokhoz, a szentföldre ment és ott is halt meg. Tehát ez a forrás is a Keletre utal, mint Wolfram von Eschenbachnál, mert Toledó annak idején az arab tudomány fellegvára volt Spanyolországban. A Grált a templomrendiekkel is kapcsolatba hozzák, akik először léptek összeköttetésbe az arab világgal a szentföldön.

Egy másik tény, hogy a hivatalos kereszténység a Grált a mai napig sem méltatta különös figyelemre. Ezen valamelyest csodálkozhatunk, mert a Grált annak az edénynek is tartják, amelyet Krisztus használt az utolsó vacsorán, Occitánia nyelve Ismert egy szót, a grasal-t. Ezzel egy közepes nagyságú vázát jelölnek, de kelyhet Is. A szó nőnemű formája, a gra- salo, egy mély, nagy tálat jelent.

Egy ilyen edénybe fogta fel, úgymond, Arimathiai József a Krisztus sebeiből folyó vért. Krisztus feltámadása után meg azzal vádolták, hogy a tetemet ellopta. A börtönben, úgymond, megjelent neki Krisztus, rábízta az edényt és beavatta néhány misztériumba. Időszámításunk után 70-ben, így szól a legenda, szabadon eresztették Arimathiai Józsefet, aki aztán nővérével és annak férjével hajón menekült. Menekülésének iránya a sötétbe vész. Azt tartják, hogy Languedocban, Dél-Franciaországban szállt partra és Bretagneba ment, majd Angliába, és Avalonnál, egy régi szent helyen Glastonbury kolostorát építette. Nyomait állítólag Írországban is megtalálták.

Így keletkeztek a fent említett területeken Grál mozgalmak és Grál-legendák, mindenekelőtt pedig Grál-várak, amelyekben egy Grált őriztek.

A 12. század vége felé még alig hallott valaki valamit is a Grálról. A 13. század vége felé meg úgyszólván mindenki arról beszélt. Ezért furcsa, hogy az egyházak a Grálról állhatatosan hallgatnak. Ennek esetleg az lehet a magyarázata, hogy a Grált eretnek mozgalmakkal látták kapcsolatban. Régebbi korszakokban az emberek a mennyboltot megfordított tálnak nézték a lapos föld fölött. Maguk az Istenek ebben a mitikus edényben csodákat vittek véghez, amelyek a későbbi Grál-csodákra emlékeztetnek. Egyik példa erre a véda-lsten, Indra története, aki ellopta a naptól a tüzet és a holdtól az isteni italt, a somát, és aki lándzsájával száraz földet termékennyé tett.

A Grál-történetekben a lándzsa és a dárda is különös jelentőséget kap. És Indra cselekedete Parzifálé-hoz hasonlít, aki a szenvedő király meggyógyításával újra megindítja a folyók és patakok áramát.

A görög filozófiában megtaláljuk az isteni keverőedény, vagy korsó ötletét, amelybe az Istenség az élet alapanyagait öntötte, hogy azokat a teremtett lelkeknek adja. Plátó is említ egy keverőedényt, a Hephaistos-t, egy izzó poharat, amelyben napfényt kevertek.

Hermész Triszmegisztosz pedig azt írja Corpus Hermeticumában: „Isten azt akarta, hogy a lelkek területén a szellemmel való kapcsolat legyen a verseny díja. A szellem erőivel telt nagy krátert küldött a mélybe és egy követet bízott meg, hogy az emberek szívének kihirdesse: Merüljetek bele ebbe a kráterbe lelkek, akik képesek vagytok erre, akik bíztok és hiszitek, hogy fel fogtok szállni Ahhoz, aki ezt a keverőedényt küldte le a mélybe, ti, akik tudjátok, hogy mely célra teremttettetek”.

A fenti ábrázolásoktól eltérően, melyek a Grált tálnak, vagy kráternek, az ókorban úgynevezett pohárformájú keverőedénynek látják, a Grál Wolfram von Eschenbachnál egy kő. Ezt ő lapis elixírnek nevezi, olykor lapis ex coelisnek is (égi-kőnek). Vagyis: a kő, mint az élet elixírje – a bölcsek köve. Itt már a névben megnyilvánul a Grálnak egy alkémiai jelentése.

Mások szerint a Grál szó a gradalls-ból vezethető le. Gradus fokot, beavatási fokozatot jelent. Volt egy via gradalis – egy lépcsős út. Az ókor misztériumaiban a beavatás hét fokáról beszéltek. melyeket a bolygói szférák nevével láttak el. Aki pedig Grálkirályságra hivatott, annak meg kellett kapnia mind a hét bolygói beavatási fokot. Ezért is beszél Kundri asszony, a Grál követe Parzifálhoz elhívatása alkalmából hét bolygóról. Mivel a 13. század után a Grálra vonatkozóan semmi határozotthoz sem lehetett már hozzájutni, nemsokára a magyarázatok próbálkozásainak sokasága alakult ki és csapódott le a terjedelmes irodalomban.

Ha az ember be akar hatolni a Gráltitokba, akkor semmiképpen sem mehet el a katárizmus mellett, melynek keletkezése egybeesik a Grál-elbeszélések megjelenésével.

Az ember nem egy keresztelő, vagy egy hitvallással szemben tett belépési nyilatkozat által lett katár, vagyis tiszta, hanem ehhez egy keresztény cselekedetélettel végzett hosszú előkészületútra volt szükség, ahogyan ezt Jézus mutatta élete példájával. A jelölt lemondott a polgári életről, a házasságról, a földi bútokról és a hús és a bor élvezetéről. Átélte az úgynevezett endúrát, hogy minden földi köteléktől megszabadított testét méltó edénnyé és alkalmassá tegye az isteni erő számára. Az előkészületek évekig tartottak és a consolamentumban csúcsosodtak, amelyet a jelölt a pireneusi Ariége-völgy „Betlehem” beavató barlangjában kapott meg. Ezt a barlangot parfait-ként, perfektként hagyta el, hogy kivonuljon a Languedoc hegyei közé, völgyeibe és síkságaira, egészen a Provence-ig, vagy még messzebbre is, hogy az embereknek megmondja igazi feladatukat és az élet értelmét, s ezt a saját élete példájával meg is mutassa nekik. Ezért ezeket a perfekteket bonhommesnek, jóembereknek is nevezték. A perfektek papok, tanítók és orvosok voltak egyszemélyben. Óriási szellemi és tiszta befolyást gyakoroltak embertársaikra, az ország elöljáróira és magára az egész országra is. Ez a befolyás oly hathatós és tartós volt, hogy ma is, 700 év után is érezhető. Fekete köpenyük alatt a perfektek a János-evangéliumot hordták magukkal. Bizonyos időközökben összegyűltek templomaikban, hogy Isten szellemének e gyújtópontjaiban részesüljenek a Grálban. Nem a tan és nem valami személyes hitfelfogás volt a céljuk, hanem Isten emberrel kapcsolatos tervének a megvalósítása, az ember igazi istentapasztalata, a Szent Szellemmel való találkozás, a manisola volt, ahogyan ezt ők nevezték. Tudták, hogy Isten kivonja magát a „megértés” alól. Őt csak hallgatással lehet tisztelni és a lélek megtisztításával tapasztalni. A jelöltnek magát méltóvá tenni őreá – ez minden. Egyik katár mondás így hangzott:

Mi Isten?

Mi, akik idejöttünk, hallgatunk. Nevét nem mondjuk ki. Csendesek vagyunk, hallgatagon imádkozunk. Aki meg akarja mondani, hogy ki ő, annak annak kell lennie aki ő.

A katárok megvalósították az istenszeretetet. Az akkori minne-énekesek, a trubadúrok Isten szeretéséről énekeltek misztikus képekben, misztikus dalokat.

Az úgynevezett minne-udvarokon, a várakban és az ország nemességének székhelyein a minne, a szeretet ezoterikája alakult ki valóságos beavatási fokozatokkal. E keresztény szeretet-ezoterika beavatóútja új életet lehelt az emberegység képébe, Istennek a férfi-nő-ábrájába. Fehér és vörös, a nap és hold, férfi és nő, szellem és lélek, Isten és ember régi alkímiai színei voltak az egységes emberkép jelei. A Grál-áramlat szoros kapcsolatban volt a templomrendiek ezoterikájával. Ez a nagyon különleges lovagrend őrizte és szolgálta a Grált.

Itt különösen sok összeköttetést, összeszövődést találunk Artusz király és asztaltársasága elbeszélésével. A közösségbe belépni kívánó jelöltek kiválasztását mindkét mondában nem emberek, hanem egy magasabb hatalom végzi. A kiválasztott neve akkor lángoló írás formájában jelenik meg a Grálon, vagy az asztaltársaság üres, rendelkezésre álló székén.

1931-ben találták a Parzifál- nama Iratot. Ez egy manicheus szöveg, valószínűleg i.sz. 3. századából.

Összefügg a gyöngyről szóló énekkel és valószínűleg Máni munkája. A Grál mítoszhoz hasonlít. Néhány párhuzam, a nevek: a parzifálnama-ban szerepel Gejamurat, Trefrezand, Ma Fartus, Clinsor és Atra Churus. A Parzifálban pedig megtaláljuk Gachmuretet, Trevrizentet, Amfortaszt, Klingsort és Artuszt.

Tudjuk, hogy a katárok szellemi-spirituális eszmecserében, kapcsolatban voltak a Bogomilokkal. Ezek manicheus befolyás alatt álló szellemi tant kaptak. A szent grálbölcsesség tehát a világra kiterjedő kapcsolatok hálózata. És a Grál maga egy szellemi út eredménye, ahogyan a parzifál- regény mutatja. Az együgyű fiú sok állomáson keresztül tökéletes lovaggá változik. Csak a Grál-várban tett első látogatása után, ahol a titokzatos eseményeket először értetlenül és kérdések feltevése nélkül hagyja elvonulni maga előtt, ébred fel és érik meg, válik lassan éber tudatú emberré. Rájön, hogy nem éldegélhet egyszerűen tovább, mint eddig a jóságos sorsban bizakodva, hanem egy célt kell kitűznie és arra kell törekednie. Ez a cél akkor villan fel előtte világosan, amikor Kundri elátkozza őt az asztaltársaságban. Ettől kezdve jóvá akarja tenni, amit eddigi életében elmulasztott. Ezért jelenti ki az egész közösség előtt: „Semmiféle örömöm se legyen már, míg meg nem láttam a Grált. Erre hajszol a gondolkodásom és ebből sohasem engedek!”

Trevrizent megmagyarázza neki, hogy miért kell a Grált szinte a gondolkodással vadászva „elejteni” és megmagyarázza neki a gondolkodás lényegét. A gondolkodás kívülről nem észlelhető ugyan, belülről azonban Isten nézheti. Azt mondja: „Az ember gondolkodása áthatolhatatlan… és a gondolatokat egyetlen teremtmény sem láthatja meg kívülről. Csakis az Istenség lehet olyan világos és tiszta, hogy a sötétség falán, amely mögött a gondolatok lakoznak, átfénylik… A leggyorsabb gondolat sem olyan gyors, amikor a szívből feltör: mielőtt a szívből kiér a világba, Isten igazgatja. Isten jóakarattal néz a tiszta gondolatra”.

A gondolkodás nem az ember értelmi képessége, hanem a fejnek egy olyan tevékenysége, mely a szívből buzog. Isten észleli az ilyen gondolkodást. Ez a tiszta gondolkodás köti össze az embert Istennel. Bizonyára nem jelentéktelen, hogy Wolfram von Eschenbach ezt a beszélgetést nagypéntek és húsvét közé helyezi. Ezzel ezt Krisztus halálának és feltámadásának háttere elé állítja.

A grálratörekvés mindenütt a halál körzetével van kapcsolatban; mert aki semmit sem tud a halálról, az a Grálról sem tud semmit és nem is találhatja meg. Ezt újra meg újra közlik velünk a Grál-elbeszélésekben. Mielőtt Parzifál eljut Trevrizenthez, aki nyilván a Grál közelében lakik, egy grállovaggal kell megküzdenie, s ezt az elengedhetetlen harcot a következőképpen okolja meg: „Munsalvasche nincs hozzászokva, hogy bárki túl közel jöjjön hozzá. Aki mégis ezt teszi, annak egy veszélyes küzdelemben kell megállnia a sarat, vagy büntetést kell fizetnie; ezt a büntetést kívül az erdő előtt halálnak nevezik”.

A Grál és a halál viszonya azzal lesz még világosabb, hogy a Grál feliratát, amely által valaki a Szerzetre lesz hivatott, Epithaphiumnak, vagyis sírfeliratnak nevezik. A halált azonban itt nem végső állapotnak, hanem egy kapunak kell látni a feltámadás misztériumához vezető úton. A Grál magában foglalja az egész folyamatot. Azt vesszük észre, hogy az előbbi fejtegetésekben a három szót, a gondolkodást, a szívet és a halált nem a szokásos értelemben használják.

A katárok halálfogalmának megértése érdekében az általuk úgynevezett endúrához kell folyamodnunk. Az endúrát hivatalos oldalról gyakran istentelen öngyilkosság-módszernek nevezték. Ennek ellenére ezt az állítólag istentelen módszert a legfinomabb részletekig leírja a négy evangélium, melyekkel neveltek minket. Az endúra a mikrokozmoszban lévő szentségtelen dialektikus természet tudatosan és módszeresen okozott halálát jelenti. Aki kezdi az endúrát megvalósítani, az annak a tudatából indul ki, hogy mikrokozmikus rendszerének egy része nem egyezik meg az isteni törvényekkel, és emiatt a többi részt megakadályozza az isteni életben való részvételben. És az egész rendszer meggyógyításának, helyreállításának a kezdete csakis ennek a szentségtelennek az eltávolítása lehet. Ezt igazolja a korinthusbeliekhez írt második levél ötödik része is:

„Mert tudjuk, hogy ha e mi földi sátorházunk elbomol, épületünk van Istentől, nem kézzel csinált örökkévaló házunk.”

Az ilyen beszéd alapján azt mondjuk, hogy az evangéliumi újjászületés, az eredeti természetben való teljes, örök feltámadás endúra-módszer. Egy ilyen eljárást mindig is bolondságnak tartottak. Parzifált is bolondnak tartották, amikor a Grált kereste. E vélemény, az alábecsülő ítélet azon alapul, hogy a mikrokozmosz istentelen része likvidálásának a személyiségre kell vonatkoznia; vagyis az én székhelyét kell felszámolni. Az ember ezt kezdetben érthetetlennek tartja.

Nos, a szent endúrakövetelményre irányuló törekvésben sokan alkalmazták szorgalmasan az énösszetörés minden lehető módszerét, míg végül arra az eredményre kellett jutniuk, hogy mindennek a jószándékú fáradozásnak egyetlen használható hatása sem lett. Ez teljesen következetes is, mert ha az én akarja magát felszámolni, akkor ezzel a tevékenységgel csak edzi, fenntartja magát. Ha az én veti alá magát bármilyen módszernek, akkor csak erősödik. Ezért jön a Grál az emberiséghez, hogy isteni erejével véghezvigye a lehetetlent, ha ezt kívánja valaki. Nem az én fogja véghezvinni az endúrát, hanem a szent Grál erői, vagy a Biblia nyelvén a bennünk lévő Krisztus.

A kereső számára fontos, hogy a grálmondák vagy a Biblia minden eseményét, személyét és helyét ne magán kívül lássa, hanem csakis önmagában keresse. Éppen a kívülre irányuló vizsgálódás miatt keletkezett az értetlenség és a sokféle magyarázat. A Grál misztériumát nem lehet megtalálni az énszemélyiség tapasztalatszintjén. Emlékezzünk a katár imára, mely azt mondja: „Aki meg akarja mondani, hogy ki ő, annak annak kell lennie, aki ő”. Ez érvényes Isten színe előtt és a Grál színe előtt. Amennyire nincsen Grál-tál, éppoly kevéssé lehet azt szavakkal egyértelműen kifejezni. A Grál mégis, ma is, élő valóság. Ezzel azt akarjuk mondani, hogy egy életadó alkotó erő maradt, mely azonban nem ebből a világból magyarázható. Ez az erő nem az anyagságunkra és anyagságunkért hat. Csak arra hat, ami mikrokozmikus lényünkben a neki megfelelő, vele egyenlő. Ezért nem lehet a Grál ennek a természetnek valami anyagi képződménye. Erre következtethetünk a Grál képességeiből is. Mert azt mondják, hogy elválasztja a tisztát a tisztátalantól. A tisztátalan ennek a világnak az anyagából való; csakis a tiszta az isteni. A mikrokozmosz egykor tiszta volt. A bűnbebukás tette szükségessé, hogy a mikrokozmoszba egy más lény, egy ennek a földnek az anyagából készült lakó költözzön be. Most ezért tisztátalan. Aki valóban közeledni akar a Grál misztériumához, az igaz élet misztériumához, annak tudnia kell az ember kétféleségéről. Sajnos az anyag erővonala uralkodik az isteni erővonalon. Ennek következtében az isteni erővonal impulzusait az anyagi erővonal elhajlítja, hatását ezzel nagyon korlátozza, vagy gyakran hatástalanná is teszi. Ezért nem tudja az én, az anyaglény uralkodó nézete, az endúrát véghezvinni. A Grál minden bizonnyal a Biblián alapul. Itt találunk a hegyibeszédben egy imádkozásra való felhívást, melyet idézünk egy további vizsgálat érdekében. Ebben azt mondják lényegében:

Ha imádkozni akarsz, akkor menj be szíved belső szobájába és csukd be az ajtót. Szívedet emeld fel a rejtettbe, és Atyád, aki a rejtettbe néz, világosságával eljön hozzád és segíteni fog.

Nem emlékeztet-e ez Trevrizent gondolkodással kapcsolatos magyarázataira? Ez az imádkozás a szívós fejrendszer egységén való munkálkodásra utal, ahogyan ez az egység megvolt a bukás előtt. Ez az egység a bukott embernél, a dialektikában élő embernél teljesen megzavarodott, olyannyira, hogy a fej és a szív között állandó háború dúl. Vagy a fej, vagy a szív játszik éppen hangadó szerepet. Ezért beszélünk intellektuális típusról és érzelmes emberről.

A tudatot tehát vagy a fej irányítja, vagy a szív kormányozza, gyakran váltakozva is. Egyensúlyt csak ritkán lehet elérni és még fáradságosabb fenntartani. Fej- és szívtevékenységünk miatt alapvető kapcsolatban vagyunk ennek a világnak a – mondjuk – elektromágneses tereivel. E mágneses szerkezetek szerint gondolkodunk és érzünk, s ezzel erősítjük azokat. Bele vagyunk kötve, benne foglaltatunk tehát egy mágneses keringésben. Ebből a keringésből ugyanazon erők segítségével nem törhetünk ki. Csak ha ezek a hatások az emberben belátás alapján csökkennek, akkor lehet teret adni valami másnak, ami nem ebből a világból való. Ezt a mást nevezik Isten országának, amelyben a Biblia kijelentése szerint test és vér nem részesül. Életünk és életfolyamataink, tevékenységeink látható és utóhatásos befolyással vannak vérszerkezetünkre. Érzéshatások bizonyos hormonkiömlések és más szervfolyadékok segítségével kimutathatók a vérben, így a gondolattevékenységünk is lecsapódik, nyomot hagy a vérben. Ezért először a vérre kell figyelmet fordítani, de nem bizonyos vérkultúra értelmében, gyakorlatok, aszkézis vagy táplálkozásváltoztatás segítségével. Az ilyesmi csak egy első jó előfeltétel a Grálhoz vezető út kezdetén.

Amit az emberben – pontosabban: amit a mikrokozmoszban, amelyben egy ember lakik, valóban meg lehet szabadítani, az az elmerült isteni elv a bukás előtti időkből. Mindig is erről az elvről volt szó, Jézusnak ez a magszeme volt a fontos, ez a kincs, ez az igazgyöngy a szántóföldben, ez az ékkő a lótuszvirágban, ez a szellemszikraatom, ahogyan például az arany rózsakereszt Szellemi Iskolája nevezi. Ennek az isteni elvnek a székhelye az emberi szívnél van és a Grál ennek az újraélesztett isteni elvnek a jelképe.

Ezért kell a Grált a szívszentélyben felállítani. A Grál köré szövődő monda, egyszerűségével, teljes mértékben megadja a gnosztikus értékeket, amelyekre szükségünk van a Grál mibenlétének, elkészítése módjának és megtalálása útjának a megértéséhez. Ezután pedig az is biztos, hogy a Grált magának az embernek kell elkészítenie, hogy ezután Jézus, az Úr használhassa. Mindennek az elhatározására az ember nem vállalkozhat egyszerűen felindulásból, vagy intellektuális meggondolásból, hanem csakis szükségből, igazi életszükségből. Mert csakis ez hozza létre a belső elválasztású rendszernek egy olyan nedvtermelését, mely a vért megváltoztatja. Ez az életszükség nem gazdasági, testi, vagy pszichikai vonatkozású, hanem az olyan emberé, aki belefáradt a küzdelembe és belátja, hogy a sötétségből sohasem lesz világosság.

Ennek az életszükségnek az erénye a felkiáltásban csúcsosodik: „Uram, legyen meg a te akaratod” és „mit akarsz, mit tegyek?” Ennek az erénynek a jelölésére Wolfram von Eschenbach a diemuot szót használja, ami a német dienmut szóra utal, mely a szolgálathoz való bátorságot jelenti. Ez a szó ma már teljesen elszíntelenedett és megváltozott.

A német Demut szó alázatot jelent; ennek ma megvan a részben negatív szempontja. A katárok azonban alázatukat a szó eredeti jelentésében bizonyították. Demut ( = alázat, Mut = bátorság) semmiképpen sem valami megadást jelent a végzettel szemben, hanem a valóság ábrázolásának abszolút bátorságát jelenti. Krisztusnak újra meg újra ki kellett jelentenie, hogy „az én birodalmam nem ebből a világból való”, hogy ezzel utaljon két világ, két természetrend létezésére. Az igazi Demut ezt a tényt hirdeti és leleplezi az istentelent.

A szent Grál keresése mélyen az emberben gyökerezik, ahogyan ezt a legendák csaknem végeláthatatlan sora bizonyítja. Századunknak a Gnózis hozza meg újra a szent Grált, a Gnózis, a rózsakeresztesek megváltó tudása. Ugyanaz a tudás ez, melyet Hermész hirdetett Egyiptomban, Lao Ce Kínában, Buddha Indiában, Zarathustra Perzsiában, Jézus a Földközi tenger térségében, Máni Mezopotámiában. Máninál találtuk meg a Grál-elbeszélés gyökereit. Máni azt tanította, hogy Ádám személyében összpontosul a megmaradt és még meg nem szabadított világosság legnagyobb része. Ezért hozzák Adámnak – aki az emberi nem jelképe, képviselője – a megváltásra irányuló fáradozásokat a szabadok világosságbirodalmából. Ezt az Ádámot az anyag vaknak és süketnek teremtette, a benne lévő fényszikrának egyáltalán nincsen tudatában. Az őt körülvevő démonok áldozata és mély álomba merült.

Ekkor közeledik a Megváltó. Ezt Isten Fiának, vagy Ohrmazdnak, vagy Jézusnak, a fénylő világosságnak nevezik. Hívása, kiáltása felébreszti Ádámot halálos álmából, megnyitja szemeit, felállítja őt és megszabadítja a démonoktól. Megmutatja neki az anyagban foglyoskodó és szenvedő fénylelket, feltárja neki kettős eredetét, ami szerint teste a démoni hatalmaktól ered, szellemlelke pedig a mennyei fényvilágból való. Közli vele a megváltó ismeretet, a Gnózist, annak a tudását, ami volt, van és eljövendő. Ezt az ősrégi tudást, ezt az úgynevezett univerzális tant, vagy Egyetemes Tant ismerteti korszakunkban újra a Lectorium Rosicrucianum, a rózsakereszt nemzetközi iskolája. Vezeti a tanulókat az ösvényen, vagyis vezeti őket a Grál építésénél. Mint egység, csatlakozott a katárok szerzetéhez, a tiszták szerzetéhez, a csoportegységhez.

Megváltó ismeret és szolgáló élet vezet az ösvény tetőpontjához, koronázásához, a Grálhoz. Így az előttünk haladó szerzetnél, a katároknál, az utolsó beavatás egy koronázási ünnepséggel járt. A fejre, a nyílt tálba, a Grál-kehelybe leereszkedik az életrekeltő szellem és összeköti magát az újjászületett lélekemberrel, akit a katárok Galaad-nak neveztek.

Az univerzális Gnózis

XX. A kompendium

 

Az emberiség sohasem szenvedett hiányt az olyan személyiségekben, akik a hatalmas megszabadító transzfigurista életet nagyon realisztikusan ábrázolták és tárták elé. Ádám születésétől a mai napig is a magasztos ábrázolások szakadatlan sorozata mutatta neki, hogy az alapvető újjászületés nem csak lehetséges, hanem nagyon is ésszerű, értelmes alapokon nyugszik. Sok megvilágosult tanító (a világban levő, de nem a világból való) ajándékozta oda az emberiségnek az egyetemes, transzfigurista tant, amiben mindent megtalálhat az ösvénnyel és az igaz élettel kapcsolatban. A megértőképességünkhöz ezt annyira közel hozzák, és annyira alkalmazzák az ész és az erkölcs minden segédeszközét, hogy megdöbbentő a felfedezés, hogy ez a tan olyan kevés ember tudatába tud bejutni és megértésre találni

Mégis sok ember tudatalattijában van egy bizonyos emlékezés. Nem az eredeti, isteni élet emléke az, hanem érintkezéseké és kapcsolatoké az Egyetemes Szerzet munkaközösségeivel, melyek a régmúltban a transzfigurizmussal kapcsolatban az egyetlen szükségeset tanították.

Ez az emlék annak a bizonyítéka, hogy a régmúltban az újjászületés Ösvényét (személyes vonatkozásban) visszautasítottuk. Ugyanakkor ezért maradtunk hozzákötözve az élet kerekéhez. Ha tehát ez az emlékezés Önnek megvan, akkor a Rózsakereszt templomában, melyben ugyanezt az ősrégi üzenetet hirdetik, Önnek egy régi sebét szakítják fel, s Önt a kerék forgásában ugyanazzal a konfliktussal szembesítik. Itt arra az ismert mondásra gondolunk, hogy „nem békességet hozni jöttem, hanem fegyvert”. Nem a nagy világkonfliktusok egymásutánjáról van szó, hanem a saját én-ben folytatott harcról, mely azonnal kitör, ha az embert szembesítik az Egyetemes Tannal. Sajátos dolog megfigyelni, hogyan szüli meg az Élet Igéje az emberlélekben a tusát, s hogy a Szellemi Iskola szolgálati térsége olykor valami csatatérre hasonlít. Akiknél az emlékezés hiánya megakadályozza a reakciót, csodálkozni szoktak. Miről beszélnek ezek az emberek? – kérdezik. Mit akarnak ezek? Nem találnak nálunk egyetlen értelmes vagy misztikus kiindulópontot sem! Nem a szélsőségek és a bolondság mértéktelen eltúlzása ez?

Akiknél pedig felszakadnak a régi sebek, azok megdühödnek, vagy nagyon idegesek lesznek, nagyon megijednek, vagy legalább is komorak lesznek. Az Iskola munkatársainak a vádolása is napirenden van: „Hát ezt tanította Krisztus a szeretetről? Miket mondanak Maguk? Ez lenne a kijelentés gyakorlati értelme, hogy: „gyertek hozzám mind, akik megfáradtatok és megterheltettetek?” Iskolájukból az elítéltek munkatáborát csinálják, amit előbb-utóbb az öngyilkosságba kergetnek, vagy valami hasonlóba. Templomuk nem a nyugalom helye, hanem a gyakori heves megrázkódtatásé!” Az ember egy Szellemi Iskolától általában a magasabb tudatossá válás etikai rendszerének tanait várja el, valami kultúramódszert, aminek segítségével a test, a lélek és a szellem istenként szállhat a magasba. Ennek érdekében az ember szívesen letenne néhány vizsgát és eltűrne némi nélkülözést. Néhány forintba is kerülhetne a dolog – végül azonban mégis nyereséget szeretne könyvelni az élet különböző szintjein. Nem bolond az ember síkos útra térni, mert – ugyebár – praktikusan gondolkodik. Tudomásul veszi a különböző szellemi-kulturális áramlatokat; nagyon jóakaratú, ahogyan művelt emberhez illik. Figyelmesen odahallgat, mert mindenütt nyújtanak valamit. Végül határoz: a legelőnyösebbnek látszó irányzathoz csatlakozik, és – mint praktikus ember -, nem veszíti el a lélekjelenlétét, ha később valamelyik másik tűnik előnyösebbnek.

A Rózsakereszt Iskolájában azonban nem adni akarnak, hanem elvenni, illetve az ember válláról levenni. A transzfigurizmus ugyanis azon a tényen alapul, hogy a dialektikus ember alapvető és szerkezeti lényvalósága nem tartozik az istentermészethez, s hogy ezt a dialektikus lényvalóságot ezért le kell vetkőzni, hogy meg lehessen találni az igaz életet. A Szellemi Iskola miatt kitörő harc oka tehát az a tény, hogy az ember áthatol a természet alapvető halála jelentőségének és következményeinek a megértéséhez, megérti a dolgot – de az útra, a tettek ösvényére határozottan nem akar rátérni.

Az Egyetemes Tannak csak nagyon kevés tanulmányozója nem érti meg a transzfigurizmus követelményeit. Sokan azt is teljesen megértik, hogy miért kellenek ezek a követelmények, s hogy mindez logikus. És éppen ez vadítja meg az embereket! Ez érthető, ha van valami fogalma a pszichológiáról. A logikát, az ellenállhatatlanságot valahogy felismerni – s következményeket mégis kategórikusan elutasítani.

Minden ember alkot maga körül egy bizonyos atmoszférát, az „ezt elértem” atmoszféráját, a belátás és megelégedettség bizonyos rögeszméjét. A szentbeszéd „a köpenynek” nevezi ezt, amit felvettünk magunkra. Ebben a tekintetben sokan az etikai és polgári művelődés hosszú útját tették már meg. Köpenyük pompásan szabott és tarka diszű valami. Hallatlanul kellemetlen, hogy ezt a köpenyt le kell vetni, s a szavakat valóra váltani, melyeket egykor egy olyan ifjúnak mondtak, aki gazdagon rendelkezett társadalmi, etikai, humanista, természetvallási és törvénytudó minőségekkel: Ha tökéletes akarsz lenni, menj el, add oda mindenedet a szegényeknek, és jer, kövess engem.

Ott aztán azzal folytatják: Az Ifjú pedig elméne megszomorodva, mert sok jószága volt. Legtöbbször a csalódás az első reakció. Ezt azonban a bosszúság követi, végül gyűlölet, ennek minden következményével. Aki úgy érzi, hogy leleplezték, az legtöbbször semmire sincs tekintettel, s rendkívül durván alkalmazza a „lenni vagy nem lenni” törvényét. Az átalakítás, a transzfigurizmus egy abszolút erőszak nélküli világforradalom kezdetét jelenti. A transzfigurizmus a dialektikának az alapját, minden alapvető tényezőjét megtámadja. Ezért harcolnak azonnal a legnagyobb gonoszsággal ellene, bármilyen tormában is jelenjen meg; és azok harcolnak ellene, akik tudnak, de nem akarnak. A transzfigurizmus viszont mindig is azzal győzött, hogy nem harcolt, s ez a győzelem a századok folyamán egyre erősebben felismerhető. A világ a vége felé siet, s az előttünk lévő emberiségkorszakban egy hatalmas transzfigurista győzelem fogja ezt a véget világosan kimutatni. A világon mindenütt kisebb-nagyobb csoportokat készítenek elő a transzfigurista élet különböző nézeteinek gyakorlati kivitelezésére, melyek a dialektikus világ végéhez fognak vezetni.

Ezek a csoportok egy bizonyos pillanatban kapcsolatba lépnek egymással és egyesülnek, hogy – ahogyan a Fama Fraternitatis mondja – „a világot megajándékozzák a világosság beáramlásával, aminek következtében az emberiség eljut Jézus Krisztus és az eredeti természet teljes megismeréséhez”, ennek minden felmérhetetlen következményével.

Akkor beteljesedik János kijelentése (10): „és lészen egy akol és egy pásztor”. Ez a gondolat nem eszményi fantáziából ered, melyet a ködösség jellemez, hanem abból a tényből, hogy az említett csoportok a közös fellépés felé haladnak. Az ilyen fejlődésnek mindig is megvoltak a kísérőjelenségei.

Így a dialektikus szinten is világszerte egyesülési mozgalmak keletkeznek. Ezek azt a megbízást utánozzák, amit a Szerzet adott a különböző Iskoláknak, hogy az eddigi nemzeti jellegű fáradozást nemzetközi viszonylatban folytassák. Ha tehát a közeljövőben elvégzendő munkánkkal mi is fel akarunk emelkedni a nagy célhoz, akkor az egész transzfigurizmus kompendiumát, kézikönyvét nemcsak tökéletesen meg kell értenünk, hanem alkalmaznunk is kell. Mivel pedig a cselekedetet alapos tudásnak kell megelőznie, a Gnózis figyelmünket még egyszer fel akarja hívni az ösvény jellemző nézeteire.

Tehát tovább idézzük János evangéliumának fent említett részét:

„Azért szeret engem az Atya, mert én leteszem az én életemet, hogy újra felvegyem azt. Senki sem veszi azt el tőlem, hanem én teszem le azt én magamtól. Van hatalmam letenni azt és van hatalmam ismét felvenni azt. Ezt a parancsolatot vettem az én Atyámtól”.

Észrevesszük, hogy János evangéliuma itt az endúrát magyarázza egyszerű szavakkal.

Az endúra gyakorlati alkalmazása, ami miatt az Albigenseket vádolták ördögi tanok követésével (amiért aztán tűzzel-vassal üldözték és kínozták őket), a szent beszéden alapul és evangélikus (tehát örömhír) Jézus, az Úr szavaiban. Azért szeret bennünket az Atya. A mikrokozmoszunk és az egyetemes világosság közötti kapcsolat tehát csak akkor áll fenn újra, ha letesszük az életünket, hogy újra megkapjuk azt. Ezeket a szavakat az idők folyamán minden elképzelhető módon magyarázták és vizsgálgatták. Leginkább csodára gondoltak. Jézus itt – úgymond – eljövendő kereszthalálról és harmadnapi feltámadásról beszél. A teológus azt hiszi, hogy természetvallásos hit által az ember részesülhet az Úr halálában, s így a feltámadásban is; mert hát Krisztus bejárta értünk ezt az utat, egyszeri áldozattal, s így mi a sír másik oldalán be fogunk menni a feltámadási dicsőségbe. Mások meg azt vélik, hogy az ember polgári normák szerinti jóság által a fejlődés útján jár, aminek végül a tökéletességhez kell vezetnie.

A transzfigurista ezeket a szavakat az egyetemes tan világosságában látja. Krisztus egyszeri halála és feltámadása arra mutat rá, hogy aki bejárja az endúra útját, az véglegesen megszabadul a születés és halál kerekétől. Ez az út ezerszer dicsőségesebb, istenibb és csodásabb, mint a legmerészebb fantázia elképzelései; mert az igazi megváltásnak ezen az útján naponta járnak a Gnózis tanulói a gyakorlatban, tényleges átéléssel.

Ön tudja, hogy itt a dialektikus természet teljes denaturálásáról van szó, minden viszonylatban, mind ami a testet, ami a lelket és ami a tudatot illeti; és nem csak mellékesen, hanem, folyamatszerűen, mialatt az én hamujából egy másik lényvalóság támad fel tudattal, lélekkel és testtel. Az egyetemes tan megmagyarázza, hogyan megy végbe ez a folyamat, milyen elemekből áll és mik az eredményei.

Elképzelhető, hogy egyesek a következőképpen vélekednek: „Persze ha a transzfigurista tanúk hosszú sorát nézzük és életüket vizsgáljuk, akkor úgy néz ki, hogy ebben a különös tanban mégis lehet valami, ami esetleg érdekel engem. Először is tájékozódom, s egy kicsit kipróbálom azt az ösvényt – persze csak bizonyos mértékig, s talán majd aztán döntöm el, hogy tetszik-e nekem”.

Az ilyen spekulálások kétségtelenül negatív eredményt kapnak, s azután az ellenség táborát fogják erősíteni.

Hogy az átalakulás, a transzfigurálás ösvényét bejárhassuk, ahhoz hatalomra van szükségünk. Ezért mondja Jézus, hogy „van hatalmam letenni azt, és van hatalmam ismét felvenni azt”. Ha ez a hatalom nincs meg, akkor minden fáradozásunk hiábavaló. Sőt, ha valakinek birtokában van ez a hatalom, akkor közvetlenül transzfigurista eredményekhez kell jutnia.

Az Iskola egyes tanulói abból indultak ki, hogy a természet én-jének rá kell térnie az akarat bevetésére, s hogy ezt a hatalmat énközpontúságban lehet elnyerni. Mások meg beárnyékolás áldozatai lettek, ennek minden következményével.

E hatalom birtoklása azonban az ösvény kulcsa. Az előző tizenkilenc levél mind azt akarta Önnek megmagyarázni, hogyan kaphatja meg a tanuló a szárnyakat és a hatalmat, amivel bejárhatja az ösvényt. A szent beszéd ezt a hatalmat a Szent Szellem birtoklásának nevezi, s itt – röviden – egy másik tudat kialakulásáról, a mikrokozmikus tudatossáválásról van szó.

Mihelyt mikrokozmoszunknak birtokába jut valami a másik tudatosságból, másik szellem, másik hatalom ragad meg minket. Ebben és ezzel aztán megkapjuk azt a képességet, amivel levehetjük a természet énjét, mindennel, ami ahhoz tartozik, s folyamatszerűen helyreállíthatjuk a mikrokozmosz eredeti állapotát. Ezt a feladatot kaptuk az őspránai világosságtól. Ha mélyére hatolunk a problémának, akkor tudni fogjuk, hogy itt a Szent Szellem szárnyainak és hatalmának birtoklásáról van szó. Enélkül minden csak tudatlanság, csalás, szenvedés és szomorúság, örökös viszály, keserű ellenségeskedés, egymás ellen harcolás az utolsó lélegzetig. E Szent Szellem nélkül újra meg újra visszaesünk régi vérállapotunkba, mindig elődeink hangját halljuk magunkban, évszázados dolgok változatlan meséjét.

A Szellemi Iskolában tehát az egyetlen lényeges birtokra törekednek: az őspránai világosság sugárzásának a saját lényben való birtoklására.

Akinek megvan ez a „lelke”, az elkerülhetetlenül eljut az újjászületéshez.

Akinek ez nincsen meg, az itt egyelőre éppolyan elkerülhetetlenül idegen.

Honvágy

 

Úton

Mi volt

a föld pusztasága

utasítás

 

Fáradság

Sokszorosan

a körbe küldtek

a kerék nyögve forog

nehezen

nagyon nehezen

 

Vizsga

Mennyi pusztát kellett kibírni

az elfoglaltság pusztáját

az aggodalmak pusztáját

a magyarázkodás pusztáját

a vágyak pusztáját

a kényelem pusztáját

 

A tükör

Az eget

viharban vizsgálva

magamra Ismerek

foszlányok és sietség

 

A gödör

Rémült ébredés

azon a helyen

melyet menedéknek hittem

 

Hegymászás

A csúcs felé

fáradalmas út után

újabb emelkedőt sejtek

 

Vihar

Csónakban áll egy bolond

sisakban és pipával

papírral, ceruzával

megpróbálja a hullámokat

rendezni, inteni,

szabályozni, tervezni

 

Az erdőben

Elmélkedésükbe mélyülve

állnak a fák

én is keresem

a gyökereiméi

 

Pihenő

Estefelé a parton

gondolatok felügyelet alatt

nem lettek hangosabbak

az állóvíznél

 

Fájdalom

Nem,

nem hagytál sokáig

tévelyegni

 

Belátás

olykor

túléred az eszemet

 

Élet

Ismerek helyeket

ahol csakis

a szükséges történik

ott csend van

 

Honvágy

Szárnyak siklanak szüntelen

a fény felé

megint

megint

megint

 

Szabadság

neki

minden gondolat

kerülő volt

Fama Fraternitatis R. C.

 

Reggel kinyitottuk az ajtót, mely mögött boltozatot találtunk. Ennek hét oldala és hét sarka volt; minden oldal öt láb széles és nyolc láb magas volt. Holott e boltozatba sohasem sütött be a nap, ragyogóan kivilágította egy másik nap, mely ezt a képességét a Naptól tanulta, s fent volt a tetőzet közepén. Középen sírkő helyett kerek oltár emelkedett egy bronzlappal, amelyen ez állt:

A.C.R.C. A MINDENSÉGNEK EZT AZ ÖSSZEFOGLALÁSÁT ÉLETEMBEN SÍROMMÁ TETTEM.

Az első kör körül ez állt: JÉZUS MIHI OMNIA (Jézus mindenem).

Középen négy ábrát láttunk, melyeket körök fogtak körül. Ezek köré pedig a következőket írták:

1. ABSZOLÚT NINCS ÜRES TÉR
2. A TÖRVÉNY IGÁJA
3. AZ EVANGÉLIUM SZABADSÁGA
4. ISTEN DICSŐSÉGE ÉRINTETLEN

 

Fama Fraternitatis

 

20. A kerek oltár

 

Újra bemegyünk tehát Rózsakereszt Keresztély sírboltjába, hogy vizsgálatainkat folytassuk a Fama utasításai szerint. Tájékoztatásul megismételjük: a „sírboltnál” egyéni létünk titkáról, csodás lehetőségek és erők szerkezetéről van szó, melyek a makrokozmosz hű képeként együtt a mikrokozmoszt képezik, s a tantételt igazolják: „Íme, mi mind Istennek ábrái vagyunk és az Ő ábrázolására teremttettünk.”

A rózsakeresztesek hermészi tanai el akarják távolítani a fátylat a mikrokozmosz titkairól; meg akarnak tanítani minket arra, hogyan ébreszthetjük fel felettes énünk prototípusát (mintapéldányát), Rózsakereszt Keresztélyt, az élet életét az anyaghozkötöttség sírjából, hogy aztán magasabb lehetőségekhez emelkedhessünk. Újra elénk tárják tehát a hermészi iratok titkos beszédét, hogy akiknek van fülük, hogy halljanak és szemük, hogy lássanak, azok ráeszméljenek, hogy isten gyermekeinek hivatottak, s átgondolják feladatukat az emberi lények nagy hierarchiájában.

Ezért hatolunk be újra ebbe a sírboltba, az új születés helyére összekulcsolt kezekkel. s minden emberi kíváncsiságot félreseperve világosságra és igazságra vágyunk.

Az ötletek ránk törő sokasága ellenére korlátozzuk magunkat, és a kerek oltár elé állunk. „Középen sírkő helyett kerek oltár emelkedett egy bronzlappal, amelyen ez állt:

A.C.R.C. A MINDENSÉGNEK EZT AZ ÖSSZEFOGLALÁSÁT ÉLETEMBEN SÍROMMÁ TETTEM.

Az első kör körül ez állt:

JESUS MIHI OMNIA (Jézus mindenem).

Középen négy ábrát láttunk, melyeket körök fogtak körül. Ezek köré pedig a következőket írták:

1. ABSZOLÚT NINCS ÜRES TÉR
2. A TÖRVÉNY IGÁJA
3. AZ EVANGÉLIUM SZABADSÁGA
4. ISTEN DICSŐSÉGE ÉRINTETLEN

Mindez világos és érthető, éppúgy a hetedik oldal, és a két, hétszeresen megnyilvánuló háromszög jelentése. Mindannyian letérdeltünk tehát és hálát adtunk az egyetlen-bölcs, egyetlen-hatalmas és egyetlen-örök Istennek, aki többre megtanított minket, mint amit minden emberi ész kitalálhatna; dicsértessék a szent neve!”

Mielőtt mi is elmondhatnánk ezt a hálaimát és élvezhetnénk a szótlanná tevő örömet, ami a tanulót többek között ösztönzi az ösvényen, nekünk Is tudnunk kell, nekünk is szükségünk van ismeretekre. Ön miért nem tud, miért nincs ismerete? Miért láttak ebben a sírboltban csak halottasházat, melyet néhány szabadkőműves jelképpel díszítettek fel? Mert az ember még messze van a külső körtől, a szélétől; mert nem ismeri a perpetuum mobilét, a „Jesus mihi omnia” örökké tartó, dinamikus ösztönzését; mert semmit sem tudnak a Krisztuselvről, mely lemerül addig a csúcspontig, amelyet az ember elérhet: nem tudnak Jézus mesterről. A „Jézus mindenem” kifejezés ismeretes. Homlokzatokra mázolják és a templom falaira tűzik ki; e szent jelet vészesen megszentségtelenítő értelemben használják. A tömeg az édes Jézusra gondol, aki megvált minket a földi pokoltól és betessékel az örökkévalóságba.

A „mindenem” fogalmában az önző ember karmokat lát, melyek mindent magukhoz rántanak. A legmagasabb elérhetőség, ha az embernek mindene megvan, mindent megragadhat, vérben és halálban gázolva. A minden fogalma az önzés istene, és Jézus lenne a jóváhagyó, a műveltség címkéje. Ez a Jézus megad nekünk mindent; és így hal meg az „igazhitű és szabadelvű” világ, az utolsó pillanatig a prédáért, a képzelt mindenért küzdve, valójában pokolbavonulás közepette.

A halál világában élünk, a halál leselkedik minden sarok mögül. Minden természeti birodalomban a halál mondja ki az utolsó szót. A halálnál ereszkedik le a függöny. Életünket mindenhol megragadja a fekete polip valamelyik csápja. „Együnk, igyunk, vigadjunk, holnap úgyis meghalunkl”

Az ember tudat alatt mégis meg van győződve arról, hogy a halál valami természetellenes dolog, s hogy valami különleges, valami lehetetlenség rejlik a dolgoknak ebben a rendszerében.

És tétován hatol el hozzánk egy olyan korszak isteni ígérete, amikor a „halál elnyeletik diadalra”, amikor az ideiglenes fel fog oldódni az örökben. Ezt a tudatalatti sejtést, illetve tudást a teológusok azzal fojtják el, hogy a földi halállal valami eljövendő mennyországot állítanak szembe, kilátásba:

itt halál, kegyetlen gyötrés, a démonok tánca,

ott mennyország, örök nyugalmával.

Mások azonban tudják, hogy ez csalás; mert ha mi itt a halál minden nézetét elfogadjuk, akkor a személyiségtudatot a másvilágon sem lehet használni. Ezért kell a világosságnak behatolnia ebbe a világba. Ezért mondta egyszer De Hartog professzor, hogy az örökkévalóságnak át kell törnie az időbe. Ezért éget, pirít és lángol Akvárius a tüzes háromszögével; hogy isten megszülethessen az emberek között, és a halál legyőzettessen. Ezért jön Isten szentje, száll le a Krisztus a mi halálunkba, hogy megtanítson minket a halhatatlanságra.

Ezért állítjuk a saját lényünk sírját a szellem elé és azt kiáltjuk; „Kelj fel, jer elő sírodból, s hagyd Krisztust világítani fölötted”. „Jesus mihi omnia!” A tanuló sajátjának fogadja el ezt a felkiáltást, mert tud! Tudja, hogy Krisztus, aki a Jézusemberben alakot öltött a mi földi halálunkban, visszaadja nekünk az elveszett erőket, hogy azok alkalmazásával tapasztalhassuk az örökkévalóságot az időben.

A „Jézus mindenem” tehát nem jámbor beszéd, fecsegés rózsakeresztes nyelven, hanem az Isteni megváltási terv örömteli elfogadását jelzi: Van egy érvényes törvény, és mindegyikőjüknek meg kell tanulnia aszerint élni.

Ezért mondja Krisztus, hogy „nélkülem semmit sem tehettek!” Ha az Ön cselekedete, cselekedeti élete, bármilyen, bármikor és bárhol nincsen őreá, minden élet Urára hangolva, akkor az Ön kísérlete kezdettől fogva eredménytelen.

Önben mélységes, emberi, művelt békére vágyás buzog. A békét elérni azonban teljesen lehetetlen, ha Ön, mint tanuló, nem lépi át a dolgok első körét azzal, hogy elfogadja Jézus Krisztust, minden követelménye szerint.

„De hát”, azt mondják, „e világ békemozgalmai teljesen Krisztus kijelentésein alapulnak.”

Tény, hogy egy csipetnyi igazsággal próbálnak ki tudja mekkora munkát elvégezni; de ez egy sziszifuszi munka, gyerekeknek való társasjáték, ha néha bájosan alakul is.

Az emberek békét követelnek, amellett, hogy mindent meg akarnak tartani! „Mindenük” birtokában még békét is szerelnének. Az ön természetösztöne ez; prédáját zavartalanul akarja élvezni. De gondolja meg, hogy olyan emberek is vannak, akiknek még nincsen meg mindenük, akik többet akarnak. Az emberek millióinak nincsen elég természetes java, milliók élnek és halnak meg a legszegényesebb körülmények között, sőt szükségben. Azt gondolja, hogy azok, ilyen körülmények között, megelégszenek békével? Az ösztön és a természet követelményei egyetlen emberfiánál sem ismernek határt – csak ha újjászületett Krisztus Jézusban. Csak akkor él, hal és tevékeny az ember az Ő megszabadító törvényeinek követelményei szerint. Akkor látni fogja a békétlenség okát, és ezeket fogja semlegesíteni.

A kerek oltár körül négy ábra feküdt. Az ezek körüli körökön ez állt:

Nincs üres tér!

Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy el kell búcsúznunk az ámításoktól, a személyiségtudat tévedéseitől, az eltorlaszolt lét saját készítményű gátjaitól.

Ahogyan Paracelsus szépen megmutatja, minden embernek van egy mindenségi tudata és egy személyiségtudata, az én. Az én, a személyiségtudat a mindenségi tudat látható alakja. Személyiségtudatunk szerint elkülönült lények vagyunk, egók, fókuszok, amelyeknek segítségével a mindenségi tudatnak kell növekednie.

A személyiségtudat szerint én magányos vándor vagyok, zarándok, strapált, szerencsétlen ezen a világon. A mindenségi tudat szerint részese vagyok a mindenségi megnyilvánulás nagy egészének.

A személyiségtudat szerint a mi bolygónk a mérhetetlenül óriási űrbe vész; mindenségi tudatunk látja, hogyan szövődnek egymásba, hatják át egymást a világok rendkívül szép összefüggésben. Nincs üres tér!

Személyiségtudatunkkal, amilyen hiányos, irigyek vagyunk, önzők és gyűlölködők, nagyon levertek vagyunk és kétségbeesünk, ha azt kell látnunk, hogy valaki megelőzött minket a fejlődés ösvényén. Ezért jön le a Krisztus a mi ziláltságunkba, hogy megmutassa nekünk a lehetőségeket, melyekkel személyiségtudatunkat ráhangolhatjuk a mindenségi tudat követelményeire, amelyhez mi mind tartozunk. Ezért mondja a Biblia, hogy „örvendenek a mennyekben egyetlen bűnös ember megtérésén”. Ez sem misztikus fecsegés, hanem éppoly természetes szükséglet, mint a kenyér, melyet Önnek ennie kell, hogy fenntarthassa a testét.

A törvény igája.

Amit eddig megbeszéltünk, az mind a törvények szigorú, súlyos igáját ismertette, melyek alatt nyögünk, rabszolgasorsunkat magyarázta és minden feszültséget az anyag mélypontján. Hogyan dobhatjuk le magunkról ezt az igát? Ezt akkor tehetjük, mondja a beavatott Pál apostol, ha a saját törvényünkké válunk, ha a törvényt betöltöttük és személyiségtudatunkat a követelmény szerint fejlesztettük. Akkor leszünk megváltva a dolgok körforgásától, egyhangú, fájdalmas egymásutánjától, amit a költők énekeltek meg. Akkor tolhatjuk félre a kerek oltárt, hogy az igazi felettes énünk, az igazi énünk, mindenségi tudatunk felszállhasson a kimondhatatlan dicsőséghez. Hogyan kezdjük el ezt a nagy munkát? Hogyan kell betöltenünk a törvényt és hogyan kell Krisztust követnünk azon az úton, amelyet mutat nekünk? Ebben a tekintetben sem hagynak minket tájékoztatás nélkül, mert itt az evangélium szabadsága ragyog; itt a könyvek könyve fekszik harmadik ábraként az életmegvalósítás bronzlapján. Magasabb világból jövő vigaszként világit az evangéliumból az elérés lehetősége számunkra, a szellem és az anyag minden területén átlángoló halhatatlanság, s felénk csendül a dal: „Halál, hol a le fullánkod? Pokol, hol a te diadalmad?”

Rózsakereszt Keresztély sírboltjában, lényünk mélyén, levesszük az evangéliumról a bohócruhát, amibe öltöztették, s legmegalapozottabb ezoterikus tudásunk szerint elfogadjuk Istennek ezt a hatalmas segítségét. Ez az evangélium első pillantást ólomnehéznek tűnik, mázsás súllyal nehezedik ránk, mert követelményei teljesen összezúznak minket. Kardként hasítják szét alantas természetünket. Az evangélium megtámad, megéget minket szeretete tüzével, míg végül nem tudunk már ellenállni neki, míg végül elpusztulunk az alantas, a lenti próbák országában.

Akkor aztán a diadal következik. Orkán erejével ujjonganak a kórusok:

„Dei gloria intacta”, „Isten dicsősége érintetlen”. Tér és idő fölött, minden alantas fölött, messze alakulásunk csatatere fölött örök biztonságban áll Isten dicsősége, Istennek világgal és emberiséggel kapcsolatos terve, mely érinthetetlen.

Sem magasságok, sem mélységek, sem hosszadalmak nem tudnak elválasztani minket Tőle,

Akitől a diadalt kapjuk,

Aki a diadal erejét csiraként, rejtett alkotó lehetőségként oltotta belénk.

A hetedik oldal és a két hétszög teljes világossággal kezdi belevésni értékeit a tudatunkba.

Lényünknek mi a hetedik oldala? Ez a Szent Szellem ereje, a plexus sacralis bennünk felhalmozott forrása, a természetben alvó magasabb alkotóerő. Itt a két hétszög, a kétélű kard, mely elhasítja alantas életünket, hogy végül ünnepeltesse velünk pünkösd ünnepét, a lélek koronázási ünnepét, mellyel legyőzzük a személyiségtudat halálát. Íme, akinek van füle, hogy halljon, annak mindez világos. Akinek van füle, hogy meghallja ezt a hangot, és szeme, hogy lássa a sötétségben megnyilatkozó világosságot, az letérdel, hogy az egyetlen hatalmas, egyetlen bölcs és egyetlen örök Istennek megköszönje kimondhatatlan szeretetét. Dei gloria intacta! És mélységes odaadással, gnosztikus tudás alapján imádkozzák a rózsakeresztesek régi imáját:

Minden áldás és kegyelem a te lényedtől ragyog. Ujjaddal te írtad a természet jeleit, és csak az olvashatja azokat, aki a te iskoládban tanult.

Mindent a te isteni kezeidben látunk. Ezért felemeljük szemeinket hozzád; mert hordozni akarsz minket. Urunk, Istenünk, nem fogunk téged dicsérni, nem fogunk magasztalni, ó dicsőségek fejedelme: mert belőled van, tiéd és hozzád tér vissza minden, és mindent a te szereteted és erőd nyit meg újra. Semmi sem kerülhet el téged. Mindennek a te dicsőségedre kell szolgálnia.

Csak te vagy Isten, senki más.

Azt teszed, amit akarsz, karod hatalmával.

Senki sem hagyhat el téged, te minden mindenben; pompás teremtője a valaminek a semmiből; élj te énbennem, hogy én benned élhessek.

Ámen.

Ki élő oszlop

 

A kimagasló fa mindenkor és mindenhol jelentős szerepet játszott az emberi vallások jelképrendszerében. Erre sok példát ismerünk a vallásos irodalomban, mint például az Yggdraslit, a germánok világ-kőrisfáját az Eddában. És vannak még élő tanúk is, mint a Bad Münder melletti Ziegenbuche („kecskebükk”), melyet egykor valószínűleg Dsiu-bükknek, vagy Zeusbükknek nevezhettek.

Olykor azonban nem csak egyes fáknak, hanem egész facsoportnak, sőt ligetnek volt meg a külön vallási jelentősége. És az ilyen termett emlékművek mellett olykor egyes sziklákat vagy sziklacsoportokat is választottak az elmélyülés helyeivé. Ahol viszont a földsugarak előnyös feltételeket, terepeket teremtettek, de ahol sem kimagasló szikla, sem fa nem volt, ott az emberek mesterséges emlékeket emeltek elképzeléseik kifejezésére. Például köveket hordtak össze, olykor messzeföldről, hogy figyelemreméltó emlékműveket állítsanak fel. Erről tanúskodnak a breton menhirek, Stonehenge és az Ostern-szigetek szobrai is. Kevésbé ismeretes, hogy a Földközi tenger egész körzetének oszlopos templomai homlokzatokkal díszített „menny” alatt összegyűlt oszlopcsoport ábrázolására szolgáltak, nem pedig időjárástól védett helyet akartak képezni valami tisztelt istenkép, vagy az odagyűlő emberek számára. Az oszlopcsoportnak, az oszlopok számának és elrendezésének jelképes jelentősége volt; olykor egyes oszlopnak, pillérnek vagy obeliszknek is. Vajon a későbbi egyes vagy kettős templomtorony ötletét Is ugyanebből az elképzelésből vezették-e le?

Mi volt a mélyebb értelme, hogy a kimagasló sziklában, a fában, a bárdolatlan vagy megmunkált kőben, oszlopban jelképes jelentőség hordozóját látták?

Régi iratok, mint például az Edda, azt közlik, hogy ezek az emlékművek (emlékeztető művek) a beavatásra, vagyis az ember megváltoztatására szolgáltak, vagy ezzel függöttek össze. Ugyanez érvényes a zsidók ószövetségére és a keresztények újszövetségére is. Az ilyen emlékművek megértésének a kulcsát esetleg a jelenések könyvének 3. részében találjuk meg, amelynek 12. szakasza azt mondja: „Aki győz, oszloppá teszem azt az én Istenemnek templomában, és többé onnét ki nem ő, és felírom őreá az én Istenemnek nevét, és az én Istenem városának nevét, az új Jeruzsálemét, amely az égből száll alá az én Istenemtől, és az én új nevemet.”

Ez az idézet tartalmazza a szentelt emlékművek sajátosságának minden lényeges elemét. Mindenkor egy olyan jelöltnek szólnak, aki a megszokott rendből nem csak ki akar lépni, hanem képes azt legyőzni is. Az ilyen ember valami más lesz, olyanná változik, aminek a jelképét látja maga előtt. Ennél azonban nincs egyedül, hanem hasonlók egyesületében áll a világok alkotójának és fenntartójának szentélyében. Meg is jelölik, ilyennek felismerhetővé teszik és védik is őt. Végül azt is mondják, hogy az Igazság és az út újra megnyilvánul felülről, és a mindenkori kozmikus időszak új sugártere képében jelenik meg.

Esetleg még csak arra kell válaszolni az élő fánál, az említett oszlopoknál és a világító oszlopnál miről is van szó gnosztikus-ezoterikus értelemben. Erre csak néhány utalás szolgáljon az olvasónak, aki aztán ezeknek segítségével a saját fáradozása árán vethet világosságot a dolgokra, mélyítheti el ismereteit.

Az általa közzétett irodalomban Van Rijckenborgh úr sok helyen közli, hogy itt az agy-hátgerincrendszer világító tudatlángjáról, a kígyótűzről van szó. Ír a földi, régi kígyóról, mely a halált hordozza magában. És megmagyarázza az új hidrogénoszlopot, melyet a négy szent eledel képez, s amely a gerinc bal és jobboldalán futó nervus simpaticusban és a nervus vagusban fejlődik ki. Említsük meg itt például Anániásról és Zafiráról adott magyarázatát. (Ugyanebbe az összefüggésbe tartozik Lót felesége is, aki sóbálvánnyá, sóoszloppá dermedt, mert nem bírta ki, hogy ne nézzen vissza arra, ami már mögötte volt.) Rózsakereszt Krisztián fáradozása viszont az Olimposz tornyában végzett munkában teljesül. Ami ebben a toronyban történik, az a legjelentősebb, amit csak mondani lehet az élő oszlop alakulásáról.

Az ösvény

 

Néztem a föld mélyébe

és a mennyek magasságába.

És minden nyüzsgött:

tűz születése,

csillagok csillogása,

tűzhányók kialvása.

 

Körbepillantottam,

és minden nyüzsgött:

emberek építenek,

csúcsokra másznak

háborúban pusztulnak.

 

Akkor magamra néztem,

kipuhatoltam a nyugtalan nyüzsgést:

tüzes vágyak születése,

légvárak építése

könnyek áradata.

 

Láttam az emberek szenvedését,

és azt kérdeztem: „Mit tegyek?”

 

Fülemet suttogó hang ütötte meg:

„Légy lépcső, mely a földről az égbe vezet,

amelynek fokain mindenki fénybe mehet.”

De szívem nem nyugodott,

és újra kérdeztem: „Mit tegyek?”

 

És újra suttogást hallok:

„Légy híd, mely partokat összekötött,

mely tartja, hordja őket vad vizek fölött.”

De fejem nem nyugodott, s újra kérdeztem:

„Mit tegyek?”

 

Nem jött felelet;

sem a magasból, sem a mélységből,

sem másoktól, de énbelőlem sem.

 

A tér szótlan maradt.

A „kell” csendes találkozásba olvadt.

Semmit sem tehettem,

csak önfeledten

az ösvényem lehettem.