Pentagram 1988/5

Leszállás saját lényünk alvilágába

 

Egyre több ember ismeri fel napjainkban, hogy vásárló és szabadidőtársadalmunk rozoga alapokon áll. A világ egyesülései, intézményei és kormányai ígérgetésének, hogy egyre nagyobb anyagi jólétért és társadalmi biztonságért fognak jótállni, egyre kevesebb ember hisz, ez nem jelent már elegendő kilátásokat és érdemes életcélt. Ugyanakkor pszi-erőkről (lelki erőkről), magnószalagon másvilági hangokról, kirilán-fényképekről, sugárzáskutatásról, szellemi gyógymódokról és reinkarnációs gyógymódokról szóló könyvek hódítják meg még a hagyományos könyvpiacot is. Egyre fokozottabb az érdeklődés a tudat tágítása iránt, mely áttör minden anyagi határon. Mindezekben a kezdődő Vízöntő-korszak befolyása jut világosan kifejezésre, melynek sugárzása az emberekben az útnak indulás hangulatát kelti és pillantásukat érzéken felüli, új tapasztalatok láthatárára irányítja.

A Vízöntő-korszak befolyását a rózsakereszt Szellemi Iskolája, a Lectorium Rosicrucianum is tapasztalja sok tekintetben. A konferenciahelyeken és a centrumotthonokban például egyre szűkebb a hely. Egyre gyorsabb ütemben válnak szükségessé a bővítések, a centrumok nagyobb helyiségekbe költöznek. Ebből nagy örömmel azt látjuk, hogy az emberiségtörténelemben újra eljött az aratásnak egy időszaka, és olyan erők hatásosak, melyek a velük szemben nyílt emberek számára egy megszabadító utat tesznek lehetővé.

Ennek ellenére nem kerüli el a figyelmet, hogy a Lectorium Rosicrucianum egy-egy előadása vagy tanfolyama után sok hallgató újra csalódottan elfordul. Nemrégen azt írta egy érdeklődő: „A megszabadító út, amelyet Önök be akarnak járni, nem sokkal egyszerűbb-e és nem járhatja-e be minden ember?” Mindenekelőtt azon is panaszkodnak, hogy az ösvény, ahogyan mi ecseteljük, oly „sötét”.

 

A helyes út

A Lectorlum Rosicrucianumnak az a szándéka, hogy a kutató, és a jelenségvilág külső oldalában csalódott emberben felkeltse a belátás világosságát. Ezt az egyetemes igazságtan és bölcsességtan erejével teszi, melyek az isteni szeretetsugarakon alapulnak. Ezeknek a sugaraknak a világosságában a kutató ember számára világossá kell válnia saját személyiségének a sötétsége.

Persze keserves dolog, ha az embert a saját lénye mélységeivel, szakadékaival szembesítik. És minden tudattágítás ebben az irányban egy fájdalmas folyamat az önfenntartó, önérvényesítő, önző ember számára – aminek mindenképpen fel kell ismernünk magunkat. E leplezetlenül megfogalmazott felismerés, hogy bukott mikrokozmoszok lakói vagyunk és hozzá kell járulnunk a saját énközpontú személyiségünk pusztulásához, ha rá akarunk lépni a világossághoz felvezető útra, megdöbbentő, ijesztő és visszataszító.

A Lectorium Rosicrucianumnak ezek szerint meg kell-e változtatnia a munkamódszerét és a Gnózis javait esetleg csupán tetszetősebb csomagolásban kell előterjesztenie? A következőkben szeretnénk megmutatni, hogy a választott útról nem szabad eltérnünk, ha a Lectorium Rosicrucianum eleget akar lenni a megbízatásának. Szeretnénk világossá tenni, hogy miért kell először és mindenekelőtt az énemberek egy bizonyos tudatállapotával kezdeni, ahhoz fordulni; ez az életillúzió tudata. Csakis egy ilyen tudat alapján lehet megkezdeni az utat egy Szellemi Iskolában. És azt is megpróbáljuk megmutatni, hogy az új korszak küszöbén hogyan kelti életre Dante Alighieri is „Isteni színjátékában” ugyanezt a szellemi örökséget és hagyja ránk szellemi hagyományként. Az árja emberiségkorszakban, amelyben élünk, az ember nem fejlesztette ki különös ok nélkül az eszét. Mert ennek pozitív nézete egy tudatos tapasztalatmenetet tesz lehetővé, melynek gyümölcse az önismeret. Csakis önismeret alapján lehet önámítás nélkül rálépni a megszabadító ösvényre.

Mit értünk mi megszabadító önismeret alatt? Ezt könnyen félre lehet érteni, valami pszichológiai módszernek tartani, mellyel az ember hátráltató tulajdonságokai ismerhet fel és dolgozhat fel, hogy az életben sikeresebb és boldogabb lehessen. A megszabadító ösvényen azonban semmiképpen sem efajta önismeretről van szó, mely a személyiségnek saját életterve jobb érvényesítésére szolgálhatna. Az önismerete a megszabadító ösvényen csak akkor lehet hathatós eszköz, ha nem csak egyes személyiségrészleteket, a személyiség egyes nézeteit tárja fel, hanem ha arra szolgál, hogy az egész személyiséget a megszabadító út akadályozójának leplezze le.

Az önismeret egy ilyen célkitűzésének az alapja ennél egy bizonyos tapasztalatkincstár: a karmikus örökség. A földi kényszerekből és korlátozásokból megszabadulni vágyó embernek ez világossá teszi, hogy ezen a világon nincsenek már igazi esélyei. Az ilyen ember minden föld lehetőséget kimerített, anélkül, hogy belső vágyakozását enyhíthette volna.

Egy belsőleg így előkészült ember bizonyos pszichológiai pillanatban egy szellemi Iskola kapui előtt találja magát. Az Ilyenhez fordulunk mi, mint a nyugatnak, a nyugati világnak ma is modern Szellemi Iskolája. Ennek a különös embertípusnak a megszólítása, az ennek való megfelelés, neki érthetővé tenni, hogyan keltheti életre megszabadító képességét, ez egy tulajdonképpeni szellemi iskola feladata. Ez a cél határozza meg egész munkásságát. Ebben nem szabad olyan engedményeket tennie, mely hívását az ilyen embertípus számára nehezen felismerhetővé tenné. Az üzenet pedig nehezen lenne felismerhető, ha nem jutna világosan kifejezésre, hogy az új embernek az ő Isteni képességeihez való felmenetelét a személyiség pusztulásának, egy „áldozati halálnak” kell megelőznie.

 

Dante „Isteni színjátéka”

A megszabadulásra törekvő embernek ehhez a kiindulópontjához csatlakozik Dante is „Isteni színjátékával”. Ebben a klasszikus görög irodalom mintájára készült költeményben, melyet gyakran a középkor legjelentősebb művének mondanak, Dante jelképesen a saját szellemi útját írja le. A görög tragédiákkal szemben művét komédiának, színjátéknak nevezi, mert a Krisztuserőben jó véghez vezet.

Dante annak leírásával kezd, hogyan téved el életútján egy sötét erdőben. Keserves utat kellett bejárnia egy völgyben, mielőtt a hegy lábához ér, mely tévelygése végének ígérkezik. De három ragadozó – párduc, oroszlán és nőstény farkas – állja el az útját, mely a hegyre vezetne. Ebben a kétségbeejtő helyzetben megjelenik neki az árnyak birodalmából Vergilius, az időszámításunk előtti század római költője. Dante szívesen elfogadja őt vezetőnek. Vergilius azonban félreérthetetlenül megmutatja neki, hogy a hegyre közvetlenül, egyenesen felvezető út az ő számára el van torlaszolva. Dante tehát, mivel nincs más választása, követi Vergiliust az alvilágba, felismerjük-e ebben a jelképes elbeszélésben saját tanulói helyzetünket? Az ősidőkben mikrokozmikusan lekerültünk a helyes útról, a földi világba tévedtünk és elvesztettük a világos belátást, a valóság és a látszat megkülönböztetését. Van azonban bennünk egy vágyakozás, mely pillantásunkat az üdvösség hegyeire irányítja. Ezeket a hegyeket azonban a saját erőnkből akarjuk megmászni. És éppen ebben a kísérletben, hogy a megszabadító utat saját személyiségképességeink erőivel akarjuk megtenni, felismerjük korszakunk sokrétű fáradozásait. Ezek arra irányulnak, hogy az okkult gyakorlatok és módszerek számtalan ajánlata szerint úgyszólván a saját hajunknál fogva magunkat húzzuk ki a mocsárból. Ezeknél a kísérleteknél pedig végül is az alantas, bennünk lévő földhözkötő erők miatt, az alattomos, saját hasznát néző ész, a gőgös, önfenntartó akarat és a tisztátalan, életvággyal telt szív miatt újra meg újra kudarcot vallunk. A pozitív oldalon csak egy erős vágyakozás van birtokunkban zálogként, mely az atyaerő érintését akarja. Ha aztán a hegy megmászásának hiábavaló kísérleteibe belefáradtunk, akkor csillapíthatatlan vágyakozásunk egy pszichológiai pillanatban kapcsolatba hoz az Istenbirodalomnak egy küldöttével, egy vezetni tudó erővel, egy szellemi iskolával.

A Szellemi Iskola azonban vágyakozásunkat először józan irányba tereli: ez a tudat menete saját lényünk alvilágaiba. Az alvilág a mi tudatalattink. Ez mindannak a megőrzőhelye, amit tudatunkból kiszorítottunk, és mivel nem bírtunk vele, elfojtottunk. Miért kell foglalkoznunk ezzel az árnybirodalommal? Miért szükséges, hogy ilyen ijesztő és kínzó módon vezessenek önismerethez, a tisztulás hegyének azonnali megmászása helyett? Nem haszontalan pszichologizálás-e ez, valahogyan a por felverése házunknak rég lakatlan szobáiban?

 

A pokol bejárása

Reménykedhetünk-e, hogy el tudunk menni a ragadozók mellett, melyek természetünknél fogva vagyunk? Felépíthetjük-e az új házat a régi lebontása nélkül, holott az épületkövek annyira különbözők? Miért áll Dante pokolkapuja fölött a felirat:

„Aki itt belép, hagyjon fel minden reménnyel!”

A pokolraszállásnak arra kell megtanítania a személyiséget, hogy a megszabadulásban végeredményben nem részesülhet, ellenkezőleg, pusztulásra hivatott: a felemelkedés minden reményét, a saját személyiség isteniesítésének reményét fel kell adnia. És ez a pont a kiábrándító sok ember számára a Lectorium Rosicrucianum üzenetében. Aki még abban reménykedik, hogy másképpen tudja elkerülni az őbenne lévő ragadozót, az a megszabadító kéznyújtást egyelőre elutasítja. A vezetőt követni a pokol kapuján át, megkezdeni a pokolmenetet, ez a Szellemi Iskola tanulóságának első fázisa.

A kiviruló rózsa világosságában először is felismerjük saját sötétségünket.

Ezzel szert teszünk a belátásra, hogy természetes énünk, eredete és alakja szerint, valami beavatásra alkalmatlan, s így le kell bontani. Belátjuk, hogy Authádésznak, az öntelt, követelődző, önfejű akaratnak le kell mondania. Vágyakozásunk csakis így válik üdvrevágyássá. A személyiség csakis így enged a Krisztuserőnek, önkéntesen, a Gnózisnak, belátásból, hogy az hathasson. És csakis így szabadulunk meg a rögeszmétől, hogy saját erőnkből szerezhetünk meg valamit, ami örök értékű lenne.

 

Megszabadulás a rögeszmétől

Erre az előkészítő útra megy Dante is. Azzal, hogy Vergiliust választja vezetőnek, Dante ugyanakkor a korábbi beavató utakra utal. A költő Vergilius ugyanis „Aeneás” című művében a maga módján kísérelte meg a görög és a római hagyomány összekapcsolását. Hősét Aeneást, szintén behatoltatja Hádészba, az alvilágba, hogy tájékozódjon sorsa és megbízása felől.

Ott aztán Aeneás megtudja, hogy Róma alapítójának ősatyja, „előfutára” lesz. Róma pedig Istennek hét halomra, a szent Hétszellemre épített városa. A Biblia nyelvén azt mondanánk: János Jelenéseinek „új Jeruzsáleme”. Dante ezen felül, alvilági útjáról, a felismerés javaiként mindenekelőtt a keresztény erényeket, a megbánást és az alázatot hozza magával belső birtokként. Az ebbe az előkészítő folyamatba való bemenéssel megrajzolja a tüzes háromszögnek, a klasszikus rózsakeresztesek Trigónum Igneumának első oldalát. A tanulóságnak ezt a fázisát az jellemzi, hogy a tanuló még erősebben elmélyülve és filozofálva a számára feltárult belső látással foglalkozik. Az árnybirodalom alvilágában így Danténak eddigi életéből ismert alakok lépnek belső szemei elé. Mostani szenvedésük Danténak, a felismerés világosságában, hibáik és helytelen viselkedésük szükséges következményeinek tűnnek. Dante felismeri szégyenüket; ők maguk a felismeréssel szemben vaksággal vannak sújtva, ami a pokolba való száműzetésüket okozta. Ezzel az endúra kezdődő folyamatát ecseteli. Nem bír már semmiféle szépítgető, művelő éntevékenységet sem; mert éppen ez volt a tudatalattiba való elfojtás oka. A saját önteltség káprázatának leplezetlenül kell a tudat elé kerülnie. A tanulónak pedig ki kell bírnia ezt a látást, el kell viselnie – „endurer”, ahogyan ezt a franciák mondják.

A tisztulás hegyéhez vezető út a gonoszon, az alapvető bukottság egész terjedelmének felismerésén, a világnak és emberiségnek az Istentől való nagy távolságán, vagyis legbelsőbb lényünk magján vezet át. Ezt ecseteli Dante azzal a drasztikus képpel, amikor Vergiliussal a jégbeszorult hatalmas Lucifer bőrén vonul felfelé. Így jutnak egy sziklahasadékhoz, amelyen átmászhatnak a tisztulás hegyéhez.

Ez a sziklahasadékon való átfurakodás egy születési folyamat benyomását kelti. És valóban ez az a pillanat, amikor az új lélek megszületik; ez az úgynevezett második szidérikus születés. Az új lélek megszületésre-serkentése a tanulóság második fázisának a feladata.

 

A tisztulás hegye

Az előkészítő folyamat eredménye, vagy gyümölcse mindenekelőtt az alázat. Az alázat annak a tudata, hogy az ember önmagától és saját erejéből semmire sem képes. Ezután az a fontos, hogy tovább menjen az úton: szője meg az elkészítő szőnyeget, hogy erősen az építmény négyzetén alapuljon, megrajzolja a Trigónum Igneum második oldalát, vagy Dante hasonlata szerint megmássza a tisztulás hegyét. Ehhez az alázatra van szükség, mely a pokolmenet miatt belső birtokká vált. A költői hasonlatban Dantét náddal övezik fel, az alázat növényével, mert engedelmeskedik, beletörődik a hullámverésbe. Arcát pedig megmossák annak jeléül, hogy további feladatait világosan látja maga előtt. Az énnek tehát el kell csendesednie az élet tengerének viharaiban. Teljesen meg kell nyitnia magát a Gnózisnak: el kell pusztulnia Jézusban, az Úrban. Ez a tisztító erő összetörő jellegű. A régi házat le kell bontani, Jeruzsálem templomát „három nap alatt” újjá kell építeni. Az új léleknek tisztaság közepette kell növekednie, az alkémiai folyamatnak meg kell kezdődnie. A tisztulás hegyének megmászásánál a jelöltnek már nem szabad a puszta szemléletnél, filozofálásnál és vitatkozásnál elidőznie. Rá kell térnie a megszabadító cselekedetre, a tétlenséget és a megrekedést, valamint a bénító ön-tudatlanságot le kell gyűrnie. A tisztulás hegyének lábánál tehát a késlekedőket szüntelenül intik és ösztökélik. A jelölttől most egy olyan képességet várnak el, amelyet aktív megengedésnek nevezhetnénk. Együttműködő megengedés valami kéz-a-kézben dolgozás az új erővel, amelyet az eddigi ösvény által rendelkezésére bocsátottak. Így Dantét és Vergiliust is most már egy angyal kíséri, aki a felmászásnál fokról fokra segédkezik. Az az út ez, amelyen a Szellemi Iskola tanulóival a harmadik fázisban jár. Ez az aktív engedés, ezzel az Istenbirodalomból származó segítő erővel való együttmenetelés a dialektikus tudat számára ellentmondásnak tűnhet. Ez azonban nem más, mint építőművészet, a „halj meg és legyél”. A csatlakozó pont ekkor a megerősödött, hívó üdvrevágyás, melyet a Gnózis nem hagyott válasz nélkül: ahol a tanuló megtett egy lépést a megszabadító élet felé, ott a Krisztuserő két lépéssel megy eléje. És ez az ösvényen való haladás csalhatatlan jele.

Most aztán a jelöltet, aki ruháit fehérre mosta (jelölt = kandidátus, candidus = fehér) a szőnyeg négyzetén lehessen találni egyértelműen irányulva, viszálymentesen, harmonikusan jár el tevékenységei változtatásánál és a csoport egységében áll. Ezzel arról a tevékenységről van szó, amelyet a személyiségembernek kell kifejtenie, így működik együtt a benne lévő másiknak, az Isteni embernek a kialakulásán. Az ilyen kivételes tevékenység nélkül semmi tartós, semmi örök értékű sem keletkezhetne bennünk. Így kell állnunk az önlegyőzés harcoló egyházában.

Persze hogyan is juthatnánk el ilyen tevékenységhez, ha nem mentünk át az önismeret folyamatán? Hogyan is láthatnánk még az énember saját erejében bármiféle perspektívákat? Hogyan is érthetnénk meg az Élet Szerzetének segélynyújtását és hogyan tehetnénk különbséget a megszabadító és korlátozó erők között, ha nem vezettek volna le minket először a saját lényünk szakadékaiba. Önismeret hiányában nem alakulhat ki az egyértelmű irányulás, a határozott egyirányba-törekvés; mert egy ilyen irányulás alapja a keservesen tapasztalt üdvrevágyás a dialektikus mozgalmasság közepette. Ha a személyiség vágyainak még sok földi kapcsolata van, akkor a megszabadító célra való irányulás veszendőbe megy, akkor a Gnózisnak vissza kell húzódnia. Mert az üdvrevágyást az önismeret hívja fel és teszi hatásossá. Önismeret nélkül a viszálymentesség sem érhető el; mert veszekedéssel és kritikával önmagunkat határoljuk el környezetünktől és embertársainktól: magyarázkodunk és hibáztatunk. Környezetünk azonban, életterületünk, éppen ránk vonatkozó dolgokat akar közölni velünk. Mert a mindenkori élethelyzeteket magunk hívtuk fel mágnesesen és vonzottuk magunkhoz. Ha viszályban vagyunk, akkor nem engedünk magunkhoz olyan észleléseket, amelyek tükröt tartanának elénk, vagy elfojtott dolgokat hoznának napvilágra. Ha viszont átmentünk a saját poklunkon, akkor már nem veszekszünk, hanem a múlandót, a pusztulásra ítéltet hagyjuk, ahogy van. Akkor teljesen abban az erőben reménykedünk és bízunk, amely „lényünkben lévő társunkat” újra életre tudja kelteni. Gondolati és asztrál tevékenységünk akkor erre a folyamatra irányul. Önismeret hiányában a jelölt a tevékenységei változtatását sem tudja harmonikusan véghezvinni; mert az ilyen harmónia belső egyensúlyt és nyugalmat feltételez. Erre viszont csak akkor talál rá, ha tudatában van, hogy önhatalmából semmit sem vihet véghez. Csak akkor hagyják őt hidegen az élet tengerének változó hullámai és viharai, erejét nem fecsérli el a kívánatos utáni hajszában és a nemkívánatosnak a kivédésében. Önismeret nélkül végül is a csoportegységet sem tapasztalhatjuk; mert csoportegység a személytelen, személyt nem néző szeretetszolgálaton alapul, amelybe kivétel nélkül mindenkit beleértünk. A rokonszenv és az ellenszenv ellenben mindig kizáró. Aki átment a saját poklán, az tehetetlenségében és segítségreszorultságával egynek tudja magát minden társával az ösvényen. Fényretörekvésébe így mindenkit képes beleérteni, akik ugyanazon fáradoznak. Az önismeret tehát, mely a Gnózis megnyilvánító, leleplező világosságában növekedett, a tisztulási folyamat szükséges feltétele, s így elengedhetetlen a megszabadító menet folytatásához.

 

A paradicsom

Ha aztán a jelölt így, az endúrában állva, elkészítette az ösvényeket a Gnózisnak, akkor kirajzolódik a tüzes háromszög harmadik oldala. Az „ideiglenes tűz” után, amelyet a pokolramenetben tapasztalt, majd a tisztulás útja és az új lélek növekvése után, most részesül a Szent Szellemtűzben, a megvalósító erőben. Amikor a tisztulás hegyének csúcsára ér, betetőződik a transzmutáció és a transzfiguráció folyamata.

Amikor Dante Vergiliussal bántatlanul átment a tűzpróbán, akkor Vergilius betöltötte vezetői feladatát. A pozitív karmikus örökség, a még személyiséghez kötött, „pogány” képesség, amelynek Dante a keresztény kor előtti költővel, Vergiliussal ad kifejezést, a mikrokozmikus rendszernek több szolgálatot már nem tehet. A lélek most már eléggé előkészült, hogy egyesülhessen magával a szellemmel. Ezt a szent szellemerőt Dante az általa eszményien szeretett Beatrice alakjába öltözteti. Most eljött az a pillanat, amikor a bibliai történet szerint Jánost lefejezik és Jézus, a Krisztus veszi át az abszolút és közvetlen vezetést. A személyes akarás utolsó maradéka, mely még megvan az üdvrevágyásban, most teljesen a Krisztuskapcsolatba olvad. A jelölt teljesen alárendelte magát az Isteni akaratnak.

Az útnak ezen az utolsó szakaszán, melyet Dante valami földi paradicsomra („Isten erdejére”) és egy mennyei paradicsomra oszt, az Iskola legmagasabb nézetének tanulói járnak. Ez az út, mint Dante paradicsoma, egy anyagi és egy nem anyagi nézetre oszlik. A földi paradicsomban a tanuló, minden földi kötöttségtől megszabadultam tevékenyen a megváltó mű szolgálatában áll, tudva és teljes önfelelősségben.

A mennyel paradicsomban aztán, melynek Dante művének egész harmadik részét szenteli, belép az örökkévalóság körébe. Emelkedik egyik pompáról a másikra, egyre világosodó, felismerő látással. És tanúbizonyságot tesz arról, hogy szellem és lélek egy Istenben és Istenből lévő életben egyesült, így ismerjük fel világosan Dante művében a transzfigurista jellemvonásokat.

Munkája a megszabadító út kezdeteként azt ajánlja nekünk: „Ember, ismerd meg magadat, így megismered Istent és a világot”.

A Rózsakereszt modern Szellemi Iskolája is azt kiáltja nekünk: „Önismeret a templomhoz vezető kapu. Önismeret a megszabadulás kapuja”!

A belső világosság

 

Az emberiségnek az úgynevezett szükségrenden belüli fejlődése folyamán voltak olyan időszakok, amelyekben az emberek tudata nem volt annyira bezárva a háromdimenziós élet anyagisága folytán, mint manapság. Azokban az időkben az anyagi korlátozottság nem volt olyan erős, az ember a tudatával inkább az éteri területeken tartózkodott, és még bizonyos fokig tudatában volt éteri lényének, és annak, hogy ez összefügg a nyers anyagi testtel. Azért volt akkor az is lehetséges, hogy az embernek szellemi tudatában felülről adjanak útmutatást életútján. Ezekben az időszakokban voltak itt magasabb életterületekről származó lények, akik az akkori emberiségnek segítségére lehettek és akiknek az volt a feladatuk, hogy az emberiséget közvetlenül irányítsák. Mert Isten egész teremtésének, legyen az bármilyen stádiumban és bármilyen állapotban is, valamivel a durva anyagi fölé emelkedett, vagy erősebben megkristályosodott állapotban az anyagban, egymással tökéletesen együtt kell működnie és élnie. Ez olyan törvény, mely minden együttélés alapját képezi. Természetesen nagy különbség azonban, hogy ez kikényszerített együttélés-e, vagy pedig az ember szabadon és ezen egyetemes törvényt ismerve áll-e a harmonikus együttélés szolgálatában? Ez a törvény, ez az egyetemes alapelv az élet minden megnyilvánulásában, így tehát mai életterületünk elromlott és károsult létállapotában is érvényesül.

A szabadság szintén olyan alapzat, amelyen a teremtés nyugszik, amelyen tovább építhető valamennyi lény egyre nagyobb dicsőségére, akik építésén együttműködnek. Vagy nem működnek együtt, és ekkor haladéktalanul működni kezd az ellentermészet, a szembehelyezkedés, az ellenállás, az önfejűség, az én. Az én pedig korlátozottság, fogság és fájdalom. E létállapot miatt a tudat elvakul, és a lény potenciális erőközpontja pusztító tűzzé robban szét, mely kisiklik az ellenőrzése alól. Ennek következménye fájdalom, fájdalom a megvilágosodás általi észretérés és az egyetemes törvényszerűségek megismerése érdekében, amelyeket nem lehet áthágni.

Így jutott az ember a két pólus, a két véglet, a jó és a rossz közé, és ennek megfelelően kell élnie. Isten tökéletes dicsősége sohasem kerülhet veszélybe; csak egy helyzet, egy életterület keletkezik, amelyben ezt a tapasztalatot meg lehet szerezni. Ezzel kapcsolatban beszél Jakob Böhme „lezárt világról”, mely elsősorban, vagyis lényegében el van választva az istentermészettől. A magasabb életterületek lényei által az akkori emberiség szellemi tudatán keresztül adott vezetést folyamatosan fel kellett adni az állandóan növekvő elanyagiasodás és az ezáltal egyre fokozottabban megjelenő megkristályosodás miatt. Ugyanakkor egyre nagyobb lett a félrevezetés és a tévedés veszélye. Az anyagi test megkristályosodásával az ember elveszítette az éteri-szellemi látás képességét.

A szellemi képességeknek megfelelő szervek azonban még mindig megvannak az anyagtestben, de tudatunk már nem tudja használni, vagy nem tudja helyesen használni azokat. Ismerjük a régiek álmairól, látomásairól és a harmadik szemmel való látásról szóló mítoszokat és legendákat. Ősrégi mesék is vannak az embernek úgynevezett isteneivel való érintkezéséről. Mindezeket a híreket és elbeszéléseket sokáig a mesék birodalmába utasították. A modern, tudományra irányuló ember pedig megmosolyogja ezeket az egyszerű meséket. Valóban, ahogyan az ember előrehaladt az el- anyagiasodásával, tudata úgy kötődött egyre erősebben az anyagi érzékszervekhez és az értelem eredményeihez, így jutott Descartes feltételezéséhez: „gondolkodom, tehát vagyok”. Mások ezt tovább fejlesztették, és azt mondták: „amit gondolok, az vagyok”. így végül is megérkeztünk a hideg ész időszakához, annak az észnek a korszakához, mely „mindenre” képes. A természettudomány vallása nagy időket él, bálványa a jólét, és a technikának kell megteremtenie a paradicsomot a földön.

A szervek és képességek, amelyeket az éteri-anyagi tudattal bíró ember valamikor használni tudott, még mindig az emberben nyugszanak, ha teljesen betokosodott és szunnyadó állapotban is. Ha közvetlen segítség és vezetés „felülről” már nem is lehetséges, mégis beszélhetünk közvetlen segítségről. Ez egy olyan fáradozás, mely elsősorban az emberiséghez szól sugárbefolyások és sugárimpulzusok útján jön hozzánk. Az emberiség azon része számára, mely a tapasztalat útján bizonyos fokú fogékonysághoz jutott és ezeket az impulzusokat tudatosan vagy öntudatlanul felfogja és ezekre reagál, szellemi iskolák nyílnak meg, intézmények, hogy ezeket az embereket továbbsegítsék. A szellemi iskolának egy adott pillanatban meglévő elektromágneses tere akkor átveszi a vezetést a kollektív sugárzástól. Ez az elektromágneses tér a reagáló tanuló előtt megy az úton, amelyre a tanulónak rá kell lépnie. A modern Szellemi Iskola sugártere az embernek még szunnyadó szellemi képességeihez is fordul, de a szív rózsája alapján, és ugyanakkor a tanulónak arra való készsége alapján, hogy az endúra útját, az énösszetörés útját járja. Ha ez a két feltétel teljesült, akkor lehet az ember alvó szellemi képességeit megszabadító értelemben, önmegszabadító értelemben felébreszteni.

És itt mutatkozik meg a nagy félrevezetés is, meg azok a veszélyek, amelyekkel minden okkult út jár. A mai időkben ezek különösen veszélyeztetik a kutató embert. Éppen ezért emeli fel hangját a modern Szellemi Iskola korszakunkban, és ezért akarja megmutatni a megszabadulás egyetemes útját mindenkinek, aki ezt akarja, olyan közvetlenül, amennyire csak lehetséges. Az ember durva-anyagi szerkezetének két szerve, a biológiai működés mellett az ember szellemi útja számára is nagy jelentőségű. Ha az ember sikerrel akar rálépni a megszabadulás útjára, akkor ezeket a képességeket nem szabad károsítani. Itt a hipofízisre és az epifizisre, vagyis az agyalapi mirigyre és a tobozmirigyre gondolunk. Ezek a szervek az ember potenciális szellemi képességeit képviselik. Mindkét belső elválasztású szerv a főszentélyben található és rendkívül fontos az igazi szellemi tudatossá válás folyamatánál.

Ebben az összefüggésben hívjuk fel figyelmüket egy különös jelenségre: sok, mindenekelőtt fiatal ember törekszik nagyon erősen a tudattágításra. Ezek az emberek valóban egy beköszöntött, új időszak impulzusaira reagálnak, de sajnos negatív módon, és minden rendelkezésre álló eszközzel, különböző jógamódszerekkel, ezeknek minden okkult következményével együtt; pusztító vegyszerekkel, melyeket a „drog” gyűjtőnév alatt foglalunk össze. Olyan ez, mint valami járvány. Szellemi szempontból bizony pestisnek nevezhető.

Mi történik az ilyen kísérletek során? Többek között a két fent említett szervet, az agyalapi mirigyet és a tobozmirigyet nagyon is negatív módon túlerőltetik és éteri minőségüket feltörik. Ennek következménye zavaros, ellenőrizhetetlen fogékonyság lesz mindenféle anyagtalan benyomással szemben, mely az ember saját lényéből, a tudatalattiból, vagy kívülről jön, s amely az illetőre negatív hatást gyakorol. Az ilyen ember anyagi szerkezetében a két említett szerv fokozottan kezd működni, a belső elválasztású szervek is fokozottan termelnek, ami többek között az idegrendszert támadja meg. Ezzel a szerkezetben valami elégés keletkezik, mely nagy lelki zavarokat és felbomlást okoz. A pszichiátereknek rengeteg dolguk van ezzel, és semmire sem mennek vele.

Tudjuk, hogy ilyen módon sok embert ért már komoly lelki, szellemi és testi károsodás is. Ezért hívjuk fel a figyelmet arra, hogy a kutató embert nagy veszélyek fenyegetik és komoly félrevezetéseknek van kitéve. A könyvpiacot jelenleg úgyszólván elárasztotta az olyan irodalom, amely mindenféle módszert ismertet a magasabb tudat, a tudat tágítása, a tisztánlátás, tisztánhallás, a csakrák használatbavétele és az érzékszervek érzékenyebbétételének az elérése érdekében. A készlet bőséges, túl nagy is ahhoz, hogy mind felsoroljuk.

A modern rózsakereszt Szellemi Iskolájának azért is fel kell szólalnia figyelmeztető értelemben, hogy a komolyan törekvő embert megóvja a sok tévúttól, amelynek ki van téve. Ezért idézzük Máté evangéliuma hatodik részéből a 22. és 23. szakasz mélyértelmű kijelentéseit: „A test lámpása a szem; ha azért a te szemed tiszta, a te egész tested világos lesz. Ha pedig a te szemed gonosz, a te egész tested sötét lesz. Ha azért a benned lévő világosság sötétség: mekkora akkor a sötétség?!” Ebben az idézetben a szem, az észlelés érzékszerve áll a központban. Nyomatékkal megállapítják továbbá, hogy a szem a lélek tükre. Ha a világosság az emberben nincs elsötétedve, akkor a szem azt tükrözi, hogy ez a belső fényforrás az egész lényt kivilágítja.

Látják, ez hát a kulcs: aki igazán részesülni akar a belső megvilágosulásban, annak figyelmét először is arra kell irányítania, hogy mennyire borult sötétségbe a benne lévő világosság. A rózsakereszt rózsáról, a szív rózsájáról, isten ősatomjáról, a visszatükrözőatomról beszél, mely képes visszatükrözni a Krisztuspránát az egész lényben, és amely a jelöltnek megmutatja az igaz utat, a megszabadulás útját. Amiket cikkünkben eddig megbeszéltünk, annak indítéka a kísérleti tudománynak egy meglepő felfedezése volt, amely azonban segíthet nekünk belátásunk növelésénél és következtetéseink levonásánál. Itt egy vizsgálatról van szó a tobozmiriggyel kapcsolatban. Nemrégen még úgy vélték, hogy a tobozmirigy egy hatástalan szerv. A hiteles, igazi szellemi munkások azonban mindig is más véleményen voltak, és ami az ezoterikus területen régóta ismeretes volt, mint megannyiszor, igazolást nyert a hosszadalmas tudományos úton. Az ezoterikus területen ezt az ismeretet csak az erre alkalmasnak tartott jelölteknek adták át. Szóval a vizsgálat eredményei a következők: A tobozmirigy szerkezete meglepően sokban egyezik a szem szerkezetével, de fordított értelemben. Ez a „szem” ugyanis inkább befelé néz és igen szoros kapcsolatban áll az ember kedélyállapotával, belső életével, a pszichéjével, a lelkivilágával. Meglepő, hogy ugyanakkor szoros kapcsolatban van mindkét szemmel. Felfedezték, hogy a szemből impulzusok haladnak a fej egyik fontos ideggócához, ahhoz a ponthoz, ahol a gerincvelő lép be az agyba. Az impulzusok onnan továbbhaladnak, elérik a tobozmirigyet és ezt szintén reagálásra késztetik. Az impulzusok a szem pupillafalának összehúzódásával és kitágulásával keletkeznek. A pupilla reakciói különböző kedélyállapotok következményei; ilyenek például a lelki sokk, az ijedség, öröm, hirtelen harag, mindazon jelenségek tehát, amelyek az ember vérmérsékletével függenek össze. Ezek a reakciók villámgyorsan a tobozmirigyhez, onnan pedig az agyalapi mirigyhez jutnak. Az agyalapi mirigy az ember érzelemközpontja és közvetlen kapcsolatban, mindenekelőtt lelki kapcsolatban van a szívvel.

Aki mindezt átgondolja, az világosan látja, hogy ebből milyen következtetéseket vonhatunk le szellemi utunkat illetően. Ami lelki központunkban lejátszódik, az nagymértékben az anyagi élethez fűződik. Hiszen tudatunk anyagi létünkhöz van kötve. Tudatunk sötétben van. Ennek a felfedezése okozza sok embernél a tudatmegújulásra való vágyakozást.

Ami lelkünkben lejátszódik, azt a mi tobozmirigyünk „látja”. Azok a központok, amelyek hivatásuknál fogva szellemi értelemben fontos szerepet kaptak, tökéletesen belső életünknek ezen alkatára vannak hangolva, mely különösen gondolkodásból, akarásból, érzésből, cselekvésből és az ahhoz kötött tudatból áll. Az agyalapi mirigyben kell megnyilvánulnia a jelölt lélekközpontjának. A tobozmirigyközpontnak meg kell nyílnia az egyetemes szellemtér érintése számára. A két belső szem azonban az elsötétült tudat bilincseit hordja, mindaddig, amíg belső világosságunk sötétség. Ezért nyilvánvaló és érthető, hogy a Szellemi Iskola tanulóit egy belső forradalom, egy új életmód szükségszerűsége elé állítja, mégpedig a lélek felébresztésének szükségessége elé, mely majd képes lesz a sötétséget elűzni. Ezért irányítja a tanuló belső, a szó szoros értelmében forradalmi életmódját teljes mértékben arra a világosságelvre, amelyről a Krisztus beszél Máté evangéliumának 6. részében. Belső munkája elsősorban:

a gondolati életére, a vágyéletére, az életösztönére és arra, amelyre ez serkenti, valamint a cselekvési életére irányul, mely a három másikból jön létre. Vajon olyan minőségű-e az épületnek ez a négy oszlopa, hogy méltán a belső templom támaszai lehetnek? Ebben pedig meg lehet-e gyújtani a világosságot? Erről van szó! Az új életmódnak, amelyet a modern rózsakereszt mutat a tanulóinak, nincs más célja, mint Krisztus szavának megerősítése: „Menjetek be a szűk kapun! Mert széles az az út, amely a veszedelemre vezet.” Aki ezekben az időkben igazán keresi a megszabadulás útját, annak nagyon meg kell szívlelnie ezt a figyelmeztetést.

 

Szellemi Vezetőség

Az univerzális Gnózis: XIX. A halász hálója

 

A Gnózisról szóló előző levelünkben az olvasó figyelmét arra a szent mesterségre irányítottuk, amellyel a tanuló foglalkozik; ez a halász, az emberhalász hivatása.

Hogy mindezt még jobban megértse, ahhoz az igazi dolgozó munkaeszközét, a halászhálót kell a tudata elé állítanunk.

A „háló” a személyiségben az aurikus térség, vagyis a lélegzőtér, az Egyetemes Szerzetben pedig a Mozdulatlan Birodalom jelképe. A Krisztuslény az a háló, amellyel az Egyetemes Szerzet kivonul, hogy átfogja, átölelje a bukott világot és emberiséget.

Az olvasó valószínűleg tudja, hogy az emberi lélegzési térségnek mágneses képessége van, amelynek két nézetét különböztetjük meg, a vonzást és a taszítást. E mágneses képesség fajtája és minősége szorosan összefügg a vérrel, az idegközeggel (ideg-fluidummal) és a belső elválasztású szervekkel. Azt lehet tehát mondani, hogy az ember hálója bizonyos meghatározott módon van megszőve. Az emberi aurikus hálóval csak azt lehet megfogni, ami megegyezik vele. Erről állandóan gondoskodik az aura természetes vonzó mágneses képessége. Világos, hogy az aurába semmi sem juthat be, ami vele nincsen összhangban. Hogy ilyesmi ne juthasson be, arról pedig kétségtelenül az aura taszítóképessége gondoskodik. Az olvasó tudja, hogy az emberi tudathoz bizonyos „akarat’’ is hozzátartozik. Ezt az akaratot vagy az ész, vagy a vágyakozás mozgatja, ösztönzi, vagy pedig mind a kettő. Így megtörténhet, hogy valaki bizonyos pillanatban azt akarja eltaszítani, amit az aura éppen természetes módon vonzani akar, vagy olyasmit akar magához vonzani, ami az aurikus minőségnek nem felel meg. Az előző esetben elkeseredett harc keletkezik, amelyben az ember mindig veszít. A második esetben aurikus, tehát testi károsodás lesz az eredmény, azaz a háló elszakad, ennek minden vészes következményével. Nem véletlen, hogy az akaratot marcona erőnek, harcos valaminek nevezik. Az akarat tüzével, az akaratossággal nagy szerencsétlenségeket lehet okozni. Minden tanulónak meg kell értenie, hogy mielőtt használatba vehetné az akaratát, jónéhány előkészületet kell tennie. Az akarat mágikus képesség, az akarat alkotó képesség, tehát logikus, hogy az alkotás területének teljesen egyeznie kell az akarat fajtájával, mielőtt az akaratot használatba vehetnénk. Ez nem jelent mást, mint hogy az aurikus szférának valóban hatalmában kell állnia, hogy eltaszítsa, amit az akarat taszítani akar, s képesnek kell lennie magához vonzani, amit az akarat bele akar vonzani a rendszerébe.

Világos tehát, hogy teljes életmegváltoztatásra, teljes megfordulásra van szükség, hogy az aura együttműködhessen a marcona akarattal. Így az is világos, hogy csaknem mindenki naponta azzal foglalkozik, hogy szerkezetében a tüzes akarattevékenység valamilyen következményének bonyodalmait bogozza ki.

Ha a háló elszakad, tehát az említett módon helytelenül élünk, s ennek következtében az aura természetes állapota megzavarodott, akkor az ember bizonyos időre különböző erők játékszerévé válik, melyek hozzájárulnak az állapotához és visszaélnek vele. Az elszakadt hálóval semmit sem tudunk megtartani vagy távoltartani, amire azelőtt normális esetben képesek voltunk. Az élet tengerének hullámai ekkor elárasztanak minket minden szeméttel, ami a tarajukon libeg. Ennek mindig az akarattal, az alkotóképességgel való visszaélés az oka, mert ez az aurikus háló megsemmisülésével jár. Amikor tehát vágyai vagy az esze az akaratot cselekvésre ösztönzik, gondosan ügyeljen arra, hogy szándékai megegyeznek-e személyisége természetes képességeivel.

Az aurikus háló természetes képességeit csakis egész életvitele radikális megváltoztatásával lehet megmásítani.

Ugye megérti, hogy a fentiekkel a Gnózis rendkívül komolyan figyelmezteti Önt? A Szellemi Iskola tanulónak figyelmét már évek óta az új életre, a Mozdulatlan Birodalom hívó hangjára irányítják, s tudatukat minden elképzelhető módon ráhangolják az igaz ösvényre. Jegyezze meg jól: ha csakis és közvetlenül az akaratával, dialektikus létállapota marcona tüzével fordul a magasabb élet dolgaihoz, akkor a szerencsétlenség elkerülhetetlen. Ha aurája az új étereket nem képes felvenni, és akaratával mégis hajszolja azokat, akkor az aurikus háló elszakad. Az új étererő helyett az élettenger piszka ömlik be.

Legyen tudatában, hogy először az életvitelét kell megváltoztatnia a megszabadító élet értelmében. Ha értelme érdeklődését felkeltik az új élet iránt, s érzelmei lelkesedve lángralobbannak, akkor ne a megszokott dialektikus utat kövesse, s a célra ne az akaratát irányítsa, mint valami lángszórót. Akkor ugyanis ennek a módszernek a következményei jelennek meg. Mert az Ajtók Ajtaját nem lehet átégetni. Ha viszont a tanuló kész, azaz teljesen előkészült, akkor megjelenik a mester! Most már az is világos, hogy az ismert törvény, „a zsák is megtalálja a maga foltját”, teljesen ezzel függ össze. Sokan csodálkoznak, hogy bizonyos életerők és bizonyos emberek nekik olyan dolgokat jelentenek, amelyeket keserű tapasztalatok árán megtanultak gyűlölni, s ezek mégis újra meg újra odatolakodnak hozzájuk, újra megjelennek az életükben. A dolgok, amiket nem akarunk, újra meg újra visszajönnek hozzánk.

Megérti most már, hogy ezek a jelenségek csakis az aurikus háló minőségét mutatják? Hálójával mindig is az Önnek való halakat fogja ki. Bizonyos jellemű emberek ismételten felkeresik egymást hálójuk polaritása, egyezése miatt. Ezek a polaritások lehetnek serkentők, felemelők, de éppúgy megsemmisítők is. Ha közönséges, esetlen és alacsony beállítottságú embercsoport jön össze, akkor mélyre lehúzhatják egymást. Ennek oka kézenfekvő. Az egyforma irányulás felerősíti a közös vonzóképességet, ennek minden következményével.

Egy olasz filozófus (Sighele) írt egy könyvet: „Az összecsődülés, és a tömegben kivitelezett bűncselekmény”. Megmutatja, hogy közönséges, normális jellemű emberek tomboló pokollá robbanhatnak. Az utóbbi évek elegendő bizonyítékkal szolgáltak erre.

Ugyanígy kell elképzelni a „gonosz hálóit” is. A dialektikában számtalan hálót vetnek ki, hogy mit sem sejtő embereket fogjanak meg. Milyen sokan belegabalyodtak már az ilyen hálókba, amelyekből csak sok szenvedés és keserű tapasztalat után lesznek megváltva. És mi okozza mindezt? Megmagyaráztuk, s egy kis elgondolkodás Önt is bármikor rávezeti a megoldásra.

Képzelje el, hogy feléledt az érdeklődése és a lelkesedése az új, eredeti élet iránt, s megszívlelte figyelmeztetésünket, hogy érdeklődése tárgyát ne az akarat tüzével hajszolja. Tökéletesen belátja, hogy először belülről, megszabadító életvitellel meg kell szőni az aurikus hálót, mielőtt az új élet arany ragyogása bejáratot találhatna a lényébe.

Ekkor azonban megjelennek a kísértők a hálóikkal, amelyeket ravaszul vetettek ki. Mindenféle utánzással azt akarják Önnek sugalmazni, hogy a célt már elérte. Ha Ön hallgat erre (a természetes, vonzó aurikus képességével), akkor halálos mérget von magához, mely a személyiségét a mélybe rántja és a vérét megsemmisíti.

A gonosz, mely Önt így belegabalyította a hálójába, eléri a célját, mely abban áll, hogy Önt hosszú időre érzéketlenné tegye a Gnózissal szemben.

Az igazság és a hazugság megkülönböztetését sokan rettenetesen nehéznek találják. Pedig meg kell érteni, hogy mi sem egyszerűbb ennél. Minden, ami az Ön érdeklődésére, rejtett és elnyomott vágyaira és akaratára válaszol, minden, ami az Ön természetes hitével, reményével és szeretetével lép kapcsolatba, az mindenképpen hamis.

Ha Ön a kísértőt nem is képes leleplezni, s tudatának a kísértő érintés ragyogó világosságnak tűnne, akkor is legyen bátorsága teljesen és radikálisan visszautasítani azt. Mert a Gnózis, az őspránai világosság soha sem jelenik meg a tudatnak, ha ez a tudat még olyan művelt is lenne. Ha ehhez az arany szabályhoz igazodik, akkor ebben a tekintetben nem éri csalódás. A Gnózis az Ön tudatától, gondolataitól, érzéseitől és akaratától teljesen függetlenül működik. Ezt talán nehéz belátni. Tudja, hogy a Nap az Ön akaratától, gondolataitól és vágyaitól függetlenül süt. A meghatározott időpontban kel és nyugszik, bolygónk tengely körüli forgásának törvénye alapján. Értelmetlenség lenne az éjszaka kellős közepén napvilágot akarni, s ha egy lény Önnek éjszaka napsugarakat utánozna, akkor az Ön esze azt mondaná, hogy az a lény Önt bizonyára be akarja csapni. Amikor viszont a nap reggel felkel, s beragyogja az ébredező természetet, akkor senki sem mondhatja, „akartam a napot, s íme felkel”, így van ez a gnosztikus világossággal is. Ön nem akarhatja, nem kívánhatja és nem vonhatja magához észszerű módszerrel. A szellem napja nem is törődik ilyesmivel. Ha valaki vagy valamilyen lény azzal jön, hogy odaadja Önnek a szellem napsugarait, akkor szó sem lehet valóságról. A Szellem Napja nem azért sugárzik, hogy kapcsolatot teremtsen az emberiséggel. Ez a Nap nem kel fel; ez a Nap van! Ezt csakis az a mikrokozmosz észlelheti, amelyik átment a dialektikus természet lerombolásán.

A szentírás több helyen is világosan kifejezi, hogy az őspránai világosság beáramlása az olyan mikrokozmoszba, amelyből az Én kiürült, mindig olyan módon történik meg, amit az Én nem várt el, s ez az egész dolog teljesen a tudaton kívül nyilvánul meg. Ennek ellenére szó sem lehet médiumságról vagy hasonló beárnyékolásról.

Annak az életmegváltoztatásnak, amelyet a Gnózis kíván meg a tanulóitól, rendkívül csodás következményei vannak. Ha az „én” (ez a tudat) feladja természeti ösztönét, s ahogyan a zsoltáros mondja, „elcsendesedik Isten előtt” akkor a vér és a belső elválasztású szervek működése megváltozik. Az akarat, az értelem és a vágyak hajszája is elcsendesül, ami nagy jelentőségű. Most már világos, hogy az aura mágnesességének két nézete is teljesen megváltozik, úgyszólván semleges lesz. Mit is akarna a tanuló még vonzani vagy taszítani? Elcsendesült a Gnózis világossága előtt.

Ebben a csodás csendben a tanuló rendszerét bizonyos pillanattól kezdve már semmiféle természeterő sem befolyásolhatja. A személyiség és a különböző étererők között már csak biológiai kölcsönhatás áll fenn, hogy a személyiséget fenn lehessen tartani. Ebben az állapotban az egész dialektikus szferoid egységesen fogékonnyá válik a szellem világosságára – és abba felvételik. Egy bizonyos képesség jelenik meg, amelynek segítségével felveszi a gnosztikus világosságot, s ezzel a kapcsolattal megkezdődik a transzmutálás, ennek minden következményével. A tanuló akkor fel lesz véve a Gnózis hálójába, s embereket halászhat.

Ha a dialektikus szferoid én-elhalás következtében képes lesz felvenni a Gnózist, akkor bizonyos tükrözési képességet látunk kifejlődni. A Gnózis sugarait bizonyos mértékben beletükrözi a sötét földi birodalomba, s így, a Szerzet szolgálatában, együttműködhet az emberhalászaton. Hálója már nem szakadhat el, mert nem ő az, aki cselekszik, hanem a benne lévő Krisztus. Lélegzőtere a Gnózis sugárzásában lélegzik, s ebben a lélegzetben egy új lény kel életre: az újjászületett ember.

Fama Fraternitatis R. C.

 

Megköszöntük Istennek ezt a  leletet, s ezen az estén mindent úgy hagytunk, ahogyan volt, mert először meg akartuk nézni a rotánkat. Mégegyszer, harmadszor is utalunk a Confessióra, mert amit itt megnyilvánítunk, azt azokért tesszük, akik méltók erre. A méltatlanoknak azonban, ha Isten is úgy akarja, nem sokat használ. Mert ahogyan a mi ajtónk is megnyílt ennyi év után, csodás módon, Európa számára is megnyílik egy ajtó (ha a falak eltűntek), mely már kezd megjelenni, s amelyre sokan várnak már vágyakozva.

 

Fama Fraternitatis

 

19. A rota titka

 

Az előző fejezetben kezdtük megnyitni Rózsakereszt Keresztély titokzatos sírboltját. Folytassuk e csodás elbeszélés elemzését, amely, ahogyan látni fogjuk, egyike a legpompásabb ajándékoknak, amit a Rózsakereszt Idősebb Testvéreitől kaptunk.

Világos lesz, hogy a Fama közléseit nyugodtan jelölhetjük a „megnyilvánulás”, vagy „jelenés”, vagy kinyilatkoztatás fogalmával. Ha pedig Ön ezt a jelenést megérti, akkor az személyes fejlődésénél és munkája kibontakoztatásánál a legnagyobb jelentőségű lehet.

Ha most egyesek azt hiszik, hogy e kinyilatkoztatások feltárása veszélyekkel járhat, akkor magát a Fama szerzőjét idézzük:

„Kijelentjük, hogy amit itt nyilvánosságra hozunk, azt azért tesszük, hogy mindenkinek segítsünk, aki méltó erre. A méltatlanok azonban, ha Isten is úgy akarja, nem sokra mennek vele. Mert ahogyan a mi ajtónk is megnyílt annyi év után csodás módon, Európa számára is megnyílik egy ajtó (mihelyt a falak eltűntek), mely már kezd megjelenni, s amelyre sokan várnak vágyakozva.” Mi pedig hozzátesszük, hogy a Fama-hír fátyla, melyet mi bizonyos mértékig fellebbentünk, mert a nyugat úttörőinek egyetértő akarása és tevékenysége miatt a misztériumok ajtaja láthatóvá vált és nemsokára kinyitható, mindig is jótáll azért, hogy a magasabb elérés küszöbét ne léphessék át illetéktelenek és méltatlanok.

Mi tehát csakis azoknak írunk, akiknek vannak füleik, hogy halljanak, és szemeik, hogy lássanak, s akik meg tudják érteni az ezoterikus evangélium szándékait. Magyarázatainkat a többi olvasó vagy balgaságnak, vagy teljesen érthetetlennek fogja találni; habár olyanok is akadhatnak, akiknek, holott a misztériumok nyelvét egyáltalán nem értik, a dolog annyira megragadja az érdeklődését, hogy nem tudják abbahagyni. Ezeknek ajánljuk Iskolánk irodalmát és tananyagát, mely mindenkinek rendelkezésére áll. Ha tehát a tanuló a misztériumiskolában elérte a célt, teljesítette az ezoterikus evangélium legfontosabb és legnehezebb megbízását, vagyis az én-jét, a személyiségét, önfenntartó természetét teljesen feláldozta annak szolgálatában, aki közelebb van hozzánk, mint kezünk és lábunk, ha Gallia Narbonensisben, a nehéz próbák országában alantas természetét illetően meghalt, akkor hivatásánál fogva építész lesz, építőmester, szabad kőműves.

Fejlődésének ebben az időpontjában kiegyenlítette múltja vétkeinek nagy részét, és építkezni készül.

Hogy ez az építkezés a lehető legnagyobb sikerrel haladhasson, ahhoz először több részletet megváltoztat az épületen, amelyben lakik.

A tanuló a misztériumiskola tanítványa lett.

A tanítványnak némi változtatást kell elvégeznie a testeken, amelyekben lakik: a kifejlesztett lélekértékeket, a lélektestet dinamikussá kell lennie és tudattal ellátnia. Itt az alkalom, hogy rámutassunk a misztikus és a gnosztikus lényeges különbségére. Mindkettő épít lélektestet, mindkettő kivonatolja életmódjából a lényeget, ami kifejleszti a magasabbrendű étereket. Ha ez a lélektest teljes lett, akkor mindkettőnek kitűnő intuíciós képessége van. Akkor hiánytalanul kapcsolatban állnak az életszellem világával, a Krisztuséra területével. Nagy erők állandó beáramlása van folyamatban, amik segítenek az illető életét megérlelni, terjedelmes belátáshoz juttatják az életet illetően, naponta kapcsolatba hozzák szent értékekkel, melyek a normális ember eszét messze felülmúlják.

Ahol azonban a misztikus ezzel az emberfeletti állapottal már megelégszik, ott a gnosztikus tovább megy. Ennek okát nem lehet, még nem lehet biztonsággal megállapítani. Jelenleg az a feltevés, az a vélemény uralkodik, hogy a gnosztikus a misztikusnál több emberszeretettel rendelkezik.

Az bizonyos, hogy a gnosztikus emberszeretete sokkal dinamikusabb a misztikusénál. Ahol a misztikus végül megelégszik azzal, hogy szereteterőt termel és ezt a vezető erők rendelkezésére bocsátja, ott a gnosztikus a vezető erőknél akar szolgálni, erősíteni akarja a szolgálat mágikus rendjét, szeretete lángjait tudatosan akarja irányítani, hogy erejét a lehető legcélszerűbben lehessen alkalmazni. Van valami a lényében, ami ösztönzi erre, s hogy ezt megtehesse, végére kell járnia, végére akar járni léte, a mi létünk misztériumainak, s keresi a dolgok Gnózisát a fátyol mögött. Ezért kell neki tudatosan észlelni tudni a láthatatlan területeket; hogy kifürkészhesse a dolgok forrását, s két világ polgáraként dolgozhasson Isten, a világ és az emberiség szolgálatában.

A misztikus és a gnosztikus közötti különbség tehát a nagy emberiségmunka vonatkozásaiban szembetűnő. Amikor a misztikus kezeit összekulcsolva békéért esedezik, amikor intuitív képességével nagyon helyesen rámutat a zilált együttélés hiányosságaira és az embereket meggondolásra inti, azalatt a gnosztikus munkához lát; beveti dinamikus erejét, hogy az ellenséget végleg legyőzze. A csatatérre megy, hogy közvetlenül dolgozzon. Ezt pedig a szellem és az élet minden területén teszi, az evangélium rendje szerint.

Az elsőkézből jövő ismeretek megszerzéséhez pedig, hogy tudatosak lehessünk a magasabb területeken (az olvasó most már tudja miért), ahhoz a lélektestet, melyet magunknak kell kifejleszteni, meg kell szabadítani az anyagi korlátozásoktól, mert tudatunk alapja a szellem világában a lélektest, s ennek az éteri járműnek a minősége határozza meg anyagon felüli tapasztalatainkat.

Számtalan feketemágikus és negatív módszer van, amellyel a másvilági területeken többé-kevésbé tudatossá lehet válni, anélkül, hogy a lélektest meglenne. Ha azonban a nem kívánatos lehetőségeknek egy ilyen állapotát érjük el, akkor a tapasztalataink is ennek megfelelőek lesznek, ahogyan azt közülünk már sokan tudják.

Tanítványsága idején, amikor a tanuló az építész foglalkozását tanulja meg, képessé válik a lélektest erővonalakkal való ellátására. A lélektest néhány helyen belesüllyedt az anyagi szervezetbe, s e helyek egyikét nevezi a Fama „szeg”-nek.

Történetünkben a szeg egy bronzlapból áll ki, amely a lélekerők egyik központjának a jelképe. Ezt az erőközpontot a látnok megfigyelheti az egyik helyen, ahol a lélektest össze van kapcsolva a szervezettel.

Amikor tehát saját fáradozás eredményeként egy pszichológiai pillanatban, az önátadás és a hegyibeszéd követelményei szerinti életmód következtében a szeget ki lehet húzni, akkor a lélektest a többi helyeken is leválik, s megkezdődik a szellemi megszabadulás. Ezoterikus klasszikusok ezt különböző módon ábrázolják, s az evangélium beavatási történetei is világosan leírják. Emlékeztetünk a „segítség nélküli ember”, Lázár történetére, aki, mint a misztériumiskola tanulója, a belső Krisztus erejével kiszáll a születés sírboltjából. Ha figyelmesen elolvassuk ezt a történetet, azonnal észrevesszük, hogy ugyanarról van szó, mint Rózsakereszt Keresztély sírboltjánál (a sírbolt a felettes én), a belső Krisztus sírboltjánál, akit az az építész szabadít meg, aki házán elvégzi a szükséges változtatásokat, hogy tanulói hivatását betölthesse, így lesz a szeg kirántva, s a tanuló megtalálja a sírbolthoz vezető ajtót. Mielőtt azonban belép a sírboltba, azt mondja a Fama: „Ezen az estén mindent úgy hagytunk, ahogyan volt, mert először meg akartuk nézni a rotánkat.”

Mielőtt a tanítvány megteheti a döntő lépést, teljesen ismernie kelt asztrozófiai állapotát ebben a magasztos pillanatban, s ennek megfelelően kell viselkednie.

Ne gondoljuk, hogy a rota megkérdezésének a legcsekélyebb köze is van az okkult dolgokban sarlatánok mit sem érő asztrológiai okoskodásához. Magas szintű, szent munka az, amivel szellemi felébredésének előestéjén a tanítvány foglalkozik. Ez egy mágikus kísérlet, oly hatalmas, oly kolosszális, hogy Ön ezt csak megközelítőleg tudja elképzelni. A rota neptuni mágikus-asztrozófikus gyakorlása ez, melyhez az ember csak elsőkézből eredő ismerettel közeledhet. Megpróbáljuk megmagyarázni ezt a szent cselekedetet. Ön így esetleg abbahagyja az asztrocsekélységekkel való foglalkozást, az isteni tudománnyal, ezzel a királyi művészettel való játszadozást.

Ismeri a bibliai szállóigéket: „Isten világosság” – „Az egek hirdetik Isten dicsőségét” – „Kezeinek munkáit hirdeti az égboltozat”, s mi tudjuk, hogy ezek nem költői ömlengések, hanem szó szerinti igazságok.

A világmindenség kozmosz fölötti rendet hirdet, emberfölötti összefüggéseket mutat. A bolygók és csillagrendszerek olyan erős kapcsolatban vannak egymással, annyira függenek egymástól, hogy nagyon együgyű lenne ebben nem valami magasabb szándékot, magasabb törvények együttesét látni, melyeket ismernünk kell, ha meg akarjuk tudni az isteni építkező követelményeit. Az asztrozófia adja kezünkbe Isten beszédének a kulcsát, magyarázatát, amely az égboltra van felírva.

A kozmológia megértteti velünk, hogy nincsen olyasmi, amit holt anyagnak nevezhetnénk. Az egész világmindenség az élő erő egyetlen óceánja, melyben az Isteni szikrák csaknem végtelen fokozatokban fejezik ki magukat. Mindezek az erők függenek egymástól, kölcsönhatásban állnak, s egymást elérésre ösztönzik, így logikus és tudományosan kimutatható, hogy mindezek a kozmikus erők az emberi élethullámra is hatnak, s ebben a tekintetben Isten tervével együttműködnek. Ön tudja, hogy az asztrológia tudománya ezeken a tényeken alapul. Ezt azonban kétféleképpen lehet gyakorolni, s életünkben kétféleképpen lehet megtanulni megérteni Isten beszédét.

A két módszer egyikét az anyaginak, a másikat a szelleminek szeretnénk nevezni. Az anyagi módszert, mely csak részleges, s amely a tanulót csak részben elégíti ki, Ön ismeri valamelyest. Amikor azonban a Fama beszél a rota tanulmányozásáról, akkor a szellemi módszerről van szó. Most erről szeretnénk beszélni.

Az a tanuló, aki az építészi hivatást választotta és így áthatolt a szellemi tanítványság fokához, tudja, hogy bizonyos erőkkel, melyek a mi zódiákusunkban is kifejeződnek, különös polaritásban van, és ismer egy szellemi gyakorlatot, melynek segítségével a saját rezgését egybehangolhatja ezekkel az erőkkel. Ez a szent cselekedet, melyet valami ima-cselekedetnek mondhatnánk (az imát azonban messze felülmúlja), a tanulót képessé teszi a különböző viszonyok és feszültségek, pozitív és negatív áramlatok minőség és lényeg szerinti észlelésére, amennyiben ezek összefüggenek az ő életével.

Ez a szellemi asztrológia sokkal az ismert exoterikus asztrotudomány fölött áll, s ennek az igazán szellemi tudománynak a gyakorlása, ennek a megtanulása az igazi rózsakeresztes tanuló célja.

Ha akarja (s ezt csak akkor akarhatja, ha az emberiség szolgálatára való szent törekvése jogosítja erre), akkor a rota, a születés és halál kereke, a dolgok kereke, forog négydimenziós észlelési képessége előtt, hogy teljesen alkalmazkodhasson a kozmikus élet követelményeihez, melyeket be kell töltenie.

Ez a rota titka, melyet a tanuló kipuhatol, ha eljött az ideje és kész arra, hogy rálépjen a magasabb elérés ösvényére.

Miért írunk ezekről a dolgokról? Mert Önnek tudnia kell, hogy a rózsakereszt szelleme más szellem, mint amivel máshol került kapcsolatba. Azért írjuk mindezt, mert meg kell értenie, hogy nagy előjogban részesül, amikor elsajátíthatja a mindenki számára nyitva álló bölcsességet a rózsakereszt templomában.

Tudjuk, hogy az egész emberiségnek kivétel nélkül rá kell lépnie az igazság útjára, arra az útra, amelyet a Fama Fraternitatis mutatott meg; arra az útra, amelyen találkozni fog az igaz élet, a jóság, igazság és igazságosság követelményével. Minden embernek meg kell kezdenie felismerni a Krisztuserőt, ennek sok nézetét, mert a belső Krisztust, az igazi ént is meg kell szabadítania a lekötöttség sírjából.

E sír ajtaján az áll: “Százhúsz év múlva megnyílok”. A 120 Jupiter jelének kabalista jelölése, az ebben a világban megvalósított krisztusmű jele, amely felmenetelét a tökéletesedés számában, a 3-ban (120) ünnepli.

Példát mutató építészként mondta Krisztus, saját lényére utalva: “Le fogom bontani ezt a templomot, és három nap alatt megépítem azt”. És tudjuk, hogy feltámadott a harmadik napon, így már érthetővé válik a Fama beszéde. Az ösvény a világosság aknája lesz számunkra: Százhúsz év múlva megnyílok, harmadnapon feltámadok a lekötöttség sírjából és ünnepelem a megszabadulást”.

A tanítvány, az építész tudja, hogy ez igaz, ezért vitelezi ki az annyira szükséges változtatásokat a saját épületén a keresztény realizmus ösztönzésére: „íme lerontom ezt a templomot, s három nap alatt újra felépítem azt”. Látja világítani a célt maga előtt; az ajtó előkerül. Mielőtt azonban megnyitná, kimegy az éjszakába, hogy utánanézzen a rotájában. És megérinti őt a kozmikus lét nagy elragadtatása: „Kezeinek munkáját hirdeti az égboltozat.”

„Fiam, menj be a te uradnak örömébe!”