A Vízöntő-korszak hatásai

 

Kétségtelenül sokat hallottak már a kezdődő Vízöntő-, vagy Akvárius-korszak okairól és következményeiről. Ebben a cikkben azoknak szeretnénk ezekről a dolgokról némi vázlatot nyújtani, akik még nem tájékozódtak alaposabban.

Talán ismerik az állatöv tizenkét jegyét. Ezzel kapcsolatban az a közvélemény, hogy naprendszerünket tizenkét befolyásoló szféra veszi körül, s ezeknek mindegyike az állatöv egyik jegyével függ össze. A horoszkópoknál, melyeknek karikatúrája sok folyóiratban megtalálható, írójuk legtöbbször arra a jegyre támaszkodik, amelyben a Nap tartózkodik bizonyos pillanatban, leginkább a születés időpontjában, és úgy veszi, hogy ez a pillanat az ember jelleménél, életében és sorsában mérvadó.

Környezetünk megfigyelése azt mutatja, hogy ebben bizonyosan van valami igazság. A Szűz jegyében született ember tényleg más jellemű, mint a Nyilas, az Oroszlán más, mint a Bika. A horoszkópok hátránya, hogy sokan hajlamosak ragaszkodni hozzájuk, s így azoktól függővé válnak. Ezenkívül a valódi horoszkóppal figyelembe veszik a bolygók és az állatöv viszonyát, valamint mindezeknek a szembenállását is. Az is fontos, hogy mi volt az aszcendens, a keleti láthatáron lévő jel a születés pillanatában. Hozzájön ehhez, hogy az ember mikrokozmikus karmája alapján bizonyos helyen és időpontban születik, s megkapja az ehhez való jellemet is. A csillagok állását, a horoszkóp szerkezetét nem szabad végzetnek sem tekinteni, mert a csillagok utat mutatnak ugyan, de nem kényszerítenek A születési horoszkóp korlátozásainak és lehetőségeinek keretei között, a kis világ, a mikrokozmosz előző lakói által hátrahagyott örökség keretei között és a szülők és nagyszülők véröröksége mellett az ember nagy szabadsággal rendelkezik, és az isteni rendeltetés világosságában pozitívan és negatívan is reagálhat. Élete gyakran a két lehetőség kéveréke. Mindezt az ember felfedezi, ha önismerethez jut.

Nos, a Rózsakereszt Iskolája azt mondja többek között, hogy a Földnek is van tizenkét ilyen befolyási szférája, és hogy a kozmikus időszakok összefüggenek földi állatöv, a zódiákus tavaszpontjával, amely a napzódiákusban visszafelé mozog. Egy ilyen kozmikus időszak, amelyet csillagévnek is neveznek, kb. 26000 évig tart, míg egy kozmikus hónap /holdnap/ kb. 2160 év. A történelmi tudat kezdete óta tehát a Taurusz vagy Bika korszakkal, az árja vagy Kos korszakkal és a Pisces vagy Halak korszakával volt dolgunk. Ma még a Halkorszakban élünk, de már megéljük a Vízöntő vagy Akvárius korszak előhírnökeit. Ennek pontos kezdetet nehéz megállapítani, mert a tudósok nincsenek egy véleményen, ezenkívül azt mondják, hogy a korszakok átmenetei szinte észrevétlenek. Mindenesetre bizonyos. hogy a mai korszak a végére jár, és oly sok társadalmi, filozófiai, vallási, szóval kozmikus légköri sugárbefolyással van dolgunk, amelyek elől nem térhetük ki, hogy az egyénnek is, de az emberiségnek is, mint egységnek mindenképpen reagálnia kell. Ezekkel kapcsolatban szeretnénk utánanézni, hogy mit mond Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri „Az új ember fényruhája” című könyvecskében:

„A zodiákális fejlődések és a Hétszellemnek ebből kiinduló érintése az emberiséggel egy fejlesztő utat tesz meg. Ezért a helyzet minden korszakban más és más. Előfordulhat tehát, hogy Önöknek bizonyos pillanatban egészen más magyarázatokat adunk, mint egy klasszikus szerzet évszázadokkal ezelőtt.

Nyugaton általában azt mondják, hogy a zodiákus Ariessel (árjával, a kossal) kezdődik, és a halakkal végződik. Ez azonban önkényes, mert valójában sem kezdet, sem vég nincsen. Az általunk megbeszélt zodiákális fejlődések körülfogják a fejlődési tereket, mint valami örökkévalóság-köre; és a körnek sem eleje, sem vége nincsen. Mi azt mondanánk, azt kellene mondanunk, hogy a Vízöntő jelénél kezdjük. Mert ez nekünk éppen így szükséges.

Szóval a Zódiákus körülvesz minket minden oldalról, mint valami tizenkét testvér lánca. Ez a tizenkét testvér birtokában van minden bölcsességnek, minden lehetőségnek, amit az emberiség rendelkezésére bocsátottak és rendelkezésére bocsátanak az emberiségmegnyilvánulás pirkadata óta. De a hangsúly mindig valami más nézeten fekszik. Hányszor átment már az emberiség egy Vízöntő-korszakon! De a most következő Vízöntő-korszak egészen más lesz, mint a múltbeliek.

Ezt világosan be kell látniuk. Mert nem valami merev mindenségben élünk, hanem Isten megnyilvánulása nagyon dinamikus, egyre tovább megy, a világot és emberiséget és a többi élethullámot is egyre nagyobb dicsőségre és magasztosságra sürgeti és ösztönzi.

Hogy ez végül hová vezet, azt egyetlen teremtmény sem tudja felmérni.”

A Bikakorszakban, mely kb. az egyiptomi kultúra korszakával esett egybe, az embereket megtanították az anyag kezelésére, mert az anyag lomha és nehézkes volt a finomabb szerkezetekkel szemben. A bika képe a nehézkessel és az óriásival szembesít, ami többek között a piramisok építésébe torkollott. A piramisok nem tagadhatják ihletett mennyei eredetüket. Az anyag még megpróbált a szellemivel szemben valamelyest harmonikusnak mutatkozni. Az a korszak ez, amelyben még sok világi uralkodó volt az igazán szellemi dolgok számára hozzáférhető. Voltak papkirályok, de éppúgy önző, kegyetlen uralkodók is, mint a mai napig is!

Az árja, azaz Koskorszakban a vándorló és egyre újabb kezdeményezésekhez folyamodó zsidó népet látjuk, melynek, mint egy atlantisz-korszak utáni gyökérfajnak, egykor Isten Bárányát kellett alakkal ellátnia. Ez az Isten Báránya el fogja venni a világ bűneit, vagyis a Földben, a légkörben és a Föld lakóiban fellépett kristályosodásokat össze fogja törni, és biztosítja a szellemi újjászületés, a transzfiguráció lehetőségét, ha az ember ezt a szívében újra életre kelt ősvágyakozás alapján akarja. Ezt nevezzük az emlékezés szellemi törekvésének vagy ösztönének is. A kiválasztott nép olykor az aranyborjú imádatát részesítette előnyben. Újra meg újra rendre kellett utasítani, mert voltak ellenerők, amelyek ezt a népet el akarták téríteni magas hivatásától. Mózest olyan embernek nevezhetnénk, aki mindent érvényre juttatott, szinte kikényszerített, minden ellenzék és viszontagság ellenére a rábízott népet az ígéret földjére akarta vezetni. Ma minden szellemileg kereső ember ehhez a csoporthoz tartozik, amelyet az egyiptomi sötétségből a reggel megváltó világosságába kell vezetni.

A Pisces korszakát, azaz a Halkorszakot az önfeláldozás fogalma jellemzi. Az embernek emberhalásszá kell válnia, Krisztust követnie. Az ember tapasztalta a segítséget, s emiatt világosságra vágyik. Elmélyült az anyag titkaiba, ami miatt azok napvilágra jutottak. De ez az a korszak is, amelyben az ember fel fogja fedezni, hogy az anyagban való megszállás és az anyag általi megszállottság nem szünteti meg a szellemi honvágyat, sőt, ahogyan az később, a következő korszakban még világosabban megmutatkozik, hogy az anyag tulajdonképpen egy rögeszme, mely a mi elsüllyedt természetrendünk tartozéka.

Minden rezgés. Nincs üres tér! Pisces a belső Krisztus megszületését, valamint életmenetének megismétlődését jelenti a többé-kevésbé sikeresen kereső emberben. A keresztény ünnepnapok nem a naptártól függenek, hanem egy folyamatnak a fázisai. Az embernek saját bensőjében kell átélnie karácsonyát és nagypéntekét, a húsvét, a mennybemenetel és a pünkösd eseményeit. Krisztus élete a szellemi dolgok kifejezése, alak-ereje. A csodás külsőleg a kánaáni menyegzővel kezdődött. Ez azt jelenti, hogy az alacsony földi vágyat szellemi vágyakozássá, „borrá” kellett változtatni. A haljelképben a két irányt, az emberben lévő kettősséget is látjuk.

Jézus élete látszólag a keresztrefeszítés utáni temetéssel végződött. Úgy látszott, hogy a szellemi kezdeményezésnek, az impulzusnak ez a vége. Tulajdonképpen azonban csak akkor kezdődött el igazán! Mi történt akkor, ezoterikus szempontból? Úgy látszott, hogy mindennek vége. Az asszonyok a harmadik nap reggelén megjelentek a sírnál szomorúan, nyugodtan és megadóan, hogy elbúcsúzzanak szellemi vezetőjüktől. A szelleminek az anyagi maradékait keresték. Össze akarták gyűjteni az emlékeket, a tiszteletreméltó maradványokat.

A felfoghatatlannak a megfogható részét keresték.

És hogyan folytatódott? Azt mondja Lukács a 24. részben /3-6/: „…és mikor bementek, nem találták az Úr Jézus testét. És lett, hogy amikor ők efelett megdöbbentek, íme két férfiú állt melléjük fényes öltözetben: és amikor ők megrémülvén földre hajtották az orcájukat, azok azt mondták nékik: Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadott!”

Aki a bibliai szöveget képes elválasztani a teológiai felfogásoktól, az talán megérti, hogy az idézet a Koskorszaknak a Halak korszakába való átmenetét hozza kifejezésre. Ebből magyarázható a feszültség, amikor az asszonyok látták, hogy a sír üres, és jelenségekkel találkoztak. A feszültség oly nagy volt, hogy a fejüket is lehajtották.

A belsőt illetően létezik az anyagiság, önzőség és hithiány miatt bebörtönzött, tetszhalott krisztus-elv a mikrokozmosz szívében: a krisztusatom. A személyiség az emberben lévő foganó és szülő elv, tulajdonképpen a végére ért, tanácstalan, már semmit sem vár, nem képes átlátni a háromdimenziósnak a határán. Másrészt azonban tapasztalt tudata alapján mégis a megváltást ígérő, magát feláldozni akaró erőnek van szentelve. A személyiséget így két erőtér rángatja. Ez megfelel a két halnak, melyek kétfelé úsznak, mégis össze vannak kötve egymással.

Ekkor azonban az ember szembesítve lesz az egészen Mással, a jelenséggel az üres sírnál. Így juthat el a nagypéntek reménytelenségétől a boldogító feltámadáson keresztül a hazatérés, a belső mennybemenetel húsvéti reggeléhez. Vagyis ahhoz, hogy ebben a világan van ugyan, de tudatosan kapcsolatban az eredetivel. Ezt pedig bebizonyítja az új korszaknak, a Vízöntőnek a cselekvésével, kivitelezésével, nemcsak a saját viszonylataiban, hanem mindenekelőtt a többiekért, minden kereső emberlélekért. A Vízöntő jóság, igazság és igazságosság, méghozzá ennek a világnak a kettősségétől függetlenül; mert ennek a világnak legnagyszerűbb fogalmai és eszményei is csak viszonylagosak, és a megvalósítójuktól függenek. Ami az egyiknek jó, az a másiknak rossz. Ami az egyiknek a legnagyobb igazságot képviseli, azt a másik tarthatatlan álláspontnak mondja. Egy csoport jogai egy másik csoport számára jogtalanságok lehetnek.

Akvárius, a Vízöntő a magát kiárasztó, adó, megtermékenyítő, lehetővé tévő elv, azaz a vízhordó a sohasem üresedő korsóval. Ebben látjuk az „adjatok és nektek is adatik” igazolását. Az Egyetemes Szerzet egy erővel, egy világossággal, egy hívással jön hozzánk. A világosság nem hagyja elutasítani magát; győzni akar! Ha nem győzhet a megszabadító, sötétet elűző napvilág sugaraival, akkor villámként fog bevágni. Ha ismerik a világosság mágiáját, akkor tudják, végtelenül sok fokozatával és határtalan sokféleségével hogyan irányítja e világ dolgainak természetes folyamatait. Az asztrozófia – az asztrológiánál jobb megnevezés – megmagyarázza a kozmikus erők sugarait, és ismerjük az elemek láthatatlan sugarainak erős hatásait is. A nyers anyagi a természetes ember számára láthatatlan lesz, kiürül, míg össze nem omlik. A Vízöntőt jellemzi, hogy mindent napvilágra hoz. Egyik botrány a másikat követi. A társadalom, a politika, a gazdaság és vallás állítólag erős alakjai lelepleződnek. Az álarcokat lerántják.

A korhadt előtűnik. Ez sokaknak hoz majd csalódást, fájdalmat és bajt. A Vízöntő-forradalom azonban érvényesíteni fogja magát; ha nem az emberrel, akkor nélküle. Aki áll, az vigyázzon, hogy el ne essék! Tantételek önmagukban még nem megszabadítók. Csak a megvalósításuk hozza meg a problémák megoldását. A Rózsakereszt Iskolája évekig dolgozott azon, hogy az emberiséget előkészítse a vízöntőforradalomra, nem csupán az emberen kívül, hanem mindenekelőtt benne. Ha minden jó, akkor kölcsönhatásról beszélhetünk: Vízöntő, azaz Akvárius rést talál, áthatolhat, áthatolása a megváltozás jeleit okozza a kozmoszban, a földön és a föld alatt, de a szellemi keresőtől megköveteli, hogy egy teljesen más, új tudathoz jusson, törjön át a nem a személyiség énjére irányuló törekvéshez, hogy egy mindent és mindenkit átfogó, az egészt néző meglátáshoz jusson anélkül, hogy tükör szféra-beárnyékoltságnak, rajongásnak vagy más tévedésnek essen áldozatul.

A sugárváltozás olykor negatív vagy túlfeszült reakcióhoz vezethet. Ezt láttuk a hatvanas években, amikor az emberiség még a Halkorszaknak egy kis Vízöntőkorszakán ment át. 1966 után a Halkorszakban megszabadultunk ettől, és a figyelmes szemlélő kétségtelenül észlelhette ezt. Ezekben az időkben azt láttuk, hogy sok országban szabadságra, tekintélyellenességre, szabad szerelemre, drogokra, a szeszesitalokkal való visszaélésre irányuló törekvés alakult ki. Arra törekedtek, hogy mindenki részesüljön a társadalom vívmányaiban, egyengették a megélhetéshez szükséges jövedelmet, kétszáz család lakik egyetlen betontömbben, nők férfiruhában, nőies kinézetű férfiak hosszú hajjal. Társadalmi elismerésre törekedtek a homoszexuálisok és a transzvesztiták; tekintélyt elutasító nevelés, a beleszólás joga és végtelen viták jelentéktelen dolgokról. Mindennek azonban megvolt a pozitív oldala is. Az emberek megtanulták egymást jobban megérteni a közlés javuló módszerei miatt is. Megvolt az összebarátkozás hajlama földrajzi, társadalmi és vallási korlátok átlépésével. Minden az új idők jegyében állt. Azt mondták: egyesült erővel elérhetjük,- anélkül, hogy teljesen világos lett volna, hogy mit is kell elérni. „Minden sokkal jobb, mint bármikor is volt. El a hagyománnyal, el az erkölccsel, le minden berozsdásodott berendezéssel. Éljen a szabadság, egyenlőség és testvériség!”

A házasság sem lett megkímélve. Itt mindenekelőtt a nemek egyenlőségére és egyenjogúságára irányuló törekvések voltak szembetűnők. A férfi nem nézhette többé birtokának a nőt. A házasodás régimódivá vált, és sokan az úgynevezett szabad szerelemre vetették magukat, olykor bármiféle érzület mellőzésével. Jelenleg kezdenek ettől újra elfordulni, mert félnek az aids-től és más nemibetegségektől, amelyek újra felütötték a fejüket. Fiatalabbak felfedezték, hogy esetleg mégis szeretnék, ha valamelyest vezetnék őket. A szélsőséges divat és hajviselet idejét múlta. Szóval a Halkorszak halrésze újra bevonult világunkba, és sok minden újra a helyére került valamelyest.

Hogyan reagál azonban a modern Rózsakereszt a Vízöntő-befolyásokra, amelyeknek újra erősödniük kell? 1963-tól 1967-ig öt nagyon figyelemre méltó és benyomást keltő Akvárius-konferenciát tartott. Ezeknek a konferenciáknak szövegét Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri kiadta „Az új idők apokalipszisa” című sorozat öt könyvében („Az új ember fényruhája”, „A Rózsakereszt Világszerzete”, „A Rózsakereszt megszabadító ösvénye”, „Az új merkurbot”). A Rózsakereszt Iskolája mindenekelőtt a szellemi szempontokkal foglalkozik. A nyers anyagvilág, amelyet érzékszerveinkkel észlelhetünk, és a finomabb területek, az éterszféra, az asztrál világ, amelynek a vágyakhoz és kívánságokhoz van köze, valamint a mentális tevékenységeket meghatározó gondolatvilág közötti leplet fellebbentik. Emiatt sokan lesznek fogékonyak az ezekről a területekről jövő benyomásokra.

Ha a saját és az embertársai aurikus állapotát mindenki tökéletesen észlelhetné, akkor senki sem, mutatkozhatna másképpen, mint ahogyan tényleges állapota megengedi. Így napvilágra kerülne minden álszentség, képmutatás, hízelgés, csalás és hazugság. Senkinek sem kellene szinte görcsösen lábujjbegyre ágaskodva olyan nagyságot, létállapotot vagy helyzetet mutatnia, mely nem felel meg a valóságnak. Az emberek akkor sok vallásos és mágikus módszeren átlátnának, amellyel megpróbálnak őrajtuk uralkodni azzal, hogy a gondolataikat, ezzel a vágyaikat, s azokon keresztül cselekedeteiket befolyásolják. A reklámok világa nem tehetne már hamis ígéreteket, mert ezeket mindenki azonnal átlátná. Amit eddig féltve rejtegettek, abból sok minden napvilágra jut. És mint mondtuk, ennek első jelei már megmutatkoznak.

Ez nehéz időszak lesz a kereskedelem és a politika számára is, mialatt hatalmukat az egyházak is fogyatkozni látják. Az emberek nem hagynak majd maguknak benyomást kelteni vallásos „csodákkal”, és azt is látni fogják, hogy micsoda sötét erőket hívnak fel a sportrendezvényeken és az ezekkel járó kihágások alkalmával. A tükörszférából kezdeményezett „nagy játékot” is átlátják, és az emberek észreveszik, hogyan zsákmányolják ki őket ezzel, ahogyan olvashatjuk Jan van Rijckenborgh „Leleplezés” című könyvében.

Mindezek a jelenségek azonban a dialektikus másvilághoz tartoznak és semmi közük az isteni étererőkhöz és étervilághoz, sem a szent asztrálishoz és az eredeti mentális képességekhez és rezgésekhez. A modern Rózsakereszt megszabadulás-tana ezekre az utóbbiakra irányul. Ezekből az anyagokból kell az embernek összeállítania a fényruháját. Ez pedig egy fokozatosan haladó folyamat, amelyet egyre jobban meg kell ismernie tudata tágulása mértékében.

A férfinek és a nőnek ezen az ösvényen társként kell egymást a magasba segítenie. Mert egyenértékűek, mégis különbözők! A nő a férfinek nem birtoka, de segítője, és fordítva is! A Vízöntő úgynevezett ura Uránusz. E befolyások miatt az eljövendő időkben éppen az asszony számára nagy feladat van tervbe véve. Erről részletesen olvashatunk Jan Van Rijckenborgh „A rózsakeresztes szerzet vallása (Confessio)” című könyvében. Idézni szeretnénk néhány szakaszát:

„Uránusz olyan, mint valami tűz. Ez a Krisztus, aki vissza akar térni hozzánk az ég felhőiben, ahogyan meg van írva. Azaz belénk akar merülni, mint fehér rózsa, s be akarja tölteni egész rendszerünket, hogy arany csillagként jelenjen meg lényünk aurikus felhőiben, egész gondolkodásunk, akarásunk és cselekvésünk hátterében.

Erős egyéni befolyásán kívül Uránusznak van egy általános irányú tevékenysége is: ez a Krisztusnak ezen a világon teljesülő törvénye, Akvárius tűzvihara. Ez a tűzvihar először élethullámunk női nemét éri el és érinti meg.

A rózsakeresztesek filozófiája azt tanítja, hogy a nő életteste pozitív, anyagteste pedig negatív. E konstelláció miatt a nők az uránuszrezgéseket általában jobban képesek felvenni, tetterejükkel ebben a világban bizonyítani és a vágyakozóknak a keresztény szeretet tüzét átnyújtani. Ezért az asszony az eljövendő világforradalomban nagyon aktív szerepet fog játszani és nagy erőket fog kifejteni…

A rózsakereszt iskolája az előttünk lévő nagy változási folyamatokban az asszonyokra váró feladatok előkészítő iskolája lesz. Ahogyan az asszony a korábbi időkben vénusz-tulajdonságai és áldozata révén a férfi nyers erejét más pályákra tudta terelni és enyhíteni tudta az állati mars-lényt, úgy kell neki újra, óriási áldozatot hoznia, hogy az intellektuális rögeszmét, amely élethullámunk hímnemű felét fogságban tartja, s ami miatt az emberiség kimondhatatlanul szenved, összetörje és az uránusz-szeretettüze által megújítsa. Az asszonyoknak tehát egy nagyszerű feladatot kell elvégezniük: az általános megmentést egy tisztán női ellenállás tetterős megszervezése révén, nem erőszakkal és nem fegyverrel, hanem a Krisztus és az uránusztűz erejében …

Mindkét nemben Isten szelleme lakozik és az ember magas rendeltetése jut kifejezésre. A két nemnek a világon teljes egyenjogúságban kell együttműködnie. Az emberiség csak akkor haladhat és gyarapodhat, ha a férfi is meg a nő is belátja a kölcsönös függőséget és együtt építi testvéreink új házát.

Mint Vízöntő szolgái minden erőnkkel erre az egyenrangúságra törekszünk az élet minden területén, és nővéreinknek megmutatjuk új, nagy feladatukat az eljövendő világesemények területén: meg kell váltaniuk a világot. Ennek folyamán minden értelmiségi nagyképűség megsemmisül. Ahogyan az asszonyok a leendő egyéni élet érdekében értünk mindent eltűrnek és elviselnek, … úgy hívja őket az uránusz-szeretet, Vízöntő forradalmasító ereje,, hogy az emberiség életét óvják meg és emeljék egy magasabb fokra.”

Mint említettük, a Vízöntőeseményekben még sok más szempont is rejlik majd. Az elanyagtalanodás folyamatát a metafizikai jelenségekkel szemben máris érezhetően növekvő érdeklődés fogja kísérni, és mindenki számára fontos, hogy ezekkel kapcsolatban kifejlessze a helyes megkülönböztető képességet, hogy a helytelent kiselejtezhesse.

Az ember számára azonban mindenekelőtt annak kell világossá válnia, hogy a nap- és föld-állat- övön kívül, melyek a “halál nagy házához” tartoznak és a dialektikus szinten fekszenek, lennie kell a nem dialektikus, eredeti, isteni és több mint három kiterjedésű föld- és nap-állatövnek is, amelyben minden forma feloszlik, s amelyet illetően egyetlen gondolatképünk sem érheti utol a valóságot. Mivel ott sem idő, sem távolság nincsen, az olvasó elképzelheti, hogy azok az állatövek, azok a csillagrendszerek törhetetlen és mégis szabad egységet képeznek a Naptesttel, amelyben Földünkkel együtt mi is vagyunk. Minden emberből, minden házból, minden csoportból bizonyos szféra, bizonyos befolyás ered. Tehát nem lenne okos azt gondolni, hogy a bolygókból, a Földből, a Napból, a csillagokból és csillagrendszerekből semmiféle sugárhatás sem ered.

És Önök most már látják, hogy a befolyások az Önök reagálásától függően pozitívak vagy negatívak lehetnek, s hogy végül egy új, és minden tekintetben szellemileg újjászületett mikrokozmosszal, melynek égboltján egészen más fények gyulladtak ki, áthatolhatnak a dialektikus mindenség falain is, hogy tökéletességben állhassanak a megváltó és tovább sürgető isteni világosságban. Akkor már nem kell a horoszkópjuk mélységei és magaslatai által hajszoltatniuk magukat. Akkor valóban szabadok, és képesek segíteni másoknak szenvedésükből és ebből a földi nyüzsgésből való megszabadításánál, mert csakis ezért akarjuk bejárni ezt az utat a Naplogosz szívéhez tökéletes Vízöntő-úttörőkként.

A csendes tér

 

Amikor egy szellemileg kereső ember kapcsolatba kerül az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájával, egyik első tapasztalata gyakran a tér és idő korlátozásai alól való feloldozás lehet, az alól való feloldozás, ami szemmel láthatólag a földi élethez tartozik.

Az embernek a mindennapi életben legtöbbször elég dolga van a saját magáért, a családért, az országért vagy a cégért végzett munkájával. Teljesen be kell vetnie magát életútjáért, ami miatt olykor halálos egyhangúsággal ettől a léttől való megszabadulásért sóhajtozik. Mindenekelőtt a fiatalok szeretnének kötetlenül világot járni, keleti országokba vagy fejlődő területekre jutni, hogy találjanak valamit abból a szellemből, amely még nincsen annyira az anyaghoz ragadva. Ott aztán felfedezik, hogy éhínség van, hogy anyák sorvadozni látják túlságosan számos gyermekseregüket és szellemi dolgokra vajmi kevés figyelmet fordíthatnak.

Nagyon sok az olyan ember, aki reagál a Vízöntő-impulzusra és megnyíltak a szemei és fülei mindazon dolgokkal szemben, amik a szellemi területen kereső, kutató embereket összehozzák, holott a legkülönbözőbb irányban és indokokkal keresnek, anélkül, hogy a szellem sarkallására bekövetkező reagálásukat meg tudnák indokolni.

Mivel a rózsakereszt tanulója úgy véli, hogy megtalálta „azt”, olykor kevés megértésről tanúskodik mások iránt, másoknak kevés helyet hagy. Testileg pedig annyira egymás hegyén-hátán élünk a városokban, a társadalom gócpontjaiban, az útiközlekedésben és a bérkaszárnyákban, hogy az emberek, a lakók aurája egymásba hatol, sőt sokszor befolyásolják egymást, ha a rezgések valamelyest megegyeznek. Úgy tűnik, mintha a tömegtájékoztatás eszközei is szűkebbé tennék a világot. Elárasztanak minket az egész világ híreivel, közvetlenül tájékoztatván Új-Zéland problémáiról, délafrikai feszültségekről és a világ más tájairól is.

Persze szemet hunyhatunk és befoghatjuk a füleinket a sok nyomor, éhínség és szegénység előtt, mert ez mind dialektikus, sőt gyakran sátáni. Semmi közünk hozzá, s ha mégis minket is érne, akkor – úgymond – az a mi karmánk következménye szellemi irányulásunk ellenére, s akkor el kell fogadnunk, mint a betegséget, balesetet, társadalmi viszonyaink problémáit, munkanélküliséget, elszigeteltséget és szellemi hanyatlást. Mert tanulói mibenlétünk alapján sem számíthatunk arra, hogy mindez nem érhet minket. Éppen a tanuló számára nagyon is szükséges a figyelmes és tudatos élet.

Alázatosan, csukott szemmel úgy tehetünk, mintha meditálnánk, mialatt mentális tekintetben minden keresztül-kasul rohangászik a fejünkben. De szabad teret kívánunk magunknak az életünkben; kívül és belül is. Templomaink szentelt teret biztosítanak nekünk, melyre szükségünk van, mint a kenyérre a lelki harmónia, a lelki gyarapodás és a belső csend érdekében. Mert éppen a csend az, amely kapcsolatba hozhat minket a nemföldinek ismeretlen térségeivel. Hogy azonban személyes és együttes fáradozásaink révén ebből a másfajtából tapasztalhassunk is valamit, ahhoz egyetlen fokozatot sem szabad kihagynunk. Ezért idézni szeretnénk, hogy mit mond Jan van Rijckenborgh „Egyiptomi ős-Gnózis, és hívása az örök jelenben” című könyvének negyedik kötetében (24. fejezet):

„Ha úgy vesszük, hogy Ön rá akar lépni, vagy már régebben rálépett az ösvényre, mely a két szélsőséget, a halál természetét és az élet természetét összekötheti, akkor Ön az első pillanattól kezdve egy harmadik természetet képez önmaga számára. Az ösvény nem létezik; Önnek kell azt megalkotnia. Nincsen olyasmi, amit elismert és kivizsgált Harmadik Természetnek nevezhetnénk. Ha valaki azt mondja Önnek: Mutasd meg nekem az ösvényt, úgy talán rászánom magamat!, akkor Ön nem tud felelni, legalábbis az ösvényt nem tudja megmutatni, mert ez a saját ösvénye, amelyen senki mást nem vihet el az Ön harmadik természetébe. Mert a harmadik természet akkor kezdődik, amikor Ön kezdi, és akkor nyilvánul meg, akkor jelenik meg, amikor Ön kezd igazi tanulóként megnyilvánulni. Akkor egy magasabb világosság által megtisztított tér jön az Ön életébe, és Ön ebben a térben él, mely átjárót, oszlopos folyosót képezhet a szent dialektika területeihez. És úgy reméljük, hogy ott találkozunk újra létvalóságosan.”

Minden létező test együtt egyetlen testet alkot: a világmindenséget. Ebben minden testnek van egy térsége maga körül, és egy ereje, amelynek segítségével a test mozoghat. A térség és az erő fajtája egyrészt, valamint a test fajtája másrészt egymással ellenkező. Az összes testnek tehát – így következtethetünk – amelyek lényegében együtt egyetlen testet alkotnak, egyetlen nagy rendszert, biztosan megvan ez az ellentétes természete. Mivel pedig minden test, habár együtt egyetlen nagy test, mégis különböző, azt is megállapíthatjuk, hogy a természetek milliárdszorosan különbözők, úgy hogy a mindenséget az ellentétek végeláthatatlan sora mozgatja. Ezek szerint az egész mindenségmegnyilvánulást olyan testnek nevezhetnénk, amelyben számtalan természet jelenik meg, nyilvánul meg.

A tanuló olykor ösztönözve érzi magát arra, hogy másokat, tanulótársakat, családtagokat vagy barátokat szinte hajuknál fogva vonjon az ösvényre. Ez azonban egy lehetetlen vállalkozás. Ez az evangélisták ezreinek térítő buzgólkodásaihoz hasonlít, akik nemrégen Amszterdamban tartottak világra szóló összejövetelt. Mind helyes emberek voltak a legjobb szándékkal, akik az úgynevezett első, második vagy harmadik világhoz tartozó embertársaik lelki üdvösségéért fáradoztak. De ez nem a mi módszerünk!

Ha mi bennünk és körülöttünk teret teremtő megvilágosulásban részesültünk, akkor meg kell találnunk a bátorságot ahhoz, hogy másoknak is hajlandók legyünk teret engedni, helyet hagyni. Az Egyetemes Szerzet sugárbőségéből kapott tapasztalataik magyarázatát legalábbis náluk is tiszteletben kell tartanunk, anélkül, hogy látatlanban magunkévá is kellene tennünk azt.

Minden mikrokozmosz egyszeri, külön tapasztalati múlttal és egy eredménnyel rendelkezik jelenlegi tudata számára. A vérörökségek különbözők. Az élet és a környezet körülményei eltérőek lehetnek. Ezért tanácsolják nekünk, hogy másokkal szemben mellőzzük a kritikát, és a lehető legkevesebbet bosszankodjunk miattuk, ha ez olykor nehezünkre is esik. Mindenkit úgy kell elfogadni, ahogyan él, gondolkodik, érez, reagál és beszél. Személyiségünk könnyen megsérül, érzékeny; de a többieké is. A harmadik természettel való kapcsolatunk miatt énlényünknek vissza kell lépnie, hogy az arany rózsa mögött rejlő „nagyon öreget” meg lehessen menteni, ahogyan J. van Rijckenborgh ecseteli ezt nekünk dramatikusan a „Nincs üres tér” című könyvecske 7. fejezetében.

A mindenségmegnyilvánulás dialektikus terét soha sem szánták emberi lények életterületének. A dialektikus térség lényegében egészen más céllal készült. Amikor azonban az ősmúltban sok lény süllyedt ebbe a térbe, az ellentéteknek ebbe a káoszába, s itt minden további nélkül menthetetlenül elveszett volna, úgy tetszett a Logosznak, hogy ezeknek a lényeknek egy üdvözítő megnyilvánulást hozzon létre. Egy üdvözítő megnyilvánulás, egy gyógykezelő megnyilvánulás a természete miatt időben mindig korlátozott esemény; nem szánják tartósnak. Ezért van minden mikrokozmosz ennek az üdvmegnyilvánulásnak alárendelve. Ebből magyarázható a mi téridőrendi lényünknek a jelenléte is a mikrokozmoszban. Mint ennek a rendnek az élőlényei, arra lettünk hivatva, hogy az elsüllyedt „ős”-embert, a „nagyon öreget” a rózsakapun át életre keltsük, és mint előfutárt, e természettér korlátain kívülre ösztönözzük. Így adjuk meg a mikrokozmoszunkban elsüllyedtnek a hazájába való visszatérés lehetőségét. A „nagyon öregnek” szánt üdvmegnyilvánulás ugyanakkor jó hír nekünk is. Mert nekünk, ideiglenes lényeknek, akik a haláltermészetnek vagyunk alávetve, akik a halálból születtünk és akiket a halálnak szántak, nekünk megígérik az örökkévalóságot a „nagyon öreg” hazájában, ha annak a feladatnak szenteljük magunkat, aminek teremtettek minket. Az a feladatunk, hogy társpárunkba teljesen beleolvadva, egyetlen lénnyé válva kivonuljunk vele az idő térségeiből és bemenjünk az örök élet tereibe.

A teret magát erő veszi körül. Ez a mindent átfogó erő Isten. Ez az erő, az isteni erő a mozdíthatatlan, az ismerhetetlen, a megfoghatatlan és végeredményben a felfoghatatlan is. Sohasem szabad azt a hibát elkövetnünk, hogy Istent a háromdimenziós térben akarjuk megtalálni, mert itt egészen bizonyosan nincsen!

A háromdimenziós térben legfeljebb az isteni erő hatását lehet megtalálni. Egy hatás azonban mindig korlátozott. Ezért fel kell ismerni, hogy ami mozog, amit mozgatnak, mély értelemben nem olyasmiben mozog, ami maga is mozog, hanem olyasmiben, ami maga mozdulatlan. És a mozgató erő maga szintén mozdulatlan; mert nem vehet részt abban a mozgásban, amelyet maga hoz létre. Ezért beszél modern filozófiánk a klasszikus rózsakeresztesekkel egyetemben Mozdíthatatlan Birodalomról.

Ha pedig most visszatérünk a belső tér fogalmához, amelyre minden embernek szüksége van, akkor gyakran azt fedezzük fel, hogy aki hajlamos az ötleteit, az ösvényét másra ráerőszakolni, ezzel olykor a másik belső terét, sőt a külsőt is leszűkíti, lélekkibontakozását akadályozhatja, és legjobb szándéka ellenére is kibillentheti egyensúlyából.

Gyakran a legnagyobb problémáink adódnak barátokkal, akik nekünk jót akarván szellemi gyerekruhába akarnak gyömöszölni minket, mely az ő véleményük szerint csak a javunkra válhat. Az olyan embereket ellenben, akik minket valóban veszélyes, vagy sátáni szándékkal akarnak bizonyos irányba hajszolni, azonnal és lépésről lépésre fel lehet ismerni, s e gyors leleplezés miatt sokkal kevésbé veszélyesek számunkra. Mások szabad terének leszűkítésére való hajlamot mindenekelőtt olyan embereknél találunk, akik mindenféle okokból a lelki felnőttéválásukban akadályoztatva vannak. Az a nagy nehézség, hogy ezek az akadályok nagyon sok helyen verhetnek gyökeret, nehéz megtalálni és meghatározni őket.

Az olvasó ezt esetleg úgy találhatja meg önmagánál, hogy belemerül a belső csendbe és az abból keletkező térbe. Guido Gezelle szavai jutnak eszünkbe: „Szeresd a csendet a lényedben, szeresd a csendet mely lelket ád. Akik minden csendtől félnek, sohasem olvastak a szívükben, alázatot soha nem éreztek.”

Csak azt akarjuk mondani, hogy számottevő és szoros összefüggés van a belső csend és a belső tér között. Az ehhez való eljutásnak a lelki feInőttéváIáshoz van köze.

Itteni és mostani létünk arra hív fel minket, hogy a magunknál és másoknál keletkező bonyodalmakat, melyek tökéletlenségeinkből, éretlenségünkből és lelki kiskorúságunkból származnak, semlegesítsük. Ugyanis a képhordozót, az “ábrázatot”, az elveszett harmadik mikrokozmikus magelv helytartóját a lehető legnagyobb érettséghez kell eljuttatni, mielőtt háttérbe vonulhatna. A még nem felnőtt, azaz éretlen személyiség még maga akar uralkodni a mikrokozmikus téren és másokat is kezelni akar. Aki másokat manipulálni akar, az éretlen személyiség. Ez nem egyeztethető össze az ösvényen járással, mert az ilyen ember így sok mindent elront. Az érett személyiség alapján válhatunk szinte gyermekekké, vagyis elfogulatlanokká, nyílttá, együttérzővé és szánalmassá más teremtményekkel szemben. Így közeledhetünk Isten birodalmához, vagyis a szent dialektikához, mint az örökkévalóság gyakorlóiskolájához, mint a hatodik kozmikus területhez vezető átmenethez. A világ anyagából készültünk, a világ gyermekei és Isten gyermekei vagyunk. Bennünk és köröttünk minden magasság és mélység, minden érték és erő megnyilvánulhat. Erre a célra készített minket a világ magas dialektikája. Sőt, mi magunk dialektikák vagyunk, mint a világ gyermekei, míg a szellemi felnőttkorban meg nem nyilvánul a lényeges cél: az istenfiaság. Ez kivezet minket a világból Isten fenséges örökkévalóságába. Mert nem a gyakorlóiskola a cél, hanem az igazi, eredeti élet, ami az iskola után következik. Nem a világ, hanem ami amögött terül el; a gnosztikus bőség végtelen tere hív minket.

A felnőtté válásnak persze vannak fokozatai, gyakran a fizikai életkortól függetlenül. Ebben a tekintetben vannak vén gyermekek és gyerekes aggastyánok. De az a probléma, hogy amikor embertársainknál vagy tanulótársainknál tárgyilagosan észrevesszük befolyásoló ösztönét vagy hajlamát, mely olykor esetleg részben szellemi viselkedéssel párosul, akkor nagyon nehéz ebben változásokat kieszközölni anélkül, hogy magunk is ugyanazzal a gyerekes érvényesülési törekvéssel ne éljünk, mint amit a másiknak vetünk szemére.

Igyekezhetünk valakit figyelmeztetni, hogy húzza be a kéziféket, ha a folyóparton parkolt. De barátainkat tapintatosan a lelki kézifékre figyelmeztetni, hogy ne rontsák el a dolgokat, az egy nagyon kényes feladat! Ugyanezt állapíthatjuk meg a nevelés területén is. Hol a határ a segédkezés és a szabad-kezet-adás között? Adunk-e szabad teret gyermekeinknek és barátainknak? Vagy azok ennek jogát kiveszik maguknak, s minket – megsértődötteket – otthagynak?

A legmagasabb magasságok és legmélyebb mélységek között az élet maga tanít meg majd minket a helyes viselkedésre. A Szellemi Iskola által, az egész sugárbőség lehetőségei által, mely az olykor problémákat okozó szervezet mögött áll, gyorsabban eljuthatunk az annyira szükséges lelki felnőt leváláshoz; mindenekelőtt pedig a belső csend segítségével, mely minden szellemi növekvéshez, minden igaz lélekalakuláshoz elengedhetetlen.

Hogyan válik lehetségessé ennek a csendnek a kifejlődése? Ehhez a csendhez eljutni egyszerű lesz, ha igazán, őszintén és nyíltan belátjuk az egész helyzet komolyságát, hogy gyakran bizonyos pontokban még nem vagyunk érettek, még nem vagyunk felnőttek. Ehhez meg kell értenünk valamit saját biológiai és lelki szerkezetünkből, és ezzel az önismerettel meg kell értenünk mások önismeretét is. Mert csakis ebből az önfelfedezésből eredő bölcsességből jöhet a felnőtté válás. Féltékenység, sóvárgások, irigység mindig a lelki éretlenség jele. Aki saját lényét még nem fedte fel magának, aki nem tudja micsoda, aki életét és viszonyainak minden szempontját még nem tudta áttekinteni, az nem lehet más, mint kiskorú. Manapság sok reagálás a felnőtt ember kiskorúsága miatt adódik. Minden értelmi, érzelmi és szellemi kiegyensúlyozatlanság is kiskorúságra utal.

Ha elég alázattal rendelkezünk, hogy önmagunknak bevalljuk: csakis egy teljesen felnőtt embernek van a legjobb esélye a szellemi újjászületés folyamatára, amelyet mi transzfigurációnak nevezünk, akkor egész vágyódó szívünkből készek leszünk a tanulásra. Nem kapzsi vágyból eredő tanulásra, hogy részletekben tájékoztatást kapjunk, ezt rendezzük, kiválasszuk, elvessük, besoroljuk és címkével lássuk el, hanem egyszerű, együgyű tanulásra, hogy bevalljam: én nem tudok, az én nem tud.

A csend mibennünk látáshoz vezethet, ha ténynek vesszük és segítségnek, amellyel egy eddig csak elméletileg felismert dimenzióhoz akarunk jutni. Ennek a tudatossá váIáshoz van köze. A mai korszakfordulón erre az egész emberiségnek szüksége van. Ezért jelennek meg a könyvkereskedésekben az olyan könyvek, mint például „Mi az élet értelme?” „Mi a betegség értelme?” „Életünk vezérfonala” „Az önfelfedezés elengedhetetlen szükségessége” „A csend titka” „A csend, mely beszél hozzánk” stb.

Fel akarjuk ébreszteni egymást, hogy ami a világban történik, azt teljes térfogatában lássuk, észleljük, következtetéseket vonjunk le belője a saját ösvényünk érdekében, kivonatoljuk belőle a harmadik természetet, és megsemmisítő ítélet nélkül, elítélés nélkül járjuk az utunkat minden testvérünkkel, minden kereső emberlélekkel együtt, aki magában hordozza a Mozdíthatatlan Birodalomba való visszatérés lehetőségét, mint szellemlélek-ember.

Akarjunk tehát magunknak és egymásnak teret engedni, helyet hagyni, s ezt igazzá tenni a Krisztusszellem és minden szolgája erejében, a csendes erőben.

A lélektest megvalósítása

 

„Aki a megszenteltetés útjain jár, az tökéletesen mentes lesz az aggodalomtól gondtól és félelemtől, és kiemelkedik a természeteonok szorításából. Az ilyen ember a világosságban jár, ahogyan ő maga a világosságban van, és felemelkedett a halál dolgai fölé.”

Catharose de Petri

 

Amint az ezoterikus irodalomból bizonyára ismeretes, az egész emberiség egy fejlődésmenetet jár végig hét korszakon keresztül, amelyek közül most három és fél van mögöttünk. Majdnem minden ember megérkezett Föld-korszakunk első felének végpontjához, és most a negyedik korszak nagy feladata előtt, a lélektest megvalósítása előtt állunk.

Ezt a lélektestet nevezhetjük egyrészt személyiségünk negyedik nézetének, másrészt ez az első hordozója az igazi, isteni, felsőbb embernek. Amikor lélekről beszélünk, egyrészt a mi világunkat, az általunk ismert világot tartjuk szem előtt, másrészt azt a világot, amelyet alkalmasint már a természeten-túlinak is neveztünk.

Az elmúlt időszakban az emberiség feladata az észtudat megvalósítása, vagyis agyállományunk helyes elkészítése és felépítése volt, mely főszentélyünk legbonyolultabb része, míg végül az ember elnyerte a valóságos értelmi képességet. Az értelmi képesség alapján szólunk manapság az emberekhez templomainkban és szentelt műhelyeinkben. Amikor észtudatról még nem lehetett szó, az emberek akkor is összejöttek már templomokban, de egészen más céllal. Az embertömeget akkoriban szinte összeterelték, mint valami nyájat, állatok csordáját. Ma azonban fejtől fejhez, szívtől szívhez szólunk mindenkinek, az észtudathoz fordulván. Egy ilyen alap, az értelmes képesség alapja nélkül a lélek fejlődése abszolút lehetetlen lenne.

Mi a lélek valójában? Mi a lélektest? A lélek igen finom éteri összetételű. De nem pottyan az égből bizonyos pillanatban. Szó sincs arról, hogy egy szép napon a lélekállapot birtokában ébredünk. A lélek nem a levegőből hullik alá, hanem fel kell építeni, meg kell valósítani; ezt az építményt magunknak kell létrehoznunk!

A lélektest építéséhez, a lélek-köntös – mert így is nevezik – szövéséhez belátásra, tehát értelmi képességre van szükség. Ez a magyarázata annak, hogy Föld-korszakunk első felében az emberiség fejlődésnél minden figyelmet az értelmi erők fejlesztésére irányítottak. Ha ugyanis ez a képesség nem lenne birtokunkban, akkor semmit sem tudnánk megérteni a lélek lényegéről és a léleképítés szükségességéről.

Ezen felül az embernek kell, hogy fogalma legyen a lélekmegvalósításhoz vezető folyamatról, s ennek nagyon kell őt érdekelnie is. Csak a valóságos érdekeltség által képes az igazi odaadás kifejlődni, hogy a léleképítés munkáját el is kezdje.

Mindezekre igen nagy nyomatékot helyezünk, mert ebben a tekintetben nagyon nagy hibákat követnek el. Jól meg kell érteni, hogy a személyiségnek is van valami olyasmije, amit éteri lényének, éterikus hordozójának nevezhetünk. Személyiségünk, mint tudjuk, már három testet foglal magában, mégpedig az anyagi testet, ennek éteri mását, harmadszor pedig az előző létezési korszakban utoljára elnyert hordozót, az asztráItestet; tehát egy hármas egység, amelyet a vérlélek tart össze. Ezenkívül ezt a háromszoros személyiséget beárnyékolja az, amit mikrokozmosznak, monádnak nevezünk.

A háromszoros személyiséget Földünk különböző rétegei (strata) és erői építik fel és tartják el, míg a mikrokozmosz nem a Földből, hanem a természeten-túliból magyarázható.

A mostani ember eszerint szerkezetére és jelenségére nézve kettős lény, mely a Földből összetevődött személyiségből és a személyiséget beárnyékoló mikrokozmoszból áll, mely a földöntúliból jön hozzánk (ez nem tévesztendő össze a túlvilággal).

Nos, e kettőnek, a mikrokozmosznak és a személyiségnek eggyé kell válnia. Ez a nagy feladat! Vegyük azonban figyelembe a következőket:

Személyiségünk éterikus mása nagy, erősen sugárzó képességgel rendelkezik. Az egész színkép képviselve van benne. Az éterikus hasonmásnak továbbá van sok olyan színe, amelyet ismert színskálánk nem tartalmaz. Ez a sugárzóképesség, ez a világosságerő táplálja és tartja fenn anyagi testünket, és anyagtestünk újra ki is sugározza mindazokat az étererőket, amelyeket az olykor élettestnek is nevezett éteri hordozónktól kapunk. Aki ilyen tekintetben valamelyest érzékeny, az könnyen észlelheti e kisugárzás színeit. Így megtörténhet, hogy az anyagi testnek, vagy az alvás idején elhasadt személyiség finomabb részének éterkisugárzását a lélektestnek tartja, és a színek csillogása láttán így szól: Mily nagyszerű, milyen szép ez!

Valóban szép. De semmi, a világon semmi köze sincsen a lélekhez. Az ilyenfajta érzékenység, a szenzitivitás ezért túlságosan is gyakran vezet tévedésekhez. Így mindenféle kényszerképzet jön létre, ennek minden következményével. A figyelmeztetés tehát itt is helyénvaló. Ezért int a Szentírás arra, hogy „vizsgáljátok meg a szellemeket, vajon Istenből valók-e”, vagyis a Szellemmel, Istennel, az egyetemes Jó-val vannak-e összeköttetésben. Mert még az olyan ember is, akin asztrál fantomjai uralkodnak, képes a világosság angyalának tűnni – mondja a Szentírás. A megvizsgálandó szellemek alatt itt olyan lények értendők, akik a túlvilágon, az úgynevezett tükörszférában tartózkodnak, azaz olyan területen, mely teljes mértékben a földi területekhez tartozik. A tény, hogy a Szentírásban utalnak az ilyen ámításra, azt bizonyítja, hogy igen gyakran előfordul.

Mindezeket mindenekelőtt annak határozott hangsúlyozása érdekében említjük, hogy a lélektest, amelyet fel kell építeni, egészen más valami, mint az éterikus hasonmás.

Most röviden vázoljuk, hogyan tudja az ember a lélektestet megépíteni, megkapni.

Elsősorban azt kell mondanunk, hogy az embernek erre rá kell nemesednie, erre érettnek kell lennie. Értelmének teljesen ehhez a feladathoz kell igazodnia. Az olyan embernek, akinek értelme teljesen az anyagra irányulva gondolkodik, akinek gondolkodása az anyagot keresi, annak bizony nem kell a léleképítés munkájához hozzáfognia, az a legcsekélyebb eredményt sem fogja elérni. Az ember vágyának teljesen a léleknövekedésre kell irányulnia, arra érettnek lennie – ez viszont szintén az illető vér-állapotától, az előbb említett vérlélektől függ.

Röviden: arról van szó, hogy karmikus múltja alapján az illető odáig jutott-e, hogy a keresésnek, az élő lélekállapot elnyerésének szentelje magát. Ha ez a karmikus múltból eredő ösztönzés megvan, akkor nem csak a szív, hanem a fej is nyílt állapotba került; ez érthető. Akkor a „szív és fej vonzódnak egymáshoz”, egymáshoz vannak igazodva. A világban egyébként úgy szokott lenni, hogy a szív és a fej különböző nézetei és működései között ellentmondás van.

Ha aztán a szív és a fej bizonyos egyensúlyt mutat, irányulást a lélek dolgaira, akkor mindkettő mögött a nagyszerű folytatás iránti vágy áll, a tökéletessé válás vágya. Ennek a világnak az embere még nem tökéletes ember, még nem vált valóban emberré. Azt gondoljuk – és ez a tévedésünk -, hogy már emberek vagyunk. Ám olyan emberek vagyunk csupán, akik alakulófélben vannak. És továbbhaladó alakulásról csak akkor lehet szó, ha valóban és igazán a lélek építésére törekszünk.

Ha aztán eltölt a lélek megvalósítás határtalan vágya, akkor szívünkben egyre erősebb érzést, egy érzelem fejlődését tapasztaljuk, mely szinte tovább hajt a célhoz. Vágyunk így oly erőssé válhat, hogy érezzük, tapasztaljuk, ahogy a mellcsont, a sternum (ami „sugárzót” jelent) szó szerint vibrálni kezd. Amikor ezek a jelenségek észlelhetővé válnak bennünk, akkor – mint egykor Rózsakereszt Krisztiánt – eltölt minket a feltámadás iránti vágy, vagyis a tökéletessé váIás, az igazi emberlétre való feltámadás vágya. Ezért kezdődik a rózsakeresztesek testamentuma, Rózsakereszt Krisztián kémiai menyegzője azzal, hogy „húsvét napjának előestéjén Rózsakereszt Krisztián asztalánál ült kunyhójában”. Húsvét ünnepe, mint tudjuk, a feltámadás ünnepe.

Ha most a szív el van telve a feltámadás iránti vágyakozással, akkor eléggé ki is nyílt, és a főszentély értelme is alkalmas a lélekfolyamat megkezdésére.

És ekkor mi történik?

Azt látjuk, hogy a szívben egy csodálatos, nagy, fenséges erő szabadul fel. A szívszentélyben van egy igen különös szerv, amelyet a mi tanításunkban a szív rózsájának, vagy az ősatomnak is nevezünk. Nos, a szív azon részében, ahol a rózsa van, egy rendkívüli, nagyon hatalmas erő is rejlik, amelyet a mi filozófiánk kundalíninek, a szív kundalínijének nevez. Amikor a léleképítés folyamata megkezdődik, akkor először ezt a kundalínit kell felszabadítani. Ez az erő akkor elkezd sugározni, egyre nagyobb lesz a hatósugara, a szív rózsája kinyílik! Szirmait elkezdi kibontakoztatni, és rózsaereje, a kundalíni-erő szétterjed.

A szívet olykor a test motorjának nevezik, mely a vért állandóan ritmusosan hajtja át az ereken. A rózsaerőnek az a szándéka, hogy közölje magát a vérrel. Ezáltal befolyás alá kerül az idegközeg is meg a tímuszmirigy is, ez a különös belső elválasztású szerv, mely szintén a szívszentélyben található. Ha aztán a tímuszmirigy kellőképpen megnyílt, és a vér és idegközeg állapota lehetővé teszi, akkor a szabaddá vált rózsaerő közli magát ezekkel és elkezd felszállni a főszentélybe, mert a rózsaerő a főszentélybe akar belépni.

Hol? Melyik ponton?

A két szemöldök közötti ponton, a homlokcsont mögött. Ha a vér, az idegközeg és a tímuszmirigy állapota engedi, a rózsaerő áthatol a főszentély ezen központjáig, és ott szinte erőteret képez. Kezdetben ez nem megy könnyen, mert felfelé vezető útján a rózsaerő különböző akadályokkal találkozik. Erre még visszatérünk.

Vegyük úgy, hogy a szív kundalínije áthatolt a főszentélybe és azzal van elfoglalva, hogy a homlokcsont mögötti nyílt térben összpontosuljon. Akkor tovább kell haladnia egy pontig, mely a tobozmirigy alatt fekszik; nem a tobozmirigyben tehát, nem a tobozmirigy-agyrészben, hanem az alatt, abban a térben, mely az agyalapi mirigynek nevezett szerv körül van. Ott, ezen a ponton, a fej közepében tehát egy második gyújtópont jön létre. Így az első gyújtópont a szívben található, a második a főszentély közepén: a nagy előkészítő munka akkor igen jól halad.

Ezeket a nagy, hatalmas gyújtópontokat a rózsakeresztesek jelképesen templomnak is nevezik. Az első templom a szív, és jó előkészítés esetén ennek a templomnak a kapuja teljesen feltárul, hogy a szív kundalínije kiáramolhasson. A második templom a főszentélyben van; ezt az arany rózsa templomának is nevezik, az arany rózsáénak, mely kifelé sugárzik a homlokcsont mögötti nyílt téren át.

Miért beszélünk arany rózsáról? Mert akik a rózsaerőt összpontosítani tudják a főszentélyükben, fejükből arany színű fényt sugároznak ki. Számos képen, sok misztikus festményen ábrázolják ezt az arany „koronát”.

Ha a második templomba – mely a főszentélyben van – a rózsaerő be tud lépni, akkor a kígyótűzön, azaz a gerinccsatorna mentén lefelé áramlik.

Az első templom, a szív temploma nyitva áll; a második templom a fejben el van készítve; a rózsaerő ekkor lefelé áramlik a kígyótűz legalsó részébe, ahol ugyancsak található egy különös szerv: a plexus sacralis, azaz a megszentelő, gyógyító plexus. Ott, a plexus sacralisban szintén van egy kundalínierő-forrás, egy második forrás. Ez a második forrás nem tud tisztán és jól megnyílni, ha az első forrást a szívben nem nyitották meg előbb, és a szív erőit nem alkalmazzák helyesen.

Mindenekelőtt ügyeljenek a következőkre, ha érdeklik ezek a dolgok. A világirodalmat átkutatva ezzel kapcsolatban azt találjuk, hogy a figyelmet mindig a plexus sacralisban lévő forrásra irányítják, és mindenféle gyakorlat és módszer segítségével a kundalínierőnek ezt a második forrását próbálják megnyitni. Ez azonban így elkerülhetetlenül a legnagyobb bosszúságokhoz vezet.

Ha a rózsaerő elérte a plexus sacralist, akkor arra lesz szükség, hogy ez a második kundalíni-forrás megnyíljon és erői felszálljanak egészen a főszentélybe. A kígyótűz ezt lehetővé tudja tenni, mert három csatornából áll. A rózsaerő e csatornák egyike mentén áramlik le a plexus sacralisba, s ha az megnyílt, a felszabaduló erő felszállhat a két csatorna egyikén. Ha új létállapota miatt, amelybe jutott, a tanulónak sikerül a második kundalínierőt valóban felfelé hajtania, akkor megnyílt a harmadik templom; ez mindenekelőtt akkor teljesen igaz, ha a felszálló kundalínierő összefolyik a második templom erőjével, mely körben az agyalapi mirigy körül van.

Amikor a két kundalínierő egyesül és így a főszentély a helyes módon el van készítve, akkor a harmadik templom valóban megnyílt. Megértjük tehát, miért mondják a rózsakeresztesek testamentumában, Rózsakereszt Krisztián kémiai menyegzőjében, hogy a hegyhez kell törekednie, amelyen három templom áll. Mind a három templom tehát teljes egészében a saját lényünkben található. Ha pedig a hegy csúcsát elérte, a tanuló ettől a pillanattól kezdve rendelkezik a legendás új képességgel, amelyet most az új erőnek fogunk nevezni.

Ám ezzel a Iélektest még nem nyilvánult meg! Ekkor még csak a keresztfa áll. A hatalmas munkának még csak egy része van elvégezve.

Valójában az a helyzet, hogy amikor Rózsakereszt Krisztián elérte a hegyet, amelyen a három templom áll, csak akkor láthat neki igazában a munkájának. Ezért mondjuk, hogy még csak a keresztfa áll, de ennek a keresztfának még nincsenek karjai. Legfeljebb az új munka alapja készült el. Most azonban ezen a keresztfán, ezen az életfán ágaknak kell nőniük. A keresztfa most szilárdan a földbe van ültetve, kimutathatóan, biztosan áll. Az egész személyiséglény fel van töltve az új erővel, és a templomban, „mely középen áll”, a főszentélyben, egy kimutatható képesség jött létre.

A tanuló most „a szövőszékhez ül”, hogy új köntösét, új hordozóját, az arany menyegzői ruhát megszője. Mit jelent ez a szövés? Azt jelenti, hogy új képességét a tanuló az egyetlen helyes módon veszi használatba: egész lényével a szolgálat mezejére áll.

Szó sincs tehát arról, hogy a lélekköntöst otthon a nyugágyon, vagy például valami úgynevezett tiszteletteljes, meditatív viselkedéssel lehelne megszőni: a lélekruhát az élő tettel kell megszőni, azzal, hogy felgyűrik az ing ujját és hanyatt-homlok a munka közepébe vetik magukat.

Akik távoltartják magukat a mentési munkától, a Szellemi Iskolának ettől a nagyszerű munkájától, és egészen természetesnek találják, hogy ezt végzik el helyettük, azok még nem tartanak a lélekruha megszövésénél. A tanulónak éjjel-nappal meg kell feszítenie erejét szövőszékénél, mégpedig teljesen odaadó szolgálatkészségben valamennyi embertársáért, magának semmit sem kérvén, semmit sem követelvén. Aki ezt teszi, csakis az látja egy adott pillanatban Betlehem barlangjának ötágú csillagát fényleni, és fényének világossága ragyog, messzire sugárzik a születési barlangon túl is.

A születés barlangja – most már érthető – „a templomban, mely középen van”, a főszentélyben található. Az első templom (a szív temploma) és harmadik templom (a plexus sacralis) erői tartják, amelyek, mint láttuk, a főszentélyben találkoztak. És az így létrejött új erővel, ezzel a hatalmas új energiával megy a tanuló a világba, hogy Isten Birodalmáért dolgozzon, ahogyan ez a munka nevezhető, hogy a Krisztushierofánsok Szellemi Iskolájának szolgálatában dolgozzon, az embereknek segítsen és őket mentse az élet tengeréből. Csakis így lesz a függőleges keresztfára a vízszintes gerenda felerősítve, és csak ekkor áll a kereszt, amelyen a rózsa középen sugárzik, templomban, mely középen van.

Megértjük tehát, hogy az a tanuló az igazi rózsakeresztes, aki fejlődésében erre a pontra ért, aki a gyakorlati tevékeny életben teljes önátadásban a szolgálat útján jár, és ehhez a munkához, ehhez a bizonyított szolgálattételhez az új erőt használja.

A munkásnál azon múlik a dolog, hogy milyen képességekkel rendelkezik. Lehet kiváló szónok, vagy nagyszerűen ír, szóval lehet mindenféle tehetsége, ha azonban ez az egy erő nincsen meg, akkor Isten birodalmának nagy és fenséges terjesztéséért semmit sem tesz.

Ezzel kapcsolatban idézhetjük Hermész Triszmegisztoszt, a háromszor nagy Hermészt. Miért nevezik őt háromszor nagynak? Mert életre keltette magában a három templomot. És ebből a birtokból kiindulva fordul Hermész a lélekhez, azokhoz tehát, akik az új erőt alkalmazni tudják, akik ezzel a veszélyes új képességgel rendelkeznek; éppen azokra vonatkozik számos figyelmeztetése: hogyan kell a léleknek munkája során fellépnie, hogyan kell bizonyos nehézségeket elkerülnie, stb. Mert az új erőt – ez rendkívül fontos – nagyon intelligensen kell alkalmazni. Ehhez a tanulónak válogatott értelemmel kell rendelkeznie.

Értelem tekintetében sok ember rendkívül fejlett. A fejlődésnek azon az útján azonban, amelyet mi ecsetelünk, a jelöltnek olyan értelemmel kell rendelkeznie, mely az új templomerő hordozója, vagy más szóval az igazi gondolkodási képesség hordozója tud lenni, amiről többek között az egyiptomi filozófia is beszél. Az igazi gondolkodási képesség nem valamilyen magas fejlettségű értelem, ahogyan a mi világunkon gyakran hiszik, hanem az élő lélek.

Nos, ha rendelkezünk ezzel az új erővel, akkor nagyon intelligensen kell azt alkalmaznunk is. Amennyiben ezt helyesen tesszük, a Gnózis irányelvei szerint viselkedve, akkor kifejlődik az arany menyegzői ruha, akkor megszőjük ezt a ruhát, a szóma pszichikont.

Vagy még másképpen kifejezve, hogy mindenképpen jól értsenek- minket: ha valakinek megvan az új erő, és ezt a helyes módon, a Gnózis utasításainak megfelelően, intelligensen alkalmazza, akkor kapcsolat jön létre az Istenséggel, a természeten túlinak elektromágneses erőivel. Ezek az erők egyre hatalmasabban összpontosulva keringenek az ilyen ember körül. Így indul be a szövőszék, így szőjük arany menyegzői ruhánkat.

Így aztán tisztán látjuk magunk előtt: ha a keresztfa fel van állítva, lába szilárdan és megingathatatlanul áll a földben, az új cselekvési élet ötágú csillaga fénylik, és az új mágneses tér egyre erősebben, egyre láthatóbban alakul, ha így a kereszt-test, a lélektest világosan kialakul, végül az a pillanat is eljön, amelyet a „keresztről való levételnek” neveznek. Mit jelent ez? Az új mágneses tér, az arany menyegzői ruha, az új lélektest, mely az új cselekedeti élet szövőszékén keletkezett, a természeten túli magasabbrendű éter értékeinek és a megszerzett új erőnek az elkeveredése. Ezért mondható az arany menyegzői ruhára joggal: a világban van, de már nem a világból való. A keresztről való levétel tehát azt jelenti, hogy az ember egész létét illetően, szerkezetileg, testileg az újjá lett lélektest segítségével valóban és teljesen szabaddá van téve a világtól és a Földtől, szabad lett örökre. És a jelölt most ebben az állapotban siet a természeten túli felé.

 

Jan van Rijckenborgh

Fama Fraternitatis R. C.

 

Az igaz, eredeti hír Isten nagyon megvilágosult emberének, C.R.C. barátnak felfedezéséről a következőképpen hangzik:

Miután A., Gallia Narbonensis-ben (a galliai Narbonne-ban), meghalt, helyére szeretett testvérünk N.N. került. Ő azt mondta nekünk bizalmasan, miután csatlakozott hozzánk és letette a hűség és titoktartás ünnepélyes esküjét, hogy A. biztosította őt arról, hogy ez a szerzet nemsoká nem marad ennyire titokban, hanem Európa népének közös hazája számára segítség, dicsőség és szükséges lesz, ami miatt ebben az állapotban egyáltalán nem kell szégyenkeznie.

A következő évben, amikor tanulóidejét elvégezte és alkalmat kapott, meg jelentős útipénzt (vagyis Fortuna erszényét), s útra akart kelni, elhatározta, mint jó építész, hogy ezen az épületen változtat valamit, s célszerűbben rendezi be.

E megújító tevékenység közepette találta meg az emléktáblát, melyet bronzból öntöttek, s amelyen a szerzet minden tagjának neve rajta volt, s még néhány más dolog is.

Ezt az emléktáblát át akarta vinni egy másik, alkalmasabb boltozatba, mert hogy mikor és hol halt meg C. barát, s esetleg melyik országban van a sírja, azt a régiek elhallgatták, mi tehát nem tudtuk. Ebből az emléktáblából egy nagy szeg állt ki, s amikor ezt kirántották, úgy, hogy a vékony falnak vagy vakolatnak, mely a rejtett falat takarta, egy nagy darabja szintén kiesett, váratlanul előtűnt az ajtó. Örömmel és vágyakozva bontottuk le a fal maradékát és megtisztítottuk az ajtót, melyen egészen fent nagy betűkkel ez állt:

Százhúsz év múlva megnyílok

alatta pedig a régi évszám.

 

Fama Fraternitats

 

18. A titokzatos szeg

 

A Fama részletezi Rózsakereszt Keresztény sírboltjának romantikus felfedezését, az ott talált dolgokat, s más különös tényt is, mely ezzel közvetlenül összefügg. Az anyag túl gazdag ahhoz, hogy egyetlen fejezetben megbeszélhessük. Ezért figyelmünket először a felfedezést közvetlenül megelőző eseményekre irányítjuk.

A következőkről adnak hírt:

A barátok egyike, akit A.-nak mondanak, a hivatott követő, meghal Gallia Narbonensisben. Halála előtt kiválaszt egy utódot, aki névtelenül lép fel, mint N.N. barát.

Ez leteszi a hűség és titoktartás esküjét, és elmeséli barát testvéreinek, hogy mit mondott neki A., mielőtt meghalt. A szerzet nem fog már sokáig titokban tevékenykedni, hanem Európának, mint népei közös hazájának segítség, dicsőség és szükséges lesz, és hogy ebben a helyzetében egyáltalán nem kell majd szégyenkeznie.

Az új szerzetes elvégzi tanulmányait, s azután utazást tervez, mert ehhez már nem hiányzik semmije sem. Mielőtt azonban tervét valóra váltaná, elhatározza (mivel építész), hogy változtat valamit a szobákon, melyekben a szerzet házában lakik. E munka közepette bronzból öntött emléktáblát talál, melyen rajta van minden barát neve. A falon levő táblát el akarja távolítani, és máshol elhelyezni.

A nagy szeget, mely a táblát a falon tartja, olyan erővel rántotta ki, hogy a falnak vagy vakolatnak egy része is leomlott. Emögül, nagy csodálkozására, ajtó tűnt elő. Előhívta az épületben levő társait, akikkel együtt aztán örömmel bontották le a falat, s így szabaddá tették az ajtót.

Az ajtón ez állt: SZÁZHÚSZ ÉV MÚLVA MEGNYÍLOK.

A történet egyszerűnek látszik, s részletes magyarázatra látszólag nincs szükség. Régi épületek megváltoztatásánál gyakran találnak érdekes dolgokat a régmúltból. Lassan megtelő múzeumaink is ezt bizonyítják. Ahogyan most van, úgy volt azelőtt is, és természetes, hogy a rózsakeresztes barátok későbbi nemzedékei a régi lakóhelyeken olyasmiket fedeztek fel, amik számukra azelőtt ismeretlenek voltak.

Tegyük tehát félre ezeket a megelőző eseményeket, mint történelmi különlegességeket, amik már nem tartoznak az ügyhöz, hanem csak bepillantást nyújtanak a rend mindennapi életébe, s térjünk rá a fontosabb folytatásra.

Legfeljebb annyit tehetünk – ha akarunk -, hogy időzünk egy pillanatra az eset romantikus részleteinél, mint például a titokzatos szegnél, melytől annyi minden függött; vagy a keresgélésnél a régi boltozatokban és az emléktábla váratlan megtalálásánál, a múltnak ennél az emlékénél, meg a tiszteletnél, amivel a szerzetesek ezt a táblát alkalmasabb helyre akarták vinni. Ha valami rajzoló vagy festő ezt az eseményt egy kis fantáziával benyomást keltő módon tudná ábrázolni, akkor a felületes kutató már meg is lenne elégedve.

Fedezzük tehát fel, hogy mit rejtett ez a megtalált ajtó.

Nem; ezt mégsem tesszük! – Mert ez a bevezető történet olyan rendkívül jelentős, hogy ennek megértése nélkül a többi dolgot is helytelenül, valóságától megfosztottan látnánk. Teljesen meg kell ismernünk az egész környezetet, mielőtt áthatolhatunk a dolog magjához. Az ösvényt teljesen fel kell tárnunk, s mindenekelőtt mindentől megtisztítanunk, amiben később elbotolhatnánk.

Szabad Önt megkérdeznünk: mit tud az ember valóban Rózsakereszt Keresztélyről? Ismert alakja-e a történelemnek?

Az első, aki valami határozottat mond róla, az Johannes Valentinus Andreae, aki a Fámában azt mondja, hogy őt magát sohasem látta.

Ahogyan a rózsakeresztesek régi, hiteles könyveiben a szerzet magasztos fejéről beszélnek, az világosan bizonyítja, hogy ott az ember, Rózsakereszt Keresztély, nevét jelképesen használják, mégpedig a nyugati misztériumiskola jelölésére; jelképes névként használják tehát, amivel a keresztény filozófia magjára utalnak.

Rózsakereszt Keresztély alakja azonban emiatt nem lesz valótlanabb számunkra. Teljes mértékben felismerjük a hatalmas lényt, aki sok évszázaddal ezelőtt, Krisztus Egyetemes Szerzetéből lépett elő (lásd „A Rózsakereszt Világszerzete”; Catharose de Petri és J. van Rijckenborgh).

Ő pedig így számunkra ugyanakkor, (mint aki a saját maga által újra kihirdetett Krisztusi megváltási tant saját magán megvalósította) a mi igazi, legmélyebb lényünk prototípusa, a szellem-lélekember, az igazi akvárius-ember.

Ebben a tekintetben tehát Rózsakereszt Keresztély a megszületetlen szellem bennünk, melynek teljesen ki kell nőnie, mint minden fejlődés céljának; az a szellem, melynek önállóan alkotó lénnyé kell felébrednie, Krisztus szavai szerint: „Legyetek azért tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes”.

Amikor tehát arra a kérdésre, hogy „mit tudunk mi Rózsakereszt Keresztélyről mint történelmi jelenségről”, a fenti felelettel kell megelégednünk, akkor az is magától értetődik, hogy egészen más feleletet adunk, ha Rózsakereszt Keresztély ezoterikus képét magyarázzuk.

Létünk mögött egy titokzatos szándék rejlik, egy gigantikus cél, oly nagyszerű, oly dicső, oly hatalmas, hogy gondolkodásunk mai fejlettségi fokán számunkra felfoghatatlan.

Ezt a célt nem mennyországnak nevezzük, mint a hagyományos keresztények. Nem élt még egyetlen hagyományos teológus sem, akit ne hasonlíthatnánk össze a tőzsdén spekulálókkal. A teológus olyan mennyországra spekulál, amiről sohasem szerzett elsőkézből jövő ismeretet. Nincsen olyan menyország, amiről a teológia beszél. Az Ön mennyországa itt van, s nekünk sikerült egyelőre poklot csinálni belőle.

Mivel az itteni dolgokat olyan vigasztalanná tettük, teológusaink valami mennyei világra spekulálnak, ahol nem lehet minket elnyelni, ahová a saját gyártmányú poklunkból menekülhetünk.

Még nem vagyunk teljesen tudatában a helyzetnek, még nem vagyunk eléggé tudatában; nem ismerjük létünk nagyszerű és titokzatos célját. Ha tudatában lennénk, elegendően tudatában, akkor leszámolnánk az emberi teológiával, mely egyszerűen alkalmazkodik társadalmi viszonyainkhoz.

Marxnak teljesen igaza van, amikor azt mondja: „Az ember tudatát társadalmi viszonyai képezik. Az anyagi élet termelő folyamatai határozzák meg a szociális, politikai és szellemi életet (ahogyan azt a modern dialektikus ember érti) általános értelemben”.

Bizonyos köröknek nagyon nem tetszett Marxnak ez a megállapítása; pedig tökéletesen keresztény és tudományosan helyes. Jóság és igazság, ismeret és belátás csak a valódi igazságosságból állhat elő. Az anyagban, az anyagi küzdelemben kell a szellemnek megszabadítania magát a korlátozásoktól, itt kell Rózsakereszt Keresztélyt kiszabadítanunk a sírjából.

Ha tehát egy pillanatra megszabadulunk minden előítélettől, akkor világító célt látunk. Ezt a célt pedig Rózsakereszt Keresztélynek nevezzük.

Mit tudunk róla?

Mindent! Mint ezoterikus tanulók, mindent tudunk róla, amit csak felfoghatunk.

Hív bennünket, hogy menjünk eléje, éljünk eléje, küzdjük magunkat eléje, készítsük el építményünket, hogy méltók legyünk Rá.

Ami ehhez kell, azt megadja nekünk, a Bölcsesség Urai rendelkezésünkre bocsátják a szükségeset:

Először is, ahogyan már megbeszéltük, itt vannak axiómáink, tagadhatatlan, elsőkézből eredő ismeretekkel bizonyítható alapelveink. Egy axióma a tudás kősziklája, mely az örökkévalóságoknak is helytáll. Megvan ezoterikus filozófiánk, ahogyan ez a pozitív kereszténységből fejlődik, a szent könyvből, a bibliából. Továbbá megvannak kozmológiai tanaink, az ösvényre, az igazi emberre és minden ezzel összefüggő dologra vonatkozó ismeretek.

Birtokunkban vannak a Rotae Mundi is, ahogyan a Fama fejezi ki, tehát az asztrotudományok, szent asztrozófia-tudományunk, aminek semmi, de igazán semmi köze a képzelt ezoterikusok asztrológiai okoskodásához és firkálásához. Erről még fogunk beszélni, mert mielőtt a barátok belépnek Rózsakereszt Keresztély sírboltjába, tanulmányozzák rotáikat, vagyis megvizsgálják személyes asztrozófiai körülményeiket. Tudni kell, hogyan használja a rózsakereszt szerzetese az asztrológiát, s hogy mire nem használja.

Harmadik adományként a Fama a már megbeszélt Proteust említi, vagyis a neptuni elvet, ami az emberi szellem önalkotó tulajdonságaira utal, az önbeavatás neptuni ösvényére.

A Fama az axiómákat nevezi a legfontosabbnak. Persze a filozófia minden tudomány, minden művészet és vallás alapja. Ha nincsen elég gyakorlata a filozófiában, akkor az igazi művészet, tudomány és vallás értékei az Ön számára rejtve maradnak. A Fama a rotae mundit, az asztrotudományt mondja a legművészibbnek, mert ez a tudomány isteni eredetű; ez a királyi művészet, melynek segítségével axiómáinkat rendezzük, előkészítjük, s a kapott értékeket a pszichológiailag helyes pillanatban bevetjük. Ez minden szervezési képesség titka. E királyi művészet elsajátításához korunk horoszkóp és aspektus-fecsegése egyáltalán nem elég; ehhez egészen más kell.

Hogyan lehet tehát megtanulni ezt a művészetet, mely minden ezoterikus elérhetőség fordulópontja? Ön ezt úgy tudja megtanulni, hogy keresi a Fámában említett harmadik elemet. Ez Proteus, s ezt nevezi a Fama a legjótékonyabbnak, leghasznosabbnak.

Mi haszna van Önnek az axiómákból és a királyi művészetből, ha nem járja be mindennel, amije van és ami Önben található, mások önfeláldozó szolgálásával az ösvényt? Ha nem vonja bele az életébe az igazi tettet, s nem nyeri el így valóban az örök Üdvösségét?

Aki Proteust, a tenger istenét, Neptun szolgáját követi, az egyre mélyebbre ás az axiómákban és a rotae mundiban, a királyi művészetben.

Az igaz, eredeti hír Isten nagyon megvilágosult emberének, Rózsakereszt Keresztély barátnak a felfedezéséről tehát a következőképpen hangzik:

Volt egy tanuló, aki eléggé be volt vezetve a misztériumokba, hogy tudja, mit kívánnak tőle. Mivel pedig elegendő lélekminőséggel rendelkezett, amit a szeretet szolgálatában szerzett, elhatározta, hogy követi azt az irányt, azt az ösvényt, amit Proteus, Neptun szolgája mutatott neki. Elhagyta tehát házát, hogy megszerezze az igazi üdvösséget; útra kel a jóság, igazság és igazságosság szolgálatában.

Azonnal jönnek a próbák, a nehéz vizsgák. Meg kell tanulnia magát elveszíteni, magát a szolgálat oltárán teljesen odaajándékozni. Alacsony fajtáját azáltal kell megváltoztatnia, hogy Krisztus erejében, Ura erejével megtisztítja magát. Meg kell tanulnia, hogy ez a Krisztusban megtisztulás nem dogmatikus tekintély, melyet jámbor képpel kell követni, hanem hősi tűrés, rettenetes kockázat, szörnyű fájdalom, az alacsonyra vonatkozó, a természetet illető meghalás. Meg kell tanulnia, hogy ez az aláhanyatlás, ez a pusztulás csak látszatpusztulás, tetszhalottság , ahogyan Krisztus mondja Lázárra: „Ez a betegség nem halálos, hanem az élethez vezet”, hogy Isten, a belső Isten, az igazi Én, Neptun, Rózsakereszt Keresztély, általa megdicsőüljön, életre ébresztessen.

Ezt látjuk valóra válni történetünkben is.

A tanuló – nevezzük A. barátnak -, hivatásánál fogva utód, az üdv örököse (az igazi üdv Jézus Krisztusban), meghal, teljesen aláhanyatlik, elhuny Gallia Narbonensisben, tehát a nehéz próbák országában.

És belőle, az alacsonynak ebből a sírjából, kiemelkedik követője, egy új ember. Ahogyan Lázár „segítség nélküli embert”’ jelent, úgy nevezhetjük ezt az embert „névtelen embernek”. Ez az ember nem akar többé „én” lenni, holott senkinek sincs erősebb személyisége, mint neki. Csak szolga, csak szolga akar lenni, az emberiség szolgája.

Ez az N.N. barát, a személytelen, a szellem szerint újjászületett, megfogadta Krisztus figyelmeztetését: „Aki nem akarja érettem elveszíteni az életét, a belátását, az nem lehet az én tanítványom”.

Ez az ösvényen való haladás rendszere, ami az egész világot ki fogja segíteni a szükségből és elvezeti az élethez.

Így érkezik meg az újjászületett barát a rendbe, s miután elvégzi tanulóidejét, azt tervezi, hogy útra kel.

Ha így újjászülettünk, feltámadtunk az alacsonyból, meg vagyunk váltva az önzéstől azzal, hogy meghalunk Gallia Narbonensisben, csak akkor vagyunk tényleg alkalmasak az elutazásra, hogy kihordjuk az evangéliumot és gyógyítsuk a betegeket. Akkor új hivatáshoz, foglalkozáshoz is jutottunk: akkor építésznek neveznek minket, akkor szabadon építők, kőművesek vagyunk.

Akik pedig esetleg szabadkőművesnek nevezik magukat, azok vegyék tudomásul: az az igazi szabadkőműves, aki alacsony fajtáját illetően, meghalt Gallia Narbonensisben.

Csak azok lehetnek az emberek hasznára, akik önkéntesen fel tudják áldozni az Énjüket az evangélium követelménye szerint.

Most már azt is megértjük, hogy csakis az a tanuló mehet tovább, aki eljutott idáig. Minden beavatás csak gonosz rögeszme, ha az ember nem veti alá magát ennek a természettörvény-szerű folyamatnak. Világunkban az álbeavatottak ezrei találhatok. Kitüntetik magukat, prófétákként és nagyon előrehaladottakként lépnek fel, de életük valósága teljesen ellentmond az építés követelményének. Mindezek a beavatottak misztikán és dogmatikán spekulálnak, szeretetről, Istenről és Krisztusról fecsegnek.

Ön így esetleg meg tudja érteni szent felháborodásunkat, heves tiltakozásunkat, s hogy a jóságnak, igazságnak és igazságosságnak ezeket az elárulóit nagyon energikusan leleplezzük.

Az olyan embernek, aki segíteni akar a világnak, architektusnak, építésznek, szabad kőművesnek kell lennie, szabadkőművessé kell válnia a Fámában ecsetelt módszer szerint. Meg kell halnia, alá kell szállania Gallia Narbonensisben az evangélium kereszténységének követelménye szerint.

A beavatás ösvénye most megnyílt történetünk jelképes hőse számára. Mint önszabadkőműves, mint önmegvalósító, erősen foglalkozik saját épülete megváltoztatásával, hogy egyre alkalmasabbá tegye a szolgálatra, amit teljesítenie kell.

E belső megújító munka közepette találja meg az emléktáblát, mely bronzból készült, s minden testvér nevét tartalmazza, néhány más dologgal együtt.

Bronz a réz és az ón ötvözete. A bronz tehát ezoterikus értelemben is a szellemi fém, a szellemi birtok, amit Vénus és Jupiterértékekből lehet fejleszteni, az érzelemlélekből és a tudatlélekből, szeretetünk fajtájának átépítésével az emberiség önmegtagadó szeretetszolgálatával, keresztény realizmus által.

Ez az átépítés, ez az ötvözés megtisztítja gondolkodási képességünket és emléktáblát állít össze. Olyan emléktáblát, mely egyre jobban képes felfogni az axiómákat és a királyi művészetet.

Ha mi is, mint hősünk, személytelen önépítéssel foglalkozunk, hirtelen felfedezzük a bronz emléktáblát. Gondolkodási képességünk egyszerre csak képes látni és felfogni az isteni, mindenütt jelenlevő elvont értékeket, absztrakciókat, s lényünket olyan tudás tölti el, mely minden földi ismeretet felülmúl.

Ezt a szent tudást, amely a tanulót szótlanná tevő örömmel tölti el, ezt az isteni adományt ragadja most meg, hogy jobb helyre vigye. Ezt a bölcsességet a szívébe akarja belevonni, a hála könnyei közepette akarja szívében felállítani oltárnak, amelynél Isten érthetetlen szeretetét imádhatja, mely közli magát vele, és titkát a bronz emléktáblába akarja vésni.

És ekkor csodálatos dolog történik.

Amikor az újjászületett ember Gallia Narbonensisben az absztrakt gondolkodással való egyesülését ünnepli, mely megnyilatkozott neki és amit megragad szíve megújítása érdekében, akkor ez a furcsa pont – itt szegnek nevezik -, életre kel, kiszakítják.

Ezt a pontot az ezoterikában hatodik szegnek is nevezik, vagy hatodik kötélnek, mellyel Rózsakereszt Keresztélyt az alkímiai menyegző történetében kihúzzák a veremből. A másik öt pont a pentagram őt pontjának, lélektestünk öt pontjának felel meg.

Így bontják ki Rózsakereszt Keresztély sírboltjának, a belső Krisztus sírboltjának ajtaját. A falakat ujjongva lerontják, s beteljesedik a „zörgessetek és megnyittatik nektek”.

Az ajtón pedig nagy betűkkel az áll: SZÁZHÚSZ ÉV MÚLVA MEGNYÍLOK.

Százhúsz Proteus száma, Neptun szolgájának száma, az igazi üdv száma, mely felszabadul, ha Krisztus nyomdokait követjük.

Lépjünk tehát be atyánk-testvérünk Rózsakereszt Keresztély sírboltjába.

Az univerzális Gnózis

XVII. A csodálatos halászat

 

Ismeretes, hogy a szentbeszéd gazdag a halászatokról és halakról szóló közleményekben. Csodás halászatokról olvasunk, melyeknél a halak sokasága miatt a hálók szakadoznak, vagy éppenséggel csodás módon épek maradnak. Megvendégelésekről van szó, ahol kenyéren kívül halakat is osztanak, s különösen a tanítványok azok, akik a halász foglalkozását űzik. Őket a halászat mellől, vagy hálóik javítgatása mellől szólítják el.

Ezeket a történeteket Ön már annyiszor hallotta, s a Rózsakereszt Iskolájának tanulói mindezt olyan tökéletesen vélik érteni, hogy megtanult tananyagnak tartják, amit el lehet raktározni a többi olyan dolog közé, ami már régen nem tartozik az élet valóságaihoz.

De maga a Gnózis az, ami a figyelmünket különösen erre a halászságra és ennek jellegére akarja irányítani. Mert nem lehetetlen, hogy megtanult tananyagunk megsárgult köteteiből sok minden előkerülhet, amit Ön eddig nem is sejtett.

Nem fantasztikus dolgokat akarunk elmondani, hogy azt mondhassa: ki gondolta volna, hogy ilyen is van?! Inkább az a véleményünk, hogy az ismert és jól megértett dolgok között kincsek és figyelmeztetések rejtőzhetnek, amiket még nem vettünk észre.

Figyelmét először a csodás megvendégelés „kenyér és hal” kapcsolatára szeretnénk terelni.

Tudja, hogy a kenyér a Szent Szellem, az őspránai világosság jelképe, és hogy a haljelkép az önfeláldozó szeretet fogalmát hangsúlyozza. Nem általános emberszeretet (mint tulajdonság) értelmében, hanem „alkalmazott” emberszeretet értelmében, ami az embert tettre ösztönzi. A haljelkép csak azokat jellemzi, akik magukra nem nézve, magukat semmibe véve, teljesen önfeledten a dialektikus hajsza rettenetes valóságába vetik magukat, hogy dolgozzanak a felebarátért.

Magától értetődik, hogy az ilyen munka a természet mértékei szerint szenvedéssel jár – de a valóság, ami csakis gnosztikus, felmérhetetlen mennyei örömökkel ajándékoz meg. A haljelkép tehát ebben az értelemben a tanulóban transzmutált egyetemes, gnosztikus kenyérre utal.

Aki a megszabadulás ösvényén megtette az első lépéseket, azt az élet kenyerével, a Gnózissal táplálják. Ha ezt a kenyeret tényleg meg tudja enni, akkor az ezzel egyidejűleg halevést is jelent: a Szent Szellem megérintette a plexusrendszert, s ez az érintés a tanulóban olyan állapotot, feszültséget, ösztönzést okoz, ami közvetlenül a Gnózisból eredőnek nyilvánítható, s ez nagy tevékenységre ösztönzi a vízszintes vonalon.

Ha a tanuló elérte ezt az állapotot, akkor „átalakított, transzmutált Szent Szellem” van a birtokában, van benne, s ez belülről munkára ösztönzi – nem tehet mást. Cselekszik! Cselekednie kell!

A kenyér és a hal megevése által lesz halász. Ez a gnosztikus hivatás tehát, a Szent Szellem érintése, (a kenyér) miatt fejlődik ki, s annak a lehetőségéből, hogy ez az érintés maradandó befolyást gyakorol a plexusrendszerre. Ha a plexusrendszer megváltozása elmarad, akkor halászságról szó sem lehet.

Ennek az állapotnak persze megvan a jellemzője. Erre vonatkozik a mondás: „próbáljátok meg a lelkeket, hogy Istentől vannak-e”. Ebből azt kell megtanulnunk, hogy a felebaráti szeretetet, az alkalmazott felebaráti szeretetet a Gnózis értelmében, nem lehet ennek a természetnek a jóságából magyarázni. Azt a felebaráti szeretetet, ami a természetben mutatkozik, s amit humanizmus gyűjtőnéven ismerünk, élesen meg lehet különböztetni a másiktól, amelyik a Gnózis befolyására fejlődhet ki.

Ebben a világban ezért kétféle dolgozó van: a jóságkultúra dolgozója – és az istentermészet dolgozója. Az egyik ennek a világnak a fenntartásán dolgozik, a másik pedig az eltévedteket próbálja hazavinni a Mozdíthatatlan Birodalomba.

Amikor a tanuló a Szent Szellem által elhatolt az igazi halászhivatáshoz, meggondolja az ismert mondást: „félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti üdvösségteket”, mert, mivel a megújulás építőanyagát mintegy Isten kezéből kapta, az ösvényt lépésről lépésre, megszabadító cselekvéssel, magának kell kifürkésznie. Semmi sincsen ingyen. A cél elérését úgyszólván ki kell harcolnia.

A tanulónak tehát világos, hogy hajójának és hálójának kell lennie, mert csak ezekkel az eszközökkel űzheti a halász mesterségét. Ez azt jelenti, hogy életét, személyiségrendszerét, saját mikrokozmoszát a Gnózis nagy céljának kell szentelnie. Erősen kell dolgoznia önmagán, megalapozott szabadkőművességre van szükség, hogy elvégezhesse a szabadkőművesség külső munkáját. Aki önmagán nem dolgozik, az nem nyúlhat hozzá másokhoz. Aki a saját szeméből nem tudja kivetni a gerendát, az a társa szeméből sem fogja tudni eltávolítani a szálkát.

Aki halász akar lenni, annak először is önmagán kell dolgoznia. Ez „önszabadkőművességet”, egy hajó építését jelenti. Ha a munkának tettre készen nekilátnak, akkor azonnal kitűnik, hogy szükség van az igazi szabadkőműves jellemző szerszámára, a halászhálóra is. A halászháló a gnosztikusok szerszáma. A dolgozó a hajójával és hálójával evezhet ki az élet tengerére, hogy embereket halásszon.

A tanulónak meg kell értenie, hogy a hajónak és a hálónak egyszerre kell kifejlődnie. A két tevékenység együtt jár, és céljuk elérésénél egymásnak segítenek. Ha a tanulóban az átalakult gnosztikus erő belső ösztöne kavarog, akkor a tanulónak engedelmeskednie kell. Ezért bizonyos, hogy őt eleinte hálója javítgatása közepette találják.

Ahol tényleg megvan az ösztönzés, ott ez a kettős tevékenység soha sem fog lankadni. Mert e tevékenység miatt (ha ez egyelőre eredménytelen is, és a tanuló, hálója elszakadása miatt, közel van a kétségbeeséshez) a Gnózis ösztönzése fokozódik, s a második halászási kísérlet dinamikusabb és lendületesebb lesz, mint a reménytelen első.

Ez megint jellemző. A gnosztikus jelű halász sohasem hagyja abba, s csalódásai mindig nyereséget jelentenek. Ezt figyeIje meg, hogy a valódit megkülönböztethesse az utánzattól. Világunkban a hajó és a háló utánzásainak tarka tömegét találjuk, de ezek az utánzatok nem tudnak sokáig fennmaradni. Feloszlattak vagy lelepleződnek.

Ha aztán, sok látszólagos csalódás után, melyek csak a fejlődés mérföldköveit jelentik, a tanuló-halász eljutott odáig, hogy hálói, önszabadkőművessége, belső állapota ős külső munkaeszköze kezd eleget tenni bizonyos minimális követelményeknek, akkor eljött egy újabb kapcsolat, a Gnózissal való újabb kapcsolat pillanata. A halász tényleg emberhalász lesz, s hálói már nem szakadnak el. Egy történelmi pillanatot ér meg: számos halat húz partra.

Amire ez a pillanat bekövetkezik, talán már hosszú évek fáradságos törekvése van mögötte a csalódások csaknem végtelen sorával. Minderre azonban szükség volt, hogy megtanulhassa a szent mesterséget, s az Egyetemes Szerzet hatalmas célját közelebb vihesse a megvalósuláshoz.

Önök mind azért tartoznak ehhez az Iskolához, hogy egyszer betölthessék ezt a szent hivatalt, s meg kell érteniük, hogy a halász foglalkozását közösen is lehet űzni. Lehetséges, sőt kívánatos, hogy mindannyian (ha hajójuk kész erre) közösen vontassák hálójukat az élettenger mélységeiben.

A Rózsakereszt Iskolája emberhalászok kiképzője. Ön itt megtanulja hajóját megépíteni a Gnózis sugárerejében, s amilyen mértékben épít, hálója szövögetésével is fog foglalkozni, mert a megszabadító cselekvés ösztöne lépést tart az építmény haladásával. Az Iskola alkalmat ad arra, hogy az Iskola erőterén belül kövesse ezt az ösztönt. A hibákat, amiket csinál, a hálókat, amiket elszakít, az Iskola költségén javítgatja.

Értse meg jól ezt az értékes előjogot. Vannak olyan dolgozók, akik a magányosságnak vannak kitéve, senki sem segít nekik, nincsenek valami Szellemi Iskola védőszárnyai alatt. Ezeknek mondják, hogy „cselekedjetek, míg nappal van, mert eljő az éjszaka”. Minden hiba, amit a tanulók csinálnak, megbosszulja magát, minden elszakított háló csaknem reménytelen helyzetet okoz, hajóik hányódnak az élet tengerén.

Ha azonban a mű sikerül, ha eléri a célt, akkor az fejlődik ki, amit Szellemi Iskolának ismerünk. Akiket azzal a hálóval fognak, ami már nem szakad el, azok eljönnek a halászképző Iskolába. Tehát egy olyan erőtérben, dialektikus vákuumban élnek és léteznek, amelyikben a Szent Szellem rezgéseit tartják fenn. Belátható, hogy egy ilyen, ettől a világtól világosan megkülönböztethető rezgési térben a mesterséget nagyon sokkal könnyebb megtanulni, s hogy a hibák a tanulón sokkal kevésbé bosszulják meg magukat, mint azokon, akiknek ezt a teret kellett felépíteni. Az Ön hibáit az erőtérnek kell kiegyenlítenie.

Így meg kell értenie, hogy az Iskola kegyelmének határai vannak, s alaposan meg kell fontolnia az Iskolával szembeni felelősségét. Ha a munkatársak a mű valamelyik területén hibát csinálnak, valamit elnagyolnak, vagy a művet meggondolatlanul károsítják, akkor úgyszólván azonnal kegyelemben részesülnek, s hibájukat gyakran észre sem veszik, vagy néhány napon belül elfelejtik, hogy milyen reménytelenül elszaggatták a hálót. Az erőtérnek azonban, és azoknak, akik ezért felelősek, a hibák minden következményét magukra kell vállalniuk, s meg kell próbálniuk az egyensúly helyreállítását.

Az erőtér valamelyik fókuszában tartott szolgálat minden résztvevője elvesz valamit az erőtér életerejéből. Ha tehát bizonyos követelményeknek nagyobb számú résztvevő nem felelne meg, akkor az erőtér teljesen kimerülhetne. Az Ön kritikus érzései és gondolatai, az Iskolával szembeni egész viselkedése naponta sebet üt a rezgési téren.

Próbálja meg megérteni, hogyan kell Önért emiatt másoknak „szenvedniük” – és megtudja-e azt is érteni, hogy ezt az áldozatot nem hozzák meggondolatlanul?

A Szerzet egy grammnyi energiát sem fecsérel el. Ha kiderül, hogy egy tanuló abszolút nem szándékozza megtanulni a szent mesterséget, ha kiderül, hogy más céljai vannak, ha az Iskola áldozata végül sokkal nagyobb, mint ennek a tanulónak a beállítottsága, eredménye, akkor helyes lesz az ilyen élősködőt az Iskolából eltávolítani. Gondoljon szavazóbizottságunk (ballotázs-csoportunk) felelősségére, amelyik alkalmatlan tanulók meggondolatlan felvételével ezt a helyettes szenvedést kimondhatatlanul megnövelné, ami az Iskola haladását annyira megnehezíthetné, hogy valódi előrehaladásról már alig lehetne beszélni.

Tanulóságát ne vegye tehát félvállról. Gondolja meg, hogy szenvednek és áldozatot hoznak Ön miatt, amiről Ön semmit sem tud. Gondolja meg, hogy minden Önökért történik, hogy a lehető legrövidebb időn belül és a legegyszerűbb módon megtanulhassák a szent mesterséget, s hogy képessé váljanak a többiekkel együtt vonni a hálót. Mindegyikőjük köteles az erőteret erősíteni és a többiek áldozatát könnyebbé és örömtelibbé tenni.

Hogyan kell ezt megtenni? Valami szavak kimondásával? Valami érzelem vagy gondolat kiküldésével? Anyagi áldozattal?

Nem! Csakis azzal, hogy tökéletes önszabadkőművességgel, megszabadító cselekvéssel a saját hajójukat építik, hogy pillantásukat teljesen a saját lényükben véghezvitt saját művükre irányítják. Akkor nem lesz hiába az Önökért hozott áldozat, mert akkor sok fáradozás után, az Iskola költségén okozott sok hiba után egyszer képesek lesznek a jobb oldalon, a helyes oldalon kivetni.

A Gnózisnak ez az új hívása meg akarja magyarázni, hogyan közeledik Önhöz áldozattal a Krisztushierarchia és annak aktuális szolgái, hogy segítsenek és szolgálják Önt. Megmagyarázza, hogy ezt az áldozatot nagyon is értelmesen és rendkívül dinamikusan hozzák meg, s ezért erre az áldozatra éppolyan értelmesen és dinamikusan kell felelnie.

Az erőtérben, melyben ezekben az utolsó napokban tartózkodunk, elképzelhetetlenül sok erő használódik el, s így az áldozat is kimondhatatlanul nagy. Értse meg tehát, ha Önt arra hívják fel, hogy ezt az áldozatot tényleges eredménnyel fizesse vissza, ha azt akarja, hogy az egyensúly megmaradjon, ha az Iskola tanulója akar maradni, ha az Iskolában helyt akar állni.

Reméljük és imádkozunk, hogy Önt nemsokára képesnek találják a hálójának a jobboldalon való kivetésére.