Lao-ce magasztos bölcsessége
Vu-Vej, a nem-cselekvés
A Tao Te King 2. fejezetében azt olvassuk:
„Mivel az ég-világon mindenki azt állítja, hogy a szép szép, felbukkan a rút. Mindenki tudni véli, Hogy a jó jó, olyannyira, hogy felbukkan a rossz is.
Lét és nemlét szüli egymást.
Nehéz és könnyű megalkotja egymást.
Hosszú és rövid együtt okozza a formák különbségeit.
Magas és mély kölcsönösen teremti egyenlőtlenségét.
Sok hang összeolvasztja egymást.
Korábbi, s későbbi követi egymást.
Ezért a bölcs a nem cselekvéshez tartja magát,
sürgés nélkül működik,
szó nélkül tanít.
Alkot, de művét nem birtokolja,
cselekszik, de nem ragaszkodik.
Teljesült művét nem félti,
s mert magának nem őrzi,
el se veszíti.”
A következőkben a hangsúlyt a fent idézett szavakra helyezzük: „Ezért a bölcs a nem-cselekvéshez tartja magát; sürgés nélkül működik, szó nélkül tanít.” Az ősrégi kínai evangélium második fejezete – az első fejezet alappillérein dialektikus természetrendünk lényegét fedi fel bővebben. Megmutatja, hogy dialektikus természetrendünket minden lény maga tartja működésben azzal, hogy mindenben az ellentétek törvényét táplálja, és annak engedelmeskedik. Lao-ce megmutatja, hogy ebben a természetrendben minden csak káprázat és megtévesztés, azaz nem valóságos a lényeges, az abszolút, az isteni szempontjából. Bizonyos értelemben a dialektika félreismerhetetlenül valóság, de az abszolúttal, az ős-eredetivel egyetlen tekintetben sem egyezik meg, sőt hozzá sem hasonlítható.
Lao-ce megmutatja, hogy értelmetlenség ebbe a múlandóba kapaszkodni, mert ezen a világon minden az ellentétek törvényének, vagyis a változandóságnak van alávetve. Az ember mégis megpróbál, minden törvényszerűség ellenére, az alapvetően valótlanból valami valódit teremteni, holott újra meg újra azt tapasztalja, hogy minden az ellenkezőjére fordul.
Mindnyájunknak van bizonyos véleményünk a szépségről. Az egyes emberek szépségbenyomásai és szépségértékei azonban nagyon eltérnek egymástól. Nem csak az időszaktól függenek, továbbá a néptől, a fajtól, a hagyományoktól és a szokásoktól, a neveléstől és a kultúrától is, hanem ezen kívül nagyon egyéniek is.
Továbbá sok tekintetben befolyásolják azokat különböző tekintélyek, vagy olyan emberek, akiket tekintélyeknek tartunk, például tanítók, szülők, vagy művészek. Így aztán az emberek heves vitákat folytathatnak, mert az egyik szépnek látja azt, amit a másik elutasít; hogy az valóban szép-e azt senki sem tudja. Így megtörténhet, hogy az ember élete során bizonyos dolgokhoz ragaszkodik, amelyeket nagyon szépnek tart és nap mint nap dédelget, egyszerűen azért, mert érzelmei erre ösztönzik. Kétségbeesne, vagy nagyon megütközne, ha valaki – talán egészen ártatlanul – azt mondaná neki: „én ezt egyáltalán nem tartom szépnek. Hogyan is képes ezt pompásnak látni?” Bizony ez esetleg lelkünk mélyéig megsért minket. Miért? Mert mindnyájan ösztönösen érezzük, hogy a szépség ebben a dialektikus természetben valójában látszat.
Nem ismerünk olyan, igazi szépséget, amelyhez a mi szépségbenyomásainkat hasonlíthatnánk!
Hajlamosak vagyunk a természetet szépnek tartani, például a környéken lévő erdőt. Közelebbi vizsgálat során azonban minden további nélkül kiderül, hogy ebből sokat törölni kell. Valami táj láttán lelkesen kiáltanak fel: „De szép!” Ha azonban közelebb mennek, tárgyilagosan megnézik és cseppet sem túloznak, akkor nagy bizonyossággal a csúnya is napvilágra kerül, méghozzá néha annyira torzítóan, hogy csalódottan elfordulnak. Vagy kirándulunk a hegyekbe, és látunk egy csodálatos fekvésű völgyet a legszebb színekben. Edgár Allan Poe írja ezt le egyik művében az ő sajátos, szívhez szóló modorában. Amikor azonban a kirándulók lemennek a völgybe és megérkeznek a faluba, azt látják, hogy ott minden, de minden perben áll a szépséggel és összhanggal, s így el kell ismerniük a csúnyaság kemény valóságát.
Szépségben, igazi szépségben kimondhatatlanul szegények vagyunk, és ezért szeretjük a látszatot. És mert ilyen szerencsétlenek vagyunk, a rútságot egyszerűen agyonhazudjuk. Ez azonban nem sikerül, mert aki életét látszatra, valótlanságra alapozza, az ezzel igen erős ellentétes visszahatást kelt. Ha felfedezzük, hogy egy helyzet, melyet azelőtt hangosan és meggyőződéssel szépnek neveztünk, nincsen rendben, akkor ezt a felfedezést először nem akarjuk elfogadni. Ám ahogyan tovább megyünk, hatalmába kerít a csúnyának a valósága. Ez aztán a látszatbasüllyedést és alámerülést jelenti a látszat által. A szép látszata és a jó látszata mind a csúnyát hozza a felszínre. Most talán azt az ellenvetést lehetne tenni: „Ha a szép és a jó a mi természetünkben látszatot jelentenek, akkor a rosszról és a csúnyáról is ugyanazt mondhatjuk. Csúnya és rossz akkor ugyancsak látszat. Így ugyanezen törvény alapján és ugyanolyan joggal messzebb is mehetnénk, s a csúnyát szépnek, a rosszat meg jónak nevezhetnénk.”
Nem, ez tévedés, mindenképpen helytelen! Ezt ugyan megkísérlik ezen a világon, sőt gyakorolják is. Vannak különböző csoportok, melyek a csúnyát, a tökéletlent, a betegséget és a fájdalmat agyonhazudják. Azt mondják: „Ami bolond és csúnya, az nem igaz. Ha ezt a gondolatot jól megragadjuk, akkor minden az ellenkezőjére fordul és majd csak jobb lesz.” Ámde ezek az emberek is megkapják a rákot, a tbc-t és más betegségeket! És a maguk idején valamennyien, kivétel nélkül a sírba hanyatlanak.
Ha életünkben megpróbáljuk a csúnyát tagadni, akkor nagyon kellemetlen következményeket teremtünk magunknak. Mert vajon nem egyenértékű-e a szép és a csúnya, jó és a rossz? Ha azt mondjuk, hogy a szépség látszat, akkor ebből nem szabad arra következtetni, hogy a csúnya is látszat. Nem; a csúnyaság a szép látszatságának a bizonyítéka. Ha Ön ragaszkodik a látszathoz, akkor a csúnyaság bizonyítja Önnek, hogy az Ön látszata egy rögeszme. A csúnyaság annak a bizonyítéka, hogy a szépünk nem szép, ahogyan a rossz azt bizonyítja, hogy a mi jónk nem jó.
A szép és a jó tehát ebben a természetben hazugság; ezt bizonyítja a csúnya és a rossz.
Ezért azt lehet mondani, hogy a rossz és a csúnya ebben a természetrendben lényeges, sőt ennek lényegét képezi. E világrend nagy, hamuszürke nyomorúság. Ezen a téren talán még nem értenek egyet, talán az ember még nem jutott tudatába ennek. Ha azonban tovább halad élete útján, egyszer majd belülről fakadóan helyeselni fogja ezt.
A szép és a jó a természetben hazugság. Mert ha nem így lenne, akkor a szépnek a szépet, a jónak a jót kellene szülnie. Ha Ön birtokában lenne valami igazán jónak, lehetségesnek tartaná-e, hogy az csúnyává és rosszá válhatna? Bizonyára nem! A szép, amit oly nagyra becsülnek, csak látszat, s emiatt felszínre kerül a csúnya.
Van itt még egy kérdés, amit feltehetnénk : „Ha mármost a csúnyát és a rosszat ezen a világon megtámadjuk, nem tudnánk-e ezt így jóra váltani? Nem tudnánk-e ezt a társadalmat, ezt a világot, ezt a világrendet a világosságra felemelni?”
Tudjuk, hogy az emberiség számtalanszor megkísérelte ezt, s ezzel ma is sokan próbálkoznak. Azt is tudjuk azonban, hogy ennek az igyekezetnek az eredménye mennyire tökéletesen negatív volt a századok folyamán mindig is. Nem; ha valóban megoldást akarnak, akkor először a látszat minden részletét, nézetét kell feladniuk! Amikor ezt így kijelentjük, talán nagyon megszokottnak hangzik, s így azonnal azt mondják: „Természetesen, ez a megoldás. Ebben a világban a csúnyát és a rosszat, természetrendünk lényegének nézeteit állandóan megpróbáljuk a látszat köntösével álcázni. El hát ezzel a látszattal!”. Ha ezt teszik, Barátaink, ha most aztán minden látszatot semlegesítenek mindennapi életükben, akkor mi marad? Bizonyára semmi több, mint a csúnya!
Magány, elhagyatottság, a hamuszürke, abszolút egyhangú csúnya! Nézzenek csak körül, hogyan dobják ki most a látszatot mindenütt a világon. Ami pedig így a felszínre kerül, az egyetlen nagy szörnyűség, elembertelenedés és elállatiasodás!
Nos hát itt, ezen a ponton Lao-ce már sarokba szorított minket. Sok ember küzd a látszat ellen az életben. Ami pedig megmarad neki, az változatlanul a csúnya, a kimondhatatlanul rút. Ha aztán, mint őszintén kereső emberek, ebben a sarokban lapulunk, ahová a régi kínai biblia szorított minket, ha minden látszaton és felületes pompán túl felismerjük és átéljük ennek a természetrendnek szürke nyomorúságát és kilátástalanságát, akkor végül is számunkra csak egy megoldás marad: Ettől a kettős természetállapottól meg kell szabadulni, a látszat világától teljesen el kell fordulni, hogy a transzfigurisztikus forradalom útjára kerüljünk. Ez jelenti a visszatérést az atyai házba! Akkor az „elveszett fiúnak, a tévelygő fiúnak” ismerjük fel magunkat, aki itt ül a disznók mellett a vályúnál. Ekkor viszont csak egy megoldás van: Felállni a látszatoknak ebből az életéből és életmegújító cselekvésben azt mondani: „visszamegyek az Atyához, az atyai házba, az eredeti hazába”.
Ennek a forradalomnak természetesen lenni kell valami kezdetének, indulási módszerének. Ezt akarjuk most Lao-ce szövege alapján körülírni. Lao-ce ezt a módszert a nem-cselekvés, a vu-vej módszerének nevezi.
Iskolánkban az elmúlt évek során ezt már megbeszéltük. Rájöttünk azonban, hogy a tanulók nagy többsége akkor semmit sem értett meg belőle. Erről persze lehet értelmi, intellektuális körülírást adni. De mi hasznuk lenne ebből? Lenne valami megszabadító ebben? Ezért újra azon szeretnénk igyekezni, hogy a nemcselekvés tanát valóban összefoglaljuk, és a lelkünkben megrögzítsük. Megpróbáljuk a vu-vej tanát elmélyíteni magunkban.
Hogyan is fejezi ki magát Lao-ce ezzel kapcsolatban?
„A bölcs léleknek a nem-cselekvéshez kell tartania magát.”
Gondoljuk csak el: az ember belép az Arany Rózsakereszt Iskolájába, mint kezdő tanuló. Nagy lelkesedés, nagy öröm és hatalmas szándékok töltik el, – hogyan is lehetne ez másképpen! Nagy erőfeszítéssel, mely lelkesedése miatt keletkezik benne, nekilendül a tannak és az életnek, amelyet az Iskola javasol, akar megmutatni neki. Ez a viselkedés, a szikrázó lelkesedés és az ezáltal keletkezett lendületesség azonban, ez a magatartás, amelyet csaknem minden új tanulónál megfigyelhetünk, nem felel meg a nem-cselekvés megszabadító módszerének, mert ezzel a jellegzetes dialektikus erőbevetéssel az ellentétek törvényét hívják fel és hozzák működésbe! Az Iskolát szépnek meg jónak találják. Arany csillogással vetetik körül. Ezzel szemben a dialektikában a szép és a jó megváltoztathatatlanul a csúnyát és a rosszat hozza létre, s a szép így látszatnak, valótlannak bizonyul. Kérdezzük csak meg a régebbi tanulókat, akik már évek óta vannak az Iskolában, vajon nem voltak-e olyan pillanataik, amikor minden szép csúnyának és egyhangúnak mutatkozott, úgyhogy leverten állapították meg: „ennyi éve teszem már ami tőlem telik, és ugyan mit mondhatok valóban a magaménak?” Ilyenkor újra vissza lettek dobva a kiindulóponthoz, a magányosságba, a csúnyaságba, a hamuszürkébe. És ilyenkor, visszahatásként, gyakran az a gondolat merül fel, hogy valami biztosan az Iskolával nincsen rendben. Ez a reagálás azonban téves! Ugyanis – ahogyan magyarázni próbáltuk – az ellentétek törvénye az, ami a szépet csúnyára változtatja.
Így kiderül, hogy a lelkesülő viselkedés és a lendületes bukfencek a munkában nem voltak valóságosak az egyetlen isteni valóság értelmében. Az Önök lelkesedése bizonyos értelemben csupán dialektikus visszahatás volt, a természet-én reakciója, s ezért az öröm egy adott pillanatban csupán csalódást, bosszúságot, magányosságot és ellankadást eredményez. Ilyenkor belépnek egy szokásformába, egy kristályosodási állapotba. Ilyen esetekben gyakran egy új impulzus szükséges ahhoz, hogy az ember újra lelkes és vidám legyen, igen sűrűn ugyanazzal az eredménnyel. Emiatt bizonyos lelki görcs keletkezik fellélegzésekkel és összeroppanásokkal. És ez így folytatódik. Ha pedig mindezen elgondolkodnak, talán megdöbbennek, és felteszik a kérdést – maguknak vagy nekünk -, hogy „hát nem szabad vidámnak lennem, örülnöm és lelkesednem, hogy megtaláltam a Szellemi Iskolát? Nem szabad örülnöm és hálásnak lennem azért, hogy magam előtt látom a megszabadulás útját? Ha ez a kegyelem és az efölötti örömöm ilyen összeomlásokat eredményez, akkor az ég szerelmére mit kell tennem?!”
Nos, az Ön örömét senki sem akarja elvenni Öntől, legkevésbé az Üdvösség Szerzete. Mégis sürgősen azt kell tanácsolnunk, hogy az ilyen örömre következő pszichológiai reakciójukat alapvetően változtassák meg! Egyszer el kell gondolkodni afölött, mit és hogyan cselekszik az ember a világon, ha örül és hálás – mégpedig nem annyira olyankor, amikor megfigyelés alatt érzi magát, hanem amikor tudja, hogy nem látják.
Lelkesedésében az ilyen ember olykor a legesztelenebb dolgokat fogja művelni. Mindent jónak és szépnek fog látni, s hajlamos lesz mindenkit a keblére ölelni. Az ilyen ember pedig arra is hajlamos, hibásan és meggondolatlanul, hogy a megszabadító élet kellős közepébe vesse magát.
Ezzel szemben, ha a Szent belép az életünkbe, annak kell lennie bennünk, amit a Szentírás csendes örömnek nevez; ez a tan tapasztalata szó néIkül.
A nem-cselekvéshez nem elég az, hogy az ember a dialektikát maga mögött hagyja, ahogyan sokan gondolják. Nem elég, hogy Ön eltávolodik a dialektikus élettől, hogy már nem azonosítja magát a világgal, hogy nem vesz részt többé a közönséges, egyhangú életben. Mert mindez magától értetődő dolog, ha az ember valóban tanuló. Ha a csúnyát, a rosszat, a dialektika látszatát felismerte, ha a halál természetének legmélyebb lényegét megvizsgálta, akkor magától értetődik, hogy búcsút vesz tőle! Nem; Lao-ce „nem-cselekvése” azt jelenti, hogy Isten Mozdíthatatlan Birodalmának dolgait, értékeit, erőit, a lényegét ne a dialektikus énünkkel próbáljuk megragadni. „Ne cselekedj”, ezt mondják nekünk. Ne nyúlj hozzá! Ha a Mozdíthatatlan Birodalom dolgait dialektikus kezünkkel fogjuk meg, ha a dialektikus énünkkel vetjük rá magunkat, akkor az ledob minket.
„Test és vér nem örökölheti Istennek birodalmát!”
Természeti ösztönünk szerint mi birtokolni akarunk. Ez a mi „természetünk”, a sajátosságunk. A Mozdíthatatlan Birodalom dolgait azonban nem tudjuk az ujjainkkal megkaparintani! Mivel természeti állapotunknál fogva az istenit nem birtokolhatjuk, minden arra irányuló mesterkedés, hogy mégis megtehessük, mégis megéljük, mégis birtokoljuk, nevetségesen és csalódással fog végződni; ezen kívül betegséghez, különcködéshez, idegzavarokhoz, a belső elválasztású szervek zavaraihoz, és egészen biztosan beárnyékoláshoz is vezet. Az új élet nem a természeténjébe jön el, vagy nem az én számára, és nem az én által. Ami az én által jön el, amit az én képes lehetővé tenni, az miszticizmus vagy okkultizmus. Vannak területek a tükörszférában, a halottak birodalmában, amelyeken különböző okkult szerzetek tartják fenn magukat, összpontosulnak és bizonyos látszat-területeket teremtettek. Ezekkel kapcsolatba lehet lépni, ez azonban csak az én felmenetele abba a látszatba, ahonnan aztán egy adott időpontban bizonyosan, méghozzá súlyosan károsultan vissza kell esni.
Ha mindezt belátjuk, akkor világos, s egy gyerek is megértheti, hogy aki valóban a haláltermészettől való megszabadulásra vágyik, annál az én-nek a nemcselekvés állapotában kell lennie, és egyetlen tekintetben sem szabad az új élet, vagy az Egyetemes Szerzet, vagy az ezekkel összefüggő dolgok után nyúlkálnia. Ezt nem szabad cselekednünk, vagyis erről ne meditáljunk, erre ne összpontosítsunk, és mindenekelőtt ne képzelődjünk. A tökéletes nemcselekvés a követelmény!
A nemcselekvés módszere a csendes, nyugodt öröm; és ezzel a csendes, nyugodt örömmel továbbmenni: a bennünk lévő birodalomnak, az ősatomnak kell teljesen odaadni önmagunkat. Ezt jelenti tehát a nemcselekvéshez tartani magunkat, ez a tan szó nélküli tapasztalata. „Nem énnekem, hanem a másiknak kell növekednie, aki több énnálam. Nékem alá kell szállanom, el kell merülnöm ebben a Másikban, a másik lényben, aki az ősatomba van zárva.”
Amikor egy munkás a Szellemi Iskolában feladatot kap, a legnehezebb dologhoz lát hozzá; olyan ösvényen jár, mely keskeny, mint a borotva éle, mert feladatát nem teljesítheti énlényként. Ha ezt mégis megpróbálja, akkor szinte meteorként zuhan le! Ezt nem más teszi vele, nem más okozza neki, nem dobják ki az Iskolából, ahogyan esetleg gondolják, hanem ezt ő okozza saját magának. A szolgálat teljesítésére a munkásnak csak egy lehetősége van: ez a nemcselekvés útja. A csendes öröm és a feladat megőrzése a szívben a legfinomabb szerénységgel, az ősatom misztériumának való teljes odaadásban. Mert az ősatom templomából kiindulva kell a munkát elvégezni. Mint a Nagyok: elhozták és elhozzák az Egyetemes tant, majd szinte köd előttem, köd utánam, eltűnnek. Ezért a tanuló, aki a művet véghezviszi, saját lényében és mások szolgálatára nem fog a műhöz ragaszkodni, nem fog az énjével belekapaszkodni. Az én semmi szín alatt sem fogja magát érvényesíteni. Aki e munka folyamán előtérbe helyezi magát, aki a munkát az énjével akarja végezni, a legrosszabb önzőséget, a legrosszabb énközpontúságot követi el, ami csak elképzelhető. Ez a Jézus Krisztussal való visszaélés, Jézus Krisztus kihasználása saját maga felmagasztalása vagy megmenekülése érdekében. Az ilyen embertől menekül a kegyelem és messze elkerüli őt. „Ezért a bölcs a nemcselekvést teszi a feladatává. A tant szó nélkül tapasztalja.”
És éppen ez a titok az üdvtitok: mivel nem ragaszkodik ahhoz, az nem megy el tőle. Aki csendes megfigyelőként, önátadással az ösvényen jár, az észreveszi, hogy az új élet őt beragyogja, holott ő legbelső lényében minden pillanatban távol tartja magát attól. Mert az új élet nem őtőle van; az új élet a Másiké! Ő azonban, a dialektikus önmaga, teljesen és maradéktalanul beleolvad abba. Ez hát a nemcselekvés tana. Ez az út, az ösvény. Ez Tao.
Jan van Rijckenborgh