Lao-ce magasztos bölcsessége

Vu-Vej, a nem-cselekvés

 

A Tao Te King 2. fejezetében azt olvassuk:

„Mivel az ég-világon mindenki azt állítja, hogy a szép szép, felbukkan a rút. Mindenki tudni véli, Hogy a jó jó, olyannyira, hogy felbukkan a rossz is.

Lét és nemlét szüli egymást.

Nehéz és könnyű megalkotja egymást.

Hosszú és rövid együtt okozza a formák különbségeit.

Magas és mély kölcsönösen teremti egyenlőtlenségét.

Sok hang összeolvasztja egymást.

Korábbi, s későbbi követi egymást.

Ezért a bölcs a nem cselekvéshez tartja magát,

sürgés nélkül működik,

szó nélkül tanít.

Alkot, de művét nem birtokolja,

cselekszik, de nem ragaszkodik.

Teljesült művét nem félti,

s mert magának nem őrzi,

el se veszíti.”

A következőkben a hangsúlyt a fent idézett szavakra helyezzük: „Ezért a bölcs a nem-cselekvéshez tartja magát; sürgés nélkül működik, szó nélkül tanít.” Az ősrégi kínai evangélium második fejezete – az első fejezet alappillérein dialektikus természetrendünk lényegét fedi fel bővebben. Megmutatja, hogy dialektikus természetrendünket minden lény maga tartja működésben azzal, hogy mindenben az ellentétek törvényét táplálja, és annak engedelmeskedik. Lao-ce megmutatja, hogy ebben a természetrendben minden csak káprázat és megtévesztés, azaz nem valóságos a lényeges, az abszolút, az isteni szempontjából. Bizonyos értelemben a dialektika félreismerhetetlenül valóság, de az abszolúttal, az ős-eredetivel egyetlen tekintetben sem egyezik meg, sőt hozzá sem hasonlítható.

Lao-ce megmutatja, hogy értelmetlenség ebbe a múlandóba kapaszkodni, mert ezen a világon minden az ellentétek törvényének, vagyis a változandóságnak van alávetve. Az ember mégis megpróbál, minden törvényszerűség ellenére, az alapvetően valótlanból valami valódit teremteni, holott újra meg újra azt tapasztalja, hogy minden az ellenkezőjére fordul.

Mindnyájunknak van bizonyos véleményünk a szépségről. Az egyes emberek szépségbenyomásai és szépségértékei azonban nagyon eltérnek egymástól. Nem csak az időszaktól függenek, továbbá a néptől, a fajtól, a hagyományoktól és a szokásoktól, a neveléstől és a kultúrától is, hanem ezen kívül nagyon egyéniek is.

Továbbá sok tekintetben befolyásolják azokat különböző tekintélyek, vagy olyan emberek, akiket tekintélyeknek tartunk, például tanítók, szülők, vagy művészek. Így aztán az emberek heves vitákat folytathatnak, mert az egyik szépnek látja azt, amit a másik elutasít; hogy az valóban szép-e azt senki sem tudja. Így megtörténhet, hogy az ember élete során bizonyos dolgokhoz ragaszkodik, amelyeket nagyon szépnek tart és nap mint nap dédelget, egyszerűen azért, mert érzelmei erre ösztönzik. Kétségbeesne, vagy nagyon megütközne, ha valaki – talán egészen ártatlanul – azt mondaná neki: „én ezt egyáltalán nem tartom szépnek. Hogyan is képes ezt pompásnak látni?” Bizony ez esetleg lelkünk mélyéig megsért minket. Miért? Mert mindnyájan ösztönösen érezzük, hogy a szépség ebben a dialektikus természetben valójában látszat.

Nem ismerünk olyan, igazi szépséget, amelyhez a mi szépségbenyomásainkat hasonlíthatnánk!

Hajlamosak vagyunk a természetet szépnek tartani, például a környéken lévő erdőt. Közelebbi vizsgálat során azonban minden további nélkül kiderül, hogy ebből sokat törölni kell. Valami táj láttán lelkesen kiáltanak fel: „De szép!” Ha azonban közelebb mennek, tárgyilagosan megnézik és cseppet sem túloznak, akkor nagy bizonyossággal a csúnya is napvilágra kerül, méghozzá néha annyira torzítóan, hogy csalódottan elfordulnak. Vagy kirándulunk a hegyekbe, és látunk egy csodálatos fekvésű völgyet a legszebb színekben. Edgár Allan Poe írja ezt le egyik művében az ő sajátos, szívhez szóló modorában. Amikor azonban a kirándulók lemennek a völgybe és megérkeznek a faluba, azt látják, hogy ott minden, de minden perben áll a szépséggel és összhanggal, s így el kell ismerniük a csúnyaság kemény valóságát.

Szépségben, igazi szépségben kimondhatatlanul szegények vagyunk, és ezért szeretjük a látszatot. És mert ilyen szerencsétlenek vagyunk, a rútságot egyszerűen agyonhazudjuk. Ez azonban nem sikerül, mert aki életét látszatra, valótlanságra alapozza, az ezzel igen erős ellentétes visszahatást kelt. Ha felfedezzük, hogy egy helyzet, melyet azelőtt hangosan és meggyőződéssel szépnek neveztünk, nincsen rendben, akkor ezt a felfedezést először nem akarjuk elfogadni. Ám ahogyan tovább megyünk, hatalmába kerít a csúnyának a valósága. Ez aztán a látszatbasüllyedést és alámerülést jelenti a látszat által. A szép látszata és a jó látszata mind a csúnyát hozza a felszínre. Most talán azt az ellenvetést lehetne tenni: „Ha a szép és a jó a mi természetünkben látszatot jelentenek, akkor a rosszról és a csúnyáról is ugyanazt mondhatjuk. Csúnya és rossz akkor ugyancsak látszat. Így ugyanezen törvény alapján és ugyanolyan joggal messzebb is mehetnénk, s a csúnyát szépnek, a rosszat meg jónak nevezhetnénk.”

Nem, ez tévedés, mindenképpen helytelen! Ezt ugyan megkísérlik ezen a világon, sőt gyakorolják is. Vannak különböző csoportok, melyek a csúnyát, a tökéletlent, a betegséget és a fájdalmat agyonhazudják. Azt mondják: „Ami bolond és csúnya, az nem igaz. Ha ezt a gondolatot jól megragadjuk, akkor minden az ellenkezőjére fordul és majd csak jobb lesz.” Ámde ezek az emberek is megkapják a rákot, a tbc-t és más betegségeket! És a maguk idején valamennyien, kivétel nélkül a sírba hanyatlanak.

Ha életünkben megpróbáljuk a csúnyát tagadni, akkor nagyon kellemetlen következményeket teremtünk magunknak. Mert vajon nem egyenértékű-e a szép és a csúnya, jó és a rossz? Ha azt mondjuk, hogy a szépség látszat, akkor ebből nem szabad arra következtetni, hogy a csúnya is látszat. Nem; a csúnyaság a szép látszatságának a bizonyítéka. Ha Ön ragaszkodik a látszathoz, akkor a csúnyaság bizonyítja Önnek, hogy az Ön látszata egy rögeszme. A csúnyaság annak a bizonyítéka, hogy a szépünk nem szép, ahogyan a rossz azt bizonyítja, hogy a mi jónk nem jó.

A szép és a jó tehát ebben a természetben hazugság; ezt bizonyítja a csúnya és a rossz.

Ezért azt lehet mondani, hogy a rossz és a csúnya ebben a természetrendben lényeges, sőt ennek lényegét képezi. E világrend nagy, hamuszürke nyomorúság. Ezen a téren talán még nem értenek egyet, talán az ember még nem jutott tudatába ennek. Ha azonban tovább halad élete útján, egyszer majd belülről fakadóan helyeselni fogja ezt.

A szép és a jó a természetben hazugság. Mert ha nem így lenne, akkor a szépnek a szépet, a jónak a jót kellene szülnie. Ha Ön birtokában lenne valami igazán jónak, lehetségesnek tartaná-e, hogy az csúnyává és rosszá válhatna? Bizonyára nem! A szép, amit oly nagyra becsülnek, csak látszat, s emiatt felszínre kerül a csúnya.

Van itt még egy kérdés, amit feltehetnénk : „Ha mármost a csúnyát és a rosszat ezen a világon megtámadjuk, nem tudnánk-e ezt így jóra váltani? Nem tudnánk-e ezt a társadalmat, ezt a világot, ezt a világrendet a világosságra felemelni?”

Tudjuk, hogy az emberiség számtalanszor megkísérelte ezt, s ezzel ma is sokan próbálkoznak. Azt is tudjuk azonban, hogy ennek az igyekezetnek az eredménye mennyire tökéletesen negatív volt a századok folyamán mindig is. Nem; ha valóban megoldást akarnak, akkor először a látszat minden részletét, nézetét kell feladniuk! Amikor ezt így kijelentjük, talán nagyon megszokottnak hangzik, s így azonnal azt mondják: „Természetesen, ez a megoldás. Ebben a világban a csúnyát és a rosszat, természetrendünk lényegének nézeteit állandóan megpróbáljuk a látszat köntösével álcázni. El hát ezzel a látszattal!”.  Ha ezt teszik, Barátaink, ha most aztán minden látszatot semlegesítenek mindennapi életükben, akkor mi marad? Bizonyára semmi több, mint a csúnya!

Magány, elhagyatottság, a hamuszürke, abszolút egyhangú csúnya! Nézzenek csak körül, hogyan dobják ki most a látszatot mindenütt a világon. Ami pedig így a felszínre kerül, az egyetlen nagy szörnyűség, elembertelenedés és elállatiasodás!

Nos hát itt, ezen a ponton Lao-ce már sarokba szorított minket. Sok ember küzd a látszat ellen az életben. Ami pedig megmarad neki, az változatlanul a csúnya, a kimondhatatlanul rút. Ha aztán, mint őszintén kereső emberek, ebben a sarokban lapulunk, ahová a régi kínai biblia szorított minket, ha minden látszaton és felületes pompán túl felismerjük és átéljük ennek a természetrendnek szürke nyomorúságát és kilátástalanságát, akkor végül is számunkra csak egy megoldás marad: Ettől a kettős természetállapottól meg kell szabadulni, a látszat világától teljesen el kell fordulni, hogy a transzfigurisztikus forradalom útjára kerüljünk. Ez jelenti a visszatérést az atyai házba! Akkor az „elveszett fiúnak, a tévelygő fiúnak” ismerjük fel magunkat, aki itt ül a disznók mellett a vályúnál. Ekkor viszont csak egy megoldás van: Felállni a látszatoknak ebből az életéből és életmegújító cselekvésben azt mondani: „visszamegyek az Atyához, az atyai házba, az eredeti hazába”.

Ennek a forradalomnak természetesen lenni kell valami kezdetének, indulási módszerének. Ezt akarjuk most Lao-ce szövege alapján körülírni. Lao-ce ezt a módszert a nem-cselekvés, a vu-vej módszerének nevezi.

Iskolánkban az elmúlt évek során ezt már megbeszéltük. Rájöttünk azonban, hogy a tanulók nagy többsége akkor semmit sem értett meg belőle. Erről persze lehet értelmi, intellektuális körülírást adni. De mi hasznuk lenne ebből? Lenne valami megszabadító ebben? Ezért újra azon szeretnénk igyekezni, hogy a nemcselekvés tanát valóban összefoglaljuk, és a lelkünkben megrögzítsük. Megpróbáljuk a vu-vej tanát elmélyíteni magunkban.

Hogyan is fejezi ki magát Lao-ce ezzel kapcsolatban?

„A bölcs léleknek a nem-cselekvéshez kell tartania magát.”

Gondoljuk csak el: az ember belép az Arany Rózsakereszt Iskolájába, mint kezdő tanuló. Nagy lelkesedés, nagy öröm és hatalmas szándékok töltik el, – hogyan is lehetne ez másképpen! Nagy erőfeszítéssel, mely lelkesedése miatt keletkezik benne, nekilendül a tannak és az életnek, amelyet az Iskola javasol, akar megmutatni neki. Ez a viselkedés, a szikrázó lelkesedés és az ezáltal keletkezett lendületesség azonban, ez a magatartás, amelyet csaknem minden új tanulónál megfigyelhetünk, nem felel meg a nem-cselekvés megszabadító módszerének, mert ezzel a jellegzetes dialektikus erőbevetéssel az ellentétek törvényét hívják fel és hozzák működésbe! Az Iskolát szépnek meg jónak találják. Arany csillogással vetetik körül. Ezzel szemben a dialektikában a szép és a jó megváltoztathatatlanul a csúnyát és a rosszat hozza létre, s a szép így látszatnak, valótlannak bizonyul. Kérdezzük csak meg a régebbi tanulókat, akik már évek óta vannak az Iskolában, vajon nem voltak-e olyan pillanataik, amikor minden szép csúnyának és egyhangúnak mutatkozott, úgyhogy leverten állapították meg: „ennyi éve teszem már ami tőlem telik, és ugyan mit mondhatok valóban a magaménak?” Ilyenkor újra vissza lettek dobva a kiindulóponthoz, a magányosságba, a csúnyaságba, a hamuszürkébe. És ilyenkor, visszahatásként, gyakran az a gondolat merül fel, hogy valami biztosan az Iskolával nincsen rendben. Ez a reagálás azonban téves! Ugyanis – ahogyan magyarázni próbáltuk – az ellentétek törvénye az, ami a szépet csúnyára változtatja.

Így kiderül, hogy a lelkesülő viselkedés és a lendületes bukfencek a munkában nem voltak valóságosak az egyetlen isteni valóság értelmében. Az Önök lelkesedése bizonyos értelemben csupán dialektikus visszahatás volt, a természet-én reakciója, s ezért az öröm egy adott pillanatban csupán csalódást, bosszúságot, magányosságot és ellankadást eredményez. Ilyenkor belépnek egy szokásformába, egy kristályosodási állapotba. Ilyen esetekben gyakran egy új impulzus szükséges ahhoz, hogy az ember újra lelkes és vidám legyen, igen sűrűn ugyanazzal az eredménnyel. Emiatt bizonyos lelki görcs keletkezik fellélegzésekkel és összeroppanásokkal. És ez így folytatódik. Ha pedig mindezen elgondolkodnak, talán megdöbbennek, és felteszik a kérdést – maguknak vagy nekünk -, hogy „hát nem szabad vidámnak lennem, örülnöm és lelkesednem, hogy megtaláltam a Szellemi Iskolát? Nem szabad örülnöm és hálásnak lennem azért, hogy magam előtt látom a megszabadulás útját? Ha ez a kegyelem és az efölötti örömöm ilyen összeomlásokat eredményez, akkor az ég szerelmére mit kell tennem?!”

Nos, az Ön örömét senki sem akarja elvenni Öntől, legkevésbé az Üdvösség Szerzete. Mégis sürgősen azt kell tanácsolnunk, hogy az ilyen örömre következő pszichológiai reakciójukat alapvetően változtassák meg! Egyszer el kell gondolkodni afölött, mit és hogyan cselekszik az ember a világon, ha örül és hálás – mégpedig nem annyira olyankor, amikor megfigyelés alatt érzi magát, hanem amikor tudja, hogy nem látják.

Lelkesedésében az ilyen ember olykor a legesztelenebb dolgokat fogja művelni. Mindent jónak és szépnek fog látni, s hajlamos lesz mindenkit a keblére ölelni. Az ilyen ember pedig arra is hajlamos, hibásan és meggondolatlanul, hogy a megszabadító élet kellős közepébe vesse magát.

Ezzel szemben, ha a Szent belép az életünkbe, annak kell lennie bennünk, amit a Szentírás csendes örömnek nevez; ez a tan tapasztalata szó néIkül.

A nem-cselekvéshez nem elég az, hogy az ember a dialektikát maga mögött hagyja, ahogyan sokan gondolják. Nem elég, hogy Ön eltávolodik a dialektikus élettől, hogy már nem azonosítja magát a világgal, hogy nem vesz részt többé a közönséges, egyhangú életben. Mert mindez magától értetődő dolog, ha az ember valóban tanuló. Ha a csúnyát, a rosszat, a dialektika látszatát felismerte, ha a halál természetének legmélyebb lényegét megvizsgálta, akkor magától értetődik, hogy búcsút vesz tőle! Nem; Lao-ce „nem-cselekvése” azt jelenti, hogy Isten Mozdíthatatlan Birodalmának dolgait, értékeit, erőit, a lényegét ne a dialektikus énünkkel próbáljuk megragadni. „Ne cselekedj”, ezt mondják nekünk. Ne nyúlj hozzá! Ha a Mozdíthatatlan Birodalom dolgait dialektikus kezünkkel fogjuk meg, ha a dialektikus énünkkel vetjük rá magunkat, akkor az ledob minket.

„Test és vér nem örökölheti Istennek birodalmát!”

Természeti ösztönünk szerint mi birtokolni akarunk. Ez a mi „természetünk”, a sajátosságunk. A Mozdíthatatlan Birodalom dolgait azonban nem tudjuk az ujjainkkal megkaparintani! Mivel természeti állapotunknál fogva az istenit nem birtokolhatjuk, minden arra irányuló mesterkedés, hogy mégis megtehessük, mégis megéljük, mégis birtokoljuk, nevetségesen és csalódással fog végződni; ezen kívül betegséghez, különcködéshez, idegzavarokhoz, a belső elválasztású szervek zavaraihoz, és egészen biztosan beárnyékoláshoz is vezet. Az új élet nem a természeténjébe jön el, vagy nem az én számára, és nem az én által. Ami az én által jön el, amit az én képes lehetővé tenni, az miszticizmus vagy okkultizmus. Vannak területek a tükörszférában, a halottak birodalmában, amelyeken különböző okkult szerzetek tartják fenn magukat, összpontosulnak és bizonyos látszat-területeket teremtettek. Ezekkel kapcsolatba lehet lépni, ez azonban csak az én felmenetele abba a látszatba, ahonnan aztán egy adott időpontban bizonyosan, méghozzá súlyosan károsultan vissza kell esni.

Ha mindezt belátjuk, akkor világos, s egy gyerek is megértheti, hogy aki valóban a haláltermészettől való megszabadulásra vágyik, annál az én-nek a nemcselekvés állapotában kell lennie, és egyetlen tekintetben sem szabad az új élet, vagy az Egyetemes Szerzet, vagy az ezekkel összefüggő dolgok után nyúlkálnia. Ezt nem szabad cselekednünk, vagyis erről ne meditáljunk, erre ne összpontosítsunk, és mindenekelőtt ne képzelődjünk. A tökéletes nemcselekvés a követelmény!

A nemcselekvés módszere a csendes, nyugodt öröm; és ezzel a csendes, nyugodt örömmel továbbmenni: a bennünk lévő birodalomnak, az ősatomnak kell teljesen odaadni önmagunkat. Ezt jelenti tehát a nemcselekvéshez tartani magunkat, ez a tan szó nélküli tapasztalata. „Nem énnekem, hanem a másiknak kell növekednie, aki több énnálam. Nékem alá kell szállanom, el kell merülnöm ebben a Másikban, a másik lényben, aki az ősatomba van zárva.”

Amikor egy munkás a Szellemi Iskolában feladatot kap, a legnehezebb dologhoz lát hozzá; olyan ösvényen jár, mely keskeny, mint a borotva éle, mert feladatát nem teljesítheti énlényként. Ha ezt mégis megpróbálja, akkor szinte meteorként zuhan le! Ezt nem más teszi vele, nem más okozza neki, nem dobják ki az Iskolából, ahogyan esetleg gondolják, hanem ezt ő okozza saját magának. A szolgálat teljesítésére a munkásnak csak egy lehetősége van: ez a nemcselekvés útja. A csendes öröm és a feladat megőrzése a szívben a legfinomabb szerénységgel, az ősatom misztériumának való teljes odaadásban. Mert az ősatom templomából kiindulva kell a munkát elvégezni. Mint a Nagyok: elhozták és elhozzák az Egyetemes tant, majd szinte köd előttem, köd utánam, eltűnnek. Ezért a tanuló, aki a művet véghezviszi, saját lényében és mások szolgálatára nem fog a műhöz ragaszkodni, nem fog az énjével belekapaszkodni. Az én semmi szín alatt sem fogja magát érvényesíteni. Aki e munka folyamán előtérbe helyezi magát, aki a munkát az énjével akarja végezni, a legrosszabb önzőséget, a legrosszabb énközpontúságot követi el, ami csak elképzelhető. Ez a Jézus Krisztussal való visszaélés, Jézus Krisztus kihasználása saját maga felmagasztalása vagy megmenekülése érdekében. Az ilyen embertől menekül a kegyelem és messze elkerüli őt. „Ezért a bölcs a nemcselekvést teszi a feladatává. A tant szó nélkül tapasztalja.”

És éppen ez a titok az üdvtitok: mivel nem ragaszkodik ahhoz, az nem megy el tőle. Aki csendes megfigyelőként, önátadással az ösvényen jár, az észreveszi, hogy az új élet őt beragyogja, holott ő legbelső lényében minden pillanatban távol tartja magát attól. Mert az új élet nem őtőle van; az új élet a Másiké! Ő azonban, a dialektikus önmaga, teljesen és maradéktalanul beleolvad abba. Ez hát a nemcselekvés tana. Ez az út, az ösvény. Ez Tao.

 

Jan van Rijckenborgh

A misztériumvallások kozmológiája

 

Mi a kozmológia? Ez a görög szó „a kozmosz tanát” jelenti; szabadabban fordítva „a világ képe, a világ értelmezése”. Egy kozmológia azonban több ennél; az ember ős-szükségletének a kifejezése, hogy megértse azt a világot, amelybe beleszületett. Ez az ős-szükséglet az embert újra meg újra a kérdések feltevésére ösztönzi: „honnan ered a világ, mi a világ, minek a hatása a világ?”, és az emberiség kezdeteitől fogva fennáll.

Ezek a kozmológiai kérdések szorosan az emberi eredet és cél kérdéséhez fűződnek. És úgy látszik, csak ezeknek az alapkérdéseknek a megválaszolása révén jut hozzá az ember léte értelméhez, amelyet annyian keresnek. Ezt a kérdéscsoportot megtaláljuk mind az úgynevezett primitív néptörzseknél, mind pedig a magas fokú civilizációk területén; és mindenütt megtaláljuk a kérdések megválaszolásának a kísérleteit is. Az egyes részkérdésekre adott magyarázatok többé-kevésbé bonyolult kozmológiákká tömörülnek. A népek saját és a világ eredetének és céljának megértésére irányuló fáradozásai legendákban, mondákban, mítoszokban, mesékben és kultúrákban jutnak kifejezésre; ugyanúgy azonban a biológia és a fizika tankönyveiben, valamint teológiai iratokban is.

Nagyon világos kozmológiai magyarázatok találhatók többek között a Bibliában, a brahmanok tanaiban és Lao-Ce tanításaiban. A kozmológiák és világképek zavart keltő sokaságában négy fajtát különböztethetünk meg:

  1. sztatikus kozmológiákat,
  2. dinamikus kozmológiákat,
  3. mesterséges kozmológiákat,
  4. elfajult kozmológiákat.

A sztatikus kozmológiákhoz olyan világképek tartoznak, amelyek – amennyire a múltban nyomon követhetők -, keletkezésük óta nem változtak meg lényegesen. Az illető népek évszázadokig éltek ezzel a felfogással, jóformán elhagyások, változtatások vagy hozzáfűzések nélkül. Keletkezésüket legtöbbször homály borítja. Nem tudni, hogy a nép kívülről, egyesektől, vagy valami csoporttól kapta azokat. Ha a görög történésznél, Hérodotosznál találunk is utalásokat, hogy a kozmológiákat csak a népek misztériumiskoláiban tanították, mégis ezeken kívül is ismertették néhány nézetüket. Az ilyen kozmológiák legtöbbször világosan tagolódnak, s nagy mértékben meghatározzák a nép mindennapi életét sok viselkedési szabály felállításával, amelyeknek betartása meg van parancsolva, nehogy az ember magára vonja az Istenek haragját. A parancsok teljesítésén külön papsereg őrködik szigorúan, arra is ügyelvén, hogy a kultuszokat helyesen gyakorolják és a kozmológiát hamisítatlanul adják tovább. A világfelfogás ilyen formáit leginkább a viruló kultúráknál találjuk, mint például az inkáknál, az egyiptomiaknál, az izraelitáknál és a kereszténységnél.

A második fajtánál, a dinamikus kozmológiáknál két csoportra bukkanunk: az additív (terebélyesedő) fajtára és az evolúciós (fejlődő) fajtára. Az elsők úgy alakultak, hogy egy meglévő alaphoz, vázhoz egyre újabb kiszínezések, bővítések és kiegészítések jöttek, más részeinek bárminemű elhagyása nélkül. Így keletkezett a történetek és elbeszélések szinte áttekinthetetlen tára terjedelmes függelékekkel, melyek a régebbi ábrázolások magyarázatául szolgálnak.

Az evolúcionáló kozmológiákat fejlődésük folyamán gyakran új formába öntötték, átépítették és tartalmukat megváltoztatták.

Ez a két alcsoport olyan népeknél található, amelyeknek nem volt hagyományos államformájuk, s így intézményük sem, mely a réginek a folytatására vigyázott volna. Ezeket a világképeket inkább szóban adták tovább. Az átadásnál így hibák és félreértések keletkeztek, amelyeket többé-kevésbé értelmes kiegészítéssel és a magyarázat kísérletével egyenlítettek ki.

Az efajta kozmológiák is érezhetően befolyásolták az emberek életét, ha nem is annyira kényszerítően, mint a sztatikus világképek. De ezeknél is viselkedési tanácsokat adnak és az ismeretlen helyzetek magyarázatát vezetik le a hagyományokból. Ebbe a csoportba tartozik az észak-amerikai indiánok kozmológiája.

A harmadik fajta, a mesterséges kozmológia, csak csekély befolyást gyakorol az életre. Az ilyen úgy keletkezik, hogy tehetséges fantáziával rendelkező egyének teljes világképet gondolnak ki, meglévő kozmológiákra támaszkodván. Így elképzelt világ „keletkezik”, melynek állapotait, belső összefüggéseit, keletkezését és lakóit valóságosnak ecsetelik. Mivel a szemlélőnek ezek nem nyújtanak tájékoztatást az életre vonatkozóan, hanem esetleg a világtól való menekülést, nem nevezhetők „teljes értékű” kozmológiának. Ezeket olykor a fantasztikus irodalomban találjuk meg, mint például Tolkien „Silmarillion”-jában, amelyet esetleg a legkidolgozottabb mesterséges kozmológiának nevezhetnénk.

Az utolsó fajta, az elfajult kozmológiák csoportja nem olyan nagy, mint a többiek, de számunkra éppolyan jelentős, mert a mai civilizált ember világfelfogása is ehhez a csoporthoz tartozik. Ide tartozik az a kozmológia, amelyet a mai tudomány épített.

Ez bizonyos mértékben az első kettő keveréke. A dinamikus kozmológiáktól a változást veszi át, mely mind terjedelmesedő, mind pedig fejlődő lehet. Gondoljanak csak a változásokra, amelyeket Einstein kutatásai eredményeztek. Másrészt viszont újabb ismeretek, mint például a gén-kutatás, legtöbbször csak terjedelmesítő tényezőkkel gazdagítják.

Természettudományos kozmológiánk sok külső jellemzőt vett át az első fajtából. Aki régen tanult vagy tudós pap volt, az ma kutatónak nevezi magát. A világkép helyességét megkérdőjelező kételkedés, mely azelőtt az Istenek haragját hívta ki, most a társadalom előtti pellengérre-állítással jár, a természetfeletti erőket ma a „véletlennek” áldozták fel, a csiszolt napkorongot izzó plazmagömbre cserélték. – És Faraday óta a zivatarra is van már magyarázat.

De a természetfölötti erőnél messzebbre segíti-e az embert egy természettörvénynek a képletekbe foglalása. Az ősrobbanás elmélete sem tudja megmagyarázni, hogy az anyag honnan is ered végeredményben. A természetes kiválasztás elmélete az aminosavláncoktól az emberig nem lényegesen kielégítőbb ismeretlen alkotó erők elképzelésénél. A civilizált emberiség vak, ha gyakran öntudatlanul is vak hite a modern természettudományok felismeréseivel és törvényeivel kapcsolatban egy olyan világfelfogást rendezett be, mely az előbb megbeszélt kozmológiáktól csak felületes szempontból különbözik.

Bármily különbözőnek is tűnnek a felsorolt kozmológiák, mélyükön újra meg újra megmutatkoznak ugyanazok az alapminták. Lényegtelen, hogy a világképek honnan származnak, ősrégiek vagy sem, hogy primitív népektől származnak, vagy a nagy kultúráktól. Az alapötletek hasonlósága oly szembetűnő, hogy a véletlen fogalma egyszerűen nem illik ehhez. Ellenkezőleg, úgy látszik, hogy minden kozmológiának ugyanaz az eredete.

Engedjék felvázolni ezeket a vezérfonalakat, anélkül, hogy egyelőre kitérnénk a mélyebb összefüggésekre és jelentőségekre.

Egy ismeretlen, távoli időpontban a legmagasabb lény, egy legnagyobb erő megalkotta a még alaktalan ősvilágot. Ezt a káoszt istenek, angyalok vagy erők alakítják és teszik az ember számára lakhatóvá. Teremtenek egeket és égitesteket, tengereket, hegyeket és folyókat. Ezután növényeket, majd állatokat keltenek életre, hogy végül, legtöbbször minden magyarázat nélkül az embert állítsák bele ebbe a paradicsomi alkotásba. Ezután a lények visszavonulnak, vagy istenek vagy szellemek képében tevékenykednek a földön továbbra is. Ezek a lélekadó erők az embernek sok természeti jelenségben és eseményben váltak láthatóvá.

Éppúgy ide tartozik a görög istenvilág, mint a hindu szellemhit, vagy a lélek, amelyet a délamerikai indiánok fákban, vagy különös sziklákban látnak.

Az ember – ebbe a világba beleállítva – nyugodtan és harmonikusan él, mígnem két ember, vagy két magasabb lény össze nem vesz, s a világban így megalapítja a gonoszt. Gondoljanak például Káinra és Ábelre, vagy a délamerikai mitológiára, amelyben két isten-testvér veszekszik, az egyik jó, a másik rossz, amiből a hold fázisai keletkeznek. Vagy gondoljanak a görög mitológia istenvilágának állandó csatározására. A végén sok kozmológiában utalnak a lehetőségre, hogy az ember visszatérjen a tökéletes összhang eredeti állapotába, habár általában alig ábrázolják, hogy ez a visszatérés milyen körülmények között, vagy mely időpontban fog végbemenni. Ez a jövendölés érinti a legtöbb embert a legmélyebben, sőt, sokan egész életüket erre összpontosítják. Mintha valami régmúltra való emlékezést, valami ősemlékezést keltene életre ez a dolog.

Ha pedig most a világnak egy külön leírását adjuk itt elő, akkor ez nem a fenti kozmológiák összefoglalása akar lenni, habár az említett vezérfonalak itt is megtalálhatók. Inkább azt a világfelfogást akarjuk ábrázolni, amely minden misztériumvallás alapját képezi. Ez az Egyetemes Tan szerint világkép, amelyet a hierofánsok hoznak az emberiségnek már a kezdetei óta. Az a világkép ez, amelyet Hermész Triszmegisztosz közölt tanulóival, az a kozmológia, amelyet Buddha használt, és az a világkép, amelynek alapján Krisztus tanát lehet valóban megérteni.

Mert Krisztus megjelenése óta lehet a kutató embereknek azokat a misztériumokat kinyilatkoztatni, amelyekről Hérodotosz még nem beszélhetett.

A hermészi Gnózis hagyománya a következőket közli (idézet Jan aan Rijckenborgh „Egyiptomi ős-Gnózis” című könyve 2. kötetének 5. fejezetéből):

„A nagy tér” – mondja –„, a hetedik kozmikus terület nagy térsége, amelyet az istenek kertjének nevezünk, egykor, a megnyilvánulás hajnalán, egyetlen végtelen sötétség volt a megalkotatlanság értelmében; a káosz volt, amelyet a Szentírás „a mélységnek” is nevez.

Ebben a sötétségben csak az élet vize volt, kozmikus gyökérönállóság, az alapvető önállóság, Abraxasz, vagyis: a tér tulajdonságai. Amikor pedig elkezdődött a teremtés, akkor a sötétségből, felszállt a szent világosság: a kozmikus alapönállóság tulajdonságai szabaddá tették magukat, és a sötétség természetéből különböző természeterők különültek el, amelyeket Hermész isteneknek, vagy rektoroknak nevez.

A még alaktalan tér egész területén hét erő, hét sugárzás vált megkülönböztethetővé, láthatóvá: a mindenségi megnyilvánulás Hétszellemének hét sugara. E Hétszellem által áll Isten, a Logosz kapcsolatban teremtésével és teremtményeivel.

Érthető, hogy a Hétvilágosság sugarainak befolyására az egész alkotás, határtalan sokféleségével, lenyűgöző színpompában és alaksokaságban tört ki, mialatt a mindenséget, amelyet a teremtés lélegzete rendezett, isteni szellemsugárzások keringése tartotta mozgásban. A bolygók erői, a bolygók szellemei az ő rendszerükben saját erejükből képezték ki azt, amivel megbízták őket. Így fejlődtek ki például a mi bolygónkon a különböző természeti birodalmak.

Mindebben pedig, bármennyire különbözött is a forma, az újjászületés vetése foglaltatott benne. Mert a körös-körül fejlődő életben, melyet az egyetemes szellemsugárzás tartott fenn, az isteneknek ebből a tekintélyes kertjéből kellett felébrednie mindennek abban, amiből egykor előkerült: magában az Egyetemes Szellemben. Így jöttek elő az örökkévalóság szülő öléből azok a lények, amelyeket egykor a szó szoros értelmében embereknek lehetett nevezni.

Az „ember” szó több nyugati nyelvben (Mensch, man) a görög manasz szóból vezethető le. Manasz pedig gondolkodót jelent, vagyis az igazság és Isten bölcsességének, Isten egész tervének az ismerőjét.

És ezt a lényt, a kezdetnek emberét bízták meg a hetedik kozmikus terület tágas világmindenségében az isteni törvények betöltésével, az isteni művek kivitelezésével, hogy az istenterv ismeretében ezt valóra váltsa mindannak a segítségével, amit a természetistenek, a rektorok alkotásai az ő rendelkezésére bocsátottak. Az istenek kertjében mindent, valóban mindent az ember rendelkezésére bocsátottak. És megadatott neki az is, hogy szellemhasadással szaporodjon, vagyis legyen isten istenből, szellem szellemből. Így töltötték el a hetedik kozmikus terület egész világmindenségét pompás dicsőséggel.”

A manasz tökéletes összhangban élt az isteni mindenségi törvényekkel. Ő volt a számunkra ma elérhetetlen eszmények megvalósítása. Ezek az eszmények ma az akkori állapotok és helyzetek gyenge emlékeként élnek bennünk. A békét, az összhangot, a halhatatlanságot, a tökéletességet és a szabadságot az isteni ember helyzet leírásának vehetjük, anélkül, hogy ezzel teljesen ábrázoltuk volna őt.

Ha megkíséreljük ennek a manasznak a leírását, akkor sem szabad a mai embert látni a szemünk előtt. Inkább meg kell próbálnunk az isteni embert egy mikrokozmosznak látni, kis világnak, mely éppúgy magában hordozza a tökéletességet, mint a makrokozmosz. Az eredeti mikrokozmosz ábrázolására a deutérium atomját használhatjuk. Ebben az atomban egy pozitív és egy semleges részecske kering egymás körül, s így képezik egy harmadik, negatív töltésű részecske gömbalakú pályájának a középpontját. Három mozgó mag hasonló rendszere volt az eredeti isteni ember is. Istenszerű állapotában az embernek meg volt adva az egyetemes alkotó elv is. Az isteni erőkből élvén ezeket felvehette, transzmutálhatta, vagyis átalakíthatta és alkotó értelemben újra kisugározhatta. Így központból kifelé irányuló, vagyis centrifugális, tehát ajándékozó módon élt a törvénynek megfelelően, mely azt követelte meg, hogy amit szabad volt megkapnia, azt ne nézze birtokának, hanem kifelé fordulván, magasabb formában újra leadja azt.

Nos, a mikrokozmosznak más isteni képességei mellé még mindenre kiterjedő abszolút szabadságot is adtak. Az abszolút szabadság persze magában foglalta annak a lehetőségét is, hogy a mikrokozmosz a kozmikus rend „ellen fordul. Ezzel a szabadsággal visszaélve a mikrokozmoszoknak egy része befelé, a saját képe felé fordult. E megfordulás miatt, a kívülről befelé fordulás miatt a felvett nagy erők nem lettek leadva, s így a szerkezetben, a rendszer belsejében elképzelhetetlenül nagy energiák gyülemlettek fel. Rettenetes hőség keletkezett, amely a mikrokozmoszt ugyan nem tudta megsemmisíteni, mivel lénye halhatatlan, mégis olyasmihez vezetett, amit körülbelül maghasadáshoz hasonlíthatnánk. A mikrokozmosz három magja közül ekkor a semleges kivetődött, s így a rendszer tökéletes háromsága kétséggé csökkent.

Az így tökéletlenné vált mikrokozmosz emiatt már nem tartózkodhatott az isteni területeken, mert rezgési, vagy tudati képlete már nem felelt meg az isteni birodaloménak. Ezért ekkor a még eredeti típusú, a nem bukott mikrokozmoszok egy közbeeső szférát, egy alacsonyabb rezgésfokú és élettulajdonságú birodalmat alkottak a bukott mikrokozmoszok számára, amelyben a bukottak tartózkodhattak, s ahol megvolt a megújulás, a regeneráció lehetősége is. Ezt a területet nevezik a szentírások a paradicsomnak.

Nos, egyes mikrokozmoszok nem voltak hajlandók a regenerálódás lehetőségével élni. Mivel pedig a bukást szabadon döntvén, szabad akaratukból vitték véghez, nem lehet a visszautat kényszerből vagy automatikusan megtetetni velünk. A visszautat elvből csakis pozitív, szabad határozat alapján lehet megkezdeni.

Ezek a mikrokozmoszok, amelyek a tökéletes testvéreknek – a világosság Szerzetének – segítségét elutasították, megkíséreltek elfajult, vagy korlátozott alkotóképességükkel ezen a közbeeső szinten egy birodalmat felépíteni az isteni életterületről megmaradt emlékeik alapján. Ezzel az alkotó tettel, melyhez a közbeeső szint, vagy terület anyagait használták fel, ehhez, a területhez kötötték magukat, s így az egyszerű regenerálódás lehetőségét lehetetlenné tették. Az istentelenséggel való kapcsolatba lépés miatt visszahatott rájuk az a törvény, amelyet a szanszkrit nyelv karmának, a görög mitológia pedig Nemezisz istennőnek nevez. Ez a törvény meghatározza az alkotó és alkotása közötti kapcsolatot. Minden alkotás úgy van alkotójához kötve, hogy csak alkotója által, vagy alkotójával együtt oldható fel, semmisíthető meg.

A most már másodszor bukott mikrokozmoszok számára így egy további, megnehezített visszatérési lehetőséget teremtettek. Mint említettük, az első bukásánál a mikrokozmoszból kivetődött egy lélekmag. Hogy a bukott lények újra lehetőséget kapjanak a megnyilvánulásra, ahhoz először egy pótszerkezetet, egy személyiséget kellett kialakítani, amely által az egyébként látens, nyugvó mikrokozmosz megnyilvánulhasson. Ennek érdekében lett a dialektika létrehozva. Vagyis: egy hosszabb fejlesztési folyamatban megalkották az anyagot, az ásványvilágot, a növényvilágot, az állatvilágot, majd a természetemberi lényeket. A természetember rendelkezik egy anyagtesttel az ásványvilágból, egy éteri vagy élettesttel a növényvilágból, egy asztrális vagy vágytesttel, érzelemtesttel az állatvilágból, valamint egy még nem teljes mentális, vagy gondolat-testtel.

Ezzel a mai dialektika istentelen anyagaiból eredő és álló négyszeres, halandó személyiséggel kötötték össze a mikrokozmoszt. Így viszonyba került a múlandó a nyugvó múlhatatlannal. Ez egy tragédia, mely egykor kifejlődött, s ma egyre mélyebb szinteken folytatódik. A mikrokozmosz, mely tudja, hogy isteni eredetű, újra meg újra összeköti magát egy halandó személyiséggel, abban a reményben, hogy ez a személyiség majd lehetővé teszi számára az Isten birodalmába való visszatérést.

Az embernek az a sejtelme, hogy látható környezetén túl, a személyesen tapasztalható dolgokon és tereken túl lennie kell valaminek, kutatása, az összhangnak és örök értékeknek a keresése, sőt valami meghatározatlan cél keresése is a szellemszikra-atom hangjára, a valaha istenien tökéletes Manasz halhatatlan maradékának hívására adott válasz, reagálás. Az ember belátásra-bírásának érdekében, e dolgok ismertetése érdekében újra meg újra eljöttek tökéletes mikrokozmoszok önkéntesen az emberiséghez. Felvettek egy személyiséget, s az embernek hírt hoztak igazi rendeltetéséről az eredeti birodalomból.

És emiatt hasonlítanak egymásra annyira a népek és fajok kozmológiái, ezért mutatja minden igaz vallás ugyanazt az utat. Mert mind az egyetlen igazságot magyarázza. Mind azzal az emlékkel lép kapcsolatba, amelyet minden ember mikrokozmosza magában hordoz.

Ha végül rájövünk a szenvedésre, melyben a mikrokozmosz részesül, mert elképzelhetetlenül hosszú idők óta újra meg újra összekapcsolja magát egy anyagból született személyiséggel abban a reményben, hogy valamikor egyik majd csak rájön a rendeltetésére és betölti azt, ha annak a sejtése hajszol minket, hogy az életnek valami sokkal mélyebb értelmének kell lennie, mint csupán a biológiai vagy néhány etikai követelmény betöltése, akkor beszél bennünk a szellemszikra- atom hangja, akkor vagyunk készek rátérni a visszavezető útra. Olyan út ez, amelyet az emberiségnek kezdetei óta mindig is megmutattak, amelyet minden igaz vallás mutatott. Az Egyetemes Szerzet ma a Lectorium Rosicrucianumon keresztül beszél az emberiségnek, hogy azokkal, akik készek erre, megvalósítsa a mikrokozmosz megszabadításához vezető utat.

Nos, hogy néz ki ez az ösvény, mit kell az embernek tennie, hogy áthatolhasson az élet céljához? Hogy erre a kérdésre felelhessünk, emlékeznünk kell a bukás okára. A központot kereső tevékenysége miatt egy lélekmag kivetődött a mikrokozmoszból, és a tökéletes atom tökéletlen lett. A tökéletesség visszanyerése érdekében tehát újonnan kell képezni egy harmadik isteni lélekmagot. Magától értetődik, hogy ezt nem lehet a dialektikus elvből, alapjában véve istentelen személyiség művelésével véghezvinni. A harmadik lélekmagot kizárólagosan isteni anyagból kell kialakítani.

Ez a tény egy alapvető különbség a legtöbb vallásos egyesülésekkel és társaságokkal szemben. Aki valóban a belső ember igazi hazáját keresi, az nem elégszik meg valami javulással ezen a világon, mert ez csak egy múlandó, vagyis ideiglenes szükségrend a bukott istenfia megszabadítása érdekében.

Négyszeres természetes személyiségünk a mikrokozmosz regenerálódásának szintén nem alapja, hanem csak múlandó eszközzé válhat Isten kezében, ha a személyiség ezt megérti és akarja.

A visszaúton először is a harmadik lélekmagot kell újonnan kialakítani. Ezt isteni ősanyaggal lehet elvégezni.

Végül próbáljuk meg ezt a folyamatot nagy vonalakkal felvázolni. Az isteni életterület és a dialektika erői és formái rezgésképletének alapvető különbsége miatt lehetetlen közvetlen kapcsolatot létrehozni az emberi rendszer és a szellemszikra-atom meg a Gnózis, vagyis az isteni életterületről jövő sugárzás között. Ezért az Egyetemes Szerzet egy alacsonyabb rezgésű sugárteret teremtett, mely szinte hidat képez a kettő között. A Gnózist egy transzmutációs (átváltoztató) folyamatnak vetik alá, hogy kapcsolatba léphessen az ember szellemszikra-atomjával. Emiatt az ember útjával kapcsolatos feladata elvileg nagyon egyszerű: kapcsolatba kell lépnie a szívében a Világosság Szerzete által rendelkezésre bocsátott erőtérrel, és mindentől óvakodnia kell, ami a szellemszikra-atomot megakadályozná a gnosztikus sugárzás felvételében és forgalmazásában. Ha ez a lehető legjobban megtörténik, és a szellemszikra-atom felveszi az isteni sugárzást, akkor transzmutálja, és a véren keresztül felvezeti az ember főszentélyéhez.

Ezek az új erők új tudatot alakítanak ki, ami miatt új cselekedetek keletkeznek. Ez az új életmód, melyet a szellemszikra-atom kezdeményez, az embert megajándékozza a lehetőséggel, hogy egy „lelket” építsen. Bizonyos pillanattól kezdve aztán az ösvényt megvalósító ember hagyni fogja, hogy átalakult lényét teljesen az új lélektudat világosítsa meg és vezesse.

Most aztán a szellemszikra-atom az új lelken keresztül kapcsolatba léphet a második, keringő lélekmaggal, s kialakíthatja a harmadik, elveszett lélekmagot. E folyamat által a mikrokozmosz visszanyeri eredeti, háromságos tökéletességét és felismeri egykori, isteni hazaját. A kozmológiák jövendölése valóra válik, az elveszett fiú, a tékozló fiú hazatér!

Az okkult – a Szellemi Iskola világosságában

 

„Így tehát, ó halandó, ki kell jelentenünk: Isten elhatározta, hogy a világnak, mely nem sokkal azután el fog pusztulni, visszaadja az igazságot, a világosságot és a méltóságot, amelyeknek egykor megparancsolta a paradicsomból való kivonulást Ádámmal együtt, hogy enyhítse az ember nyomorúságát. Ezért szükséges, hogy most elvonuljon minden tévedés, minden sötétség és lekötöttség, ami a nagy Földgömb forgásának haladása folyamán besompolygott a tudományba, a művekbe és az emberiség kormányaiba, s ezeket legnagyobbrészt elsötétítette. Ezáltal a vélemények, hamisítások és tévtanok óriási sokasága keletkezett, ami a legokosabb ember számára is megnehezítette a választást, mert egyrészt a filozófusok hírneve, másrészt az igazság tapasztalata megzavarta őket.”

Az „okkult” kifejezés Iskolánkban negatív hangzású lett, és tanulótársaink valóban néha ilyen, máskor olyan értelemben, helyesen és helytelenül is használják. Egyesek bosszankodnak is, mert úgy vélik, hogy az „okkult” jelzővel olykor mindent egy kaptafára húznak. Holott – így érvelnek korszakfordulóban élünk, amikor – a Rózsakeresztes Szerzet Konfessziójából eredő fenti idézet is ezt bizonyítja -, minden meg fog nyilvánulni.

Abban a korszakban, amikor a klasszikus Rózsakereszt Szerzete kiáltvány-iratait kiküldte a világba, az európai terület fejlődését a forduló jellemezte. A klasszikus Szerzetnek ugyanazokkal a jelenségekkel kellett küszködnie, mint nekünk manapság: a világot az iratok és ötletek sokasága árasztotta el. Ma ugyanezeket a fejleményeket figyelhetjük meg. Szüntelenül az ezoterikus, a misztikus, a keleti és okkult irodalom tömkelegét dobják piacra a sok éhes kereső takarmányozására.

Ebben rejlik a kritikus tényező is: a kereső, kutató ember fogalmában. Működik tehát a kereslet és ajánlat ősrégi játéka is.

A világban egy kimondhatatlan, leírhatatlan keresés, kutatás folyik. A keresők milliói élnek a világ minden táján, kelettől nyugatig és északtól délig. Ennek megfelelően óriási a piac is. A keresőnek az egész piacot át kell fésülnie, „le kell legelnie” abban a reményben, hogy végre talál majd. Őszintén meg kell tehát állapítanunk a magunk esetében: keresők vagyunk-e még, vagy már találók? Megtaláltuk-e amit kerestünk, vagy még mindig úton vagyunk?

Persze világos, hogy nem lehet egyszerűen mindent az okkult jelző negatív jelentése alapján mellőzni. Az „okkult” szó, ezt Önök esetleg tudják, latin eredetű, és egyszerűen rejtettet jelent. Ehhez később fűzték hozzá a „titkost”. Az okkultizmus a tudományosan meg nem magyarázható természeti jelenségek és erők rejtett, vagy titkos tana. A „titkost” azért tették hozzá, mert a tant csak beavatottaknak szánták, mivel a rejtett erőkkel való foglalkozás az avatatlanok részére veszélyt jelenthetett.

Ha messzire visszapillantunk az okkultizmus történetében, akkor azt látjuk, hogy a rejtett tanokat beavatótemplomokban tanították, adták át, Keleten is, Egyiptomban is, Kis-Ázsiában is, és a világon sok más helyen. Hogy azonban ezeken a helyeken mindig az igazság ismeretébe avattak-e be, azt joggal megkérdőjelezhetjük. A felületes megfigyelő számára nem könnyű megtalálni a feleletet. Gondoljunk csak ebben az összefüggésben Bibliánkra, amelyről azt mondták a klasszikus rózsakeresztesek: „Áldott akinek van, még áldottabb aki olvassa, a legáldottabb az, aki alaposan ismeri, míg Istenhez az a leghasonlóbb, aki megérti és követi”.

Ezzel kapcsolatban két megjegyzést kell tenni. Az embernek először is szüksége van a kulcsra, a könyv nyitjára. Másodszor pedig képesnek kell lenni megtalálni az utat a fordítók elképzelésein és értelmezésein keresztül, és a felülvizsgálatok, a cenzúrák számtalan megcsonkító és elrontó beavatkozásán át is. Ez viszont más misztérium-beszédekkel is így van. Gondoljunk csak a Pistis Sophia evangéliumára. Erről a műről azt mondjuk, tudjuk, hogy a transzfigurisztikus ismeretek leplezett kincsét tartalmazza.

Kiáshatja-e a kereső ezt a kincset egyedül? Ezt csak az tudja megtenni, akinek ehhez a saját, megszabadító, belső fejlődése miatt megvan a kulcsa. Ha viszont bennünk nincsen alap, nincs igazi érdeklődés, ezt az utat nem akarjuk valóban bejárni, akkor minden gnosztikus oktatásnak, melyet többek között a konferenciákon a fókuszainkban kapunk, a legcsekélyebb értelme sincsen. Az ösvényt, az utat nem járhatja be valaki más miértünk. Ezt csak magunk tehetjük. A kulcs a fontos, az ajtó kulcsa, hogy kinyithassuk. Akkor bejárhatjuk az ösvényt. Ha azonban a kulcs nem illik a zárba, akkor az ajtó zárva marad. Ezért nyugodtan megállapíthatjuk, hogy nem a kereső, hanem csakis a találó térhet rá az önbeavatásra. Ezek szerint arra következtethetünk, hogy a beavatást, ahogyan azt a régi bonafid iskolák alkalmazták a múltban, csak azoknak lehetett megadni, akik ezekre a tanokra ránemesedtek és készek lettek. A beavatás olyan tanulóknak szólt, akik már nem keresők, hanem találók voltak. Megtalálták az ajtót. Az „okkult” tehát ebben az értelemben volt a rejtett tan és a titkos út. Látjuk ezt később a gnosztikusoknál is. A tant a gnosztikusok például János titkos tanának, vagy Jakab titkos levelének mondták.

Ezek után lehet-e mindent tisztának nevezni, amit gnosztikusnak mondanak, legalábbis arra való tekintettel, amit találni akarunk benne, ha a transzfigurizmust keressük? Semmiképpen sem. Mert azokban az időkben is voltak szekták és csoportok az ő irataik sokaságával. Ezeknek nagy részét ma negatívan okkultnak nevezhetnénk. Negatív ízét az okkultizmus nem csak az egyház és az inkvizíció miatt kapta, hanem a számtalan okkult csoport és szekta kétes értékű működése miatt is. Így jutott el az ezoterika ahhoz, hogy fekete, fehér és szürke mágiát különböztessen meg, ahogyan azt az okkultizmus gyakorlata alkalmazza.

Blavatskyné, a múlt század nagy ezoterikusa, akire sok minden vezethető vissza, azt mondja: Nem; az okkultizmus nem mágia. Mert aránylag könnyű dolog – mondja – megtanulni a varázsigék és módszerek kis művészetét, amellyel a fizikai természet (figyeljenek fel) finomanyagi, de mégis anyagi erőit alkalmazni lehet. És az ember állatszerű lelkének képességeit könnyen rá lehet ébreszteni erre. Az okkultizmus nem mágikus gyakorlat, hanem az érzékek fölöttinek az ismerete. Blavatskyné az ő idejében felmorzsoló harcot folytatott, mely sok erejébe került, hogy az okkultizmust, ahogyan ő értelmezte, megtisztítsa minden negatív oldalától és függelékétől, mely megterhelte a sok, kimondhatatlanul sötét ügy miatt, amelyre alkalmazták és ma is használják. Törekvéseiben nem volt sikere. Blavatskyné az igaz okkultizmusra hivatkozott, amelyet Keleten Gupta Vidiának neveznek. Ez titkos ismeretet jelent. De minek az ismeretét? Mert Keleten is a titkos ismeretek tarka sokasága és ennek minden árnyalata volt forgalomban. Ezért azután egyetlen feladatra összpontosult, az Adma Vidiára, ami a lélek ismerete. A léleknek ebben az igazi bölcsességében sokkal több rejlik, ez sokkal többet tartalmaz minden okkult módszernél és irányzatnál. Ez volt az egyetlen, amit tanulóinak világossá akart tenni. A léleknek ez az ismerete az ásványvilág, a növényvilág, az állatvilág és az emberi birodalom legfinomabb létformáira vonatkozott. Ezeket a létformákat pedig le lehetett vezetni és meg lehetett találni a láthatatlan területeken, a finomabb anyagi szférákban.

Ez azzal van kapcsolatban, amit Indiában Shiva szemével, Japánban a Végtelen Látással jelképeznek. Ez a tisztánlátásnak egy formája, amellyel a dolgok létalapjához lehet áthatolni. De mit jelent ez? A bonafid okkultistának is csak akkor volt lehetséges ilyen ismeretekhez hozzájutni, ha az önzés legutolsó árnyékát is maga mögött hagyta, ha az önzésnek már nyoma sem volt benne.

A Dei gloria intacta című könyv bevezetőjében Jan van Rijckenborgh leírja, hogy az Arany Rózsakereszt Szerzetének a Szellemi Iskola kezdeteiben milyen ezoterikus körülmények között kellett dolgoznia. Blavatskyné teozófiai társaságából tizenöt teozófiai társaság alakult ki, meg az okkultizmus mindenféle oldalága, és nem utolsó sorban számtalan álrózsakeresztes csoport is. Gondoljuk meg, hogy Dr. Rudolf Steiner a teozófiai társaság tagjaként kezdte, éppúgy Spencer Louis is, az AMORC alapítója, továbbá Max Heindel, a Rosicrucian Fellowship kezdeményezője, és sok más is, aki nem lett ennyire ismert. Ezeken kívül van még sok más rózsakeresztes irányzat, mely az okkult oldalon talált alapokra, és azon az oldalon is maradt.

Mindezek láttán el tudjuk képzelni, hogy az Egyetemes Szerzet küldötteinek utat kellett vágniuk a misztifikációk okkult bozótjában, hogy az eredeti vonalat, az Egyetemes Gnózis tiszta irányzatát megtarthassák. Ez titáni munka volt. Az egyetlen fennálló tiszta kapcsolat a Rózsakereszt bonafid, eredeti Rendje volt, mely az anyagtalan területeken keresztül még név szerint hatott a dialektikus forgatagban. Ez az előrement szerzet tartotta meg és őrizte meg a következő mentőmunka vetőmagját.

És így kezdték el a transzfigurisztikus munkát, a mentő munkát így kellett ezt az okkult területek és okkult hétköznap minden területén átvezetni. A Szerzett küldöttei tudták, hogyan találják meg a ennek a munkának a vezérfonalát, sőt, mi több, tudták, hogyan kell azt átláthatóvá tenni. Azzal, hogy a szellemi vezetőink értettek a tiszta transzfigurisztikus út feltárásához és minden negatív és okkult folttól való megtisztításához,  most újra létezik egy mentő mű, hogy világítson korszakunkban, amikor újra oly sok kereső tévelyeg mindenfelé. A mentő mű pedig a hétszeresen megnyilvánult Szellemi Iskola, amelyet beborít és átsugároz egy új, tiszta éteri-asztrális köpeny.

Erre az egész bevezetőre szükség volt, hogy egyengessük a talajt, amelyen továbbhaladhatunk. Ha aztán minden tekintetben megszabadultunk a sötét és homályos okkultizmustól, amelynek csak tükörszféra által terhelt éteri és asztrális területekkel van dolga, akkor még mindig itt van az ezoterikus okkult, mely egykor megbízhatóan tiszta volt; itt van tehát az olyan módszer és gyakorlat, mely többé-kevésbé a beavatottak eredeti, rejtett tanaira nyúlik vissza, amelyek azonban számtalan mellékútra terelődtek, s amelyeket ezeregy módon elferdítettek.

Ezeket a fejlődéseket a tiszta tanoktól való eltéréseknek foglalhatjuk össze. Eltértek az axiómától, a megdönthetetlen törvénytől, amelyet Krisztus állított fel minden okkultista számára a kezdődő kereszténység első napjaiban, amikor kijelentette: „Az én birodalmam nem ebből a világból való”. Jézus pedig, a kereszténység nagy mestere tapodtat sem engedett ebből, amikor is a három kísértés folyamán a sivatagban minden nézetet és dolgot elutasított, aminek az anyagszférához és a tükörszféra különböző területeihez, a láthatatlan területekhez van köze. Ez a dialektikus haláltermészet minden nézetének az elutasítása volt. Ha pedig a Pistis Sophiáról tartott konferenciákra gondolunk, akkor szintén látjuk Jézus világos bizonyítékát: az igazi megszabadulást csak akkor lehet teljes mértékben ünnepelni, ha a tanuló a gnosztikus vagy keresztény misztériumokban egészen kiszállt, egészen képes kiszállni az eonokból és archonokból.

Azt ajánljuk az olvasónak, hogy tanulmányozza még egyszer Jan van Rijckenborgh könyvének, „A nagy változásnak” gnosztikusokról és rózsakeresztesekről szóló fejezetét. A láthatatlan és rejtett területek, amelyekről az ezoterikus okkultisták beszélnek, több mint kilenvenkilenc százalékban a visszatükröző szféra éteri, asztrális és mentális területei. Mint természetszülte személyiségek bejuthatunk ezekbe, mert megvannak azok a járműveink, amelyek azoknak megfelelnek. Bejuthatunk, de mindig is semmi mással, mint személyiségünknek egy részével, plusz egy ebben fejlesztett különböző nagyságú és hatósugarú éntudattal. Semmi mással.

És ami sokkal jelentősebb: a fejlődés az után nem folytatódik. Így van ez a tükörszféra legmagasabb, legfényesebb területeiig, amelyek, mint ismeretes, még mindig a haláltermészethez tartoznak.

Ez az egész terület tele van fényszellemekkel, szerzetekkel és testvérségekkel, sok-sok irányzattal és mozgalommal, s ezeknek számtalan fokozatával. Nyugodtan beszélhetünk túlnépesedésről. De bármilyen magasra is emelkedünk ezeken a területeken, mindig is lekötöttek maradunk. A születés és halál világánál maradunk a dialektikus jelenségek keretén belül, hogy az anyagban vagyunk-e, vagy azon kívül. Az ásvány, a növény, az állat és az ember lényét megtaláljuk a láthatatlan területeken. Hébe-korba ott egy gigantikus sürgölődés és tudományos kutatás tör ki. Mindennapi életünk tele van ezzel! Ehhez a dologhoz, ehhez a folyamathoz csatlakozik az ezoterikus, okkult, misztikus és keleti filozófikus kiadások szinte futószalagon megjelenő sokaságának legnagyobb százaléka. Hihetetlen tömkeleg ez, amelyben a kereső szinte elmerülhet, belefulladhat. Ha pedig megmenekült a belefulladás veszélyétől, akkor legalábbis a zavar káoszában köt ki.

Tehát újra feltesszük a kérdést: mik vagyunk mi, a transzfigurisztikus Szellemi Iskola tanulói? Még keresők, vagy olyanok, akik már találtak? Tudjuk-e belsőnkből, hogy a Krisztus birodalma nem ebből a világból való, hanem egy másik mindenség, másik természetrend, amelyet mindannyian megtalálhatunk és tapasztalhatunk a Rózsában? Keressük Isten birodalmát, a másik természetet mibennünk? Vagy még mindig megkísérlünk, holott a Szellemi Iskola tanulói vagyunk, az énünkkel, a régi természetünkkel az úgynevezett magasabb területekre jutni? Akarjuk-e mégis oly szívesen megismerni az okkult utat, és akarunk-e „tisztán-látni”? Azt állítjuk-e, hogy transzfiguristák vagyunk, holott még mindig az okkult úton járunk? És az okkult úton járunk, ameddig azt még az énünkkel kívánjuk. Felismerjük-e, hogy ebben a tekintetben a kard élén egyensúlyozunk? Ezoterikus okkultizmussá válik minden, amit az éntudattal akarunk elérni. Ez a személyiség négy nézetének az elválasztása, vagy a művelése. Az okkult út a mi éntermészetünknek az útja, ha az énnel akarjuk elérni a fényszületést, az újjászületést, a megszabadulást.

Önök tudják, hogy az éntudat központja a negyedik gyertyatartóban van. Ott ég a személyiség tudat-tüze, legalábbis addig, ameddig ott nem gyulladt meg a lélektűz. Az utóbbi századok sok okkult iskolája és keleti módszere ezért alapul olyan gyakorlatokon, amelyekkel az én-tűzön akarnak uralkodni, és a kígyótűz és a belső elválasztású szervek segítségével akarnak áttörni a biztos tudattáguláshoz. Minden okkult módszer ma is csakis a régi természet alkotóerején alapul, erre támaszkodik. Erről részletesen olvashat „A Gnózis jelenlegi megnyilatkozása” című könyvben.

Ami azonban fontosabb: minden okkult- és minden beavatómozgalom számtalan mellékágazatra bomlott, mint például okkult gyógymódokra, regressziós (régebbi inkarnációra visszavezető) módszerekre, pszichoterápiára, és így tovább. Túl sok ez, és értelmetlen is lenne itt felsorolni. És sajnos testi vagy lelki szükségükben, bajukkal, vagy kíváncsiságból néha tanulók is érdeklődnek ilyen dolgok után. És nem ismerik fel az ezáltal keletkező veszélyt a tanulóságukat illetően.

Ilyen vállalkozások által kapcsolatba lépnek korszakunk okkult mozgalmának széles országútjával, mely arra törekszik, hogy beleszóljon a mindennapi életbe. Hozzá kell fűznünk, hogy mindezekben a dolgokban tudatosan vagy sem – nézzék csak meg pontosabban, ha érdekli Önöket – a szexualitás nagy szerepet játszik. Nagyon sok okkult módszernek, és az ezekhez tartozó dolgok terjedelmes sokaságának a gyökere a szexualitásban található, a közönséges, természetszülte ember alkotóerejében.

A Gnózis útjának mindehhez semmi köze. És Szellemi Iskolánkban, ahol a tiszta éteri-asztrális köpennyel rendelkezünk, mindezt nem lehet megengedni. Nem lehet engedni, hogy az okkult mozgalmat bármilyen formában is az Iskola területére hozzák, hogy a tanulókat megfertőzze, és a tanulók egymásra ragasszák. Önnek tehát el kell fordulnia tőle. A Gnózis a múlhatatlan magból, az örök vetésből indul ki, a rózsák rózsájából, a csodás atomból, a szellemszikrából, amelyből felébredhet a halhatatlan ember. Ő aztán minden területet megvizsgálhat. A Szellemi Iskola az élő jelenben azért a keresőért van, aki a transzfigurizmust akarja megtalálni, s aki „erre nemesedett” és erre hivatott, ahogyan a Konfesszió Fraternitátisz mondja. Minden mást, amit manapság árulnak, bármilyen szép is, több mint száz százalékig a megtévesztés és megzavarodás útvesztőjében szedtek.

Ezért: a mi közös otthonunk csakis Rózsakereszt Krisztián térsége, az élő, tiszta rózsakeresztes közösség, a gnosztikus test, melynek részei vagyunk.

 

A Szellemi Vezetőség

A Halak korszakából a Vízöntő korszakba

 

Az Arany Rózsakereszt Iskolájának irodalma sok helyen beszél a tavaszpont visszafelé-haladása miatt a Halak korszakából a Vízöntő korszakba való átmenetről. Nem volt véletlen, hogy az Iskola öt Vízöntő, vagy Akvárius- konferenciát tartott, amelyeknek anyaga könyv formájában is megjelent.

Volt egy Aquarius című hetenként megjelenő újság, később havilap, és mindenekelőtt „A Rózsakeresztes Szerzet titkai” című műben (Fama, Confessio és Alkémiai menyegző) közöl Jan van Rijckenborgh sok mindent az Akvárius-mozgalomról.

Az emberiség számára oly fontos korszak iránti érdeklődés az egész világot érintő jelenség, mely sok keresőt, kutatót ösztönöz bővebb tájékozódásra. A tájékozódás állhatatos folytatása aztán gyakran vezet a rózsakereszt Iskolájával kialakuló kapcsolathoz, és sok mindennek az ismeretéhez, amit a rózsakeresztesek kutattak fel. Feltűnő, hogy az Akvárius, azaz Vízöntő korszak pontos kezdetével kapcsolatban számtalan különböző vélemény van forgalomban, s ezért szeretnénk itt megismételni a kérdést, amelyet az 1963-as Vízöntő-konferencián intéztek a tanulók van-Rijckenborgh úrnak: „Mivel kezdődik a 12 állatövi, vagyis zodiákális erő? Vízöntővel? És miért beszélünk modern rózsakeresztről?” Van-Rijckenborgh úr erre azt válaszolta:

„Azért beszélünk „modern”-ről, mert hangsúlyozni akarjuk, hogy a Rózsakereszt Szerzete, az Élet Szerzete nem úgy dolgozik, mint például néhány száz évvel ezelőtt.

Mondtuk Önöknek, ugye, ezen a konferencián, hogy a zodiákális fejlődések és a Hétszellemnek ebből kiinduló érintése az emberséggel egy fejlesztő utat tesz meg. Ezért a helyzet minden korszakban más és más. Előfordulhat tehát, hogy Önöknek bizonyos pillanatban egészen más magyarázatokat adunk, mint egy klasszikus szerzet évszázadokkal ezelőtt.

Nyugaton általában azt mondják, hogy a zodiákus Ariessel (árjával, a kossal) kezdődik, és a halakkal végződik. Ez azonban önkényes, mert valójában sem kezdet, sem vég nincsen. Az általunk megbeszélt zodiákális fejlődések körülfogják a fejlődési tereket, mint valami örökkévalóság-köre; és a körnek sem eleje, sem vége nincsen. Mi azt mondanánk, azt kellene mondanunk, hogy a Vízöntő jelénél kezdjük. Mert ez nekünk éppen így szükséges.

Szóval a Zodiákus körülvesz minket minden oldalról, mint valami tizenkét testvér lánca. Ez a tizenkét testvér birtokában van minden bölcsességnek, minden lehetőségnek, amit az emberiség rendelkezésére bocsátottak és rendelkezésére bocsátanak az emberiségmegnyilvánulás hajnala óta. De a hangsúly mindig valami más nézeten fekszik. Hányszor átment már az emberiség egy Vízöntő-korszakon! De a most következő Vízöntő-korszak egészen más lesz, mint a múltbeliek.

Ezt világosan be kell látniuk. Mert nem valami merev mindenségben élünk, hanem Isten megnyilvánulása nagyon dinamikus, egyre tovább megy, a világot és emberiséget és a többi élethullámot is egyre nagyobb dicsőségre és magasztosságra sürgeti és ösztönzi.

Hogy ez végül hová vezet, azt egyetlen teremtmény sem tudja felmérni.”

Jellemző, hogy ez az idézet cáfolatlan maradt az idők folyamán az állatöv kezdetéről és végéről felállított elméletek között. Mert az emberiségfejlődésnek mindig is volt egy csavarvonal formájú menete, s ezen kívül fennállt egy egyenesebb útnak a lehetősége is. Az utóbbit azok választják, akik egy előfutár, egy úttörőcsapatot akarnak képezni, mert e lenti „fenék” szívóerejéből, valamint e természet vízszintes síkjának fáradalmaiból, szenvedéseiből és bosszúságaiból elegük van.

Emiatt bárki ráirányulhat a már érvényesülő, holott gyakran a jövő zenéjének tűnő Vízöntő-lehetőségekre, s ennek ellenére, mint az emberiség elválaszthatatlan egyede, felveheti a Halkorszakból mindazt, ami szükséges a lélekmegszabadítás megvalósításához, egy időszak lehetőségeinek a tudatosításával, nem önzőségből, hanem szolgálatban mindazokért, akik még a születés és halál kerekéhez vannak kötözve.

A Vízöntőnek a Halakat nem kell kizárnia. A Vízöntő tartalmazza a Halak lényegét, kvintesszenciáját, sőt a többi jel lényegét is. Érvényes ez mindazokra egyénileg, akik gondolják, remélik, olykor esetleg beképzelik, hogy úttörők, de együttesen mindazokra a lényekre is, akikkel valamiképpen mentálisan, asztrálisan, éteri vagy fizikai tekintetben kapcsolatot tartunk fenn. Ha ezeket az asztrozófiai és kozmológiai dolgokat meggondoljuk, akkor a kozmikus összeköttetés, a sugárfáradozás és az irányadó tevékenységek középpontjában érezhetjük magunkat, mintha valami nagy planetáriumban ülnénk, melyben nem csak nézők vagyunk, hanem részt is vehetünk mindenben, ami az emberben, körülötte és vele történik, ha ennek a részvételnek a kialakulását valóban megengedjük. Mert ez ettől függ!

A Vízöntő korszak előreveti fényét és árnyékát mindazok számára, akik nyitva állnak vele szemben. A Vízöntőhöz csak az az ember vagy csoport közeledhet, az veheti fel és valósíthatja meg azt, amelyik a Halak lényegéből, eszményiségéből és valóságából át tudott tekinteni és fel tudott fogni valamit. A Halak jegye Krisztusra utal, a nagy emberhalászra, az önfeláldozásra és a „lábmosásra”. Megtisztulással és önmegvalósítással az ember mindkét lábával a földön marad. Ebben látjuk a Halakat: a két hal ellenkező irányban úszik, s mégis kapcsolatban maradnak. A szellemi újjászületési folyamat, amelyet mi transzfigurációnak nevezünk, csak úgy kezdődhet meg, ha az ember rendelkezik egy nyers anyagi testtel, mely valamelyest jól működik, ami a szerveket, szövetszerkezeteket, vérkeringést, légzési működéseket, belső elválasztást, a központi és a vegetatív idegrendszert, emellett a fluidumokat és a tudatot is illeti, a tudatalattival többé-kevésbé harmonikus együttműködésben. Ennek a testnek az állapota kezdetben egyrészt a mikrokozmikus elődök tevékenységétől, másrészt a szülőktől és nagyszülőktől örökölt tényezőktől függ. Ezen kívül van a felettes tudat, mint a már elnyert lélekprána raktára.

Mindezek a tényezők és az összességük fontos. Ezeket senki sem nélkülözheti. Nem szabad tehát a nyers-anyagi testet lenézni. Hálásnak kell lenni, hogy az embernek alkalmat ad egy új alakulás megkezdésére és folytatására.

Sok akadály állhat fenn a rekeszizom alatti térben, a lép-máj rendszerben, a napfonatban, az aurikus énben, mely maga akarja irányítani magát, a keresztcsont és a farkcsont-csakra rendszerben, mely olykor csakis a dialektikus körhinta irányában akar forogni. Gyakran az a probléma, hogy az embernek nem csak a saját nehézségeivel van baja, hanem a „levegő” szellemi gonoszságaival is, meg a kívülről jövő asztrál befolyásolással, meg a mentális fertőzéssel és az éteri, iszapfürdőkkel is.

Az ember a világgal, ördöggel és a saját húsával vívott erőpróbájánál azonban mindig kap a Szerzettől testvéri támogatást is, újabb esélyeket, hogy megvalósíthasson valamit a megszabadulásra irányuló legbensőségesebb vágyakozásából. Ennek pedig az a feltétele, hogy lábai ne botoljanak meg (Halak), és akarják is őt hordani (Vízöntő). Egyetlen fokot sem ugorhat át, egyet sem hagyhat ki, de vezetik és segítenek neki, hogy egy bizonyos belső utat egyenesebben és gyorsabban megtehessen.

Ha az embernek nem lenne tudatalattija, és a rá bizonyos időben kilőtt tájékoztatásokat tudatosan kellene feldolgoznia, akkor nagyon hamar összezavarodna. Az ember ugyanis átlagosan egymilliárd tájékoztatási egységet (bit-et) vesz fel belülről és környezetéből másodpercenként.

Egy betű körülbelül négy és fél bit, egy mondat tehát kb. 1000 bit. Ha ezt 20 másodperc alatt elolvassa, akkor 1000:20=50 bit-et vesz fel másodpercenként. Az egymilliárd másodpercenként befutó bitből az embernek azonban csak egy 10 és 100 közötti mennyiség jut a tudatába, vagyis a tudat számára csak a legfontosabb vagy legérdekesebb információ lesz kikeresve. A többi mind a tudatalattiba megy, és ott rendelkezésre áll ugyan, de külön módszerrel kell visszahívni. Ezért tud az ember kb. egy félóráig összpontosítva felvenni valamit. Amit például egy előadásból vagy egy szertartásból felvesz, az erősen különbözhet attól, ami a szomszédjának jut be a tudatába. Ebből látható a megbízatás, hogy az ember a másikat jobban becsülje önmagánál.

Az az egyik életfeladat az Arany Rózsakereszt sugárzásán belül, hogy egymást ne a viselkedés alapján ismerjük, hanem nyitva álljunk a másik új léleklehetőségeivel szemben. Ezzel kölcsönösen lecsiszoljuk az egyenetlenségeinket. Ezzel háttérbe szorul az én. Így lehet megtanulni egymás tiszteletbentartását. Ha aztán valakivel valamilyen területen együtt kell működni, akkor egy kezdeti diszharmónia után az együtthaladásba való fokozódó átsiklást, együteműséget, a rezgési képlet egymásrahangolását figyelhetjük meg. És ez örömet okoz. Éppen ez a Hal korszak megbízása, mindenekelőtt a legutóbbi kis időszaké, amelyet még a Halak megbízása határoz meg ugyan, amelyet azonban már a régi formák és gondolatok hanyatlásának, pusztulásának, valamint a dialektikus rabszolgaságba láncolt Istenszikra felébredésének Vízöntő-üzenete szőtt át.

A szellem és az anyag közötti ellentmondás, vagy diszharmónia a gyakran bejelentett elanyagtalanodási folyamat miatt csökkenni fog. Neves tudósok már felfedezik, hogy a Tao és Buddha, meg a Brahmanizmus tana, sokban megegyezik a modern fizikával, a kvantumelmélettel, a relativitás tanával, és sok más újkori felfedezéssel. Anyag tulajdonképpen nincsen. Minden rezgés. Úgy látszik, hogy a tanulóság szempontjából fontos a viszonyok és kapcsolatok kialakításának megtanulása. Ezzel sok bosszúságot kerülhet el saját magánál, elkerülheti a diszharmónikus viselkedést embertársaival szemben, valamint serkentheti a léleknövekedést magánál és másoknál is.

Sokan lesznek fogékonyabbak a másik birodalom impulzusaira. Számtalan ember reagál remélhetőleg pozitívan, sokan esetleg negatívan, de nem maradnak érintetlenül. Az új sugárzások „tesznek” velük valamit, és felettes szempontból ez a nagyon fontos. Először esetleg anyagi megszabadulásra törekszenek, olyan létre, melyben érdemes élni, egyenjogúságra, a népek, fajok, származás, társadalmi osztály és nem miatti előítéletek megszüntetésére. És fel fogják fedezni, hogy idővel a legnemesebb törekvés is az ellenkezőjére fordul. Ha a mérleg egyik serpenyője lebillen, a másik felemelkedik. Ezért el kell fogadni a különbözőség egységét a világon, a rózsakereszt Iskolájában is, mivel, mint szervezet, ez is része a világnak.

Korszakfordulónkban egy nagy, de fokozatosan sikló átmenetről van szó a Halakból a Vízöntőbe. Az ember ezt személyes fejlődésében az előző fáziseltolódás miatt (Kos – Halak) konfliktusnak, az ösztönző isteni önmaga és az ellenkező személyiség közötti feszültségnek élheti át. Ez zavarra adhat okot, ami a Halak rejtélyes lényével, az olykor misztikus misztérium jellel is összefügg.

Az ember például „tenni” akar (a kos az emberben) valamit a Szerzetért, esetleg az oly kívánatos és mégis elérhetetlen világbékéért akar tevékenykedni, majd felfedezi, hogy legjobb, ha semmit sem tesz (a hal az emberben). Hogyan lehet mindkettőt megvalósítani, ha az ember úgy véli, hogy tennie kell, de nem szabad, hogyan valósítsa meg a cselekvést a nem cselekés, hogyan hozza létre yang és yin egyensúlyát? A felgyorsult Halkorszak felveti ezt a problémát, a látszólagos paradoxot. Megoldása a Vízöntő tudatrezgésében rejlik.

A Hal jegye tartalmazza az öntudat, az öntekintély és a folyamat találkozását. Ez azt jelenti, hogy szabad tapasztalni a mindenségi tudatnak egy szikráját, hogy az ember kiemeltetik a térből és időből, hogy megérintik és felveszik őt az örökkévalóság élő vizei. Ez nem azt jelenti, hogy valami rajongó beárnyékoltságban ellebeg, hanem mindkét lábával a valóság talaján marad, szilárd kapcsolatban a világ szívével, a szellemtűzzel. Magasban lebegő vakbuzgóság olykor más keresőknek a kőkemény, rideg elítéléséhez vezethet, mert azoknak a szerkezete valamelyest eltér a miénktől. A Halaknál lényegében minden és mindenki fontos, bárhol és bármikor is éljen ezen a világon. Örvendetes példa erre az Arany Rózsakereszt Iskolájának erős fejlődése a világ sok földrészén.

Azt látjuk, hogy a 18. század vége óta erősen fejlődik a technika, a történelmi materializmus, mely olykor hisztérikusnak tűnik, ha éppen megkísérel valami nagy fogással egy lehetőleg nagy anyagot a hatalmába keríteni. Láttuk a még mindig tartó hatalmi változásokat, a hatalom áthelyezkedését. Először a nemesek voltak az urak, aztán a polgárság, azután a gyárosok, majd a nemzetközi vállalkozások, névtelen részvényeseikkel. Az egyház hatalma omladozott. A tiltakozás fokozódott a világ sok országában, az asszonyok tiltakozása is az egyházhoz, konyhához és gyerekekhez való kötöttség miatt is. Látjuk a proletáriátus tudatossáválását az anyagi javak elosztását illetően, a sok forradalmat a világon mindenfelé, amelyeknek néhánya mégis csalódást okozó államformába torkollott.

Mindezek ellenére azonban, Vízöntő miatt, fokozódik az érdeklődés a metafizikai és ezoterikus dolgok iránt, valamint az ezekből alakuló kultúra és végül is a két természetrend elismerése iránt. Holott két természetrend van, a dialektika mégis teljesen bele van ágyazva az isteni mindenségbe, mely egyetlen lényt sem zár ki a lehetőségekből, és sugárzásait áthatoltatja a mikrokozmosz magjához, ha a lipika megengedi ezt és az ablakokat megnyitja. Ez is egy tipikus haljelenség, mely a Vízöntő korlátlan esélyeire utal: az ellentétek egysége.

Párhuzamokat látunk a hal formája és az emberek által fejlesztett járművek, repülőgépek és hadieszközök, mint például rakéták formája között. A hajók, autók és repülők áramvonalas formájával csekély ellenállásra törekednek a levegőben és a vízben. Használati tárgyaknál ez a forma persze fölösleges. Az ember életfélelme abban a kísérletben tornyosult, hogy az energiaforrások kimerülésének veszélyét az atomerő úgynevezett békés célokra való felhasználásával hárítsa el. Ehhez az erőhöz jogtalanul nyúlt hozzá. És a sok tiltakozás ellenére is folytatja. A félelem rossz tanácsadó. Ezért kapja a rózsakereszt tanulója a tanácsot, hogy a lehető legnagyobb mértékben hagyjon fel minden félelemmel, féltéssel és aggodalommal. Szabaduljon meg minden félelemtől.

Akinek van bátorsága belépni a Halak önfeláldozásába, az nem aggódik. Körülöttünk általános az eltompulás, az érzés és a teremtménytárs iránti szeretet hiányát látjuk. Az ember „vastag bőrt” növeszt magának, nehogy belefulladjon a világ fájdalmába, amely többek között a köztájékoztatási eszközökön keresztül éri el őt. De egy páncélos szívhez a gnosztikus impulzusok sem tudnak áthatolni! Az embertársak és az állatok asztrális bonyodalmait lehet együttérzéssel, megdöbbenten és szánalommal figyelni, anélkül, hogy az ember egzisztenciálisan összekötné magát azzal. Az ember a mindent átfogó gnosztikus szeretet forrásának őbenne csíra képében jelenlévő érzékenységét nem is tudná jobban alkalmazni, mint hogy életvitele valóban forradalmi rendszabályává teszi azt.

Belsőleg el kell távolodnunk a haláltermészet asztrális terétől, és a világanya asztrál teréhez, az eredeti, tökéletes, tiszta ősanyag teréhez kell fordulnunk, amelyben az Atya nyilatkozik meg. A földi ember a vágyanyag mezőin foglyoskodik, mégpedig az ilyennemű saját térségében, csoportok térségében, amelyekhez mindenféle szinten tartozik, és az emberiség térségében, mint a számtalan változatban tagolódó társadalmi egység része.

Hogy tehát a megfordulás, amit a Szellemi Iskola tanulója tervez, sikeres lehessen, ahhoz annak háromságosnak kell lennie. Meg kell támadnia a fennálló asztrális életfeltételeket, és az Élet Anyjának eredeti terére kell irányulnia, ahogyan ezt Lao-ce is ajánlja. Máskülönben csak az élet hangsúlyának egyszerű odábbhelyezéséről lehet szó a földi természet térségén belül.

„Ha például néhány ember Iskolánk tanulója lesz, de az önforradalmat semmilyen tekintetben sem vitelezi ki; levont következtetéseik csak a vegetáriánus életmódra, a dohányzásra és a szeszesital-fogyasztásra vonatkoznak; dogmatikusan beszélnek, úgy éreznek és gondolkodnak, ahogyan az az Iskolánkban szokásos, kedvelnek néhány társadalmi, emberbarát ötlettel való foglalkozást, s olyan szokásformákat vettek fel, melyek összeegyeztethetők a tanulósággal; akkor ennek az lenne a következménye, hogy ezek egy új csoportot képeznek, de a haláltermészet keretein belül; az ilyenekből nagyon sok van a világon. Bennük van a halál fullánkja, s életmódjukkal a legcsekélyebb mértékben sem támadják meg fogságuk igazi okát, mivel jellemükre, lényükre, fellépésükre és fajtájukra nézve ugyanazok maradtak, amik azelőtt voltak. Csupán új temetőt rendeztek be közösen. Akkor egy katolikus, egy evangélikus, egy zsidó és egy köztemető mellett meglenne az olyanoké is, akik rózsakereszteseknek nevezik magukat. Lényegében semmiben sem lettek másak, mint a tömeg.” (J. v. Rijckenborgh-C. d. Petri: A kínai Gnózis, Haarlem, 1987.)

Ezzel újra a paradoxonhoz jutunk a Halak erőinek játékában: embertársai számára egy ember a magasabbrendű asztrál szereteterő vezetőcsatornája lehet, és mégis a lehető legtávolabb állhat ennek a természetnek a humanista szeretetétől. Az ősanya szeretetsugárzása, ha átváltozik és hozzáigazodik az ember befogadóképességéhez, az illetőt személyes fáradozásra képesítheti a betegekért, magányosokért és öregekért. Ezzel egy esetleges érzéketlenségnek és eltompulásnak is elejét lehet venni. A személytelenségnek nem kell kizárnia a személyest. A jelentős és a jelentéktelen találkozhat a nemcselekvésben. És senki se gondolja, hogy ami az egyénre érvényes, nem lehetne érvényes a tömegre is.

Az emberiség útja egy bizonyos terv szerint megy végbe. Minden szellemnek Isten képe és hasonlatossága szerint önálló, önalkotó lénnyé kell válnia. Emiatt a megszabadító emberszolgálatnak kell szentelnie magát, mert ez az alapja az emberiség további csavarvonalas fejlődésének, és segítséget jelent neki minden lépésnél az útján. Ezért tehát vessük be magunkat a Halak és Vízöntő mindent átfogó és átvilágító szintézise érdekében, és a megújulásért, intelligens önfeláldozással, világosan annak tudatában, hogy nagy korszakok kezdődnek, amelyeket személyesen és együtt is már most érezhetünk.

Az univerzális Gnózis

XVII. A dicsőséges feltámadás

 

A keresztrefeszítés eposzának tizenkét énekével a tanuló befejezi az Atya háza felé a dialektikus létszinten át vezető utazását. Megvirradt a feltámadás reggele, s most vizsgáljuk meg, hogy mit tár elénk ez a hatalmas diadal a Gnózis értelmében.

Hogy mi történik a feltámadás folyamatában, annak megértéséhez teljesen tisztában kell lennünk azzal, hogy ki és mi támad fel a sírból, s milyen sírról van szó.

A földrajzi Jeruzsálemben van egy hely, amelyet Szent-Sírtemplomnak neveznek. Amikor Titusz elpusztította Jeruzsálemet, amit később újra felépítettek, a városban találtak egy mesterséges dombot, amit egyszerűen Golgotának neveztek. Időszámításunk után 326-ban a dombot elhordták, s helyén kápolnát építettek. A kápolnát később többször lerombolták, s helyén most nagy templom áll. A templomi helyiségeiben van egy ravatal, egy balzsamozókő, és Krisztus börtöne. Egy üvegbúra alatt a kereszt fadarabjait őrzik, aranylapra ragasztva, kék bársonyon. Megvannak a szenvedő Üdvözítő véres kendői és takarója is.

Teljesen át kell azonban látnunk ezt a nagy, történelmi, szándékos csalást – mert Krisztus sírja mindenütt van, ahol egy tanuló a Gnózis ösvényén jár. A Szent Sírt ne keresse Ön homokdombokban és sziklahasadékokban, – mert erre csakis egy élő, vibráló mikrokozmoszban lehet rátalálni. A sír a mikrokozmosz istentelen része, amelyben az istentermészet számára idegen személyiségrendszer lesz feltördelve; s a szentsír ott van, ahol egy új, átszellemült személyiség, az Istennel kibékült mikrokozmoszban, az új napon feltámad.

A szentsír, mint tudja, Arimathiai József kertjében van, tehát annak a mesterépítőnek a mikrokozmoszában, aki a gnosztikus ösvény bejárásával áttört ehhez a diadalhoz.

Ha tehát valamit meg akarunk érteni a feltámadás üdvvalóságából, akkor pillantásunkat az aktuális jelenre kell irányítanunk. Ahogyan Krisztus, a megvilágosult, ma ugyanaz, mint tegnap volt, úgy van ez a feltámadással is. Az ember akkor vesz részt Krisztus feltámadásában, ha ezt az Üdvvalóságot a saját életében és létében megvalósítja.

Ha ezt a belátást a saját lényében és tudatában a tanuló annyira le tudja horgonyozni, hogy hagyományos vérhajlama már nem homályosíthatja el, akkor lehetséges, hogy képes lesz sikerrel megfontolni a feltámadási folyamatnál lejátszódó hatalmas és látszólag csodás megváltozást.

Mint emlékszik, a keresztrefeszítés eposzánál arról van szó, hogy a Gnózis tizenkétszeresen beavatkozik a tizenkétszeres idegrendszerbe, melyet a kígyótűzzel való összefüggésében fügefának neveznek. Az isteni, tizenkétszeres beavatkozás következtében a természet személyisége megrepedezik és feltörik.

A természet személyisége alatt az egész, hétszeres testiséget értjük: 1. az anyagtestet, 2. annak éteri mását, 3. az érzelemtestet és 4. a gondolkodási képességet, amihez még a háromszoros, földi tudat járul. Az isteni mester beavatkozása ennek a rendszernek feloldja a kötelékeit. Nem találomra, hanem folyamatszerűen.

Talán tudja, hogy a szent fügefának huszonnégy ága van. Ez a tizenkét agyideg-pár, amelyek az egész személyiségrendszert ellenőrzik. Van tizenkét pozitív és tizenkét negatív sark, s így huszonnégy különböző működés. Pontosan ügyelni kell mind a huszonnégy működésre, s az Egyetemes Szerzet Szellemi Iskolájának tanulója azt a feladatot kapja, hogy ezt a 24 működést 24 feladatnak nézze, 24 megbízásnak, amelyeken, önszabadkőművesként, teljes mértékben együtt szabad és kell dolgoznia. A tizenkétszeres isteni beavatkozásra ugyanis a tanulónak tizenkétszeresen kell felelnie.

A szent fügefa minden ága kapcsolatban van a 49 plexus néhányával és néhány belső elválasztású szervvel. Így érthető, hogy e nézetek mindegyike mintegy munkahely, ahol szorgosan dolgoznak a Nagy Művön.

Ha a 12 munkahely tevékenységét megfigyeljük, észrevesszük, hogy minden munka kétféle, kétszeres: az alapanyagok begyűjtése és ezeknek az alkalmazása. A gnosztikus alapanyagokat a negatív sarkon hozzák be, a pozitív, kisugárzó sarkokon át pedig eljutnak a munkahelyekre, az ideggócokba, a belső elválasztású szervekbe és a vérképző szervekbe.

A személyiségnek ezeken a munkahelyein kell a nagy mű célját valóra váltani, amit dialektikus fogalmak szerint „egy látszatalak felépítésének” nevezhetnénk. A tanulónak akkor olyan személyisége lesz, amelyik létezik, amit észlelni lehet, teljesen természetesen viselkedik, amelyik azonban legmélyebb lénye szerint már nem ehhez a világhoz tartozik.

Ne essen azonban abba a rettenetes tévedésbe, hogy ezt a látszatalakot tartsa a mennyei embernek – mert ez az alak tulajdonképpen semmi. Már nem az anyagszférához tartozik, a tükörszférához (másvilághoz) sem, de más természeti birodalomhoz sem. Csak ideiglenes hordozószerkezet, valami tartály, amely, ha elhagynák, atomokra esne szét. Érthető, hogy ennek a látszatalaknak látszatélete és látszattudata is van.

Ez a misztifikáció megmarad egy bizonyos pszichológiai pillanatig. Ez a pillanat pedig akkor következik be, amikor a feltámadási test elkészült. Ugye érti, hogy a látszatalak megalkotását, a dialektikus valóságnak a semmibe-süllyedését nevezzük filozófiailag endúrának – a keresztrefeszítés eposzának.

Nézzük meg, hogyan hívják fel a feltámadási testet. Az igazi, isteni ember személyiségét egyetlen tekintetben sem hasonlíthatjuk össze a földi emberrel. Az isteni ember nem megdicsőült földi ember, nem valami szellemi vénusz vagy apolló. Az isteni embert leginkább világító, sugárzó központnak nevezhetnénk, ami sokféle alakot ölthet, de alaktalanul is felléphet.

Mihelyt a tanuló, a Gnózis kegyelemsugárzásában, mikrokozmosza istentelen részét semmivé oszlatja, az eredeti mikrokozmikus Logosz újra alkalmat kap (olyan ütemben, ahogyan az endúra kivitelezése halad) a mikrokozmoszban levő trónjának elfoglalására.

A földiből tehát semmit sem alakítanak eredetivé. Minden földit semmivé oszlatnak. És abban a pillanatban, amikor ez a Semmi megvalósult, az Eredeti, a Megvilágosult újra a szentélyben áll.

Akkor eljön a dicső, szent, isteni pillanat, amikor a kimondhatatlanul Nagyszerű ott áll a látszatalak előtt, ezzel bizonyítva, hogy a feltámadás megvalósult. És a látszatalak eltűnik – vagy pedig kap még egy megbízást, mások megszenteltetési folyamatában.

Nézzük meg, hogyan tanúskodik a szent beszéd minderről. Figyelmét először Mária Magdaléna történetére irányítjuk, melyet esetleg jól ismer. A történet egy új időszak első napján kezdődik. Olvassa ezt velünk abban az értelemben, ahogyan a fentieket volt szabad megvizsgálnunk.

Mária Magdaléna, akit megtért asszonynak mondanak (transzfigurista értelemben olyan ember ez, aki bejárta a semmivé válás ösvényét), egy szép napon „a sírt” üresen találja. A követ elgörgették.

A sír ürességének és az elgörgetett kőnek mély értelme van. A fenti folyamatban bekövetkezik egy olyan pillanat, amit „kiürített sírnak” nevezhetnénk. A sír, mint tudja, a mikrokozmosznak az az istentelen része, amelyikbe az istentelen részben létező dialektikus személyiség a keresztrefeszítés eposzában belefekszik. Ha ezek a dolgok elérték a beteljesülés fázisát, ha a dialektikus személyiség áttört az abszolút semmihez és a látszatalak létrejön, akkor egy napon ez a Mária Magdaléna (ez a sziklalakó) előlép – úgyszólván a saját mikrokozmoszán kívülre helyezik. Akkor a tanuló belülről tapasztalja, hogy a sír tényleg üres, vagyis az istentelent a mikrokozmoszból teljesen kiürítették. A kő, amely a sírt korszakok óta takarta, elgördült.

Könnyen elképzelhető, hogy az életnek ez az új tetőpontja, ez a tapasztalat nagyon szokatlan élmény, s a tanuló első pillanatban megdöbben.

A látszatalak ugyanis a sírboltban kapcsolatban volt a Gnózissal, a Szent Szellem és az endúráló személyiség között kölcsönhatás állt fenn. Ez a kapcsolat most hirtelen megszakadt, s így megértjük a lélekből önkéntelenül felszálló sóhajtást: „Elvitték az én Uramat”.

Ez az Úr, ez a Gnózis-kapcsolat most egészen másképpen jön el újra Máriához. Úgy szembesítik a Gnózissal, mint valami rajta kívül levő Eredeti Emberrel, s ezt aztán belsőleg felismeri, mint a Megvilágosodottat. Ekkor elhangzik a figyelmeztetés: „ne illess engem!”, ne nyúlj hozzám.

A kapcsolatot, ahogyan régen volt, nem szabad megújítani. Minden az egész mikrokozmosz mennybemenetelére összpontosul, amiért a feltámadott eljött. Mária elmegy útjára – a látszatalak enged, és a mikrokozmosz ura, aki újra kormányozhatja birodalmát, hozzákezd utolsó munkájához.

„A hétnek első napján, este, eljőve jézus és megálla tanítványai közepette, azt mondván: Békesség néktek? És ezt mondván rnegmutatá nékik a kezeit és az oldalát. Örvendezének ezért a tanítványok.”

Nagyon reméljük, hogy Ön ennek az evangélikus nézetnek az értelmét is ki fogja puhatolni.

A látszatalakot, amelyik a feltámadás után megszakadni látja eredeti Gnóziskapcsolatát, nem hagyják sorsára. Ellenkezőleg, még hosszú ideig fogják tudni használni a világosság szolgálatában. Az új viszony és a „ne illess” létrehozása után az új magányosság, tapasztalata után a Gnózis megint eljön a tanulóhoz. A tanuló feladatot kap.

Az előző napon a tanuló, tökéletes áldozatával, lehetővé tette az „eredetinek” a feltámadását. Ez a feltámadott most a szolgálatába állítja őt, egy teljesen Istent szolgáló életbe. A tanuló most igazi megbízást kap. A Mester használni kezdi őt a lelkek termőföldjén, mint emberhalászt.

A Gnózis, jelként, kezeit és oldalát mutatja neki. Ezek a tökéletes Szent Szellem magasztos jelei, s mialatt a Gnózis ezeket a jeleket mutatja, újra elhangzik a mantram: „Békesség néktek! Amiként engem küldött az Atya, én is aképpen küldenek titeket”.

Az éntelen tanulót hatalmas szélviharba veszik fel, ami nagy örvényként tombol körülötte. Hatalmas hangok csendülnek fel:

„Vegyetek Szentlelket. Akiknek bűneit megbocsátjátok, megbocsáttatnak azoknak; akikét megtartjátok, megtartatnak. Ámen, igen, Ámen!”

Így látjuk a tanulókat, az ilyen rangú tanítványokat kivonulni a széles világra, hogy a Szentjeiket a legsötétebb odúkba is beletükrözzék.

És az újjászületett velük vonul az úton. Egyik tanítvány sem maga a Világosság, de Isten küldte ki őket, hogy a Világosságról tanúskodjanak. A látszatalak így világos fényt terjeszt, a Megvilágosultnak a fényességét, aki van, aki volt, és aki eljövendő.

Ha az ember el akarja olvasni és megérteni, akkor a dicső feltámadásnak és követelményeinek jellemzőit mindenütt megtalálja a szentbeszédben; és minden, amit megért, mutatni fogja Önnek az utat az ösvényen.

Azok a tanulók, akik a saját lényükben ünnepelhették a dicső feltámadást, bizonyos veszélyben forognak. Fennáll ugyanis a kicsinyhitűség, a bizonytalanság, az állhatatlanság veszélye. Erre a veszélyre hívja fel a figyelmet Tibériás tavának eseménye. A megbízott azzal foglalkozik, hogy halakat fogjon – és íme, semmit sem fog. A kérdésre, „van-é valami ennivalótok”, azt kell felelnie, hogy „nincs”.

Mivel a Gnózis új viszonyban van vele, melyet soha nem szakítanak meg, elhangzik az új sugallat: „vessétek a hálót a hajónak jobb oldala felől, és találtok”. És a hálót partra húzzák, tele hallal. Százötvenhárommal – ez a teljesség képe.

Aki tehát ünnepelhette a dicsőséges feltámadási ünnepet, az az emberhalászatban is diadalt arat.

A halak száma nagy, a háló mégsem szakadozik. Aki reméli, vagy félénken várja, hogy valami Krisztus sziklájára épített munkaeszköz kudarcot vall, az a szentbeszédből megtanulhatja, hogy a háló sohasem fog elszakadni.

Az éjszakán és halálon keresztül visszavonhatatlanul megvirrad a reggel.

Fama Fraternitatis R. C.

 

Abban egyeztek meg, hogy sírjuk lehetőleg ismeretlen maradjon, s így néhányukról máig sem tudjuk, hogy hol vannak. De mindnek helyébe méltó utód lépett. Itt azonban Isten dicsőségére nyilvánosan kijelentjük, hogy bármennyi titkot is ismerhettünk meg M könyvéből (s habár az egész világ képét és ellenerejét szemeink elé tárhatjuk), sorscsapásaink és halálunk órája ismeretlen számunkra, mert a Mindenható Isten ezt magának tartotta fenn, s állandóan készenlétben akar találni minket.

Erről majd többet mondunk Confessiónkban, ahol harminchét okot is megemlítünk, hogy miért tesszük most közzé szerzetünket és ily magasztos misztériumokat önkéntesen, minden kényszer és jutalom vagy bér nélkül; és több aranyat is ígérünk, mint a spanyol király mindkét Indiából összehordhatna. Mert Európa terhes, s erős gyermeket fog szülni, akinek nagy keresztelői ajándékra lesz szüksége.

O. halála után nem nyugodott C. testvérünk, hanem mihelyt lehetett, összehívta a többieket, s bizonyosnak tartjuk, hogy csak ekkor készült a sírja.

Mi, a fiatalabbak, addig a pillanatig nem tudtuk, hogy mikor halt meg szeretett atyánk R.C., s csak az alapítók és utódaik neveit tudtuk, egészen a miénkig. Még egy titokra emlékeztünk, amit A., D. utódja (aki sokunkkal egyidőben élt, mint az utódok második sorának utolsó tagja) bizalmas beszélgetések folyamán a százhúsz évről bízott miránk, akik az utódok harmadik sorához tartoztunk.

Egyébként be kell vallanunk, hogy A. halála után egyikőnk sem tudott semmit sem R.C.-ről és első barát-testvéreiről azon kívül, ami filozófiai könyvtárunkban volt róla. Ezekből mi az axiómákat tartottuk a legfontosabbaknak, a Rotae Mundi-t a legművészibbeknek és Proteus-t a leghasznosabbnak.

Azt sem tudjuk biztosan, hogy akik az utódok második sorához tartoztak, birtokolták-e ugyanazt a bölcsességet, s szabad volt-e hozzájutniuk mindenhez. A kedves olvasót azonban még egyszer emlékeztetjük arra, hogy amit mi most C. barát sírjáról nem csak megtudtunk, hanem ezennel nyilvánosan ismertetünk, Isten így tervezte, megengedte és elrendelte. Mi, aki parancsolatait olyan hűségesen tartjuk, nem késlekedünk majd (ha szerényen és keresztény érzülettel jönnek hozzánk), nyilvánosan közzétenni a kereszt- és családi nevünket, összejöveteleinket és mindent, amit csak kívánhatnak tőlünk.

 

Fama Fraternitatis

 

17. A három fokozat

 

A Fama Fraternitatis beszél három fokozatról, három lépcsőfokról vagy három körről, ami a Rózsakereszt Rendjében megkülönböztethető. A rendek régi könyveinek tanulmányozója tévútra jut, ha ennek a három foknak a jelentőségét próbálja kipuhatolni, mert különböző, egymásnak látszólag ellentmondó tényezők elterelik a dolgok lényegétől, s így hét pecséttel lezárt könyvet olvas.

A tanuló viszont tudja, hogy a rend régi könyvei hermészi iratok, amelyeket bizonyos módon kell olvasni, s ha a hermészi kulcs megtalálásáig kutat, a nyelvet és az összefüggéseket meg fogja érteni. A józan adatok életre kelnek számára, mint a tavaszi kikelet. Kimeríthetetlen forráshoz fúrt le, olyan megdöbbentően gazdaghoz, olyan lenyűgözőhöz, hogy teljesen belátja Johannes Valentinus Andreae szavainak helyességét: „sohasem lesz más, és nem is lehet mást megnyilvánítani, mint ami a Fama Fraternitatisban van feljegyezve”.

A Rózsakeresztesek Rendjének szellemi hagyatéka páratlan ajándék, amit az Idősebb Testvérét ingyen adnak Önnek. Az igazi szeretet ajándéka, olyan nagy, hogy Ön csaknem összeroskad a súlya alatta. Tartalma mindent megad Önnek, amire szüksége van, s e csodás beszéd olvasása közben próbáljunk meg egymásnak segíteni, hogy e bölcsesség segítségével felegyenesíthessük életünk meggörnyedt valóságát.

A megértést bensőségesen kívánva álljunk tehát a Rózsakereszt három lépcsőfoka elé. Beláthatatlan magasságig emelkednek előttünk. Mintegy az érzékek elragadtatásában megmásszuk őket.

Az első fok neve Fama vagy Merkúr;

a másodiké Confessio vagy Jupiter;

a harmadiké Alkímiai Menyegző és újra Merkúr.

 

Az első lépcsőnek vagy első körnek öt fokozata vagy korszakasza van;

a második lépcsőnek vagy körnek három fokozata vagy szakasza;

a harmadik lépcsőnek vagy körnek megint öt foka

vagy szakasza.

 

Az első kör a legtisztább kristályból áll;

a második kör úgy sugárzik, mint egy karbunkulus

vagy türkiz;

a harmadik kor akvamarinból készült.

Itt van a Fama Fraternitatisban említett három lépcsőfok jelentőségének hermészi kulcsa! Ha ezt a könyvet csak haladó tanulók olvasnák, akkor ez már elég is lenne, ahogyan a tanító jelképekben beszél a képző tudathoz.

A tanuló számára egy jelkép olyan, mint másoknak egy vastag könyv. Egy nyilvános közlemény azonban mindig három embercsoporthoz fordul, s hogy a témát a szerzet követelményei szerint valamelyest kimerítően megbeszélhessük, mindig háromféleképpen kell megmagyarázni. A misztériumok nyelvén kell írnunk, ezoterikus magyarázattal kell szolgálnunk, harmadszor pedig az akváriusnyelven is el kell mondanunk a dolgot. Miért alkalmazzuk ezt a módszert? Kívánatos-e ez egyáltalán?

Ha a misztériumok nyelvét alkalmazzuk, akkor erők szabadulnak fel, erőket szabadítunk fel, melyekre az elvégzendő munkához szükség van, melyek felépítők és erősítők.

Az ezoterikus magyarázattal az erőt minden tanulónak átnyújtják, akik aztán, a fejlődésnek bármilyen fokán is vannak, ennek nagy értékét felismerik és ezt magukévá akarják tenni.

Az akváriusnyelven a misztériumok világossága a sötétségben járó emberiségnek lesz átnyújtva. Az akváriusnyelv segítségével a Legmagasabb, az abszolút követelmény, az írások Krisztusa ismerteti magát mindenkivel, úgy hogy senki sem mondhatja, hogy „íme, nem ismertelek”.

Az akváriusnyelvben a Krisztus úgy sugárzik, mint a Szeretetteljes, aki a segítség és vigasz balzsamát akarja átnyújtani, de úgy is, mint fegyveres, mint kardos, aki isteni erőszakkal ellentáll a jogtalanságnak és az igaztalanságnak.

Akvárius (Vízöntő) segít annak, ami elveszett, hogy a legalacsonyabb, a legelfajultabb és az eltaposott felemelkedhessen a Legmagasabbhoz. A Rózsakereszt így a legkülönbözőbb olvasóközönséghez fordul. Ezért van az is, hogy ezekben a módszeresen mondott és írt szavakban olyan sok árnyalatot lehet felfedezni, a nyelvnek oly változatos sokféleségét, mint pünkösd napjának eseményénél, amikor „mindegyik a maga nyelvén hallá őket szólni”.

Ezért mondanak bennünket hagyományosnak, túl hagyományosnak, és elfordulnak tőlünk. Sokan azt hiszik, hogy „édes bortól részegedtünk meg”, mint Péter azon a napon.

Vagy túl értelmiséginek, túl tudományosnak mondanak és itt hagynak minket. Soknak az a véleménye, hogy részegek vagyunk, mint Péter pünkösd napján.

Ezért neveznek minket istentagadónak is, és menekülnek előlünk. Sokaknak részegek vagyunk, mint Péter pünkösd napján.

Ezért sorolták a Rózsakeresztet gyakran, azelőtt is és most is, a gonosztevők közé, és elfordultak tőle. Veszélyesen részegek vagyunk azok számára, mint Péter pünkösd napján.

Ezért akarják ezt a művet olyan sokan megölni. Ezért veszik körül ezt a művet a rágalom áradatával.

Ezért tornyosul a tehetetlen düh halmaza; mert mi ezzel a szent módszerrel hatunk, ezekkel a legyőzhetetlen erőkkel, melyek a feketét leleplezik, mindenkit nyugtalanítanak és felébresztenek áldatlan önzőségéből.

Három fokozat van, három lépcső, három kör!

Önnek mindre fel kell másznia, mindegyikbe be kell majd lépnie. Az első fokot, ötszörös nézetével, nevezzük bölcsességnek vagy emberiességnek. Mi emeli az embert a Föld többi természeti birodalma fölé, mi különbözteti meg őt világunk minden más élőlényétől?

Gondolkodási képessége! A legnagyszerűbb, legleigézőbb kincsünk, amit mindegyikőnk megkapott. A gondolkodással emelkedünk ki az állatok közül, ezzel leszünk eszes lények, melyek észre tudják venni Isten műveit és csodáit. A gondolkodás segítségével mérhetünk fel valamit abból a kimeríthetetlen szeretetből, ami a Krisztusszellemben nyilatkozik meg.

A gondolkodással nyitjuk meg a Misztérium Magnumot, a gondolkodással vizsgáljuk meg, amire intuíciónk tanít minket. A gondolkodással kezdődik a kultúra története, ezzel épít és kísérletezik az ember. A gondolkodás segítségével fogjuk fel isteni származásunkat, látjuk meg az elérés vezérfonalát, és sietünk felfelé a második lépcső lábához.

És a tanuló nagyon tétovázva teszi a lábát ebbe a második körbe, melynek három nézete van.

A felismert törvények alkalmazásáról van szó, rejtett értékek tényleges kifejlesztéséről. A belső Krisztus megszülettetéséről van szó; az ellentétek legyőzéséről, a negatív legyőzéséről a pozitív segítségével. Arról van szó, hogy csapással sújtsuk a fekete mágiát; a tökéletes áldozatról van szó a szolgálat ösvényén, abszolút önmegtagadásról, a lélektest építéséről, az örökkévalóság igazolásáról az időben. Az igazi ember ebbe a második körbe ujjongva fog belépni, hogy azután felszálljon a harmadik lépcsőhöz.

Miután az újonc bevonult a bölcsesség kristálykapuján, látja a villogó karbunkulust és a ragyogó türkizt, melyek vércseppekként jelképezik a megújulást, a Jupiterkövetelményt, a Krisztusvalóságot, a golgota hegyére vezető keresztutat, ahol az áldozat vére a megváltás áraként folyik sok emberért.

Akkor pedig ott van, az elérés sziklájába vájva, az akvamarinból levő „Jákob lajtorjája”, Merkúr létrája, az elérés ösvénye. Miután az angyal szolgálatunk ösvényén való küzdelmünk folyamán kificamította a csípőnket, a Nyilas csípőjét (Sagittarius csillagjegy, figyeljen fel erre!), felmászunk a létrán, mely felér az égbe, s halljuk a hangot, mely olyan, mint nagy vizek zúgása: „Menj be a te uradnak örömébe, jó és hű szolgám”.

Az első fokozat, a Fama, a szolgálat ösvényének a felismerése. A második fokozat a confessio, a hitvallás; és ezt a hitet, ezt az ismeretet, ezt a tudást vallani azt jelenti, hogy tenni, beteljesíteni.

Most már azt is tudja, hogy mit ért a Rózsakereszt tanulója hitvallás alatt. Szenved ezért, feláldozza magát érte. Nem fecseg, hanem cselekszik.

A harmadik fokozat az alkímiai menyegző, egyesülés a Mindenbölccsel, a Mindenjóval, a Krisztussal: az elérés.

Az első lépcső a Rózsakereszt Szerzetének, a nyugati bölcsességtanoknak a felismerése.

A második lépcső az irányzataik követése, betöltése a legkisebb részletekig.

Ha pedig Ön végigjárta ezt a második ösvényt, akkor mondhatja a Fama szerzőjével, Johannes Valentinus Andreae-vel, hogy „a harmadik sorhoz tartozom”. Akkor megtalálja Rózsakereszt Keresztély sírját, melyben az Ön felépült, igazi énje fekszik ragyogó dicsőséggel és teljes díszben, kezében T könyvével.

Sokan keresték Rózsakereszt Keresztély sírját, a rózsakereszt tulajdonképpeni templomát, s vastag köteteket írtak tele erről a csodás építményről, amiről a Fama ad hírt. Kutatók azt mondták nekünk: „Ez a templom Berlin mellett van”. Egy német barátunk néhány éve azt bizonygatta, hogy Dél-Németországban kell lennie. És a háború idején nem csodálkoztunk volna, ha valami egységpárti német azt állította volna, hogy Berchtesgadenben található. Ne higyjen azoknak, akik így erőszakot tesznek az igazságon. A rózsakereszt temploma, Rózsakereszt Keresztély feltámadásának sírboltja mindenütt jelen van – bennünk van.

A sírbolt olyan mértékben képződik, ahogyan az első két lépést tesszük meg. És Ön meg fogja nyitni a sírt, ha a munka befejeződött.

Az első fokot a Fama axiómáknak, a másodikat Rotae Mundi-nak, a harmadikat Proteusnak nevezi.

Az axiómák az univerzális élet tagadhatatlan alapelvei, amelyeket fel kell ismerni; a rotae mundi az emberiség kereke, amit vele egyezően a helyes irányban kell mozgatni; és Proteus, a tenger istene, Neptun, elvezet minket az emberségtől az „emberfölöttiséghez, s az emberfölöttiségtől az isteni tökéletességhez, Krisztus követelménye szerint: „Legyetek azért tökéletesek, mint ahogyan a ti mennyei Atyátok tökéletes”. Ezekből az adatokból épül tehát a Rózsakereszt munkája.

Az emberiség már elképzelhetetlenül hosszú idők óta próbálja lábát az emberréválás ösvényére tenni. Ennek folyamán kapta a gondolkodást, a gondolkodási képességet, mint világító lámpást, mint világosságot az önkialakítás ösvényén.

Megkezdődik a titáni harc az első fokon:

A hiányosságból a tökéletességre ébredni, kiharcolni a helytelen tettektől való megszabadulást, és életmegújuláshoz jutni. Kinek kell véghezvinni ezt a hőstettet, ki fogja elérni ezt az emberfelettiséget? Álomképek témája ez, olyan téma, melyről dalokat lehet költeni tele vágyakozással.

A valóság azonban az ellenkezőjét mutatja. Amikor az ember a régmúltban megszabadult a tekintélyektől, kitört a kötöttségből, hogy kövesse Merkúr világosságát, a kozmikus kötöttség (a paradicsomi állapot)] helyett az önmagához-kötöttség pokoli parazsa jött meg. Ahogyan a gyerek elszalad anyja őrködő szemei elől, s a veszély felé bukdácsol, úgy táncolt ki a gyermekember a régi törvény alól és vetette magát az új alá.

Alig érkezett meg az idegen országba, rárontottak a veszélyek; a fekete erők és a hamis próféták, a hazugságok, a megszabadulást kereső ember minden ismert béklyója.

Hogyan élheti túl az emberiség ezt a krízist? Hogyan kerülhet ki ebből a nyomorból?

Csak egy út van: a második fokra való fellépés!

Mit jelent ez?

Értse meg: az alakulásról, az önmegszabadításról van szó; el kell érnünk, amire rendeltettünk, hozzá kell jutnunk az akvamarin kőhöz.

Mindig „megtérésről” beszéltek. Mi azt mondjuk: ez a fogalom, holott elvileg helyes, az emberi gyakorlatban helytelen és kereszténységellenes lett. Mi azt mondjuk: önfeláldozással beleveszni mindenki szolgálatába, feladni az „ént” az emberiség szolgálatában.

Az emberek az énüket mintegy oltáron hordozzák magukkal, s imádást, segítséget és vigaszt követelnek, mennyei vigaszt, Isten kéznyújtását, kozmológiai és asztrológiai segítséget Én-király számára. Az olyan ember, aki nem magáról beszél, aki nem magának kér, rendkívül ritka.

Nem az én-tudat feladását tanítjuk, mint a keleti ember, aki képes a legnagyobb rendetlenség közepette üres szemekkel álmodozni. A kereszténység azt tanítja, hogy önfeláldozással szolgáljuk a többieket, mindenkit! „Aki elveszíti az életét énérettem, megtartja azt.” Ez a napnyugati misztériumok nagy titka, a kereszténység nagy titka, a második fokozat titka.

Ha Ön tiszta testre vágyik, akkor nem elég a tiszta táplálék és a test ápolása, és a gondolatok tisztasága sem elég. Ezeket a régi vallások tanították. A kereszténység továbbmegy egy lépéssel. A nyugat azt tanítja: csak akkor lehet Ön tiszta, ha a környezete, az országa, a világa is tiszta. Értse meg, hogy az egyén a kollektívhez van kötve, hogy az ember az emberiséghez van kapcsolva. Minden haladás, minden mennymegértés ki van zárva és gonosz csalás, ha ezt nem tartjuk szem előtt. Minden haladás ki van zárva világmegújulás nélkül, emberek általi, emberekért kivitelezett világmegváltás nélkül.

Ez a második fokozat, az önfeláldozó és vérmegújító szeretet, amivel megmentjük a világot és emberiséget Krisztus példájára, aki azt mondta: „Kövessetek.” Így közeledünk a harmadik fokozathoz, a megnyilvánuláshoz, az eléréshez:

az új éghez és új földhöz!