Pentagram 1988/2

Az én összetörése

 

„Senki sem tölti az új bort a régi tömlőkbe, mert különben az új bor megszakasztja a tömlőket, és a bor kiömöl, és a tömlők is elvesznek. Hanem az új bort új tömlőkbe kell tölteni.” /Lukács 5:37-38/

Az énösszetörésnél, vagy énelölésnél, az én elhalásának fogalmánál, mely a Rózsakereszt Szellemi Iskolájának irodalmában és életgyakorlatában fontos szerepet játszik, könnyen keletkezhetnek félreértések. Tegyük fel tehát a kérdést, hogy mi az én, melyet össze kell törni, vagy amelynek meg kell halni. Mi töri össze az ént? Hogyan megy végbe ez a folyamat?

Az én, fogalmazzuk meg ezt egyelőre így: a tudatunk központja, természetes lényünk magja, az az erő, amelyből mi, ennek a természetnek emberei, élünk. Vagy még rövidebben: az ének mi vagyunk, mi magunk, mi, természetszülte embriók. Ha mi, vagyis az énünk, minden magyarázat nélkül énmeghalásról hall, akkor a félelem azonnal a közelben kezd lappangani. Mert élni akarunk, erősek és egészségesek akarunk lenni.

Éppen ez az én: az életösztön, az erőre, birtokra, gazdagságra irányuló törekvés. Az énnek tehát egészen természetesen meg kell ijednie, ha énösszetörésről hall. Az összetörés, a meghalás az én számára valami fenyegető, veszélyt jelentő dolog, olyasmi, ami az ő lényege, magja, központja ellen irányul. Mert éppen az én önfenntartási ösztönéből, élnivágyásából és túlélni vágyásából és emiatt keletkezett egy egész életfilozófia és pszichológia. Az ember feladata – úgymond – hogy pozitív beállítottságú legyen; az életet támogassa, serkentse, buzdítson, bátorítson, éppen manapság, amikor oly sok ember szenved búskomorságban, kisebbségi érzésekben, vagyis szenved az én gyengesége miatt. Így persze azt várják el, hogy éppen egy Szellemi Iskola a pozitív gondolatok és erők képviselője legyen. Ehelyett viszont énösszetörésről, az én elhalásáról beszél. Ez semmiképpen sem lehet egészséges, ez valami negatív lehet.

Hogy az énember így gondolkodik, az csak természetes. Mert az élet, az énélet fogalmának meghatározását pontosan a halál alapozza. Életünket – úgymond – kezdettől fogva a haláltól hódítottuk meg, így szüntelenül azért küzdünk – mondják – hogy a belső és külső feloszlási hajlamokkal szemben megálljuk a sarat, fenntartsuk magunkat. Ezt a küzdelmet az ember addig folytatja, míg végül a feloszlató folyamatok mégis felülkerekednek.

Reményeinket a csalódások törik össze, egészségünket betegség és az öregkor öli meg, birtokunk a sors csapása semmisíti meg, boldogságunkat és sikerünket vetélytársak teszik semmivé. Végül aztán a halál összetöri a testet is, s így mindennek véget vet.

Azt tapasztaljuk tehát, hogy énünket a karma, a sors újra meg újra összetöri. Kézzel-lábbaI védekezünk a romboló erők ellen. Az én szempontjából valóban kétségbeejtő állapot ez, mert a haláltól nem tudunk megmenekülni, jobb lesz tehát szemet hunyni, mert az élet máskülönben kibírhatatlan lesz.

Van azonban egy másik szempont is, ezekhez a tényekhez más oldalról is közeledhetünk. Ez a szempont nem az énből indul ki, nem az énre támaszkodik, mert az én a múlandó természethez tartozik. Ez a másik szempont az eredeti világot, a szellem és az elmúlhatatlan élet világát veszi figyelembe. Ez a szempont olyan „valamiből” ered, az emberi lénynek egy olyan pontjáról jön, mely maga is ehhez az elmúlhatatlan élethez tartozik, és a múlandó énen kívül fekszik. E vágyakozás következtében, ebben a vágyakozásban, melyet egy új lélek, egy új tudat csirájának is nevezhetünk, az ember felismeri, hogy igazi lénye, lényege erre az eredeti lényre irányuló odaadásban rejlik. A szellem törvényeinek végrehajtásánál azt is észreveszi, hogy ehhez az eredeti élethez képest az én egy rendellenesség, anomalitás, sőt, az én semmi más, mint az igazi lélek utánzata a múlandó világban, s hogy az én önfenntartása , igényei és elvárásai kielégítésének a biztosítása akadályozza meg az emberi lényben az igazi lelkesülést, az igazi lélek kibontakozását és újraalakulását. Az új lélek, az ember igazi lénye nem küzd az önfenntartásért, a létért, hanem teljesen az elmúlhatatlan életnek adja oda magát. Ezért tűnik neki az én valami lényegesen idegennek, ami az ő kibontakozását akadályozza.

Az olyan ember, akiben ez az eredeti, vagyis új lélek szóhoz jutott, aki az odaadás életre, a szellemmel való egységre és a szellemben lévő szabadságra vágyik, az „Istenből született”, ahogyan a régi rózsakeresztesek mondták. Hogy azonban ez az istenből születés egy emberben lehetővé váljon, ahhoz az énnek, a természetből születésnek, az istenből születés utánzatának el kell tűnnie. – És ebben az összefüggésben beszél a rózsakereszt Szellemi Iskolája énösszetörésről vagy az én elhalásáról. Ennek nincsen köze közvetlenül a fent említett karmikus énösszetöréshez. Inkább egy olyan folyamatról van szó, amikor a mag fel akarja törni a föld kemény rögét. És fel fogja törni. Mert ha valami újnak kell a régi helyére lépnie, akkor a réginek el kell tűnnie.

Ezt a folyamatot nevezték a régi rózsakeresztesek a „Jézusban meghalásnak”. Tehát az új lélek, az új tudat , az új léleknövény, melyet itt Jézusnak neveznek, szinte feltöri a régi, kemény tudatot. A régi éntudat meghal az új lélektudatban. A rózsakereszt Szellemi Iskolája különböző neveken nevezi ezt a régi embert, akinek meg kell halnia: énnek, énszemélyiségnek, éntudatnak, természetszülte tudatnak, személyiségtudatnak, régi léleknek, vagy természetléleknek.

Mit tör tehát össze az Istenből született új tudat? Az ént és ennek énközpontú gondolkodását, érzését, akarását és cselekvését.

A múlandó természetből született léleknek, a tulajdonképpeni énnek egy négyszeres ruhája, burkolata van: a négyszeres személyiség. Az én és a személyiség képezi a tágabb értelemben vett ént. A szorosabb értelemben vett én a lélek magja. Az énközpontú személyiség, vagyis az énre irányuló gondolkodás, érzés, akarás és cselekvés képezi ennek a magnak a ruháját, vagy járművét.

Természetünk emberénél a ruhát teljesen átitatja az én, az énközpont, s ez a ruha így teljesen az énre van hangolva. A gondolkodás előítéletekben dermedt meg, s csak az én érdekeit tartja szem előtt. Az érzés vágyakban és szenvedélyekben kristályosodott meg, s szintén csakis az énre vonatkozik. Az akarat megkövesedett, agressziókká és merev szokásokká züllött. Az én és a ruhája képezi az ötszörös természetlelket, a természetlélek ötségét. Ez az öt nézet egymást erősíti, támogatja a halál elleni harcban, a saját életért folytatott küzdelemben.

Amikor tehát a Szellemi Iskola beszél énösszetörésről, akkor ez az embernek erre az egész, ötszörös, régi lelkére vonatkozik. Hogy az új lélek növekedhessen, ahhoz helyet kell csinálni, vagyis a régi, ötszörös természet lelket össze kell törni, le kell bontani. A régi lélekmagot, a természetént szét kell törni, hogy a szellemre irányuló odaadásból álló új szellemlélek-én keletkezhessen. A régi, előítéletekben-gondolkodás lesz összetörve; nem maga a gondolkodási képesség, hanem a gondolkodás megkristályosodása. A régi, énközpontú, önmagára irányuló kívánkozás, az érzés megkristályosodása lesz lebontva, nem az érzőképessége. A régi akarat lesz összetörve. Nem az akarás képessége, hanem az akarás énközpontúsága, önmagát-magasztaIása. Nem a cselekvőképességet törik össze, hanem a régi cselekvéséletet, a szokás mély kerékvágásaiban futó cselekvést.

A régi én helyére aztán egy lélekén lép, a Jézusember. Az új lélekmag így új ruhát von össze maga körül, újba burkolódzik: a gondolkodás, érzés, akarás és cselekvés képessége megszabadult a megkristályosodásoktól és elferdülésektől, és kész befogadni és kihordani az új lélekből eredő impulzusokat. Egy új gondolkodás felismeri a világ- és emberiségfejlődés isteni tervét. Egy új érzés ennek a teljesítésére vágyik. Egy új akarat megadja a kivitelezéshez szükséges impulzusokat. És egy új megvalósítja. Ezzel megszületett az új lélekötség, az ötszörös új lélek: egy új lélekmag és egy új négyszeres személyiség, mint lélekruha. Ez az öt képezi a pentagramot, az „ötágú csillagot”.

Ki az azonban, akit összetöri a régi lelket az ő ruhájával együtt? Most már bizonyára érthető, hogy az énösszetörés egy egészen logikus folyamat, mely az új lélek kibontakozásából szükségszerűen és következményként adódik. Minden más körülmények között értelmetlen, sőt gonosz tett lenne. Az énösszetörés folyamata csakis akkor természetes és logikus, ha az ember tapasztalja, hogy „Istenből születtem”, – és megvan az a feltétel, hogy vágyik az eImúlhatatlan életre, – s ha teljesül az a feltétel, hogy az elmúlhatatlan élet térségéből egy erő jön, mely az emberben hatni kezd, – s ha kialakul az a feltétel, hogy erős kapcsolat keletkezik ezzel a térrel. Mert a régi szerkezeteket csak akkor lehet hatálytalanítani, ha van egy új erőalap. Pontosabban: ahogyan az emberben az új alapok alakulása halad, olyan iramban lehet a régi szerkezeteket összetörni és feloszlatni. A tanuló önmagában rejlő igazi lénye az, legmélységesebb vágyakozása az, ami hamis lényét összetöri.

Ez két döntő tényező. Ebben a folyamatban a tanuló az ő saját tekintélye, főnöke. A folyamatot ezért valójában csak akkor lehel elkezdeni és elvégezni, ha ez az igazi lény bizonyos éberségre tett szert, ha újra összeköttetésben van az eredeti életterület erőivel. Más szóval: ha a tanuló eléggé előkészült erre. A rózsakereszt Szellemi Iskolája serkenti és támogatja a tanuló önállóságát ebben a tekintetben. A fejlődő új léleknek rendelkezésére bocsátja a szükséges erőket. Ezen kívül segédkezik az énösszetörésnél azzal, hogy újra meg újra magyarázza az új lélek életfeltételeit és tulajdonságait, de megteremti azokat az életfeltételeket is, amelyek az ismerethez vezetnek. Ezzel a tanuló lehetőséget kap arra, hogy a régi lelket és tulajdonságait – mintegy nagy tükörbe nézve – felismerje, és az ismeret kardjával megölje. Az énösszetörés minden más módszere értelmetlen és rongáló. Egyes tanulóknak nincsen türelmük, vagy nincsen elég megkülönböztető képességük az igazi lény növekedését megengedni, megvárni, hogy aztán az törje össze a régi embert. Régi lényüket a régi lénnyel akarják összetörni. Előítéleteiket azzal akarjak kiküszöbölni, hogy az Iskola tantételeit veszik át új dogmának.

Vannak olyan mesterek és iskolák is, melyek az tanulókat ott úgy idomítják, mint azelőtt a kaszárnyaudvaron. Más nevet kapnak, alámerülnek a csoportban. A mester szeretettel a keblére öleli őket, s így elereszthetik minden konfliktusukat és felelősségüket. A módszer indokolása logikusan hangzik: a régi szerkezeteknek el kell tűnniük, hogy újak keletkezhessenek. Valójában azonban minden tanulónak a saját mesterévé kell válnia; jobban mondva a tanulóban lévő igaz ember a mester, ennek kell meghatároznia a menetelés iramát a tudat felelős együttműködésével. Csakis a belülről jövő feltörésnek van értelme, csakis az lesz tartós, mert ez az új erő levegőre és világosságra törő erőiből ered. Emellett az új léleknek meg kell tanulnia ráhangolódással, önállóan Isten terve felé mozogni.

A kívülről jövő összetörés mindig vákuum, „légüres tér” keletkezéséhez vezet, amelyet aztán nem a tanuló igazi lényéből jövő erők töltenek meg, hanem a mester személyes erői, vagy a csoport erői, vagy pedig a minden emberben és ember körül ott sürgölődő démonok erői. Az ember így jobbágyszerű helyzetbe aláztatik. Olyan erőknek engedelmeskedik, melyeket nem ismer.

Hogyan megy végbe az énösszetörés egy bonafid, egy igazi Szellemi Iskolában?

Nem erőszakkal, hanem ismerettel, felismeréssel. Ez már abból a tényből is következik, hogy az ilyesmit sem valami mester, sem az önmagát erőszakkal kényszerítő tanuló nem végezheti el valóban eredményesen. Az új lélek egy új tudat, új tapasztalat, az igazi ember tulajdonságainak és életszférájának új ismerete. Ezekkel az ismeretekkel és ebben az új életlégkörrel való kapcsolatban aztán felismeri a régi tudatot is, a régi ént önfenntartó törekvéseiben, régi előítéleteiben, kívánságaiban és szokásaiban. Az ember ragaszkodik ehhez a régi lélekhez, s bánatot okoz a rádöbbenés, hogy ennek mindenképpen el kell tűnnie. Ez a rádöbbenés, ez az ismeret olykor szinte kardként döfi át az egész lényt.

Az én olykor sokáig vonakodik, makacsul ellenzi az új ismeretet. Mindenféle önámítással és taktikával védekezik, nehogy hirtelen mezítelenné váljon. Valamikor azonban az ember oly erősen kezd vágyni az új életre, hogy az igazság kardcsapásként vágja szét az önmagát fenntartani akaró ént, ennek minden hazugságával, kifogásaival és szépítgetéseiveI együtt. A Szellemi Iskola támogatja ezt a folyamatot azzal, hogy serkenti az új ismeretek megszületését. A Szellemi Iskola erőterében él az új tudat, az új lélek minden ismerete erővonalszerkezetek formájában. Ezek körülveszik a tanulót, és segítenek minden ismeretet, mely ki akar alakulni benne, akkor is, ha az én túlhatalma miatt még nem mernek előjönni.

Ennél a folyamatnál aztán új értelmet kap a karmikus énösszetörés. Az énen kívül lévő új lélek ugyanis felismeri, hogy az én egész épülete, énközpontú gondolkodásból, érzésből, akarásból és cselekvésből álló ruházatával együtt az eredeti szellemi törvény ellen irányuló impulzusból keletkezett. A „sors csapásai” csak javító jelenségek az eltérés következtében, ahogyan valami gép kezelésénél elkövetett hibákra is „javító” jelenség, a gép meghibásodása következik. A vétkező léleknek, vagyis az isteni törvények ellen élő léleknek meg kell halni. Az ilyen lélek egyetlen nagy hibát képez, melyet sok-sok kívülről jövő beavatkozással, végül pedig a halállal javítgatnak.

A tanuló így új állásponthoz fog jutni a sorssal szemben. A szenvedést és fájdalmakat lassanként segítségnek fogja látni tudatos énösszetörésénél, és az új én, az új lélek útja előkészítésének látja. Nemde intelligens dolog egy hiba kijavítását megengedni, hogy végül a helyes, az igaz léphessen a helytelen és igaztalan helyébe. A kijavítás megengedése a tanuló számára nem nehéz, mert tapasztalta, hogy „Istenből született”, vagyis tudja, hogy a világmindenséggel való összhang erőinek oltalma alatt áll. Nem kell már félnie a csalódásoktól, a betegségektől és a haláltól, habár az én a természete miatt még mindig lázadozik ezek ellen.

Mindezek ellenére a tanuló nem fog felelőtlenül bajt okozni magának, sem aktívan, önsanyargatássál, sem passzívan a saját személyiségével szembeni kötelességeinek az elhanyagolásával, hogy az én összeroppanását meggyorsítsa. Mert az ilyen viselkedés az én türelmetlen beavatkozása lenne olyan folyamatokba, amelyekben ő nem illetékes. Az ilyen beavatkozás csak az ént erősíti, következménye pedig zavar lesz és értelmetlen szenvedés. Másrészt azonban azt sem mondhatja, hogy először hadd cseperedjen fel az én gyenge énem, egészségessé kell ápolnom beteg testemet, s csak azután térhetek rá az énösszetörésre. Legtöbbször azért gyenge az én és azért beteg a test, mert nagyon énközpontú életet élt az ember, s ez kijavítgató erőket hívott fel. Hogyan is lehetne ezeket a következményeket énközpontúsággal, önzéssel kiküszöbölni? Csakis az eredeti világ új erőiből folytatott élet fogja tudni összetörni a gyenge énszerkezetet és tesz ennek a helyére egy új lélek-ént, mely az elmúlhatatlan élet erőinek oltalma alatt érzi magát.

Az eredeti életterület új lelkének szempontjából tehát az énösszetörés, az én elhalása egy szükséges, értelmes és következetes folyamat, ha azt az új lélek, az új tudat maga készíti elő, indítja meg és vezeti.

A Rózsakereszt Szellemi Iskolája szinte egy nagy, új lélek, egy nagy új, élő tudat, mely az eredeti szellemtérből él. Ebből a nagy új lélekből kaphatja meg az egyes tanulóknak még fejletlen lelke azt a támogatást és feIviIágosodást, melyre szüksége van az énösszetörés folyamatának kivitelezéséhez, amelyre egyedül még gyenge és öntudatlan lenne. Ha ezt a folyamatot elvégezte, vagyis az ént legyőzte, akkor az új lélek éppen e tevékenységgel jutott erőhöz és tudathoz, hogy ezután önállóan dolgozhasson másokért is. Az ötszög, a pentagram fénylik, az új én, az új lélek magja növekedni fog a gondolkodás, érzés, akarás és cselekvés új képességébe burkolva.

Most már a szellem, a Gnózis beereszkedhet ebbe az új lélekbe, mely így tudatosan részesül a szellemtérrel való kapcsolatban és magában a szellemtérben. A szellem hat általa, a szellemlélek-én által, s személyiségruháját újra átalakítja, hogy ezzel a szellem kifejezésének teljes értékű eszköze legyen. „A Szent Szellemből újjászületett – mondták erre a folyamatra a régi rózsakeresztesek.

Az énösszetörés folyamata az én számára természetellenes. Az elmúlhatatlan szellemből eredő természetben lévő élet számára azonban az énösszetörés feltételt képez és teljesen logikus. Végeredményben csak ez az igazi élet a pozitív és támogatásra méltó. Ennek viseli gondját, ezt karolja fel és serkenti a Szellemi Iskola az ember isteni megbízatásának megfelelően, ami szerint „tökéletesnek kell lennie, ahogyan a mennyei Atya tökéletes”. A régi ruha lebontása, a régi én összetörése elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy új ruha keletkezhessen. Ha pedig a szellem és a lélek új ruhába lett öltöztetve, akkor a szellemlélek is meg az új ruha is maradandó lesz.

Az igazi boldogság

 

Amikor az ember valamit keres, gyakran nem lát messzebbre az orra hegyénél. Ezt gyakran mondják kisgyerekre, ha keres-keres és nem talál, holott a keresett dolog a közelben, sőt esetleg a kezeügyében van. – Ugyanezt mondhatjuk azonban az egész emberiségre: keres, de nem talál.

Mit keres az emberiség? Keresi a boldogságot, vagy legalábbis az életszükségletek kielégítő fedezését. Egyesek pedig a társadalmi biztonságot, szeretetet, melegséget, oltalmat keresik. A keresett dolgoknak ezt a sorát, hogy az ember mi mindenre törekszik, hogy a társadalom keretében kellemesen érezze magát, tetszés szerint folytathatnánk csaknem a végtelenségig. Társadalmunk szerkezete es társadalmi életünk tartalma a fent felsorolt javak és szükségletek keresése folytán keletkezett, s az egész életet ez a keresés és törekvés jellemzi. Az ember még mindig a társadalmi rendszerének újabb törvényekkel és rendeletekkel való megjavításával foglalkozik, azt remélvén, hogy egyszer majd csak megtalálja az igazi békét és boldogságot. Így él az ember, és tapogatódzik, mint a vak, ideiglenes támaszt találván abban, amit mindenkori tudatállapota szerint éppen tisztességesnek és becsületesnek érez.

Értelmi és érzelmi meggondolásainak végleges igazolását azonban sehol sem találja. Legjobb esetben összekerül olyan emberekkel, akiknek gondolataik valamelyest egyeznek az övével. Nemsokára aztán közösen kezdik keresni a sors jobbrafordításának lehetőségeit és kísérelik meg ezeknek a megvalósítását. Nem is lehet azonban másképpen, minthogy a vélemények rövidesen eltérnek egymástól, és az együttes törekvés viszályba fullad.

Az ember születésétől kezdve szerencselovag, s a boldogságot keresi! Ebben a természetben azonban sohasem találja meg. Amiről azt hiszi, hogy igaz és jó, és megtalálta, az szinte homokként pereg ki az ujjai között. Az ellentétek világában él a kezdet és a vég, a kellemes és a kellemetlen, a jó és a rossz között.

Ismeretes, hogy az ember élete korlátolt térben játszódik le. Egy téridő-rendszerről van szó, ami azt jelenti, hogy az ember olyan térben él, melyben minden az időnek, s ezzel a kikeletnek, virulásnak és hanyatlásnak, a születésnek, életnek és meghalásnak van alárendelve, mégpedig a folyamatok bizonytalan haladásával és kimenetelével.

Éppen ez a bizonytalanság, ez a felmerülés és elsüllyedés készteti annak a keresésére, hogy nincsen-e valahol mégis valami állandó, sőt esetleg örök értékű, méghozzá elsősorban itt, ezen a földön és ebben az életben. Ha pedig az ember vallásos, akkor is örök értékeket keres. Valóban; ebben a téridőrendszerben, melyben többek közölt a halál egy elutasíthatatlan tényező, fennáll annak a lehetősége – ha más életmód által is -, hogy az ember örök élethez és örök értékekhez jusson.

Éppen ebben a téridőrendi életben rejlik annak a misztériumnak a kulcsa, hogy az ember hogyan közeledhet az itteni élet céljához, azaz az Atya házához való visszatéréshez. Mint ennek a Szellemi Iskolának a tanulója, az ember bensőségesen érzi, hogy ez az Iskola megmutatja az ehhez a célhoz vezető utat, s hogy ez az út egy megbízás. Ennek érdekében egyesültek a tanulók a Szellemi Iskola új mágneses testében, az úgynevezett égi hajóban, mely ki akar vezetni ennek a világnak, vagyis a dialektikának váltakozó mozgalmaiból a mennyek országába, az úgynevezett sztatikába, az állandóságba.

Ebből a mágneses testből egy hívás megy ki, egy vonzóerő árad ki a világba. Ahogyan a Föld gyakorol vonzóerőt minden emberre és minden dologra, úgy fejt ki a Szellemi Iskola új mágneses tere vonzóerőt mindazokra, akik ennek a világnak a nehézségi erejét nyomasztó tehernek érzik.

Egy természetes mágnes a következő tulajdonságokkal rendelkezik: hozzá hasonló fajtájú dolgokat, vagyis fémféléket vonz, ha azok nem maguk is mágnesesek. Ha mágnesesek, akkor a helyzet a két mágnes kölcsönös helyzetétől függ. Ha álláspontjuk egyirányú, akkor mindkettejük erejével vonzzák egymást. Ha ellenkezően irányulnak, akkor taszítják egymást. Egy mágnesnek két sarka van. A sarkokat erővonalak kötik össze, méghozzá a mágneses testen belül és kívül is. Belül kötegekben, kívül meg szűkebb, erős ívekben, és tágabb, kevesebb erőt tartalmazó ívekben haladnak. Két mágnes erővonalai egymásra eltérítően hatnak. Mágneses tere van a természetes mágnesnek, a működő elektromos áramkörnek, mind a technikai vezetékeknél, mind pedig az idegpályáknál. De nyugvó elektromos tereknek is megvan a mágneses terük. Végeredményben minden atomnak, minden anyagnak van bizonyos elektromos töltése, s ezzel bizonyos mágneses tere is.

Így Földanyánknak, mint testnek, szintén van mágneses tere, melynek erővonalai az Északi-sarkon lépnek be és a Déli-sarkon lépnek ki, és szűkebb meg tágabb ívekben áramolják körül a Földet, mint egy alma körvonalai a magházat. Habár Föld-almánk két fele nem egyforma. A Nap felé néző külső erővonalakat a Nap hatása összenyomja, mialatt a hátsó oldal erővonalai éppenséggel terjengősek.

Ez a mágneses áramlás északról délre, belül, egy lélegzési folyamatnak felel meg, melynek folyamán a Föld az Északi-sarkon át felveszi a szükségeset, és a Déli-sarkon át leadja, kiereszti az elhasználtat, az elromlottat, azt, ami zavar. Ez a csere, anyagcsere három szinten megy végbe: atomi, éteri és asztrál szinten. Földünk összes anyagának állapota határozza meg a Föld mágneses terét. Természetes tehát, hogy a Föld mágneses tere változik, attól függően, hogy a Föld egészséges-e vagy beteg.

Minden erők forrása a Föld szívében, központjában található. A Földön minden életnek ez a forrása. Ezt a forrást a Nap táplálja. Így azt lehet mondani, hogy a Föld a Nap egyik gyermeke. Mindezt tudományosan megállapították. Az is ismeretes, hogy kozmoszunk többi bolygója is ugyanígy lélegzik és ugyanebben az ellátásban részesül. Mivel pedig a bolygók is hatnak egymásra, az egész kozmosz egyetlen együttműködő rendszert képez, ezzel járó függőségekkel.

Éppilyen természetes, hogy emiatt az ember, mint a Föld gyermeke, vele mágneses kölcsönhatásban áll, s ezen keresztül közvetve Naprendszerünk minden más bolygójával is.

 

Isten ötlete

Most nézzük meg az eredeti makrokozmoszt. Ez egy nagy ötleten, isten öt létén alapul. Az eredeti Föld, minden más bolygóval együtt, megkapta a szükséges erőket és képességeket, hogy Istennek világgal és emberiséggel kapcsolatos tervét nagyszerű véghez vihesse. Tudjuk azonban, hogy az emberiség eredeti rendeltetésének, az eredeti felhívásnak nem tett eleget. A nagy ötleten erőszakot követett el: a tervtől, Isten ötletétől eltért, hogy saját utakon járjon. Földanyánk teste és ennek mágneses erői emiatt az emberiséggel szemben diszharmonikus, megzavarodott állapotba kerültek. Ennek következménye Földanyánk testének a besűrűsödése, és ezzel az emberiség degenerálódása és megkristályosodása lett. Úgy vehetjük, hogy az emberiség éppen Földanyánknak és az emberiségnek a kölcsönhatására hatott és hat végzetesen. Jakob Böhme ezt a végzetes, veszélyes hatást, befolyást „erős gonoszságnak és keserűségnek” nevezte.

Ez a gonoszság és keserűség az egész Naprendszerre kiterjedt, az egész kozmoszban érvényesülni kezdett. Az emberiség fejlődésmenete folyamán a különböző időszakokban ebből interkozmikus mágneses feszültségek és összeütközések fejlődtek ki, melyek a bolygókon mindenütt láthatóvá tették a keserűség jelenlétet, s ez minden boIygó éIethullámát befolyásolta.

Ettől az időponttól kezdve az emberiség két utat látott maga előtt; az egyik Isten ötletéből származott, a másik a keserűség, a megkövesedés és halál útja volt. Ettől az időszaktól kezdve két Naprendszer létezett: az egyik az eredeti típusú volt, amelyben különböző élethullámok fejlődtek dicsőségről dicsőségre, és a másik, amelyben a besűrűsödés egyre vészesebb formákat ölt, s végül az abszolút halálhoz, a Biblia szavai szerint a „külső sötétségbe” való kitaszításhoz vezet. Az eredeti világegyetemet így elzárták azok elől, akik a keserűség fejlődésébe mentek. Két fejlődés alakult ki tehát: az egyik a keserűség, a másik Isten ötlete. Isten ötlete azonban, amely nélkül nem tudnánk megélni, még mindig átsugározza a dialektikus világ, a szükségrend minden porcikáját, mert Isten sohasem hagyja el kezeinek alkotásait.

El tudjuk képzelni, hogy az így fennálló Naprendszerek között kölcsönhatásnak kell lennie, és Isten, vagy Isten ötlete megtámadja az elkülönült dialektikus szükségrendet, hogy ezt felemelkedésre, vagy pedig, ha az ember nem akar odahallgatni, bukásra serkentse. Minden emberiségkorszakban voltak olyan időszakok, amelyekben az emberiséget különösen felbolygatták és vezették, hogy megtalálhassa és bejárhassa a visszavezető utat.

Az emberiség jelenleg fejlődési menetének fontos szakasza előtt áll. Fejlődési szintje újra egy tetőpont felé nyomul. A tudomány szorgosan és nagyon intellektuálisan tevékenykedik, hogy a természettel kapcsolatban ismeretekre tegyen szert. Elkezdődött a maghasítás és űrhajózás korszaka, egy nagyon kockázatos fejlődés. Az űrhajózással kísérletet tesznek a földmágneses tér rejtélyeinek megoldására és önző célokra való felhasználására. Azt állítják, hogy az atomtudományt az energiaellátás szolgálatába állítják, hogy a mai életet megkönnyítsék és a kultúra lehetőségeit bővítsék. A tudomány azonban nem tudja, hogy az atomok hasítása kikezdi a Föld mágneses terét, s ennek következtében, ezen keresztül minden más bolygó sugárrendszerét is.

Említettük, hogy a földmágneses teret a Nap látja el energiával, bizonyos atomszerkezetek energiájával, melyre a földmágneses térnek és az emberiségnek a fejlődés érdekében szüksége van. Ha tehát az ember atomokat hasít, vagyis megtámadja azoknak az atomoknak a szerkezetét, amelyeket ebben a formában a Föld és az emberiség fejlesztésére szántak, akkor azt az összhangot zavarja meg, amely a szükségrend, a szükségállapot miatt felállított terv alapját képezi. Ez pedig az egész földmágneses teret, és ezzel minden bolygó kölcsönhatását megzavarja.

Ha mindez akadálytalanul haladhatna tovább, akkor csakis az lehetne a következménye, hogy bizonyos időpontban be kellene avatkozni egy kozmikus éjszakával, hogy ez a „második” gonoszság és keserűség ne folytatódhasson.

Idáig azonban még nem jutottunk el, habár az emberiség már a szakadék szélén áll. Isten nem hagyja el kezeinek alkotásait, és az emberiség minden időszakban megkapja a megfordulás, a megzavarodottságából való visszatérés lehetőségét. Istennek egy ilyen segítsége, kéznyújtása az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája; ez rendelkezik egy új mágneses térrel, amelyben gnosztikus sugárzásokat összpontosítottak, hogy ezek mágnesesen hívják azokat, akik még reagálni tudnak. Ez a mágneses tér az eredeti kozmikus terület atomjaiból épült és azokból van fenntartva. Ez a mágneses tér megpróbálja elérni a szívatomot, a szív rózsáját, hogy ez az atom együtt rezeghessen az eredeti mágneses tér ritmusával. Ennek érdekében le kell bontani a falat, amelyet az ember emelt körülötte az ő életvitelével. Ez viszont csakis egy új életvitellel lehetséges, amelyben az egész lénynek az eredeti mágneses sugárzásokra kell hangolódnia.

Hogyan valósítható meg ez az életvitel? Ennek érdekében az embernek úgy kell élnie, hogy a keserűség mágneses tere ne vonzhassa már. Nem hiába hangoztatja az efézusbeliekhez írt levél /5.14/: „Serkenj föl, aki átúszol és támadj fel a halálból, és megvilágosít téged a Krisztus”. Ébernek kell lenni, hogy ne a keserűség mágneses tere éljen az emberrel, ne ez vegye őt használatba, hanem az eredeti. Az Iskola új mágneses tere belátáshoz akar juttatni, a belátást akarja feléleszteni, hogy az ember messzebb láthasson az orra hegyénél! Az Iskola új mágneses tere meg akarja mutatni, hogy az igazi boldogság nem a külső életben keresendő, nem a külvilágban rejlik, vagyis nem a nyugalomban például, vagy a biztonságban, vagy hatalomban, nem abban, hogy az ember mások elött tekintély, vagy megbecsült személyiség – bármilyen szinten is, valami egyletben, a politikában, vagy valami magas etikai szinten álló embercsoportban is.

 

A határon

Ilyen előfeltételek mellett gyűlnek össze az Arany Rózsakereszt Iskolájának tanulói. A Föld minden tájáról jönnek, és mindannyiójukat a karma és vérörökségük terheli. Lassanként megtudják, hogy az Iskola új mágneses terének töltése az Iskolába felvett emberek jó beállítottságától, jó irányulásától függ. Megértik, hogy mindenekelőtt a mai időkben mindegyikőjük személyesen felelős a világért, emberiségért és makrokozmoszért, mégpedig úgy, hogy új életvitelének el kell fordulnia a dialektikától, amivel egy abszolút új mágneses hatást hoz létre.

Az Arany Rózsakereszt Iskolája a didaktikus világ és az új életterület határán áll. Ebben a helyzetben találkoznak a tanulók az Iskola fókuszaiban és templomaiban.

Milyen különös helyet foglalnak el ezek a fókuszok és templomok a világon?

Egy templom egy olyan hely, ahol két mágneses erő hat: a dialektikus, és az Istenrend ereje is. Az eredeti természet mágneses erőterét fel kell hívni; a dialektikus erőteret azonban azok hozzák magukkal, akik vágynak ugyan és készek az új életre, de a dialektikus élettől még el kell búcsúzniuk. Ezért van az, hogy egy templom valójában egy sírbolt, lénye szerint egy sírtemplom, ahol a dialektika aláhanyatlik és elpusztul, mielőtt az ÚJ ÉLET határán át lehetne lépni.

Akik rendelkeznek az út bejárásának készségével, megnyitják magukat az Új Élet, vagyis a Gnózis sugárzásának és elfordulnak a dialektikától, azokról lehet azt mondani, hogy „a rózsát kezdik a keresztre fűzni”. Vagyis összekapcsolják az időt az örökkévalósággal, a dialektikát a Gnózissal. Ez az állapot csak akkor lehetséges, ha a dialektikus személyiség teljesen a szív rózsájának, az elmúlhatatlan isteni vetésnek a szolgálatában áll.

A megmutatott ösvényt nem kívül kell keresni. A megfordulás ez a belül lévő birodalom felé. Így nyílik meg ez az isteni világ, és így szabadítja meg a halhatatlan embert, a lélekembert a szívében az ő tökéletes alkémiai áldozata árán. A rózsa birtoklása következtében rendelkezésére áll ennek a folyamatnak a kulcsa. Így lesz Isten szőlőskertjének munkása, Isten, a világ és az ember szolgálatában.

Hagyomány és szabadság IV.

 

Szabadságban a hagyományhoz

Jézus egyik legmeglepőbb tanúsága saját magáról, hogy „az ember Fiának nincs hová fejét lehajtani” /Máté 8.20/.

Ennek a kijelentésnek, mint egy megélt valóság kinyilvánításának első értelme az, hogy az ember teljes mértékben független az életterülettől, amelyben pillanatnyilag mozog, jöhet és mehet, cselekszik vagy nem cselekszik. Jézus annak az embernek a fogalma, alakja, akinek élet és halál nem jelent már semmit, nem jelent értéket. Mindkét állapotra képes, mindkét állapotban tud élni. Vagyis: ő a belső tűz, az alaptűz, mely bármilyen alakot ölthet. Krisztus az alaptűz, Jézus pedig az ember, ennek az alaptűznek az alakja, formája egy bizonyos életterületen.

Az Arany Rózsakereszt Iskolájában az ember minden lehetséges módon egyre közelebb kerül ehhez az alaptűzhöz. Az Iskola aztán útról és módszerről is tanúskodik, hogy az ember közeledhessen ehhez az alaptűzhöz, amennyire csak lehetséges. Tanúskodik továbbá arról is, hogy az ember számára lehetséges Jézusemberként élni. Ezt a módszert foglalja magában a János-evangélium sarkalatos tétele: „Annak növekednie kell, nékem pedig alább szállanom” /János 3.30/.

Ennek a növekedésnek és alábbszállásnak sok nézetét beszéltük már meg. Most egy olyan folyamatot szeretnénk megtárgyalni, mely – térbeli fogalmakkal kifejezve – nem annyira lentről felfelé, mint inkább fentről lefelé hat. Mégpedig a belső, atomi tűzről, a Krisztusról beszélünk, az alaptűzről, mely alakot ölt egy emberben: Jézusban, aki a földön jár, emberekkel él együtt, egy bizonyos világban van, anélkül, hogy ebből a világból való lenne. Krisztus élet, teremtő erő, Ő a tűz.

Szabadságban a hagyományhoz! A szabadság korlátlan. A szabadság az az állapot, amelyben minden lehetőség megvan. A szabadság a megszületetlennek, a megnyiIvánulatlannak az állapota. Mihelyt forma jelenik meg, attól a pillanattól kezdve szabadságnélküliség van. Az alakot, a formát azonban viselheti a megnyilvánulatlan. Az alakban, a formában lakó tudat viszont alapulhat a megnyilvánulatlanon, ebben gyökerezhet, aminek következtében aztán mégis szabadság áll fenn. Jézus, akiben Krisztus lakik, szabad, vagyis tetszés szerint alakot ölthet, felvehet egy formát, vagy levetheti azt. A megnyilvánulatlanból, a megszületetlenből él. Ezt az állapotot fejezik ki a szavak: „Én és az Atya egy vagyunk” /János 10.30/. A megszületetlent , a rnegnyilvánulatlant lehetséges megélni, tapasztalni egy Jézusember segítségével: „Aki engem látott, látta az Atyát” /János 14.9/.

 

A hagyomány tégelye

A magtűz, az alaptűz többek közölt azáltal fejezi ki magát, hogy összekapcsolja magát egy már létező alkotással, teremtési területtel. Szabadságban a hagyományhoz! Földi emberek vagyunk. Környezetünk tükröződéssel és kivetítéssel mulatja meg, hogy életterületünk, amelyben létezünk, a Föld. Egyes tulajdonságait az ember a társain, nevelőin, vagy másokon keresztül ismeri meg, más tulajdonságok ismeretéhez saját tapasztalata árán, az életterülettel és lakóival való érintkezés folytán jut hozzá.

Az élettér, a Föld, számos hagyomány, vetület és meggyőződés keverőedénye, tégelye. Ezek reagálásokból állnak, a földi életterület és a különböző emberfajok közötti kölcsönhatásokból, amelyek mind nem sejtett életvonalak által összeköttetésben vannak egymással és befolyásolják egymást.

Egyetlen nagy, közös vágya van minden embernek, kimondva vagy kimondatlanul: a szabadság. Teremtő, kivetítő képességével a saját teremtményei és vetületei rabjává tette magát.

A Földön nem csak különböző fajok és népcsoportok élnek, hanem a Föld sok tudati fokozat keverőedénye is. Ameddig az ember ellát, kísérleteket és lépéseket tesz a belső szabadság megvalósítására. Ez azonban valójában képzelődés. Az ember szabad, vagy nem szabad; de mindenképpen időhöz kötött lény; legfeljebb útban lehet egy tudatállapot felé, amelyre bensőleg vágyik.

A magtűz összeköttetésbe lép a Földdel, az emberi élethullámmal. Ez természetesen egy emberen keresztül történik, mert az ember a földi életterületen a legfelsőbb lény. Ezt a történést szerelnénk határozottan beláthatóvá lenni.

Mi Európában élünk. A hagyomány, amellyel az európai ember a legmagasabbra irányuló törekvését, a szabadságot, immár kétezer éve ábrázolja, az a kereszténység. Az európai ember számára, a fehér ember számára a legmagasabb elérhető állapot, a legmagasabb elérendő tudat a Krisztustudat. A fehér ember nyelvén Krisztus a gyökértűz megnyilvánulása. Ez a gyökértűz összeköttetésbe lép a földi életterülettel, és az emberek számára ez tudatossá válik. Hagyományuk segítségével elkezdenek e tűz érintésének kifejezést adni. De a név, amit adnak neki, nem magát a tüzet jelöli. A megnevezés olyasminek az elképzelése, amit nem lehet megmagyarázni.

Akik képesek ezt a tüzet önmagukban megnevezés nélkül tapasztalni, azok igen hevesen kapcsolatba kerülnek vele. Az ilyenek, akik számára nincsen hely, ahová a fejüket lehajthatnák, égnek a gyökértűz által. Ezek korlátozás nélkül, határtalanul élnek, és cselekvő élettel erről tanúskodnak; hagyománytól mentesen élnek, és erről egy korlátozás nélküli és ítéletmentes élettel tesznek tanúságot. Az ilyenek azok, akik önzetlenül élnek, és erről ingyen tanúskodnak; akik név nélkül valók, és erről a Név által tanúskodnak; akik számára minden kérdés felesleges, és minden kérdésre válaszolni tudnak.

Amikor egy ilyen ember önkéntes, megszabadító kapcsolatba lép embertársaival, akkor ezeknek az embereknek a hagyományaival teremt kapcsolatot. Ő maga névtelen, hagyománytól mentes; ő egy emésztő tűz. Az olyanok, akik a szabadságra éheznek, közeledni fognak hozzá. A közeledők szempontjából azt lehet mondani, hogy a hagyománytól a szabadsághoz mennek. Aki azonban szabad, az a szabadságtól megy a hagyományhoz. Az egyiknek ez tudatszűkülést jelent, míg a másiknak tudattágulás.

Az egyiknek szenvedés, a másiknak örömmenet.

Szabadságban a hagyományhoz. Krisztus a gyökértűz, az Atya egyetlen Fia. A tűz által teszi magát az Atya megismerhetővé, tapasztalhatóvá. Ha a tűz ég, ha minden ég, akkor a lángoknak bizonyos formájuk van. Ha a tűz érintkezésbe kerül egy formával, akkor ez a forma visszavonhatatlanul eltűnik. Krisztus kapcsolatba lép egy hagyománnyal, és e hagyományon keresztül mindazokkal, akik e hagyomány által kapcsolatban vannak egymással. Jézus az érintkezési pont. Ez a megjelenési forma minden szabályon és minden törvényen kívül születik. Jézus felnövekszik, és megszabadító kapcsolatba lép embertársaival. Olvassa az írást, tanít az írásról, éli az írás lényegét, és az írás híveit az írás által zátonyra futtatja hagyományaikban olyannyira, hogy a hagyományaikban őt vissza akarják vonni.

Tökéletesen ismeri az embert, akivel együtt él. A gyökértűz, mely benne ég, lángba borít mindent, amivel érintkezésbe kerül, a hagyományt, amelyben él: „Bontsátok le a templomot, és én három nap alatt újra felépítem azt.” /János. 2. 19/. Ami áll, azt mozgékonnyá teszi, a megkristályosodott újra folyékonnyá lesz és élő: „Íme, mindent újjá teszek.”/Jelenések 21.5/

Ugyanez a gyökértűz most is működik. Élnek és járnak a földön emberek, akik belül emésztő tűzből állnak, kívül pedig Jézusköntöst hordanak. Bár európai emberek vagyunk, de most olyan korszakban élünk, amelyben Kelet és Nyugat, Észak és Dél összekeveredett. A régi fajok összevissza dobálják őket, hagyományok kerülnek egymással szembe. A külső ruhák szembekerülése folytán elveszítik ezt a külsőt, és felismerik egymásban az egyazon lényeget, hogy az egyetlen gyökértűz gyermekei. Az első lépésnek, amit az olyan most élő emberek tesznek, akikben van valami a szabadság fényszikrájából, a hagyományukból való kilépésnek kell lennie. Többnyire azonban ürességbe kerülnek, a senki földjére. Első szabadságkísérleteiknek ez az eredménye. Ott viszont a legtöbb esetben nem lehet élni, mert hogy a senki földjén élhessen, ahhoz az embernek magának senkinek kell lennie; de ebben a fázisban többnyire nem az. Az embereket, akik a szabadságot szeretik, ebben az időben, nem kell rábeszélni egy régi hagyomány elhagyására, hogy valami más hagyományba lépjenek be. Krisztus jézus az alakot öltött, formává vált gyökértűz. Ez az elnevezés az úgynevezett nyugati világhoz kapcsolódik. Az európai ember, a nyugati ember az egész világgal kerül szembe, szembesítik valamennyi hagyománnyal, amelyek szintén a saját feltételeiknek megfelelően fogalmazták meg legfőbb vágyukat, a szabadságravágyást.

Mit tesz hát egy ember, aki névtelen, hagyománymentes, szabad, és aki segíteni akar másokat szabaddá tenni? Természetesen ahhoz a hagyományhoz illeszkedik, amely az embercsoporthoz, amelybe őt helyezték, a legközelebb áll. Vagy pedig saját hagyományt képez, mely áthidaló hatású, vagy áthidaló tudatként szolgálhat.

 

Rózsakereszt Krisztián

Krisztus a gyökértűz. „Krisztustudat” a neve a cselekvő, szabad embernek. Krisztus nevének hallatára a még nem szabad ember ezt a létállapotot az ő vérállapotából kiindulva szűkített módon fogja értelmezni. A szabad, névtelen, hagyománymentes ember az embert-kísérő szerepe folytán kapcsolatot tud teremteni a rózsakereszt hagyományával, és így képes megnyitni a beszűkült elnevezést, mely a vérből tapad a Krisztus szóra.

Mert mi az ember prototípusa, a legmagasabb, amit ember élhet, a rózsakereszt hagyományában? Ez a prototípus, ez az átmenet, az áthidalás Rózsakereszt Krisztián. Rózsakereszt Krisztián az egyetemes ember. Ezért lehet mondani, hogy a mai ember számára az élő rózsakereszt a hagyomány, mert ez az emberi élet valamennyi hagyományának összefoglalása. Olyan összefoglalás, egyesítés, szintézis ez, amelyet a magtűz éltet.

E prototípusnak a magtűzből való életrekeltése által elvben minden ember közeledhet a modern rózsakereszthez, aki a szabadság vágyát élni kívánja és ezt a vágyódást maga mögött akarja hagyni azzal, hogy a szabadságot tényleges állapotként éli. Ebben a megélt tapasztalat szerinti szabad állapotban neki nincs szüksége a Rózsakereszt Krisztián-átmenetre; legfeljebb, ha kell, a kapu őreként marad ott egy hagyománytérségében Rózsakereszt Krisztiánnak öltözve.

Szabadságban a hagyományhoz! A szabad ember tudja ezt az utat járni! Akkor pedig a célt legjobban szolgáló öltözetet visel, teljesen feladata sikere szerint a megfelelő viszonyok között. Ebben az öltözetben aztán a közeledő ember a saját hagyományát látja tükröződni. Ennek alapvető vonásait mindig valami teozófia, kozmozófia, antropozófia képezi. Más szóval: a legmagasabb értékek bölcsessége, ezen értékek hatása az életterületen, és a legmagasabb értékek találkozása, plusz ezeknek hatása az emberben. Mindezek eredménye aztán az embernél, a tanulónál és a tanítónál is egy teo-lógia, egy kozmo-lógia és egy antropo-lógia.

Ezek után az embert a Rózsakereszt Iskolájában az emberről, a kozmoszról és Istenről szóló tan elé állíthatják. Mert a kutató ember első kérdései mindig ezek: „Ki vagyok? Honnan jövök? Hová jutok?”

Ezekkel a teljes lényekkel a szabad ember, mint munkatárs, a hagyomány fölött áll az életterületen. A nem-születettből, a nem-ismerhetőből, az Atyából a felfoghatón, a Krisztuson keresztül a kézzelfoghatóba, Jézusba megy, az emberi élethullám teljességével összeköttetésben Rózsakereszt Krisztián képében tevékenykedvén tanít egy oktatással megbízott és programmal rendelkező Iskolában, mely az embert arra hívja meg, hogy az utat a saját útjához képest fordított értelemben járja.

Ez a kölcsönhatás fentről lefelé és lentről felfelé. Szabadságban a hagyományhoz és a hagyományon át a szabadsághoz. Ez a teremtés jellege; jövés és menés, menés és jövés.

Aki szabad, az önkéntesen jön; aki nem szabad, azt kényszerítik. Aki szabad, az eljöhet, mert az alakító teremtési térrel nincsen már kapcsolata. Aki nem szabad, annak jönnie kell, mert saját élete által a teremtési térhez van kötve. A szabadság derengése a kötelékek meglátását jelenti. A kötelékeket és kötöttségeket minden hagyomány más és más néven nevezi. A kötöttség eleresztésével a név és a hagyomány is fölöslegessé válik. Szabadnak lenni, az kötöttség nélkülinek, kötetlennek lenni.

Aki szabad, az a hagyományban aggodalom, gond, félelem és törvények nélkül élhet. Aki nem szabad, az a hagyományban is törvényekkel, aggodalmakkal, gondokkal és félelemmel fog együtt élni.

Aki szabad, az túléli a hagyományt; aki nem szabad, az egy hagyomány szerint fog meghalni és a következő hagyományban megszületni. A hagyomány az ő számára törvény. Aki szabad, az saját magának törvénye; kötetlen, de nem féktelen, törvények nélkül él, de nem törvénytelen.

Aki szabad, az saját magának felelős. A nem szabad embernek a felelősséget a hagyományra kell hárítania.

Aki szabad, az felelősségben felveszi a munkáját. Aki nem szabad, azt hagyománnyal és karmikus törvényekkel kényszerítik a felelősségre.

Minden ember minden pillanatban a felismerhetetlen tűz ereje alatt, vagy erejében áll. Aki nem szabad, az megperzseli magát és menekül; a kereső megégeti magát és elszenvedi a fájdalmat. A zarándok közeledik a tűzhöz és lángra lobban és a tűz miatt ő nincs többé – csak a tűz marad.

Ha tudata olyan erős, mint a tűz, akkor ő tűz a tűzben, szabad. Krisztus a Krisztusban. A Krisztustudat az emberhez fűződik, mint a tűz a fához, és a fából a tűz társaságában fáklya lesz. Egy fáklyával másik fáklyát lehet meggyújtani. Amint a fa elégett, eltűnik a tűz és a fáklya is. A fáklyával eltűnik a világosság és a meleg.

Van egy találkozási pont, ahol két út összeér: az egyik a szabadságból a hagyományba, a másik a hagyományból a szabadságba vezet. A találkozás helye, ahol a két út keresztezi egymást: a rózsa. A két út és a metszetük, a két út és a kereszteződés helye képezi együtt a rózsakeresztet.

Az univerzális Gnózis

XVI. Az endura misztériuma

 

Azt tapasztaljuk, hogy amikor a nyugati világ embere, a napnyugat országai számtalan nemzedékének véréből született és itt nevelkedett ember életében először ismerkedik meg a Manicheusok vagy az Albigensek tanaival, vagy a történelmileg közelebb álló rózsakeresztesekével (például Johann Valentin Andreae írásaival), rendkívül elcsodálkozik, s azt a kereszténységet, amit ezek a tanok magyaráznak, teljesen idegennek találja.

Az egyházi kereszténység és a fent említett szerzetek belátásainak és fejlődéseinek iránya csaknem minden tekintetben annyira eltér egymástól, hogy már nem csak álláspontok különbözőségéről beszélhetünk, hanem lényeges, tökéletes idegenségről.

Az előítélettől tényleg mentes megfigyelőnek ezért fel kell tennie a kérdési, hogy az igazi kereszténység a választóvonalnak valójában melyik oldalán tündöklik.

Ha ezt a kérdést valaki valóban tárgyilagosan teszi fel, mert az igazságkereső élet szelleme lelkesíti, akkor kétségtelenül kap feleletet is, mert ez világosan megtalálható magában a szentbeszédben, az igazán szent írásokban – ha az embernek sikerül megszabadulnia az évszázados teológiai magyarázatoktól, s ezektől mentesen hagyja a szentbeszédet hatni.

Vegyük például az AIbigenseknek oly hevesen kritizált és félreértett endúráját. Vastag könyvek jelentek meg ennek a régi, dél-francia szerzetnek „istentelen öngyilkossági módszeréről”. Ez az „istentelen” módszer azonban a legfinomabb részletekig fel van jegyezve és meg van magyarázva a négy evangéliumban, amelyekkel Önt, és elődei számtalan nemzedékét nevelték.

Hogy ezt beláthassa, és világosan tudatossá válhasson, határozzuk meg mégegyszer pontosan, hogy mit jelent az endúra . Semmi mást, mint a mikrokozmoszban levő szentségtelen, dialektikus természet tudatosan és módszeresen okozott halálát.

A tanuló, aki az endúrát kezdi megvalósítani, annak a tudatából indul ki, hogy mikrokozmikus rendszerének egy része nincsen összhangban az építés isteni törvényeivel, hogy ez az elfajult rész a többit akadályozza az isteni életben való részvételben, s hogy emiatt az egész mikrokozmosz szó szerint mintegy halálos álomba merült. Aki eljut ehhez a felfedezéshez, az elkezdi teremtése istentelen részét lebontani. Mert (ez megdönt kötetlenül biztosnak látszik) a szentségtelennek az eltüntetése lesz az egész rendszer újraszentesülésének a kezdete.

Ezen az oszlopon, az endúrán nyugszik az isteni élet újrakezdése. Ezen alapul az egész transzfiguráció vagy evangélikus újjászületés. Az eredeti természet teljes, örök feltámadásához, az evangélikus újjászületéshez vezető módszernek tehát teljességében meg kell jelennie az evangéliumok szent beszédében. Ezért azt lehet, azt kell mondani, hogy az evangéliumok endúra-módszerek. Ha az ember mindent hűségesen megtesz, amit ezek a módszerek ajánlanak, annak csak egy vége lehel: a találkozás minden élet Urával az új életpályán.

Jó lesz itt megemlíteni, megmutatni, hogy mit csinált az egyházi misztika az evangélikus újjászületésből. E világ istenének befolyása alatt, az endúra célját mellőzve, a mikrokozmosz szentségtelen részét a misztikus jóságkultúra egész rendszerével kezdte megdolgozni. Annyit írtunk már erről, hogy itt nem akarunk mégegyszer kitérni rá. Az a lényeg, hogy Önnek világos legyen: az egyházi miszticizmusnak és az egész teológiának (ami abból eredt) semmi joga sincsen Jézus Krisztus nevével ékesíteni magát.

Ezek szerint mi, a Rózsakereszt Iskolájában, az endúrát tartjuk az evangélium mondanivalójának, alapjának, s az endúra megértéséhez nem kell évekig kutatni hiteles nyomok után a bonafid szerzetek irataiban, mert minden szükségest megtalálunk a szent beszédben. Továbbá mélyen hasson át minket az a tény, hogy az újjászületésre való felhívást nem csak a keresztény evangéliumok hozzák el nekünk, hanem ez a hívás minden egyetemes tanban elhangzik. A visszatérés elkezdésére való felhívás ez, a Gnózis hívása.

Örülünk tehát a megbízásnak, hogy az értekezéseknek egy sorozatával, a visszatérésnek ezzel az ősklasszikus útjával szabad Önt szembesítenünk, mert ez az út minden idők isteni üzenetével hoz kapcsolatba. A fonalat tehát ott vesszük fel, ahol az előző levélben elhagytuk, s Önt, megfontolásaink sorrendje szerint, az endúra elé állítjuk. Nem úgy, ahogyan máshol vallják és gyakorolják, hanem ahogyan a szentbeszéd tárja elénk ezt az aktuális feladatot: „kövessetek Engem”.

Figyelmünket az endúra a mikrokozmosz istentelen részének a felszámolására irányítja. Ebben az istentelen részben van a személyiség, az Én, az „alantas én” székhelye.

Az endúra megvalósítására törekedve, a szent követelmény teljesítése érdekében sokan alkalmazták szorgosan az én-rombolás mindenféle módszerét , míg felfedezték, hogy a jószándékú fáradozás semmiféle eredményhez sem vezetett. Ez logikus is, mert ha az Én akarja magát felszámolni, megszüntetni, akkor ezzel csak helytállást gyakorol. Az Én, amelyik valami módszert alkalmaz, ezzel magát erősíti.

Ezért jön el a Gnózis, az őspránai világosság, hogy az emberiség ebben az isteni erőben vigye véghez a lehetetlent – ha tényleg akarja. Nem az énnek kell az endúrát véghezvinni, hanem a Gnózisnak, vagy keresztény-misztikusan : a bennem levő Krisztusnak.

Megmagyaráztuk, hogyan kezd az isteni erő először sugallat képében hatni a rendszerben, hogyan kezd az isteni világosság hétszeresen kapcsolatot teremteni az istentelen rendszerrel és behatolni ebbe. A folyamat lépésről lépésre halad.

Ebben a folyamatban tehát nem a természet én-je jeleskedik, hanem a Szent Szellem, a Gnózis, Krisztus-bennünk.

Ha így megáldatik a hétszeres, szent Úrvacsora, akkor ennek az estebédnek az estéjén, amikor a természetélet napja elérte legmélyebb pontját, a tanuló kimegy Gecsemán kertjébe.

Ebben a kertben, úgy mondtuk, már megkezdődik az új nap, a transzmutálás napja. Az érzékek elragadtatásában, az új éterpályára való teljes felemelésben a tanuló világosan látja az eljövendő transzmutációs folyamat képét, amit az evangélium keresztrefeszítésnek mond. Ebben a keresztrefeszítési, átváltozási folyamatban tizenkét fő pillanatot lehet megkülönböztetni, mely a fogságba ejtéssel kezdődik, és a Jézusember halálával végződik.

Megpróbáljuk Önnek megmagyarázni, hogy mit jelent mindez. Ha meg akarja érteni a keresztrefeszítés eposzának mély értelmét, akkor még egyszer, nyomatékosan ajánljuk, hagyjon fel minden hagyományos „evangélikus” és kulturális nézettel. Ezek a nézetek olyan erősen le vannak horgonyozva az Ön vérében, számtalan elődje olyan mélyen belevéste abba, hogy ebben láthatja kerékhezláncoltsága legfőbb okát.

A keresztrefeszítés eposzának semmi köze vérhez, korbácsoláshoz, és valami fára szegelt, haldokló testhez. Nem kell ehhez egy darabka fa sem. Holott az evangélium híreit rendkívül aljas módon meghamisították és megcsonkították, mégsem mondhatjuk, hogy csak jelképes eseményekről van szó. A kereszt eposzában mélyreható, tizenkétszeres folyamatról, tizenkét énekről van szó. A szent, gnosztikus megmerítési folyamat végső fázisa ez, amennyiben ez a dialektikus életpályán belül történik.

Ha ezt kezdjük valamelyest átlátni, akkor felismerjük a keresztény misztériumok és az egyházi seregek között tátongó mélységes szakadékot.

Elgondolkozott-e már azon, hogy miért ragaszkodnak az egyház vezetői olyan nagyon az egyházi év tetőpontjainak szabályos, sablonos ünnepléséhez? Ez egy tudományosan a végletekig túlzott altatási módszer, aminek meg kell akadályoznia, hogy a tömeg valaha is kezdjen valamit gyanítani az igazságból.

Kötelességünk felvilágosítani arról, hogy mi áll Ön és a valóság között. Az Ön egyháza, vagyis az Ön művészete, a korszakok óta tartó árulás, ami az Ön vérében van.

Mi pedig ebben a csaknem megsemmisített, vörös áramlatban az eredeti reagálóképesség néhány eleme után kutatunk. Ezzel a levélsorozattal a Szerzet reagálásra akar késztetni. Ha ezek az elemek még megvannak, akkor meg tudja érteni, hogy mi a Gnózis mondanivalója.

A tiszta, érintetlen kereszténységet, az Egyetemes Tant, az eredeti vallást számunkra kizárólagosan és visszavonhatatlanul a misztériumokban őrzik. A misztériumok hierofánsai sohasem alapítottak egyházakat vagy mágikus-misztikus intézményeket. Minden állítás, ami erről forgalomban van, elsőrendű csalás.

Azt a benyomást keltik, mintha az egyház a tömegért, a közönséges emberért lenne, a misztériumok pedig a beavatottakért, az előjegyzettekért. Hogy kik, mik, vagy hol vannak ezek az előjegyzettek, azt senki sem tudja Önnek megmondani. Ön nem tudja megállapítani, hogy azokhoz tartozik e. Mi csak tömeg vagyunk …tömeg lettünk, tömeggé fajultunk. Ön ennek a természetnek a mezején van.

Miért tartozik Ön ehhez a nyájhoz? Kellemesnek tartja ezt? Mi az oka az elsüllyedtségének? Persze hogy reménytelenül sokat rontott saját magán; – de szándékosan tette ezt? A legtöbb nem a tudatlanság eredménye-e? Vagy azért volt-e ez, mert olyan tévúton járt, amit szándékosan vetítettek az Ön tudatába?

Nem tudja belátni, hogy ebben a természetben egy hatalom volt és van jelen, kezdettől fogva abszolút ellenség, amelyik Önt ebbe az ájult helyzetbe, a tudatnak ebbe a teljes korlátozottságába tuszkolta a kerék számtalan fordulata folyamán? Nem veszi észre, hogy ez az ellenség az utánzatok sorozatával mindent annak a szolgálatába állít, hogy Önt örökre megkötözze?

Akik valami ilyen utánzás szolgálatában állnak, ezt gyakran jóhiszemben teszik, s az ügyet ez még bonyolultabbá és reménytelenebbé teszi.

Az igazság, az isteni misztérium, egységes és osztatlan, és semmi sem áll Ön és a Gnózis között, semmiféle közvetítő sincsen! – Ha nem csinál magának bálványokat.

Most azt az ellenvetést teszi, hogy Jézus, az Úr, szintén különbséget tett a tömeg és a beavatottak között. Nem szólt-e a néphez példabeszédekben, míg tanítványaival egészen másképpen beszélt?

Valakinek példát mondani nem azt jelenti, hogy valami utánzatot tálalni fel neki. A tökéletes misztérium mindenki előtt ugyanúgy áll, leplezetlenül, s közeledni akar hozzánk, meg akar menteni minket. Úgy szólít meg, hogy meg tudjuk érteni.

Ha pedig megértjük, akkor semmiképpen sem vigaszra találunk a saját létállapotunkban, hanem észrevesszük, hogy a legszentebb misztériumokhoz, rejtélyekhez való közeledésre hívnak fel minket, „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én igazán megnyugosztlak titeket.” Akik aztán jönnek, azok arra az útra térnek, amit magyarázunk Önnek, s végül a nagy utazás dialektikus végére érnek: a keresztrefeszítés eposza előtt állnak.

Részletesen elmondtuk, hogyan ragadja meg az őspránai világosság egy új kezdet érdekében, a szent Úrvacsora folyamán, az összes plexuskört. Ezzel az egész dialektikus személyiség folyamatszerűen a Gnózis ellenőrzése alá kerül.

A plexusok annak az idegrendszernek a gócpontjai, amely az életfa körül fekszik, s amelynek tizenkét nézetét különböztethetjük meg. Ha a misztériumok fügefája így rezeg az őspránai világosságban, akkor kézenfekvő, hogy a belső elválasztás, a hormonok hatása, melyek segítségével a vér és az egész rendszer működik és fennáll, egészen különös helyzetbe került. Az egész természetet egy új, isteni természet ragadta meg, s így lett tökéletes a transzmutáció alapja.

E helyzet miatt két új folyamat fejlődik ki: a régi természet alapvető hanyatlása, és az új természet alapvető kikelete. Egy elhalás és egy feltámadás.

A tizenkét szent eledel befolyása alatt a fügefa finom szövevényében és akörül (tizenkétszeresen) új személyiség épül „víztől és lélektől”, mialatt a régi személyiséget ugyanaz a befolyás hagyja elpusztulni, „alább szállani”. Ennek következtében a keresztrefeszítés egy új születés eposza. Az átkozott elmúlik – a megszenteltetett felkel!

Pál erről a folyamatról beszél tanítványaival a 2. korinthusi levélben. Értse meg, hogy csakis azokhoz a tanulókhoz beszél, akik ezen a folyamaton dolgoznak. Jaj Önnek, ha ezt a folyamatot csak utánozza!

„Mert tudjuk, hogy ha e mi sátorházunk, amiben lakunk, saját munkánk következtében elbomol, akkor épületünk van Istentől, örökkévaló házunk a Mozdíthatatlan Birodalomban.”

Talán arra vágyunk, hogy felöltöztessünk a szent lakással – de vigyázzon, hogy ne találtassék mezítelenül. Talán sóhajtozunk a fáradalmak miatt e földi „lakásban”, de gondolja meg, hogy a romlandót, a halandót csak akkor nyeli el az igaz élet, ha tevékenykedünk és törekszünk.

A Gnózis az, ami előkészített minket erre, s ami ezt a Szent Lelket adta zálogul.

Fama Fraternitatis R. C.

 

Ilyen dicséretes viselkedéssel telt az életük, s habár testük minden betegségtől és fájdalomtól meg volt kímélve, lelkük mégsem tudta átlépni az oldhatóság bizonyos határait.

Az első, aki ebből a szerzetből meghalt (mégpedig Angliában), az I.O. volt, ahogyan C. testvér már jóelőre megmondta nekik. I.O. nagyon értett a kabalához, és nagyon tanult ember volt, amit munkája, II könyve is bizonyít. Angliában sokat is beszélnek róla, különösen azt, hogy Norfolk fiatal grófját kigyógyította a bélpoklosságból .

 

Fama Fraternitatis

 

16. Norfolk grófja

 

A bélpoklosság, vagy lepra az egyik legrettenetesebb betegség, amit az ember anyagi teste kaphat. Olyan kegyetlen, szörnyű ez a szenvedés, hogy a gondolata is félelemmel töltheti el az embert. A pokoli megsemmisülésnek ez a jelképe így minden évszázadban erősen foglalkoztatta az ember fantáziáját, s mindig is imádkozva vágytak valamilyen gyógyítási lehetőségre, amit azonban máig sem találtak meg.

A lepra a legrégebben ismert betegségek egyike; ez valóban kétes érdem. Ismeretes, hogy az emberiségnek ez az ostora Egyiptomban már évszázadokkal Krisztus születése előtt is dúlt, s a középkorban Európában terjedt el népbetegségként, ahogyan egykor a tüdőbaj kínozta a tömeget, s ahogy most a rák kezdi elfoglalni ezt a helyet.

Európában a XIII. században harmincezer lepra kórház volt, ahol a betegek páriákként voltak elszigetelve, s élő halottakként kezelték őket. A leprásoknak csörgőt adtak a kezükbe, hogy jelenlétüket a többiek már messziről észrevegyék. Az emberek erre aztán menekültek a ragályos vész elől, mert a betegség megkapásához a legkisebb seb vagy horzsolás is elég volt.

A leprának különböző fajtái vannak, de mindnek az eredménye a rendkívül lassú elfajulás, egyes testrészek elsorvadása, ami szörnyű fájdalmakkal jár.

Gennyes daganat fejlődik ki, mely feltörik és tovább marja a test szövetét, míg például a kezek vagy lábak ujjai lehullanak. Így folytatódik ez, míg évekig tartó gyötrelem után a beteget végre megváltja a halál. Ez a gonosz burjánzás, ez a pokoli megsemmisítés mindenekelőtt azért olyan vészes, mert nagyon lassan halad (azt mondják, hogy a fertőzés és a kitörés között tíz év is eltelik). Érthető, hogy az emberiségnek ez az ostora kitűnő jelképe az egyéni, társadalmi és szociális élet minden megsemmisítő folyamatának.

Ez a betegség egy korábbi életben az elemi élettörvények ellen elkövetett komoly bűn következménye; mindenekelőtt a Szentlélek, mely minket határozott, tiszta építésre ösztönöz az igazi életben, a szent alkotóerő elleni bűnözés vonja ezt a betegséget maga után.

Így világos, hogy a bélpoklosság sok dolog elött figyelmeztetésre és intésre alkalmas, mert a leprások sorsa, ennek a világnak a leprásáé, életünknek esetleg helytelen irányú fejlődésében meg kell, hogy tagadjon minket és meg kell gondolnunk az élet igazi értelmét, ahogyan ezt a kereszténység tárja elénk. Az ezoterikában így sokszor használják a béIpoklosságot jelképnek vagy figyelmeztetésnek. Gondoljon a leprás meggyógyítására, amiről Márk evangéliuma ad hírt:

„És jőve hozzá egy bélpoklos, kérvén őt és leborulva előtte, mondván néki: Ha akarod, megtisztíthatsz engem. Jézus pedig könyörületességre indulván, kezét kinyújtva megérinté őt, és monda néki: Akarom, tisztulj meg. És amint ezt mondta, azonnal eltávozék attól a poklosság és megtisztula. És erősen megfenyegetvén azonnal elküldé őt, és monda néki: Meglásd, hogy senkinek semmit ne szólj; hanem eredj el, mutasd meg magad a papnak, és vidd fel a te tisztulásodért, amit Mózes parancsolt, bizonyságul nékik. Az pedig kimenvén, kezde sokat beszélni és terjeszteni a dolgot, annyira, hogy nyilvánosan immár be sem mehetett Jézus a városba, hanem künn pusztahelyeken vala, és mégis mentek hozzá mindenfelől.”

Ezt a rendkívül fontos bibliarészt itt nem lehet ezoterikusan kimerítően megmagyarázni. Csak gondolatmenetünk alátámasztása érdekében említjük meg. Elemzése kimutatná, hogy az egész Vízöntőmunka világít belőle és alapokra talál benne.

Ez az eset Kapernaumban, vagy annak közelében játszódik le, tehát a vigaszok falujánál. Ha a rettenetesen bélpoklos, leprás társadalom, melyben élünk, tudatosan egyesülne az elemi élettörvényekkel, melyek a kereszténységben öltenek alakot, akkor a végleges megtisztulás, a gyógyulás abszolút és tökéletes lenne. Ezt a vigaszt nyújtja át nekünk a kereszténység; ennek értékeivel a sebeket gyorsan és közvetlenül meg tudjuk gyógyítani.

A szent módszer segítségével az emberiséget gyorsan meg lehetne menteni. A fekete erők tudják ezt, s azért tesznek meg mindent, hogy teljesülését akadályozzák. Ezért alkalmazzák a szent módszer karikatúráját, hogy Krisztust naponta keresztre feszítsék. A jó ellen igenis lehet harcolni az úgynevezett jóval. Krisztust meg lehet „semmisíteni” egy prédikációval, mindenekelőtt a hagyományossal. A rózsakeresztességet Ön halálra zaklathatja rózsakeresztes-filozófiával.

Tudatosan, pozitívan alkalmazott kereszténység halálos veszély a fekete erők számára – ezt Ön esetleg tudja, vagy sejti. Az igazi szabadkőművesek, az igazi rózsakeresztesek ezért már régen nem csak a prédikálás módszerét alkalmazzák, hanem a cselekvés, a hatás, az építés módszerét, – esetleg csendben.

Ha egy erőről, egy felszabadult lehetőségről túl sokat beszélnek, akkor az ellaposítja a kivitelezést, a fekete erőknek alkalmai ad a támadásra. Ezért tanácsolja Krisztus a meggyógyultnak, hogy ne beszéljen, hanem inkább cselekedjen, avatkozzon be a dolgok helytelen menetébe, s így töltse be Mózes törvényét. A tanácsot nem fogadják meg, aminek következtében a győzedelmes világosságot visszaszorítják a városon kívülre, a puszta helyekre, a titkos helyekre.

A kereszténység, azaz az abszolút, alkalmazott kereszténység e világ hatalmasságai számára árulásnak, bűncselekménynek számít. Gondoljunk csak a nemzetiszocializmusra, amely annakidején a pogányságot hivatalosan államvallásnak nyilvánította, azzal a bejelentéssel együtt, hogy ha a világuralomra irányuló náci törekvés háború és eltiprás segítségével sikert arat, akkor a kereszténységet meg kell semmisíteni.

A Márk-evangélium szavait nyíltszívűbben vallani, világosabban bizonyítani alig lehetséges. Az alkalmazott kereszténység képes meggyógyítani a bélpoklosságot. Megmenekülésünk és embertársaink megmentője közelebb van hozzánk, mint kezünk-lábunk; a világosság szakadatlanul sugárzik és fénylik ebben a világban.

Egyelőre azonban a gonosz egyetértése miatt visszaszorul a puszta helyekre. A rózsakereszt nehéz helyzetben küzd, gyanúsítások tömkelege közepette. A megpróbáltatott emberiségnek a vigasz kelyhét magában a városban odaadni még nem lehet. Lépésről-lépésre kell előle haladnunk.

Ahogy említettük, és a biblia szövege is bizonyítja, a bélpoklosság az ezoterikában határozott jelkép.

Nézzük meg újra a Fama Fraternitatist.

A tevékeny barátok egyikéről van szó, aki áldozatát Angliában hozta meg, ahol meghalt. Angliában, mondja a Fama, sokat beszélnek róla, főképpen arról, hogy Norfolknak egy fiatal grófját kigyógyította a leprából.

Már írtunk a Rózsakereszt alakuló, fejlődő misztériumiskolájáról. A Fámának ebben a részében a nyugati bölcsességtan felépüléséről hallunk az angolszász faj területén. Ezért van szó Angliáról, ahol a szerzetesek egyike végig betöltötte feladatát, amelyet Norfolk grófjának meggyógyítása tetőzött. Hogyan értsük ezt?

Nemesi ranggal vagy jelöléssel az ezoterikában a nép színe-javára vagy valaminek a szellemi lényegére, a pozitívre, vagy az embernek egy kifejlesztett tényezőjére utalnak. Ezért van itt szó grófról, akinek fiatalsága miazz még sok fejlődési lehetősége van, akinek feladata, hivatása még egyáltalán nincs betöltve, még nem ért véget.

Norfolk grófjának nevezik.

Norfolk régmúlt idők óta magas fejlettség hazája. Norfolk az angol faj szellemi erőközpontja. Ilyen erőközpont minden más fajnál is megtalálható.

Norfolk fogalmát azonban másképpen is vizsgálhatjuk, hogy megértsük az ezoterikus szándékot. Egy norfolk régi idők óta bizonyos ruhadarab, burkolat. Így talán már látjuk az ötletet.

Az angolszász olyan szellemi értékekbe burkolódzott, amik a fejlődésnek egy befejezett spirálisához tartoznak. Ebből viszont nehézségek keletkeznek, mint mindig, ha az ember az idejétmúlthoz ragaszkodik.

Itt azokra az értékekre utalnak, amiket a régi Edda-misztériumok, a régi druidák, az ó-germán kultuszok tartalmaztak, amelyet a kereszténységnek le kellett váltania, hogy a nyugati ember maradéktalanul betölthesse feladatát.

Olvasóink talán most már látják, hogy mit akartak a vezető fasiszták, amikor be akarták vezetni régi Edda-misztériumokat, a druida-kultúrát és a germán kultuszokat, hogy feltartóztassák a keresztény feléledés pozitív ösztönét.

Valóban meg kell állapítanunk, hogy a fasizmus ezerszer rosszabb volt, mint a legutálatosabb lepra; ez volt a legveszélyesebb támadás, amit a világ valaha is látott.

Ön tehát megérti és érzi, hogy mit jeleni Norfolk fiatal grófjának bélpoklossága. Nagy örömmel figyeli a rózsakereszt misztériumiskolájának haladását és felfedezi Rózsakereszt Keresztély atyánk módszerének helyességét: az evangélium kihirdetése után a betegek gyógyítása következik.

Miről van szó?

Rózsakereszt Keresztély adományaival Spanyolországba jött. Nem akarták. Bölcsességét és erőit ellenszolgáltatás követelése nélkül bocsátotta rendelkezésre. Elutasították. Erre megváltoztatta a taktikáját. Mivel megmutatták neki, hogy megszabadító evangéliumát nem akarják, elhatározta, hogy „meggyógyítja a betegeket, a beteg világot”. A munkát a harc jegyébe állították, a gnosztikus szabadkőművesség jegyébe. Felépítették a misztériumiskolát, mégpedig Európa kellős közepén.

A megkezdett mű egyik legfontosabb eredményeként, cselekedeteként pedig Norfolk grófjának meggyógyítását jelentik be, az új misztériumok megalapozását az angolszász fajnál. Ami Spanyolországban az első taktikával nem sikerüli, azt Angliában a másodikkal végezték el. Azóta Angliában is kifejlődött egy rendkívül fontos munka a nagy, nyugati Világosságszerzet szolgálatában.

Ha valamire is felfigyelünk, úgy erre a dologra: mindenekelőtt azért, mert biztosak lehetünk, hogy a Fama sokkal több, mint a Rózsakereszt történelmi alakulásának leplezett leírása. A Fama prófétai ereje rendkívül nagy. Spanyolország, Németország és Anglia nagy szerepet fognak játszani az eljövendő dolgokban.

Magyarázatunk gnosztikus tudományos alkalmazás nélkül nem lenne teljes. Ezt tehát itt nem szabad kihagynunk:

Minél mélyebbre hatol a Gnózis tanulója a dolgok lényegében, s képes lesz a világ megmozdulásainak kulisszái mögé pillantani, annál világosabban és pozitívabban fogja tudni megkülönböztetni a különböző erők harcát és harcosait.

Ön tudja, hogy a gnosztikus az ő személyes fejlődése érdekében gyorsító módszert választott, de azt is meg kell értenie, hogy a világmozgásban, az emberiségmenetet megfordító folyamatok kifejlődésénél szintén gyorsító módszert alkalmaz.

A két fejlődés, az egyéni és a közös, szoros kapcsolatban van egymással. Az egyik nem képzelhető el a másik nélkül, egyik a másikból fejlődik ki.

Sokan fáradoznak azon (különösen, akik nem értik az igazi szabadkőrmívességet), hogy egyénileg gyorsabb fejlődésre tegyenek szert, de a közös fejlődést, az emberiség megújulását, mint szerintük nagyon lassan ható folyamatot elutasítják. Nem akarják megérteni, hogy ezt a két fejlődést nem lehet elválasztani. Ez a viselkedés eredhet az emberszeretet nagy hiányából, de éppúgy teljesen helytelen misztikus belátásból is. Ez a zavaros misztikus belátás a Krisztusszellemnek mintegy kizsákmányolása, amely a mai napig is kibírhatatlanul szenved.

A rózsakeresztes minden munkájánál arra törekszik, hogy a Krisztusszellemet, amely értünk mindent tűr, szenved és hordoz, a lehelő leggyorsabban megváltsa. Mivel pedig ismeri a harcolókat és le tudja rántani az arcokról az álarcot, mindenkivel és mindennel együtt dolgozik, ami és aki az emberiségmegújulás gyorsított fejlődési folyamatát szándékozza a gyakorlati kereszténység erővonalai mentén kivitelezni. Befolyásolja ezeket a lelkeket, együtt áll a világalakulás első soraiban – mert szeret, határozottan szeret, mert önfeláldozóan szeret. Beledöfi a kést a sebbe, mert szeret, mert tudja, hogy a gyorsított folyamat hamarabb hozza meg az embernek és minden élet Urának a megváltását.

Mérhetetlen különbség van az exoterikus misztikus (sokszor félreismerhetetlen jámborságával), és a gnosztikus között, ennek gyakran látszólagos szigorúságával, ami nem szigorúság, nem keménység, hanem azt jelenti, hogy tárgyilagosan, szeretetteljesen áll a dolgok mozgalmassága közepette, ha a felismerni nem tudó ember nem is érti meg őt.

E világ fekete hatalmai dühösen állapítják meg, hogy minden nagy világfordulónál az igazi szabadkőművesek álltak az első sorokban. Ez örömmel tölt el minket.

A gyógyíthatatlantól, a lassan, lassan tovább burjánzó gonosztól, a leprától, a bélpoklosságtól meg lehet tisztulni, ez hirtelen véget érhet látszólag csoda által, a gyorsított folyamatban.

Képesek vagyunk erre, ha a misztériumok magasabb tudására támaszkodunk, kimondhatatlan szeretettel, olyan nagy szeretettel, hogy egyetlen másodpercig sem akarunk várni a megváltó mű elkezdésével, és így mondjuk minden élet Urával, a Krisztussal: „Akarom, tisztulj meg”.