Az asztráltest

 

Már többször volt szabad fejtegetnünk, hogy az anyag tüzes anyag. Asztráltestünk emiatt világító test, körülvesz és átitat minket, mialatt őt egy másik, hétszeres mágneses tér veszi körül, amelyben a lipika terül el: a mikrokozmosz.

Ha a lipikát belülről nézzük, akkor az embernél és a csoport élő testénél, valamint egy kozmosznál is a mágneses pontok hálózatát látjuk. Ezek a mágneses pontok szinte világító ékkövekként keringenek és vonulnak a pályáikon.

A beavatás templomában aztán minden jelöltnek arra kell törekednie, hogy szabályt és rendet teremtsen mikrokozmikus mágneses rendszerében. Ez legyen a tanuló gyakorlati életvitelének legelső és legfontosabb célja. Mert a lipika, a mágneses rendszer hozza bizonyos mozgásba asztráltestünk asztrál tüzét, ennek minden következményével személyiségünk minden járművében, azaz testében, és egész életünkben.

Egy példa: az így megmozgatott asztrál anyag beáramlik a májba, s vérünket ezzel bizonyos állapotba hozza, amelynek alapján aztán élünk és cselekszünk. Így kerül az ember gyakran kényszerhelyzetbe. Az asztrál tűznek megfelelően élünk, mely beáramlik a májunkba.

Ennek az erőnek a segítségével vannak kapcsolatban egymással az ideggócok. Nyugodtan mondhatjuk, hogy az egész idegéter az asztrál tűzből, az asztráltestből lesz kivonatolva. Idegrendszerünk, és különösen az idegeinkben keringő közeg testünkben és életünkben nagyon sok nehézséget okoz nekünk, többek között például a rokonszenvre és ellenszenvre való vészes hajlamot.

Az asztrális idegközeg határozza meg a belső elválasztású rendszer állapotát és minőségét is. Minden belső elválasztású szerv asztráltűz által ég és hat. Továbbá ez a tűz határozza meg a kedélyállapotunkat, egész fajtánkat, egyszóval a jellemünket és életvitelünket. Akaratunk minősége is teljesen asztráltestünk állapotától függ. Így az asztráltest uralkodik egész életállapotunkon.

Életvitelünknek emiatt arra kell irányulnia, hogy asztráltestünkben különböző mélyreható változásokat vigyen véghez. Ez az életünknek a kulcsa. Ha ebben a változtatásban nem lesz sikerünk, akkor valójában egész fáradozásunk hiábavaló. Milyennek kell tehát lennie az életvitelünknek, mit kell tennünk ebben a tekintetben?

Életünk reformálásának, átalakításának különböző nézetei és lehetőségei vannak. A legfontosabb azonban önmagunknak az átadása. Ha az élet reformálásának minden nézetét hűségesen elvégzik és betartják, de az önátadást, az éntelenséget kifelejtik, akkor minden fáradozás hiábavaló. Mert hol is kezdődik az önátadás, saját akaratunk keresztrefeszítése? Az énnél, a testtudatnál, mindannak az eredményénél, ami az asztráltestünkben dúl és forr és hajszol, vagyis az életünkben fellépő asztrál anarchia végtermékénél. Ezzel az „én”-nel kell kezdenünk. Mert az én fedezi fel egy hosszú tapasztalat-út eredményeként, hogy valami nem stimmel, hogy életében valami nincs rendben, hogy állandóan valamiféle nehézségekbe ütközik, kellemetlenségekbe és zavarba sodródik. Ez addig tart, míg fel nem fedezi az ige értelmét: „Aki el akarja veszíteni az életét énérettem, az megtalálja a birodalmat, az új életet”.

Ezért tér rá a praktikus gnosztikus ember arra, hogy tudatát, az énlényét, asztrál káoszának végtermékét feltétel nélkül a rózsának szentelje. Ha aztán ez az őselv, a rózsa, újra életre lett keltve, újra erő áradhat belőle, akkor egy új. tiszta asztráláramlat keletkezik, mely teljesen átitatja és betölti az életünket. Ekkor virrad meg először életünkben a reggel, a kelő pirkadat.

Mihelyt aztán az önátadás és következményei a tökéletességhez közelednek, amikor valóban ünnepelni lehet Jézus az Úr, és keresztelő János találkozását a Jordánnál, akkor a lélek ki fog virulni, a lélekrózsa élni fog, és azonnal leereszkedik rá a szellem, mint valami galamb. Ekkor hangzik el az evangélium igéje: „Ez az én fiam, akiben gyönyörködöm”.

Jan van Rijckenborgh

Az élő ige

 

Szellemi Iskolánkban irodalmunk kincsestára áll rendelkezésünkre. Ezt az irodalmat, ezeket a könyveket bizonyára Ön is olvasta, esetleg többször is, vagy éppen most olvasgatja. Így szinte az Ön mindennapi kenyerévé válnak tanulósága ösvényén.

Tudatába jutott-e már annak, hogy a szavakban, az „igében”, mely közvetlenül az isteni igazságról tanúskodik, egy élő tűz lobog? Olyan tűzerő ez, mely be tud hatolni az Ön legmélyebb lényébe, központjába, magjába, mint gyújtó szikra, hogy ott együttrezgést, ősemlékezést, maró honvágyat okozzon, vagyis erőket, melyek előkészítik a szántóföldet, ahol az Ön szívrózsája egyszer Krisztustudattá virulhat ki.

Nekünk, tanulóknak sok mondanivalónk van egymás számára. Beszélgethetünk az igazságról, a tanulóság útjáról, melyet be kell járnunk, hogyan kell azon járnunk és hogyan nem. Fejtegetéseinket sok értelmi tudással cifrázhatjuk; vagy benyomást keltő stílusban adhatjuk elő; vagy költemény formájában szavalhatjuk. Ez kétségtelenül mindig jó szándékkal történik, és tapasztalati értékekkel, bizonyos hitvallással, az „út-”hoztartozás be-vallásával jár együtt.

De szavaik tanúskodnak-e valami élő, belső valóságról, mely tűzként lobog, csap át a ható szón, az igén, gyújtó szikraként hullván embertársaik szívébe, hogy ott izzást szítson? Lélekizzást? Tudatizzást? Mélységes, megváltó örömet? Olyan lángot, amelyben feléled a szívünkben lévő birodalom emléke, az eredeti, isteni létállapot emléke? Mert ez a cselekvő szó, az „állítmány”, az igazi ige feladata. Ez a feladata az élő igének, mely örök atyja-anyjából, a szellemlélekből kiindulva a makrokozmikus és a mikrokozmikus középnek a magigazságáról tanúskodik. Amely beszéd még nem ennek az igazságnak a tűzerejével van tele, és mégis erről az igazságról szól, az olyan, mint a madár, mely „szabadságot” énekel ugyan, de szárnyait még nem bontja ki, hogy a napvilágra repüljön.

Az eredeti ige gyökere és csúcsa az örök atya-anyában van, a szellem és lélek tökéletes egységében, az alkotó ötlet és a befogadó, szülő megvalósítóerő, fej és szív világosságerőegységében nyugszik. Az eredeti igében az alkotó és az alkotás egy: „Én és az Atya egy vagyunk”, mondja Jézus. Ez az igazság tükröződik az egyetemes jelképben, a befogadó lélek-kehelyben (hold-elv), melybe a napszellem ömlik bele: a szent Grál ősképe.

Az ige edénye huszonnégy kozmikus építőkockából van összeillesztve, a 24 „segítőből”, vagy a 24 vénből a trón előtt. A mi betűinkben még megtaláljuk e kozmikus erők megkristályosodott maradványát. Az eredeti cselekvő szó, az ige edénye a tűz-vízzel, a Naplogosz vérével van tele.

A kozmikus építőkockák, a „betűk”, melyek a szó edényét, tartályát képezik, végtelenül sok változatban csoportosíthatók (ezt mutatja az emberiség sok nyelve és nyelvjárása is), mégis, ha meg akarnak felelni eredeti értelmüknek, akkor képező, képformáló hatásuknak az örök atya-anya törvényéhez, a szellem és lélek abszolút egységéhez kell kapcsolódnia. Vagyis: az ige, az alkotás, az őskép, amelyet alakítanak, mindig a központi magigazságról tanúskodik és Istent dicsőíti az alkotásaiban.

Aki ezt az igét az Istenről való tanúskodásra és Isten dicsőítésére használja, az lesz igazán isteni mikrokozmosz, egy nap-világmindenség kicsinyben. Mert atya-anyaeIve, mikrokozmosza közepén tudatában van a makrokozmosz szellemlélek-közepével való egységének. Magában hordozza a két oszlopot, a két isteni tanút, akik a szentély előtt állnak.

Az atya-anya, aki az örök közép hegycsúcsára néz, ebben az irányban marad és ebből a magerőből táplálkozik: így előteremti a fiút, az élő igét. Ez az ige pedig kegyelmet, üdvösséget és örömteli dicsőséget hoz minden embernek, aki teljesen és tökéletesen Őhozzá fordul.

Jól tudjuk azonban, hogy az isteni alkotásnak egy része ezt a kegyelmet már az ősidők előtt eljátszotta. Az élő igével megajándékozott ember elfordult az ebben az igében lakozó őstörvénytől. Elkezdett az ige edényével, a 24 kozmikus építőkockával a saját önfejű alkotó ötletei érdekében visszaélni, ahelyett, hogy ezt az igeedényt a központi tűzerővel, a Naplogosz vérével töltötte volna meg. Az élő ige így elveszítette isteni lélegzetét, eredeti ötleterejét, a világosságát; egyre inkább az eredeti igazság árnyéka lett, szétforgácsolódott karikatúrává süllyedt.

Az ige szó lett, s ez a hangkép, melyet az ember keltett, már nem az atya-anya egységen, a lélek és szellem, a szív és a fej eredeti egységén alapult. Kiszakadt az örök középből, meg lett fosztva isteni eredetétől és céljától, a korszakok folyamán szóvá aláztatott és kristályosodott, a ma ismeretes betűedénnyé, minden tűzerő nélküli szóképletté lett, melyben nincsen már semmi sem a központi ősforrás élő borából.

A lefelé húzó kölcsönhatásban és az önfejű építkezéshez tapasztó kötöttségben a 24 kozmikus építőkocka az ebből kialakuló szóból elveszítette eredeti alkotóerejét, sőt ennek folytán az építészember el is veszítette Isten emlékét, vagyis a szellemlélek-tudatát. A szavaiban lévő kép elsötétült és besűrűsödött, s a még benne lévő maradék mágiával az atomokat egyre töményebb képződményekké vonta össze maga körül. Így alakult ki kemény anyag, kétpólusú, kétsarkú születés és halál törvényével, az ember kiszakította magát és elveszítette a középet, tudata a világosságát, istenismeretét, a Gnózist. Kialakult a dupla világ, a világ és túlvilág múló jelenségeinek le és felforduló köre. A világ tehát, melyet csapongó szüleményeivel együtt oly határozottan elítélünk, az alkotó igével való visszaélésünk szülötte, megkristályosodott eredménye. A közép elveszítése miatt ellenteremtéssé vált, az élet fájának árnyéka lett félig mérgezett gyümölcsökkel, a „jóval” és „rosszal”; az igazságnak „szép-csúnya” grimasza. Az atya-anyaelv az emberben erőszakkal szét lett szakítva, s „férfivé” és „nővé” anyagosult. A szív és a fej, az érzés és a gondolkodás ebben az ellenteremtésben egyre messzebbre szakadt el egymástól; hatalmi állásokká, sarkokká önállósultak, melyek gyűlölet-szeretet-ölelkezésben harcolnak egymás ellen és termékenyítik meg egymást, hogy új szavakat és halva született anyagosításokat nemzzenek.

Dialektikus világunk bizonyos értelemben megdermedt szóanyagosodási teremtésnek, téridőbeli jelenségnek vehető, mely az örök közép elveszítése miatt feltartóztathatatlanul az önmegsemmisítésbe sodródna, ha a mérhetetlen kegyelem törvénye nem ereszkedett volna be önkéntesen ebbe a világba, hogy az igazságra éhező emberek tömegét megmentse.

Ezt a teremtést az elidegenített és helytelenül használt ige következtében törvényszerű világpusztuláshoz vezető fejlődésnek felismervén sok követ, sok Krisztushierofáns merült le ebbe a világba az eredeti istenrendből, hogy az embernek a tűzige segítségével visszautat mutasson a középhez, az Istennel való újraegyesülést, „re-ligiót” tanítson, ezzel élete példájával mutatván a megszabadító utat. A szentírások, az istenfiak hagyatékai és élő igéjük így ereszkedett bele ebbe a haláltermészetbe, hogy az örök igazságról tanúskodjon.

A világgal és emberiséggel kapcsolatos mentőterv azonban Jézus, a Krisztus megnyilvánulásával lett betetőzve, aki élő evangéliumával a hibás teremtés átkának a megszüntetését tette lehetővé, és a szellemlélek-megvalósítás kegyelmének lehetőségét égette bele az emberek szívébe. Az újszövetséggel a bibliában az élő igét csodás módon újra közölték a bukott mikrokozmoszokkal, hogy a lélekújjászületés alkímiai folyamatában Istenhez visszavezető utat megértsék és megvalósítsák abban a rejtélyes elhalási és feltámadási folyamatban, amelyet az evangéliumba szőve apróra részleteznek, és a Gnózis az emberiségnek megmagyaráz.

Miért van az, hogy e szentírás egyetemes bölcsességét oly rendkívül ritkán értik meg a magukat keresztényeknek nevezők, s még kevésbé engedelmeskednek neki? Mert a szétszakadt atya-anyaelv, a gondolkodás és érzés, a fej és a szív elválása a Biblia belső megértését már nem engedi meg! Vagy a gondolkodás folyamodik a teológiai elemzéshez és találgatáshoz, tehát ész-mágiához okkult értelemben, vagy pedig az érzés vész bele a tudatlan rajongásba, misztikus elragadtatásba vagy vakbuzgóságba. A bibliai bölcsesség megértésének kulcsa és szentelő erejének tapasztalása a szív rózsájának tudatában, tudatos létében rejlik, az élő igében, melyet önmagunkban szabaddá kell tennünk. A kulcs a Gnózisban rejlik, mely a tanulóban önismeretet, üdvrevágyást, egy új atya-anyaelvet lobbantott lángra.

Mindemellett azonban még a mindennapi élet kellős közepén állunk. Mindenütt az igével való visszaélésből eredő ellaposító és önromboló folyamatokkal találkozunk. A társadalom minden területén, a gazdasági életben, a tudományban, az oktatásban, a művészetben és a vallásban, a tömegtájékoztatásban és mindenekelőtt a köznyelvben világosan megmutatkozik, hogy ez a szétforgácsolódási folyamat mennyire előrehaladott. A szavak elerőtlenedve, megcsonkítva, üresen vagy felfuvalkodottan, elragadtatva vagy kétségbeesetten tántorognak és táncolnak az emberek körül össze-vissza, mindenütt feloszlást okozván.

Az ember pedig tudatlanságában egyre nyakasabban és vészesebben hadonászik a 24 kozmikus építőkocka erejével, hogy azok mágiája segítségével az igazságnak legalább valami utánzatát hozza létre. Szétforgácsoltságában az Én így csinál magának állandóan egy újabb rövidéletű látszat boldogságot az üres szavak árnyvilágából, hogy a mélység medúzájának fejét, a halál igazságát ne kelljen látnia. Az emberek milliói kapkodnak a tömegtájékoztatás és fecsegés lapos, élettelen szóképletei után, hogy a fejét felütő unalom légüres terében nehogy elgondolkodásra és meggondolásra kényszerüljenek. Az ember felháborodik például a környezetszennyeződés kilátástalannak látszó problematikája miatt, és nem akarja belátni, hogy az csak mindannak az eredménye, aratása, amit „igéjével”, szavával maga vetett el, vészes gondolataival és érzéseivel maga eresztett szabadon életlégköre éteri és asztrál anyagában.

A belvilág szennyeződése a külvilág, a környezet szennyeződéséhez vezet. Ki mint vet, úgy arat! Ez az az átok, amit az ember a vállaira rakott. Ez az a törvény, melyet az ember Krisztusban legyőzhet. Ez az a pokoli kör, amelyet a rózsakereszt tanulója keresztezhet, amelyen keresztül mehet, teljesen átláthat és áttörhet, mégpedig az élő ige kegyelméből!

Felismerik-e a tanulót fenyegető nagy veszélyt, ha még az igével foglalkozván nem fejlesztette ki az oly sürgősen szükséges tudatot? Az élet minden területén egyre erősebben érvényesülő Szellemi Iskola egyre sürgősebben azt várja el tanulóitól, hogy világosan megkülönböztető képességgel távolodjanak el a régi éntermészet szavától, és az önismeretből és üdvrevágyásból született igét hagyják kivirulni és gyümölcsöt teremni. Minden szó, melyet nem az igazság ereje tölt fel, tudathomályosulást, hóbortot, s ezzel negatív csapadékot, leülepedést okoz az anyagban. Aki a régi éntermészet szavánál elereszti a gyeplőt, az meglátja, hogy ezzel magának nagy kárt okozhat.

Talán tudják, hogy az asztráltérben felgyülemlett és pattanásig feszült konfliktus-anyag mindig az emberek szavain keresztül keres a durva anyagba vezető utat. A tanuló ezért a jövőben még jobban fog vigyázni, hogy teljesen új életvitelt alakítson ki, igaz, hegyibeszéd-életet éljen, ha a kollektívval egyformára kapcsolt Én negatívságából, lappangó konfliktusaiból, izgatottságából és feszültségeiből ki akar menekülni. Csakis belső nyugalommal, önmegismerő, üdvösségért lángoló szívvel tudja majd a vihart megelőzni, a robbanásig telített gondolatokat érzéseket és szavakat ilyeneknek felismerni és semlegesíteni. Ha ezt nem teszi, hanem a szavakat hagyja sorozatosan szabadon robbanni, akkor a saját lélegzőterében és embertársai lélegzőterében nagyon nehezen gyógyítható sérüléseket okoz. Mert nem csak öt percnyi meggondolatlan gondolkodás, hanem már egyetlen meggondolatlan szó is halálosan megsértheti a lélekállapotot!

Ahogyan a Szellemi Iskola évek óta figyelmeztet a kritikától való tartózkodás szükségességére, úgy ezt a tartózkodást most ki kell terjeszteni a régi éntermészet egész szókincsére is, valamint az emögött rejlő negatív gondolatokra és érzésekre is. Mivel az Akváriuserők fokozódása egyre határozottabban elválasztja „a jó vetőmagot a pelyvától”, vagyis selejtez, a tanuló megkülönböztetőképességének egyre éberebben kell működnie, hogy éntermészet elromlott szavának teljes feladása árán elnyerhesse a lélektermészet élő igéjét.

Mint a Gnózis tanulója, Ön most újra összeköttetésben van a gyökérerővel, a középről való igazsággal. Az erről az igazságról tanúskodó tűzerőt az Ön szívébe vetették, hogy az Ön rózsája ennél meggyulladjon, és ébredező ősemlékezéssel a lélektudatossáválás folyamata meginduljon. Ez az elveszett középpel való újra kapcsolatba-kerülés kegyelme.

Hogy is ne ügyelne az ilyen tanuló, aki részesül ebben a kegyelemben, rendkívül éberen a szavak használatára? Hogy is ne vizsgálná mindig és mindenhol, ha áll, ha fekszik, ha ül, ha megy, szinte belső „fülét hegyezve” az újra ajándékba kapott ige rejtélyét a szívében? Hogyan is ne védené meg a leggondosabban ügyelvén ezt az eredeti igét, ezt a drága kincset, minden tisztátalan gondolattól és érzelemtől, lármától és fecsegéstől, kacajtól és ő-énségének halva született beszédeitől? Amit a beszéddel, a szóval felhívunk, annak mágikus jellege szerint mindig be kell bizonyosodnia az anyagban.

Ha a szó halott, ha nincsen életadó ereje, mert régi éntermészetünk szétforgácsolt gondolkodásából és érzéséből született, akkor elkerülhetetlenül rozoga világunk ellentéterőit fogja felhívni, s ebben előnyeivel és hátrányaival anyaggá válni.

Ha viszont igénk újra fel van töltve az élő erővel az eredeti igazságból, a mikrokozmikus és makrokozmikus középből, akkor a huszonnégy kozmikus építőkocka, a 24 „segítő” újra az eredeti istenötlet felé fog mozogni, hogy az igazi emberréválás tervét megvalósítsa.

A holt szó az atomokat a szétesésbe viszi. Az élő ige az atomokat a halhatatlanságba viszi. Ez az ige törvénye és mágiája. Ez az a kegyelem, amely a rózsakereszt tanulóinak kezébe van adva.

Ne hagyják öntudatlan beszéd miatt ezt a kegyelmet újra meg újra elrabolni maguktól! Állítsák régi énjük széttört atya-anyaelve és szívükben csírázó lélekigéjük közé önismeretük oroszlánját és égő üdvrevágyásuk bárányát! Akkor a régi énerők megtanulnak hallgatni és nem fognak többé holt szavakat világra hozni. Ebben a csendben pedig megszületik Önökben az új szó, sőt egy egészen új nyelv; olyan nyelv, melyen „Hánókh lehelete” érzik, ahogyan a régi rózsakeresztesek mondanák.

Az új szónak, az új igének öt tulajdonsága van: egyszerűség, világosság, jóság, abszolút középremutatás, életet ajándékozó erő. Hogy ez az ige Önökben megszülethessen, ahhoz fel kell áldozniuk régi énjük jánuszfejét. Minden holt szót tűzifaként kell az önismeret és az igazi honvágy tüzébe dobni, hogy abban megolvadjon és átalakuljon. Ha az alkímiai átolvasztási folyamat eléggé előrehaladott, eléggé érett, akkor a 24 kozmikus építőkockából álló edény újra az eredeti élet ötszörös erejével telik meg. Akkor ömleni kezdenek a Naplogosz vérének első világosságcseppjei az újszülött lélekkelyhébe. A Grál megnyilvánítja sok nézetének egyikét.

A szívbarlang csendjében újra megszületik a világosság, az eredeti istenötlet. Az eredeti atya-anyaelv, az istenismeret és istenrevágyás tökéletes egysége, József és Mária hódolatát fejezi ki ennek az újszülöttnek, mialatt az ökör és a szamár, a régi, beolvasztott kétsarkúság, a személyiség, szolgáló, alárendelt erőként lehet jelen, láthatja ezt. A mezőn pedig letérdelnek a pásztorok, a 24 segítő. Az ötcsillag, az „ötágú” csillag felragyog Betlehem barlangja, az új alkotás fölött.

Íme, az élő ige megszületett, mely a világgal és emberiséggel kapcsolatos isteni mentőtervet a teljesüléshez sürgeti!

Minden Isten

 

„Egy tanuló találkozott egy Tökéletessel, Perfekttel, és nem tudván, hogy az Perfekt, nekiszegezte a kérdést: Hiszel-e Istenben? A Perfekt azt felelte: Minden Isten; Abban nem kell hinni; Az kell lenni.”

Az isteni elv be van építve a legkisebb atomba is. Ezt az isteni elvet azonban fel kell szabadítani, hogy az alkotás nagyszerű megnyilvánulássá bontakozzon ki. Ez nem valami önműködő folyamat, még a növényvilágban sem, ahol látszólag a vetés a nap melegének hatására kifejlődik, ha van elég nedvesség és táptalaj. Ezt a folyamatot is egy tudatállapot vezeti, mint minden természeti birodalomban, az alacsonyabbakban is meg az embernél is.

Ha ez a tudat hagyja, hogy az isteni szellem vezesse, akkor az alakulás, az alkotás egyezik a mindenség alapját képező isteni ötlettel, s így az atomokban felszabadítja az isteni magot. Ha viszont a tudat erősen eltér a szellem vezérfonalától, akkor az atomok csoportosulása, vagyis a megnyilvánulás nem lesz összhangban a benne lévő isteni magerővel. Ennek az lesz a következménye, hogy az atomok csoportosulását ez a magerő visszavonhatatlanul összetöri.

Amikor az eredeti manasz tudata éltért a mindenség alapját képező ötlettől, kialakult az elválasztottság, a magány rögeszméje. Ettől az időponttól kezdve a mindenkor érvényben lévő tudat az atomokat már csak ideiglenesen tudta összevonni, s ebben az ideiglenes megnyilvánulásban nincsen egység, nincs igazi összhang. Összhang csakis akkor lehetséges, ha az alakulási folyamatot az isteni szellemlélek-tudat vezeti, mely aztán az atomokat úgy illeszti össze nagyszerű kibontakozássá, hogy ebben a szellemmag isteni törvényszerűségek szerint nyilvánulhasson meg.

Ha engedjük, hogy a „Minden Isten” képlet mélyen behatoljon a tudatunkba, akkor csodás nyugalom tölt el minket. Akkor tudatában vagyunk, hogy a négy isteni áram vezet minket és akar megnyilvánulni bennünk és általunk. Lehull rólunk minden nyugtalanság, minden zűrzavar, és tudjuk, hogy a Logosz nagy alakulási folyamatában állunk, ebben együtt rezgünk, ebbe merülünk, ez az igazi életcélunk.

Holott természetünket és személyiségünket illetően egymástól teljesen különbözők vagyunk, ekkor mégis eltűnik minden elválasztottság. Testünk atomjai ekkor újonnan polarizálódhatnak az istenáramokkal összhangban. A fényruha aztán a változásokat arany menyegzői ruha képében fogja megjelentetni, ami az Új Ember ruhája. Ebben válik ő az isteni világmindenség igazi alkatrészévé. Ez az új alakulás pedig a világosság által, Jézus Krisztus szeretete, bölcsessége és ereje által megy végbe. Jézus Krisztus által, aki isteni tudatként, magerőként van jelen a Föld-Logoszban. Ezáltal lesz minden atom magereje újra isteni életre keltve.

A világosság isteni tűzzé lobban lángra, elektromágneses tűzerő lesz.

A szeretet az élő víz áramait fogja fel és alakítja át a népek üdvösségére.

A bölcsesség, mint lég-elem, új lélegzettel táplál minden életet.

És a tiszta ősanyag, az Új Föld az új erőkből új Menny-Földdé alakul a finom és tiszta éteráramok segítségével. Így fogja az isteni ötlet újra lángra lobbantani a szellem tüzét; a szeretet lesz az új     lélek ösztönző ereje; a bölcsesség mindent elvezet igazi rendeltetéséhez; és az új akarat ereje mindent erőteljesen meg fog nyilvánítani. Így válhat valóra bennünk és általunk a „Minden Isten”.

A Biblia keletkezéséről és történetéről

 

A kereszténység Szentírása nem egyöntetű könyv, hanem olyan iratok gyűjteménye, amelyet az idők folyamán állítottak össze. Így keletkezett két kánon; az egyik az ószövetség, a másik az újszövetség.

Hogyan és mikor keletkeztek a Biblia könyvei? Milyen tekintetben különböznek más könyvektől? Szellemük és szövegük milyen változtatásoknak volt kitéve a hagyományok továbbadása folyamán? Mi a könyv jelentősége a mi számunkra, a Szellemi Iskola tanulói számára a 20. században?

Kezdjük az ószövetséggel. Ennek tanításai először az ókor izraelita tanaiban lettek megalapozva és megfogalmazva. A szóbeli továbbadásnak Mózes korában, tehát időszámításunk előtt 1300-1200 körül kellett írásbelivé változnia. A Biblia első könyvei többször is utalnak Mózes szerzőségére, például Mózes könyveiben, 2:17,14; 24,4; 34,27; 4:33,2; 5:31,9/22/24; Józsué 8,31; Malakiás 4,4; Lukács 24,44; János 7,19. És az izraelita hagyomány is Mózest tartja a pentateuch, „Mózes öt könyve” szerzőjének. A századok folyamán más iratok is csatlakoztak ehhez, s ezeket csoportosították i.e. 400 körül /Ezsdrás/ az elismert gyűjteménnyé. Az ószövetség iratai ott végződnek, ahol az újszövetség első írásai keletkeznek: időszámításunk első évszázadában. Az ószövetségnek eredetileg majdnem minden könyvét héberül írták; néhányat arameus nyelven, mely a héberrel rokon.

Az ószövetségkori eredeti izraelita hagyomány és vallásos örökség jellegzetessége a Szentírás szövegéhez való betű szerinti ragaszkodás. A korábbi izraelita birodalom összeomlása után (i.e.587), a 4. században Ezsdrás megalapozza a pentateuch törvényszerűségét. Ezzel aztán az egész életet a Szentírás szabályozta, ami miatt ismerete és magyarázata az írástudókat központi jelentőségű személyiségekké tette. A magánélet és a vallásos élet szabályai pontosan meg lettek határozva a különböző törvénykönyvekben (pl.: Halacha, Agada, Midrash, Targum). Ez a törvény máig is érvényes maradt, és a hagyományos zsidóság életvitelének alapjául szolgál. Az írás magyarázatánál arra ügyelnek legjobban, hogy a Tora szövegén egyetlen betűt se változtassanak. Mert más iratoktól abban különbözik ez a legnagyobb mértékben, hogy a héber betűk (magánhangzók a héberben nincsenek, tehát a mássalhangzók) mindegyikéhez egy számérték tartozik. A szöveg jelentésének így két szintje van: a szó és a szám. A szavak és a számok sokrétű kapcsolatban állnak, s kölcsönösen érthetőbbé teszik egymást. Sőt, a szöveg betűit egyes tudósok elsősorban számoknak veszik. „A számok rangsora szerint keletkezett az ábc rangsora. A számok rangsora határozta meg a betűk formáját és nevét is” (F. Weinreb: A világ isteni épületterve).

A lefordításnál így döntő jelentőségű, hogy a szöveget milyen magánhangzókkal olvassák. Az értelem ugyanis lényegesen megváltozhat, ha ugyanazt a mássalhangzósort más magánhangzókkal olvassák.

Az izraelitákat így kétségtelenül olyan rendszerrel ajándékozták meg, amely századokon át kezeskedett a hagyományos vallási életformák fennmaradásáért. Ugyanakkor azonban a megdermedt forma nem adott lehetőséget új impulzusok és sugárhatások befogadására, és például az életvitel kérdéseit a tudósok véleményétől tette függővé.

A héber ószövetséget gyakran fordították más nyelvekre. A legjelentősebb többek között a Szeptuaginta, mely i.e. 200 körül keletkezett, meg a latin Vulgata (Hieronimusz) az i.sz. 400 körüli időkből. Német fordítását Luther Márton a Vulgata és az első nyomtatásban megjelent héber Biblia alapján készítette.

A fordítás, minden fordítás, nem csak valami szavaknak más nyelvre való átváltását jelenti, hanem a gyakorlatát és nagy nyelvalkotó képességet feltételez. Ezzel kapcsolatban azt írja Luther: „Aki németül akar beszélni, az ne a héber szavak szerint járjon el, hanem arra ügyeljen, ha érti a héber embert, hogy a beszéd értelmét fogja fel. Aztán azt kell meggondolnia, hogyan is beszél a német ember ilyen esetben? Ha pedig megtalálta az illő szavakat, akkor felejtse el a hébert, és mondja meg szabadon a szavak értelmét a lehető legjobb németséggel.”

Azt lehet tehát megállapítani, hogy az eredeti Szentírás szellemét és szövegét – ez mind az ószövetségre, mind pedig az újszövetségre is vonatkozik – időnként át kellett alakítani, hogy más nyelven érthető legyen. Nyílt kérdés, hogy a mindenkori fordító mennyit volt képes felfogni a szelleméből. Még azok a kérdések is tisztázatlanok, hogy milyen és mennyi szándékos változtatással avatkoztak be a Biblia szövegeibe, és hogy a kánonba felvett iratok teljesek-e egyáltalán. A következőkben megkíséreljük ezt megvizsgálni az újszövetség fejlődése alapján.

Az ószövetség és az újszövetség jellegének összehasonlításával kapcsolatban azt olvassuk „A Gnózis jelenlegi megnyilatkozása” című könyvben: „A dialektikus szükségességek hagyatéka, testamentuma mellett, mely a törvényt magyarázván azt mondja: Engedelmeskedj a törvénynek, vagy erőszakot alkalmazunk, ott áll egy új szövetség, új-testamentum, a gnosztikus lehetőségek hagyománya. Lehetetlen, hogy az élet értelme a börtönben maradásunk lenne. Aki ezt belátja, és képes lesz felállni a szükségességek mellől, az kiemelkedik, ugyanabban a pillanatban elhagyja a Mózes féle seregek vallásosságát. Lezárja az ószövetséget, mely a maga módján és idejében helyes ugyan, és félreteszi egy ujjongó kiáltással, a megszabadulás erőteles érzésével. Kilép a haragvilágból, a dialektikából a Gnózis szeretetvilágába, az új életterületre. Ez a lehetősége mindenkinek megvan. Ezért mondja joggal Böhme Jakab: „Isten támadása a Krisztussal a haragvilág szívéig ért el”. Ez nem azért történik, hogy erőszakkal hajkurásszanak minket, hanem a Krisztus azért támad meg, hogy az ő szeretetvilágába emeljen fel minket. A törvény igája alatti élettől csak akkor búcsúzhatunk el, ha teljesen a Gnózishoz fordulunk.

Van két általános, elektromágneses rendszer, melyek hatnak egymásra. Joggal nevezhetjük őket a régi törvénynek és az új törvénynek, az ószövetségnek és az újszövetségnek.”

Azt látjuk tehát, hogy a két „szövetség” képében nem csak két tan áll egymással szemben, hanem itt két elektromágneses térről van szó, melyek hatnak egymásra. Mégpedig az új törvény dirigálja a régit, vagyis a Krisztussugárzás megtámadta a harag világát. A gnosztikus mágneses tér dirigálja a dialektikus mágneses teret. Ha a dialektikához fordulunk, akkor a dialektika törvényeinek kell alávetnünk magunkat. Ekkor szinte zárt térben ülünk, melyet minden oldalról körülvesz a Gnózis. Ebből a zárt térből csak akkor szabadulhatunk ki, ha az új sugárhatáshoz fordulunk.

Hogyan fejlődött tehát az „újszövetség” történelmileg? Időszámításunk után 50 és 150 között keletkezett az első Jeruzsálemi keresztény közösségek feljegyzéseiből. Ezek a közösségek még zsidó-keresztények voltak. Az apostolok prédikációi a zsinagógákban elérték az arameusul beszélő lakosokat is meg a szétszórtan élő közösségből jövő zsidókat is, akik főleg görögül beszéltek. A héber zsidók szigorúan a törvényhez és az imaszabályokhoz igazodtak. Nem sikerült megnyitni magukat Krisztus tanának sugárhatásaival szemben. Így nemsokára ellentétbe kerültek a görögül beszélő zsidókkal. Mivel így a zsidó közösségek intézményeiben nem lehetett tovább tevékenykedni, egyenesen a nem zsidó lakossághoz fordultak a Közel-Kelet többi országaiban is. Ekkor mozgalmas térítő tevékenység kezdődött a Földközi-tenger környékének keleti területein. Az értekezés nyelve főleg a görög volt. Így a négy evangéliumot és az újszövetség leveleit is görögül írták meg i.sz. első százada folyamán. Ránk maradt ugyan az újszövetség jónéhány kézirata, de nem tudni, hogy ezek az apostoli iratok eredeti szövegét tartalmazzák-e, vagy pedig már a hívők által lektorált szövegek leírásairól van szó.

Gnosztikus befolyások, melyek a korai keresztényeknél a 2. században belső krízist okoztak, végül is alulmaradtak egy ókatolikus egyház egyesülésénél. Miután a 4. században a kereszténységet a római birodalom állami vallásának proklamálták, az evangéliumok ősszövegeit átdolgozták és számtalan változtatást eszközöltek ki bennük.

„A tökéletes élet evangéliuma” című könyv előszavában az evangéliumok keletkezéséhez Detlef Nielsen vallástörténészt idézik:

„Az egyház és a legtöbb laikus keresztény számára a Biblia tömör egységet képez, isteni, szinte mennyből aláhullott könyvet, mely pontatlanság nélkül maradéktalanul arról a vallásról tanúskodik, amelyet Jézus hozott nekünk. Protestáns teológusok és művelt laikusok azonban tudják, hogy itt a különböző, részben ellentmondó iratok tarka sokaságával van dolgunk, melyek körülbelül egy évszázados időszakban keletkeztek… A 27 iratot tartalmazó kánonba, melyet az akkori egyház összeállított és később a mi újszövetségünket képezte, nem csak egyet, hanem négy evangéliumot is felvettek. Egységüket azzal próbálták alátámasztani, hogy mindet hiteles Jézus-hagyatéknak mondták, melyek egymást kiegészítik, s holott szembetűnően különböznek, mégis az egyetlen helyes evangéliumot adják.

Ennek érdekében az evangéliumokat terjedelmes egységesítő folyamatnak vetették alá. Először az evangélumok kéziratait javítgatták kihagyásokkal és hozzá fűzésekkel, hogy egymásra hangolják őket. Amikor így egy használható szöveget kaptak, az egész egyházi magyarázóképességet az egységesítés szolgálatába állították, hogy egyetlen evangéliumot teremtsenek.”

Ezután hadat üzentek minden régi iratnak, dühösen harcolni kezdtek minden olyan szöveg ellen, amelyet az egyház nem kanonizált az ószövetségben vagy az újszövetségben. Miután a kánon elkészült, az írások nagy részét megsemmisítették, hogy egységesebb képet kaphassanak. A különböző zsinatokon, például Niceában 325-ben az eredeti szövegeken tovább változtattak. Az újramegtestesülés, a reinkarnáció tanát különösen Jusztiniánusz keletrómai császár (527-565) szorgalmazására törölték.

Számunkra, a Szellemi Iskola tanulói számára a Biblia szövegének tanulmányozásánál ajánlatos lesz bizonyos elővigyázatossággal eljárni. Nem szabad mindent szó szerint venni. Akinek viszont megvan a megkülönböztető képessége, az a megcsonkított szövegekben és hiányos fordításokban is meg tud érezni valamit az eredeti szellemből. Hogy ezzel kapcsolatban alaposabb ismeretekhez juthassunk, ahhoz jó lesz néhány olyan irattal foglalkozni, amelyeket nem vettek fel a bibliai kánonba.

Itt az újszövetség apokrif iratai mellett mindenekelőtt a Pistis Sophiára kelt utalnunk. Egy másik terjedelmes szöveggyűjtemény a gnosztikus iratoknak az utóbbi időkben hozzáférhetővé vált Nag Hammadi lelete, mely többek közölt Tamás és Fülöp evangéliumát, János apokrifonját, valamint az Igazság Evangéliumát és az Egyiptomi Evangéliumot tartalmazza. Itt sokkal régebbi szövegek kopt fordításairól van szó.

Mielőtt azonban felkerekedünk, hogy megkeressük a megfelelő irodalmat, világossá kell tennünk, hogy mit jelent nekünk ezeknek az evangéliumoknak, az ismert bibliaiaknak vagy az abból hiányzóknak az olvasása. Mert itt semmiképpen sem történelmi vagy irodalmi tudás halmozásáról van szó.

„Az eljövendő új ember” című könyvnek „A szabadság élő evangéliuma” fejezetéből megtudjuk, hogy az egyetlen evangéliumnak a szívünkbe kell belevésődnie. Az evangéliumok szövegei a különböző létállapotokat az út, az Ösvény különböző fokozatainak ábrázolják:

  1. János születése: az első kapcsolat a megszabadító világossággal; a szabadság előíze.
  2. János prófétasága: belépés a szolgálat szabadságába;
  3. János keresztelő lesz: a szabadsággal való alapvető egyesülés.

Csakis így tapasztalhatjuk az élő evangéliumot.

Hogy minekünk, tanulóknak mit jelent a Biblia, azt „A modern rózsakereszt elemi filozófiája” egyik szakasza fejezi ki találóan: „A rózsakeresztesek a Bibliát az élet összefoglalt tankönyvének veszik. Klasszikus elődeink tanúskodnak a Confessio Fraternitatisban: Azok hasonlítanak ránk legjobban és azok állnak hozzánk belsőleg legközelebb, akik a Bibliát életük irányítójává, tanulmányaik végösszegévé és a világ összefoglalásává teszik. A Bibliát mi az Egyetemes Tan képviselőjének látjuk. Ezért fekszik a szent könyv felütve a templomainkban. A Biblia képezi templomaink egyik szellemi fókuszát. Ez a közlés elegendő lesz annak kimutatására, hogy ennek a könyvnek milyen értéket tulajdonítunk. Jó lesz azonban ezen kívül megkeresni a választ arra a kérdésre, hogy ez a tisztelet min alapul. Ez aktuális kérdés, mert a Bibliát nagyon sokan szeretnék megérteni, de nem képesek, mégpedig különböző okokból:

  1. a modem és a történelmi-materialista kritika létezése és befolyása miatt;
  2. a káosz miatt, ami a hívők gondolkodásában és érzelmeiben keletkezett a Biblia olvasásakor értetlenségük és félreértéseik miatt.
  3. a teológusok beállítottsága miatt;
  4. az eredeti bibliaszövegek vétkes megcsonkítása miatt.”

Ez a könyv egy másik fejezetben azt mondja: „A rózsakeresztesek tanítása szerint, holott a Biblia, különösen az ószövetség, jó példa arra, hogyan élhetnek vissza a sötét hatalmak minden időkben rendkívül ravasz módon hamisítások és hazugságok segítségével a legmagasztosabb isteni igazságokkal is, ez a könyv bölcsessége érinthetetlen lényegével az Egyetemes Tannak egy jelensége. A Biblia tehát nem maga az Egyetemes Tan, hanem Isten élő igazságának a tanúbizonysága.

A Confessio Fraternitatis azt mondja: „Az Egyetemes Tan leereszkedett Ádámmal annak bukásakor”, ezzel a mentő Istenerőre utalván, mely a Szentlélek képében mutatkozik meg. Ez a Szentlélek a különböző korszakokban a legkülönbözőbb módon jelentkezett a szent írásokban. A szent könyvek az igazság ruháját képezik, úgyszólván engedmények a dialektikának a bukott emberiség érdekében, s emiatt, ebben az alakban részesülünk a Szentlélekben.

A ruhát a legkülönbözőbb módon meg lehel gyalázni, s ezt az idők folyamán gyakran meg is tették. A ruha által takart lényeget azonban nem lehetett megbolygatni, ahhoz nem lehetett bűnös kézzel hozzájutni. És csakis ez a fontos. Ahogyan egy embernek is meg lehet támadni a megjelenési formáját, de a szellemi birtoka, amit kisugároz, az érinthetetlen.”

Később pedig: „A Bibliát persze lehet kultuszkönyvnek is venni, ahogyan bármely érdekes könyvet, műtárgyat vagy bizonyos tudományt is lehet valami kultúra alapjává lenni. Az ilyen alapnak és az erre épülő kultúrának azonban sohasem lehetnek megváltó esélyei. Mi tehát abszolút ellenezzük a Biblia szokásos, ismeretes használatbavételét, mindenekelőtt népszerű használatát ezoterikus társaságokban, ahol tetszés szerint mindent a Bibliával akarnak megmagyarázni és abból tanítani, mintha annak szövege gyúrható lenne, mint a viasz.

A Bibliát csak a Szellemi Iskola segítségével lehet megtanulni megérteni, s csak azok érthetik meg, akik szellemi oktatásban részesültek, vagyis akiket a szellem oktat. Ilyen oktatást pedig kizárólagosan egy teljes mértékű életmegváltoztatás alapján lehet kapni a Szellemi Iskola szabályai szerint, méghozzá bármiféle közvetítő nélkül Isten és az ember között, vagyis mindenféle egyházi hierarchia és papság nélkül. Csakis így lehet áthatolni az élő igazsághoz… A Biblia így lesz „tanulmányaink végösszege”, az az eszköz, az a fókusz, amelynek segítségével közeledni lehet az élő igazsághoz.

A Szentlélek nem csak megjelenteti a Szentírást, hanem kiküldi szent szolgáit is, hogy az embert személytelenül, személyes kapcsolat nélkül ráébresszék, hogyan teheti magát képessé a Szentírás független olvasására a közvetlen megértés megvilágosulásában.”

Összefoglalván megállapíthatjuk: amit a Szellemi Iskolában Egyetemes Tannak nevezünk, azt semmiképpen sem lehet szavak formájában, szóban vagy írásban átruházni. A dialektikus természethez a Gnózis szóval és írással közeledik ugyan, de ezek nem tartalmazzák magát a Gnózist. Ezért nincs értelme a Biblia idézetein vitázni. „Az írás”, „a törvény”, „a tan” a világosságnak csak a fénytörése, tükröződése a mi sötétségünkben. Ahol ugyanis valami tan van, ott van viszály és ellenvélemény is, mint például a kánon miatt folytatott viták a kereszténység kezdeteiben. Ennek az eredménye pedig a még nagyobb értetlenség, még nagyobb sötétség, még nagyobb gátlás. El kell tehát felejtenünk minden bibliamagyarázatot, nehogy feloldozhatatlanul a múlthoz kössük magunkat. Az igazi, új életet kell megértenünk. Ennek pedig az a feltétele, hogy a kezeink üressé váljanak. Belül üresnek lenni azt jelenti, hogy az ember mindent maga mögött hagyott azért, hogy mindent megkaphasson.

Az asztráltest hétszeres megújítása

 

Ha a Szellemi Iskola tanulójának szívében lévő szellemszikra-atom meg lett érintve, a fejben a belátás életre lett keltve, s így a szív és a fej egysége létrejött, akkor a tanuló az első misztérium erőiből él. Szüntelen üdvrevágyásban felismeri a múlandó természet erőiből álló élet kilátástalanságát és terméketlenségét, és így egy értelmes-erkölcsös életmóddal az új életterületre hangolja magát.

Most aztán hatni kezdenek a második misztérium erői: a tanuló lépésről lépésre lebontja a régi természethez kötő kapcsolatot; ebben a folyamatban támogatják őt az őbenne fellépő új erők. Itt többek között a régi érzelemtest megtisztításáról és felszámolásáról van szó, mialatt egy új érzelemtest keletkezik.

A szellem hét sugara a lét minden területén kifejezésre jut, a bukott természetben is, s ez a hét sugár a mindenkori anyaggal és az illető létszint feltételei mellett dolgozik. Így van ez az érzések szintjén is: az érzelemtest hétszeres; a régi is, meg az új is. Azt lehetne mondani, hogy bukott érzelemtestünkben a hét sugár megtört állapotban jut kifejezésre; megtöri őket az ember énközpontúsága, önzősége, s így rezgésük lecsökken. Az új érzelemtestben töretlenül és tisztán érvényesüInek.

Vizsgáljuk meg tüzetesebben, hogyan fogy el hétszeresen a tanuló érzelemteste az ösvényen, és hogyan jelenik meg az új. Gondolatainkat e vizsgálatnál Pimander első könyvének, a Corpus Hermeticumnak 63. szakaszára alapozzuk.

„Így emelkedik az ember felfelé a szférák összekötő erején át; az első körre ráhagyja a gyarapodás és csökkenés erejét; a másodiknak otthagyja a gonoszban való jártasságot és a tehetetlenné vált ravaszságot; a harmadiknak a kívánságok hatalmát-vesztett káprázatát; a negyedik körnek az öntelt uralkodni vágyást, melyet már nem lehet kielégíteni; az ötödik körnek az istentelen elbizakodottságot és durva meggondolatlanságot; a hatodik körnek a gazdagsághoz vonzó, hatástalanná tett kötelékekét; a hetedik körnek otthagyja az állandóan csapdába ejtő hazugságokat.”

Először is állapítsuk meg, hogy ez a szöveg az ember érzelemtestét a hét bolygói szféráig, az asztrális szintbe beágyazott szerkezetnek ábrázolja. Az érzelemtest minden nézete megfelel valamelyik bolygó pályájának. Továbbá azt kell megállapítanunk, hogy ennél az érzelemvilágnál, bolygónk hétszeres szférájánál, vagyis naprendszerünknél (ebben a viszonylatban, földünket a rendszer középpontjának vévén, a nap is bolygót jelent) nem az eredeti világról van szó, hanem egy elfajult érzelemvilágról, ahogyan a mi érzelemtestünk is el van fajulva. Harmadszor pedig azt kell megállapítanunk, hogy a tanuló az érzelemvilágának hét nézetét nem azzal győzi le, hogy küzd ellene, hanem azzal, hogy elbocsátja, és egyiket a másik után visszaadja azoknak a körzeteknek, amelyekhez tartoznak. Csak ezután fog megnyilvánulni neki a „nyolcadik természet” (64. szakasz), a tiszta, meggyalázatlan, eredeti érzelemvilág, a tökéletes bolygórendszer, amelyben új érzelemteste él.

A tanuló először „a gyarapodás és csökkenés képességét” hagyja ott a régi bolygórendszernek. Érzéséletünk vizsgálatánál kiderül, hogy ez mennyire nem következetes. Egyszer ezt kívánjuk, máskor azt, az érzés, mellyel valami célra törekszünk egyszer gyenge, másszor erős, olykor teljesen el is tűnik; ingadozunk a borúlátás és derűlátás, meg a rokonszenv és ellenszenv szélsőségei között. Szóval nagyon is szeszélyes lények vagyunk, nem tudunk egyenes irányt tartani. Ezt az állapotot mi, mint tanulók, otthagyhatjuk annak a szférának, amelyhez tartozik; ez a hold-szféra. A hold dagad és csökken; az ő körzetéből jönnek a fantasztikus és rajongó érzések impulzusai, melyekből a csapongó, állandóan változó fantáziák és légvárak készülnek.

Mi lép azután a régi érzelemtest tulajdonságai helyére? Az új holdszférából jövő erők. Az új életterületen is minden ritmusosan lüktetve történik, de az egyetemes törvényekkel összhangban. Érzéserő épül, a már nem szükséges erőt pedig leadták. Ez egy harmonikus anyagcsere, harmonikus növekvés a tevékenység és nyugalom váltakozásában. Impulzusok jönnek, elvégzik a dolgukat, gyümölcsöt teremnek. Aztán visszahúzódnak. Mindig isteni törvények szolgálatában állnak, sohasem valami kielégíthetetlen ént szolgálnak.

Másodszor a tanuló a gonoszban való jártasságot és a tehetetlenné vált ravaszságot hagyja rá a bolygórendszer második szférájára, a földi merkúrra. Tudjuk, hogyan próbál énünk állandóan előnyre szert tenni. Ravaszul meglátja a másik ember védekezési módszerében a hézagot, s gonoszul abba vágja a fejszéjét, hogy a saját kívánságait kielégítse. A rászedés, a csalás, a rágaImazás, a megszólás és maróan éles kritika, félrevezetés, a víz zavarossá tétele, hogy a zavarosban halászhasson, mindez a földi asztráltest ezen tulajdonságainak a folyománya. Mennyire lezüllött az eredeti képesség, amellyel az ember összefüggéseket és arányokat ismert fel, utat és módot talált isteni impulzusok megvalósítására, értelmes beszéddel másoknak is megmutatta ezt az utat, hogy azokkal együtt kivitelezze! A tiszta intelligencia erejének, a világos és igaz beszédnek, a mértékletes meggondoltságnak a döntésben, mindig az isteni törvények szolgálatában, ezeknek kell megjelenniük az új asztráltest nézeteiként, ezek léphetnek fel újra annál, aki az isteni merkúr szférájában él.

A harmadik pályának, a harmadik körnek otthagyja a tanuló a kívánságok hatalmát vesztett káprázatát. Minket szüntelenül tárgyak, ötletek és személyek vonzanak. Ezek erős ösztönöket és kívánságokat keltenek bennünk, melyekkel szemben aztán minden küzdelem ellenére alul maradunk. Ez a természetünk lényege, melytől e jelenségek világának a keretében nem tudunk megmenekülni. Az egység azonban azzal, amire-akire vágyunk, bármilyen formában, teljes odaadással a kéjben, vagy éppenséggel bekebelezéssel sohasem valósítható meg, amíg ez az újra meg újra feloszló jelenségek szintjén marad, és amíg ennek a mi egyéni boldogságunkat és élvezetünket kell szolgálnia. Ezért csalóka minden kívánásunk, káprázat; mert azt hisszük, hogy vágyakozásunk céljával egyesülhetünk a jelenségek világában fennálló egyesedésünk, egyéniesedésünk feladása nélkül. Magunknak akarunk kielégülést és megelégedést, bárhogyan is viselkedünk, aktívan vagy passzívan. Ennek a természetnek Vénusz-asszonya azonban (középkori ábrákon csábító), csak elölről bájos és kívánatos. A háta kígyóból és viperából áll – a csalódásokból és az élvezet utáni ürességből. Az új érzelemtestnek melyik nézete lép majd a régi vénusznézet helyére? Az isteni bolygórendszer Vénusza minden teremtmény egységének és összhangjának az elve. Ez az elv lép életbe abban a tanulóban, aki teljes odaadással megnyitja magát az új életterület erőinek. Ezek képessé teszik őt arra, hogy semmit se akarjon már másoktól, hanem csendesen és feltűnés nélkül mások érdekét szolgálja. Ebben a nyugalomban minden isteni szereteterő harmóniája fog megnyilvánulni, amelyből a teremtmények élnek. A teremtmények igazi lényüknek megfelelően kerülnek viszonyba egymással és így fogják az isteni rendet megvalósítani.

A negyedik körnek, a földi napnak a tanuló otthagyja az öntelt uralkodnivágyást. Ahogyan a bolygók társaságában a nap a leghatalmasabb erő, mely pecsétjét mindegyikre rányomja, úgy az uralkodnivágyás a bukott asztráltestnek az a nézete, mely minden más tulajdonságot áthat, mindenre kihat. Az asztráltest ezen elvének a kifejezése az önfenntartásban, az érvényesülési törekvésben, az önteltségben, rátartiságban, a hírnév, a megtiszteltetés és az elismerés keresésében jelentkezik. Az önfenntartás kormányozza egész életünket, s ez képezi a felsoroltaknak a központját. Ha a tanulónak sikerülne ezt az őrajta teljes mértékben uralkodó erőt elereszteni, akkor az isteni Nap, a mindent átfogó és fenntartó szeretet ereje költözne be őhozzá. Akkor ő a világfejlődés isteni tervének tudatos munkása, munkatársa lenne, és az isteni naperőkből és naperőkkel folytathatna alkotó tevékenységet.

Az istentelen elbizakodottság és meggondolatlanság mindennapi, ismert jelenség bukott természetünkben. Kénytelenek vagyunk életünket más életek

költségén és hátrányára fenntartani és megvédeni. Emiatt érzelemtestünkben ötödik nézetként egy erőfölösleg keletkezik, amely aztán a harag formájában robban ki, vagy az elbizakodottság formájában vezetődik le, ha a másik ember gyengesége vagy birtoka izgat minket, vagy a kritizálásban és gúnyolódásban, ha társadalmi vagy egyéni fölényünket akarjuk érvényesíteni, magunkat előtérbe helyezni. Ez a brutalitás, félelem és elbizakodottság a földi Mars szférájából ered; ez okoz minden kis és nagy háborút. Ezt a földi Mars szférájának kell visszaadni, hogy egy új Mars, egy megrendíthetetlen, mégis szelíd bátorság, egy új akarat kezdhessen hatni, mely az isteni bolygói szférák törvényét valósítja meg bármiféle eltérés nélkül.

Jupiter annak a szférának a jelképe, amelyben a gazdagsághoz, a birtokhoz vonzó kötöttség lakozik. Ennek a körnek, ennek a pályának adja át a tanuló érzelemtestének azt a nézetét, amely a javak és energiák gyűjtéséről és felhalmozásáról gondoskodik. Itt semmiképpen sem csakis anyagi javakról, anyagi gazdagságról van szó. Ide tartozik az az ösztön is, mely a sok tudás szerzésére, felhalmozására késztet, vagy az érzésekben, ötletekben és luxusban való dőzsölésre ösztönöz, ha az ember a világ szépségeivel és pompájával veszi körül magát, meg a hajlam, hogy erkölcsi vagy értelmi minőségei fényeskedésénél napozzon. A jupiterembernek, akinél az asztráltest ezen képessége van túlsúlyban, gyakran hatalmas személyes kisugárzása van, vagyis „személyiség”. A javakhoz vagy gazdagsághoz kötő ösztönnek két oldala van. Az egyiket kapzsiságnak nevezhetnénk, ez a gyűjtő és megtartó. A másik ennek az ellenléte, a tékozlás. A tékozló is a javakhoz kötöző ösztön foglya. Ez annak a bőségnek a mámora, mely nem az emberhez áramlik, hanem tőle elfolyik. Kincseihez vonzó kötöttségét a jupiterember nagyon nehezen tudja leadni az asztrálvilág megfelelő szférájának. Ha azonban ez sikerül neki, akkor a láthatáron új Jupiter kel fel számára. A tanulót akkor a Gnózis bősége árasztja el. Ekkor mindennek új értelme lesz, a világ eseményeinek minden részlete értelmet kap Isten tervében. A tanuló felismeri ezt az értelmet új bölcsességben, és teljesíti Isten tervét a most már rendelkezésére álló erők bőségében. Eszmei, anyagi, személyes és kollektív javakat teljesen az emberfejlődés nagy művének szolgálatában vet be.

Végül is és hetedszer aztán a tanuló Szaturnusz bolygói pályájának adja az állandóan csapdába ejtő hazugságokat. Minden embernek meg kell nyilatkoznia mások szemében ilyennek vagy olyannak tűnik. De éppenséggel kibírhatatlan lenne, ha minden ember leplezetlenül megnyilvánítaná, ami a földi hold-, merkúr-, vénusz-, nap-, mars- és jupitererők formájában rejlik benne és megnyilatkozásra tolakszik. Társadalmi élet így lehetetlen lenne. Ezért keletkezett az udvariasság, a társadalmi hazugság, a képmutatás. Az emberek az álarcok sokasága mögött élnek a látszatban – így kell élniük. Mindenki tudja ezt a másikról, ezért általánosan szokásos a bizalmatlanság, és az „emberismeret” művészetét, az álarcokmögépillantást tanítják is és szorgalmasan gyakorolják. Megtörténhet, hogy az ember szokásból lassanként megkristályosodik álarcai mögött, s ezt tartja aztán igazi lényének. A többiek megerősítik őt ebben a látszatban, s végül így válnak mindannyian hazugságaik foglyává. Az új Szaturnusz viszont egy olyan érzelemtestet nyilvánítana meg, mely mindenben összhangban van az isteni törvényekkel.

Az ember világos és átlátszó lenne, mint a tiszta víz, amelyben lelátni az aljáig. Tartalmát és formáját illetően az egyetlen igazság lenne.

Pimander könyvének szerzője az érzelemtest lebontásának ábrázolására olyan sorrendet választott, mely a naprendszer bolygói sorrendjének felel meg belülről kifelé. A holddal kezdi, mert a geocentrikus (földközpontú) világnézetben ez van a földhöz a legközelebb. A nap azon a helyen van, amelyet a heliocentrikus (napközpontú) világnézetben a föld foglal el, ha világosabbá akarjuk tenni, hogy minek kell lejátszódnia az asztráltestünkben, ha a tökéletes önátadás útjára akarunk térni, akkor más sorrendet is választhatunk, mely a folyamatok belső logikájának felel meg. Kíséreljük meg a lehető legpontosabban elképzelni, hogyan működik az új asztráltest. Így megkapjuk az út célját, és ugyanakkor mércénk is lesz annak megállapítására, hogy mennyiben tér el a régi földi asztráltest az újtól, mely aztán az isteni világtörvények alapján működik.

Képzeljük el tehát; az új asztráltest a világmindenség erejéből él, az egyetemes szeretetből, az isteni Napból, mely mozgatja és minden képességét meghatározza. A bukott asztráltestet az egyetemes szeretet helyett az önfenntartás ereje hatja át és uralja. Az egyetemes szeretetnek az önfenntartással való kiszorítása pedig éppenséggel a bukás oka és kezdete.

Az új asztráltestben második lépésként az eredeti erő világossággá, vagyis érzéssé és észleléssé változik, és előkészül az egész rendszerben, szerkezetben végzendő munkára. A világosságerők elosztása ütemesen megy végbe a felvétel és leadás ritmusos váltakozásában: az isteni Hold.

A bukott asztráltestben az eredeti isteni erők ,az énközpontúság miatt kívánságokká és érzésekké hajlanak el az önfenntartás szolgálatában. A hangulatok és szeszélyek, a jókedv és levertség rendezetlen hullámzása keletkezik.

A harmadik lépésnél a világosság meleggé változik, mely kiáramlik a környezetbe, mégpedig pontosan egyrészt az isteni törvényekre hangolva, másrészt a környezet igényeinek és feltételeinek megfelelően. Kialakul a gnosztikus mágiára, az intelligens beszédre való képesség. Ez a beszéd aztán megnevezi az éppen szükségest és megindítja azt az erőre és világosságra támaszkodva: az isteni Merkúr.

Ehelyett a bukott asztrál testben egy alacsony, önfenntartásra irányuló ravasz ész áll.

Az erő, a világosság már a környezetet fogja szolgálni megváltoztathatatlan odaadással. Ez a tökéletes asztráltest negyedik működése: az isteni Vénusz. Az új asztráltestből harmonikus nyugalom árad mely a környezet minden rendetlenségét új, tiszta melódiára hangolja.

Ehelyett az erős, türelmes odaadás helyett, mely minden lény egységéhez vezet Istenben, habár minden lény megtartja a saját hangját, a bukott asztráltest az egységet kéj és élvezet formájában keresi a lények összekeverésével és feloszlatásával.

A minden lénnyel szembeni odaadás ellenhatásaként az új asztráltesthez ezeknek a lényeknek a lényege áramlik oda gazdagságul. Aki ad, és nyitva áll másokkal szemben, az megkapja a lét bőségét és a világ minden bölcsességét. Minden erő és rezgés összesereglik nála állandó összetartóerőben, feltárja neki a titkait és érzékét az Egész egységességével kapcsolatban. És a bölcsességnek ebből a bőségéből merítve dolgozik ez az ember, hogy a bőséget megsokszorozza: az isteni Jupiter.

A bukott asztráltestben lévő ember viszont visszaél a képességek bőségével a saját felmagasztalása érdekében az erők terméketlen összegyűjtésével, vagy az értelmetlen pocsékolásával.

Mindehhez az odaadásban és az erők gazdagságában az isteni törvények megvalósítása érdekében végzett munkához az életerők helyes mennyiségére és a munkásnak a feladatával szemben tanúsított hűségére van szükség. Megrendíthetetlen bátorságra van szüksége és állhatatosságra, hogy feladatát minden körülmények között betölthesse. Erről a mennyiségről és az állandóságról gondoskodik az isteni Mars.

A bukott asztráltestben a hűség és bátorság képessége agresszív, támadó érvényesülési akaratként jelenik meg, ha a saját tervet és kívánságot valami keresztezi, vagy gúnyosan, fölényesen játszik a másikkal, ha az életerő és energiatöbblettel nem tud mit kezdeni.

Az asztráltestnek mindezen képességei megnyilatkoznak az anyagban, látható cselekvésben és mozgásban, mely alakot ölt. Ha a képességek az isteni természetből valók, akkor a megnyilvánuló mozgás az isteni renddel van összhangban, igazságban, jóságban és igazságosságban: az isteni Szaturnusz.

A bukott érzelemtestnél ellenben minden képesség az önfenntartás szolgálatában áll. Az keletkező mozgásnak összeütközéshez, torlódáshoz és rendetlenséghez, igazságtalansághoz és megkövesedéshez kell vezetnie, amelyet aztán újra össze kell törni. Mivel az ember kénytelen igazi földi lényét rejtegetni, álarcokat és hazugságokat használ, amelyek aztán egyre mélyebbre nyomják őt az igaztalanságba.

Jó lenne, ha ezeknek az ismereteknek és tényeknek az lenne az eredménye, hogy lassanként minden tanuló átadná elromlott érzelemteste nézeteit az elromlott természet szféráinak, hogy új asztráltest keletkezhessen, mely újra a hétszeres egyetemes szeretetből, a Hétszellem töretlen sugaraiból, az isteni Naprendszer erőiből él. Amikor Pál a korinthusbelieknek írt első levél 13. részében a szeretet himnuszát zengi, akkor az új, ugyanakkor eredeti, a szeretet által mozgatott asztráltestet írja le, s amikor felsorolja, hogy a szeretet mi nem, akkor elutasítja a földi természet bukott asztráltestét. Így kezdi: „A szeretet hosszútűrő, kegyes”. Ezután egy sor negatív meghatározás következik. Ezeket esetleg az asztráltest hét nézetéhez sorolhatnánk.

  1. A szeretet nem irigykedik: nem akar parancsolgatni, senkire sem akar ráerőszakolni valamit, mindenekelőtt a saját szempontját és a saját meggyőződését nem; hanem önmagában nyugszik, másokat tisztel, és hagyja a saját fejlődésüket érvényesülni (Nap).
  2. Nem kérkedik: nem zaklatja környezetét a szeszélyeivel, hanem mindent és mindenkit átölel és beburkol az egyre fokozódó együttérzéssel (Hold).
  3. Nem fuvalkodik fel: nem henceg, nem helyezi magát mások fölé rosszakaratú kritikával, hanem belátással és türelmesen az ésszerűt és szükségeset cselekszi (Merkúr).
  4. Nem cselekszik éktelenül: nem makacs, nem rideg és elutasító, hanem mindenre fogékony tele odaadással és alkalmazkodással (Vénusz).
  5. Nem keresi a maga hasznát: nem ragad magához mohón javakat, hanem közöl, kioszt a bőségéből, öröméből és hálájából (Jupiter).
  6. Nem keseredik el, és nem rója fel a gonoszt: nem haragszik meg ha csalódik, és nem ismer bosszúvágyat, hanem szelíden és állhatatosan hű marad a feladatához (Mars).
  7. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal: nem örül, ha a tartalom és az alak, a lény és a kifejezése nem egyezik meg, nem áll érdekében a zűrzavar, és nem veszi körül magát hamissággal és látszattal, hanem az igazságot szereti (Szaturnusz).

Aki az új asztráltestből él, az maga a szeretet lett. Az „mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr”.

Az univerzális Gnózis

XV. Gecsemán csodás kertje

 

Ha mindent meggondol, amit a Gnózisról mondtunk Önnek, akkor tudja, hogy az evangélium beavatási misztériumnak tekinthető. A szent beszédnél, a szent írásnál nem történelmi hírekről van szó, hanem annak az embernek nagyon is jelenkori jellemzéséről, aki a felfelé vezető ösvényre törekszik.

Az evangélium, mint az Egyetemes Tan egyik megjelenési formája, mindig új, és a tanulót nagyon is aktuális dolog követelményei elé állítja. Ha az evangéliumot így vizsgáljuk, akkor újra meg tudjuk magunkat szabadítani a múlt béklyóitól, melyekben embertársaink sínylődnek, akik vélt történelemre tekintenek vissza, erről prédikálva, zenélve és énekelve érzelmesen nyilatkoznak, anélkül, hogy valamit is megértenének belőle. Mi viszont új, gnosztikus alapon foglalkozunk ezekkel a dolgokkal, s ezen az úton vezetjük egymást az olajfák hegyére, Gecsemán kertjébe, s reméljük és imádkozunk, hogy lélekben és igazságban megértjük egymást (Máté 26, 36-46).

A keresztény beavató misztérium nagyon különös, és rendkívüli történés. A folyamatoknak olyan sorozata, amit a laikus egyáltalán nem tud megérteni, mert a megértéshez a szent, egyetemes tudomány ismeretére van szükség. Akit a hét megszabadító cselekedet hétszeres kötelével a magasba húztak, az részesül abban a kegyelemben, hogy ezeket a folyamatokat megérthesse.

Mielőtt a narancsszínű rózsa kibontakoztathatná szirmait a napfényben, gyökereivel fel kell törnie a föld rögét, hogy megszerezhesse a szükséges táplálékot. Az új, igaz, eredeti élet dolgait csak annak megfelelő tudattal lehet felfogni. Akinek ez a tudata nincs meg, az látván nem lát és hallván nem hall. Senki és semmi sem segíthet rajta, mert egyszerűen hiányzik az érzékszerve, amivel tapasztalathoz juthatna.

Ezért beszélünk egyrészt dialektikus tudatról, másrészt gnosztikus tudatról, és két, teljesen különböző embertípusról, melyek nem csak szellemileg és erkölcsileg, hanem testileg is különböznek egymástól – egészen másak. A két típus között egy bizonyos pillanattól kezdve olyan alapvető lesz a különbség, hogy végül már nem élhetnek ugyanabban a világban. Saját élettérre, lélegzőtérre, rezgési térségre lesz szükségük. Így látjuk, hogy a világtörténelem folyamán a földi embertípust időnként elválasztják az új életmező emberétől. Válaszfal keletkezik „a juhok és a kecskék” között, az igazak és az igaztalanok között, ahogyan a szent beszéd fejezi ki.

Hadd ecseteljük a helyzetet mégegyszer.

A bukott emberiség birodalmának egy új megnyilvánulási napján az ebben az időpontban még eléggé egyöntetű embertípust a Krisztus-hierarchia elkezdi felvenni egy regenerálási folyamatba, s mintegy megtámadja az embereket. A hierarchia ebben a folyamatban többek között az emberek emlékezetének elemeire hat, amelyek sok embernek még megvannak. A munka folyamán egyre több ember reagál erre; egyesek pozitívan, mások negatívan, vagyis ellenkező értelemben. Semleges álláspont, helybenállás nem lehetséges, s így logikus, hogy a folyamat végül szellemi és természettudományos krízishez vezet, a két, egymástól eltávolodó embertípus történelmi és végleges elválásához.

Ha itt optimisztikusan két félről beszélhetünk, akkor azt mondhatjuk, hogy az emberiség egyik fele megmarad megszokott természetrendjében, ennek minden következményével; a másik fele bemegy egy új életterületre, amelyet a Krisztushierarchia kozmikusan, légkörileg és szellemileg elkészített. Ennek a már nagyon sokszor megtörtént elválasztásnak a történelmi-természettudományos következményei újra meg újra megmutatták, hogy az emberiségnek a földi Földbe kapaszkodó fele mindig is „rossz lóra fogadott”.

Az emberiség most is közeledik egy ilyen történelmi elválasztáshoz, és most is (ez világosan felismerhető) két tudati állapotról beszélnek. Így elkerülhetetlen a nyelvek összezavarodása. Ez az összezavarodás nagyon sajnálatos, mert jó lenne, ha az emberiség megértené azt a nyelvet, amivel fel lehetne húzni az új életterületre. A nyelvek összezavarodása másrészt azt is bizonyítja, hogy a Krisztushierarchia nem dolgozott hiába. A két embertípus szemben áll egymással. Már nem értik egymást, s ez magától értetődik.

A választóvonal látszólag találomra szeli át az emberiséget. Gyakran családokon, csoportokon megy át, a két félt ellenállhatatlanul széjjelterelve. Napjainkat is ilyen meghasonlás jellemzi. Bizonyos mértékben sajnálatos ez, tragikus; mégis – egy nagy változás jele. Ezt az élet minden területén megtalálhatjuk.

Ha a példa kedvéért azt veszem, hogy én az elválasztott embertípushoz tartozom, Ön viszont nem, akkor minden szó, beszélgetés, filozofálás vagy vita teljesen fölösleges; annyira haladt már a hasadás. Akkor inkább menjen mindenki útjára, jólnevelten és barátságosan, azt mondva: inkább ne idegesítsük egymást – hagyjon békében. Akkor az olyan munka, amilyet a Rózsakereszt iskolája végez, teljesen befejeződne.

A helyzet azonban az, hogy korszakunkban ideiglenesen egy egyre csökkenő számú, harmadik embercsoport is van, amelyikről azt lehetne mondani, hogy sem ez, sem az, nem pozitív és nem negatív, „sem hideg, sem hév”. Az ilyen típusú embernek értelmileg művelt emlékezése van, ennek megfelelően vesz részt a dolgokban, és bizonyos fokig meg tudja érteni az új életmező dolgait. De ez az ember még nem választott véglegesen, nem vont le egyetlen következtetést sem, s így lábát még nem tette az ösvényre.

Ez a típus ebben a világban két irányból lesz megérintve: a Krisztushierarchia részéről, hogy alapvetően és szerkezetileg új életbe vezessék – és az ellenfél, a „vádoló” részéről, hogy ezt az esetleges elmenést megakadályozzák, és az embert a földi természethez láncolják. A harmadik típust tehát egy ideiglenesen létező csoport képezi, amelyiknél még nincsen eldöntve, hogy az új természethez, vagy a régihez fog-e tartozni. Hogy ez a csoport aránylag kicsi, az azt bizonyítja, hogy a történelmi változáshoz már nagyon közel jutottunk.

Óva kell Önt intenünk érzéki és értelmi életétől, mert ezek a létállapotok semmi valódi értéket sem képviselnek a megszabadulás értelmében. Ezek csak valami megtévesztő deszkadarabok, amelyeken az Ön biológiai élete libeg a hullámokon, valami csápok, melyekkel, mint a bogarak, környezetünket tapogatjuk. Ha az új élet dolgait el tudjuk képzelni, vagy meg is értjük, az még egyáltalán nem jelenti azt, hogy már részt is veszünk ebben az új életben. A biológiai misztikához és biológiai értelemhez való ragaszkodás a legnagyobb mértékű önámítás. Ha Ön ebben megegyezik velünk, akkor eléggé felkészültünk a Gecsemán csodás kertjéhez való közeledésre.

Ha Gecsemán történetét felületesen olvassuk, az a benyomásunk, hogy itt világosan tudathasadást ábrázolnak: az egyik oldalon a szenvedő Jézus, a másikon a nem-értő, sőt alvó tanítványok.

Ez a benyomás teljesen helytelen. A gecsemán-tragédia az evangéliumban vázolt beavatási misztériumnak egy bizonyos fázisa. A beavatási rejtélynek hét fázisa van. Ezt a hét fázist az újjászületés szent tudománya a következőképpen határozza meg:

(1.) az áttörés folyamata, a bűntudat folyamata, amit Keresztelő János misztériuma képvisel;

(2.) az őspránai világosság leáramlásának folyamata, a mennyei sugárzásnak a földi természet emberével való kapcsolata, ez „Jézus születése az istállóban”;

(3.) a misztikus és filozófiai kölcsönhatás a Szentlélek és a személyiség között. Ezt nevezik Jézus földön-járásának.

Hogy ezt a folyamatot végleges, teljes siker koronázhassa, ahhoz a

(4.) fázist a tizenkét tanítvány elhívásának nevezhetjük. Jézus felhívja és birtokába veszi a dialektikus ember tizenkét erejét, vagy a dialektikus lélek tizenkét sugarát, amit a földi templom tizenkét szent kenyerének is neveznek. A tizenkét agyideg ez, a hétszer hét plexussal. Ha a mikrokozmoszban a jézusember birtokába veszi a személyiségrendszer tizenkét erejét, ha ezeket ellenőrizni tudja, akkor a földi természet sorsa meg van pecsételve.

Ugyanezt a folyamatot jelöli Artúr király és asztaltársasága tizenkét lovagjának legendája. A mennyei, ami nem ebből a világból való, kapcsolatot teremt, asztaltársaságot képez a földivel, ami nagyon is ebből a világból való. Az ilyen asztaltársaságban emiatt mindig jelen van az alapvető összeütközés, egy Júdás, egy Mordred is. Az elszakadás, a törés kifejlődése tehát természetes és szükségszerű. Az Istenit, a mennyeit nem lehet összeegyeztetni a dialektikussal, harmónia itt lehetetlen. A földinek az a szándéka, hogy hatáskörébe vonja a mennyeit, megkísérli a mennyeit a saját szolgálatába állítani, míg a mennyei a dialektikusnak a teljes felszámolására, megszüntetésére törekszik.

A két ellenfél célratörő módszerei teljesen alkalmazkodnak egymáshoz. A földi a hatáskörébe akarja vonni a mennyeit, a mennyei tehát fogságba ejteti magát a földivel, azzal a figyelmeztetéssel, hogy „az én birodalmam nem ebből a világból való”. A mennyei természetnek az ilyen áldozata miatt a földi természetnek el kell pusztulnia.

A dialektikus életterület tizenkét nézetének a Jézushoz-kapcsolása után így a Krisztus-tragédia (5.) fázisa következik: az áldozati fázis. Ez a fázis persze, a Jézus-áldozat, csakis annál a tanulónál, csakis abban a tanulóban megy végbe, aki az útján már áthaladt szenteltetési folyamatának mind az öt előbbi fokozatán. Ez csak azzal a tanulóval történik meg, aki a megszabadító cselekedetek ösvényén jár.

Az a nézet, hogy Jézus, az Úr, 2000 évvel ezelőtt, valahol Palesztinában, egyszeri áldozatával a keresztfán, az emberiség minden bűnét, minden fej és szív bűnét lerótta, hogy Jézus, az Úr, bűneinktől megváltott minket és megfizetett értünk, ahogyan a Heidelbergi Katekizmus mondja, az egy borzasztó tévedés, sőt megtévesztés. Az egy hagyományos szörnyűség, a régi egyház által becsempészett tévtan. Emiatt a tévtan miatt süllyedt le az egyház mai tehetetlenségére és vált karikatúrává.

Ennek az egyszeri áldozatnak Önben kell megtörténnie, s az átok fája, a kereszt, az Ön dialektikus testisége! Golgota pedig a „koponya helye”, ahol a keresztrefeszítési folyamat, a beavató misztérium

(6.) fázisa kezdődik és végződik, hogy a

(7.) fázis, a feltámadási misztérium beteljesedhessen.

Amikor az evangélium azt mondja, hogy „valamely lélek Jézust testben megjelent Krisztusnak vallja, az Istentől van; és valamely lélek nem vallja Jézust a testben megjelent Krisztusnak, nincsen az Istentől”, akkor ezt jól kell értenünk. Ez olyan józan, felrázó, tárgyilagos kijelentés, hogy csodálatos, hogy olyan kevesen tudják megérteni.

Ha a tanuló a Jézussal való kapcsolatot, a Jézusáldozatot, az ötödik fázist a testben tapasztalja, a saját testében éli át, akkor Istentől van, akkor Istenben van. Ha ezt a testében átélheti, vallhatja, akkor a Gnózisban van; ebben a testben való áldozatban fejlődik ki a feltámadás.

És tökéletesen logikus, hogy aki ezt még nem vallhatja, aki ezt még nem tudja átélni, az nem Istentől van. Az ilyen ember „Istent” csak szóképnek ismeri, hangképnek, határozatlan fogalomnak.

Amikor Pál azt mondja, hogy „mi pedig valljuk (vagyis tapasztaljuk), hogy Jézus a testben megjelent”, akkor Ön ebben felismerheti az ő létállapotát.

A hagyományosok serege azt gondolja, hogy Pált ebben utánozhatja, hogy ezt mind elmondhatják magukról – de itt Jézus történelmi születésére gondolnak. Érzi Ön, hogy milyen buta és naív ez? Még a pokol seregei is tudják, hogy Krisztus eljött a testbe.

Most már Angelus Silesius kijelentése is érthető: „Ha Krisztus ezerszer születik is Betlehemben, de benned nem, akkor mégis el vagy veszve”.

Látja már, milyen mélyre süllyedt korunk misztikus élete? Érzi, milyen sürgősen szükséges az emberiség szétválasztása, mennyire természeti szükséggé vált az új tudat?

A mennyei embernek a földi emberért végzett áIdozatmenete, a krisztustragédia ötödik fázisa, ez a folyamat, a szent Úrvacsorával kezdődik, mint részletesen megbeszéltük. Az Úrvacsora alatt egy foglyulejtési folyamat is kifejlődik. A Jézusember itt végképpen foglyul ejti a tizenkét agyideg erőit, tizenkét minőségét. Felállítják a „fügefát”.

Aztán Júdást kényszerítik kimenni: „Amit cselekszel, hamar cselekedjed”. Az összeütközés megkezdődik.

Jézus a tanulót ezután Gecsemánhoz vezeti. Három tanítványát viszi magával; Pétert, Jakabot és Jánost. Péter az akarat-elemet képviseli, Jakab az értelmet, János az érzést. Magával viszi tehát az egész fej-szív-egységet. A földi természetnek e három vezető tényezőjét Jézus teljesen felvonja a magányosságba, a lélek kertjébe. Az új élet elé állítja őket.

Gecsemán minden régi bölcsességben a lélek kertje, a rózsák udvara, melyben a tanuló előtt kibontakozik a megszabadulás útjának világos képe, s ez a kép beléje vésődik. Ezt az eseményt nagy magányosság, mély csend jellemzi. Olyan területre való felvonás ez, ahol a „dialektikus” elkerülhetetlenül álomba merül, ahová a dialektikus tudat nem követhet.

Az eredetiben semmi olyasmi nincsen, hogy Jézus szomorkodik vagy retteg. Inkább rendkívül erősen azzal törődik, hogy ez a csodálatos folyamat sikerüljön. A szeretet aggodalma ez.

Még egy tévhitet kell eloszlatnunk. Jézus szavaival: „Atyám! Ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár; mindazáltal ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint te”, és „ha el nem múlhat tőlem e pohár, hogy ki ne igyam, legyen meg a te akaratod”, az egyházi misztikusok egy szenvedő és vért izzadó üdvözítőt állítottak a kirakatba, aki még az utolsó pillanatban is menekülésért imádkozik, hogy végül mégis megadja magát. Így ábrázolta őt minden évszázad művészete. A századok folyamán dialektikus szenvedőt csináltak Belőle.

Azzal a tanulóval azonban, akire rátalált, akit megérintett az őspránai világosság, azzal itt valami egészen más történik. A pohár itt, az új fej-szívszentélyben elkészített Grál. E Szent Grál tartalmával kell a tanulónak a mindennapi gyakorlatban elkezdeni a transzfiguráIás nagy csodájának kivitelezését.

Gecsemán kertjének csodás tapasztalata arra szolgál, hogy a tanulóval teljesen megismertesse a Szent Grál mágikus tartalmát.

Ez a folyamat három lépésben megy végbe, miután a tanulót bizonyos időre (hét megszabadító cselekedete után) felvonják az új életterületre, és miután benne minden dialektikus elaludt.

Jövendő útja most elvonul előtte, mint valami elbeszélés, mint valami ének. A rózsák virágzanak, és a mandulavirágok illatoznak. A tanuló elsőkézből tudja meg, látja és hallja, hogy mit akar tőle a Gnózis. Akkor azt mondja: „Atyám, ha lehetséges, ne hagyd tőlem elmúlni e poharat, ahogyan én akarom, hanem ahogyan te akarod”. Ne úgy, ahogy én akarom, mert nem lehetetlen, hogy a dialektikus befolyások még mindent elronthatnak. Ezzel a mágikus erő- „varázs’’-igével eléri a nézetek abszolút tisztaságát, s a tanuló önkéntes engedelmességi kapcsolatot teremt Istennel, ahogyan az ősidőkben volt.

Ha ez megtörtént, akkor felhangzik a második mantram, varázsige. A kehely, a pohár másodszor is megjelenik, s most a tanuló-gnosztikus kiissza. A felébredt új ember új cselekvésbe kezd, hogy az ősidőkben megszakadt kapcsolatot véglegesen helyreállítsa. „Atyám, ne hagyd elmúlni tőlem e poharat, csak ha kiittam; legyen meg a te akaratod.”

Közvetlenül ezután pozitív szabadkőműves munkára ébresztik az új fej-szív-egységet Gecsemán magasztos vákuumában. A Grált szájhoz emelik, az Isten és ember közötti érintkezés véglegesen létrejött, a szövetséget megújították.

Ettől az órától kezdve a tanuló az újjászületés csodás folyamatának, az endúra folyamatának fogságába ejteti magát ennek az életnek a valóságában. Megkezdődik a nagy transzmutáIás, az aranycsináIás.

A mikrokozmoszban ég az örök mécses, a láng a szentély fölött.

Fama Fraternitatis R. C.

 

Ezzel a hat ponttal pecsételték meg a kapcsolatukat. Öten elmentek, s csak B. és D. maradt egy évig C. atyánál. Amikor pedig ezek is útjukra indultak, akkor unokaöccse és I. O. maradt nála, úgyhogy egész életében nála volt kettő a testvérek közül.

Holott az egyház még nem volt megtisztítva, mégis tudjuk, mint vélekedtek arról, s mire vártak tele vágyakozással. Minden évben örömmel összejöttek, s részletesen beszámoltak tetteikről. Valóban örömteli lehetett igaz, és minden szépítgetés nélküli elbeszélésüket hallgatni, hogy milyen csodákat hintett Isten itt vagy ott a világba. Azt is biztosnak vehetjük, hogy az olyan férfiak mint ők, akiket Isten, és az egész mennyei tevékenység vezetett össze és választott ki, s akik sok évszázad legbölcsebb emberei voltak, egymással és másokkal a legnemesebb egyetértésben, a legnagyobb titoktartásban és a legszebb cselekedeti életet éltek.

Fama Fraternitatis

 

15. A rózsakereszt szerzeteseinek mágikus munkamódszere

 

Bizonyára csodálkozott már azon, hogy ezen a világon az egyik munka sikerül, a másik meg nem; miért lesz a látszólag erős elseperve, míg a gyenge gyakran nem sejtett erőkifejtésre képes; miért nem sikerül a nagy lendülettel kezdett dolog, s gyakran a pici, a lenézett arat győzelmet – röviden, miért fejlődnek a dolgok váratlan irányban.

A tömeg csodálkozó szemei előtt állandóan és sokfeleképpen megmutatkozik, hogyan lesz az építészek által elvetett kő a legfőbb szegletkővé.

Csaknem egyhangúan, sorozatosan tesszük azokat a felfedezéseket, hogy várakozásaink helytelen irányba mutattak, s akcióink ellenkezőjükre fordulnak.

A komoly tanuló bizonyára régen megértette, hogy ezeknek a csalódásoknak, ennek az erőpocsékolásnak mélyebb oka van. Tudja, hogy lennie kell valami kozmikus törvénynek, valami természettörvénynek, amit az emberiség nagy része nem ismer, amivel minden munkának összhangban kell lennie, hogy sikerülhessen.

Magától értetődik, hogy a jelölt kifürkészi ezt a törvényt. Addig ás és kutat, míg meg nem találta, hogy minden munkáját, jóságra, igazságra és igazságosságra vágyakozásának minden nyilatkozatát ráhangolja, s így a siker előre biztos legyen.

Meg kell mondanunk Önnek, hogy megtaláltuk ezt a törvényt, s hogy minden tevékenységünknél és törekvésünknél megpróbálunk összhangba kerülni vele, s a Rózsakereszt munkájának elterjedéséből sok mindent kétségtelenül annak kell majd tulajdonítanunk, amit lassanként megértettünk ebből a törvényből.

Ha Ön ismerne valamit ebből a törvényből, akkor az nagy segítséget jelentene az Ön megkülönböztetési képessége számára, az Ön körül levő dolgok fontosságát ahhoz mérné, a viselkedését úgy határozná meg és választhatná az útját korunk heves és zavaros mozgalmai közepette.

Vizsgáljuk meg a dolgot közelebbről. Sürgősen szükségesnek tartjuk, hogy mindenki tanulmányozza ezt a törvényt, aki tényleg szabadkőműves akar lenni, erős munkatársként akarja együtt építeni a gnosztikus kereszténység követelményeihez alkalmazkodó, új életközösséget.

E kozmikus építészeti törvénynek legalábbis elemi ismerete nélkül gnosztikus tanulónak lenni lehetetlen.

Az a szándékunk, hogy itt megbeszéljük Önnel ezt a törvényt – már amennyiben fel tudjuk fogni. Szavainknak ne tulajdonítson rejtett értelmet, úgy vegye őket, ahogyan jönnek. Csak segíteni tudunk, hogy rálépjen arra az útra, amely már régen rendelkezésére áll. E kozmikus rend szerkezetét ugyanis megtalálja a Fama Fraternitatisban. Teljesen kezünk ügyében van, s a reá borított fátyolt, tiszta egyszerűségével mesterinek nevezhetnénk.

Ismeri a rózsakereszt szerzeteseinek hatszoros megegyezését. A Fámában közvetlen ezután megtaláljuk az építés kozmikus törvényét.

Azt olvassuk:

„Öt testvér elment, s csak B. és D. maradt egy évig C. atyánál. Amikor pedig ezek is útjukra indultak, akkor unokaöccse és I. O. maradt nála, úgyhogy egész életében vele volt kettő a testvérek közül.”

Itt van az építés egész kozmikus törvénye, amit az igazi munka Isten birodalmában állandóan alkalmaz. Minden munkának visszavonhatatlanul sikerülnie kell, amit tudatosan vagy öntudatlanul erre hangolnak, ami ezzel összhangban van. Bizonyára megérti, hogy az akváriusembernek, a jóság, igazság és igazságosság munkatársának ezt a törvényt ismernie kell.

Az építés törvénye az egyes, kettes és az ötös számba torkollik. Szó van Rózsakereszt Keresztély atyáról, a központról. az Egyről. Mindennapi kíséretéhez tartozik két testvér, két barát. A nyolcak rendjének többi öt barátja elutazik a munka elvégzésére.

Az atyánál levő két testvért évente leváltja két, útjáról visszajött testvér.

Így állandó váltóhatás fejlődik az egy, a kettő és az öt fogalma között.

Az idegenben levő öt munkás állandó kapcsolatban van a Sanctus Spiritus rendházában levő hárommal, s vizsgáljuk meg, hogy mit jelent mindez.

Ehhez röviden a kabalával kell foglalkoznunk, a számok ezoterikus tanával, mert rejtélyünk e régi titkos tan nélkül megoldhatatlan.

Egymás után megmutatjuk az egy, a kettő és az öt kabalisztikus fogalmát. Először egyéni, majd kollektív szempontból, hogy végül megtaláljuk a kozmikus építész-törvény lényegét.

A mi lényünkben az Egy a hatalmas ismeretlen, az isteni szikra, melyből minden keletkezik, melytől minden lobogó lángtengerré válik.

Ez az, ami kezdettől volt, minden építés bevezetője, a bennünk levő alkotás lényege. Isten nyugvó rejtettségének nagy raktára, mellyel megismerteti magát az emberekkel.

Ez a Világosság, a rejtett szellem, mely lényünket átizzítja. Ez a Nap száma, az élet meghozójáé, minden titok forrásáé, melyből kimondhatatlan dicsőséggel minden múlhatatlan buzog.

Az Egy nélkül, minden dolognak e forrása nélkül, e bennünk levő istenszikra nélkül minden alakulás csak rögeszme, minden emberiesség csak bolondság, életünk csak nagy kegyetlenség, vészes tréfa. Az Egy nélkül, e halhatatlan nélkül, mely letelepszik bennünk, hogy egykor ünnepelhesse a feltámadást, minden csak fantom, az alkotó Logosz csak tévedés, ami éjjel-nappal nyugtalanít minket.

Az Egy kabalista elve az élet és halál elve. Miért élünk? Mire törekszünk? Miért halunk meg? Miféle titokzatos erő hajszol minket az életen át? Mi ez a vágyakozás bennünk? Miért szövi át lényünket a gondolat, hogy királyok vagyunk? Miért tartunk ki, holott a fekete fenevad ugrik a nyakunkba? Miért? Mert alvó istenek vagyunk. Mert álmainkat álmodjuk! Mert negatívan viselkedve jobb időkre várunk. Nehézkes, húsos állatokként csüggünk e világ keresztjén, mint kövér álmodozók.

Ön is hájas óriásként függ e világ keresztjén és alszik, elszunnyadt, mialatt az életmódja Önt minden elképzelhető módon kizsákmányolja.

Álmodozik erről az Egyről, mely kezdettől volt. Önnek titáni ereje van. Egyetlen rántással megszabadíthatná magát a szörnyűségtől és csalástól. De kitart, mert tudatalattijával tudja, hogy Ön király, uralkodó. Egyelőre pedig megelégszik egy álommal.

Az emberek azt gondolták, hogy misztikus vizsgálatunk keresztjén kiaszott aszkétának kellene függnie, szenvedésben lesoványodott átszellemült embernek, vonásain földöntúli fájdalommal.

Barátaink – ez hazugság lenne. Ezt a nézetet fel kell adnunk. Az Ön szenvedése, esetleg kimondhatatlan fájdalma, szellemi éhsége azért fejlődik ki, mert nem akarja megérteni, hogy Ön óriás, titáni erejű, mert ennek az Egynek a magasztos erejét, a kezdettől levő erőt nem akarja használatba venni.

A szenvedés klasszikus dicsőítését elutasítjuk. A hagyományos-keresztény egyházak a szenvedést elsőrendű érdemnek ábrázolják. A miszticizmusban a kiaszott, a halálosan megsebesült, az elvérzett, a megkövezett ember a mennyre törő.

Mi azonban más értékeket ismerünk. Mi tudjuk, hogy minden ember hivatott, Isten nemzetségéből való, hogy belénk van palántálva az Egy, az univerzális, hogy az isteni hozzánk fordul, feláldozza magát értünk, hogy velünk és általunk fejlődjön.

Az Egy ezért a számok „atyja”, ahogyan a kabalista tudomány mondja. Ezért kell az „egy” fogalmából a „kettőnek” előkerülnie. Az Egy, az univerzális, a Kettőben nyilvánul meg. Az alaktalanból a Kettőben nyilvánul meg a forma csírája. Ebben a kabalisztikus értékben az óriás megválik a negatívság keresztjétől. Felel a már kezdetben elhangzott hívásra. Elfogadja hivatása és harca lényegét, és később esetleg megint a keresztre lesz szegezve; az azonban az áldozat keresztje lesz, a győzelem keresztje, mint a Krisztus keresztje.

Így az óriás a szent templom ajtaján harci kiállással lép be. A megtermékenyítési folyamat kezdetét vette.

A kettes szám a misztikus menyegző mágikus jelölése; az eddig alvó óriás és a Krisztus, a mennyei vőlegény menyegzőjének jele; az alkímiai menyegzőé, melyből nagy erők szabadulnak fel; Isten látens elvének jele, mely erőre változik az eljövendő győzelemhez, a tett miatt.

Ahol emberek állnak össze, hogy betöltsék az isteni alkotási tervet a fejek, szívek és kezek tettével, ott mindenütt megkezdődik a kozmikus Krisztussal való alkímiai menyegző.

Ahogyan az egyet a számok atyjának nevezik, úgy a kettő a számok anyja. Az örökké szülő elv a Krisztusban-cselekvésből fejlődik ki, hogy egyszer világítva álljon előttünk az újszülött gyermek az ötös szám képében.

Az ötös szám a pentagram, az ötágú csillag, ami a Rózsakereszt mögött világít, az előrehaladott, a fejlett emberlélek jelképe. Az Öt a pentekoste, ami a tanítványok feje fölött lángol pünkösd napján. Ez a Szentlélek jelképe, a teljesen felnőtt, örökké szülő elv.

Akinek megvan ez a lélekminősége, az gazdag ember. Ez neki a védelem és egészség talizmánja, mondja a számok tana. Nagy mágikus erő, mert a kereszttől való végleges megváltást jelenti. Az anyagi, a valóság ezzel teljesen szolgája lesz ennek az egyetlen alkotó elvnek, mely az anyaszámban, a Kettőben lesz megtermékenyítve. Ez a teljesen felszerelt erő, melynek már belső birtoka a győzelem.

Ha ezeket a kabalisztikus nézeteket kapcsolatba hozzuk a Rózsakereszt Rendjével, akkor közeledünk az építés törvényének lényegéhez.

A szerzet fejét két barát kíséri, míg öt barát teljes erővel a Nagy Művön dolgozik.

Most már értjük ezt. E világ szellemi erőközpontjaiból állandóan az erő ötszörös áramlata ered. Ez az erő dinamizálva van, gyümölcsözésre van ösztönözve, mert kiküldése előtt a Kettes anyaszám valóságában megtermékenyítik, tehát alámerül a Krisztus-szintézisben.

Így kell az emberiségnek a könnyek áradata közepette megmászni a merkúr-létrát, kifejleszteni az ötágú csillagot. A tömegnek meg kell tudnia isteni eredetét, mintegy kell ismernie hivatását, ahogyan ezt felettes énünk prototípusában, Krisztusban látjuk. S azzal, hogy Krisztust követi ösvényén, betölti az ezoterikus kereszténység követelményét, konkrét valóságként fogja az ember egyszer felépíteni az új Földet, az új életközösséget.

A Rózsakereszt Rendje a Fama Fraternitatis szempontjából tárul elénk. Látjuk, hogy Rózsakereszt Keresztély a Fekete ellenállása és visszautasító magatartása miatt építette fel a misztériumiskolát.

A misztériumiskolában az ember tudatában van isteni küldetésének, ott ismerik az egyetemes felebaráti szeretet törvényét, ott az egyetlen, örök elvet teszik Krisztusban pozitívvá, ott ünneplik az alkímiai menyegző díszét.

Így vonulnak ki a testvérek távoli országokba, dinamikus erővel töltve utaznak a széles világon, hogy szeretet-tettben törjenek ki, szeretetszolgálatban, jóságban, igazságban és igazságosságban.

Sohasem merülnek ki, sohasem győzik le őket, mert ötszörös tekintetben jönnek utánuk nagy áramlatokban az erő új hullámai. Szakadatlanul hallatszanak a győzelem dalai. A szabadkőműves barátok összeillesztik köveiket hatalmas épületté, mely felér az égig.

Ha az emberiség meg tudná érteni ezt a művet, akkor a még alvó óriásként a kereszten függő, a még negatívan titáni erejű, egyetlen rántással megszabadítaná magát a szolgaságtól és erőteljesen vonulna tovább az ígéret földjére, ahová mi mind Isten által hivatottak vagyunk.

A rózsakeresztes szerzetesek jelenleg titkos munkamódszerének egyszer az egész emberiség munkamódszerének kell majd lennie. Ez a titkos munkamódszer pedig a kozmikus építész-törvény alkalmazása. Ez a törvény azt követeli meg, hogy megértse isteni eredetét és hivatása célját, mint emberi szellem. Hogy Ön megértse a Szent Könyv szavait : „Ti Isten nemzetségéből valók vagytok”.

Ez a törvény azt követeli Öntől,

hogy ne álmodozzon tovább annak tudatában, hogy isteni szikra birtokosa, hanem gyújtsa meg ezt az isteni szikrát felettes énje prototípusánál Krisztusnál, Isten Fiánál és az ember Fiánál;

hogy kövesse Krisztust azon az úton, amit mutatni fog Önnek;

hogy mindenekelőtt ne essen keresztény szemléletekbe.

Az építés törvénye azt követeli Öntől, hogy kivonuljon a feladata betöltésére. Akkor pedig felfedezi, hogy legyőzhetetlen, hogy a világosság mellett harcol, ami elől minden sötétségnek vissza kell húzódnia.

Az Egy, Kettő és Öt kabalisztikus törvénye a háromságos Istenmegnyilvánulás törvénye. Ahogyan a Logosz, a makrokozmosz, tevékeny, úgy kell nekünk mikrokozmoszoknak is dolgoznunk:

Rózsakereszt Keresztély – Istenből születtem.

Kísérete, a két barát – Krisztusban meghalunk.

Az öt kivonuló barát – a Szentlélek által újjászületünk.