Miért vagyok rózsakeresztes
(Ezt a beszédet Jan van Rijckenborgh úr a második világháború éveiben tartotta.)
A témát, amelyet elő szeretnék adni Önöknek, nagyon a szívemen viselem. Ugyanis azt szeretném megmagyarázni, hogy miért vagyok rózsakeresztes.– Ezt én így látom: az ember nem azzal lesz rózsakeresztes, hogy csatlakozik valami nyugati misztériumiskolához, vagy egy rózsakeresztes egylet tagságára tesz szert. Nem; az ember egy rózsakeresztes bizonyos testi, lelki és szellemi állapot alapján. Mindegy, hogy az ember ennek tudatában van-e vagy sem, hogy valami ezoterikus munkát végez-e nagy buzgalommal, vagy sem; a saját, belső fajtája, beállítottsága, állapota dönt afelől, hogy rózsakeresztes-e, vagy éppenséggel egyáltalán nem.
És pontosan erről szeretnék ma Önökkel beszélni.
Szeretnénk megbeszélni az igazi rózsakeresztes testi, lelki és szellemi állapotát, annak az embernek az állapotát, akit a lénye miatt, bármilyen módon is, megérint a nyugati misztériumiskola erőtere, vagy legalábbis az ő megérintését tervbe lehetne venni.
Úgy érzem, hogy erre a beszédre szükség van, mert oly sokat tanulhatunk belőle, mert számtalan homályos dologra vethet világosságot, és az embereknek a mi számunkra olykor olyan érthetetlen viselkedését teljesen megmagyarázhatja, és mert sok bánatot megérttet velünk. Végtelen sok bánat van ezen a világon, s ez a bánat természetes, elkerülhetetlen, a természetben szükséges. Megszabadítónak kell azonban méltatni akkor, ha az ember ezt a bajt, a szenvedést megtanulja megérteni a baj okával és erővonalrendszerével együtt, hogy a szenvedésben és ezáltal megtalálja a belső békét, hogy a szenvedés segítségével áttörhessen a világossághoz.
Mégegyszer tehát: Miért vagyok én rózsakeresztes? Az erre irányuló vágyakozás az „elegem volt”-ból és a kétségbeesésből eredt. Az ilyen vágy nem valami ésszerűen, ridegen választott témából keletkezik. Ez a vágyakozás a lelkem mélyéből buzog elő, vérből és könnyekből született. Sok évi küzdelem utáni meggondolás következménye. Ez a vágy szívem céljaként tört elő belőlem, amikor rájöttem, hogy a valóságok és erők, melyek nekem a legnagyobb boldogságot, bensőséges szellemi örömet hoztak és mélységesen meghatottak, másoknak semmit sem jelentettek, mint rongyot és piszkot, lábbal tiportak; miután megfigyeltem, hogy ami engem oly hálára késztetett, hogy csak dadogni tudtam, másokat éppenséggel méregbe gurított, agresszívvá tett, vagy sértő viselkedésre ingerelt.
Azt mondhatják: Az Ön tapasztalatai a klasszikus fekete ellenség tevékenységének eredményei, mely a világosság gyermekeinek, Krisztus minden szolgájának akadályokat görget az útjába, mely a világosságkeresőt a mikrokozmikus rendszerén kívül is meg belül is megtámadja, rokonokat és barátokat használ fel eszközül, hogy a Krisztus-hierofánsok szolgálatában végzett munkát lehetetlenné tegye.
Ez igaz, de csak a fél igazság. Ennek a rettenetes megtépázottságnak az okai sokkal mélyebben fekszenek. Hogy pedig ezeknek az okoknak tintafekete alapjait is felkutathassuk, ahhoz az emberiségtörténelem pirkadatánál kell keresnünk, amellyel ez a luciferi természetrend kezdődött. Ezért visszavezetem Önöket Mózes első könyvéhez, a Biblia elejére, hogy az ott elbeszéltek háttere előtt találjuk meg a tökéletes feleletet a kérdésre: miért vagyok rózsakeresztes?
Azt olvassuk tehát Mózes első könyvének negyedik fejezetében Luther fordítása szerint: „Azután ismeré Ádám az ő feleségét Évát, aki fogan vala méhében, és szüli vala Káint, és monda: Férfiat nyertem az Úrral. És ismét szülé annak atyjafiát, Ábelt. És Ábel juhok pásztora lett, Káin pedig földművelő. Lőn pedig idő múltával, hogy Káin ajándékot vive az Úrnak a föld gyümölcséből. És Ábel is vitt az ő juhainak első fajzásából és azoknak zsírjából. És tekinte az Úr Ábelre és az ő ajándékára. Káinra és az ő ajándékára pedig nem tekinte, miért is Káin haragra gerjede és fejét lecsüggeszté.
És monda az Úr Káinnak: Miért gerjedtél haragra, és miért csüggesztéd le a fejedet? Hiszen ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz; ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és reád van vágyódása; de te uralkodjál rajta.
És beszél vala Káin Ábellel, az ő atyjafiával. És lőn, mikor a mezőn valának, támada Káin Ábelre, az ő atyjafiára, és megölé őt. És monda az Úr Káinnak: Hol van Ábel a te atyádfia? Ő pedig monda: Nem tudom, avagy őrizője vagyok-é én az én atyámfiának? Monda pedig az Úr: Mit cselekedtél? A te atyádfiának vére kiált énhozzám a földről. Mostan azért átkozott légy e földön, mely megnyitotta az ő száját, hogy befogadja a te atyádfiának vérét a te kezedből. Mikor a földet műveled, ne adja az néked többé az ő termő erejét, bujdosó és vándorló légy a földön.
Akkor monda Káin az Úrnák: Nagyobb az én bűnöm, hogysem megbüntettethetnék. Íme elűzől engem ma e földnek színéről, és a te színed elől el kell rejtőznöm; bujdosó és vándorló leszek a földön, és akkor akárki talál reám, megöl engemet. És monda néki az Úr: Nem, sőt inkább aki megöli Káint, hétszerte megbüntettetik. És megbélyegezte az Úr Káint, hogy senki meg ne ölje, aki rátalál. És elment Káin az Úr színe elől, és letelepedett Nód földjén, Édentől keletre. És ismeré Káin az ő feleségét, az pedig fogana méhében és szülé Hánókhot. És építe várost, és nevezé azt az ő fiának nevéről Hánókhnak.”
Amikor a paradicsomi rendben a luciferi erők támadást intéztek a fényelemen keresztül az emberiségre, a mi élethullámunk megnyilvánulását az akkori körülmények között nem lehetett folytatni. A veszélyek, melyek a kozmoszt, a világot és az emberiséget fenyegették a fényszellemek irányából, túl nagyra növekedtek. Élethullámunk azon lényeinek, akik a paradicsomi rendben már kifejezték magukat, az okos-erkölcsös tudatát ezért a fényelemből újra kivették, s egy olyan tudati állapotba hozták őket, mely az élő víznek nevezett kozmikus elemnek felelt meg. Ennek megértése érdekében egy pillantást kell vetnünk az első elemekre lényüket és hatásukat illetően.
Az Istenrendben az emberiség, okos-erkölcsös tudatával, a tűz-elemmel dolgozott, ami azt jelenti, hogy az ember hatásköre az akaratot, bölcsességet és tevékenységet illetően korlátlan, ereje határtalan volt, s gyakorlatilag és nagyságrendben egy fiatal Istent képviselt. Az emberi szellemalak a világmindenséget villámsugárként száguldotta át.
A paradicsomi rendben az ember az okos-erkölcsös tudat alapján a fényelemmel dolgozott. Ez azt jelenti, hogy hatásköre, akaratát, bölcsességét és tevékenységét illetően az Istenrendhez viszonyítva erősen korlátozva volt. Az azelőtt dinamikus, mindent átfogó szellemi erők erősen meg voltak zabolázva, és nagyon érezhető korlátozásoknak lettek alávetve. Az ember a paradicsomban ennek ellenére csodálatra méltó lelki nagyságban élt. A kozmikus fényelem ragyogó, melegítő, mindent átvilágító képessége miatt nagyszerű hierarchikus közösség állt fenn magasztos élethullámok között. Arkangyalok, angyalok, hatalmak és trónok szemtől szemben értekeztek az emberiséggel. Mindannyian együtt énekeltek a mennyei kórusban Isten dicsőségére.
Amikor azonban a szellemeknek ezt a kórusát, a hierarchiáknak ezt a szupernormál együttműködését a luciferi hatalmak újra megzavarták, az okoserkölcsös tudatot az emberiség védelmére összekapcsolták az élő víz elemével. Az embert anyagi korlátok közé állították. Nem volt többé a világegyetem polgára a tűz elemből, sem a bolygói kozmosz polgára a fényelemből, hanem a föld lakója lett. Lakóhelyének határait a víz, a levegő és a föld elemei képezték.
Az embert egy elhagyatott, megműveletlen területre vitték, hogy a luciferi lények benntartózkodásának ezen a kezdetén, amikor a luciferi lények megpróbálták a tűzelemet meghódítani, az ember nehogy kárt valljon emiatt. És hogy az ember később, amikor már a szentségtelenség hatalmába került, a szentségtelen fejlődéseket és erőket nehogy átvigye minden világra. Az embert egy börtönbe vezették, míg alkalmas időpontban majd meg lehet váltani őt. Az emberiség eddig az időpontig fejlődött, ekkor pedig végbement az a tragédia, amiről az ószövetség fenti idézete beszél.
Már korábban kifejtettem, hogy az emberi istenszikráknak Istenből való kisugárzását nem szabad egyidejűnek, egy időpontban összefoglaltnak látni.
Ez az isteni kisugárzás hullámokban, csoportokban megy végbe. Egy bizonyos istentervhez tartozó lények számát sem szabad előre szigorúan meghatározott egységnek venni. A szám abban a mértékben növekedhet, amelyben a már kisugárzott lények kihordják az istentervet annak csodás világosságában.
Amikor az emberiség az élő víz elemének korlátai közé került, az isteni kisugárzás arra törekedett, hogy először az Úr tervét teljesítse, s csak ezután mozgósítsa az embert új életre egy új szellemszikra besüllyesztésével.
Azt a tényt is figyelembe kell vennünk, hogy mind az istentervben, mind pedig a paradicsomi rendben maradtak emberi lények, mert a luciferi árulás ezeket nem gyalázta meg. Ezeknek a csoportoknak egy része földi születésekbe ereszkedett le azzal a szándékkal, hogy a nagy művet szolgálja. Egy másik rész a le nem bukott lényeknek egy emberi hierarchiáját képezte, az úgynevezett Melkhisédek rendjét. Így történt, hogy a földi típusúvá vált emberiség keretén belül két világosan megkülönböztethető embertípus jelent meg születéssel: a káinember és az ábelember.
Miféle embertípusok voltak ezek?
Káin az az ember volt, és ma is az, akiben a szellemtudat a kimondottan hangsúlyozott tényező, aki leginkább a tűzelemmel érzi magát kapcsolatban.
Ábel az az ember volt és ma is az, akiben a lélektudat a hangsúlyozott tényező, aki tehát a fény-elemmel érzi magát leginkább kapcsolatban.
Ennek okai részben abban a tényben keresendők, hogy a káinember nem volt, vagy csak részben volt bevezetve a paradicsomi rendbe, és a lélek-tudatos élethangsúlyt nem ismerte. Másrészt azonban ezeket az okokat az isteni előrelátásban és gondviselésben kell látnunk, hogy a földi fajta korlátozottságában élő ember sohase felejthesse el teljesen sem a szellemtudatot, sem pedig a lélektudatot, hogy a két embertípus feszültségének örvénye miatt végül mindkét típus megtalálja a felfelé vezető utat.
A káinember így a veszélyes, dinamikus, tüzes úttörő, aki tudatában van nagy szellemi képességeinek; és ezeket megpróbálja kifejleszteni. A káinember hasonlít leginkább a jelentős, nagy emberre, aki azelőtt az Istenrendben hatalommal rendelkezőként valósította meg magát. Ezért mondta Éva, amikor Káint hozta létre a véréből, hogy „nyertem a férfiat az Úrral”. A világanya Éva, akiben a múltbeli Istenrend emléke élt, ezt az emléket látta Káinban megvalósulni.
Az ábelember a jó lélek, a lelki ember, a kedves, a misztikus. Őt nem nyugtalanítja az Istenek csillogása, nem érzi nagy erők rezgését. Ö nem túrja a feketeföld rögét mindkét öklével fájdalmas vágyakozással, hogy valamit építsen, hogy ebből a formálatlanból tiszta templomot emeljen. Az ábelember a lelke világosságában napozik. Álmodozik és énekel Isten fénylélegzetének melegében. Mit is kívánhatna ennél többet? Hol lehetne egyáltalán jobb helye ennél? Nem beszél-e vére szíve minden dobbanásánál Isten szeretétéről? Mi köze neki a világ építkezéséhez? Nincsenek-e a szemei előtt a bárányok, melyek mindennel ellátják, amire csak szüksége van? Nem; ő nem önző. Lelkéből bőségesen buzog a hála. Első mozzanata a hálaáldozat; bőségéből ajándékot visz Istenének.
Káin áldozatát azonban nem fogadják el! Ő megharagszik, elcsügged, végtelen bánat fogja el. Nem viharzik-e az Ő vérében az istencsillogás? Ábel Istent szolgálta, de ő, Káin, ismerte az Istent; áldozatát bensőséges szertartással, tudatosan hozta meg. Nem azt áldozta fel, amit kapott, mert az nem lett volna nehéz, azt mindenki megteheti. Káin abból mutatott be áldozatot, amit maga készített, amit tevékenyen hatott. Miért nem fogadta el Isten ezt az áldozatot? Káin az égre kiáltott! Miért nem fogadta el Isten az ő építményét? Miért vetette el Isten, amit ő, Káin, a föld mélyéből termelt ki? Nem tudta. A szenvedélyek kábulata zavarta a szellemi egyensúlyát.
Ebben a pszichológiai pillanatban szólította meg őt Isten. „Miért haragudtál meg? Miért viselkedsz másképpen, miért csüggedsz el? Hiszen ha jámbor vagy, az kellemes. Ha nem vagy az, akkor a bűn az ajtó előtt lapul és rád feni a fogát. De te uralkodj rajta!”
Nézzék, ennek a tűzembernek, ennek a hatalmasnak meg kell értenie, hogy a lelket nem hagyhatja figyelmen kívül, nem tagadhatja meg, hogy neki, a szellemben nagyobbnak, a mindent átfogónak, a tudatosnak mégis Ábelhez hasonlóvá kell válnia, lélekben csendesnek, alázatosnak, jámbornak kell lennie, aki meghajol, s kezeit vágyakozó imádattal kulcsolja össze.
Miért? Feltehetjük a kérdést. Hát nincsen Káinnak szíve, nincs lelkiélete? Nem tűnik-e a helyzet ellenkezőnek a tény alapján, hogy Istennek akar áldozatot hozni belső indíték ösztönzésére? Persze hogy van lelkiélete Káinnak is, de ez a lelkiélet nem tanúskodik jámborságról. Káin vérerőin, cselekedetein, meggondolásain és szívén a feje uralkodik. Ezt a nehézséget meg kell értenünk ezoterikus ismeretek alapján.
A káin- és ábeltípus élettudatának lényege a testalakon alapul. Minden ember tudatának alapjai a földben és földiben nyugszanak. Így ebből az életvalóságból kiindulva kell Istent keresnie és megtalálnia azzal, hogy a háromszoros embermegnyilvánulás három együttműködő tagját teljes mértékben a jogaikhoz juttatja. Vagyis isten útjait csak akkor lehet megtalálni, ha a szellem, lélek és test tökéletes kapcsolatban van, anélkül, hogy bármelyik is háttérbe szorulna a többiekkel szemben.
Az Istennel való rejtett kapcsolat lehetséges, ezáltal lehetséges lesz a test minden törvényéhez hozzáigazodunk. Ezért nem szabad Káinnak a szellemből kiindulnia; a lélekkel kell kezdenie. A lélek által kell a szellemének kibontakoznia. A lélek által izzik a világosság, amely az Atyából jön. Ő a világosság; ez a Krisztus, aki megmagyarázza nekünk az Atyát. A lelki világosság vezető elve nélkül a tűzszellem Káin a zabolátlan, a féktelen, a kereső, s emiatt kísérletező, a merész, s így a lebukó – az ember, aki megégett szárnyakkal zuhan a mélybe.
Ezért tanuljuk és tudjuk a mi Szellemi Iskolánkban, hogy az igaz életet keresők ösvénye a szívben, a szívszentélyben kezdődik. Igazi jámborsággal, tüzes beképzeltség nélkül kell áldozatunkat bemutatni a szívszentély oltárán, s Őhozzá, aki minden örökkévalóságon túl létezik, könyörögni, hogy legyen nekünk lámpánk, mely világít majd a lábunk előtt. Így kell nekünk igazi jámborsággal, istenfélően befogadni és asszimilálni Krisztus világosságát. Csak akkor lesz a káinember valóban birtokos. Mert a világosság megmagyarázza neki a tüzet. Krisztus világossága gyújtja meg a tüzet a főszentélyben, mégpedig Isten keze által. Így lesz Isten a vezető a káinember számára, mialatt a káinember nagy rendeltetésének irányát követ i.
Igazi isteni megnyilvánulás a főszentélyben csak a lélek világossága mellet lehetséges. És isteni megnyilvánulás nélkül Káin, minden szellemi tulajdonsága ellenére egy tévelygő, aki az egyik oldalon felborítja, amit a másikon felépített. „Ha azonban nem vagy jámbor, akkor a bűn ott lapul az ajtó előtt, rád kívánkozván, Te azonban uralkodj rajta.”
Káinnak viszont nehezére esik ennek a tannak az elfogadása. A jámborság nem ízlik neki. Alázatosság és önkéntelen vallásos alárendelés megszégyeníti és idegessé teszi őt. Ehhez ő belülről túl nagynak érzi magát; azt ő gyerekesnek tartja. Szeretne ugyan áldozatot hozni, de emelt fővel, mint valami uralkodó. Káin sohasem tanult meg imádkozni. Egy rögeszmében él, nagyzási hóbortban, az önállóság rögeszméjében. Ez a rögeszme még fokozza haragját az inkább egyszerű, mesterkéletlen Ábellel szemben, akinek nincsenek problémái. Ábelnek semmilyen fáradságot sem okoz a dolgokat az elején kezdeni; ő természeténél fogva lélekember. A világosságban és a világosság törvényéből él. Ábelt az akadályozza, hogy a világosság elég neki, hogy nem vágyik a tűzre. Ezért Ábel gyerek marad, s további fejlődése rendkívül lassan fog haladni, mert őt a megkristályosodás veszélye fenyegeti. Káin nagyon jól látja ezt, ezért hajlamos a lelket értékénél kevesebbre becsülni és Ábel lélektudatát lenézni. Elhatározza tehát saját lélektudatának a mellőzését. Lelke tevékenységét kiűzi a lényéből, Krisztusi világosságának ajtót mutat.
Így öli meg dühében Ábelt önmagában, s Isten számonkérő szavára azzal válaszol, hogy „őrizője vagyok-e én az én atyámfiának”. A lélektörvény, a lélek tevékenysége nem érdekli. Ő nem gyerek, ő ember. Az olyan ember azonban, aki a lélek világosságát megöli, komor sötétséggé válik. Komor, sötét pillantása lesz. Káin, a mágikus földművelő, magasabb képességeinek hasznosítója így a saját káoszába vész. A föld, melyet megművel, nem adja ki neki a gyümölcsét.
Dinamikus vérmérséklete azonban termést akar, eredményeket követel. Így válik nyughatatlanná, kóborrá az egész földkerekségen, mely kibontakozásával, virulásával és pusztulásával reményeket kelt benne, energiáját felkorbácsolja, hogy nemsokára újra lebunkózza kártyavárainak romjai közé.
Búbánatos helyzetében Káin meggondolja magát: „Bűnöm nagyobb, semhogy meg lehetne bocsátani”. Menthetetlennek, üldözöttnek, halálraítéltnek tartja magát. Szellemi szemeivel előre látja az ábeltípus gyűlöletét. Látja az üldöztetést, amelytől ettől az embertípustól minden időkben tartania kell. Hogyan tudhatna életben maradni ebben a bűnös állapotban? – Mindenekelőtt mert nem tud olyan lenni, mint Ábel? Most is, amikor felfedezte, hogy vesztét a lélekmegtagadás okozta, az igazi jámborság hiánya, nagyon is világosan látja, hogy éppoly kevéssé térhetne rá szellemtudatának a megtagadására. A tűz tevékenységét Káin nem fogja tudni megzabolázni. Ebben a szorult helyzetben, ebben a szükségben nyújt kezet neki Isten. A káintípus számára saját fejlődési utat rendel el. Örök oltalmat, szabad vonulást biztosít neki. Megjelöli, hogy senki se gyalázhassa meg. „Aki Káint megöli, az hétszeresen megbüntettetik. És megbélyegzé az Úr Káint, hogy senki meg ne ölje, aki rátalál. És elment Káin az Úr színe elől, és letelepedett Nód földjén, Édentől keletre.”
Ez a Nód földje Édentől keletre közvetlenül az új felmenetelre utal. Nód földjét az új lélekszületésnek kell látnunk, mely teljesen megegyezik Káin belső szellemi állapotával. A tüzet és a fényt itt összeegyeztetik törvényeiket és erőiket illetően. Isten kegyelme egy új lelkiállapotot kelt életre, mely a szellemnek teljes mértékben alkalmat ad képességei szerinti fejlődésre. Ezért áll ott, hogy „Káin ismeré az ő feleségét, az pedig fogana méhében, és szülé Hánókhot. És építe várost, és nevezé azt az ő fiának nevéről Hánókhnak.”
Hánókh szó szerint beavatást jelent. Káin eléri a beavatást. Amit terjedelmes, nyugtalan munkával keresett és soha sem talált meg, azzal most megajándékozzák. Felfedezi a felfelé vezető utat. Mialatt Ábel a lélekállapotában még nyugodtan meditál és Isten szeretetében napozik, azalatt Káin erőről erőre halad tovább, lelkében a jellel, ami miatt nem lesz meggyalázva. Ez nem külső jel, hanem egy várbirtok, egy vérállapot, mely végül Káin szellemét képessé teszi célja elérésére. Káin egy égretörő szeretne lenni. Nos, Isten lehetővé teszi ezt neki. Káin így dicsőségében várost épít. Hánókh városát, a beavatás városát, egy őskeresztény várát, az ős-Krisztianopoliszt, egy páholyt itt lent, mely a magasan fenti páholy felé, Melkhisédek rendje felé sugárzik, és azt dinamikus kiáltással szólítja fel: „Jer át, és segíts nekünk!”
Látják, ezekben a folyamatokban látom én a feleletet a kérdésemre, hogy „miért vagyok én rózsakeresztes” világító jelekkel feljegyezve. A rózsakeresztes bensőségesen, teste, lelke és szelleme szerint is azzal a tulajdonsággal rendelkezik, hogy a káintípushoz tartozik. Erős tudati tényezői vannak, amelyek a szellemalakban találhatók. A lelki tényező, a lelki nézetek és a lélektörvény saját tekintélyének ízlése szerinti elhajlítására , fajtája és állapota miatt a lelkiség lenézésére hajlamos. Vére minősége miatt, a vérállapota miatt a szellemi tudományokkal szemben nagy érdeklődést tanúsít, s ezeknek a tudományoknak szellemi javait nélkülözhetetlen táplálékként, kenyérként veszi magához. Ebben a szükségben felfedezi a hibáját, lelke sajátkezű meggyilkolását, és a szellemi tudományok mellé odaállítja Krisztus tűztemplomát, hogy a lélek ellenőrzése alatt és a lélek hatására a szellemi fejlődés a helyes pályát válassza.
Így fog tehát Isten szelleme által lángra lobbantva Jézus Krisztusban önkéntes önfeláldozással elpusztulni, hogy a Szentlélek által újjászületvén tovább mehessen az Úr arca előtt Nód földjére, Édentől keletre. Vagyis a Szentlélek által új lélekállapotra lesz ébresztve. Ekkor aztán, teljesen a fajtájának megfelelően, Hánókh, a beavatás fog belőle keletkezni. Ez nem olyan beavatás, amit felülről adományoznak neki! Ez a beavatás őbelőle születik! Így fog aztán testvéreivel szellem, lélek és test szerint egy várost építeni, Hánókh városát, a páholyt itt lent, mely a Föld sötét szülőméhéből az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében kiált fel a világosság hierofánsához: „Gyere át és segíts nekünk!”
Látják, a tulajdonságoknak ez a hétsége jellemzi a rózsakeresztest. És gyilkos szándékkal üldözték őt a századok folyamán. Üldözték, és megpróbálták a művét megsemmisíteni. Vadásznak rá, de megvígasztaltatik. Keresztre feszítik, de él. Isten megjelöli, hogy senki se ölhesse meg igazán. Aki tesz ellene valamit, azt hétszeres bosszú éri, mert ő az emberiség nagy testvérségéért, a Szerzetért dolgozik. Megtalálta a rózsát a kereszten, és győzött.
Jan van Rijckenborgh