Miért vagyok rózsakeresztes

 

(Ezt a beszédet Jan van Rijckenborgh úr a második világháború éveiben tartotta.)

 

A témát, amelyet elő szeretnék adni Önöknek, nagyon a szívemen viselem. Ugyanis azt szeretném megmagyarázni, hogy miért vagyok rózsakeresztes.Ezt én így látom: az ember nem azzal lesz rózsakeresztes, hogy csatlakozik valami nyugati misztériumiskolához, vagy egy rózsakeresztes egylet tagságára tesz szert. Nem; az ember egy rózsakeresztes bizonyos testi, lelki és szellemi állapot alapján. Mindegy, hogy az ember ennek tudatában van-e vagy sem, hogy valami ezoterikus munkát végez-e nagy buzgalommal, vagy sem; a saját, belső fajtája, beállítottsága, állapota dönt afelől, hogy rózsakeresztes-e, vagy éppenséggel egyáltalán nem.

És pontosan erről szeretnék ma Önökkel beszélni.

Szeretnénk megbeszélni az igazi rózsakeresztes testi, lelki és szellemi állapotát, annak az embernek az állapotát, akit a lénye miatt, bármilyen módon is, megérint a nyugati misztériumiskola erőtere, vagy legalábbis az ő megérintését tervbe lehetne venni.

Úgy érzem, hogy erre a beszédre szükség van, mert oly sokat tanulhatunk belőle, mert számtalan homályos dologra vethet világosságot, és az embereknek a mi számunkra olykor olyan érthetetlen viselkedését teljesen megmagyarázhatja, és mert sok bánatot megérttet velünk. Végtelen sok bánat van ezen a világon, s ez a bánat természetes, elkerülhetetlen, a természetben szükséges. Megszabadítónak kell azonban méltatni akkor, ha az ember ezt a bajt, a szenvedést megtanulja megérteni a baj okával és erővonalrendszerével együtt, hogy a szenvedésben és ezáltal megtalálja a belső békét, hogy a szenvedés segítségével áttörhessen a világossághoz.

Mégegyszer tehát: Miért vagyok én rózsakeresztes? Az erre irányuló vágyakozás az „elegem volt”-ból és a kétségbeesésből eredt. Az ilyen vágy nem valami ésszerűen, ridegen választott témából keletkezik. Ez a vágyakozás a lelkem mélyéből buzog elő, vérből és könnyekből született. Sok évi küzdelem utáni meggondolás következménye. Ez a vágy szívem céljaként tört elő belőlem, amikor rájöttem, hogy a valóságok és erők, melyek nekem a legnagyobb boldogságot, bensőséges szellemi örömet hoztak és mélységesen meghatottak, másoknak semmit sem jelentettek, mint rongyot és piszkot, lábbal tiportak; miután megfigyeltem, hogy ami engem oly hálára késztetett, hogy csak dadogni tudtam, másokat éppenséggel méregbe gurított, agresszívvá tett, vagy sértő viselkedésre ingerelt.

Azt mondhatják: Az Ön tapasztalatai a klasszikus fekete ellenség tevékenységének eredményei, mely a világosság gyermekeinek, Krisztus minden szolgájának akadályokat görget az útjába, mely a világosságkeresőt a mikrokozmikus rendszerén kívül is meg belül is megtámadja, rokonokat és barátokat használ fel eszközül, hogy a Krisztus-hierofánsok szolgálatában végzett munkát lehetetlenné tegye.

Ez igaz, de csak a fél igazság. Ennek a rettenetes megtépázottságnak az okai sokkal mélyebben fekszenek. Hogy pedig ezeknek az okoknak tintafekete alapjait is felkutathassuk, ahhoz az emberiségtörténelem pirkadatánál kell keresnünk, amellyel ez a luciferi természetrend kezdődött. Ezért visszavezetem Önöket Mózes első könyvéhez, a Biblia elejére, hogy az ott elbeszéltek háttere előtt találjuk meg a tökéletes feleletet a kérdésre: miért vagyok rózsakeresztes?

Azt olvassuk tehát Mózes első könyvének negyedik fejezetében Luther fordítása szerint: „Azután ismeré Ádám az ő feleségét Évát, aki fogan vala méhében, és szüli vala Káint, és monda: Férfiat nyertem az Úrral. És ismét szülé annak atyjafiát, Ábelt. És Ábel juhok pásztora lett, Káin pedig földművelő. Lőn pedig idő múltával, hogy Káin ajándékot vive az Úrnak a föld gyümölcséből. És Ábel is vitt az ő juhainak első fajzásából és azoknak zsírjából. És tekinte az Úr Ábelre és az ő ajándékára. Káinra és az ő ajándékára pedig nem tekinte, miért is Káin haragra gerjede és fejét lecsüggeszté.

És monda az Úr Káinnak: Miért gerjedtél haragra, és miért csüggesztéd le a fejedet? Hiszen ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz; ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és reád van vágyódása; de te uralkodjál rajta.

És beszél vala Káin Ábellel, az ő atyjafiával. És lőn, mikor a mezőn valának, támada Káin Ábelre, az ő atyjafiára, és megölé őt. És monda az Úr Káinnak: Hol van Ábel a te atyádfia? Ő pedig monda: Nem tudom, avagy őrizője vagyok-é én az én atyámfiának? Monda pedig az Úr: Mit cselekedtél? A te atyádfiának vére kiált énhozzám a földről. Mostan azért átkozott légy e földön, mely megnyitotta az ő száját, hogy befogadja a te atyádfiának vérét a te kezedből. Mikor a földet műveled, ne adja az néked többé az ő termő erejét, bujdosó és vándorló légy a földön.

Akkor monda Káin az Úrnák: Nagyobb az én bűnöm, hogysem megbüntettethetnék. Íme elűzől engem ma e földnek színéről, és a te színed elől el kell rejtőznöm; bujdosó és vándorló leszek a földön, és akkor akárki talál reám, megöl engemet. És monda néki az Úr: Nem, sőt inkább aki megöli Káint, hétszerte megbüntettetik. És megbélyegezte az Úr Káint, hogy senki meg ne ölje, aki rátalál. És elment Káin az Úr színe elől, és letelepedett Nód földjén, Édentől keletre. És ismeré Káin az ő feleségét, az pedig fogana méhében és szülé Hánókhot. És építe várost, és nevezé azt az ő fiának nevéről Hánókhnak.”

Amikor a paradicsomi rendben a luciferi erők támadást intéztek a fényelemen keresztül az emberiségre, a mi élethullámunk megnyilvánulását az akkori körülmények között nem lehetett folytatni. A veszélyek, melyek a kozmoszt, a világot és az emberiséget fenyegették a fényszellemek irányából, túl nagyra növekedtek. Élethullámunk azon lényeinek, akik a paradicsomi rendben már kifejezték magukat, az okos-erkölcsös tudatát ezért a fényelemből újra kivették, s egy olyan tudati állapotba hozták őket, mely az élő víznek nevezett kozmikus elemnek felelt meg. Ennek megértése érdekében egy pillantást kell vetnünk az első elemekre lényüket és hatásukat illetően.

Az Istenrendben az emberiség, okos-erkölcsös tudatával, a tűz-elemmel dolgozott, ami azt jelenti, hogy az ember hatásköre az akaratot, bölcsességet és tevékenységet illetően korlátlan, ereje határtalan volt, s gyakorlatilag és nagyságrendben egy fiatal Istent képviselt. Az emberi szellemalak a világmindenséget villámsugárként száguldotta át.

A paradicsomi rendben az ember az okos-erkölcsös tudat alapján a fényelemmel dolgozott. Ez azt jelenti, hogy hatásköre, akaratát, bölcsességét és tevékenységét illetően az Istenrendhez viszonyítva erősen korlátozva volt. Az azelőtt dinamikus, mindent átfogó szellemi erők erősen meg voltak zabolázva, és nagyon érezhető korlátozásoknak lettek alávetve. Az ember a paradicsomban ennek ellenére csodálatra méltó lelki nagyságban élt. A kozmikus fényelem ragyogó, melegítő, mindent átvilágító képessége miatt nagyszerű hierarchikus közösség állt fenn magasztos élethullámok között. Arkangyalok, angyalok, hatalmak és trónok szemtől szemben értekeztek az emberiséggel. Mindannyian együtt énekeltek a mennyei kórusban Isten dicsőségére.

Amikor azonban a szellemeknek ezt a kórusát, a hierarchiáknak ezt a szupernormál együttműködését a luciferi hatalmak újra megzavarták, az okoserkölcsös tudatot az emberiség védelmére összekapcsolták az élő víz elemével. Az embert anyagi korlátok közé állították. Nem volt többé a világegyetem polgára a tűz elemből, sem a bolygói kozmosz polgára a fényelemből, hanem a föld lakója lett. Lakóhelyének határait a víz, a levegő és a föld elemei képezték.

Az embert egy elhagyatott, megműveletlen területre vitték, hogy a luciferi lények benntartózkodásának ezen a kezdetén, amikor a luciferi lények megpróbálták a tűzelemet meghódítani, az ember nehogy kárt valljon emiatt. És hogy az ember később, amikor már a szentségtelenség hatalmába került, a szentségtelen fejlődéseket és erőket nehogy átvigye minden világra. Az embert egy börtönbe vezették, míg alkalmas időpontban majd meg lehet váltani őt. Az emberiség eddig az időpontig fejlődött, ekkor pedig végbement az a tragédia, amiről az ószövetség fenti idézete beszél.

Már korábban kifejtettem, hogy az emberi istenszikráknak Istenből való kisugárzását nem szabad egyidejűnek, egy időpontban összefoglaltnak látni.

Ez az isteni kisugárzás hullámokban, csoportokban megy végbe. Egy bizonyos istentervhez tartozó lények számát sem szabad előre szigorúan meghatározott egységnek venni. A szám abban a mértékben növekedhet, amelyben a már kisugárzott lények kihordják az istentervet annak csodás világosságában.

Amikor az emberiség az élő víz elemének korlátai közé került, az isteni kisugárzás arra törekedett, hogy először az Úr tervét teljesítse, s csak ezután mozgósítsa az embert új életre egy új szellemszikra besüllyesztésével.

Azt a tényt is figyelembe kell vennünk, hogy mind az istentervben, mind pedig a paradicsomi rendben maradtak emberi lények, mert a luciferi árulás ezeket nem gyalázta meg. Ezeknek a csoportoknak egy része földi születésekbe ereszkedett le azzal a szándékkal, hogy a nagy művet szolgálja. Egy másik rész a le nem bukott lényeknek egy emberi hierarchiáját képezte, az úgynevezett Melkhisédek rendjét. Így történt, hogy a földi típusúvá vált emberiség keretén belül két világosan megkülönböztethető embertípus jelent meg születéssel: a káinember és az ábelember.

Miféle embertípusok voltak ezek?

Káin az az ember volt, és ma is az, akiben a szellemtudat a kimondottan hangsúlyozott tényező, aki leginkább a tűzelemmel érzi magát kapcsolatban.

Ábel az az ember volt és ma is az, akiben a lélektudat a hangsúlyozott tényező, aki tehát a fény-elemmel érzi magát leginkább kapcsolatban.

Ennek okai részben abban a tényben keresendők, hogy a káinember nem volt, vagy csak részben volt bevezetve a paradicsomi rendbe, és a lélek-tudatos élethangsúlyt nem ismerte. Másrészt azonban ezeket az okokat az isteni előrelátásban és gondviselésben kell látnunk, hogy a földi fajta korlátozottságában élő ember sohase felejthesse el teljesen sem a szellemtudatot, sem pedig a lélektudatot, hogy a két embertípus feszültségének örvénye miatt végül mindkét típus megtalálja a felfelé vezető utat.

A káinember így a veszélyes, dinamikus, tüzes úttörő, aki tudatában van nagy szellemi képességeinek; és ezeket megpróbálja kifejleszteni. A káinember hasonlít leginkább a jelentős, nagy emberre, aki azelőtt az Istenrendben hatalommal rendelkezőként valósította meg magát. Ezért mondta Éva, amikor Káint hozta létre a véréből, hogy „nyertem a férfiat az Úrral”. A világanya Éva, akiben a múltbeli Istenrend emléke élt, ezt az emléket látta Káinban megvalósulni.

Az ábelember a jó lélek, a lelki ember, a kedves, a misztikus. Őt nem nyugtalanítja az Istenek csillogása, nem érzi nagy erők rezgését. Ö nem túrja a feketeföld rögét mindkét öklével fájdalmas vágyakozással, hogy valamit építsen, hogy ebből a formálatlanból tiszta templomot emeljen. Az ábelember a lelke világosságában napozik. Álmodozik és énekel Isten fénylélegzetének melegében. Mit is kívánhatna ennél többet? Hol lehetne egyáltalán jobb helye ennél? Nem beszél-e vére szíve minden dobbanásánál Isten szeretétéről? Mi köze neki a világ építkezéséhez? Nincsenek-e a szemei előtt a bárányok, melyek mindennel ellátják, amire csak szüksége van? Nem; ő nem önző. Lelkéből bőségesen buzog a hála. Első mozzanata a hálaáldozat; bőségéből ajándékot visz Istenének.

Káin áldozatát azonban nem fogadják el! Ő megharagszik, elcsügged, végtelen bánat fogja el. Nem viharzik-e az Ő vérében az istencsillogás? Ábel Istent szolgálta, de ő, Káin, ismerte az Istent; áldozatát bensőséges szertartással, tudatosan hozta meg. Nem azt áldozta fel, amit kapott, mert az nem lett volna nehéz, azt mindenki megteheti. Káin abból mutatott be áldozatot, amit maga készített, amit tevékenyen hatott. Miért nem fogadta el Isten ezt az áldozatot? Káin az égre kiáltott! Miért nem fogadta el Isten az ő építményét? Miért vetette el Isten, amit ő, Káin, a föld mélyéből termelt ki? Nem tudta. A szenvedélyek kábulata zavarta a szellemi egyensúlyát.

Ebben a pszichológiai pillanatban szólította meg őt Isten. „Miért haragudtál meg? Miért viselkedsz másképpen, miért csüggedsz el? Hiszen ha jámbor vagy, az kellemes. Ha nem vagy az, akkor a bűn az ajtó előtt lapul és rád feni a fogát. De te uralkodj rajta!”

Nézzék, ennek a tűzembernek, ennek a hatalmasnak meg kell értenie, hogy a lelket nem hagyhatja figyelmen kívül, nem tagadhatja meg, hogy neki, a szellemben nagyobbnak, a mindent átfogónak, a tudatosnak mégis Ábelhez hasonlóvá kell válnia, lélekben csendesnek, alázatosnak, jámbornak kell lennie, aki meghajol, s kezeit vágyakozó imádattal kulcsolja össze.

Miért? Feltehetjük a kérdést. Hát nincsen Káinnak szíve, nincs lelkiélete? Nem tűnik-e a helyzet ellenkezőnek a tény alapján, hogy Istennek akar áldozatot hozni belső indíték ösztönzésére? Persze hogy van lelkiélete Káinnak is, de ez a lelkiélet nem tanúskodik jámborságról. Káin vérerőin, cselekedetein, meggondolásain és szívén a feje uralkodik. Ezt a nehézséget meg kell értenünk ezoterikus ismeretek alapján.

A káin- és ábeltípus élettudatának lényege a testalakon alapul. Minden ember tudatának alapjai a földben és földiben nyugszanak. Így ebből az életvalóságból kiindulva kell Istent keresnie és megtalálnia azzal, hogy a háromszoros embermegnyilvánulás három együttműködő tagját teljes mértékben a jogaikhoz juttatja. Vagyis isten útjait csak akkor lehet megtalálni, ha a szellem, lélek és test tökéletes kapcsolatban van, anélkül, hogy bármelyik is háttérbe szorulna a többiekkel szemben.

Az Istennel való rejtett kapcsolat lehetséges, ezáltal lehetséges lesz a test minden törvényéhez hozzáigazodunk. Ezért nem szabad Káinnak a szellemből kiindulnia; a lélekkel kell kezdenie. A lélek által kell a szellemének kibontakoznia. A lélek által izzik a világosság, amely az Atyából jön. Ő a világosság; ez a Krisztus, aki megmagyarázza nekünk az Atyát. A lelki világosság vezető elve nélkül a tűzszellem Káin a zabolátlan, a féktelen, a kereső, s emiatt kísérletező, a merész, s így a lebukó – az ember, aki megégett szárnyakkal zuhan a mélybe.

Ezért tanuljuk és tudjuk a mi Szellemi Iskolánkban, hogy az igaz életet keresők ösvénye a szívben, a szívszentélyben kezdődik. Igazi jámborsággal, tüzes beképzeltség nélkül kell áldozatunkat bemutatni a szívszentély oltárán, s Őhozzá, aki minden örökkévalóságon túl létezik, könyörögni, hogy legyen nekünk lámpánk, mely világít majd a lábunk előtt. Így kell nekünk igazi jámborsággal, istenfélően befogadni és asszimilálni Krisztus világosságát. Csak akkor lesz a káinember valóban birtokos. Mert a világosság megmagyarázza neki a tüzet. Krisztus világossága gyújtja meg a tüzet a főszentélyben, mégpedig Isten keze által. Így lesz Isten a vezető a káinember számára, mialatt a káinember nagy rendeltetésének irányát követ i.

Igazi isteni megnyilvánulás a főszentélyben csak a lélek világossága mellet lehetséges. És isteni megnyilvánulás nélkül Káin, minden szellemi tulajdonsága ellenére egy tévelygő, aki az egyik oldalon felborítja, amit a másikon felépített. „Ha azonban nem vagy jámbor, akkor a bűn ott lapul az ajtó előtt, rád kívánkozván, Te azonban uralkodj rajta.”

Káinnak viszont nehezére esik ennek a tannak az elfogadása. A jámborság nem ízlik neki. Alázatosság és önkéntelen vallásos alárendelés megszégyeníti és idegessé teszi őt. Ehhez ő belülről túl nagynak érzi magát; azt ő gyerekesnek tartja. Szeretne ugyan áldozatot hozni, de emelt fővel, mint valami uralkodó. Káin sohasem tanult meg imádkozni. Egy rögeszmében él, nagyzási hóbortban, az önállóság rögeszméjében. Ez a rögeszme még fokozza haragját az inkább egyszerű, mesterkéletlen Ábellel szemben, akinek nincsenek problémái. Ábelnek semmilyen fáradságot sem okoz a dolgokat az elején kezdeni; ő természeténél fogva lélekember. A világosságban és a világosság törvényéből él. Ábelt az akadályozza, hogy a világosság elég neki, hogy nem vágyik a tűzre. Ezért Ábel gyerek marad, s további fejlődése rendkívül lassan fog haladni, mert őt a megkristályosodás veszélye fenyegeti. Káin nagyon jól látja ezt, ezért hajlamos a lelket értékénél kevesebbre becsülni és Ábel lélektudatát lenézni. Elhatározza tehát saját lélektudatának a mellőzését. Lelke tevékenységét kiűzi a lényéből, Krisztusi világosságának ajtót mutat.

Így öli meg dühében Ábelt önmagában, s Isten számonkérő szavára azzal válaszol, hogy „őrizője vagyok-e én az én atyámfiának”. A lélektörvény, a lélek tevékenysége nem érdekli. Ő nem gyerek, ő ember. Az olyan ember azonban, aki a lélek világosságát megöli, komor sötétséggé válik. Komor, sötét pillantása lesz. Káin, a mágikus földművelő, magasabb képességeinek hasznosítója így a saját káoszába vész. A föld, melyet megművel, nem adja ki neki a gyümölcsét.

Dinamikus vérmérséklete azonban termést akar, eredményeket követel. Így válik nyughatatlanná, kóborrá az egész földkerekségen, mely kibontakozásával, virulásával és pusztulásával reményeket kelt benne, energiáját felkorbácsolja, hogy nemsokára újra lebunkózza kártyavárainak romjai közé.

Búbánatos helyzetében Káin meggondolja magát: „Bűnöm nagyobb, semhogy meg lehetne bocsátani”. Menthetetlennek, üldözöttnek, halálraítéltnek tartja magát. Szellemi szemeivel előre látja az ábeltípus gyűlöletét. Látja az üldöztetést, amelytől ettől az embertípustól minden időkben tartania kell. Hogyan tudhatna életben maradni ebben a bűnös állapotban? – Mindenekelőtt mert nem tud olyan lenni, mint Ábel? Most is, amikor felfedezte, hogy vesztét a lélekmegtagadás okozta, az igazi jámborság hiánya, nagyon is világosan látja, hogy éppoly kevéssé térhetne rá szellemtudatának a megtagadására. A tűz tevékenységét Káin nem fogja tudni megzabolázni. Ebben a szorult helyzetben, ebben a szükségben nyújt kezet neki Isten. A káintípus számára saját fejlődési utat rendel el. Örök oltalmat, szabad vonulást biztosít neki. Megjelöli, hogy senki se gyalázhassa meg. „Aki Káint megöli, az hétszeresen megbüntettetik. És megbélyegzé az Úr Káint, hogy senki meg ne ölje, aki rátalál. És elment Káin az Úr színe elől, és letelepedett Nód földjén, Édentől keletre.”

Ez a Nód földje Édentől keletre közvetlenül az új felmenetelre utal. Nód földjét az új lélekszületésnek kell látnunk, mely teljesen megegyezik Káin belső szellemi állapotával. A tüzet és a fényt itt összeegyeztetik törvényeiket és erőiket illetően. Isten kegyelme egy új lelkiállapotot kelt életre, mely a szellemnek teljes mértékben alkalmat ad képességei szerinti fejlődésre. Ezért áll ott, hogy „Káin ismeré az ő feleségét, az pedig fogana méhében, és szülé Hánókhot. És építe várost, és nevezé azt az ő fiának nevéről Hánókhnak.”

Hánókh szó szerint beavatást jelent. Káin eléri a beavatást. Amit terjedelmes, nyugtalan munkával keresett és soha sem talált meg, azzal most megajándékozzák. Felfedezi a felfelé vezető utat. Mialatt Ábel a lélekállapotában még nyugodtan meditál és Isten szeretetében napozik, azalatt Káin erőről erőre halad tovább, lelkében a jellel, ami miatt nem lesz meggyalázva. Ez nem külső jel, hanem egy várbirtok, egy vérállapot, mely végül Káin szellemét képessé teszi célja elérésére. Káin egy égretörő szeretne lenni. Nos, Isten lehetővé teszi ezt neki. Káin így dicsőségében várost épít. Hánókh városát, a beavatás városát, egy őskeresztény várát, az ős-Krisztianopoliszt, egy páholyt itt lent, mely a magasan fenti páholy felé, Melkhisédek rendje felé sugárzik, és azt dinamikus kiáltással szólítja fel: „Jer át, és segíts nekünk!”

Látják, ezekben a folyamatokban látom én a feleletet a kérdésemre, hogy „miért vagyok én rózsakeresztes” világító jelekkel feljegyezve. A rózsakeresztes bensőségesen, teste, lelke és szelleme szerint is azzal a tulajdonsággal rendelkezik, hogy a káintípushoz tartozik. Erős tudati tényezői vannak, amelyek a szellemalakban találhatók. A lelki tényező, a lelki nézetek és a lélektörvény saját tekintélyének ízlése szerinti elhajlítására , fajtája és állapota miatt a lelkiség lenézésére hajlamos. Vére minősége miatt, a vérállapota miatt a szellemi tudományokkal szemben nagy érdeklődést tanúsít, s ezeknek a tudományoknak szellemi javait nélkülözhetetlen táplálékként, kenyérként veszi magához. Ebben a szükségben felfedezi a hibáját, lelke sajátkezű meggyilkolását, és a szellemi tudományok mellé odaállítja Krisztus tűztemplomát, hogy a lélek ellenőrzése alatt és a lélek hatására a szellemi fejlődés a helyes pályát válassza.

Így fog tehát Isten szelleme által lángra lobbantva Jézus Krisztusban önkéntes önfeláldozással elpusztulni, hogy a Szentlélek által újjászületvén tovább mehessen az Úr arca előtt Nód földjére, Édentől keletre. Vagyis a Szentlélek által új lélekállapotra lesz ébresztve. Ekkor aztán, teljesen a fajtájának megfelelően, Hánókh, a beavatás fog belőle keletkezni. Ez nem olyan beavatás, amit felülről adományoznak neki! Ez a beavatás őbelőle születik! Így fog aztán testvéreivel szellem, lélek és test szerint egy várost építeni, Hánókh városát, a páholyt itt lent, mely a Föld sötét szülőméhéből az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében kiált fel a világosság hierofánsához: „Gyere át és segíts nekünk!”

Látják, a tulajdonságoknak ez a hétsége jellemzi a rózsakeresztest. És gyilkos szándékkal üldözték őt a századok folyamán. Üldözték, és megpróbálták a művét megsemmisíteni. Vadásznak rá, de megvígasztaltatik. Keresztre feszítik, de él. Isten megjelöli, hogy senki se ölhesse meg igazán. Aki tesz ellene valamit, azt hétszeres bosszú éri, mert ő az emberiség nagy testvérségéért, a Szerzetért dolgozik. Megtalálta a rózsát a kereszten, és győzött.

 

Jan van Rijckenborgh

Intelligens tanulóság

 

A magasabbrendű áthatja, befolyásolja és vezeti az alacsonyabbrendűt. Ez egy megdönthetetlen törvény, mely az isteni alkotás minden területén érvényes –  amennyiben az alkotás az isteni, egyetemes megnyilvánulási téren belül, és ezzel összhangban van.

A mi bukott természetrendünkben, a haláltermészetben ez a törvény hatástalan; ezt mindannyian tudjuk és nap mint nap tapasztaljuk. A mi életterületünkön azt látjuk, hogy az alacsonyrendű megakadályozza a magasabbrendűnek a megnyílvanulását.

Az isteni erő befolyása a dialektikában csak akkor tud harmonikusan érvényesülni, ha az alacsonyrendű, vagy alantas lény erre a befolyásra elő lett készítve és rá lett hangolva. Egy ilyen előkészítő folyamattal kapcsolatban beszélünk mi transzmutációról. Mint emberek és mint egy Szellemi Iskola tanulói tehát két fejlődést látunk szükségesnek. Az egyik az eredeti lénynek, a mennyei embernek a felélesztése, a másik a természetes ember megváltoztatása.

Az első követelmény minden további nélkül érthető. Miért kell azonban a természetembert megváltoztatni, ha amúgy is el kell tűnnie, el kell pusztulnia?

Ez a mikrokozmosz megnyilvánulási terével függ össze. A mikrokozmoszt az egyetemes szellem teremtette kis világnak. A mikrokozmosz egy olyan kis világ, olyan lény, amelyben az isteni terv szerinti életfolyamatoknak és alakulási fejleményeknek kell lejátszódniuk, megnyilvánulniuk. Ebben a megnyiIvánulási térben ezek szerint mindig csak egyfajta, bizonyos fajta élet érvényesülhet harmonikusan. Ha isteni élet nyilvánul meg benne, akkor ez a magasabbrendű élet a mikrokozmosz több dimenzióján, vagy rezgési terén átáramolhat, s minden a szférák harmóniájában van. Akkor a magasabb dimenziók befolyásolják az alacsonyabbakat, az alantasokat, s ezeket egyre magasabb megnyivánulásokhoz vezethetik.

Mivel azonban a mi viszonylatainkban a hetedik megnyilvánulási térben egy szükségrendlénynek kell megnyiIvánulnia, léteznie, hogy a mikrokozmoszban egyáltalán életfolyamatok fejlődhessenek ki, a magasabból az alacsonyabbhoz folyó áramlás már nem lehetséges minden további nélkül. Ehhez az is hozzájön, hogy az alantas élet (a mi jelenlegi életünk) korszakok óta művelődik a maga módján, s emiatt a haláltermészet finomabb anyagi területeiről is jön valami erőáramlatféleség, mely a mi anyagunknál szintén magasabb rezgésű, s így az emberek ezt tartják az igazán magasabbrendűnek, holott egyáltalán nem az, mert nincsen összhangban az isteni szférákkal, hanem az önfenntartásra törekszik, sőt az önfenntartás és önérvényesítés az alapvető jellege, mert ez az életmegnyilvánulás a körülzártságban, az elzárt térség szükségében létezik.

Ezt az elzártságot, ezt a szükséget csak akkor lehet megszüntetni, ha a természetben egy olyan intelligens élet keletkezik, amely felismeri és világosan belátja a helyzetét, s az egyetlen kivezető útra tér, melynek eredményeként aztán megnyitja magát az isteni természetnek, a szférák harmóniájának.

Az Egyetemes Szerzet tevékenységének egyik része a mi természetrendünkben egy ilyen intelligens élet kifejlesztését szolgálja. Ettől függ, hogy a bukott mikrokozmoszban egyszer újra magasabbrendű, isteni élet nyilvánulhasson meg. Az Egyetemes Szerzetnek ez a fáradozása a felettes természet szeretetteljes beavatkozása a mi haIáltermészetünkbe, hogy ezt a szükségrendet elvezethesse a rendeltetéséhez.

Van azonban egy másik beavatkozás, egy romboló, összetörő beavatkozás is a mi természetünkben, mely akkor jön a szférák harmóniájából, ha bizonyos időpontban a szükségrendben már semmiféle megszabadító fejlődés sem jöhet létre. Ilyenkor mindent visszavezetnek a kiindulópontjához, egy új kezdethez.

Ha az olvasó hagyja, hogy a fentiek hassanak a tudatára, vagyis jól meggondolja a dolgot, akkor észreveszi, hogy ez nem valami távoli, elvont ügy, mindez nem rajtunk kívül áll, hanem teljes mértékben saját magunkról van szó. A mi mikrokozmoszunkban kell a magasabbnak, a felettesnek felélednie és helyét újra elfoglalnia. A természetlényünknek, vagyis saját magunknak kell eléggé intelligensnek lenni ahhoz, hogy a mikrokozmosz mai megnyilvánulási térségében hagyjuk kialakulni, engedjük megtörténni a szükséges változásokat, s amennyire lehetséges, ügyesen együttműködjünk ezeken. A megváltozási folyamatok, amelyekről újra meg újra beszélünk, a természetlényben mennek végbe, és a mikrokozmosz megnyilvánulási terének abban a részében, amelyet máig is a természetlény tart magáénak.

Ezek a változási folyamatok azonban csak egy magasabbrendű erőhatás segítségével mehetnek végbe. Ez a magasabb erőhatás aztán nem vak erő, hanem egy tervet tartalmaz, egy tudatalakító és lélekalakító terv van benne, és egy magasabbrendű intelligencia jelensége, amelyet mi szellembesugárzásnak is nevezünk. Ezt a magasabb intelligenciát az alantas lénynek, az énlénynek lehetségessé kell tennie, azután meg kell engednie és mindenben figyelembe kell vennie.

Természetlényként ezt a felettes intelligenciát tapasztalni és ennek megfelelni – ez az új életvitel. Az új életvitel arra irányul, hogy a magasabbat, a felettest egyre erősebben hagyja az alantasban megnyilvánulni, az alantast átváltoztatni, hogy a mikrokozmosz egyre szorosabb kapcsolatba kerüljön az isteni dimenzióval, és ebből élhessen. Ennek a végső következménye aztán nem csak transzmutáció, hanem transzfiguráció lesz. A mikrokozmosz megnyilvánulási térségében a természetes jelenség helyén az isteni jelenség nyilvánul meg: az új ember.

Ez a mi létünk célja, tanulóságunk célja, ennek a szükségrendszernek, a pótvilágnak a célja az embert illetően.

Van Rijckenborgh úr gyakran mondta, hogy ha egy emberben a szellemszikra-atom felébredt és kezd megnyilatkozni, akkor ez az ember a halált elvileg legyőzte; akkor részesül a halhatatlanságban, mert a mikrokozmoszban a megnyilatkozás következtében keletkezett lélekelv halhatatlan. Tudnunk kell azonban, hogy ettől az áldott kezdettől még hosszú út vezet a jó végig. S ezen az úton minden attól függ, hogy milyen és hogyan viselkedik a személyiségember, tehát mi mindannyian, személyesen.

A tanuló arra az álláspontra is helyezkedhet, hogy „bennem új élet keletkezett, a Szellemi Iskolában vagyok, részem van az erőtérből; a réginek persze el kell tűnnie, hagyjuk tehát eltűnni, ne törődjünk többé vele”. Az ilyen álláspont azonban könnyen lecsúszhat a felületesség és a tudatalatti szintjére, ahol a változás folyamata újra megreked. Mert – kedves olvasó -, tudjuk, hogy Jézus Krisztusnak, az új embernek kell újra megszületnie a mikrokozmoszunkban, befolyását a testrendszerben is érvényesítenie kell, s ezt is meg kell változtatnia, hogy valóban elérhessük a megszabadulás állapotát.

A Biblia kijelenti: „Aki vallja, hogy Jézus Krisztus a testben megjelent, az Istentől született”. Ebből azt látjuk, hogy a testünket is olyan helyzetbe kell hoznunk és olyan állapotban kell tartanunk, hogy ezek az új erők hathassanak benne, s így a test igazán jó szolga lehessen a mikrokozmoszban. Ha ez a folyamat nem megy végbe, akkor a transzmutálás és a transzfigurálás folyamatát elméleti alapokra raktuk, s a megszabadulás folyamata kérdésessé válik.

Ha tehát minden rendben van, akkor a lényünkben már hat valami a felettes lét- és sugártérből, egészen a testrendszerünkig. Ezáltal egész létállapotunk áldásos befolyás alá kerül, meg lett támadva, meg lesz változtatva, meg lesz gyógyítva, idegen szóval „szentelve”, egész-ségesítve (a magyar „szent” szó a latin szánusz = egészségesből származik), ki lesz egészítve, amennyire csak lehetséges. Az igazi beavatottakról azt mondják, hogy nekik már semmi sem árthat, ha teljesen erre a lényükben lévő felettes elvre bízzák magukat. Nem mondja-e a Szentírás is, hogy „ha valami halálost isztok, nem fog ártani nektek”?

Tudatában kell azonban lennünk, hogy itt egy nagyon intelligens és következetes életvitelről van szó, mely csakis a magasabbrendű, felettes életre van hangolva. Ezt az állapotot nem lehet általánosan jellemezni, mert ez messze a mi szükségrend-természetünk fölött áll. A kijelentés, melyet gyakran hallani az Iskola tanulóitól, hogy „felvétettem az Iskola testébe, nekem már semmi bajom sem történhet”, esetleg a hit bizonyítéka, mely az életvitel miatt végül tudattá és intelligenciává válhat. Az is lehet azonban, hogy szokássá vált kijelentés, mely így viszont az öntudatlanság jele lenne.

Meg tudja látni az olvasó a különbséget?

Még egyikőnk sem tökéletes. Meg kell tanulnunk, hogyan ismerhetjük meg mai létállapotunkat, s aztán eszerint kell cselekednünk. Ha jól áll az ügyünk, akkor valóban úton vagyunk. Ezért kell testi állapotunk tekintetében is intelligensen viselkednünk. Nem eszünk tehát húst, nem dohányzunk, nem fogyasztunk szeszesitalt, elutasítjuk az úgynevezett tudattágító szereket, mint a drogokat és a tv-t. Napjainkban ezeken kívül arra is kell ügyelnünk, hogy lehetőleg kevés rádióaktivitással terhelt eledelt fogyasszunk, mert tisztában kell lennünk azzal is, hogy a húshoz, nikotinhoz, szeszesitalhoz, kábítószerekhez és tv-sugárzáshoz hasonlóan a rádióaktivitás is annyira károsíthatja a testünket, hogy ez a test esetleg már nem lehet a ház jó cselédje.

Az egészség figyelembevétele, a test időnkénti pihentetése, mely sok feszültséget semlegesíthet, éppúgy a tudatos tanulósághoz tartozik, mint a tanításról való elgondolkodás, vagy a szolgálatok és a konferenciák látogatása. Mindig is hozzátartozott ez is. Gondoljanak csak a böjtölésekre és bizonyos gyógymódok alkalmazására a régi testvérségeknél és szerzeteknél.

Nem azért akarunk egészségessé válni vagy egészségesek lenni, hogy a természetben jobban és hosszabb ideig éljünk, hanem a lehető legegészségesebbnek kell maradnunk, hogy az ösvényt jó véghez vihessük, s ha Isten is úgy akarja, még sok embernek segíthessünk a megváltás útját megtalálni és bejárni. Ezzel persze nem akarunk semmi negatívot sem mondani beteg embertársainkra. Mert van-e még egyáltalán egészen egészséges ember a világon? Mindannyian alapvetően betegek vagyunk.

Önökre azonban különösen érvényes, hogy életüket lehetőleg jól használják ki az ösvényük érdekében, s testüket majd, ha eljön az ideje, tudatos és harmonikus lelkiállapotban vessék le. Remélhetőleg mindannyiónknál így lesz. Éljünk tehát minden nap tudatosan tanulói életet, hogy a rózsa kivirulhasson, s mikrokozmoszunkban egy új lélekelv ébredhessen fel és bontakozhasson ki. És vegyük figyelembe, hogy ösvényünket az Ura útjait egyengető Jánosként járván, a Szellemi Iskola világunkon elvégzendő munkáját is jó véghez kell vinnünk.

 

A Szellemi Vezetőség

Egy új tudat

 

Kisgyerektől lehetetlen megkövetelni például nagy számok összegzését. A számolás még kívül van az ő tudata hatáskörén. Aki irodalmat olvas görög és latin nyelven, annak nem szükséges computernyelvekhez értenie. Aki eddig csak hajót kormányozott, s most hirtelen repülőgépet akar vezetni, az nem jut messzire, vagy lezuhan. Ha „jó ebéd”-ről beszélünk, akkor ezalatt mindenki valami mást ért…

Az emberek tudata egyénileg bizonyos mértékben fejlett, az ő saját, egyéni színvonalán áll. A rezgések tanának terminológiája szerint esetleg bizonyos hullámhosszról beszélhetnénk. Tudatunk korlátozott. Arra a szintre és hullámhosszra van hangolva, amelyre a sors és a tapasztalat vitt minket. Különböző tudati szintek léteznek tehát, akkor is, ha esetleg mindannyian ugyanazt keressük: magasabb szintű ismeretet, amellyel túlszárnyalhatjuk a korlátozottat, a hétköznapokat.

Ez a keresés teszi lehetővé számunkra, hogy az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája hatáskörében találkozhassunk. Ha ugyanis együtt a rózsakereszt filozófiájára irányulunk, ha csoportosan a megszabadító ösvény ismeretéhez fordulunk, ha tehát így a szívünket megnyitjuk a Szellemi Iskola erőteréből ható sugárzásnak, akkor ennek csakis az lehet az eredménye, hogy tudatunkat egymásra hangoljuk, és ugyanazon a hullámhosszon találkozunk. Ezen a találkozási ponton pedig tapasztalunk, átélünk valamit az eredeti isteni erőből, mely sürgető, ösztönző ötletként, megváltoztathatatlanul érinthetetlen értékként áll az erőtér mögött. Így leszünk fogékonyak arra, amit a Szellemi Iskola akar közölni velünk. Feltárjuk magunkat a megszabadító tan lénye és rezgési szintje számára. Ezen az alapon szeretnénk a megszabadító ösvény nézeteit a következőkben az olvasó elé tárni.

 

Az isteni elv

Aki figyeli a környezetét és a világot, az megállapíthatja, hogyan hajszolja az embert egy ösztön aktív tevékenységre, hogyan kényszeríti őt ez a benne rejlő ösztön szakadatlanul tapasztalatok szerzésére. Mert minden emberi tevékenység legfontosabb eredménye a tapasztalat.

Az emberben az állandó kívánás, akarás és cselekvés buzog és uralkodik. Figyeljék csak meg egyesek vagy csoportok viselkedését. Az emberek el akarnak érni valamit és megelégedettek akarnak lenni. Tekintélyt akarnak szerezni maguknak, szabadságra és kellemes életkörülményekre kívánkoznak. Ennek érdekében uralkodni akarnak, birtokolni, intézkedni, a körülményeket befolyásolni és megváltoztatni. Mindannyiónk cselekvése ezekre a célokra irányul. Világunkon az élet egy ösztönző hajsza, mely csak az első pillantásra sokrétű, valójában azonban ugyanazon minta szerint folyik le.

Hol van azonban az eredet? Hol van ennek az életmódnak az eredete és mi a háttere? Miért mennek az emberek újra meg újra a tapasztalat útjára? Emögött egy hatalmas erőnek, óriási energiával telt elvnek kell lennie, hogy ennyire elutasíthatatlan és elkerülhetetlen.

Ez az elv legmagasabb értelemben egy isteni elv, egy ősötlet, minden megnyilvánult dolog lényeges jellege. Hatása a legkülönbözőbb eredményekhez vezet, a megnyilvánított dolog tudatától függően.

Erre az isteni őselvre, erre a minden alkotás mögött rejlő ötletre minden élet az ő fajtája szerint reagál. Reagálnia azonban mindenképpen kell. Életnek, tapasztalatnak, haladásnak, megnyilvánulásnak lennie kell. Mert csakis ezáltal lehet a tudat szintje újra meg újra más és más, csakis így fejlődhet, növekedhet, változhat.

Az egész világot, minden embert körülvesz az isteni ötlet. Az embert körülfogja, beburkolja az Örök, és életében cselekvésre ösztönzi. Az eredeti isteni ember, mivel ebből az ötletből élt, ezt az ötletet nagyon közvetlen módon tudta kifejezésre juttatni. Az előre ösztönző őselv közvetlen rokonságban volt a megnyilvánulással. A mikrokozmosz az őselv közvetlen sugárbefolyása alatt állt. A mi világunkon és a mi tudati szintünkön erről ma már szó sem lehet. Életvitelünk és életünk, s amit a környezetünkben látunk, az isteni ötletből magyarázható ugyan, de annak ma már nem felel meg, nem az ötlet szerint halad. Ez egy korlátolt lét olyan világban, melyet mi dialektikusnak nevezünk. Olyan életről van itt szó, mely elfordult Istentől, és már csak az ellentétekből áll: jó – rossz, betegség – egészség, rokonszenv – ellenszenv. Tudatunk szintjét már réges-régen az ellentét korlátozza. Ez a helyzet egész mikrokozmoszunkat befolyásolja. Egész kívánásunk, akarásunk és cselekvésünk erre van hangolva: cselekedni, vagy összeroppanni, lenni vagy nem lenni.

Mindezek mögött azonban az örökkévalóság hangja szól; a dolgok magjában, a mikrokozmosz szívében még mindig megvan az eredeti ötlet. Ez egy láthatatlan darabka valóság. Jelenléte, látens ereje úgyszólván zárt teret képez a mikrokozmikus rendszer korlátolt és reménytelen mozgalmasságában. Így ösztönzik az életet újra meg újra tapasztalásra, s így teszik újra aktívvá közvetett módon.

Így járunk az életutunkon zavarosan reagálva, azon fáradozva, hogy az ellentétek között egyensúlyt és összhangot teremtsünk. – De legalább megyünk, cselekszünk, megnyilvánulunk. Miért kell minden embernek ezen a tapasztalat-úton járnia? Először is azért, mert helyreállításra van szükség.

A mikrokozmoszt kell helyreállítani, eredeti alakjában, mentesíteni kell a dialektika és az ellentétek korlátaitól. Ennek a helyreállításnak a kezdete abban a tapasztalatban rejlik, hogy a dialektikában semmiféle kiutat sem fogunk találni, hogy a pozitív és negatív között mindig dúl a háború, s hogy az életet nyomon követi a halál. Ennek a tapasztalatmenetnek a korlátait a kikelet, a virulás és a pusztulás képezi. A halálnak ezt a házát a felbomlás jellemzi. És az őselv világossága mégis átsugároz minden életet; ennek eredménye pedig, a hőség, az egész emberiséget lázas tevékenységre készteti. Ez a tudat mai szintjének a reagálási képessége.

A rózsakereszt pedig azt mondja Önnek, hogy a mikrokozmosz szívében jelen van a látens elv, a rózsa, vagyis az isteni magszem. A tapasztalat útjával együtt ez a látens elv képezi az eredeti isteni világra nyíló ajtót. Ezen a rózsán keresztül vezet az út a másik világba.

Aki ennek a világnak (a mi világunknak és a túlvilágnak) a korlátoltságát és tökéletlenségét belátja, aki látja, hogy ez az ellentétesség semmiképpen sem lehet a végső cél, aki tapasztalta, hogy a dialektika nem tud válaszolni az élet kérdéseire, az eljutott tapasztalatútjának arra a pontjára, ahol a keresés megszűnik, ahol a kiút, melyet most már szívből kíván, nagyon közel van. Ekkor kezd a szívben az eredeti ötlet újra hatni. Meg lehet tenni az eredeti ötlet tudatossá válásához vezető első lépést. Elkezdődhet egy teljesen új tudatosság.

Ez a megújulás a rózsaszívben kezdődik. A kereső ember egy új rezgési térbe kerül, mihelyt olyan megoldást keres, mely kívül van a dialektikán és ennek a szokásos kultúráján. A dialektikában elcsendesült, s most egy új, erős vágyakozás szólal meg benne. Ez a csend. Elért a csend pontjára. Ez a megfordulás az életúton. Az Örök ezt az embert most már közvetlenül érinti meg a szív rózsájában. Ez Isten szellemének érintése, Aki szinte egy új, világító tüzet gyújt meg a mikrokozmoszban, az ember egész megnyilvánulási térségében.

Az olyan embernél, aki ezt átéli, már ebben a fejlődési fázisban nagy változás megy végbe. Teljesen más lesz a beállítottsága az élettel és a környezetében lévő jelenségekkel és formákkal szemben. Az élet más térfogatú lesz az ő számára, mert az eddig ismert létállapot és a megszokott tudati szint részben jelentőségét veszti. A jó és rossz küzdelme, ezek legyőzéséért folytatott harc már nem az ő ügye. E világ pozitívja és negatívja viszonylagossá válik, mert magasabb értékek létezését sejti, s ezekben szeretne részesülni.

Aki így megteszi az első lépést, szinte kiteszi a lábát a dialektikából, az áll a rózsakeresztes út kezdetén. A rózsakereszt az ebből a világból az isteni világhoz vezető út, a korlátolt tudatszintről a mikrokozmosz eredeti tudatához vezető ösvény. Itt áll Ön a rózsakereszt előtt, a megújulási folyamat előtt, mely a mikrokozmoszban játszódik le; ez a szív rózsájának kivirulása a kereszten; a kereszten, mely maga az ember.

A „kereszt” fogalma egyenesen a kereszténységhez vezet minket. Kereszténynek lenni ehhez az isteni világhoz vezető út bejárását jelenti. A mai úgynevezett fehér ember számára Jézus-a-Krisztus tana az út, amelyen jár, meg a példa, s ugyanakkor a megszabaduláshoz szükséges erő. Krisztus az Istenerő, a Krisztuserő a vezető erő a rózsakeresztúton, táplálék a megszabadulási és megújulási folyamatban. Mint világosság és erő, a Krisztusjelenség nélkülözhetetlen a tudatváltozáshoz, mindennek az elpusztulásához, ami a régi tudatállapotot táplálja és fenntartja, és nélkülözhetetlen az új tudatos állapot felépítéséhez. A tanuló útja: a Krisztusvilágosság műve a rózsakeresztesben.

A kereszt elfogadása: mindennek a megsemmisítése, ami az eredeti Istenötlettel nem egyezik meg. Ez mindennek az eleresztése, a minden olyantól való önmegszabadítás, ami az ellentétek által korlátolt világhoz tartozik.

 

Az én-ember

Ehhez a korlátolt világhoz tartozik például az egyéni lét, az énember, az állatember léte: az én akarok, én élek, én vagyok, én leszek, én azt jelentek… Mi ennek az én-szintnek a tudatából élünk. Erre szükség volt, és szükséges az említett tapasztalat bejárásához. Aki azonban a rózsakeresztösvényt akarja bejárni, annak ezt az énmegnyilvánulást, az istentelen világ énjelenségét meg kell szüntetnie, teljesen semlegesíteni. A régi embernek, az alantas tudatnak bele kell pusztulnia Jézus Krisztusba, hogy valami új születhessen.

Ebben egy óriási küzdelem rejlik. Mert nagyon sok minden köt minket ehhez a világhoz. Tudatunk teljesen egybenőtt ezzel. Megvannak a szokásaink, s mikrokozmoszunk évezredek óta áll összeköttetésben ezzel az alantas világgal. Ezt a helyzetet karmának is nevezik.

Mindenekelőtt az éteri és asztrál hatás számít, mely minket embereket működtet. Mert most ezeknek a megszokott erőknek a szerkezetét a Krisztussugárzás összetöri. Az ennek érdekében feltárult szíven keresztül más, új életerőket vezetnek be. A Krisztusrezgés ritmusában a rózsakeresztesnek az ösvényen új éterértékek ajánlják fel magukat. Ezek a nemanyagi atomok átitatják a szerkezetet. Új éter és asztrálerők képezik a bort és a kenyeret, amelyről az evangéliumok beszélnek. Ha ezek rendelkezésre állnak, akkor megkezdődik a megújulás. Itt azonban nem az egyházi értelemben vett rendelkezésre bocsátásról van szó, hanem az új éteranyag felszívódásáról a testrendszerben, az ember szerkezetében.

Az énembertől, aki e folyamatnál a mikrokozmoszban van, hűséges együttműködést várnak el. Korlátolt lehetőségeivel az énembernek a mikrokozmoszban folyó megújulási folyamatok szolgálatában kell állnia. Ez a saját pusztulásán, de a másik felépítésén való együttműködést is jelenti. Mint mondtuk, a rózsakeresztesnek itt rendelkezésére állnak az új éterértékek. A négy éterállapot, amelyből minden élet magyarázható, négységes megújulást visz végbe. Az isteni emberlét alapja egy négyzet, amelyen ezt a létet felépítik.

A folyamatok, amelyeket itt bemutatunk Önöknek, nem önműködők. Ez egy alkémia; alantas, alacsonyrendű dolgokat így intenzív munkával változtatnak magasabb értékekké. Ahogyan az olvasó elképzelheti a külső fáradozást, melynek a középkori alkimisták vetették alá magukat az aranycsinálás érdekében, úgy kell elképzelnie a belső fáradozást is, amelyre szükség van a szellemi arany elkészítéséhez (mert az alkímiában mindig is a szellemi aranyról van szó). Fáradozás, és mindenekelőtt odaadás kell ehhez a folyamathoz. Ahogyan Krisztus is teljesen odaadta magát, úgy kell az embernek a rózsakereszt megújulási ösvényén teljesen elajándékoznia magát. Ezzel Önnek semmiképpen sem valami kimondhatatlan szenvedés ijesztő kilátásait akarjuk a szeme elé tárni, hanem fogalmat szeretnénk alkottatni a folyamat mélységéről és erejéről.

Ezután pedig mi történik? A négy új éter az egész mikrokozmikus rendszer atomi megújulásához vezet. Ez minden atomjára kihat, minden atomot átitat és megváltoztat. Nem nehéz megérteni, hogy ez új tudati állapotot eredményez. Minden sejthez egy új isteni dimenzió fűződik hozzá, s a sejt hozzáigazodik ehhez. A közönségesnek, a dialektikusnak minden sejtből vissza kell húzódnia. A korlátolt elolvad az elmúlhatatlan tűz hőségében. Az Istenötlet az emberben újra közvetlenül megnyilatkozhat. Ez egy más, új lelkiélethez vezet, és tökéletesen új tudatot eredményez. Szó sem lehet a tudatnak valami áthelyezéséről a korlátolt, kettős világon belül, nincs itt semmiféle trükk, nincsen megtanulható módszer. Nem olyan eszközről van szó, amellyel a dialektikus tudatot ki lehetne tágítani. Nem kontempláció ez, sem meditáció, mely tudati szintünket csak más hullámhosszra vinné. Hanem – itt belülről jövő megújulásról van szó, maradéktalan megújulásról az eredeti Istenrend világosságának és erejének rezgésében; ez a megújulás pedig az Istenrendbe vezet be.

Reméljük, hogy az olvasó valamelyest látja ennek a rózsakeresztes ösvénynek az óriási kilátásait. Ez az igazi megszabadulást, a világtól és korlátáitól való eloldozást és felszabadulást, a szellemi újjászületést tartalmazza. És remélhetőleg a nagy örömöt is fel tudja ismerni, mely együtt jár ezzel: az ösvény megtalálásának az öröme; az öröm, hogy az ellentétek világából származó minden probléma megoldódik (mert a pozitív sohasem egyesülhet a negatívval); az újjászületés és az Istenbirodalomba való felmenetel öröme.

Ez az új, mindent átfogó isteni tudat elnyerése.

A megszokás – az ellaposodás veszélye

 

A filozófus Spinoza azt írja főművében, az „Etikában”, a 63. tantételben: „Akit a félelem ösztönöz, és jót tesz, hogy elkerülje a gonoszt, azt nem az esze vezeti!”

Tudjuk, hogy a dialektikus világon a félelem uralkodik, s az emberek cselekvését a félelem határozza meg. Aki a két természetrend különbségét, vagyis a haláltermészet és az isteni állandóság különbségét nem ismeri, ebben a tekintetben tehát nem rendelkezik megkülönböztetési képességgel, az csak a jó és a rossz, a dialektika világában lévő világosság és sötétség különbségét ismeri a mi világunkban, a bukott mikrokozmoszok világában. Mivel tehát csakis ennek a természetrendnek az ellenkező végletességeit, ellenkezően sarkosítottságát ismeri és tapasztalja saját magán, valami isteni létről még csak nem is sejt semmit, vagyis ősemlékezéssel nem rendelkezik, arra kényszerül, hogy a csakis jóra irányuló bizonytalan vágyakozásával ennek a világnak a dolgaira irányuljon.

Az ilyen ember így – ez természetes – humanistává válik. Ugye érthető, hogy aki a Gnózisról még nem hallott, annak erre az útra kell kerülnie? Azt is meg kell azonban értenünk, hogy akit megérintett a Gnózis, annak ennél a humanitásnál, az efajta emberbarátságnál nem szabad megállnia! Aki ezt mégis megkísérli, annak még nincsen megkülönböztető képessége, és ennek a világnak a korlátolt módszereivel és lehetőségeivel próbál közeledni az eredeti világhoz, mely nem ebből való.

Mindenekelőtt azt kell az olvasónak világosan belátnia, hogy a Gnózis egy más természetrendből való erő, amelyhez teljesen másképpen kell közeledni.

Aki azért tesz jót, hogy a gonoszt elkerülje, azt a félelem vezéreli, s megpróbálja ezt a világot tartósan jókedvre hangolni, jóakaratúvá tenni, holott ez alapvetően lehetetlen. Ezt a gyermekes beállítottságot nem csak az úgynevezett tudatlan tömegnél találjuk meg, hanem magasrangú személyiségeknél is az élet minden területén. A világtörténelem lépten-nyomon ezt bizonyítja. Ha tehát valaki félelemből tesz jót, hogy a gonoszt elkerülje, akkor kényszerült viselkedésekbe gabalyodik, célszerű életvitelbe merül, amelyből eltűnt a döntési szabadság, s a megszabadító cselekvésnek nyoma sem található. Az ilyen ember sok tapasztalatot gyűjtött, többnyire fájdalmas tapasztalatot, ami a félelmét fokozza, s ilyennemű élményei alapján próbálja a gonoszt elkerülni, csakis a jót cselekedni.

Ön hogyan tapasztalta, milyennek találta a Gnózist? Ha ez az Ön számára igazi élmény, nem pedig utánozva elképzelt „tapasztalat”, akkor azt a világon semmivel sem tudja összehasonlítani. Mert itt egészen más tapasztalatokról van szó!

Ha az életben lett tapasztalatokat akarja a Gnózisra alkalmazni, akkor mindenképpen kudarcot vall. Ennek a világnak a tapasztalatai és élményei csak nagy nehezékek, mert ezekből sablonok, megkövesedések, szabványok és előítéletek fejlődnek ki. Az a tapasztalat az egyetlen kivétel, hogy ennek a világnak minden törekvése csak a szél megnyergelése, s az a jó, ha ennek tapasztalata alapján a másik természetrendhez fordulunk. Ekkor azonban az összes többi tapasztalatot teljesen félre kell raknunk és el kell felejtenünk.

Ezekben a dolgokban rejlik a nagy veszély a tanuló és a Szellemi Iskola számára. Mert hamar visszaeshetünk a régi hibákba, s a Gnózishoz újra a régi viselkedéssel közeledünk. Úgy teszünk, mintha tanulók lennénk, s éppen ezzel bizonyítjuk, hogy nem vagyunk az új életvitelben. A bennünk lévő kétsarkúság vakon csapdába hajt minket. Egyrészt megvan az üdvrevágyás, mely spontánul és minden sablonos elképzeléstől mentesen nyilatkozik meg, másrészt itt van természetszülte létállapotunk is, mely a Szellemi Iskola és a tanulói ösvény lényegét tanulmányozza, és ezt az eddigi tapasztalatok alapján akarja bejárni. Ez az egész ekkor egy ügyes alkalmazkodási folyamat, mely a következőképpen keletkezik:

Az Egyetemes Tan nézetei megmutatják az utat, amelyen a vándornak kell járnia; ecsetelik a változási folyamatokat, amelyek a jelöltben kialakulnak, s világos fogalmat kapunk az új életvitelről. Belátásra teszünk szert a rózsakereszt útjával kapcsolatban, s üdvrevágyásunkra válasz jön. Ha ez így folytatódna, s ebből sziporkázó, azonnali reagálás pattanna ki, vagyis ebből igazán új életmód fejlődne ki, akkor minden jó lenne. De én-állapotunk, énlényünk, dialektikus tapasztalataink feltornyosult nehezékével a hátán még szintén belebeszél ebbe, nem akar kimaradni a fejleményekből. Az ő számára ennél a folyamatnál sok minden nem halad elég gyorsan. Így aztán beavatkozik az ő tapasztalatai alapján. Amit az ember nem él át azonnal önkéntelenül az új belátások és ismeretek alapján, azt az Én azzal leplezi, hogy „úgy tesz, mintha…”. Megalkotta magának a jó tanuló elképzelését, s most megpróbál ennek az elképzelésnek, ennek a képnek megfelelően viselkedni.

Ha minden a megszokott úton haladna, akkor ennek nem kellene túl nagy jelentőséget tulajdonítani, mert ez emberileg nagyon is érthető. A veszély abban rejlik, hogy ez a viselkedés egy erőltetett életmód, melyet egy sablon tart fenn, mert nem valódi. A sablonhoz, az elképzelt szabványhoz való ragaszkodás szokássá válik, a szokás pedig a megkristályosodásnak, a megkövesedésnek egy formája.

A döntéseknek valami szabad területe, szabad kéz az új lélek számára, valami teljesen új, eddig ismeretlen élmény, közvetlen, feltétel nélküli reagálás már aligha lesz lehetséges. Az én által megszabott normák akkor előre beprogramozzák a reakciókat. A képet aztán, melyet a „jó tanulóról” barkácsoltunk magunknak, nemsokára rávetítjük másokra is. Ez azért van, mert az ösvényen görcsösen irányvonalakba, törvényekbe és előítéletekbe kapaszkodunk, s alig tudunk már valami öntekintélyt kifejleszteni megszabadító értelemben. Bizonytalanságunkat azzal leplezzük, hogy másoknak azt mondjuk: „ebben és ebben a könyvben ezen és ezen az oldalon az áll, ezt Önnek feltétlenül el kell olvasnia”.

Jó és szükséges, hogy ismerjük az irodalmat. Kegyelemnek vehetjük, ha közvetlenül hallhatjuk a szavakat, a beszédeket. Ezeknek áldásai azonban csak akkor válnak birtokunkká, ha a hallottakat és olvasottat életünk által, tehát tettekkel, vagyis élő tapasztalat által a vérünkbe véssük. Ekkor viszont erről tanúskodunk a létállapotunkkal, a jelenlétünkkel, a saját szavainkkal, melyek pillanatnyi állapotunkból erednek és öltenek alakot.

Aki ilyen állapotban van, aki a tanulóság szempontjából egy ilyen aktuális létállapottal rendelkezik, annak semmit sem kell elsajátítania, semmit sem kell különösen megjegyeznie, nem kell a múltat felidéznie és fárasztania, nem kell kifejezéseket és megfogalmazásokat megtanulnia és nem kell az irodalmat idéznie. A létállapot, amely a Gnózisra jellemző, az szikrázóan eleven élet a Másikban és a Másikból, aki mindig más és új módon tudja kifejezni magát.

Isten gyermekei vagyunk, de bizony gyerekek vagyunk a Gnózis világosságában történő felnőttéválás tekintetében is. Ezért kell arra törekednünk, hogy mint rózsakeresztes tanulók is felnőtté váljunk, hogy az út bejárásához szükséges utasításokat önmagunk előtti tekintélyként és önmagunkért felelősekként kaphassuk meg. Ha a tanulóság szempontjából még kiskorúak vagyunk, akkor a külsőségekhez ragaszkodunk, formaságokat és szokásokat szolgálunk.

Az új életet azonban lehetetlen a természetszülte élet mértékeivel korlátozni, mert az örökkévalóság határtalan. Ha a Gnózishoz nem önmagunk odaadásával, önátadással közeledünk, hanem a tapasztalatok dialektikus módon gyakorolt gyűjtésével, akkor megkövesedést fogunk tapasztalni; akkor az új lélek számára sem alakulnak ki az örök ifjúság kilátásai, hanem csak haldoklásról beszélhetünk.

Buddha azt a megjegyzést teszi ezzel kapcsolatban: „Az élet egy mozgási folyamat, s aki a formához ragaszkodik, bármilyen szép is ez, az a mozgás feltartóztatása miatt fog szenvedni. A változás törvénye a lélekre is vonatkozik”.

Buddha ezzel azt akarja kifejezésre juttatni, hogy a forma, bármilyen forma, visszatart minket az igazi élettől. Ezekhez a visszatartó tényezőkhöz tartozik ennek a világnak minden értéke, de minden jó és rossz szokása is.

Ha az olvasó azokhoz tartozik, akiknek kifejezett jellegzetességeik vannak, akik határozottan tartják a szokásaikat, akiknél felkeléstől lefekvésig mindennek rendezettnek kell lennie, akkor be kell látnia, hogy a tanulóság ösvényén mennyire akadályozza magát. Önöknek önmagukat kell legyőzniük, s ez éppen elég nehéz dolog. Még nehezebb lesz azonban, ha annyira megkövesedtek, hogy a szokásokat teszik iránytűjükké. Ez érvényes a külsőségekre, és a belső beállítottságra is, de még inkább az Önök tudatossá válására a tanulóság ösvényén.

Ha most azt hiszik, hogy mindez nem Önöknek szól, Önöknél nem így van, akkor vizsgálják csak meg alaposan, hogy a tanulóságuk miért nem halad lendületesebben. Vagy teljesen meg vannak elégedve a fejlődésükkel az ösvényen?

Adasson meg nekünk tehát, hogy a Gnózis mérhetetlen bőségét naponta új módon éljük át, hogy ebből szikrázóan eleven tanulóság növekedjen, mely nem reked meg, s így bárminemű ellaposodásnak elejét veszi. Mert így számunkra minden Gnózis-érintkezés újabb megnyilvánulás lesz.

A feltámadás rejtélye

 

A keresztény üdvnyilatkozat egyik legfontosabb támasza, oszlopa a halottakból való feltámadás híre. Az egész újszövetség ennek az üdvös hírnek a magyarázatán fáradozik. Mert a jó vég nélkül, a győzelem fázisa nélkül a kereszténységnek nem lenne elég nagy jelentősége.

Különösen a korinthusbeliekhez írt 1. levél 15. része ad felvilágosítást a halálból való feltámadásról.

Kézenfekvő, hogy az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája is hirdeti a feltámadás jó híreit, az evangéliumát. A modern rózsakereszt egész filozófiája tanúskodik az új ember életrekeltéséről, az új emberréváIásról.

Mivel itt a Szentírásnak egy alaptémájáról van szó, természetes, hogy ennek a világnak a hierarchiája mindent megtett a szöveg megcsonkítása érdekében. Az ember ma már képtelen megállapítani, hogy mit írt erről Pál apostol valójában. Írásainak mondanivalójához már csak szellemi úton közeledhetünk.

A hagyomány szerint Jézus, az Úr, meghalt a kereszten, miután a zsidók foglyul ejtették. Harmadnapon feltámadt a sírból, s hetekig megmutatkozott feltámadási testében, hogy aztán az ötvenedik napon felmenjen a mennyekbe.

Ez a teológiai változat ellentmondott az első korinthusi levél 15. részének, s ezért a levélen változtatásokat hajtottak végre.

Időszámításunk első századaiban több más hír is volt sokfelé ismeretes az evangélium eseményeivel kapcsolatban. Egészen másképpen beszéltek és vélekedtek az Úr szenvedéséről és haláláról. Ezeket a híreket azonban az egyházfők megsemmisítették, s vallóit halálra üldözték. – Mert ezt az egész szenvedést, halált és feltámadást a transzfiguráció, az újjászületés értelmében kell látni.

Ha valaki részt akar venni a modern Szellemi Iskola nagy, megújító munkájában, részesülni akar az új korszak kegyelmében, ha meg akar szabadulni Krisztusban, akkor meg kell tisztítania a gondolatait, s a vére mélyéig meg kell szabadulnia a belenevelt dolgoktól, a megtanult fogalmaktól. Ehhez pedig nem kell új bibliafordítás, hanem az eredeti Biblia, csak a tökéletes, íratlan igazság.

Világunkban egy nagy káprázatban, látszatban élünk. Látszólag a legnagyobb erőfeszítéseket teszik, hogy a templomok tízezreiben, a lelkészek százezrei segítségével és hatalmas pénzösszegek bevetésével közelebb vigyék az emberiséghez a keresztény üdvnyilatkozatot – méghozzá már csaknem kétezer éve.

Ha pedig az eredményt figyeljük, az emberiség zavarát és a világ káoszát, akkor rá kell döbbennünk, hogy a keresztény üdvnyilatkozattal valami nincs rendben, hogy ezek a fáradozások más célt szolgálnak.

A valóság az, hogy az emberiség a keresztény üdvnyilatkozatot nem ismeri és nem érti; éppoly kevéssé érti, mint Buddháét és más nagyokét.

Ha aztán az ember a keresztény üdvnyilatkozatról azt veszi észre, hogy esetleg valami vészes csalás, akkor a másik végletbe eshet: a tagadásba, a jelképességbe, vagy a szellemiesítésbe. Az első esetben természetes ateista, a másodikban természetes misztikus, a harmadikban természet-okkultista. A kutató embernek azonban nem szabad egyik végletből a másikba esnie, hanem ki kell nyomoznia az egyetlen, lényeges igazságot, és ezt kell felszabadítania önmagában. Mert csakis az igazság, a világosság sugárzása képes megszólítani a szellemszikra-atomot, a szív rózsáját.

Gyakran vetik fel a kérdési, hogy Jézus történelmi jelenség volt-e.

Valóban az volt. De nem úgy, ahogyan általában vélekednek róla. Őbenne azt az embert lássuk, aki a transzfiguráció, az újjászületés útját bejárja. Ezért volt valóban a történelemnek egy alakja. Mert sokan bejárták a megszabadító ösvényt, sokan járnak rajta, és ezután is sokan fogják ezt tenni. Ezért ugyanaz Ő tegnap is meg ma is. Ezért volt Ő, mielőtt Ábrahám volt. Ezért Ő az „én vagyok”.

Ő Krisztusban volt; az ősanyagi sugártérben fénylett; abban élt, tanított és járt; abban merült el, pusztult el a régi természetet illetően. Szó szerint és testileg meghalt a régi természetet illetően. Halála nem jelképes volt, nem az öreg természet okkult feltámadása és átszellemülése, hanem igazi endúrisztikus halál az utolsó porcikájáig.

Jézus ugyanakkor építkezett, az új templomot, a megújulás testét építette. Amikor pedig régi természetére nézve meghalt, akkor megmutatta a megújulás testét, mely kiszállt a régi természet sírjából.

Saulból akkor lett Pál, amikor a Damaszkuszhoz vezető úton egy emberrel találkozott, aki egy új ember tulajdonságaival és adottságaival rendelkezett, és a megújulás testével tudott fellépni, dolgozni és hatni.

A megújulás testének megszerzése egy háromszoros folyamat:

Először a szellemszikra-atomot, a szív rózsáját kell tapasztalatok árán és következtében feléleszteni és sugárzásra bírni. – Ez az első nap.

Másodszor abszolút engedelmeskedni kell a szellemszikra hívásának, hangjának. – Ez a második nap. Mindez az öreg természet pusztulásával jár, beleértve ebbe a tudatot, az ént és az élettervet is.

Harmadszor egy új sugárteret, a lélekteret kell tűzzel kifejleszteni. – Ez a harmadik nap.

Ebben a tűzben látjuk eltűnni az egész, régi személyiséget, és előlépni az új személyiséget szellemi, lelki és testi tekintetben is. Ez a csere pedig semmiképpen sem történhet meg csak úgy mellékesen, mert az egész lény mágneses pontjainak, gócainak a kicserélésével jár. Ha egy dialektikus sugarat eloltanak, akkor egy eredeti fog helyette felviláglani.

Ez a háromszoros folyamat a harmadnapi feltámadás. Ez a megújulási folyamat, amelyet Krisztus hirdet. Ezt értjük a halottakból való feltámadás alatt. Nincs itt tagadás, sem jelképesség, sem személyiségművelés, hanem a szó szoros értelmében egy új személyiség feltámadása a régi halálából.

Aki ezt az evangéliumot testileg tapasztalja, az tudja belülről, hogy miről beszél Pál az első korinthusi levél tizenötödik részében. Amikor azt mondja a szöveg betűi szerint, hogy Krisztus meghalt az írás szerint a bűneinkért, eltemettetett, és az írás szerint a harmadik napon feltámadott, akkor ez azt a látszatot kelti, hogy kétezer évvel ezelőtt egy istenember meghalt értünk, hogy a bűneinket magára vállalja és eltörölje. Ez a természetvallásos tan, ez ismeretes.

Pál azonban az Egyetemes Tant idézi, ahogyan Plátó is kijelentette: „a világlelket keresztre feszítik”. A világlélek a Föld számára felettes természet eredeti, ősanyagi tere. Ezt a világlelket nevezi Pál „Krisztusnak”, ez a sugártér jön menteni.

A világléleknek ez a világossága jön el minden emberhez, aki a szellemszikra-atomot megnyitja ennek a tűznek. Akkor ez a fényerő leszáll a bűntestbe, feláldozza magát a mi bűnös személyiségünkben és személyiségünkért. Ez a fényerő itt így szinte eltemettetik, de harmadnapon egy feltámadást valósít meg.

Ez a folyamat nem a Szellemi Iskola, sem Pál apostol találmánya, hanem az Egyetemes Tan ad pontos hírt erről.

Akit így ragad meg a világlélek, az teljes mértékben tapasztalja Isten kegyelmét.

Így kiderül, hogy a nagy, isteni üdvtitkot a természetes vallások elferdítik, megtagadják és polgárivá teszik.

Pál szintén egy korszakforduló idején élt. Azokban az időkben sokan élték át a feltámadás második és harmadik napját. Egy ilyen emberrel való találkozása folytán fedezte fel nagy tévedését, hogy Isten egyházát üldözi. Pál olyan időkben élt, amikor az újjászületést, ezt a háromszoros transzfigurációt hevesen tagadták, ahogyan manapság is tagadni fogják. És azt mondja: Ha megmaradtok a transzfigurációs folyamat megtagadása mellett, akkor még a bűneitekben vagytok, s akkor azok is elvesztek, akik a Krisztusban hunytak el.

Ha az ember a Krisztusban való reménykedést a dialektikus életre vonatkoztatja, akkor siralmas helyzetben van. Ebben a siralmas helyzetben vannak mindazok, akik a keresztény üdvnyilatkozatnak a teológia szerinti magyarázatát vallják. Krisztusban ezek egy történelmi alakot, egy isteni hatalmat látnak. Erre a hatalomra bízzák magukat, mint valami halványra, s a saját természetüket és állapotukat Isten akarata szerintinek tartják. Így azok maradnak, akik és ahogyan mindig is voltak. Így a régiek maradnak, s a káprázat és a tükörszféra áldozatai lesznek. Újjászületésről persze szó sem lehet.

Az aktuális jelenben mindannyiónkat meghívnak a transzfigurációra , és az új emberréválással szembesítenek minket. Mert ahogyan egy ember végrehajthatja a halált, ugyanúgy elvégezheti a halottakból való feltámadást is. Ha Ádámban meghalunk, akkor Krisztus feléleszt minket.

A halált mindannyian magunkkal hordozzuk a mikrokozmoszunkban. Az igazi életet éppígy belevonhatjuk a létünkbe. Ahogyan most az ellentermészettel próbálkozunk, ugyanúgy próbálkozhatunk az istentermészettel is.

„De mondhatná valaki: Mimódon támadnak fel a halottak? Mert ami halott, az nem elevenedhet meg.” „Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban. Elvettetik lelki test, feltámasztatik szellemi test.”

A mai bibliaszövegben az áll, hogy elvettetik földi, vagy érzéki test. Ezzel azt akarják sugallni, hogy dialektikus létünk a vetés, s ez így az istentermészet tartozéka, Isten akarata szerint való, s ebből később, a halál után egy szellemi test lesz. A helyes szöveg szerint azonban egy lélektest a vetés.

A múlandó haláltermészetben a szellemszikra egy új testnek az alapja, egy lélektestnek, új lelkesülésnek, új szerkezetnek a magja, amiből később az eredeti test száll fel.

Ezt a folyamatot akarja Pál bebizonyítani a tanulóinak, és azt mondja: Ha van egy ilyen új lelkesülés, akkor egy új test is keletkezik. De nem az új test jelenik meg először, hanem a lelket adó elem, s ezután jön ennek a szellemi megnyilvánulása.

A lelket teremtő elem pedig a belső hangnak való engedelmeskedés pozitív elhatározásából ered. Emiatt elkerülhetetlenül meg kell jelennie egy új személyiségnek. Ekkor kel életre a vetés.

Ez a lelkesülés a világléleknek a szimpatikusban felszabaduló isteni szeretete, mely mindent betakar; ez a szellemi Nap, mely a vetést a növekvés tényével ajándékozza meg.

Az univerzális Gnózis: XIV. A hét megszabadító cselekedet (IV)

 

Négy megszabadító cselekedetet beszéltünk meg. A szent Úrvacsora mágikus folyamatában még három másiknak kell következnie. Biztosnak kell lennünk, hogy az Úrvacsora alatti hét cselekedet szilárdan megrögződik az Ön tudatában, s ezért mégegyszer felvázoljuk a folyamatot. Az előbbiekből felidézünk néhány megállapítást, s reméljük, hogy ezzel elég világosan látja maga előtt az átalakuláshoz, a transzfiguráláshoz vezető ajtó körvonalait.

Egész mikrokozmoszunkat egy olyan személyiség tartja fogva a dialektikában, amelyik a dialektikával természetes egységet képez. Emiatt a mikrokozmosz szakadatlanul vonszolódik, mintegy kerékforgásban, a kikelet, virulás és hanyatlás egyhangú szabályai szerint a dialektika életterületein át. Az ebből következő helyzet a szenvedés, bosszúság és fájdalom állandóan kínzó képét mutatja, aminek értelmetlensége mögött egyetlen megszabadító nézetet sem lehet felfedezni.

Ha ezt egy tanuló, tapasztalatai alapján, kezdi belátni, ez a belátás tehát szükségből és halálból született élmény, akkor keresés, kutatás keletkezik. Nem az ész művelése, vagy érzelmek miatt keres, hanem mintegy életszükségben, életveszélyben.

Az ilyen keresésre egy sugallat felel, a Rózsakeresztnek egy sugara. Ebben a sugárzásban aztán helyesen és igazi jelentőségükben foghatja fel a Szerzet tanait, előadásait és más tevékenységét.

Ebben a sugárzásban a tanuló figyelmét teljesen mikrokozmosza eredeti hazájára irányítják, s megértetik vele, hogyan lehet újra megtalálni ezt az elveszett hazát.

A tanuló felfedezi, hogy a személyisége az a horgony, ami a mikrokozmoszt fogva tartja, s látja (mintegy hajnali világosságban) az új templom építésének a lehetőségét. Léte éjszakájában az eltévedt vándor „világosságot” keres – hirtelen fénysugár éri – mire megfordul, s az ösvényen a világosság vezetésével a távoli cél felé indul. Ezzel a cselekedettel, így mondtuk, a tanuló maga nyitja meg a megszabadító misztériumok ajtaját.

Ha az ajtó kinyílt, akkor új folyamat fejlődik ki. Az első folyamat a tájékozódásra szolgált. A második folyamatnak az a célja, hogy a természet-személyiségét, amely, mint kijelentettük, a fogság es elfajulás oka, alkalmassá tegye a transzfigurálásra, az újjászületésre.

Az „én” és a személyiség összetörése nem megsemmisítés. Mert ha a közönséges Én valami szélsőséges módon megsemmisül, akkor a mikrokozmosznak még nincsen másik énje, ami átvehetné a munkát. A természet lerombolása, a természet transzmutálása tehát csak akkor mehet végbe, ezt csak akkor lehet valóban elvégezni, ha új én, új természet van jelen.

Mivel az új én nem állhat elő a régi én lerombolása előtt, itt áthidalhatatlan akadály lenne. Ennek az akadálynak a legyőzését egy közvetítő végzi el, a Szentlélek, az őspránai világosság.

E világosság érintése a tanuló dialektikus személyiségét olyan állapotba helyezi, amiben a mikrokozmoszban tényleg megkezdődhet a transzmutációs folyamat, fel lehet építeni egy új személyiséget, ami az adott időpontban át tudja venni a régi személyiség feladatát. Ez a folyamat a Segítő, a Közvetítő vezetése alatt tehát nem a kerékhez való erősebb odaláncolás, nem személyiségkultúra, hanem valójában a hanyatlás, az alapvető meghalás előkészítése. A transzfigurálás alapja tehát a természet személyisége lesz, anélkül azonban, hogy ez a személyiség felmagasztalódna. Ezért mondjuk, hogy az új életnek alulról kell megszületnie.

Ezt a második folyamatot nevezzük szent Úrvacsorának, s ennek hét nézete van, ezt hét megszabadító cselekedet jellemzi.

Az első megszabadító cselekedetnél arról van szó, hogy a dialektikus személyiség elzárja magát az őt körülvevő természeterők eddig mindent átölelő befolyásától. Ezek a befolyások minimálisra csökkennek, annyira, hogy a személyiség biológiai működése még lehetséges legyen.

Az ezután következő három megszabadító cselekedetnek a Szent Grált kell kialakítania. A Grál a figyelmet a fej-szív-egység megteremtésére irányítja, aminek következtében az őspránai világosságot meg lehet tartani a személyiségrendszerben, s a személyiség egy olyan erővel tud hatni, ami nem ebből a világból való. Az első megszabadító cselekedettel a tanuló a pászka elkészítéséhez kezd; a három következő cselekedet az Úrvacsora összeállítására szolgál. Az őspránai világosságot felfogják a felemelt kehelyben, édes illat száll fel, amit az új beszéd és új szó bizonyít. A kenyér és a bor készen áll. Most eljöhet az Úr, hogy maga ossza ki a vacsorát.

Most az a feladatunk, hogy az Ön figyelmét az utolsó három megszabadító cselekedetre irányítsuk, amikor az Úr bemegy a nagy terembe, s tanítványai közepette azt mondja:

„Vegyétek ezt és egyétek. Ez az én testem, mely tiérettetek adatik. Cselekedjetek ennek megfelelően. E pohár amaz új szövetség az én véremben, mely tiérettetek kiontatik.”

Ön látja, hogy milyen jel, milyen ismertető rejlik e szavakban. Ha a Grál megtelik az őspránai világossággal, akkor ezt a világosságot odaajándékozzák a tanulónak, hogy helyesen alkalmazza. Azért mondja Pál, hogy a tanuló, aki ebből az arany anyagból iszik, saját ítéletét issza, ami azt jelenti, hogy gondosan ügyelnek arra, mit tesz a tanuló a neki átnyújtott Grállal. Ha ezt a szent materia magica-t dialektikus, önfenntartó-önérvényesítő célokra használná, akkor a Grál azonnal darabokra pattanna. Ezért inti Pál a tanítványait:

„Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljövend”, tehát: amikor használjátok a Grál szent, mágikus anyagát, mindig gondoljatok arra, hogy ezt csakis a transzfiguráció folyamatának szolgálatában tegyétek, amíg a Nagy Mű el nem végeztetett.

Az Úrvacsorának ez a jele figyelmünket a három, hátra levő plexuskörre irányítja, melyek egyike a gyomorban, a másik az altestben (a nemző szervekben) található, a harmadik pedig visszavezet a kiindulópontunkhoz, a plexus sacralis-hoz, mely a kígyótűzrendszer végén fekszik.

Ön talán csodálkozik azon, hogy a hét megszabadító cselekedet folyamatában a figyelem miért irányul olyan határozottan a plexuskörökre. Erre az esetleg felmerülő kérdésre a következőket feleljük.

Tudja, hogy az idegszálak rendkívül finom szövevénye az egész testet átfonja. A plexusok ennek az idegszövevénynek a központjai, gócpontjai, az idegerő átalakítói, mellékállomásai. Az idegekben keringő anyagot, az idegfluidumot úgy lássa, mint tudatfluidumot, a tudat anyagát. A tudatanyag befolyásolja a belső elválasztású mirigyeket, s ezeken keresztül a véralapot. Ha tudatom erre a természetre irányul, a saját életemre, az én-re és ennek a létkörére, akkor a véralap bizonyságot tesz erről. Ha a tudat alapvetően megváltozik, akkor a vérnek ehhez hozzá kell igazodnia. Életváltozás tehát nem elsősorban a vérből és azáltal fejlődik ki, hanem az idegfluidum hatására.

Sokan (s ezekhez tartoznak a természetokkultisták is) megpróbálják a véralapot megváltoztatni, valami diétával vagy gyakorlatokkal. Ezzel meg tudják ugyan változtatni a belső elválasztási folyamatokat, de mivel a tudat eredeti, normális állapotában marad, az úgynevezett tudattágítás mindig csak abban áll, hogy a tudatot megragadja a tükörszféra, a másvilág.

A Nagy Műnek tehát a tudattal kell kezdődnie. A tudatnak kell a fent leírt módon megnyílnia a Krisztusközvetítő számára. Így a szent Úrvacsorafolyamatnál arról van szó, hogy az őspránai világosság behatásai szétáradhassanak az egész idegrendszerben, és összhangba kerüljenek vele, mert csakis így születhet meg a megszabadító cselekedet. A műnek tehát, ami elé Önt állítják, az a lényege, hogy a Szentlélek érintése következtében megszabadítsa az idegrendszerét. Amíg Ön az oly gyakran elcsúfító idegesség jeleit mutatja, addig azt bizonyítja, hogy még egyáltalán nem szabadult meg, s ehhez a világhoz van kötözve, ennek minden aggályával, előítéletével és illúziójával.

Az idegrendszer magja a kígyótűz, s ennek a tűznek az alapja a plexus sacralis-ban van. Ha ez az alap megnyílik, és a kígyót a pusztájában, a sivatagban fel lehet egyenesíteni, akkor a megszabadító világosság az egész rendszert besugározhatja. A kígyó feje megnyílik a Szentlélek tüzének, s teljesen ezek a lángok borítják be. Vakító fénnyel lövell a tűz lefelé, s a plexus sacralis-tól visszatükrözve, az arany fluidum szétterjed az egész idegrendszerben, egymás után befolyásolva minden plexuskört. Először a személyiség elől (ennek védelmére) eltorlaszolja a dialektikus erőhullámokat. Aztán a Grál öntésénél, elkészítésénél segít, majd a szent Úrvacsora átvételénél, befogadásánál jár közbe.

Az első megszabadító cselekedet (a küszöb) után a legtisztább éterkristályból el lehet készíteni a Szent Vázát, s ekkor eljön minden élet Ura, maga a Világosság, hogy kiossza az Úrvacsorát. Körülötte tizenkét tanítványa, a tizenkét agyideg, melyek az, egész testrendszeren uralkodnak, minden szervet irányítanak, s minden cselekedetet lehetővé tesznek. És ennek a tizenkét tanítványnak mondják: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem”, és „igyátok e poharat!”

Megértjük, hogy ez mit jelent. A Grálkehelyben elkészített anyagot, mint belső erőt, átvezetik az egész idegrendszeren, aminek következtében a tanuló tényleg képes Krisztusban, belőle és őáltala (tehát a szent Úrvacsora értelmében) élni.

A gyomorplexuskör képessé teszi a tanulót a szent eledelek és a tudattűz új, tápláló alkotóelemeinek a vérpályába való bevezetésére. A plexuskörök együttműködése és a vesékre gyakorolt hatása kiürítteti azokat a hulladékanyagokat és megkövesítő erőket, amiket a közönséges dialektikus ember kétségtelenül felvesz a vérébe, s amik a hírhedt glutén (sikér) képzéséért felelősek.

A szent tudomány sok tanulmányozója hiába fontolgatta, hogy mi közük lehet a veséknek a szentesülési folyamathoz. Most azonban megértik a zsoltárok szerzőjét, amikor azt mondja: „Próbálj meg Uram és kísérts meg, tisztítsd meg veséimet és szívemet. Mert kegyelmed szemem előtt van, és igazságodban járok-kelek”.

Ezekről a szavakról az a tanuló ismerhető fel, aki az ötödik megszabadító cselekedettel foglalkozik. A gyomor-vese-rendszerben teljes egyensúlynak kell uralkodni. Amikor a nagyteremből elhangzik a mantram, „vegyétek és egyétek, ez az én testem’’, akkor ennek a rendszernek a követelményeknek megfelelően kell működnie, mert a tanuló, aki ezt a megbízást kapja, mintegy idegen országokban van, de személyisége dialektikus szerkezetű. Az őt körülvevő veszélyek tehát nem jelképesek, hanem nagyon is valóságosak.

Ha a gyomorplexuskör helyesen dolgozik, akkor az életenergiát célszerűen lehet elosztani és használni. Elejét lehet venni a kimerülésnek és túl sok energia elhasználásának. A két vese a kígyótűz-gerinc két oldalán fekszik, a rendkívül jelentős, első három ágyékcsigolya magasságában, s a veséknél egy kinövést találunk, amit mellékvesének neveznek. A mellékvesék belső elválasztású szervek, melyeknek hormonja az energiát adja. Ha ez a gyomor-vese-mellékveserendszer nem jól épült, akkor minden természeten kívüli erőérintésnek hibás cselekedet lesz a következménye, és a sikér a vérben megszaporodik.

Mivel ez a rendszer szorosan összefügg a fej-szív-rendszerrel, érthető, hogy a dialektikus érzelmi élet eltúlzásának, túlfeszítésének reuma, vagy cukorbetegség lehet az elkerülhetetlen következménye. A megszabadító cselekedetek ötödik sugarára helyesen reagáló tanuló azonban a 26. zsoltár szavait mondhatja: „oltárodat gyakorlom Uram”, és szabadon mondhatja: „Próbálj meg Uram és kísérts meg, vizsgáld meg veséimet és szívemet”. A tudatfluidum, a belső elválasztás és a vér így tökéletes egyensúlyba hozható, s ez egy újabb megszabadító cselekedetet tesz lehetővé.

Aztán az utolsó kritérium következik, amelyik az Úr következő szavaival jut kifejezésre: „E pohár az új szövetség az én véremmel, mely tiérettetek kiontatik, jertek, igyatok ebből mindnyájan”. Ez a Grálmantram a figyelmet a has-plexuskörre és az alkotóerő átépítésére irányítja. Ha az előbbi öt megszabadító cselekedetet tényleg az őspránai világosság követelményeinek megfelelően vitték végbe, akkor ez a hatodik lépés egyetlen nehézséget sem fog okozni, s a tanulót a hatodik kötéllel teljesen ki lehet húzni a halál aknájából.

A szent Úrvacsora-folyamatnak tehát a következő, sematikus ábrázolását kapjuk:

  1. ellenállóképesség és érzéketlenné válás a dialektikus erőkkel szemben, egészen a biológiai minimumig – a küszöb átlépése;
  2. a Grálkehely öntése az új éterek segítségével;
  3. a vér átalakítása, az energia kiegyensúlyozása, és a dialektikus hulladékok vérből való kiválasztásának a biztosítása;
  4. az alkotóerő átalakítása, hogy a tanuló ezzel abba a helyzetbe kerüljön, hogy minden cselekedetét ellenőrizhesse.

Akkor a kötelet még egyszer leeresztik az aknába, és íme, az ellenállás le van győzve. Az őspránai világosság és a mikrokozmosz kapcsolata végképpen létrejött. Most megkezdődhet az endúra. A tanuló most már „hirdetheti az Úrnak halálát, amíg eljövend”.

A szent Úrvacsora ki van osztva, s mind felállnak, hogy Gecsemán kertjébe menjenek.

Fama Fraternitatis R. C.

 

Amikor aztán ez a nyolc fráter mindent közösen elintézett és megbeszélt úgy, hogy már nem volt különös munkára szükség, és mindegyikőjük tökéletesen tanítani tudta a rejtett és a nyilvános filozófiát, nem akartak tovább együtt maradni, hanem (ahogyan kezdetben megegyeztek) szétoszlottak az országokba, hogy axiómáikat ne csak a tudósok vizsgálhassák meg részletesebben titokban, hanem értesíthessék is egymást, ha valamelyik országban valami téves nézetet tapasztalnak.

A következőkben egyeztek meg:

Először is: egyikőjük se űzzön más foglalkozást, mint a betegek gyógyítását – ezt pedig ingyen.

Másodszor: egyikőjüket se kényszerítse a szerzet bizonyos ruházat viselésére, hanem alkalmazkodhassanak az ország szokásaihoz.

Harmadszor: minden évben, C. napján, minden testvér jelenjen meg Sanctus Spiritusnál, vagy pedig jelentse távolmaradása okát.

Negyedszer: mindegyikőjük válasszon ki egy alkalmas és méltó embert, aki haláluk után a nyomdokaikba léphet.

Ötödször: az R.C. szó lesz a jelük, jelszavuk és legbensőbb lényük.

Hatodszor: a szerzet száz évig titkos maradjon.

 

Fama Fraternitatis

 

14. A hatszoros megegyezés

 

Ha a tanuló a nyugat misztériumiskolájában adottságai és jelleme lehetőségei szerint magáévá tette a gnosztikus filozófia legfontosabb dolgait és legjellegzetesebb tényeit, ha, ahogyan a Fama mondja, „tökéletesen tanítani tudja a rejtett és a nyilvános filozófiát”, akkor kiküldik, mint a Nagy Mű prófétáinak, hírnökeinek egyikét.

Ahogyan Krisztus küldte tanítványait a nagy szőlőskertbe, úgy oszlanak szét a rózsakereszt munkásai is a Föld minden országába, hogy a legkülönbözőbb módon végezzék szolgálatukat az emberi élethullám nagy hazájában.

Nézzük meg, milyen szabályok szerint halad ez a munka.

A rózsakeresztes barátok hatszoros, önkéntesen letett eskühöz vannak kötve. E hatszoros megegyezés a Fama Fraternitatis szerint a következőképpen hangzik :

Először is: egyikőjük se űzzön más foglalkozást, mint a betegek gyógyítását – ezt pedig ingyen.

Másodszor: egyikőjüket se kényszerítse a szerzet bizonyos ruházat viselésére, hanem alkalmazkodhassanak az ország szokásaihoz.

Harmadszor: minden évben, C. napján, minden testvér jelenjen meg Sanctus Spiritusnál, vagy pedig jelentse távolmaradása okát.

Negyedszer: mindegyikőjük válasszon ki egy alkalmas és méltó embert, aki halála után a nyomdokaiba léphet.

Ötödször: az R.C. szó lesz a jelük, jelszavuk és legbensőbb lényük.

Hatodszor: a szerzet száz évig titkos maradjon.

Ez a megegyezés első pillantásra nagyon egyszerű, sőt, többé-kevésbé jelentéktelen, mindenesetre valóban kiábrándító. E hatszoros törvény miatt tényleg sokat gúnyolódtak, s a Fama Fraternitatis szerzőjére, Johannes Valentinus Andreaere emiatt fogták rá, hogy szatírát akart írni, hogy a Rózsakereszt Szerzetét nevetségessé akarta tenni. Felületesen nézve van is ennek valami alapja. Ha korlátozó előírásokra van szükség, hogy elejét vegyék a barátok esetleges nyereségvágyának, ha olyan fontosnak tartják, hogy milyen ruhát hordjanak, ha valamiféle pecsét és jel meghatározásával foglalkoznak, akkor a rend szellemi színvonalát nem lehet valami magasnak mondani.

Persze sokan elbotlottak már valamiben az ismeretek és a belátás hiánya miatt, s a kritikusok itt is csalódni fognak bennünk. E hatszoros megegyezés nem valami heves vita eredménye, amit az egylet színei, vagy egy bizonyos divat előnyei és hátrányai miatt kellett megtartani.

E hatszoros megegyezés magasabb színvonalról tanúskodik, s szerkezete sokkal tökéletesebb, mint a felületes olvasó gyaníthatná. Megpróbáljuk helyes megvilágításba helyezni őket.

Nézzük meg az első törvényt, hogy „senki ne űzzön más foglalkozást, mint a betegek gyógyítását, ezt pedig ingyen”.

Tudjuk, hogy a rózsakeresztes barátok, a rózsakereszt szerzetesei az életben a Krisztus nagy törvényét töltik be: az evangéliumot hirdetik, és a betegeket gyógyítják. E törvény pedig egyszerűen azt követeli: mondani és tenni. Ezeket a dolgokat semmiképpen sem lehet egymástól elválasztani, habár a megvalósítás törvénye szerint a tettet (a gyógyítást), a mondásnak (az evangéliumnak) kell megelőznie.

Ezt a folyamatot látjuk a misztériumok eseményeiben is. Rózsakereszt Keresztély, mint prédikátor, hangoztatja ébresztő kiáltását, s mivel ez eredménytelen marad (mert mindenütt visszautasítják), Európába való visszatérése után felépíti a misztériumiskolát mint erődítményt, mint az igazság citadelláját, hogy az igazság világosságát csatában juttassa győzelemre. Más szóval: előrántja az Egyetemes Szerzet kardját, hogy megtámadja a fekete erőket. Ha korszakunk negatív embereinek szokása szerint továbbra is az evangéliumot prédikálta volna, az igazságot hirdette volna, minden más nélkül, akkor a fekete erők számára teljesen veszélytelen maradt volna.

Akkor szívesen becsülték és ünnepelték volna, szobrot állítottak volna neki megható felirattal: „Itt áll a nagy, de sajnos meg nem értett világújító” persze azzal a mellékgondolattal, hogy „lehetőleg soká ne is értsék meg!”

Rózsakereszt Keresztély azonban nem ment bele ebbe a csapdába. Ő a szó kivitelezője akar lenni, s most már megértjük a mondást: „ne űzzön más foglalkozást, mint a betegek gyógyítását”. Itt a jóságért, igazságért és igazságosságért folytatott harcra utalnak. Akkor felfedezzük, hogy itt a Rózsakereszt lovagjait jellemzik, akik hősökként vonulnak ki, hogy gyógyítsák az emberek betegségeit. Persze nem fejfájást, vagy emésztési zavarokat, amik akkor lépnek fel, ha az ember áthágja a legelemibb táplálkozási törvényeket. Az az igazság, hogy testi gyógyításról is van szó, de ez csak nagyon kis része a nagy gyógyító munkának, ami az egész emberiséget átöleli, ami száműzni akarja a rákot ebből a társadalomból, ami fel akarja állítani e világ elesettjeit és elveszettjeit, ami meg akarja értetni az emberiséggel a hivatását és emberségét. Ezt értik a Rózsakereszt Szerzetesei a betegek gyógyítása alatt!

Ezt pedig ingyen teszik.

Ezt nem pénzért és javakért teszik, ezt a nagy művet nem dicsőségért és megbecsülésért teszik, nem azért, hogy az emberek lássák őket; azért sem, hogy különböző szellemi megszabadulásokra tegyenek szert. Itt az emberiségről van szó, ezt kell megszabadítani; az emberiséget kell felfelé ösztönözni a világossághoz; az emberiségről van szó, amelyiket ki kell szakítani a fekete szörny karmai közül.

Ezt a munkát végzik ingyen a Rózsakereszt Szerzetesei.

Persze valójában nincsen ez ingyen. Tudja mit keresnek ezen? Rágalmat és gyűlöletet, a megszólás és hazugságok piszkát, kispolgári zaklatást minden tekintetben, amit a fekete moloch szervez meg. Anyagi tekintetben ez a fizetés.

Nem egészen helyes azt mondani, hogy ingyen dolgoznak. Mert akik így, személytelen szolgálattal odaadjak magukat az emberiségnek és magukra veszik a kereszt szégyenét, azok olyan hihetetlenül gazdagok lesznek, hogy ez minden arányosságot felülmúl, gazdagok erőben és szeretetben, amit maga a Világosság sugároz ki.

Olyan erő ez, ami mérhetetlenül erőssé tesz, s a győzelmet annál biztosabbá, ragyogóbbá teszi.

A második törvény az, hogy „egyikőjük se kényszerüljön bizonyos ruházat viselésére, hanem alkalmazkodhasson az ország szokásaihoz”.

Ez a paragrafus a Nagy Mű módszerére, taktikájára és célszerűségére vonatkozik. A ruházat alatt itt a módszert, a taktikát és a célszerűséget értik. Minden munkatárs, a munkatársak minden csoportja szabad kezet kap. A rózsakereszt munkatársait nem szorítják bele sablonos előírásokba, hanem minden előörsnek a körülmények és szükségek szerint kell cselekednie. Nincs tekintély által meghatározott nemzetközi módszer, melyet ki kell vitelezni, hanem figyelembe kell venni minden egyes ország szokásait. Ebben a tekintetben minden eltérést azonnal ki kell javítani, hogy minden szerszám a lehető legrugalmasabban dolgozhasson a nagy eszmény megvalósításán.

„A rózsakereszt egyetlen barátja se hordjon meghatározott fajta ruházatot.” Nem lépnek be bizonyos testületekbe vagy egyletekbe, kívülállnak minden párton, hogy ezáltal jobban dolgozhassanak.

Ezt azonban jól meg kell értenünk. Mivel a világegyetemben minden rendszeres és mindennek megvan a rendje, magától érlelődik, hogy szervezett munkát, módszeres építést hoznak létre, ahol ez valamelyest szükséges és hasznos, de olyan módszert, hogy az az építmény szerkezetének minden megkövesedését elejétől kezdve lehetetlenné tegye.

Ez tehát világossá teszi, hogy a Rózsakereszt Rendjének e törvénye a sokrétű munkát sebezhetetlenné teszi. Az anyagilag egységben megjelenő csoport megtámadható, de a nézetek és módszerek felismerhetetlen sokasága éppoly megsebezhetetlen, mint maga a világosság.

A világosság milliószoros sugárbőséggel önti el a világot és emberiséget, és áthatja a legsötétebb helyeket is. Ahol pedig ez a világosság megjelenik, ott a sötétségnek vissza kell húzódnia.

A Rózsakereszt Szerzetének munkamódszerét lehet ugyan utánozni, de nem lehet túltenni rajta. És ennek örül a gnosztikus mágus. Mert a fekete mágus utánozza ugyan a módszert, de céljainak tisztátalansága miatt sohasem arathat győzelmet.

Így már esetleg azt is értjük, hogy mire céloz a harmadik törvénycikk:

„Évente, C. napján, minden barát jelenjen meg Sanctus Spiritusnál, vagy pedig jelentse távolmaradása okát. „

Holott magcsoportja, a szellemi úttörők, az egész világra szétoszlottak, mégis naponta kapcsolatban vannak egymással. Van egy örökké tartó életközösség, mely minden határt elseper és áthidalja a kontinenseket.

  1. napja Dies Crucis, a kereszt napja, tehát Krisztus napja. Ez minden nap, amit Isten adott; minden nap az Úr kezében élünk: mert Őtőle, Őáltala és Őreá nézve vannak mindenek.

Itt nem nyers anyagi viszonyokban való találkozásról van szó, hanem Sanctus Spiritus házában, a Szent Lélek épületében való összejövetelről. Ezt a házat mindenki megtalálhatja, aki lélekminőségre tett szert, aki megszőtt valamit az arany menyegzői ruhából. Ebben a jupiterköntösben időzni szép és gyönyörű; ez a szerzetesek, a testvérek mágikus köntöse, ez az átszellemülés, ez Sanctus Spiritus házának csodakertje.

Akik pedig nem tudnak megjelenni, amikor elhangzik a kereszt napján a felhívás, akiket leköt a munka, amikor boldogító örömmel a testvérek lélekközösségét ünneplik, s egymást a minden észt felülmúló szereteterővel töltik el, azok levelet írnak, melyben megadják a hátráltatás okát. Mit jelent ez?

Azt jelenti, hogy senkinek sem szabad elhagyni az épületet, amellyel foglalkozik; nem szabad elhagynia az őrhelyét, amíg a Mű nincs befejezve. A munkatárs szíve vérével, lelke vérével írja meg a hátráltató okokat tartalmazó levelet. A rózsakeresztes testvérek mindennapi, szakadatlan lélekközössége nem álmodozás, nem misztikus révület, mialatt a világ nyomorban elvérzik. Határozott tettük, szakadatlan áldozatuk az ő levelük, melyet a szeretet betűivel írnak.

„Mindegyikőjük válasszon ki egy alkalmas és méltó embert, aki a halála után nyomdokaiba léphet.” Ez a megegyezés negyedik pontja.

Érthető, hogy a munkát sohasem szabad befejezni, s késedelemnek sem szabad előállnia. Hallottunk a mágikus erőkörökről, melyek kiindulnak a központból, hogy az életmegnyilvánulás tágas terében szétfollyanak. Egyre újabb impulzusra van szükség, aminek újabb erőkört kell élesztenie. A rózsakereszt szerzetesei is állandóan gondoskodnak arról, hogy utódaik készenlétben álljanak. Alig kezdődött meg egy bizonyos munka, már készen állnak a fiatal munkások, hogy azonnal nekilássanak, ha az idősebb kőműves keze elerőtlenedik. Mily gyakran megtörténik, hogy exoterikus alkotások alkotóikkal együtt eltűnnek. A misztériumiskolában azonban a messzeségbe pillantó előrelátással keresik és találják meg az utódot. Készüljön fel Ön is, hogy felvétethessen egy új körbe.

Magától értetődik, amit az ötödik törvénycikk mond. „Az R.C. szó, a Rózsakereszt szó lesz jelük, jelszavuk és legbensőbb lényük”:

a kereszt, testünk jelképe, melyben a rejtett képességeknek kell kifejlődniük;

a kereszt, személyiségünk jelképe, melynek fel kell áldoznia magát jóságban, igazságban és igazságosságban;

Krisztus keresztje, aki áldozatát a világért és az emberiségért hozta;

Krisztus keresztje, ami feltárta számunkra a nyugati ösvényt;

a fájdalom keresztje, melyet a hősök, férfiak és nők végeláthatatlan sora hordoz, akik testvéreik megszabadításáért dolgoznak, mégpedig testben, lélekben és szellemben.

És a rózsa jelképe?

Minek ez a sok fájdalom és gúny? Minek ez a sok fáradozás és a lélek gyötrelme? Minek ez a sok áldozat és fáradság? Minek az önfeláldozásnak ez a hosszú ösvénye?

Mélyen átérzett és tűzben tisztult emberszeretet miatt.

Ez a rózsa illata. Ez a szeretet szimfóniája, amit a Rózsakereszt szerzetesei énekelnek.

Végül a mágikus megegyezés hatodik pontja következik, s csodásan okos lefátyolozottságáva1 talán ez a legmegragadóbb: „hogy a szerzet száz évig titkos maradjon”.

Miért ugyan? – kérdezték a kritikusok kíváncsian. Mi ennek az értelme? Miért nem 125, vagy 200 évig?

Mert itt nem száz természetes évről van szó, hanem a „tökéletes alkotás” fogalmáról.

Azt mondják, hogy „a 100 kabalisztikusan 12 lépcsőből épül. Ez a 12 lépcső pedig mérhetetlen kilátásokat nyit meg számunkra. Mesélnek az emberiség kiemelkedéséről az anyag nyomorából, az alacsony lét elfajultságából; az emberekről, akik újra megtalálják az összekötő láncszemet a mérhetetlen és a mérhető között, a láthatatlan és a látható között, a lényeg és tartalom között, Isten és ember között. Mesélnek a szellemi hatékonyságról, az anyagi világok értelméről és megértéséről, az anyagon való átvonulásról és a fekete moloch legyőzéséről.

A Nap az, ami sugarait, folyékony arany cseppekkel keverve a pozitívra és a negatívra veti, az imádkozóra, az alázatosra és a kivitelezőre, a tett elvére.

A tisztaság az, a fogékony, ami hófehér lovon ülve, vörös lobogót tart, a vérkiontás, a testvérekért végzett lélekáldozat vörös lobogóját.

Az a rózsakeresztes szerzet titka, hogy nem veri a mellét és nem kiabál, hogy „nézzetek ide, itt vagyok”, még mielőtt a munka befejeződött volna.

A Rózsakereszt Rendje személytelenül, s legmélyebb lényében ismeretlenül akarja a művet véghezvinni, míg megkoronázódik a tökéletes alkotás. Amit látni lehet a Rendből, azok a tettek, a szeretet-tettek, az a minket körülvevő falaknak a ledöntése.

Ez a száz titokzatos év!

Adja Isten, hogy Önnek szabad legyen megérteni ezt, s szabad legyen ebből valamit beleszőnie az életébe.