Pentagram 1987/5

A félelem legyőzése

A félelem problémájának megoldásához alapvetően másképpen kell hozzálátnunk, mint általában szoktak. Ha nem teszünk semmit, akkor az Iskola az ország-világgal való egyformaság felé halad.

Először is fel kell vetnünk a kérdést, hogy mi is a félelem oka. A félelem elsősorban a bűnbeesés következménye. Az embernek tulajdonképpen a félelmen keresztül kell bűnös állapota tudatához eljutnia. Át kell hatolnia annak a felismeréséhez, hogy ez a félelemben-élés, ahogyan ez a haláltermészetben nem is lehetne másképpen, semmiképpen sem lehetett benne az istentervben, lehetetlen, hogy a félelem Isten világteremtő tervében benne foglaltatott volna. Hogy tehát újra abszolút értelemben félelemmentesek lehessünk, ahhoz helyre kell állítani az eredeti istenemberi állapotot. Itt most nem akarunk kitérni az oly sokszor megbeszélt transzfiguráció ösvényére.

Inkább meg szeretnénk vizsgálni, hogyan próbál az emberiség nagy többsége a mai napig is sikertelenül megbirkózni ezzel a problémával. Az emberiség abban a vészes kimenetelű rögeszmében él, hogy a félelmet a látszólagos ellentétével, a bátorsággal lehetne komolyan sakkban tartani.

És mi a helyzet mi velünk, a Szellemi Iskola tanulóival? Mondhatjuk-e, hogy ezt a rögeszmét teljesen leromboltuk?

Ha ezt valóban megtettük, akkor felismerjük, hogy amit általában bátorságnak neveznek, az a félelemből ered, s valójában az ijedségre való reagálás. Itt csak visszaszorításról van szó, nem pedig győzelemről. Hermész azt mondja, hogy „a jó csak a gonosznak a legkisebb része”. Ehhez hasonlóan mondhatjuk, hogy a bátorság csak a félelem legkisebb része. Vizsgáljuk meg ezt tüzetesebben.

Tény, hogy a félelem minden dialektikus lényben benne lakozik. Mint említettük, ez az istentelenségének a bizonyítéka. Amit a megfordulásra felszólító jelnek szántak, az egy gátlástalan és elkeseredett Önfenntartó és önérvényesítő harcnak a motorja lett. Mennyire igaza van a heidelbergi katekizmusnak, amikor megállapítja, hogy az ember természeténél fogva hajlamos Istennek és embertársának a gyűlölésére.

Mivel azonban a félelem a létért folytatott küzdelemben csak akadályt jelent, nem marad más hátra, mint bátornak lenni, vagyis a félelem tényét egyszerűen nem szabad elismerni. Mert aki a félelemnek tehetetlenül átengedi magát, azt az ellenség egyszerűen letarolja. Más szóval: az ember félelemből bátor.

Ha a bátorság valóban a félelem gyógyszere lenne, akkor a félelem már régen eltűnt volna a világból. Mennyi bátorságról tanúskodott már ember a világtörténelem folyamán mindenféle veszélyes és kilátástalan helyzetben! Megcsappant-e a félelem mennyisége emiatt?

Aki nem hagyja magát becsapni, annak be kell vallania, hogy a félelem az atomkorszakban semmivel sem kisebb, mint a bunkós ősember korában. A mai időknek az az egyetlen előnye ebben a tekintetben, hogy az embernek több lehetősége van a „kikapcsolódásra”, a szórakozásra.

Annakidején nem volt még a legkisebb részletekig is megszervezett és megrendezett szórakoztató-ipar. Most sokféle időtöltés kínálja fel magát, állandóan történik valami. Vagy pedig egyszerűen éppen „sürgősebb” tennivalónk van, s így a félelem visszaszorításában, elfojtásában az ember már nincsen annyira magára utalva. Az emberek szép egyetértésben segítgetnek egymásnak a szellemi haladáshoz annyira szükséges, önismerethez vezető meggondolás megakadályozásában.

Így „bátorítanak” minket a „barátaink”, hogy az ellenségeink nehogy túlságosan közel bátorkodjanak. És az ellenségeink barátai őnekik segítenek, hogy mi szépen a félelemben maradjunk… A rögeszme dialektikus körforgása tovább működik, mint mindig is. Valóban, nincs új a nap alatt!

Egy igaz történettel szemléltetjük, hogy az ismert bátorság lénye sohasem képes valóban győzedelmeskedni a félelem fölött: Nem régen egy különc milliárdos halt meg Amerikában, aki fiatalkorában rendkívül vakmerő repüléseket végzett saját készítményű gépekkel. Négyszer zuhant le, s egyik lezuhanása majdnem az életébe került. Tehát bizonyára bátor ember, ugye? Rettenthetetlen, rámenős, kőkemény, szuper ember, s természetesen hősként ünnepelték. Világunkon, s mindenekelőtt Amerikában az ilyeneket eszményeknek tartják.

Később, ahogyan idősebb lett, egyre inkább visszahúzódott, s egyre különcebb lett. Idővel betegessé váló félelmet fejlesztett bacilusokkal és más fertőzési lehetőségekkel szemben. Felmerül a kérdés: hol maradt itt a félelem állítólagos legyőzése?

A félelem máig is megoldatlan probléma; emiatt pedig nem olyan téma, amiről társalogni lehet; szinte tabu; erről inkább nem beszélnek. Nemde az ember fél a félelemmel foglalkozni? Mert ennél könnyen ki lehet billenni az egyensúlyból, nem lehet fenntartani a látszatot; ezt pedig ugyebár, mindenáron el kell kerülni! A legtöbb ember nem vallja be önkéntesen, hogy nem mentes a félelemtől. Ha egy átlagemberre egyenesen rákérdezünk, akkor megrökönyödve válaszol: „Én? Félni? Mitől?”

E negatív megállapítások után komolyan fel kell tennünk a kérdést, hogyan lehet végképpen megszabadulni a félelemtől. Nos, a feleletet mindannyian ismerjük, legalább is elméletileg. Ez a megszabadulás az ösvény bejárásával lehetséges.

Mivel pedig a belátás áll az ösvény kezdetén, megállapíthatjuk, hogy aki a félelmét önmagának őszintén bevallja, az bizonyos tekintetben több bátorságról tanúskodik, mint aki nem akarja elismerni, s fölényes mosollyal és legyintéssel nyugtázza a dolgot.

Talán már jobban megértjük a Biblia kijelentését, hogy „félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti üdvösségteket”. Ez azt jelenti, hogy az önismeret elől semmiképpen sem szabad kitérnünk.

Ezért egy bonafid Szellemi Iskola nem elfojtóiskola, hanem a legelső kezdetektől a dicső győzelemig a tudatossáválás iskolája. Amíg ezt a tényt nem vesszük észre, vagy nem jövünk rá alaposan, addig gyakran kell ismételgetni a leckét, amelyet Mefisztó ad a kutató Faustnak: „Más alakban jövök mérges erőszakkal!”

Ez a tudatossáválás aztán nem csak örömteli folyamat, hanem mindenekelőtt kezdetben fájdalmas is. Az Én inkább a saját igazolását, jóváhagyását keresi, mintsem a leleplezését. Minket itt ahhoz a belső tapasztalathoz vezetnek el, hogy a félelem oka nem rajtunk kívül, hanem az énünkben van; és ezt az ént teljesen fel kell áldozni ahhoz, hogy a félelem végképpen eltűnjön a lényünkből. A Gnózist sem a félénk én, sem pedig az úgynevezett „hősies” én nem érdekli. Az én teljes feláldozását követeli meg. Az endúra tehát elkerülhetetlen.

Persze ehhez az úthoz is bátorság kell, de ez a bátorság összehasonlíthatatlanul magasztosabb, mint amit most már untig ismerünk. Semmiképpen sem hasonlítható a természet-hős bátorságához. Ezt a bátorságot, mely nem az énből ered, nem is lehet az én céljaira használni. Ennek a bátorságnak egészen másak a dimenziói. Nem dialektikus, vagyis nem fog adott esetben újra az ellentétévé, félelemmé válni.

Aki ezt a bátorságot ismeri tapasztalatból, az érti meg az idézet teljes jelentőségét: „Aki önmagán uralkodik, az erősebb, mint aki egy várost hódít meg”.

A megszabadult szellemlélek-ember, földi személyiséggel vagy enélkül, alapvetően fölötte áll a félelem minden formájának. Csakis ő képes más, megszabadulásra vágyó lelket múlhatatlan bátorsággal bátorítani, amelyre a magas cél eléréséhez az ilyen léleknek olyan nagy szüksége van.

Hagyomány és szabadság (III)

A legtöbb ember nem képes egy eseményt teljes mértékben közvetíteni. Képes ugyan egy eseményt a maga teljességében átélni, de amikor ennek a teljességnek az anyagi világban alkotó folyamatban kifejezést akar adni, úgy az mindig félresikerül. Mindig valami hiányos ábrázolás marad. Mivel a teljesség szó vagy kép formájában, tehát egy közegben alakot ölt, mindig csak egy részt képes közvetíteni, bármilyen nagyok is alkotó lehetőségei.

Az Újszövetség olyan emberek alkotása, akik egy teljes történést éltek át. Számukra ez a történés olyan mélyreható volt, hogy rögzíteni akarták és meg akarták őrizni. Igen sok oldaláról nézve foglalkoztak vele. Minden lehetséges eszközzel akarták továbbadni és láthatóvá tenni a Jézustörténést. Munkájuk a saját belső élményük eredménye és egy olyan lény tapasztalása, aki számukra felfoghatatlan volt.

Egy fennmaradó hagyomány többnyire hatalmi szerkezetekkel van szoros kapcsolatban. Ezért válogatott a nyugati világ, különösképpen a nyugati egyház, abból a sok írásból, amelyek a Jézus-történést tárgyalták. Négy evangélium maradt fenn végül, amelyeket az Újszövetség kánonjába felvettek, és amelyeket ezért „kanonikus”-nak neveznek. Számtalan más evangéliumot mellékesnek ítéltek, ezek az „apokrif” evangéliumok. A Jézustörténés e négy evangélium által rögzítődött a nyugati ember életében, és Nyugatról aztán azoknak az embereknek tudatába is behatolt, akikkel a nyugatiak terjeszkedési törekvésükben érintkezésbe kerültek. Az embléma, amellyel a papok és e Jézus-történés hívei beutazzák a Földet, a kereszt képe. Egy ember képe ez, egy szenvedő, haldokló emberé, akit a keresztre szögeltek. Minden teremtési lehetőségével dicsőítette az ember ezt a képet. Minden anyagot felhasznált, hogy ezt a képet ábrázolja. Ennek a szenvedésnek adott formát a legértékesebbel, amit a Föld csak nyújthatott. Vannak keresztábrázolások aranyból, ezüstből, drágakövekkel kirakva és így tovább. Az emberiség egy része ezt a prototípust a legszebbel, ami csak az ember rendelkezésére áll, megkövesedett fogalommá változtatta.

Jézus sohasem nevetett, legalábbis életének azon leírásaiban, amelyek mint általános érvényűek fennmaradtak. A krónikások azt azonban feljegyezték, hogy Jézus sírt. A szabad ember vidám ember. A vidám ember tud nevetni. Nevetése nem megtévesztéseket és bizonytalanságokat juttat kifejezésre. Szabad ember az az ember, aki a teremtő mozgásban él, amelyben a semmiből a valami és a valamiből a semmi lesz. Szabad ember az az ember, aki mindenféle hagyományban képes élni és meg tud hagyni minden hagyományt annak, ami. A szabad ember azon ország öltözetét viseli, amelyben tartózkodik.

Az emberiség egy része szoros kapcsolatban van a szenvedő, de sohasem nevető Jézus prototípusával. Ez a hagyomány rögzítve van a tudatukban. Ezen állapot jellemzője többnyire a megmerevedés. Egy történés egyféle leírását valóságnak veszik! A többé-kevésbé egészséges ember számára lehetetlen elfogadni, hogy Jézus sohasem nevetett. Különösen olyan emberre érvényes ez, aki a szívével olvassa az evangéliumok kanonizált ábrázolását, aki tudja, hogy ezek olyan történés leírásai, mely telve van élettel. Biztos abban, hogy Jézusnak néha nevetnie kellett, mikor az emberi nyüzsgés önelégültségét és beképzeltségét látta. Az emberi helyzetek néha olyan groteszkek, hogy a legdrámaibb körülmények között bizonyára megjelent arcán a viszonylagosító mosoly és belül ilyen szavak formálódtak: „Uram, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek”.

A hagyomány nélküli ember

Jézus a hagyomány nélküli ember. Nincs helye, ahová fejét lehajthatja. Mindent elengedett. Az ember, aki képes elengedni, aki múltját, jelenét és jövőjét egy mosollyal el tudja engedni, az képes arra, hogy friss levegőt szívjon, mely nincs beszennyezve, elszínezve.

Az evangéliumokat olyan emberek írták, akik egy bizonyos hagyomány felépítésén dolgoztak. A Jézussal való szembesítést olyan értékesnek tartották, hogy maradandóvá akarták tenni. Ezért a tudatuk szerinti legfeltűnőbbet írásba foglalták. Követőik feldolgozták ezeket az írásokat és bizonyítékokat, ami által egyre inkább eltávolodtak a valóságtól és egy szilárduló hagyományban megmerevedtek. Az eredmény az ember Jézus, aki soha többé nem nevet, nemes vagy nem nemes anyagokban ábrázolva. Mindazonáltal aki az emberi tevékenység relativitását, a teremtés lehetőségeit ismeri, nem tudja elnyomni a mosolyt, habár tudja, hogy az ember elvakultságban és önzésben olyan messzire mehet, hogy életmódja minden teremtmény számára katasztrófává válik, és valamennyi érintett felsikolt kegyetlenkedései alatt. Kihívóan hat a hagyományhoz kötött emberre, ha azt veszi észre, hogy magasztos értékei a hallgatóból mosolyt csalnak ki. És mégis nehéz elfojtania egy mosolyt annak, akiben valami kis belátás dereng, amikor szigorúan körülírt tantételek és hagyományok valakinél „hússá és vérré” váltak. Akkor bizonyára respektálja az élet-értékeket, amelyeket egy bizonyos hagyományban végrehajthatónak tekintenek, de tudja azt, hogy mindez csak kristálylapjait képezi egy életnek, ami önmagában metszetlen, hagyomány nélküli.

Ez a csaknem elfojthatatlan mosoly elveszíti a gúny leheletnyi árnyalatát, ha tudjuk, hogy bizonyos teremtés-történetekben az Alkotó mosolyát, mint a teremtés okát, világok keletkezésének okát ábrázolják. Ez arra utal, hogy már a teremtés kezdetén útravalóul adatott a viszonylagosság. Akinek van bátorsága, hogy ezt belássa, attól az órától elveszíti minden hajlamát az önzésre, énfenntartásra. Az elengedés akkor már nem lesz fáradságos dolog.

„A világ leánya” (Die Magd der Welt) című írásban –amelyet Hermész Triszmegisztosznak tulajdonítanak -, található egy teremtéstörténet, ahol jelentősége van annak, hogy Isten azon pillanatban tér át a teremtésre, amikor restség, tehetetlenség fenyeget és az élő mozgás stagnálni kezd. Az istenek kérik Istent, tegyen valamit, hogy ennek a letargikus állapotnak végét vesse és ezt a sterilitást eltüntesse. Ezek hallatán mosolygott Isten és szólt: „Legyen Természet”, és egy nőnemű teremtmény fakadt a hangjából. Az istenek értetlenek voltak, és Isten, az első apa, a „Természet” névvel tüntette ki a teremtményt, és megparancsolta neki, hogy termékeny legyen. És ilyen szavakat szólt, ahogy a környező térre tekintett: „Az ég és az éter töltessék be minden dologgal”.

Egy másik szövegben Psyche teremtéstörténete áll:

„Isten hetedszerre nevetett, nevetve és levegő után kapkodva könnyeket ontott, és megszületett Psyche. És így szólt hozzá Isten: „Hozz mozgásba mindent és legyen minden világosabb, mivel Hermész a te vezetőd!”

Minden teremtő impulzusnál visszahagyják a régit, vagy a meglévőhöz új életet fűznek hozzá, hogy a megmerevedés megszűnjön. Ábrahám ősatya alakjában végetér egy hagyomány és új élet kezdődik. Ábrahám száz éves, felesége, Sára, kilencven. Isten fiat ígér neki, azaz: új életet, új teremtést. Ábrahám nevetett ezen a történeten, mert hogy is tudna még egy százéves ember egy kilencvenéves asszonyban gyermeket ébreszteni? De Ábrahámban élet van, és azt cselekszi, amit Isten kíván tőle. Egy év múlva Izsák – ez annyit jelent, mint „aki nevet” – megszületett: „Ábrahám pedig száz esztendős vala, mikor születék néki az ő fia, Izsák. És monda Sára: Nevetést szerzett az Isten énnekem, aki csak hallja, nevet rajtam. Ismét monda: Ki mondotta volna Ábrahámnak, hogy Sára fiakat szoptat? s ímé fiat szültem vénségére.” /A teremtés története 21, 5-7./

Megvizsgálni a szabadságot

Az élet megtör minden törvényt és valóra váltja a lehetetlent. Semmit sem tud az ember megtartani, akármilyen nagy és átfogó legyen is a hagyománya. Az a százéves, aki tud még szívből nevetni, az tud még új életet is kelteni. Akinek százévesen, azaz teljes, tökéletes teremtésként megvan a nyíltsága, hogy mindig élő, alkotó mozgásban maradjon, az újra meg újra új életet fog kelteni a kilencvenévesben az alkotási tér által, amivel rendelkezik. A következmény a relativizáló nevetés.

Az ember, akinek megvan a mosolygó, viszonylagosító képessége, mindenféle életkörülmények között kipróbálhatja a szabadságot és mint belső tulajdont, átélheti azt. Abban a teremtésben, amelyet a nevetés előzött meg, nincsen tér, hogy meghiúsulásra kelljen gondolni. Az olyan hagyomány, amelyből száműzték a lefegyverző nevetést, szolgasághoz és elnyomáshoz vezet. Lehetetlen, hogy egy Jézus-ember sohasem nevet.

Két ember közötti kölcsönhatás optimálisan működhet, ha mindketten tudják, mi az élet célja. Az élet – mozgás. Ezért nem szűnik meg sohasem a teremtés. Az összekötő tag a hagyományból a szabadságba vezető úton a kreativitás, önteremtő tevékenység. A kreatív folyamatban a régit használják, hogy létrehozzák az újat. Mindez harmonikusan, látszólag véletlenül történik. Egy bizonyos pillanatban megérett az idő, százéves az ember, és nem sejtett körülmények által a kreatív folyamatok újra aktívak lesznek.

Ez az Istenek nevetése. Az ember megtartani, megőrizni akar. Az isteni, teremtő tűz azonban határai átlépésére, hagyományai elhagyására ösztönzi. Az ember mosolyoghat a saját konzervatívizmusán és néha teli torokkal tud nevetni a védelmi mechanizmusokon, amelyek ebből a konzervatív magatartásból keletkeznek.

Ha mint emberek leszállunk legmélyebb lényünkbe és ott a lélek, Psyche fülével figyelünk, hallani fogjuk az istenek nevetését. És ha önmagunkban tudatossá váltunk és mindazt láttuk, amire a saját és embertársaink teremtési lehetőségei képesek, tudjuk majd mondani: „Nem tudtam, hogy mit cselekedtem”, és önmagunknak fogunk megbocsátani és ezáltal embertársainknak. Minden további életcselekedetet belülről jövő mosollyal kísérhetünk ezután. Mindez akkor abból a belső tudatból történik, hogy lehet ez másként is. Nagy belső nyugalom a következmény.

Kérdések Buddhához

Előfordul azonban, hogy az ember még továbbra is kérdéseket tesz fel, mint Vacchagotta remete Buddha Gautámához:

„Gautama úr, meg van győződve arról, hogy a világ örök?”

„Nem, ezt a meggyőződést nem osztom”.

„Meg van győződve arról, hogy a világ nem örök?”

„Nem, ezt a meggyőződést nem osztom.”

„Meg van győződve arról, hogy a világ térbelileg határolt?”

„Nem, ezt a meggyőződést nem osztom.”

„Meg van győződve arról, hogy lélek és test ugyanaz?”

„Nem.”

„Meg van győződve arról, hogy a lélek valami más, mint a test?”

„Nem.”

„Meg van győződve arról, hogy a tökéletes a halál után él?”

„Nem”

„Meg van győződve arról, hogy a tökéletes a halál után nem él?”

„Nem!”

„Meg győződve arról, hogy a tökéletes a halál után éppúgy nem él, mint ahogy él is?”

„Nem!”

„Meg van győződve arról, hogy a tökéletes a halál után se nem élő, sem pedig nem-élő állapotban nincs?”

„Nem.”

Vacchagotta mégegyszer megismételte mindezeket a kérdéseket és válaszokat, s végül azt kérdezte:

„Gautama Buddha úr, mit tekint helytelennek, hogy mindezeket az elméleteket elutasítja?” És Buddha így válaszolt: „Mindezek a tantételek és elméletek olyanok, mint a bozót, egy vadon, egy kibogozhatatlan gombolyag, egy vitatárgy. Ezek a teóriák és tantételek kínokkal és vesződséggel vannak összekötve, zűrzavarral és lázas nyugtalansággal; nem következik belőlük sem a megszabadulás, se lehűlés, se csend, se nyugalom, se belátás, se felébredés, se a Nirvána. Az a kár, hogy ezt felismerem, és ezért tartózkodom mindezektől a tantételektől.”

„Buddha úr, hát semmiféle tanítása sincsen?”

„Aki tökéletes, aki felébredt, annak nincsen tanítása, mert ő látta, ahogyan testiség keletkezik és eltűnik; ahogyan észlelés létrejön és eltűnik; ahogyan érzés keletkezik és eltűnik; ahogy nem tudatos tettek keletkeznek és eltűnnek; látta, mi a tudat, hogyan keletkezik és tűnik el. Ezért adott fel az, aki felébredt, minden véleményt, minden bizonytalan feltételezést, minden hajlamot az önző sötétségre, és vált szabaddá azáltal, hogy megszabadult a vágyaktól és kívánságoktól, és a lemondás és eleresztés által. Ezt mondom én neked.”

Bizonyos kérdések már nem megválaszolhatók, mert a kitűzött célon belül többé nem számítanak. Minden ember élete folyamán egy bizonyos időpontban választás előtt áll: „Gazdagabb akarok-e lenni tantételekben, vagy akarok-e szabad lenni?” Ez a két kérdés nem zárja ki egymást. Minden zarándok azonban, minden remete, minden tanuló életének bizonyos időpontjában meg fogja élni az egyetlen előfeltételt a végleges szabadsághoz, ez pedig: elengedni, minden tantételtől és teóriától eltávolodni, hogy azután, ha szükséges, minden tantétellel és teóriával dolgozhasson.

Olyan ez aztán, mint a tűz, mely mindennel kapcsolatba tud lépni, mindent el tud égetni és ezáltal világosságot és meleget tud árasztani. A konzervatívok számára ez veszélyt jelent. Azok számára, akik elengedni akarnak, áldás. A konzervatívoknak itt egy mosoly és a felismerőknek a lángoló ünnepi tűz vidám nevetése. Így járja minden ember a maga útját, éli azt az életet, amelyet mint teremtő, megelőzött. Mert egyszer meglátja az ember, hogy ő maga a saját tetteinek, mozgató rugóinak eredménye, amelyek eredete megint csak a gondolkodási és teremtőerők zűrzavarában található, amiket saját maga alkalmazott. Nem másoktól kell magát szabaddá tennie, hanem egyedül saját magától. És ezzel mindent felold.

Az örök birodalom hálója

Egyike az első lépéseknek minden fennálló relativitásának a meglátása, annak meglátása, hogy ez más is lehet. Egy bizonyos hagyomány gyújtópontja maga az ember. Benne fut össze minden szál. Hosszú időkig képes e szálaknak megfelelően mozogni, és ebben a vonalmozgásban elfogja az életet, mint pók a táplálékát a hálójával. Ha az ember eltűnik, a hagyomány is eltűnik. Ameddig az ember az örök birodalmat kergeti, erővonalakat fog alkotni, hálórendszereket létrehozni, amelyekkel a „táplálékot” megfoghatja, hogy tovább álmodhassa ezt az örök birodalmat.

Ezek a hálók olyan mértékben lesznek nehezebbek és sűrűbbek, ahogy az ember el akarja fojtani a furdaló tudatot, hogy minden csak jövés és menés, minden változás, örök keletkezés és mozgás, vagy hogy minden ég, azaz minden megváltozik a tűz által, így semmi sem maradandó. A forma számára, bármilyen alakítható legyen is, nincs örökkévalóság. E bizonyosság elfojtásán, elfátyolozásán nevetnek az istenek – és egyes emberek.

Az eljövendő Buddha, akit a kínai hagyományban tisztelnek, nevető, pocakos Buddha. Jézus nevetett, de az embernek afölötti aggodalmában, hogy régóta ápolt bizonyosságokat kell elveszítenie, nem volt szabad Vele nevetnie. Úgy vélte ugyanis, az élet nem azért keletkezett, hogy nevessünk, hanem ez egy nagyon nehéz kereszt, ami a legnagyobb fajsúlyú anyagból áll.

Egy teremtés kezdődhet egy mosollyal, egy teremtés véget érhet egy mosollyal. Az embergyermek megszülethet mosolyogva, az ember meghalhat mosolyogva. Már egy gyerek képes a meghittséget, az anyagtestet mosolyogva elhagyni; az ember képes egy mosollyal a régi otthonos anyagvilágot, a Földet elhagyni. Nekünk azonban, nyugati embereknek mindig az a hagyomány áll a szemünk előtt, hogy a gyerek ordítva születik, s az ember halálában nyög és jajveszékel. A halott emberből bizonyos idő elteltével többnyire nyugalom és béke árad. Az élő emberből többnyire nyugtalanság és békétlenség. A tökéletes életében és halálában is béke, nyugalom, szabadság. Jézus a fogalma, a neve a tökéletesnek.

„Pekingtől nyugatra, a hegyekben van egy barlang egy aranyozott Buddha-szoborral. Azt állítják, ez a kifejező arc egy valóságos emberé, s hogy azt egy vékony réteg arany borítja. Aki figyel, hallhatja dobogni a szívét. Az álom beszél ebből a legendából, belülről látni azt, ami csupán kívülről látható. A művészet nem egyéb, mint egy réteg materiális arany a valóságra festve, hogy rögzítse azt. A felszín alatt élő ember van bezárva és konzerválva az „arany gyapjúval”. Saját szíve volt az, amely testében dobogott. Ezért került némi fáradtságomba elmenni onnan. Hosszú ideig: arcának mozdulatlan, lebegő madara. Hosszú ideig: az arany béke, mely körülzárja őt, mint az alvó szemhéja.”

Kész vagyok-e menni

a határtalanba,

ahonnan soha többé

nem fogok felkelni?

Kész vagyok-e menni

a hagyománytalanba

és menni az úton

a jelentéktelenbe

és, mint ember, elmúlni?

Kész vagyok-e egy nevet

viselni

és névtelennek lenni?

Felesleges a kérdés,

én vagyok

a határtalan,

a hagyománytalan,

a jelentéktelen,

a névnélküli.

Elmúltam.

Az univerzális Gnózis: XIII. A hét megszabadító cselekedet (III)

„Emeljétek fel szíveiteket”, így hangzik a tanulónak szóló felhívás, akinek el kell készítenie drága húsvéti bárányát. A szív felemelésének (ahogyan az előbb megbeszéltük), nincsen köze érzéki-vallásos révülethez, hanem a figyelmet a szívszentély teljes megváltozására irányítja, amit el kell végezni. A szívek felemelése a fej-szív-egység helyreállítására utal, mert ez az egység az üdvfolyamat alapja, amire pedig a transzfiguráláshoz szükség van.

Ha meg akarjuk vizsgálni, hogy mi történik a tanuló életében, akit ez elé a munka elé állítanak, akkor meg kell értenünk (engedjék meg. hogy ezt mégegyszer hangsúlyozzuk), hogy amikor a szentbeszéd a szívről, és ennek szükséges előkészítéséről beszél (hogy befogadhassa az isteni világosságot), akkor szó sem lehet valami misztikus élményről. Misztikus élmények, vallásos révületek érzelmi életünk következményei, melynek a dialektikában lefelé is meg felfelé is terjedelmes kultúrája van. Ha érzéseink, vágyaink vagy kívánságaink vallási vagy filozófiai tárgyakra irányulnak, akkor érzelmes állapot jön létre, ami mindig negatív, és csakis földi eredetű. Ha valaki ilyen érzéseknek ad kifejezést, akkor a cselekedetei a negatív beállítottságát bizonyítják. A negatív-mágneses sugárzásra mindig jön felelet, s ez a felelet pozitívan viselkedik a negatív emberi érzelmi élettel szemben.

Jegyezze meg, hogy ez sohasem lehet isteni felelet, hanem minden körülmények között földi érintés a visszatükröző éterszférából. A dialektikában a pozitív és a negatív mindig együtt van, együtt hat. Kiegyenlítik ugyan egymást, de egyetlen embert sem képesek megváltani a keréktől. Önnek világosan át kell tehát látnia a vallásos tömeg tévedését, amelyik azt gondolja, hogy misztikus élményekkel fenntarthatja a kapcsolatot az Istenivel. Éppolyan világosan be kell látnia azt is, hogy ebben az értelem sem tud segíteni. Az isteni, őspránai világosság csak olyan szívszentélybe tud besugározni, amit erre teljesen előkészítettek. Ha kész a ház, akkor beköltözhet a lakója. Ha a ház csak az Ön fantáziájában létezik, akkor rendkívül nagy tévedés magát a ház lakójának vélni.

Az Iskola sok tanulója, aki felfedezi, hogy az értelmiségi beállítottságban semmi megszabadító sincsen, ekkor hajlamos az érzelmek művelésébe menekülni, abban a reményben, hogy ott található a szabadságba vezető ajtó. Ez a remény alaptalannak bizonyul. Mindkét módszer a természetből való, és minden tekintetben a természethez-kötő. Az intellektus általában annak a szolgája, amit tudománynak szoktunk nevezni, az érzelmi élet pedig a természetvallások szolgája. Az ítélőképes értelem és az érző szív tehát ugyanazon börtön két fala.

Néhány ezoterikus író belátta ezt. Ezért „hideggéválásról” beszéltek, ami az észt és az érzést illeti. Ezt a „meghidegülést” szervi érzéketlenségnek kell érteni, nem pedig a „melegség” ellentétének. Az általános vélemény szerint a hideg ember kőkemény ember, aki áldozatai szenvedésével szemben érzéketlen, mint valami hóhér. A tanuló-gnosztikus azonban, aki e természet értelmi és érzéki megmozdulásaival szemben elhidegült, ezzel lényegesen hozzájárult drága húsvéti báránya elkészítéséhez. Az ilyen tanuló a szívszentélyben a Szent Grál elkészítésén dolgozik.

Talán ismeri a Szent Grál legendáját. A régi legenda szerint a Grál az a kehely, amelyet az Úr Jézus használt a szent Úrvacsoránál. A monda szerint ebben fogta fel Arimathiai József a keresztre feszítettnek a vérét. Aztán a Grált őrizetbe vette. Utódai a Grált később nyugatra vitték, ahol a mai napig is rejtve őrzik.

Ez a legenda, mellyel a misztikusok | mindenféle érzelmes találgatásokkal) visszaélnek, s ami a középkorban sok költemény és misztikus utánzás tárgya volt, egyszerűségében megmutat minden gnosztikus adatot és értéket annak a megértéséhez, hogy mi a Grál, hogyan kell elkészíteni vagy hol lehet megtalálni.

Hogy teljesen behatolhassunk ebbe a rejtélybe, ahhoz a figyelmet először az evangéliumi történet fejtegetéseire irányítjuk, melyben Pétert és Jánost elküldik az Úrvacsorát elkészíteni. A tanulónak magának kell a Grált elkészítenie, hogy ezt aztán jézus, az Úr, használhassa.

A Grál kelyhét anatómiailag a három fent említett plexuskör jelöli: a gége, a tüdő és a szívplexuskör. A Szent Kehely felső részét a gégerendszer képezi, a kehely szára a tüdőkön alapul, s e kristályserleg talpa a szívszájadékban áll. E menyegzői serleg elkészítésének lehetősége tehát minden emberben megvan. Ha a tanuló a szent tudomány előírásai szerint cselekedne, akkor ez kétségtelenül sikerülne is neki.

Az első megszabadító cselekedet, mint mondtuk, a tanulót teljesen elzárja a dialektikus természet befolyásai elől (ami a fény, a hang és a légkör hatásait illeti). Ezeket a hatásokat a biológiai minimumra, a létszükségletre csökkenti. Ez az első megszabadító cselekedet átviszi őt a küszöbön. Most elkezdheti a pászka, a kovásztalan kenyér elkészítését.

Ezután három új megszabadító cselekedet következik. A tanulónak kezdeni kell reagálni a Mozdíthatatlan Birodalom étererőire, a három szent eledelre, melyeket segítségére, mintegy három kötelet, leeresztenek a halál aknájába. Ezután pedig a szívszentélyét kell képessé tenni az erő megtartására. Így épül meg a Grál a jelenlévő lehetőségek felhasználásával.

Ha a tanuló képes felvenni az új étereket, akkor ez az orrszűrőcsonton keresztül történik meg. Ezt erre az első megszabadító cselekedetnél teszik alkalmassá, amikor ezt ugyanakkor elzárják a dialektikus befolyások elől. Az új éterek a légcsöven keresztül behatolnak, megtöltik a tüdő minden kamráját, így elérik a szívszájadékot, s munkájuk elvégzése után részben eltávoznak a kilégzéssel. A belélegzésnél a pajzsmirigy bal szárnya befolyásolodik, a kilélegzésnél a jobb szárnya, s így vésődnek bele a szívszentélybe a Grálkehely körvonalai, erővonalai. Ha Ön járatos az anatómiában, akkor tudja, hogy ez az erővonalszerkezet tényleg kehely formájú.

Ennek a szerkezetnek a vésését, az új éterek általi elkészítését nevezi Pál a szív „körülmetélésének”. Tényleg nagyon helyénvaló kifejezés.

Ezt az anatómiai előkészítést az új kémiai éter, az új életéter és az új fényéter végzi el. A kémiai éter alkotta meg a Grálkehely alakját, ez öntötte a serleget. Az új életéter teszi képessé az élet kenyerének a felvételére, s az új fényéter készíti elő a szellem borának a befogadására.

A kémiai éter mindenekelőtt a gége-plexuskörön keresztül nyilvánul meg, az életéter a tüdő-plexuskörön, és a fényéter a szívszájadék-plexuskörön.

Amikor pedig felhangzik a felhívás: „Emeljétek fel a szíveiteket!”, akkor az elkészült Grálkehely magasba emeléséről van szó. A kérdésre: „Készen vagy?”, az új birodalom világossága és ereje felszáll a szívből és a tüdő többi kamrájából a mellüregbe, és ott, ahol a mellüreg összeszűkül és a gége zárja le, ott új hang keletkezik, mely ujjongó beszédben nyilvánul meg: „Igen Uram, készen vagyok’”. Elkészült a húsvéti bárány.

A húsvéti bárány akkor elkészült a Nemes Vázában, ahogyan a legrégibb gnosztikusok nevezték a Grált. A szent kehely kész befogadni a szent tüzet, vagy a kundalínit, ahogyan a keleti testvérek mondják. Eljött Arimathiai József fellépésének a pillanata. Mert ő az, akinek fel kell emelnie a Grált, hogy felfogja benne a keresztre feszítettnek a vérét.

Hogy ezt megérthessük, mégegyszer fel kell idéznünk Rózsakereszt Keresztély Alkímiai Menyegzőjének kezdő sorait. Ott azt olvassuk, hogy ő is drága húsvéti báránya elkészítésével foglalkozott. Ekkor hirtelen heves vihar támadt, mely „kunyhóját”, ami egy „dombon” épült, összedőléssel fenyegette.

Ebben a klasszikus történetben megtaláljuk Arimathiai József fogalmát. Ő nem volt történelmi személyiség. Minden embert így neveznek, aki a nagy szabadkőműves munkát elkezdi és sikerrel folytatja.

A „József” jelölésben a kunyhó, kohó, műhely, kőfaragó-építő ötletet találjuk meg. A műhely egy munkahely. Egy ilyen kőfaragó műhelyben kell véghezvinni a nagy művet. Ezen a munkahelyen kell elkészíteni a drága húsvéti bárányt, tehát a Grált.

Mielőtt azonban ezt a szent művet el lehetne végezni, a munkahelyet egy „dombra” kell építeni. Ezt csak akkor lehet kivitelezni, ha az előkészítő cselekedet megtörtént, és a tanuló átlépte a „küszöböt”. Ezt a mágikus domb-jelképet találjuk meg az Arimathia szóban. Ezért Arimathiai József az, aki felemeli a Grált, hogy felfogja a keresztre feszítettnek a vérét.

A keresztre feszítettnek a vére az a Gnózis, az isteni tűz, a kundalíni. Mintegy aranyszínű cseppekben hull az igazan élő anyag a főszentély rózsáira, hogy lemerüljön a plexus sacralisba, ahogyan írtuk, s onnan megint felemelkedjen. Így hull egyik csepp a másik után a Grálba.

Ezután meg fog mutatkozni, hogy a szívben helyesen faragták-e a szent serleget. Megmutatkozik, hogy építője igazán mester-építő volt-e. Ekkor a tűzpróbát kell letenni.

A tüzet, a kundalínit azért hozza és nyújtja át Rózsakereszt Keresztélynek egy szűz, hogy kifejezzék, hogy az isteni tűz nem ebből a világból való, és semmiféle dialektikus dolog sem befolyásolta. Aki a felemelt Grálban el tudja viselni ezt a tüzet, aki ezt (mint valami Arimathiai József) meg tudja tartani, az az így megtelt szent kelyhet nyugatra viszi, a naplemente országába. Ez az a pont, ahol a közönséges természet napja lehanyatlik, hogy az új élet napja emelkedhessen a láthatár fölé.

Péter és János tehát bement a nagy terembe, és elkészítette a húsvéti bárányt. A Grálkelyhet az új éterek tiszta kristályából öntötték, s megtöltötték a szent tűzzel. Most eljöhet az Úr, hogy maga ossza ki az Úrvacsorat. A kenyér és a bor készen áll.

Világos, hogy az Urnak e megterített asztaláról édes illat száll fel. Ha megértette a Grálkehely anatómiai szerkezetét, akkor nem lehet másképpen, mint hogy ez az édes illat új beszédként bizonyosodik, új szó hangzik el, ami a megújult szívből száll fel. Az új szó az isteni kundalíni fényessége, az Istenben lángra lobbant szív beszéde, ami hideggé vált ezzel a természettel szemben, ami érzéketlen lett, és megtalálta egységét a főszentéllyel. Adja Isten, hogy Önnek is szabad legyen egyszer a szív új beszédét beszélni annak bizonyítékául, hogy világosan látja maga előtt kirajzolódni a Szentlélek ösvényét.

Ugye megérti, hogy a Grálkehelynek a legnemesebb éterkristályból való elkészítése nem olyasmi, amit a társadalmi kötelességek elintézése utáni szabadidőben, vagy a mindennapi életben lehet elintézni. A Grálkehely, az üvegtenger öntése olyan mű, amit csak sok balsiker, minden erő megfeszítése és sok küzdelem árán lehet elvégezni. Ez az a vihar, amiről az Alkímiai Menyegző beszél.

Aki azonban ki tudja állni a vihart, aki le tudja gyűrni a zúgó áradatot, annak megnyílik a menyegzői terem – és az új beszéd örök dalként csendül fel az ajkairól.

Fama Fraternitatis R. C.

Holott meghagyjuk, hogy a világ az utóbbi száz évben jelentősen javult, mégis meg vagyunk győződve róla, hogy axiómáink az ítélet napjáig változatlanok maradnak; a világ legkorosabb napjaiban sem fog olyasmit látni, ami érinthetetlenebb, mint ezek. Rotáink ugyanis azon a napon kezdődtek, amikor Isten kimondta a „fiat”-ot (legyen), és akkor fognak elmúlni, amikor kimondja a „pereat”-ot (múljon el). Isten órája azonban minden percet üt, míg a miénk az órákat is alig mutatja.

Így biztonsággal állíthatjuk és hisszük, hogy ha szeretett atyáink és testvéreink a jelenlegi világosságban éltek volna, a pápával, Mohameddel, az írástudókkal, művészekkel és szofistákkal sokkal szigorúbban bántak volna, és segítőkész természetüket inkább tettekkel, mint sóhajokkal és a beteljesülésre való kívánkozással bizonyították volna.

Fama Fraternitatis

13. A rózsakeresztesek tagadhatatlan alapelvei

Milliók sóhaja száll felfelé! Mikor jön el a megváltás a démoni hatalmak markából, melyek az emberiséget súlyos láncokba verték? A kezek az ég felé merednek, s ha hajlandók vagyunk csendben hallgatni, akkor halljuk a kimondhatatlan aggodalmat, mely áradatként hömpölyög a Föld körül.

Igen; az emberiség baja tengernyi, végeláthatatlan, mérhetetlenül mély és viharosan hullámos. Itt a ziláltság áramlik, ott a kétségbeesés, másutt a tompa beletörődést látjuk és az élő halottakat. A fuldoklók küzdenek az életükért, és halálkiáltásuk az „élni akarunk!”

És íme, a partokon állnak néhányan, akik a megmentőket játsszák. Ők a negatívok megszabadító kiáltásait jelképezik. A megszabadulás ötletei jönnek és mennek, mint a sötétben elvonuló lampionok. Meglibbennek, majd elnyeli őket a sötétség.

A megszabadulás ötletei úgy jönnek, mint Isten absztrakciójának eltorzult képei. Nem lehet hibátlanul belevetíteni a határozott gondolkodásba, mert az emberek élete megtört, és sértetlen állapot sehol sem található. Minden csak karikatúra!

A halál játéka ez, és halotti tánc bohócruhában, csengőkkel. Az alacsony vágyakozás lesben áll, s fogva tart minket számtalan csápjával. Mint a tintahal, teleköp bennünket fekete pokla nyálával.

A megszabadulás ötletei kedves költemények képében jönnek, s ha meg akarjuk ragadni őket, fantomokká válnak, melyek görcsös nevetéstől és pokoli örömtől vonaglanak. Jönnek a megszabadulás ötletei, de nem lehet rájuk támaszkodni. Rozoga csónakok, nem tengerállók. Idővel szétfolynak és megváltoznak.

Ebből ered a nevetés és káromkodás. Nem örömteli nevetés, hanem a bajból született, örömtelen, szerencsétlen nevetés, ami az Ön szívét facsarja. Nem a gyűlöletből káromkodás, hanem az, ami a fájdalomból ered, ami ökölbe szoríttatja a kezeket, ami a hátat görnyesztve megfeszíti, s ha nem talál kiutat, akkor eget hasító kiáltásban tör ki.

Ezért csak nevetünk ezeken a régi, erőtlen megszabadulási ötleteken, melyek nem voltak képesek megvalósulni. És szidjuk a korhadt értékeket, melyek az emberiséget vonszolják hosszú, végtelen sorokban. Nem bámulunk már délibábok után, amik a fájdalmat szaporítják; nem ragadjuk meg egy elromlott tudomány hipotéziseit, amikre az árulók és demagógok spekulálnak.

Nem olyan-e az emberiesség, jóság, igazság és igazságosság fogalma, mint valami játék, vészes játék, melynek élő hátterét vér és könnyek képezik?

„Nem akarunk mást, mint élni, igazán élni!” Átható kiáltásként hangzik ez el a világban. A kiutat kereső ember merészen teszi lábát újra meg újra a fájdalom útjára. Majd újra felhangzik a sóhajtás, az emberiséget súlyos láncokban tartó démoni hatalmak markából való megváltás, a vég kívánsága.

Itt látszik meg a dolgok körforgása: az egyik fordulat ziláltsága határozza meg a következő még súlyosabbnak a ziláltságát. Hol a fejlődés spirálisa? Van valahol haladás? Vagy minden csak sátáni szédítés?

Az emberi élethullám esetleg szándékos ámítás a dolgok kozmikus rendjében?

Ha az emberiség végre meg tudna szabadulni a képzelet fantombirodalmától, meg tudna válni az ámítástól, s tényleg magáévá tehetné a helyes irányvonalakat, a kozmikus ötleteket, melyek örök értékűek! Ha megtudhatnánk valamit a lényegről!

Ha végre megismerhetnénk valamit a dolgok isteni rendjéből! Valamit Abból, amiről a biblia azt mondja, hogy „öröktől fogva mindörökké ugyanaz”.

Ha meg tudnánk magunkat szabadítani a hazugságfilozófiától, a megfizetett költőktől és gondolkodóktól és a megfizetett istenszentségtelenítőktől, ha szét tudnánk tépni az egész látszat és mesekörnyezetet, hogy láthassuk, hogyan ragyog az igazság, a múlhatatlan igazság e világ sötétségében!

Mindezt megtehetjük!

Az igazság örök, tagadhatatlan alapelvei léteznek. Megvannak nekünk! Lehet azokat látni és megismerni. Alakot öltenek a gnosztikus nyugati bölcsesség axiómáiban.

Egy axióma tagadhatatlan alapelv, melyet az idő foga nem kezdhet ki, s amely áthidalja az örökkévalóságot. És ezekkel az alapötletekkel, ezekkel a tagadhatatlan alapelvekkel akarják Önt kapcsolatba hozni az Arany Rózsakereszt Iskolájában.

Ezek nem „sötét éjszakában elúszó hajók”, melyek minket, fulladozókat, az áradatban hagynak. Amit Rózsakereszt Keresztély hozott nekünk, az nem ámítás. A Fama azt mondja erről:

„Holott meghagyjuk, hogy a világ az utóbbi száz évben jelentősen javult, mégis meg vagyunk győződve róla, hogy axiómáink az ítélet napjáig változatlanok maradnak. A világ legkorosabb napjaiban sem fog olyasmit látni, ami érinthetetlenebb, mint ezek. Rotáink ugyanis azon a napon kezdődtek, amikor Isten kimondta a „fiat”-ot (legyen), és akkor fognak elmúlni, amikor kimondja a „pereat”-ot (múljon el).”

Van egy örök, univerzális bölcsesség, melyet mindenki megismerhet, aki az anyagszerűség mélypontján küzd és tévelyeg. Ne gondoljon könyvekre, sem szavakra – gondoljon egy erőre, mely azoknak nyilvánul meg, akik a szenvedésből nekilátnak a cselekvéshez Jézus Krisztus rendje szerint.

Ha Ön ismerné ezeket az alapelveket, akkor pozitív nyereségre tenne szert, s kiszakítaná magát a negatívból. Akkor a dolgokat nem szorongással várná, hanem átlátna, áttörne rajtuk. Akkor pedig szigorúbban szállna szembe a démoni hatalmakkal, amelyek a világot megbéklyózzák.

Nyilatkozatát a Fama így folytatja:

„Így biztonsággal állíthatjuk és hisszük, hogy ha szeretett atyáink és testvéreink a jelenlegi világosságban éltek volna, a pápával, Mohameddel, az írástudókkal, művészekkel és szofistákkal sokkal szigorúbban bántak volna, és segítőkész természetüket inkább tettekkel, mint sóhajokkal és a beteljesülésre való kívánkozással bizonyították volna.”

Megállapítjuk tehát, hogy ennek a fényes, múlhatatlan igazságnak az ismerete életünket teljesen megváltoztatja.

Fontoljunk meg a kezdő tanulóra vonatkozó néhány dolgot. Olyan sok jó lélek van, aki segítőkészségét azzal a sóhajtással kíséri, hogy a pokoli dolgok megszűnjenek, megsemmisüljenek, melyek emberiségünket megbéklyózzák. Ez a sóhaj azzal a várakozással párosul, hogy végül mégis beavatkozik valami erő kívülről, hogy egy mester, vagy idősebb testvér kézen fogja őt, hogy Krisztus megnyilvánul; hogy az Istenben való bizalom, sőt, a keresztény tanok imádása az, ami, mert hát elfogadták, végül meghozza a megújulást. Vannak istentiszteletek, ahol meditálhatnak. De még semmit sem tudnak a tagadhatatlan alapelvek fényes világosságáról. Mert mihelyt az ember tud azokról valamit, szigorúbban lép fel. A sóhajtozó vágyakozás helyébe pozitivitás lép. Felemelik a jóság, igazság és igazságosság zászlaját!

Hallják Krisztusnak hozzájuk intézett szózatát: „legyetek azért tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes”. Véres csíkokat kapnak az isteni ostorcsapástól: „félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti üdvösségteket”; s Ön ezeket a szavakat nem az én-tudat keretében látja, hanem a mi-tudat, a mások érdekében végzett önfeláldozó szeretetszolgálat keretében.

Elköszön a „mit tehetek én saját erőmből” vészterhes gyengeségétől, mert tudja, hogy az isteni erő emberi erőtelenségben lesz kivitelezve.

Ön meg tudja ezt tenni, ha felismeri a kozmikus irányvonalakat. És megteszi, ha felismerte azokat.

Ezért olyan érthetetlen ember az akváriusember, a pozitív szabadkőműves, a többiek szempontjából, akik még az ajtó előtt állnak.

Milyen tulajdonságok jellemzik azt az embert, aki magáévá tett valamit a tagadhatatlan alapelvek fényes világosságából?

„Sokkal szigorúbban lép fel a pápával szemben.” Mit jelent ez? A Fama Fraternitatisban a pápa a negatívnak a jelképe, az úgynevezett kereszténységé, amelyik követ ad kenyér helyett, a bűnterhes egyház jelképe, amelyik ágyút, tengeralattjárót és más gyilkos szerszámot áld meg, a feketeszoknyás papsereg jelképe, amelyik a tömeget a fekete fenevadnak adta el.

Az örök igazságnak az utálatos karikatúrája ellen nagy határozottsággal lép fel a Gnózis tanulója. Hangosan fegyverbe hív ez ellen a veszély ellen. Leleplezi a „keresztény” hazugságokat, s az igazi kereszténységet kimondottan szembe állítja ezzel az álarcos halállal.

Nem fuvolázik édesen megtérésre és megszüntetésre vágyó kívánkozásról, hanem úgy áll ebben a világban, mint valami erő, mint szikla, amelyen a hazugságok véresre sebzik magukat és igazi alakjukban mutatkoznak meg. Isten miatt szigorú, a legmagasabb szeretet miatt, a szörnyen szenvedő emberiség miatt.

A felismerő gnosztikus kőműves „mohammed” ellen is nagy szigorral lép fel. Mit jelent ez a Fama nyelvén? Azt jelenti, hogy a napnyugati misztériumiskola szolgája, a nyugati filozófia szolgája, Jézus Krisztus szolgája szigorúan fellép minden negatív áramlat ellen, a nem nyugati tájékozódású dolgok ellen. Akik tudnak valamit a kereszténységről és a napnyugat emberének feladatáról, nagy veszélynek tartanak és visszautasítanak minden kereszténységellenes filozófiát, minden Krisztus nélküli áramlatot, minden összekevert világnézetet.

Az akváriusember nagyon tiszteletben tart minden tiszta gondolatot, minden gondolat-rendszerben, de minden gondolatot és rendszert arra a területre utasít, ahova tartozik. Valami keleti vallás kétségtelenül szükséges a keleti emberek milliói számára és be fogja tölteni a feladatát; a nyugati emberre más normák érvényesek. Ezeknek a visszautasítása vagy elködösítése viszont a szenvedés növelését és elmélyítését jelenti, fékező tényezőket és nagyobb elfajulást okoz. Ezért kell az embernek igazi, pozitív szeretettel, nagy szigorúsággal és energiával fellépni ez ellen az ellaposodás ellen.

A felismerő rózsakeresztes-tanuló az „írástudók” ellen is fellép, ahogyan a Fama mondja. Ezek azok, akik a lelkeket a negatívval és természetellenessel mérgezik meg. A jelölt itt is a szigor útján jár.

Aztán a művészek jönnek. Ezek a fekete mágusok és paraziták, az úgynevezett beavatottak és kuruzslók. Ön tudja, hogy mi könyörtelenül leszámolunk mindezekkel a művészekkel, ha utunkba kerülnek.

Végül a szofisták következnek, a látszattudomány, mely e világ fejedelemségének adta el magát. Ezek a népámítók.

A pozitív embernek szigorral kell fellépnie e csoportok ellen.

Miért? A gyűlölet ösztönzi? Kicsinyesség, szektás szűkkeblűség? Miért rohamozza hatalommal a negatív falait? Miért vág oda a jóság, igazság és igazságosság nagykalapácsával?

Mert megtanulta felkutatni a világmindenség alapelveit, mert tudja, hogy csak ezen az úton lehet sikert ünnepelni; mert a negatív sóhajtozástól és kívánkozástól elbúcsúzott; mert csakis emberfejek, emberszívek és emberkezek cselekedete által lehet Isten erejét – ha erőtelenségben is – véghezvinni; és mert önfeláldozó szeretetszolgálat által tettreszületett.

Segítőkész lesz! Nem úgy, mint aki borravalót ad, miután elvett valamit, hanem igazán segítőkész, pozitívan segítőkész Isten világgal kapcsolatos tervének a kivitelezésénél, amit embereknek kell kivitelezni. Ezért vagyunk itt.

Keller professzor azt mondta egyszer: „Mit tehetek én a saját erőmből?”

Mi azt mondjuk: „Meghívjuk, hogy megismerje a gnosztikus nyugati filozófia tagadhatatlan alapelveit, mert meg vagyunk győződve róla, hogy ennek fényes világosságában ünnepelheti majd élete megfordulását, és szigorral és hajthatatlansággal, mely ismeretből és szeretetből ébredt, együtt fog harcolni az emberiség szolgáinak egyre növekvő seregében.”