A hermészi filozófia kulcsa

 

A titkos tűz

Aki elmélyül a Rózsakereszt Szerzetének nyilatkozataiba, a Fama Fraternitatisba, a Confessio Fraternitatisba és Rózsakereszt Keresztély Alkémiai Menyegzőjébe, azt megrendíti a nagy szellemi erő, mely ezekből az iratokból árad. Az erős belső megmozdulás, mely a szerzőket ihlette, benyomást kelt, és a mélységes hit, mely jellegzetes életmeggyőződésben nyilvánul meg, érinti az olvasót. A hit, remény és szeretet szignója mindig is jellemezte az olyan embereket, akik a szellemi hagyományt élő valósággá tudták tenni.

Ez az élő valóság, ez az élő hagyomány, melyet hermészinek nevezünk, háromszoros:

  1. az igaz istenszolgálat,
  2. az igaz felebaráti szeretet gyakorlata,
  3. cselekvés és beszéd a Szentlélek erejéből.

Ez a hármasság hozza kapcsolatba a résztvevőket a teremtés rejtélyével, s készteti őket a mindenség építészének, architektusának kezében lévő törvényszerűségek elfogadására és alkalmazására. Ez a törvényszerűség egy alkotó erő, egy élő fluidum, mely szellemi erőként nyilvánul meg, belső lelkesüléshez és anyagi megnyilvánuláshoz vezet.

A törvényszerűséget, mely az életet háromszorosan meghatározza, minden időkben vizsgálták bizonyos embercsoportok. Ezt egy szellemi elv, egy fluidum, közeg, vagy tűzelv befolyásolta, mely a mindennapi élet nyitja, kulcsa. Az ember minden meggondolásánál döntő szerepet játszik. Felteszi neki az alapvető kérdést, amelyet a gnosztikus Teodótusz így fejezett ki:

„Kik voltunk és mik lettünk, hol voltunk és hová igyekszünk, mitől lettünk megszabadítva, mi a születés és mi az újraszületés.” Vagyis röviden, a hermészi képlet: „Aki magát ismeri, ismeri a mindenséget”.

A rózsakeresztes nyilatkozatok megjelenési formájának vizsgálatánál, szellemi hátterük ábrázolásánál, melyek a formát meghatározták, a gyökereket a hermészi vagy hermétikus hagyományban kell megtalálnunk, mert ez volt döntő jelentőségű a szellemi nézetek bekeretezésénél.

Egy hermétikus hagyomány, s ezt nagy nyomatékkal szeretnénk hangsúlyozni, semmiképpen sem valami titokzatos, napvilágtól elvont, spekuláló, találgató vizsgálat, hanem az ősi bölcsességet tanító iskolákon alapul. Ilyen volt például Pithagórász iskolája, az athéni akadémia, a régi Egyiptom király-pap kultúrája nagy képviselőjével Hermész Triszmegisztosszal, Zoroaszter (Zarathusztra) perzsa bölcsességiskolája, az alexandriai filozófusok és csoportosulások iskolája, a gnoszticizmus hazája, a krisztusimpulzus a régi palesztinából, s az újabb időkből Firenze akadémiája, szellemi vezetőjével, Marsilio Ficinoval.

E hagyományok résztvevői inspirációjukat a mai napig is egy forrásból merítették, mely szüntelenül az idő országaiba ömölvén élő bölcsességárammá lett. Ezen az alapon elmélkedtek az ember, a világ és a teremtője viszonyáról. Minderről megállapításokat és kijelentéseket tettek, s halhatatlan bölcsességük megtalálható a szentírások hagyományaiban és az ezekből beszélő élő erőben. Ezt a hagyományt az utánuk jövő csoportosulások mindig újra lefektették. Ez közösségek alapításához vezetett, amelyek ismereteiket írásbeli vagy szóbeli átruházással fektették le. Jó példa erre Alexandria híres könyvtára, és annak folytatása, a Medicik könyvtára, a Bibliotheka Laurentiana. Ezen az alapon álltak a Rózsakereszt Nyilatkozatainak szerzői a 17. század elején. Ebből az élő erőforrásból merítettek, és az ősrégi hagyomány jelenlévő volt Kristóf Besold hermészi hagyományban gazdag könyvtárában. Besold a rózsakeresztes barátok-testvérek egyike volt, aki szintén ott állt a nyilatkozatok keletkezésének alapjainál. Azt olvassuk a Confessio tizedik fejezetében:

„Annyit azonban nem hagyhatunk megemlítetlenül, hogy amíg néhány sastoll van valamelyest az utunkban, addig a szent Biblia kizárólagos, fáradhatatlan és állandó olvasását ajánljuk. Ha ez a könyv valakinek nagyon tetszik, tudja meg, hogy szerzetünkhöz nagyon közel került. Ahogyan az képezi a mi szabályainkat, s a világ nagy csodaművében egyetlen betű sincsen, amit ne véstünk volna az emlékezetünkbe, úgy azok vannak hozzánk a legközelebb, s azok hasonlítanak ránk a legjobban, akik ezt a páratlan könyvet teszik életük irányvonalává és mércéjévé, valamint tanulmányaik és az egész emberiség útikalauzává.

Ezektől nem azt várjuk, hogy állandóan tele legyen a szájuk vele, hanem hogy értelmét az emberiség minden korosztályának a megfelelő módon közvetítsék. Mi ugyanis nem szoktuk az isteni bölcsesség beszédét úgy elcsépelni, ahogyan az írás magyarázóinak végeláthatatlan sokasága teszi, akik miatt egyesek irányzatuk véleményéhez ragaszkodnak, mások meg hagyományos gonoszsággal viccelődnek a viaszként gyúrható íráson, amit teológusok, filozófusok, medikusok és matematikusok is tetszés szerint akarnak a szolgálatukba állítani.

Inkább kötelességünk arról tanúskodni, hogy a világ kezdete óta sem ajándékozták meg az emberiséget nagyszerűbb, csodálatra méltóbb és áldásosabb művel, mint a Biblia. Áldott, akinek van, áldottabb aki olvassa, a legáldottabb, aki alaposan ismeri. Aki azonban megérti és aszerint cselekszik, az hasonlít Istenre a legjobban.”

Valóban, a szolgalat, a kihordás, a meghatározás, az ősrégi ismeret és a fennkölt belátás átruházása a Liber Mundi (a világ könyve) és „T könyve” (Theos, Isten könyve), a titokzatos könyv, melyet a rend alapítójának, Rózsakereszt Keresztély atya-testvérnek kezében találtak, azt mutatja, hogy a rózsakereszt barát-testvérei az élő követő utódok voltak, az egyetlen kulcs, egyetlen ismeret, egyetlen módszer birtokosai, amelyet az idők kezdetétől fogva a tűz mesterségének ismertek. Ezzel a tűzzel szeretnénk Önöket szembesíteni, mert ez a hermészi filozófia nyitja. Egy ősi himnusz, amelyet Zoroaszter bölcsességeként őriztek meg, így ad hírt a Zend-Avestában erről a tűzről:

„Közeledek hozzád, a dolgok őskezdete óta erősen ható tűz, Ormuzd és a dicsőségben eltűnő lények egyesülésének okozója, akikhez nem vagyok méltó.

Jöjj el Druazeste-tűz (lélek-élet-tűz) az emberbe, aki a Földön tévelyeg, Ormuzd tüze, a nagyok területéből jöjj! Az orcád elé lépek, ó Ormuzd tüze, magasztos ég! Szél a Te ruhád, a neved Dadjeste, ó Ormuzd-tűz!

A gondolatok őszinteségével, szentségben, bölcsességgel, a tevékeny és tiszta igével jövök eléd. Hozzád hatol el az imám, melyet jó tettek támogatnak. Eléd állok, ó Ormuzd, gondolkodásomban, beszédemben és cselekvésemben tisztaság uralkodik. Téged szólítlak, Téged dicsérlek testek teste Ormuzd; ezt a fénypontot szólítom, mely minden létező fölött magasztos, a nap örök forrása!”

A világszerte ismert Smaragd Tábla pedig így nyilatkozik erről a titokzatos tűzről:

„Igaz! Biztos! A teljes igazság! Lent ugyanaz van, mint fent, és fent ugyanaz, mint lent, hogy az Egyetlen csodái teljesüljenek.

Ahogyan minden az EGYből lett, egyetlen közvetítő által, úgy lett minden ebből az egyetlen házasságból. Aminek Atyja a Nap; Anyja a Hold. A Levegő hordozta az ölében. A Föld pedig a dajkája.

Minden talizmán Atyja az egész világban jelen van. Ereje a Földben alkalmazva érintetlenül változatlan.

Válaszd el szeretettel, mély belátással és bölcsen a Földet a Tűztől, a finoman szőttet a keménytől, töménytől és merevtől. A Földről felszáll a Mennybe, majd visszaereszkedik a Földre; és magához veszi annak az erejét, ami fent van, és annak az erejét, ami lent van. Így lesz meg nektek az egész világ dicsősége, és emiatt minden Sötét menekülni fog tőletek. Ez minden erőknek hatalmas Ereje, mert minden gyöngédet legyőz, és minden keményt áthat. Így készült a világ. Belőle ugyanúgy lesznek más csodás alkotások.

Azért neveznek engem a háromszor-nagy Hermésznek, mert enyém az egész világ bölcsességtanának mindhárom nézete.

Amit az arany készítéséről, a szellemi Nap hatásáról mondtam, az maradéktalanul teljes.”

 

A nyilatkozatok és keletkezésük

A 16. század végének és 17. század elejének politikai, társadalmi és kulturális viszonyai a nagy veszélyeztetések jegyében álltak. Olyan korszak volt ez, mely a harminc éves háború végéig tartott, egész Németországban nagy mészárlásokat okozott, amikor a reformáció és a katolikus egyház ellenreformációja állt szemben egymással két hatalmas blokk formájában. Olyan viszonyok voltak ezek, amelyekben egy Giordano Bruno /1548-1600/ a hermészi filozófusoknak egyik világszerte legnagyobbja vesztette életét a római Plaza di Fiorin. Olyan időszak volt ez, amelyben Nikolaus Kopernikus /1473-1543/ megállapítása, amennyiben a nap a világmindenség középpontja, az ő számára közvetlen életveszélyt jelentett; olyan korszak, mely az olasz tudóst és filozófust, Galileo Galileit /1546-1642/ az inkvizíció vérpadjai előtt térdre kényszerítette, hogy ezt az „istenkáromló” világnézetet esküvel tagadja meg. Ezek a körülmények, ezek a viszonyok tettek egy természettudós Paracelsust /1463-1541/ mindenki számára szabadon üldözhetővé, törvényen kívülállóvá, aki a természettörvények és keletkezésük magasabb okainak felismerésével, valamint az emberi testben való tükröződésükkel úttörő munkát végzett; ezáltal teljesen új nézetek keletkeztek, amelyek az orvostudományban a mai napig is hatnak.

Olyan idők voltak ezek, amelyek egy Valentin Weigelt /1533-1588/ elhallgattattak, akit csak halála után nyomtatott írása révén ismertünk meg. Mert tény volt, hogy a pozíciójába és életébe került volna, ha tanúskodott volna a felismeréseiről, amelyek később a korai rózsakeresztesekre oly nagy befolyással voltak.

Egy Gáspár Schwenckfeld is nagy ellenségeskedésnek tette ki magát művei miatt. És mit mondhatunk egy Jakab Böhme-ről /1575-1624/, akit városából kiutasítottak, s halála napjáig üldöztek. Írási tilalmat róttak ki rá, mert szellemi látásának, az „Aurórának” egy kézirata került forgalomba. Ez az irat úttörő hatású volt a hermészi-gnosztikus világnézetben. Böhme gondolatai véglegesen egy összműben lettek írásba foglalva, mely ezt a németet, ezt a Philosophus Teutonicust a német triszmegisztosszá tette.

Olyan időszak volt ez, amelyben egy Johannes Arndtot, a teológust és filozófust, a rózsakereszt testvérei szoros baráti köre nagy barátját, Paracelsus, Weigel és Kunrath csodálásáért gyanúsították és lenézték, amelynek azonban ez az ember életvitele és az igaz kereszténységről írt négy könyvében lefektetett életműve által ellenállhatott. Mit gondoljunk Thomas Campanelláról /1528-1639/, aki csak nehezen tudott megmenekülni az inkvizíciótól és a gályarabságtól, akit a francia nemesség vett védelmébe? A római inkvizíció egyáltalán nem vette köszönettel művét, a Civitas Solist, a „napállamot”, s az igazi keresztény államnak ezt a leírását puszta utópiának minősítette.

Nem lett-e éppígy egy Servet Mihály, az emberi test vérkeringésének felfedezője és tudományos megvizsgálója egy reformáló, Kálvin János támadásának áldozata, aki Servetet Krisztus nevében támadta meg és vitette máglyára Genfben?

Ne áltassuk magunkat tehát a szellemi légkörrel és ellenségességgel kapcsolatban, amelynek a rózsakeresztes barátok voltak kitéve a 17. század elején egy főiskolai városban, Tübingenben. Ugyanaz a Tübingen volt ez, mely néhány évvel előbb elküldte Giordano Brunot, aki az egyetemen világnézetéről akart beszélni, mely Kopernikusz természettudományos megfigyelésének egy hermészi magyarázatát képviselte volna, ami szerint „nem a Föld és nem az ember, hanem a Nap a szellemi tűzelv; az emberben a napelv a vonatkozási keret, egy új életszemlélet és fizikai nézet központja.” Bruno kísérletéért tiszteletdíjat kapott, de dolgavégezetlenül és hallgatásra kötelezve kellett elutaznia.

Olyan korszak volt ez, amelyben Johann Amos Comeniusnak menekülnie kellett hazájából és városából, Prágából, hogy végül Hollandiában kerüljön biztos kikötőbe, írhassa meg életművét, amelyet pártfogói itt adtak ki nyomtatásban.

Ebben az időszakban, a 16. és 17. század fordulóján, 1601-ben kerül Johann Valentin Andreae Tübingenbe, hogy itt kezdje meg tanulmányait apja halála után, aki szintén szívesen foglalkozott alkémiával és szellemi tudományokkal. Itt merül fel először Kristóf Besold neve is, akit lutheránus testvérei életfogytiglan vakbuzgón üldöztek. Itt ír a fogékony és tehetséges fiatal Andreae két színdarabot: „Eszter”-t és „Jácint”-ot. Ezt egy sor más írás követi, amelyek világosan szellemi és érzékeny fajtájáról tanúskodnak.

Tanulmányait 1607-ben hirtelen meg kell szakítania, mert botrányba keveredik. 1607-ben, 21 éves korában fátyol hull magánéletére, mely csak hét évvel később, 1614-ben tűnik el teljesen, amikor 28 éves korában Ágnes Grüningert, az ismert teológus és szenvedélyes lutheránus Joshua Grüninger leányát veszi feleségül.

A társadalmi és személyes bajok és veszélyeztetések ellenére a 17. század elején mégis kialakul a rózsakereszt és nyilatkozatainak csodája. Az 1607-től 1614-ig, vagy pontosabban, ha a rózsakeresztesek nyilatkozatait vesszük 1604-től 1616-ig, tizenkét évig tartó furcsa konstelláció, a szellemi erő kiömlésének időszaka, mely úgy látszik a szellemi történelem fordulópontja, a hermészi hagyomány igazi folytatása lett Európában. Szárnyait rövidesen egész Európára kiterjesztette, s e világrészt új szellemi szabadság korszakával ajándékozta meg, mely néhány országban megvalósulván, egyeseknek új függetlenséget és a véleménynyilvánítás szabadságát adományozza. 1607-ben Andreae számára olyan időszak kezdődik, mely a rózsakeresztesek filozófiájára nézve meghatározó jelentőségű volt. Tagja lesz a tübingeni körnek. Legközelebb álló elvtársai a kör vezetője, Tóbiás Hess /született 1558-ban Nürnbergben, akkor 49 éves/ és Kristóf Besold /1577, Tübingenben, akkor 40 éves/, a Rózsakereszt három barátja, akiket a korszak szelleme több mint egy tekintetben mozgósított. Ismerték a nagy veszélyeket, amelyek elődeiket és ideológiai sorstársaikat, Paracelsust, Servetet, Weigelt, Schwenckfeldet, Arndtot és sok mást már fenyegettek.

A nagy szellemi impulzus, amelyet azoktól kaptak, mesterien jut kifejezésre a Confessio Fraternitatisban. A következőket olvashatjuk a fontos 7., 8., és 9. fejezetben:

„Így tehát, ó halandók, egyet ki kell jelentenünk: Isten elhatározta, hogy a világnak, mely nem sokkal azután elpusztul, visszaadja az igazságot, világosságot és dicsőséget, amelyet hagyott kivonulni a paradicsomból Ádámmal az ember nyomorának enyhítésére. Ezért nagyon helyénvaló, hogy csökkenjen a hamisság, sötétség és lekötöttség, ami a Föld haladó forgása folytán a tudományba, a cselekvésbe, a kormányokba és emberekbe befészkelődött, s ezeket nagyobbrészt elsötétítette.

Ezzel a vélemények, hamisítások és tévtanok végtelen sokasága keletkezett, ami a választást még a belátó emberek számára is megnehezítette, mivel egyrészt a filozófusok véleményei, másrészt a tapasztalatok valósága zavarba hozza őket. Ha majd ez mind, ahogyan bizalommal reméljük, egyszer befejeződött, s ezzel ellentétben mindig az egyetlen, szakadatlanul állandó irányvonalat látjuk, akkor a köszönet ezért a munkatársaknak jár, de az oly jelentős mű egészét áldásos korszakunknak tulajdoníthatjuk.

Ahogyan elismerjük, hogy meggondolásaival sok kimagasló alak járul hozzá az eljövendő reformációhoz, úgy semmiképpen sem merészkedünk magunknak tulajdonítani a dicsőséget, hogy ily nagy feladatot egyedül mi kaptunk. Inkább arról kell tanúskodnunk megváltónk, Krisztus szelleméből, hogy előbb fogják a kövek felajánlani magukat, mint hogy az isteni határozat végrehajtóiban legyen hiány.

Akaratának bejelentésére Isten már követeket küldött, csillagok képében, amelyek Szerpentáriuszban és Cignuszban megjelentek, és magasztos határozatának valóban nagy jeleiként annyit taníthatnak, amennyit az Ő rejtett írásából az emberi szellem egyáltalán felfedezhet, hogy a természet könyve legalább is mindenkinek megnyittassék és feltáruljon, akkor is, ha csak kevesen tudják egyáltalán olvasni vagy megérteni.

Ahogyan az emberi fejben két szerv van a hallásra, kettő a látásra, kettő a szaglásra és egy a beszédhez, és a fülektől hiába követelnénk beszélést, s a szemektől a hallást, úgy megvolt az ideje a látásnak, volt időszaka a hallásnak, és megvolt ez a szaglásnak is. Már csak az van hátra, hogy a lerövidített idők gyorsulásában a nyelv is teljes mértékben megtiszteltessék, hogy amit egykor látni, hallani és szagolni lehetett, az végre kimondassék, miután a világ mérges és kábító poharából ivott bódulatát kialudta, és a korai reggel felkelő napja elé menjen nyílt szívvel, hajadonfőtt, mezténláb, vidáman és ujjongva.

Ahogyan Isten ilyen jeleket, sőt ábécéjét hintette tarkán a Szentírásba, úgy véste bele világosan a csodaműbe, az egek, a földek és az élőlények alkotásába is, hogy a csillagászokhoz hasonlóan, akik előre látják a nap- és holdfogyatkozásokat, mi is előre felismerhessük az egyház tartamát és elsötétedését.

Kivétel nélkül ezekből a betűkből vettük a mi mágikus írásunkat is, hogy új nyelvet állítsunk össze belőle, ami ugyanakkor a dolgok lényegét is kifejezi. Emiatt nem lenne csoda, ha a többi nyelvet nem beszélnénk olyan kifogástalanul, mivel azt is tudjuk, hogy ezek a nyelvek nem tűnnek Ádám és Hénokh nyelvének, amelyet a bábeli nyelvzavar meggyalázott.”

 

A három rózsakeresztes barát

Vessünk egy pillantást a rózsakereszt két barátjára, akik Andreae mellett álltak. Az egyik Tóbiás Hess, a másik Kristóf Besold. Kik voltak és mit akartak? Kristóf Besoldtól például a következőket halljuk: Tóbiás Hess azt állította, hogy teológia és filozófia csak a szent írásból magyarázható meg; hogy Hesst 1609-ben Paracelsus receptje szerinti gyógyszerek készítésével vádolják, holott ezek tiltottak voltak; hogy Hess volt az egyetlen, aki Andreaet egy súlyos betegségből ki tudta gyógyítani; hogy Hesst a teológiai tanszék és Tübingen kancellárja felelősségre vonta felfogásai és bizonyos számítások miatt, amelyek eljövendő eseményekkel voltak kapcsolatban /erről fennmaradt egy 1605 július 2.-án kelt irat/ Itt előrejelzésekről van szó a pápaság hanyatlásával és Magyarországon és Hollandiában kitörő véres háborúkkal kapcsolatban, amelyek Hess megfejtése szerint a jelenések könyve hatodik részében említett első pecsét feltörésének következményei.

Carlos Gilly történészt idézzük: „1605-ben már abban a miliőben, abban a keretben vagyunk, amelyből csak három-öt évvel később a rózsakeresztes nyilatkozatok keletkeztek. Mint később a Confessio Fraternitatisban, ebben a fennmaradt okmányban is Isten birodalma ellenségeinek nevezi a Hess a törököket és pápát a római birodalomban; éppúgy beszél itt a sasról is, a Habsburg házról, amelyből ki kell lábalni, s ahogyan a Fama Fraternitatisban is, a Trigonurn Igneumra utal, mivel az időnek közel kell lennie és állandóan különös és nagy jelek jelennek meg együtt egymás mellett, amelyet Trigonurn Igneumnak lehet látni és hallani.”

Az 1604-es év Hess szerint egy új korszakot harangoz be, mely Luther születésével /1483/ áll kapcsolatban. Az 1483-as évre következő 120 év1604-re utal. A Fama szerint ekkor nyílik meg Rózsakereszt Keresztély sírjának ajtaja, amelyen ez állt: „Százhúsz év múlva megnyílók”. Ez egy új konstelláció korszaka a Szerpentáriusz és Hattyú csillagképben1604-ben, amelyről a Confessio ad hírt. Hessel kapcsolatos vizsgálatunkban rendkívül fontos, amit Andreae ír 1619-ben megjelent „A halhatatlan Hess” című iratban: „Hittünk Tóbiás Hess paradox szellemében, meg a nem tudom én milyen feltalált arany korszakban, és az utolsó ítéletnek valamilyen kíváncsi megfejtésében.” És azt mondja Hessről, aki 1614 novemberében hal meg: „Isten barátja volt, Krisztus szolgája, embertársának jóbarátja, az igaznak doktora, a jónak alkalmazója, az irodalom ékessége, Tübingen csillaga, a természet kincstárosa, a világ bosszúsága és a sátán ellensége.”

Egy Tóbiás Hesst dicsérő iratban, mely 1619-ben jelent meg, de jóval korábban íródott, Krisztus igazi követője prototípusának, Rózsakereszt Keresztély szellemi képének a leírását találjuk:

„Egy jámbor ember anatómiája, vagyis halottszemléje.

Tóbiás Hess nagy – ha nem is mindig egyenletes – hírű ember volt. Egy nem közönséges és lappangó betegség áldozata lett, amely ellen nem nőtt orvosság, úgyhogy hamarosan életét vesztette miatta. A halottszemlére összehívták Európa legtapasztaltabb anatómusait, a holland Andreas Vesaliust, Felix Plattért és Gáspár Bauhint Baselból, meg Fábriciust. Mind a négynek meg kellett vizsgálnia a halott Hesst, hogy megállapíthassák a lappangó betegség gócát. Miután a testet megnyitották, a következőket állapították meg: a szív egészséges volt, és teljesen át volt itatva Krisztus világos piros vérével. Csak az elülső pitvarban volt még valami az eredendő bűn fertőzött folyadékából. Tüdői teljesen meg voltak töltve Isten lélegzetével, a Szentlélekkel: az akadémiai tudományoknak már csak egyes, nagyon kis gennyesedései voltak kimutathatók. Keresztény mája a legszebb erényeket oly egyenletesen osztotta el egész testében, hogy a megvesztegethető emberi természetnek már csak kevés gyengeségét lehetett megtalálni. Lépe csakis a felebaráti szeretet legjobb vérét dolgozta fel, holott már többször megtámadta az idegen gonoszság nedve. Veséi körül, melyek erényesen érintetlenek maradtak, volt még valamelyest tisztátalan zsír, a vágyösztön azonban annyira vissza lett szorítva, hogy őt nem tudta már felhevíteni. Az epéből az egész testben csak kevés lerakódást lehetett találni, mert Hess még az ellenségeire sem haragudott meg soha. A gyomor tökéletes volt, mintha acélból lenne, mivel évekig a bűn vasát kellett megemésztenie. Az agy is csaknem tökéletes volt, mivel a kíváncsiság minden váladékától meg volt tisztítva.

Minden más is éppoly egészségesnek találtatott, úgyhogy Vesalius végül csodálkozva a következőket mondta: Ha ezt az embert Isten nem hagyta volna a világ gonoszságán tönkremenni, ha nem hagyta volna, hogy a gonosz világ megölje őt, akkor ez az ember halhatatlan lett volna; mert természete minden gyűlölettel és irigységgel szemben ellenállóvá tette volna.”

Ezt a dicshimnuszt állítsuk szembe a Fama Fraternitatisnak azzal a részével, amelyben Rózsakereszt Keresztély testvér testének megtalálásáról van szó: „Gondos és bölcs atyánk holttestét még nem láttuk. Ezért áthelyeztük az oltárt. Így fel tudtunk emelni egy nehéz bronzlapot, amely alatt egy szép és nemes test volt, sértetlenül, s a felbomlás legcsekélyebb jele nélkül, teljes szépségében és képességeivel, ahogyan itt a lehető legpontosabban ábrázoljuk. Kezében arany betűs, pergamenre írott könyvet tartott, T könyvét, mely most a Biblia után a legnagyobb kincsünk, s amit persze nem tehetünk ki könnyelműen a világ ítéletének.”

Nem fekszik-e itt Tóbiás Hess egy vonalban Rózsakereszt Keresztély atya-testvérrel, mint az igaz krisztuskövetés prototípusa?

Ki volt Kristóf Besold? Egy rendkívül éleseszű tudós. Egy kb. 4000 iratot tartalmazó könyvtárt alapított, amelyben minden tudomány sokszorosan képviselve volt. Megemlítünk többek között 488 hermétikus, lutheránus és kálvinista könyvet, olasz, spanyol és francia teológiával foglalkozó művet, 162 orvostudományról és természettanról szóló művet, 611 filozófiai és filológiai iratot, továbbá keleti nyelveket, politikai, jogi, történelmi és földrajzi tárgyú műveket.

A történelmi és összehasonlító kutatásból, meg egy 1986 novemberében Amsterdamban tartott szimpóziumon együttműködő tudósok beszédeiből és vizsgálataiból kiderül, hogy habár nagy szellemi erejével és nem lankadó fáradozásával Tóbiás Hess volt a nyilatkozatok létrejöttének a szíve, tengelye és építőmestere, mégis Kristóf Besold volt a fej, a tudomány kitűnő embere, a nagy ihlető, a képző, aki egy hermészi filozófiai életszemléletből hatott; szintén inspirálta Johann Valentin Andreaet, aki aztán mindent leírt és ábrázolt. Biztos, hogy a nyilatkozatok Tóbiás Hess házában keletkeztek, s nemrégen végzett kutatás kimutatta, hogy a kéziratok is őnála voltak. A kéziratok másolatai már nagyon korai időpontban forgalomban voltak lelkes hívek és követők köreiben. Ezekhez a körökhöz tartozott az akkor erősen elvágyott reformációnak, az igazi eredeti, tiszta kereszténységre irányulásnak sok jelentős képviselője. A jóság, igazság és igazságosság, a szív, fej és kezek első trigonum igneumát a Hess-Besold-Andreae háromszög fektette le.

Besolddal kapcsolatban, akit a lutheránus uralkodók üldöztek és meghurcoltak, s aki a húszas években a dramatikus elhatározásra jutott, hogy átlépjen a katolikus egyházba, szeretnénk itt közölni egyik értekezésének egy részét a nevelésről, mely 1620-ban jelent meg Tübingenben az Opus Politicumban, s amely a hermészi filozófia hagyományával foglalkozik:

„A Prisci-filozófusok /vagyis a Sokratesz előttiek, akiknek elődje Hermész Triszmegisztosz volt/, sokkal többet tudtak, mint amit mondtak. Egy olyan ember tehát, akiben a természet világossága még nem lett teljesen kioltva, hamarosan maga is felfedezi, milyen nevetséges és szegényes Arisztotelész világi filozófiája a magasztos hermészi filozófiával szemben.” Besold azzal folytatja: „Szeretnék itt egyik saját disszertációmból idézni, melyet több évvel ezelőtt kezdtem el Tübingenben, de máig nem jutottam hozzá, hogy befejezzem. Témája a régiek filozófiája /De Antiqua Philosophia/.” Ennél a disszertációnál valójában egy „Aszklépiosz”-hoz írott magyarázatról van szó. Aszklépiosz a Corpus Hermeticum legismertebb iratainak egyike, s igazán kár, hogy a tübingeni jogtudós ezt a munkát nem fejezte be. A humanisztikus és filozófiai inspiráció tekintetében ez a töredék Pico della Mirandola emberi méltóságról tartott híres beszédére emlékeztet.

Amikor minden dolog meg lett alkotva, mindent egy változtathatatlan természettörvény segítségével úgy fűztek össze, hogy örök viszályban ugyan /discordia/, mégis egyetértésben és harmonikusan /concordia/ létezhetett. A szép, művészi mű minden tekintetben tökéletesnek tetszett, de a mindentudó és mindenható Teremtő még tökéletesebbé akarta tenni, aminek érdekében a világ múlandóságához hozzákevert egy keveset a mennyek örökkévalóságából, hogy egyidejűleg tükrözze az örök és a múlandó dolgokat is. A teremtő elhatározta egy mikrokozmosznak, egy kis világnak a megalkotását, mely minden részletében a menny és föld nagy világához, a makrokozmoszhoz hasonlíthatna, s azt állandóan tükrözheti. Ez az alkotás Zoroasztert és a háromszor nagy Hermészt a következő kijelentésre késztette: Ó, homo, miraculum naturae audacis – Ó ember, a vakmerő természet csodája vagy. Amikor a természet beléd ereszkedett, olyan csodát alkotott, mely a természet minden más csodáját túlszárnyalja. Benned van a menny és a föld, egyesült az örök és a múlandó.

Az ember tehát nem más, mint egy mens divina, egy földi láncokkal megkötött isteni ész, vagy ahogyan Seneca írja, testbe süllyedt isteni szellem. Az ily nagy világosság segítségével az ember képes felemelkedni, hogy magát a mennyt is felmérje. Ezáltal az ember tudja, hogy mi van fent és mi van lent, anélkül, hogy a földet el kellene hagynia, felszáll a mennyekhez, s ott szinte közösségben él Istennel magával. Ha azonban az ember, isteni és legmagasztosabb részét elfelejtvén, szellemét nem a legmagasabbra irányítja, hanem a múlandó dolgok piszkában fetreng /amelyben a disznók fürödnek/, ha a test csábításainak és az érzékek kísértéseinek enged, hagyja hogy ezek félrevezessék és becsapják, akkor az isteni tűz benne el lesz fojtva és hamarosan teljesen kialszik.

Ezt szem előtt tartva, mert ezt az embernek legmélyebb belsejébe belevésik és bepecsételik, az igazi filozófiát valóban kívánni kell. Az ilyen filozófia – ezzel végződik Besold töredéke – a keleti népeknél mindig életben volt; ez a szellem felemelkedése a lentitől a fentihez, a sötéttől a világossághoz minden teremtmény irányvonala mentén, vagy ami ugyanaz, önmagának az alkotott dolgokban való megismerése által.”

A rózsakereszt három barátjának vizsgálatával, akiknek útjai 1614-ben Tóbiás Hess halála folytán is elváltak egymástól, a rózsakeresztes nyilatkozatok szellemi, társadalmi és politikai jelentősége tekintetében is új fázisba kerülünk. 1614 Andreae házasságának az éve, és egy új társadalmi pozíció, a teológusi pozíció kezdete is, amelyhez 1613-ban újabb tanulmányokba kezdett. A rózsakeresztes szellem azonban tovább ragyog Andreae műve fölött, mely egész életét jellemzi, s amit mintegy fáklyaként nyújt át Johann Amos Comeniusnak. Comenius így nyilatkozik erről az útról:

„Aki Istent teljes szívéből szereti, annak nem kell sok szabály és előírás, hogyan, mikor, hol és milyen gyakran szolgálja, imádja vagy tisztelje Istent, mert Istennel való bensőséges összeköttetését és készséges engedelmességét a legnagyobb megtiszteltetésnek veszi. Az embert ez mindig és mindenhol Istenhez vezeti, hogy Őt a bensőjében dicsérje, és minden cselekedeténél Isten dicsőségét tartsa célként szem előtt.”

A nyilatkozatokban rejlő üzenetet tehát, melyet a szerzők meggondoltan nyújtanak át, nem szabad csekélységnek vennünk, hanem felrázó figyelmeztetésnek kell látnunk. A nyilatkozatok nem valami pszichológiai, filozófiai vagy tudományos értekezések, hanem igazán jelentősek, mint a hermészi hagyomány megszakítás nélküli folytatásai, vagy mint a rózsakeresztesek filozófiája, mely a szellemi tűz megnyilvánulásaként mind a mai napig is tart.

 

Egyesült erő erősebbé tesz

A szárnyas Hermésznek, mint az istenek hírnökének van egy ábrázolása, amelyen mutatóujját a titoktartás, a hallgatagság, szerénység és elővigyázatosság jeléül a szájára tartja. „Akik tudnak, nem beszélnek – akik beszélnek, nem tudnak.” Kezében nagy elővigyázatossága okát tartja: egy lángoló, hétkarú gyertyatartót, mely egy hétséges rejtély jelképe.

Ezzel a Hermésszel újra találkozunk „Rózsakereszt Keresztély Alkémiai Menyegzőjében”. Ott azt tudjuk meg róla: „Hermész az ősforrás”. A szellemi értéket illetően, aminek a szent Rózsakereszt Szerzetének e hagyatékát akarjuk elfogadni, ezt a hermészi filozófia átvételének látjuk; a szellem, a lélek és a személyiség újjászületéséhez való visszatérés alapelvéről van szó. Ez a rózsakeresztesek alkémiája. Ezeket a szellemi értékeket, ezt az élő hagyatékot ne nézzük a bölcsességtan valami új formájának, ne korlátozzuk ilyesmire, valami új életfilozófiára, hanem e cikk elején is említett „tűz-mesterséggel”, a szellem és anyag transzmutálásának a mesterségével, a szellem, lélek és személyiség transzfigurálásának a mesterségével szeretnénk kapcsolatba hozni. Holott ennek a mesterségnek három nézete van egy hétszeres fejlődésben, e nézeteket össze szeretnénk foglalni és egy összekapcsoló jelképpel ábrázolni, egy tüzes közeggel, egy megfordító erőben, amelyet Merkuriusz tüzes jele fejez ki.

Merkuriusz ez, mint erő, Merkuriusz az istenek hírnöke, követe, aki a hieroglifikus Manasz is, mint szellemi elv, mely jelként jelenik meg a meghívón, mellyel Rózsakereszt Keresztélyt hívják meg az alkémiai menyegzőre. Merkúr, mint élő erő és az istenek hírnöke Dante és Beatrice számára, útban a paradicsom felé. Dante így énekli meg ezt a Divina Commedia-ban:

„Jól látom, ahogyan Te /Merkuriusz/ biztosan laksz a saját világosságodban, amelyet kisugárzol szemeiden át, melyeknek fénye minden mosollyal világosabban fénylik, de nem tudom ki vagy, sem hogy honnan van a rangod, nagy szellem, ebben a körben, mely más sugarakat az ember elől elrejt. Ezt mondtam, amikor szemeimet a gyertytartóra irányítottam, mely előbb üdvözölt engem, s beszédem idején hirtelen erősebben világított, mint azelőtt. És ahogyan a nap lefátyolozza magát a túl-teli világosságban, amikor a hőség a szigetelő ködfelhőket elsepri, úgy burkolta magát a magasabb öröm által a mennyei alak a saját sugaraiba; és így beburkolódzva és teljesen, tökéletesen elrejtőzve mondta, amit a következőkben fogtok énekelni.”

Ezt a Merkúrnak énekelt dicshimnuszt a rózsakeresztesek tűzbölcsességével akarjuk kapcsolatba hozni, mely Merkúr jegyében áll; ez három szellemi elv egyesüléseként ismeretes: só, szulfur /kén/, és merkuriusz /higany/. A kísérő magyarázat, a szakasz címe, „egyesült erő, erősebbé tesz” világossá teszi ezt. Ez a szellem, lélek és anyag transzmutálása a tűz, a szellem erejében. Ez a tűzelv, ez a magelv keletkezteti az új halhatatlan embert.

Ez a visszatérés útja a három megnyilvánult világon át. Ez először is a tér és idő világa, másodszor a belátás és megváltozás belső világa, a lélekvilág, mely az időlegesség világát és az ő viszonyait átitatja, és a lelket egy örök fejlődés menetében a világossághoz való visszatéréshez vezeti. Harmadszor a szellemi világ, a felmenet, a feltámadás világa, az Atya házába való visszatérésnek, a tűzelvnek a világa. A rózsakeresztesek ezt a visszatérést a „három” rendje egyetemes kozmikus elvének nevezik.

E három nézet leírását megtaláljuk Böhme Jakab /1575-1624/ műveiben, többek között „A teozófia hat pontja”, „Jézus Krisztus emberréválása” és a „Misztérium Magnum” című írásaiban. Idézünk “A teozófia hat pontjá”-ból:

„Ha azt akarjuk megmondani, hogyan egyesül a három elv, akkor a tüzet /a legmagasságosabb erőt/ középre kell tennünk; ez minden elvnek megelégedett, jó életet hoz, és olyan szellemet, mely erre vágyik. Ezért nincsen az elvekben viszály. Mert a tűz minden elvnek az élete: ez az élet oka, nem maga az élet.

A mélység adja a tűz fájdalmát /egy tüskét/, úgy hogy egy életben találja magát; máskülönben a mélység „csend” lenne. A mélység adja a tűznek a haragját, amelyből a mélység életének mozgása keletkezik; máskülönben csendes, örökkévaló semmi lenne. A fényvilág adja a tűznek az ő lényegét, máskülönben nem lenne benne sem érzés, sem világosság.

A harmadik elv /ennek a világnak a birodalma/ szintén adja az ő lényegét és „kínját” a tűznek, ami által mindaz az élet és gyarapodás mozgó lesz. Minden érzékiséghez, és mindenhez, ami valaha is keletkezik, tűz kell; semmi sem folyik a földből a tűz lényege, esszenciája nélkül, mely a három elv egyik oka.”

Idézet „Jézus Krisztus emberréválásából” /II,3,12/: „Értsd meg, hogyan különül három világgá az Atya örök szelleme. Először: Ő a mélység első akaratának képzelőerejéből jövő kisugárzás, amelyet Atyának neveznek; a kisugárzással, kiáradással megnyitja a bölcsességet és lakozik a bölcsességben. Másodszor: Ő az oka a sötétség világának valóságához való felemelkedésnek, de a másik világhoz való felemelkedésnek is. És Ő a lényeges tűz eredetének oka és szelleme. Ő a „kín” az elv félelmében és a tüzes világ, vagyis a nagy élet félelmében is. Harmadszor Ő az, aki az elv halálánál az erőt kivezeti a tűzből. Így Ő a szeretet lángja a fényvilágban.”

Az őstűzből a megnyilvánulás három világában és világa által ható erőt nevezi a rózsakeresztesek modern filozófiája a Krisztuserőnek, mely minden embert, akiben ez a láthatatlan, de érezhető és ható tűz szellemi őselvként lángra lobbanthat, szellemi lénnyé tudja felemelni. Ahogyan a klasszikus bölcsességtan szellemi apja, Hermész Triszmegisztosz áll a hermétikus filozófia bölcsőjénél, úgy áll szellemi atyaként Rózsakereszt Keresztély a modern bölcsességtan bölcsőjénél. A hermészi bölcsesség nézetei és a keresztény bölcsesség nézetei összefolynak a nyugati misztériumok élő bölcsességfolyamának medrében. Ez a klasszikus örökség, ennek a hagyatéknak az élő szellemi ereje egy új korszakot hoz létre, amelyben magasztos nézetei ellenállhatatlanul, erősen és tisztítóan érvényesülnek.

Modern együttélésünk társadalmi, kulturális és politikai porondjainak felületes mozgalmassága és kiegyenlítetlensége nem akadályozhatja meg, hogy ez a szikra, szellemi örökségünknek ez a lángja egy új belső megmozdulást ne hozzon létre, melynek gyökerei a szellemi atya erejéből és az általa keltett hagyományból a szóban és erőben általa hátrahagyott szent írásokban élnek. Ő ugyanakkor egy új tüzet, új gyökértüzet kelt, mely az embereknek egy új közösségét fogja összehozni. Ez olyan közösség, amelyet megérintett a belső megrendülés, ez a tűz, s amely a szellemi célhoz vezető útról tanúskodik. Ez egy új testvérsége, új szerzete az embereknek, akik egymást egy új erőtérbe állítják, s egymással ebben az elmúlhatatlan értékű erőtérben találkoznak. Ebben az erőtérben találhatók az emberiség klasszikus szerzetének kincsei, amelyekhez mindenki hozzájuthat.

Az embereknek olyan közössége ez, mely a belső mozgás által lángra lobbantja a tűzelvet, s ennek ösztönzésére tagjai a szellemi célt együtt elérik. Az elérés ténye egy új szerkezet képében mutatkozik meg, amelynek látható bizonyítékai a forma, az ige és a tett. Vagy más szóval: a szellemi tűzvalóság itt van, s egy belső, hétszeres hasadást, hét sugarat hoz létre. Ez a hét fok útja, mely a belső mozgósítottság tüzének ösztönzésére a változástól a transzmutáláshoz, sőt a szellem és az anyag transzfigurálásához vezet. A felismerhető biztonság, belső mozgósítottság, szellemi emelkedettség útja a tűz útja: a tűz felidézése – formáció – magába-szállás; a tűzzel való dolgozás – reformáció – megfordulás; a tűz megnyilvánítása – transzformáció – visszatérés.

Ez a háromságos egyesítő erő, mely erősebbé tesz. Az a háromságos erő ez, amelyet a „Vallás”- ban, a rózsakeresztes szerzet Confessiójában találunk meg, s amelyre a rózsakeresztesek modern filozófiájában a következő magyarázatot találjuk /Jan van Rijckenborgh: Confessio Fraternitatis/:

„Szerpentáriuszban és a Hattyúban három csillag ragyog felénk: Uránusz, Neptunusz és Plútó. Ezek az isteni határozat hatalmas jelei. És Uránusznak ezekből a magasztos szándékaiból közvetítettünk itt valamit, hogy Önök elgondolkozhassanak rajta.

Neptun regeneráló erői és Plútó összetörő erői semmivel sem kevésbé fontosak. Szerpentáriuszban, vagyis a kígyóban, és a Hattyúban Istennek három hatalmas követe sugárzik. Szerpentáriusz klasszikus kígyóbölcsességéből és a hattyújelkép hamisítatlan tisztaságából és szeretetéből három magasztos erő tűnik fel: Uránusz, a szív megújítója; Neptun, a fej megújítója; és Plútó, a dinamikusan továbbhaladó és összetörő. Szakadatlanul arra kell törekednünk, hogy Istennek a kígyóból és a hattyúból hozzánk jövő örök törvényeit egyre alaposabban megértsük.”

Ignis-Flamma-Materia-Mater. A rózsakeresztesek trigonum igneuma, lángoló háromszöge, mely az eredeti anyagot világítva átsugározza. Ez az elogium, amelyet Rózsakereszt Keresztély sírtemplomában találunk:

Ex Deo nascimur – Istenből születvén, In Jesu morimur – Jézusban meghalván, per Spiritum Sanctum reviviscimus – a Szentlélek által újjászületni.

 

A Szentlélek házának ereje

Erről az otthonról a Fama Fraternitatisban egy rendkívül különös záró megjegyzést találunk: „Épületünk pedig, Szanktusz Szpiritusz háza, holott százezrek látták közelről, az istentelen világ számára örökké érintetlen, megdönthetetlen, láthatatlan és rejtett marad. Szárnyaid árnyéka alatt, ó Jehova!”

Aki a hermészi hagyomány tanulmányozásába mélyül, annak bizonyos pillanatban feltűnik egy sajátos szerkezet. Ez a szerkezet e hagyomány minden képviselőjénél közös: Belátásaik egyetlen alapon nyugszanak, inspirációikat egyetlen forrásból merítik. Az alap, a forrás pedig a Szentlélek. A legelső idők óta látszólag elkerülhetetlenül rejtély volt a tér és idő rendjének a világa; a megfordulás, a lelki visszatérés misztériuma, mely azt eredményezi, hogy az ember belátáshoz jut egy szellemi dimenzióval kapcsolatban, amelyben az időleges látszólag átmegy az örökbe. Ekkor azt mondják, hogy az idő érintkezik az örökkel.

Az ember bizonyos életvitellel megváltozhat. Ez az első lépés, amelyet úgyszólván a tisztulás útjának is neveznek. Ezzel eljuthat az önátadáshoz, Krisztus követéséhez, a lelkes felebaráti szeretethez, sőt, a lélekszületéshez a szeretet erejében. A harmadik fok felől azonban, a szellem házába való visszatérés mindent eldöntő pontja felől, a belépés, a bemenés felől maga nem dönthet. Mert ez a Szentlélek beáramló kegyelemerejétől függ. Ez a rejtett utasítás a Szentlélek házára vonatkozóan.

Ha a kiáltványok, a rózsakeresztes iratok keletkezését ebből a szempontból vizsgáljuk, akkor megállapítjuk, hogy az elődöknek, Paracelzusnak, Giordano Brunonak, Arndtnak, Weigelnek, Guttmannak, Brocardonak, Böhmének és sok másnak megvan ugyanaz a különös jellege: mindannyiójukat a Szentlélek ereje lobbantotta lángra.

Ha a három fentebb említettet vizsgáljuk, Hess Tóbiást, Besold Kristófot és Andreaet, akkor azt látjuk, hogy róluk és írásaikból ugyanaz a tűz sugárzik. Isten igazi szolgálatába vonultak, Krisztus szeretettörvénye élő követése követelményeinek vetették magukat alá, s ezzel hivatottak lettek, a Szentlélek erejének kiválasztott részesei. A keresztet nem tartották csekélynek, hanem bátran viselték, egészen az élő követésig és a Krisztusnak való átadásig, amivel ez a kereszt győzelmük diadaljele lett.

Egy Sperber Gyula, Haselmayer Adám, egy Schweighardt Teofil, Maier Mihály vagy Fludd Róbert is úgy reagál a rózsakereszteseknek e nyilatkozataira, hogy a hangsúlyt az R.C. pecsétre, a vér pecsétjére helyezi a rózsa és a kereszt erejében.

Az előadások, amelyeket az amsterdami szimpóziumon tartottak, az ott berendezett kiállítás, részletes katalógusával, valamint az ezután tartandó előadások mind egy kettős magyarázatra utalnak: először is az ember útjára ebben a világban, minden személyes, társadalmi, politikai és kulturális lehetőségével; másodszor pedig a szellemből kiinduló beszéd és cselekvés útjának elutasíthatatlan logikájára. Ez a rózsakeresztesek tűzmágiája. Ezért hangsúlyozzák a rózsakeresztesek, hogy az Ex Deo – In Jesu – Per Szpiritumnak ezt az útját csakis öntudattal – vérmegújítással – szellemi tudattal lehet bejárni. A Szentlélek háza, mint Isten terve és Isten ereje, a Szentlélek tüze által egy háromságos szellemi erő, mely a szellem-lélek-személyiség háromság megvalósítása alapján lesz hozzáférhető.

A korinthusiaknak írt első levél 15. részében /42-44/ azt olvassuk: „Elvettetik gyalázatosságban, feltámasztatik romolhatatlanságban; elvettetik gyalázatosságban, feltámasztatik dicsőségben; elvettetik erőtelenségben, feltámasztatik erőben. Elvettetik érzéki test, feltámasztatik lelki test. Van érzéki test, és van lelki test is.”

Így érünk vissza a bevezető témához, a titkos tűzhöz, melynek jelentése itt „egyesült erő erősebbé tesz”, és megértjük, hogy a hermészi hagyomány gyökerei az önismeret gnózisa képében minden emberben megvannak. Csak önismeret által keletkezhet a szeretet, és ezáltal a tett. Ez a tett a tűzerő. Napjainkban ezt a Lectorium Rosicrucianum szellemi vezetői, Jan Van Rijckenborgh és Catharose De Petri a „rózsakeresztesek titkos segítségének” mondja és magyarázza: „Van egy isteni erő, mely minden órában, minden másodpercben belénk akar hatolni, bennünk akar lakni, azzal a céllal, hogy a földet és lakóit a szférák harmóniájára hangolja, és teljes mértékben a rendeltetésükhöz emelje fel és ösztönözze őket. Rendeltetésük pedig az, hogy az Atya gyermekei legyenek.

Ez az isteni erő a dolgokat nem tudja a mi hozzájárulásunk nélkül kialakítani. Rajtunk kell szinte átütnie, átáramolnia, s minket a világmindenségi alakuláson való tudatos együttműködésre kell ébresztenie. Ezért mondta egykor valaki, hogy „Isten alkotása az emberben rejlik, a teremtés titkát az emberbe süllyesztették. Mi az Ő alkotásának részei vagyunk, kis kerekek a mindenség nagy megvalósulásában. Az Ő alakulása tehát, alkotásának a koronázása emberfejek, emberszívek és emberkezek tudatos együttműködésétől és odaadásától függ. Ez az isteni lény, melynek hatalmában áll minket a másodperc töredéke alatt megsemmisíteni, kezdettől fogva arra késztet minket, számunkra felmérhetetlen, érthetetlen szeretettel, hogy terve kivitelezésénél a munkatársai legyünk.

Egy munkatárs azonban csak akkor ér valamit, csak akkor készíthet valamire való művet, ha szabadon, viszont-szeretve, intelligensen a tervet felismerő munkásként épít. Ezért fáradozik Isten az idők pirkadata óta azon, hogy az Ő akarata és bölcsessége a mi személyes elhatározásunk alapján bejáratot találjon nálunk. És ezért mondja a szent könyv: az Atya oly nagy szeretetet tanúsított irántunk, hogy a fiát küldte el, nehogy bárki is elvesszen, s hogy mindenkinek meglegyen az örök élete.

A legjobb, legmagasztosabb és legszentebb pedig, amit Isten adhat nekünk, Krisztus által jön hozzánk, hogy fejedelmi hivatásunkra ébresszen minket: „vigyétek véghez a ti üdvösségeteket rettegéssel és félelemmel!”

Ezt a cikket a rózsakeresztesek egyik régi dicshimnuszának egy részével szeretnénk befejezni:

„Minden áldás és minden kegyelem a Te lényedből árad ki. Te írtad a Te ujjaddal a természet jeleit, s ezeket senki sem olvashatja el, ha nem a te iskoládban tanult. Mi tehát, akik mindent a Te isteni kezeidben látunk nyugodni, szemeinket Terád emeljük, mert Te hordozni akarsz minket.

Urunk Istenünk, nem fogunk Téged dicsérni, nem fogunk Téged magasztalni, ó dicsőségnek királya, mert minden Belőled lett és a Tiéd, minden Hozzád tér vissza, és mindent a Te szereteted és a Te erőd tár fel újra. Semmi sem mehet veszendőbe Nálad. Mindennek a Te dicsőségedet és tiszteletedet kell szolgálnia. Csak Te vagy Isten, Rajtad kívül senki sem. Hatalmas karoddal azt teszed, amit Te akarsz. Senki sem mehet el Tőled. Ó Te minden mindenben, a semmiből a valaminek mérhetetlenül dicső megalkotója. Élj Te énbennem, hogy én Tebenned élhessek.”

 

1986. november 19.

J. R. Ritman

A félelem legyőzése

 

A félelem problémájának megoldásához alapvetően másképpen kell hozzálátnunk, mint általában szoktak. Ha nem teszünk semmit, akkor az Iskola az ország-világgal való egyformaság felé halad.

Először is fel kell vetnünk a kérdést, hogy mi is a félelem oka. A félelem elsősorban a bűnbeesés következménye. Az embernek tulajdonképpen a félelmen keresztül kell bűnös állapota tudatához eljutnia. Át kell hatolnia annak a felismeréséhez, hogy ez a félelemben-élés, ahogyan ez a haláltermészetben nem is lehetne másképpen, semmiképpen sem lehetett benne az istentervben, lehetetlen, hogy a félelem Isten világteremtő tervében benne foglaltatott volna. Hogy tehát újra abszolút értelemben félelemmentesek lehessünk, ahhoz helyre kell állítani az eredeti istenemberi állapotot. Itt most nem akarunk kitérni az oly sokszor megbeszélt transzfiguráció ösvényére.

Inkább meg szeretnénk vizsgálni, hogyan próbál az emberiség nagy többsége a mai napig is sikertelenül megbirkózni ezzel a problémával. Az emberiség abban a vészes kimenetelű rögeszmében él, hogy a félelmet a látszólagos ellentétével, a bátorsággal lehetne komolyan sakkban tartani.

És mi a helyzet mi velünk, a Szellemi Iskola tanulóival? Mondhatjuk-e, hogy ezt a rögeszmét teljesen leromboltuk?

Ha ezt valóban megtettük, akkor felismerjük, hogy amit általában bátorságnak neveznek, az a félelemből ered, s valójában az ijedségre való reagálás. Itt csak visszaszorításról van szó, nem pedig győzelemről. Hermész azt mondja, hogy „a jó csak a gonosznak a legkisebb része”. Ehhez hasonlóan mondhatjuk, hogy a bátorság csak a félelem legkisebb része. Vizsgáljuk meg ezt tüzetesebben.

Tény, hogy a félelem minden dialektikus lényben benne lakozik. Mint említettük, ez az istentelenségének a bizonyítéka. Amit a megfordulásra felszólító jelnek szántak, az egy gátlástalan és elkeseredett Önfenntartó és önérvényesítő harcnak a motorja lett. Mennyire igaza van a heidelbergi katekizmusnak, amikor megállapítja, hogy az ember természeténél fogva hajlamos Istennek és embertársának a gyűlölésére.

Mivel azonban a félelem a létért folytatott küzdelemben csak akadályt jelent, nem marad más hátra, mint bátornak lenni, vagyis a félelem tényét egyszerűen nem szabad elismerni. Mert aki a félelemnek tehetetlenül átengedi magát, azt az ellenség egyszerűen letarolja. Más szóval: az ember félelemből bátor.

Ha a bátorság valóban a félelem gyógyszere lenne, akkor a félelem már régen eltűnt volna a világból. Mennyi bátorságról tanúskodott már ember a világtörténelem folyamán mindenféle veszélyes és kilátástalan helyzetben! Megcsappant-e a félelem mennyisége emiatt?

Aki nem hagyja magát becsapni, annak be kell vallania, hogy a félelem az atomkorszakban semmivel sem kisebb, mint a bunkós ősember korában. A mai időknek az az egyetlen előnye ebben a tekintetben, hogy az embernek több lehetősége van a „kikapcsolódásra”, a szórakozásra.

Annakidején nem volt még a legkisebb részletekig is megszervezett és megrendezett szórakoztató-ipar. Most sokféle időtöltés kínálja fel magát, állandóan történik valami. Vagy pedig egyszerűen éppen „sürgősebb” tennivalónk van, s így a félelem visszaszorításában, elfojtásában az ember már nincsen annyira magára utalva. Az emberek szép egyetértésben segítgetnek egymásnak a szellemi haladáshoz annyira szükséges, önismerethez vezető meggondolás megakadályozásában.

Így „bátorítanak” minket a „barátaink”, hogy az ellenségeink nehogy túlságosan közel bátorkodjanak. És az ellenségeink barátai őnekik segítenek, hogy mi szépen a félelemben maradjunk… A rögeszme dialektikus körforgása tovább működik, mint mindig is. Valóban, nincs új a nap alatt!

Egy igaz történettel szemléltetjük, hogy az ismert bátorság lénye sohasem képes valóban győzedelmeskedni a félelem fölött: Nem régen egy különc milliárdos halt meg Amerikában, aki fiatalkorában rendkívül vakmerő repüléseket végzett saját készítményű gépekkel. Négyszer zuhant le, s egyik lezuhanása majdnem az életébe került. Tehát bizonyára bátor ember, ugye? Rettenthetetlen, rámenős, kőkemény, szuper ember, s természetesen hősként ünnepelték. Világunkon, s mindenekelőtt Amerikában az ilyeneket eszményeknek tartják.

Később, ahogyan idősebb lett, egyre inkább visszahúzódott, s egyre különcebb lett. Idővel betegessé váló félelmet fejlesztett bacilusokkal és más fertőzési lehetőségekkel szemben. Felmerül a kérdés: hol maradt itt a félelem állítólagos legyőzése?

A félelem máig is megoldatlan probléma; emiatt pedig nem olyan téma, amiről társalogni lehet; szinte tabu; erről inkább nem beszélnek. Nemde az ember fél a félelemmel foglalkozni? Mert ennél könnyen ki lehet billenni az egyensúlyból, nem lehet fenntartani a látszatot; ezt pedig ugyebár, mindenáron el kell kerülni! A legtöbb ember nem vallja be önkéntesen, hogy nem mentes a félelemtől. Ha egy átlagemberre egyenesen rákérdezünk, akkor megrökönyödve válaszol: „Én? Félni? Mitől?”

E negatív megállapítások után komolyan fel kell tennünk a kérdést, hogyan lehet végképpen megszabadulni a félelemtől. Nos, a feleletet mindannyian ismerjük, legalább is elméletileg. Ez a megszabadulás az ösvény bejárásával lehetséges.

Mivel pedig a belátás áll az ösvény kezdetén, megállapíthatjuk, hogy aki a félelmét önmagának őszintén bevallja, az bizonyos tekintetben több bátorságról tanúskodik, mint aki nem akarja elismerni, s fölényes mosollyal és legyintéssel nyugtázza a dolgot.

Talán már jobban megértjük a Biblia kijelentését, hogy „félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti üdvösségteket”. Ez azt jelenti, hogy az önismeret elől semmiképpen sem szabad kitérnünk.

Ezért egy bonafid Szellemi Iskola nem elfojtóiskola, hanem a legelső kezdetektől a dicső győzelemig a tudatossáválás iskolája. Amíg ezt a tényt nem vesszük észre, vagy nem jövünk rá alaposan, addig gyakran kell ismételgetni a leckét, amelyet Mefisztó ad a kutató Faustnak: „Más alakban jövök mérges erőszakkal!”

Ez a tudatossáválás aztán nem csak örömteli folyamat, hanem mindenekelőtt kezdetben fájdalmas is. Az Én inkább a saját igazolását, jóváhagyását keresi, mintsem a leleplezését. Minket itt ahhoz a belső tapasztalathoz vezetnek el, hogy a félelem oka nem rajtunk kívül, hanem az énünkben van; és ezt az ént teljesen fel kell áldozni ahhoz, hogy a félelem végképpen eltűnjön a lényünkből. A Gnózist sem a félénk én, sem pedig az úgynevezett „hősies” én nem érdekli. Az én teljes feláldozását követeli meg. Az endúra tehát elkerülhetetlen.

Persze ehhez az úthoz is bátorság kell, de ez a bátorság összehasonlíthatatlanul magasztosabb, mint amit most már untig ismerünk. Semmiképpen sem hasonlítható a természet-hős bátorságához. Ezt a bátorságot, mely nem az énből ered, nem is lehet az én céljaira használni. Ennek a bátorságnak egészen másak a dimenziói. Nem dialektikus, vagyis nem fog adott esetben újra az ellentétévé, félelemmé válni.

Aki ezt a bátorságot ismeri tapasztalatból, az érti meg az idézet teljes jelentőségét: „Aki önmagán uralkodik, az erősebb, mint aki egy várost hódít meg”.

A megszabadult szellemlélek-ember, földi személyiséggel vagy enélkül, alapvetően fölötte áll a félelem minden formájának. Csakis ő képes más, megszabadulásra vágyó lelket múlhatatlan bátorsággal bátorítani, amelyre a magas cél eléréséhez az ilyen léleknek olyan nagy szüksége van.

Hagyomány és szabadság (III)

 

A legtöbb ember nem képes egy eseményt teljes mértékben közvetíteni. Képes ugyan egy eseményt a maga teljességében átélni, de amikor ennek a teljességnek az anyagi világban alkotó folyamatban kifejezést akar adni, úgy az mindig félresikerül. Mindig valami hiányos ábrázolás marad. Mivel a teljesség szó vagy kép formájában, tehát egy közegben alakot ölt, mindig csak egy részt képes közvetíteni, bármilyen nagyok is alkotó lehetőségei.

Az Újszövetség olyan emberek alkotása, akik egy teljes történést éltek át. Számukra ez a történés olyan mélyreható volt, hogy rögzíteni akarták és meg akarták őrizni. Igen sok oldaláról nézve foglalkoztak vele. Minden lehetséges eszközzel akarták továbbadni és láthatóvá tenni a Jézustörténést. Munkájuk a saját belső élményük eredménye és egy olyan lény tapasztalása, aki számukra felfoghatatlan volt.

Egy fennmaradó hagyomány többnyire hatalmi szerkezetekkel van szoros kapcsolatban. Ezért válogatott a nyugati világ, különösképpen a nyugati egyház, abból a sok írásból, amelyek a Jézus-történést tárgyalták. Négy evangélium maradt fenn végül, amelyeket az Újszövetség kánonjába felvettek, és amelyeket ezért „kanonikus”-nak neveznek. Számtalan más evangéliumot mellékesnek ítéltek, ezek az „apokrif” evangéliumok. A Jézustörténés e négy evangélium által rögzítődött a nyugati ember életében, és Nyugatról aztán azoknak az embereknek tudatába is behatolt, akikkel a nyugatiak terjeszkedési törekvésükben érintkezésbe kerültek. Az embléma, amellyel a papok és e Jézus-történés hívei beutazzák a Földet, a kereszt képe. Egy ember képe ez, egy szenvedő, haldokló emberé, akit a keresztre szögeltek. Minden teremtési lehetőségével dicsőítette az ember ezt a képet. Minden anyagot felhasznált, hogy ezt a képet ábrázolja. Ennek a szenvedésnek adott formát a legértékesebbel, amit a Föld csak nyújthatott. Vannak keresztábrázolások aranyból, ezüstből, drágakövekkel kirakva és így tovább. Az emberiség egy része ezt a prototípust a legszebbel, ami csak az ember rendelkezésére áll, megkövesedett fogalommá változtatta.

Jézus sohasem nevetett, legalábbis életének azon leírásaiban, amelyek mint általános érvényűek fennmaradtak. A krónikások azt azonban feljegyezték, hogy Jézus sírt. A szabad ember vidám ember. A vidám ember tud nevetni. Nevetése nem megtévesztéseket és bizonytalanságokat juttat kifejezésre. Szabad ember az az ember, aki a teremtő mozgásban él, amelyben a semmiből a valami és a valamiből a semmi lesz. Szabad ember az az ember, aki mindenféle hagyományban képes élni és meg tud hagyni minden hagyományt annak, ami. A szabad ember azon ország öltözetét viseli, amelyben tartózkodik.

Az emberiség egy része szoros kapcsolatban van a szenvedő, de sohasem nevető Jézus prototípusával. Ez a hagyomány rögzítve van a tudatukban. Ezen állapot jellemzője többnyire a megmerevedés. Egy történés egyféle leírását valóságnak veszik! A többé-kevésbé egészséges ember számára lehetetlen elfogadni, hogy Jézus sohasem nevetett. Különösen olyan emberre érvényes ez, aki a szívével olvassa az evangéliumok kanonizált ábrázolását, aki tudja, hogy ezek olyan történés leírásai, mely telve van élettel. Biztos abban, hogy Jézusnak néha nevetnie kellett, mikor az emberi nyüzsgés önelégültségét és beképzeltségét látta. Az emberi helyzetek néha olyan groteszkek, hogy a legdrámaibb körülmények között bizonyára megjelent arcán a viszonylagosító mosoly és belül ilyen szavak formálódtak: „Uram, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek”.

 

A hagyomány nélküli ember

Jézus a hagyomány nélküli ember. Nincs helye, ahová fejét lehajthatja. Mindent elengedett. Az ember, aki képes elengedni, aki múltját, jelenét és jövőjét egy mosollyal el tudja engedni, az képes arra, hogy friss levegőt szívjon, mely nincs beszennyezve, elszínezve.

Az evangéliumokat olyan emberek írták, akik egy bizonyos hagyomány felépítésén dolgoztak. A Jézussal való szembesítést olyan értékesnek tartották, hogy maradandóvá akarták tenni. Ezért a tudatuk szerinti legfeltűnőbbet írásba foglalták. Követőik feldolgozták ezeket az írásokat és bizonyítékokat, ami által egyre inkább eltávolodtak a valóságtól és egy szilárduló hagyományban megmerevedtek. Az eredmény az ember Jézus, aki soha többé nem nevet, nemes vagy nem nemes anyagokban ábrázolva. Mindazonáltal aki az emberi tevékenység relativitását, a teremtés lehetőségeit ismeri, nem tudja elnyomni a mosolyt, habár tudja, hogy az ember elvakultságban és önzésben olyan messzire mehet, hogy életmódja minden teremtmény számára katasztrófává válik, és valamennyi érintett felsikolt kegyetlenkedései alatt. Kihívóan hat a hagyományhoz kötött emberre, ha azt veszi észre, hogy magasztos értékei a hallgatóból mosolyt csalnak ki. És mégis nehéz elfojtania egy mosolyt annak, akiben valami kis belátás dereng, amikor szigorúan körülírt tantételek és hagyományok valakinél „hússá és vérré” váltak. Akkor bizonyára respektálja az élet-értékeket, amelyeket egy bizonyos hagyományban végrehajthatónak tekintenek, de tudja azt, hogy mindez csak kristálylapjait képezi egy életnek, ami önmagában metszetlen, hagyomány nélküli.

Ez a csaknem elfojthatatlan mosoly elveszíti a gúny leheletnyi árnyalatát, ha tudjuk, hogy bizonyos teremtés-történetekben az Alkotó mosolyát, mint a teremtés okát, világok keletkezésének okát ábrázolják. Ez arra utal, hogy már a teremtés kezdetén útravalóul adatott a viszonylagosság. Akinek van bátorsága, hogy ezt belássa, attól az órától elveszíti minden hajlamát az önzésre, énfenntartásra. Az elengedés akkor már nem lesz fáradságos dolog.

„A világ leánya” (Die Magd der Welt) című írásban –amelyet Hermész Triszmegisztosznak tulajdonítanak -, található egy teremtéstörténet, ahol jelentősége van annak, hogy Isten azon pillanatban tér át a teremtésre, amikor restség, tehetetlenség fenyeget és az élő mozgás stagnálni kezd. Az istenek kérik Istent, tegyen valamit, hogy ennek a letargikus állapotnak végét vesse és ezt a sterilitást eltüntesse. Ezek hallatán mosolygott Isten és szólt: „Legyen Természet”, és egy nőnemű teremtmény fakadt a hangjából. Az istenek értetlenek voltak, és Isten, az első apa, a „Természet” névvel tüntette ki a teremtményt, és megparancsolta neki, hogy termékeny legyen. És ilyen szavakat szólt, ahogy a környező térre tekintett: „Az ég és az éter töltessék be minden dologgal”.

Egy másik szövegben Psyche teremtéstörténete áll:

„Isten hetedszerre nevetett, nevetve és levegő után kapkodva könnyeket ontott, és megszületett Psyche. És így szólt hozzá Isten: „Hozz mozgásba mindent és legyen minden világosabb, mivel Hermész a te vezetőd!”

Minden teremtő impulzusnál visszahagyják a régit, vagy a meglévőhöz új életet fűznek hozzá, hogy a megmerevedés megszűnjön. Ábrahám ősatya alakjában végetér egy hagyomány és új élet kezdődik. Ábrahám száz éves, felesége, Sára, kilencven. Isten fiat ígér neki, azaz: új életet, új teremtést. Ábrahám nevetett ezen a történeten, mert hogy is tudna még egy százéves ember egy kilencvenéves asszonyban gyermeket ébreszteni? De Ábrahámban élet van, és azt cselekszi, amit Isten kíván tőle. Egy év múlva Izsák – ez annyit jelent, mint „aki nevet” – megszületett: „Ábrahám pedig száz esztendős vala, mikor születék néki az ő fia, Izsák. És monda Sára: Nevetést szerzett az Isten énnekem, aki csak hallja, nevet rajtam. Ismét monda: Ki mondotta volna Ábrahámnak, hogy Sára fiakat szoptat? s ímé fiat szültem vénségére.” /A teremtés története 21, 5-7./

 

Megvizsgálni a szabadságot

Az élet megtör minden törvényt és valóra váltja a lehetetlent. Semmit sem tud az ember megtartani, akármilyen nagy és átfogó legyen is a hagyománya. Az a százéves, aki tud még szívből nevetni, az tud még új életet is kelteni. Akinek százévesen, azaz teljes, tökéletes teremtésként megvan a nyíltsága, hogy mindig élő, alkotó mozgásban maradjon, az újra meg újra új életet fog kelteni a kilencvenévesben az alkotási tér által, amivel rendelkezik. A következmény a relativizáló nevetés.

Az ember, akinek megvan a mosolygó, viszonylagosító képessége, mindenféle életkörülmények között kipróbálhatja a szabadságot és mint belső tulajdont, átélheti azt. Abban a teremtésben, amelyet a nevetés előzött meg, nincsen tér, hogy meghiúsulásra kelljen gondolni. Az olyan hagyomány, amelyből száműzték a lefegyverző nevetést, szolgasághoz és elnyomáshoz vezet. Lehetetlen, hogy egy Jézus-ember sohasem nevet.

Két ember közötti kölcsönhatás optimálisan működhet, ha mindketten tudják, mi az élet célja. Az élet – mozgás. Ezért nem szűnik meg sohasem a teremtés. Az összekötő tag a hagyományból a szabadságba vezető úton a kreativitás, önteremtő tevékenység. A kreatív folyamatban a régit használják, hogy létrehozzák az újat. Mindez harmonikusan, látszólag véletlenül történik. Egy bizonyos pillanatban megérett az idő, százéves az ember, és nem sejtett körülmények által a kreatív folyamatok újra aktívak lesznek.

Ez az Istenek nevetése. Az ember megtartani, megőrizni akar. Az isteni, teremtő tűz azonban határai átlépésére, hagyományai elhagyására ösztönzi. Az ember mosolyoghat a saját konzervatívizmusán és néha teli torokkal tud nevetni a védelmi mechanizmusokon, amelyek ebből a konzervatív magatartásból keletkeznek.

Ha mint emberek leszállunk legmélyebb lényünkbe és ott a lélek, Psyche fülével figyelünk, hallani fogjuk az istenek nevetését. És ha önmagunkban tudatossá váltunk és mindazt láttuk, amire a saját és embertársaink teremtési lehetőségei képesek, tudjuk majd mondani: „Nem tudtam, hogy mit cselekedtem”, és önmagunknak fogunk megbocsátani és ezáltal embertársainknak. Minden további életcselekedetet belülről jövő mosollyal kísérhetünk ezután. Mindez akkor abból a belső tudatból történik, hogy lehet ez másként is. Nagy belső nyugalom a következmény.

 

Kérdések Buddhához

Előfordul azonban, hogy az ember még továbbra is kérdéseket tesz fel, mint Vacchagotta remete Buddha Gautámához:

„Gautama úr, meg van győződve arról, hogy a világ örök?”

„Nem, ezt a meggyőződést nem osztom”.

„Meg van győződve arról, hogy a világ nem örök?”

„Nem, ezt a meggyőződést nem osztom.”

„Meg van győződve arról, hogy a világ térbelileg határolt?”

„Nem, ezt a meggyőződést nem osztom.”

„Meg van győződve arról, hogy lélek és test ugyanaz?”

„Nem.”

„Meg van győződve arról, hogy a lélek valami más, mint a test?”

„Nem.”

„Meg van győződve arról, hogy a tökéletes a halál után él?”

„Nem”

„Meg van győződve arról, hogy a tökéletes a halál után nem él?”

„Nem!”

„Meg győződve arról, hogy a tökéletes a halál után éppúgy nem él, mint ahogy él is?”

„Nem!”

„Meg van győződve arról, hogy a tökéletes a halál után se nem élő, sem pedig nem-élő állapotban nincs?”

„Nem.”

Vacchagotta mégegyszer megismételte mindezeket a kérdéseket és válaszokat, s végül azt kérdezte:

„Gautama Buddha úr, mit tekint helytelennek, hogy mindezeket az elméleteket elutasítja?” És Buddha így válaszolt: „Mindezek a tantételek és elméletek olyanok, mint a bozót, egy vadon, egy kibogozhatatlan gombolyag, egy vitatárgy. Ezek a teóriák és tantételek kínokkal és vesződséggel vannak összekötve, zűrzavarral és lázas nyugtalansággal; nem következik belőlük sem a megszabadulás, se lehűlés, se csend, se nyugalom, se belátás, se felébredés, se a Nirvána. Az a kár, hogy ezt felismerem, és ezért tartózkodom mindezektől a tantételektől.”

„Buddha úr, hát semmiféle tanítása sincsen?”

„Aki tökéletes, aki felébredt, annak nincsen tanítása, mert ő látta, ahogyan testiség keletkezik és eltűnik; ahogyan észlelés létrejön és eltűnik; ahogyan érzés keletkezik és eltűnik; ahogy nem tudatos tettek keletkeznek és eltűnnek; látta, mi a tudat, hogyan keletkezik és tűnik el. Ezért adott fel az, aki felébredt, minden véleményt, minden bizonytalan feltételezést, minden hajlamot az önző sötétségre, és vált szabaddá azáltal, hogy megszabadult a vágyaktól és kívánságoktól, és a lemondás és eleresztés által. Ezt mondom én neked.”

Bizonyos kérdések már nem megválaszolhatók, mert a kitűzött célon belül többé nem számítanak. Minden ember élete folyamán egy bizonyos időpontban választás előtt áll: „Gazdagabb akarok-e lenni tantételekben, vagy akarok-e szabad lenni?” Ez a két kérdés nem zárja ki egymást. Minden zarándok azonban, minden remete, minden tanuló életének bizonyos időpontjában meg fogja élni az egyetlen előfeltételt a végleges szabadsághoz, ez pedig: elengedni, minden tantételtől és teóriától eltávolodni, hogy azután, ha szükséges, minden tantétellel és teóriával dolgozhasson.

Olyan ez aztán, mint a tűz, mely mindennel kapcsolatba tud lépni, mindent el tud égetni és ezáltal világosságot és meleget tud árasztani. A konzervatívok számára ez veszélyt jelent. Azok számára, akik elengedni akarnak, áldás. A konzervatívoknak itt egy mosoly és a felismerőknek a lángoló ünnepi tűz vidám nevetése. Így járja minden ember a maga útját, éli azt az életet, amelyet mint teremtő, megelőzött. Mert egyszer meglátja az ember, hogy ő maga a saját tetteinek, mozgató rugóinak eredménye, amelyek eredete megint csak a gondolkodási és teremtőerők zűrzavarában található, amiket saját maga alkalmazott. Nem másoktól kell magát szabaddá tennie, hanem egyedül saját magától. És ezzel mindent felold.

 

Az örök birodalom hálója

Egyike az első lépéseknek minden fennálló relativitásának a meglátása, annak meglátása, hogy ez más is lehet. Egy bizonyos hagyomány gyújtópontja maga az ember. Benne fut össze minden szál. Hosszú időkig képes e szálaknak megfelelően mozogni, és ebben a vonalmozgásban elfogja az életet, mint pók a táplálékát a hálójával. Ha az ember eltűnik, a hagyomány is eltűnik. Ameddig az ember az örök birodalmat kergeti, erővonalakat fog alkotni, hálórendszereket létrehozni, amelyekkel a „táplálékot” megfoghatja, hogy tovább álmodhassa ezt az örök birodalmat.

Ezek a hálók olyan mértékben lesznek nehezebbek és sűrűbbek, ahogy az ember el akarja fojtani a furdaló tudatot, hogy minden csak jövés és menés, minden változás, örök keletkezés és mozgás, vagy hogy minden ég, azaz minden megváltozik a tűz által, így semmi sem maradandó. A forma számára, bármilyen alakítható legyen is, nincs örökkévalóság. E bizonyosság elfojtásán, elfátyolozásán nevetnek az istenek – és egyes emberek.

Az eljövendő Buddha, akit a kínai hagyományban tisztelnek, nevető, pocakos Buddha. Jézus nevetett, de az embernek afölötti aggodalmában, hogy régóta ápolt bizonyosságokat kell elveszítenie, nem volt szabad Vele nevetnie. Úgy vélte ugyanis, az élet nem azért keletkezett, hogy nevessünk, hanem ez egy nagyon nehéz kereszt, ami a legnagyobb fajsúlyú anyagból áll.

Egy teremtés kezdődhet egy mosollyal, egy teremtés véget érhet egy mosollyal. Az embergyermek megszülethet mosolyogva, az ember meghalhat mosolyogva. Már egy gyerek képes a meghittséget, az anyagtestet mosolyogva elhagyni; az ember képes egy mosollyal a régi otthonos anyagvilágot, a Földet elhagyni. Nekünk azonban, nyugati embereknek mindig az a hagyomány áll a szemünk előtt, hogy a gyerek ordítva születik, s az ember halálában nyög és jajveszékel. A halott emberből bizonyos idő elteltével többnyire nyugalom és béke árad. Az élő emberből többnyire nyugtalanság és békétlenség. A tökéletes életében és halálában is béke, nyugalom, szabadság. Jézus a fogalma, a neve a tökéletesnek.

„Pekingtől nyugatra, a hegyekben van egy barlang egy aranyozott Buddha-szoborral. Azt állítják, ez a kifejező arc egy valóságos emberé, s hogy azt egy vékony réteg arany borítja. Aki figyel, hallhatja dobogni a szívét. Az álom beszél ebből a legendából, belülről látni azt, ami csupán kívülről látható. A művészet nem egyéb, mint egy réteg materiális arany a valóságra festve, hogy rögzítse azt. A felszín alatt élő ember van bezárva és konzerválva az „arany gyapjúval”. Saját szíve volt az, amely testében dobogott. Ezért került némi fáradtságomba elmenni onnan. Hosszú ideig: arcának mozdulatlan, lebegő madara. Hosszú ideig: az arany béke, mely körülzárja őt, mint az alvó szemhéja.”

Kész vagyok-e menni

a határtalanba,

ahonnan soha többé

nem fogok felkelni?

 

Kész vagyok-e menni

a hagyománytalanba

és menni az úton

a jelentéktelenbe

és, mint ember, elmúlni?

 

Kész vagyok-e egy nevet

viselni

és névtelennek lenni?

 

Felesleges a kérdés,

én vagyok

a határtalan,

a hagyománytalan,

a jelentéktelen,

a névnélküli.

 

Elmúltam.

Az univerzális Gnózis: XIII. A hét megszabadító cselekedet (III)

 

„Emeljétek fel szíveiteket”, így hangzik a tanulónak szóló felhívás, akinek el kell készítenie drága húsvéti bárányát. A szív felemelésének (ahogyan az előbb megbeszéltük), nincsen köze érzéki-vallásos révülethez, hanem a figyelmet a szívszentély teljes megváltozására irányítja, amit el kell végezni. A szívek felemelése a fej-szív-egység helyreállítására utal, mert ez az egység az üdvfolyamat alapja, amire pedig a transzfiguráláshoz szükség van.

Ha meg akarjuk vizsgálni, hogy mi történik a tanuló életében, akit ez elé a munka elé állítanak, akkor meg kell értenünk (engedjék meg. hogy ezt mégegyszer hangsúlyozzuk), hogy amikor a szentbeszéd a szívről, és ennek szükséges előkészítéséről beszél (hogy befogadhassa az isteni világosságot), akkor szó sem lehet valami misztikus élményről. Misztikus élmények, vallásos révületek érzelmi életünk következményei, melynek a dialektikában lefelé is meg felfelé is terjedelmes kultúrája van. Ha érzéseink, vágyaink vagy kívánságaink vallási vagy filozófiai tárgyakra irányulnak, akkor érzelmes állapot jön létre, ami mindig negatív, és csakis földi eredetű. Ha valaki ilyen érzéseknek ad kifejezést, akkor a cselekedetei a negatív beállítottságát bizonyítják. A negatív-mágneses sugárzásra mindig jön felelet, s ez a felelet pozitívan viselkedik a negatív emberi érzelmi élettel szemben.

Jegyezze meg, hogy ez sohasem lehet isteni felelet, hanem minden körülmények között földi érintés a visszatükröző éterszférából. A dialektikában a pozitív és a negatív mindig együtt van, együtt hat. Kiegyenlítik ugyan egymást, de egyetlen embert sem képesek megváltani a keréktől. Önnek világosan át kell tehát látnia a vallásos tömeg tévedését, amelyik azt gondolja, hogy misztikus élményekkel fenntarthatja a kapcsolatot az Istenivel. Éppolyan világosan be kell látnia azt is, hogy ebben az értelem sem tud segíteni. Az isteni, őspránai világosság csak olyan szívszentélybe tud besugározni, amit erre teljesen előkészítettek. Ha kész a ház, akkor beköltözhet a lakója. Ha a ház csak az Ön fantáziájában létezik, akkor rendkívül nagy tévedés magát a ház lakójának vélni.

Az Iskola sok tanulója, aki felfedezi, hogy az értelmiségi beállítottságban semmi megszabadító sincsen, ekkor hajlamos az érzelmek művelésébe menekülni, abban a reményben, hogy ott található a szabadságba vezető ajtó. Ez a remény alaptalannak bizonyul. Mindkét módszer a természetből való, és minden tekintetben a természethez-kötő. Az intellektus általában annak a szolgája, amit tudománynak szoktunk nevezni, az érzelmi élet pedig a természetvallások szolgája. Az ítélőképes értelem és az érző szív tehát ugyanazon börtön két fala.

Néhány ezoterikus író belátta ezt. Ezért „hideggéválásról” beszéltek, ami az észt és az érzést illeti. Ezt a „meghidegülést” szervi érzéketlenségnek kell érteni, nem pedig a „melegség” ellentétének. Az általános vélemény szerint a hideg ember kőkemény ember, aki áldozatai szenvedésével szemben érzéketlen, mint valami hóhér. A tanuló-gnosztikus azonban, aki e természet értelmi és érzéki megmozdulásaival szemben elhidegült, ezzel lényegesen hozzájárult drága húsvéti báránya elkészítéséhez. Az ilyen tanuló a szívszentélyben a Szent Grál elkészítésén dolgozik.

Talán ismeri a Szent Grál legendáját. A régi legenda szerint a Grál az a kehely, amelyet az Úr Jézus használt a szent Úrvacsoránál. A monda szerint ebben fogta fel Arimathiai József a keresztre feszítettnek a vérét. Aztán a Grált őrizetbe vette. Utódai a Grált később nyugatra vitték, ahol a mai napig is rejtve őrzik.

Ez a legenda, mellyel a misztikusok | mindenféle érzelmes találgatásokkal) visszaélnek, s ami a középkorban sok költemény és misztikus utánzás tárgya volt, egyszerűségében megmutat minden gnosztikus adatot és értéket annak a megértéséhez, hogy mi a Grál, hogyan kell elkészíteni vagy hol lehet megtalálni.

Hogy teljesen behatolhassunk ebbe a rejtélybe, ahhoz a figyelmet először az evangéliumi történet fejtegetéseire irányítjuk, melyben Pétert és Jánost elküldik az Úrvacsorát elkészíteni. A tanulónak magának kell a Grált elkészítenie, hogy ezt aztán jézus, az Úr, használhassa.

A Grál kelyhét anatómiailag a három fent említett plexuskör jelöli: a gége, a tüdő és a szívplexuskör. A Szent Kehely felső részét a gégerendszer képezi, a kehely szára a tüdőkön alapul, s e kristályserleg talpa a szívszájadékban áll. E menyegzői serleg elkészítésének lehetősége tehát minden emberben megvan. Ha a tanuló a szent tudomány előírásai szerint cselekedne, akkor ez kétségtelenül sikerülne is neki.

Az első megszabadító cselekedet, mint mondtuk, a tanulót teljesen elzárja a dialektikus természet befolyásai elől (ami a fény, a hang és a légkör hatásait illeti). Ezeket a hatásokat a biológiai minimumra, a létszükségletre csökkenti. Ez az első megszabadító cselekedet átviszi őt a küszöbön. Most elkezdheti a pászka, a kovásztalan kenyér elkészítését.

Ezután három új megszabadító cselekedet következik. A tanulónak kezdeni kell reagálni a Mozdíthatatlan Birodalom étererőire, a három szent eledelre, melyeket segítségére, mintegy három kötelet, leeresztenek a halál aknájába. Ezután pedig a szívszentélyét kell képessé tenni az erő megtartására. Így épül meg a Grál a jelenlévő lehetőségek felhasználásával.

Ha a tanuló képes felvenni az új étereket, akkor ez az orrszűrőcsonton keresztül történik meg. Ezt erre az első megszabadító cselekedetnél teszik alkalmassá, amikor ezt ugyanakkor elzárják a dialektikus befolyások elől. Az új éterek a légcsöven keresztül behatolnak, megtöltik a tüdő minden kamráját, így elérik a szívszájadékot, s munkájuk elvégzése után részben eltávoznak a kilégzéssel. A belélegzésnél a pajzsmirigy bal szárnya befolyásolodik, a kilélegzésnél a jobb szárnya, s így vésődnek bele a szívszentélybe a Grálkehely körvonalai, erővonalai. Ha Ön járatos az anatómiában, akkor tudja, hogy ez az erővonalszerkezet tényleg kehely formájú.

Ennek a szerkezetnek a vésését, az új éterek általi elkészítését nevezi Pál a szív „körülmetélésének”. Tényleg nagyon helyénvaló kifejezés.

Ezt az anatómiai előkészítést az új kémiai éter, az új életéter és az új fényéter végzi el. A kémiai éter alkotta meg a Grálkehely alakját, ez öntötte a serleget. Az új életéter teszi képessé az élet kenyerének a felvételére, s az új fényéter készíti elő a szellem borának a befogadására.

A kémiai éter mindenekelőtt a gége-plexuskörön keresztül nyilvánul meg, az életéter a tüdő-plexuskörön, és a fényéter a szívszájadék-plexuskörön.

Amikor pedig felhangzik a felhívás: „Emeljétek fel a szíveiteket!”, akkor az elkészült Grálkehely magasba emeléséről van szó. A kérdésre: „Készen vagy?”, az új birodalom világossága és ereje felszáll a szívből és a tüdő többi kamrájából a mellüregbe, és ott, ahol a mellüreg összeszűkül és a gége zárja le, ott új hang keletkezik, mely ujjongó beszédben nyilvánul meg: „Igen Uram, készen vagyok’”. Elkészült a húsvéti bárány.

A húsvéti bárány akkor elkészült a Nemes Vázában, ahogyan a legrégibb gnosztikusok nevezték a Grált. A szent kehely kész befogadni a szent tüzet, vagy a kundalínit, ahogyan a keleti testvérek mondják. Eljött Arimathiai József fellépésének a pillanata. Mert ő az, akinek fel kell emelnie a Grált, hogy felfogja benne a keresztre feszítettnek a vérét.

Hogy ezt megérthessük, mégegyszer fel kell idéznünk Rózsakereszt Keresztély Alkímiai Menyegzőjének kezdő sorait. Ott azt olvassuk, hogy ő is drága húsvéti báránya elkészítésével foglalkozott. Ekkor hirtelen heves vihar támadt, mely „kunyhóját”, ami egy „dombon” épült, összedőléssel fenyegette.

Ebben a klasszikus történetben megtaláljuk Arimathiai József fogalmát. Ő nem volt történelmi személyiség. Minden embert így neveznek, aki a nagy szabadkőműves munkát elkezdi és sikerrel folytatja.

A „József” jelölésben a kunyhó, kohó, műhely, kőfaragó-építő ötletet találjuk meg. A műhely egy munkahely. Egy ilyen kőfaragó műhelyben kell véghezvinni a nagy művet. Ezen a munkahelyen kell elkészíteni a drága húsvéti bárányt, tehát a Grált.

Mielőtt azonban ezt a szent művet el lehetne végezni, a munkahelyet egy „dombra” kell építeni. Ezt csak akkor lehet kivitelezni, ha az előkészítő cselekedet megtörtént, és a tanuló átlépte a „küszöböt”. Ezt a mágikus domb-jelképet találjuk meg az Arimathia szóban. Ezért Arimathiai József az, aki felemeli a Grált, hogy felfogja a keresztre feszítettnek a vérét.

A keresztre feszítettnek a vére az a Gnózis, az isteni tűz, a kundalíni. Mintegy aranyszínű cseppekben hull az igazan élő anyag a főszentély rózsáira, hogy lemerüljön a plexus sacralisba, ahogyan írtuk, s onnan megint felemelkedjen. Így hull egyik csepp a másik után a Grálba.

Ezután meg fog mutatkozni, hogy a szívben helyesen faragták-e a szent serleget. Megmutatkozik, hogy építője igazán mester-építő volt-e. Ekkor a tűzpróbát kell letenni.

A tüzet, a kundalínit azért hozza és nyújtja át Rózsakereszt Keresztélynek egy szűz, hogy kifejezzék, hogy az isteni tűz nem ebből a világból való, és semmiféle dialektikus dolog sem befolyásolta. Aki a felemelt Grálban el tudja viselni ezt a tüzet, aki ezt (mint valami Arimathiai József) meg tudja tartani, az az így megtelt szent kelyhet nyugatra viszi, a naplemente országába. Ez az a pont, ahol a közönséges természet napja lehanyatlik, hogy az új élet napja emelkedhessen a láthatár fölé.

Péter és János tehát bement a nagy terembe, és elkészítette a húsvéti bárányt. A Grálkelyhet az új éterek tiszta kristályából öntötték, s megtöltötték a szent tűzzel. Most eljöhet az Úr, hogy maga ossza ki az Úrvacsorat. A kenyér és a bor készen áll.

Világos, hogy az Urnak e megterített asztaláról édes illat száll fel. Ha megértette a Grálkehely anatómiai szerkezetét, akkor nem lehet másképpen, mint hogy ez az édes illat új beszédként bizonyosodik, új szó hangzik el, ami a megújult szívből száll fel. Az új szó az isteni kundalíni fényessége, az Istenben lángra lobbant szív beszéde, ami hideggé vált ezzel a természettel szemben, ami érzéketlen lett, és megtalálta egységét a főszentéllyel. Adja Isten, hogy Önnek is szabad legyen egyszer a szív új beszédét beszélni annak bizonyítékául, hogy világosan látja maga előtt kirajzolódni a Szentlélek ösvényét.

Ugye megérti, hogy a Grálkehelynek a legnemesebb éterkristályból való elkészítése nem olyasmi, amit a társadalmi kötelességek elintézése utáni szabadidőben, vagy a mindennapi életben lehet elintézni. A Grálkehely, az üvegtenger öntése olyan mű, amit csak sok balsiker, minden erő megfeszítése és sok küzdelem árán lehet elvégezni. Ez az a vihar, amiről az Alkímiai Menyegző beszél.

Aki azonban ki tudja állni a vihart, aki le tudja gyűrni a zúgó áradatot, annak megnyílik a menyegzői terem – és az új beszéd örök dalként csendül fel az ajkairól.

Fama Fraternitatis R. C.

 

Holott meghagyjuk, hogy a világ az utóbbi száz évben jelentősen javult, mégis meg vagyunk győződve róla, hogy axiómáink az ítélet napjáig változatlanok maradnak; a világ legkorosabb napjaiban sem fog olyasmit látni, ami érinthetetlenebb, mint ezek. Rotáink ugyanis azon a napon kezdődtek, amikor Isten kimondta a „fiat”-ot (legyen), és akkor fognak elmúlni, amikor kimondja a „pereat”-ot (múljon el). Isten órája azonban minden percet üt, míg a miénk az órákat is alig mutatja.

Így biztonsággal állíthatjuk és hisszük, hogy ha szeretett atyáink és testvéreink a jelenlegi világosságban éltek volna, a pápával, Mohameddel, az írástudókkal, művészekkel és szofistákkal sokkal szigorúbban bántak volna, és segítőkész természetüket inkább tettekkel, mint sóhajokkal és a beteljesülésre való kívánkozással bizonyították volna.

 

Fama Fraternitatis

 

13. A rózsakeresztesek tagadhatatlan alapelvei

 

Milliók sóhaja száll felfelé! Mikor jön el a megváltás a démoni hatalmak markából, melyek az emberiséget súlyos láncokba verték? A kezek az ég felé merednek, s ha hajlandók vagyunk csendben hallgatni, akkor halljuk a kimondhatatlan aggodalmat, mely áradatként hömpölyög a Föld körül.

Igen; az emberiség baja tengernyi, végeláthatatlan, mérhetetlenül mély és viharosan hullámos. Itt a ziláltság áramlik, ott a kétségbeesés, másutt a tompa beletörődést látjuk és az élő halottakat. A fuldoklók küzdenek az életükért, és halálkiáltásuk az „élni akarunk!”

És íme, a partokon állnak néhányan, akik a megmentőket játsszák. Ők a negatívok megszabadító kiáltásait jelképezik. A megszabadulás ötletei jönnek és mennek, mint a sötétben elvonuló lampionok. Meglibbennek, majd elnyeli őket a sötétség.

A megszabadulás ötletei úgy jönnek, mint Isten absztrakciójának eltorzult képei. Nem lehet hibátlanul belevetíteni a határozott gondolkodásba, mert az emberek élete megtört, és sértetlen állapot sehol sem található. Minden csak karikatúra!

A halál játéka ez, és halotti tánc bohócruhában, csengőkkel. Az alacsony vágyakozás lesben áll, s fogva tart minket számtalan csápjával. Mint a tintahal, teleköp bennünket fekete pokla nyálával.

A megszabadulás ötletei kedves költemények képében jönnek, s ha meg akarjuk ragadni őket, fantomokká válnak, melyek görcsös nevetéstől és pokoli örömtől vonaglanak. Jönnek a megszabadulás ötletei, de nem lehet rájuk támaszkodni. Rozoga csónakok, nem tengerállók. Idővel szétfolynak és megváltoznak.

Ebből ered a nevetés és káromkodás. Nem örömteli nevetés, hanem a bajból született, örömtelen, szerencsétlen nevetés, ami az Ön szívét facsarja. Nem a gyűlöletből káromkodás, hanem az, ami a fájdalomból ered, ami ökölbe szoríttatja a kezeket, ami a hátat görnyesztve megfeszíti, s ha nem talál kiutat, akkor eget hasító kiáltásban tör ki.

Ezért csak nevetünk ezeken a régi, erőtlen megszabadulási ötleteken, melyek nem voltak képesek megvalósulni. És szidjuk a korhadt értékeket, melyek az emberiséget vonszolják hosszú, végtelen sorokban. Nem bámulunk már délibábok után, amik a fájdalmat szaporítják; nem ragadjuk meg egy elromlott tudomány hipotéziseit, amikre az árulók és demagógok spekulálnak.

Nem olyan-e az emberiesség, jóság, igazság és igazságosság fogalma, mint valami játék, vészes játék, melynek élő hátterét vér és könnyek képezik?

„Nem akarunk mást, mint élni, igazán élni!” Átható kiáltásként hangzik ez el a világban. A kiutat kereső ember merészen teszi lábát újra meg újra a fájdalom útjára. Majd újra felhangzik a sóhajtás, az emberiséget súlyos láncokban tartó démoni hatalmak markából való megváltás, a vég kívánsága.

Itt látszik meg a dolgok körforgása: az egyik fordulat ziláltsága határozza meg a következő még súlyosabbnak a ziláltságát. Hol a fejlődés spirálisa? Van valahol haladás? Vagy minden csak sátáni szédítés?

Az emberi élethullám esetleg szándékos ámítás a dolgok kozmikus rendjében?

Ha az emberiség végre meg tudna szabadulni a képzelet fantombirodalmától, meg tudna válni az ámítástól, s tényleg magáévá tehetné a helyes irányvonalakat, a kozmikus ötleteket, melyek örök értékűek! Ha megtudhatnánk valamit a lényegről!

Ha végre megismerhetnénk valamit a dolgok isteni rendjéből! Valamit Abból, amiről a biblia azt mondja, hogy „öröktől fogva mindörökké ugyanaz”.

Ha meg tudnánk magunkat szabadítani a hazugságfilozófiától, a megfizetett költőktől és gondolkodóktól és a megfizetett istenszentségtelenítőktől, ha szét tudnánk tépni az egész látszat és mesekörnyezetet, hogy láthassuk, hogyan ragyog az igazság, a múlhatatlan igazság e világ sötétségében!

Mindezt megtehetjük!

Az igazság örök, tagadhatatlan alapelvei léteznek. Megvannak nekünk! Lehet azokat látni és megismerni. Alakot öltenek a gnosztikus nyugati bölcsesség axiómáiban.

Egy axióma tagadhatatlan alapelv, melyet az idő foga nem kezdhet ki, s amely áthidalja az örökkévalóságot. És ezekkel az alapötletekkel, ezekkel a tagadhatatlan alapelvekkel akarják Önt kapcsolatba hozni az Arany Rózsakereszt Iskolájában.

Ezek nem „sötét éjszakában elúszó hajók”, melyek minket, fulladozókat, az áradatban hagynak. Amit Rózsakereszt Keresztély hozott nekünk, az nem ámítás. A Fama azt mondja erről:

„Holott meghagyjuk, hogy a világ az utóbbi száz évben jelentősen javult, mégis meg vagyunk győződve róla, hogy axiómáink az ítélet napjáig változatlanok maradnak. A világ legkorosabb napjaiban sem fog olyasmit látni, ami érinthetetlenebb, mint ezek. Rotáink ugyanis azon a napon kezdődtek, amikor Isten kimondta a „fiat”-ot (legyen), és akkor fognak elmúlni, amikor kimondja a „pereat”-ot (múljon el).”

Van egy örök, univerzális bölcsesség, melyet mindenki megismerhet, aki az anyagszerűség mélypontján küzd és tévelyeg. Ne gondoljon könyvekre, sem szavakra – gondoljon egy erőre, mely azoknak nyilvánul meg, akik a szenvedésből nekilátnak a cselekvéshez Jézus Krisztus rendje szerint.

Ha Ön ismerné ezeket az alapelveket, akkor pozitív nyereségre tenne szert, s kiszakítaná magát a negatívból. Akkor a dolgokat nem szorongással várná, hanem átlátna, áttörne rajtuk. Akkor pedig szigorúbban szállna szembe a démoni hatalmakkal, amelyek a világot megbéklyózzák.

Nyilatkozatát a Fama így folytatja:

„Így biztonsággal állíthatjuk és hisszük, hogy ha szeretett atyáink és testvéreink a jelenlegi világosságban éltek volna, a pápával, Mohameddel, az írástudókkal, művészekkel és szofistákkal sokkal szigorúbban bántak volna, és segítőkész természetüket inkább tettekkel, mint sóhajokkal és a beteljesülésre való kívánkozással bizonyították volna.”

Megállapítjuk tehát, hogy ennek a fényes, múlhatatlan igazságnak az ismerete életünket teljesen megváltoztatja.

Fontoljunk meg a kezdő tanulóra vonatkozó néhány dolgot. Olyan sok jó lélek van, aki segítőkészségét azzal a sóhajtással kíséri, hogy a pokoli dolgok megszűnjenek, megsemmisüljenek, melyek emberiségünket megbéklyózzák. Ez a sóhaj azzal a várakozással párosul, hogy végül mégis beavatkozik valami erő kívülről, hogy egy mester, vagy idősebb testvér kézen fogja őt, hogy Krisztus megnyilvánul; hogy az Istenben való bizalom, sőt, a keresztény tanok imádása az, ami, mert hát elfogadták, végül meghozza a megújulást. Vannak istentiszteletek, ahol meditálhatnak. De még semmit sem tudnak a tagadhatatlan alapelvek fényes világosságáról. Mert mihelyt az ember tud azokról valamit, szigorúbban lép fel. A sóhajtozó vágyakozás helyébe pozitivitás lép. Felemelik a jóság, igazság és igazságosság zászlaját!

Hallják Krisztusnak hozzájuk intézett szózatát: „legyetek azért tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes”. Véres csíkokat kapnak az isteni ostorcsapástól: „félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti üdvösségteket”; s Ön ezeket a szavakat nem az én-tudat keretében látja, hanem a mi-tudat, a mások érdekében végzett önfeláldozó szeretetszolgálat keretében.

Elköszön a „mit tehetek én saját erőmből” vészterhes gyengeségétől, mert tudja, hogy az isteni erő emberi erőtelenségben lesz kivitelezve.

Ön meg tudja ezt tenni, ha felismeri a kozmikus irányvonalakat. És megteszi, ha felismerte azokat.

Ezért olyan érthetetlen ember az akváriusember, a pozitív szabadkőműves, a többiek szempontjából, akik még az ajtó előtt állnak.

Milyen tulajdonságok jellemzik azt az embert, aki magáévá tett valamit a tagadhatatlan alapelvek fényes világosságából?

„Sokkal szigorúbban lép fel a pápával szemben.” Mit jelent ez? A Fama Fraternitatisban a pápa a negatívnak a jelképe, az úgynevezett kereszténységé, amelyik követ ad kenyér helyett, a bűnterhes egyház jelképe, amelyik ágyút, tengeralattjárót és más gyilkos szerszámot áld meg, a feketeszoknyás papsereg jelképe, amelyik a tömeget a fekete fenevadnak adta el.

Az örök igazságnak az utálatos karikatúrája ellen nagy határozottsággal lép fel a Gnózis tanulója. Hangosan fegyverbe hív ez ellen a veszély ellen. Leleplezi a „keresztény” hazugságokat, s az igazi kereszténységet kimondottan szembe állítja ezzel az álarcos halállal.

Nem fuvolázik édesen megtérésre és megszüntetésre vágyó kívánkozásról, hanem úgy áll ebben a világban, mint valami erő, mint szikla, amelyen a hazugságok véresre sebzik magukat és igazi alakjukban mutatkoznak meg. Isten miatt szigorú, a legmagasabb szeretet miatt, a szörnyen szenvedő emberiség miatt.

A felismerő gnosztikus kőműves „mohammed” ellen is nagy szigorral lép fel. Mit jelent ez a Fama nyelvén? Azt jelenti, hogy a napnyugati misztériumiskola szolgája, a nyugati filozófia szolgája, Jézus Krisztus szolgája szigorúan fellép minden negatív áramlat ellen, a nem nyugati tájékozódású dolgok ellen. Akik tudnak valamit a kereszténységről és a napnyugat emberének feladatáról, nagy veszélynek tartanak és visszautasítanak minden kereszténységellenes filozófiát, minden Krisztus nélküli áramlatot, minden összekevert világnézetet.

Az akváriusember nagyon tiszteletben tart minden tiszta gondolatot, minden gondolat-rendszerben, de minden gondolatot és rendszert arra a területre utasít, ahova tartozik. Valami keleti vallás kétségtelenül szükséges a keleti emberek milliói számára és be fogja tölteni a feladatát; a nyugati emberre más normák érvényesek. Ezeknek a visszautasítása vagy elködösítése viszont a szenvedés növelését és elmélyítését jelenti, fékező tényezőket és nagyobb elfajulást okoz. Ezért kell az embernek igazi, pozitív szeretettel, nagy szigorúsággal és energiával fellépni ez ellen az ellaposodás ellen.

A felismerő rózsakeresztes-tanuló az „írástudók” ellen is fellép, ahogyan a Fama mondja. Ezek azok, akik a lelkeket a negatívval és természetellenessel mérgezik meg. A jelölt itt is a szigor útján jár.

Aztán a művészek jönnek. Ezek a fekete mágusok és paraziták, az úgynevezett beavatottak és kuruzslók. Ön tudja, hogy mi könyörtelenül leszámolunk mindezekkel a művészekkel, ha utunkba kerülnek.

Végül a szofisták következnek, a látszattudomány, mely e világ fejedelemségének adta el magát. Ezek a népámítók.

A pozitív embernek szigorral kell fellépnie e csoportok ellen.

Miért? A gyűlölet ösztönzi? Kicsinyesség, szektás szűkkeblűség? Miért rohamozza hatalommal a negatív falait? Miért vág oda a jóság, igazság és igazságosság nagykalapácsával?

Mert megtanulta felkutatni a világmindenség alapelveit, mert tudja, hogy csak ezen az úton lehet sikert ünnepelni; mert a negatív sóhajtozástól és kívánkozástól elbúcsúzott; mert csakis emberfejek, emberszívek és emberkezek cselekedete által lehet Isten erejét – ha erőtelenségben is – véghezvinni; és mert önfeláldozó szeretetszolgálat által tettreszületett.

Segítőkész lesz! Nem úgy, mint aki borravalót ad, miután elvett valamit, hanem igazán segítőkész, pozitívan segítőkész Isten világgal kapcsolatos tervének a kivitelezésénél, amit embereknek kell kivitelezni. Ezért vagyunk itt.

Keller professzor azt mondta egyszer: „Mit tehetek én a saját erőmből?”

Mi azt mondjuk: „Meghívjuk, hogy megismerje a gnosztikus nyugati filozófia tagadhatatlan alapelveit, mert meg vagyunk győződve róla, hogy ennek fényes világosságában ünnepelheti majd élete megfordulását, és szigorral és hajthatatlansággal, mely ismeretből és szeretetből ébredt, együtt fog harcolni az emberiség szolgáinak egyre növekvő seregében.”