A Gnózis periodikus diadalmenete a dialektika világában

 

Aki folyóiratunkat rendszeresen olvassa, és aki a Szellemi Iskola irodalmát ismeri, az bizonyára megállapította, hogy világunkban a Gnózis megnyilatkozásainak és tevékenységének időszakosságáról van szó. Ennek a jelenségnek mély értelme van, s jó lesz itt egyszer közelebbről megvizsgálni ezt.

E vizsgálatnál rövidesen felfedezzük, hogy a Gnózis a világot és az emberiséget valójában sohasem ereszti el, hanem csak megnyilatkozásainak és hatásainak a jelenségei változnak; ezek hozzáigazodnak a történelem menetéhez, a korszakokban az emberiség aktuális helyzetéhez és viselkedéséhez. Az olvasó tökéletesen belátja ennek a szükségességét, ha tudja, hogy az emberiség lelkiállapota, s emiatt a tudati állapota és a reagálási képessége az évek folyamán többszörösen változik.

E furcsa változások oka mágneses áramlatok időszakos keringésében rejlik, aminek következtében bolygónk időnként más dialektikus mágneses térbe kerül. Az ásványok, növények, állatok és emberek egész természete reagál erre a szükségszerű mágneses lélegzés miatt, amiből minden teremtmény él és létezik.

Az olvasónak nem újdonság, hogy a dialektikus világmindenség egymásra utalt és együttműködő nagy és kis csillagrendszerekből áll. Ezt a gigantikusan nagy szervezetet mágneses áramok irányítják. Ezek kis és nagy befolyások formájában dirigálják az emberiséget, az ember minden lépését és tevékenységét. Világos lesz tehát, hogy ha a Gnózis szolgái, ebben az embertengerben halászván, gyakorlati eredményeket akarnak elérni, elveszett lelkeket akarnak megtalálni és feltámadáshoz vezetni, akkor a mágneses áramlatok változásait figyelembe kell venniük.

Az ebben a tekintetben tájékozottak tudják, hogy ha egy embernek bizonyos időpontban egy mágneses térben kell lélegeznie, akkor ez a tér az ő egész személyiségét alaposan megváltoztatja. Ez a változás elsősorban a lélekközpontban, s ezáltal az Ego három nézetében, a kívánásban, az akarásban és a gondolkodásban megy végbe. Ez a három határozza meg az ember cselekvését.

Képzeljük el, hogy bolygónk más mágneses befolyás körzetébe kerül; akkor erre minden fajnak, minden népnek és minden egyednek reagálnia kell. Először zavaros időszak keletkezik, szinte kitör a káosz. Nemsokára azonban a száguldó események és reagálások áradatában bizonyos rendszert lehetne észrevenni. Mintha az emberállatot más legelőre terelnék. Kezdetben egyrészt tiltakozás, ellenállás és veszekedés, másrészt úttörő-szellem, előretörés jellemzi a helyzetet. Ezt a játékot aztán a kultúra és az élet minden területén megfigyelhetjük. Irodalmi és filozófiai hajlamú emberek ekkor vastag könyveket írnak valami régi életmódról, mellyel fel kell számolni, és valami új irányulásról, amelyet csalogatóan tárnak az emberiség elé, s amelynek elfogadására rá akarják beszélni.

Itt azonban nincsen már semmiféle ajánlat, vagy kóstolni való, nincsen meggondolni való, mert egy új mágneses helyzet már kialakult, s ez minden ember létállapotát meg fogja változtatni.

Az is érthető, hogy a borjak az új legelőn kezdetben kitombolják magukat, ugrálnak és szaladgálnak, életkedvük lángja magasra lobban, s nem tudván betelni, azt hajtogatják: „Ilyen finom zöldséget az emberiség még soha sem kóstolt.” „Mi, fiatalok, nem vagyunk olyan buták, mint ti, idősebbek, akik megelégedtetek a régi legelő takarmányáva1.”

Az is érthető, hogy a csorda idősebbjei kissé kesernyésen mosolyogják meg a fiatalok féktelenségét, az új legelőre fejcsóválva, feszesen, reumatikusan lépnek be, s tétován kezdik harapdálni a zsenge zöldet, mely időközben, a sok magasra emelt farok után már nem egészen új és szép.

Ha az olvasó szorgalmasan keresgél a történelemben, meg fogja találni az ismételt nyüzsgés, lárma és kiabálás, a legelőváltás nyomait. Mindig újnak tűnik ez, de semmiképpen sem az! „Ami eltűnik, az visszajön majd, ami jön, az volt már azelőtt is.” Ön ismeri a prédikátor beszédét.

Ebből leolvashatjuk és világosan felismerhetjük a gnosztikusan szolgálók világot átölelő fellépését. Kijelentettük, hogy a mágneses terek időszakos váltakozása folytán a lélekváltozások és tudatváltozások nem maradhatnak el. A mágneses sugarak mérhetetlenül nagy hatása miatt például a mentalitásunk csaknem naponta más és más. Ezért változik esetleg naponta a Gnózisra való fogékonyságunk is, míg végül a lélek teljesen el nem merülhetett a Gnózisban. Ezzel kapcsolatban meg kell mondani, hogy a lélek, és az ebből magyarázható ego felvevőképessége a fenti okokból mindenféle ingadozásoknak van alávetve. Így az is megtörténhet, hogy a Gnózis egy emberéletből eltűnik, s ez az ember ennek az üdvözítő erőnek még az emlékét is elveszíti.

Mi történt ilyenkor? A Gnózis és kegyelemáramlata ugyanaz maradt, csak az embert változtatta meg a fent megbeszélt mágneses túlerő és annak eredményei. Amit ugyanis mi Gnózisnak nevezünk, az szinten mágneses fajtájú sugárbőség, de egy másik világmindenségből, amelyet a szent beszéd Isten birodalmának nevez, mely nem ebből a természetből, nem ebből a világból való! Világosan két mágneses rendszert különböztethetünk meg tehát. Az egyik a Gnózisé, a másik a dialektikus természeté. Mindkettőnek megvannak a saját keringési folyamatai. E kétféle folyamatoknak vannak olyan pillanatai, amikor az egyik rendszer lényei megnyilatkozhatnak a másik rendszer lényei számára, olyan pillanatok tehát, amikor a kutató ember közeledhet a Gnózishoz, megragadhatja azt és behatolhat a lényébe a transzfigurálás segítségével. Ha a kutató, kereső ember ezeket a pillanatokat, időpontokat nem használja ki, akkor veszendőbe mennek, mert a mágneses terek újra eltávolodnak egymástól.

Ha e bevezető után visszapillantunk a világtörténelemben, akkor a XII. és XIII. században látjuk meg a végét annak a csaknem időszámításunk kezdetétől tartó nagy gnosztikus feléledésnek, mely gazdagon gyümölcsözött, ezreket aratott.

Ezekben az időkben a Gnózis klasszikus ellensége számtalan vérfürdőt rendezett ugyan, oly retteneteseket, hogy alig tudunk magunknak csak valami fogalmat is alkotni róluk, de vegyék figyelembe, hogy a gnosztikus tűz elolthatatlanul ég. Ha az új fény tüzes fáklyáját egy helyen eltapossák, akkor ugyanabban a pillanatban másutt lobban lángra, hogy néhány év múlva újra a régi helyén lángoljon. Ezért nem is vagyunk azon a véleményen, hogy Ince pápa és hordái által a Katárok területén rendezett vérfürdők voltak az okai, hogy a Gnózisnak ezen a világon abba kellett hagynia a munkát.

A gnosztikus munka egészen más okból ment át a nyugalom, a szünetelés állapotába. Azért volt ez, mert a dialektikus természet eonjai arra készültek, hogy az emberiséget egy újabb mélypontra vezessék, a kiélezett egyéniség csúcsára, a fajtest még nagyobb besűrűsödéséhez, a materializmus, az anyagiság eltúlzásához vigyék.

Esetleg tudják, hogy ez a lefelé vezető menet a mai napig is milyen kihatással volt az anyagszférában és a tükörszférában (túlvilágon) is. A gnosztikus tér azért szüntette be a munkát, mert nem süllyedhetett mélyebbre, mint ahová már eddig is ereszkedett. Kedvezőbb időkre kellett várnia, amelyeknek kétségtelenül el kellett jönniük. A középkor végén kezdődő mélypontot most elértük, s felmerül a kérdés, hogy „most mi lesz?”

A rózsakereszt Iskolája már többször beszélt erről. Megmondta, hogy az emberiségben elválasztódás fog kifejlődni. Két csoport alakul ki: egyrészt a nagy tömeg, melyet egy új dialektikus mágneses impulzus ejt fogságba. Ez a rész továbbmegy egy újabb mélypont felé a természettudományok és más tudományok vezetése alatt. Ez a mélypont a véget fogja jelenteni, ahogyan Atlantisz példája mutatja.

Másrészt egy olyan csoport alakul ki, mely újra a Gnózishoz fordul. Ebben sikere lesz, ha a rendelkezésre álló időt kihasználja, és az „Itt az idő” felhívásra kellően reagál. Nem kell magyaráznunk, hogy a modern Szellemi Iskola figyelme ezeknek a képeseknek, a lehetőséggel rendelkezőknek a csoportjára irányul, mert a jelöltek, az Iskola jövendő tanulói ebben a csoportban találhatók.

Felmerülhet a kérdés: honnan ered ez a csoport? Hogyan alakult ki, milyen a jövője? Ha sikerül ezekre a kérdésekre felelnünk, akkor először is kiderül, hogy ehhez a csoporthoz tartozunk-e, másodszor pedig, hogy ebben a csoportban hol állunk. Ez a tudás nagyon fontos, mert megmutatja, hogy mit kell tennünk a késedelem megszüntetése érdekében, vagy hogyan lehet egy esetleges elmaradásnak elejét venni.

Amikor a Katárok tragédiája valóra vált, az volt az egyik első következmény, hogy bizonyos számú testvér, férfi és nő, egész Európára szétoszlott. Egyetlen olyan ország, egyetlen táj sem volt, ahol bizonyos pillanatban ne lehetett volna találkozni velük. Régi stílusú gnosztikus, ismert hatású munkájukkal felhagytak, s teljesen új módszerhez kezdtek.

Először elkezdték az úgynevezett egyéni továbbadás módszerét kifejleszteni. Minden testvér azt csinálta, hogy csak alapos keresés, próba és meggondolás után választott ki egy-egy tanulót. Ha a tanuló alkalmasnak mutatkozott és teljesen be lehetett avatni, akkor idővel újabb tanuló keresésével bízták meg. Érthető, hogy így nagyon erős testvér-láncot lehetett kovácsolni, mely egész Európát befolyásolta és átfonta, emellett pedig titkosan dolgozhatott világi és polgári tevékenységek leple alatt.

Ez a testvérség, ez a Szerzet lett a modern gnoszticizmus alapja. Később sokat beszéltek és képzelődtek erről a gnoszticizmusról, de aki nem tartozott ehhez a lánchoz, az nem tudott róla jóformán semmit sem. Aki meg tudott, az hallgatott. Erről az első körről csak egyetlen hiteles, kívülről is hozzáférhető hírünk van: a Fama Fraternitatis.

Ezután el lehetett kezdeni a második lépést. A reneszánsz kora megvalósult. A reformáció utat vágott magának. Európa új mezőn kezdett „legelni”. Ebben a helyzetben nem volt különös, hogy Európában mindenütt úgynevezett titkos táraságok ütötték fel a fejüket. Ezeket a titkos társaságokat ne a fajtájuk, a tanulóik vagy a viselkedésük alapján tanulmányozzuk, hanem a hátterük nyomán.

Ezek mögött a fent említett Szerzetlánc állt, mely bizonyos pillanatban minden országban társaságokat alapított, hogy ezeknek a munkássága segítségével keresse és vizsgálja meg az emberi felfogást, a kereső ember lehetőségeit, s a fajt próbára tegye a teljesen új körülmények között.

Voltak és jöttek mindenféle társaságok, amelyek mindenkinek nyújtottak valamit. Joggal mondható, hogy Európa egész népességét nagy, pszichológiai vizsgálatnak vetették alá. Mihelyt pedig ez a vizsgálat befejeződött és az új reagálási képesség megállapíttatott, a Szerzetlánc azonnal eleresztette ezeket a titkos társaságokat. Ezek részben feloszlottak, részben a beteges vegetálás állapotába süllyedtek, részben pedig a Gnózis ellenségei kerítették a markukba a szabaddá vált külső jelenséget, hogy az ő céljaikra használják fel azt.

A pszichológiai vizsgálat az Atyai Szerzetet három különböző, nagy impulzus, nagy kezdeményezés kibocsátására késztette, hogy ezek jelen legyenek, ha a történelmi-anyagi fejlődés egy további mélyponthoz érne. A három impulzusnak ugyanaz volt a célja: az emberiséget gyorsabban, de teljesen másképpen vezesse el a mélyponthoz, amelyből aztán a modern Szellemi Iskola egyértelműen újjászületett Gnózisként keletkezhetne.

Ez a három impulzus öltött alakot a szabadkőművesek, a teozófusok, valamint az antropozófusok mozgalmában, s ezeknek néhány alfajában és mellékáramlatában. Ezeket az impulzusokat a keleti bölcsességtől kölcsönzött alapokra helyezték, melyeknek eredetét világosan mutatta egy címke: például Biblia, vagy buddhizmus, vagy hinduizmus, parszizmus, stb. A „látni” tudók számára azonban mindezek mögött nagyon rejtetten, de világosan átragyogtak az Egyetemes Gnózis sugarai. Ez az egyetemes irányulás a három impulzust kézen fogva eresztette rá azokra az eszményekre, amelyek az emberiséget már régen megszállották: a humanizmusra és a kultúrára, a művelődési törekvésre általában.

Így két irányzatot kapcsoltak össze; az egyetemest elvegyítették a dialektikussal. Nem nehéz megérteni, hogy ennek milyen következményekkel kell járnia. Az eredmény visszavonhatatlanul az lesz, hogy az ember, dialektikus nézetét illetően, a három áramlat valamelyikében teljesen meg fog rekedni, cserepeken és romokon fog majd ülni, úgy hogy csak egyetlen mag fog megmaradni: az egyetemes rész, az univerzális nézet.

Ha erre a pontra jutott, ezután a kínos, de értékes tapasztalat után, besűrűsödött fajteste ellenére újra bőséges vetés keletkezik Európa termőföldjén a gnosztikus birodalom számára.

A három impulzus és hatása tehát a fenti magyarázat szerint a modern Szellemi Iskolára mutat, ehhez vezet, mely a dialektikus nézetet teljesen mellőzi és megtagadja, és így az egyetemes Gnózist újra szabaddá teszi az idő világában. Így lesz az idő felgyorsítva, hogy a gyümölcsöt újra éretté tegyék!

Nincsenek messze az idők (ez a beszéd ezerkilencszázhatvannyolc előtt hangzott el), amikor a fent említett három mozgalom teljesen megváltoztatja a jellegét, s a lelket adó Szerzetlánc egészen elbocsátja őket. Akkor pedig meg kell várnunk, hogy mi történik a továbbiakban.

Nagyon reméljük, hogy ezzel a magyarázattal sok mindenre fényt vetettünk, ami máig esetleg ismeretlen volt. Az új gnosztikus birodalom megalapult Európában, és ennek Szerzete felhívja Önt az elkészített „mágneses térben” való részvételre, mely Önt megvédi bizonyos, fenyegető veszélyektől.

 

Jan van Rijckenborgh

Hagyomány és szabadság (II)

 

Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájában Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri munkásságának nagy jelentőséget tulajdonítunk. Ők ketten alakították a Szellemi Iskolát, intenzíven együttműködve. Gyakran idézik őket. Irodalmuk így eszköz és hajtóerő a saját éltünkben, abban az életben, melynek eredménye az ok és okozat láncolata.

Ezt az irodalmat, ezt az összművet egységesnek tekinthetjük, és szakadatlanul hat mindazokban, akik összekapcsolódnak vele. Ebben a cikkben Jan van Rijckenborgh egyik könyvére, a „Rózsakereszt Szerzetének kiáltványára”, a Fama Fraternitatisra kívánunk szorítkozni.

Mi volt Jan van Rijckenborgh gondolatvilága? Mi az életfilozófiája? Milyen formába öntött értékek ezek? Találunk-e a munkájában filozófiai rendszert, valamely határozott tant? Lehet-e vázolni néhány szóval, miféle világnézet és milyen értékskála lép elénk ebből a műből? Mondhatjuk-e, hogy ez és ez a hagyomány, amelyen belül Jan van Rijckenborgh működött?

Számos kérdés és tisztázásra törekvő igyekezet merül fel, hogy megvilágítsa, mi az Iskola tanítása, mi az Iskola sajátossága, mi a tana lényege. Ha ezekre a kérdésekre értelmes választ akarunk adni, akkor Jan van Rijckenborgh munkájához kell folyamodnunk, és ebből kiindulva eljutnunk az élményvilághoz és céltudatos élethez, amelyből a munka keletkezett.

Jan van Rijckenborgh élményvilága és célja az emberszolgálat volt. Ez jut kifejezésre könyveinek minden oldalán. Élethivatásában az alakító, hatást gyakorló tényező, amelyben a „másként nem tehet” öltött alakot, a Rózsakereszt hagyományához fűződik. Összműve átélhető és követhető. Életfilozófiájához közelebb kerülünk, ha nem veszítjük szem elől minden oldalának olvasásakor életének, munkájának rendeltetését, az emberszolgálatot. Ezt a hivatást megalkuvás és engedmények nélkül élték. Az irodalom az emberekkel való kölcsönhatás által keletkezett. Ez azt jelenti, hogy nem valami csendes dolgozószobában írták. A szerzőnek mindig a hatás volt a szeme előtt, amit az olvasónál vagy hallgatónál kelteni akart.

Ennek a munkának semmi más célja nem volt; csakis az emberszolgálat érdekében jött létre. Ezért is kapcsolódott ahhoz a hagyományhoz, amely ezt a szolgálatot a legjobban tette lehetővé: a Rózsakereszt hagyományához.

Ezt az irodalmat, ezt a tanítást nem lehet úgy megközelíteni, mint valami zárt rendszert, éppen azért, mert az ember szolgálatában keletkezett. Ezért nem is lehet lezárt tanról, s még kevésbé lezárt tanítási rendszerről beszélni.

Többnyire azt mondják, hogy egy tanítási rendszer lezárt, ha nem tartalmaz a rendszert megbolygató elemeket. Akik nem ismerik az unszoló, sürgető erőt, amelyből ez a tanítás keletkezett, azok valószínűleg olyan tant látnak benne, amely megzavarja őket, és ellentmondásokat mutat. Ez a tan azonban emberekkel folytatott munka eredménye, s ezek az emberek a különböző idők és körülmények között másak voltak. Emiatt más és más nézetek és értékskálák kerültek előtérbe.

Az ezt az irodalmat eltöltő világosság és tisztaság őszintén az embert akarja szolgálni, s célja csakis a szabadság és a szeretet. A hagyomány nem más, mint értékek rangsorolása egy időbeli céllal. Az értékek, amelyek a Rózsakereszt irodalmában, tanításában rangsorolást nyertek, azáltal nyerték el, hogy egy élő ember kimondta azokat. A tanítás tisztasága az a tisztaság, amellyel ezeket a szavakat képezték, és az értékek skálája, amelyet azért adnak át, hogy a hallgatók értékskáláját megváltoztassák a kitűzött céllal kapcsolatban, nem más, mint szabadság és szeretet. Mindezek mögött az emberszolgálat a hajtóerő. A tisztaság ekkor azt jelenti, hogy alkalmazni a leghatékonyabb eszközt bármilyen saját és bármilyen csoportérdek nélkül.

Egy tan tisztátalanná válik, ha a benne foglalt értékskála azon csoport érdekeinek lesz alávetve, amelyhez a tanítás szól, vagy amelyből a tanítás kiindul.

A belülről élt rendeltetésnek, az emberszolgálatnak a lehető legjobb megvalósítása érdekében a Rózsakereszt hagyományához kapcsolódtak. Miért? Jan van Rijckenborgh az ember szolgálatában magyarázatot írt a Fama Fraternitatis R.C.-hez, a Rózsakereszt Szerzetének Kiáltványához.

Előbb azonban még valami: miért az ember szolgálata? Azt kell megállapítanunk, hogy emberek szenvednek, emberek betegek, emberek megkötöttségben élnek. Azt vesszük észre, hogy emberek a szenvedéseiktől meg akarnak szabadulni, hogy emberek gyógyulni akarnak, hogy emberek szabadok akarnak lenni. Emberszolgálat annyit jelent, mint emberekkel kapcsolatba kerülni annak tudatában, hogy szenvedéseiktől megszabadíthatók, hogy meggyógyulhatnak és szabadok lehetnek.

A Rózsakereszt testvéreinek emberszolgálata a keresztény hagyományon belül mozog: hirdetni az evangéliumot és gyógyítani a betegeket. Ez az emberszolgálat valamennyi hagyomány sajátossága. Ezt a földi területet, ahol különböző hagyományokkal rendelkező emberek élnek, betegség, szenvedés és rabság jellemzi. A betegség és a szenvedés a közös tényezője minden hagyománynak, amelyben emberek élnek. Mivel a szenvedés egyetemes, ezért egyetemes gyógyszerről is beszélnek. Valamely egyetemes tan, egyetemes evangélium nem más, mint az örömhír, hogy ez a szenvedés véget érhet. Ebben a valóságban állnak a Rózsakereszt Testvérei. Ebben teszik a hatszoros fogadalmat, Jan van Rijckenborgh a Fama Fraternitatis, a Rózsakereszt Szerzetének Kiáltványa című könyvében írja le ezt a hatszoros megállapodást. Ez a könyv példaképe egy tan tisztaságának. Egyetlen olvasó sem térhet ki a belső hangulat elől, mely e könyv írójából árad: a mélységes emberszeretet az, mely őt a teljes értékskála leírásánál és érthetővé tételénél lelkesítette. Aki e könyv olvasásánál nem rendül meg, és nem akarja emberszeretettől hajtva ezt tényleg az ember szolgálatában alkalmazni, talán jobban tenné, ha félrerakná. Ez a könyv nem filozofálásra, hanem tettre szólít, olyan tettre, mely maga mögött hagy minden filozófiát és minden tant. És ez ennek a tannak a tisztasága: az embert arra szólítani fel, hogy önmagát gyógyítsa meg, hogy azután emberszolgálatban segíthessen másoknak az ő gyógyulásuk folyamatában.

A fogadalom első két pontja így hangzik:

  1. Közülük senki sem űz más foglalkozást, mint a betegek gyógyítását.
  2. Közülük senkit sem kötelez a Szerzet bizonyos, határozott ruha viselésére.

Emberekként írunk és beszélünk hagyományról és szabadságról. Az emberek közös vonása a szenvedés. Minden emberi szenvedés oka a tudatban rejlik. Minden betegség kizárólag a tudatban létrejövő görcsös összehúzódásokra, megkristályosodásokra vezethető vissza.

A hagyomány az életnek egy megmerevedett mozdulata. Az embereket a hatalmába kerítheti egy megmerevedett élet is. A megdermedt értékeket beleállíthatják az életükbe, hogy az élet mozgalmasságában legyen egy szilárd pontjuk. A hagyománynak kell rendet teremteni az olyan emberek életkáoszában, akiknek a tűnő élet ritmusa túlságosan gyors. A szándék, az élet-káosz megszűntével megtartani a hagyományt, mint egyedüli életformát vagy életindokolást, beteggé teszi az embert, megmerevíti a tudatát, és nagyon sok szenvedés okozója. Az így beszorult ember megszüntetheti, elűzheti a szenvedést, a betegséget, ha elhagyja a szorongató hagyományt és visszaindul az eredeti forráshoz. A rózsakeresztesek azt éneklik:

„A szellemnek nincs kezdete, sem vége,

a mindenség forrása, örök.

Nem veszett el itt, az időben,

útja nincs korlátok között.

Kezdet, vég, idő, térhatárok

alkotnak minden rögeszmét,

így okozván a földi ember

életútját, szenvedését.”

Egy egészséges ember, egy szabad ember olyan valaki, aki „van”, akinek a tudata szellem, mely a nem-született-ben létezik, mely volt már, mielőtt bármilyen „forma” lett. Egészséges, szabad ember az, aki tudja, hogy attól a pillanattól, amikor ő mint eredet, mint kezdet létezik, ettől függővé válik; és hogy amikor a kezdetet, az eredetet megszünteti, minden függőség megszűnik:

„Ha ez van, akkor az létrejön,

ha ez kialakul, akkor az alakul ki.

Ha ez nincs, úgy az nem jön létre,

ha ez megszűnik, úgy az megszűnik.”*

Az egészséges, szabad ember minden formát fel tud venni, és minden formát újra el is tud engedni. Minden hagyománytól függővé teheti magát; minden hagyományt el tud megint bocsátani. Hogy meggyógyíthasson egy beteget, ahhoz a beteggel kapcsolatba kell kerülnie; ismernie kell őt; látnia kell a hagyomány szorongató tényezőit, ismernie kell az eszközöket, hogy meg tudja mutatni a tudatban a csomókat, a görcsöket. Mindaddig, míg emberszolgálatban nem fordul egy másik beteghez, aki valami más hagyomány foglya.

Ha aztán fennmarad valami írásos beszámoló erről az emberszolgálatról, felül lehet vizsgálni a becsületességét, vagyis hogy a beteg gyógyítása ingyen, egyéni érdek nélkül történt-e. A gyógyítási folyamatok leírása és az indíték nem lehet mindig ugyanaz, mert nem minden embernek ugyanaz a betegsége. Az alapvető oka azonban minden betegségnek ugyanaz: a tudat megkristályosodása. Valamely tan vagy gyógyszer akkor egyetemes, azaz általános érvényű, ha az embert annak a belátásához juttatja hozzá, hogy a megkristályosodás minden formáját el kell engednie, és tudatával az örök nem-született-be kell beleolvadnia.

Ez a munka nagyon idegen a világtól, mert ez a világ fenn akarja tartani magát és ezen a világon sok ember él, aki megkristályosodását, megkövesedését, ennek minden válfajával és nehézségével nem akarja elereszteni.

Az emberek épületekben, gondolatszerkezetekben élnek. Mivel létmagvuk, lényük szellemmagva (megfoghatatlan elvük) nem képes a szerkezetekkel tökéletesen egyesülni, hasadás áll fenn. És a hasadás az oka minden szenvedésnek és betegségnek. Az emberek nagyon sok házat építettek: sok hagyomány van, amelyekben az emberek tudata lerögződött.

A rózsakeresztes viseli az ország szenvedését, amelyben dolgozik. A nemszületett, a magát le nem kötő tudat minden formát fel tud venni. Az ember szolgálatában (és hogy ez az emberszolgálat túlságosan sok ellenállás nélkül kivitelezhető legyen egy olyan világban, ahol sok embercsoport hajlamos a megkristályosodásra), igen hatásos megállapodás „felvenni az ország öltözetét, amelyben dolgozunk”. Jan van Rijckenborgh munkássága itt tiszta példakép. Művében látható annak az országnak az öltözete, amelyben dolgozott. Jan van Rijckenborgh munkájának tisztasága a Szellem, mely minden öltözeten, minden felfogáson keresztül lélegzik: „A Szellem örök, születetlen, a mindenség forrása…”

„A Rózsakereszt egyetlen szerzetesének se kelljen meghatározott ruházatot viselnie. Nem lép be testületekbe vagy egyesületekbe. Felül- vagy kívüláll minden csoportosuláson és érdekközösségen, hogy ezáltal annál jobban végezhesse a munkáját. Ezt azonban jól kell értenünk. Minthogy a világegyetem csupa rendszer és rend, magától értetődik, hogy szervezeti munkát hoznak létre, igazán, módszeresen építkeznek, ahol ez valamelyest is szükséges és hasznos. Az ilyen épület szerkezete azonban eleve lehetetlenné tesz minden megkristályosításra irányuló kísérletet. Így érthető lesz, hogy e törvényszabály által a Rózsakereszt Rendje, sokrétű munkájában, megtámadhatatlanná válik. Az olyan csoport ellen, amely anyagi tekintetben egységként nyilvánul meg, amelynek határozott anyagi nézete van, lehet küzdeni, de a nézetek és módszerek felismerhetetlen sokasága éppoly sérthetetlen, mint maga a világosság. Milliószoros sugárzással árad a világosság a világra és emberiségre, és áthatja a legsötétebb helyeket is; ahol pedig ez a világosság megjelenik, ott a sötétségnek meg kell hátrálnia.” (Fama Fratemitatis, A Rózsakereszt Szerzetének Kiáltványa. 14. fejezet)

A szellemnek, a sohasem születettnek, mert mindig létezőnek a jelenléte, a formanélkülinek a jelenléte határozza meg a tan tisztaságát. Ezért nem lehet a rózsakereszt művéhez kívülről, felületesen közeledni. Aki mégis ezt teszi, az talán zűrzavart lát és egymásnak ellentmondó tantételeket, változó értékskálákat, stb.

A világban számtalan forma jelenik meg; idővel azonban eltűnnek mind. A jelenlegi ember milliószorosan ismételt gondolatok és tettek terméke. Nincs készen; még mindig alakulóban van. Jellemét a saját választása határozza meg előre. Az előre elhatározása által lesz az ember azzá, amit gondol vagy cselekszik.

A Rózsakereszt Iskolájának célja emberszolgálat. Az Iskolát emberek tartják, támasztják és alakítják. Emberszolgálatban lehet hagyományt alapítani. Nagy a kísértés az ember számára, hogy valami szervezett intézmény, vagy hagyomány szépsége mellett megmaradjon, megálljon. Jan van Rijckenborgh azonban azt mondta, hogy szervezeti munkára ott van szükség, ahol az hasznos, de a belső szerkezetnek mindig olyannak kell lennie, hogy minden kristályosodásra irányuló törekvést eleve lehetetlenné tegyen.

Ez a belső beállítottság, ez a belső erő és indíték teszi lehetővé a munkát, mert így a gyógyító mű munkatársát magát nem keríti hatalmába a ruházat, amelyet mások gyógyítása céljából visel. Ezért hangzik a harmadik megállapodás, amelyet a rózsakereszt szerzetesei egymással kötnek, a következőképpen:

  1. Minden évben, C napján, minden testvér megjelenik Sanctus Spiritusnál, a Szentléleknél, vagy jelenti távolmaradása okát.

A szerzetesnek, a testvérnek (férfinek vagy nőnek) mindenféle emberszolgálat után vissza kell térnie a szellemhez, a nemszületetthez, a forma nélkülihez. Minden egyebet el kell eresztenie. Valamennyi, egyszer alkalmazott módszert el kell eresztenie, mert az élet és a szenvedés annyira sokféle, hogy újra meg újra más nehézségek előtt áll, és képesnek kell lennie arra, hogy a legnagyobb zűrzavart teljesen új módon, a látatlanból közelítse meg.

A nemszületettnek az ereje abban áll, hogy képes minden születést megengedni és minden születést újra visszavonni. Az életét emberszolgálatban élő rózsakeresztes testvérnek nincsenek saját hagyományai, de minden hagyományt előidézhet, keletkeztethet. Bizonyos ideig képes egy hagyománnyal dolgozni. Ha azonban munkáját befejezte, ha ideje letelt, vissza kell térnie a szellemhez, a megformálatlan, mindent átható élethez. Számára ez a kezdet és a vég, mindaddig, amíg emberszolgálatban él.

A nemszületettben szabadság van: a születés szabadsága és a nemszületés szabadsága is. A szellemben minden hagyomány megvan, mert ott nincs hagyomány.

Ha ez van, úgy az létrejön,

ha ez kialakul, úgy az alakul ki.

Ha ez nincs, úgy az nem jön létre,

ha ez megszűnik, úgy az megszűnik. *

„Látván pedig Jézus a nagy sokaságot maga körül, parancsolá, hogy menjenek a túlsó partra. És hozzámenvén egy írástudó, monda néki: Mester, követlek téged, akárhová mégy. És monda néki Jézus: A rókáknak van barlangjuk, és az égi madaraknak fészkük; de az ember fiának nincs hová fejét lehajtani.” /Máté 8:18-21/

* Maddjihma Nikaja 11 32. „Afhankelijke oor-sprong”. Pijadassi Mahathera Buddhayana publicaties, 12.

Mágikus megbízatásunk

 

Az emberiség egyre jobban tudatába jut minden élet egységének. Ezt a tudomány is egyre határozottabban felfedezi, sok területen megállapítja és leszögezi. Akik összeköttetésben vannak az Arany Rózsakereszt Iskolájával, azok ezt már tudták, mert tudatában vannak, hogy Isten a teremtménye által nyilvánul meg, s hogy minden elválasztottság csak téveszme, mely a dialektikus tudatban lakozik.

Isten terve azonban szüntelenül megvalósul minden életterületen. Ha ez a megnyilvánulás az istenterv szerint, ezzel összhangban valósul meg, akkor minden területen pompás fejlődés megy végbe. Akkor van ugyan állandó forgalom és változás, de nincsen halál, ahogyan azt most ismerjük a mi életterületünkön. Az isteni életterületen csak erőről erőre és nagyszerűségről nagyszerűségre való felfelémenet van minden területen.

Az isteni megbízás egykor minden atomba bele lett sugározva, s most benne van, mint valami növény vagy fa magva. Ami az isteni megbízatáshoz tartja magát, s ebben, ezzel együtt rezeg, az felvétetik a csodás fejlődési folyamatba, amelyet az „élő lélegzet”, a mindenséget vezető és éltető hétszeres sugárerő tesz lehetővé.

Ami viszont nem, vagy még nem rezeg együtt az istentervvel, azt újra meg újra össze kell törni azzal, amit mi „halálnak” nevezünk. Ez a halál azonban semmi más, mint minden elemnek a feloszlatása és eredeti állapotba való visszatérése, hogy egy újabb életmegnyilvánulásban lehessen csoportosítani őket. Csak a csoportosított atomok összegének a tudata az, ami a dialektikus élettérben eltűnik. Ennek a tudatnak kell minden újabb megtestesülés, minden újabb inkarnáció folyamán, az atomok minden újabb összefűzése folyamán növekednie, addig, amíg az ember meg nem tanult az istentervvel szembeni tökéletes engedelmességben együttmozogni, vagyis az állandóan hangzó élő igének megfelelően együtt rezegni.

Az az ember azonban, aki minden élet egységének tudatába jut, nem állhat meg ennél a gondolatnál. Rózsakereszt Keresztély alkímiai menyegzőjének „első napja” leírja, hogyan húzták ki Rózsakereszt Keresztélyt a börtöntoronyból, s hogy ezután őt magát is azonnal megbízták a többieknek a toronyból való kihúzásával. Ugyanígy minden tudatosan élő embernek az a feladata, hogy teljes mértékben bevesse magát az emberiségnek és a világnak az „ellenmozgalom” átkától való megszabadítása érdekében. Krisztus leszállt a mi megdermedt és kikristályosodott életterületünkbe. Összekapcsolta magát ennek a Földnek az emberével, hogy leszállhasson a legmélyebb pokol-birodalmakba, ezeket feltörhesse, s erejével és világosságával átsugározhassa. A Krisztus szellem, a bolygói szellem, mint földünk magereje, szüntelenül feláldozza magát, hogy minden természetbirodalmat tápláljon és fenntartson, s így végül minden anyagot felemeljen a rendeltetéséhez.

Mi, a rózsakereszt tanulói a mikrokozmoszunk közepén szintén birtokoljuk ezt a magerőt, ezt a Krisztuserőt, mely feláldozza magát értünk, élettel ajándékoz meg, és megkísérel a rendeltetésünkhöz elvezetni minket. Ha kimondhatatlanul hosszú idő után, számtalan anyagi megtestesülés után végre megtanultunk odahallgatni és engedelmeskedni, akkor válaszolni, reagálni tudunk majd a mikrokozmoszunkba besugárzott megbízásra, és megtanulunk újra együtt rezegni az isteni megnyilvánulási térségben.

Ahogyan Krisztus áldozza magát szüntelenül a világért és emberiségért, úgy kell nekünk is megtanulnunk teljesen feláldozni magunkat, hogy ebben a megváltó munkában együttműködhessünk. Az Arany Rózsakereszt Iskolájának alapítói is a világosságterületekről szálltak alá, és újra hagyták, hogy a haláltermészet foglyul ejtse őket. Alulról kellett felépíteniük a piramist, mely hétszeresen magasodik ki a földtérségben. Ezt csak azért sikerült megtenniük, mert teljesen a Krisztus és hierarchiája vezetésére bízták magukat, annak tudatában, hogy „nélküle semmit sem tehetnek”.

Ez a gondolat az egész építmény alapja. De tudatában kellett lenniük, jól tudniuk kellet, hogyan kell építeniük. Gondolkodási képességüknek Krisztusra hangolódván, aki gyengeségükben segíteni fog nekik, tudatosan az egyetlen célra kellett irányulnia. Meg kellett valósítaniuk az Egyetemes Gnózis öt nézetét, a belátást, az üdvrevágyást, önmaguk átadását, az új életvitelt és a csoportegységet.

Ami megnyilvánul, ami megjelenik, az gondolatokból lett. Az élő ige, Isten ötlete alkotta a mindenséget. A gondolat után, a mentális képesség után az asztrál képesség lett életre keltve. A teremtés története ezt így fejezi ki: „Isten szelleme lebegett a víz fölött”. Az isteni ötlet az ősanyagi asztráltérségben egy reakciót keltett, s ebből a reagálásból kellett végbemennie a négy éterhatás megnyilvánulásának, hogy ezután az anyagmegnyilvánulás következhessen.

Így lett belevésve az Élő Test építményének ötlete a mentálisba. Ezt a folyamatot pedig a Krisztus egész szeretetképességére és szeretetbölcsességére hangolt üdvrevágyás támogatta és tartotta. Teljes önátadással és odaadással, s tökéletes összhangban az istentervvel, megnyilvánulásra ösztönözték a négy szent eledelt, a négy éterhatást. Bölcs vezetés alatt, teljes odaadással és figyelemmel, gnosztikus-mágikus képességek szakadatlan bevetésével idevonzották az első tanulókat, így jött létre lassan a mi besűrűsödött anyagi életterületünkön a Szellemi Iskola erőtere, az ifjú gnosztikus Szerzet sugártere, mely „nem ebből a világból való”, s így nem az ellenáramlatban van, hanem az istentervvel mozog együtt, és közvetlen összeköttetésben van Krisztus Egyetemes Szerzetével. A Szellemi Iskola tanulói mindezt jól tudják. Most azonban mindebből le kell vonniuk a következtetéseket is. Mert ha a világtérségben emelkedő hétszeres piramis építkezésénél valóban munkatársak akarnak lenni, akkor meg kell tanulniuk a gondolkodóképességük helyes használatát, vagyis ezt nem okkult módon kell a személyiségtudattal használni, hanem gnosztikus értelemben, az élő lélekállapottal. Ehhez pedig először a szívet kell megtisztítani. Az ősatomnak élve és rezegve kell a rendszerbe, a tanuló szerkezetébe besugároznia, és az új léleknek kezdenie kell megjelenni.

Ehhez az Egyetemes Gnózis ötszörös képlete szolgáltatja az irányvonalat. Szerzett, elért életállapotának a belátásaival jut el az ember az üdvrevágyáshoz. Ezzel az üdvrevágyással a szívatomon keresztül gnosztikus életerőket vonz bele a rendszerébe. Ezek az erők elkezdenek keringeni az egész rendszerében, a tímuszmirigyen, a vérkeringésen, a főszentélyen, a kígyótűzön, a hormonközegen és más életelemeken át. Ha az ember önmagának a teljes odaadásával erre az új erőáramra bízza magát, akkor ennek következtében egész élete, életvitele megváltozik, s testvéreit egészen más szemmel látja, velük más szinten találkozik. Aki az ösvényen jár, az a lélekközösségnek ezt az egységét a csoportegységben elengedhetetlennek fogja tapasztalni az életében. Így részesül önzetlen szolgálata és önfeláldozása által az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája Elő Testében.

A Rózsakereszt Szerzetének Trigonum Igneuma

 

Van egy lángoló, világító szellemi erő, amelyet szellemi tűznek, jelképesen lángoló háromszögnek lehetne nevezni.

Beszélhetünk az isteni háromság, a szellem, a lélek és a személyiség lángoló háromszögéről. Beszélünk a misztériumbolygók, Uránusz, Neptun és Plútó lángoló háromszögéről. Beszélünk a Trigonum Igneumról, a rózsakeresztesek lángoló háromszögéről, mely természettudományosan bizonyíthatóan 1604-ben jelent meg Szerpentáriusz és a Hattyú csillagképében.

Ezzel a lángoló háromszöggel kapcsolatban három személyről is szeretnénk beszélni, Tóbiás Hessről, Kristóf Besoldról és Johann Valentin Andreäról. Ez a három barát-testvér – és különösen Tóbiás Hess, akihez 1601-ben az első, történelmileg kimutatható nyom vezet vissza – kezdeményezte azt a hihetetlenül fontos impulzust, amely atya-testvér Rózsakereszt Keresztély ereje és inspirálása által a mai napig is meghatározza Európa szellemi fejlődését.

Rózsakereszt Keresztély atyánk és testvérünk volt a rózsakereszt szerzetének titokzatos alapítója, s így a rózsakeresztes szerzet nyilatkozatainak központi alakja is. Ezek a nyilatkozatok a XVII. század elején, 1614-ben, 1615-ben és 1616-ban jelentek meg először nyomtatásban. A rózsakereszteseknek eme nyilatkozatai sok vita és találgatás tárgyát képezték, eddig azonban nem volt pontosan ismeretes, hogy kik voltak a szerzők, kik voltak tulajdonképpen felelősek a nyilatkozatok keletkezéséért és írásbafoglalásáért. Egy történelmi tanulmány, melynek első fázisa 1986-ban fejeződött be, világosan azt mutatja, hogy a „felelősség” a bárom barátra Tóbiás Hessre, Kristóf Besoldra és Johann Valentin Andreäre hárul.

A tanulmány jelentőségét hangsúlyozni lehet, mert ennek nyomán megállapítható, hogy az inspiráció forrása, s ezzel a nagy hatás, az áldásos erő, mely a nyilatkozatokból árad, egy hagyományból, egy fejlődésből keletkezett, amelyet szüntelenül az emberiséggel kapcsolatban lévő szellemi megnyilvánító erőnek nevezhetünk, s amely időnként különös módon nyilatkozik meg. Ez a szellemi erőkonstelláció először Tóbiás Hess jegyzeteiben lett feljegyezve, amelyeket Kristóf Besold könyvtárában találtak meg. Most a salzburgi könyvtárban vannak.

A jegyzetekből világosan kiderül, hogy mi volt az ösztönző erő, milyen inspiráción alapul a nyilatkozatok keletkezése. Kitűnt, hogy a rózsakeresztes testvérek egy belső biztonságból, s általuk világosan észlelhető valóságból indultak ki a nyilatkozatok összeállításánál, amelyekről tudták, hogy a tartalmukat megértő emberek számára lenyűgöző jelentőségűek lesznek.

Az 1600-tól 1614-ig terjedő időszakra, a nyomtatást megelőző évekre eddig nem sok figyelmet fordítottak. Most, hogy Johann Valentin Andreä születésének /1586/ 400. évfordulója alkalmából újra felvesszük a kapcsolatot, kiderül, hogy e nagy szellemi személyiség születésének Tóbiás Hessel és Kristóf Besolddal együtt mily nagy jelentősége volt az úgynevezett fehér ember világa szellemi fejlődése számára. Az ő kezükből származó iratok, és a korszak más iratai és forrásai tanulmányozása folytán világossá válik, hogy ez a három tetvér…világot

fejlesztett ki és foglalt írásba. Különösen világosan jut ez kifejezésre a nyilatkozatokban erősen előtérben álló lángoló háromszög-jelképben, a trigonum igneumban, mely a szellem, a lélek és a személyiség regenerálódásának háromszöge. Ezen a háromszögön alapul minden ember születésének az alapképlete.

Ha a XVII. század elején Szerpentáriuszban és Hattyúban a misztériumháromszög, Uránusz, Neptun és Plútó által kibontakozó csillag-erőről lehetett szó, s ez a csillagerő beleáradhatott a rózsakereszt első szerzetes-testvéreibe, akkor most, 400 évvel később azt mondhatjuk, hogy ez a szellemi erőkiömlés világszerte megnyilatkozik. Ezért világot átfogó jelentőségű a nyilatkozatok keletkezésének a leleplezése. Ezzel világos lesz, hogy a szüntelen munka, a szellemi impulzus, amely az Egyetemes Szerzetlánc munkásságában ölt alakot, korszakunk számára aktuálisabb jelentőségre tett szert, mint bármikor is. Így az akkor megjelenő és hatásossá váló szellemi erővel korszakunk Szellemi Iskolájának, a Lectorium Rosicrucianumnak munkája Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri vezetése alatt klasszikus alapokon áll.

Ebben a mindent meghatározó erőben, mely a világon láthatóan az Arany Rózsakereszt ifjú gnosztikus Szerzete képében tevékeny, mindenkit felhívnak, aki a nyilatkozatokból áradó megdönthetetlen igazságokat és nagy szellemi erőt tudomásul veszi, hogy sorakozzon azokhoz a testvérekhez, akik Krisztus élő követésének útjára mentek.

Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának munkája tehát egy szellemi hagyományban gyökerezik, melynek alapja megdönthetetlenül az egyetlen szegletkő, Jézus Krisztus. Az ifjú gnosztikus Szerzet misztériumiskolájának munkássága kezdetét, haladását és végét a Krisztusnak és hierarchiájának művében leli. Ezzel újra meg lett gyújtva egy világosság korszakunk sötétségében, mely a világot és emberiséget biztosítja arról, hogy a trigonum igneum ereje, Atyánk-testvérünk Rózsakereszt Keresztélynek és az övéinek ereje a világ és emberiség megújulása érdekében rendelkezésre bocsáttatik a Rózsakereszt Szerzetének axiómája szerint: Istenből születvén Jézusban meghalni, a Szentlélek által újjászületni.

Johann Valentin Andreä, a reneszánsz korszak főnixe

 

Ifjúsága

1601-ben, Andreä 15-éves korában, meghal apja, Johann Andreä, aki pap volt Königsbronn- ban. Anyja, Mária Moser egyedül marad hat gyerekkel, egyetlen fillér nélkül, mivel férje egyik napról a másikra élt, bőkezűen adakozván, teljesen a szentírás szerint.

A család Tübingenbe költözik, ahol néhány jóbarátjuk lakik. A fiatal Johann Valentint útköz ben, ügyetlensége folytán baleset éri, amelynek következtében életében sántítani fog. Ez azonban nem akadályozza abban, hogy két évvel később sikeresen letegye a vizsgáit. A korszerű irodalomra veti magát, melynek olvasására legtöbb éjszakáját feláldozza. Kezdetben mindenekelőtt a történelem, a filozófia és a filológia érdekli. Nagy utazásokról álmodozik, s így nyelvekkel is kezd foglalkozni. Később a tudományok nyűgözik le a figyelmét, a matematika, optika és csillagászat. Eszébe jut, hogy apjának a paplakban alkémiai laboratóriuma volt.

A reményteli diák lelkészi tevékenységre készül, mint apja és nagyapja is. Az utóbbi azokhoz tartozott, akik 1580-ban aláírták a Formulae Concordiaet, melynek célja a lutheránus egyház egységének megvalósítása volt.

Teológiai tanulmányait Andreä Tübingenben végzi a legkedvezőbb körülmények között. Az akadémia legmagasabb rangú tagjai támogatják őt. Ez az akadémia, mint egyébként az egész württembergi hercegség, a hagyományos lutheránizmus bástyája volt. A tübingeni egyetem a reneszánsz szellemének élő központja. Württembergi Frigyes herceg bátorítására összesereglenek ott a legkülönbözőbb tudományágak tudósai, alkimisták, gyógykezelők, asztrológusok és mások. Ezek között van sok szellemi forradalmár is, akik felkeltik a herceg bosszúságát, s a befolyásos és ügyes Matthäus Enzlint, a római jog professzorát nevezi ki személyes tanácsosának.

1607-ben, két évvel főiskolai rangjának elnyerése urán Andreä úgy látja, hogy jövőjét „fekete vihar” fenyegeti. „Vita ab ipso conscripta” című iratában, önéletrajzában, jelképesen egy rossz álom leírásával ecseteli, hogyan ereszkedett egy fekete felhő a városra, hatolt be az ablakán és mocskolta be őt. A felhő kisülése egy szatirikus gúnyiratban ölt alakot. Matthäus Enzlin, mint a helyi méltóság képviselője, személyes támadásnak veszi ezt, s vádat emel, hogy a néhány diák által terjesztett „utálatos gúnyiratot” pellengérre állítsa. Ez az eset a szintén belekeveredett diák Andreä számára vészes következményekkel jár. Védelmezői tanácsára elmegy utazni, hogy a figyelmet elterelje magáról.

 

Utazások

Sok útja alkalmából, melyeket tanulmányutaknak nevez, Andreä számtalan tapasztalatra tesz szert és sok ismeretséget köt. A kálvinizmusban mindenekelőtt az evangélikus egyházközségek szervezete kelt benyomást benne. Egyik útján, mely Franciaországon és Svájcon keresztül Olaszországba viszi, Rómában megállapítja, hogy milyen romlott és elfajult a katolikus egyház. Bajorországban katolikusok és protestánsok közötti komoly összeütközések tanúja lesz.

1610-ben befejezi tanulmányait egy doktormunkával. Egy egyházi állásra benyújtott pályázatát azonban elutasítja egy vétó a herceg környezetéből, akinek döntő befolyása van egyházi hatalmak és tekintélyek kinevezésénél. Az akadémikus körök támogatását és tiszteletét élvező férfi, az Andreäk kimagasló sarja, elveszíti a bátorságát. „Lassan, de biztosan kezdtem elfordulni a teológiától, s pályafutásom változtatását latolgattam”, írja önéletrajzában. Megélhetése biztosítása érdekében két nemes ifjú házitanítója lesz. Ír egy művet a nevelésről („Theodóziusz”), mely azonban nem jelenik meg nyomtatásban. Minden érdekli, s keresi a kapcsolatot órásokkal, aranyművesekkel és ácsokkal. Nagyon érdeklik az új technológiák és modern találmányok, szökőkutak, bányák, zseniális szerkezetek és világtérképek. Ebből sok mindent megemlít „C.R.C. alkémiai menyegzőjében”. Egyik utazása folyamán például Gérard Mercator térképén észreveszi Damkar városát „Félix Arábiában”, mellyel aztán a Fama Fraternitatisban találkozunk újra. Franciaország és Olaszország után hazatér, és Ausztriába is elutazik. Amikor 1614-ben Hollandiába készül, a Stuttgart melletti Vaihingen diakonjának nevezik ki. Ezután már nem fogja elhagyni Németországot.

A gondolkodók, akikkel Andreä baráti viszonyban van, korszakuk magasabb tudományaival foglalkoznak. A nagy nyelvismerettel rendelkező tudósok egyetemes jellegű nyelvezetet használnak. Nem csak az „új világ” érdekli őket, hanem „a természet könyvével”, és „a világ ismeretlen felével” is foglalkoznak. Magánkörökben sok görög és latin szöveget tanulmányoznak, és nem ritkaság, ha egy egyetemen, mint Tübingenben is héber, kaldeus és arameus nyelvet tanítanak. Prphyrusz, Averroes, Al Ghazali, Geber /Djabir Ibn Hayyan/ és Maimonidesz olyan nevek, amelyet minden kereső ismer. A főnixet, a tűzmadarat az alkémiai „nagy művet” hozzák kapcsolatba, habár úgy sejtik, hogy ez a madár „Félix Arábiában” lakik.

Panszofia, kabbala, naometria, prófétizmus, hermétizmus, asztrológia, filozófia,., minden megvan, hogy standardműveket, jelképes nyomtatványokat, ezoterikus elbeszéléseket és hieroglifákat alkothassanak. A korszak nyelvezete és az érvelés stílusa teljesen megfelel a társadalmi reformálásra irányuló feltartóztathatatlan vágyakozásnak és a szellemi újjászületés mélyen gyökerező belső szükségének. Nagy érdeklődéssel böngészik az ókor szellemi kincseit. A fogalmak területen elvetnek minden megkövesedett tényezőt; tiltakoznak. Az ember, mint egyén, egyre erősebb lesz a társadalmi berendezésekkel szemben.

Johann Valentin Andreä tájékozott, alaposan ismeri kora szellemét. Tanfolyamokat tart saját tervezetű ábrák felhasználásával. Kibontakoztatja ismereteit és írói tehetségét, s néhány meghitt barátja közreműködésével végleges formába önti a Fraternitatis R.C.-t, a Rózsakeresztes Szerzet híres nyilatkozatait. Az iratok megjelenésével úgy látszik nem értett egyet. Úgy érzi, köteles egyházi pozíciójában megmaradni, s védekezik a szemrehányások ellen. Hogy minden gyanút eltereljen magáról, nyilatkozatot ad le, amelyben azt állítja, hogy a „rózsakereszt meséjével” mindig is viccelődött. Mithologia Christiana című művében, melyet 1619-ben, négy évvel a Confessio és a Fama névtelen megjelenése után ad ki, kijelenti, hogy „mindig is csodálkoztam, hogy egy ilyen szédületes és lehetetlen tévedés hogyan tudhatta az élet csaknem minden területének figyelmét magára vonni.”

 

Reformáció és reneszánsz

Félelem, éhség és halál arra ösztönzi a halandó embert, hogy csalóka reményekbe, a csodálatosba és jóslásokba kapaszkodjon. Mindez szinte gyertyafény neki a sötétségben. Ez a magyarázata, hogy a sváb teológusok korszakának nyelvezetét miért egy sötét és misztikus stílus jellemzi. Csak úgy nyüzsög benne az utópia, a jövendőmondás és prófétálás, mely a tényeket előjelekké változtatja. Mindezen jelenségek közepette a rózsakeresztesek három nyilatkozata hihetetlen sikert arat. Ennek ellenére csak jellemző részletnek nevezhetők a számtalan könyv és kézirat tömkelegében, amelyekkel a reneszánsz korszak szellemének hatására az értelmiség foglalkozott.

Andreä összműve egy terjedelmes keresztény mitológiát önt formába a korszak szellemében. Az ösztönző erő ennél elsősorban a romlott világ teljes álalakításának a vágya, aztán a kérdés, hogy ebben az összefüggésben milyen szerepet játszhat a tudomány és a tudat, végül pedig a messzemenő jóslás, hogy mindez isteni határozat alapján fog megtörténni. Andreä művének alapgondolata azonban mindennek a bevetése annak érdekében, hogy kortársait igazi keresztény életgyakorlatra, belső reformra, átalakulásra ösztönözze.

Skolaszlika, kuruzslók, egyetemek, kereskedelem, jogszolgáltatás, asztrológia, politika…, zseniális tolla senkit és semmit sem kímél. Mivel általában nem riad vissza attól, hogy a jogtalanság és csalás pellengérre állításával megbotránkozást okozzon, olykor heves reakciók kitörését okozza, mindenekelőtt a cézáropápizmus követőinek táborából, és főként az 1607-es hírhedt gúnyirat és az R.C. nyilatkozatok megjelenése után a személye körül kialakult zavar óta.

 

A szerző

Élénk intelligenciáját és sokoldalú képzettségét Andreä a megbízása szolgálatába állítja. Ez pedig az emberek tudatának felébresztése, az igazság újraélesztése, és a társadalomnak az igazi kereszténység szabályai szerinti átszervezése. Ennek érdekében használ titkos iratokat, paradoxiákat, rejtélyeket, jelképeket, allegóriákat, védekező iratokat, numerológiákat, stb. Egyszer a „magasabb tudományok” nyelvét használja, máskor képletes és allegorikus beszédet választ, hogy olvasóiban felkeltse az eredeti értékekre irányuló tiszta vágyakozást. Mint a csalás és káprázat szakértő leleplezője, látja a kárt, amit mind az áltudományok, mind pedig az egzakt tudományok okoznak, ha helytelen célok érdekében vetik be őket.

Andreä irodalmi munkásságának talán az a része érdemli a legnagyobb figyelmet, amellyel a kereszténység lényegét próbálja közölni. Így a keresztény értékeket és a feltámadási misztériumot sok munkájában olyan képekkel, irodalmi és filozófiai eszközökkel fejezi ki, amelyeket kabbalától, az alkémiától vagy más „magasabb tudománytól” kölcsönzött. Emiatt sok jelkép és rejtély, mely a kíváncsinál is meg a komoly keresőnél is – mindkettőnek a hermétizmus a szenvedélye – elveszíti a különálló jelentését, s kiderül, hogy semmi más, mint az egyetlen magasztos ügy érdekében használt forma és nyelv.

„C.R.C. alkémiai menyegzője” ebben az értelemben hermészi, vagy hermétikus irat, amely azonban minden őszinte kereső számára, aki a szellem sérthetetlen erejéből akar és tud frissítőhöz jutni és emez erő által akar megtisztulni, a keresztény szellemiség forrásává lesz téve, transzformálva. Másrészt viszont az igazi kereszténység herkulesi védelmezője és szószólója tüzes hévvel és pszichológiai beleérzéssel fordul az ingatagok, jóhiszeműek, babonások és számítók ellen, akik tökéletességre irányuló álmodozásukat a rózsakeresztre vetítik, és az R.C. szerzetétől azt várják, hogy varázserejével és eszközeivel majd kiegyenlítse az ő fogyatékosságaikat.

„Institucio magica pro curiosus” című művében egy Krisztiánusz nevű emberrel gúnyiratot irat, mely a Rózsakereszt Szerzetét veszi ürügynek. Ebben a szövegben egy személy képzelt levelezésben áll a Szerzettel, míg egy másikat fogadtak a Szerzet egyik palotájában: „Ennek a dolognak az eredménye semmi más, mint hencegés. Aki – bárki – elkülönülésről, agyrémekről álmodozik, aki szép és benyomást keltő szavakkal zavart kelt a hit cikkeiben, aki mindenféle istenbizonyíték nélkül súlyos hitkövetelményekkel lép fel, aki büszke arra, hogy a lényeget, a magot elereszti és más tudományok felé fordul, aki rosszat mond jó, Istenhez hű emberekről, az mind gondolja meg jól, hogyan akar először is a saját tudatának, majd Isten ítéletének eleget tenni.”

Andreänek Vaihingenben, helyettes papi állásában sok szabad ideje van. Értelmiségi-keresztény körökben mozog. Talán ott született meg a Christianae Societas Imago, egy a Reipublicae Christianopolitanae Descriptiohoz hasonló mű ötlete. Az eszményi társadalomról képzelt felfogásait eleinte a „secretissimorum amicorum”-mal közölte. Legjobb barátai különösen alkémiával, pansofiával, kabbalával, numerológiával, prófétálással, stb. foglalkoznak. Birtokukban vannak Hermész, Plátó, Porfíriusz, Paracelsus és Böhme művei. Campanella „Civitas Solis”-át, John Dee tantételeit és Kunrath „Amphiteatrum Sapientae Aeternae”-t alaposan tanulmányozzák. Legalábbis úgy vehető, hogy mindezt a három szövegben, amelyet a rózsakeresztesek nyilatkozatának tartanak, aktualizálták és feldolgozták. A szellemi rokonság jelei mindenesetre szembetűnők.

Ez a rokonság a „874 axiomata philosophica theologica”-ban szintén feltűnő, amelyet egyik legjobb barátja, Kristóf Besold dedikál Andreänek. A szöveg akkortájt jelenik meg, mint a Fama Fraternitatis. Néhány évig a jogász Kristóf Besold járul hozzá Andreä szellemi műveléséhez. Misztikától áthatottan és gnosztikus szövegeket jól ismervén Besold az ifjú teológusokkal sok melegséget közöl, mely a hagyományos lutheránizmusból hiányzik.

A jóbarátok megegyeznek ellenérzésükben a lutheránus országokban általánosan szokásos cezáropápizmussa1 szemben, ami azok szerint minden vallással összefüggő dolognak az állam ügyeihez kell igazodnia. Besold, Andreä és a szoros baráti kör más tagjainak axiómáit az igazi keresztény közösség eszményei hatják át. Ez azt jelenti, hogy aki a mindennapi életben meg akarja valósítani az igazi imitatio Christi-t (Krisztus követését), annak a világban, de már nem a világból valónak kell lennie. Ez úgy sikerül a legjobban, ha meggondoljuk, hogy minden létezőnek csak őrzői vagyunk, s mindent csak embertársaink megsegítésére szabad használnunk.

Ennek a gondolatnak határozott alkalmazása az 1621-ben Calwban alapított Färber-alapítvány, melynek működési szabályai a jótékonyságra, különösen a lelkipásztorságra, Luther tantételeire, a szakramentumok rendszeres kiszolgáltatására, a keresztény követelményeknek megfelelő életvitelre és a saját névleges vallásnak az aktívan vallottá és hatásossáváltoztatására irányulnak. A keresztény felebaráti szeretet gyakorlatának ez a példaképe hosszú életű lesz; az alapítvány ugyanis fennállt és működött 1963-ig.

 

Pusztítások

A XVII. század első évtizedében Németország különböző államaiban, így Württembergben is a pestis dúl. Egyes tájak teljesen elnéptelenednek. A rossz időjáráson kívül nem csak a termés rossz Tübingen környékén, hanem a bajt még árvíz is tetézi. A teológiai fakultás kénytelen Calwba költözni. Mindenütt szorult a helyzet, és drágaság uralkodik.

Ez az eretnekek üldözésének és boszorkánypereknek az időszaka is. Nem csak a katolikusok kezdeményezik ezeket. Hiszen félszázaddal korábban, Kálvin korában Servet Mihályt égették meg „kis tűzön”. Vaihingenben, ahol Andreä pap, szintén megkínoznak ártatlan asszonyokat, és máglyára viszik őket. Egy 1616-os boszorkánykrónika nagy mészárlásokról ad hírt Tübingenből.

Andreä nagy felháborodással vádolja, viszi pellengérre ezeket az egyáltalán nem keresztény és embertelen módszereket. Egyébként nagy tiszteletet érez a spanyol teológus és humanista, Juan Luis Vívès iránt, aki a boszorkánypereknek egy irgalmatlan kritikáját tette közzé. Rotterdami Erazmus, egy másik humanista, aki éppoly kevéssé tartózkodik a kritikus nyilatkozatoktól, szintén elnyeri Andreä rokonszenvét.

A baj a tetőfokára hág, amikor Württemberg hercegségében a harminc éves háború is kezd dúlni. Calwot 1634-ben csaknem teljesen elpusztítják bajor, svéd és horvát csapatok. A pap Andreä, aki tudja, hogy mint lutheránus vezető, különösen ismert személyiség, azt látja, hogy az ő háza is leég, mint a legtöbb lakóé. Felmérhetetlen értékű könyvtára a lángok áldozata lesz, mint számtalan értékes kézirata és még meg nem jelent műve is, valamint hangszerei, kutatóeszközei és műszerei, és Dürer, Cranach és Holbein néhány eredeti festménye. Württemberg lakosságának száma 400 ezerről 60 ezerre csappan meg.

 

Egyházi felügyelő

E tragikus időszak után Eberhard herceg megpróbálja országa helyzetét rendbehozni. Az erőskezű Ferdinand Geizkofert nevezi ki helyettes kormányzónak. Ez teljhatalmat kap nem csak a polgári dolgok területén, hanem a vallásiakon is. Andreät bízzák meg a hercegség lutheránus egyházának átszervezésével. Felháborodásában, hogy az igazságnak újra meg újra csapásokat kell elszenvednie, komoly vitába keveredik a hatalom képviselőjével. Andreät felügyelőnek nevezik ki és áthelyezik Stuttgartba. Beszámolói heves felháborodással adnak hírt leromlásról és az egyház közömbösségéről és tudatlanságáról.

Ebben az időben Andreä udvari prédikátor is Stuttgartban. 1639-től 1650-ig több mint ezerszer prédikál. A brauschweigi hercegek védelmét is élvezi. Ezt részben a nemes Wilhelm von Wense-vel 1613 óta tartó szoros barátságnak köszönheti. Barátja osztja a keresztény fogalmakról és eszményekről alkotott nézetét. Andreä is meg von Wense is tagja a Societas Christiana-nak, mint Andreä sok más barátja. Abból indulnak ki, hogy a kereszténynek először egy belső reformot kell megvalósítania, mielőtt a társadalmat lehetne megújítani. Mint a Färber-alapítványnál, a Societas Christiana is arra irányul, hogy a határozottat összekapcsolja az elvonttal az absztrakttal a keresztény életvitel segítségével. Andreänek az az állandó gondja, hogyan lehetne egyesíteni a mennyet a földdel.

A „Keresztény vár” szerzőjét mindez nem akadályozza abban, hogy életrajzában életét a tévelygések, változások, viharok és akadályok, terhek és viszályokkal együttjáró üldöztetések, betegségek, elnyomások és szerencsétlen események sorozatának ecsetelje.

Johann Valentin Andreä abban az évben nősül, amelyben egyházi pályafutása kezdődik. 1614-ben feleségül veszi Ágnes Elisabeth Grüningert. A Grüninger család a lutheránus méltóságokról híres, akik belőle sarjadtak. Ágnes kilenc gyermekkel ajándékozza meg őt. Néhány gyermeke fiatalon hal meg. Egy tízéves epileptikus fiú Calw feldúlásakor hal meg. Gottlieb, a három fiú közül a legfiatalabb a család teológiai hagyományát követi; keresztény költészetével tünteti ki magát.

A calwi pap fellépése a harmincéves háború folyamán nagy bátorságról tanúskodik. Emberszeretete szinte hősies tevékenységre készteti a háború szerencsétlen bajbajutottjai és áldozatai érdekében. Amikor elhagyja Calwot, hogy Stuttgartban telepedjen le, az az érzése, hogy cserben hagyja a rábízott bárkát. Sorsát és balsorsát azonban sohasem látja másnak, mint Isten adományának és kegyelmének, s így is fogadja azt el. Mindez úgy látszik csak szorgalmasabb munkára késztette őt.

A háború a hercegséget katasztrófa-területté változtatja. Andreä kísérleténél, mellyel nem csak Württemberg egyházát akarja a romhalmazból kiemelni, hanem a túlélők erkölcsi állapotát is helyreállítani, szerencsére nagy segítséget és támogatást kap August von Braunschweig hercegtől.

Mint a stuttgarti egyháztanács tagja felügyeletet gyakorol az elbátortalanodott nép evangelizációja és erkölcsi feltámogatása fölött. Felveszi a harcot az erkölcsök ellazulása ellen is. Theophilus, utolsó műve 1649-ben jelenik meg. Ebben a műben, mint már a „Keresztény vár”-ban is, a figyelmet a gyermeknevelés és a nép istentiszteletbéli és erkölcsi oktatása minőségének nagy jelentőségére irányítja az állam jóléte érdekében.

Stuttgart nagy egyházi vezetőjének végül is sikerül növelni az egyháznak a közösségre gyakorolt befolyását. De minden igaz kereszténynek magában kell hordoznia keresztényvárát, krisztiánopóliszát, mint Krisztus lakóhelyét.

A stuttgarti egyháztanácsnak minden oka megvan arra, hogy Svábország fáradhatatlan pásztorát a „teológusok főnixének” nevezze. Holott általános főfelügyelőnek nevezték ki apáti tisztségben, Andreä nem ítélhette meg életét másképpen, mint életrajzában írja: „Életem nem követett szabályos vonalat, hanem számtalan kerülőt tett.”

Aztán eljön a pillanat, amikor egészsége erősen megcsappan. Legyengül, részben elveszíti a hallását és már alig lát. Utolsó levelei August von Braunschweig hercegnek írja, aki éppannyira szereti, mint tiszteli őt. Ezután ez a keresztény Herkules, a teológusok főnixe, az igaz kereszténység újjászületésének kormányosa elhagyja ezt a világot. Előre megy a rábízott bárka előtt.

Fama Fraternitatis R. C.

 

Megírták M könyvének első részét is. Mivel azonban a munka nehéz lett nekik, a hozzájuk sereglő betegek hihetetlen sokasága is nagyon akadályozta őket, s azonkívül az új épület, melyet Sanctus Spiritusnak neveznek, felépült, elhatározták, hogy másokat is felvesznek társaságukba és szerzetükbe.

Erre a következőket választották ki: R.C. testvért, elhunyt atyja fivérének fiát; B. testvért, egy tehetséges festőt; G.G.-t és P.D.-t, írnokaikat; ezek mind európaiak voltak I.A.-val együtt. Így már összesen nyolcan voltak, mind nőtlenek, esküvel önmegtartóztatásra kötelezve. Összeállítottak egy irattárat mindenről, amit az ember kívánhatott és remélhetett.

 

Fama Fraternitatis

 

12. Az új épület Európában

 

Amikor a tanuló, a rózsakereszt misztériumiskolájában fáradságos ösvényét járja, hogy feladatát egészen a célig ellássa, akkor ehhez meglesz az ereje is, mert tudja, hogy a napnyugati misztériumok alaptörvénye hordozza őt, az a törvény, melyet Rózsakereszt Keresztély jelképes sírboltjának elogiuma fejez ki a következő szavakkal:

„Ex Deo nascimur, in Christo morimur, per Spiritum Sanctum reviviscimus” , vagyis „Istenből születtünk, Krisztusban halunk meg, és a Szent Lélek által újjászületünk”.

Ezek a szavak azonban nem jámbor kijelentések, nem valami misztikus köpenyen csüngő rojtok, hanem mélyen gnosztikus jelentőségűek. Ez a napnyugati filozófia prizmatikus mag-atomja; ha pedig a rózsakereszt tanulója egynek mondja magát ezzel a hitvallással, akkor tudja, mit mond; akkor tudja mit tesz; akkor ismeri a benne rejlő csodás erőt.

Akit felvettek a misztériumiskola mágikus köreinek egyikébe, annak meg kell vizsgálnia magát: tudom-e, mit mondok; tudom-e, mit teszek; ismerem-e valamelyest azt a csodás erőt, amikor szavakba foglalom a nyugati misztériumok alaptörvényét: Istenből születtem. Krisztusban halok meg, a Szent Lélek által újjászületek.

Ha tud Ön erről valamit, akkor a Fama Fraternitatis szavait is megérti, amikor a négy személlyel kezdődő rózsakeresztes szerzetről beszél.

Azt írja a Fama: „Megírták M könyvének első részét is. Mivel azonban a munka nehéz lett nekik, a hozzájuk sereglő betegek hihetetlen sokasága is nagyon akadályozta őket, s azonkívül az új épület, melyet Sanctus Spiritusnak neveznek, felépült, elhatározták, hogy másokat is felvesznek társaságukba és szerzetükbe.

Erre a következőket választották ki: R.C. testvért, elhunyt atyja fivérének fiát; B. testvért, egy tehetséges festőt; G.G.-t és P.D.-t, írnokaikat; ezek mind európaiak voltak I.A.-val együtt. Így már összesen nyolcan voltak, mind nőtlenek, esküvel önmegtartóztatásra kötelezve. Összeállítottak egy irattárat mindenről, amit az ember kívánhatott és remélhetett.”

Amikor valami egyházi közösség prédikátora karjait áldásra emeli közönsége előtt, s elmondja szózatát: „Az Atya, a Fiú és a Szent Lélek nevében”, akkor nagyon kérdéses, hogy a férfiú tudja-e mit tesz, mert a saját tanai és élettartása mellett gyakran elmulasztja, hogy az Atya, a Fiú és a Szent Lélek rendje szerint éljen. Ha ugyanis ezt tenné, akkor bizonyára nem bírná ki sokáig egyházi testületében.

A szózat után az említett lelkész uraknál oly gyakran az ellentétek számtalan árnyalata következik, ami az imában, a prédikációban, de mindenekelőtt a valóság eltorlaszolásában nyilatkozik meg.

„Istenből születtem.” Mit jelentsen ez? Olyan ember mondása ez, aki ismeri Istent, aki kipuhatol valamit Istenből, mégpedig a fejével és a szívével. Olyan ember mondása ez, aki az egész világmindenségben egyetlen akaratot, egyetlen bölcsességet, egyetlen erőt érez, ami a mindenséget tartja. Már nem a kifürkészhetetlen Magasabb Vezetésben való hit ez, ami különböző módon észlelhető. Már nem a primitív ember mondása, aki szánalmasan dadogja, hogy igen, itt lennie kell valaminek”, hanem abszolút tudás, az ezoterikus kutató magasabb tudása.

A kozmikus tervszerűség ez, a világmindenség lenyűgöző, univerzális szervezettsége. A Naprendszerek milliói mérik át sietve a hetedik kozmikus terület végeláthatatlan terét; számtalan csillagcsalád mutatja ennek az egyetlen erőnek a nagyszerűségét és dicsőségét, aminek mindent kell irányítania. Ahogyan pedig valami gyorsan mozgó tárgy a mozgási ellenállást legyőzve hangot kelt a térben, úgy kelt a gömbök miriádjainak tömegében, irányított útján a kozmikus gyökérönállóságon át, mindegyik egyed: saját hangot. Ezek a csengések pedig együttesen Isten helytartóinak nagy kórusát képezik.

Hallott Ön már valamit a hangoknak ebből a tengeréből? Tud valamit az asztrozófiáról? Itt nem a szegényes horoszkóp-okoskodásra gondolunk mindenféle csekélységgel kapcsolatban, hanem Isten beszédére, ami Isten magasztos szolgáinak közvetítésével jön el hozzánk. Ha a fenti kérdésekre igennel tud felelni, akkor tapasztalta a szent elragadtatást annál a felfedezésnél, hogy az Ő parancsára mindezek a kozmikus erők miértünk fáradoznak, s hogy a zsoltárok költője nem csak fecseg, amikor azt zengi: „Elrendeli a csillagok számát, és mindnyájokat nevéről nevezi”.

Akkor könnyes szemekkel, imára kulcsolt kezekkel egyetlen nagyszerű és magasztos ismeretet tett magáévá, egyetlen világos bizonyítékát valami kimondhatatlanul gyönyörűnek; hogy minket, akik ezekhez a magasztos titánokhoz képest kicsiny mikroorganizmusok vagyunk, ismernek, hogy egy alakulási folyamatban minket is tovább sürgetnek, hogy nem vagyunk kicsiny, véletlen tudatmagokként egyszerűen az égitestek egyik legkisebbjére szórva, míg esetleg valami csillagkatasztrófa folyamán szétzúzatunk, hanem fel vagyunk véve egy tervbe, egy isteni tervbe; hogy nélkülözhetetlenekként mindehhez a nagyhoz tartozunk, és ebben a tervben feladatot kell betöltenünk, melynek végcélja a jelenlegi felfogóképességünket messze, nagyon messze felülmúlja.

Istenből születtem! Nagyon pozitívan mondja ezt ki a tanuló. Mert tudja, hogy a Hatalmasat imádkozva átölelte.

Ahol a tömeg embere a nagy titok láttán negatívan megdöbbenve dadogja, hogy „itt lennie kell valaminek”, ott a tanuló felemeli a fejét, tele hálával és szeretettel Ahhoz, aki a mennyeket gondolta, és lettek.

Egynek tudja magát Vele, tudja, hogy egy magasztos út elején áll, és azt kéri: „Uram, taníts meg arra, hogyan uralkodjam a félelmen”, amikor meghallja a kiáltó hangot: „Legyetek azért tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes”.

De ki is mondta ezt? Ki beszél erről a tökéletességről, ami számunkra elérhető?

A Krisztus nagy, hívó hangja ez, azé a Krisztusé, aki a szent módszert magyarázza meg nekünk.

„Istenből születtem”, a világmindenség öléből küldettem le az időbe, hogy ebből a sokrétű és sok nézetű tervszerűségből tökéletes lényként emelkedjek fel a terven-felüliségbe és újjászülessek a Szent Lélek által; ehhez viszont meg kell halnom Krisztusban.

Minden elérés csalóka, abszolút értelmetlenség, ha nem értünk a szent módszerhez, ha nem vagyunk készek Krisztusban meghalni.

Fejtegetésünket ne tartsa prédikálásnak. Gondolkodását nem akarjuk a mai hagyományos krisztus-elsekélyesedéssel, valamelyik egyház kereszténységkarikatúrájára hangolni. Mi, rózsakeresztesek, realisták vagyunk. Mielőtt tehát utána mondjuk, hogy “Krisztusban halunk meg”, emlékeznünk kell arra, hogy Istenből születtünk, hogy az Ő fajtájából valók vagyunk.

Amikor pedig jogosan büszkék vagyunk, hogy a lényeknek ehhez a nagy hierarchiájához tartozunk, hogy helyet kaptunk a mindenségi megjelenésben, ugyanakkor látjuk a valóság rettenetes agyrémét. Látjuk a világot, mint lángoló poklot, a legutálatosabb ellentétekkel, és tudjuk, hogy letámolyogtunk ide, a tervszerűség alatti színvonalra, ahol az alacsonyság hatalmai erősen markukban tartják az emberiséget.

Látjuk a lángoló árulást, a fekete fenevad vészes ölelését. Látjuk a tömeget a démonok körtáncában; a Föld könnyekkel van átitatva; a sóhajoknak nincsen végük, és szívünk elfáradt.

A tanuló, aki ujjongva zengte: „Istenből születtem”, mély kétségbeeséssel látja, hogy a tömegnek fogalma sincs eredetéről, hogy a világosság fakó sötétségben fénylik, amelyik a világosságot nem tudja befogadni.

Ezért hangzik el ajkairól erős elhatározással: “Krisztusban meghalok”.

Mit jelent ez?

A tanuló számára ez nem dogmatikus fecsegés, nem halálos-ágy-romantika, s nem kedves szokássá vált suttogás. Semmi köze jámborkodáshoz, amiből csepegne a kenetteljes szózat.

Ez egy rettenetes ugrás a valóságba; a fekete agyrémek halálosan komoly megtámadása; a pokoli valóságba való ugrás ez, hogy megkezdje a harcot minden fekete erő ellen; hogy megszabadítsa az emberiséget, mely Istenből született, s amit a mindenféle praktikák vasöklében mégis megfulladás fenyeget.

Lemerülés ez a kegyetlen életbe, ahol milliók sínylődnek nyomorban, s kevesek dőzsölnek bőségben.

A kívül fehérre meszelt sírok jámbor hazugságainak a felismerése ez. A vízszintes síkon üdvre váró félrevezetés leleplezése ez.

És szenvedés, gyakran kimondhatatlan szenvedés Isten igazi hősei számára. Ez pedig minden időkben: börtön, büntetőtábor, üldöztetés és száműzés, kínzás és pokoli terror. A fegyvergyárak légkalapácsainak hangja. A készenlétben álló tengeralattjárók és csatahajók füstjének látványa. A vér tengere.

És …az összevertek és eltaposottak felébredése, az elesettek felsegítése, hogy a világosságra emelkedhessenek, hogy egyszer együtt ujjonghassanak a tudatosak nagy kórusában: „Istenből születtünk”!

Egy új ház felépítése ez; nem ködös árnyképé keresztény szemléletekből, hanem határozott, erős épület, melyet fejek, szívek és kezek építettek; Sanctus Spiritus új házának felépítése Európában.

Ez az igazi szabadkőművesség.

Ez a Krisztusban meghalás.

„Istenből születtünk. Krisztusban halunk meg.”

Az út, a megszabadulás egyetlen útja a kereszt elfogadása, teljes áldozatkészségben állni ebben a világban. Ez bizonyít tiszta emberszeretetet, melyből minden keresztény önzés, minden keresztény pogányság eltűnt. Ez nem Krisztus szeretete mögötti bújócskázás, hanem az Ő elfogadása, ahogyan Ő akarja, hogy elfogadják: hogy kövessék a kálvária hegyére.

Csak akkor menthetjük meg a világot és magunkat, ha fejest ugrunk az igazi életbe, belemerülünk a tervszerűség alatti pokolvalóságba.

Gondoljon csak Krisztus szavaira, „sok utolsók lesznek elsők”, amit naponta látunk bebizonyosodni. Minket, rózsakereszteseket tehát nagyon érdekel azoknak a férfiaknak és nőknek a naponta növekvő serege, akik, holott Krisztust nem ismerik, önfeláldozásukkal, a saját énjüket nem kímélő harccal utat törnek Hozzá. Ezek lesznek az elsők, mert nagy emberszeretetükkel felszabadítják a nagy törvényt, a Krisztustörvényt. Az út, a megszabadulás egyetlen útja a kereszt elfogadása: „Istenből születtem, Krisztusban halok meg, a Szent Lélek által újjászületek”.

Így következik el a győzelem és Sanctus Spiritus új háza. A fekete Föld mélyéből új, erős növény bújik elő:

Isten terve szerint mag;

Krisztusban a mag földbe esett és meghalt;

a Szent Lélek által felszabadul a latens erő, és áttör a világossághoz, a gyümölcsterméshez.

Most már megértjük a Fama Fraternitatist.

Itt van a Rózsakereszt három szerzetese.

Rózsakereszt Keresztélyben láttuk meg az új korszak pirkadatát, és ebben a négy barátban, szerzetesben kell – a gnosztikus jelképek szerint – értenünk a delet, a Nap legnagyobb magasságát. A szellemi Nap – Krisztus – világít, s fókuszra tett szert az emberfejekben és emberszívekben; a világosság átfúrta a sötétséget, nemsoká előtörnek a lángok.

Így lesz megírva M könyvének első része.

Rózsakereszt Keresztély és övéi, ragyogó emberszeretettől belül megvilágosítva, áthatolnak a valósághoz; hordozzák a keresztet, mert csakis ezáltal lehet Krisztust felismerni.

És minél erősebben válik ilyenné az életünk, annál nagyobb a betegek serege, akik segítségért jönnek hozzánk, s akiknek segíthetünk. A szenvedők végeláthatatlan sorokban áramlanak el mellettünk, karjaikat kinyújtva megváltásért. De mi is érezzük a gyengeségünket. Mit tehetünk mi az emberi szenvedésnek e tengerében?

Ekkor azonban megtörténik a csoda.

Áldozatunk miatt feltörik a mag a sötét földben. A rejtett erők felszabadulnak, és Sanctus Spiritus új épülete, a Szent Lélek háza a magasba szökik, mint valami fiatal Isten. És íme, a rózsakereszt négy szerzetese ekkor megtalálja négy megfelelőjét, s ettől kezdve nyolcak szerzeteként lép fel. Megduplázott számukkal a sátornál is mágikus anyagcsereképletet képezik:

Istenből születtünk – szellem.

Krisztusban halunk meg – az anyagban.

a Szent Lélek által újjászületünk szellemmé, az átszellemülés ösvényén.

Ez az a rendkívül nagyszerű anyagcserefolyamat, a transzfigurálás folyamata, amivel a kereszténység szembesít minket, s amit a Rózsakereszt Szerzete vitelez ki. Így látjuk az erőnek anyagra-fordulását és az anyagnak erőre-fordulását.

Így születik meg a birodalom, mely nem ebből a világból való. Egy vallásos, tudományos és művészi anyagcserefolyamatból kerül ki, amit emberfejek, emberszívek és emberkezek viteleztek ki. Ez az a fordulat, amire törekszünk.

Boldog, aki megért belőle valamit.

Boldog, aki beáll azoknak a soraiba, akik felépítették az új épületet Európában. Az mindent megkap, amit egy ember kérhet, kívánhat és remélhet:

Ex Deo nascimur,

in Christo morimur,

per Spiritum Sanctum reviviscimus.

Az univerzális Gnózis: XII. A hét megszabadító cselekedet (II)

 

Most már tudjuk, hogy az első megszabadító cselekedet, ami az őspránai világosság kígyótűzbe hatoló első sugarára adott helyes felelet következménye lehet, a torokplexuskör teljesen megváltozott tevékenységét kelti életre. Ha az első kötél leereszkedett a halál aknájába és a tanuló ezt helyesen ragadja meg, akkor a dialektikus természet befolyásai, a fény, a hang, és a légkör hatásai a biológiai minimumra lesznek csökkentve, s a tanuló befelé és kifelé is helyesen végezheti szabadkőműves munkáját, anélkül, hogy a „talaj” szívó hatása túlságosan hátráltatná ebben. Az első harcot megvívta, s belépett a nagyterembe, hogy elkészítse kovásztalan kenyerét.

Most a szent Úrvacsora következő három nézetét kell megvizsgálnunk, mert ezek összefüggenek. Az első megszabadító cselekedet a kovásztalan kenyér előkészítésére szolgált, a három következő pedig magára az elkészítésre vonatkozik.

Ez a három cselekedet azokból a változásokból jöhet létre, amiknek a torok-plexuskörben, a tüdő-plexuskörben és a szívben kell végbemenniük.

Valószínűleg fölösleges megjegyezni. hogy a szentesülés következő három fázisának vizsgálata előtt meg kell értenünk, hogy ezek csak akkor jelennek meg, ha a tanuló az őspránai világosság első sugarának követelményeire megfelelően reagált, és a torok-plexuskör hatása így megváltozott. Ha ez megvalósult, és a tanuló a nagyteremben helyesen folytatja feladata kivitelezését, akkor az őspránai világosságnak három újabb érintése fejlődik ki gyors egymásutánban, ami az illetőt képessé teszi a húsvéti bárány tényleges elkészítésére.

Ez a három új, isteni fényérintés ugyanazon az úton jön, mint az első. Belépnek a főszentélyen, a kígyótűzösvényt követve lemennek a plexus sacralisba, onnan visszatükröződve felrobognak a vegetatív idegrendszeren keresztül, feladatuk céljaihoz. Ezek a célok, ez érthető, főként a szívszentélyben fekszenek, és szoros összefüggésben vannak mindennel, amit a tanuló a főszentélyben véghezvitt.

Krisztus alkimista tanulója most aztán rendkívül átfogó értelemben kezdi elkészíteni drága húsvéti bárányát. A Grál kelyhét kell felállítani a szívszentélyben. Itt ne valami misztikus-érzelmes folyamatra gondoljunk. Egy nagy műnek kell szinte a tűzből kiemelkednie.

A kovásztalan kenyér, a „páska”, eredetileg „egy küszöbön való átlépést” jelent.

Az őspránai világosság első sugarára adott helyes felelettel, reagálással kialakult ez a küszöb, ez az új lehetőség, s e küszöbön átlépve a tanuló valami teljesen új világba kerül, más életszférába, teljesen más nézetekkel, hatásokkal és problémákkal. A megváltás élettere ez. Ebben az élettérben Isten Báránya, a Krisztuserő, a megváltó, isteni világosság tökéletesen kezd résztvenni a műben, s magát kimondhatatlan szeretettel odaajándékozván, alapot kezd építeni, ami a tanulót képessé teszi az Atya házába való visszatalálásra.

Nagyon fontos megérteni, hogy mi kezd kialakulni a személyiségrendszerben, s milyen nagyon intelligensen kezdik használatba venni a mikrokozmoszban meglevő lehetőségeket. Mégegyszer utalunk a szentbeszéd kijelentésére, s ezt meg kell értenie, hogy az isteni erő, az isteni terv erőtelenségben lesz kivitelezve. Ez azt jelenti, hogy ami a szent Úrvacsora folyamataiban a személyiségben kialakul, az a személyiséget nem fenntartani akarja, hanem alkalmassá tenni a keresztút bejárására, s arra, hogy ezt teljesen harmonikusan és örömmel tegye.

Holott nem akarunk annak elébe vágni, amit a Gnózis mond majd Önnek, mégis jó, ha már most világosan belátja, hogy a keresztútnak egyáltalán semmi köze sincsen mindahhoz, amit a természetvallás gondol, mond és ír róla.

A tanuló annak a munkának az elvégzése előtt találja magát, ami újra helyreállítja a fő és a szív egységét. Esetleg tudja, hogy sok természetokkult törekvés is erre irányul. Gondoljon a jelszóra, „ítélőképes értelem, érző szív”, ami néhány természetokkult csoport címerét ékesíti.

Nagy különbség azonban, hogy ezt a jelszót természetokkult személyiségtörekvés szolgálatába állítják-e, vagy teljesen transzfigurista értelmét hagyják-e érvényesülni. Az első esetben arra törekszenek, hogy én-rögeszmével utánozzák az eredeti embert. A Krisztuslényt, a célt így sohasem érik el, és tükörszféra-illúziókba vesznek. A második esetben Rózsakereszt Keresztély útját, a transzfiguráció, az átalakulás ösvényét járják, aminél az Én aláhanyatlik, hogy megtalálja AZT.

Tehát meg kell értenie, hogy a mű, amit a tanuló feladatként lát maga előtt, egy később kialakuló dicsőségre vonatkozik, mely előre veti árnyékát, ahogyan a szent Úrvacsora egy később létrejövő beteljesülés előrevetett árnyéka. Amikor Pál beszél erről (és ő tapasztalatból beszél, mert a kovásztalan kenyeret már teljesen elkészítette), akkor az elkészítés következményeit úgy nevezi: „a léleknek zálogát a szíveinkben tudni”, vagy „egy levél, a szívünkbe írva”. Aztán magára utalva azt mondja: „a mi szívünk kitárult”; s a többieknek: „hanem szorosságban vagytok a ti szívetekben”, és „tárjátok ki ti is a szíveteket”.

Át kell Önnek lépnie a küszöbön a szívnek ahhoz a megújulásához, ami egyelőre csak záloga a szellemnek. A szellem záloga a szívben, holott nagy megrázkódtatással és szenvedéssel jött létre, erős, örömteli kegyelem, mert, ahogyan a bölcs prédikátor mondja, abban lesz az egész, eljövendő, új időszak mintegy a szívbe rejtve.

Értse meg, és soha el ne felejtse, hogy a szív megváltozásának, amiről a szent nyelv nagyon sokszor beszél, semmi köze az Ön érzéseihez, érzelmi beállítottsága megváltozásához. Tudja, hogyan van. Az Én lesben áll, és latolgatja, hogyan érhetné el a célját. Ha így nem megy, akkor amúgy próbálkozik.

Tudja-e, hogy minden szó a szívszentélyben születik? És tudja-e, hogy minden szónak megvan a maga rezgése? Tudja-e, hogy emiatt minden szónak érzékszervekkel nagyon is jól meg lehet vizsgálni a minőségét, s ebből meg lehet állapítani a szív belső állapotát?

Ugye megérti, hogy miért lehet ebben az összefüggésben édes illatról, vagy rettenetes bűzről beszélni, s hogy tökéletesen meg lehet állapítani, hogy a szív megtörtségét, a feszültségeket és bosszúságokat, amik a szívből törnek elő, az Én ösztönzése és hajszoló hatása okozza-e, vagy pedig az ösvényen vívott harc? A szerzetet és szolgáit ebben a tekintetben nem lehet becsapni, nekik nem lehet magyarázkodni.

Amikor azt mondják, hogy „emeljétek fel szíveiteket”, akkor nem arra gondolnak, hogy Ön valami misztikus révületben irányuljon magas, isteni dolgokra. Ezek a szavak egészen mást jelentenek. A szentbeszéd azt mondja: az Úr azt nézi, ami a szívben van”, „mert az Úr minden szívbe belelát”. Isten, a szellem, az őspránai világosság tehát leáramlik hozzánk! Amikor a tanuló átlép a küszöbön, mindegy, hogy szíve fájdalma milyen tekintetben jut kifejezésre, akkor mondják neki, hogy „emeld fel a szívedet!”

A szív felemelése, magasba-emelése, a főszentély és a szívszentély egyensúlyára vonatkozik, amit újra helyre kell állítani. A fő és a szív egységére a tanulónak abszolút szüksége van. Ezzel a munkával minden tanulót szembesítenek, aki átlépett a küszöbön, és akit az első kötéllel kihúztak a halál aknájából; ez a következő munka. Ez tehát egészen más, mint misztikus-érzelmes révület, szó és imarajongás.

„Te pedig amikor imádkozol, menj be szíved belső kamrájába és zárd be az ajtódat. Emeld fel szívedet Atyádhoz, aki titkon van, és a te Atyád, aki a titkosba néz, eljön hozzád a világosságával és segít neked.” A hegyi beszéd imádkozás alatt a kovásztalan kenyér elkészítésének munkáját érti, a fő-szív-rendszer egységén való munkálkodást. Engedje meg, hogy részletesebben tájékoztassuk Önt ezekről.

A fej-szív-rendszert tökéletesen egységnek kell látni. Ha ezt a rendszert az egyetemes tan szempontjából vizsgáljuk, felfedezzük, hogy a szív és a fej anatómiailag-szervileg egymás tükre. A szív és a fej együttesen képez egy szferoidot, s a kis vérkeringésnek szánták a feladatot, hogy ebben a szferoidban érvényesítse az erőkeringési folyamatot.

Ez az egység a dialektikus embernél tönkrement. A természet emberénél állandó harc dúl a fej és a szív között. E viszály következtében vagy a szív, vagy pedig a fej került hangadó helyzetbe. Ezért van szó értelmiségi emberről vagy érzéki emberről. Ez a zavar öröklődik, és szervileg bebizonyosodik. A mai, dialektikus emberi nem emiatt teljes mértékben természetellenes.

Hogy ezt megértsük, gondoljunk egy eszményi bolygóra, égitestre. A bolygónál az Északi-sark a felvevő, asszimiláló rész, a Déli-sark pedig a megnyilvánító rész. A megnyilvánító sark céltudatos viselkedése következtében a felvevő sark a fenntartáshoz szükséges erőket fogja magához vonzani és felszívni. Az asztrális és a spinális között teljes egyensúly uralkodik, s ennek bizonyítéka mutatkozik meg az egész megnyilvánulási térben.

Ez az egyensúly az embernél már nem áll fenn, alaposan szét van zilálva, az ember szervileg károsult, aminek következtében a tudat önkényesen, az egyik pillanatban a fejet, a másikban a szívet hagyja uralkodni. Egyensúly, isteni tudat vezetése alatt, bölcsességet és örök alakulást jelentene. A megzavart egyensúly azonban a fejben értelmiséget, a szívben pedig emóciót, érzelmi indulatot okoz. Mindkét állapot kristályosodásért, a személyiség mindenféle megkeményedéséért felelős. E rendszernek ugyanis mindkét nézete nagyon dinamikus. Amikor (az alapvető zavar miatt) egyenként lépnek fel, cselekvésre késztetik a személyiséget. Mivel ez a cselekvés nem bölcsességen alapul, hanem a fej vagy a szív motorikus reakcióján, dinamikus ösztönzésén, a cselekedetek erősebb begubózáshoz, az egész rendszer egyre fokozódó zavarához vezetnek.

A fej és a szív között a gégét találjuk, mely a légcső bejáratánál fekszik. Ez egy porcképződmény, amiben a hangszalagok feszülnek. A légáramlat, amelyet kilégzéskor összeszűkülő mellkasunk felfelé nyom, megrezegteti a hangszalagokat, s így hang keletkezik. Ezt a hangot hangszereink, a szájüreg, az orr, a nyelv, alakítják. Így keletkezik a beszéd, s ezáltal nyilvánulnak meg a gondolataink, ezzel énekelünk.

A beszéd és az éneklés nagy mágia, ami az egész lény állapotát megnyilvánítja. Ha ez a beszéd és ének olyan embertől jönne, aki drága húsvéti báránya elkészítésén fáradozik, akkor ez a rezgés édes illat lenne Isten számára, ami azt jelenti, hogy az őspránai világosságot ezáltal az egész rendszerbe bele lehet vonni, ami hatalmas lehetőségeket jelentene. Az egész rendszer teljesen érett lenne az isteni érintésre.

Ha azonban a beszéd és az ének teljesen a természetre irányuló emberben nyilvánul meg, akkor olyan rezgés keletkezik, ami Isten előtt rettenetes bűz, s aminek elválasztó és begubózó következménye van. Mert az ember így olyasmit kelt életre, amihez nincsen joga, amire nincs ránemesedve, s ezáltal a legnagyobb kár érheti: sorvadás, tüdővész! Ezt nagyon komolyan gondolják meg.

Beszélünk képzett és nyers hangról. A nyers a hang általában a normális, amelyik az ember állapotát mutatja. A fej-szív-rendszer állapotának tökéletes mutatója. Tekintettel arra, hogy ez az állapot nem mindig kellemes és hasznos, és sok célra alkalmatlan, már a dialektikus idők kezdetén kísérleteket tettek a hang iskoláztatására, hogy a hanggal valamilyen létállapotot színleljenek.

Hogy ez a művelés is begubózó hatású, az Önnek világos. Gondoljon csak a teológusok kenetteljes beszédére, a papok latinul énekelt szertartásaira, a gregorián zenére, az affektált hang kultiválására. Gondoljon bizonyos csoportoknak a különösen durva beszédre való törekvésére; és gondoljon a zeneművészetre. Ezek az utánzások minden pillanatban hozzájárulnak a világ pokollá változtatásához.

Át kell tekinteni és meg kell figyelni ezt az egész tevékenységet, hogy jól megalapozhassuk a szent Úrvacsora elkészítésének megértését.