A tudat átalakítása

 

Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája kezdettől fogva arra hívta fel mindenkinek a figyelmét, aki a rózsakereszt modern tana iránt érdeklődött, hogy a világhoz és emberiséghez változások közelednek nagy sebességgel. Olyan változások ezek, amelyeket kozmikus és interkozmikus befolyások okoznak. Ezek befolyásolják az anyag területét, az éteri, az asztrális és a mentális területeket, s így az anyagszféra és a tükörszféra egész világát.

A légkör és az élet hatalmas mozgalmassága, mely a fentiek kísérőjelenségeként lép fel az emberiségben és ezen kívül is, napról napra világosabban megmutatkozik. Amit az Iskola ötven évvel ezelőtt bejelentett, az most bizonyos mértékben a közönségnek is tudomására jut. A világ nagy krízise, válsága, amely felé az emberiség halad, nagy nyugtalanságot kelt azokban a csoportokban, amelyek az emberiség sorsáért felelősnek érzik magukat. Egyre gyakoribbak az emberiség vezető személyiségeinek tollából megjelenő közlemények és fejtegetések, amelyekben a legközelebbi jövőben történő földi emberi haladás vagy pusztulás gondolatának adnak kifejezést.

A különböző tudományos irányzatok, például asztronómia, fizika, antropológia és filozófia egyre jobban közelednek egymáshoz. Egy új tudományos irányzat megállapította, hogy ősrégi keleti filozófiák megegyeznek modern tudományos nézetekkel.

Ezeknek a kutatóknak és tudósoknak központi kérdései azzal foglalkoznak, hogy az ember gyors iramban a teljes pusztulás felé halad-e, vagy idejében megtörténhet-e tudatának a megfordulása.

Mert a tudatnak egy magasabb szintre való transzformálása a sors irányát még időben jobbra fordíthatná. Ennek a transzformációnak, átváltozásnak azonban hamarosan meg kellene történnie, mert a krízist, a válság tetőpontját a 2050-es évekre várják.

 

Hullámmozgás a világmindenségben

A derülátó gondolat, hogy egy válságban különös fordulat és új fejlődés következhet be, abból az elméletből ered, hogy ha egy krízis a tetőpontjához közeledik, akkor transzformáció, átalakulás megy végbe. Ahogyan a forró víz bizonyos pillanatban gőzzé válik, s ezzel az átalakulással elemének egy új állapotát képezi, úgy képzelhetnénk el az emberiség esetében is egy ránk váró haladást, vagy pusztulást is. Ezek a gondolatok olyan tudósok csoportjától származnak, akiknek a véleménye szerint a világmindenség egyetlen ősanyagból épül, mely állandó hullámmozgással besűrűsödik, majd újra feloszlik, és eközben váltakozva ölti fel az energia és anyag, test és szellem, szellem és anyag formáit.

Mint említettük, ezek a gondolatok megegyeznek az ősrégi, keleti bölcsességtanokkal, Brahma ki és belélegzésével, a Tao-ból keletkező polaritásokkal, vagyis yinnel és yanggal, s ezeknek az ellentéteknek az egységben való összeolvadásával.

Ezekkel a gondolatmenetekkel függ össze a nézet, hogy a krízis pillanatában újra meg újra változás következik be. A világmindenség, minden tartozékával és jelenségével az állandó mozgás és változás állapotában van. Ezeknek a folyamatoknak az emberiség is alá van vetve, és a fejlődésben, az evolúcióban a krízisnek transzformációhoz, vagyis átváltozáshoz, haladáshoz és újabb fejlődéshez kell vezetnie. Minden reményt ebbe kell fektetni, mert aki ezzel foglalkozik, az abból a tényből indul ki, hogy az emberiség számára még két út áll nyitva: a teljes megsemmisülés, vagy pedig a belépés egy új világrendbe.

Ezeknek az elméleteknek vizsgálatánál az a benyomás keletkezhetne, hogy párhuzamokat lehet felfedezni bennük a modern rózsakereszt által képviselt egyetemes tanokkal. Mindezek a reményt keltő elméletek azonban csak a dialektikus világmindenségre, a hetedik kozmikus területre vonatkoznak.

Tudjuk, hogy az egyetemes felszabadító tan hét kozmikus területről beszél, s hogy a világ és az emberiség számára észlelhető területek mind a hetedik kozmikus terület anyagi világmindenségéhez tartoznak, ezzel a világgal és a túlvilággal együtt a dialektika világát képezik, amelyet a kikelet, a virulás és a hanyatlás jellemez. Amikor Böhme Jakab megállapítja, hogy minden anyagmegnyilvánulás a halál világmindenségéhez, a halál zárt házához tartozik, akkor azt a tényt akarja világossá tenni, hogy két természetrend létezik. Ezen alapul az axióma, mely kijelenti, hogy a mikrokozmosz alapvetően fogoly a halál természetében, s a születés és halál kerekéhez van kötözve.

Az ősanyag dinamikus mozgása energiától anyaghoz, étertől anyaghoz, testen és szellemen át és fordítva, nem valódi evolúció, nem fejlődés, hanem körforgás, keringés, törvényszerű mozgás, a kozmosz lélegzetvétele. Ebben a körforgásban az ember is benne foglaltatik a hetedik kozmikus terület dialektikus világmindensége keretében.

Ami tehát a fent említett gondolatmenetekből hiányzik, az annak a tudata, hogy a földi emberiség az elsüllyedtség állapotában van, amelyből a mikrokozmosznak, a bukott istenfiának vissza kell térnie a hatodik kozmikus területre, a halhatatlan lélekállapot világába. A nagy megfordulás tehát, a nagy változás, amely minden mikrokozmosz esetében szükséges, az egész mikrokozmikus rendszer transzfigurálására, és a tudat transzmutálására vonatkozik. Ennek pedig a lélek alapján, az élő, halhatatlan lélek alapján kell megtörténnie.

 

Az igazi fejlődés

A rózsakereszt Iskolájának tanulója az ő nagy fordulópontja előtt találja magát, ha elfogadja a transzformáció, az átváltozás ösvényét, amely a transzfigurációhoz vezet. Ha erre rájön, ha ez világossá válik neki, akkor az életét erre állítja be. Ekkor a Világosság Hármas Szövetségéhez fordul támogatásért, mely mikrokozmoszát újjászületésre ösztökélheti, az eredeti ember, az igazi lény, szellem, lélek és test hármas szövetségéhez vezetheti el. A rózsakereszt tanulója számára tehát, ha a felszabadító egyetemes tanhoz fordul, felmerül a kérdés, hogyan tudhatja mikrokozmoszában kifejleszteni az igazi ember háromságának harmonikus együttműködését.

A magasabb életszintre való transzmutálás, az igazi felfejlődés csak akkor lesz lehetséges, ha a mikrokozmosz újra részesülhet a hatodik kozmikus terület, a szellemlélek-emberiség életterületének élő állapotában. Ezért beszél az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája szüntelenül a lélekmegszületés szükségességéről. Mert a lélek a nélkülözhetetlen kapocs a szellem, vagyis a manaszi láng, és a személyiség, vagyis az anyagi jármű között. Az új lélekmag nélkül a szellem nem tud megnyilvánulni, és az egész rendszer, az egész szerkezet átalakulása nem kezdődhet el.

A tanulói ösvény tehát egy hatalmas „forgalomnak”, változtató folyamatnak a kezdete. A belső oktatás folyamatának első lépése ez a gnosztikus életúton. Aki ezt az ösvényt magáévá teszi, az elfogadja, hogy „a fejsze a régi természetállapot gyökerére vettetett”. A régi természetállapot „kivágásával” ugyanis megalapul az eredeti ember újraszületésének a lehetősége.

Az Ön tudatának az átváltozása, ahogyan azt a Szellemi Iskola szándékozza, már megkezdődött az Ön számára, amikor az Iskola tanulója lett. Abban a pillanatban ugyanis tudatosan választott. Az Ön tudata reagált a Gnózis hívó sugárzására.

A tudat tevékenysége a hét agyüregben válik nyilvánvalóvá, válik jelenséggé. Iskolánkban ezt a „hétkarú gyertyatartónak” nevezzük. Ez a gyertyatartó egyszer befogadta a Gnózis alapvető, hívó sugárzását, s a hét fáklya, vagy gyertya egyike meggyulladt.

Most az a feladat, hogy ezt égve tartsuk, s a többit is meggyújtsuk. Ez a lépés vár a tanulóra.

Meg kell gyújtania gyertyatartójának mind a hét világosságát.

Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy teljesen az Iskola Élő Testére bízza magát, és bensőségesen és teljesen összeköti magát az Iskola erőterével.

Miért követeli meg a Gnózis ezt a feltétel nélküli önátadást, hogy a tanuló teljesen az Iskola Élő Testének adja magát? Jó lesz erre a kérdésre részletesebben kitérni. A tanulónak ugyanis tudnia kell, hogy az ifjú Gnózis Élő Testében, az erőtérben a Gnózis alapsugarát, a hívó sugarat hét tevékenységre serkentik, hétfelé hasítják. Ez a hét misztérium, a hét rejtély, a Szentlélek hét ereje. Ez a héterő transzfiguráló, átalakító hatású. Ez a héterő meg akarja gyújtani és meg tudja gyújtani a hétkarú gyertyatartót. Ebben a hét fényben, és ezáltal a hét világosság által keletkezik Önben az új lélek, s ezzel lesz az Ön tudata a transzfigurálás folyamatába felvéve.

Ugyanebben a pillanatban a tanuló pszichéjében egy teljesen új élettapasztalat keletkezik. Ez az új tapasztalat egyrészt a nagy öröm, másrészt mélységes lelki fájdalom pillanatait okozza neki.

Az ösvény a tanulót felfelé vezeti a rejtélyek templomához. Ezen az ösvényen vannak pillanatok, amelyek tágas messzeségeket nyitnak meg számára, amelyekben a tudat megvilágosul és lát. De olyan pillanatok is vannak, amelyekben mélységes sötétséget tapasztal, és a belátástól sűrű köd és lepel választja el.

Hogyan magyarázhatók ezek a tapasztalatok? Az új lélek ugyanis megszületett, s így az új kezdet, az új születés örömének kellene uralkodnia.

E rejtély titka magában a lélekben rejlik. A lélek ugyanis, mint mondtuk, közvetítő, a szellem és az anyag kapcsa. Így az újszülött lélek is kétsarkú, kétpólusú. A két sarknak egységet kell teremtenie a szellem és a test között. Mivel azonban az Ön lényének az átváltozása még nem ment végbe, az új test még nem lett tökéletes a Gnózis világosságában, a tanuló állandóan tapasztalja a léleknek teljesülésre és egyesülésre irányuló vágyakozását. Ezt a vágyakozást az egyik sark öröme jellemzi, mely az eredeti hazára, a szellemre irányul, míg a másik sark a természetszülte személyiséghez fordul, hogy elvégezze a nagy, forgalmas megváltoztatás feladatát. A tanulónak, mint jánosapostoli rózsakeresztesnek, az a munka jut, hogy egyengesse az Ura útját, s mint Isten szőlőskertjének igazi munkása, mindent elrakjon az útból, ami az új lélekfejlődésben kárt okozhatna.

 

A kereszt

Ha Ön tanulónak ismeri fel magát, ebben az állapotban komolyan halad a tanulóság ösvényén, s valami megvalósult Önben az új lélekből, akkor ne csodálkozzon vagy nyugtalankodjon azon, ha a belső küzdelem tényét tapasztalja. Mert a keresztet az Ön lényében állítják fel. A két természetrend keresztjét a lélek az Ön lényében állítja fel. Ez az Ön egész lényének a transzmutálása a tisztulás tüzének segítségével. És egy befelé irányított pillantással, az új lélekközpont világosságában, egyre jobban fogja tudni, hogy mi a teendő: az egész régi lényének ugyanis, egész énjének az ő természetes nyüzsgésével, vissza kell lépnie. Akkor Ön belép a csendbe, ahol a régi „én” hallgat. Az én már semmibe sem avatkozik bele, a régi és az új belső harcába sem. Az én visszalép, és hagyja, hogy a lélek elvégezze a munkáját.

Így találjuk egy bizonyos lelki pillanatban a Jánosrózsakeresztest Páthmoson, a magány szigetén. Olyan állapot ez, amelyben a régitől elvált, de a magasabb lélekéletbe még nem tud teljesen belemerülni. Ez az ember, ez a tanuló valóban élete nagy fordulópontja előtt áll. Arra a pillanatra vár, amelyben meghallja a szellem hangját, amikor a hang azt mondja: „Amit látsz és hallasz, azt írd meg a hét gyülekezetnek”. Akkor aztán a tanuló megfordul teljesen, hogy lássa a hangot, aki beszél vele. És íme, a hét gyertyatartó közepette ott áll az, aki volt, aki van, és aki eljövendő – hét csillaggal a kezében.

A Jánostanuló ebben a pillanatban a szellemlélekember orcája előtt áll, aki az ő mikrokozmoszában feltámadott. Szinte holtan esik a szellemlélekember lábai elé utolsó, teljes odaadással, önmaga teljes kiszolgáltatásával, mely ugyanakkor a Világosság Hármas Szövetségének a feltámadása; a szellem, a lélek és a test feltámadása.

Ez az a fordulópont, amelyhez a Gnózis mindannyiónkat hív. Bár csak nemsokára mindannyian megélnénk ezt a nagy fordulópontot.

A Szellemi Vezetőség

A Gnózis újraszületése

 

Az utóbbi időkben az irodalom területén és a folyóiratokban a gnosztikusok iránti érdeklődést figyelhetünk meg. Kutatnak a múltban és a régi iratokban, amelyek a Gnózisról adnak hírt. A kutatók érdeklődését különösen a Nag Hammadiból származó leletek és a Közel-kelet apokrif evangéliumai izgatják. Kik ezek a gnosztikusok? Miféle emberek voltak ezek, akiket olykor eretnekeknek is neveztek, s akiket az akkori egyházak üldöztek? A régmúlté-e mindez, vagy vannak-e ma is gnosztikusok? Van-e jelenleg is megnyilatkozó Gnózis? Beszélhetünk-e a Gnózisnak valami újraéledéséről?

A Gnózis szó „ismeretet” jelent. Ezalatt gyakran „misztikus ismeretet” értenek, vagyis olyan tudást, mely a közönséges természet számára rejtélyes. A gnosztikus iratok gyakran tűnnek valótlannak és nehéznek. Mégis hatalmas lélegzet, nagy erő áramlik bennük, mely megindít minket. Erő, sugárzás, világosság: a Gnózis nem valami titkos tan; annál sokkal több. A Gnózis egy fénysugárzás, mely az embereket fel akarja ébreszteni. Ezért éppen a mi korszakunkban hatja át ez az új lélegzet az egész földi légkört. Egy rendkívüli, új korszakba léptünk be, mely tele van új lehetőségekkel.

Korszakunk, most, a Vízöntőkorszak kezdetén, a Gnózis és az ember kivételes találkozásának az időszaka; s ez az esemény teljes mértékben kapcsolatban van az emberi tudat kalandjával.

Értsük meg jól: a Gnózis nem valami ötlet, mely időnként felüti a fejét, mely időnként egyes emberek útját keresztezi, hanem itt egy nagyon különös sugártérnek a földi légkörbe való behatolásáról van szó. Az erre következő reagálást környezetünkben mindenütt megfigyelhetjük: erős, megdöbbentő kutatás és keresgélés minden területen. Ennek eredményei pedig már megingatják minden elképzelésünket, amit a világmindenségről, az emberről, a természetről, az energiáról és a szellemről alkottunk magunknak.

Most még csak a kezdetén vagyunk egy olyan hatalmas lelki és légköri változásnak, amelynek a horderejét alig vagyunk képesek elképzelni. Egy új, alkotó gondolkodóképesség sugarai azonban már kezdenek szinte áttörni a homályon. Már az az egyszerű tény is alkotó gondolat például, hogy az ember képes szakítani az „ember és anyag” közönséges és korlátozott elképzeléseivel. A tudomány pedig azon van, hogy a világmindenségről és valóságról képzett szűk látókörű elgondolásainknak az alapjait is megingassa. Amikor azt látjuk, hogy eddig általánosan elfogadott elméletek alaptalanná válnak, s az emberiség bizonyos függőségi viszonyokat levet magáról, akkor ez annak a jele, hogy jelenleg gnosztikus igazságok dolgoznak az emberiségben. Az emberek olyan állapotba kerültek, hogy most már „mást várnak el”, legalább is nem az eddigi szép hazugságokat, hanem mást. Ez az egész világon így van. Az emberek egyre inkább nem hagyják becsapni magukat, s merik leleplezni a rögeszméket.

Ebben az általános „felkelésben” azonban úgy látszik nem elbizakodottság, nem nagyképűség hatalmasodik el, hanem inkább annak a reménye, hogy valami kivezető út fog megmutatkozni. Szinte annak a sejtése ez, hogy az ember valami kijárati ajtó közelében van; az az érzése, hogy az ember rejtélyének megoldása nem lehet messze. Az ember jóllakott a tapasztalatok bőségével, vagy legalább is nincsen messze ettől. Most aztán teljes változásra, teljes fordulatra vágyik. Ha az ember ebben az állapotban van, akkor kész elfogadni az igazságot. Ez az oka annak, hogy jelenleg a Gnózis valóságos újraéledését éljük meg.

 

Az abszolút ismeret

Az ember az ismeretet, a bölcsességet keresi, mert a Gnózis őbenne szüntelenül az abszolút igazságra való vágyakozást kelti. A Gnózis pedig a természetnek, az embernek és az isteninek az abszolút ismerete. De nem filozófia, nem az értelmi képességeinkhez szól; vallás sem, mert érzelmeink képességeihez sem folyamodik; holott azonban minden filozófia és vallás ősforrása. Eddig egyetlen műben sem lett leírva; senki sem tudja a Gnózist közölni velünk. Minden misztikus, okkult, vagy tudományos magyarázatnak ellentáll. Egy olyan úton nyilatkozik meg, olyan út képében nyilvánul meg, amelyet az ember éntudata nem képes megérteni, sem bejárni.

Mi ez az emberben rejlő terjedelem, amellyel kapcsolatban útról beszélnek ugyan, amelyet azonban ennek ellenére sem leírni, sem elképzelni nem lehet? Akkor megérthetjük-e egyáltalán az abszolút tökéletest? Igen; a gnosztikusok ezt újra meg újra be is bizonyították.

Mi az ember? Minden idők gnosztikusai számára az ember a világmindenség nyitja, kulcsa. Tudata határtalansága révén kapcsolatban van az egész mindenséggel, ennek erőivel és lehetőségeivel. Az emberi testben valóban van egy nyugvó szerkezet, melynek erővonalai kívül egy mágneses teret, egy mikrokozmoszt képeznek, amelybe az egész mindenség belevetítheti magát, amelyben az egész világmindenség tükröződhet. Az ember szívében pedig ott nyugszik lényének, egész valójának központi, szellemi magva. Az ember eredetének ez az utolsó maradéka tartalmazza a határtalan tudat felkeltésének és fejlesztésének egész tervét, amelyet kivitelezhet, s amely határtalan tudatot újra birtokolhat, ha akarja.

Valljuk be, hogy látszatemberek lettünk! Az úgynevezett nyugati civilizáció, a fehér ember civilizációja beteg, halálosan beteg, mert a lelke eltűnt. Az emberek szakadatlanul kutatnak, de állandóan összekapcsolódnak ezzel a civilizációval és kultúrával, s kutatásuk így eredménytelen marad. Ezt persze tudjuk. Folyóiratok, könyvek is hangoztatják. Mindezt olvastuk, megbeszéltük, s előre is nagyon is egyetértünk ezekkel a megrendítő cikkekkel. De miért nem tud ez „meghatni”, megmozdítani minket? Miért nem törik meg bennünk semmi sem? Miért nem érezzük az örökkévalóság rezgését, rengését az időben?

A légkörben egy gnosztikus tudati térség van jelen. Egy erőtér és sugártér jött el, hogy a mikrokozmikus ember tudatát felébressze, hogy a mikrokozmoszt felélessze, felkeltse a mindenségnek ezt a hajótöröttjét, aki kétségbeesetten földi tudata roncsába kapaszkodik. Minden a változás állapotában van. Most történik valami.

És mi? Mi mit teszünk? Mi dolgozunk reggeltől estig, valószínűleg a mindennapi kenyérért. Több-kevesebb sikerrel napjaink megszokott, normális életébe merülünk. Gondoskodunk öreg napjainkról.

Fáradozunk és küszködünk, otthon vagy máshol. Az időt könyvekkel, vagy fülsiketítő zenével töltjük. De elképzelhető-e, hogy emberi életünk ezzel teljesedik be? Tudja-e az olvasó, hogy mire rendeltetett az ember? Tudja-e mire képes?

Isten nemzetségéből valók vagyunk! Isten ábrázatára lettünk teremtve, s egy isteni szikra világít ki minket. Ezek nem kenetteljes, édeskés vagy épületes beszédek, hanem az örök igazság élő lángjai. Meg kell szabadulnunk a korlátainktól, a szolgalelkűségünktől. Fel kell ismernünk, hogy királyok vagyunk!

Az átlagembernek ezek a kijelentések bolondosnak, sőt őrületnek tűnnek. Mi azonban az olyan emberekhez fordulunk, akik a Gnózisra fogékonyak, vagy legalábbis a Gnózist és az igazi rózsakeresztet, melynek ereje egyre növekszik, nyíltan fogadják.

 

Az egyetemes terv

Van egy sugártér, a Gnózis sugártere, egy nagyon különös világosságtérség, mely a mikrokozmoszunkkal rokon. Aki tudatába jut, az akadálytalanul kapcsolatba léphet vele. E világosság által teljesen újjászülethet, és mikrokozmoszát transzfigurálhatja. Így dolgozott minden gnosztikus Szerzet.

A Gnózis ott kezdődik, ahol a közönséges tudatnak vége. Azzal, hogy megnyitja magát a világosságnak, és hagyja ezt dolgozni önmagában, a gnosztikus közvetlenül hozzájut az egyetemes fejlesztőtervhez, mely lehetőségként megvan őbenne. Ezt megnyilatkoztathatja önmagában egy folyamat segítségével, egy szent tudomány törvénye szerint.

Ön ismeri ezt a folyamatot. Gyakran olvasott róla, gyakran hallott beszélni róla. Sokszor szembesítették Önt vele. A folyamatot ritkán értették meg, annál gyakrabban változtatták és csonkították meg.

Az igazság ellenségei és az emberiség végleges felszabadulásának ellenzői az emberi tudatot szándékosan távol tartották ettől a szent tudománytól. Ezért szeretnénk itt mégegyszer ábrázolni e folyamat legfontosabb szakaszait.

Mindig úgy kezdődik, hogy egy ember életében eljön egy pillanat, amikor a szíve elcsendesedik, elfárad a szüntelen viszály nyugtalanságában, amely játszik vele. Az ilyen elcsitulás pillanataiban érinti meg őt a Gnózis. Belsőleg megtudja, hogy magasabb alakulásra hivatott, és érzi magában egy másik, eredeti állapot emlékét felmerülni. Ha van mersze ellentállni az ezáltal őbenne keltett mélységes, belső nyugtalanságnak, akkor nem lesz már nyugta életfogytiglan, míg meg nem találta az élet értelmét.

Az ember szívében van egy érintetlen, tiszta, folttalan tér, amelyben az isteni szikra helyezkedik el. Ezt a tiszta teret az olvasó „Máriának” nevezheti, s a benne nyugvó isteni elvet „jézusnak’1. „jézus” azt jelenti, hogy üdvözítő, megmentő. Ebbe az érintetlen térbe száll le a Gnózis sugárereje, hogy az isteni szikrát, a szív rózsáját felébressze. Ennek a sugárerőnek hét nézete van, amelyeket a „Szentlélek”, vagy „a szellem hét sugara” néven foglalhatunk össze.

Ha a szellemi vetés, a rózsa felébred, akkor egy folyamat, egy fejlődés kezdődik. Mint valami fényforrás, úgy kezd a szív rózsája egy tisztító, helyreállító sugárerőt terjeszteni a vérben. Ez a szívben született isteni világosság a főszentélyben egy új képességet fog életre kelteni. Ennek a magasabb megkülönböztető képességnek, amellyel az ember rendelkezhet, ha megvilágosult, magasabb nézetét az olvasó „Józsefnek” nevezheti. Ez a mesteri ács, aki a mikrokozmosz önmagában felismert helyreállítási tervét olvasni tudja és meg tudja valósítani. Nem tétovázik tehát, s Máriát, a szív új intelligenciáját élettársává teszi.

Ha a fej és a szív a szívben megszületett isteni világosságsugárzás jelenléte miatt egyesült, akkor ez a világosság elkezdi vándorlását, zarándokúját az emberi testben. A szív előtt fekvő sternum, a „sugárzó”, a szív új sugárzását közvetíti a tímuszmirigynek. Ez a mirigy egy új hormonhatást vált ki, mely a vér közvetítésével a gerinci rendszert megnyitja az új sugárzásoknak.

Egy hétszeres megújító folyamat révén a hét plexuskör a szívben, tüdőben és gégében egy rezgő szerkezetet épít, melynek alakja kehelyre hasonlít.

Azzal, hogy a jelölt iszik ebből a titokzatos, belső Grálkehelyből, ebből az új sugárszerkezetből, a testi működések alapvetően megváltoznak, s a fej és a szív egysége, amelyre annyian törekednek, amelyet annyian keresnek, megvalósul.

 

Az evangélium jelképei

Ennek a leplezett folyamatnak minden szakaszát leírja az evangélium. Ha levesszük róla a leplet, akkor egy élettani változás leírását kapjuk, mely új anyagcseréhez vezet. János evangéliumában hét csoda kíséri a folyamatot, s az evangélium alakjai a jelölt tudatának a nézeteit képviselik. Az evangélium nem történelmi elbeszélés, hanem egy belső folyamat, amelyen minden embernek keresztül kell mennie.

Betlehem istállójából, a szívből, amelyben az isteni szikra felébredt, a megújulás kánaánján keresztül vezet a beavatás útja a felső terembe, vagy felsőházba, a fejbe. Ott jött össze a tizenkét tanítvány, a tizenkét pár gerinci idegpár, hogy ünnepelje a szent úrvacsorát. Ez a belső, mennyei ember áldozata a természetember érdekében. A világosság megnyitja a főszentélyben a homloküreg mögötti üreget. Ezzel az áldozattal új bölcsesség hatja át a jelöltet.

A tizenkettő aztán felkel, hogy az új lelket kövesse Golgotára, a megvilágosulás helyére. Az újraszületett isteni lélek világossága egy tökéletes áldozattal odaadta magát az őt kereső embernek. A lélek, a világosság keresztre feszíttetik a földi természet jója és gonosza között, amelyek itt szintén véget érnek. Ez az áldozat az emberben megsemmisíti a halhatatlanság állandó megtagadását. Ez kiűzi az ember alantas tudatát, mely eddig hihetett, de nem tudhatott.

Ekkor kezdődik az út le a pokolba, amire a dicsőséges feltámadás következik. Az újra megszületett lélek világossága a szimpatikusz vezetékében a gerinc jobboldalán leszáll egészen a plexusz szakráliszig, ahol a rejtélyek sárkánya, az egész mikrokozmikus múlt őre rejtőzik.

Ez a transzfiguráció misztériuma, az eredeti ember helyreállításának a rejtélye. Amikor pedig a győztes világosság a szimpatikusz baloldali vezetéke mentén felszáll, mialatt egymás után minden csakra (erőközpont) forgási iránya megváltozik, az emberben egy új kígyótűz keletkezik. A feltámadt eredeti ember, ó csoda, újra elfoglalja helyét a helyreállított, kijavított mikrokozmoszban. Az ember felszabadul. Az alapvető halált legyőzte, és képes uralkodni a világmindenségen.

Ez a folyamat pedig nem az emberi fejlődésnek egy távoli időpontjában, vagy a halál után vár ránk, hanem minden pillanatban megtörténhet, itt, az élő jelenben. A gnosztikusok tanúskodnak erről, mert ezt átélik. Ezért oly örömteli az üzenetük, azért örülnek annyira, hogy erről adhatnak hírt; és a legforróbb kívánságuk, hogy minden embernek segítsenek megérteni a rájuk váró igazi élet értelmét.

Az emberiség kezdetétől fogva minden időkben voltak olyanok, akik megértették a helyzetük és állapotuk magasztosságát, és tudták, hogy miért neveztetnek mikrokozmosznak. Szívükben felébredt a szellemi atom, a szív rózsája, és a víztől és lélektől való újjászületés által visszatértek eredeti állapotukba. Mindezek képezik azoknak a világító láncát, akiket a világosság felszabadított; ez az Egyetemes Szerzet, mely a halál világát a szeretet köpenyébe burkolja, hogy az emberiségnek segíthessen.

Egyszer tehát minden embernek meg kell találnia igazi nagyságát, mindenkinek újjá kell születnie és transzfigurálnia kell.

Reméljük, hogy a Gnózis sugárzása sok embert ébreszt fel és újít meg majd.

Készüljetek!

 

Nagyon mozgalmas korszakban élünk. E mozgalmasság oka különböző tényezőkben rejlik. Először is a Hal csillagkép korszakának végén vagyunk. Ezt a kort a fájdalom, vakbuzgóság, tudatlanság, félelem és önzés jellemzi. Gondoljanak csak a sok fájdalomra, amit az elmúlt kétezer év üldöztetései okoztak, például az előttünk haladó gnosztikus szerzetek üldözőinek vakbuzgósága. Gondoljanak az élet igazi értelmével szemben megmutatkozó nagy tudatlanságra, az élet fenntartásáért kiállt félelemre, különösen manapság, amikor az életet oly sok minden fenyegeti, például a levegő, a víz és a talaj rádióaktív szennyezettsége. Nem régen azt olvastuk az újságokban, hogy az Északi-tengert rádióaktív anyag szennyezte be, mely a Sellafieldi atomerőműből ered Anglia nyugati partjairól, s amelyet a tenger áramlatai Skócia partjai mentén az Északi-tengerbe sodornak.

Az önzés is a legnagyobb diadalait ünnepli; következménye veszekedés, nézeteltérés és nagy magányosság. A Hal-korszakot persze nagy áldozatkészség és szeretet is jellemezte. Sokan nagy áldozatokat hoztak, hogy másokon segítsenek. Mennyi szeretettel próbálják meg sok helyen enyhíteni a szükséget! Mennyi szeretetet és áldozatot hoztak a gnosztikus szerzetek tagjai, férfiak és nők a századok folyamán! Ezekre az áldozatokra azonban az emberiség túlnyomó többsége negatívan reagált, s ezért jellemzi most a Hal-korszak végét az emberiség fokozott szenvedése.

Másodszor pedig az emberiség elérte az anyagosodás mélypontját. Sok országban nagy anyagi jólét fejlődött ki, ami miatt az ember kizárólag az anyagra irányult, s a természetes vallások elveszítették a befolyásukat, a tömeget már nem tudják megtartani.

Harmadszor aztán az emberiség számára megkezdődött a Vízöntő korszaka, Akvárius korszaka, amelyre az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája tanulóit már oly régen előkészítette. Ennek a korszaknak a jellemzője az elanyagtalanodás, ismeret, tudat és bölcsesség.

Az elanyagtalanodás azért következik be, mert az emberiségnek most az anyagiság mélypontjáról a fejlődés boltívén kell felfelé másznia. Az embert arra kényszerítik, hogy figyelmét az anyagról a láthatatlan területekre irányítsa. Ezért várják el az üdvösséget manapság oly sokan a jógától, okkultizmustól, spiritizmustól és kábítószerektől. Egyre terjedelmesebb lesz az újramegtestesülés, a reinkarnáció irodalma, gombaként szaporodnak a halál utáni élettel és hasonló témákkal foglalkozó folyóiratok, s bűvölők, a hipnotizálók a pácienseiket azzal akarják meggyógyítani, hogy visszavezetik őket előző inkarnációkba, mert állítólag ott találhatók meg mostani nehézségeik vagy betegségeik okai.

A Vízöntő-korszak három másik jellemzője az ismeret, tudat és bölcsesség. Ezért olyan rendkívül kedvező ez a korszak a transzfiguráció ösvényének a bejárására. Mert a Vízöntő-sugárzásokra való pozitív reagálás esetén az ember ismeretre tehet szert az isteni tervvel kapcsolatban, hozzájuthat a szellemlélek-tudathoz és az isteni bölcsességhez.

Negyedszer egy kozmikus forradalom van folyamatban, mely befolyásait egyre erősebben érvényesíti, mivel a Föld és lakói zavart keltő elemek, veszélyt jelentvén az egész rnindenség számára. A kozmikus forradalom folyamán egy erős isteni erőáramlat (a Szentlélek) tör utat magának haláltermészetünkbe. Ez az új életterület sugárereje, mely bolygónkat teljesen körülvette. Ez az új életterület az idők folyamán egyre nagyobb, hatalmasabb és dinamikusabb lett, mert ennek az elkészítésén minden szerzet együttműködött kezdettől fogva. Most elsősorban a rózsakeresztes Iskola tanulóinak a feladata ennek a tiszta éter-térnek a tovább-építése. Ez mindenekelőtt a transzfiguráció ösvényének a bejárásával történik, amivel tiszta lélekéter szabadul fel. A múlt minden gnosztikus szerzete dolgozott ezen a nagy, mágneses életterületen. A próféták, akik láthattak valamit ebből az „építkezésből”, ebből a nagy valóságból, igazán mondhatták: „Eljön egy nap, amikor ennek a következményei megnyilvánulnak és érvényesülnek”. „Hogy a nap és az óra mikor jő el, azt senki sem tudja”- mondja a Biblia, mert mindig vannak olyan tényezők, amelyeknek még ki kell fejlődniük. Aki azonban láthat, az biztos: A dicső nap el fog jönni! Ebben az ismeretben mindannyian részesülhetünk, mert a sugártér, amelyről a régi próféták tanúskodtak, körülvesz mindünket. A tiszta isteni étereknek ez a sugártere oly erős lett, tüze oly hatalmas, hogy közvetlenül észlelhetjük és tapasztalhatjuk, ha mikrokozmoszunkat tudatosan megnyitjuk neki, hogy megérinthessen minket.

 

Az arany menyegzői ruha

Hogyan nyithatjuk meg mikrokozmoszunkat az isteni, tiszta étertérnek? Azzal, hogy bejárjuk az élethez vezető utat, az igazi emberiségfelszabadítás útját, amelyet az Iskola mutat nekünk! Ezen az úton megpróbáljuk megvalósítani az élő lelkiállapotot. Megpróbáljuk az új lelket megszületésre ösztönözni.

Ha aztán az új lélek megvan, akkor a lélekmagból egy új lélektestet építünk, egy lelki személyiséget, egy személyiséget a lélek számára; ezt nevezi a Biblia az arany menyegzői ruhának. Aki az élő lélekállapot megvalósítására törekszik, az az örökkévalóságban jár, örökről örökre halad, s ez az út őt folyamatszerűen megszabadítja a tükörszférától, a haláltermészet elromlott éterterétől, s a haláltermészet alapvetően bemocskolt anyagi területéről is megváltja. Ezért bizonyos pillanatban az egész, régi személyiségét levetheti, hogy az arany menyegzői ruhában, a lélek személyiségében mehessen tovább. Mielőtt azonban még a lélektest teljessé vált volna, a növekvő lélekember már találkozott a nagy lélekemberrel, akiről a Biblia beszél: a Krisztussal.

Lássák világosan: A Gnózis állandóan megmutatkozik a dialektikus emberiségnek. Miért? Azért, hogy a dialektikus, vagyis bukott embernek megmutassa az utat az új életterületre, a lélekvilágba. Azért születtünk, hogy erre az útra térjünk. Ez életünk egyetlen célja. Enélkül az út nélkül az emberi létnek nincsen értelme.

Ezért világos is, hogy valami történik az emberiséggel, ha nem akar erre az útra térni, hanem meg akar maradni az anyag területén és ennek a tükör szférájában, az úgynevezett túlvilágon. Az erre a dialektikus világra jött emberiség elvéti a célját, ha a lélekvilágba visszavezető útját nem találja meg és nem járja be. Emiatt aztán összetörik, lebontják őt. Ez okozza a halált! Ha viszont megtalálja az isteni, tiszta étertérhez vezető utat, és valóban végigjárja, akkor a halált teljesen legyőzi. Ha a lélek megszületett, akkor a halál legyőzetett. Mert a lélekember örökről-örökre halad, örökké létezik. Aki elnyeri a lelket, az legyőzi a halált, s együtt mondhatja Pál apostollal: „Halál, hol a te fullánkod, pokol, hol a diadalod?” Ha az ember nem járja be a lélekvilágba vezető utat, akkor anyagteste összetörik, elpusztul, akkor elragadja a halál. Miért? Hogy a mikrokozmosz az ő rendszerébe, szerkezetébe újabb személyiséget vehessen fel, hogy ez esetleg megragadhassa a lehetőséget, s megtalálja az Atya házába vezető utat.

Ha nem találjuk meg az egyenesen a hazához vezető utat, akkor a halál áldást jelent, beavatkozást az emberiség fennmaradása érdekében. Ha az emberiség megpróbálja magát önfejűen fenntartani, megpróbálja az életét tartósítani, s ha ez itt nem sikerül, akkor reményét a tükörszférába fekteti és abba kapaszkodik, akkor hatalmas feszültségek alakulnak ki a természet alaptörvényeinek áthágása miatt; ezek a feszültségek aztán a világot bizonyos időpontban felrobbantják. Az emberiség élete így a vége felé halad. Akkor az élet a dialektikus lét két szférájában uralkodó alapvető természettörvények ellenállhatatlan hatása miatt meg lesz semmisítve.

 

Nagy katasztrófák

Amikor tehát egyrészt az egyre nagyobb, hatásosabb és pompásabb új étertér manapság nagy lehetőségeket nyújt a transzfiguráció ösvényének tényleges bejárására, addig emiatt a fejlemény miatt másrészt nagy katasztrófák játszódnak le az emberiség többi része számára. Nagy krízis fejlődik ki, mindenféle feszültségek alakulnak ki. Ezt nevezi a Biblia az „ítéletnek”, vagy Istenítéletnek.

A kitörés előtt még bizonyos egyensúlyról lehet szó, mert – a Biblia szavai szerint – Isten népe még a földön van. Az emberiségnek azt a részét nevezik Isten népének, amely előkészült az élethez vezető út bejárására. Ez az embercsoport gnosztikus erőket és sugárzásokat vonz ide, amelyek behatolnak természetrendünkbe, itt bizonyos egyensúlyt keltenek és tartanak fenn, ami miatt a különböző mágneses viharok még nem tudnak kitörni, kisülni. Ha azonban a gnosztikusan irányuló csoport tudatába jut az ösvénynek, világosan látja annak minden nézetet maga előtt, ha rájön a saját állapotára és a lehetőségeire is, s így az Iskola élő testének segítségével kezdi elhagyni a halál természetet, akkor a helyzet megváltozik. Ebben a fejlődésben akkor már nem uralkodnak a közönséges dialektikus természeterőin, nem kötik meg azokat, s azok így elszabadulnak. A feszültségek kisülnek!

A világmindenségben vannak olyan törvények, amelyek mindent irányítanak. Ezek a sugártörvények. Sugártörvények irányítják az egész dialektikus világmindenségben a lények életfeltételeit, a csillagok és bolygók nagy be és kilélegzési folyamatait, valamint a bolygói és a zodiákus rendszereket is. Ezt szinte valami hatalmas óraműnek nevezhetnénk, mely mutatja a téridőrendi dolgok állását, s amely alól senki sem vonhatja ki magát.

Világos azonban, hogy a lehetőségek, amelyek szerint egy gnosztikusan irányuló csoport mehet a rendeltetése útjára és érheti el a célját, szintén ezeknek a törvényeknek van alávetve. Ha egy gnosztikus testület pontosan ezeknek a sugártörvényeknek engedelmeskedik, akkor semmi sem fogja akadályozni, minden hátráltatás nélkül haladhat, és el is érheti az ösvény célját.

Egy gnosztikus csoport megjelenése, fellépése a történelem folyamán szintén nem a véletlenen múlik. A gnosztikus csoportok is természettörvények alapján jönnek és tűnnek el újra. Ezt a folyamatot is a sugártörvények irányítják, mint minden mást.

Ezért lehetséges, hogy az ezeket a törvényeket tanulmányozók hatásukat ismervén, téridőrendi menetüket nyomon követvén erről az interkozmikus óraműről pontosan leolvashatják az eljövendő dolgokat. Amikor a régi próféták Isten eljövendő beavatkozásáról beszéltek, vagy bekövetkező büntetésekről, akkor ezekről a természeterőkről volt szó, amelyek megváltoztathatatlanul működnek. Tudták, hogy ha a feszültségek felgyülemlenek, akkor robbanásnak kell bekövetkeznie.

 

Figyelmeztetések értelme

Fel lehetne tenni a kérdést, hogy van-e értelme a próféták jövendölésének. Ha a dolgok folyása a mindenség megnyilvánulásában megmásíthatatlan, akkor minek figyelmeztessük egymást. A tömeg embere számára ennek valóban nincs is sok értelme! A kereső, kutató ember számára azonban igen, mert ez megtalálhatja a felszabadulás ösvényét, ha a Gnózis megérintette őt. A kereső számára nagyon is jelentős, hogy egy figyelmeztetést megkapott-e időben. Ha valaki még a keresés időszakában van, s szinte sóhajtva és vágyakozva keresi a felszabadulás útját, de még nem látja ezt világosan, kétségek mardossák és tétován ácsorog az ő állapotában, akkor bizonyára hasznos a figyelmeztetés: „Menj az ösvényre, s igazodj a Logosz tervéhez, engedj az ösztönzésének!”

Aki az igazi emberiségfelszabadulás útjára tér, az megmenekülhet a dialektika sorsától. Ha a figyelmeztetés elhangzik, és megértik, akkor sürgősen szükséges, hogy Isten és az emberiség iránti szeretetből aszerint cselekedjenek is, és terjesszék is. Ezért csendül fel számunkra a felhívás, minden gnosztikus szerzet felhívása, mely előttünk járt a szolgálat ösvényén:

„Készüljetek, Ti, akik az eljövendő sötét éjszakában őszintén meg akarjátok látni és találni a szenvedő emberiséget felszabadító kiutat!

Készüljetek fel arra, hogy szükségben sínylődő embertársaitoknak segédkezet nyújthassatok. Menjetek előre az úton! A lehető leggyorsabban, még ma készüljetek fel, álljatok be azoknak a soraiba, akik kivonulnak, hogy a tökéletesek, a perfektek, az élő lélekállapotban újjászületettek klasszikus aratómunkáját itt és ma elvégezzék!”

 

A Szellemi Vezetőség

A feltámadásról

 

A fenti címmel egy figyelemre méltó szöveg található a Nag Hammadii iratokban. A szöveg „Reginusznak írt levél a feltámadásról” címen lett ismeretes. (A Pentagram cikke R.v.d.Broek „Die Sprache der Gnosis” című könyvéből lett lefordítva.)

 

Bevezető

1/ Vannak olyan emberek, fiam, Reginusz, akik sokat akarnak tanulni. Ez a cél lebeg a szemük előtt, amikor megoldásra váró kérdésekkel kezdenek foglalkozni. Ha aztán ebben sikerük van, akkor nagynak vélik magukat. De nem hiszem, hogy a tanítások szerinti igazság birtokában vannak, hanem inkább még azt a nyugalmat keresik, amelyet mi a megváltónk, Jézus Krisztus Urunk által kaptunk. Megkaptuk, amikor az igazságot felismertük és abban megnyugodtunk.

2/ Mivel azonban oly barátságosan kérdezed, hogyan értendő a feltámadás, megírom Neked, hogy az szükséges, s habár sokan hisznek benne, kevesen találják meg. Engedd meg, hogy némi magyarázattal szolgáljak vele kapcsolatban!

 

A feltámadás Krisztus-tani alapja

3/ Hogyan viselkedett az Úr, amikor a testben volt, s miután nyilvánvalóvá vált, hogy Isten fia? Itt járt, ahol te is vagy, s ellentmondott a természet törvényének, vagyis a halál törvényének. Isten fia, Reginusz, emberfia volt, s magában foglalta mindkettőt: az emberiség és az isteniség is megvolt benne, hogy egyrészt a halált legyőzze, mert Istenfia, másrészt pedig az ember fia által megtörténjen a visszatérés a plerómába. Ő ugyanis létezett már azelőtt is a felettes természetben az igazság vetése formájában, amikor ez a világrendszer még nem volt, amelyben most számtalan az uralkodó és az istenség.

4/ Tudom, hogy a megoldást nehézkesen fogalmazom meg; de az igazság tanában tulajdonképpen semmi fáradságos sincsen. Mivel pedig a megoldás eljött, hogy semmi se maradjon rejtve, s a létezővel kapcsolatban minden nyilvánvalóvá váljon – a rossznak a feloldása és a jobbnak a megnyilvánulása -, a megoldásnak az igazság és a szellem kisugárzásának kell lennie. Mert a kegyelem is az igazsághoz tartozik.

5/ A megváltó legyőzte a halált. Úgy vehető, hogy te tudatában vagy ennek. Ő maga mögött hagyta a múlandó világot, s elmúlhatatlan eon-ra cserélte azt. Felélesztette magát, amivel aztán a láthatót elnyelte a láthatatlan által; minket pedig megajándékozott a halhatatlansághoz vezető úttal. Ezennel pedig, ahogyan az apostol mondja. Ővele szenvedtünk, Vele támadtunk fel és Vele mentünk a mennybe.

6/ Ha most ebben a világban emberekként jelenünk meg, akik Őt viselik, akkor az Ő sugarai vagyunk, és pusztulásra tart minket, vagyis a halálra ebben az életben. Azután felvon minket, mint a nap a sugarait, anélkül, hogy bármi is akadályozhatna minket. Ez a szellemi feltámadás, mely legyőzi a fizikait és a testit is.

Hagyomány és szabadság (I)

 

Ez a cikk egy sorozatot nyit meg, mely a hagyománnyal és a szabadsággal foglalkozik. A hagyomány fogalmát igen tágan értjük. A hagyomány keletkezett, s ami keletkezett, azt sem megtartani, sem elvetni nem lehet, de közömbösek sem lehetünk vele szemben. A hagyomány annak a továbbadása vagy tartósítása, amit mások alkottak; ennek mindig a múlthoz van valami köze. Valamiféle hagyományban élni azt jelenti, hogy saját létünket valami múltból ránk maradt tény folytatásának látni, olyasmiének, aminek fenn kell maradnia.

Egy fennálló hagyományt lehet fenntartani, éppúgy azonban tovább kiépíteni is. Új hagyományt is lehet kezdeni. Minden nemzedék építhet házat – alkotása lehet durvaanyagi, vagy finomanyagi is és továbbadhatja azt a következő nemzedéknek. Hogy azok majd fenntartják-e, az attól függ, hogy elég vonzó-e.

Ami az ember számára a legtöbbet jelenti, az a szabadság. Gyakran az emberben élő mély vágyakozáshoz folyamodunk, hogy egy hagyományt továbbadjunk, vagy fennállását vonzóvá tegyük. Beszélhetünk hagyományról és szabadságról, mert mindkettő éltető tényezőként rejlik az emberi életben, tehetjük ezt annál is inkább, mert amivel az ember az életében találkozik, az mind őbelőle ered.

Néhány téma kapcsán megpróbálunk némi áttekintést nyújtani, hogy akik felismernek valamit a saját életükből, azok bátorságot meríthessenek ahhoz, hogy másoktól független belátáshoz jussanak.

A megértésnek négy feltétele van:

  1. Tudni kell különbséget tenni a való és a valótlan között, aközött ami vagyok és ami nem vagyok (nem pedig aközött ami jó nekem és ami rossz).
  2. Képesnek kell lenni elengedni, a dolgokat elbocsátani, és tudni kell, hogy – mint emberek – képesek is vagyunk elengedni.
  3. Shankara azt mondja, hogy hat érték birtokában kell lennünk: ez a higgadtság, önuralom, egyensúly, állhatatosság, összpontosítás és bizalom,
  4. Tudni kell belátni a felszabadulás szükségességét.

Az első téma a menet Emmausba /Lk. 24 : 13-32/:

Ez egy történet Jézus tanítványainak kétségbeeséséről. A szöveget megőrizte és mindenkorra megőrzi a keresztény hagyomány. A tanítványok reménységüket Jézusba fektették: Neki kell Izraelt megváltania; Ő azonban megfeszíttetett, és az elöljárók és főpapok megölték őt. Jézus tökéletesen beleillett a tanítványok hagyomány-elképzeléseibe, amelyeket életükből és a vele való együttlétből építettek maguknak. Utolsó napjainak eseményei azonban érthetetlennek tűntek számukra. A sírt, amelybe Jézust gondosan eltemették, üresen találták. Meg voltak hát ütközve, útban egy falu felé:

És íme, azok közül ketten mentek ugyanazon a napon egy faluba, mely Jeruzsálemtől hatvan futamnyira volt, melynek neve volt Emmaus. És beszélgettek maguk közt mindazokról, amik történtek. És lőn, hogy amint beszélgettek és egymástól kérdezősködtek, maga Jézus hozzájuk rnenvén, velük együtt ment az úton. De az ő szemeik visszatartóztattak, hogy őt meg ne ismerjék. Monda pedig nékik: Micsoda szavak ezek, amelyeket egymással váltotok jártotokban? És miért vagytok szomorú ábrázattal? Felelvén pedig az egyik, kinek neve Kleofás, monda néki: Csak te vagy-e jövevény Jeruzsálemben, és nem tudod, mi dolgok lettek abban e napokon? És monda nékik: Micsoda dolgok? Azok pedig mondának néki: Amelyek esének a názáretbéli Jézuson, ki próféta volt, cselekedetben és beszédben hatalmas Isten előtt és az egész nép előtt: és mimódon adák őt a főpapok és a mi főembereink halálos ítéletre, és megfeszíték őt. Pedig mi azt reméltük, hogy ő az, aki meg fogja váltani az Izraelt. De mindezek mellett ma van harmadnapja, hogy ezek lettek. Hanem valami közülünk való asszonyok is megdöbbentettek minket, kik jó reggel a sírnál voltak; és mikor nem találták az ő testét, haza jöttek, mondván, hogy angyalok jelenését is látták, kik azt mondják, hogy ő él. És azok közül némelyek, kik velünk voltak, elmentek a sírhoz, és úgy találták, amint az asszonyok is mondták, őt pedig nem látták. És ő monda nékik: ó, balgatagok és restszívűek mindazoknak elhivésére, amiket a próféták szóltak! Avagy nem ezeket kellett-é szenvedni a Krisztusnak, és úgy menni be az ő dicsőségébe? És elkezdvén Mózestől és minden prófétáktól fogva, magyarázta nékik minden írásokban, amik ő felőle megírattak. Elközelítettek pedig a faluhoz, amelybe mentek; és ő úgy tett, mintha tovább menne. De kényszerítették őt, mondván: maradj velünk, mert immár beesteledik, és a nap lehanyatlott! Bement azért, hogy velük maradjon.

És lőn, mikor leült velük, a kenyeret vévén, megáldotta, és megszegvén nékik adta. És megnyíltak az ő szemeik, és megismerték őt, de ő eltűnt előlük. És mondták egymásnak: avagy nem gerjedezett-e a mi szívünk mi bennünk, mikor nekünk szólt az úton, és mikor magyarázta nekünk az írásokat?”

Az ember tulajdonképpen egy sokszorosan összefonódott hagyomány eredménye. A gyerek a szüleitől tanul, a szülők az ő szüleiktől tanultak, stb. Amit egy ember megtanul, mindarra mások tanítják meg, a nála idősebbek. A tanultakra és elfogadottakra építi aztán az ő saját világát. Sok előzmény elegye ez.

Az apostolok együtt voltak Jézussal. Egy környezetben éltek, egy népben, saját hagyománnyal. Ezúton sokan kerültek érintkezésbe Jézussal; ez volt a legértékesebb dolog, amit életükben kerestek. Ő megmagyarázott nekik minden életjelenséget, megmagyarázta létállapotukat, mint múltjuk, törekvéseik és vágyaik eredményét. És befogadták a szavait és életre keltették azokat a saját világukban. Legőszintébb törekvésük a szabadságra, ”Izrael” szabadságára irányult, távol minden elnyomástól, hogy Izrael végre megélhesse a kiválasztottságát. Minden reményük, a szabadság iránti megtestesült vágy, Jézusban alakot öltött. Erre a lényre irányult egész élményviláguk.

Aztán jött az első csapás: Jézust megragadták, és népükből való olyan emberek ölték meg, akik maguk is a nép valamennyi várakozásának és vágyának megtestesülései voltak. Az apostolok is meg a főpapok is a hagyományos írásokból próbálták az eljárásukat és várakozásaikat igazolni.

Ezek az „írások” úgyszólván egy háznak tekinthetők, amelyet egyik nemzedék a másiknak adott tovább. Az apostolokat annyira megviselték az események, hogy mástól csaknem zokon veszik, hogy semmit sem tud a történtekről: „Csak te vagy-é jövevény Jeruzsálemben, és nem tudod, mi dolgok történtek e napokon?” Számukra minden üressé vált, holott reményeiket egész életükkel támogatták.

Jézus együtt megy velük, és megint olyan tanítónak mutatkozik, aki csatlakozik a hagyományukhoz, a tudatukhoz, egész gondolkodás- és életmódjukhoz. A várakozások egész láncolatát mutatja meg nekik, ami a zsidó népben él, kezdve Mózessel, és megmutat nekik mindent, ami a várakozásaikkal és azok teljesülésével összefügg. És szemük mégis csukva marad. Szívük mélyén szabadságra vágynak, és nem gondolnak arra, hogy a világban, amelyben élnek, minden erős vágy alakot ölt. Számukra ugyan Jézus Krisztus a szabadság, de ők ezt a hagyományuk keretében értelmezik, mint hagyományuknak valami folytatását.

Az ember végül is nem tud másként viselkedni. Olyan módon készíti élete kenyerét, ahogyan tanították. Annak a népnek szokásai és módszerei szerint készíti, amelyben született. Táplálékát hagyományos módon veszi magához, azon hagyományok szerint, amelyekbe őt beleállították.

Jézus együtt megy velük, és tanítványai többet érzékelnek a puszta szavainál. Jelenléte a legmélyebb lényükben érinti őket, és arra kérik, hogy vegyen részt az életükben. Arra kérik, hogy velük egyen. Ő beleegyezik, és a kenyér megtörésénél, a hagyomány széttörésénél megismerik őt. Ő viszont eltűnik közülük.

Az élet mindig egy hagyományhoz fűződik. Ha azonban az életet valóban olyannak akarjuk látni, amilyen, vagyis hagyomány nélkül, akkor a kenyeret, a hagyományt szét kell törni. Ebben a döntő pillanatban kinyílnak a szemek. A jelenlévő tanítványok számára azonban ez a látás újra a hagyomány folytatására való ösztönzés. És a számukra középpontnak tűnő életet megint csak a hagyományoknak megfelelően értelmezik. „Avagy nem gerjedezett-e a mi szívünk mibennünk, mikor nékünk szólt az úton, és mikor magyarázta nekünk az írásokat?” „És felkelvén azon órában visszatértek Jeruzsálembe.”

Az ember nem tehet mást, mert érzékszerveit a hagyomány alakította. Testének állapota, az ő létállapota erőáramlatok megkristályosodása. Az ok és okozat (következmény) törvénye tehette őt azzá, ami most.

Hagyomány és szabadság! Az igazi szabadság ott kezdődik, ahol a kenyeret, a hagyományt megtörik. A következmény pedig a teljes eltűnés az élet-térből. Ez valamennyi életimpulzus feloldása, nem-létté változtatása, elmerülése a nemlétben. A kenyeret felszabadítják, megpróbálják, és felemésztik. A végleges szabadság a többé nem-létezés. Az ilyen felszabadulás és az élő hagyomány között különbség van. Jézus azon pillanatban válik végleges szabadsággá, amelyben eltűnik, amelyben nincs többé. Az apostolok: az élő hagyomány. Tanúi voltak a lehetséges szabadságnak, de ők visszatértek Jeruzsálembe és tanúsították: „Feltámadott az Úr bizonnyal, és megjelent Simonnak. És elbeszélték nekik, mi történt az úton, és miképpen ismerték meg ők a kenyér megszegéséről” /Lk.24:-34-35/.

 

Dhammapade

A második téma egy szöveg, amelyet a buddhista hagyomány őrzött meg és őriz ma is, a Dhammapa de (2) 1. és 2. szakasza:

  1. „Mindaz, ami megjelenik, a gondolkodásból jön; gondolkodás által születik és gondolkodás által ölt alakot. Ha valaki gonosz gondolatokból eredően beszél vagy cselekszik, akkor olyan biztosan követi őt a fájdalom, mint az ökröt a szekér.”
  2. „Mindaz, ami megjelenik, a gondolkodásból jön; gondolkodás által születik és gondolkodás által ölt alakot. Ha valaki jó gondolatokból eredően beszél vagy cselekszik, akkor úgy követi őt a szerencse, mint lábat az árnyék.”

Mindaz, ami megjelenik és ezáltal újra eltűnik, gondolkodásból keletkezik, a gondolatokból jön. Ha a gondolkodás önmagára irányul, és ezáltal önmagában gondolatképeket állít és tart fenn, akkor felhalmozódnak a gondolatformák. A Föld jellege változás és önfenntartás. Ami megteremtődik, annak veleszületett hajlama, hogy fennmaradjon. A földön élő ember józan megállapítása ez: Minden csak szenvedés és bosszúság; öröm és szenvedés feloldhatatlan kapcsolatban van. Ha minden a gondolkodásból származik, akkor gondolkozással minden vissza is vezethető az eredetéhez, a semmibe.

Az ember elmúlik – életünk területének jellemzője a keletkezés és megszűnés – feltéve, hogy gondolkodása segítségével nem hosszabbítja meg az életét. Gondolkodóképességét az ember többnyire arra használja – és ezt aztán a gondolkodóképesség legkifinomultabb használatának tartjuk -, hogy gondolkodása által életének, emberi mivoltának örök értékeket teremtsen.

Sok hagyományt házak, épületek, gondolatképek képviselnek, amelyekkel az ember megpróbál örökké élni, vagy életének örök jelentőséget adni. Amíg ezt teszi, mindaddig még van valami benne, ami életben akar maradni. Így viszont figyelmen kívül hagynak egy józan tényt: semmi olyasmi sincsen, ami valóban fennmaradhatna. Amit elgondoltak, azt gondolatok által kell fenntartani. A hagyomány ereje az ismétlés. Az ismétlés abbahagyása a hagyomány széttörését jelenti.

Akik örök létet akarnak maguknak, azoknak gondolkodásuk által kell az életüket mindörökké fenntartaniuk. Mindig csak ugyanazt a kenyeret kell enniük, és vigyázniuk, hogy el ne törjön. A végleges szabadság azzal jön meg, hogy az ember a gondolatformákat maga oltja ki és tünteti el az érdeklődése középpontjából.

 

Az új gondolkodás

Akik még nem nőttek fel, akiknek még nincsen önállóan működő gondolattestük, vagy – a rózsakereszt terminológiája szerint – nincs új lelkük, azok természetesen valamiféle hagyományra, valami iskolára vannak utalva, amelyben gondolaterő által az új test, a negyedik test alakul. Ha ez az új test kialakult, és az ember önállóan tud gondolkodni, csak akkor válik lehetővé számára, hogy igazán betekintést nyerjen abba az élettérbe, amelybe került, ahová állították, és ekkor tudja a hagyományok működését megismerni. Akkor áll a feladat előtt, hogy „vizsgálj meg mindent, és tartsd meg a jót”. Akkor fogja megtudni, hogy az örökkévalóság gondolata olyan emberek igen finoman font szövevénye, akik még nem jutottak túl a túlélési törekvésen, akik ezt a törekvést még nem tudják elbocsátani, és a hagyományból még nem tudnak átmenni a szabadságba.

Ha az emberekben ég a szabadság kérdése, a végleges belátás kérdése, akkor lehet mondani nekik /3/:

„ne higyj semmiben, amit hallottál; ne higyj semmilyen hagyományban csak azért, mert az sok nemzedéken keresztül jutott hozzád; ne higyj valamiben csupán azért, mert sokan mondják, vagy adják tovább; ne higyj valamiben csak azért, mert azt valamelyik bölcs írásbeli tanúságaként idézik; ne higyj semmilyen feltevésben, ne higyj olyasmiben, amitől fátyol választ el; ne higyj tanítóid vagy elöljáróid egyetlen szavában sem… hanem csak akkor, ha észrevetted és megvizsgáltad, hogy az értelemmel megegyezik és minden ember üdvösségére és javára válik. Akkor fogadd el és emeld az életedet oda”.

 

A szabadság

Egy harmadik téma: aki igazi belátással rendelkezik, az úgy él a földön, hogy semmit sem javasol és semmit sem ellenez. Látta az életet, megélt minden teremtési lehetőséget, és ezen az életterületen átélt és megvizsgált minden életlehetőséget, de a végső szabadságot nem találta meg. Elhatározta, hogy mégis él ezzel a szabadsággal. Látta ennek a lehetőségét, és élt vele. Ez a szabadság a kioltás, a kiölés által válik lehetségessé, következménye pedig egy teremtési ösztön nélküli, teremtési szükség nélküli lét, a többé nem-teremteni-akarás. A gondolkodás teremtő-szenvedélye el van oltva.

A hagyományokban való részesedés vagy azokban való élés szükségessége nincs többé. A szenvedés oka nincs többé. A saját szabadságunkra irányuló törekvés nincs többé. Az élet minden formájától megszabadult. A formáló, alakító gondolkodás megszűnt.

A hagyományok zarándokánál az alakító gondolkodásnak még alakító szerepe van. Senki sem tudja azonban kényszeríteni magát, s ezt nem is szabad tennie. Aki bensőjében dönt, és e döntése szerint él, az a nyomában nem hagy nyomokat.

Valaki eltűnt középről.

/1/ Advaita 4 .sz. ,

/2/ Ír. J.A.ül ok, N.Kluwer, Deventer, 1983 5.old.

/3/ Ua. Worte des Worte des Buddha, 1953 108.old., Buddha, 32.old. 2. kiadás,

Fama Fraternitatis R. C.

 

Így indult a Rózsakereszt Szerzete először négy személlyel. Ők látták el a mágikus nyelvet és mágikus írást részletes szómagyarázattal, melyet Isten dicsőségére ma is használunk, s amiben nagy bölcsességet találunk.

 

Fama Fraternitatis

 

11. A titkos nyelv az akvárius-forradalom szótárából

A rózsakereszt törekvő tanulójának életében jön egy pillanat, amikor felfedezi, hogyan állt elő a Rózsakereszt Rendje, a napnyugat misztériumiskolája az ellentétekből, hogyan fejlődik ki a zord valóságból.

Ha a Világosság Fiát, a Tűz Fiát, aki életmegújító bölcsességével e világ sötétségéhez és romjaihoz fordul, és ez, sötét és negatív helytállási törekvésében elutasítja, akkor Ő megváltoztatja a taktikáját. Ha pedig Ön látni akarja az Akvárius-forradalom, a Vízöntő-forradalom szellemi hátterét, akkor teljesen meg kell értenie ezt a taktikát és ennek a szerkezetét.

Itt máris értekezésünk problémájának a lényegét érintjük. Amikor a kutató ember először kerül érintkezésbe a nyugati rózsakeresztes-filozófiával és el van ragadtatva ennek a mágikus világosságától, akkor belső ösztönzést érez arra – mint a Spanyolországba érkezett Rózsakereszt Keresztély -, hogy a bölcsességet, melyet olyan szeretettel és önzetlenül kapott, továbbadja az egész emberiségnek. Ezért terjeszteni kezdi a gnosztikus kereszténység tanát. Szinte magától értetődően ugyanúgy megleckéztetik, mint Rózsakereszt Keresztélyt: nyers, kíméletlen visszautasítás a sorsa. Gyűlölet zúdul rá, az alacsonynak a hálójával veszik körül, bele akarják őt préselni a szokás hatalmába.

Ha a tanuló eljutott ösvényének erre a pontjára, akkor az Idősebb Testvérek érdeklődve figyelik további fejlődését. Ez egy rendkívül kritikus fázis. Újjászületett tűzmadárként száll-e ki ebből a krízisből? Öt év múlva eszébe jut-e a kívánt reformáció?

Vagy megáll a határon?

Az utóbbi esetben a misztériumiskola számára elveszett. Már nem lehet szabad kőműves. Elbotlott az ellentétekben, vagy erőtlen ahhoz, hogy áthidalja őket. Az efézusbeli, a határlakó állapotában marad, s így sohasem fog bemenni az élő lélek állapotába.

Felmérhetetlen különbség van a keresztény humanista és a gnosztikus Szellemi Iskola szerinti keresztény között. A keresztény humanista a prédikáló, a sok esetben jóhiszemű ember, aki, ha cselekszik, akkor tiltakozó, protestáns, a kérvények támogatója. A sebeket az emberbarátság mindenféle formájával, humánus munkával próbálja gyógyítani, – pedig ő nem gyógyító. Legmagasabb fokán olyan ember, aki tiltakozását lángoló szavakkal vágja a dekadencia arcába; a szigorú vezeklést hirdető prédikátor.

A gnosztikus keresztény azonban már nem vezeklést hirdet; mi nem vagyunk élesnyelvű szónokok.

Mi sokkal veszélyesebbek vagyunk! Mi Isten segítségével a Vízöntő forradalmát visszük végbe, más a taktikánk, s kezünk-lábunk ehhez van kötözve. Mondjunk erre bibliai példát?

Gondoljon a pusztai emberre teveszőr köpenyében, Keresztelő Jánosra, Krisztus előfutárára.

E világ pusztájában áll, s azt mondja: “Egyengessétek az Úrnak útját, egyengessétek az utat Istenünknek!”

János jordánvízzel keresztel, a valóság vizével, a valósággal ostoroz, s felébreszti hallgatóit, hogy következetes életmóddal belsőleg készítsék elő magukat Krisztus érkezésére.

Meg van Ön már keresztelve a valósággal?

Ismeri a poklot, amiben Ön él, – vagy csak valamelyik egyház keresztelte meg?

Amikor a valóságban alámerül, amikor az Ön létvalósága a fulladásig nyomasztja, és Ön kész az elválasztott Én valóságát pusztulni hagyni, hogy a Krisztusvilágosság megnyilvánulhasson Önben, akkor lett megkeresztelve a Jordán vizében;

akkor azonban megérti Keresztelő János szavait:

„Aki utánam jő, az előttem lett, mert előbb volt nálamnál, és én nem vagyok méltó, hogy saruja szíjját megoldjam.”

Akkor tud Ön új égről és új földről, új valóságról. Akkor tud Valakiről, aki nem vízzel akar keresztelni, hanem tűzzel, aki a tűzzel meg fogja semmisíteni a pokolvalóságot.

Ha Ön ezt megérti, ha Ön átharcolta ezt az öt évet (öt: a magasabb értelem, az új lélek kabalisztikus nézete), akkor eszébe jut az új reformáció. Akkor azonban már nem prédikál a sivatagban a Jordánnál!

Akkor jön ő, a jézusember, az igazi lélekember!

A Jordánhoz jön.

Alámerül a vízben. A mi valóságunkban akar megkeresztelkedni. Teljesen alámerül e lét zavaros nyomorában, hogy csaknem belefullad. De elfogadja ezt a nyomort, teljesen és abszolút; minden ember összes fájdalma belement. „Annak növekednie kell, nékem pedig alább szállanom”, mondja János. Hogyan is lehetne másképpen!

Amikor pedig Jézus kiemelkedik ebből a vízből, látjuk leszállni a fejére Isten szellemét, mint egy galambot.

Aztán elmegy. Áthatol a pusztán. Széttöri Saturnus burkát: és a Nap emelkedik!

Benne gázol ennek a létnek az iszapjában: és a Nap emelkedik!

Teljesen és tökéletesen feláldozza magát. A keresztet választja: és a Nap emelkedik!

A feltámadás reggelén pedig új világ fölött ragyog a Nap.

Érti Ön ezt a Napra-hívást, a Krisztusnak ezt a felhívását?

Most már tudja, hogy a misztériumiskola a nyers valóságból áll elő. Most már tudja, hogy a misztériumiskola nem lehet a víz iskolája, hanem csakis a tűz iskolája. Talán megérti ennek a következményeit is. Ezeket a következményeket mondja a Fama titkos nyelvnek vagy írásnak, vagy a nagy szótárnak.

Mik ezek a következmények?

Akik tátott szájjal, érdeklődve vagy bosszankodva, csak Keresztelő Jánost hallgatják, azok még nem tudják felfogni ezeket a dolgokat. Azoknak először meg kell érteniük az élet értelmét és meg kell ismerniük a valóságot. Azért fordul hozzánk a napnyugati filozófia, hogy ehhez a bölcsességhez mérhessük a valóságunkat. A valóság rettenetes! Ezért sietünk tovább a napnyugati filozófiával, s vele kiáltunk: „Egyengessétek az Úr útját!”

A fekete horda azonban, amelyik markában tartja a világot és az emberiséget, ellenkezik és tagad. Beleegyezés a végét jelentené. Szabadon nem fogja ezt a sorsot választani. A tanuló ezért, aki tovább halad a megvalósítás ösvényén, megkeresztelteti magát a Jordán vizében, mint Jézus, s most már tudjuk, hogy mit értsünk ez alatt.

Keresztelője után azonnal megváltoztatja a taktikáját.

E keresztelő után ugyanis fel lesz véve a Rendbe.

Becses előjogunk, hogy közölhetünk Önnel valamit a titkos nyelvből. Esetleg már sejt valamit az útról, amelyen járunk. Esetleg megért már valamit a Vízöntő-munkából.

Miért támadjuk a fekete hordát olyan hevesen? Miért tüzeljük Önt, hogy jöjjön velünk; miért ecseteljük Önnek a valóságot olyan hűen? Értse meg! Mert tettre akarjuk késztetni. Milyen tettre? Hogy ugorjon velünk együtt a Jordán vizébe, egészen! Ha ezt megteszi, ha van erre bátorsága, ha magára veszi ezt a hőstettet, akkor teszi a lábát arra az ösvényre, amelyik az új élet állapotához vezet.

A misztériumiskola az utóbbi időkben erősen növekszik. Egy magasztos és döntő munka előkészülete ez. Azért vagyunk nyugtalanok; azért vizsgálják és tisztítják ebben a nyugtalanságban az aranyat; ezért lesznek ily módon kiválasztva az új munkára alkalmasak. Sokan megragadták ezt a lehetőséget. A szeretet-tett bizonyításával közöttük termett a szeretet. Minél inkább megválik Ön az Én-től, annál több lelki gyarapodást kap ajándékba.

Amikor a fiatal barát belép a szükségből született Rendbe, tanulmányozni kezdi a nagy szótár bölcsességét. Oktatásban részesül a Rend taktikájából; új munkája alapjaként megtanulja megérteni, hogy a világosság nem hagyja magát visszautasítani, hanem győzni akar! Ha nem győzhet a sötétséget elűző barátságos fényességgel, akkor villámként fog bevágni.

Ha megért Ön valamit a világosság mágiájából, akkor tudja, hogyan kormányozza a világosság a világ természetes dolgait végtelen fokozatokkal és végeláthatatlan sokféleséggel. Az asztrozófia elénk tárja a kozmikus erők sugarait, s tudjuk, hogy az elemek láthatatlan sugarainak is erős hatásuk van.

Van olyasmi, amit isteni törvénytelenségnek nevezhetnénk: a természet embere számára láthatatlan módon kivájja és aláássa a nyers-anyagit, míg ez össze nem omlik. A fekete hordát fenntartó folyamatot alkalmazzák saját maga ellen. A világosság, a tűz mágikus, forradalmi hatása miatt a Fekete a saját alacsony fajtájába pusztul bele.

R.C. barát – mondja a Fama – naponta használja e nagy világosságfelkelés szótárát Isten dicsőségére és magasztalására, s ebben nagy bölcsességet talál. Ebből a könyvből megtanulja a tantételek és a megvalósításuk közötti nagy különbséget. Tantételek magukban nem megszabadítóak, csak a megvalósításuk oldja meg a problémákat. Tantételeket a víz elemével jelképezhetnénk, beteljesítésüket pedig a tűz elemével.

A természetes életben ez a két elem egymás ellensége. Ezért húzódozik az ember annyira a keresztény feladattól. A napnyugati vallást dogmákba temetik, és ez minden. A rózsakereszt tanulója azonban a víz és a tűz egyesítésére törekszik. Ezért rendezi meg ebben a világban az Akvárius- (Vízöntő) forradalmat, amelynek meg kell hoznia ezt az egységet.

A Jordánnál találkozunk. Ott látjuk a keresztelő alakját, aki belemerít minket a megtört valóságba, az alacsony természet által összetört valóságba.

Megkeresztelésünk után Vele megyünk, minden élet Urával, a pusztán át a megújulás Kánaánjához; ott áttörünk az új menyegzőhöz, ahol az Úr vére, az új bor csillog a kehelyben; ott építjük meg az emberi élethullám új hazáját.

Nézze – meg kell tanulnunk megérteni a titkos nyelvnek azt az értelmét, hogy a misztériumiskola nem szándékozik az alacsonyból kiemelni minket, nem akar megváltani a bajból és elfajulásból, hanem keményen beledob az alacsonyba, a valóságba, a Jordánba. A Krisztusszellem szintén leszáll a jordánvízbe, s előttünk megy a megújulás Kánaánjába. Ezért kell egymást kölcsönösen megszabadítanunk attól az ámítástól, hogy van „megváltás” ebből a pokolvalóságból. Nincs megváltás – hanem cselekedetünk tüzével magunknak kell eloltanunk ezt a pokoli parázslást, míg meg nem látjuk az új Napot felfelé emelkedni.

Ha hozzá merünk fogni ehhez a munkához, ha elfogadjuk ezt a feladatot, ha ezt a titkos nyelvet értjük meg a Vízöntő-forradalom szótárából, akkor „minden a hatalmunkba adatott”.

„A húsvét ünnepe előtt pedig, tudván Jézus, hogy eljött az ő órája, hogy átmenjen e világból az Atyához, mivel hogy szerette az övéit e világon, mindvégig szerette őket. És vacsora közben, amikor az ördög belesugallta már Iskáriótes Júdásnak, a Simon fiának szívébe, hogy árulja el őt, tudván Jézus, hogy az Atya mindent hatalmába adott néki, és hogy ő az Istentől jött és az Istenhez megy, felkele a vacsorától, levevé a felső ruháját; és egy kendőt vévén, körülköté magát. Azután vizet tölte a medencébe, és kezdé mosni a tanítványok lábait, és megtörleni a kendővel, amellyel körül vala kötve. Ekkor Simon Péterhez ért, és az monda néki: Uram, te mosod-é meg az én lábaimat? Felele Jézus és monda néki: amit én cselekszem, te azt most nem érted, de ezután majd megérted.”

Kétségtelenül van olyan olvasó, aki egy nagyszerű igazságnak e szent jelképét szintén nem érti. János evangéliuma titkos nyelven beszél. Valami szertartásos cselekedetre gondol, melynek ijesztő karikatúráját a római pápa utánzata tárja elénk évenkénti lábmosásával. Számtalan ember számára az egész kereszténység titkos beszéd és zavart keltő karikatúra.

Ön azonban meg fogja érteni ezt a titkos beszédet, ha megragadta Önt a nyers valóság, és kiverte Önből az önzés utolsó maradékát is; ha itt olyan szörnyű pokol lett, hogy Önnek minden lépés végtelen fájdalmat okoz. Akkor a fájdalomtól kinyílnak a szemei; akkor világítani fog Önnek a rózsakeresztes szerzet szótárának titkos nyelve; akkor a lábmosás titkát is meg fogja érteni.

Akkor látni fogja a Legnagyszerűbbet kiemelkedni a Jordánvízből kimondhatatlan magasztossággal. Körülkötve tiszta kendővel, a személytelen szeretetszolgálat jelképével. Szolgálóként jön; lehajol ebbe a vigasztalan pusztába, teljes önmegtagadással hordozva keresztjét az emberért és a közösségért. Ez a lábmosás csodája, a hal-jelkép, a kereszt jele.

Az energikus és dinamikus bennünk azt kérdi: Miért te, Uram? Ezt az áldozatot nem emberfejeknek, emberszíveknek és emberkezeknek kell-e meghozniuk?

De a testben levő Isten azt mondja: Amit én cselekszem, te azt most nem érted, de ezután majd megérted.

Ha az élet éget, ha eljött a harc pszichológiai pillanata, akkor ott áll a kereszt, és csakis ennek a jegyében győzedelmeskedik a dinamikus ember. Akkor minden hatalom a kezünkbe adatott.

Krisztus áldozata nélkül minden munka hiába.

A mi áldozatunk nélkül minden megváltási munka rögeszme.

Ezért tehát: értse meg velünk együtt az akvárius-forradalom szótárának titkos beszédét, a Fama Fraternitatis titkos nyelvét. Ha most még nem érti, akkor azután meg fogja érteni, hogy csak egy jel van, az akvárius-forradalomnak csak egy jelképe: Krisztus keresztje.

A valóságba beletaszítva, építse a valóságban, önfeláldozó szeretetcselekedettel, a pusztán keresztül vonulva, a kereszt győzelmét.

Ez Akvárius, ez rózsakeresztesség.

Ez a mi taktikánk!

Ki állhatna ellent nekünk?

Az univerzális Gnózis: XI. A hét megszabadító cselekedet (I)

 

Ha a tanuló a magasabb, új életért folytatott harcában ezen a világon holtra fáradt és eljutott a megváltó felfedezéshez, hogy a sötétségből sohasem lehet világosság, hogy a sötétségben csak valami gépies pótfényt lehet csinálni, akkor cselekvési élete és viselkedése tanúskodni fognak erről.

Ez a leírás olyan embert jellemez, aki sikert remélve fordul a Misztériumiskolához. Aki még valami lényegeset vár ettől a dialektikus élettől, aki még nem rekedt meg benne teljesen, azt esetleg szintén nagyon érdekelhetik a transzfigurista tantételek és problémák – de a Gnózis semmiképpen sem tud valami megszabadító nézettel behatolni az ilyen emberbe. Az ilyen ember részvéte csak értelmi vagy érzelmes érdeklődés.

A Rózsakereszt Iskolájának előudvarát így két típus népesíti be: az érdekelt részvevő – és a belső szükségből részvevő. Csak az utóbbinak lehet azonnal segíteni.

Persze nem mondhatjuk, hogy a csupán érdeklődők jobban tennék, ha eltűnnének innen, mert nem lehetetlen, hogy ezek később sok mindenre fognak emlékezni, a dolgokat jobban megértik, és pozitívan reagálnak. Meg kell azonban érteniük, hogy az élet kenyerét csak a Gnózishoz belső szükségből közeledők kaphatják meg.

Talán aggódva és némi kétséggel teszik fel a kérdést, hogy az Iskola nem téved-e néha, s így, téves ítélet alapján, valamelyik tanulótól nem tagadja-e meg az élet eledelét, holott annak joga lenne erre. Téves megítélés itt teljesen lehetetlen, mert érettségét és alkalmasságát a tanuló maga határozza meg. A befogadás pillanatait magunk határozzuk meg tiszta cselekedetekkel. Ha helyes cselekedettel alkalmas befogadási pillanatot fejlesztettünk ki, akkor a Gnózis, az őspránai világosság mindenkor jelen van, hogy bejöjjön ezen a nyitott ajtón. Ha tehát Ön felteszi magának a kérdést, hogy „nem felejtenek-e el vagy nem ismernek-e félre engem”, akkor még a régi időszak csapja be Önt, akkor az ószövetség törvénye alá rendeli magát.

Magának kell azonban a törvényt betöltenie, saját magának kell törvénnyé válnia. Az élet törvényének betöltése nem bizonyos számú előírás tanulmányozását, megtanulását és betartását jelenti – hanem cselekedve úgy viselkedni, hogy a Gnózistól való elválasztottság megszűnjék. Amíg ez az ajtó zárva van, addig nem sok tennivalója akad. Önnek magának kell ezt az ajtót kinyitnia új cselekvési élettel, ami belső szükségből született.

Erre alig lehet elég nyomatékkal felhívni a figyelmét. Ne kezdjen valami új cselekvési életet megjátszani vagy utánozni, ne kezdjen gyakorolni, mert az biztosan nem sikerül Önnek. Az új cselekvésnek önkéntelenül, belső szükségből kell megszületnie.

Ha ilyen cselekvés, ilyen viselkedés tör utat magának, akkor válik megvalósíthatóvá a szentelési folyamat első fázisa. Az ilyen tanuló aztán idegennek, eltévedtnek tartható: csak arra vágyik, hogy hazakerüljön! Eleinte nem tudja hová forduljon, hol van „otthon”. így olyasmi fejlődik ki, amit kétségbeesésnek nevezhetnénk, keresésnek életveszélyben, életszükségben.

Erre a keresésre a megfelelő pillanatban a Rózsakereszt sugallata felel. A Szerzet tanait, beszédeit és más tevékenységét attól kezdve egészen más megvilágításban látja.

Ezután a tájékozódási fázis után, amikor tehát a tanuló tudja, hogy merre állítsa az iránytűjét, hogy hazataláljon, döntenie kell, hogy tényleg rá is akar-e térni erre az útra. Ez az elhatározás megint igazi cselekedet. Hogy ez magától értetődik, az bizonyára érthető. Az eltévedt ember, léte éjszakájában, „világosságot” keres – hirtelen a „Világosságnak” egy sugara érinti meg őt – és ő megfordul, hogy a fénysugár vezetésével elinduljon a távoli cél felé. Ezzel a cselekedettel nyitja meg a tanuló az ajtót.

Amikor, így felszerelve, elhatározza, hogy útnak indul az egyetlen igaz élet felé, akkor ez az elhatározás egy plexusműködés következménye. Az idegeknek egy bizonyos feszültségéről beszélhetnénk, amihez a belső elválasztásnak és a vérnek hozzá kell igazodnia. Ebben a helyzetben (ami az önmegszabadító cselekedetből született), többé-kevésbé megnyílik a főszentély egyik rózsája, s a nyíláson áthatolhat az őspránai világosság első sugara a kígyótűzbe azzal a céllal, hogy befolyásolja a plexus sacralisban fekvő tudatalattinak a tükrét.

Ismeretes, hogy összesen hét sugár kezdi így áthatni a rendszert, amit hét feleletre kezd késztetni. Ezt a hét feleletet nevezik a hét megszabadító cselekedetnek, illetve a szent Úrvacsora alatti hét megszabadító cselekedetnek. Most ezekről szeretnénk írni. Reméljük és imádkozunk, hogy az Ön belső állapota olyan legyen, hogy ez a leírás ne az értelme terheit és tartalmát növelje, hanem zarándoklatja kifejlesztésénél rendkívül megszabadító legyen.

Az őspránai világosság fáradozásainak az a célja, hogy Önt felhúzza a halál aknájából, hogy Önt megváltsa a dialektikus rögeszmetornyának pincéjéből. Itt ezért hét tett kivitelezéséről van szó. Legyen egyre világosabb, hogy a szemléletben való elmélyülés és meditálás nem segíthet. Csak a hitből született viselkedés lehet megszabadító (ez a hazafelé utazó tanuló állapota). Ezért ábrázolja úgy Rózsakereszt Keresztély Alkímiai Menyegzője, hogy az aknába leeresztett hét kötelet abszolút meg kell ragadni, s hogy ezzel nagy, belső küzdelmek járnak együtt, melyek minden tekintetben külsőleg is megnyilatkoznak.

Világos, hogy az új élethez vezető útra elinduló embernek le kell győznie a dialektikus természettörvények ellenállását. Ha a tanuló beállítottsága, készsége és alkalmassága még olyan tökéletes is lenne, számolnia kell azzal a ténnyel, hogy egész személyiségünk ennek a világnak a természetéből való.

Az őspránai világosság első sugara ezért arra a feladatra összpontosul, hogy a dialektikus törvényszerűség természetes biológiai befolyását a lehető legerősebb mértékben csökkentse és a szükséges minimumra vezesse vissza. Ezt azzal a hét plexussal vitelezik ki, melyeknek központja a torokban taláIható. A torok plexusa itt mérvadó jelentőségű. Ismeretes, hogy környezetünkkel a légzés, és az érzékszervek észlelőképessége által vagyunk kapcsolatban. A lélegzés és az érzékelés legfontosabb működéseit és mellékműködéseit a torok plexusa ellenőrzi. A légkör minden erőjét, anyagát és rezgését, minden fény, hang és színrezgést ez a plexuscsoport vesz fel és továbbít (többé-kevésbe átalakítva) a rendszernek.

Aki ebben a világban idegen, s vágyón kívánkozva keresi az igazi hazát, az tudja, hogy ennek a természetnek minden erője, anyaga és rezgése, minden fény és hang mérgező, természethezkötő hatású. Mivel az egész személyiség, ami ennek a természetnek a növendéke és teremtménye, s ennek következtében minden erejét környezetéből kell merítenie, eredete és születése miatt ennek a világnak a fény és hangrezgéseivel áll vagy bukik, még nagyon sokmindennek kell megtörténnie, míg ez a személyiség együtt dolgozhat egy olyan megújító folyamaton, aminek egy egészen más világ rezgései által kell kifejlődnie. Megértjük tehát, hogy itt – fogságról van szó.

Vizsgáljuk meg, hogyan fejlődhet ki a megmenekülés. A figyelmet először arra kell felhívnunk, hogy itt harcot kell vívni. Más szóval: olyan cselekedeti életnek kell elkezdődnie, ami miatt a torokplexuskör alkalmat kap az alapos megváltozásra, hogy sok természeti befolyástól megvédhesse magát, más befolyásokat minimálisra csökkenthessen, s teljesen megnyithassa magát az őspránai világosság sugarának, melyet a plexus sacralis tükröz.

Ha a tanulónak sikerül elvégezni ezt a feladatot, akkor az első kötelet sikeresen leeresztenék a halál aknájába. Most már talán világos, hogy a szent Úrvacsora-folyamatnak ebben az első fázisában az egész természet transzmutálását cselekedetek teszik lehetővé. Ez a transzmutálás csak akkor sikerülhet, ha a közönséges természet tevékenysége minimálisra csökkent, hogy az új természet zavartalanul érvényesíthesse az erőit.

Azt a pillanatot, amelyikben ez a mű megkezdődhet, tehát az őspránai világosság első sugarának a plexus sacralisban való visszatükröződését, a szentbeszéd „az édes kenyerek napjának” nevezi. Azt a pillanatot pedig, amikor a torok-plexuskör megkezdi a megváltozást, Péter és János kiküldetésének mondják. Ezek „kimennek”, hogy elkészítsék a páskát, a kovásztalan kenyeret. Ezt az utasítást például Lukács evangéliumában találhatjuk meg /22/.

„Eljőve pedig a kovásztalan kenyerek napja, melyen fel kellett áldozni a húsvéti bárányt. És Jézus elküldé Pétert és Jánost, mondván: Elmenvén, készítsétek el nekünk a húsvétibárányt, hogy megegyük. Ők pedig mondának néki: Hol akarod, hogy elkészítsük? És Ő monda nékik: Imé, amikor bementek a városba, szembe jő veletek egy ember, ki egy korsó vizet visz; kövessétek Őt abba a házba, amelybe bemegy. És mondjátok a ház gazdájának: Ezt mondja néked a Mester: hol van az a szállás, ahol megeszem az én tanítványaimmal a húsvéti bárányt? És ő mutat néktek egy nagy termet, berendezve; ott készítsétek el.”

A kovásztalan kenyerek napja az az óra, amelyikben a tanuló képes az őspránai világosságot, mint az élet kenyerét, tisztán, kovásztalanul megenni, anélkül, hogy a dialektikus természet befolyása megerjesztette volna. Ehhez a dologhoz minden tanulót meghívnak, s ezt a feladatot el tudja végezni, ha találkozik azzal az emberrel, aki a vizeskorsót viszi.

Itt az isteni világosság első sugaráról van szó, amelyik a gerinci rendszerben lemerül a plexus sacralishoz, majd a vegetatív idegrendszer mentén felszáll a torok-plexuskörhöz, ahol a főszentélyhez, a nagy teremhez vezető ajtó van. „Ott készítsétek el?”- így hangzik a megbízás.

Péternek és Jánosnak adják a feladatot, hogy ezt elvégezzék. Ha a tanuló, zarándokságának ebben a szakaszában, követi azt az embert, aki a korsó vizet viszi, s ha ebben a követésben világosan kifejezésre jut Péter és János jellemzője, akkor az idegrendszert különös feszültségbe, rezgésbe hozza.

Péter és János jellemzői a dinamikus erő, és az egyetlen célnak a tökéletesen megadó szeretése. Ha a tanuló ilyennek mutatkozik, ilyen a beállítottsága, akkor kifejlődik az idegeknek ez a különös rezgése. Ezt a rezgést „uránusi”-nak nevezhetnénk; ezt a fogalmat pedig „robbanékony-megújítónak” fordíthatjuk. Ez a rezgés a mi természetünk lényei számára minden körülmények között romboló, káoszossá tevő, égető, széttépő.

A tanulónak viszont, akiről itt szó van, az a szándéka, hogy elkészítse a kovásztalan kenyeret, hogy ünnepelhesse a szent Úrvacsorát. Ezért teljesen fel van készülve az így keltett idegrezgés következményeire. Pontosan tudja, hogy közvetlenül ezután kitör a vihar.

Gondoljon csak Rózsakereszt Keresztély Alkímiai Menyegzőjének bevezetőjére. Ő egy húsvét előtti estén azzal foglalkozott, hogy elkészítse drága, húsvéti bárányát… ekkor kitört a vihar, mely egész házacskáját összeomlással fenyegette. Ezen az első viharon minden tanulónak át kell esnie. A vihar oka nagyon egyszerű: ez a találkozás az igaz élet erőivel a torokplexuskörben. Mindkét csoport arra törekszik, hogy uralkodjon a személyiségrendszeren. Az egyik azért, hogy fenntartsa a régi életet, a másik pedig, hogy elvezessen az új élethez.

Ennek a viharnak, ennek a harcnak olyan sok nézete van, hogy a terület némi áttekintése is órákat venne igénybe. Meg kell elégednünk néhány elemi utasítással. A tusának, amit itt végig kell vívni – most már tudjuk – az a célja, hogy a torokplexuskört biológiailag, erkölcsileg és szellemileg lezárja, illetve egy természetminimum felvételére tegye alkalmassá. Ezt a kört továbbá a transzfigurációs folyamat szolgálatába kell állítani.

A kezdő tanuló számára ezért három dolog nagyon fontos. Itt ugyanis olyan harc megismétlődését látjuk kifejlődni, amiről az ember felületesen azt gondolhatná, hogy régen maga mögött hagyta. Nézze meg mégegyszer a levél elejét. Azt mondtuk, hogy a tanuló csakis belső szükségből (tehát ha magát fáradtra harcolta ebben a világban) közeledhet a Gnózishoz. Teljes mértékben ehhez csatlakozik az a harc, amit egy húsvét előtti estén kell megvívni. Ennek a természetnek az erői, az új őspránai idegtevékenységre reagálva, érdeklődésünket teljes erővel erre a világra irányítják. Minden lehető befolyás vad összevisszaságában meg kell mutatkoznia, hogy a tanuló tényleg képes-e hallgatni a menyegzői meghívóra.

Ki tudná leírni e konfliktus következményeinek hatalmas erejét? Nincsenek-e mindegyikőnknek részvétei és érdekeltségei, melyek nyíltan vagy titokban ehhez a világhoz kötnek minket, akkor is, ha semlegesítettük őket? Hány tanulónk érdeklődik teljesen nyíltan az aktuális világesemények iránt. Mennyi tudományos és művészi törekvés létezik, ami teljesen le tud foglalni minket? Hányféle kötelék van, ami a tanulót, rendkívül ravasz módon, teljesen fogságba ejti, amikor az új élet hívja őt? Milyen ügyesen szépítgetünk vagy magyarázunk meg külső kényszerrel, erőhatalommal számtalan olyan helyzetet, ahol hibáztunk, vagy kudarcot vallottunk? És milyen feledékenyek vagyunk, amikor saját hibáinkat kellene helyes fényben látnunk?

Ha nem akarja kibogozhatatlan gombolyaggá tenni az egyetemes világosság tiszta irányvonalait, akkor kíméletlen bátorsággal kell megvizsgálnia magát, és merészelnie kell a saját életét ennek a világosságnak a valóságához viszonyítani.

Az a tanuló, akit, felvesznek ebbe a harcba, a húsvéti ünnep előkészítő harcába, minden életpillanatban két járható utat, két megoldást lát maga előtt, melyek közül választhat. Az egyik út ennek a természetnek az útja, a másik az új életé. Ha megfigyeli, akkor észreveszi és abszolút tudja, hogy az igazi út mindig a legfinomabb részletekig ki van rajzolódva Ön előtt.

A tanuló tudja, hogy mi a kötelessége. A vizeskorsós ember megmutatta neki a nagytermet! Most arról van szó, hogy teljesítse a kötelességét. Ha ezt megteszi, akkor egy bizonyos pillanatban elcsendesül a vihar, s a torokplexuskör biológiailag-anatómiailag olyan helyzetbe kerül, hogy a régi utak és a régi módszerek már a múlthoz tartoznak. Akkor a tanuló belép a nagyterem csendjébe. A harcnak vége. A természet mérge nem károsíthatja már. Akkor az első kötél segítségével kimászott a halál aknájából.

A világban van, de már nem a világból való.