Az étertest transzfigurálása

 

Olykor azzal a problémával küszködünk: „Én vagyok-e az, aki kíván, vagy a másik énbennem? Hogyan különböztethetem meg, hogyan lehetek biztos, hogy a tanulósággal és az ösvény bejárásával kapcsolatos kívánságok, elképzelések és nézetek énbennem az énemből, vagy az alakuló új lélekből erednek?

Ezekre a kérdésekre csak akkor válaszolhatunk, ha figyelembe vesszük, hogy két különböző tudati állapot van. Az egyik teljesen a dialektikából magyarázható, a biológiai ésszel és érzésekkel, észleléssel él, ezeket veszi használatba. A másik egy gnosztikus tudati állapot, mely teljesen más gondolkodási képességből, és a szellemszikrából, a szív rózsájából indul ki.

Személyiségünkben mindkét tudati állapot jelen lehet, mindkettő használatba veheti a személyiséget, s így a személyiséget teljesen megzavarhatja. Ez a zavar addig tart, amíg az egyik tudatállapot határozottan előtérbe nem kerül, és át nem veszi az élet vezetését.

Mindkét tudati állapot lélekből indul ki, lelken alapul. A természetszülte állapot a vérlélekből hat, míg a Gnózisból született állapot az alakuló új lelken alapul, az új lélekből hat. Kifejezési eszközéül két lélek használja ugyanazt a személyiséget. Ez a probléma.

A természetes lélek számára nem kell alkalmassá tennünk magunkat, mert ennek megfelel, ezzel megegyezik a legkisebb porcikánk is, minden sejtünk, az ősatom kivételével., A természetszülte lélek a mi tudatunk kvintesszenciája, lényege. Az élet által fejlődött ki az anyagban. A tapasztalatok végeláthatatlan sorát élte át, s ezzel növekedett. Ez a tudat kezdetben mindenekelőtt az emlékezetre támaszkodik.

A főszentély emlékezőközpontja bizonyos ismétlődő tapasztalatokat feljegyzett és megtartott. E tapasztalatok bonyodalmai folytán az emlékezőközpontból bizonyos gondolkodás fejlődik ki, amelynek segítségével aztán meggondoljuk, hogy adott körülmények között hogyan cselekedjünk, hogy fájdalmat és szenvedést lehetőleg elkerüljünk. Így egyre tudatosabbak, érettebbek és erősebbek, vagyis öntudatosak lettünk. Az öntudat és az éntudat ugyanaz.

Gondolkodásunkat, észképességünket a kényszerítő tapasztalatokkal és támogató emlékezetünkkel arra használtuk, hogy társadalmi tekintetben, a mindennapi munka és az egészség tekintetében megbirkózzunk az élettel. Amikor aztán bizonyos mennyiségű tapasztalat halmozódott fel, mindenekelőtt negatív, vagyis fájdalmas, tudatunk kezdte a békét, az összhangot, a szépséget és a lehető legnagyobb szabadságot keresni. Megjelent a magasabb értékek kívánata, s a szívből eredő serkentés a józan ész elé eszményeket, magasabb emberi értékeket állított.

 

A nagy keresés

Így kezdődött valami lélekfejlődés bennünk. Az ész hozzáigazodott ehhez az új perspektívához, s kezdett filozófiailag tájékozódni. Ezerféle gondolattal, számtalan fontolgatással foglalkozott, filozófiai rendszereket tanulmányozott és elemezett, s a nagy, egyetlen igazság keresése, amelyből mindent meg lehetne magyarázni, művészekké, tudósokká vagy vallásosakká tett minket.

Mindez a törekvés azonban még nem hozhatja meg az abszolút szabadságot. Világosan be kell látnunk, hogy esetleg rendkívüli intelligenciánk, nagy észképességünk bárminemű és bármilyen művelt is, művészettel vagy anélkül, filozófiával vagy anélkül, vallással párosítva, vagy anélkül, abszolút semmi örököt sem tud létrehozni. Megtaláltuk ugyan a rózsakereszt iskoláját, sőt megismertük a filozófiáját, de ez magában szintén nem használ nekünk.

Lassan észrevesszük, hogy természetszülte tudatunk összehordhat amit akar, amennyit akar, ahogyan akar, mégsem léphet át bizonyos határt. Csakis egy új, gnosztikus tudat feszít fel minden lakatot és léphet át a természet határán. Ameddig pedig ez még nem tudott uralomra jutni bennünk, addig újra meg újra felmerül az aggodalmas kérdés: „Még mindig a régi tudat-e, ami bennünk a csillagok után nyúlkál, ami el akar érni valamit, vagy jelentkezik már a gnosztikus tudat azzal a teljesen új kívánsággal, amelyet Iskolánkban az üdvrevágyásnak nevezünk?”

Az új tudat előfutáraként a megkülönböztetési képesség kincse fejlődik ki, még pedig a kívánságból, mely az ősatomból száll fel. Ez a megszenteltetésre való vágyakozás. Ez nem a mi érzéseinkből, nem természetszülte érzelmeinkből keletkezik, hanem az ősatom megrendüléséből, mely a légköri Krisztuserőket, Krisztus tisztító vérét teszi bennünk hatásossá.

Ezáltal bennünk erős vágy keletkezik az eredetre, a világosságra, az isteni mindenhol jelenlévőséggel való egyesülésre, úgy hogy bizonyos pillanatban azt ünnepelhetjük bennünk, amit karácsonynak neveznek. Akkor ugyanis megszületik bennünk a másik tudati állapot, s így az új lélek felébred. A szenvedés és bosszúságok tapasztalata árán, a felismerésben, annak tudatában, hogy magunk semmit sem vagyunk már képesek megvalósítani, vágyakozásunkat üdvrevágyássá változtatjuk. És ennél az állapotnál, a szívnek ennél a megmozdulásánál, meghatódásánál, a régi tudat válságánál, mely új fejleményeket indít meg a főszentélyben, ennél a pillanatnál lép fel, lép kapcsolatba a Gnózis.

Már a Biblia is kijelenti, hogy nem lehet egyszerre két urat szolgálni. Az új tudat tehát csak akkor fejlődhet tovább, ha a régi kész visszavonulni, csökkenni, aláhanyatlani. Amilyen mértékben ez sikerül Önnek, úgy hatol be az Ön lényébe egy új mágneses erő, a Gnózis ereje, s lángra lobbantja a negyedik gyertyatartót az Ön főszentélyében. Nem az a helyzet tehát, hogy csak elbocsát valamit, csak én-elhalást gyakorol, hanem ugyanolyan mértékben elnyer is valamit: gnosztikus lélekerőre tesz szert.

Mert fennáll annak a veszélye, hogy először a világosságerő felé nyúlunk, ennek az előfeltételét, az endúrát kihagyván, elfelejtvén. Olyan a mi biológiai természetünk, hogy nem adni akarunk először, hogy azután kaphassunk, hanem mindamellett, amit már elértünk, amit gyűjtöttünk, amit birtoklunk, még a Gnózisra is szert akarunk tenni.

Nyugodtan feltételezhetjük, hogy a Szellemi Iskola valamennyi tanulója komolyan törekvő ember; de lehet-e azt is mondani, hogy olyan ember, aki ad? Mert ha adni tud, akkor tesz eleget a transzfigurisztikus ösvény feltételeinek. Mivel azonban ezt gyakran elfelejtjük, az endúrát hamarosan félreállítjuk, háttérbe szorítjuk, az új tudat nem képződhet olyan mértékben, ahogyan kívánjuk, s ezért tesszük fel az aggódó kérdést, hogy „ki akarja énbennem a Gnózist, az énem vagy a lelkem?” Az új tudat csak akkor marad meg állandóan, az új lélek csak akkor fejlődhet egyre gyorsabban, ha minden nap az endúrában vagyunk, tehát helyet csinálunk, hogy az új tudatkőzegek kifejezésre juthassanak és legyökerezhessenek négyszeres személyiségünkben.

Már korábban kifejtettük, hogy egész személyiségünk a természetszülte lélekkel van összhangban. Ha tehát az új tudatú új lélek akarja a személyiséget használatba venni, akkor ezt a személyiséget meg kell változtatni. Ennek a változtatásnak a kezdete az endúra. A változási folyamat pedig a transzfigurációban válik határozottá.

Ez a transzfiguráció nem csak a tudatunk megváltozására vonatkozik, hogy például az életet, másképpen látjuk, hanem egész személyiségünknek mind a négy testére vonatkozik.

Az olvasó tudja, hogy anyagtestünknek van egy éteri mása, amelyet étertestnek vagy élettestnek is neveznek. Ennek az étertestnek körülbelül ugyanolyan formája van, mint az anyagtestnek, kifejezteti és működteti az anyagtestet, és az anyagtestnek a mintája, matricája. Ezért is mondja az anyagi tan, hogy minden kezdet az élettestben rejlik. Ha valami új épül, akkor ez az élettestben kezdődik. Logikus tehát, hogy az új lélek, az új tudat kiindulópontja az élettestben alakul ki, még pedig azzal, hogy ezt az étertestet megváltoztatja.

Étertestünket a négy ismert éter képezi, amelyek a töménységük és rezgésfokuk szerint követik egymást. Ebben az étertestben olyan erővonalrendszerféleséget fedezünk fel, mely nagyon hasonlít az idegrendszerünkre. Az élettest az étereknek az a központi szervezete, amely az étereket a különböző szükséges működéseknek megfelelően összpontosítja és különbözősíti, hogy elláthassa velük az anyagtestet. Az anyagtest szinte belélegzi ezeket az étereket, főként a bőrön keresztül. Az étereket a saját mágneses terünk, a személyes mágneses forrásunk, a negyedik agyüregben lévő lélekmag tartja az általunk észlelt és érzett állapotban. Ebből arra következtethetünk, hogy az embernek a lelkiállapota határozza meg az étertest állapotát, s ennek megfelelő lesz az anyagtest állapota is. Ez aztán azt jelenti, hogy a lélek újjászületése, mely a saját mágneses terünk teljes megváltozását okozza, teljesen új személyes élettérséggel, és így teljesen új éterfelvétellel jár együtt.

Erre szükség is van, mert a közönséges élettest és a közönséges anyagtest erre az új éterfelvételi folyamatra teljesen alkalmatlan, mivel a régi vérlélekre vannak hangolva. Szükség van tehát egy új étertest új erővonal rendszerének a kialakítására, amely az új étereket, a négy szent eledelt fogja majd tudni felvenni, mert a négy szent eledel egészen más rezgésfokú, mint a haláltermészet megszokott éterei. A tiszta Krisztusétereket a haláltermészet személyiségével lehetetlen felvenni. Ezért kell először az étertestnek transzfigurálnia.

 

Az atom megváltoztatása

A prizmaformájú atom kémiai éterből és életéterből áll. A fényéter és a visszatükröző éter ezt az atomot felhőként veszi körül. Ahogyan az élettest az új étereket felveszi, a fényéter és a visszatükröző éter felhőcskéi szétterelődnek. Ezután az életéter és a kémiai éter atomjait ki kell cserélni. Először az anyagi atomok lesznek kicserélve. Ez a legnagyobb mértékben tiszta életvitellel és én-lebontásban történik, amely a Gnózis világosságérintéséhez vezet, s ez az érintkezés teljesen megváltoztatja az anyagatomok jellegét és tulajdonságait. Erre az új étererővel teleszívódott új prizmatikus atomok önkéntelenül reagálni fognak.

Az endúrista életvitel következetes kivitelezésével tehát az új lélek kifejezheti magát az étertestben. Képes önalkotóan tevékeny lenni, és önmagából egy új erővonalrendszert képez, amelynek központjában a tűzoszlop áll hét nézetével.

Ez a hét nézet az új élettest hét új csakrája. Ezzel egyidejűleg egy nagyon finom szerkezetű új anyagtest fejlődik ki nagyon megnemesedett formában. Az élettest ekkor független lett a régi anyagtesttől.

Az éterek mágneses átsarkosításával, új étertöltettel, legyőzte a halált és elnyerte az örökkévalóságot. Akkor már csak az új tudat van, az örökkévalóság tudata, a mindenség tudata, vagyis mindentudat. Így aztán a kérdés, hogy a Gnózist az én kívánja vagy az új lélek, az ismeretlenségbe merül el; meghalt a régi énnel együtt.

 

A Szellemi Vezetőség

Krisztus, az igazi ember élő mintapéldánya

 

Mi a célja a Rózsakereszt Szellemi Iskolája tanulójának? Miféle erő készteti őt a látszólag oly természetellenes viselkedésre? Mit lehet tanulósága magyarázatának és jogosultságának nevezni? Honnan meríti a bizalmat, hogy fáradozásainak és áldozatainak van valami értelme?

A cikk címe megadja a feleletet. Az igazi ember prototípusa, a Krisztus, aki kibontakozásra váró erővonalrendszer alakjában a tanulót szinte robbantó erővel sürgeti megvalósulásra. A tanuló tudja és tapasztalja, hogy benne az igazi ember tervezete, ötlete hat élő képként, melynek tevékeny ereje őt belülről meg akarja nyitni, fel akarja törni, és a megnyilvánulás lehetőségét keresi.

Ebben benne van a tanulóság egész útja. Ez az eredeti ember mintájának, ötletének, aki a tanulóban ki akar bontakozni, a tanulót meg akarja változtatni, a mindenségi megnyilvánulás tudatos eszközévé akarja átalakítani, harca a földi, múlandó világhoz kötött ember ellen, aki a tűnő jelenségekhez ragaszkodik. Az igazi emberréalakulás tervének megvalósítása az igaztalan ember abbahagyása és megszüntetése árán, ez minden tanuló és ember rendeltetése. A terv magában a tanulóban van lefektetve, és a szív rózsáján keresztül kíván kifejezésre jutni: „Legyetek tökéletesek, mint Atyátok a mennyekben tökéletes”.

A folyamatot azzal a hasonlattal jellemezhetjük, hogy egy jól szervezett genetikai kódot beépítenek egy rosszul szervezett élőlénybe (ha ilyesmi egyáltalán lehetséges). Az élőlénynek lassan, de biztosan engedelmeskednie kell a kód parancsoló impulzusainak, igazodnia kell, s így teljesen át fog alakulni, újjá lesz szervezve, mialatt régi alakját és szerkezetét elveszíti. Pál is azt mondja: „Kivágattál a természet szerint való vadolajfából, és természet ellenére beoltattál a jó olajfába” /róm.11:24/. A tanuló a jó olajfára, a Krisztusra lett ráoltva. A nem nemes ágat a nemes fa, a Krisztus, teljesen átalakítja és felveszi, bekebelezi.

Ezzel persze felmerül a kérdés: „Ha valóban úgy van, hogy ez a folyamat, ez az ötlet minden emberben el van tervezve és hat, akkor miért jött Krisztus a világba Jézus alakjában?”

Krisztus, az igazi ember, Jézusban megjelent, hogy más emberekben megmozdítsa, meglendítse a Krisztusmintát, hogy ez aztán belülről érvényesíthesse a hatását. Egy hullám megrezdíti a ráhangolt antennát, a vele egyenirányított vevőkészüléket. Ha Jézusban, egy hozzánk hasonló emberben a Krisztusminta kibontakozott azáltal, hogy Jézus, mint halandó ember, visszalépett, lemondott, ha a tanulófolyamatot így, a földi valóságban, példaéletben véghezvitte, akkor a földtérségben másoknak is megteremtette a folyamat könnyebb kivitelezésének a lehetőségét. Minden cselekedet belevésődik a Föld étertérségébe, s pályát nyit, amelyen hasonló cselekedetek könnyebben elvégezhetők. Ez a morfogenetikus terek törvénye, amelyről az utóbbi időkben tudományos körökben sokat beszélnek, s amely mind a múlandó, mind pedig a múlhatatlan természetekben érvényes.

Aki Jézus után megvalósította önmagában a mintapéldány szerint a Krisztust, az mind hozzájárul a követők útjának a könnyítéséhez. És a Rózsakereszt Szellemi Iskolája sem más, mint gigantikus morfogenetikus tér, amelyben az út megvalósításához szükséges erő, érték és pálya bőségesen rendelkezésre áll. Itt tehát egészen másról van szó, mint csak valami példa, valami eszmény magvalósításáról.

Az ember persze külsőleg is irányulhat Jézusra, mint példára, ahogyan milliók tették és teszik ma is. Halandó tulajdonságú ember azonban az ő példaképén csak olyan tulajdonságokat fedezhet fel, amelyeket megért, amelyek tehát a halandó embernek felelnek meg. Annak példájára így legfeljebb a halandó ember tulajdonságainak tetőpontját tudja elérni és ábrázolni. Erre a tetőpontra, ennek az eszménynek a megvalósítására fog törekedni, s így a régi alakban marad, bármennyire is tágítja azt. A lényeg azonban az lenne, hogy a régi alakot belülről feltörje, felbontsa, és újra halhatatlanra, Krisztusra cserélje ki. A Krisztusminta egykor Jézusban nyilvánult meg; a régi ember tudatos elbocsátásának folyamata, hogy a Krisztus feltámadhasson, végbement a Föld éterterében és anyagterében. Ugyanígy végbemegy mindenkor, amikor egy ember erre az útra tér, s ez a folyamat a Föld étertérségében összpontosítottan van tárolva, hogy élő rezgésként minden erre fogékony emberben ugyanazt a folyamatot váltsa ki és támogassa.

Az igaz ember mintája múlhatatlan és érinthetetlen. Mert az az ige, mely kezdettől fogva Istennél, az Atyánál volt. A földi világban más a helyzet. Ha a mérnök egy háznak vagy gépnek a tervét kidolgozza gondolatban, akkor mindig megtörténhet, hogy elképzelése hibás, és ha eredménye a valóságnak lesz kitéve, akkor nem állja meg a helyét, nem életképes; a kész hajó esetleg nem bírja a hullámverés nyomását, vagy a ház beomlik technikai okok miatt, mert az eredmény alapját képező feltételek ismerete nálunk, a mérnöknél hiányos lehet. Ez nem csak a technika területén érvényes, hanem még inkább a társadalmi, gazdasági és politikai folyamatok területén is, amelyek életképességének esetről esetre még be kell bizonyosodniuk. Ugyanez érvényes egyébként a személyiség biológiai életére is: ez csak a változó világ feltételeire van beállítva, így hibák, betegségek léphetnek fel, majd a feltételek változékonysága és a test hiányos alkalmazkodóképessége miatt a halál is bekövetkezik.

Az igazi ember mintája azonban, a Krisztus, a világmindenség eredetien igazi erőinek, az Atya örök törvényszerűségeinek a vetülete, tehát nem lehet hibás, még kevésbé múlandó. Isten örök erőinek játékába van beágyazva. A tanuló aggodalma tehát, hogy a helyes utat választotta-e, alaptalan. Mert a cél magában a tanulóban van lefektetve és a mindenség örök szerkezetében lerögzítve. Nem is az a helyzet, hogy a tanuló választhatja ezt a célt, hanem a minta akarja magát a tanuló által megvalósítani: „Nem ti választottatok engemet, hanem én titeket”, mondja a Krisztus. És a tanulóban lefektetett minta által törekszik a világmindenség a megvalósulásra; ez az örökkévalóság, Isten maga. Ebben áll a tanulóút legfőbb jogosultsága: a benne lévő Krisztus által, az „ige” által keresi Isten, az Atya a kifejezésre jutás lehetőségét. Az Atya, az örök mindenség, örök törvényeivel és erőivel a Fiúban tükröződik, a Krisztusban, az igazi ember mintapéldányában, akit a Szentlélek erőinek kell megvalósítaniuk, azzal, hogy a múlandó ember visszalép.

Ennek tudatában a múlandó világ minden bizonytalansága, ami itt minden döntésnek és tervnek a velejárója, lehullhat a tanulóról az ösvényen. Bízhat abban, hogy őrajta keresztül az örökkévalóság akar szóhoz jutni, beszélni – és fog is majd beszélni.

A tényből, hogy Krisztus, az igazi ember mintája, a mindenség örök erőinek szinte tükre, fókuszba gyűjtő lencséje, az következik, hogy az egész emberiség egységet képez Krisztusban, mert ez a minta minden emberben le van fektetve. Ebben a tekintetben minden ember egy lehetőség, egy szőlővessző, egy hajtás a szőlőtőkén, a Krisztuson. Minden ember megkaphatja és tükrözheti ugyanazt a Napot. Bárcsak minden tükör vagy lencse tiszta lenne, és a tükröződések, a vetületek mind erre a Napra, a Krisztusra lennének irányítva és hangolva! Akkor minden ember felismerné, hogyan táplálja és világítja meg őt az örök szellemi Nap, hogyan valósítja meg ő ennek az örök Napnak határozottan bizonyos sugarát, s így a többiekkel, az emberekkel, akik részükről ugyanannak a Napnak más sugarait valósítják meg, mindent egybefoglaló egységet képez, amelyben a sugarak egymásra vannak hangolva. Ez lenne az igazi eklézsia, a világosságra képesek közössége, ahogyan Eckartshausen nevezi ezt. Ez lenne Krisztus igazi egyháza, az egyetemes Szellemi Iskola, az igazi emberiség. Amikor a Szellemi Iskolában csoportegységről beszélünk, akkor erről a Krisztusban-egységről van szó, mely abból adódik és alakul, hogy az igazi embernek ugyanaz a mintája lassan minden tanulóban tudatossá válik és a cselekedeteit meghatározza.

Ez az egység elvileg mindig fennáll. Jelenleg azonban csak annyiban áll fenn, amennyiben a személyiség az Iskoláról és a tanulóságról alkotott ezerféle, ellentmondó véleményével visszalép. A tanulóknak annak is tudatában kell lenniük, hogy csoportegységük nem valami kivételes dolog. Elvileg és valójában az egész emberiség a Szellemi Iskola, az eklézsia. Egyelőre azonban csak kevesen ismerik fel ezt és vonják le ebből a következtetéseket., eszerint cselekedvén, úgyhogy az emberiség jelenleg az egymás ellen ágáló és harcoló csoportosulások káosza. A tanuló tehát tudja, hogy amilyen mértékben őbenne erőre kap a minta, a Krisztus, úgy alakul ő jelenleg más tanulókkal egységgé Krisztusban, de egyszer majd ez az egység az egész emberiségre nézve meg lesz valósítva. Akkor minden ember a másiknak a testvére lesz a Krisztuserő alapján.

Az emberiségnek a jövőben megvalósított egysége önkéntességből és szabadságból fog állni. Ez a mindenség erőinek és törvényeinek a spontán és tudatos teljesítése minden ember által.

Persze más egység is elképzelhető: a kívülről jövő kényszer vagy félrevezetés, a tekintélyek által kikényszerített egység a vallás, a politika vagy a gazdasági élet területén. Az emberre kívülről egy krisztus-sablont is rá lehet húzni, s így egységbe kényszeríteni. Az ilyen egység azonban nem fog sokáig tartani, mert nem az örök mindenség erőiben és törvényeiben gyökerezik, és végül újra érvényesülni kezdenek az emberek ellenkező ötletei. Persze az igazi ember mintája is elviselhetetlenné teszi majd a kívülről az emberre kényszerített sablonokat. Az emberek lerázzák majd ezeket, hogy végre belülről feltörhessék magukat, megváltoztathassák, és igazi, élő egységhez a szabadságba vezettethessék magukat.

Az igazi ember mintája megváltoztathatatlan, örök. Kibontakozásának és megvalósításának azonban megvan a története, az egyedre nézve és az emberiségre nézve is. Az egyed és a történelem minden adatának igazi jelentősége csak akkor érthető, ha a Krisztus megvalósításával kapcsolatban vizsgáljuk őket. Ekkor megmutatkozik, hogy az emberek élettörténete és az emberiség történelme is át van szőve a Krisztuserőkkel szembeni érzéketlenségek időszakaival, de megvannak az őselv ösztönző befolyására való pozitív vagy negatív reagálás időszakai is. A Krisztuselv bizonyos időszakokban újra meg újra határozott elválást okozott, véglegesen elválasztotta a reá pozitívan reagálókat azoktól, akik őt elutasították, s emiatt, vagy valami hamisítvány követése miatt még mélyebbre torlódtak az igaztalanságba, hogy később, mélyreható tapasztalatok árán megérlelődvén mégis engedelmeskedjenek a Krisztuserőknek.

Az egyetemes tan szerint az emberiség kozmikus fejlődésének volt egy olyan időszaka, amikor a Krisztuselv a Földön nem hathatott közvetlenül. A bukott emberiséget a Napról, az eredeti emberiség, a Krisztusemberiség lakóhelyéről a Napról lehasított világtestre, a Földre helyezték. Mert bukott állapotában a közvetlen Krisztussugárzást nem bírta volna. Ehelyett a Holdon élő lények fogták fel a Nap szellemi sugárzásait, és irányították legyengítve a Földre, hogy az emberiség így bevehesse. Ez volt az ószövetségi időszak, amelyben az emberiséget kívülről a törvény ostorával terelték bukott állapotának a felismeréséhez, hogy így egykor éretté váljon a Krisztuserősugárzás közvetlen befogadására. A golgota-esemény folytán a Krisztuserő közvetlenül összekötötte magát a Földdel. Azóta újra a Krisztusminta a Föld szívében lévő képlet. Most újra ez a képlet hat közvetlenül az emberiség fejlődésére. A Föld és a Nap elvileg újra egységet képez. Az egyes emberben lévő igaz-ember-minta most közvetlenül ráhangolhatja magát a Földben ható Krisztusszellemre, és erőt kaphat Tőle.

Most tehát az kell, hogy az ember belülről tapasztalja az élet törvényét, mely a nem igazi emberben kardként, fegyverként hat; hagynia kell, hogy ez feltörje és átrendezze, újjáalakítsa őt, hogy ezzel a törvénnyel tudatosan összhangban lévő élet váljon lehetővé. Az ember akkor megtudja, hogy ez a belső törvény, Krisztus, a mindenség ereje és a szeretet ereje, mely mindent átölel, mindent megtart és mindent fejleszt. Ez lesz ennek az embernek Krisztus újraeljövetele a saját lényében; aurikus lénye ekkor teljesen megtisztult, és összhangban van a mindenség erőivel, új személyisége szintén. Ez az új menny és új föld, amit a saját mikrokozmoszában lát.

Egyszer az egész emberiség számára eljön ez a nap, amikor az igazi ember mintája, a Krisztus, sok emberben megjelenik, s ezeket egységre és szabadságra képesíti. Az emberiség aurikus lénye ekkor teljesen transzfigurálva lesz, ami azt jelenti, hogy az ember környezete is transzfigurálódott, átalakult. És minden teremtmény, a teremtett világ, mely sóvárogva várakozott, hogy megjelennek-e végre Isten gyermekei /Pál, róm.8/, az emberiséggel együtt meg lesz váltva; ekkor új menny és új föld jött létre az egész emberiség számára.

Az igazi ember mintája ekkor már nem valami mintapéldány, hanem ragyogó valóság, minden egyed élő szerkezete és az egész emberiség élő szerkezete. A jelenések könyvének 21. és 22. része ezt írja le: Krisztust, mint új embert, aki a megújult világ, az új Jeruzsálem uralkodója.

Egyre jobban tudatában kell tehát lennünk, hogy miért vagyunk a Szellemi Iskola tanulói. Utunk, amelyen járunk, a legnagyobb mértékben jogos, mert, ez az út az ember és az emberiség törvényes rendeltetése. Ez a rendeltetés elkerülhetetlen. A vonakodás, a kerülgetése, és a nem igazi élethez való ragaszkodás egyáltalán nem intelligens dolog. S ha bárhogyan is ölelgetjük a régi életet, bármennyire is körülzár az minket, a szeretetet mégsem akadályozhatja, semmi sem akadályozhatja abban, hogy utat törjön. Az igazság szabaddá fog tenni minket. Minden az igazságba fog torkollni, bármilyen sok fájdalmas tapasztalaton is kell átmennünk. Aki pedig a saját kis világának szenvedését, az emberiség fájdalmát, a megnyilvánulni akaró, de a gonosz által visszatartott Krisztus szenvedését le akarja rövidíteni, az hozzájárulhat ehhez azzal, hogy tudatosan együttműködik az őbenne lévő mintapéldány kibontakozásán. Erre képes is, és ezt megteheti azzal, hogy minden igaztalant hagy elolvadni a Krisztusnap világosságban.

A tanuló és a kritika

 

Ha az ember valami munkától azt várja, hogy pozitív és építő legyen, akkor a vele kapcsolatos helyes belátás és belső meggondolás elengedhetetlen.

Mivel az igazi ember egy mikrokozmosz, a rózsakereszt iskolájának mindig is az lesz a célja, hogy a tanulót fokozatosan egyre nagyobb szabadsághoz vezesse, hogy ha eléggé felébredt, a jelenlegi megtestesülését elfogadja. Ez nem megy majd akadálytalanul, mert a személyiség szokásból mindig kifogásokat keres, megpróbál majd más utakat találni. Így az ösvény egymást követő szakaszain a legkülönbözőbb ütközetek és feszültségek fognak kifejlődni.

A Szellemi Iskola tanulójának mindezek ellenére meg kell ismerkednie a szabad építkezés munkaeszközeivel. Ezzel pedig a növekvő belső cselekvési szabadság jár együtt, amellyel őt korlátlanul megajándékozzák. Bizonyára nem az lesz az első látszólagos képtelenség, amivel az Iskolában találkoznak, ha felfedezik, hogy minél jobban beilleszkedik a tanuló, s igazi odaadással, önmaga átadásával, egész szíve vágyakozásával egyesül az erőtér gyökereivel, annál nagyobb lesz a szabadsága a lélekemberre nézve is, meg másokkal szemben is.

Meg akar Ön szabadulni az eon-szerkezetektől, amelyek a dialektikában a bukás óta kaptak erőre? Akkor fogadja el pillanatnyi létállapotát, értse meg és fogadja el mély, belső nyugalommal a viharokat és ingadozásokat, melyek az eonokhoz kapcsoló kötelékei miatt merülnek fel lénye mélyéből. Ismerje fel ösvénye minden szakaszán, hogy miért kellett az Iskolának egészen az anyag mélységeiig szerkezetként megtestesülnie. Fogadja el Önben az Iskolát, és az Iskola elvezeti Önt – mintegy szoros kapun át – az önfeledtséghez. Ilyenképpen nagyon is határozottan nyilvánvalóvá válnak Önnek az eonok és erővonalrendszereik; ismeretük felmerül az Ön saját lényének mélységeiből, legbensőbb lényéből, amit régen elfelejtett. Ebben a fokozatos érlelődési folyamatban, munkája és türelme által, az Ön szerkezetében lakozó gólemektől, istenektől és más bénulásoktól elvétetik az asztrál szubsztancia, így elveszítik a befolyásukat, és Ön megszabadul az Iskoláról alkotott benyomásoktól is, amelyeket az eonok okoztak Önnek.

Minden időkben megtörténtek a gnosztikus munkaterületeken, hogy a tanulóknak egy döntően jelentős csoportja megértette ezeket a lényeges összefüggéseket. Megértett valamit az új fogékonyságból és a halál természettől való alapvető elkülönülésből. Ez az ébredező lélek indulása, aki azzal foglalkozik, hogy feloldozza magát az eonok kötelékeiből, s az erőlködő ént lassanként hagyja annak lenni, ami tulajdonképpen: semmi más, mint természeterők összegyülemlése.

És itt, az ösvénynek ezen a szakaszán történik, hogy az új lélekhez valami sötét és veszélyes tolakodik oda. Amelyik időpontban az új lélek megmozdul, abban a tanuló asztrál rendszere még teljesen Authádesznek, az aurikus sátánnak van alárendelve. Amikor a korszakok óta tartó alvásból ébredező lélek első fénysugarai kezdik megvilágítani a mikrokozmoszt, akkor a tanulóban két összeegyeztethetetlen tűz hat: Krisztus és sátán, a szív rózsája és az aurikus lény. Az aurikus lény, mely a tanuló legmélyebb tudatalattijában eddig zavartalan volt, most hirtelen kényszerül jelentkezni, való fajtájával megmutatkozni. Például olyan kijelentésekkel, amelyek a természetben többé kevésbé építőnek tűnnek, valójában azonban kizárólag kritikán alapulnak. Amíg a lélekruhát még nem szőtték meg, addig mindig bűnbakot keresnek, ha a dolgok menete nem felel meg a saját elképzelésnek. Az ember így elkerülhetetlenül kritikára vetemedik. Kritika akkor keletkezik tudatosan vagy öntudatlanul, ha természetes elemeket próbálnak vonzani, hogy dialektikus folyamatokat megváltoztassanak. Lényegében mindig az a cél, hogy az ént másnak mutassák, más színben tüntessék fel.

Képzelje el, hogy valahogyan megrekedt az ösvényen. A láthatáron különböző lehetőségek jelennek meg, hogy elfeledtessék az Ön szegényes és megkövesedett állapotát. Ekkor Ön tudatosan vagy öntudatlanul állapota változását várja el. Várja a pillanatot, a legcsekélyebb ürügyet, hogy az Önhöz közelállóknak átadjon valami ötletet, vagy másokat beszél rá erre. Az eredmény egy olyan ötlet, mely az Ön csekélységéből keletkezett. Ez a kritika kezdete. Ez az Ön belső világosságának a hiánya, amit Ön másokra átruház. Végül pedig a keletkeztetett dolgok mind visszatérnek az eredetükhöz, amivel aztán minden értékes fáradozás eredménye megsemmisül. Tény, hogy az ilyen helyzetekben a természetesen tapasztalatlanokat és elfogulatlanokat heves támadás éri, s előbb utóbb odáig jutnak, hogy olyannak lássák magukat, amilyenek.

Ez az eljárás, ez az aurikus lényhez-fordulás azokhoz a módszerekhez tartozik, amelyet minden időkben alkalmaztak a vallási gólemek szolgái az „eretnekek”, az elpártoltak megsemmisítésére. Az eretnek azonban már kívül van a dogmatika keretein, semmi lényeges veszítenivalója sincsen; legfeljebb természetruháját, burkát veszítheti. Miért van akkor az üresség időszaka az ösvény bizonyos szakaszán?

A tanuló tudja, hogy ha a szív rózsája felébred a lénye mélyén, akkor a gnosztikus vihar utat keres a besűrűsödött véren át, hogy tartós kapcsolatot teremthessen a főszentéllyel. Ezért van az érzés, hogy az ember két tűz között áll, hogy Ön már nem a régi, de újjá sem született még az új életterületen. Az Iskola ekkor a tanulót állandóan arra serkenti, hogy hódítsa vissza az agyrendszert. Arra ösztönzi, hogy az élet és a Szellemi Iskola új értelmezésébe merüljön.

Az agy azonban még teljesen az aurikus lénynek, a mikrokozmikus sátánnak van alávetve, mert a főszentélyt ez a sátán fejlesztette egy bonyolult rendszer szerint, és kivonatol belőle fontos dolgokat, például az agyatomokban lévő foszfort. Nem nehéz elképzelni, hogy az Ön agya, értelme esetleg helyesen irányul, és talán kész meghalni, hogy újjászülethessen a Gnózisban, mindez azonban az aurikus lényre nem érvényes. Az aurikus lény számára egy ilyen folyamat szerkezeti és élettani lehetetlenség.

Az aurikus lény így a kritikával egy megtévesztő fogáshoz folyamodik, elterelő hadmozdulatot kezd alkalmazni. Bármilyen áron feszültségi helyzetet próbál provokálni. Ha a kritika tárgyát nem sikerül megtalálni az értelem vagy filozófia szintjén, akkor alacsony színvonalon fog próbálkozni. Ha ez a munkája termékeny, a tanulói eredmény valamelyik nézete megingott, s a feszültség különböző mikrokozmoszok aurájának részeit mozgásban tartja, akkor ezek a megszabadító munka szempontjából megbénultak. Életerejük nagy része ekkor a halál természet felé lett hajlítva.

Az ezt a csoportot beárnyékoló Eon rövidebb vagy hosszabb időre újra táplálékhoz jutott, s körzetében senki sem haladt egy lépésnyit sem az ösvényen. Az asztrál területnek így befolyásolt és működésbe léptetett atomjai aztán kihatnak a lényeikre, hogy a helyzetnek megfelelő egyensúlyt alakítsanak ki a testi állapotukban, míg végül olyan pontra jutnak, ahol ezek a lények normálisnak tartják az állandó kritizálást, a kritikus gondolkodást, érzést és akarást. Ezzel zárul a kör, és az aurikus lény visszavonul biztos táplálékával, mialatt a kritika közvetítője, abban a meggyőződésben, hogy helyes úton van, abba a hiedelembe is ringatja magát, hogy a kritizált tárgytól megszabadult.

De térjünk vissza az üresség érzéséhez, amely az új lélek első rezdüléseivel jár együtt. Ez ürességi érzés, ez a helyben topogás, mely a tanulónál bizonyos csalódást is eredményezhet az Iskolával kapcsolatban, elkerülhetetlen és elengedhetetlen, hogy a sátánt a mélységből felszínre kényszerítse, hogy a tanuló ezzel tapasztalatokhoz juthasson; ha minden jól megy, akkor az utolsó tapasztalatokhoz.

Eddig a pillanatig ugyanis a sátán sohasem lett felébresztve, mert a lélek nem tett mást, csak valami képzelt ellenséggel játszott, mivel vég nélkül és fáradhatatlanul saját magát vetítette a régi aurikus ruhára, burkolatra. Ennek az volt a következménye, hogy a megszabadulást későbbre halasztotta, például a halál utáni időszakra; ez viszont az aurikus lény számára volt nagyon is kedvező, mert őt így nem vetették alá egy módszeres hanyatlásnak, kérlelhetetlen transzmutálásnak, átalakításnak, mivel a tanuló megelégedett a ritmikus aurikus lélegzés impulzusainak megfigyelésével és meditálásával. Léte alapjai változatlanok maradtak. Jézust még nem kísértették meg, s nem indult vándorútjára az aurában.

A szív rózsája egyelőre nem több a vetésnél; csak remény. A tudatnak ez a maradéka azonban lassan, de biztosan újra elfoglalja a helyét. Testi nyugalmi pont lesz, amely a megszabadulási folyamat helyes fejlődéséhez szükséges, amely aztán valóban zavartalanul végbe fog menni. Mire a tanuló idáig jut, be kellett látnia belső és külső állapota átrendezésének a szükségességét mind a tanulóság viszonylataiban, mind pedig másokkal szemben is, az együttélés viszonylataiban is. Ez a belátás világos helyzetet teremt, amelyben aztán már nem keletkezik értelmetlen nyugtalanság.

A Szellemi Iskolai tagság mindazok számára értelmetlen, akik betegesen ragaszkodnak a dialektikus természethez, ennek egyformaságában vesztegelnek, s így aurikus lényüket gondozgatják. A világ sohasem fogja megengedni az embernek, hogy az ember elérje a tökéletességet! A tanulónak ezt meg kell értenie, hogy soha többé el ne felejtse.

Ezen felül azt is be kell látnia, hogy az Iskola nem áll a tanulóban ható sátáni nézetek szolgálatában. A dialektika világa egy látszatvilág, virágokkal feldíszítve. Az ember azt hiszi, hogy él, mialatt, bármit is tesz, csak a halál erőit tartja mozgásban. Azt hinni, hogy ebben a világban valóban élet van, mert mozgatják és „lelkesítik”, az a valóság elferdítése, a tények kicsavarása. Mintha azt hinnék, hogy a halottak még élnek, mert friss virágok, koszorúk és feliratok díszítik és leplezik a temetők sivárságát.

Amit az ember eszel ki és tisztel, az nem a Gnózis erejéből él. Aurikus térségünk más hatalmak okozta események egymásra hatása folytán besűrűsödött. Itt is csak virágok, koszorúk és érzelgős képletek tartanak fenn valami látszatéletet.

Jézus, aki a Krisztust viseli, sohasem szolgálja a sátánt. A sátán háromszor, három kísértéssel próbálja a tanulónál meghamisítani, elferdíteni az Iskola képét. A tanuló háromszor fog szembe kerülni, ellentétbe kerülni az Iskolával, és háromszor fog a csoport Jézus Krisztus erejében a kettő közé állni, hogy a szív sugárzásával a tanulóval felismertesse a sátáni eont, s leleplezze önérvényesítő törekvését.

A tanuló mindig választhat két út közül: vagy azt szolgálja, amit gyenge szíve a sátán vezetése alatt a régi szerkezetébe vetít, vagy pedig az Iskola által bizonyított kölcsönös bizalom alapján az emberiséget szolgálja. Aki vágyakozva a lélek újjászületésére vár, az mindig az utóbbi utat fogja választani, mely azonnal egy harmadik úthoz vezeti; ez az út pedig a mikrokozmoszát, a világot, az emberiséget és sátáni miazmáit, ragályait, egészségtelenségeit a mindent átölelő szeretetben fogja egyesíteni. Ha megszabadult, akkor nem kérdezi már, hogyan kell megszabadulnia. Képessége, mellyel bukott testvéreit megszabadíthatja, ekkor teljesen kifejlődött. Így a munka egyre egyszerűbb lesz, és a pillanatnyi összefüggések, melyek mindig tökéletlenek és az én számára félrevezetők, megnyilvánulnak.

A dialektikus természet semmiféle kiutat sem nyújt. Amivel Önt a célkitűzései, a jövője kecsegteti, az semmi más, nem több, mint egy asztrál kép, amelyet Ön pszichológiai életében alakított magának. Ebből egy erővonalrendszer alakul ki, amelyet emlékezetnek neveznek, amely azonban lényegében semmi más, mint az illető élő fókuszok bénulása. Az emlékezetet és az ebből adódó ismeretet társadalmunk nagyra becsüli, s ez normális jelenség is, mert az eonok itt találnak előnyös tevékenységi területre. Minél erőteljesebben mozgatja az ember az ötleteket, a kritikát, mellyel azonosítja magát, amelyet abszolút értéknek tart, annál erősebben ragadják meg az illető eonok az ő puszta természetének atomjait, amelyeket így egyre erősebb működésre késztetnek.

Ennek következtében az ebben a megtestesülésben felmerülő megszabadulási lehetőségek bezárulnak a dialektikus emlékezetbe.

Így persze bizonyos tudásra teszünk szert és asztrál kultúrát építünk, – de kell-e ez nekünk? Ha aztán tapasztalatokkal túltáplált testünk meghal, akkor lelkünk túl nehéz lesz ahhoz, hogy a másvilág látszatvilágán átkelhessen!

Ne várja el a Gnózist holnapra, esetleg kedvezőbb körülmények között, vagy a következő templomszolgálattól vagy konferenciától kezdve, hanem ebben a pillanatban hagyja magát megérinteni az Isten akarata szerinti gnosztikus mágiával. Most merüljön el teljesen a mai Gnózisban, hogy egyetlen eon se téríthesse a Gnózisra való „várakozás” útján való letelepedésre, hogy az élete ne a jövőben való reménykedésre korlátozódjék. Ha képesek leszünk életünknek a próba igazi értelmét adni, akkor nem ragad el minket többé az asztrál megzavarodás, hanem megtanuljuk meglátni a bukás miértjét, megértjük ezt, és az ösvény erejével elrakjuk az útból az ösvény élettelen és megtévesztő elemeit.

Munkatárs lenni azt jelenti, hogy jelen lenni

 

Mit jelent a „munkatárs” fogalma? Újra meg újra fel kell tennünk ezt kérdést, mindaddig, amíg a tény magától értetődő lesz, és szavakra nem lesz már szükség. Az a munkatárs, aki „jelen van”. Minden pillanatban találkozik önmagában a mindenségi lét jelenvalóságával, amelyben minden jelenséggel megosztozik. A munkatárs ezért részes is, résztvevő. Nem tehet mást, „részt” kell vennie, meg kell osztoznia.

„Osztani” azt jelenti, hogy a jelenlegit elengedni.

Az alkalmazkodott gondolkodás soha sincs jelen. Nem jelenvaló. Mindig a mindenségi lét valóságán kívül áll, a létezőn kívül van. A gondolat képzi a megjelenőt, és a megjelenő alakítja a gondolkodást. Az észlelő és az észlelt valami egy és ugyanaz. Mivel pedig a gondolkodás a jelenséggel van kapcsolatban, és nem a mindenléttel, feszültséget és összeütközést okoz: a bent és a kint, a jó és a gonosz összecsapását. Ő maga a belső-és-külső megalkotója. Ő a fal, mely ugyanazt a térséget két külön térre osztja. Ha a gondolkodás/jelenség fala eltűnik, akkor csak egyetlen tér van. Nincs bent, nincs kint, nincs jó, nincsen gonosz; csak ugyanaz a tér.

Egy munkatárs olyan térben áll, mely a valóság. Nincsen két valóság, a személyiség valósága és az egésznek a valósága. Az események olyanok, amilyenek, a gondolkodás beavatkozása nélkül, anélkül, hogy a gondolkodás választófalat állítana, ezt jelenti a jelenlét. A gondolkodás illúziónak, káprázatnak a megalkotása. Ez a személyiséggel, a névvel való azonosításból, azonosulásból ered. A személyiség azonban a személytelenből, a név a névtelenből ered. A név és a névtelenség feloldhatatlan egységben kapcsolódnak egymáshoz. De csak egyetlen valóság van; ezt nem lehet „meggondolni”. Ez minden pillanatban van.

Ha a valóságban állunk, akkor vagyunk munkatársak. A munkatárs van; a jelenben van. Hogy pedig a jelent jónak vagy nem jónak nevezik, az mindegy, ő a meghatározó szavakon kívül él benne. A valóság éltetése szótlan; nem más a mindennapi életben, mint az Iskoláért folytatott munkában. A hasadás a munkás számára ismeretlen. A mindennapi élet és az Iskoláért folytatott munka olyan történés, amelyben egyre jobban megismeri önmagát: az elválasztót, a megsértőt, a szenvedést, az örömöt és azt, ami megenged, ami nem választ el, nem sebez meg, nem szenved, nem keresi az örömöt.

Tele részvéttel és komolyan néz befelé, néz mindent, ami történik benne. Egy munkatárs kitart az önismeret kibontakozásában, s nem hagyja, hogy mások eltereljék. Mert amit magában megért, azt megérti másoknál is. Olyan mértékben osztozik, amennyiben maga is résztvevő lesz egy térben, egy valóságban. Semmit sem vár el, semmit sem véd. Jelen van, s jelenlétét mindenkivel megosztja, közli. Mert nincsen fal ő és a többiek között. Nincsen fal az ő jelensége és a mindenségi lét jelenje között.

Az egységből rend keletkezik, összhang és igaz lét. Az egyetlen törvény, ami mindent meghatároz, ekkor maga az élet. Törvények, rendszabályok, viselkedési előírások, amelyeknek egy hasadt lényt kell megvédeniük önmagától, a munkatárs számára fölöslegesek. Mert a mindig jelenlévő élettel való találkozás ugyanakkor a mindenki mással való találkozás pontja. Az egyetlen rendszabály, az egyetlen törvény, az egyetlen viselkedés, amely ebből következik, a hasadás nélküli, osztatlan figyelem, amellyel az ember világosabban lát, és a másikat megérti. Ez a találkozás lényege. A beszéd akkor a figyelem jegyében áll, éppúgy a hallgatás is. A viselkedést és az együttműködést az osztatlan, teljes részvét határozza meg.

Ebben a részvétben és ezáltal felelősségtudat születik. Ez egy felelet, egy készség minden pillanatban arra, amit az ember lát és megért. Felelősségtudat olyasmivel szemben, amit az ember nem lát, vagy nem ért, nem létezik, lehetetlen. A felelősségtudat egy létállapot, amelyet nem lehet igazgatni, alkalmazkodtatni.

Hibák mindig tudatlanságból keletkeznek, s a tudatlanság ítélkezik fölöttük. Aki tud, az a tudatlanságot nem ítéli el. A tudó lát és dolgozik, ha felkérik erre. Előírásokat, rendszabályokat, viselkedési mintákat a gondolkodás képzett gondolkodók számára.

Az életben azonban csak egyetlen törvény létezik: a valóság. A valóság az igazság, az igazság a szeretet, s a szeretet közli magát.

Az embernek semmi esélye sincsen, egészen addig, amíg …

 

„Az esztelenség fellépése nincs bizonyos korszakhoz vagy bizonyos helyhez kötve. Időtlen és egyetemes, habár jelenségét bizonyos időszak és bizonyos térség életszokásai és szempontjai határozzák meg. Nem korlátozódik bizonyos irányzatokra vagy a vezetés formáira; kialakul a monarchiában és az oligarchiában is. Nem mondható valami nemzet vagy osztály jellemzőjének sem, s ha egyes embereknél találunk esztelenséget és nyakasságot, akkor hogyan várhatnánk el – jogos a kérdés – nagyobb viszonylatokban valami mást? A probléma abban áll, hogy ahol az esztelenség nagyobb viszonylatokban jut kifejezésre, ott sokkal messzebb menő következményekkel jár sok ember számára, s ezért a sokakért felelősek sokkal inkább kötelesek okosan cselekedni, mint egyes emberek. Ha azonban az emberi nem ezt már régen tudja, akkor miért nem tett intézkedéseket az esztelenségnek a vezetésbe való behatolása elhárítása érdekében? A szűklátókörűség az önámítás forrása, s ez nagy szerepet játszik, mert az ember így a helyzeteket előre fennálló, meghatározott szempontok alapján ítéli meg, s az ezzel ellenkező jeleket nem veszi figyelembe, vagy tagadja. Ebből keletkezik a kívánság szerinti cselekvés, mely nem hagyja magát a tényektől befolyásolni. A szűklátókörűség a tapasztalatokból való tanulás megtagadását is magában foglalja. Ebben különösen jeleskedtek például a középkor uralkodói a XIV. században.” (Barbara Tuchmann: „Die Torheit der Regierenden”. Fischer kiadó 1984.)

A fenti idézet, mely nem a mi Iskolánk irodalmából származik, nem késztet minket tiltakozásra, hanem inkább szégyelljük magunkat, mert történelmi adatainak bizonyítéka oly lenyűgöző, hogy csak azt mondhatjuk: Az ember nem lehet más. A mindennapi életben álló embert, aki még azt hiszi, hogy a világon valahogyan jó dolga lehet, megfoszt minden illúziótól, s nap mint nap folytatott élete megbolondíthatja, mert aligha bírja ki az érzést, hogy valójában semmit sem tehet, hogy minden kísérlete, munkája, alkotása és lebontása semmi eredményhez sem vezet. Ennek a megállapításánál az ember arra a józan következtetésre jut, hogy ezen az életterületen semmi esélye, semmi lehetősége sincsen.

Amit akar, azt nem teheti, amit tehet, azt nem akarja.

 

A segélykiáltás

Ebben a helyzetben olykor segítségért kiált. Emberektől nem várhat segítséget; ezek nem segíthetnek neki. Válaszként ugyanis a kiáltására csak visszhangot hall: „A világ olyan, mint egy hegy. Ha az ember jót mond, a visszhang is jó, ha rosszat mond, a hegy a rosszat visszhangozza. Lehetetlen azt gondolnia, hogy jót mondott, és a hegy visszhangja rosszat hozott neki. Ha a hegyekben fülemüle énekel, akkor lehetetlen varjú károgását visszhangozni. Ha az ember szamár ordítását hallja, akkor biztos lehet, hogy úgy beszélt, mint a szamár.” (Rumi)

Istenekhez nem kell folyamodnia. Istenek a maguk világában élnek. Az ember iránti érdeklődésük csak arra a tényre korlátozódik, hogy az ember az istenek táplálékát képezi.

A segélyt kérő ember abba a veszélybe kerül, hogy feláldozzák. A kereső ember olyan úton jár, amelyet a segítőkészek ezrei szegélyeznek, ahogyan egy bevásárlóközpontban az áruk ezrei várnak arra, hogy a vevő kívánságait kielégítsék. A vevő, a kereső sohasem látja a vetélkedést, ami a kulisszák mögött zajlik. Az embernek semmi esélye sincsen, minden csak szenvedés. Ez volt a Buddha józan megállapítása is a megvilágosulása után.

Ennek a világnak az istenei, a földi térség kormányzói nem akarják, hogy ez ember megvilágosuljon. Ezek az istenek kezükben tartják az emberi rendszert, az emberi szerkezetet, mert ezekben az istenekben testesülnek meg az emberi kérdések és esedezések újra meg újra ismétlődő visszhangjai.

Aki belátja gondolkodása, érzése, akarása és cselekvése értelmetlenségét, azt a búcsú előtt még egyszer szembesítik ezzel sok tekintetben. Az élet tüze magasra csap, mielőtt az ember valóban, belső birtokként mondhatja, hogy „semmit sem tudok, semmit sem tehetek, semmit sem akarok, semmire sincs szükségem, semmit sem tanulok már, semmit sem keresek, semmi sem kell, sem az égtől, sem a földtől. Én vagyok az első és az utolsó.” (A rózsakeresztesek titkos ábrái a XVI. és XVII. századból).

Aki abba akarja hagyni a bevásárlást a szellemi áruházban, annak át kell mennie ezen az élettűzvészen. A vallásos ember számára nagyon felszabadító lehet, ha egy szép napon felfedezi, hogy már nem tud vallásos lenni. Ez azt jelenti, hogy feloldozza magát az istenek alól, maga veszi kezébe a kormányt, nem hagyja ezt vakon valami ismeretlen isten kezében, bármilyen néven nevezteti is az magát. Ha az ember legyőzte a szégyenérzését, s egy világos pillanatban sikerül tárgyilagosan áttekintenie a helyzetét, akkor megtudja, hogy milyen kilátástalan a kísérlete, amellyel ezen a világon akar emberhez méltó életet élni. Azt is látja, hogy minden készenlétben áll az emberhez méltó élet kísérletének a keresztezésére és megsemmisítésére.

 

Az öt ösvény

A buddhizmusról azt mondják, hogy nem vallás, mert az embert tárgyilagos látáshoz vezeti, amely elől nem menekülhet és panaszra sincsen lehetősége. Ez a puszta tényekkel való szembenézést és a következtetések levonását jelenti úgy, hogy végül a leplezetlen tények is eltűnnek, s minden lét megszűnik.

Amikor a bodhisattva, a későbbi Buddha elérte azt a pontot, ahol már semmit sem akart, és kivédte a gondolatvilág és az érzésvilág minden támadását, akkor látta, hogy „minden emberlélek a saját cselekedetei alapján a lét öt ösvényének egyikén újraszületett: leszállt a pokolba, vagy állati létre vetemedett, egy szellem lett, vagy felszállt és istenné született, vagy emberi alakot kapott újra. Elgondolta, hogyan vezetnek félre minden lényt, az öt sötét tényező hogyan vezet természetesen a gonoszhoz. Az öt tényező a következő:

Először is a látható dolgok; másodszor a fájdalmas és kellemes érzés; harmadszor a gondolkodás; negyedszer a cselekedetek; ötödször a lélek tudata.

Ezek mind a vágy, a sóvárgás öt formáját serkentik tevékenységre… Így lesznek az emberek tovább vonszolva… Ebből keletkezik a gonosznak a gyökere, amely a szenvedéshez vezet. Ha az ember képes lesz minden köteléket feloldozni, minden kapcsolattal felhagyni, akkor el fog tűnni a szenvedés, ahogyan tűz sincsen, ha nincs, ami égjen. Ezt nevezik a nemcselekvésnek ez a „nem-teszem” útja, mely megvált a világtól.

A bodhisattva ekkor tudta, hogy eltávolította magától a gonosznak a gyökerét… Születés és halál nem létezett már neki… Feladatát teljesítette, bölcsessége tökéletes lett.” (Meulenhoff: Buddha élete).

Számára minden átlátszó lett, felszabadult minden világ alól. Szabad volt… És a többiek? Akiknek az életét ő, ezen már kívül állván, kilátástalannak, minden esély nélkülinek látta?

„Hétszer hét napig maradt a magányban, és élvezte a felszabadulás boldogságát”.

Két utazó kereskedő közeledett a Buddhához, s rizzsel és mézzel kínálták meg. Buddha a következőképpen szólalt meg: „A boldogság a gonosztól való megszabadulás. A boldogság a gonosztól való megszabadulás. A boldogság a vágyak hiánya, és a büszkeség elveszítése, mely a gondolatokból ered. Én vagyok. Felismertem a legmélyebb igazságot, mely magasztos és békességet ad, de nehéz megérteni… A földi ember a tant nem fogja megérteni, mert neki úgy tűnik, hogy a boldogságot csak önmagában találhatja meg, s a boldogságot, amely az igazságnak való teljes kiszolgáltatás eredménye, nem érti meg. Ő megadásnak fogja nevezni, ami a megvilágosult számára a legtisztább öröm. Ő megsemmisítésnek nézi, ami a tökéletesnek a halhatatlanságot jelenti. Ő halálnak veszi, amit az önmagát legyőző ember örök életnek ismer. Aki a gyűlölet és a vágyak béklyóiban foglyoskodik, annak az igazság ismeretlen marad. A nirvána érthetetlen és titokzatos marad a kislelkűnek, akit a világi érdekek felhőként borítanak. Ha a tant prédikálnám, és az emberek nem értenék, akkor az nekem csak fáradalmat és aggodalmat jelentene.” (Carus: Buddha evangéliuma).

 

A nyolcszoros ösvény

Az embernek semmi esélye sincsen, egészen addig, amíg végre az életterületébe belehasítanak, nyílást vágnak rajta. Az embernek esélyei lesznek, ha a tant kihirdetik, s a börtönt a legnagyobb józansággal átdöfik.

„Vannak egyesek, akik a világi beállítottság anyagától majdnem teljesen mentesek, ha a tant nem hallják meg, akkor elvesznek. Ha meghallják, akkor tudni fognak, és belátáshoz jutnak. És Buddha azt mondta: Akinek van füle, hogy halljon, annak nyitva áll Nirvána kapuja. Csak nyíltan vegyék fel a tant.”

Az embernek semmi esélye sincsen, amíg végre a nyolcszoros ösvényt választja életútnak és azon jár. Aki ezt teszi, az látta a kormányzók esztelenségét saját magában és ezzel a világban is. Az ő impulzusai már nem függenek vezetőktől, akik sok mindent tehetetlenségben kormányoznak. A nyolcszoros ösvény az élete műsora, ehhez igazodik, s így győzi le az egyetlen lehetséges módon a szégyenét. Ez a nyolcszoros ösvény:

1. helyes belátás; 2. helyes szándék; 3. helyes beszéd; 4. helyes tett; 5. helyes életmód; 6. helyes törekvés; 7. helyes gondolatok; 8. a belső nyugalom helyes állapota.

 

1. A helyes belátás

Meg kell érteni a négy nemes igazságot: a szenvedés létezését, a szenvedés okát, a szenvedés megszűnését, és a nyolcszoros ösvény céltudatosságát.

A helyes belátás által tudjuk, hogy minden múlandó, semmi sem marad meg, minden csak tükrözés. A helyes belátás elűz minden haszontalan üzérkedést. Akinek megvan a helyes belátása, az maga mögött hagyott mindent, amit az ember produkál, minden kérdést, minden feltevést, minden öntükrözést. Akinek megvan a helyes belátása, az minden épületet otthagyott, ami a személyiségében le van horgonyozva, már semmi kétsége sincsen. Külső szabályok és szertartások semmit sem mondanak már neki. Bosszú és harag az ő számára teljesen idegen.

Aki az igazi belátásból él, az maga mögött hagyta a tizenhatszoros kétséget: „Éltem-e már a múltban, vagy sem? Ki voltam, mi voltam? Milyen állapotban voltam, milyen állapotból jöttem a múltban? Fogok-e élni a jövőben, vagy sem? Mi leszek, ki leszek? Milyen helyzetben leszek a jövőben? A ma is kétséggel tölt el engem. Vagyok, vagy nem vagyok? Mi vagyok? Ki vagyok? Milyen vagyok? Honnan ered ez az énlény? Hová megy?”

Akinek valóban van belátása, az átlát az „én” hat nézetén, s maga mögött hagy minden kérdő megállapítást. „Van énem? Nincs énem! Az énnel felismerem az abszolút ént. Vagy az énnel ismerem fel a nem-ént; vagy a nem-énnel ismerem fel az ént? Vagy énem van, mely mindent tapasztal, szenved, örül, jól vagy rosszul cselekszik? Maradandó-e az én, nem változik-e, örök-e?”

Aki maga a belátás, az belép az áramlatba, s inkább van, minthogy uralkodó lenne a földön. Inkább létezik, mint hogy az istenek birodalmába születne. Szívesebben van, mint hogy minden világ ura lenne. Akinek valóban megvan a belátása, az minden világi és világontúli, vagy földfölötti ismerettől mentes. Világi ismeret a jótettek, a jó áldozatok és ezek életkövetkezményeinek az ismerete. A földfölötti, földöntúli ismeret az ösvény ismerete, hogyan lesz az ember egy szent, egy kiemeltetett. Aki igazi belátásból él, az minden elmélettől mentes. Aki belátásból él, az földi mértékek szerint semmi és senki, s ebben a földi nyüzsgésben már semmit sem fog keletkeztetni, semmit sem fog alkotni.

 

2. A helyes szándék

Az a helyes szándék, ha az ember mindenféle szándéktól eláll, egyetlen életszinten sem alkot már semmiféle vetületet sem. A helyes szándékot, három dolog jellemzi: a belátás, a helyes igyekezet, a gondosság.

 

3. A helyes beszéd

Ez azt jelenti, hogy beszélvén nem hazudni. Ez azt jelenti, hogy beszélvén ne keltsünk viszályt, ne szítsunk széthúzást. Vagyis beszéddel semmit se tegyünk durvává. A helyes beszélés azt jelenti, hogy ne pletykáljunk. Azt jelenti, hogy nyomtalanul beszéljünk, a világban is és a világról is. A helyes beszédet három dolog jellemzi: a belátás, a helyes igyekezet, a gondosság.

 

4. A helyes cselekvés

Ez azt jelenti, hogy nem ölni, nem lopni. Ez a helyes alkotó cselekedet a világban és a világ fölött, helyes belátással, helyes igyekezettel és a szükséges gondossággal.

 

5. Helyes életmód

Vagyis: érdemek miatt ne cselekedjünk a saját szívünk érzése ellen. Mindannyian ismerjük lényünk fondorlatait, amelyekkel menteni akarja a bőrét.

 

6. A helyes törekvés

Vagyis azt a törekvést kell mellőzni, amely belső aszkézisre utal. A győzelemre való törekvés ez, mely önismereten alapuló aktív cselekvésre utal. A helyes törekvés a felébredésre való törekvést jelenti. Ereszd szabadon a benned lévő lényeget, ne zárd be. A megerősödésre való törekvést jelenti, vagyis a lehető legállandóbban a lényegesből élni.

 

7. A helyes gondolatok

Ez a helyes intelligencia, a helyes gondosság, a helyes figyelem a testtel, az érzéssel, az életáramokkal és az életimpulzusokkal kapcsolatban.

 

8. A belső nyugalom helyes állapota

Ez azt jelenti, hogy képesnek lenni tökéletes kört húzni.

Fama Fraternitatis R. C.

 

Öt év múlva megint eszébe jutott a kívánt reformáció. Mivel azonban mások segítségétől nem sokat várt, ő viszont tevékeny, szorgalmas és fáradhatatlan volt, elhatározta, hogy a munkát csak néhány segítővel és munkatárssal fogja elvégezni. Erre a célra elkérte első kolostorából (melyet nagyon szeretett) három szerzetes-testvérét, G.V. barátot, I.A. barátot és I.O. barátot, akik az ő ismereteiben többet láttak mint mások. Ezeket aztán legnagyobb hűségre kötelezte, szorgalomra és titoktartásra intette őket, és arra is, hogy minden közlését a legnagyobb gonddal írják fel, hogy az utánuk jövőket, ha különös megnyilatkozás által felvétetnének a Rendbe, egyetlen betű vagy szó se vezethesse félre.

 

Fama Fraternitatis

 

10. A modern reformáció Európában

 

Próbáljuk meg egymást mély, csendes örömmel eltölteni; izzítsuk át egymást a tudás örömével. A rózsakeresztes imájában, „Uram, ajándékozz meg a tudás örömével”, mély értelem rejlik. Itt nem értelmi élvezetről van szó; figyelmünket ez nem a művészet, a tudomány és a misztika gyakorlatában rejlő nagyszerű kincsekre tereli. A rózsakeresztesek imája a mágikus tudás tornyára vezet fel minket.

A finom lelkű ember élvezni tudja a jól sikerült irodalmi alkotást, lelkesedik a költészet magas színvonalú nyilatkozataiért; a tájékozott ember ismeri a rózsakeresztes filozófia szépségeit; de egyik sem ismeri még a mágikus tudás mély, mérhetetlen örömeit.

Mit jelent a tudás öröme?

Azt jelenti, hogy az ember tudatosan érez valami olyan pozitívat, olyan ellenállhatatlant, olyan abszolútot, hogy senki és semmi, se menny, se pokol, sem fájdalom, se megpróbáltatás, sőt a legrettenetesebb sem, valami náci-börtön, melyben minden idők legfeketébb éjszakája uralkodik, semmi sem tud elterelni minket ennek a tudásnak isteni fényességétől.

Azt jelenti, hogy az ember valami olyan érinthetetlent, olyan hatalmasat, olyan óriásit ismer, hogy a legutálatosabb földi éjszakában, mely minden ördög boszorkányszombatja ünnepének tűnik, fáradságába kerül az öröm kitörő nevetését visszatartania.

Ez a tudás olyan örömöt okoz, hogy a csodálkozó közönség ezt őrületnek nézi. Az a tudás ez, amely a régi próféták jelképes történeteinek vitézeit teszi hősökké a mennyei seregek csatáiban, az a tudás, mely mérhetetlen erőket szabadít fel. Erről az erőről zengedezik a beavatott Pál: „Sem magasság, sem mélység nem szakaszthat el minket Jézus Krisztus szeretetétől”. Ez a tudás egy kőszikla, mely az élet hullámverésében emelkedik, s amelyiken minden hullám porrá zúzódik.

Igen; ebből a tudásból szállt meg bennünket valami, s erről szeretnénk itt tanúskodni. Bensőséges, csendes örömmel szeretnénk Önt felvilágosítani a modern reformációról, mely Európában hatalommal kezd hatni; és tény, hogy a fekete fenevad különböző tagjai felneszeltek a közeledő, számukra nagyon veszélyes fejlődésekre, melyek az Egyetemes Gnosztikus Szerzet, a Világosság Szerzete tevékenységében rejlenek. Ez a „veszély” tökéletesen elháríthatatlan és megtámadhatatlan, és úgy reméljük, hogy ezt be is tudjuk bizonyítani. Ezt a megtámadhatatlanságot lényegében a biblia szövege és törvénye foglalja szavakba: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem”.

A Világosság Szerzete, a Rózsakereszt Szerzete nem aszociális, nem antinacionális, nem kommunista, nem anarchista, nem ellensége a királyságnak, nem ellenez semmiféle kormánypártot, s holott minden oka megvan arra, hogy tartson a fasiszta törekvésektől, ezennel kijelentjük, hogy a fasizmus fellépése Európában elkerülhetetlen volt.

A fasizmus megjelenése ugyanis felgyorsította azon dolgok öngyilkossági folyamatát, amiknek el kellett múlniuk. Az emberiséget fájdalom segítségével tette tudatossá. A gonosz ugyanis mindig saját maga miatt pusztul el. A jóságot, igazságot és igazságosságot nem lehet feltartani, s a jó erőhullámait nem lehet megtiltani, sem fogságba ejteni, nem lehet üldözni vagy kiutasítani.

Ezért tölt el minket nagy öröm, amikor erről a modern reformációról beszélhetünk, amelyik Krisztus miatt hatalomra jut az emberiségen.

Térjünk tárgyra! Az előző fejezetek egyikében Rózsakereszt Keresztély visszatéréséről beszéltünk, visszatéréséről „Németországba”, tehát Közép-Európába, szomorú tapasztalatai komplexumába. Szeretete, kincsei és bölcsessége felajánlásánál fejét beleütötte az önző, önfenntartó, kapitalista és feketemágus kultúra betonfalába. Emiatt lett szükséges az egészen új munka, harcos hősök csatarendjének a megszervezése. Emiatt egészen új munkamódszert alkalmaztak. Ezt élesen meg kell különböztetnünk az első munkamódszertől, a Spanyolországba érkezett Rózsakereszt Keresztély munkamódszerétől.

Az első módszer inkább Krisztus első parancsolatára volt hangolva: „hirdessétek az evangéliumot”, s azon a naív elképzelésen alapult, hogy a második parancsolat: „gyógyítsátok a betegeket”, az elsőből automatikusan és harmonikusan fog majd megszületni. Elméletileg ez persze tökéletesen lehetséges, de a gyakorlatban másként van a dolog.

Meg kell gondolnunk, hogy a fekete kultúra torlaszait nem lehet áttörni az „evangélium hirdetésével”. Ha az első parancsolatra nem reagálnak tényleg a „betegek gyógyításával”, akkor minden munka értelmetlen, a lélek gyötrelme, és negatív fecsegés. Ezért ellenzik a rózsakeresztesek a prédikáló-mozgalmakat. Ezekben a mozgalmakban kétségtelenül sokezer kedves és jóhiszemű ember van, aki vérző szívvel figyeli kultúránk következményeit. Mindegyikőjük sok, többnyire szívszaggató felszólítást intéz az emberiséghez a kereszténység nevében, már amennyit az igazi kereszténységből megért. Az evangélium hirdetése ez, végtelen sok változatban és árnyalatban, melynek klasszikus következménye a szüntelen visszautasítás, a levezetés, a kiegyezés. Az evangéliumot bohócruhába öltöztetik és csengőket akasztanak rá. A csengők csilingelnek a templomokban és az összejöveteleken, röviden: napjaink egész, látszatkeresztény sürgölődésében. A negatív kultúra blokkját nem lehet minden további nélkül feldönteni.

Ezért a rózsakeresztesek már régen új módszerekhez láttak, és mindenkit nyomatékosan megkérünk arra, hogy ezt az új módszert nem tudja megérteni vagy nem akarja alkalmazni, akkor ne tartson fel minket – mert mi igazi társai akarunk lenni atyánknak, Rózsakereszt Keresztélynek.

Tudjuk, hogy „az evangélium hirdetése” elválaszthatatlan „a betegek gyógyításától”. Ez a beteljesítő követelmény – a betegek gyógyítása – nagy horderejű dolog. Köreinkben sokan gondolták, hogy a rózsakeresztesek felgyógyulásra irányuló műve kizárólag a testi fogyatékosságok gyógyítására vonatkozik. Akik azonban valamelyest ismerik a tudás örömeit, azok felfedezték, hogy a rózsakeresztesek felgyógyító tevékenysége az anyag és a szellem minden területére vonatkozik, eltünteti a testi bajokat, de főként az ember elsüllyedtségéből, a tudatlanság következményeiből való kigyógyításra irányul. A rózsakereszt első követelménye ezért a lélek újraélesztése, amelyiknek birtokában van „az ismeret, ami az Atyától és az Atyánál van” – a Gnózis. Ma ez a lélek megint fellép az ember életének vezetőjeként, akkor minden „betegség”, minden emberi elsüllyedtség elmúlik, s megkezdődik a teljes felépülés. Csak akkor lehet az Atya házába való visszatérésről beszélni; akkor kezdődik a hazaút.

Így érti a rózsakereszt az isteni megbízást, a betegek gyógyítását! Ha ez a gyógyulási folyamat nagyobb mértékben megvalósul az emberiségnél, akkor ennek következtében a társadalom betegségei is, az emberiségtörténés zavarai is meggyógyulnak. Ez a gyógyulás pedig felmérhetetlen következményekkel jár.

Amikor Max Heindel 1909-ben fellépett, még nem jött el a teljes kinyilatkoztatás ideje. A rózsakereszt szerzetesei évszázadokig titokban tudták tartani szándékaikat, s ebben a tekintetben Max Heindelnek is megbízatásához kellett tartania magát, holott ő harangozta be a modern rózsakeresztesség nagy mozgalmát. Hogy tudott a szerzet huszadik századi nagy hivatásáról, azt az ő alaptörvénye is mutatja: ítélőképes értelem – igazság; érző szív – jóság; egészséges test – igazságosság.

Örömünket pedig az is fokozza, hogy hivatásunknak eleget téve, szabad tovább építenünk a Max Heindel által lerakott alapokra, s a rózsakeresztes művet egyre erősebb megnyilatkozásra ösztökélhetjük. A Nagy Mű világossága sohasem sejtett nagyszerűséggel ragyog előttünk!

Jelenlegi világművükhöz az Idősebb Testvéreknek filozófiailag és gnosztikus-tudományosan teljes mértékben kiképzett segítők nagy seregére van szükségük. Ha előre bejelentették volna, hogy mire szolgál a rózsakeresztes munka, akkor a kezdődő művet a fekete seregek támadása nagyon gyorsan megsemmisítette volna. Eleinte így ártatlan mozgalomra gondoltak, valami „hirdessétek az evangéliumot” mozgalomra, a régi módszer szerinti dologra. Az ilyen csoport csodásan beleillett volna a régi kultúrába; mert az emberek ezreit csitította volna el és tarolta volna nyugton; a figyelmet nagyszerűen elterelő mozgalom: „hagyjátok csak őket rózsakeresztecskét játszani, sebaj; a fekete blokk ezzel annál erősebb lesz.”

A rózsakereszt nagyszerű műve azonban ezreket ébresztett fel. Heindel soknak megragadta a szívét és a fejét, s itt-ott néhányan különös befolyásolásra vannak kiválasztva. Ezeket évekig oktatták és vizsgáztatták, nagyon nehéz helyzetben voltak; és amikor a fekete blokk kezdett veszélyt sejteni, s csatlósait mindenütt letelepítette, hogy a művet, amely tényleg veszéllyel kezdte fenyegetni, aláásassa, akkor Heindel áldozatának hamujából, Heindel szeretetéből kiemelkedett az újjászületett rózsakereszt, a Világosság Szerzetének egy újabb munkaeszköze.

Ebben a pszichológiai pillanatban pedig, amikor a fekete árnyék bemutatkozott és mérgében ájultan fekszik a földön, a nagy reformációról beszélünk, az új reformációról, az időknek egy új pirkadatáról. Vérvörösen emelkedik Akvárius Napja a láthatár fölé. Arany gömbként, Krisztus glóriájának jelképeként folytatja útját a tetőpont felé.

A szerzetesek 1909-ben már tudtak azokról a nagy világeseményekről, amelyeket mi a két világháborúnak nevezünk. Már tudtak a fasiszta szörnyről, mely ki fogja tátani a torkát, hogy elnyelje a mit sem sejtő tömeget. Azért jött Max Heindel; hogy közleményeivel a hősöknek egy seregét nevelje fel, hogy érettek legyenek a megfelelő pillanatban, hogy alkalmasak legyenek a megfelelő pillanatban, hogy készek legyenek, hogy használni lehessen őket. Ez tehát a mi örömünk, hogy ez a belső csoport, időközben az új alakban feléledt rózsakereszttel megerősítve és kibővítve, teljes értékű munkatárs lett az új megnyilvánulás gépezetében, s hogy szerény szerepünket mi is játszhatjuk ebben; hogy tanúskodhatunk erről az új világhordozásról és győzelemről; hogy felhívhatjuk Önt, jöjjön velünk ebbe az új világba.

Az új világalakulás kulcsa „Németországban” (olvasd: Európában) van. Amikor Rózsakereszt Keresztély visszajött Németországba, így meséli a Fama, „épített magának egy alkalmas, világos lakást, melyben elgondolkozott utazásairól és filozófiájáról, s amelyben sok szép eszközt is készített”.

Talán megérti, hogy miről van itt szó.

Itt az új módszernek, „a betegek gyógyításának”, az evangélium mágikus kivitelezésének ösztönét készítik elő.

Öt év múlva megint eszébe jutott a kívánt reformáció. Maga is tele aggodalmammal, mégis erélyesen és fáradhatatlanul, volt bátorsága megtenni a kísérletet néhány társával, holott mások segítségében és támogatásában kételkedett. Erre a célra elkérte első kolostorából három szerzetes testvérét, akiket legnagyobb hűségre, szorgalomra és titoktartásra kötelezett. Így indult a rózsakereszt szerzete először négy személlyel.

Próbálja meg magát belegondolni ebbe az eseménybe. Ön Isten igazi szolgája lenne, s szeretettel telt szívvel gondolna az emberiség bajára; s amikor szeretetfajtája teljesen kibontakozna, a pszichológiailag helyes pillanatban kedvet, erős ösztönzést erezne a szenvedő emberiség megsegítésére és az újjászületéshez való hozzásegítésére. Öt év múlva (ez a teljes kibontakozás kabalisztikus jelölése, a pünkösdi esemény, pentekoste ünnepe, az Arany Ötszög, az Arany Pentagramm ünnepének jele), ezen öt év múlva jutna eszébe a kívánt reformáció, s akkor megkísérelné a fekete kultúra falait nem csak prédikálással, hanem másképpen megdönteni.

Akkor belső fejlődése kolostorából megszabadítaná és dinamizálná háromszoros lélekminőségét, s így kezdené el három testvérével a nagy művet.

Látjuk tehát, hogy ez a szerzetesi fegyverzet nem rögeszme volt vagy lesz, hanem hogy mindig Közép- Európából, egyre újabb erők, reformáló erők törnek maguknak utat. Mégegyszer utalunk Luther nagy egyházi reformációjára, mely a rózsakereszt hatására kezdődött meg. Luther megadta a kegyelemdöfést a szigorúan pápai irányzatú uralomnak, s ezzel megnyitotta a szabad szellemi kutatás útját.

Marx a szociális megújulás ösvénye előtt tornyosuló torlaszokat rakta el az útból, és a legközelebbi jövő megmutatja, hogy a múlt tényei a jövőben is bebizonyosodnak.

A szellemet, amely Luthert és Marxot ösztönözte cselekvésre, a keresztény realizmus, sokkal magasabb szinten fog új megnyilvánulásra ösztönözni. A Világosság Egyetemes Szerzetláncának vezetésével ellenállhatatlanul be fognak avatkozni a világszerkezetbe, hogy az emberiség teljes pusztulásának fenyegető veszélye idején – melyet az emberiség elvakult életmenetével maga hívott fel -, az Isten rendelte reformációt mégis megvalósítsák, s most még a tekintélyei rögeszméjét követő számtalan embert megajándékozzák a lehetőséggel, hogy megtalálják a megújulás ösvényét, az eredeti emberi életállapotba való visszatérés ösvényét, s ezt be is járhassák.

A második világháború kitörése után a fekete hatalmakat szolgáló mozgalmak hatalomra jutásuk pillanatában azonnal megtiltották, lerombolták az ezoterikus csoportok külső formáját, ezek között a rózsakeresztét is. Az igazi rózsakeresztes mozgalom azonban érinthetetlen, mint a levegő, s a Világosság Szerzetesei nagy erővel dolgoztak és dolgoznak. Semmi és senki sem tudja a diadalmas felvonulást feltartóztatni, semmi és senki sem akadályozhatja meg a reformációt.

A terjedő feloszlató erők közepette készítik elő Európában és az egész világon a győzelmet. A reformáció hullámai, Rózsakereszt Keresztély étertestének ellenállhatatlan erői, isteni magasztossággal terjednek, s átfogják és áthatják egész életmezőnket, és csakis a fekete kultúra blokkjának kell félnie az Akvárius-forradalom hatalmától.

Milyen szerepet játszik a Rózsakereszt Szerzete ebben az emberiség-történésben? Keresztény szerepet. Ez egy Krisztusépítmény ebben a világban, a tragikus emberiségmenet megszabadító fordulata érdekében, a Logosz követelménye szerint.

Ki állhatna ellent nekünk?

Sem magasságok, sem mélységek nem szakaszthatnak el minket Krisztus szeretetétől, mely csak emberfejek, emberszívek és emberkezek által juthat hatalomra, s uralkodhat rajtunk.

Az univerzális Gnózis: X. Az őspránai világosság hét sugarának beáramlása

 

Ha az egyetlen, oszthatatlan őspránai világosság megérinti a tanuló mikrokozmoszát, felfedezzük, hogy ezt a fényt a mikrokozmikus rendszer hét nézete felszívja.

Az előző levélben közöltük, hogy a mikrokozmosznak hét nézete van, s hogy ezek mindegyike szintén hétféle. Amikor tehát Szent Hétvilágosságról van szó, akkor azt akarják mondani, hogy az egyetlen, oszthatatlan őspránai világosság valamiképpen működik a mikrokozmikus rendszerben. Ha ennek a Szentléleknek a munkája befejeződik, akkor az újjászületett ember hét csillagot tart a jobb kezében, tehát a mikrokozmosz egész szerkezete újra megegyezik az őspránai világosság lényével, s ezt a diadalt az egész rendszer tökéletesen megnyilvánítja.

Minden átalakulásnak, transzfigurálásnak abszolút előfeltétele, hogy az ember az őspránai világosság segítségével (és emiatt) szabad kőművesként lebont és felépít. Mert e világosság kenyere az élet kenyere, s ennek magához-vétele ajándékozza vissza a mikrokozmosznak az igaz életet. Aki tudja enni ezt a kenyeret, annak megvan az örök élete, birtokolja „Tao”-t, AZT. Aki tudja enni ezt az univerzális kenyeret, az felfedezi, hogy az őspránai világosság tiszta erőáramlatként, a szellem boraként száguld át a rendszerén. Ez az az univerzális folyó, amelynek partjain Isten városát, az újjászületett mikrokozmoszt kell felépíteni.

Ez az Úrvacsora jelentősége, a kenyér és a bor vétele. Ez az őspránai világosságba és ennek hatásaiba való teljes felvétel.

Az Úrvacsorának olyan bevétele, ahogyan ezt a természetvallásos körök gyakorolják, eléggé értelmetlen dolog, s ezen felül nagyon is veszélyes. Mert ha a természetember, aki ennek a létnek teljesen a vízszintes vonalára irányul, ezt az Úrvacsorát, misztikus szokásból vagy imádatból ünnepli, akkor nem a szellem borának a beáramlása fejlődik ki, hanem csak újabb kapcsolat keletkezik a tükörszféra hierarchiájával, az ember újabb lánccal kapcsolódik a kerékhez – ki tudja hányadszor.

Amikor évekkel ezelőtt a Rózsakereszt Iskolájában megkezdtük a munkát, lelki szemeink előtt az Úrvacsora-ünnep igazi helyreállításának terve lebegett. Kerestük az ajtót, a szavakra gondolva „Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek. Ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő énvelem.”

Ezért egy józan, csupán jelképes cselekedettel kezdtük, hogy felélesszük az ősemlékezést és életben tartsuk, amíg eljön az idő.

Intelligens tájékozódás dolga, hogy minden tanuló felteszi magának a kérdést, hogyan lehetne az őspránai világosságot úgy összekötni vele, hogy az a mikrokozmoszában újra alkotóan, teremtően hathasson. Intelligens tájékozódás dolga meggondolni, hogyan lehetne egy tanulót tényleg szabadon építővé, kőművessé tenni.

A „szabadkőművesség” ősfogalma, s különösen a „szabad” fogalma nem a végletekig túlzott egyéniséget, közönséges én-központúságot jelent. Valójában az a szabad, aki valami igazán megszabadító erővel és amiatt dolgozhat. Ezért negatív a hatása minden olyan törekvésnek, ami a Gnózistól elkülönült, s csak a szenvedés és bosszúság fokozásához járul hozzá. A szabadság ereje, az őspránai világosság, a kenyér és a bor zörgetik az ajtót. Hogyan nyithatjuk ki?

„Ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő énvelem.” Hogyan tudjuk kinyitni az ajtót? Éppen arra oktat a Rózsakereszt Iskolája, hogyan nyithatják ki az örök szabadsághoz vezető ajtót. Ezért beszélünk az őspránai világosság hét sugarának a beáramlásáról.

Ha felnézünk az égre, akkor különböző, úgynevezett sötét gömböket látunk. Ezek a gömbök mind egy nagy fénytérben forognak, de maguk sötétek, s csak azért észleljük őket, mert puszta jelenlétükkel visszatükröznek valamit a kozmikus világosságból. Így van ez minden sötét tárggyal. Azért észleljük őket, mert világosság is van.

El tudjuk képzelni, hogy az őspránai világosság is jelen van, mindenütt jelen van. Egy fényteret képez, amiben mi sötét gömbökként forgunk. Néha többé-kevésbé tudatában vagyunk, mint most is, hogy ebben a világosságban vagyunk, hogy ennek az egyetemes szeretetnek a kegyelme alatt élünk – de ez a tudat magában még nem sokat ér.

Az egyetemes világosság követei néha behatolnak létünk fakó, homályos helyeire, hogy mondják: „A világosság létezik, íme az ajtó előtt állok és zörgetek”. Ezt a felhívást azért intézik hozzánk, hogy tudatunkat a világosságra irányítsák.

Nem felelhetjük azt, hogy „a világosság érintsen meg minket, mint segítség a sötétségben”, mintha valami szerkezettel úgynevezett világosságot csinálnánk, gyújtanánk, mert – ugye ez érthető – a sötétség, amit valami szerkezettel, lámpával világítanak meg, az sötétség marad, ahogyan a tükörszféra lényei, fényéter-köpenyükbe burkolódzva, az isteni, őspránai világosságról egyetlen bizonyítékkal sem szolgálnak.

A szentbeszéd az egész dialektikus lét- és lényvalóságot, a létnek és létezőnek egész rendszerét sötétségnek nevezi. Az őspránai világosságot nem lehet összeegyeztetni a sötétséggel. Az ajtó így zárva marad, míg Önök az életükben fel nem merészelhetik venni a szent harcot.

Amikor azt hiszik, hogy a világosság eljön, hogy megvilágosítsa Önöket a mai létállapotokban, ha erről bizonyos örömmel tanúskodnak, akkor az a kapcsolat a hamis Gnózis következménye, amelyikkel Önök természetes egyensúlyban vannak. A tanulónak át kell törnie a felfedezéshez, hogy egész léte, bármilyen szerkezettel világítják is meg azt (gépiesen), tökéletes sötétség marad, és egyetlen kiutat sem nyújt. És eljut ehhez a felfedezéshez, ha a megszabadulásnak minden képzelt lehetőségét kipróbálta, s így megtisztult, és ugyanakkor csalódott dialektikus ember lett.

Ha valaki fáradtan és összetörve eljutott ehhez a felfedezéshez, akkor kétféleképpen viselkedhet. Megtagadhatja a felfedezés elismerését, és visszautasíthatja a következményeket. Ekkor álcázni fogja sajnálatos állapotát, s a béke és egyensúly látszatával veszi körül magát. – Vagy pedig felveszi a szent harcot. Ez azt jelenti, hogy kinyitja az ajtót, s bejáratot készít a Szent Hétvilágosságnak. Akkor nem béke és szeretetteljes, vigasztaló érintés jön el hozzá, mint valami tavaszi napsugár, hanem ezzel életében újabb konfliktusok sorozatát teremti. Ezek azonban olyan konfliktusok, melyekről azt mondhatni: „Ez a betegség nem halálos, hanem azért van, hogy maga az élet szülessen meg”.

A sötétség valóságának kell összetörnie és meghalnia; itt egy élet-tévedés elsepréséről van szó. A szent Úrvacsora tehát halotti tor. Az Úrvacsora után aláhanyatlik a tévedés, számtalan konfliktusával együtt. Lehanyatlik a keresztúton és a feltámadási reggelen.

Mielőtt Önök részesülhetnének a Krisztuslényben, mielőtt hordozhatnák a transzmutálás keresztjét, mielőtt a feltámadási reggel rózsáját ráerősíthetik a keresztre, az Úrvacsorájukat kell ünnepelniük. És ez az Úrvacsora egy halotti tor. Ez az Úrvacsora az őspránai világosság hét sugarának a beáramlására vonatkozik.

A Szellem Iskolájában „vacsoráról” beszélnek, mert ez az állapot búcsúra utal. A szokásos, régi dialektikus élet napja hanyatlik, és ennek a napnak estéjén a tanuló az örök, új nap felé fordul, amelyikről reméli, hogy nemsokára megpillantja pirkadata világosságát.

A Rózsakereszt Iskolája az Egyetemes Szerzetnek a törekvése, hogy Önöket elvezesse ehhez az Úrvacsorához. Automatikusan nem juthatnak hozzá. El kell magukat határozniuk erre; természetük napját saját maguknak kell befejezniük, intelligens, személyes fordulattal, irányulással. Ezért kezdődik Rózsakereszt Keresztély Alkímiai Menyegzője is azzal a fontos kijelentéssel, hogy egy húsvét előtti estén drága húsvéti bárányának elkészítésével foglalkozott.

Így felfedezzük, hogy az ösvénynek négy fő fázisa van: az előkészület – az Úrvacsora – a keresztút – és a feltámadás.

Tudjuk, hogy a Rózsakereszt Iskolájában jelenleg sok tanuló kész áttörni a második fázisba. Ezért akarja az Iskola Önöket megtanítani mindarra, amire a figyelmüket kell irányítaniuk, és amiben a készségüknek kell megnyilvánulnia.

A második fázisban a Gnózis, az őspránai világosság egy folyamatot kezd el Önökkel; olyan folyamatot, amire a tanuló maga határozta el magát. Ez a folyamat egy küzdelem, az egész dialektikus lény megtámadása olyan erőkkel, amelyek nem ebből a világból valók. A tanulót fel kell húzni az aknából. Ehhez, mint említettük, az elhalás aknájába hét kötelet eresztenek le. Hogy ez a tény nagy küzdelem kezdetét jelenti, az minden leírásból kitűnik, amit erről a bonafid irodalomban találunk.

Johann Valentin Andreae olyan érzésről beszél, mintha az ember nehéz láncokba lenne verve, számtalan más emberrel együtt, akik egymás hegyén hátán nyüzsögnek. Senki nem lát, nem hall semmit, csak a harc dúl, mert mindegyik a másik fölé akar kerekedni. Mindenki azzal foglalkozik, hogy a másik szemére hányja annak vakságát és fogolyságát. Amikor aztán az őspránai világosság elkezdi a folyamatot, akkor még nagyobb lesz a felfordulás. Mindenki rugdalózik és kapálódzik. Rózsakereszt Keresztély azt mondja, hogy ő is kézzel-lábbal védekezett a sok támadás ellen. Az erőszak és a káosz a kötelek leeresztésének mértékében növekszik, és Rózsakereszt Keresztély alig képes leírni a nagy zűrzavart. Magyarázatot kell keresnünk erre a nagy felfordulásra és megmozdulásra.

Az előző levelek egyikében azt közöltük, hogy az őspránai világosság először a plexus sacralisban fekvő tudatalattinak a teljesen más állapotba való helyezésére törekszik. Mert a megváltozott plexus sacralis képezi az egész mikrokozmosz megújulásához és transzmutálásához vezető „ajtót”. Ha a plexus sacralis helyesen tudja végezni visszatükröző feladatát, akkor a Gnózis kenyere és bora tökéletesen el tudja végezni a dolgát.

A második fázis szabadkőművesmunkája azon a tényen alapul, hogy a tanuló rendkívül nagy erőfeszítéseket tesz tudatalattija tükrének a helyes módon való kifényesítésére. Erről a munkáról, amit a tanulónak (a Gnózis érintésére önkéntelenül reagálva) magánál kell elvégeznie, a következőket közölhetjük:

Az egyetemes tanban általánosan ismeretes, hogy testünkben 49 plexus található, hétszer hét, vagyis hét csoport, mindegyikben hét plexussal. Ez a 49 pont, idegcsomó legtöbbje még mikroszkóppal sem látható. Az anatómia tankönyvében nem fogják tehát megtalálni őket.

A hét plexuscsoportot a test különböző részeiben találjuk.

Az egyik csoport a fejben van, s a torokplexus a központja;

a második a nyakban a gégét veszi körül koszorúként, központja a gégeplexus;

a harmadik csoportot a tüdőkben találjuk, központja a kavernózus;

a negyedik hetes csoport a szívben van, a szívszájadékban levő plexussal a közepén;

az ötödiket a gyomorban és akörül találjuk, fókuszuk az epigasztrium;

a hatodik csoport a medenceszentélyben fekszik, és a szexuálszervekkel van kapcsolatban;

a hetedik csoportot a kígyótűzrendszerben látjuk, a plexus sacralissal a közepén.

Az egész plexusrendszert a hetedik csoport vezeti. Azt mondhatjuk, hogy a plexus sacralis a 49 idegcsomó belső magja. Az egésznek a megértéséhez azt is tudniuk kell, hogy a plexusrendszer szorosan együttműködik a belső elválasztású mirigyek rendszerével. Belső elválasztású szervekből is 49 van, szintén hetes csoportokban. Ebben az összefüggésben kell látni a vér 49 nézetét is. Önök tehát a következő helyzetben vannak: a vérük állapota képezi létük alapját, míg a belső elválasztású szervek és a plexusok együttesen a tudati élet és a cselekvési élet meghatározói.

Ez a három nézet állandó kölcsönhatásban áll egymással. A plexusok hatásának megváltozása szükségképpen megváltoztatja a belső elválasztást, s a belső elválasztás azonnal meg tudja változtatni a véralapot.

Ha a tanulónak egy cselekedettel, amely mellett elég soká kitart, sikerül megváltoztatni a véralapját, akkor a cselekedet, amire elszánta magát, végül nem kerül már egy csepp megerőltetésébe sem. Ebben diadalt aratott, ami belevésődött a vérébe. Új birtokra tett szert.

Gondolják meg a következőket: ha belefáradva a világ harcaiba, eljutnak ahhoz a felfedezéshez, hogy a sötétség sohasem lesz világosság, s a lehetőségek határain belül csak a világosságnak valami gépies pótlása fekszik, akkor a cselekedeteik, a cselekvési életük, a viselkedésük tanúskodni fog erről a felfedezésről. Ha a fent írottakat megértették, akkor ez világosan megváltoztatta a véralapjukat. Ezen az alapon a Rózsakereszt Iskolája bevezetheti Önöket a szentesülés első fázisába. Ez azt jelenti, hogy figyelmüket az Iskola a másik birodalomra, a Gnózisra, az őspránára, az igaz élet, valóságára irányíthatja.

Akkor megtörténhet, hogy a felfedező szeretetsugárzásban való hosszabb vagy rövidebb tartózkodás után elhatározzák, hogy kitörnek mai létfázisukból, és útra kelnek az egyetlen igaz élet felé. Ha ez az elhatározás nem felindulásból, vagy értelmi spekulálásból született, hanem életszükségből, akkor ez az elhatározás valódi cselekedet, amelyik megtámadja a belső elválasztást és a vért. Ez tehát az a cselekedet, amivel magunk nyitjuk meg az ajtót.

Ugyanis mi történik?

E mélyreható elhatározás miatt többé-kevésbé megnyílik a fej egyik rózsája, mert ez a cselekedet befolyásolja a belső elválasztást. Mihelyt a rózsa megnyílik, lehatolhat az őspránai világosság első sugara, mint valami kötél, a kígyótűzön át, s megpróbálhatja a magasabb élet szempontjából alvó plexus-sacralis-rendszert felébreszteni.

Ha a Gnózis fáradozása sikeres, akkor ezt egy új cselekvési élet követi, ami megnyitja a második rózsát, ahol aztán a második kötelet engedik le. Ez így folytatódik, míg a hétszellem el nem végzi a feladatát, és a tanuló hétszeresen felel erre. Akkor beteljesedett az Úrvacsora ünnepe, és a tanuló a keresztútra indul.

A következő levelekben az Úrvacsora alatti hét megszabadító cselekedetet fogjuk részletezni.