Távol áll-e a világtól a gnosztikus kereszténység?

 

A gnosztikus kereszténységgel foglalkozó előző két cikkben (júl.-aug. és szept.-okt.) két alapvető kijelentés merült fel, az „üres kézzel”, és a „nem akarok újra megszületni”. A lényeg: nem akarni semmit sem megtartani, állandóan kész lenni mindent elereszteni, állandóan a nullaponton tartózkodni, s ezzel kilépni a születések és események változatlan, vagy nagyon hasonló ismétlődéseiből, a körforgásból a makrokozmosz, a kozmosz és a mikrokozmosz viszonylataiban is. Más szóval: képesnek lenni az élethez közeledni, mégpedig minden pillanatban, emlékezés nélkül és a jövő firtatása nélkül. Ez az élet, így él az ember úgy, mint Jézus, „az élő”.

„Jézus” egy olyan esemény, mely egy emberben jut kifejezésre, s ezáltal lesz ember számára felfogható. Ennek az élő eseménynek a megkristályosodott hírét találjuk meg a hagyományos írásokban. Ezt a tudatos életet próbáljuk aktuálissá tenni a „tudat állapota határozza meg az élet állapotát” élményben. Jézus, az élő, a gúny tárgya minden fennálló szerkezet számára, amellyel tudatos „léte” miatt a világban szembekerül. Az ő élete, az ő eseménye minden bepolgárosodott, megszokott értéknek a szétalakulása, amit az emberek érvényes normának tartanak.

Az ő életét az esemény önállósága jellemzi, mely csakis a saját, belső tudatállapotának engedelmeskedik. Már a fogantatás is, amelynek folytán a világgal lesz összekötve, szokatlan módon megy végbe. Minden társadalmi berendezésen kívül jön világra. A családi életet nem kedveli. Szüleinek tekintélye nem tudja meghatározni a tetteit. Összeütközésbe kerül a vallásos és törvényes hierarchiával. A templomban nem valami alkalmazkodó módon lép fel; elerőtlenít minden előírást, mely az emberek viszonyát szabályozza. Életével aláássa az izraelita-római együttélés alapjait.

Ez az együttélés egy tudati állapot eredménye volt, mely az akkori élet minden mozzanatában megmutatkozott. Ez az élet az írásokból ma minden országban köztudomású, ahol templomok és keresztek meredeznek az ég felé. Kevésbé ismeretes azonban, hogy az élő Jézusnál miről van szó valójában. Ezt a kevésbé ismeretest próbáljuk meg ebben a cikkben ismertetni, mégpedig a címben feltett kérdés alapján: távol áll-e a gnosztikus kereszténység a világtól?

„Gnózis”, „gnosztikus” olyan tudást jelent, amelyet az ember önmaga szerzett, saját lábán a valóság talaján állván tapasztalt. A gnosztikus olyan ember, aki saját, belső igazság-birtokból él, mely szívének testi tábláiba van belevésve. Kezeit nem terheli, nem tölti meg olyan értékekkel, amelyeket mások hoznak neki. Így szűzies és romlatlan, független és szabad.

Krisztus a forrása minden életnek, mely mindenütt megszülethet, minden alakot és tudati állapotot ölthet. Krisztus a növekvő élet a makrokozmoszban, a kozmoszban és a mikrokozmoszban. Ezért Krisztus az Atya egyszülött fia, az egyetlen életáramlat, mely mindenben közös, mint élő mozgás, amelyet semmiféle forma-elv sem tud magáévá tenni és fogvatartani.

Így, ilyen állapotban a gnosztikus keresztény mindig képes üres kézzel lenni, mert mindig kész az alakító életet fogadni és újra elengedni. Mert az Atyából jövő életáram, amelyet Krisztusnak nevezünk, képes az ember tudatában újra meg újra más alakot ölteni.

Ha tudatunkban egy régi formát hagyunk újra alakot ölteni, akkor az egyetlen életáramon, a Fiún, a Krisztuson erőszakot követünk el, s ez az ajándékozó erő így összetörő erővé válik. A gnosztikus kereszténynek üres a keze, s belső lényének tudatlángja azt mondja a képződő élet jelenlétében: „én nem akarok újra megszületni”. Az „én” itt egy időhöz kötött tudati szint pillanatnyi forma-nézete, alakja. Ezt az ént eresztjük el, ezt nem akarjuk újraszületésre erőltetni.

Eltávolodott-e a gnosztikus kereszténység a világtól?

A jézusesemény egyik ránk maradt jelenete Jézus és Pilátus párbeszédéről ad hírt (Jn.18:35-361): „A te néped és a papi fejedelmek adtak téged az én kezembe: mit cselekedtél?” Jézus azt feleli: „Az én országom nem ebből a világból való”.

Távol áll-e a gnosztikus kereszténység a világtól? Jézus-Krisztus egy esemény jelölése, megnevezése a világban. Jézus az üreskezű ember, Jézus a Grál-kehely, amelyben fogadható a Krisztus, az Atyától jövő erő, az ősprána, a pleróma. A Jézus-Krisztuseseménnyel képes az ember a gnosztikus kereszténységet, vagyis a tudó életáramot a „tudatállapot – életállapot” képében hatásossá tenni. Ez az erő oldja fel az emberben képződő kristályosodást, a megkövesedést.

Idegen-e ez az esemény, távol áll-e a világtól valóban? Mit jelent az, hogy „az én országom nem ebből a világból való”?

Jézus az izraelita-római világban születik meg. Arra az izraelita-római világra gondolunk, amelyben a hírek szerint a jézusesemény játszódik. Az izraelita világ az a világ, amelyben az élet cselekedetei elő vannak írva. Az izraelita világ egy totalitárius vallási rendszer. Az Alkotó, aki közzéteszi a parancsolatait, központi jelenség, mint emberen kívül álló idegen; parancsolatait az embernek teljesítenie kell. Ha nem teljesíti, akkor megszegi a törvényt. Ezt a törvényt, amely egy embereken kívül trónoló Istenségtől jön, az ember alkalmazza a nem-teljesítés büntetőjogi következményeivel együtt. Minden meg van határozva és elő van írva; az esetleg előre nem látott élethelyzeteket az ismert hagyomány szabályaira vezetik vissza és úgy magyarázzák. Az izraelita világban minden Isten körül, Jehova körül forog; és Jehovának van egy kiválasztott népe. Ennek a népnek az államszerkezete teokratikus.

Mivel azonban semmi sem tartós, a kiválasztott népet, a teokratikus államot legyőzi a római birodalom. „Róma” is olyan nép, amelynek erős törvény- és kötelességszerkezete van. Ez a szerkezet azonban nem mennyei Istent vesz alapul, hanem világi uralkodót, a császárt. A császár minden tekintély és élet központja.

Az izraelita és római világnak az a közös vonása, hogy az életet terjedelmes előírási és törvényrendszerrel szabályozza. Mindkettő jó példa az olyan tudati formákra, amelyeknek következménye a teli kéz, a megrakott, túltelt kéz. Az egyik világban Isten a központ, Jehovah, a másikban „cézár”, a császár. Mindkettő uralkodik a birodalmán.

Aki ilyen középpontot fogad el legmagasabb elvnek, mindegy, hogy a királyságra irányuló ösztöne belülről hajtja-e, vagy külső tényezők miatt kényszeredik erre, az a Jézusembert nagyon idegennek érzi, mert a Jézusember középpontja saját magában található. A Jézusember nem tudja előírt törvények igájába hajtani a fejét, mindegy, hogy azok izraelita vagy római tudatállapotból származnak-e. „Az én országom nem ebből a világból való.”

Jézust csak azok követhetik, akik hálóikat, tudatuk halászhálóit visszahagyták az élet tengerének partjain. Őt csakis üres kezekkel lehet követni, annak a mély akarat-érzésével, hogy az ember nem akar többé meghatározott tudathálóban, bizonyos tudatszövevényben újra megszületni. „Az én országom nem ebből a világból való.”

Ha valaki bizonyos tudatformával azonosítja magát, például izraelita-római tudattal, akkor ezzel ellentétben a gnosztikus keresztény arról tanúskodik, hogy az élő középpont, vagyis az „ország” nem ebből a tudatalakból való, mert az élet mindenütt jelen van. A beszűkült tudatú ember azt hiszi, hogy van középpont. De csak egyetlen középpont létezhet: az űr, a semmi, amiből születhet valami.

Most már felelhetünk a címben feltett kérdésre. A világtól elfordult, idegen dolog-e a gnosztikus kereszténység? NEM. Mert az ürességből bármi születhet. Egy tálat megtölthetünk és kiüríthetünk. Üres kezek mindent el tudnak ereszteni, s az eleresztettet az ember nem akarja visszakapni.

A gnosztikus keresztény számára minden beszűkült tudati forma idegen. Ha érintkezésbe kerül valami zárt világgal, zárt rendszerrel, bármilyennel, vallásossal, kulturálissal vagy tudományossal, vagyis olyan rendszerrel, mely minden életjelenséget megpróbál valahová besorolni és megmagyarázni, akkor radikálisan kijelenti, hogy „az én országom nem ebből a világból való”.

A gnosztikus-keresztény életformát meg kell szabadítani, el kell választani történelmi elődeitől. A gnosztikus és Gnózis fogalmát túl szoros kapcsolatban látják bizonyos kozmológiai-ezoterikus rendszerekkel. Ha egy Jézusember találkozik ilyen gondolatmintákkal, akkor vallja, hogy az ő birodalma nem ezeknek a gondolatmintáknak a világából való. Ha így vesszük, akkor egy gnosztikus keresztény távol áll a világtól. Ez azt jelenti, hogy semmiféle világokkal sem tudja azonosítani magát, bármilyen magasztosak is lennének azok. Ha ugyanis valami meg van tervezve, akkor az alkotóképesség elmegy mellette, továbbmegy. A Jézusember ilyen elhaladó, továbbmenő, „átmeneti” ember. Jézus mindig egy új születés, soha sem valami régi formának az újraélesztése. „Nem akarok többé újra meg újra megszületni.”

A régi forma, a régi beosztás megkísérli ugyan, mint a zsidó-római világ, a törvényei alá hajtani az újat, méghozzá a legkeményebb módszerekkel, különösen a halálra ítéléssel; az Új azonban felkel, „feltámad”, legtöbb esetben a régi tudat számára felismerhetetlen alakban. Ezért jelenik meg a Jézustudat mindig ott, ahol a legkevésbé várták.

A Fejedelmi Új újra meg újra a nem várt helyen lobban lángra – legalábbis a meghatározott értékmércével élő világ szempontjából. Például egy istállóban jelenik meg, az uralkodó életközépponttól távol. Ebben az értelemben idegen a világban a gnosztikus kereszténység.

Mi a helyzet minálunk?

Róma bennünk van, a zsidóság is bennünk van, Jézus is bennünk van. Ezzel a cikkel megpróbáljuk a jézus tudatot Önben megmozdítani, hatásra serkenteni. Ha azonban Ön arra hajlamos, hogy a római tudatot vagy az izraelita tudatot működtesse, s az ennek megfelelő birodalmat fejlesztgesse, akkor azt kellene ajánlanunk, hogy egyelőre más folyóiratot olvasgasson. Mi olyan birodalomról beszélünk, mely nem ebből a világból való. Mondanivalónk nem ennek a világnak szól.

Ez szinte belső tanúságunk; mintha Pilátus előtt állnánk, és az izraeliták vádolnának minket. Ebben a helyzetben az ember egyedül van. Semmiféle tekintélyre sem hivatkozhat. Itt önálló tekintély, határozott törvények és előírások nélkül, mert tudja, hogy van szabadság és szeretet. Élet és életjelenségek érintetlenül közeledhetnek hozzá, szűziesen, mert nem korlátozza azokat előítéletekkel.

A szabad ember keze üres. A szeretetteljes ember olyan valaki, aki cselekvése pillanatában teljes mértékben ebbe merül; minden cselekvésnél új; és egyetlen cselekedete sem valami tegnapnak az újraszületése, ismétlése. A lélek miatt és a lélekből él.

Lehetséges-e ez a világ korlátain belül? Mert egy világban vagyunk, ami testi megnyilvánulásunkat, testalakunkat illeti. Ez a testi jelenség a világ, mely a „zsidóság” és a „rómaiság” összeolvadásának az eredménye. Ez azt jelenti, hogy a testünkön, ami által ebben a világban láthatók vagyunk, két fókusz uralkodik. Az egyik rajtunk kívül fekszik, ez egy teremtő; mert az ember a saját testét nem tudja megalkotni. Ennek a testnek a teremtője az izraelita Isten. A zsidó vallásélet sok, magyarázattal el nem látott parancsolata a test fenntartásának elveire vonatkozik, hogy a test jó erőben legyen és használható eszköz maradjon. Amikor azonban a felelős tudat lehetségessé vált, a zsidó Istent el kellett hagyni; az ösztönző elemnek most magából az emberből kellett jönnie: ez a cézár, császár, Róma.

Bennünk pedig vége az izraelita cselekvésnek; a rómainak is. Jézus művének kell megkezdődnie.

Az első, amivel a fókuszokat áthelyezni akaró ember szemben találja magát, az a saját teste, a zsidó és a római erőimpulzusok műve. Jézus ekkor azt mondja: „Az én országom nem ebből a világból való”. A test egy ruha, amelyet hordani akarok; tökéletes ruha, izraelita édesanyám készítette, varrat nélkül való, hibátlan. A test egységes, varrat nélküli, de nem az én országom. Ki tudom fejezni magamat vele a legmagasabb testi szinten és mozogni benne itt, a császár birodalmában, amelyből minden Istent, minden magasabb hatalmat kiűztek. Azt mondhatjuk, hogy a ház készen van, az építőmunkások elmentek.

Jézus él a testben, s a test keresztre feszíttetheti magát és meghalhat, anélkül hogy Jézus meghalna. Mert az ő országa nem ebből a világból való. A háznak csak lakója, a házat csak használja.

Idézünk az „apostolok történetéből” János írása szerint (97. rész, apokrif). Az őskeresztény szöveg szerint azt mondja az Úr:

„János! A tömeg számára, lent Jeruzsálemben engem keresztre feszítettek, lándzsákkal és botokkal vertek, ecettel és epével itattak. Neked azonban beszélek. Hallgasd!… Ha megértesz, akkor értel-mes leszel, mint én… Hogy azonban én mi vagyok, azt csak én tudom, senki más. Hagyd meg tehát nekem az enyémet, de lásd a tiédet általam. Láss engem igazán, nem ahhoz hasonlóan, amit mondtam, hanem ahogyan rokon lélekként felismersz. Úgy hallottad, hogy szenvedtem, mialatt mégsem szenvedtem; hogy nem szenvedtem, holott mégis szenvedtem; hogy megfúrtak, de ez nem kínzott meg engem; hogy akasztottak, anélkül, hogy valóban felakasztottak volna; hogy ömlött a vérem, anélkül, hogy véremet ontották volna – vagyis amiről azt mondják, hogy elszenvedtem, azt nem szenvedtem el, de amit szenvedtem, arról nem beszélnek. Hogy ez mit jelent, azt megmutatom neked, mert tudom, hogy meg fogod érteni.”

A Krisztuserő, az élő áramlat minden lakást lebont. A gnosztikus kereszténység így mindig is idegen lesz a világ számára – mégis összeköti magát a világgal, mint Jézus, egészen a testig. Jézus nem Isten, hanem egy tanító, egy gyógyító. Jézus egy tudat, mely az embernek lelket ad, az embert lélekkel látja el, lelkesíti. Jézus arra tanít meg, hogy az ember eresszen el mindent, minden kristályosodást, bármennyire is csillogna az a napsütésben; mert a kristály kemény, éles, hegyes. Szavak és tantételek is lehetnek kemények, élesek. Az életet hegyes szegekkel feszítik kemény fakeresztre.

Egy élő ember, egy Jézusember szinte áradó víz, világos és szabadon mozgékony. A fagyosság, hideg és fagy a vizet jéggé teszi. A jégcsap sérülést okozhat, az áramló víz tisztíthat. Az élő szó, az ige szinte folyó víz, világos és mozgékony. Tantételek, törvények és előírások olyanok mint a jég. Hidegek és sérülést okozhatnak.

Az ember szabadon választhat. Három tudatterület van benne, mely a lelkét képezheti: egy izraelita, egy római és egy Jézus-terület. Jézus pedig a Krisztushoz, a világ világosságához vezet.

Önmagunkat elfogadni – önmagunkat legyőzni

 

Mily gyakran vagyunk elégedetlenek magunkkal. Másak szeretnénk lenni. Figyeljük valamelyik tanulótársunk bizonyos jellemvonásait és életkörülményeit: Ha olyan lennék, ha képességek, ha az én körülményeim is olyanok lennének, akkor én is gyorsabban haladnék az ösvényen. Vagy úgy érezzük, hogy egyik tanulótársunk akadályoz minket. Újra meg újra megütközünk a jellemében. Nem tudunk kijönni vele. Talán az is felötlik bennünk, hogy egy ilyen ember hogyan járhat egyáltalán az ösvényen; mindenkire nézve jobb lenne, ha egy kicsit más lenne! És az is lehet, hogy a saját lényünk kellemetlen vonásai döbbentenek meg minket., ha valamilyen helyzetben váratlanul előtörnek. Aggódva tesszük fel a kérdést, hogy egyáltalán alkalmasak vagyunk-e az ösvényre.

 

„Ember ismerd meg magadat”

A válasz ezekre a kérdésekre egy erő, mely éppúgy bennünk lakozik, mint a kétség, mely természetlényünk tartozéka, s amely e kérdések forrása. A válasz az ősrégi követelményben rejlik: „Ember ismerd meg magadat!” Ezt tartalmatzza a szfinx alakja is. A szfinx,embner és állat egyaránt, az ösvényen lévő zarándok jelképe. Új lélektényezől váltak hatásossá, a pillantást a végtelenbe, az elképzelhetetlenbe, az istenire irányítják. A régi lélek azonban, mely a természethez köt, még mindig él bennünk. Nem kellene-e az ilyen lénynek bizonyára tele lenni feszültséggel? A szfinx azonban a legnagyobb nyugalmat sugározza. Ez az önismeretére vall, arra a felismerésre, hogy

Régi lényünk kiegyenlítetlenségének és egyoldalúságának megvan az oka. Ez múltunk cselekedeteinek az eredménye. Mikrokozmoszunkban élő elődeink életükben bizonyos célokra törekedtek. Öntudatlanul egy „én vagyok”-nak az Istentől elválasztott megvalósítása volt az irányzat ebben a természetben. Viselkedésükkel így szőtték meg a viszonyok és kapcsolatok sűrű szövevényét, s ezzel a mikrokozmoszt a természethez kötötték. Most pedig mi lakunk ebben a mikrokozmikus rendszerben, mely arra ösztökél minket, hogy kiéljük, ami belefektettetett. Lényegében ez határozta meg a hajlamainkat. Pontosabban: főként a mikrokozmoszunk megnyilvánuló hajlamait képviseljük. Ezért éppen a mi lényünk képes (sajátos fogyatékosságaival) leginkább következetesen átélni mindazt, ami a mikrokozmoszban tovább hat mikrokozmikus elődeink élete alapján. Ha úgy vesszük, akkor elődeinknek az eredményei, úgyszólván áldozatai vagyunk. Ha ez lenne az önismeret egész eredménye, akkor ebben csak fájdalom és reménytelenség rejlene.

Az ok és okozat törvényének, a karma törvényének azonban még más szempontjai is vannak. A fejlődés vezérgondolata, az „én vagyok” megvalósítása ebben a természetben, sok lét folyamán a kudarc tapasztalatához vezetett. E tapasztalatot a mikrosz törekvése okozta, amely szerint a dialektikus természetben akart tökéletes létet, önálló isteni ént megvalósítani. A tökéletességre való törekvés csodás módon összefügg a karma törvényével. A törvény magja, lényege tökéletesség; működvén megigazít mindent, ami a tökéletességtől eltér. Emiatt a mikrosznak, illetve lakójának minden új inkarnációban (megtestesülésben) át kell szenvednie mindazt, amiben az eddigi létek folyamán eltért a tökéletességtől. A törvény így tapasztalatot szereztet és gyarapít. A még megszerzendő tapasztalat mércéje a tökéletesség távolsága. A mikrosz létállapota állandóan ezzel mérhető. Ha természetünkben valóban meglenne a tökéletes élet lehetősége, akkor a karma törvénye álcáján az ember ezt az életet megtalálná és megvalósítaná. Ha a tökéletesség a mi életterületünkön nem található, akkor ezt az emberrel a karma törvénye érezteti.

 

Az érettség

Aki a fentiek szerint mély, belső tapasztalatokra tett szert, az a tökéletességre ösztönző törekvés miatt a dialektikus természet segítségével rájön alapvető hiányosságára. Az alapvető hiányosság állapota az énlény képében jut kifejezésre. Ha az ember erre rádöbben, akkor elérte kudarca legmélyebb pontját. Ekkor tudja, hogy az őt ösztönző vágyat itt nem lehet kielégíteni. Ennek a kudarcnak a kifejezését, ábráját a saját személyiségében látja, ismeri fel. Nem kétségbeejtő ez az ilyen lény számára? Nem esik-e kétségbe a saját lénye miatt?

A kétségbeesés elkerülhetetlen lenne, ha nem ölelné körül és hatná át az embert a tökéletesség ereje, mint olyan erő, mely „nem ebből a világból való”. A tökéletesség megvalósítására irányuló fáradozása által, az anyagba való leszállása által az ember kapcsolatban maradt a tökéletessel. Ez a kiegyenlítő, „megbosszuló” karma törvény képében mutatkozott meg. Ez a kapcsolat gyakran volt keserű. „Ki mint vet, úgy arat.”

Végül is azonban a kudarc élménye a „pusztában” arany gyümölcsöt termett: a tapasztalat bőségét; meghozta az érettséget. Így kísérte el az isteni ősalap, az Atya a mikroszokat az anyagba vezető utazáson a karmatörvény segítségével. E törvény hatásával éretté tette őket a Krisztus, a Fiú megváltó ereje számára. A mikrosz megérett lakója meghallja a szívében a Fiú felhívását, hogy a tökéletességet ott valósítsa meg, ahol valóban lehet és kell. „Az én Atyám házában sok lakás van.”

Miféle állapot ez az érettség? Olyan állapot-e, amelynél a természetlény egyesítette magában a természet lehetőségeinek a bőségét; olyan állapot-e, amelyet összhang, jóság, nagy tudás és erőteljes tevékenység jellemez? Olyan helyzet-e ez, amelyből a Krisztustérségbe való felvétel már csak fokozatos átmenetet képez? – Sokan gondolják ezt.

Az evangéliumban említett gazdag ifjú is ezt hitte. Az anyagvilágba vezető útjának azonban éppen ezért nem volt még vége. Így még nem töltötte be a feltételeket, hogy a Krisztust hívására követhette volna. Még nem érte el azt a pontot, amelyen kétségbeesne az énlénye miatt, amelyen felismeri és beismeri, hogy egész állapota egy életillúzió, káprázat, rögeszme. Aki ezt beismeri, az már nem lesz ragyogó hős, tele jósággal és emberbarátsággal, hanem olyan lénynek ismeri meg magát, amelynek tudása és működése, sőt egész létállapota bolondság. Szíve tehát megkönnyebbül és felvidul, amikor meghallja a hívást: Hagyd el mindenedet, és kövess engem! Magára veszi mikrokozmikus múltjának keresztjét, vagyis a szegénységét, hiányosságát, egyoldalúságát, saját magát. Hogyan is lenne most már ez a teher nehéz neki? Most már nem kell a fáradságosat és lehetetlent megkísérelnie, vagyis földi énjét tökéletesítenie, mert ennek a jellege, a lénye maga a tökéletlenség. Ahogyan most önmagát el tudja fogadni olyannak amilyen, úgy képes erre a többiekkel szemben is. Elfogadja őket úgy, ahogyan vannak.

Most már egyre józanabbul és tárgyilagosabban látja önmagát, s ezáltal a többieket is. A megváltás útja megnyílik előtte. Járhat ezen az úton, s be kell járnia. Mikroszában most helyet kap a tökéletesség, a tökéletes lény, mely nem ebből a világból való.

 

A felkelő világosság

A zarándok nekiered a megváltozás folyamatának. Mint a szfinx, az egyetlen megmaradt irányba, a felkelő világosság, az abszolút, az örök, a felfoghatatlan irányába néz.

Összeköti magát a világossággal, amennyiben az életét, a viselkedését megváltoztatja és arra hangolja. Így válik a világosság őbenne kétélű karddá, mely megtisztítja, világosabbá teszi, s természetlényének elveszi a veszélyességét. Így egy darabig két világ él benne. A természet, az állatlény lassan elveszíti az élességét, gonoszságát. A belső feszültségek, s ezzel a külsők is elcsitulnak. A régi lény az új lény szolgája lesz, az öröknek a rezgésében működik és nyugszik, mely új viselkedése által egyre terjed.

Beavatás

 

Mit jelent a beavatás valóban, gnosztikus értelemben?

A beavatás egész folyamata benne rejlik a „Rózsakereszt Keresztély” névben. A misztériumok minden jelöltje, vagyis a Szellemi Iskola minden tanulója egy leendő Rózsakereszt Keresztély, mihelyt betölti a következő feltételeket:

  1. Felismerte magában az örökkévalósági lényt, a rózsát.
  2. Ezt a rózsát a saját személyisége keresztjére tűzi; vagyis a szellem rózsáját hagyja kibontakozni azzal, hogy feltétel nélkül a Krisztus-Nap, a Gnózis sugárzására bízza magát, arra az erőre, amelyet a Rózsakereszt Szerzete mindenkire ráruház, aki kéri és méltó erre.
  3. A jelöltnek tehát igazi kereszténynek kell lennie, lélekembernek, aki tudatosan részesül Krisztus fényerejében, ezzel tökéletes kapcsolatot teremtett, s a belső megújulás, a transzmutáció és transzfiguráció útján jár.

Így a beavatás három nagy fázisát különböztethetjük meg. Az elsőben a kereső, önmagát erősen megmunkálván és a Szerzet segítségével, megpróbálja elérni a Rózsakereszt Keresztély-állapotot, a lélekújjászületés állapotát.

Ezután az a fázis következik, amelyben a „Rózsakereszt Keresztély alkímiai menyegzőjében” leírt csodás folyamatot, a lélek és a szellem kapcsolatának létrejöttét éli át.

Végül az a fázis jön, amelyben az újjászületett lélek a szellemmel való összeköttetése után létrehozza az eredeti, egykor létező, dicső személyiséget.

Ezért van szó három beavatótemplomról, három különböző folyamatról, három misztériumról, amelyeket a régi rózsakeresztesek a következő képlettel jelképeztek:

„Istenből születtünk;

Jézusban meghalunk;

a Szentlélek által újjászületünk.”

Ez az önmegvalósítás, az önmagán való szabad építkezés, falazás, szabad kőművesség útja, mely járható a világosságot kereső ember számára,- aki megérett erre, akit nagy, belső nyugtalanság ösztönöz a megszabadulás bármilyen úton és módon való keresésére.

Az út pedig feltárul, mihelyt a kereső önállóan, magától, hitkapcsolattól és előítéletektől mentesen felfedezi az út abszolút szükségességét, és egész lényével arra vágyik. Ez akkor következik be, ha az „én” a sok tapasztalat és kudarc folytán végre hallgatni kezd a lélek hangjára, s a szív rózsájából megmentésért esedező kiáltás sugárzik kifelé.

Ebben az életben a halandó személyiség helyét az „ember isteni megnyilvánulásának” kell átadnia. Ha a kereső rájön a fogságára, életének valójában nyomorúságos mibenlétére, s ugyanakkor előáll benne a magasabb rendű életre irányuló vágyakozás, akkor engedelmeskednie kell a belső hangnak, amelytől utasításokat kap, s így el kell kezdenie saját lényének a teljes forradalmasítását. Ez a világgal és önmagával kapcsolatos gondolkodás és beállítottság alapvető megváltoztatását jelenti. A tüzes háromszögnek, melyet gondolkodása, kívánása és akarása képez, szerkezetileg teljesen meg kell újulnia. Ehhez pedig fel kell adnia ennek a három nézetnek a végzetes, önérvényesítésre és önfenntartásra irányuló játékát. Az önismeret segítségével fel kell hagynia minden személyiségrögeszmével, személyiségelképzeléssel itt is meg a túlvilágon is.

A beavatás tehát egy igazi transzmutációra, teljes tudatváltozásra vonatkozik. A jelöltnek ehhez meg kell nyitnia a lényét Krisztus sugárereje számára, a Gnózis számára. Amikor a Krisztuserőnek ez a besugárzása megvalósul, azonnal megkezdődik a transzmutációs folyamat: a tudat, s ennek következtében az egész élet megújul, kezd átállni az új életállapot normáira. A jelölt egyre jobban megnyitja magát a világosság és élet hatalmas erőtere számára, amelyet a szíve rózsája, a benne lévő örökkévalósági lény készített, s amelyből az isteni lélek fog újjászületni. Ez a folyamat az ént tudatosan, szándékosan mellőzi. Az állandóan haladást és élményt kereső ént erőltetés nélkül elhallgattatja. Mert amikor az megkíséreli megragadni a Krisztussugárzást, akkor ez az énben mindig összetörően, leleplezzen hat, vagy egyszerűen visszahúzódik.

Ha a Krisztuserő mágnesesen összekötötte magát a jelölttel, akkor őt elvezeti az önismeret által a saját természetén keresztül az újjászületésig. Mindennapi életében a jelöltet különböző helyzetekkel szembesíti, amelyeket próbatételeknek nevezhetünk, a jelöltet vizsgáztatják. Megvalósítja-e tettekkel, ami tüzes betűkkel lett a lelkébe írva? Ebben rejlik a beavatás, az önmegvalósítás kulcsa.

A beavatás élménye mindenekelőtt a világosságnak a saját lényünkben és mikrokozmoszunkban végzett tisztító munkája tapasztalását, úgymint a világgal és emberiséggel kapcsolatos istenterv megtudását jelenti. Ez egy lélektudat felébredése, amely tudja, hogy a bölcsesség és önállóság a saját lényében van, benne foglaltatott. Most azonban nem egocentrikusan, nem az én a központ, mint a személyiségtudatnál, mely mindent magának akar, hanem a mindennel és mindenkivel való ragyogó és teljes egység az alap.

Nagyon sokan próbálták ezt az egyetemes tudatot elérni a személyiségtudat tágításával. A korlátozott azonban nem teheti magáévá és nem tarthatja meg a korlátlant. A beavatás első feltétele az egocentrikus befolyási terület elhagyása; mert „szoros a kapu és keskeny az út”.

Mégis elég széles ahhoz, hogy mindenki vonulhasson rajta. Ez az út teljes összhangban van saját erőmennyiségünkkel és lehetőségünkkel; a Gnózis hozzáigazodik minden jelölt létállapotához. Ha egy őszinte kereső megteszi az első lépést a Gnózis felé, akkor a Gnózis két lépést jön eléje, mert semmi értelme sincsen, hogy ez az ember a sötétben és tudatlanságban tévelyegjen. Isteni fejlődési menetének erővonalait mikrokozmoszában folyamatosan szabaddá teszik, mialatt természetét, minden gátlásával és ellenállásával napvilágra hozzák. Ettől az időponttól kezdve a jelöltnek el kell kezdenie a cselekvést. Ha aztán ez a cselekvés mentes minden spekulálástól, számító szándéktól, mentes az én akaratosságától, mindenféle személyes érvényesüléstől és ilyen irányú kívánságtól, akkor a jelölt valóban megszabadító cselekvésre lesz képes, ennek minden rendkívüli következményével.

Így egy pszichológiai pillanatban minden jelölt szert tesz világos belátásokra az isteni tervet illetően, emberi és mikrokozmikus természetét illetően és a megszenteltetéshez vezető utat illetően. Ez az első alapvető beavatás. Ha a felismert tervvel egyezően cselekszik, akkor ízelítőt kap a szabadságból. A Hétszellem ekkor őt elvezeti a megszabadító tetthez. Ez a második alapvető beavatás.

Harmadszor maga a szeretet ajánlja fel magát neki határtalan kegyelemmel, hogy a jelölt a transzfiguráláson, átalakuláson át vezető útján mindent maga mögött hagyjon, ami nem ezen az egyetemes szereteten alapul, amit nem ez a szeretet hordoz és visel. A jelöltet ekkor az alkémiai laboratóriumhoz vezetik el. Ez a laboratórium pedig ő maga, jelenlegi állapotában, ebben a mozgalmas világban, a szenvedés és halál világában. Amit ajándékba kapott, az, a világos benyomások sorozata, most visszavonul tőle. Ettől kezdve saját munkájával kell magában az igazságot szabaddá tennie, hogy ő maga is világossággá váljon.

Az ebben a folyamatban való kitartás árán jön létre az isteni lélekújjászületés. Az ilyen jelölt pedig lépten-nyomon, az útjával tanúskodik az igazságról és az őbenne lévő igazi életről, mely most már minden dogmától mentes, semmiféle tekintélyre, tanra vagy tanulmányra, sem meditációra nem támaszkodik. Az igazság akkor közelebb van hozzá, mint a saját keze-lába. Az evangélium neki nem könyv már többé, hanem a saját élete vált evangéliummá, s életének minden napja ennek az evangéliumnak egy fejezete. ,

A léleknek a Krisztuserőben történt újjászületése és a Hétszellemmel való kapcsolata miatt a jelölt most tehet tanúbizonyságot igazán: „Igen, én és az Atya egy vagyunk”.

Egy ház valaki másnak

 

Egy Centrum, egy helyi központ, mint az Arany Rózsakereszt Iskolájának az anyagig lenyúló segítsége, nagyon különös helyet foglal el. Rendeltetésének és működésének megértése érdekében jó lesz néhány nézetét megvizsgálni.

Tegyük fel a kérdést:

  1. milyen viszonyban van a Centrum a környékével, milyen viszonyban van a Centrum működési területe az anyagi életterülettel?
  2. Milyen viszonyban van a tanuló a Centrummal, milyen viszonyban van a tanuló élete a közösségnek ezzel az otthonával, működési terével?

Az ember rendkívül fontosnak tartja, hogy tető legyen a feje fölött. Sok ember számára ez a szükséglet lett a mindennapi munka serkentő tényezője, sőt, az élet nagy része ennek a „tetőnek” a biztosítására, fenntartására és nagyobbítására irányul. Az ember ekkor nem csak tetőt akar a feje fölé, hanem azt is, hogy ez a sajátja legyen, hogy állandó legyen, hogy ellenálljon az idő fogának, s hogy ami ez alatt a tető alatt van, az a puszta védelemnél többet nyújtson neki. A védelem kérdése manapság csaknem mellékessé válik; a tető alatti hely életterület lesz. Olyan hely, olyan pont ez, központ, ahová az ember visszatér a munka után, a bevásárlásról, látogatás vagy utazás után. Ez a hely, a tető alatt, erős hely, az ember saját helye lesz a világon. Ez a hely az ember tartozékává válik, szinte a személyiségének a folytatása, kibővítése.

A tető ház lesz, a ház otthon. Egy ház hamar válik otthonná, ha életre keltik, vagyis ha az ember benne a legfontosabb lény. Minden háznak nagyon is megvan a saját jellege; valami nagyon egyéni. A saját ház az emberrel szemben nem támaszt követelményeket, csak ha az ember ott maga kötelezi magát valamire. A ház az ember központ-otthona, az ő kis közösségének a centruma.

Az Iskola Centruma is ház, tető a fej fölött, szinte óvóhely, mely mindenféle befolyástól véd. Elsősorban óvóhely a kereső, kutató ember számára, aki úgy érzi, hogy nem védi semmi, hogy nincs tető a feje fölött, mert megállapította, hogy a személyisége nem képes már nyugalmat és védő hajlékot biztosítani neki. Azt a „házat” ugyanis, amelyben az igazságot kereső ember maga lakik, lakhatatlannak nyilvánították, de a kereső, érthetetlen okokból, mégis ott lakik. A kereső keresi annak az okát, hogy miért lakik a teste házában, lakhatatlan személyiségében.

A Centrum egy otthon a „hajléktalanok” számára, akik minden személyes védelmi intézkedés őrületességét belátták, és tudják, hogy valahogyan mégis védelemben részesülnek. Az ilyen Centrum sok tekintetben különös ház, mert mindenkihez hozzáigazodik. Valójában először is a kereső ember számára áll fenn, de ugyanakkor mindenki számára, mert egyszer mindenki kereső lett vagy lesz. A Centrum olyan ház, mely senkié, és mégis mindannyiónkké. Rendeltetése, mint otthon, sokrétű:

– A remény háza – vendéglő – munkahely – a nyugalom és csend hona.

Akik a Centrumot otthonnak tapasztalják, azoknak ezek a rendeltetések egymás után megnyilvánulnak. Ezekben az esetekben a Centrum a megnyilatkozás „háza”. A személyiség megnyitásának, feltörésének az útja, mely egy új személyiség születéséhez vezet.

 

Egy Centrum a remény háza

Az anya, várandós anya reménykedik, és várja az ismeretlent. Amire vár, arról sokat tud, nagyon sokat – mégis, amit vár, annak tulajdonságairól vajmi keveset tud; ez viszont nem akadályozza az előkészületeket, amire az elvártnak a fogadásához szükség van.

Egy Centrum, mint a remény és a várakozás háza, teljesen azokra irányul, akik jönni fognak. Ezzel kapcsolatban pedig nem merül fel a kérdés, hogy ki fog jönni, hanem: aki jön, az jön. És aki elmegy, az elmegy. Mindet szívesen látja, azt is, aki jön, meg azt is aki elmegy. Ez a hozzáállás, ez a valóság nagyon különös irányulást, különös beállítottságot követel meg.

Az ismeretlenre várnak. A Centrumot így a készenlét, a rendelkezésre állás, a várakozás és a türelem jellemzi. Aki itt lakik, aki itt dolgozik, ide jön, az azokért lakik, dolgozik itt és jön ide, akiknek majd el kell jönniük ide, s akik még ismeretlenek. A Centrum minden tevékenysége, a hetente és a naponta végzett, munka is ebből magyarázható és ezért végzendő. Mert végeredményben az elvégzés a fontos.

 

Egy Centrum egy vendéglő

Akire vártak, az eljön, s ekkor az épületnek más lesz a rendeltetése. Egyszer Önt is várták, egyszer Ön is eljött. Mit talált? Mit talált a legfontosabbnak, amikor először jött ismeretlenként ismeretlenekhez? Kapott-e táplálékot, ellátták-e, mint éhes idegent? Az otthon megvendégelte-e Önt?

Vendéglőbe táplálkozás szándékával megy az ember. Nem a gazda a fontos, sem a többi vendég, hanem az étel. Enni, jóllakni azt jelenti, hogy evés alkalmával önmagával találkozni. Ha az étel ízetlen, akkor nem táplál. Akkor nem jött létre az Ön találkozása a táplálékkal. Akkor nem lakik jól, és nem tudja megemészteni, hanem másik vendéglőt keres és más eledelt. A Centrum egy vendéglő, ahol a látogató eledelt, élelmi-szert, az élethez szükséges szert kap.

A látogató a személytelenség értelmében lép be. Senki sem ismer senkit; sem a vendégek, sem a gazda. A látogató így találkozhat önmagával, anélkül hogy másokkal találkozna. Így önmagával nem csak találkozik, hanem kölcsönhatásba is lép. A „szellemi” vendéglő találkája a belső emberrel való találkozás. A Centrumban az étkezés önkiszolgáló rendszerű: Vegyétek és egyétek!

 

Egy Cetrum munkahely

A Centrum, mint a remény háza és vendéglő, mindenkiért van. Nyílt központ. A nyilvános, megnyitó tevékenység helye. Ez a tevékenység vonzó hatást gyakorol a rokon-jellegűre a környezetében. A Centrum lényege, hogy a „többiekért” van. Feltehetjük egymásnak a kérdést: A többiek-e még Önök, akiket várunk? Olyanok-e, akik önmaguknak vesznek táplálékot? Vagy a Centrum valami más lett-e már Önöknek? Megtudták-e már, megvan-e már minden porcikájukban a tapasztalat, hogy a Centrum nem Önökért van, hanem az Önökben rejlő másikért?

Amikor ezt belátják, akkor meglesz a Centrumnak a harmadik rendeltetése. Nem „váróterem”, nem reménykedik, hogy jönnek, mert Önök már eljöttek. Nem vendéglő már, nem étterem, mert Önök ettek és megerősödtek. Most munkához láthatnak. Tele vannak belső energiával. Az otthon ekkor munkahely lesz és munkaeszköz.

Egy munkahely nem nyilvános. A munkának zavartalanul kell haladnia, hogy zavartalanul haladhasson, ahhoz a munkának nyilvánvalónak kell lennie, vagyis a munka belső lényegét Önnek meg kell értenie. Egy munkahelyen a dolgozók ismerik egymást, mert világosan látják a munkát. Tudják, hogy mit tesznek. A munkahelyen mindenki lát mindenkit; nem veszítik el a fonalat, s mindenekelőtt mindenki tudja, hogy „hol áll a feje”. A Centrum működésének központi tényezője a részvétel, figyelem, állhatatosság, hűség, odaadás. Egy szóval: a szolgálat. Ezen a munkahelyen a csend uralkodik. Itt dolgoznak. Vésőt, kalapácsütést nem hallani, ahogyan Salamon templomának építésénél sem volt kalapálás. Ha így merülnek a munkába, akkor a Centrumnak eltűnik az épület-képe. Ez akkor nem tanulók központja, centruma, hanem maga a tanuló képezi a Centrum központját. Ebben rejlik minden egyes tanuló nagy felelőssége. Fel kell ismernie, hogy ő a Centrum középpontja. Ahogyan a test sem létezhet szív nélkül, úgy a Centrum sem tanulók nélkül. A szív, a tanuló az állandó fenntartója és megújítója a testnek, a munkahelynek, amit a Centrum képvisel. A Centrumban végzett munka olyan, mint a vérkeringés a testben. Ha a test bizonyos részeiben nem áramlik a vér, akkor onnan eltűnik a meleg, és a vonzóerő megszűnik.

A tanulónak, a Centrum vérének újra meg újra el kell végeznie a munkáját. Bármi is történik, a vérnek áramlania kell a testben. Ebben a készségben kap a tanuló erőt és eledelt, ahogyan Jézus mondja (Jn.4:34): „Az én eledelem az, hogy annak akaratját cselekedjem, aki elküldött engem, és az ő dolgát elvégezzem”. Ha a kerekek jól illenek egymásba, s minden simán megy, mintha olajozva lenne, jól van táplálva, akkor nem csikorog, nem nyekereg semmi – a tevékenység nyugodttá válik; ebben a nyugalomban pedig az idő az időtlenbe megy át. A ritmusból harmonikus összhang, dallam lesz.

 

Az otthon, mint munkahely, a nyugalom és csend háza lesz

A tanuló, a munkás csendben tevékeny, nem felejti el, tudja, hogy mivel foglalkozik. Látogatók nem terelik el a figyelmét; lassan de biztosan megváltoztatja a környezetét, visszahozza a belső életet és elvégzi a munkáját.

Erről a munkáról nem lehet és nem is kell sokat mondani. A munkás maga nyilvánul meg a munkában. Az Úr szántóföldjén végzett munkája mindent megújító élethez vezet.

Embernek lenni azt jelenti, hogy munkatárs lenni

 

Válasz néhány kérdésre.

Embertárs lenni azt jelenti, hogy szabadon élő tanú lenni. Kinek, minek a tanúja? Az élet, a világosság, a Gnózis tanúja lenni. Az ilyen tanú munkája annál hatásosabb, minél jobban sikerül megszüntetnie a tanúsága és a tanúsított dolog közötti dualitást, kettősséget. Ennek a kettősségnek, ennek a kétségnek a megszüntetése a mindennapi fáradozás tárgya, belsőleg is meg külsőleg is.

Embertárs lenni azt jelenti, hogy a szabadsághoz vezető út szabadon élő tanúbizonysága lenni. Az Arany Rózsakereszt Iskolájának tanulója számára csak egy út vezet a szabadságba: a rózsa és a kereszt útja. Ezen az úton látja a szabadságot világítani. Az ő számára nincsen más út.

Mit jelent a tövisek között növekvő rózsa? Ez az örökkévalóság őbenne; és az örökkévalóságban nincsenek utak. Az örökkévalóság egyszerűen valóság.

Mi a kereszt? A kéznyújtás, a segítség az örökkévalóságból. Függőlegesen leereszkedik, vagy függőlegesen áll, és vízszintesen terjed. A kereszt a szivárvány minden színében tündökölhet. Az Arany Rózsakereszt Iskolája tanulójának a kereszt egyszínű, csak egyetlen anyagból áll és egyféle sugárzása van: arany.

Hogyan lesz a színes keresztből arany kereszt? A transzfiguráció ösvényén. A transzfiguráció alapja a megváltozás. Aki hajlandó megváltozni, abban megvan a transzfigurálás alapja. Aki saját magában kezdi lehetővé tenni a megváltozást, az a legjobb ugródeszkát, a legjobb rajtot választja: a belátást, a két természetrend belátását. Ez a belátás az a kard, amely a lényét elhasítja, és a radikális átépítő folyamatot lehetővé teszi.

Amennyiben átéli a két természetrendet, egyrészt a felismerhetetlen, felfoghatatlan isteni rendet, másrészt a múlandó rendet, úgy lesz ő egy kiemelt ember. Számára minden látható és felfogható csak viszonylagos és értéktelen. Ez a tanulság és a műsor az ember számára a földön.

Mindaz az út, amely az embereknek visszaadja a belső értéket, az örökkévalót, a rózsát, az a rózsa és a kereszt útja. Aki ezt az utat egészen az anyagig és az anyagban átéli és ennek tanúbizonysága lesz, az földből aranyat csinál. Ez az aranycsinálás csakis tűz segítségével, a Krisztus segítségével lehetséges.

Kész-e Ön ebben a tűzben állni, olyannyira, hogy minden ruhája, minden leple, minden kételye elégjen? Ez a készség egyelőre a tanú. E készség miatt Ön két rendben él. A tűz addig ég, amíg táplálékot talál. A földi nyüzsgésben a munkatárs az a tűz, ahol ez az égés, ez a tűzvész dúl.

Olyan tűz ez, amelyet nem lehet eloltani, mert tápláléka a múlhatatlanból jön. Birtokolja-e Ön valóban annak a tudatát, biztos-e abban, hogy ebben a múlhatatlanságban áll? Ebben a megrendíthetetlenségben, ebben a Gnózisban a munkatárs mindenre vállalkozik, mindennek nekilát. Ennek a tűznek az erejében minden munkát el lehet végezni. Az ember ezt a tüzet csak addig tapasztalja égésnek, amíg ezzel a tűzzel szemben ellenállást tanúsít. Az ellenállás táplálja a tüzet.

A Gnózisban munkatárs lenni olyan munkát jelent, amelynél a személyiségember semmiféle jutalomra sem számíthat. Ez a munka a személyiségember pusztulása, transzmutálása, elégése a Krisztustűzben. Az „én” számára ezen az úton a legcsekélyebb reménység sem található. Munkatársnak lenni azt jelenti, hogy a tűzben alámerülni, ez megvalósítás; azt jelenti, hogy a szikrát visszavezetni a tűzhöz, szikrából tüzet szítani. Ez a főnix a hamuból. Ez a tűz tüze.

Fama Fraternitatis R. C.

 

Ilyen ember volt hivatásánál fogva Theophrastus is, aki, holott nem tartozott a mi szerzetünkhöz, szorgalmasan olvasta M könyvét, s ezzel meggyújtotta veleszületett éles belátását. De a tudósok és áltudósok beképzeltsége annyira akadályozta a legjobbakban amit művelt, hogy a természetre vonatkozó belátásait sohasem tudta békésen megbeszélni velük. Közleményeiben ezért inkább a beképzelteket gúnyolta, semhogy szándékait tette volna közzé.

Az említett összhang azonban alapvetően megtalálható nála, s ezt kétségtelenül közölte volna a tudósokkal, ha megmutatkozott volna, hogy méltók lennének nagyobb művészetre (kicsinyes zaklatások helyett), ami miatt idejét szabad és elhanyagolt élettel töltötte el, s a világot hagyta dőrén szórakozni.

 

Fama Fraternitatis

 

8. Theophrastus

 

A Fama Fraternitatis nyomán most bevezetjük Önt a múlt egyik tragédiájába és azzal a történelmi alakkal szembesítjük, akit a Fama Theophrastusnak nevez. Theophrastus, az istenmagyarázó; de lehet, hogy Paracelsus néven ismeri jobban, ami „magasztos“-t jelent.

A Fama ezt az embert a Tüzes Háromszöggel kapcsolatban említi meg. Van a világnak egy úttörő csoportja, amelyik a Tüzes Háromszöget lángoló jelnek használja, az igazi, misztikus szabadkőművesség a jóság, igazság és igazságosság jelének. És tényleg ehhez a világot szolgáló csoporthoz tartozott Paracelsus is. Esetleg ismeri a sorsát. Rendkívül jó, szakértő orvos volt, aki kortársait minden tekintetben messze felülmúlta. Nagyon buzgólkodott a magasabb mágiában, s ismeretei olyan teljesek és magasak voltak, hogy tudós fejtegetéseinek fonalát irigy kortársai nem tudták követni. Egész Európában azt a hírt terjesztették róla, hogy orvosi sikerei nagy csodákon alapulnak. Az akkori orvostudománynak még az alapjait is felforgatta és elvetette, s annak minden területén mélyreható újításokat hozott.

Ha hallgattak volna Paracelsusra, akkor a világtörténelem sok furcsa fejlődése haladt volna más irányban, és, hogy csak egy példát mondjunk, nem kellene most átharcolnunk magunkat a rettenetes elfajuláson és a különböző csoportosulások viszálykodásán.

Paracelsus tanai feImérhetetlen jelentőségű világreformációhoz vezettek volna, és nem véletlen, hogy a Fama Frabernitatis beszél róla. Mozgásában azonban ezt az embert is annyira akadályozta a „bölcsek” és áltudósok tömege, hogy a természettel kapcsolatos belátásait és ismereteit sohasem tudta békésen megbeszélni velük. Gyűlölték és kerülték, mert többet tudott és többet tett, mint a többiek, akiknek saját véleményük és a nyilvánosság véleménye szerint többet kellett volna tudniuk, de ennek a bizonyítékával reménytelenül adósak maradtak.

E lenyűgöző leleplezésük miatt kezdték ellene szorgosan kovácsolni a rágalom fegyverét. Paracelsus korában ehhez már éppolyan jól értettek, mint ma. Semmire sem reagál a buta tömeg olyan készségesen, mint a rágalom álnok támadására. Ha nem értenek egyet valami ötlettel vagy valami viselkedés nem tetszik, akkor egyszerűen gyanút és rágalmat terjesztenek. Ha valaki ebben a világban nyílt sisakrostéllyal harcol, és az alacsony szándékú ellenségnek ez nehézségeket okoz, akkor rágalmazni kezdik.

Ha valaki még túl öntudatlan, túl negatív ahhoz, hogy a világosságot meg tudja különböztetni a sötétségtől, ha még nem tudja látni, hogyan ragyog az igazság, és mégis érzi a helytelen élet fájdalmait, akkor azonnal reagál a vádolásra és rágalomra, mert vágyik a szüksége okozójával való szembesítésre, s a rágalmazott képében bűnbakra tesz szert.

A történelem nem ad hírt arról, de el tudjuk magunknak képzelni, mennyi tisztaságot, mennyi őszinte törekvést, mennyi fontosat semmisített meg az idők folyamán a rágalom. A „hozsannából” rágalom által a „feszítsd meg” lesz.

Ha beáll Ön az úttörők soraiba, akik egy jobb világrendért harcolnak, ha felemeli a jóság, igazság és igazságosság zászlaját, akkor Önnek is ez a megalázás lesz a sorsa.

A rózsakeresztesek úttörő csoportja aránylag kicsi. Nyugodtan kérdezhetnénk: hogyan lehetséges, hogy más ötlet-komplexumban élő emberek egy pillantásra is méltatnak minket – és a nagy emberek mégis mennyi rágalmat zúdítanak a munkánkra! Csak nem tartanak ezek talán a Dávid és Góliát klasszikus esetének esetleges megismétlődésétől? Persze velünk nem lesz úgy, mint Salengro francia miniszterrel, aki öngyilkos lett, amikor leöntöttek a rágalom fekete iszapjával. A rózsakereszt tanulói sohasem követnek el öngyilkosságot, és nem félnek szavaik és tetteik következményeitől sem, mert szavaik és tetteik Őrá vannak hangolva, akit mi Minden Élet Urának nevezünk, Krisztusra, aki minden mindenben.

A rózsakereszt tanulói csak egy irányzatot ismernek: az Istenbirodalom politikáját. És Isten birodalmáról és annak politikájáról nem absztrakt terminológiával beszélünk, hanem nagyon is határozott fogalmakkal, és sokszor ezért olyan mérgesek ránk. Mi nem valami eljövendő mennyei hazán spekulálunk, hanem azzal a sürgős követelménnyel foglalkozunk, hogy Isten birodalmát és irányzatait itt, a jelenségek világában alapítsuk meg, mégpedig fejek, szívek és kezek igaz építményével, mely az ezoterikus kereszténységre van hangolva.

Ezért siklik le rólunk a rágalom, ezért nem érint minket. Dávid-dobásunkat pedig meg fogjuk tenni a „világosan látható” fekete hatalmak irányában (Góliát „világosan láthatót” jelent), a győzelem biztonságával.

Nem beképzeltség-e győzelemről beszélni? Nem! Amikor Rózsakereszt Keresztélyt felszólítják az elérés ünnepén való részvételre, akkor ez a meghívó a kereszt jelével van ellátva, és a felirattal:

„Ennek jegyében fogsz győzni”. Ön bizonyára érti ezt a jelképes beszédet.

Így érte Paracelsust is rágalom, de nem tudta őt megrendíteni, úgy járt, mint a jóság, igazság és igazságosság sok más apostola; meggyilkolták, de megsemmisíteni nem tudták. Ismerete, szeretete, és a harmónia, amit talált, meg kell hogy hódítsa, és meg fogja hódítani a világot.

Isten Szellemének Tüze, Theophrastusé, az istenmagyarázóé, a Lángoló Háromszög Tüze, diadalmaskodik.

Paracelsus életének nagy tragédiája az volt, hogy nem volt képes megmutatni, kicsoda is ő valójában. Nem tudott úgy dolgozni, ahogyan szeretett, volna. Élete a szidalmazói elleni, szellemi önfenntartásért folytatott szakadatlan harc volt, hogy legalább valamit is tehessen a szenvedő emberiségért.

Szakadatlan tusát vívott az emberiség ellenségei ellen, és műveit tudatosan megcsonkította, hogy helytelen használatukat megakadályozza. Így eltelt az idő, anélkül, hogy építhetett volna, ahogyan szeretett volna. Elhagyta az életet, anélkül, hogy minden lehetőt megtehetett volna.

Akik Paracelsusról olvastak, esetleg azt állíthatják (s ezt meg is tették), hogy nagy hibákat követett el, s azért folyt és végződött élete oly tragikusan. Mi visszautasítjuk ezt a kritikát, mert a Fama Fraternitatis azt bizonyítja, hogy helytelen. A rózsakeresztes rend hagyatéka ugyanis közli velünk, hogy „Theophrastus szorgalmasan tanulmányozta M könyvét, s így hivatása és lelke szerint a Tüzes Háromszög csúcsához tartozott”.

M könyvénél tudjuk, hogy miről van szó. Aki tanulmányozni akarja ezt a könyvet, annak át kell hatolnia az arábiai Damkar titokzatos városába, a szépség, bölcsesség és szeretet városába, amely az oroszlán országában, a Krisztus országában, Júda oroszlánjának országában fekszik. Akik M könyvét ismerik, azok mind a napnyugati misztériumok beavatottaihoz, az emberiség nagy szellemi vezetőihez tartoznak.

Aki meg akarja ismerni M könyvét, annak be kell járnia a Rend hagyatékában leírt utat, Rózsakereszt Keresztély útját, az önfeláldozás, az öntisztítás ösvényét, a jóság, igazság és igazságosság ösvényét, a cselekedet útját.

Úgy tudjuk és úgy érezzük tehát, hogy Paracelsus a nagyok egyike volt, s a rózsakeresztes tanuló számára ragyogó példaképet látunk benne. Paracelsus életének tragédiája a mi tragédiánk is, az ő munkája a mi munkánk, az ő harca a mi harcunk. Mélyüljünk el tehát e harc lényegében, idézzük fel magunknak e hős, Theophrastus, képét, hogy az ő valóságához, az ő áldozatához mérhessük a mi valóságunkat, s meghatározhassuk a rózsakeresztes munka irányvonalát és hivatását korszakunkban.

A Fama kijelentését vesszük alapul, hogy „Paracelsust a tudósok és áltudósok beképzeltsége annyira akadályozta, hogy soha sem tudta békésen megbeszélni velük a természetre vonatkozó ismereteit és belátásait. Közleményeiben ezért inkább ezeket a beképzelteket gúnyolta, semhogy szándékait tette volna közzé.”

Vegyük úgy, hogy tanulmányoztuk M könyvét, hogy áthatoltunk Damkarba, az arábiai Damkarba. Akkor a jelenségek világában felállított keresztény követelmény egész horderejét megértenénk; lényünk szeretettől sugározna az emberiségért, továbbá nagyon világosan észlelnénk mindent, ami ebben a világban Krisztus törvényének betöltését akadályozza. Minket is fájdalom és gyász töltene el az emberiség szenvedése és helytelen cselekvése láttán, és a megértés hiánya miatt. Végül azonban munkához látnánk, hogy mindent megtegyünk, amit meg kell tenni, hogy az igazi világosságot győzelemre vigyük.

A szellemi tudományoknak vannak olyan tanulmányozói, akik csak az ösvény célját latolgatják. Meditálnak, és a Krisztus birodalmára összpontosítják magukat. Rajzolgatják az új Jeruzsálem körvonalait, költenek, írnak és beszélnek Isten szeretetéről, ami Krisztusban nyilvánult meg. „Szeretethez emberszeretet kell, a szeretet boldogság, béke és egyensúly. A szeretet pálmaágsuhogás és trombitaszó. A szeretet barátságosság és ítélet nélküliség, mert minden lényben van egy isteni szikra, s így minden lény alakulásban levő Isten. A szeretet erőszaknélküliség.” Így csengenek fülünkbe a szeretetköltemény édes szavai. És látjuk a fehér tulipánokat és a csendes körmeneteket, a fehér lampionokat, az asszonyok békemenetét és az „egyház-és-béke” estélyeket, halljuk az erőszak elleni tiltakozást. A rózsakeresztes tanulónak pedig – úgy gondolják – olyan gyönyörű munkája lenne ezek között a negatívok között; finoman és ravaszul van kigondolva. Nincs más dolga, mint hogy világosság legyen a világban, nagy világosság, s beszéljen egy kicsit a rózsakeresztes-filozófiáról; persze a szeretetről is, de akkor ezoterikusan, érti? Az idők mozgalmai fölött kell állnia, s vigyáznia kell, hogy meg ne égesse magát az élet forrón zubogó üstjénél. Kívül áll, messze kint, biztonságban, magasan minden fölött. Mindenkire mosolyogva néz, megértő szeretet-mosollyal; ívlámpa ő, ötszáz wattos teljesítménnyel. Ha az egyikkel kezet fog, akkor azt a másikkal is teszi, mert Isten Napja a gonoszokat is meg a jókat is melegíti; mert Krisztus mindenkiért odaadja magát! És ne gondolja, hogy ez az ember azt kevésbé akarná tenni.

Így ad Ön kezet Fehérnek, de barátságosan kezet fog Feketével is, s így vigyáz arra, hogy egyik se forduljon el; így ösztönöz Krisztus félreértett szeretete a Fekete fenntartására és ezáltal a világ fájdalmának szaporítására.

A szeretetnek ez a magyarázata az emberiséget fenyegető veszélyek egyik legnagyobbika. Ez elválasztja az embert a valóságtól és megakadályozza az igazi cselekedetet, ez tartja fenn az egyensúlyt Fehér és Fekete között. Ez jellemtelen dolog, ez negatív.

Értse jól, hogy mire gondolunk. Amikor ezt a viselkedést jellemtelennek nevezzük, nem gonoszságnak mondjuk, hanem butaságnak vagy tudatlanságnak. Gonoszság, rossz tettek, lehetnek butaság és tudatlanság következményei. A jellem a lelki növekedés mértékében képződik.

Akik M könyvét tanulmányozhatják, azok cselekedettel áttörtek Damkarba. Háromszoros lelkük működésbe lépett, és Betlehem fényes csillagának vezetésével áthatolnak ahhoz, Aki a világmindenséget hordozza; áthatolnak a világ szülőbarlangjáig, és feláldozzák lelkük aranyát. Amikor aztán József, az ács, így fogadta őket, akkor vele akarnak dolgozni az építkezésen, beállnak az igazi kőművesek soraiba.

Ön ekkor fogja megérteni, hogy mi a szeretet. Akkor fogja érezni a szeretet érvényesülő erejét, az igazi szeretet titkát.

Ez nem csak meditálási feszültség, szeretetteljes gondolatok kisugárzása minden további nélkül. Az esetleg értékes dolog lehet, de a gyógyító csodaszernek csak egyharmada. Az igazi szeretet eltér a tantételektől, állandóan intelligens, és betölti a pillanat követelményét. A szeretet (mint az igazság), az igazságtalanságra irányul. Mint a villám, amely megvilágítja a sötétséget. A szeretet valójában védő és ösztönző, magyarázó és leleplező. Ezen a világon ezreket meg ezreket árulnak el és adnak el a tudatlanságuk miatt, a visszautasító viselkedésük miatt, s így visszatartják őket a kereszténység lényegétől. Ha a megvertek felemelik a fejüket és fájdalmas kiáltással a bűnöst keresik, akkor hamis útra terelik őket, s még táplálják a kígyót megszaggatott keblükön.

Barátaik és segítőik ellen fordulnak, s azt sziszegik a Krisztusnak: „feszítsd meg!”

Az igaz szeretetnek feladata tehát, hogy megmutassa a fehéret és a feketét. Az embert testvérei ellen uszítják.

Ezért mondjuk, hogy: „Itt az árulás. Ez az!”

Ha elérnek minket a szenvedő emberek sóhajai, akkor azt mondjuk: „Ott a gyilkosotok!”

Amikor mindenféle vallásos elterelő műveletet gondolnak ki, és a pásztor nélküli nyáj azt kérdezi lelki félelmében, hogy „hol az árulás”, akkor azt mondjuk: „Ott állnak! Bibliaszövegekkel kenegetik a szerencsétlen emberek vérző szívét!”

Ez az igazság, és a szeretet törvénye azt követeli, hogy meg is mondjuk.

 

Azért írjuk ezeket a dolgokat, mert Theophrastus Paracelsus fényes alakja áll szemeink előtt. Ez az ember mindenek fölött szerette az igazságot, s ezzel az igazsággal, ezzel a fényes, szeretetteljes igazsággal fordult beképzelt kortársaihoz. Nem ő volt a gyűlölködő, hanem azok, akik az ő szeretete elől nem tudtak megmenekülni, ez előtt semmivé zsugorodtak, s őt végül halálra sebezték.

Azért írunk ezekről a dolgokról, mert meg akarjuk mondani, hogy a rózsakereszt ereje ellenállhatatlan. Azért írunk erről, mert be akarjuk Önöknek jelenteni, hogy az Idősebb Testvérek bevehetetlen erődítményt építettek ebben a világban. Ezt az erődítményt pedig misztériumiskolának nevezzük.

Rózsakereszt Keresztély folytatta utazását. Spanyolországba ment, s kincseit felkínálta Európa minden bölcsének és kormányának. De kigúnyolták, nem akarták, elzavarták.

Nagyszerű adománya mindenkié lett volna, de nem fogadták el. A szépség, bölcsesség és szeretet Tüzes Háromszöge sugározva állt a világban, de a világ nem fogadta be azt.

Theophrastus jött az adományaival: visszautasították!

Theophrastus jött a munkájával: akadályozták és rágalmazták!

Theophrastus jött az igazságával, a tiltakozásával, a leleplezésével: meggyilkolták!

A világ nem akart belenézni M könyvének csodás távlataiba.

És – ekkor állt elő a misztériumiskola, a bevehetetlen erődítmény, a napnyugat misztériumiskolája. És mi, az Ifjú Gnosztikus Szerzet, mi vagyunk az élcsapat, az úttörők, a kiküldöttek, hogy beszéljünk Önöknek erről a ragyogóan csodás dologról, a győzelemről, mely előre el van döntve.

Az univerzális Gnózis: VIII. A Gnózis, mint ősprána

 

Az olvasó tudja, hogy ezen a létterületen minden lény „erőket” használ el és maga is erőket termel. Mi mind elhasználunk bizonyos életerőket, és termelünk is életerőket. Mikrokozmoszunk mindenféle kozmikus erők vevőkészüléke, amiket átalakítunk, részben saját használatra, létünk háztartása javára, részben pedig azért, hogy másoknak ajándékozzuk őket.

Továbbá azt is tudjuk, hogy ebben az életháztartásban az egyensúly zavara uralkodik, ami miatt az élet nem növekvő szépséggel bontakozik ki, hanem legfeljebb – görcsös rángatódzásokkal és tragikus változásokkal – fenn tudja tartani magát.

Itt élünk, holott tudjuk, hogy csak valami mikrokozmosz része vagyunk: valami közjáték. Egész életünk, napról napra, évről évre közjátékok sorozata, olyan eseményeké, melyek saját létünk zavarainak, vagy mások léte nehézségeinek következményei, amikbe belerántanak minket vagy belesodródunk, s amik elől gyakran nem tudunk kitérni. Küzdenünk kell az életünkért. Életünk minden pillanatban a helytállásért, az önfenntartásért küzd.

Ön ezt „életnek” nevezi. Ha azonban felkutatja ennek az értelmét, megdermed az ijedségtől. Alig jelenünk meg, azonnal minden arra irányul, hogy felvértezzük magunkat az élet „ellen”. Itt tartózkodásuk idején pedig sokan mindent megtesznek, hogy természetvallási vagy okkult módszerekkel felvértezzék magukat a másvilági élet ellen.

Mi nem élünk – hanem létezünk, s e létért minden másodpercben harcolnunk kell. A létben tervet, célt, értelmet, isteni rendet vélünk megpillantani.

Hogyan lehetséges, hogy Ön olyasmit vél látni, ami nincsen? Honnan van az, hogy állandóan valami olyan jövőre spekulál, ami sohase jön el? Miért tart ki ebben az önámításban, és nem lát át ezen a csaláson?

Létünk szenvedés, fáradság és bosszúság. Így volt ez elődeinkkel, s így lesz ez a minket követő nemzedékekkel is. Az egész világtörténelem a mai napig is azt bizonyítja, hogy a lét sohasem kászálódhat ki a szenvedésből, fáradságból és bosszúságból, a tévedésből, csalódásból, dialektikából, sem itt, sem pedig a másvilágon. Ha ezt a sziklaszilárd valóságot valaki nem tudja elismerni, még nem tudja elismerni, akkor a Gnózisnak az ő számára nincs semmi mondanivalója.

Ha Ön valamit felismer ebből a valóságból, akkor belülről, önkéntelenül arra kényszerül, hogy keresse az élet értelmét. Akkor megtudja, hogy az „élet” nem egyenlő a „léttel”. A létet nem lehet életre cserélni, mint ahogyan az életből sem lehet létet csinálni.

Ha mikrokozmoszunkat a lét szempontjából vizsgáljuk, akkor azt mondhatjuk: mi nem élünk – létünk csak életillúzió.

Ha mikrokozmoszunkat az élet szempontjából tudnánk vizsgálni, altkor felfedeznénk, hogy meghaltunk, hogy az élet számára abszolút halottak vagyunk.

Mikrokozmoszunkban valami meghalt, s e halál következtében valami más keletkezett. Ha a halottat újra fel lehetne éleszteni, akkor a lét és a létező eltűnne, és maga az élet jelenne meg. A létet és a létezőt Ön nem tudja életté változtatni. Amíg ezzel kísérletezik, addig az élet a sírjában marad.

Ha azonban a létet és a létezőt sírba fektetik, de nem a természet halála által, hanem szerkezetileg és alapvetően, akkor az élet kiemelkedik a sírjából. Ez az egyetlen és kizárólagos értelme a húsvéti örömhírnek, az evangéliumnak.

A létet lehetetlen kiegyeztetni az élettel. A lét korszakok óta tartó fáradozása, hogy megragadja az életet, a lét jellemzőiből, a „szenvedés-fáradság-bosszúság”-ból magyarázható. A lét hiába próbál a jellemzőitől vallásos, okkult, humanista vagy anyagi módszerekkel megszabadulni – nem sikerül neki. Ha Ön ezzel nem ért egyet, akkor nem kell hajba-kapnunk, vagy hevesen vitatkoznunk. Akkor inkább teljesen hagyjuk nyugton egymást; akkor mindegyikőnk menjen útjára, s ha eljön az ideje, mindkét álláspontnak fel fogjuk fedezni az eredményeit.

Ezeket a dolgokat azért írjuk Önnek, mert felfedeztük az élet értelmét, és szívesen segédkeznénk egész mikrokozmoszának a szenvedéstől, fáradozástól és bosszúságtól való megváltásánál. Ha Önnek így segíteni lehet, akkor azt is tudja, hogy a létnek és a létezőnek a sírbafektetésén fáradozunk; mert ez a sírbafektetés az élet feltámadásának az előfeltétele.

Minden mikrokozmosz életerőt vesz fel, azt mondtuk, és mindegyik termel is életerőt. Ezt a léthez szükséges erőt a régiek práná-nak nevezték. Ezt a szót életanyaggal, az „élet kenyerével” fordíthatjuk.

Különböző fajta prána van. Úgy értjük ezt, hogy ennek az ősanyagnak korlátlan számú állapota lehetséges. Osszuk ezeket az állapotokat két csoportra. Beszéljünk léterőről és életerőről, vagy pránáról és őspránáról, vagy, mint a szentírás, eledelről, ami elvész, és az élet kenyeréről.

Most gondosan ügyeljenek a következőkre. Amikor a Gnózis Önökhöz fordul és beszél, akkor a mikrokozmoszukhoz fordul. A mikrokozmosznak három tudati állapota van. Tudatában van magának, mint rendszernek, mint egésznek – itt kozmikus tudatról beszélhetünk. Másodszor van tudata abban a személyiségalakban, ami a mikrokozmoszban keletkezett. Harmadszor van egy úgynevezett „tudatalatti”, amiben fel van jegyezve a személyiség és a kozmikus tudat minden tapasztalata.

Amikor kozmikus tudatról beszélünk, akkor nem valami szellemi tudatról van szó, mert minden tudati állapot csupán természet-anyagi állapot. A tudat reagál a szellemre, de nem maga a szellem.

A következőképpen lássuk: kozmikus tudatunk megfelel az egész létterületünknek. E tudat következtében ősanyagot, pránát vonzunk magunkhoz, s ezt átalakítjuk. Ezen a létterületen kifejlődik az eredmény, a személyiségalak, saját tudattal. A két folyamat és állapot következményei végül megjelennek és lerakódnak a tudatalattiban.

Ha valakinek istentelen, bűnös személyiségalakja van, akkor az egy bűnös, istentelen kozmikus tudat bizonyítéka, mert a személyiséget ez a kozmikus tudat képezte. Ennek következtében a természet alapvető halála (amit endúrának nevezünk), a létnek és a létezőnek az alapvető kioltása, nem elsősorban a személyiségalak és a tudatának a kioltásából áll, hanem a fennálló kozmikus tudat alapvető kioltásából. A szentbeszéd ennek a kozmikus tudatnak, a mikrokozmikus tudatnak az eloltását nevezi „első haIálnak” .

Ha a kozmikus tudat a természet szerint meghalt, és Istennel, a szellemmel kibékült (megint teljesen megegyezik a szellemmel), akkor ennek a bűnöző, meghalt kozmikus tudatnak az alkotása (a személyiségalak) szintén eltörlődik, és teljesen más személyiség fejlődik ki. A régi személyiség pusztulását nevezi a szentbeszéd „második halálnak”, és hozzáteszi, hogy egy kozmikus forradalomnál senki sem károsulhat a második halál által. Ez azt jelenti, hogy ha a mikrokozmosz meg lett váltva bűnös kozmikus tudatától, s ennek következtében az első halált halta, akkor az anyagi test mellékes eltűnése az újjászületési folyamatban már a legcsekélyebb kárt sem okozhat.

Amikor évszázadokkal ezelőtt az inkvizíció az Albigensek ezreit fogdosta össze, kínozta és öldöste le, akkor a regenerálás folyamata az Albigenseknél már régen a fejlődés állapotában volt, s az a halál már nem tudta őket károsítani.

Ha áttekintjük a mikrokozmikus rendszer szerkezetét, akkor felfedezzük, hogy a tévedésben és az illúzióban élésnek különböző lehetőségei rejlenek benne. Az illúzióknak egy csoportja a tudatalatti területén, egy másik a tudat területén, és a harmadik csoportja a kozmikus tudat területén fekszik.

Vannak olyan emberek, akik teljesen a tudatalatti szférájába merülnek. Mit jelent ez? Azt, hogy ezek az emberek a személyiségükben és személyiségükkel teljesen inspirációiknak, aspirációiknak, hajlamaiknak és ösztöneiknek szentelik magukat, ennek minden következményével: a zsenialitással, idealizmussal, bestialitással, jósággal vagy gonoszsággal. Mindez a múlttal való kínlódás, a múltban való kotrás és áskálás. Csak időtöltés, és hozzájárul a mérhetetlen szenvedéshez és bosszúsághoz.

Olyanok is vannak, akik teljesen a tudat szférájába merülnek. Ezek megtagadják a tudatalatti minden sugallatát, s minden létszükségükkel és létösztönükkel az aktuális jelenbe vetik magukat, tökéletesen önfenntartásra és énük érvényesítésére törekedve, tudati lehetőségeik teljes bevetésével. Hogy ez hová vezet, azt Ön is tudja.

Olyan lények is vannak, akik teljesen a kozmikus tudatuk szférájába merülnek. Hogy ez mit jelent, azt talán nehezebb megérteni. E természet kozmikus tudatának birtokában levő emberek arra törekednek, hogy kivonják magukat a bűn és halál következményei alól azzal, hogy a lehető legnagyobb rendet teremtsenek létvilágunk és a sokrétű prána kölcsönhatásában.

A kozmikusan tudatosak a törvény megalapítói, ezek a dialektikus természet eonjai. Minden létezőnek a törvényeik alá rendelésével és azalatt tartásával meghosszabbítják létrendünk fennállását, és így fenntartják a szenvedést, fáradságot és bosszúságot. A kozmikusan tudatosak azok, akik hierarchikusan kormányozzák ezt a természetet; a tudatosak képezik a nyájat, amelyik tej helyett transzmutált pránát ad, amiből aztán a kozmikusan tudatosak élhetnek és létezhetnek; a tudatalattiban levők pedig azok, akik a nyájat a vallásos, művészi és tudományos ámítások tengernyi sokaságával ajándékozzák meg, ami miatt ez az elfogadhatatlan lét „életnek” tűnik, s ami miatt az egész emberiség valami jövőbe fekteti a reményét, amiben a szenvedéssel telt létből megmenekülhetne.

Ha Ön ezen elgondolkozik, akkor esetleg nehézségek merülnek fel. Azt kérdezi, hogy a kozmikusan tudatosaknak miért van szükségük erre a kizsákmányolásra, hogy folytathassák a saját létüket és a világ létét. Megpróbáljuk megmagyarázni. Ha megérti, akkor az nagyon kegyes következményekkel járhat. Mert ha felfedezi, hogyan és miért zsákmányolják ki, akkor sokkal világosabban fogja maga előtt látni a megszabadulás útját.

A mikrokozmosz egy tudat-szferoid, amiben a prána segítségével, tehát az ősanyag segítségével egy bizonyos ötlet kifejlődhet. E fejlődés alapját képező ötlet nem a pránából vagy a mikrokozmoszból ered, sem pedig abból, ami a mikrokozmoszban van, hanem egy kozmoszon kívüli, pránán felüli területről. A mikrokozmosz a célhoz vezető eszköz, nem pedig maga a cél. Ezért mondjuk, hogy a tudat sem cél, hanem szintén csak a célhoz vezető eszköz. A tudat lélek, s ezt is valami másnak kell „lelkesíteni”.

Az egésznek a célja Istenben nyugszik. Ez szellem, ez egy pránán felüli-kívüli terület. Amikor a tudat a mikrokozmoszában egyezik a céllal, „Isten keze vezeti”, akkor egy prána-anyagot sugároznak be a rendszerbe, ami tökéletesen tiszta, és megfelel a célnak. Akkor az egész rendszer nagy dicsőségű, nagyszerű sugártér lesz, s transzmutálassal prána-anyagot ad vissza a kozmikus területnek, ami a prána területét nagyobb lehetőségekhez juttatja, aminek következtében a fejlődés jobban, gyorsabban és nagyszerűbben mehet végbe. Isteni törvény, hogy az isteni anyagot Isten gyermekei istenibbé, nagyszerűbbé és hatalmasabbá tehetik. Így alakulhat ki fejlődés a pránai területen.

Ha azonban egy tudat elválik a vezető szellemtől és egyéni útra tér, akkor pránahiány, szükség keletkezik. Az őspránából ezt nem lehet kielégíteni. Ennek az a következménye, hogy az ilyen mikrokozmosz nem tud fennmaradni az ősprána területén, s egy alacsonyabb területre süllyed. De ezen az alacsonyabb területen is törvények uralkodnak, amiket nem lehet áthágni. Ennek az lehetne a vége, hogy létlehetőség hiányában az egész mikrokozmosz denaturálódik, elfajul – vagy pedig megint ki kell békülnie az őspránai területtel.

Nos, harmadik lehetőség is van. Ha egy bizonyos számú mikrokozmosz lesüllyed az őspránai területről, akkor az alacsony pránai területen pránai semlegességi állapotba kerül. Ez azt jelenti, hogy ennek a területnek a pránája lehetőséget nyújt a feltámadásra, de mélyebbre zuhanást is okozhat. Erre az állapotra szükség van, hogy lehetséges legyen a visszatérés.

Amikor mi, mint mikrokozmikus rendszerek, pránát veszünk fel, akkor vissza is szolgáltatunk pránát. Ha ez az átalakított prána egyensúlyban van azzal a pránai területtel, amiben mikrokozmoszként tartózkodunk, akkor a létháztartásunk fennmaradása érdekében újra kapunk pránát. Ha az, amit visszaszolgáltatunk, a területtel nincsen összhangban, akkor a saját művünk, a saját termékünk visszatér hozzánk, s így pránai magánterületet alkottunk magunk körül, amiből és amiben élnünk kell. Akkor a pránai területtel megszakadt a kapcsolatunk. Ebből nagy szükség, rettenetes létszükség keletkezik, s ez további bukást okozhat.

A hozzánk hasonló entitások, akiknek még megvan a felettes tudatuk, a kozmikus tudatuk, látják ezt a veszélyt, és fajtársaikat összegyűjtik. Így egy csomó mikrokozmosz egy sokszoros, nagy szferoidot képez a pránai területen. Az ebből a sokaságból eredő pránát aztán összegyűjtik, ahogyan a földműves gyűjti össze a trágyát, hogy azzal trágyázza a földjét. Ezt az összegyűjtött pránát összpontosítják a pránai pusztában, ebben a sivatagban, hogy a haldokló lét végét halogassák, ha lehetséges.

A kozmikusan tudatosak e „pókháló” közepén ülnek, s a törvény hatalmával kényszerítik a tudatosokat és a tudatalattiakat arra, hogy termékeiket leadják a társadalomnak, abban a hiú reményben, hogy művelés segítségével egyszer majd kivonhatják az őspránát, vagy legalábbis a pránát az ősanyagból.

Így tartja fenn létét a gonosz természet istentelen felhője a nagy kozmikus területen. Ez az istentelen felhő szferoidként gomolyog az alacsony prána terében. Ezért követnek minket nyomon a mi műveink, s ezért a mi mikrokozmikus börtönünk ez a létterület.

A Gnózis azonban nem hagy minket ezen a vészes helyen a megmentés lehetősége nélkül. Minden mikrokozmosz korlátlanul megkapja a lehetőséget arra, hogy létterületét bármelyik pillanatban elhagyja, és visszatérjen az élet területére. Minden mikrokozmosz, mint szferoid, mint kis világ, azonnal kiválhat ebből a szentségtelen felhőből, s emiatt az eltávolodás miatt azonnal felvehető az őspránai területre.

Az ősprána megkapása a felettes tudat, a természet kozmikus tudatának a feladását, s emiatt az élet kenyerének a rendszerbe való felvételét jelenti. Aki megkapja az élet kenyerét, aki megkaphatja ezt, az az egész rendszerében ennek a ténynek a félreismerhetetlen bizonyítékait mutatja, s annak a második halál már nem árthat.

Most már esetleg megértjük a János-evangélium szavait: „Bizony mondom nektek, ha nem eszitek az Emberfiának testét és nem isszátok az ő vérét, nincs élet bennetek. Én vagyok az életnek kenyere. Ha valaki eszik e kenyérből, él örökké”.

Aki ezt a kenyeret viszi útravalónak, az a megszabadulás ösvényére tette a lábát.

Aszklépiosz VI.

 

– Ez a terv tehát, ó Triszmegisztosz, a legmagasabb javakat képviseli?

Az a terv ez, Aszklépiosz, mely az akaratot megszületésre serkenti, majd az akarat-tettet keletkezteti. Mert aki mindent birtokol, s mindent akar, ami van, az semmit sem bíz a véletlenre. Mindent akar, ami jó, s amit akar, azt birtokolja. Amit tehát elképzel magának és amit akar, az mind jó. Ilyen Isten; a világ az ő képmása tehát jó.

– Jó? Triszmegisztosz!

Igen, jó, Aszklépiosz. Ezt megmutatom neked. Ahogyan Isten a jótetteit – az intelligenciát, a lelket és az életet – mindenféle teremtménynek adományozza az egész világban, úgy teremt elő a világ mindent, amit a halandók tartanak jónak: például a születések sorozatát az idő keretében, a formák kialakulását, a Föld gyümölcseinek beérését és hasonló jótéteményeket.

Isten, Akinek székhelye a legmagasabb menny legmagasabb pontja, mindenhol van és pillantásával mindent áttekint. Mert van egy hely, mely a mennyek fölött van, egy csillagtalan terület, messze minden anyagi dologtól. Aki az életet adja, akit mi Zeusznak (Jupiternek) nevezünk, az ég és a föld között földön és tengeren Zeusz-Aidoneusz (Jupiter-Plútóniusz) uralkodik. Ő táplál minden halandót. Így ezeknek az Isteneknek az aktív erényeitől, érvényes elérhetőségeitől függ, hogy a fák, a föld termékeny lesz-e. De más Istenek is vannak, akiknek aktív erénye és érvénye, hatóköre mindenre kiterjed. Ezeknek az Isteneknek, akik aaz egész Földön uralkodnak, a méltósága egyszer majd helyreállíttatik, s letelepszenek Egyiptom szélső határán egy városban, mely a nyugvó nap irányában alapíttatik meg, s amelybe szárazon és vízen áramlik majd minden halandó.

– Mondd Triszmegisztosz, hol vannak most a Földnek ezek az Istenei?

Líbia hegységének egy nagy városában telepedtek le. De elég ebből a témából, mert a halhatatlannal és halandóval kell foglalkoznunk.

A tudatlanság miatt a halálra való várakozás és a halálfélelem lett az ember gyötrelme. A halál egy olyan test feloszlatásának a jelensége, mely munkája és működése folytán tönkrement. Ha letelik az idő, amelynek tartamára a test részei egy egység képzésére és fenntartására voltak hangolva, vagyis az élet működtetésének jól felszerelt eszköze volt, akkor a test meghal, ha az emberi élet terheit már nem tudja elviselni. A halál tehát a test feloszlása és minden testi érzés megszűnése. Emiatt nyugtalankodni teljesen fölösleges. Van azonban valami más, ami sokkal inkább ad okot az aggodalomra: ez egy igazi szüksége, amelyre az emberek sajnos nem ügyelnek, mert nem ismerik és nem hiszik.

– Mi az, Triszmegisztosz, amit az emberek nem ismernek, s amelynek a lehetőségében kételkednek?

Halljad, Aszklépiosz! Mihelyt a lélek visszahúzódott a testből, azonnal a legmagasabb démon uralma alatt áll, mely megítéli, és érdemeit megvizsgálja. Ha az alapos vizsgálat megállapítja, hogy a lélek mindig istenfélő volt és ennek megfelelően cselekedett, akkor megengedik neki, hogy a neki járó helyen telepedjen le.

Ha nem úgy cselekedett, bűnfoltok vannak rajta és erénytelenségek mocskolták be, akkor a legmagasabb démon őt ledobja a mélységbe, s kiszolgáltatja a viharoknak és örvényeknek, amelyekben a levegő, a tűz és a víz szakadatlanul küzd egymás ellen. A lélek így szinte örök fenyítésben részesül, ide-oda hányódik, s az anyag hullámverése állandóan az ellenkező irányba taszigálja az ég és a föld között. Örökkévalósága ezen felül kárára is van, mert így tudja, hogy örök ítélet miatt szakadatlan kínzás a sorsa. Tudd meg tehát, hogy ez az, amitől tartanunk kell, ettől kell valóban félnünk. Őrizkednünk kell, nehogy ilyen sorsa jussunk. A hitetleneket ugyanis, akik bűnöztek, hitre kényszerítik; nem szavakkal, hanem tettekkel, nem fenyegetéssel, hanem büntetéssel.

– Az ember bűneit tehát nem csak az emberi törvény bünteti, Triszmegisztosz?

Kezdettől fogva szögezzük le, Aszklépiosz, hogy ami földi, az halandó. Ez azokra a teremtményekre is vonatkozik, amelyeknek testi élet adatott, amelyeknek élete emiatt megszűnik. Mindezeket a teremtményeket, akiket életük érdemei ellenére a hibáik szerint megfenyítenek, a halál után mindenképpen megbüntetnek. Ezt pedig annál szigorúbban teszik az olyan bűnökért, amelyeket az élet folyamán sikerült rejtve tartaniuk. Az Istenség ugyanis minden tettünket ismeri, s így a büntetés pontosan megfelel a bűnöknek.

– Kinek kell a legsúlyosabb büntetéseket elszenvednie, Triszmegisztosz?

Azoknak, akik az emberi törvény szerint ítéltetnek erőszakos halálra, vagyis életüket nem az adósság térítése értelmében adják vissza a természetnek, hanem a halállal a kihágásaikért fizetnek meg. Ezekkel ellentétben a jogosult ember az istentiszteletben és magasztos jámborságban talál menedékre. Az ilyeneket megvédi az Isten minden gonoszságtól.

Az Atya és minden élet Ura, aki önmaga mindenben, mindennek meg akar nyilatkozni. Nem mutatkozik meg bizonyos helyen, sem nem rendelkezik bizonyos tulajdonsággal vagy nagysággal, hanem az embert megvilágosítja az ismeret által, amely csakis az intelligencián alapul. Aki kiűzte a tévedés sötétségét a lelkéből és elnyerte az igazság világosságát, az az egész intelligenciájával egyesül az isteni intelligenciával, melynek szeretete őt megszabadította természetének az őt halandóvá tevő részétől, s így megalapozott reménnyel adományozta meg a halhatatlan jövőt illetően.

Íme, nagy távolság van tehát a jó és a gonosz között. Az istenfélő jóember megvilágosul az isten tisztelete, a bölcsesség, Isten szolgálása és imádása által. Szinte szemeivel látja a dolgok lényegét. Hite alapján felülmúlja a többi embert, mint a nap fényessége a csillagokét.

Egyébként: ha a nap megvilágosítja a bolygókat, akkor azt nem annyira a fénye erejével teszi, hanem az isteniségével és a szentségével. A napot kell, Aszklépiosz, második Istenségnek látnod. Ő mindenen uralkodik, fényét árasztja minden élőre a földön, a lélekkel rendelkezőkre éppúgy, mint azokra, akiknek nincsen lelkük.

Mivel a világ maga mindig él, a múltban és ma is éppúgy, mint a jövőben, a világban semmi sem halhat meg. A világban minden, ami már létezik, a létezése miatt mindig is életben marad; mert olyan világban van, mely mindig egységet képez és él; egy élő, mely mindig él. A halálnak ebben a világban nincsen helye. A világnak így szüntelenül tele kell lennie élettel, mert szükségképpen élnie kell. Mivel a világ örök, a nap is uralkodik mindenen, amit az élet megragadhat, és mindent teljes életerővel lát el kimeríthetetlen forrásából.

Így Isten vezet örökké mindent, amit az élet megragadhat, s örökké életet adományoz. Egyszer s mindenkorra adományozta. Az életet mindenki megkapja, aki képes örök törvény szerint élni. Megmagyarázom neked, hogy ez hogyan történik.

Az örökkévalóság lénye okozza, hogy a kozmosz mozog, s helye az örök életben van. A kozmosz sohasem nyugszik, és megsemmisíthetetlen. Az örök élet szinte bástyaként védi és zárja körül. A kozmosz minden benne foglaltatott teremtménynek életet adományoz, itt a helye minden olyan lénynek, mely a nap isteni uralma alatt áll. A kozmosz mozgására azt mondhatjuk, hogy kétszeres folyamat eredménye. A kozmoszt egyrészt az örökkévalóság látja el élettel kívülről, másrészt a kozmosz élteti a benne lévő teremtményeket. Minden megfelel a lerögzített számoknak és időknek, amelyeket a nap hatása és a csillagok járása határoz meg. Ezek szerint az idő szabályos haladása egy isteni törvény következménye. A földi idő a légkör állapotából, a meleg és a hideg egymásutánjából állapítható meg. Az égi idő abból látható, hogy a csillagok a pályájukon ugyanazon pontra térnek vissza. A kozmosz az idő lakása, s az életet a kozmoszban az idő haladása és mozgása tartja fenn. Az időt megmásíthatatlan szabály határozza meg, és az idő az, mely a világon lévő dolgokat az évszakok állandó változásában keletkezteti.

Mivel minden ezeknek a törvényeknek van alávetve, az ég és föld egyetlen megnyilvánulásában és jelenségében sincsen semmi sem, ami szilárd, meghatározott, vagy mozdulatlan lenne. Csakis Isten az, akinek tulajdonságok vannak a birtokában, s ez így igazságos: Ő önmagában nyugszik, önmaga által van meghatározva, teljes és tökéletes, önmagában fennálló, megmásíthatatlan tény, és semmiféle külső erő sem mozdíthatja el, mert minden őbenne van és Ő minden. Legfeljebb ha úgy vesszük, hogy Isten mindörökké mozgás. De inkább azt mondhatjuk, hogy az örökkévalóság is mozdulatlan, mert minden idők minden mozgása ahhoz tér vissza, s belőle születik meg minden idők minden mozgása újra.

Isten tehát állandóan nyugalomban van, s őhozzá hasonlóan az örökkévalóság is nyugodt marad, magában kozmoszt rejtvén, míg ez megszületik; ezt nevezzük aztán látható kozmosznak. Egy ilyen kozmosznak a képe az anyagi világ, mivel az anyagvilág ábrázolja, festi le az örökkévalóságot.

Mert az idő, holott mindig mozog, a saját módján birtokolja a megváltoztathatatlanság erejét és fajtáját amiatt is, hogy vissza kell esnie a saját elveire.

Az örökkévalóság megmásíthatatlan és mozdíthatatlan. Az idő haladása miatt azonban, mely mozgás, és saját törvénye szerint ciklusos mozgása miatt újra meg újra visszatér az Örökhöz. Ezzel a mozdíthatatlan Örök is mozogni látszik, mert betör az időbe, amelyben minden mozgás lejátszódik. Ebből az következik, hogy az örökkévalóság mozdíthatatlansága viseli és hordja az időt, s az idő mozgékonyságának állandóságát a haladását szabályzó törvény megsemmisíthetetlensége biztosítja. Eszerint azt mondhatjuk, hogy Isten önmagában mozog, s mégis mozdulatlan marad. Megmásíthatatlanságának mozgása valójában a felmérhetetlensége miatt mozdulatlan; mert a felmérhetetlenség törvénye magában foglalja a mozdíthatatlanságát.

Ennek a lénynek tehát, mely az érzékszervek számára hozzáférhetetlen, nincsenek határai. Senki sem tudja felfogni és meghatározni. Sem viselni, sem feltartani nem lehet, mert hogy mi honnan jön, hová megy, hogyan viselkedik és mi a fajtája, az számunkra ismeretlen. Mozog az Ő önálló, uralkodó megmásíthatatlanságában, s ez a megmásíthatatlanság mozog Őbenne, hogy Isten-e, vagy örökkévalóság, hogy mindkettő-e, hogy az egyik-e a másikban, vagy az egyik vagy a másik az egyikben vagy a másikban. Az örök pedig nem ismeri az idő korlátáit. S habár az idő határai meghatározhatók, bárhogyan is, évszakok változásával vagy a csillagok járásával, az idő mégis örök. Az idő és az örökkévalóság összehasonlításánál felismerhető, hogy melyik a végtelen és örök, s mivel a megmásíthatatlant rendelték minden mozgás és mozgatottság alapjának, joga van arra, hogy rangban az első legyen.

Minden létező első oka tehát Isten és az örökkévalóság. A kozmosz, mivel mozdítható, nem elsőrangú – mert a mozdíthatóságot a változatlanság határozza meg – holott örök mozgása miatt változtathatatlansággal rendelkezik.

Az isteni tudat önmagában megváltoztathatatlan, mégis mozog. Szent és elmúlhatatlanul örök, és minden, ami jó, s amit még magasabb jelzővel lehet jelölni. Mert mivel a legmagasabb Isten örökkévalósága, aki az abszolút igazságban létezik, végtelenül tele van minden látható formával és az egyetemes renddel, azt mondhatjuk, hogy Istenben független. A kozmikus tudat maga az a hely, mely minden formának és minden külön rendnek a gyülekezete. Az emberi tudat az emlékezőképesség lehetőségeitől függ, amellyel korábbi tapasztalatokra emlékszik.

Az isteni tudat nem ereszkedett le az emberi állatig, mert a legmagasabb Isten nem akarta, hogy az isteni tudat minden élő fajtával elkeveredjen, hogy az alacsony fajtákkal való keveredése miatt ne kelljen szégyenkeznie.

Amit az emberi tudatból, ennek jellegéből és képességeiből meg lehet ismerni, az teljes mértekben az elmúlt dolgokra való emlékezésből áll. Mert az ember a tartós emlékezet által uralkodhat a földön.

A természet intelligenciáját és a kozmikus tudat jellegét pontosan meg lehet ismerni a kozmosz minden látható formájának a megfigyeléséből. Az örökkévalóság intelligenciáját is fel lehet ismerni, törvényét és jellegét észlelni a látható kozmosz megfigyelése által. Azokat az ismereteket azonban, amelyeket a legmagasabb isteni tudatról, mely a tiszta igazság, ennek tulajdonságairól lehet elnyerni, azt nem lehet a kozmoszban felismerni, sem ködös vagy lefátyolozott formában, sem pedig árnyék képében.

Mert ahol csakis időszakot lehet felismerni, ott káprázat és tévedés keletkezik. Ahol valami az időben kezdődik, ott zavar keletkezik.

Látod tehát, Aszklépiosz, mily mélységes és magasztos témák előtt állunk, s milyen magasságokhoz próbálunk felemelkedni.

Neked pedig, legmagasabb Isten, a legnagyobb háláról tanúskodom, mivel megvilágosítottál engem a Te világosságoddal, mely magában foglalja az Istenség látását.

Ami titeket illet, Aszklépiosz, Tát és Ammon, őrizzétek meg ezeket az isteni misztériumokat a szívetek mélyén, takarjátok be a csenddel és tartsátok meg a rejteketekben.

Különbség van az emberi tudat és az isteni tudat között. A mi tudatunkkal meg lehet érteni és meg lehet különböztetni a kozmikus tudatot. A kozmikus tudat azonban felemelkedhet az Öröknek és a fölötte lévő Isteneknek az ismeretéhez. Ezen keresztül tehát az embernek is megadatott a mennyei dolgoknak a meglátása szinte ködön át, ha az emberi szellem minősége ezt megengedi, vagyis az ilyen magasztos dolgoknak a meglátására a mi felismerési képességeinknek csak nagyon korlátolt lehetőségei vannak. A tudó lélek boldogsága határtalan, mihelyt látott.

Ami az űrt, a tér ürességét illeti, amelyben sokan hisznek, az a felfogásom, hogy bárhogyan is, de üresség nincsen. Soha nem is lehetett, s nem is lesz. Mert a kozmosz minden része abszolút ki van töltve, ahogyan az egész kozmosz maga tele van, teljes és beteljesedett a testek miatt, amelyeknek megvan a saját fajtájuk és alakjuk. Az egyik nagyobb, a másik kisebb, az egyik töményebb, a másik lazább. A legtöményebbek az első pillantásra láthatók, éppúgy a nagyok is. A kicsik és a lazább szerkezetűek alig láthatók, vagy éppenséggel láthatatlanok. Létezésüket legfeljebb érezni lehet. Ezért tartják azokat a legtöbb esetben testetlenségnek, vagy üres térnek – ami azonban nem létezhet.

Amit kozmoszon kívüli térnek neveznek – ha lenne ilyesmi, amit ugyan nem hiszek – az az én belátásom szerint tele van intelligens lényekkel, melyek a tér istenségével egyenlők. A látható kozmosz is tele van testekkel és élőlényekkel, amelyek megfelelnek a kozmosz fajtájának és lényének. De ezeknek a testeknek a formája sem mindig egyértelmű nekünk, mert egyeseket a valóságánál nagyobbnak látunk, másokat kisebbnek, ha nagyobb távolság választ el minket azoktól. Ez a távolság olykor túl nagy, vagy észlelőképességünk túl gyenge, s így azt hisszük, hogy nincsenek. Itt a démonokra gondolok, amelyekről biztosan tudom, hogy együtt élnek velünk, meg a félistenekre, akik, úgy tudom, bizonyos területen laknak, amely a levegő legtisztább rétegei fölött van, ahol sem köd, sem felhő nincsen, és égitestek sem zavarják a nyugalmat.

Óvakodj attól, Aszklépiosz, hogy bármit is üresnek nevezzél. Legfeljebb azt mondhatod, hogy mi nincsen benne; hogy például nincs benne tűz, vagy víz, stb. Ha ugyanis az ember lát valamit, amiben nem lehet olyasmi, az akkor is csak látszólag üres. Bármilyen üresnek is látszik, bármilyen kicsi vagy nagy, sohasem hiányzik belőle a szellem és a levegő.

Ugyanazt mondhatjuk a térről is. Az abszolút szempontjából nézve ennek a szónak nincsen értelme. Tér ugyanis csak akkor észlelhető, ha megfigyeled, hogy mit foglal magában, ha ezt a legfontosabb elemet eltávolítod belőle, akkor a szó jelentése hiányos. Csak akkor beszélhetünk joggal térről, ha ezt víz, vagy tűz, vagy más valami foglalja el. Ahogyan az üresség lehetetlenség, úgy a tér sem lenne észlelhető, ha csak maga lenne jelen. Így az a véleményem, hogy a kozmoszban nincs üres tér. Ha pedig üresség nincs, akkor nem belátható, hogy mire lenne jó a tér maga, ha nem adja meg az ember legalábbis – mint az emberi testnél – a hosszát, szélességét és magasságát.

Ezen körülmények között Aszklépiosz, és társaid, akik veled vannak, tudjátok meg, hogy a szellemi világ, amelyet csak szellemi pillantás láthat, anyagtalan. Semmi testiség sem léphet kapcsolatba a szellemi világ természetével, amelyben semmit sem lehet tulajdonsággal, mennyiséggel vagy számokkal meghatározni; mert mindez ott nincs. A láthatónak nevezett kozmosz minden tulajdonságnak, látható alaknak és lénynek a lakóhelye. Ezeknek pedig Isten nélkül nincsen életük. Mert Isten minden mindenben, minden tőle van és tőle függ.

Ez a „minden” pedig jó, szép, bölcs, utánozhatatlan; minden egyed magában érthető és észlelhető. És őnélküle semmi sem volt és nem is lesz. Mert minden tőle való, minden őbenne és általa van, minden elképzelhető tulajdonság és nézet, minden nagyság és távolság, ami minden mértéket felülmúl és minden fajtát alakít. Értsd meg ezt, Aszklépiosz, és tisztelni fogod az Istent. Ha ezt a „mindent” megtudod, akkor megérted, hogy a látható kozmoszt mindenestől ruhaként burkolja egy magasabbrendű világ.

Az egyes élethullámok egyedei, mindegy hogy milyen élőlényekről van szó, halandókról vagy halhatatlanokról, értelmesekről vagy értelem nélküliekről, lélekkel rendelkezőkről vagy lélek nélküliekről, mind viselik a faj jellegét, amelyhez tartoznak.

Holott tehát minden élőlény teljes mértékben viseli a fajtája jellegét, mégis különbözik a saját fajtájának más egyedeitől. Így az emberi nem egyedeinek is közös kinézetük van úgy, hogy egy ember erről felismerhető. Az egyedek ennek ellenére nagyon különbözők. Mivel a két elem, amelyből a forma keletkezik testi és testetlen, teljesen lehetetlen, hogy bármikor és bárhol olyan forma szülessen, amely egy másikkal egyenlő. Ellenkezőleg. A mennyek mozgása miatt, ahol a Pantomorfosznak nevezett nagy Isten lakik, aki mindent alakít, a formák minden pillanatban és minden órában változnak.

A keletkeztető típus változatlan marad, holott annyi különböző változatot készít magáról, ahány pillanat van a kozmikus keringésben. A kozmosz változik a keringése miatt, de a fajtája, típusa ugyanaz marad.

Így marad változatlan minden fajtának a formája, holott a fajtán belül minden különbség megtalálható!

– Változik-e a kozmosz-jelenség formája is, Triszmegisztosz?

Miért, Aszklépiosz? Mintha alvót oktatnék! Mi lenne a kozmosz tulajdonképpen és miből állna, ha nem mindabból, ami megjelent? Kérdésed tehát a levegőre, a földre és az elemekre vonatkozik. Minek a kinézete változik leginkább? A levegő nyirkos vagy száraz, hideg vagy meleg, tiszta vagy párás. Ugyanannak a formának mindmegannyi változata. A föld is állandóan a külseje sokféle változtatásának van alávetve, mind amikor gyümölccsel van „tele”, mind amikor táplálja, amit szült, mind pedig amikor a megjelentetettet elosztja és nagyság, növekedés, szünetelés és folytatás időpontja szerint variálja, és mindenek előtt ami a fák, virágok és gyümölcsök tulajdonságait, illatát, ízét és illatát illeti. A tűz is sokféle isteni változásnak van alávetve; éppúgy a nap és a hold alakja is. Bizonyos tekintetben a tükreinkhez hasonlítanak, s formáikat páratlan fényességgel tükrözik.

Most azonban elég ebből a témából.