Pentagram 1986/4

A szellemi nap

 

Az Egyetemes Tan alkalomadtán a nap-makrokozmosz két nézetéről beszél, az anyagi nézetről és a szellemi nézetről. A misztériumiskola is két napról beszél; azt mondja, hogy a szellemi nap a mi anyagi észlelési képességünk számára rejtve marad. Ezt a rejtett, szellemi napot Vulkánusznak nevezik.

Mindenekelőtt racionálisan gondolkodó korszakunk, mely teljesen az anyagi észlelésre és az ennek megfelelő bizonyítékokra támaszkodik, az ezoterikus tudást még mindig a mesék birodalmába száműzi. Amit az anyagi szem nem láthat, annak észlelésére készülékeket próbál csinálni, s csakis az így kitágított észlelés eredményeit hajlandó elismerni.

Aki azonban rájött, hogy minden anyagi jelenségnek megvan a megfelelője az anyagtalanban, hogy minden nyilatkozatnak megvan a rejtett oldala, az már elővigyázatosabban ítél. Hogy a végletek éppenséggel kapcsolatban vannak egymással, az gyakran bebizonyosodott, s ez érvényes a mi témánkra is.

Korszakunkban, amikor a tudományos elgondolkodás és kísérletezés robbanásszerűen terjedelmesedik, s az egész fejlődés az anyag felé fordult, éppúgy megtalálható az ellenkező álláspont is. Az anyagi tudományra való reagálásként hatalmas érdeklődés alakult ki az ezoterikus irodalom iránt, nagy a kereslet mindaz iránt, ami, bármilyen módon is, az anyagélet szellemi nézeteivel foglalkozik. Az ilyen irányú, forgalomban lévő irodalom ennek a nagy igénynek a bizonyítéka.

Mivel azonban az ember természeténél fogva mindenekelőtt a külsőre irányul, a belső élmény egyre idegenebb neki, arra hajlamos, hogy a dolgok rejtett oldalának a keresésénél is kívül keressen. Így újra fennáll annak a veszélye, hogy látszatismereteket tornyosít maga köré, amelyek a belső tudással nincsenek kapcsolatban. Megszabadító eredmények így nem jelenhetnek meg. Aki így gyűjtögeti a külső ismereteket, az nem veszi figyelembe, elfelejtette, hogy az ősforrás, a kezdet, amelyhez vissza kell térnie, s amelyről a szentírás azt mondja, hogy közelebb van a saját kezünknél és lábunknál is, saját maga legmélyebb lényében rejlik.

Az ember csak a saját, legmélyebb lényében találkozhat az abszolúttal. Az Egyetemes Egyed, Isten Szelleme az emberben van elsüllyesztve. Az isteni értelem magját, mely minden rejtettet megnyilváníthat és megmagyarázhat, egykor az emberbe vetették. Holott nyilván elsüllyedt állapotban van, mégis benne található Isten világhoz és emberiséghez leereszkedett bölcsességének rejtett kulcsa. Ez a bölcsesség pedig a felébresztésére vár.

Ezeknek a dolgoknak a lényegéről nem lehet beszélni, mert azt képekkel és szavakkal nem lehet körülírni. Ebben a tekintetben minden fáradozás csak kísérlet marad, amely a nagy lénynek semmiképpen sem tehet eleget. Ha ezzel kapcsolatban a külsőségekhez fordulunk, akkor minden magyarázat csak valami délibáb, mert ami az anyaggal van kapcsolatban, az mindig is kontármunka marad.

Isten Szellemének hangja csakis lényünk belsejében beszélhet hozzánk. Erre a bennünk lévő Legmagasságosabbra hallgatni, megkísérelni az isteni akaratot megérteni és megpróbálni az életet Isten terve szerint élni, ez a legfontosabb, amiért az ember egyáltalán fáradozhat.

Aki egyre inkább ennek szenteli magát, s az isteni akaratnak saját magában hömpölygő áramlatán hagyja sodorni magát, az rezeg a mindenség ritmusában; az hallgatja és követi az igazi isteni élet érverését; az lesz visszavezetve hétszeres bolygói Logoszunk szívéhez, amelyben eredeti létének ősképe, őstípusa újra tevékeny életre kel.

 

Ezt mondja nekünk az Egyetemes Tan nap-makrokozmoszunk szellemi nézetéről, mely anyagi szemünk számára teljesen láthatatlan égitest. Ha megpróbálunk közeledni a napmakrokozmosz szellemi lényéhez, akkor először egy mágneses gyújtópontról és ebből kiáradó, különböző mágneses képességekről beszélhetünk. A szellemi napnak ez a mágneses tere sugárzásokkal befolyásolja Földünket, mindenekelőtt kozmoszunk szívét. Ez a mágneses sugárzás a kozmosz szívéből erőket szabadít fel, amelyekből az ember meríti az életerőit. Ez nem csak anyagtestünkre érvényes, hanem finomanyagi testeinkre is. Ezeket az életerőket az étertest veszi fel és dolgozza fel, s ennek köszönheti az anyagtest az életképessége nagy részét.

 

A képességek

Az a nagy kérdés, hogy az ember mire használja ezeket az alapvető életerőket. Anyagi léte érdekében veti-e be, vagy pedig szellemi fejlődésre használja, ami túlvezet az anyagi életen?

A szellemi nap mágneses terének érintése és hatása által kozmoszunk különböző térségeiben felszabadított erők a különböző mágneses légköri térségekben összpontosulnak bolygónk körül. A szabaddá lett képességek és hatások azonban transzmutált, átváltozott állapotban nyilvánulnak meg a földön lévő lehetőségeknek megfelelően. Hatásaik összekeverednek életterületünk fajtájával.

Továbbá az a helyzet, hogy az emberiség életterületünk minden erejére és képességére nagy befolyást gyakorol. Használja és elhasználja azokat, az életvitelének megfelelően. Mivel elvileg minden sugárzás, s így minden életmegnyilvánulás, minden emberi viselkedés kisugárzik a környezetünk életére, az emberiség ezt befolyásolja a kollektív életvitelével. Mivel az emberiség világosan felismerhetően tisztátalan, szentségtelen keringésben mozog, amelynek eredményeit bolygónk sugártere felveszi, érthető, hogy az eredeti életfolyamatok, amelyeknek a világot és emberiséget kellett volna szolgálniuk, az eredeti szándékkal ellentétes hatást mutatnak. Ebben rejlik a jelenlegi emberiség alapvető életkonfliktusának az oka.

Az emberiség korszakokon át tartó útján időnként újra meg újra kifejlődik egy krízis a feszültségkülönbségben, amely fennáll egyrészt kozmoszunk különböző mágneses terei, másrészt pedig a napmakrokozmosz szellemtere között. Ez az összeütközés kozmoszunk egész háztartását megzavarja, s következményei a világra és emberiségre bumerángként csapnak vissza.

Korszakunkban egy ilyen összetömörülés időpontját éljük át. Ez a magyarázata annak, hogy az emberiség életmegnyilvánulásának minden területén hatalmas méretű krízisbe került. Sok embernek tudatos ez többé-kevésbé. Sokan mutatnak rá erre a krízisre valamilyen szempontból, s figyelmeztetik az emberiséget, és sok ember magánéletét is a krízisek jellemzik. Ezeket a tényeket sajnos a legtöbb ember csak külső, anyagi értelemben veszi, anélkül, hogy mélyen, bensőségesen véghezvinné a nagy változást, a megfordulást, amelyet szellemi tekintetben korszakunk megkövetel tőlünk.

Vannak olyan törekvések, amelyek biológiai földi műveléssel és kertészettel akarnak tiszta táplálékhoz jutni. Gyógyfüves, gyógynövényes módszereket tartanak az egyetlen igaz gyógymódnak. Sokan érdeklődnek régi vagy új távolkeleti tanok iránt, s szívesen bízzák magukat valami mesterre vagy gurura, aki átveszi a konfliktusaikat. Számtalan más jelenség mellett ez is azt mutatja, hogy a jelenlegi krízis az egész életet befolyásolja, és sok embert ösztönöz kutatásra, sok embert tesz keresővé.

 

Bioritmus

Érdekes ebben az összefüggésben az ember úgynevezett bioritmusának a felfedezése. A psziché és az anyagi szervezet is a biológiai ritmus rezgésének engedelmeskedik. Vizsgálatok kimutatták, hogy az emberek, állatok és növények életritmusa légköri erők ingadozásával, a légnyomás, a nehézségi erő, s az alsó és felső légrétegek elektromos töltésének változásával függ össze. Ezeket a hullámzásokat pedig – úgy tűnik – földön kívüli tényezők határozzák meg, mint például a hold állása, bolygónk mágneses terének az ingadozása, s a napból eredő interkozmikus sugárzások és mágneses hullámok behatolása. Ezek a befolyások határozzák meg az ember bioritmusának a hullámait, az úgynevezett pozitív és negatív napokat. Számológép segítségével fel lehet állítani egy „apály-dagály” táblázatot, amelyről leolvashatók az ember számára kedvező vagy hátrányos időszakok, s ezeket így figyelembe lehet venni. Témánkkal kapcsolatban ez is bizonyítja, hogy az ember számtalan befolyástól függ, amelyek kívülről érik.

Erre szakadatlanul a legkülönbözőbb kísérletekkel próbál olyan módszereket találni, melyeknek segítségével a felmerülő alapvető összeütközésektől talán mégis meg lehetne menekülni. A kiutat azonban csak akkor találja meg, ha belső konfliktusát azzal lesz képes megoldani, hogy az életében ható isteni mindenségi akaratot újra megtanulja megérteni.

A modern Szellemi Iskolában a tanulót megtanítják újra a csendre hallgatni. Ez viszont csak akkor fog sikerülni neki, ha a régi természetlényt elhallgattatta, s így az eredeti ötlet, amelyet mikrokozmikusan magában hordoz, újra megnyilvánulhat.

Az isteni világmindenségi akaratot a lényünk legmélyén csak akkor lehet felkutatni és megérteni, ha mikrokozmikus életterületünkön meg lehetett szabadítani a szellemlelket. Meg kell tanulni megérteni, hogy a szellemlélekben van a hét kulcs elrejtve, amely feltárja a megszabadulás útját.

A szellemlélekben nyugszik, mint valami virág, számunkra ismeretlenül, a hét erény. Ha a tanuló életterében hatni kezd a szellemlélek és a személyiségembert vezetni kezdi az ösvényén, akkor a hét erény felszabadul, és megnyitja a hét kaput. Akkor lehet az élethez vezető ösvény törvényeit megérteni. Ameddig a személyiségember nem adja oda magát ennek a folyamatnak, amely kifejlődhet benne, addig ki lesz rekesztve az isteni észből. Az isteni ész ad irányt a tervnek; ennek az értelemnek a világosságában oldhatja fel a tanuló az alapvető életkonfliktust. E transzmutációs folyamat kifejlesztésének érdekében a modern Szellemi Iskola állandóan a tanuló mellett áll és támogatja, ha a tanuló nem felejti el, hogy a Szellemi Iskola nem elsősorban külső intézmény, nem szervezkedés, hanem egy erőtér, egy életterület mindazok számára, akik valóban részesülnek benne.

Ebben az erőtérben az Iskola templomaiban és más fókuszaiban nagyon is közvetlen módon teszik szabaddá a megújulás étereit, amelyekkel a tanuló a megfordulási folyamatát megvalósíthatja. A Szellemi Iskola erőterében mindent arra összpontosítanak és mindig gondosan ügyelnek arra, hogy a feltételek megmaradjanak, hogy a szellemi nap szellemi esszenciái megnyilvánulhassanak.

A tanuló számára a megújulás éterei az ő szabad kőművesmunkájának az épületkövei. Ezek a tiszta éterek különös képességekkel rendelkeznek. Ha a helyes, harmonikus módon vesszük fel és új életvitelben, igaz tanulóságban, pozitívan alkalmazzuk őket, akkor megváltoztatják egész lényünk rezgési alapját, rezgésének kulcsát. Testünk atomjait egy felgyorsító folyamatba veszik fel, amely életünk irányát az alapjaiig megváltoztatja. A szellemi nap sugárterével belső összhangba kerülünk, s így újra megtanuljuk megérteni Isten szándékait. Életünk akkor nem egy elválasztott tudat-csepp, hanem a szellemi élet óceánjának a része, amelyből szellemmagunk egykor eredt. Az idő és az örökkévalóság közötti konfliktus megszűnik.

 

A hétszirmú rózsa

Akiben ez a világos szellemi felemelkedés valóra vált, az már nem kutatja, hogyan kell élnie és viselkednie, hanem az isteni lelkiismeretnek megfelelően cselekszik, amely lénye középpontjában áll, vagyis bement önmagának a legmélyebb csendjébe, amelyben a természet vihara el lett hallgattatva, a gondolkodás a lélek tükre lett, és a szívben a tiszta erény bontakozik ki hétszirmú rózsaként.

Bár csak jól megértenénk korszakunk jelét és követelményeit, hogy meg tudjuk szüntetni az idő és az örökkévalóság ütközését, fel tudjuk oszlatni ezt a konfliktust.

A Szellemi Iskola erőtere minden tanulónak megadja erre a lehetőséget.

 

A Szellemi Vezetőség

A gnosztikus kereszténység

 

Ha az ember, a nyugati világ embere meg akarja érteni a kereszténységet, ha olyan valaki akar lenni, aki tud, vagyis gnosztikus, akkor üresnek kell lennie. Ennek az ürességnek az elengedhetetlenségét nem nehéz belátni. A kereszténységet nem lehet a történelméből megérteni, és nem lehet a Bibliából sem, vagy másoktól sem megtanulni. A kereszténységet saját, belső tudás elnyerésével, vagyis gnosztikusan kell magunkban tapasztalnunk.

Tehát mindenképpen üresnek kell lennünk. A fehér embernek ez nagyon nehezére esik. Környezete ugyanis állandóan tájékoztatással és benyomásokkal tömi. A kereszténységtől el is lehet szakadni, ha csak a történelmét tanulmányozzák, amely, mint valami képeskönyv, bemutatja az emberi értékekkel és méltósággal való alkudozást.

Az „üresség” mindennek az elbocsátását jelenti, ami a vér következtében, a tudás következtében az emberi tudatban felgyülemlett. Ez az elbocsátás nagyon nehezére esik az embernek, különösen a nyugati világ emberének. Kultúrája és keletkezésének története ugyanis szorosan összefügg a keresztény üdvtan emberek általi kihirdetésével, s ez a keresztény üdvtan szoros kapcsolatban van nem anyagi értékek anyagiasodásával. Ezért kellene üresnek lenni.

Tegyük félre egy pillanatra a Bibliát, hagyjuk figyelmen kívül a szövegek magyarázatait, mert a tudót, a gnosztikust az jellemzi, hogy nincsen szüksége médiumra, közvetítőre, tantételekre. Üres, s így megkapja az életet, a teljes, tökéletes életet, amit mi Krisztusnak nevezünk.

Ez a kijelentés, a kereszténységhez való közeledés lehetősége, a Krisztusnak, az életnek a felvétele, befogadása a Biblia közvetítése vagy útmutatása nélkül, sok embert megdöbbenthet. A döbbenet azonban hamar elmúlik, ha meggondolják, hogy a Földön számtalan ember él, akinek sohasem volt Bibliája, s még kevésbé olvasgatta; ha meggondolják, hogy számtalan ember élt, és valóban élt, mielőtt a keresztény értékek és szabványok egyáltalán megjelentek.

A legmagasabb szintű, emberhez méltóan eszményi életet nevezzük mi Krisztusnak; élet ez a Krisztustudat által. Üresnek lenni. Ez rendkívül nehéz! Meg tudja Ön találni önmagában, fel tudja Ön ismerni a saját bensőjében a kereszténységet egyház nélkül, papok társasága nélkül, tanítók nélkül, akik a kereszténységet magyarázzák Önnek? A gnosztikus keresztény Krisztusban és Krisztus által él, paposztály és egyházak közvetítése nélkül.

Veszi-e észre, hogyan omlik össze Önben az egész hierarchia? El tudja-e viselni, hogy az életet tanító nélkül, egyedül élje? Mer-e emberként élni az egyetlen vezetővel, az Önben lévő teljes Élettel? Az Önben lévő Krisztussal?

Belátja-e, hogy sok álláspont, sok intézmény, és sok ember is, aki egymással versengvén és vetekedvén a kereszténység útmutatójának adja ki magát, teljesen fölöslegessé válik? Ez a tény a feszültség oka, amit a gnosztikus kereszténység mindig is keltett. A gnosztikus szabad, független ember. Semmilyen vezetőtől sem függ. A félrevezetés így ki van zárva, szemtelenség lehetetlen, elnyomás szóba sem jöhet.

Krisztus – az a teljes élet. Az gnosztikus keresztény, aki ezt a teljes életet el tudja fogadni. Képes az olvasó erre? Az ember tartózkodó, csaknem minden esetre megvannak a feltételei. Azzal él, hogy az agytekervényeivel gondolkodik, amelyek az idők folyamán képződtek; a történelem rovátkái.

Aki egy hagyománnyal kapcsolatos meggyőződésben él, mindegy, hogy vallásos vagy társadalmi irányzatú, annak csak nagy megerőltetés árán sikerül a meggyőződés mellett mást nem kizárni és elítélni.

Az ember a békéért harcol. És az egyikek érdekében elnyomja a másikakat! Nem csak úgy kézzel, hanem eszközökkel, ideológiákkal, filozófiákkal és vallási rendszerekkel. Azt hiszi, hogy embertársait részesítheti a tökéletes életben, a Krisztusban. Ismerjük ezt a vakbuzgó térítési rögeszmét.

Az olvasó próbálja meg egészen az ismeretig megvizsgálni önmagát, s bocsássa el és hagyja maga mögött egész múltját. Az Ön múltja a tapasztalatok, örömök és fájdalmak tetőpontjaiból áll. A történelemkönyvek fontos események gyűjteményei. Ezek az események legtöbbször az ember vagy a társadalom életére jellemző szélsőségek. Ha az ember valamit meg akar érteni abból az életből, amiben a halál ismeretlen, vagyis Krisztusból, akkor képesnek kell lennie olyannak lenni, amilyen; a múlt közvetítése nélkül. Ez nem az emlékezet elveszítése; hanem az ember üres.

Egy gnosztikusan élő keresztény alkotási és asszimilálási folyamatai maradékok és végtermékek nélkül mennek végbe. Teljesen a jelen pillanatban él úgy, hogy a következő pillanatra semmi sem marad meg az elmúltból.

Mi a helyzet minálunk? Nem látjuk-e magunkat is meg embertársunkat is a mi múltunk és az ő múltja tükrében? Nem ítélkezünk-e a tegnapi találkozás alapján? Vagy aszerint, ahogyan a múltkor viselkedett velünk szemben; ahogyan akkor tett jót vagy rosszat velünk? Nem tisztelik-e Krisztust is olyan tettek miatt, amelyeket a „múltkor” vitt végbe? Kétezer éves kéziratok nyomán?

„Üresnek lenni”: béke töltené el az emberek szívét, ha tudnának üresek lenni. Amihez az ember ragaszkodik, amit megtart, az fegyverré válik a kezében, amellyel magát és másokat megsebez. A keresztény tan veszélyes fegyver, ha megkövesedik, mert az ember szinte markában szorongatván ragaszkodik hozzá. Mindennel így van ez. Minden magasztos értékkel így van ez, ha nem adják azokat vissza az életnek. A gnosztikus kereszténység arra szólítja fel az embert, hogy szegény legyen, semmit se akarjon a birtokában tartani, gyermek legyen, vagyis gondtalan, ne legyen múltja; nevessen és felejtsen, sírjon és felejtsen. Egyszerű legyen: szabad!

A feltétel az üresség, hogy az ember mindent megkaphasson, s mindent újra el is ereszthessen. Aki képes erre, az egészséges ember. A betegségeket megtartások okozzák; amikor az ember valamit nem tud maradéktalanul feldolgozni. A teljes élet, Krisztus, mindig és mindenütt kész meggyógyítani a betegeket, az olyan embereket, akik valamibe belekapaszkodtak.

Egy gnosztikus olyan ember, aki tud, és a gnosztikus kereszténység segítségével áthatol az élő tudáshoz. Át kell élnie azt a fázist, amikor visszavonul a világtól. Hátra kell hagynia a hálóit, amelyekkel mindent megfogott és megragadott. El kell hagynia a családját, a faját, a lélegzőterét, vagyis mindent, ami őt foglyul ejti, s amiről eddig gondoskodott. Ez nem külső esemény, hanem egy belső folyamat.

Olyan szabad teret kell maga körül teremtenie, amelyben nincsenek már kapcsolatok, ahol nincsen kő, amire lehajthatná a fejét, vagyis semmi sem ülepedhet le a tudatában. Az ilyen ember elhagyja a harcteret, s olyan békét él át, amely minden észt felülmúl. Áldás lesz ő mindazok számára, akik ezt a békét keresik… üres kezekkel.

Az ember saját magát és mindenét egy olyan életerőnek köszönheti, amelyet nem tud irányítani, és semmiképpen sem tud megragadni, magáévá tenni. Egy gnosztikus semmit sem tesz magától, s így a lehető legkevesebbet alkot az őt hordozó, tartó élet költségére. Ő maga semmi, nem képes, és nincs semmije. Minden a teljes élet által van, a Krisztus által, aki mindent lehetővé tesz. Mert félreismerés és erőpazarlás, ami méghozzá a kizsákmányolás minden lehetőségével párosul, ha az ember az élethez közvetítő személyek és közbeiktatott dolgok segítségével akar közeledni, amelyek viszont mindent elszíneznek; a valóság teljes felismerése így lehetetlenné válik, s az ember nem kerül abba a helyzetbe, hogy az életet valóban élhesse.

Az embert meg lehet szabadítani a vaktól, a bénától és a nyomoréktól. Aki ezt a megszabadítást, ezt a megváltást elfogadja, annak mernie kell, mernie kell szelídnek lenni. Amit ugyanis az ember gazdagságnak nevez, annak az oka az ő vakságának a következménye. Az ember birtokot csinál és halmoz fel magának, hogy pótolja látása hiányát. Tudományos rendszereket szerkeszt, mert semmit sem tud. Járműveket talál fel, mert béna lassúsággal mozog. Veleszületett bénaságát járművekkel akarja pótolni.

Az élet előfeltétele az üres kéz. Akik a teljes életet pótlások kerülőútja nélkül kívánják megkapni, azok olyan emberek, akik belsőleg megszabadulnak minden kizárástól és rablógazdálkodástól. Ezek tudják, hogy csak egyetlen céljuk van: Istent, Krisztust kibontakoztatni magukban, hogy Isten az ő fejükkel gondolkozzon, az ő szájukkal beszéljen, az ő szemeikkel lásson, az ő füleikkel halljon.

Mivel Krisztus annyira élő, vibráló tér, őbenne minden pillanatban minden megújul, minden pillanatban eltűnik a régi. Ezt a harmonikus életvitelt, ezt a sorsfordulatot csak akkor lehet állandóan átélni, ha az ember üres. A gnosztikus kereszténységben nem lehet megkapaszkodni.

Számtalan tant és rendszert alkalmaznak. De nem azért, hogy adjanak nekünk valamit, hanem hogy kiürítsenek. A gnosztikus keresztény egy orvos, gyógyító. Hogy egy beteg, letört, megkövesedett embernek segíthessen, ahhoz a betegséget a nevén kell neveznie. Mert az ember csak akkor tud elereszteni, ha tudja, hogy mit eresszen el. Ebből a tényből adódott a nagy félreértés. A gnosztikus kereszténységet a tantételek tarka keverékének tartották, mert az ember gyógyulásához szükséges dolgok (ezt kellett a kereső emberek kezébe adni) leírását tartották a gnosztikus kereszténység lényegének. Innen erednek a gyakran furcsán fantasztikus legendák. Amit az ember megtart, amibe belekapaszkodik, az olykor nagyon is groteszk.

Aki segíteni akar a betegeknek, annak meg kell nyitnia az ő számukra az önismeret lehetőségét. Nem a felületes ismeretet, hanem annak az ismeretét, ami mélyen az emberben rejlik, ami a legmélyebb lényébe fészkelődött be és bújt el.

Aki tudó emberként áll a Krisztusélményben, az ördögöt űz, az démonokat távolít el. Az ilyen ember jelenléte életveszélyes minden olyasmi számára, ami bujkál és a világosság és sötétség kettősségéből él. Ez magyarázza meg a nagy megmozdulást, ami a kettős térben kitör, ha a Krisztusélet megjelenik. A kettősséget, a kétsarkúságot ugyanis itt megszüntetik. Aki két urat akar szolgálni, a világosságot és a sötétséget is, az a Krisztuseseményben elpusztul.

A gnosztikus üres. Üresen lép embertársa elé, az esetleg beteg embertársa elé. Tudja, hogy az emberben nem csak a betegség, hanem az orvos is jelen van. Embertársának tehát nem adni akar valamit, hanem felhívni a figyelmét, hogy minden szenvedés oka, a kettősség, megszüntethető. Általában ezért nem kedvelik a gnosztikus kereszténységet. Az ember, aki nem tudja, hogy mit tegyen, a másiktól kapni akar valamit. A gnosztikus keresztény azonban azt mondja, hogy „nem kell neked semmit sem adnom, nem akarok semmit sem adni, hanem saját tapasztalatomból mondhatom neked, hogy minden megvan tebenned a betegség legyőzéséhez.”

Az olyan beteg például, aki üdvösségét csakis az orvostudománytól várja el, az egyszerűen nem hajlandó saját magában kutatni. A gnosztikus kereszténység csak azoknak való, akik fel akarnak kutatni minden okot, minden élet forrását, s abból akarnak meríteni. Még egyszer ki kell jelenteni, hogy ennek az egyetlen feltétele az üresség. Józan és nagyon találó a megjegyzés, hogy „sokan a hivatottak, de kevesen a választottak…” Ezért kitartás és türelem jellemzi az úton lévőt. Első helyet foglal el a saját magával szemben szükséges türelem. A kiürülés alkalmas módon történik, legtöbbször olyan életkörülmények következtében, amelyek a kívülálló szemében kifogásolhatónak tűnnek.

Az ítélkezés abbahagyása és a türelem jellemzi azt az embert, aki a dolgok változó játékának az elhagyásán dolgozik. Nem ítélkezik, hogy ne kerüljön különös kapcsolatba azzal, amivel nem egyezik meg. Türelmes a feloldozási folyamat fázisaival szemben, amelyekhez idő kell. A megkövesedéshez idő kell; a feloldáshoz is idő kell.

Aki így meglátja önmagát, észreveszi a terhét, ezt hajlandó ledobni, s így megkönnyebbül, az egyszer mindent fel fog oldozni és megszabadul. A Krisztustérben állván és élvén tapasztalni fogja, hogy az iga gyönyörűséges, és a teher könnyű. Így áll akkor a világban, megvilágosítja ezt, és a sötétség számára a legnagyobb veszélyt jelenti. Nem békességet hoz a kettősség világába, hanem fegyvert.

Ő maga nem harcol. Mások viaskodnak miatta, és az ő vezetésével. Mások – a világosság tükröződési jelenségeként – a sötétségben tantételeket állítanak fel. Őneki nincsenek tanai. A tan azonban az ő megjelenésének a következménye. Ahol pedig tan van, ott viszály és nézeteltérés van. Az ember tudatlanul akar egy tannak megfelelően élni, s így csak egyetlen megtört fénysugárnak próbál megfelelni. Az eredmény még több értetlenség, még nagyobb sötétség, még magasabb torlasz.

Tantételek csak akkor megszabadítóak, ha a másik természethez vezető hídként szolgálnak. De sokan megállnak a hídon, a szerkezetét, formáját és hangját csodálván. Így magukat is akadályozzák, meg a többieknek is torlaszt képeznek. Aki kiürülve fogadja a tantételeket és irányvonalakat, alkalmazza és újra elereszti azokat, az megfelel az egyetlen feltételnek, amivel átléphet a másik oldalra, az életbe, a Krisztus térbe; mert üres.

 

Ha akkor a kapu előtt állok,

vége az országnak,

vége a hídnak,

vége az embernek,

és nekem is végem,

 

akkor megkérdezel engem:

elmúlt az ország benned?

elmúlt a híd benned?

elmúlt az ember benned?

elmúltál magadban?

 

Mondom-e akkor, hogy mindennek vége?

 

Nem lehet hazudni,

mert látni fogod magadat bennem,

s amit magadból nem látsz,

arról tapasztalom magamtól,

hogy nem múlt el bennem.

 

Vezess akkor vissza,

át a hídon,

az országba,

az emberekhez,

magamhoz,

hogy ott feloszlathassam a maradékot,

ami nem múlt el,

amit magadban nem láttál.

 

Ha pedig visszajövök

a hídon,

az országból,

az emberektől,

magamtól,

akkor tudni fogom:

semmi sem maradt,

ami megakadályozná,

hogy Te magad legyél bennem.

Fama Fraternitatis R. C.

 

C.R.C. testvérünk két év múlva elhagyta Fez városát és sok drága kinccsel Spanyolországba utazott, abban reménykedve, hogy mivel utazása olyan jó eredményekkel járt, Európa tudósai vele fognak örülni, hogy tanulmányaikat most ugyanazon biztos alapokra építhetik. Ezért megbeszélte a spanyol tudósokkal, hogy mi hiányzik a mi tudományainknak, s hogyan lehetne ezen segíteni; hogy milyen okokból fognak a jövendő időkben bizonyos indicia (előjelek) erősödni, s hogy milyen tekintetben kellett ezeknek egyezniük a múlttal; továbbá mik az ekklézia (egyházközségek) hiányosságai, s hogyan kellene az egész erkölcs-filozófiát megjavítani. Új termékeket, új gyümölcsöket és állatokat mutatott nekik, melyekkel kapcsolatban a régi filozófia tanácstalan volt, s új axiómákkal járt kezükre, melyeknek segítségével minden tökéletesen megoldódna.

A tudósok véleménye szerint azonban mindez nevetséges volt, s mivel új volt, féltek, hogy nagy hírükön csorba esne, ha megint tanulniuk kellene, s hosszú ideje ápolgatott tévedéseiket be kellene ismerniük. Mert ezeket a tévedéseket nagyon megszokták, s elegendő jövedelmet is biztosítottak nekik.

Aki azt gondolja, hogy nyugtalanságkeltés hasznos lehet, felőlük csak nyugodtan reformáljon – mondták. Ugyanezt fuvolázták neki más népek is. Ez annál inkább megdöbbentette, mert ezt várta el a legkevésbé, s mert most kész volt minden művészetét a tudósokkal bőkezűen közölni, ha csak annyi fáradságot vettek volna maguknak, hogy bátorkodtak volna minden tanszékből, tudományból, művészetből és az egész természetből az igaz és hibátlan axiómákat megállapítani, melyekről biztonsággal tudta, hogy, mint valami gömb, az egyetlen középpontra irányulnak, és ahogyan az araboknál szokásos, csakis ezeknek kellett volna a bölcsek vezérvonalaként szolgálniuk; hogy tehát Európában is legyen egy közösség, melynek elegendő aranya és drágaköve lenne, hogy ezeket az alkalmas célok érdekében megoszthassák a királyokkal. Ennél a közösségnél kellene az uralkodókat oktatni, hogy azok mindazt tudják, amit Isten megengedett az embereknek, s amiknél szükség esetén (mint a pogányok jóshelyein) felvilágosítást lehetne kérni.

 

Fama Fraternitatis

 

6. Utazás Spanyolországba

 

Az Aquarius-mű (vízöntő), melynek népszerűsége egyre örvendetesebben növekszik, rendkívül régi valami. Egyesek egyszer azt gondolták vagy állították, hogy ez az ötlet néhány politikával foglalkozó rózsakeresztes fejében és keblében született meg – mintha a rózsakeresztesség és a politika nem zárnák ki egymást teljesen és tökéletesen!

Az ötlet azonban nagyon régi, sőt ókori, ha megnyilatkozása alkalmazkodik is a pillanatnyi helyzethez.

Valóban; az Aqarius-mű, a módszere és az ellene folytatott harc már rendkívül koros, olyannyira, hogy csodálkoznunk kell, hogy a rózsakereszt ismerői és tanulmányozói ezt nem fedezik fel. Hogy pedig egyébként tisztességes emberek arra hagyják használni magukat, hogy munkánkat gyanúsításokkal akadályozzák, az csakis a rózsakereszttel szembeni messzemenő tudatlanságukkal magyarázható.

A helyzetet teljesen megértő ember felfedezi, hogy a rózsakereszt messze túl ér az emberek normális tevékenységén, s az ellene való harc valójában a fekete gonoszból ered, mely minden eszközzel megpróbálja a gnosztikus üdvtevékenységet feltartóztatni és megsemmisíteni.

Itt is úgy van azonban, mint minden dolognál. A támadók ránk irányított fegyvere erőtlennek bizonyult, sőt nekünk hozott sikert, mert a mű az elnyomás napjaiban is belsőleg és külsőleg is növekedett.

Támadóinkkal szemben résztvevő szeretetet, és egyáltalán semmi gyűlöletet nem érzünk. Előjognak tekintjük, hogy egy ilyen korszakban lehetünk Krisztushírnökök, s ilyen minőségünkben támadnak meg minket. Nagyszerűnek tartjuk, hogy Krisztus és magasztos szolgái érdekében sziklaként állhatunk a hullámverésben.

A rózsakeresztet mindenkor üldözte és rágalmazta a klasszikus ellenség, a fekete mágia, s megpróbálta károsítani. Ez a fekete szörny minden évszázadban felemelte a fejét, hogy elnyelje az Idősebb Testvérek művét; s a tény, hogy a nyugati bölcsesség történetében olyan jói ismert klasszikus támadások megismétlődnek, a mindennapi nehézségek mellett bensőséges örömmel tölt el minket. Ezek a támadások ugyanis azt bizonyítják, hogy jó úton járunk.

Nem alkalmazkodtunk a megszokás módszereihez. Nem műkedvelésből foglalkozunk a rózsakeresztességgel. Atyánk, Rózsakereszt Keresztély barát nyomdokaiba akarunk lépni! Semmi közünk sincsen a különböző exoterikus közösségek politikai kötekedéseihez és izgágaságaihoz. A mi munkánk korunk káosza és szenvedélyei fölött áll. Nem hagyjuk magunkat félrevonszolni sem jobbra, sem balra.

Értsük jól egymást:

Amikor azt állítjuk, hogy a dolgok fölött állunk, arról van szó, hogy munkánk olyan erőn alapul, mely nem ebből a világból való, s hogy emiatt jobban dolgozhatunk a világban, és annál jobban láthatjuk és terjeszthetjük az igazságot.

Nem azt mondjuk (magasabb meggondolás alapján): „az új, megszabadító valóság jön, csak várjunk”. Mert nem hagy hidegen minket, hogyan és mikor nyilvánul az meg itt, az emberben. Mi az új emberréválás megnyilvánításán dolgozunk a legcsekélyebb ellenállás útján, és megkísérlünk testvéreinknek annyi szenvedést megspórolni, amennyit csak lehet.

Azért égünk, mint valami lángszóró, hogy a Krisztusvilágosságnak segítsünk bejáratot találni az Idősebb Testvérek klasszikus módszere szerint, s ezért kell, ha csak részben is, ugyanazokat a tapasztalatokat tennünk, mint a régieknek.

A Rózsakeresztes-Közösség, a Lectorium Rosicrucianum, és az Ifjú- Gnosztikus Szerzet belsőbb nézetei, mint az Idősebb Testvérek munkaeszköze ebben a világban, a régi erőből állnak és hatnak, s a jóság igazság és igazságosság alkalmas szerszámát képezik az Egyetemes Gnózis ősrégi értelmében.

Akik pedig pontosan akarják tudni, hogy mit művelünk és mi a szándékunk, azoknak jó lesz megvizsgálni a Rend régi iratait. Ezek már évszázadok óta beszélik mágikus nyelvüket, s ettől az ösvénytől egyetlen lépést sem akarunk eltérni, sem jobbra, sem balra.

Minden kormányt jónak tartunk, ha Isten útjain jár. Ha ezt nem teszi, akkor eszünk ágában sincs valamiképpen is ellene, vagy a bukásán dolgozni, hanem pontosan tudjuk, hogy egy kozmikus hatalom el fogja seperni, ha eljön erre az alkalmas pszichológiai pillanat. Az igazságot, jóságot és igazságosságot az embereknek gnosztikus értelemben, eredeti, valódi értelemben akarjuk közvetíteni, minden kerülő nélkül azzal, hogy személyt nem nézve hirdetjük, hogy a világosság hatalomra juthasson bennünk, és közöttünk lakozhasson. Exoterikus közösségek, politikai berendezések és kormányok ebben a viszonylatban éppoly kevéssé maradandó értékű tényezők, mint azelőtt voltak. Mi tehát – ezt ismételjük – politikával nem foglalkozunk.

A Vízöntő műve, az Aquariusmű olyan öreg, mint a világ, s azóta is változatlan. Ennek bizonyítékát a Fama Fraternitatisban találjuk meg. Ahogyan már a Fama címében is kifejezésre jut; ezt „Európa minden főurának, államának és tudósának” felajánlják. Az élő, gnosztikus kereszténység Fámája nem akar háttérben maradni, tudománytól, vallástól, semmitől sem akar távol maradni, mert az a Logosz szándéka, hogy az igazi emberség három kifejezése, a művészet, a tudomány és a vallás a cselekedetben egyesüljön, és az igazi élet népközösségében olvadjon egybe, hogy ez képző térséggé fejlődjön a megszabadulás megvalósító ereje számára.

Mert az igazi kereszténység felépítésére szolgáló tér apostolai az anyagi világban kezdettől fogva a rózsakereszt szerzetesei voltak. Ezek nem alkalmazkodtak, nem egyezkednek; követelnek, figyelmeztetnek, hívnak nap mint nap, megszakítás nélkül. De nem vaktában esnek neki a munkának, mintha hirtelen lelkesedés ragadta volna magával őket, s a bennük dúló erőknek kellene kifejezést adniuk, hanem meghatározott, jól meggondolt rendszer szerint dolgoznak, amely a keresztény misztériumokon alapul. Erre a módszeres munkára minden munkatársat teljes mértékben előkészítenek. Az előkészítést pedig Rózsakereszt Keresztély útirajzában ecsetelik. Ezt az előző fejezetekben kétféleképpen megbeszéltük. Most nézzük meg a harmadik oldalát.

Az utazás mély értelme az alakulás keresztjén fejlődő hét rózsára is vonatkozik. Rózsakereszt Keresztély kolostori tartózkodását, Jeruzsálemre való mély, hatalmas vágyakozását és az oda való áttörését nevezzük keresztény realizmusnak, a Jupiterszintézisnek, az erőknek, melyek a két mellékvese hormonjával képessé tesznek bennünket arra, hogy az anyagban rátérjünk a cselekvésre.

Ciprusban, a vénusztisztelet központjában való tartózkodása az alacsony vágytermészet megváltoztatását jelképezi, mely a tímusz-mirigy hormona által olyan fontos változásokat visz végbe a testünkben.

Megérkezése és tartózkodása Damaszkuszban a hatalmas Merkúrfémet, a magasabb tudást fejezi ki, melynek fejlődése a pajzsmirigy hormonjától függ.

Aztán tovább megy Damkarba, az oroszlán városába: felébred a benne levő Krisztus. Megszabadítják magukat a hatalmas Uránus-erők, melyek az agyalapi mirigy (hipofízis) erőivel hatnak együtt.

Amikor Rózsakereszt Keresztély így rendelkezhet saját magával, útja tovább viszi a Sinus Arabicuson át Egyiptomba, amely a küszöb őrét jelöli, majd Fezbe, ahol magáévá tesz minden eddigi misztériumot, s előkészülését és fejlődését tényleg megkoronázza. Minden szellemi érték, ami a tobozmirigyben rejlik, az alakulás keresztjének hetedik rózsájában, rendelkezésére áll az ösvény tanulójának.

Aztán pedig, e harmonikus előkészítés után, két év után, tehát amikor az idők megértek, elindul Spanyolországba. Spanyolországgal itt az emberi szellemre utalnak, a Plútó-nézetre, mely mint csendes őr, kiszabadul a királykamrából, hogy megkezdje az emberiségért végzett nagy feladatát, mint beavatott és a misztériumok őrzője.

Így szól tehát a Fama, – mely Európának általános értelemben minden tudósához, különösen pedig minden kormányzójához fordul -, Vízöntő programja a Rózsakeresztes Rend évszázados irata, a jóság, igazság és kegyesség hírnökének programja:

„Két év múlva C.R.C. testvérünk elhagyta Fez városát és sok drága kinccsel Spanyolországba utazott, abban reménykedve, hogy mivel utazása olyan jó eredményekkel járt, Európa tudósai vele fognak örülni, hogy tanulmányaikat most ugyanazon biztos alapokra építhetik. Ezért megbeszélte a spanyol tudósokkal, hogy mi hiányzik a mi tudományainknak, s hogyan lehetne ezen segíteni; hogy milyen okokból fognak a jövendő időkben bizonyos előjelek erősödni, s hogy milyen tekintetben kellett ezeknek egyezniük a múlttal; továbbá mik az ekklézia hiányosságai, s hogyan kellene az egész erkölcs-filozófiát megjavítani. Új termékeket, új gyümölcsöket és állatokat mutatott nekik, melyekkel kapcsolatban a régi filozófia tanácstalan volt, s új axiómákkal járt kezükre, melyeknek segítségével minden tökéletesen megoldódna.

A tudósok véleménye szerint azonban mindez nevetséges volt, s mivel új volt, féltek, hogy nagy hírükön csorba esne, ha megint tanulniuk kellene, s hosszú ideje ápolgatott tévedéseiket be kellene ismerniük. Mert ezeket a tévedéseket nagyon megszokták, s elegendő jövedelmet is biztosítottak nekik.

Aki azt gondolja, hogy nyugtalanságkeltés hasznos lehet, felőlük csak nyugodtan reformáljon – mondták. Ugyanezt fuvolázták neki más népek is.”

Így megmutatkozik, hogy a legmagasabb és legjobb, amit a misztériumok és a kereszténység a világnak gyújthat, naponta elénk tárul. Jelen van, csaknem ránk erőlteti magát, de az emberek nem akarják. Krisztus azt mondja: „íme közelebb vagyok hozzátok, mint kezeitek és lábaitok; tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig”; de az emberek nem akarják.

Mert hát a fennálló helyzeten olyan jól lehet keresni. És – nemde – sokan annyira ismertek, mint tudósok, vagy Istennek szentelt teológusok, vagy nagy emberbarátok?

Képzeljék el, hogy az igazság nagy világosságában az ember köteles lenne mindennel felhagyni (mint  illúzióval és tévedéssel), amit saját nézet képében birtokol és hirdeti – Ezért ragaszkodik az ember az önfenntartás és helytállás anyagi világában inkább a sötétséghez mint a világossághoz. És ugyanezen okból csak két lehetőség van: a világosságot elfogadni, vagy azon tönkremenni.

Az Arany Rózsakereszt története itt hangsúlyozza, mégpedig rendkívül komolyan: a világosságot felajánlják, ingyen. De az ember helytállásra és érvényesülésre törekedve lábbal tiporja, harcol ellene, mint valami veszély ellen. A világ üdvözítője szerettei között jár, de leköpködik, letépik róla a ruháit, s jámborság mögé sáncolják magukat, hogy eltakarják a saját mezítelenségüket.

Meg kell azonban értenünk, hogy a Szentnek ez a tétlensége csak látszat. Aki a világosságot üti, az belepusztul a sötétségbe. így védik a magasabb elemet, s misztériumiskolára lesz szükség, ami a magasabbat biztosítja. Így keletkezik a gnosztikus mágia fegyvere, amivel, mint a Fama Fraternitatis mondja, az Egyetemes Gnosztikus Szerzet újra meg újra odafolyamodik azokhoz, akik meg akarják hallgatni.

Semmi mást sem akarunk, mint a világnak és emberiségnek megmutatni és odaadni a nagy kincseket, melyek mindenki számára megvannak.

Semmi mást sem akarunk, mint a világot és emberiséget figyelmeztetni a nagy veszélyekre, melyek elszabadulnak, ha megmaradunk a szemtelen megtagadás és visszautasítás mellett.

Semmi mást sem akarunk, mint a ránk bízott Nagy Művet védelmezni és kivitelezni, a sötétség minden iszapján keresztül.

Spanyolországnak még más jelentősége is van, melyet itt csak megemlítünk. Spanyolország, és Európa néhány más országa bejárati kaput képez, melyeken keresztül más fajok reinkarnáló ego-i hatolnak be Európába. Ahogyan a múltban volt már nagyon előrehaladott spanyol kultúra, amely szoros kapcsolatban állt az arab kultúrával, úgy a jövőben is kivirul majd az új spanyol kultúra. És a rettenetes küzdelem, mely a második világháború kitörése előtt Spanyolországban kezdődött, ahol tízezrek vére folyt, az eljövendő újnak a sajnos elkerülhetetlen ára volt, míg ugyanakkor előállt annak a veszélye, hogy a sötétség hatalmai ennek az alakulásnak az időpontját késleltethették. Ahogyan már akkor is kijelentettük, a spanyol testvérharc nem egyedülálló dolog volt, ahogyan sokan gondolták, hanem egész Európára jellemző, mint nem sokkal később tapasztaltuk.

Így, kozmikus erővonalak mentén, új ötlet akart hatalomra jutni Európában. Spanyolországon át jött be, ahogyan C.R.C. is a keresztény filozófiával Spanyolországba ment, hogy az ottani elutasítás után Közép-Európába utazzon.

Ez aztán az oka annak, hogy az ezoterikusok már azelőtt sok fontos eseményre vártak Közép-Európában; ez a várakozás szintén jogos volt, s ebben nem csalódtak.

Munkánk, a jóság, igazság és igazságosság érdekében folytatódik, hogy a régi evangéliumot most is közvetítsük egy összetört és megzavarodott világnak.

Széles fronton menetelünk, hogy mindenkinek átadjuk az eljövendő idők helyes értékeit és eseményeinek jeleit, aki meghallgat minket. Rátapintunk sok fájó pontra, s a világosság ösztönzésére, mely hatalmába kerít minket, meg akarjuk tanítani az embereket, hogyan kell élniük a nagy Őriző és Életbeteljesítő, a Krisztus szolgálatában.

Az univerzális Gnózis: VI. A Gnózis és az egyház

 

A modern Szellemi Iskola tanulóinak eléggé világos, hogy korunk egyházai és szektái (a valóság szempontjából nézve) kivétel nélkül a természetvallásosság béklyóiban sínylődnek. Mindennek ez a sorsa, ami ebben a világban vallással foglalkozik. Az Ön tudata számára nem lesz fölösleges mégegyszer felidézni a természetvallás lényegét és menthetetlenségét, hogy a Gnózis és az egyház viszonyánál levonhassuk következtetéseinket.

Ha a különböző emberiség-korszakok szentírásait tanulmányozzuk, felfedezzük, hogy Isten nagy, avatott követei szakadatlanul visszatérésről, megtérésről beszéltek, valami elveszett hazába vagy valami lényeghez való visszatérésről, amit Atyának vagy Istennek neveztek. Minden idők szentírásainak közleménye és üzenete a visszatérés központi gondolata körül kering.

Ha Isten az Ön atyja, akkor Ön az Ő gyermeke – akkor Jézus Krisztus és más Nagyok az Ön testvérei – akkor csak valami sajnálatos esemény következménye, hogy különbség van azok és Ön között – akkor Ön kiesett azelőtti, dicsőséges állapotából – a Szentírás akkor nem más, mint levél: „Gyertek vissza, minden meg van bocsátva és elfeledve a szeretet kegyelmével”. Akkor Jézus olyan valaki, aki a dicsőségből leszállt Önhöz, hogy elhozza Önt és a visszatérésénél segédkezzen.

Ha ez így lenne (és Ön tudja, hogy napjaink vallásos embere ezt a nézetet vallja), akkor az isteni fáradozás egész műve gyermekien egyszerű lenne, olyan egyszerű, hogy az isteni üdvfáradozásra való feIszenteléshez és annak megértéséhez sem különösen filozófus, sem különösen teológus agytekervények nem kellenének.

Hagyják egyszerűen fejtegetni a következő megfontolásokat és a megfelelő cselekedeteket. A dolgokat különböző színekben ecsetelem Önöknek, de azonnal fel fogják ismerni, hogy az ilyen vallásos tevékenységek csak látszatra különböznek.

1. Van egy Isten. Ő az Atyám. Én az ő gyermeke vagyok. Eltávolodott gyermek vagyok. Nálam feledésbe merült a hazám, de most vissza akarok menni. Tisztelettel segítséget kérek. Az Atya elküldi fiát. A fiú segítségével felvesznek engem a kegyelem szövetségébe. Megnyugodhatok, mert ebben a kegyelemkapcsolatban végül hazajutok. A kegyelem szövetségében való megmaradásnak bizonyos feltételei vannak az erkölcs, az ismeretek és az ész területén. Ha alávetem magamat ennek a törvénynek, akkor, ha eljön az ideje, beteljesedik bennem a törvény Ura.
2. Van egy Isten. Ő az Atyám. Én az Ő gyermeke vagyok. Mi mind egy Atya gyermekei vagyunk. Én egy eltávolodott gyermek vagyok, s környezetem, világom bukott, eltávolodott világ. Ha most felállók, önfeláldozással és felebaráti szeretettel a világnak szentelem magamat, azzal a szándékkal, hogy a világot is fel támogatom, akkor magamat és világomat összeegyeztetem az isteni törvényekkel. A világnak és emberiségmenetnek ebben a tevékenységében aztán újra egyesülni fog az Atyával minden.
3. Van egy Isten. Ő az Atyám. Az Ő gyermeke vagyok, de eltávolodott gyermek vagyok, és már semmit sem tudok az Atyáról és a hazáról. Sötétségben és nyomorban élek, a szomorúság és bűn világában. Amikor jót akarok, akkor rosszat teszek. Röviden: bennem és körülöttem a pokol. Teljesen megrekedtem. Nem látok kiutat, és majdnem rosszul leszek az unalomtól. A szórakozásba, a művészetbe, a szerelembe, a felejtésbe menekülök. Később ebből a feledésből adódik majd a megváltás.
4. Van egy Isten. Ő az Atyám. Én az ő eltávolodott gyermeke vagyok. Hol van Isten, és honnan távolodtam el? Ő a láthatatlanban van, én pedig a láthatatlanban voltam. Hol van ez a láthatatlan? Természetesen a másvilágon. Én azonban nem akarok várni, míg természetes úton jutok el a túlvilág országába, hanem már most, vagy legalábbis mihelyt lehetséges, tudatosan akarok tevékenykedni ott is. Hogyan kaphatom meg ezt a kettős tudatot? A bennem rejlő, alvó képességek fejlesztésével. Ha ez sikerül, akkor a világosságban fogok járni, mint Ő maga a világosságban van.
5. Van egy Isten. Ő az Ön Atyja, s minden Magasztos az Ön testvére. Ön egy eltávolodott, bukott gyermek. De ez a bukottság nem tényleges állapot. Ön ezt a bukást azonnal feltámadásra változtathatja. Hogyan? Azzal, hogy ugyanúgy szeret, ahogyan az Atya szereti Önt. Ha ezt teszi, akkor rezgésváltozás történik. A szeretetnek ez az alapvető törvénye újra helyreállítja az Ön lénye alapvető rezgéseit. Ha ezt teszi, akkor minden rendbejön. Nem mondta-e Ő, hogy „mielőtt kiáltasz, én felelek”? Ha ezt megvalósítja, akkor a tengeren fog járni, ahogyan Ő tette. Kenyeret fog megsokszorozni, ahogyan Ő tette; röviden: mindenre képes lesz, amire Ő képes volt, mindene meglesz, amije Neki volt. Nem fog többé meghalni, mert az örökkévalóság egyesült az idővel. A másvilág ez a világ – és ez a világ a másvilág, bárhonnan nézi is. Ön akkor mester, a Távol-Keleten és a Közel-Nyugaton is, egész lényének mestere, és Ön is Isten lett. Mert ha Isten az Ön Atyja, akkor Ön az Ő gyermeke; és minden gyermeknek joga van az atyai örökségre. Ezt minden gyerek tudja. Gyermekien egyszerű ez, egyszerűbb nem is lehet. Terülj asztalkám. Keresi a varázsigét? Rezgésváltozás.

Ha az olvasó áttekinti a vallásos, vagy vallásos-ezoterikus életnek e példáit, melyeket vég nélkül szaporíthatnánk, akkor észreveszi, hogy az emberiség ezt a „visszatérést”, amiről a szent nyelv beszél, animisztikusan érti, magyarázza és éli át.

Az „Isten-ember-halhatatlanság” a természetvallásosságban egy olyan vonal, amelyik felülről lefelé vezet, majd talppontjától megint felfelé fordul. Azt állítják, hogy Ön Isten eltorzult tükörképe. Ezért Isten (e gondolatmenet szerint), az Ön igazi természetének mintapéldánya, mert Ön az Ő gyermeke. Ennek következtében (e gondolatmenet szerint) a mi világunk Isten (és gyermekeinek) lakóhelye. Isten a világ láthatatlan részében lakik, mi meg itt.

Ha meggondoljuk, hogy az emberiség már néhány millió éve ápolja ezt a gondolatmenetet, akkor el tudjuk képzelni, hogy természetünk úgynevezett láthatatlan részében csak úgy nyüzsögnek a mintapéldányok. Ha gondolatban egy bizonyos típust alkotunk, amit aztán szakadatlanul táplálunk és élénkítünk, minden erőnkből, minden imádatunkkal, s ezt a típust Jézusnak vagy Buddhának nevezzük, akkor elképzelhető, hogy végeláthatatlan idők múlva mi lesz ennek a következménye.

Lássák már be, hogy milyen engedelmesen fáradoznak mindannyian ezeknek a típusoknak a fenntartásán. Ha ebben együttdolgoznak a többiekkel, akkor ez megköti Önöket. Le kell bontaniuk magukban és maguk körül a természetvallásosság egész panteonját, összes isteneit. Ebben a tekintetben határozottan elutasító állásponthoz kell átharcolniuk magukat. Mert nagyon gyalázatosan becsapják Önöket.

Van egy könyv, mely nálunk is sokszor szóba jött, mert tartalma megtévesztően hasonlít a transzfigurizmushoz. Amerikai szerzője az ügyet nagy mértékben félrevezetően ábrázolja. Munkája már jónéhány tanulót vezetett le az ösvényről és rontott el alaposan.

A könyv olvasásánál (ez csodálatos események sorozata) azt állapítjuk meg, hogy a csodák tetőpontját mindig nagyszerű étkezések, bájos hölgyekkel és urakkal való találkozások és mennyei kórusok előadásai képezik. Jézus és Buddha, megegyezésük bemutatására, együtt ülnek az asztalnál. A beszédek, amiket ezek a magasztos lények tartanak, minden idők szent beszédének csaknem szószerinti idézetei, míg a csodákat (a tűzön átmenést, a vízen menést, a levegőben lebegést) minden okkult módszer ecseteli.

Röviden: egy teljesen megdicsőült természetet, az „örök nyár országát” írják le benne. Ennek az országnak a képviselői nyilvános előadásokat tartanak, és kijelentik: „ez veletek is így lehet”, ha visszatértek Isten megmásíthatatlan, alapvető szeretetéhez. Az egyház nemsokára minden tekintetben az igaz egyház lesz, és ezért Amerika fog jótállni.

Ez a könyv az igazság és a fantázia megdöbbentően és rendkívül okosan szerkesztett keverékét tartalmazza, s nagyon intelligensen törekszik arra, hogy az egész vallásos-ezoterikus tömeget megragadja, annak minden gondolati irányzatával és beállítottságával együtt.

Ebből arra következtethetünk, hogy minden ember (hogy misztikus-e vagy okkultista) saját magának megjavított kiadását vetíti a jövőbe valami vallási, okkult, vagy humanista prototípus segítségével. Tehát minden emberi törekvés „animista”, azaz a folyamatában természet szerinti önfenntartás és az „én” érvényesülési törekvése; mindegy, hogy a megváltást érthetetlen kegyelemnek, vagy felülről vezetett fejlődési folyamatnak tartja-e. Hogy tehát azt mondják-e: „vissza kell térnem a szeretet alapvető törvényéhez”, vagy: „Jézus Krisztus kegyelme megmentett engem”, az egyre megy, mert a visszatérést természettörvénynek nézik.

Önnek el kell búcsúznia ezektől a vallásos vagy okkult megtévesztésektől, mert ezek az Ön megsemmisítői. Amikor megtévesztésről beszélünk (vagy ámításról), akkor ne valótlan rögeszmékre gondoljon, misztifikációra, lehetetlenségekre, mert a láthatatlanban levő prototípusaink, mindaz, ami ezekből kiindul és amit ezek fenntartanak, nagyon is valóságos dolog.

Ámításról és megtévesztésről beszélünk, ha Ön azt hiszi, hogy prototípusai szolgálásával megszabadul a szenvedéstől és a bosszúságtól, vagy a keréktől. Azért ajánlja Önnek a Szellemi Iskola, hogy teljesen szabadítsa meg magát álszórakozásaitól és időtöltéseitől, hogy mindennel tökéletesen szakítson, amit ebben a tekintetben fenntart.

Az egész vallási életet az egyházakban, szektákban és ezoterikus egyletekben, az egész misztikus beállítottságot, gyökerestől ki kell tépni. A szokás minden ezzel kapcsolatos ösztönének Megállj-t kell kiáltania, hogy erősítse elhatározását, amivel az animizmust mindenütt felfedi, ahol terpeszkedik.

A napokban reggeli imát közvetített a rádió, és a pásztor úr valahogy így imádkozott: „Kedves Atyánk a mennyekben, mi, gyermekeid, eléd járulunk ezen a nagyszerű tavaszi napon, hogy megköszönjük Neked ezt a csodaszép időt, ami olyan vidámmá tesz minket, és sejteti velünk, hogy milyen pompás lehet Nálad…”

Ha ilyesmit hallunk magukat krisztocentrikusnak nevező teológus uraktól, akkor ezzel azt bizonyítják, hogy nagyon erősen hozzá vannak kötözve a természetistenhez. Semmi kifogásunk a tavaszi napsütés ellen. Ki ne tartaná azt kellemesnek? Ki ne vidulna fel tőle? Azt kifogásoljuk, hogy mennyei Atyánkat és Jézus Krisztust valami egyszerű természeti folyamattal hozzák kapcsolatba.

Mi a Gnózisról írunk Önnek, az Igaz Élet Örök valóságáról. Sokféleképpen akarjuk megmagyarázni, hogy milyen áthidalhatatlan szakadék van közötte és a mi életünk között – a szentírás Krisztusa és az egyház krisztusa között — milyen nagy különbség van a kenyereket csodásan megszaporító Krisztus, és a Távol-Kelet mestereinél ebédelő társaság között – a mennyei Atya és a tavaszi jóidő természetistene között.

Engedje meg, hogy megmutassuk Önnek a Gnózis hívását és szándékát, hogy megérthesse Isten örök bőségének üdvüzenetét.

Néhány emberben két természet van jelen. Az egyik ebből a világból való, a másik azonban nem, hanem azt ez a világ tartja fogva.

Ezt a magasabb, fogolytermészetet meg kell szabadítani, meg kell váltani az érzékek világától. Csak ez a magasabb természet az isteni természet származéka, s nagyon eltorzult helyzetben, számtalan isteni életcsíra formájában van szétszórva az emberiség között. Az isteni életcsírákat egy szent módszer segítségével meg lehet szabadítani és visszavezetni az ősforráshoz.

A Gnózisnak az a szándéka, hogy a vele rokon természeteknek tudatossá tegye a rendeltetésüket, s visszavezesse őket az isteni élet tökéletességébe. Emiatt minden gnosztikus tan óva int a fajvallásosságtól és a fajok szent beszédeitől, ahogyan az például az ószövetségben van lefektetve. Mert a fajvallások visszaélnek az Egyetemes Tannal, s a saját céljaikra használják fel, olyan célokra, melyek mindig is ennek a világnak a keretein belül maradtak. Az ószövetség istene abszolút természetisten, egy Demiurg, és az újszövetség Istenével teljes ellentétben áll.

A szentbeszéd a Gnózissal rokon természeteket (tehát nem ennek a természetnek a dialektikus személyiségét) nevezi Isten gyermekeinek, s csak azokat a gyermekeket lehet a teljes, gnosztikus értelemben megváltani.

A dialektikus természet csak azt teheti, hogy a természetistennel, a Demiurggal szemben, az idő és a kerék fordulatainak keretén belül, ideiglenesen a helyét változtassa, s a saját természete középpontjával bizonyos mértékben más viszonyba kerüljön. Ezért teljesen értelmetlen dolog a dialektikus természettel az isteni természet bőségére törekedni. Ezért céltalan dolog az is, ha az ember a dialektikus természetben az isteni természet bölcsességével fárasztja és terheli magát.

Isten bőségének bölcsessége mindenképpen rejtve marad minden dialektikus ember számára, s nem hozhatják el azt sem a Távol-Kelet, sem a Közel-Nyugat mesterei. A Gnózis bölcsessége nem hagy erőszakot tenni magán. A magasabb természet bölcsességét csak a magasabb természet tudja begyűjteni és megtartani. Azért mondja az újszövetség szentbeszéde joggal, hogy „aki azt mondja, hogy bölcs, de nem cselekszik úgy, bolond az”.

Gnosztikus filozófiáról beszélni tehát lehetetlen; ilyen nincs – és minden más, amit filozófiának neveznek, fölösleges és félrevezető. Isten bőségének bölcsességét csak átélni, tapasztalni lehet. A filozófia találgatás.

A magasabb természet megváltásra vágyakozik, s ezt a vágyakozást értjük mi bölcsességtan alatt. Ha a fogoly szellemszikra megváltásra vágyik, az esetleg magasabb természet észreveszi szegénységét a fogságban, akkor ebben a vágyó kívánságban örökölni fogja a bölcsesség üdvét. Ezért csakis az az ember bölcs, aki bejárja az ösvényt.

Mi tehát teljes önforradalommal, esküvel visszautasítunk minden vallást, minden okkultizmust, minden humanizmust, minden filozófiát, a megtévesztés minden formáját, és – az isteni életcsírának a szellem ősforrásával való egyesülésére törekszünk. Ez a törekvés egy mindennapi párbaj a saját dialektikus természetünkkel, amelynek fel kell adnia a magasabb természeten való uralkodását, mégpedig önkéntes elhalással. Ön csak akkor fogja tapasztalni a Gnózist, ha ezt a törekvést siker koronázza. Így három életvitel között választhatunk:

1. állandóan szolgálni a természetistent, a Demiurgoszt;
2. a Gnózisról filozofálni, vagy ennek megfelelő misztikus találgatásokba veszni;
3. teljesen magunkra vállalni az ösvényt.

Az első két életvitel teljesen egyforma. Csak a harmadik megszabadító. Ezért állapítja meg a szent beszéd joggal, hogy a hitnek cselekedetekkel kell együtt járnia, s csak ezek által lesz tökéletes. Azért mondja Pál az 1.Kor.8-ban; „Az ismeret feIfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig épít. Ha pedig valaki azt hiszi, hogy tud valamit, még semmit sem ismer úgy, amint ismernie kell; hanem ha valaki az Istent szereti, az ismertetik őtőle”. Minden tudás ebből a természetből való.

Ha valaki Istenhez, vagyis a Gnózishoz közeledik, akkor azt mondja, mint Rózsakereszt Keresztély:

Minden tudás tanulsága, hogy semmit sem tudunk.

Nem nekünk kell Istent felismerni, hanem neki minket. A szellemnek be kell vonulnia a mikrokozmoszunkba. Ha ez a szellem bennünk van, akkor birtokoljuk a bölcsességet – egy perccel sem előbb.

Szabadítsa meg magát a bálványaitól, és lépjen az ösvényre. Akkor bölcs lesz. Akkor Istent fogja szolgálni. Nem az Ön bölcsességével, hanem a nagyon is valóságos cselekedeteivel.

Aszklépiosz IV.

 

Holott az anyag nem teremtette önmagát, mégis megvan a folytatási vagy szaporodási képessége, mert mindent kimeríthetetlen táptalajjal ajándékoz meg, amire az elkészüléshez szüksége van. Az anyag tulajdonságai így foglalhatók össze: megvan az előteremtő képessége, holott őt nem teremtették. Ebből az következik, hogy a gonoszt is megszülheti. Ezzel nem arra válaszoltam, ó Aszklépiosz és Ammon, amit sokan kérdeznek, hogy: Isten nem tudná-e a gonoszt a természetből kiűzni és megsemmisíteni. Mert az ilyen kérdezők nem érdemlik meg a választ. Nektek azonban mélyebb betekintést adok. Azok azt mondják, hogy Isten őket illetően űzze ki a gonoszt a világból. A gonosz azonban annyira befészkelte magát, hogy a világnak úgyszólván részét képezi. A legmagasabb Isten azonban a lehető legértelmesebb módon előre intézkedett a gonosz ellen: az emberi lelket intelligenciával, ismerettel és megértési képességgel adományozta meg. Ezzel a képességgel minden más élő teremtmény fölé emelkedhetünk, s a gonosznak a csapdáit, cseleit és megtévesztéseit is elkerülhetjük. Ha egy ember, mielőtt teljesen összekötné magát a gonosszal, minden pillanatban megmenekülhet, akkor ezt annak a képességnek köszönheti, amellyel az isteni gondviselés és bölcsesség látta el. Mert minden emberi ismeret Isten érinthetetlen és elmozdíthatatlan jóságán alapul.

A Iélegzet, a szellem az, amely a világ minden teremtményét élettel látja el és az életet fenntartja, s mint szerv, mint eszköz a legmagasabb Istenség akaratának engedelmeskedik.

Ezzel a témával kapcsolatban elégedjünk meg ezzel a magyarázattal.

A legmagasságosabb Isten, akihez csak a gondolkodás közeledhet, kormányozza és vezeti az észlelhető Istenséget, aki viszont mindent magában foglal, úgy a dolgok tulajdonságait, mint minden teremtmény természetét, amely születik és szül, és minden lehetőség mibenlétét és mennyiségét.

A szellem vezeti és mozgatja a világ minden látható formáját, a forma természetének megfelelően, amit Isten osztott ki neki. Az anyag minden dolog gyülekezete, amelyben minden teremtmény mozog, összesűrűsödött tömeget képezvén. Ezeket Isten kormányozza, aki minden teremtménynek megadja amire annak szüksége van. Minden dologba beleleheli a szellemet, a dolog megértési képessége és lehetőségei mértékében.

Annak a gömbnek, amely a világ, az alakja miatt csak az egészet lehet észlelni. Ha a felületén kiválasztasz egy pontot, hogy onnan lenézzél, akkor nem láthatod, hogy mi van a mélységben. Emiatt sokan egyazon fajtájúnak tulajdonítják a térrel ezzel egyenlőnek mondják; mert a gömbnek, amelybe az eszményi formák vetületei vannak bevésve, csak e látható formák miatt tulajdonítanak láthatóságot, ahogyan egy festményt lát az ember. A gömb azonban valójában láthatatlan.

Azért nevezik a gömb „alját” a görögök Hádésznek (ami A-eidesz = láthatatlan-ból vezethető le; eidein pedig „látni”), mert egy gömbnek sehol sem látható alja. Ezért nevezik a látható formákat eideai-nek (ideák = ötletek), mert ezek láthatók. A pokol világát görögül Hádésznek nevezik, mert láthatatlan, latinul meg inferi, mert ez a gömb “legmélyebb” része. Ezek az ős-okok, vagyis a dolgok tényleges kezdetei, mert minden ebből áll.

– Milyen a természete minden dolognak, amelyről beszélsz, Triszmegisztosz?

Azt mondhatjuk, hogy anyagi. A világ minden látható formája anyagból áll, bármilyen alakról van is szó. A testet az anyag táplálja; a lelket a szellem táplálja. A kedély pedig, ez a mennyei adomány, amelynek az emberek valóban örülhetnek (habár nem mindenki, hanem csak aki olyan lélekkel rendelkezik, hogy befogadhatja ezt a nagy jótékonyságot) az intelligencia, ez az emberi lélek világossága, ahogyan a Nap a világ világossága. Amit a Nap a Földön megvilágít, annak időnként le kell mondania erről a világosságról a Föld és a Hold helyzete miatt, ha eljön az éjszaka.

Mihelyt a kedély teljesen összekapcsolódik az emberi lélekkel, azonnal bensőséges egységet képez vele, úgy hogy ezt a lelket már soha többé nem homályosíthatja el a tévedés. Joggal mondják tehát, hogy az Istenek lelke csupa „kedély”; persze nem minden Isten lelke, csak a legmagasságosabb Isteneké.

– Triszmegisztosz, kik a legmagasságosabb Istenek, akiket az őselvek vezetőinek nevezel?

Nagy titkokat fogok megnyilvánítani és isteni rejtélyeket fogok feltárni neked. Mielőtt azonban hozzálátok, a mennyek jóakaratáért esedezem.

Különböző isteni fokozatok, hierarchiák léteznek; egyesek megérthetők, mások érezhetők. A megérthetőkről nem mondhatjuk, hogy kívül állnak az ismerhetőségeink keretein, ellenkezőleg: jobban ismerjük őket, mint azokat, akiket „láthatóknak” nevezünk. Magyarázatom ezt akarja hangsúlyozni, s magad is látni fogod, ha teljes figyelemmel hallgatsz. Ez a tan oly finom szerkezetű, hogy az emberi intelligencián túlér. Ha nem fogadod be és nem hallgatsz mindennel, ami „fül”, ami képes felvenni benned, akkor a mester szavai gyorsan átáramlanak a szellemeden, és visszatérnek saját magukba, az eredetükhöz.

Először is vannak a legmagasságosabb Istenek, akik mindenek fölött vannak. Ezután azok az Istenek következnek, akiknek a lényeit vezetik. Ezek az Istenek észlelhetők, és kétszeres eredetük képe szerinti szerkezetűek. Ezek teremtik elő egyrészt a saját létükből, másrészt a látható világból a teremtményeket, egyiket a másik által, ezzel megvilágítván a saját művüket.

A menny Óziarkh-ja (vezető elve) – bármit is értünk ezalatt – Zeus Hipatosz, a Legnagyobb. Zeus a menny által ajándékoz meg minden teremtményt élettel. A Nap vezető elve világosság, mert a napkorong által áradhat ránk a jótékony világosság. A Dékáner – ez az a harminchat csillag, amelyet Horoszkópinak neveznek – vezető elve a Pantomorf nevű Isten. Ő adja meg minden egyednek a saját alakját. A hét szféra vezető elve Fortuna, a sors, ami által a dolgok a természettörvények és egy állandó mozgásban lévő szilárd rend szerint alakulnak át.

Mindezen Istenek eszköze és közege a levegő. Minden dolgot a levegő által hoznak létre. A levegő vezető elve az élet alantas kiosztója; övé a menny és a föld közötti terület. Neve Zeusz Neátosz, az alantas.

A földet és a tengert Zeusz Któniosz vezeti, akit latinul Plútónak neveznek. Ő lát el minden halandó, de lélekkel rendelkező teremtményt, meg minden gyümölcsöző fát táplálékkal. Az ő ereje által jön létre minden termés. Emellett még más Istenek is vannak, amelyeknek ereje és képességei minden létezőre kiterjednek.

Isten azonban, aki a legmagasabb menny csúcsán lakik, mindenütt jelen van. Mindenen uralkodik és mindent áttekint. Lakhelye messze a menny fölötti csillagtalan területen fekszik, távol minden testi dologtól.

 

Folytatjuk