Elementálisok az ember aurájában II.

 

A védő elementális

A dialektikus ember tehát az őskorban létező igazi embernek egy helytelen, hibás teremtménye. A dialektikus embert emiatt a mennyei léthez vezető út előtt a küszöb őrének nevezhetjük.

Mai megbeszélésünket az előző előadáson szerzett szellemi ismeretek alapján folytatjuk, s így megvilágíthatunk néhány dolgot, fogalmat, és állapotot, amelyek számunkra a mai napig is sötétek voltak.

Először azt kell jól megértenünk, hogy az ember a szó szoros értelmében még ma is alkotó, teremtő lény. Ezzel nem a közönséges emberi létfenntartó szaporodási folyamatra gondolunk; az ember alkotó tevékenységét sokkal tágabb értelemben látjuk.

Minden ezoterikus tudja, hogy az egész megnyilvánuló természet, minden élet, ami finomabb vagy durvább alakokban és formákban fejeződik ki, éterek által, éterekből alakul ki. Az ember minden gondolata alkotóerővel rendelkezik. Így minden gondolatnak éterhatás a következménye. Ezzel az emberi cselekvés társaságában a gondolatok hatása is látható vagy érezhető lesz.

Ha gondolataink spekuláló, találgató jellegűek, akkor a kialakuló formák is bizonytalanok. Jelen vannak ugyan az auránkban, de ésszerű alap nélkül. Emiatt persze akadályoznak, de alkotójukra még nem gyakorolnak erősen kötelező befolyást.

Ha viszont az ember a gondolatot közönséges értelme meggondolásai alapján nagy erővel hozza létre, akkor az ennek megfelelően kialakult forma is sokkal erősebb, és alkotója számára jelentősebb.

 

Az alkotó, és az alkotása; teremtő és teremtmény.

Az ember alkotóképessége csodás. Az elzárkózott természetes embernek azonban halvány fogalma sincsen erről. Önök az egyik csodálkozásból a másikba esnének, ha egy pillantást vethetnének aurikus térségükbe, az aurájukba, s láthatnák az alkotásokat, amelyek az idők folyamán az Önök lélegzőterében felgyülemlettek, keveredtek, egyesültek vagy újra szétváltak.

Mivel ezek az alkotások, ezek a teremtmények erősen a földhöz vannak kötve, nem kell sokáig bizonygatnunk, hogy ebből a körülményből vészes következmények fejlődnek ki. Alapos tudás, és a következmények ismerete nélkül követi egyik alkotó hatás a másikat. Eközben pedig hatalmas mennyiségű energia használódik el. A következmények előbb vagy utóbb megmutatkoznak. Az aurikus térségben ugyanis így egy elementális fejlődik ki, mely a teremtőjéhez van kötve, akivel szemben a teremtés körülményeinek megfelelően lép fel. A varázsvesszőről és hasonló dolgokról szóló mesék és legendák a figyelmet az embernek erre a határtalan alkotóképességére terelik.

Most már világos, hogy minden gondolatnak, és éppúgy minden esetleges cselekedetnek vagy érzékszervi tevékenységnek alkotó éteri eredménye is lesz. Ezek a gondolatteremtmények bizonyos idő múltán, bizonyos hatás kifejtése után a legtöbb esetben felosztanak, atomjaikra esnek szét. Egyébként ugyanis az ember nemsokára a saját teremtményeinek óceánjába fulladna.

Egy eredmény azonban megmarad, mégpedig ezeknek az életformáknak a magja. Ezeknek az alkotásoknak az elvei megmaradnak, és egy elementális-féleséggé egyesülnek. Az ember így a panteonjában az ideiglenes éteralakok állandó áramlatát tartja fenn. Ez az áramlat két elementálist táplál. A mi aurikus térségünkben ezek erősen kifejezik a dialektikus élet két nézetét, mégpedig a jó gondolatok és a rossz gondolatok eredményét.

Az egyik elementálist az irodalom „a küszöb őrének” nevezi, a másikat pedig az aurikus térség védő elementálisának, vagy őrangyalnak.

A jónak ezzel az elementálisával is sok mese foglalkozik. Arról beszélnek, hogy minden embernek van őrangyala. Jól meg kell azonban értenünk, hogy erősen túloznak. A védelem ugyanis, amit ez az elementális nyújthat, nagyon is hiányos.

A tényből, hogy ez a két elementál-lény az ideiglenes éterformák áramlatából táplálkozik és tartja fenn magát, világossá válik, hogy hadilábon állnak egymással, s gazdájuk és teremtőjük, az ember viselkedésétől függően éhes, vagy jóllakott állapotban vannak.

A gonosz elementáljánál az éhesség állapotán nem lehet segíteni, ez állandó. Ha ez az elementállény bizonyos erőre kapott, akkor egyre erősebben fordul az alkotójához, s arra készteti, hogy az ő lényének megfelelő éterformákat termeljen, hogy kielégíthetetlen felvevőképessége az alkotójától, a dialektikus embertől egyre újabb üzemanyagot kapjon.

Ezzel ellentétben a jó elementálisát sokkal könnyebb kielégíteni. Az ő szívóereje távolról sem olyan erős. Ez az elementállény teljes egyetértésben él az alkotójával, mert általában ez is nemsokára az embertársakkal szembeni jóság rögeszméjénél sütkérezik, s a beképzelt önteltség útjára tér.

A gonosz elementálisa általában a két alacsonyabb rendű étererővel táplálkozik, míg a jó elementálisa a két magasabb rendű étererőt veszi fel. De mindkettő létében a négyszeres éteranyag látja el az alapvető feladatokat.

 

A bolygók lánca

Említettük, hogy a védelem, amelyben az ember a jó természetes elementálisa révén részesülhet vajmi hiányos. Ezt Önök megértik, ha figyelembe veszik a dialektikus ember lehetőségeit, amik szerint ő csak ennek a természetnek a négy étererejét tudja befogadni és feldolgozni.

A Föld a bolygóknak egy hétszeres láncához tartozik. A lánc, vagyis összetartozó egység minden bolygóján van négy éter, amelyekből a bolygó lényének megfelelő formák alakulnak.

Mivel a dialektikus ember csak ennek a természetnek az étererőit tudja feldolgozni, a jóság elementálisa, az őrangyal, ez világos, valami újjászületési folyamat számára teljesen jelentéktelen. Az újjászületési, vagyis transzfigurációs folyamatnál ugyanis más éterhatásról van szó, amely nem ebből a természetből magyarázható. Az emberi gondolatok hála Istennek nem képesek a hétszeres Földgömb más gömbjeinek az éteráramlatait vonzani és feldolgozni. Emiatt bizonyosra vehető, hogy a természet-elementális sohasem élhet más erőkből, tehát nem változhat meg. Ebből a természetből való, s így is marad, éppúgy, mint a dialektikus ember maga.

Megállapíthatjuk, hogy a gonosz természet-elementálisa ott székel minden dialektikus ember aurikus lényében, mert semmi más, mint az ember helytelen gondolkodásának és tetteinek a következménye.

Ugyanígy trónol az ember aurikus lényében a jóság természet-elementálisa is, mint a dialektikusan jó tettek magától értetődő következménye. Így határozza meg főként ezeknek a gondolatoknak a mibenléte az ember viselkedését, vagy legalább is ezek az ő mindennapi életének a mérvadó tényezői.

Minden további nélkül elképzelhetjük, hogy kinél melyik erők játszák a főszerepet. Az egyik végletben a gonosz, bűnöző embertípust látjuk, a másikban az emberbarát jóembert.

Ez a természetes, természetbeli jóság-típus azonban nem lehet az új ember. Ellenkezőleg. Ez az ember rettenetes korlátozásban és illúzióban él, mert jóság-elementálisának csupán ennek a természetrendnek az erőire van szüksége, s csakis ezeket követeli.

Az ilyen jóságtípust megvizsgálván erősen földre, a földiségre irányuló tájékozódást találunk, nagyon földi, ha sajátos módon is földi, mert élete bizonyos irányzaton alapul. Pillantását teljesen ennek a világnak a jóságkultúrájára szegezi, mindazzal, és mindarra, ami ehhez tartozik. Isten birodalmát – a világtörténelem sok klasszikus alakjához hasonlóan – ide várja, ezen a világon akarja berendezni, minden erejével ebben a természetben keresi, egész jóságával és lelki minőségeivel, egész lényével, és a jóság-elementálissal aurikus életterében – de minden pozitív eredmény nélkül.

Ha ezt a helyzetet Önök valóban át tudják tekinteni, akkor megértik, hogy a fáradozás csakis eredménytelen lehet. Mert nagyon valószínű, hogy a gonosz ember a vétkek után gyakran átélt fájdalom miatt hamarabb jut belátáshoz, mint a jóember a jóságrögeszméjével. „Mert könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak az Isten országába bejutni.”

Mindezt alaposan meg kell gondolnunk. Természetesen mindannyian útáljuk a gonoszságot. Fel kell azonban ismernünk e világ jóságának, humanizmusának és természetes nagy vallásainak a haszontalanságát is, az ő kísérletezgetéseikkel, állandó ide-odájukkal, sorozatos virulásaikkal és hanyatlásaikkal együtt.

Mindemiatt keresnünk kell a kiutat ebből a baljós körforgásból. Kijelenthetjük, hogy kerüljük és elutasítjuk a gonoszt, de nagyon világosan felismerjük a normális jóság haszontalanságát is. Így pedig meg kell fontolnunk, hogy valóban lehetséges-e valami más fejlődés. Ehhez jól kell értenünk Pál apostolt, amikor azt mondja, hogy „ami ebből a természetből való, az nem ölthet magára más természetet” (1. Kor. 15.50). Ezzel világosan kijelenti, hogy ebből a természetből nem keletkezhet minden további nélkül valami más valóság.

Ezzel kapcsolatban megmagyarázza a korinthusi levélben, hogy ahogyan a földi testnek megvan a maga fajtája, úgy a mennyei testnek is megvan a sajátossága. A földi test sohasem válhat mennyei testté, mert a földi test ennek a természetnek a négy éterével áll és bukik.

Jól be kell látnunk, hogy egy megváltást biztosító Föld, egy megváltott emberiség, vagy elmúlhatatlan jóság és szépség csakis valami új négyszeres éterhatásból keletkezhet. Egyszerűen kizárt dolog, hogy a mi létállapotunk és a mi jóság-elementálisunk bárminemű kultúrája eredményezhetné azt.

A transzfiguráció szent tudománya arra tanít minket, hogy a megváltás földjének, a megszabaduló emberiségnek, az örök szépségnek és jóságnak nem kell valahogyan még ezután kialakulnia vagy megszületnie, hanem hogy mindez már létezik. Csak eddig a természetünk miatt nem részesülünk benne. Természetünkkel és ennek eredményeivel tehát fel kell hagynunk, s másik természetet kell magunkra öltenünk. A fordított útra, a megfordulás útjára kell térnünk, amelyet pedig a Rózsakereszt Szellemi Iskolája minden időkben megmutatott.

Ezt az utat itt most nem részletezhetjük. Meg kell elégednünk a kijelentéssel, hogy ha ezen az úton valóban el akarnak gondolkozni, ha ennek az útnak a bejárását latolgatják, akkor a Rózsakereszt Iskolája a rendelkezésükre áll.

Végül esetleg jó lesz megmutatni Önöknek egy bizonyos módszert, amelynek segítségével teljesen önállóan, mindenféle tekintély befolyásától függetlenül fel tudják ismerni, hogy az emberiség megváltásához az ismert, megrekedt és kiábrándító utakon kívül valóban vezet egy ösvény. Ha kedves olvasóink valóban tudatában vannak, hogy a tévedések hálójában vergődnek és foglyoskodnak, akkor azt a tanácsot adhatjuk, hogy egy időre próbálják megvonni az érdeklődésüket a világon uralkodó erők játékától.

Feltesszük, hogy kerülik és elutasítják a gonoszságot. Próbálják meg az érdeklődésüket a különböző területek jóságtörekvéseitől is megvonni. A világ számtalan vallásos útmutatót állít Önök elé. Végeredményben azonban a saját jóság-elementálisuk az, ami Önöket a vérük közvetítésével bizonyos irányba tereli.

Próbáljanak meg határozatlan időre szakítani mindazokkal az értékekkel és erőkkel, amelyek nem hozhatják meg a megszabadulást. Ne hallgassanak az Önökben és a környezetükben ösztökélő hangokra. Próbálják meg mindazt, amit máig jónak tartottak, egyáltalán nem jónak látni. Ezzel azt akarjuk mondani, hogy próbáljanak meg minden problémát elbocsátani, és saját magukban nyugodni, megnyugodni. Ha pedig ezt valóban akarják, akkor meg vagyunk győződve róla, hogy e nyugalom eredményeként nagy változást fognak tapasztalni.

Miről van szó ugyanis? Ha mindentől megvonják az erős érdeklődést, ami a világot mozgatja, ami Önöket az egyik vagy a másik irányba akarja terelni, ha abbahagyják a cselekvést, ami általában ezekre az ösztönzésekre következik, akkor az Önök aurikus térségében lakozó természet-elementálisok, a jóságé meg a gonoszé is, táplálék hiányában meghalnak. És ez a fontos! Ha bármiféle megszabadító eredményt akarnak elérni, akkor az aurikus térségüket először meg kell tisztítaniuk minden saját gyártmányú elementál-lénytől. Értelmük homályos tükre ekkor megvilágosodik. Csak ekkor fogják tudni a világot és indítékait tárgyilagosan, világosan látni.

A régi mesterek az elbocsátásnak és a nyugalomnak, megnyugvásnak ezt a módszerét a remeteség fogalmával jelölték. Voltak; akik azt hitték, hogy a remete fogalmához elvonult, magányos élet fűződik valami kunyhóban, mélyen az erdőben, vagy barlangban, fent a hegyen, ahol esetleg piszokban, szegénységben és éhezve kell a magasabb életet keresni.

A remeteség azonban az Iskola tanácsa szerint a fent említett módszerben rejlik. Itt a dialektikus én mozgalmaitól és nyüzsgésétől való tudatos visszavonulásról, eltávolodásról van szó, ha csak bizonyos időre is. Erre pedig mindegyikőnk képes, ha az ehhez fűződő, megszabadító életkilátásokat felismeri.

Remeték lehetnek a mindennapi élet kellős közepén is. Ehhez nem kell visszavonulniuk, és nem kell a társadalmat elutasítaniuk. Ha a magasabb életre irányuló szent vágyakozással egy ideig sikerül remetének lenniük, akkor fel fogják ismerni a dialektikus élet dolgait és korlátozásait.

Ekkor pedig bizonyos, hogy az ilyenfajta sikeres visszavonulás által elméletileg felismert utat az elveszett otthonukra való emlékezésük igazolni fogja, s az utat a Szellemi Iskola segítségével megvalósíthatják.

 

Catharose de Petri

Jan van Rijckenborgh

A rózsakeresztesek aranya

 

Az arany egy különösen nemes fém. Mivel valami fenséges dolgot tükröz, az isteniség képviselőjének tartják. Ezért mondja a beavatott, hogy „az arany a tiszta ősanyag, amelyből a Mozdíthatatlan Birodalom áll. Az eredeti emberi szerkezet aranyból van. Minden aranyon alapul, ami az egyetemes megnyilvánulásban létezik”. Ennek az eredetnek a tudata minden emberben él, jobban mondva szunnyad, a legegyszerűbb emberekben is. Mert mennyi mindenre képes az arany?

A Földön kevés van belőle, és nagyon egyenlőtlenül van elosztva. Az eredeti arany, a világossággerjesztő isteni rezgés, az istentelen élet következtében megdermedt. Először folyadék lett, majd kemény, „megkövesedett ásvány”. Ennek az eredeti fluidumnak (közegnek) néhány cseppje a földre hullott, s itt ásvánnyá vált. Amikor az emberek megtalálták, a fényességét látták és befolyása alá kerültek, rendkívül nagy tisztelettel adóztak neki.

Kiásták, megtisztították, istentiszteletük kegyszereit készítették belőle, és templomaik falait borították be arany lapokkal. Az arany birtoklásának a vágya csak később jelent meg. Így keletkezett a pénznem, a valuta az arany alapján. Az embernek azonban ez nem hozott szerencsét, nem szabadította meg a bajaitól.

A földi arany oly nagy, mágikus erejű ötletet keltett, hogy az ember ettől az ötlettől nem tudott megszabadulni, s szinte megszállottja lett. Itt azonban, a földi éjszaka hidegében ez az ötlet sohasem válhat valóra. Észreveszik-e, hogy milyen megragadó, ugyanakkor azonban szomorú is, ha az embert valami isteni ötlet szállja meg, amely sohasem tud megvalósulni? Ez az elveszett és eltévedt bolygónkra hullott, megdermedt ősanyagcsepp olyan vihart keltett, ami az ítélet napjáig fog tombolni.

Ha ilyen erős ötlet érinti meg az ember szívét, akkor csillapíthatatlan vágyat kelt benne, ami átitatja a vért. A vér aztán a tudatra ruházza át, s az ilyen ember ettől kezdve nem nyugszik. Ez az ősösztön hajszolja az emberiséget a tapasztalatok és megpróbáltatások útján. Kezdettől fogva tapasztaljuk ezt a kimondhatatlan erőt, az eredeti birtokra való leküzdhetetlen ösztökélést, a tulajdonra való vágyakozást, a többre és kiemelkedésre való törekvést. Tudja-e az olvasó, hogy ez a sóvárgás egy nekünk küldött eredeti erő? Egy isteni adományt árasztanak ki miránk, ha egyelőre nyers, előkészítő hatású állapotban is. Olyan ez még, mint az alacsony szenvedélyek sötétvörös aranya.

Ha jól megfigyelik, akkor látják, hogyan fordítják ezt az eredeti, szent erőt gyakran az ellenkezőjére. Aminek a lényt kellene transzformálni, átalakítani, ami a feltámadásra szolgálna, az a bukásunkat gyorsítja. Az arany ólommá válik, mi pedig a földi természethez láncolódunk. Elégünk a ránk törő vágyakozás tüzében. Ki ne ismerné a vágyak forró lázát, viharos tengerét? Ez a sötét arany okozza a baj, a korlátozás és hiányosság tapasztalatait.

Mindez pedig addig fog tartani, amíg végül meg nem jelenik az igazi megszabadulás vágya, a természettől, nyers állati állapotunktól való megmenekülés vágya, egészen a régi éntudatunk átadásáig, amiből aztán a megtisztult és újjászületett lélek fehér aranya alakul ki. Ennek az újjászületett léleknek a teljes áldozata árán lehet aztán bennünk végül is a szellemi aranyat kivonatolni.

Ennek a háromságos aranynak az előre hajszoló ereje kényszerít minket a tapasztalatok, megpróbáltatások és bajok világának az átélésére, míg át nem törünk az új valóságba, abba a létállapotba, amely már nem ebből a világból való. A szellemi arany nem magyarázható ebből a természetből, hanem az a mi rejtett, isteni állapotunk, amit magunkban fel kell ismernünk, ki kell szűrnünk és meg kell tisztítanunk. Így aztán összekapcsol minket az eredeti Napterülettel, a szellemmel, amely minden emberi mikrokozmosz központjában lángol, s amely minket egykor a Nap Fiaivá, a Tűz Fiaivá tett.

Ennek a Tűznek egy szikráját hordozzuk magunkkal a szívünkben. Ez a szellemszikra-atom, az arany vetőmag. Az Ön saját szíve az alapanyag, amit tiszta arannyá kell változtatni. A Biblia egyik ismert idézete: „Ahol a ti kincsetek, ott a ti szívetek is”. A laboratóriumban, testünk retortájában lesz ez az eredeti arany megolvasztva, élővé és hatásossá téve. A szívből kiindulva elszíneződik a vér, eléri a fejet, és új lelket alakít ki, az új tudatot.

Bennünk rejlik tehát egy új élet csírája. Ezt olykor „szegletkőnek”, vagy a „szív fiának”, máshol „a lótuszvirág gyöngyének” nevezik. „Jézus magjáról” is beszélnek. Ez a vetőmag egy elveszett, dicső állapot, az első ember, az eredeti Ádám utolsó maradéka. Erről az eredeti szellemszikráról van szó, amikor az alkimisták „a mi aranyunkról” beszélnek, amikor azt mondják, hogy „a mi aranyunk az egyetlen igazi alap, amiből aranyat csinálhatunk”.

Nagyon sokan keresték a rózsakeresztesek aranyát. Az a kereső azonban, akiben a lélekrózsa vágyik a megszabadulásra, az már semmit sem akar saját magának. A természetes, maga felé irányuló kívánságokat elhallgattatta, mert tapasztalta, hogy ez a világ nem biztosít semmiféle kiutat sem. Ha ez a helyzet, akkor az eredeti, dicső állapotának az emléke ragadta meg ót; úgyszólván az igazi aranyra vágyik. Egy bizonyos időpontban aztán az ilyen embert az aranycsinálás képletével szembesítik.

Most már érthető, hogy az alkémia az ember tudatát miért irányítja újra meg újra a nem nemes fémek arannyá változtatásának a rejtélyére. Az anyag mélypontján, ha eljutunk belső életünk mélypontjához, akkor csakis az következhet, hogy mi is fogékonyak leszünk az eredeti erőre, ami a jelenségek mögött áll, vagy hogy megérthetjük a képletet, amely az ötletet valóra váltja.

Mielőtt megbeszéljük a módszert, ami számunkra lehetővé teszi az aranycsinálást, valamelyest részletezni szeretnénk a rózsakeresztesek alkémiáját. Ez az ősrégi fejedelmi művészet nem tűnt el a legendák és a fantázia fátylai mögött, nem száműzhetjük a középkorba, amikor a mágusok bajlódtak a fémek transzmutálásával. Mert az alkémia nagyon közel áll hozzánk. Ez a regenerálódás, a megújulás örök folyamata, amivel az eredeti világosságerő mindent és mindenkit körülvesz; univerzális és nagyon is határozott. Az olvasó lássa ezt a következőképpen:

„Elromlott anyagi világunkat, amelyben élünk, egy szellemi esszencia hatja át: a Krisztuserő. Ennek a szellemi esszenciának az állandó feladata az anyagvilág eredeti tiszta állapotának a helyreállítása, és az ebben fejlődő élet előre-ösztökélése a rendeltetése útján.”

Így tehát a kozmoszban, a Föld légkörében és az emberben is egy örök tüzet gyújtottak. Ebbe dobják bele az ércet, mely megolvad, és ebből az égési folyamatból és a hamuból kell a megújult embernek, a főnixnek, a tűzmadárnak előállnia.

„Mert a teremtett világ szinte vajúdva várja Isten gyermekeinek megjelenését.” A rózsakereszt tana azt mondja, hogy a tökéletességig befejezendő folyamatot semmi sem hátráltathatja, mert az alkémia a korszak szívverése. A mi szívverésünk. Látjuk, hogy a csodás képesség, a mennyei ember, aki az ősanyag tiszta aranyából készült, a szív rózsájában, az emberi mikrokozmosz fókuszában rejlik, ahol fel kell ébreszteni. Itt nem valami minden további nélkül bekövetkező természetes folyamatról, nem természettudományos tényről van szó, hanem egy szellemi folyamatról, alkémiai folyamatról, amely az ember mikrokozmoszában megy végbe. Ez a szent tudomány mindig is felülmúlta a műveit emberi értelmet, a spekulánsok és aranycsinálók megértési lehetőségeit.

Ez a folyamat a szív szellemszikra-atomjában kezdődik. Csak ennek az isteni atomnak, ennek az arany elixírnek, ennek az emberi személyiségben rejlő bölcsek kövének van meg a hatalma ahhoz, hogy az állati embert, vagyis ólmot, lélekemberré, vagyis ezüstté, végül pedig szellemlélek-emberré, vagyis ragyogó arannyá változtassa. Ennek a szellemszikra-atomnak, vagy Krisztusatomnak a sugárzóereje hatásossá teszi az új lelket. Az új lélek új lélektestet készít magának. Ez a lélektest csodás arany ragyogást áraszt, ami az embert arany köntösként burkolja. Aki meg tudja szőni ezt a világosságköntöst, az összeköttetésbe kerül a szellemmel. A léleknek és a szellemnek ebből az összeolvadásából, ebből az alkémiai menyegzőből, ahogyan a klasszikus rózsakeresztesek nevezték ezt a folyamatot, megszületik a „bőség fia”, az eredeti mennyei ember.

Ezután az aranycsinálás alkémiai folyamatának a leírása következik. Ez az emberi mikrokozmosz összekapcsolása Isten megmásíthatatlan szellemével. A rózsakeresztesek klasszikus tana azt mondta, hogy az aranycsináláshoz három alapanyagra van szükség, mégpedig kénre, higanyra és sóra. A hagyományos alkémia ezt a három alapanyagot Flammának, Matúrának és Maternek nevezi: Láng, Természet és Anya. Ezek nem önkényes jelölések. János első levelével is egyeznek. Ezeket az elemeket ott Szpiritusznak, Aquának és Szanguisznak nevezik, vagyis szellemnek, víznek és vérnek. Ehhez a képlethez még egy elemet kell hozzátenni, amelyet korábban is említettünk: a tüzet.

Most aztán kibontakozhat a folyamat. Először is a ként bízzuk a tűzre, majd lassan higanyt és sót adunk hozzá. Így végül aranyat kapunk. A lángot a tűzzel kell meggyújtani. A természet ettől megváltozik, és az anya aranyat készít. A szellemet a tűznek kell meggyújtania, ami által a víz felforr. Ha a vízzel kevert vér forr, akkor a lepároló edény alján leülepszik az arany.

Hogyan értjük ezt?

A modern rózsakereszt tanításában J. van Rijckenborgh ezt a következőképpen magyarázza; Korszakunk alkimistájának a tudatát (kén) az új, rejtélyes, légköri erőimpulzusra kell bíznia. Ezt a légköri erőt, melynek forrása az eredeti világban található, a Krisztushierarchia irányítja, s ez az erő úgy árad ki a világra, mint a Vízöntő vize.

Ha a tűz megragadta a tudatot, akkor az idegeket az új sugárzás jó közvetítőjévé kell tenni, hogy az új erőt át lehessen ruházni a vérre, hogy a vérből – a megújult vérből – kialakulhasson az új, örök, isteni arany ruha.

Az olvasó ne gondolja, hogy ez a folyamat olyan egyszerű, amilyennek tűnik. Ha azt hiszi, hogy rájött a titokra, akkor meg kell fosztanunk ettől a képzelettől. Ön bizonyos kultúrával, műveltséggel és számtalan tulajdonsággal rendelkezik. Ezeknek a segítségével megpróbál valamiféle előnyre szert tenni, képzéssel szerzett tulajdonságaiból a lehető legnagyobb hasznot akar húzni. Itt azonban ez Önnek nem fog sikerülni. Ön olyan, mint a többiek; ismeri az elvet, de nem tudja megvalósítani, mert a szívnek is megvannak a saját kedvtelései, meg a fej is a saját hajlamait követi. Mindegyik a saját szerepét játssza, és Ön egyikben sem bízhat, egyik sem segíti Önt el a keresett célhoz.

Van azonban az emberben egy harmadik képesség, az ismeretnek egy harmadik lehetősége. Ezzel a harmadik lehetőséggel kell közeledni az aranycsinálás transzfigurisztikus képletéhez. Ez a harmadik képesség a kígyótűzben van, amely a gerincvelőből, a szimpatikusból és a paraszimpatikusból áll. Ezt neveznénk a kénnek, a lángnak, a szellemnek, amelyről az előbb volt szó.

Ne „szembesítse” a gondolatait és érzéseit a tűzzel, hogy ebből „tanulságokat” és „következtetéseket” vonhasson le, hanem egész lényét vesse bele a tűzbe, minden feltétel nélkül, és ne térjen ki eszének és érzéseinek az elkerülhetetlen reakciói elől. Eszének és érzéséletének ugyanis kemény csapásokat kell majd „megemésztenie”, mert a tűz, a Krisztussugárzás, amelynek rezgésszáma elképzelhetetlenül magas, a „vörös oroszlánt”, az Ön nyakas, primitív önfenntartási törekvését el fogja égetni.

Ha a ként hozzáadják a tűzhöz, akkor a „vörös oroszlán” semlegesítve lesz, ami lehetővé teszi a munka második lépését: „Legyen meg a Te akaratod, ne az enyém!” Erre ki fog nyílni a rózsa. A felébredt lélek növekedni fog, ha az őt dicsőítő munka folytán és által elég táplálékot kap. Növekszik, mert az egész lény tájékozódása megváltozik. így lesz a varjúból galamb.

A fáradozó lélek csodás haladását a világossághoz vezető útján a hermészi filozófia szépen részletezi. Az evangélium is ezeket a fejleményeket írja le János születésétől Jézuson keresztül Krisztusig. Ezek a folyamatok, amelyek a transzfigurációról tanúskodnak, megdöntötték az alkimisták egész „szellemi épületét” és a tudatát is.

Így követik Merkúrt Vénus és Mars kihatásai: egy új gondolkodási képesség elnyerése, egy személytelen szeretetsugárzás, és egy olyan akarat megszerzése, amely már nem önmagát nézi, hanem az egyetemes tervet dicsőíti. Ne gondolja az olvasó, hogy itt csupán stílusos jelszavakról van szó; mert ezek a folyamatok a kutató ember életrendszerében dolgozó érzékeken felüli erőhatások következményei. Ezek az erők befolyást gyakorolnak az ő lényének bizonyos rejtett, szunnyadó központjaira, amire új rezgés keletkezik, és meggyullad a tűz, mely visszavonhatatlan, végleges változásokat, mutációkat okoz. Leírják, hogyan hatja át az embert Jézus, az isteni lélek.

Így hagyja el az alkimista lépésről lépésre Egyiptomot, hogy belépjen az ígéret földjére. Elhagyja a régit, hogy az új testalakot öltse magára. A varjúból galamb lesz, ezt mondtuk. Ezután a galamb áldozata következik, hogy lehetővé tegye a Főnix újjászületését. Jézus, az élő lélek felmegy Golgotára, a koponya helyére, hogy a természetben-születettséget illetően meghaljon, és a szellem értelmében a tűzből feltámadjon.

A lélek átadása az örök világosságnak lehetővé teszi Jézusnak a Krisztussáolvasztását. A győzelem ekkor valóra vált. Az arany ragyog, s az ólmot maradéktalanul arannyá változtatja. A tétlen arany élő arany lett, mindörökre.

A felső háromszög

 

Folyóiratunk cikkeiben gyakran van szó az emberi tudatról. Az olvasó meg lehet győződve arról, hogy az ember tudata, amit Énnek, „önmagának” neveznek, semmi más, mint egy természeti folyamat eredménye. Az ember énje szervműködések eredménye, amelyek elektromágneses impulzusok hatására jönnek létre a dialektikus életterületen. Ezen elektromágneses áramoknak a jellege határozza meg az Én szerkezetét, és a mikrokozmosz szerkezetét is, amelyben az Én megnyilvánul.

Az énmegnyilvánulás közli magát a mikrokozmikus rendszer minden közegével, tehát többek között a vérrel, az idegekben áramló közeggel, a kígyótűzzel, s ugyanakkor az anyagtest minden sejtjével és sejtcsoportjával is; egyetlen kivétellel: a tudat, az én, a szívszentélynek egy bizonyos részével egyáltalán nem közölheti magát, azt abszolút nem befolyásolhatja. Ezzel megállapítjuk, hogy a haláltermészet, vagyis a dialektikus természet, minden ereje és hatalma ellenére a szívszentélynek ebben a különös részében nem tud megnyilatkozni. Nincs olyan dialektikus hatalom, amely a szívnek ezen a részén valaha is uralkodhatna.

A Rózsakereszt Iskolája a szívnek ezt a részét nevezi a szív rózsájának, ősatomnak, vagy szellemszikra-atomnak. Az Egyetemes Tan és a régi tanok ezt nevezik az igaz élet székhelyének. Ez a hely nagy képességekkel rendelkezik. Az igaz életnek ez a székhelye saját léttel rendelkezik. Van gondolkodási képessége, akarási képessége, és érzéklényként is jelen van. A szívnek ebben a részében egy hatalmas energiaforrás van. Ez minden megújulás magja, forrása, kezdete és helye. Ezzel kapcsolatban beszélnek a bennünk lévő igaz Istenről, az elsüllyedt, alvó, eredeti, szellemi emberről, vagy társunkról, a Másikról.

A szív tudata egy valóban szellemi tudat. Semmilyen tekintetben sem vesz részt a dialektikus természetben, s nem is magyarázható ebből. Ez a szellemi tudat teljesen más fajtájú, mint az éntudat, a természet-én, amelyről általában beszélünk. Ennek a szellemi tudatnak az élete teljesen a mi tudatunkon kívül áll, egy másik életterületben vesz részt, s mégis – a három dimenzió szempontjából – mibennünk van. A szó szoros értelmében bennünk foglyoskodik és hozzánk van láncolva.

A felfedezéseknek és tapasztalatoknak egész sorára van szükség ahhoz, hogy ez a bennünk lévő Isten végül megszabadulhasson. így például be kell látnunk, hogy mai állapotunk, az életünk dialektikus. Tapasztalnunk kell, hogy ez az állapot szenvedést, fáradságot és bosszúságot eredményez, vagyis teljesen istentelen. Fel kell fedeznünk, hogy ebben az életállapotban semmiféle megmentő tényező sem foglaltatik. Továbbá mindenképpen el kell jutni ahhoz a belátáshoz, ahhoz a tudáshoz, hogy az isteni tudat valóban létezik.

Felfedezték Önök ezt már? Tudják-e belső tapasztalatból, hogy az igazi birodalom a szívben rejlik? Hogy ott található az igaz élet?

Azt is fel kell fedeznünk, hogy hatalmas vágyakozás, az igazi emberlétre való vágyakozás él bennünk. Ha ez a vágyakozás kifejlődik, akkor életünk menete megváltozik. Ennek a változásnak annyira abszolútnak kell lennie, hogy a másik élet, az igazi élet szabadságban és szeretetben megszülethessen. Ebben az összefüggésben beszélünk a Szellemi Iskolában megszentelésről, üdvözülésről. Az üdvözülés a régi életállapot beszüntetése, hogy az új életállapot felébredhessen, feltámadhasson.

A transzfigurisztikus tanok szerint a jelenlegi életforrásnak, az Én életforrásának ki kell száradnia, el kell tűnnie. Helyére az igaz életnek kell lépnie, amely most még javarészt a szívben foglyoskodik gúzsba kötözve; ennek kell aztán az egész életen uralkodnia. Először is tehát ezt az új életbőséget kell szabaddá tenni azzal, hogy a régi életforrás átadja magát, teljesen kiszolgáltatja magát az újnak. Erre az intelligens cselekvésre elengedhetetlenül szükség van.

Aki kivizsgálja, így belső tudáshoz jutván, hogy miről van itt szó, s az üdvre vágyva, önmagát átadva, be akar lépni az új életminőségbe, az a birodalmát, a mikrokozmoszát átadja a Krisztusnak. Krisztus az igazi élet-prána, a felettes természet rendkívüli, elektromágneses, tiszta asztrál ereje. Az igaz élet székhelye képviseli, jeleníti meg a felső háromszöget, ami a biblia szakszókincse szerint az Atya, a Fiú és a Szentlélek, a három folyamat, a három gnosztikus rejtély.

A folyamatot, amelyre az Önök figyelmét szeretnénk irányítani, a következőképpen látjuk. A rejtett embernek, aki a szívszentélybe zárva foglyoskodik, meg kell tudni nyilatkozni. Ezért az új élet ereje áttör egészen a főszentélyig, és a tudat és az értelem között kezd hatni. Mária gnosztikus evangéliumában erről úgy beszélnek, mint „a látomásról”. Az új erő szinte elidegeníti a tudatot az értelemtől. A lélek az, amely így meg tud nyilvánulni a főszentélyben. Valami közbeeső, áthidaló tudatféle jön létre.

Ettől a pillanattól kezdve azonban elkerülhetetlen, hogy az emberben egyre erősödő belső küzdelem alakul ki. Viszály, feszültségek és fáradságos pillanatok egész sora, heves nyugtalanság és nehézségek jelentkeznek, mert a lélek, az igazi lény bennünk meg akar nyilvánulni. Ami megszületett, ami életre kelt, az tovább akar fejlődni. Ami élni kezd, az növekedni óhajt. Isten birodalma bennünk, a Másik, aki áttört egészen a főszentélyig, át akarja venni az egész ember-eszköz, az emberi szerkezet vezetését. Ez kezdetben a szenvedés és belső harc időszakát hozza magával. Ez a belső harc nap mint nap és óráról órára jelentkezik, s az illető élete nem képzelhető már el enélkül. Ez az eredeti szellemből származó léleknek és a természetszülte embernek a harca, aki még teljesen a természetből lett életterületen van, s akinek még folytatnia kell az útját a dialektikus életben.

Ezért is mondják, hogy akinek van lelke, annak szenvednie kell. Akinek van lélekminősége, annak egy sötét völgyben kell menetelnie. Olyan magány ez, mely az új életállapotra való vágyakozással párosul, amelyet ennek a természetnek az embere sem felfogni, sem átélni nem képes, ha tehát Önben megszólalt a lélek, akkor Ön azonnal idegen lesz ezen a Földön.

Ha viszont megtört, összetört dialektikus tudatával valóban az üdvre vágyva keresi az új életállapotot, vagyis szemeit a hegyekre emeli, mert onnan jön a segítsége, akkor – ahogyan a klasszikus rózsakeresztesek mondták – Isten szelleme lángra lobbantja Önt. Ez azt jelenti, hogy a tobozmirigy-tűzkör fölött nyílás jön létre. A magasabb háromszögnek egyik nézete közli magát Önnel. Az Atya válaszol Önnek. Elküldi a Fiát, a magasabb háromszög második nézetét. így lép Ön be a második misztériumba, a második rejtélybe, az erőhatásba, mely betör a mi elveszettségünkbe. Ez az erő támad; nem békességet hoz, nem nyugalmat, hanem a szellem fegyverével nyílást vág, megnyitást kényszerít ki.

Nélküle, Krisztus világossága és ereje nélkül, semmit sem tehettek. Az Élet Szerzetének világosságereje nélkül Ön semmiféle lényeges változást sem tud kieszközölni.

Tehát a Szentlélekben növekedvén és önmagunk teljes kiszolgáltatásához eljutván, áttörünk az önfeloszlatáshoz, az én-állapotunk, a természet-egónk megszüntetéséhez. Ez a felső háromszög harmadik nézete, a gnosztikus üdvmegnyilvánítás harmadik rejtélye: az új-életre-születés a Szentlélekben.

Most már esetleg világos, hogy ha új tudatállapotról beszélünk, arról a tudati állapotról, amit áthidaló tudatnak neveznénk, akkor semmiképpen sem közönséges intelligenciaképességünk kiegészítéséről, dialektikus tudatállapotunk tágításáról van szó. Az úgynevezett áthidaló tudat a szó szoros értelmében és testileg az igaz élet szellemi tudatának áttörése a haláltermészet személyiségén keresztül, egészen a főszentély csúcsáig. Itt szinte alagút lesz vájva a dialektikus természet durva anyagán át.

Ha ez a munka sikerült, és a szellemi tudat meg lett gyújtva a főszentélyben, akkor az egész természetszerkezet bemehet az abszolút és végleges transzfigurációba. Ha Ön megszületett ebben az új életállapotban, s így része lett az új emberiségnek, akkor életének uralkodó tényezője a háromságos, új szellemi tudat lett. Mihelyt az áttörést ünnepelhette, azonnal a szó szoros értelmében és testileg újra megszületett.

Egy újszülött az új országban létezik, él és lát. Három új tudatállapotot ismer, egy háromságos, új tudatot, amire a dialektikus ember semmiképpen sem tehet szert. Amikor teljesen ez a tudat kezd vezetni minket, akkor a létet illetően legfeljebb ebben a világban vagyunk, de valójában már nem ebből valók, ebben nem veszünk részt. Szabadok vagyunk, a dialektika legyőzetett. Az új tudatállapot kiemel minket ebből a világból, át az új életbe. Itt is érvényes, hogy a tudati állapot határozza meg az élet állapotát.

 

A Szellemi Vezetőség

Fama Fraternitatis R. C.

 

Innen átkelt az egész Földközi-Tengeren egészen Fez-ig, amit az arabok ajánlottak neki.

Nekünk szégyenletes tudni, hogy egymástól olyan messze lakó bölcsek nem csak megegyeznek egymással és minden vitatkozást elkerülnek, hanem teljesen készek felfedni a titkaikat is, tele bizalommal.

Az arabok és afrikaiak minden évben összejönnek, megkérdezik egymástól, hogy mit művelnek, s hogy esetleg felfedeztek-e valami jobbat, vagy hogy tapasztalataik nem cáfolják-e az elképzeléseiket.

Emiatt minden évben előkerül valami, ami megjavítja a matematikát, a fizikát vagy a mágiát (mert ebben van a Fezieknek a legtöbb tapasztalatuk). Így Európában sem lenne most hiány sem tudósban, sem mágusban és kabalistában, sem orvosban és filozófusban, ha a legtöbbje nem akarna mindent magának biztosítani.

Fezben megismerkedett azokkal, akiket őslakóknak szoktak nevezni, s akik sokat felfedtek neki titkaikból; ahogyan mi európaiak is sokat tudnánk nyújtani, ha éppúgy meg tudnánk egyezni egymással, s ha ezt komolyan akarnák és keresnék.

Fez lakóiról gyakran mesélte, hogy mágiájuk nem egészen tiszta, s hogy kabalájukat is bepiszkolta a vallásuk. Ennek ellenére jó hasznát vette annak, s hitét így még jobban megalapozta, ami most már egyezett az egész kozmikus harmóniával, s csodás módon a századok minden korszakában megtestesült.

Ebből az a szép megegyezés tűnt ki, hogy ahogyan minden magban benne van az egész fa vagy az egész termés, az egész nagy világ is benne van egy kis emberben, akinek vallása, politikája, egészsége, tagjai, természete, beszéde, szavai és művei összhangban vannak és a melódiájuk egy az Istennel, éggel és földdel.

Ami viszont viszályban áll, az tévedés, hazugság, és az ördögé; ez utóbbi pedig a minden világi diszharmóniához, ámításhoz és dőreséghez vezető út és ennek az oka.

Ha ezek szerint a föld minden emberét megvizsgálnánk, kitűnne, hogy a jó és a biztos mindig összhangban van saját magával, míg minden más ezerféle helytelen véleménnyel van bepiszkítva.

 

Fama Fraternitatis

 

5. Fez titkai

 

A rózsakeresztesek klasszikus könyveinek sok tanulmányozója vette már észre, hogy ezek a művek nem csak régi, többé-kevésbé legendás eseményekkel, a rózsakeresztesek első szerzeteseinek gondjával bajával foglalkoznak, hanem a bölcsesség nyugati megnyilatkozásának ezen első képviselői mindenkinek felbecsülhetetlenül értékes dolgokat mondanak, aki az elérés nyugati ösvényét akarja bejárni. Továbbá meg kell állapítanunk, hogy ezek a művek a hatalmas emberiség történésre vonatkoznak és progresszív világtörténelmet bontakoztatnak ki úgy, hogy Ön esetleg nem csodálkozik, ha kijelentjük, hogy szerintünk az ezoterika tanulmányozója számára az Evangélium Magnumot, a négy evangélium gnosztikus visszhangját képviselik.

Ahogyan Isten szavát nem lehet kiírtani, ahogyan a világosság önfeláldozó szeretettel áramlik a sötétségbe, úgy fordulnak hozzánk ezek a szent könyvek utolsó kísérletként, hogy az isteni szikrát, mely lényünkben fakón világító ötágú csillagként látható, felélesszék és lánggá szítsák.

Ezért megszabadítjuk magunkat mindentől, ami a régi rózsakeresztes rend hagyatékát banálisan vagy kritikusan próbálja magyarázni, s elmegyünk a Fama Fraternitatis, a keresztény ezoterikus tudás szent területére; felettes énünk prototípusával, Rózsakereszt Keresztéllyel elutazunk Fez eredeti lakóihoz.

Rózsakereszt Keresztély utazásának egy részét már vele együtt megtettük. Azt mondják nekünk, hogy ötéves korában felvették egy kolostorba, ahol valamelyest megtanulta a görög és a latin nyelvet.

Erről még sokat kell majd beszélnünk. Az ötéves kor többek között a tanulóság különböző fázisaival van kapcsolatban, melyekben alkalmat kapunk arra, hogy lélektestünk ötágú csillagát az igaz cselekedettel a fényesség magasabb fokára vezessük.

Ha így, helyes módon, elértük az ötéves kort, akkor eljön a tanítványság ideje, melyet a Fama a kolostorba való felvétellel jelöl. A tanuló ott folytatja a munkát. Most nagy küzdelem időszaka kezdődik. Minden oldalon falakat és akadályokat lát maga körül, s a hajszoló vér a lényében, mely élete és tevékenysége miatt egészen másképpen vibrál, nem hagyja nyugodni.

Különös hangok hívják. Úgy érzi, hogy hatalmas impulzusok ragadják magukkal. Intuíciója különösen felerősödik. Tudása mély titkokat tár fel, s ő beszél erről. De a falak visszatartják. Az érzékek elragadtatásában látja a világ Jeruzsálemét vakító szépségben sugározni. Mint a Tűz Fia, a béke városát akarja építeni. Azt akarja, hogy az aquáriusvilág kirobbanjon, mint valami világosság-ünnep; a falak azonban ellenállnak neki, s kőkemény elmozdíthatatlanságuk megsebzi őt.

Így folytatja küzdelmét fiatalkorában, míg végre megnyílnak a kapuk. Rózsakereszt Keresztélyt melléadják egy társaságnak, amelyik a Szent Földre utazik.

Tanítója beavatkozása következtében (akit a Fama P.Á.L.-nak nevez), megszabadul a durva anyag ölelésétől. Élete és tevékenysége miatt, drámai feszültségekkel teli küzdelme miatt az ötágú csillag olyan fejlettségi fokot ért el, hogy fiatalsága befejezettnek tekinthető, s fel lehet venni laikus barátnak; felemelkedik a spirálisnak egy magasabb fordulatára.

A tanító vezetése alatt az út először Ciprus rézbányáiba vezet, ahol az alacsony fajtától való teljes elbúcsúzást lehet ünnepelni. Itt, Ciprusban, a tanító elhagyja a tanulót. Bizonyos mértékű, szükséges segítség megkapása után a laikus barát saját erejére támaszkodva újra menetelni kezd a megvalósítás ösvényén. Most már nem tartják vissza az eleinte szükséges falak, s így tovább utazik célja felé.

Mi a célja?

Életközösség az új Jeruzsálem lelkével, a Krisztussal, a nyugati misztériumok hordozójával és építőjével! Ezzel az Életbetöltővel való állandó összeköttetésre vágyik. Krisztus érintését kísérletei kezdetétől fogva annak a Szent Lélegzetnek érezte, mely az ő egész lényét eltöltötte.

Mivel most különböző akadályok el lettek távolítva, melyek a tartós birtoklásában akadályozták, a laikus barát a világosság felé siet, hogy átkarolja, s ebben az erőben igazi emberi cselekedetre növekedhessen.

És íme, amikor a tanuló így a világosság felé utazik, megtörténik a nagy csoda. A világosság még nagyobb sebességgel jön elénk. Amikor azt hisszük, hogy félúton vagyunk, akkor találkozunk vele, mint már sokan előttünk, úton Damaszkusz felé, s Ő megmutatja nekünk az utat Damkarba, az arábiai Damkarba, az oroszlán városába, Júda oroszlánjáéba, Krisztuséba, aki az aquárius-elérés hatalmas és mindent magában foglaló ösztönzője.

Rózsakereszt Keresztély csak tizenhat éves volt, amikor megérkezett Damkarba – így monják. Mi pedig megértjük: ez a dicsőség és győzelem ösvénye az igaz ember számára. Jaj annak, aki a tizenhatodik ösvényre szentségtelen, bemocskolt állapotban akar rálépni. A tizenhatos számnak van egy régi, okkult jelképe; egy torony, melybe belecsap a villám, s egy embert látunk lezuhanni.

Senkinek sem sikerülhet a Damkari utazás, aki nem akar Rózsakereszt Keresztély előkészületei és módszere szerint cselekedni.

Ott, Damkarban történik aztán, hogy találkozik a nyugati misztériumok hierofánsaival. Azok megmutatják neki kolostora néhány titkát, vagyis ismertetik vele anyagi testének, anyagi megnyilvánulásának néhány kulcs-erejét. Ezzel az új bölcsességgel később képes lesz új gyógymódot kidolgozni.

A Fama azt mondja, hogy napról napra jobban érti az arab nyelvet. Egyre mélyebbre hatol a dolgok lényegébe, s így képes lesz megírni M könyvét, az emberiség könyvét, a rózsakeresztesek Evangélium Magnumát, a gnosztikus evangéliumot.

Itt ugyanakkor a többi tudományok szintézisét is felveszi magába, úgy hogy a világnak később lesz oka örvendezni.

Miután pedig a tanuló eléggé felfrissült a kimeríthetetlen Krisztusismereteknek e forrásánál, folytatja utazását. Mert mielőtt a misztériumok szerzeteseként indulhatna tulajdonképpeni útjára, elegendő tapasztalatot kell gyűjtenie minden erőről és dologról, ami az anyag és a szellem területén található és hatásos.

Így aztán először az olyan veszélyes útra kel a Sinus Arabicuson át Egyiptomba, hogy ott folytathassa tanulmányait és előkészületeit. Egyiptom itt a szellemi területek jelképe, ahová az ember csak akkor hatolhat be, ha belsőleg abszolút erősnek érzi magát, és teljesen fel van szerelve. Ezért utazik tehát Egyiptomba a Sinus Arabicuson át, tehát a gnosztikus mágia minden fegyverével, minden világosság-fegyverével, ami a Krisztusforrásból magából származik. Ilyen felszereléssel a tanuló számára már nincsenek akadályok.

Áthatol Egyiptomba, ott elvégzi a munkáját, mint már láttuk, hogy közvetlenül azután útra keljen Fezbe, Észak-Afrikába, amit Damkarban ajánlottak neki.

A Fama tanulmányozói biztosan észrevették, hogy Rózsakereszt Keresztély útja teljes kört ír le a régiek világtengere körül. A német kolostorból kiindulva, Cipruson keresztül Damaszkuszba megy, majd Arábiába. Onnan Egyiptomba utazik, majd Marokkóba, Fezbe. Fez meglátogatása után Spanyolországba megy, hogy végül visszatérjen Közép-Európába. A következő fejezetben, melyben Rózsakereszt Keresztély spanyolországi tartózkodását vizsgáljuk, megpróbáljuk megmagyarázni e földrajzi erővonal ezoterikus-tudományos jelentőségét. Fejtegetéseink pillanatnyi hiányosságát tehát később egészítjük ki.

Nézzük meg a Fezi tartózkodást.

„Fezben megismerkedett azokkal, akiket őslakóknak szoktak nevezni, s akik sokat felfedtek neki titkaikból; ahogyan mi európaiak is sokat tudnánk nyújtani, ha éppúgy meg tudnánk egyezni egymással, s ha ezt komolyan akarnák és keresnék.

Fez lakóiról gyakran mesélte, hogy mágiájuk nem egészen tiszta, s hogy kabalájukat is bepiszkolta a vallásuk. Ennek ellenére jó hasznát vette annak, s hitét még jobban megalapozta, ami most már egyezett az egész kozmikus harmóniával, s csodás módon a századok minden korszakában megtestesült.”

Talán hallottuk már, hogy hét misztérium van, hét rendszer, hét csatorna, melyen keresztül a tanuló magasabb tudáshoz juthat. Ez a hét iskola az a „hét kötél”, amit leeresztenek az igazi élet sötét barlangjába, hogy itt megszabadító munkát végezzenek.

Akinek megvan az ereje és képessége, vagy kifejleszti azt, amivel felmászhat ezeken a köteleken, azt az elérés után azonnal bevetik a kötelek további felhúzásánál, amelyeken a misztériumokért esedezők lógnak láncaikban és béklyóikban. Itt az Alkímiai Menyegző jelképes beszédét használjuk.

Egy misztériumiskola tehát egy munkaközösség, előrehaladott emberek mágikus munkaközössége az emberiség szolgálatában. Egy misztériumiskola ezért erőtér, erőkifejtés, ami az olyan, alkalmas tanulók számától függ, akik jelentkeznek egy ilyen oktatásra, és ebben sikerrel haladnak. Minél több erő, annál több hatalom! Ez a törvény szellemi dolgokra is érvényes.

A hét misztériumiskola, a hét mágikus munkaközösség el van osztva az egész világra, s hozzáigazodik a munkaterületén található népfajok szokásaihoz, erkölcséhez és vallásához. Egymásba folynak, mihelyt egy népfaj megmássza a spirális magasabb menetét.

A hetedik misztériumiskola a legmagasabb, a leghatalmasabb és a legmagasztosabb a megnyilvánultak között, mert a legmagasabbra fejlett faj, a fehér faj számára készült, s mert a legfejlettebb valláson, a kereszténységen alapul.

A napnyugati misztériumok valóban az idősebb, vagy régi misztériumok koronázását képviselik. Mivel pedig a Fama a hetedik misztériumiskola fejlődésének történetét közvetíti, Rózsakereszt Keresztély itt a hatodik misztériumiskolával lép kapcsolatba, mely jelképesen Fezben, Észak-Afrikában lakozik. Itt továbbképzi magát a feziek mágikus művészetében.

A tanuló, az új szerzetes, aki ilyen hatalmas megbízást kapott, (hogy gyújtsa meg a Gnózis világosságát Európában), egy harcban edzett munkaszervezetet tanulmányoz, mielőtt maga látna munkához.

A különböző misztériumiskolák között nincsen versengés, hanem szoros együttműködés, mivel a feladatuk emberszolgálat, s így mágikus képességeik is erre vannak hangolva, habár módszereik a dolgok természeténél fogva különbözők.

Ezért beszél Rózsakereszt Keresztély nagy hálával fezi tartózkodásáról, ha meg is állapítja, hogy az ottani mágia, a saját, magasabb tudásához viszonyítva nem egészen tiszta, s hogy a titkos tan is (ez érthető) össze volt keveredve egy kereszténység előtti vallással. Ennek ellenére jó hasznát tudta venni a Fezben alkalmazott bölcsességnek, s hite még jobban megalapozódott.

 

Lehetséges, hogy a fentiek Önt újra valami összehasonlító vallási tanulmányokra késztetik. Az ilyen tanulmányokban tényleg sok érték rejtőzhet, ugyanakkor azonban nagy veszély is, ahogyan a mindennapi élet mutatja. Ha ugyanis a vallások tanulmányozásával tényleg haszonra akar szert tenni, akkor ezt az egyetlen, erre valóban alkalmas módszerrel kell megtennie, azzal, amit a Fama Fraternitatis ajánl, Rózsakereszt Keresztély módszerével – és semmi esetre sem az úgynevezett teozófikus módszerrel. Egy kozmikus törvény szerint először öntudathoz (Aries) kell jutnunk, mielőtt önfeláldozáshoz (Pisces) kezdhetnénk. A napnyugati öntudat szükségessé teszi, hogy először – a teljesen rombadőlt egyház foltjától megszabadulva – a Sors Urai által kinyilatkoztatott napnyugati vallásra állítsuk be magunkat, az eredeti, tiszta kereszténységre.

Ha felmértük a keresztény tudás mélységeit, csak akkor leszünk képesek belépni a régiek mindentudásának kincstárába, s ott megtalálni azt a bölcsességet, melyre napnyugati feladatunk helyes betöltéséhez szükségünk van. Csak akkor tudjuk átlátni a régiek, vagy más rendszerek szándékát, s akkor nem fogunk eltévedni meg nem értett értékek labiritusában, egy alacsonyabb spirálishoz kötözve.

Nagyon helyesen mondja a Fama, hogy ha helytelen módszerekkel dolgozunk, akkor ezerféle helytelen vélemény szeplője borít minket, ami minden világi diszharmónia, elvakultság és esztelenség oka, s így nem leszünk képesek valamirevaló munkát végezni. Csak azoknál fordul jóra minden, akik el tudnak hatolni Damkarba, az oroszlán városába. Csak azok tudják a számukra megnyilvánultakból, az általuk megvizsgáltakból levonni a helyes következtetéseket.

„Hitünk így egyre jobb alapokon nyugszik, melyek megegyeznek az egész kozmikus harmóniával, s csodás módon a századok minden korszakában jelen vannak.”

Ha Önnek megvan ebből valami, akkor naponta, sőt óránként pozitívabb lesz. Akkor a megnyilvánulások folytatódó sorozatát éli át, melynek világító jelensége csodálatos. Lépésről lépésre halad tovább a világító hídon, mely az időtől az örökkévalósághoz vezet, a mikrokozmosztól a makrokozmoszhoz. Ez a fejlődés olyan mint, a szférák zenéje; ez az Arany Rózsakereszt mágikus éneke.

Az univerzális Gnózis: V. Pistis Sophia Gnózisa

 

Amikor Jézus, az Úr, Keresztelő Jánosról beszél, a Krisztusmisztériumok nagy, magasztos kinyilatkoztatójáról, a legnagyobbnak nevezi őt a próféták között, a legnagyobbnak az asszonyoktól születettek között – de hozzáteszi, hogy aki a legkisebb a mennyeknek országában, az is nagyobb nálánál. A figyelmet itt arra a két természeti birodalomra irányítják, amelyekben az emberiség menete megy végbe: a haragban levő természeti birodalomra (ahogyan Jakob Böhme nevezi), és az eredeti világosságban levő természeti birodalomra.

Már sokat írtunk a haragban levő birodalomról, a dialektikáról, amiben mi vagyunk, s ami mindőnket megragadott. Azt is gyakran fejtegettük, hogy milyen fejlődések lehetségesek a dialektikus természeti birodalomban, s hogyan forognak ezek mind körben. A kiindulópontból esetleg a felhők fölé emelkednek, és mégis arra vannak ítélve, hogy bizonyos idő múltán visszatérjenek a legmélyebb talppontjukhoz, a kiindulóponthoz.

A Szellemi Iskola tanulói azt is el tudják maguknak képzelni, hogyan mehet be egy lény az örök világosság birodalmába, s hogyan haladhat ott erőről erőre és dicsőségről dicsőségre. Beláthatjuk, hogy az ilyen igaz és őszinte, dialektikus természetben született és nevelkedett kereső ebben az állapotában magyarázni kezdi a világosságbirodalom szerzetének hívását, s arra kezd törekedni, hogy természettársai figyelmét a gnosztikus hierofánsok kegytelt fáradozására irányítsa, hogy ha lehetséges, sokakat megmentsen a dialektikus birodalomból és bevezessen az örök világosságbirodalomba.

Teljes meggyőződéssel tanúsítjuk, hogy az ilyen kinyilatkoztató tényleg nagy próféta, és esetleg „legnagyobb az asszonyoktól születettek között”; de aki tényleg bement a világosság birodalmába, az nagyobb nálánál. Mert – az egyik még nyilatkozik, beszél róla, a másik meg már bement.

Mindez a Pistis Sophia Gnózisával foglalkozó néhány gondolat bevezetése. Mert Krisztus evangéliuma meg akarja értetni velünk, hogy több lépést kell megtennünk, míg a világosságmisztérium kezdete megvalósulhat.

Ha Önök a dialektikus természetbirodalomban vannak – és itt vannak -, akkor Önöket először a kinyilatkoztatónak a szavai fogják elérni. De jaj Önöknek, ha ezzel nem tudnak mit kezdeni! A kinyilatkoztató szavai csak ahhoz a képességhez fordulnak, amivel meg lehet érteni, hogy mit is akar a világosságmisztérium tőlünk. Ez a képessége a természetben nagyon sok léleknek nincsen meg. Itt egy bizonyos nyíltságról van szó az örök világosságbirodalommal szemben, ami még jónéhány embernél megtalálható.

Megtörténhet, hogy ezt a képességet valaki a beteljesülés állapotának tartja, s ebben akar maradni, fenn akarja tartani ezt. Megtörténhet, hogy Önök e képesség alapján beszélnek a világosságmisztériumról, Krisztusról és az egész transzfigurista bölcsességtanról. Lehetséges, hogy szívük meghatódása félreismerhetetlen, és főszentélyük sugárzása megértésről tanúskodik …mégis, éppen ekkor vannak veszélyben… mert a mennyeknek országában a legkisebb is nagyobb Önöknél – sokkal nagyobb! Ezt az Önök által elfogadott, tehát magukévá tett „kinyilatkoztatást” (az élő vízzel való megkeresztelést) a tűzzel való keresztelésnek kell nyomon követnie, ami a harag természetének a feladását, kiürítését, elégetését jelenti, hogy egy újszülött, regenerált lény mehessen be az Örök Világosság Birodalmába.

Úgy értsék ezt, hogy ez egy előkészítő megérintés, az Előkészítő, a Bejelentő érintése. Ez az érintés legtöbbször erőteljes támadás. Alkalmazkodik az országhoz, a szokásokhoz és erkölcshöz, tehát az emberiség fajtípusához. Az a célja, hogy az embert megnyissa a világosságmisztérium számára, és újra hatásossá tegye arra reagálni tudó természetes képességét.

Ha a támadás sikerrel jár, és a természetes képesség működni kezd, akkor meg kell várni, hogy az ember megelégszik-e ennek a képességnek a működésével, vagy ennek alapján el akarja-e nyerni a tűzkeresztelőt.

Ha az utóbbit akarja, akkor ez a tanuló „másnap” látja Jézust, az Urat eljönni, tehát csak akkor nyitja meg magát igazán a Gnózis számára és lesz Pistis Sophia, vagyis olyan ember, aki az igaz hit kötelékében, a Pistisben, visszatér az ősbölcsességhez, a Sophiához.

Az ilyen tanuló ennek következtében megkezdte a transzfigurálást, mint folyamatot, s testileg a világosság misztériumai előtt áll. Tanítvány lett. Az első érintés világossága most visszahúzódik tőle, s a misztériumok világossága veszi fel őt a hatáskörébe.

Ezt a nagy, szent változást az avatott nyelven sokszor heves földrengésnek nevezik, a világban megjelenő nagy hatalomnak, nagy félelemnek, ami a tanulót elfogta. Talán megértik, hogy mit jelentenek ezek a képletek: itt a tanulónak egy olyan, teljesen más rezgési térbe való belépéséről van szó, melynek rezgésszáma a természettérség normális rezgését sokszorosan felülmúlja. Ebben a megmozdulásban aztán folyamatszerűen összetörnek a legmegkövesedettebb természeti kötöttségek is. Az említett félés pedig nem félelem, hanem a tanulóban megvalósult szellemi érintés szakadatlan, önkéntelen megfigyelése és vigyázata.

Az istenfélés tehát nem félelem-pszichózis, hanem a szellemnek, ami megérintette a mikrokozmoszt, a magától értetődő figyelembevétele. A szentbeszéd azt mondja, hogy az ilyen megmozdulás a harmadik órától a kilencedikig tart, ami azt jelenti, hogy ez az érintés a névtelen isteni szeretetben kezdődik, és egy dinamikus csúcspontig fejlődik. Amikor eléri a csúcspontot, akkor a mennyek megnyílnak, és a tanuló Jézust látja mintegy a mennyekből leszállani.

Ez a jelképes beszéd azt jelenti, hogy a tűzbirodalommal, az örök világosság birodalmával való összeköttetés olyasmi, aminél végül érzékszervileg észlelhető kapcsolat, „híd” keletkezik a tanuló és a világosságmisztérium között. A harmadik és a kilencedik óra közötti időt ezért vizsgának kell látnunk, amin azt figyelik meg, hogy a tanuló az ecsetelt elragadtatásban igazán istenfélő marad-e, vagy visszaesik régi szokáséletébe.

Gyakorlatilag az a helyzet, hogy a tanuló maga építi meg a hidat a világosság birodalmába; a híd pedig az a létállapot, ami lehetővé teszi, hogy tényleg visszatérjen a világosság birodalmába. Azért mondja a gnosztikus bölcsesség, hogy az Úr elsötétíti a világosságát a tanuló előtt, hogy ez egyáltalán észrevehesse Őt.

Ezt esetleg meg kell magyarázni. Ha a Mozdíthatatlan Birodalom tökéletes világossága teljes bőségével megérintené, akkor a tanuló azt egyáltalán nem tudná elviselni és reagálni sem tudna. A világosság azért vesz fel valami olyan állapotot, amiben a tanuló meg tudja kezdeni a megváltás ösvényét.

Ez aztán a híd, vagy a köpeny, ami a tanuló vezeklési köntöse lesz, amiben megkezdheti zarándoklatját. Ez a vezeklőköntös tehát nem a szégyen jele, nem a bűnösnek a jele, hanem a kegyteljes regenerálódás ruhája. Ahogyan a tanuló halad az ösvényen, úgy fokozódik ruhája fényessége, ami egyre erősebben világít.

A Krisztusmisztériumok világosságának érintése – ezt mégegyszer hangsúlyozzuk – nagyon jól és élesen megkülönböztethető a tükörszféra világosságának érintésétől. Önöknek ezt alaposan be kell látniuk, mert az ezzel kapcsolatos belátás és az ezzel egyező cselekedet az előfeltétele annak, hogy megállják a helyüket a világosságérintés viharában.

A tükörszféra világossága, ha megjelenik, először is azonnal megegyezik az Önök természetes állapotával. Másodszor egyáltalán nem kelt vihart, mert közvetlenül a természetes létállapotukhoz csatlakozik; harmadszor pedig mindig is az Önök én-tudatához fordul.

A tükörszféra világossága kétségtelenül szép és magasztos szavakat mondhat Önöknek Krisztusról és birodalmáról, de ezek a beszédek teljesen megegyeznek a fátyol innenső oldalán elhangzó, Krisztussal foglalkozó prédikálással. A tükörszféra világossága a legkedvezőbb esetben sem juthat túl a fent említett kinyilatkoztató fázison. És Önök tudják: „Nem minden, aki ezt mondja nékem: Uram! Uram! megyen be a mennyek országába, hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát”.

Az örök világosságbirodalom érintését azonnal fel lehet ismerni arról, hogy közönséges természetünkre kardcsapasként hat. Az egy másik természeti birodalom rezgése; ezt a természetet és az ént cseppet sem kíméli, s egyáltalán nem szép és nagyszerű, mint ahogyan a dialektikus művészet szeretné elhitetni velünk. Ellenkezőleg. Vihart kelt, hatalmas izgalmat okoz az Önök életrendszerében, és természetromboló. Az a tanuló pedig, aki képes túlélni ezt a vihart, az megkapja a világosságkincs köpenyét.

Erről a viharról még sokat lehetne írni. Nem lesz fölösleges, ha szólunk még néhány szót róla. Mindenekelőtt azért, mert sokan burkolják magukat megtévesztő, csaló gondolatokba és érzésekbe. Önöknek bensőségesen meg kell barátkozniuk azzal a gondolattal, hogy mihelyt a bejelentés, a kinyilatkoztatás fázisától a tűzkeresztség fázisa felé fordulnak, azonnal heves harc tör ki Önök miatt.

A tükörszféra hierarchiája tizenkétszeres. Ez a tizenkétszeres hierarchia az emberi lipika tizenkét erőjén keresztül összeköttetésben áll az anyagszféra minden lényével. El lehet tehát képzelni, hogy mihelyt a tanuló az örök világosságbirodalom felé fordul és a tűzkeresztelőt keresi, nagy diszharmónia, zavar keletkezik a tizenkétszeres hierarchiával való viszonyában. Ezt a diszharmóniát a két természet közötti, „vihart” okozó hasadás kelti. A vihar így az egész lényre kihat: a tudatra, a lélekre és a testre. Ebből a harcból kell a tanulónak a világosságköpennyel ékesített zarándokként kikerülnie.

Az örök világosságbirodalomnak három nézete van, s ezért három nagy világosságmisztériumról beszélnek.

Az első misztérium a szellemi újjászületésre vonatkozik, a Szentléleknek a mikrokozmoszba való belépésére.

A második misztérium a lélek újjászületésére vonatkozik, egy új tudat kialakítására a kígyótűz-rendszerben.

A harmadik misztérium az egész lény újjászületésére vonatkozik.

Ez a háromszoros átalakulás, transzfigurálás egy hatalmas folyamat, és maga is misztérium, vagyis rejtély. A beteljesülésnek e misztériumát csak azoknak nyilvánítják meg, akik méltók erre, és akik önszabadkőművességgel ki tudják nyitni a különböző ajtókat. Erről a nagyon is magánügyről ezért nem szándékozunk bővebben nyilatkozni.

Inkább határozottan feladatunk felhívni az Önök figyelmét arra a tényre, hogy vannak e világban követek, akik egy, kettő, három vagy négy gnosztikus erővel dolgoznak. Ez azt jelenti, hogy vannak olyan követek, akik az előkészítő érintéssel, a kinyilatkoztató érintésével hatnak. Mivel ez az erő teljesen ehhez a természethez igazodik, s mivel olyan erőről van szó, amelyiknek az önkéntelen, természetes reagálás képességét kell felélesztenie, világos, hogy ez az erő ébresztő, de sohasem romboló, összetörő hatású.

Más szóval: ha a Rózsakereszt templomában a hallgatókat az ilyen erő hatásának vetik alá, és ez az erőkisugárzás a hallgatókat nem tudja felébreszteni, akkor nem is árthat nekik. Ha azonban egy követ bement az első misztériumba, akkor a hallgatóit nem csak vízzel fogja keresztelni, hanem tűzzel is; és beláttuk, hogy a tűzkeresztelő erre a természetre rendkívül összetörően és felemésztően hat.

Az ilyen követ előre figyelmezteti a tanulóit, hogy nem állhatnak büntetlenül az első misztérium, a szellem ereje elé, hogy a tanuló nem hallgathatja őt minden következmény nélkül, ezt nem lehet egyszerűen érzésekkel vagy értelemmel elfogadni vagy visszautasítani. Ha egy ember bármikor is akarattal vagy tudatosan közelíti meg az első misztériumot, akkor a tűz megégeti őt.

Erre nagy nyomatékkal kell felhívnunk a figyelmüket. A Rózsakereszt Iskolájában legalábbis az első misztériumból hatnak Önökre. Ezért van a Rózsakereszt előudvar-temploma elzárva a nyilvánosság elől; ide már csak komoly tanulókat engednek be.

Az Iskolában állandóan megfigyelik a megérintetteket a saját érdekükben. A tanulók közül folyamatosan eltávolítanak minden lanyhát, közömböst és méltatlant, hogy ne törjön rá az első misztérium megsemmisítő ereje.

A többinek szakadatlanul magyarázzák, hogy mit kívánnak tőlük. Egyikőnk sem elégedhet meg a nézgelődéssel és a tudomásul-vevéssel. A Rózsakereszt Iskolájában arról van szó, hogy „mindent, vagy semmit”, s így a teljes felelősséget az Önök vállára kell hárítanunk.

Ha méltatlan ember veti alá magát az előudvarban, tanulóként, az első misztérium befolyásának és elhatározza, hogy helytáll az iskolában, akkor az első misztérium hatására a tizenkétszeres földi lipika még erősebben fog működni, ennek minden következményével.

Ha egy tanuló méltatlan állapotban veti alá magát a második misztérium befolyásának, akkor az idegrendszere törik össze tizenkétszeresen.

Ha a harmadik misztériumnak veti alá magát méltatlanul, akkor ennek következményei a személyiségét érik tizenkétszeresen.

A kiáramlott erő csak olyan esetekben fog kár okozása nélkül visszatérni a követhez, amelyekben az illetők nem szándékosan, nem kérkedésből, nem előre elhatározott hitetlenséggel, nem képmutatóan, gúnyosan vagy nem rossz szándékkal közeledtek a misztériumokhoz, hogy dacoljanak azokkal.

Így világos, hogy aki sok figyelmeztetés után is tanulónak nevezi magát, belsőleg azonban nem az, afölött az önbizonygatása és helytállni akarása mértékében kimondják az ítéletet.

A modem Szellemi Iskola minden tanulójától elvárják, hogy Pistis Sophiává váljon, vagyis olyan tanulóvá, aki hittudásban, tudatosan áttör az örök bölcsességhez. Az ilyen tanuló feltámadáshoz vezető kapcsolatba lép a Gnózissal.

A többieknél, akik az Iskolában tartózkodnak, bukáshoz vezető dologról beszélhetünk.

Íme, megmondtuk Önöknek!

Aszklépiosz III.

 

Bizonyos emberek, kevesen ugyan, akiknek tiszta lélek adatott, ezért azt a feladatot kapták, hogy pillantásukat a mennyre irányítsák. A többiek, az ő kétszeres testük elkeveredése miatt és a testük súlya miatt, az ismeretnek mélyebb szintjére süllyedtek. Ezeknek aztán az elemekről és az alantas lényekről kell gondoskodniuk.

Az ember halandó lény, de nem mondhatom, hogy a részben halandósága miatt csekélyebb értékű lenne. Ellenkezőleg; részleges halandósága miatt a célpontossága és a mozgékonysága a célt illetően annál nagyobb, fia nem lenne kétféle anyagból, akkor nem tudná ellátni kettős feladatát. Mivel mindkettőből való, mindennel rendelkezik, hogy a földinek is gondját viselhesse, meg az istenit is szeresse.

Most pedig arra kérlek, hogy feszült figyelemmel és egész felfogóképességed bevetésével hallgass, mert a következő tanokban sokan kételkednek, de tiszta lelkek igaznak és világosnak ismerik fel ezeket. Kezdem tehát:

Isten, az örökkévalóság ura az első; a világ a második; az ember a harmadik.

Isten a teremtője a világnak és mindennek, ami ebben található. Az emberrel együtt Ő a vezetője mindennek, mert az embert úgy teremtette, hogy ez vele együtt képes legyen a vezetésre. Ha az ember ezt a neki szánt feladatot – ennek minden tartozékával – elfogadja, akkor ő a világ dísze, és a világ is őt dicséri. Az embernek emez isteni szerkezete miatt joggal beszélnek „világról”, amit a görög szöveg a kozmosz szóval jelöl (a kozmosz szót viszont a kozmeosz = szabályozni, rendezni fogalomból származtatják).

Az ember ismeri magát és ismeri a világot. Emiatt tudja, hogy mire rendeltetett, hogy ehhez milyen eszközök állnak a rendelkezésére, s mit kell tennie, hogy Istent dicsőítse, vele szemben a legnagyobb háláról tanúskodjon, és Isten képmását tisztelje. Eközben megérti, hogy Istennek a második képmása is. Mert Istennek két képmása van: a világ és az ember. Mivel az ember összetett egység, a magasabb elemekből, gondolkodóképességből, intelligenciából, szellemből és értelemből képzett isteni részével a mennyekig emelkedhet, míg a tűzből, vízből, földből és levegőből összeállított testi része szerint halandó, s a Földhöz kötve marad. Így gondját kell viselnie a rábízott dolgoknak; ez elől nem térhet ki.

Ez a két-ség, ez a kétféle lény belső irányulása szerint istenfélő, lényege istentisztelet, amiből jóság keletkezik. Ez a jóság azonban csak akkor mutatkozik meg teljes mértékben, ha minden olyan kívánságtól megoltalmazzák, ami az emberhez nem illik. Az emberhez nem illő, idegen dolognak nevezhető minden, ami földi, ami a test kielégítésére szolgál; mindezt pedig találóan nevezi birtoknak, mert nem vele született, hanem a születése után tett rá szert.

A Föld minden dolga idegen az ember számára, még a teste is. Ezért ne csak azokkal a dolgokkal ne értsünk egyet, ami felé a kívánságaink vonzanak, hanem a kívánságok forrásával, eredetével sem. Ebből az is következik, hogy az ember csak olyan mértékben ember, amilyenben az istenségre irányuló meggondolásai által a halandó részét dorgálja, amellyel ugyan szükségszerűen össze van kötve, hogy gondját viselhesse az alantas világnak.

Hogy az ember mindkét világban tökéletes legyen, ahhoz mindkét világ elemeivel el van látva, mégpedig négyszeresen. Egyrészt kezei és lábai vannak, ez a két pár, amely a többi testrésszel együtt a világ alantas, földi részében végzett szolgálatra teszi képessé. Másrészt négy képesség, szellem, intelligencia, emlékezés és előrelátás birtokában van, s így minden isteni dolgot nézhet és tudhat.

Ezért olyan nagyon kíváncsi az ember mindenre, a dolgok tulajdonságaira, hatásaira és nagyságára, holott nehéz testének hiányosságai miatt nem tud elhatolni a természet okaihoz.

Ha az ember így készült, így lett megszerkesztve, ha legmagasabb Istenétől ilyen megbízást és feladatot kapott, és jól szabályzó munkával őrködik a világ rendje fölött, ha Istent istenfélő tiszteletben tartja, vagyis engedelmes, és mindkét megbízatásában Isten akarata szerint cselekszik, akkor milyen jutalmat nyer?

Ahogyan ugyanis a világ Isten teremtése, úgy részesül a teremtésnek szorgalmasan gondját viselő ember Isten akaratában, mert testével és munkájával naponta hozzájárul a szépséghez, amit Isten egy isteni határozattal alkotott. Nem ez volt-e a jutalom, amiben elődeink részesültek, s aminek elnyerésében mi is reménykedünk, ha az isteni jóság is így akarja? Más szóval: ha szolgálatunk befejeződött, és feloldoznak az anyagvilág iránti felelősség és a haláltermészet kötelékei alól, akkor Isten nem visz-e vissza minket tisztán és szenten a mi saját, normális, felettes részünkhöz, ami isteni?

– Amit mondasz, Triszmegisztosz, az igaz és helyes.

Valóban ez a jutalma azoknak, akik egy életet Istenfélőn szenvednek el, a világnak szorgalmasan gondját viselvén. A gonosz és istentelen életet élőket azonban nem engedik be a mennybe. Ezen kívül szégyenszemre másfajta testbe kényszerítik őket, amely a szellem szentségére nem méltó.

– Ó, Triszmegisztosz, magyarázatod beláttatja, hogy a lelkek ezen a világon a halhatatlanságuk szempontjából nagyon kockázatos életet élnek.

Valóban, de egyesek nem akarják elhinni ezt, mesének tartják, mások meg nevetségesnek. Mert a föld anyagéletében kellemes dolog örömöt szerezni maguknak a birtokukkal. Ez az öröm viszont úgyszólván a lélek torkának ugrik, úgyhogy a lélek a halandó részhez fordul, s így annak foglya marad.

Előre tekintvén kijelenthetem, hogy utánunk nem fogják már a bölcsességet őszintén szeretni. A szeretet csakis egyetlen vágyakozás: elgondolkozás és a szív tisztasága által Istent ismerni. Ezt már most is sokan a legkülönbözőbb módon összekeverik és elferdítik.

– Mit tesznek, Hermész, hogy a bölcsességet számtalan módon érthetetlenné tegyék és elferdítsék?

Meg fogom magyarázni neked, Aszklépiosz. A bölcsességet ravaszul összekeverik mindenféle buta tudománnyal, például aritmetikával, zenével és mértannal. Az igazi bölcsességnek azonban, mely elválaszthatatlanul összefügg az istenfélőséggel, csakis az a jelentősége, hogy a tudományt csodálatra késztesse a csillagoknak az eredeti helyükre való visszafutásával szemben, s hogy pályájuk mily csodásán engedelmeskedik a számok törvényének, ezen kívül pedig, hogy a Föld távolságainak, tömegeinek és fajtáinak, valamint a tenger mélységeinek, a tűz erejének, és mindezen dolgok mibenlétének ismerete által mindent Isten művészetének és intelligenciájának csodálására buzdítson.

A zene tudományának ismerete nem jelent mást, mint a világmindenség rendjének az ismeretét, hogy melyik isteni terv osztja be a dolgokat. Ez a rend, melyben a művész látomása mindent egyetlen egésszé rak össze, végtelen testi és igazi hangversenyt kelt, isteni zenével.

Az utánunk jövő emberek hagyják majd, hogy a bölcselkedő szofisták ravasz okoskodása elvezesse őket az igazságtól és a tiszta, szent bölcsességtől. Az Istenséget a szív és a lélek egyszerűségével imádni, Isten műveit tisztelni, hálásan Isten akarata szerint cselekedni, mert csakis Ő a végtelenül jó, ez a bölcsesség, mely minden okoskodástól mentes.

 

Elég ebből. Most beszéljünk a szellemről és az ezzel kapcsolatos témákról.

Kezdetben volt Isten és az anyag. A lélegzet az anyagnál volt, jobban mondva: az anyagban volt, de nem úgy, ahogyan Istenben volt, mert Istenben voltak az elvek, amelyekből a világ került elő. A dolgok még nem voltak, mert még nem lettek előteremtve, holott jelen voltak abban, aminek elő kellett teremtenie őket. Nem csak azok a dolgok nem ismernek születést, amelyek még nem lettek, hanem azok sem, amelyeknek nincsen előteremtő képességük, amelyekből tehát semmi sem születhet.

A szaporodás képességével ellátott teremtmények képesek sokasodni. Ezekből akkor is születhet valami, ha saját magukból lettek (mert önmagukból született teremtményekből kétségtelenül könnyen keletkezhetnek elvek, amelyekben minden dolog az eredetére lelhet). Ebből az következik, hogy Istent, aki mindig van, nem lehet teremteni, és nem is teremtetett. Azt lásd Őbenne, ami volt, van és mindig lesz. Isten természete így teljesen önmagából és önmagában van.

Az anyagnak és a lélegzetnek, holott elvileg egyik sem szaporodik, megvan a szülés és szaporodás természetes képessége. Mert a folytatás, a szaporodás elve az anyag egyik tulajdonsága, mert magában foglalja a folytatás és alakítás képességét. Ez a képessége saját magától van, idegen elem segítsége nélkül.

Az olyan teremtmények azonban, amelyeknek alakító eleme csak más teremtményekkel való egyesülés folytán működik, azok korlátozva vannak. A tér, amely a világot és ennek minden tartozékát magában foglalja, nem teremtette önmagát, de megvan benne a folytatás, a szaporodás egyetemes képessége.

„Tér” alatt azt értem, amiben minden dolog tartózkodik. Mert mindaz nem létezhetne a térség nélkül, amely hordozza. Aminek nem készült hely, az nem létezhet. A dolgoknak sem tulajdonságát, sem nagyságát, sem helyét, sem hatását nem lehet meghatározni, ha sehol sincsenek.

 

Folytatjuk.