Elementálisok az ember aurájában II.
A védő elementális
A dialektikus ember tehát az őskorban létező igazi embernek egy helytelen, hibás teremtménye. A dialektikus embert emiatt a mennyei léthez vezető út előtt a küszöb őrének nevezhetjük.
Mai megbeszélésünket az előző előadáson szerzett szellemi ismeretek alapján folytatjuk, s így megvilágíthatunk néhány dolgot, fogalmat, és állapotot, amelyek számunkra a mai napig is sötétek voltak.
Először azt kell jól megértenünk, hogy az ember a szó szoros értelmében még ma is alkotó, teremtő lény. Ezzel nem a közönséges emberi létfenntartó szaporodási folyamatra gondolunk; az ember alkotó tevékenységét sokkal tágabb értelemben látjuk.
Minden ezoterikus tudja, hogy az egész megnyilvánuló természet, minden élet, ami finomabb vagy durvább alakokban és formákban fejeződik ki, éterek által, éterekből alakul ki. Az ember minden gondolata alkotóerővel rendelkezik. Így minden gondolatnak éterhatás a következménye. Ezzel az emberi cselekvés társaságában a gondolatok hatása is látható vagy érezhető lesz.
Ha gondolataink spekuláló, találgató jellegűek, akkor a kialakuló formák is bizonytalanok. Jelen vannak ugyan az auránkban, de ésszerű alap nélkül. Emiatt persze akadályoznak, de alkotójukra még nem gyakorolnak erősen kötelező befolyást.
Ha viszont az ember a gondolatot közönséges értelme meggondolásai alapján nagy erővel hozza létre, akkor az ennek megfelelően kialakult forma is sokkal erősebb, és alkotója számára jelentősebb.
Az alkotó, és az alkotása; teremtő és teremtmény.
Az ember alkotóképessége csodás. Az elzárkózott természetes embernek azonban halvány fogalma sincsen erről. Önök az egyik csodálkozásból a másikba esnének, ha egy pillantást vethetnének aurikus térségükbe, az aurájukba, s láthatnák az alkotásokat, amelyek az idők folyamán az Önök lélegzőterében felgyülemlettek, keveredtek, egyesültek vagy újra szétváltak.
Mivel ezek az alkotások, ezek a teremtmények erősen a földhöz vannak kötve, nem kell sokáig bizonygatnunk, hogy ebből a körülményből vészes következmények fejlődnek ki. Alapos tudás, és a következmények ismerete nélkül követi egyik alkotó hatás a másikat. Eközben pedig hatalmas mennyiségű energia használódik el. A következmények előbb vagy utóbb megmutatkoznak. Az aurikus térségben ugyanis így egy elementális fejlődik ki, mely a teremtőjéhez van kötve, akivel szemben a teremtés körülményeinek megfelelően lép fel. A varázsvesszőről és hasonló dolgokról szóló mesék és legendák a figyelmet az embernek erre a határtalan alkotóképességére terelik.
Most már világos, hogy minden gondolatnak, és éppúgy minden esetleges cselekedetnek vagy érzékszervi tevékenységnek alkotó éteri eredménye is lesz. Ezek a gondolatteremtmények bizonyos idő múltán, bizonyos hatás kifejtése után a legtöbb esetben felosztanak, atomjaikra esnek szét. Egyébként ugyanis az ember nemsokára a saját teremtményeinek óceánjába fulladna.
Egy eredmény azonban megmarad, mégpedig ezeknek az életformáknak a magja. Ezeknek az alkotásoknak az elvei megmaradnak, és egy elementális-féleséggé egyesülnek. Az ember így a panteonjában az ideiglenes éteralakok állandó áramlatát tartja fenn. Ez az áramlat két elementálist táplál. A mi aurikus térségünkben ezek erősen kifejezik a dialektikus élet két nézetét, mégpedig a jó gondolatok és a rossz gondolatok eredményét.
Az egyik elementálist az irodalom „a küszöb őrének” nevezi, a másikat pedig az aurikus térség védő elementálisának, vagy őrangyalnak.
A jónak ezzel az elementálisával is sok mese foglalkozik. Arról beszélnek, hogy minden embernek van őrangyala. Jól meg kell azonban értenünk, hogy erősen túloznak. A védelem ugyanis, amit ez az elementális nyújthat, nagyon is hiányos.
A tényből, hogy ez a két elementál-lény az ideiglenes éterformák áramlatából táplálkozik és tartja fenn magát, világossá válik, hogy hadilábon állnak egymással, s gazdájuk és teremtőjük, az ember viselkedésétől függően éhes, vagy jóllakott állapotban vannak.
A gonosz elementáljánál az éhesség állapotán nem lehet segíteni, ez állandó. Ha ez az elementállény bizonyos erőre kapott, akkor egyre erősebben fordul az alkotójához, s arra készteti, hogy az ő lényének megfelelő éterformákat termeljen, hogy kielégíthetetlen felvevőképessége az alkotójától, a dialektikus embertől egyre újabb üzemanyagot kapjon.
Ezzel ellentétben a jó elementálisát sokkal könnyebb kielégíteni. Az ő szívóereje távolról sem olyan erős. Ez az elementállény teljes egyetértésben él az alkotójával, mert általában ez is nemsokára az embertársakkal szembeni jóság rögeszméjénél sütkérezik, s a beképzelt önteltség útjára tér.
A gonosz elementálisa általában a két alacsonyabb rendű étererővel táplálkozik, míg a jó elementálisa a két magasabb rendű étererőt veszi fel. De mindkettő létében a négyszeres éteranyag látja el az alapvető feladatokat.
A bolygók lánca
Említettük, hogy a védelem, amelyben az ember a jó természetes elementálisa révén részesülhet vajmi hiányos. Ezt Önök megértik, ha figyelembe veszik a dialektikus ember lehetőségeit, amik szerint ő csak ennek a természetnek a négy étererejét tudja befogadni és feldolgozni.
A Föld a bolygóknak egy hétszeres láncához tartozik. A lánc, vagyis összetartozó egység minden bolygóján van négy éter, amelyekből a bolygó lényének megfelelő formák alakulnak.
Mivel a dialektikus ember csak ennek a természetnek az étererőit tudja feldolgozni, a jóság elementálisa, az őrangyal, ez világos, valami újjászületési folyamat számára teljesen jelentéktelen. Az újjászületési, vagyis transzfigurációs folyamatnál ugyanis más éterhatásról van szó, amely nem ebből a természetből magyarázható. Az emberi gondolatok hála Istennek nem képesek a hétszeres Földgömb más gömbjeinek az éteráramlatait vonzani és feldolgozni. Emiatt bizonyosra vehető, hogy a természet-elementális sohasem élhet más erőkből, tehát nem változhat meg. Ebből a természetből való, s így is marad, éppúgy, mint a dialektikus ember maga.
Megállapíthatjuk, hogy a gonosz természet-elementálisa ott székel minden dialektikus ember aurikus lényében, mert semmi más, mint az ember helytelen gondolkodásának és tetteinek a következménye.
Ugyanígy trónol az ember aurikus lényében a jóság természet-elementálisa is, mint a dialektikusan jó tettek magától értetődő következménye. Így határozza meg főként ezeknek a gondolatoknak a mibenléte az ember viselkedését, vagy legalább is ezek az ő mindennapi életének a mérvadó tényezői.
Minden további nélkül elképzelhetjük, hogy kinél melyik erők játszák a főszerepet. Az egyik végletben a gonosz, bűnöző embertípust látjuk, a másikban az emberbarát jóembert.
Ez a természetes, természetbeli jóság-típus azonban nem lehet az új ember. Ellenkezőleg. Ez az ember rettenetes korlátozásban és illúzióban él, mert jóság-elementálisának csupán ennek a természetrendnek az erőire van szüksége, s csakis ezeket követeli.
Az ilyen jóságtípust megvizsgálván erősen földre, a földiségre irányuló tájékozódást találunk, nagyon földi, ha sajátos módon is földi, mert élete bizonyos irányzaton alapul. Pillantását teljesen ennek a világnak a jóságkultúrájára szegezi, mindazzal, és mindarra, ami ehhez tartozik. Isten birodalmát – a világtörténelem sok klasszikus alakjához hasonlóan – ide várja, ezen a világon akarja berendezni, minden erejével ebben a természetben keresi, egész jóságával és lelki minőségeivel, egész lényével, és a jóság-elementálissal aurikus életterében – de minden pozitív eredmény nélkül.
Ha ezt a helyzetet Önök valóban át tudják tekinteni, akkor megértik, hogy a fáradozás csakis eredménytelen lehet. Mert nagyon valószínű, hogy a gonosz ember a vétkek után gyakran átélt fájdalom miatt hamarabb jut belátáshoz, mint a jóember a jóságrögeszméjével. „Mert könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak az Isten országába bejutni.”
Mindezt alaposan meg kell gondolnunk. Természetesen mindannyian útáljuk a gonoszságot. Fel kell azonban ismernünk e világ jóságának, humanizmusának és természetes nagy vallásainak a haszontalanságát is, az ő kísérletezgetéseikkel, állandó ide-odájukkal, sorozatos virulásaikkal és hanyatlásaikkal együtt.
Mindemiatt keresnünk kell a kiutat ebből a baljós körforgásból. Kijelenthetjük, hogy kerüljük és elutasítjuk a gonoszt, de nagyon világosan felismerjük a normális jóság haszontalanságát is. Így pedig meg kell fontolnunk, hogy valóban lehetséges-e valami más fejlődés. Ehhez jól kell értenünk Pál apostolt, amikor azt mondja, hogy „ami ebből a természetből való, az nem ölthet magára más természetet” (1. Kor. 15.50). Ezzel világosan kijelenti, hogy ebből a természetből nem keletkezhet minden további nélkül valami más valóság.
Ezzel kapcsolatban megmagyarázza a korinthusi levélben, hogy ahogyan a földi testnek megvan a maga fajtája, úgy a mennyei testnek is megvan a sajátossága. A földi test sohasem válhat mennyei testté, mert a földi test ennek a természetnek a négy éterével áll és bukik.
Jól be kell látnunk, hogy egy megváltást biztosító Föld, egy megváltott emberiség, vagy elmúlhatatlan jóság és szépség csakis valami új négyszeres éterhatásból keletkezhet. Egyszerűen kizárt dolog, hogy a mi létállapotunk és a mi jóság-elementálisunk bárminemű kultúrája eredményezhetné azt.
A transzfiguráció szent tudománya arra tanít minket, hogy a megváltás földjének, a megszabaduló emberiségnek, az örök szépségnek és jóságnak nem kell valahogyan még ezután kialakulnia vagy megszületnie, hanem hogy mindez már létezik. Csak eddig a természetünk miatt nem részesülünk benne. Természetünkkel és ennek eredményeivel tehát fel kell hagynunk, s másik természetet kell magunkra öltenünk. A fordított útra, a megfordulás útjára kell térnünk, amelyet pedig a Rózsakereszt Szellemi Iskolája minden időkben megmutatott.
Ezt az utat itt most nem részletezhetjük. Meg kell elégednünk a kijelentéssel, hogy ha ezen az úton valóban el akarnak gondolkozni, ha ennek az útnak a bejárását latolgatják, akkor a Rózsakereszt Iskolája a rendelkezésükre áll.
Végül esetleg jó lesz megmutatni Önöknek egy bizonyos módszert, amelynek segítségével teljesen önállóan, mindenféle tekintély befolyásától függetlenül fel tudják ismerni, hogy az emberiség megváltásához az ismert, megrekedt és kiábrándító utakon kívül valóban vezet egy ösvény. Ha kedves olvasóink valóban tudatában vannak, hogy a tévedések hálójában vergődnek és foglyoskodnak, akkor azt a tanácsot adhatjuk, hogy egy időre próbálják megvonni az érdeklődésüket a világon uralkodó erők játékától.
Feltesszük, hogy kerülik és elutasítják a gonoszságot. Próbálják meg az érdeklődésüket a különböző területek jóságtörekvéseitől is megvonni. A világ számtalan vallásos útmutatót állít Önök elé. Végeredményben azonban a saját jóság-elementálisuk az, ami Önöket a vérük közvetítésével bizonyos irányba tereli.
Próbáljanak meg határozatlan időre szakítani mindazokkal az értékekkel és erőkkel, amelyek nem hozhatják meg a megszabadulást. Ne hallgassanak az Önökben és a környezetükben ösztökélő hangokra. Próbálják meg mindazt, amit máig jónak tartottak, egyáltalán nem jónak látni. Ezzel azt akarjuk mondani, hogy próbáljanak meg minden problémát elbocsátani, és saját magukban nyugodni, megnyugodni. Ha pedig ezt valóban akarják, akkor meg vagyunk győződve róla, hogy e nyugalom eredményeként nagy változást fognak tapasztalni.
Miről van szó ugyanis? Ha mindentől megvonják az erős érdeklődést, ami a világot mozgatja, ami Önöket az egyik vagy a másik irányba akarja terelni, ha abbahagyják a cselekvést, ami általában ezekre az ösztönzésekre következik, akkor az Önök aurikus térségében lakozó természet-elementálisok, a jóságé meg a gonoszé is, táplálék hiányában meghalnak. És ez a fontos! Ha bármiféle megszabadító eredményt akarnak elérni, akkor az aurikus térségüket először meg kell tisztítaniuk minden saját gyártmányú elementál-lénytől. Értelmük homályos tükre ekkor megvilágosodik. Csak ekkor fogják tudni a világot és indítékait tárgyilagosan, világosan látni.
A régi mesterek az elbocsátásnak és a nyugalomnak, megnyugvásnak ezt a módszerét a remeteség fogalmával jelölték. Voltak; akik azt hitték, hogy a remete fogalmához elvonult, magányos élet fűződik valami kunyhóban, mélyen az erdőben, vagy barlangban, fent a hegyen, ahol esetleg piszokban, szegénységben és éhezve kell a magasabb életet keresni.
A remeteség azonban az Iskola tanácsa szerint a fent említett módszerben rejlik. Itt a dialektikus én mozgalmaitól és nyüzsgésétől való tudatos visszavonulásról, eltávolodásról van szó, ha csak bizonyos időre is. Erre pedig mindegyikőnk képes, ha az ehhez fűződő, megszabadító életkilátásokat felismeri.
Remeték lehetnek a mindennapi élet kellős közepén is. Ehhez nem kell visszavonulniuk, és nem kell a társadalmat elutasítaniuk. Ha a magasabb életre irányuló szent vágyakozással egy ideig sikerül remetének lenniük, akkor fel fogják ismerni a dialektikus élet dolgait és korlátozásait.
Ekkor pedig bizonyos, hogy az ilyenfajta sikeres visszavonulás által elméletileg felismert utat az elveszett otthonukra való emlékezésük igazolni fogja, s az utat a Szellemi Iskola segítségével megvalósíthatják.
Catharose de Petri
Jan van Rijckenborgh