Pentagram 1986/2

Elementálisok az ember aurájában I.

A küszöb őre

 

Az ezoterika iránt érdeklődők közül csaknem mindenki hallott már a küszöb őréről, arról az elementál-lényről, amelyet nyilván mindenki magával hordoz az aurikus szférájában, amelyet sok földi élete folyamán maga alkotott és maga tart fenn.

Ez az elementális minden gonoszságnak a megélénkülése, amit az ember valaha is elkövetett. Létét azzal tartja fenn, hogy alkotóját, a dialektikus embert, a gonosz cselekvés folytatására készteti, mert a gonoszság okozta aurikus áramlatok képezik léte alapjait.

A legendák és elbeszélések azt mondják, hogy mihelyt egy bonafid misztérium iskola tanulója rátér az úgynevezett ösvényre, szerkezetében azonnal krízist okoz, mert az ösvény megnyitásával kezdi megtisztítani az auráját, hogy ez majd megfelelhessen az isteni törvényeknek. E krízis folyamán a Szellemi Iskola tanulója találkozik, csaknem testileg párbajozni fog a gonosz elementálisával, mely végső, nagy erőfeszítéssel próbálja meg kenyéradó gazdáját a régi életéhez visszakényszeríteni, mert ez az ő számára létkérdés lett. A régi iratok azt is közlik, hogy a küszöb őre tíz eset közül kilencben fényes győzelmet arat. Ebből kitűnik, hogy ez az elementális valóban a nagy ellenfél, egyes iratok a „vádolónak” is nevezik, amely létszükségében és természetes önfenntartási ösztöne miatt elállja a világító új élethez vezető kijáratot. Ha azonban a tanuló ezt az elementálist denaturálja és megsemmisíti, akkor átmehet a kapun az új birodalomba.

Ezt mondja az irodalom. Holott mindezt nem akarjuk kétségbe vonni, mégis azt kell felfedeznünk, hogy – mint az ezoterikus irodalomban gyakorta – itt is hiányos, vagy féligazságokkal van dolgunk, amik így nagyon is veszélyes igazságok.

A küszöb őrét a dialektikus éntudat gondolati, mentális tevékenysége hozta létre, s ezt az elementálist olyan cselekvések tartják fenn, amelyek ugyanabból az éntudatból erednek. A tanulónak így egész figyelmét e szörny teremtőjére kell irányítania. Mert a gonoszság e szörnyetegének jelenségét a saját helytelen cselekvésünk következményének kell látnunk. Újra meg újra megfigyelhetjük, hogyan próbál az ember rendkívül felületesen, minden tudás nélkül és egyáltalán nem intelligensen megmenekülni saját hibáinak a következményei elől. Ha Önök meg akarnak menekülni a szenvedéstől, fájdalomtól és leromlástól, akkor ezeknek az okait kell eltüntetniük. A fent említett küszöb-őr-párbaj-romantika tévedéseit tehát világosan fel kell ismerniük.

El tudnak-e képzelni olyan tanulót, aki a saját éntudata ösztönzésére akar megmenekülni saját éntudata tevékenységeinek eredményeitől, hogy aztán boldog mosollyal bemehessen a magasabb rendű életbe? Ilyesmi senkinek sem sikerülhet! Legfeljebb látszólag, de a valóságban semmiképpen sem. Az ilyen áltanuló esetleg sokáig maradhat önmegtévesztésének a foglya; esetleg a legjobb szándékkal csapja be magát és másokat is, de az új életben nem részesülhet.

Az ilyen áltanuló igenis kezdhet más életet, mivel a dialektikus tudatmagnak a római jánuszfejhez hasonlóan két arca van. Kétféle tudattevékenységet fejthet ki, melyek olyan viszonyban vannak, mint a pozitív a negatívval. Ha a gonoszság következményei túlságosan akadályoznak minket, akkor bármikor megváltozhatunk és átállhatunk a társadalmi értelemben jóra. Ezt nevezik megtérésnek.

Az ember viselkedését ennek a megtérésnek a mibenléte határozza meg. Sok vallásos és okkult társaság mutogatja büszkén a megtérítetteit. Alapvető változásról azonban ezeknél szó sem lehet. Az ilyen megtérések, habár megmagyarázhatók, csakis a dialektika korlátain belül történt megfordulások és fáradozások. Az érvényesülési és önfenntartási törekvés hangsúlyai ezek, amelyek a társadalom véleményétől vagy ítéletétől függenek.

Az élet tengerének hullámzásában sorozatosan merülnek fel újabb akadályok, amelyeket magunk teremtünk. Ha az egyiken átkelünk, akkor ugyanezzel a folyamattal már a következőt alkottuk meg magunknak. Életünk így aggodalmakból és feszültségekből áll; kialakulnak a félelmek, hogy az életünk bizonytalanságát hangsúlyozzák; a félelem miatt hibákat követünk el, melyek megbosszulják magukat. Mindennek a következménye pedig egy kísértet, egy agyrém, amely az egyéni asztráltérségünkben lakozik.

Nem árthat tehát, ha kipuhatoljuk ezeknek a bajoknak az okát, s azt mellőzzük. A modern Rózsakereszt minden szenvedés alapvető okát a dialektikus tudatmagban, az éntudatban látja. Ha a dialektikus tudatközpont mai formája megszűnik, akkor vége van minden emberi szenvedésnek is. Ezt akarja elérni az isteni segítség az ember bukásának kezdete óta. Sajnos azt kell azonban észrevennünk, hogy az isteni segélynyújtási ajánlatokra az emberiség a mai napig is vajmi keveset hallgatott. Ezerszeresen visszaeső bűnösök vagyunk, s reménytelenül mélyre buktunk. Van azonban egy aránylag kis sereg, amely lázasan keresi a kiutat. Ez a tény, sőt sok embernek a megváltásra irányuló, félreismerhetetlen vágya, az isteni hierarchiának a hatalmas, dinamikus segélynyújtó kísérletével együtt arra bátorít minket, hogy a transzfiguráció, a nagy átalakulás ősrégi ösvényét ki tudja hányadszor, újra megmutassuk. Ebben a cikkben különösen azzal a kísértettel szeretnénk foglalkozni, amelyet a küszöb őrének neveznek.

Minden ezoterikus tudomány beszél magasabb, vagy felettes emberről és az alantas emberről, vagyis az eredeti emberről, a mennyei Másikról, és a földi emberről, akit nagyon is ismerünk. A régiek így kétszeres tudatról beszéltek: a mennyei másiknak a tudatáról, és a közönséges ember tudatáról.

Ennek a két lénynek semmi köze egymáshoz. Azt sem mondhatjuk semmiképpen sem, hogy egymás tükörképei, ahogyan régi, mágikus képek akarják elhitetni velünk. Ezek általában egy nyers állati arcot mutatnak, mely azonban félreismerhetetlenül hasonlít egy másik, átszellemülten nemes arcra. A mennyei, eredeti ember az igazi ember, Isten szándéka és terve szerint; a másik pedig, akit jól ismerünk, az egy látszatember, olyan lény, aki a bonyolult mikrokozmoszban az igazi ember mellett egy végzetes helyzet miatt keletkezett.

Ahogyan az igazi ember Isten teremtménye, úgy a látszatember, a mai ember, az igazi embernek a teremtménye, amely az emberiségtörténelemnek egy tragikus szakaszában egy kísérlet folytán teremtetett. Azt mondhatjuk, hogy a látszatember, akit a mi filozófiánk dialektikus embernek nevez, az igazi, isteni ember számára a küszöb őre.

Ez világossá teszi, hogy az eredeti embernek a megnyilvánulását és fejlődését az ő mikrokozmoszában a látszatember létezése akadályozza. Az anyag és a szellem minden területén érvényes a törvény, ami szerint a teremtő elválaszthatatlanul a teremtményéhez van kötve. A látszatlény emberi teremtője nem hagyhatja el kezeinek alkotásait.

Ha ezek az alkotások gonoszak, nem egyeznek a Logosz tervével, akkor feltartóztatják, megragadják és mintegy börtönben tartják fogva a teremtőjüket. A mítoszok, legendák és példabeszédek számtalan sokasága, és a határozottabb szentírások is ecsetelik, hogyan kapcsolódik az igazi ember a vétkéhez, az alkotásához, s ezt nagyon is logikusan nevezik bukásnak, bűnbeesésnek, kozmikus katasztrófának.

Ha az igazi ember élni akar, ha be akarja tölteni a rendeltetését, akkor a látszatembernek a legutolsó sejtjét is meg kell semmisíteni. A küszöb őre tehát, amelyről az irodalom beszél, még valami délibábnak is csak a látszata.

Ezzel a különös helyzettel kapcsolatban azt mondhatjuk, hogy ha a mennyei ember egész figyelmét megvonja az annak idején általa teremtett látszatembertől, s minden érdeklődését újra isteni hivatására irányítja, akkor a látszatlény lassan, de biztosan feloszlik.

Ez persze egyáltalán nem egyszerű! Amikor ugyanis az emberiség őskorában létező mennyei ember, az ősi ember, mint teremtő, megalkotta a látszatlényt, a dialektikus embert, akit most embernek ismerünk, akkor ez kapott valamit a mennyei ember isteni képességeiből és tulajdonságaiból, aminek segítségével, hosszú korszakokon át tartó művelődéssel teljesen önálló létre tett szert, ennek minden következményével együtt. Ezek a következmények a helyzetet annyira megnehezítették, hogy az emberiség egész megnyilvánulása a látszat és valóság csaknem kibogozhatatlan gombolyagát képezi. A valótlan annyira lényegesnek tetszik, hogy a valóság szinte ismeretlenül halad el és vész a ködbe. Ez az oka annak, hogy az emberek ezek hallatán először csodálkoznak, a dolog kínosan érinti őket, végül pedig ellenséges hangulatba esnek, amikor valaki megpróbálja a látszatot leleplezni és a transzfigurálás, az átalakulás útjára felhívni a figyelmet.

Az emberiség és világ megmentésének kísérletei mindig is nagyon veszélyesek voltak a mentők számára. Ezt a veszélyt jól kell érteniük. Itt nem a kínzásokra, inkvizícióra stb. akarunk utalni, amelynek az ezzel foglalkozók voltak kitéve, vagy a tényre, hogy olykor ezreket gyilkoltak le, mert ezek a kínzások és halálos órák a látszatlényt érték, s emiatt semmiképpen sem semmisíthették meg az isteni embert.

A veszély mindig is abban a tényben rejlik, hogy a művet akkor nem lehet folytatni, hogy a munkát üldözik és a fejlődését akadályozzák. Ha annak idején a Manicheusok, vagy később a Katárok zavartalanul dolgozhattak volna, akkor a világ ma egészen másképpen nézne ki.

A dialektikus ember, az igazi ember aurikus elementálisa önálló léttel rendelkezik. Alkotójától független lett. A mennyei ember ezáltal aggasztó helyzetbe süllyedt. Olyasmit teremtett, ami kisiklott a kezei közül, kivonta magát a vezetése alól; ezért nevezi a régi bölcsesség a mennyei embert a leigázottnak, megláncoltnak, vagy fejjel lefelé felakasztottnak. A paradicsomból kiűzöttnek, vagy az önmaga alkotta látszatvalóság szikláihoz láncolt prometeusznak nevezik.

A dialektikus látszatalak viszont továbbra is emberiségparadicsomot játszik. Képes erre, mert teremtője jól felszerelte.

Az élet útját így könnyek, vér és gyilkolás szegélyezi, égre kiáltó fájdalom, mert teljesen hiányzik belőle az isteni. Olykor úgy tűnik, hogy javul a helyzet, van szépség és béke, van remény, de nemsokára újra itt a csalódás.

A dialektikus látszatlény alkotó és szülő. Benépesíti a világot, az éteri területeket, a vágyvilág területeit is, de mindenekelőtt a saját aurikus térségét mindenféle saját gyártmányú szörnyetegekkel.

Ahogyan a szellemszikrák jönnek a mindenség Atyjából, és szaporodnak, úgy mondhatjuk, hogy a földi élet ennek az isteni differenciálódásnak a szörnyű, torz kifigurázása. A látszatember ürességgel áll szemben, de ő is alkotó, szellemben és anyagban. Így vált a világ kereksége lángoló pokollá, amelyet ördögök népesítenek be.

A látszatember alkotásai is önállósodnak. Gondoljanak a sok klasszikus tanúbizonyságra. A látszatemberek, az árnyvilág emberei, mondja a régi bölcsesség, alkotó tevékenységüket csoportosan végzik, ahogyan ezt az önfenntartás szükségletei megkövetelik. Így kollektív látszatalakokat alkotnak, amelyeket olykor ártatlankodva élő gondolatképeknek neveznek. Gondoljanak itt Madám Mandilip babáira, vagy a régi Prágai gettó gólemjére, meg a sok istenségre és bálványra, amit az emberiség életre kelt, fenntart, s amelyeknek oly sokan esnek áldozatul.

Persze ezt az áldozatul-esést nem kell túlságosan szó szerint venni. Bárcsak így lenne, mert akkor az árny-ember nemsokára elfogyna, eltűnne. De Önök is tudják, hogy a látszatember a születés és halál kerekéhez van kötve, s testtel vagy test nélkül támolyog az anyag és a finomanyag területein. Ugye így már világos, miért mondja a Krisztus, hogy „az én birodalmam nem ebből a világból való”, s miért beszélt a világ minden tanítója a transzfigurációról?

Mi tehát a követelmény az oly bonyolult emberi megnyilvánulással szemben, nevetségesen ijesztő sokféleségével, valóságával és látszatával, hogy a saját viszonylataiban és másoknál is megszüntethessen minden szenvedést és korlátozást? Mire van szükség, hogy helyre lehessen állítani a világgal és emberiséggel kapcsolatos eredeti istenterv teljes dicsőségét?

A cél a megkötözött, eredeti, első ember megszabadítása, és a visszatérés az istenbirodalomba.

A módszer a látszatember teljes denaturálása, atomjaira-bontása. Mert ameddig a látszatember fennáll, bármilyen formában is, kultúrája hanyatló, vagy magas fokán, addig a teremtője őhozzá van kötve.

Ezt a denaturálást, ezt az összetörést, felbontást a látszatember függetlensége miatt már nem lehet felülről elvégezni. Ezt alulról kell magának a látszatembernek kiviteleznie Krisztusban, aki ehhez erőt ad neki. Ez a keresztény önfeláldozás lényege, Katár tanítómestereink endúrájának lényege. Ezt értjük mi az Én összetörése vagy lebontása alatt.

Az önfeláldozás a legtöbb ember számára legfeljebb csak fecsegés, szép hencegés, esetleg emberbarát cselekedet. A Jánosi önfeláldozás valóságát és ennek nagy bölcsességét azonban csak nagyon kevesen látják világosan, s csakis ezek mondhatják az ősi emberre való tekintettel, hogy „néki növekednie kell, nékem pedig alább szállanom”.

Ezt a folyamatot jelöli maga a mester azzal a kijelentéssel, hogy „aki az ő életét elveszíti énérettem, az megtalálja azt”.

Sajnos csak nagyon kevesen látják a megújító fejlődésnek ezt az útját. Az ilyeneknél az ősi embert még vékony fonál tartja kapcsolatban a látszatemberrel. Aki ebben a helyzetben van, az megértheti a modern Rózsakereszt tanát. Az belátja ennek az önfeláldozásnak az ésszerű, sürgető, tudományos szükségességét, és örömmel meghozza az áldozatot, hogy regenerálódhasson a lény, amelyből ő maga keletkezett.

Ez lesz aztán az első igazi öröme, olyan öröm, mely minden észt felülmúl, olyan boldogság, amelyben minden további szenvedés csekélynek tűnik majd annak tudatában, hogy a mezítelenné vált szellemszikráját újra beburkolhatja a mennyei másik, s hogy ezzel a via dolorósa, a fájdalom útja elvégeztetett.

 

Catharose de Petri

Jan van Rijckenborgh

Két mágneses tér

 

Az idők változása folyamán egyre több ember tapasztalja naponta, hogy az anyagban a lehetőségek határaihoz értünk. Ezeket a határokat a világmindenség törvényei szabják meg. A dialektikus világmindenséget ebben az értelemben óriási erőtérnek kell látnunk, vakon ható örvénynek, mely mindent felvesz, ami a hatáskörébe kerül, és elnyeli a sötétségével.

Az egész emberiség azon fáradozik, hogy megmeneküljön ettől a vonzóerőtől, de ez a fáradozás inkább csak természetes reagálás a halállal szemben. Világos, hogy az ember nem igazi tudásra reagál, mert egyrészt harcol a leromlás és megsemmisülés ellen, a levegő és más életterületek szennyeződése miatt környezetvédelemmel próbálkozik, másrészt viszont nem veszi figyelembe, vagy elutasítja életkonfliktusának egyetlen igazi megoldását. Az új élet ugyanis hív minket; arra ösztökél, hogy elkerüljük a halált és megsemmisülést. Mi azonban már nem reagálunk, vagy éppenséggel csak egyszer, s aztán visszaesünk; esetleg azzal küszködünk, hogy megmeneküljünk a vér befolyásaitól. Erre a küzdelemre azonban egyelőre kevesen vállalkoznak.

Egyesek azt hiszik, hogy ezt a küzdelmet sikeresen befejezték. Mint a felriasztott vad, úgy érték el a Szellemi Iskolát; itt volt szabad megtalálniuk a bölcsesség forrását, ihattak belőle, s bizonyos mértékben megnyugodtak. Életük valamiféle egyensúlyba került, s most kényelmesen nézegetik környezetüket. „Semmi bajunk sem lehet már”, mondják, „Itt az iskolánk, megvan a tudásunk, minden más csak idő kérdése, ki kell várni a fejleményeket”. Ez persze nagyon veszélyes álláspont, ami nem jelent mást, mint hogy az ember újra megdermedt, a kristályosodás újabb időszakába merült; ez fokozott beképzeltség, amelytől nehéz megszabadulni.

Egy bizonyos életállapot a tudat állapotának az eredménye. Egy élet minősége a tudat állapotától függ. A fejlődő emberiség rendkívüli anyagi besűrűsödés állapotában van. Az ősanyagot a folyamatoknak korszakok óta tartó sorozatával részekre bontották, hogy így a mi tudatmágnesünk számára építőanyagként szolgálhassanak. Ez a tudat kezdetben csak egy szikra volt, mely idővel egyre gyorsabban kezdett forogni. Úgy ismeretes, hogy az elektromágneses térben a mag forgási sebessége határozza meg a tér hatósugarát. Minél gyorsabb a forgás, annál nagyobb a mágneses tér, s annál több építőanyagot vonz a térségébe.

Életterületünknek minden formája így keletkezett. Földünk naponta sok száz tonna kozmikus anyagot vonz magához, és az elhasznált erők nagy tömegét taszítja ki. Ugyanez történik az emberrel is. Az elektromágneses tér életterületén az építőanyagokat különböző életfolyamatok rendezik. Az emberiségkeletkezés kezdetén ezeket a folyamatokat vezetők irányították kívülről, ahogyan a magzatot alakítják erők az anyában, amelyek kívülről hatnak rá. Sem az anya, sem a magzat, a leendő gyermek, nem épít tudatosan.

Ez a növekedési folyamat a felnőttnél végső fázisba kerül, amelybe az ember szabályozó értelemben beavatkozik. Maga határozza meg, hogy mit egyen, mit olvas, mit dolgozik és hogyan pihen; vagy pedig mások intézik ezt helyette, attól függően, hogy milyen életkörülmények közé került.

Ha az építmény a befejezés felé közeledik, akkor a világmindenség alkotó tulajdonosának szolgálatába kell állítani. Ezt azonban csak a halhatatlan lélek képes megtenni.

Miért? Miért nem teheti ezt a személyiség, amely a forgó tudatból fejlődött? Ez lehetetlen, mert – s ezzel Önnek nem mondunk újat – ez a személyiség a tudat legkisebb részecskéjéig ebből a természetből, ebből a szükségrendből való. Ez azt is jelenti, hogy személyiségünk csak úgy reagálhat, ahogyan a szükségrend engedi. Ezt sohasem szabad elfelejteniük, mert ez azt is megmagyarázza, hogy ez a szükségrendi teremtmény miért nem mehet be sohasem az isteni rendszerbe. Ez az elektromágneses terek törvényeivel is megmagyarázható. Két elektromágneses tér befolyásolhatja egymást, de nem egyesülhet. Ellenkezőleg, mindenképpen csak zavarják egymást. Nem logikus-e, hogy akkor az erősebb tér lebontja a gyengébbet?

Egy ilyen gyengébb térséghez tartozunk mi, mint személyiségek, akiket a korszakokig tartó fejlesztési folyamatokkal az alkalmazott építőanyag tudatmagjaiból foltozgattak össze. Ez a tény nem valami felemelő, de sajnos valóság. Személyiségünk a természeterők többé kevésbé szép kombinálásával kialakított szerkezete, s emiatt a természet törvényeinek van alávetve.

Ez azt is jelenti, hogy dicséretes, magasabb színvonalú törekvéseink is ennek a természetnek a területéhez tartoznak. Ezt sajnos általában szívesen elfelejtjük. Ezért mondja Hermész, hogy nap mint nap a megtagadás és ködhomály társaságában élünk. Cselekvésünk és viselkedésünk legtöbbször még ennek a természetnek a tudatából magyarázható.

Nos, vérünk (ezzel tudatunk és életállapotunk) durvább, műveletlenebb elemeit ismerjük. Ezeket az elemeket olykor nagyon szépen el tudjuk titkolni. De ismerjük-e a megfinomult, műveltebb, tudományos vagy okkult törekvéseket is, amelyek a tudatunkban elraktározódtak, amelyek egy új test építésénél e tudat alapján a vérbe beágyazódtak, s így életünk állapotát is tárolják? Ezek határozzák meg szokásaink sablonját, amely szerint barátságos, kedves emberek vagyunk, tele jó szándékkal embertársaink iránt, mialatt mégis e halandó természet halandó teremtményei vagyunk.

Itt annak az elködösítésnek egy részével van dolgunk, ami elől Hermész Triszmegisztosz int minket. Ez az új életállapotnak csak látszata, ami minálunk, a Szellemi Iskola tanulóinál fordul elő. A beilleszkedésnek bizonyos időszaka után valami egyensúlyba kerülünk, amelyben jól érezzük magunkat. Ha aztán újra meg újra ugyanazokat a hibákat követjük el, akkor azt mondjuk: „Én már ilyen vagyok”. Ezzel megtagadjuk magunkban a lelket, s ennek a természetnek a vastag, áthatolhatatlan ködhomálya mögé rejtőzünk. Igen, mi már ilyenek vagyunk; az elsötétült természet teremtményei!

Ugye észreveszik, hogy ez tanulóságunknak rendkívül veszélyes és kritikus helyzete? A kezdet nagy szomjúsága csillapodott. Kényelmesen hátradőlünk a terített asztalnál, és várjuk az eljövendő dolgokat. Nem hagyunk ki egyetlen konferenciát sem (mert hát oly érdekesek), nem mulasztunk el egyetlen templomszolgálatot sem, mert érezzük, hogy ott otthon vagyunk.

Ez persze igaz is, de „a jóból is megárt a sok”, ha az ember a kapott energiát nem tanulja meg helyesen használni. Akkor szinte „emésztési zavarokkal és görcsökkel” elfordul. „A rózsakeresztesek már nem jelentenek nekem semmit sem”- mondják a legtöbb esetben. Persze hogy nem jelentenek semmit, mert a kapott világosságerőt az ilyen ember nem vette fel helyes módon. Pedig arra kellene használni, hogy a lelket építse vele. Ezt nem szabad elfelejteni! A lélek nem az Én segédmunkása, habár ezt sokan vélik.

A lélek ott jelenik meg, ahol az Én eltűnt.

Ennek a helyzetnek teljesen tudatába kell jutnunk. Tudatosan tapasztalnunk kell, hogy napjaink és éjszakáink kábulatban és megtagadásban múlnak, s valami bearanyozott bábokként ragyogunk, abban a hiedelemben, hogy már új lelkek vagyunk. A természet pedig a markában tart minket. Egyetlen másodpercre sem ereszt el – mert mi nem eresztjük el őt. Ez egy kölcsönhatás, mely a vérünk legutolsó cseppjében is hat.

Olykor egy pillanatra rádöbbenünk erre a helyzetre. Ekkor érezzük rettenetes tehetetlenségünket, hogy személyiségünk képességeivel az eredeti birodalomból egy csipetnyit sem tapogathatunk ki. Ugyanakkor azt is megtudjuk, hogy a lélek még egyáltalán nem fejlődött odáig, hogy a szellemet fogadhatná és kihordhatná. Ezt a kibírhatatlan állapotot azzal próbáljuk semlegesíteni, hogy újra a kábulatba, ködhomályba és megtagadásba menekülünk. Érdekes könyveket veszünk kézbe, ismert íróktól és tudósoktól idézünk, akik a Szellemi Iskola álláspontját látszólag támogatják. „Ugye ez a vélemény is nagyon közeli?” Persze, persze. Az egyik esetleg csak egy hajszállal téveszti el, a másik meg teljesen melléfog.

De a látszattudomány a megszabadulás igazi ösvényén Önt egy lépéssel sem tudja előre vinni. Minél mélyebbre merül az ilyen szemfényvesztésekbe, azt gondolván, hogy ez az Ön lelkét táplálja, annál távolabb kerül a szellemtől, illetve egyre jobban megszakad a kapcsolata. Végül csak üres burok marad. Könyvszekrényeink tele vannak ilyen üres burkokkal. Az ilyen kábítás tulajdonképpen sokkal veszélyesebb, mint a tömeg emberének a kábulata; mert aki semmit sem tud, attól nem is kérik számon. Aki azonban tud, annak eszerint kell cselekednie. Mert ha nem, akkor…

Bátran fel kell hagynunk a látszattudományunkkal. Meg kell ismernünk tudatunk kábultságát, hogy megtörhessen. Mert amelyik fázisban azt hisszük, hogy Isten mélységes bölcsességének felmérésével foglalkozunk, abban a hanyatló személyiség nagyszerű haláltusában felágaskodik, hogy utunk célját eltakarja belső szemünk elől.

Ezt Önöknek jól be kell látniuk. Évekig tartó harc után a személyiség a csőd előtt áll. Ez megmásíthatatlan. Jánosnak le kell hajtania a fejét. Az emberi szerkezet vezetését végképpen Jézusnak kell átvennie. Megtörténik-e ez valóban? Vagy olyan erős-e még a személyes elektromágneses tér, hogy a Szerzet minden segítségét a saját hasznára ferdíti el, ahogyan ezt már régen csináljuk? Az egész emberiség így cselekszik, s még mindig nem fáradt bele, hogy pusztulásai romhalmazán újabb civilizációt építsen.

Körbe-körbe forgunk tökéletesített és fényesre pucolt Énünk köreiben. Az iránytű nélküli hajó a ködben visszatér a kiindulópontjához, mert a kormányos nem képes a mágneses kört megszakítani.

Egy gnosztikus Szellemi Iskola tanulói vagyunk, s így naponta bőségesen megkapunk minden lehetőséget; ezeket csak fel kell ismernünk, és a felismerés alapján következetesen és késedelem nélkül kell cselekednünk. A végzetes körforgásból ki kell törnünk. Csak akkor lehet szó egy cseppnyi új tudatról. Ez az új tudat pedig a másik elektromágneses tér következetes beépítése által alakul ki bennünk.

Ha a Krisztuselv elég erősen forog, akkor egyre gyorsabb ütemben vonz új építőanyagokat az új tudat felépítéséhez. A régi elcsitul és feledésbe merül. A kábulat akkor megtört. Akkor a mindennapi életet is egészen új megvilágításban látjuk. Nem fecséreljük az időt találgatásra és üres fecsegésre, hanem egyenesen a célunkra törünk. Ennek a szükségességét mindegyikőnk fel fogja ismerni. Mert nincsen már sok időnk; ezt tudjuk. Nem ötlött már fel az olvasóban a gondolat, hogy egyszer talán késő lesz, hogy a hajót esetleg mégis lekési? Hátha megtörténik, hogy növekvő lelkét a pokol tüzének örvénye mégis elragadja?

Ismeri-e az olvasó a világosságra és üdvösségre irányuló, mindenen uralkodó vágyakozást? Mert ez a vágyakozás a barátságos és szívélyes tudatunk ködhomályán való áttörés előfeltétele. Az Iskola előttünk megy, mutatja az utat. De követjük-e valóban? Vagy megállunk természet-tökéletességünk határán a sóhajjal, hogy „énnekem minderre nincs is szükségem”?

Ez azt jelentené, hogy a természet-eonok a gyeplőt megeresztették egy kicsit, hogy hagyják Önt kitombolni magát az Iskola előudvarában, míg az energiája elhasználódott, hogy aztán újra beemeljék a halál hajójába, s újabb útra keljenek Önnel az akadémia tengerén.

Vagy az élet kikötőjére irányul az Ön belső iránytűje? Képes-e erről percről percre leolvasni a helyes irányt, és ezt követni? Pontosabban mondva: viselkedésünket nap mint nap Isten szellemével egyezőnek látjuk és tapasztaljuk-e? Vagy pedig létünk minden sejtjével és porcikájával azt vesszük-e észre, hogy Isten szelleme („lelke”) teljesen hiányzik nekünk, hogy „lelki szegények” vagyunk, s hogy csakis Isten szelleme (lelke) menthet meg minket? Mert ezt az állapotot kell végül elérnünk, hogy ránk is érvényes legyenek a Biblia szavai:

„Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa”.

Fama Fraternitatis R. C.

 

Három év múlva kölcsönös megegyezés alapján visszatért, átkelvén a Sinus Arabicuson (az arab öblön) Egyiptomba, ahol nem maradt sokáig, hanem most több figyelmet fordított a növényekre és teremtményekre.

Fama Fraternitatis

 

4. A Sinus Arabicuson (az Arab-öblön) át Egyiptomba

 

Azok a tanulók, akiknek volt szabad mélyebben behatolniuk a misztériumokba, tudják, hogy a Föld, a bolygó, amelyen az emberi élethullám küzdi tragikus harcát, egy csodás, bonyolult szervezet.

Amikor az ezoterikus filozófiában a körülöttünk levő világokról beszélünk, akkor a „világ” fogalmat ne lássuk zárt egységnek, hanem a nagy szervezet egyik részének, amelyik a többiekkel elválaszthatatlanul összefügg, amelyek egymásba merülnek, s amelyek közül mindegyik a másik segítségével tartja fenn magát.

E világokkal kapcsolatban sok ismeretre szabad szert tennünk, s a kutató gondolkodás számtalan módon próbálja szaporítani e titokzatos közelségekkel kapcsolatos tudását. Tény azonban, hogy az ismeretek nagy részét erősen beszínezi alacsony fajtánk, meg a romantika és a félelem. Saját hiányosságunk következtében túlméretezett jelenségeket látunk, melyek saját, rossz gondolatformáink raktárából kerülnek elő és abból magyarázhatók, s amelyeket sorjában és időnként bolygói rezgéshullámok keltenek új életre.

Romantikus hajlamaink következtében (minden romantika valami olyasmi utáni honvágyból ered, ami már nincs meg nekünk) a másvilágon feszültségeket és viszonyokat fedezünk fel, amelyek Hold-álomtermészetünk következményei, amelyek csak mibennünk léteznek.

A hagyományos vallásos ember urát trónon ülve álmodja magának, körülötte „nagy sokasággal, melyet senki meg nem számlálhatott”, akik pálmaágakkal integetnek és trombitákat fújnak. Az okkultan fertőzött meg átható pillantású mesterről álmodik, aki őt fontos dolgokra oktatja, és beavatások sorozatában részesíti. Félelmünk miatt viszont pokoli helyzetek keletkeznek, a fekete örvények, a „fekete fenevad” benyomások, a régi lemúrok fantom-okkultizmusa, mely néger törzsekben él tovább, s a még lemúriai félelemmel rendelkező fehér embernél tudatalatti komplexumféleségként terpeszkedik.

Ha azonban sikerülne elbúcsúznunk ezektől a negatív dolgoktól, melyek csak nyugtalanítanak minket, vagy rossz irányba terelnek, vagy ezek miatt mások életét nehezítjük, vagy helyzeteket rontunk el; ha sikerülne szakítani mindezzel a régivel, s ezekben a dolgokban is új emberré válni, akkor a láthatatlan világokat egészen más oldalról ismernénk meg, és sokkal gyorsabban haladhatnánk azon az ösvényén, amelyet a napnyugati gnoszticizmus, az Arany Rózsakereszt Ifjú Gnosztikus Szerzete mutat nekünk.

Számunkra egyre világosabb lesz az a tény, hogy aki nem kész arra, hogy teljesen új emberré váljon, mégpedig a szó legtágabb értelmében, az nem érthet meg semmit sem az igazi ezotérikából.

János evangéliumának bevezetője, „a világosság fénylik a sötétségben, de a sötétség nem fogadta be azt”, nem csak azokra érvényes, akik úgy élnek és halnak meg, mint az állatok, hanem ránk is.

Ha nem törjük össze alacsony vágytermészetünk páncélját, ha nem fordulunk el a romantikus okkultizmus ösvényétől, ha nem menekülünk meg félelmeinktől – a régi vudu-szörnytől -, akkor az örökkévalóság végéig sem tanuljuk meg kikutatni a keresztény misztériumokat, soha nem ismerjük meg a Krisztust, s egyetlen lépést sem tehetünk meg a megváltás ösvényén.

Persze zörgetni fogjuk a misztériumok ajtaját, naponta fogjuk zörgetni, mert szorongat és nyugtalanít a félelem; mert felrezzenünk Saturnus (parkolásában; mert kínoz bennünket a honvágy.

És Ön tudja: „aki zörget, annak megnyittatik”. Ez kozmikus törvény. Akik azonban előkészületlenül zörgetnek, azokra a megnyílt ajtó mögött az ítélet súlyt le, s vissza lesznek vetve az életbe, ahol el kell végezni a legelső cselekedetet.

Zörgetünk a misztériumok ajtaján, mert ki akarunk menekülni saját gyártmányú pokoli örvényeink világából. Zörgetjük a láthatatlan ház ajtaját, melyben Jó Urunk lakik, aki azt mondta: „zörgessetek, és megnyittatik nektek”.

Mi pedig zörgetünk, naponta zörgetünk, holott a munkánk még nincs készen; annyira verjük az igaz élet dobjait négermágiánk hullámzó ritmusában, hogy az ajtó felpattan! Feltörik, és megjelenik az ítélet. Jó Urunk ítéletként jelenik meg, mialatt mértéktelen fájdalommal visel minden piszkot, amit mi a negatívitásunkban csinálunk és elhagyunk, és még vagyunk olyan ördögien szemtelenek, hogy a zárt ajtók mögött biztos helyet követelünk magunknak.

Miért ellenezzük mi a jelenlegi pacifizmust? Nem azért, mert nem vagyunk pacifisták, nem mintha szeretnénk az erőszakot; nem vagyunk veszélyes őrültek, hanem mert minden rendelkezésünkre álló erővel a rózsakeresztesek gnosztikus-tudományos kereszténységét akarjuk terjeszteni. Ha Ön ezt nem tudja elfogadni, akkor arra fogunk törekedni, hogy Önért is dolgozzunk az Ön négermágiája ellenére, és megpróbáljuk Krisztussal együtt az Ön méltatlanságát is elviselni és hordozni, mert akarjuk a keresztet hordozni, mint a megszabadulás egyetlen útját és módját.

Mi más a jelenlegi pacifizmus, mint valami magasabbra-érés ajtajának egyhangú kopogtatása? Hallja asszonyaink lépteit a béketüntetésen? Az ajtó feltörik, nagy roppanással felpattan. És lángbarlangot látunk, zubogó lávahullámot, pokoli fegyvergyártást, amilyet a világ még nem látott. Határtalan jajveszékelés kakofóniáját. Azt akarja, hogy még rosszabb legyen? Akkor folytassa ezoterikus pacifizmusát, mert az ítélet lépést tart az Ön munkamegtagadásával .

Hát mire van szükség?

Magába szállásra, aquarius-magába-szállásra.

Fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy mibe pusztul bele a világ, s mi ennek az oka. S ha megtudjuk az okot, akkor „leszállunk a csatornázatba”, ahogyan „A ház szolgája” című színdarabban mondják, s megtisztítjuk azt, teljesítjük virgó-feladatunkat. Belemerítjük a talán oly tiszta kezeinket a piszokba, hogy eltávolítsuk azt, amitől mások visszariadnak. Kezeinket a piszokba mártjuk, amelyet az ártatlan Krisztus arcába dobnak, s így, áldozatunkkal eleget teszünk a szükségessé vált ítéletnek. Ez a gnosztikus pacifizmus, az élő kereszténység megszabadító értelmében.

Ahogyan az exoterikus vallás az emberiséget a megkövesedéshez vezeti, ugyanúgy súlyosbítja az exoterikus pacifizmus az ítéletet, mert azzal négermágiát gyakorolnak; az ajtó felpattan, és az ólmosan súlyossá vált ítélet zuhan ránk, mert a művet, a munkát visszautasítjuk. Harc nélkül nincs győzelem!

Azért kell ide más, azért van ez a csatornázatba való leszállás, a bilincseknek ez az összetörése. Ez a mi pacifizmusunk. És ezt hozza Önnek az Arany Rózsakereszt, mert az Ön barátja, mert szereti Önt.

Nehéz a feladat, amit a dolgok rendje bízott ránk, s utunk, az Élő Rózsakereszt munkásainak útja rendkívül veszélyes. Mert mindannyian zörgetjük az ajtót, s tudjuk, hogy erre ki fogják nyitni.

Ezt a problémát Rózsakereszt Keresztély Alkímiai Menyegzőjében mesterien kidolgozták. Amikor Rózsakereszt Keresztély ismételt zörgetésére jött feleletként megkapja a levelet, amelyben meghívják a menyegzőre, azt mondja:

„Amikor elolvastam, egészen kábultnak éreztem magam, minden hajam égnek állt, s minden pórusomból ömlött az izzadság, mert, holott világosan tudtam, hogy zörgetésemre ez volt a felelet, s hogy ennek jönnie kellett, semmiképpen sem gyaníthattam, hogy mindez ilyen nehéz és veszélyes körülmények között fog történni. Korábban azt gondoltam, hogy csak meg kell majd jelennem a menyegzőn, s hogy szívesen látott vendég leszek, most azonban az isteni igazságosságra figyelmeztettek, az isteni ítéletre, melyben eddig az időpontig sohasem voltam biztos.”

Valóban, ami az isteni ítéletet illeti abban, s annak igazságosságában és kegyességében nem vagyunk biztosak. Felhívjuk azt a mantramjainkkal, de ami a hatást illeti, abban éppolyan bizonytalanok vagyunk, mint Rózsakereszt Keresztély.

Ezért munkára fel, minden erőnkből munkához látni, hogy áldozatunkkal kiengeszteljük az eljövendő törvényes ítéletet, mely meg van írva a csillagokban, Szerpentáriusban és Cignusban. Ha munkánkat helyesen végezzük, akkor a templomot is építjük, amelyet nem kezek építenek, s áthatolunk a láthatatlan dolgok valóságához.

Mindennél pedig azokat az utakat akarjuk bejárni és azokhoz tartjuk magunkat, amiket a régi könyvek mutatnak, a Rózsakereszt Rendjének hagyatéka:

a Confessio Fraternitatis a műsort mutatja meg, a hitvallást;

a Fama Fraternitatisban a tanuló hozzákezd a műsor kivitelezéséhez;

Rózsakereszt Keresztély alkímiai menyegzője pedig a keresztény beavatás ösvényén elérhető teljes fejlődést ábrázolja, miután a szándék, a hívás, a Fama, egyéni feladat szerint kiviteleződött.

Az első fejezetben láttuk, hogyan tör át Rózsakereszt Keresztély az alacsony vágytermészetén, helyes irányban végzett életcselekedettel. Cipruson keresztül Damaszkuszba utazik, majd onnan az arábiai Damkarba, ahol megírja M könyvét, és kiképzést nyer fizikában és matematikában. E jelképek ezoterikáját elemeztük, s a szándékot megértettük. A Fama ekkor így folytatja:

„Három év múlva kölcsönös egyetértésben visszatért, átkelvén a Sinus Arabicuson (az arab öblön) Egyiptomba, ahol nem maradt sokáig, hanem most több figyelmet fordított a növényekre és teremtményekre.”

Ha a tanuló tanulmányozta a mesteri bölcsességet az oroszlán városában, az arábiai Damkarban, más szóval: ha egészen belemerül a Krisztusmisztérium teljes valóságába, nem csak szóval, hanem tettel, akkor három év után megkapja az engedélyt, hogy átkeljen a Sinus Arabicuson és Egyiptomba utazzon.

A keresztény misztériumokba bevezetett jelölt ebből megérti, hogy ha a tettekben gazdag asszimilációs folyamatot a rendelkezésére álló erők szerint teljesen kivitelezte (tehát a Jupiter-folyamatot, melyet kabalisztikusan a hármas szám jelöl), akkor beléphet a láthatatlan világokba, anélkül hogy állandóan áldozatul esne mindenféle tévedésnek, megtévesztésnek és sajnálatos nehézségeknek, amikről korábban írtunk. Állítjuk, hogy senki sem tudhat meg valami pozitívat, valóságosat és értékeset az új tudati állapotból, aki nem vett teljesen részt az igazi életben, és ott, mindenféle nehéz körülmények között, melyek az emberiség felhalmozott bűneinek a következményei, „a ház szolgája”-ként el nem végezte a feladatát.

Minden más forrásból kölcsönzött, másképpen keletkezett ismeret csaknem teljes mértékben félrevezető, a hatása rettenetesebb mint az exoterikus pacifizmusé, – mert a legszentebbel való gúnyolódás. Az az ítélet, mely emésztő tűzként fog hatni.

Nos, a láthatatlan területek nyitva állnak Rózsakereszt Keresztély számára. Átvonul a Sinus Arabicuson, az Úr boltíves kapuján, kifejlődve a pozitív Krisztusvilágosságban és e világosság vezetésével a minket körülvevő világokba, hogy ott közelebbről tanulmányozza a növényeket és teremtményeket. Ettől a pillanattól kezdve a dolgok egészen másképpen tárulnak eléje, egészen más tulajdonságokat mutatnak, mint azelőtt (mint negatív megfigyelő) gyanította.

Mivel most már minden félelem eltűnt, vágytermészete megtisztult és romantikus honvágy-érzése megváltozott, a dolgoknak az igazi alakját látja, s tényleg tanulmányozásról lehet szó, mert már megérti.

Mi is arra akarunk törekedni, hogy előkészüljünk az égben és földön levő dolgok igaz és pozitív megfigyelésére, mert csak akkor haladhatunk előre a napnyugati misztériumiskolában.

Rendkívül értékes számunkra, ha tárgyilagosan észlelhetjük a láthatatlan világokat. A Föld, melyen élünk, a bolygó, melyen kifejezzük magunkat, a középpontjától egészen az isteni szellem világáig a lények felmérhetetlen számú hierarchiái fejlődési területének egyetlen, hatalmas komplexuma, olyan lényeké, melyek részben együtt dolgoznak a mi fejlődésünkön, s tőlünk függenek. Ezért szükségesnek tartható, hogy tudjunk az erőknek és lényeknek erről a sokaságáról, mégpedig tárgyilagosan, hogy helyesen dolgozhassunk Isten tervén.

Tudatlanságunkban megtanultuk az érzelemvilág legalacsonyabb szintjeit és az anyagi világ éteri szintjét pokoli örvénynek látni, s ezek tényleg ilyen tulajdonságokat mutatnak, de csakis anyagvilági fonák cselekvésünk tükröződéseként.

Ha ezoterikus pacifizmusunkkal sikerülne az emberi együttélésben az egyetlen lehetséges módon békét teremteni, akkor az életnek ez a szintje az lenne és azzá válna, amire szánták: egy rendkívül érdekes és hatalmas élet harmonikus fejlődési területe.

A pokol azért van, mert Ön megtagadja az igaz életet. A helyes megvilágításban vizsgálva a nem normális jelenségek egész, megvetendő sorozata azért van, mert Ön az Egyetlen Szükségest visszautasítja.

Ezért fordulunk újra meg újra a szívéhez és a lelkiismeretéhez. Egyhangú szabályossággal ismételgetjük a kopogtatást!

Persze kétségtelenül kinyílik az Ön lényének ajtaja. S amikor az ajtók megnyílnak, százféle formában ömlenek ránk az eredmények: gyűlölettel, irigységgel, értetlenséggel és átkozódással felelnek nekünk. Közömbösséggel és öntudatlansággal találkozunk. A legrosszabbat vetik szemünkre, amivel keresztényt vádolhatnak, s amivel Krisztust is vádolták: hogy az ördögöt szolgáljuk, s eltérünk a jótól, széptől és igaztól.

Mi azonban, és mindenki, aki velünk harcol, tovább hordozzuk a Krisztus keresztjét, a Világlélek keresztjét. Továbbra is leszállunk a csatornázatba és a vizesárokba, és nem restellünk munkálkodva belenyúlni együttélésünk iszapjába.

Tovább kopogtatunk, egyre zörgetünk a cselekedet kalapácsával, míg a szívekből felénk nem sugárzik majd a megértő és együttérző szeretet, s az úttörők egyetlen seregeként vonulunk át a halál folyóin, hogy minden negatív és igaztalan meghallja e hatalmas sereg lépéseinek dübörgését, amely a Sinus Arabicushoz vonul.

Az univerzális Gnózis: IV. A kígyótűz és a Gnózis

 

A transzfigurista bölcsességtan egy univerzális, „egyetemes” tan, ami azt jelenti, hogy a bukott embert élete útján a dialektikus emberiség reggele óta kíséri, hogy egyetlen tekintetben sem másították meg, s a változásnak nyoma sem található benne.

A transzfigurista bölcsességtan „gnosztikus” bölcsességtan, tehát az egyetlen lehetséges isteni érintés az idő világában.

A transzfigurista tan „modern” bölcsességtan, ami azt jelenti, hogy mindig akkor árad szét a világra és emberiségre, amikor nagyon is aktuálisan és közvetlenül hathat rá, hogy keresse és újra megtalálja, ami elveszett.

A transzfigurista tan „a kígyók bölcsessége”, ami az Egyetemes Szellem bölcsesség kisugárzását jelenti. Most erről a kígyóbölcsességről szeretnénk írni; mert az ösvény minden igaz tanulójának szól a mondás, hogy „legyetek azért okosak, mint a kígyók”.

Ha ezt a felszólítást tényleg meg akarják érteni (mégpedig mint nagyon is aktuális életrehívást, amely mindegyikőjüknek szól), akkor azt tanácsoljuk, hogy vessék be minden fogékonyságukat, hogy jól megérthessék, amit az Iskola közölni akar.

A „kígyó” jelképet a transzfigurisztikus tan két fő értelemben használja. Egyrészt, mint legszentebbet és abszolút istenit, másrészt pedig mint a legalávalóbbat és legistentelenebbet. A kígyót úgy látjuk, mint valami mérget tajtékzó hüllőt, másrészt viszont, mint a Szentlélek jelképét. Felfedezzük, hogy a kígyóval az ördögöt jelképezik, a papok viszont arany kígyót hordanak fejdíszként, a szellemi magasság jeleként.

Az egymással teljesen ellenkező értékelés sok zavarra és viszályra adott okot az értetlenek között. Az ember ismételten vetemedett bálványimádásra, s ez újra meg újra elő fog fordulni, ha természetvallási ösztönei hatására a tiszta Gnózis célkitűzéseit már nem képes megérteni.

Önök mind hordoznak egy kígyót a lényükben. Ez a kígyó az Önök életfájában lakozik és aköré tekeredik. Az állat fejét közönséges anyagi szemekkel világosan fel lehet ismerni. Ezt a kígyót a szent beszéd jelképesen „réz kígyónak” nevezi. Ez a kígyó az Önök léleklénye, tudatkisugárzása, léleklehetősége, ami az Önök egész kígyótűzrendszerét, vagyis fej-hátgerincrendszerét kitölti. Ez tehát a réz-kígyó! És ez az a kígyó, amelyik halálos méreggel a fejében a földön tekeredik.

Miért beszélnek réz-kígyóról? Először is tudniuk kell, hogy a héber „réz” szót „kígyónak” is lehet fordítani. Másodszor tudniuk kell, hogy a „réz”, vagy „kígyó” egy nőnemű elv. Gondoljanak a Vénusz-fémre – ez a réz. A lélekben, a kígyótűzpotenciálban ugyanis az előteremtő elv nyugszik; ez a nőnemű elv. Ugyanebben a rendszerben azonban az alkotó elv is jelen van; ez pedig a lélek hímnemű elve.

Minden lélekrendszerben, minden kígyótűzrendszerben tehát két nézetet fedezünk fel: a rézkígyót, és az úgynevezett tüzes kígyót, illetve a bennünk levő nőnemű és hímnemű elvet. Jelképesen azt mondhatjuk, hogy az emberi életfában két kígyó lakik. Az egyik embernél a hímnemű elv pozitív és a nőnemű negatív, a másiknál pedig fordítva.

Ha tehát a Merkur-botot nézzük két kígyójával, a feketével és a fehérrel, akkor ez a jelkép egy általános dialektikus, biológiai állapot jelölése – mégpedig az életfa jele, annak két léleknézetével. A képek, melyek egyiptomi papokat ábrázolnak kétszeres kígyódíszükkel, így az egész emberiség lélekállapotát és az ő saját belső lélekállapotukat mutatják, melynek a két kígyó a külső kifejezése.

Ez a bennünk levő két lélekelv, amit ádámnak és évának is nevezhetünk (ádám a tüzes kígyó, éva pedig a rézkígyó) állandó viszályban van egymással, állandóan együtt fontolgat és határoz. Önök mind képesek belső megfontolásra. A két kígyó egymás köré és az életfa köré tekeredik. Az egyik pillanatban a hímnemű elv beszél a nőneműnek, a következőben pedig szerepet cserélnek. A bennünk levő két kígyó állandóan támadja és vádolja egymást. A tüzes kígyó megvalósítást akar, a rézkígyó birtokot. Az alkotó és a fenntartó ösztönök állandóan veszekednek egymással. És a lélekben mégis csak egyetlen érdekeltség van: az önfenntartás, érvényesülés, helytállás, a létösztön.

Így tekeredik és mászik a sziszegő kígyótest a természet porában, s Isten irgalmazzon annak, aki közel kerül hozzá. Önök mind ismerik e bennlakó kígyók lelki meggondolásait. Az egyik pillanatban a szívszentélybe másznak bele, hogy az Önök érdekeit mérlegeljék, a következőben a főszentélyben mutatnak be áldozatot. A méreg, amit ezekben a szentélyekben készítenek, az ravaszság, taktika, agyafúrtság, melynek segítségével szándékaik kivitelezésére törekednek. A szerv, amellyel a mérget kifecskendezik, az a gége. Sok fajta méreg van és sok módszer, amellyel a mérget oda juttathatják, ahová szánták.

Van egy korszakok óta ápolgatott tudomány, melynek az a célja, hogy a két lélekkígyó hatékonyságát tökéletesítse. Ezt a tudományt nevezzük mi természetokkultizmusnak. Aki ebben a tudományban jeleskedett, régi kultúrák idején arra a gondolatra jutott, hogy valami fémből készült kígyóképet hordjon a fején, amivel bemutatta, hogy mennyire vitte már a személyiségművelést.

Jónéhány teremtési történetben ecsetelik a meglehetősen bonyolult emberi lélek születését. Ennek a születésnek mindig is két szakasza volt. Először a tüzes kígyó született meg. Ádám. Azután a rézkígyó. Éva. A tüzes kígyó az Adamasz, a gondolkodó, mely a szellem sugallatait fogja fel. A rézkígyó a Hevah, vagyis az élők anyja, tehát az az elv, amelyik a sugallatokat valóra váltja: az előteremtő, megjelentető. Ádám és Éva tehát bennünk levő lélekelvek.

Ha azonban a lélek visszaél hatalmas képességével, akkor elszakad a szellemtől, erőszakkal elválik a mindenségi tudattól, s bemegy a halál házába, a halálos létbe. Akkor a két lélekképesség szüntelen tudatlanságban él, ennek következtében sötétségben, s így egymással viszályban. Akkor az egész rendszer, melyet a lélek vezet, elfajulásra és megkövesedésre van ítélve. Akkor az eredeti lélekdicsőségnek még látszata vagy árnyéka sem marad meg. Akkor a bűnös léleknek meg kell halnia, akkor szakadatlanul halálszükségben kell élnie, egy kerékhez kötözve, mely őt a dialektika szféráiban vonszolja magával.

A bukott lélek, amelyik belátja helyzetét, miután talán minden lehető kísérletet megtett a felemelkedésre, eljuthat arra a pontra, amikor felteszi magának a kérdést: „hogyan lehet egy bukott lelket megmenteni?”

Erre a kérdésre, erre az alapvető kérdésre jelenik meg a Gnózis. Erre a kérdésre felel a Gnózis. Most az a probléma, hogy a bukott lélek a Gnózis feleletét megérti-e… meg tudja-e még érteni. Ez a mi nagy, pszichológiai vizsgánk. Megérti-e a lelkünk a Gnózis beszédét, vagy sem?

A Gnózis ebben a pszichológiai pillanatban mondja a tanulónak: „Válj okossá, mint a kígyók”. Ezután várni kell, hogy a tanuló reagál-e vagy sem.

Válj okossá, mint a kígyók. Milyen kígyókról van itt szó? Nem a mi két lélekelvünkre utalnak-e?

Egyáltalán nem. Itt magának a Gnózisnak a kisugárzására utalnak. Az igazi Isteni Szellem arany kígyójára… és egyetlen igaz pap sem merészeli ezt a kígyót valami fémből megcsinálni, s magát azzal díszíteni.

Ezek a szellemkisugárzások, a szellemnek e tüzes lángjai szintén két alakban jelennek meg. Az első az új Adamaszt éleszti fel, a másik az új Hevaht, az új, „Isten előtt álló” lélek két nézetét.

Ezt a két érintést szeráfoknak és kenutoknak is nevezik; arany kígyóknak és griff-madaraknak (a misztériumok madarainak).

A griff a régi perzsa mítoszokban az a misztériumállat, amelyik az arany hegyet őrzi. Ha a tanuló még meg tudja érteni a Gnózis hívását, akkor a szellem arany hegyéhez fordul, ahonnan a segítsége jön. Amikor pedig a boldognak-mondások szent hegyéhez közeledik, hangosan kiáltja: „Az én segítségem az Úrtól van, aki mindent teremtett”.

Mihelyt kimondta ezt a mantramot, azonnal körülötte lebegnek a hegy őrei, a titokzatos griffek, a kerubok. Egyikük a villám gyorsaságával és fényességével csap le rá, feltépi a tanuló mellét, s hatalmas hőséggel megégeti a kígyótűzrendszerében. A szellemtűz által így megragadott ember ekkor mintegy erős mennydörgést hall, s ebben egy hangot: „Az emberek fia és a kígyók fia. Íme én elküldelek téged, mint juhot a farkasok közé; légy azért okos, mint a kígyók”.

A tanuló ekkor visszafordul az arany hegyről, mert felmenetelének még nem jött el az ideje. Újra a völgynek indul, s kimegy, mint valami bárány a farkasok közé, karjait keresztbe fonva az égő seb fölött, amit a griff szakított.

Most szolgaként áll az új törvény alatt. Az új törvény pedig így hangzik:

„Pogányok útjára ne menjetek” – ezek a közömbösek – „és Szamaritánusok városába ne menjetek be” ezek azok, akik a látszatnak élnek – „hanem menjetek inkább az eltévelyedett juhokhoz” – tehát azokhoz, akik lényük fajtája miatt megmenthetők, s akiknek lehet segíteni. „Elmenvén pedig prédikáljatok, mondván: Elközelgett a mennyeknek országa. Betegeket gyógyítsatok, poklosokat tisztítsatok, halottakat támasszatok, ördögöket űzzetek” – tehát emeljétek ki a dialektikus világot a sarkaiból.

„Ne vigyetek se aranyat, se ezüstöt, se réz-pénzt a ti erszényetekben, se útitáskát, se két ruhát, se sarut, se botot; mert méltó a munkás az ő táplálékára”. Ez azt jelenti: ne tevékenykedjetek egyetlen tekintetben sem a dialektikus birtokösztön értelmében, még ha a mindennapi eledelért való aggodalomról lenne is szó. Semmiféle birtokra ne törekedjetek, mert a Világosságbirodalom szolgája megkapja amire szüksége van.

„Amely városba vagy faluba pedig bementek, tudakozzátok meg, ki abban méltó, és ott maradjatok, amíg továbbmentek. Ha pedig bementek a házba, köszöntsétek azt; és ha méltó a ház, szálljon a ti békességtek reá. Ha pedig nem méltó, a ti békességtek rátok térjen vissza. És ha valaki nem fogad be titeket és nem hallgatja a ti beszédeteket, akkor menjetek ki abból a városból vagy házból, és lábaitok porát is verjétek le. De óvakodjatok az emberektől, mert törvényszékekre adnak titeket, és az ő gyülekezeteikben megostoroznak titeket.

Mikor pedig abban a városban üldöznek titeket, meneküljetek a másikba. Bizony mondom nektek, be sem jártok minden várost, míg az embernek Fia eljövend.” Így hangzik a szent törvény a hivatott vándor számára. Ha a dolgozó e törvény szerint viselkedik, akkor a régi Én, a természet két áruló kígyója abszolút halált fog halni. Az endúrista önfeláldozás egy áldozat az emberiség szolgálatában. És amíg a tanuló tudja, hogy még alig kezdte el a munkát, s fáradságosan várostól városhoz és embertől emberhez fordul a hírrel: „Itt az idő! Elközelgett a mennyeknek országa”, s azt latolgatja, hogy még olyan hosszú, végtelenül hosszú út van előtte, akkor megtörténik, hogy hirtelen, mintegy csoda következtében, az arany hegyen találja magát, a szeráfok és kerubok közepette, magában a Szent Mindenüttjelenlétben, s olyan szavakat hall, amilyeneket ember még nem hallott soha.

Legyetek tehát okosak, mint a kígyók! Ez a törvény kulcsa.

Hogyan kell ezt a bölcsességet megszerezniük, hogyan kell a kulcsot használniuk? Erre a kérdésre a modem Rózsakereszt Iskolájában megkapják a feleletet. A Szellemi Iskola a felelet megadásában látja léte jogosultságát. A felelés az Iskola szent kötelessége. Ha ezt a feladatot az Iskola egyik dolgozója csak egyszer is elfelejti, akkor kötelességet mulasztott.

Az ószövetségből ismerik a zsidó nép történetét – ez az ösvényen járó tanuló története. A Szellemi Iskola a tanulóknak egy csoportját, amelyik önkéntesen jelentkezett erre az útra, kivezeti Egyiptomból, a sivatagon át, az ígéret földjére. Önök tudják ezt. Éveken át mutogattuk a dialektikus élet poklának kapuit, s hagytuk, hogy eltűrjék ezt az életet, s ugyanakkor felhívtuk Önöket, hogy jöjjenek velünk az új életbe. Ez egy sivatagon, pusztán át vezető utazás, mert mindenüket ott kell hagyniuk, ami a régi „Egyiptomhoz” kötötte Önöket.

Bizonyára érthető, hogy egy ilyen sivatagi utazás sajátos és jellemző nehézségekkel jár. Feszültségekkel és konfliktusokkal, amelyeket egyetlen tanuló sem kerülhet el, bonyodalmakkal, amiért sokan felsóhajtanak: Mibe is kezdtem én?! Nem csoda, hogy időnként visszakívánkoznak a dialektikus élet megszokott, normális mozgalmaihoz.

Pszichológiailag tehát teljesen helyes, amit Mózes negyedik könyvében olvasunk, hogy a puszta vándorai a nádasok rengetegében morogni és lázadozni kezdtek. „Miért hoztatok fel minket Egyiptomból, hogy meghaljunk a pusztában? Mert nincsen kenyér, víz sincsen, és a hitvány eledelt utálja a mi lelkünk.” Aztán az van megírva, hogy az Úr, aki a népet vezette, tüzes kígyókat bocsáta reájuk, amik megmardosták őket, és sokan meghaltak.

Értsük jól ezt a történetet. Aki a puszta vándora a megszabadító misztériumok szerint, az átmeneti állapotban van. Már nem százszázalékosan dialektikus többé, míg új-emberréválásról csak kevéssé, vagy még egyáltalán nem lehet szó. Ebben az állapotban az ember még ki van téve az alulról jövő, minden erőt megfeszítő támadásnak, ugyanakkor azonban bizonyos mértékben be tudja már fogadni a Gnózis erőit.

Ha a tanuló reagál a Gnózis sugallataira, akkor világos, hogy az alulról jövő ellenkezés fokozódik.

Ha a tanuló a régi természetre hallgat, akkor a Gnózis sugallatai lesznek az ő számára a mérges kígyók, mert a gnosztikus tűz rezgései diszharmonikus talajt találnak; pedig a „talaj” maga kívánta a sivatagi utat, s önkéntesen nyitotta meg magát a Gnózis számára.

A tanuló így, fejlődésének ebben a fázisában, mintegy két tűz között áll. Választania kell a természet ellenségessége és a szellemi halál között. Kiegyezés teljesen lehetetlen. Ezért teszi fel a tanuló ebben a konfliktusban a kérdést: Mit kell tennem?

Ekkor szembe állítják a rézkígyóval, amit a keresztre szegeznek. Ha egy tanulót a pusztában megmar a szellem arany kígyója, akkor csak úgy maradhat életben, ha a rézkígyó elé áll, és azt nézi.

Önök megértik ezt a jelképes beszédet. A rézkígyó elé állni és azt nézni, mialatt az a kereszten függ, azt jelenti, hogy az embernek addig kell keresztre feszítenie a lélekpotenciált, amíg az meg nem hal. Ezzel törjük fel bennünk végképpen a természet bilincsét.

Ha Önök nem állnak így a rézkígyó elé és nem szegezik rá a szemüket, lényüket pedig mégis megnyitják a szellem arany kígyójának, tehát két urat szolgálnak, Istent és a mammont, a szellemet és a természetet, akkor Önök el lesznek választva a szellemtől. Ez aztán olyan halál, ami sokkal rettenetesebb, mint a természet mellékes halála.

Ha azonban a tanuló ezt a nagy, sivatagi tusát a szellemi hívás javára dönti el, ha ebben a nagy kísértésben képes lesz a helyes oldalon győzni, akkor belé helyezik az arany kígyótojást. Az arany kígyótojás elnyerése azt jelenti, hogy megkapta a kezdődő második születés alapvető és szerkezeti bizonyítékát. Az arany kígyótojás a mikrokozmikus mezőben kifejlődő új, más aurára vonatkozik. Ebben az aurában összpontosítják az új, eredeti emberalakulás minden erőjét a felébresztett szellemszikra vezetése alatt. A régi aura hanyatlása (mindennel együtt, amit ez tartalmaz) és pusztulása folyamán és ennek mértékében éled fel és erősödik az új, arany aura.

Egy bizonyos pillanatban két lény él a mikrokozmoszban: az endúráló régi ember, a János-ember – és a maniszoláló új ember, a Jézusember. Ahol találkoznak, ott a Jánosember azt mondja a Jézusemberre mutatván: „Neki növekednie kell, nékem pedig alább szállanom”.

Ezt magyarázza Önöknek Rózsakereszt Keresztély alkímiai menyegzője is. A madarat előkészítik az önfeláldozásra; és megállapíthatjuk, hogyan születik meg ebből az alkímiai folyamatból az új király és az új királynő, az új Adamasz és az új Hevah, tehát az új lélek. Az új király a Jánosrendi szerzetest „atyjának” nevezi, mert hát nem ez váltotta-e meg őt, keletkeztette önfeláldozásával kenyérrel, vízzel és sóval, tehát az Atya, a Fiú és a Szent Lélek nevében?

Akiket így felvesznek ebbe a csodás, kétszeres alkímiai folyamatba, tehát az Arany Kő lovagjaivá ütnek, azoknak a következő fogadalmat kell letenniük:

„Lovag urak, esküdjetek, hogy szerzeteteket és létállapototokat semmiféle ördögnek vagy szellemnek, hanem csakis Istennek, alkotótoknak, és az ő szolgálójának, az eredeti természetnek tulajdonítjátok. Tehát a tükörszférának (a másvilágnak) egyetlen lényével sem léptek kapcsolatba.

Hogy gyűlölni fogtok minden fajtalankodást, nemtelenséget és viszályt, s olyan bűnökkel nem mocskoljátok be szerzeteteket és létetek fokát.

Hogy képességeiteket azok megsegítésére használjátok, akik megérdemlik és akiknek szükségük van rá.

Hogy ezt az érdemet nem fogjátok világi dicsőség és tekintély megszerzésére használni, s ezért munkátokat alacsony rangon és titokban végzitek.

Hogy nem akartok hosszabb életet, mint amilyet Isten szánt nektek, tehát ebben a természetben csak addig akartok megmaradni, ameddig a Lélek rendelte.”

Legyetek tehát okosak, mint a kígyók!

Aki ezt meg tudja érteni, az értse meg.

Aszklépiosz II.

 

A lélekkel rendelkező lények gyökerei felülről jönnek. A lélek nélküli teremtmények viszont lefelé gyökereznek. Egyes fajok kétféle táplálékból élnek, mások csak egyetlenből. Kétféle táplálék van: a test részére, és a lélek részére, mert ebből a két részből áll egy élő lény. A lelket a menny állandó mozgása táplálja. A test víz és föld által növekszik, ami az alacsony világ tápláléka.

A szellem, ami a mindenséget betölti, minden élő lényben terjed, ezeket élettel megajándékozván. Az embert azonban – az értelme miatt – a kedéllyel is megajándékozzák, az ötödik tulajdonsággal, ami az éterből ered. Az élőlények közül azonban csak az embernek van kedélye, amellyel felemelkedhet az istenterv megismeréséhez.

Amikor majd a kedélyről beszélek, visszatérek mindezekre, hogy megmagyarázzam neked a kedély tanát; mert szent és magasztos tudomány az, éppoly magasztos, mint az Istenség tana. Először azonban mai témánkat fejtegessük.

Az előbb Isten és az ember kapcsolatáról beszéltem, melyben Isten kegyelme folytán, csakis az ember részesül. Itt azokra az emberekre gondolok, akik elnyerték a legmagasabb isteni intelligencia fennkölt boldogságát, az isteni kedélyt, mely csak Istenben van, és abban az emberben, aki a Gnózist birtokolja.

-Mondd, Triszmegisztosz, a kedély nem minden embernél egyforma?

Nem Aszklépiosz, nem minden ember nyerte el a Gnózist. A dolgok igazi mibenlétének felismerése hiányában megzavarják őket vakon felmerülő ötleteik. Rögeszméik sodrában botladoznak, aminek következtében a gonosz jön létre a lelkeikben; így a legjobbjaik is a vadállatok állapotába hanyatlanak. Ami azonban a kedélyt illeti, s az ezzel összefüggő dolgokat mind részletesen megmagyarázom neked, amikor majd a szellemről beszélek.

Az élők közül csak az ember természete kétszeres. Az egyik rész egyszerű. A görögök ezt esszenciának (lényegnek), mi pedig az „Isten képére teremtettnek” nevezzük. A másik rész négyszeres. A görögök ezt nevezik anyaginak, mi pedig földinek. Ebből a részből áll a test, mely az emberben levő isteninek szolgál burkolatul, úgy hogy ennek védelme alatt a tiszta Szellem – amely csak azzal létezik, ami vele rokon – önmagában nyugszik, mintegy a test falai mögé rejtve.

-Miért kellett, Triszmegisztosz, az embert az anyagba helyezni, és nem a legnagyobb boldogság helyeire, ahol Isten él?

Jó kérdés, Aszklépiosz, és Istent kérem a lehetőségre, hogy megfeleljek rá. Mert mivel minden az ő akaratától függ, különösen ezek a mindenség témájáról folytatott beszélgetések képezik a vizsgálatunk tárgyát.

Halljad, Aszklépiosz!

Amikor az Úr, minden dolog teremtője, akit joggal nevezünk Istennek, önmaga után másodikat alkotott, a látható és érezhető Istent — az „érezhetővel” nem azt akarom mondani, hogy érzelmei vannak (hogy vannak-e vagy sem, arról máskor beszélünk majd) hanem azt, hogy érzékszervekkel észlelhető – amikor tehát ezt a teremtményt megalkotta, az elsőt, amelyet önmagából hozott létre, de maga után a másodikat, s amikor látta, hogy az szép, mert minden teremtmény jósága töltötte el, akkor szerette isteniségének e gyermekét. És Isten, a mindenható és jó azt akarta, hogy még egy teremtmény legyen, amely meditálva arra irányulhat, amit Ő önmagából alkotott.

És megteremtette az embert, hogy ez képes legyen Isten bölcsességének engedelmeskedni, s mint Isten maga, gondját viselje minden dolognak. Isten akarata ugyanakkor a tett általi teljesülés, mivel a két dolog, akarni és cselekedni, nála ugyanazon pillanat műve. Miután azonban megalkotta az emberlényeget, látta, hogy ez nem tud mindenről gondoskodni, csak ha anyagi burokkal látja el. Így testet adott neki lakóhelyül, s elrendelte, hogy minden ember az egyik természetből is meg a másikból is álljon. Így készítette az embert szellemből és anyagból, hogy az az örökről is meg a halandóról is tudjon, hogy ebben az összetételben az élő megfeleljen az ő kétszeres eredetének, vagyis imádja és tisztelje a mennyei dolgokat, míg a földieket vezesse és ezekről gondoskodjon.

„Halandó” alatt nem annyira földet és vizet értek, kettőt a természet négy eleme közül, melyek az embernek vannak alávetve, hanem inkább mindazt, amit az ember hoz létre, mindegy, hogy itt a természet négy eleméről van-e szó, vagy az ezekből eredő dolgokról; ilyen például a föld megmunkálása, a legelők, az építmények, a hidak, a hajózás, a társadalmi formák, az emberek viszonya, azok a foglalkozások, amelyek az emberek legerősebb kapcsolatait képezik, és a világnak az a része, amely földből és vízből áll. A világnak ezt a részét ismeret tartja fenn és a művészet és tudomány alkalmazkodása, amelyet Isten szükségesnek tartott a világnak, hogy a világ tökéletes legyen. Amit pedig Isten elrendel, annak teljesülnie kell. Ha Ő akar valamit, akkor az már létezik is. Nem szabad azt hinni, hogy Isten valaha is abbahagy valamit, amit egyszer elrendelt; mert előre tudta, hogy amit akart, az lesz, és tetszeni fog neki.

De veszem észre, Aszklépiosz, hogy lelked annak a megtanulására vágyik, hogyan tehetné az ember a mennyet és a benne levő teremtményeket a szeretete és gondoskodása tárgyává.

Halljad, Aszklépiosz! A mennyek Istenét és a mennyei teremtményeket szeretni nem más, mint állandóan tiszteletet tanúsítani irántuk. Nincsen másfajta lény, sem mennyei, sem halandó, amely olyasmit tesz, mint az ember. Az emberi tanúbizonyság, imádat, hódolat, dicséret és tisztelet formájában teremt magának a menny és a mennyei lény kellemes helyzetet. A legnagyobb Istenség tehát azért küldte le a múzsákat, hogy a föld ne maradjon kietlen és ne hiányozzon belőle az édes zene, hanem a múzsák ihletésére az emberek himnuszokat bocsássanak fel Ahhoz, Aki a mindenségnek, minden dolognak Atyja. Így kellene a földről mindig is harmonikus dicshimnuszoknak szállni az ég felé.