A hang a barlangban

 

A Rózsakereszt Szellemi Iskolájában gyakran beszélünk az étertestről, amely az ember éteri járműve, s a személyiség számára nagy jelentőségű. Ezért nevezzük élettestnek is; mert ezáltal él az ember.

Az olvasó bizonyára tudja a terjedelmes irodalomból, hogy az étertest a finomanyagi területek sok erejének a médiuma, közvetítője. Az étertest a legkülönbözőbb asztrál erőket és erőáramlatokat köti össze az anyagtesttel. Az étertest az anyagtest pontos másolata, mintegy éteri mása; ez vezeti az életerőket az anyagtesthez.

Az anyagtest anyagatomjai nem tudnának együttműködni, ha nem lennének ilyen rendkívüli kapcsolatban az étertest atomjaival. Az éteratomok ugyanis átitatják az emberi test anyagatomjait. Az anyag és az asztrál és éteri területek között e kapcsolat miatt erőkeringés van folyamatban.

Ha az anyagtest már nem tudja tovább fenntartani magát, ha az anyagcserefolyamatok már nem tudnak megfelelően megtörténni, vagyis az anyagtest az „élete” végére ér, akkor az átlagember anyagtestének elhunyása után nemsokára az étertestnek is fel kell oszlania. Ugyanez érvényes később az asztráltestre és a mentáltestre is. Egészen más az eset azonban, ha érvényesülhet az úgynevezett negyedik test, a magasabb gondolattest, mely szoros kapcsolatban van az arany menyegzői ruhával, az új lélektesttel. A mai átlagember mentálteste az új lélektestnek csak valami gyenge tükröződése, ezen kívül pedig szintén mintegy megszületetlen állapotban van.

A mikrokozmosznak, a teljes életrendszernek, amelynek a személyiség csak egy része, három nézete van: egy szellemi nézete, ez a manasz, egy asztrál és egy éteri nézete. A két utóbbit nem szabad összetévesztenünk az ember előbb említett finomanyagi járműveivel, az asztráltesttel és az étertesttel. A mikrokozmosz három nézetét a nagy megszabadítási folyamatban össze kell kapcsolni a tobozmirigy-tűzkörrel, amelyet fejtető-csakrának is neveznek. Ha e magasabb nézetek kapcsolatba kerülhetnek, összefolyhatnak a személyiséggel, akkor felállították a „fény-keresztet”, amelyről a János-irat beszél (a János-akta az Újszövetség egyik apokrif evangéliuma).

Ebben a történetben János egy hegyen lévő barlangba menekül Jézus keresztrefeszítése idejére. A barlang csodásan megvilágosodik, és János hangot hall. Ez azt jelenti, hogy egyre világosabban hatolnak elő hozzá a manaszi magerőnek, a szív rózsájának, a visszatükröző atomnak a befolyásai. A magasabb gondolattest, az új lélek beszél a tanuló tudatában. Ekkor két alak van jelen a mikrokozmikus rendszerben: az egyik a magasabb rendű ember, aki egyre szabadabb lesz, a másik alak pedig a régi, ismert anyagember, akiben és aki által a magasabbrendű, felettes ember beszél.

Ezek a hangok és befolyások nem kívülről jönnek.

Ez csakis egy magasabb színvonalú, új tudatossá válás, a mikrokozmikus rendszer különös, új fejlődésének a következménye. A felettes ember azonban itt nincsen az alantashoz kötve a kötöttség értelmében. Inkább kapcsolatról van szó, mely a transzfigurációt megelőző transzmutációs folyamat által vált lehetővé.

A transzmutációról és a transzfigurációról is gyakran beszélünk a Rózsakereszt Iskolájában. A transzmutáció cserére, vagy tisztulásra utal, ami miatt az aurikus lény befolyása és megkötő hatalma csökken. Élesebben megfogalmazva: ha a transzmutáció folyamata a tanulóban helyesen folyik le, akkor a régi ember lényegében már nem létezik; már az újszülött lélek él vele, veszi használatba, tudatát a már megszabadult ember tudata árnyékolja be. A régi tudatnak, mely azelőtt teljesen uralkodott rajta, a régi Énnek, a régi aurikus lénynek a markából megszabadult.

Ezért azt mondhatjuk, hogy a régi, természetszülte embernek csak az alakja lép fel a világban; ezt az alakot azonban a szív rózsája vezeti, amelyet már születésekor rábíztak az emberalakra, ezen kívül pedig a felettes mentális lény, a léleklény, mely az embert a tobozmirigy-tűzkör segítségével kormányozza. A szív rózsája arany szívvé, az arany menyegzői ruha magjává lett. Az az arany szív ez, amely a nagy megszabadító munka folyamán mindazokat szolgálja, akik a megváltás útjára akarnak térni.

A századok folyamán megszámlálhatatlanul sokan szolgálták már a nagy célt, az élet és halál kerekétől való megszabadulást, s azon dolgoztak, hogy ezt a célt közelebb hozzák az emberiséghez.

Ahogyan van személyes és mikrokozmikus karma, sors, úgy a világnak is van karmája. Ez pedig világdémonná vált, mely markában tartja a földi természet éteri, asztrál és anyagi világát. Ebből a markolásból kell újra meg újra kitörniük azoknak, akik a megszabadulás ösvényéhez folyamodnak. Akik belépnek az új élethez vezető nagy előkészítő folyamatba, azoknak újra és újra meg kell nyitni egy kaput és vágni kell egy ösvényt. Ezek keresnek, mert hajszolja őket a rózsaszívük, a mikrokozmikus ősösztönük.

Jézus, az Úr, a nagy embertestvérség egyik Nagyja azt mondja tanítványainak: Kövessetek, legyetek az utódaim. Erre pedig minden emberlélek alapvetően képes, aki belép a nagy előkészítő folyamatba, mert meghallotta az emberiséghez állandóan áradó hívást. Tapasztalatainak útja elvezette ehhez az új kezdethez.

Megmondhatjuk és szabad kijelentenünk, hogy ez a követésre sürgető felhívás elsősorban azoknak szól, akik a Rózsakereszt Iskolájában vannak, továbbá persze azoknak, akik az önálló kőművesség útján az önmegszabadításra törekszenek. De abból indulunk ki, elsősorban azok tudják, hogy hívják őket, akik az Arany Rózsakereszt köré tömörültek. Ebben nincsen semmi rejtélyes vagy rendkívüli sem. Ez csak minden idők egyetemes tanának a következménye.

Mi a Rózsakereszt? Miről beszélünk mi? Itt nem valami mozgalomról, nem valami csoportosulásról van szó. A Rózsakereszt az az ösvény, amelyet be kell járnunk, az eszköz, amely a személyiségembert, amik vagyunk, elvezeti a felettes világosságember, a szellemember megszületéséhez, megnyilvánításához.

A szellemember csak újszülött, újjászületett, halhatatlan lélekalakban tudja kifejezni magát. Ez lesz az az ember, akiben a szellem, a lélek és a test egyesült, akiben nem alszik ki a tűz, mert élteti és szítja az igazi emberlét magasabb világainak tűzereje. Ez a bennlakás a barlangban, a szív barlangjában a régi testalakkal kapcsolatban, amelyben lángra lobbant a szellem világossága, és a halhatatlan ember hangja beszél: Kövessetek! Arról van szó, hogy a Krisztust össze lehessen kötni velünk. A Krisztus pedig a világ világossága és a megszabadulás, akihez csak egyetlen út vezet, a mikrokozmosznak az Ön rózsaszívében beszélő irányvonala mentén. Ha ennek a hangnak engedelmeskedünk az alacsony természet és az alantas emberünk minden ellenállása ellenére, akkor megtaláljuk az igaz utat. Akkor megtaláljuk Őt.

 

A Szellemi Vezetőség

Isten épülete

 

Egy alapvetően másik világból, az eredeti élet természetéből, az isteni állandóságból felcsendül a hívás. Ez egy mágikus hang, világító rezgés, mely megérinti az elveszettet, ami az isteni világba visszatérhet. Ez a Rózsakereszt Szerzetének a hívása, kiáltványa. Valamilyen formában Önnek is tudomására jutott már ez a hívás; esetleg valami irat, belső hang, vagy az élete megváltoztatására buzdító ösztön formájában.

Aki a világ reménytelenségéből és őrületéből ki akar törni és keresi a kiutat, minden utat bejárt már a dialektikus lehetőségek határáig az élet és halál természetrendjében, s valami más létállapotra való mérhetetlen vágyakozás szítja, az fogékony a hívásra, ami Krisztus Egyetemes Szerzetétől ered. A hívás a szív rózsájából, a szívatomból jövő vágyakozáshoz szól, mert ez hajszolja az embert, ez ösztönzi kutatásra.

Az ideiglenesség és tökéletlenség világában foglyoskodó ember számára – ezt bizonyára tudják – hatalmas mentőterv van folyamatban. A terv szándéka az emberben lévő isteni részének az élet és halál világától való eloldozása. A Rózsakereszt Szerzetének hívása az erre érett embert a megváltás útjára vezeti. A hívás az embert erre az útra, erre az ösvényre ösztönzi, és feltárja neki a megváltás útját.

Ha Önnek, kedves olvasó, csak valamit is volt szabad érzékelnie ebből a hívásból, akkor most a krisztus-központú életcélt keresi, amire a Rózsakereszt mutat. Életútjának ezen a pontján sok kérdés merül fel a dolgok miértjével és hogyanjával kapcsolatban. Világossá válik, hogy az embert sok befolyás és mindenféle erő hajtja. Miért van ez így? Miért van haláltermészet itt, az Istentermészet meg máshol? Miért ilyen a haláltermészet? Milyen álláspontra kell helyezkednem a számtalan jelenség és változás láttán és embertársaimmal szemben? Mi történik itt tulajdonképpen, és hogyan kell reagálnom erre? Megpróbálunk választ keresni ezekre a kérdésekre.

A kutató, kereső embernek úgy tűnik, hogy a világ sok fejlődése pontosan az ő életében elért állapotnak felel meg: ennek a fordulónak a századokig tartó előkészítése, az akvárius-korszak bevezetése és az ezzel összefüggő aratási időszak – az aratás, és a termés behordásának az ideje, mely minden keresve gondolkodó ember számára nagyon is aktuális lett. Mindezek a fejlődések pontosan a saját fejlődésnek felelnek meg, a mikrokozmosz menetének az idő világában. A mikrokozmosznak ez a menete a keresőt a lét igazi rejtélyének a kezdetéhez vezeti. A mikrokozmosz és a makrokozmosz fejlődésének az érintkezési pontja most van, a jelenben, egy mozgalmas században, egy őrült világban, amikor a Krisztusvilágosság a magas rezgésével mindent és mindenkit megtámad és megragad, mindenekelőtt a keresőt, aki nem elégszik meg egy sötét lét korlátolt öntudatával.

Mint kereső, megpróbál Ön a Rózsakereszt Szerzetétől jövő hívásra reagálni, ezt követni, megpróbál arra az útra térni, amit ez a világosság mutat. Ennek azonban hatalmas következményei és kilátásai vannak. Megmaradhat-e ott, ahol éppen van? Egyáltalán ebben a világban maradhat-e? Ha engedelmeskedik a Krisztusvilágosság hívásának, mi biztosítja arról, hogy az út helyes, hogy ez az egyetemes bölcsesség útja?

Sok fejlődés negatív reagálásra készteti az embert. Olyan utakra viszi, ami nem a célhoz vezet. Az embert ez kiszakítja ugyan megkövesedett létéből, de a változásnak nem képes pozitív irányt adni. A társadalom szüleményei tanúskodnak erről.

A Krisztusvilágosság célja az embernek a megújítása, az élet-halál természetből való kiemelése. Az élet, halál és múlandóság törvényén kívül akarja helyezni őt. De azokon a törvényeken is felül akarja emelni őt, amelyek feladata a haláltermészet életének a szabályozása. Ha az ember negatívan reagál, akkor csak fokozódó törvénytelenség kezd kialakulni, nem pedig a szellem általi megújulás. Manapság éppen az mutatkozik meg, hogy az ember elutasítja a szükséges szellemi megújulást, tudatlanságból, vagy kedvetlenségből, és mégis új állapotba kerül. Az ószövetségi törvény már nem állja meg a helyét. A dialektikus lét szabályainak nyugtalanító felbomlása mutatkozik meg: fokozódó bűnözés, mely a társadalom legalacsonyabb rétegétől a legmagasabbig terjed, csalás, az erkölcs felbomlása, az adóval kapcsolatos csalások, egyházi és más törvényekkel szembeni engedetlenség, fiatalok csoportjai, melyek semmibe veszik a szabályokat, törvényeket és kötelességeket, amelyeket a hatóságok alkotnak a lakosság számára a rend érdekében. Mindez a kultúrát egy szakadék szélére viszi, ahol mindenki a szó szoros értelmében és jelképesen is saját magáért és egyedül küzd minden eszközzel és a legprimitívebb életfelfogással.

Sok jelenséget a három misztérium-bolygó, Uránusz, Neptun és Plútó aktuális befolyásának is tulajdoníthatunk. Megjelenésüket már 1615-ben bejelentették a Confessio Fraternitatisban, a Rózsakereszt Szerzetének Vallása című iratban. Ebben az iratban, mely a rózsakeresztesek hívó felszólításának mai alapját is képezi, Isten követeinek megjelenését jelentették be, akik Isten akaratát fogják érvényesíteni. Ezek a követek, így a Confessio, „azok a csillagok, amelyek Szerpentáriuszban és Cygnuszban jelentek meg, mint határozatának hatalmas jelei”.

A misztériumbolygók ma érvényesítik ezt a művet. Uránusz sugárzása közvetlenül a szívre hat és az érzéki életet és érzéseket befolyásolja. Uránusz megnyitja a szívet, az ősatomból eredő új szívtevékenység lehetőségét vezeti be. A szívnek ez a megújítása, vagy ahogyan Hermész mondja, „a kedély elnyerése, mely Isten lénye”, ez az új lélekmegvalósítás alapja. Az útnak a szívben kell kezdődnie, s ezt Uránusz készíti elő.

Hogyan fejeződik ki ez a mi életünk területén? Az uránusz-sugárzásnak az a következménye, hogy az ember erősen a természetes szív hangjának engedelmeskedik, a természetlélek kedélyének megfelelően reagál. Ebből mindenekelőtt intuitív, megérző élet következik. Az intuitív élet most modern irányzat, melynek az a jelszava, hogy „tedd, amit akarsz, ne cselekedj az előírt értelmi irányvonalak szerint”. „Tegyél valamit”, ez volt a neve egy szórakoztató zenekarnak is, melynek az utóbbi években nagy kelete volt.

A fokozódó szívhatás váltotta ki a nők mozgalmait is, a nők tudatosodását, ennek minden velejárójával. Ez egy világot átfogó mozgalom. Ennek az a szellemi háttere, hogy a férfi és a nő egyaránt életmegújításra hivatott, s ebben mindkettőnek megvan a feladata. Ennek a nagy jelentőségnek azonban félreismerhetetlenül megvan a tükörképe is a dolgok vízszintes síkon bekövetkező fejleményeiben.

Ezek a fejlődések feltartóztathatatlanul párhuzamosan haladnak a pozitív megújulással, az elanyagtalanodással Krisztus világosságában, és a szellemlélek-ember megszületésével a mikrokozmoszban, mely felkészült erre. Erről tanúskodik a Rózsakereszt Szerzetének kiáltványa, és a fejlődés kitárja a szárnyait. A hívás az egész világon hallható, s egyre több keresőt érint meg, aki nemsokára megért valamit az igazi életmegújításból. Olyan folyamat ez, amelyet a világ legsötétebb fejedelmei sem tudnak megállítani.

John Twine, akit később Jan van Rijckenborgh néven ismertünk meg, 1939-ben, röviddel mielőtt a legfeketébb hatalmak Európa életére törtek, magyarázattal ellátva adta ki a Fama Fraternitatist, a Rózsakeresztes Szerzet kiáltványát, mely először 1614-ben jelent meg nyomtatásban, és a Confessio Fraternitatist, a Rózsakereszt Szerzetének Vallását, mely, mint említettük, először 1615-ben lett nyomtatva. A második világháború utáni években megírta a klasszikus rózsakeresztesek harmadik fontos iratának, Rózsakereszt Keresztély Alkímiai Menyegzőjének az elemzését. E mélyértelmű, s első pillantásra nagyon titokzatosnak tetsző rózsakeresztes iratok után az utóbbi években egyre többen érdeklődnek. Nem csak a Rozekruis-Pers (Rózsakeresztes Nyomda) adta ki különböző nyelveken, hanem néhány éve egy német kiadó is zsebkönyv formájában adta ki nagyobb példányszámban J. van Rijckenborgh munkáját, az „Alkímiai Menyegzőt”. Az elmúlt években Johann Valentin Andreae szövegét, és a Fama Fraternitatis R.C.-t is kiadták különböző nyelveken. Ezzel csak azt akarjuk illusztrálni, hogy a hívás bejárja a világot, és tudjuk, hogy nem csak könyvek formájában. Ha a hívás eredetét keressük, akkor megemlíthetjük Johann Valentin Andreae műveit is, hogy még biztosabban választhassuk az utat, mely a kérdéseinkre kapható válaszokhoz vezet.

A Rózsakeresztes Szerzet munkájának az a titka, hogy a mágikus hívás, a ragyogó világosság már a kérdéseinkre kapható válaszokat és életutunk célját is tartalmazza.

Először is Isten házát kell felépítenünk. Ezt nem lehet kézzel építeni. Ez egy asztrál valóság, egy új érték, melyet fáradhatatlan munkával kell a saját lényünkben megvalósítani. A Fama Fraternitatis leírja, hogyan készíti el ezt az épületet Rózsakereszt Keresztély Európa kellős közepén, Európa szívében. Minden neki ajándékozott bölcsességet felajánlott Európa tudósainak és főurainak, de elutasították és kinevették. Rózsakereszt Keresztély testvér ekkor elhatározta, hogy maga végzi el a munkát. „És világos, alkalmas lakást készített magának” mondja a Fáma, miután visszament Európa közepére, „Németországba”. Itt persze a szívről van szó. A megújulásnak a szívből kell kiindulnia, a szívben kell forradalomnak kezdődnie. Németország, Európa szíve, külsőleg is nagy újítások területe volt; például Luther Márton egyházi reformációját, vagy Marx Károly munkáját említhetjük, melyek sok ország forradalmárának szolgált vezérfonalként. De az a fontos, hogy mi történik saját magunkban, hogy a szívben felépül-e az Új Ember első temploma, a Krisztusvilágosság otthona, amelyben kivirulhat a szív rózsája. Mert ez aztán egy olyan forradalom, olyan megfordulás, amelyben minden régi érték elveszíti a jelentőségét.

Néhány példával megpróbáltuk bemutatni, hogyan megy végbe ez a forradalom a világon, és hogyan reagál az ember. Érthető, hogy a komoly kereső megpróbál pozitívan reagálni, szeretné a Krisztusvilágosságot követni, templomépítő akar lenni. Régi, múlandó értékeket újakra, múlhatatlanokra akar cserélni.

Ezt értjük Isten házának felépítése alatt? Aki következetesen eszerint cselekszik, az tapasztalni fogja a belső segítséget, ami az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának erőteréből és munkaterületéről árad. Ezt az épületet, ezt a térséget menedéknek és munkahelynek készítették ezen a világon, hogy a hívást együtt terjesszék, és a hívásra reagálóknak megmutassák a múlhatatlanba vezető utat.

Akik aztán összegyülekeznek, azokat megbízzák a munkának a szívben való elkezdésével. Arról van szó, hogy a szívet a világosság felé fordítsuk, s minden mást, ami a szívet naponta érinti, ami Önt az élet és halál dialektikus természetéhez köti, mindazt, ami Önnel nap mint nap történik, már nem kell olyan fontosnak venni. Ha sikerül mindazt elereszteni Ön mellett, ha sikerül túllátnia a mindennapi dolgokon, hogy azokon túl észlelje a Krisztusvilágosságot és azt befogadja, akkor menekülhet meg a természet markából.

Minek kell a szívben megtörténnie? Önnek be kell avatkoznia az Ön természetes kedélyállapotába. Véget kell vetnie annak az állapotnak, hogy az érzelmei dirigálják, hogy ezek határozzák meg az Ön viselkedését. Ne hagyja, hogy az én-érzete hajszolja. Nem szabad az állapotait továbbra is egyszerűen elfogadnia, nem szabad magát továbbra is kiszolgáltatnia a kedélyállapotának, ahogyan az éppenséggel kialakult, hanem forradalmi módon be kell avatkoznia. Ez azt jelenti, hogy az életét eddig meghatározó, mindenen uralkodó természet-én meg lesz támadva; hogy az önző természet-énnek a megváltozási folyamaton, aminek a lényben végbe kell mennie, együtt kell dolgoznia.

Ez lehetséges, mert a tudat képes a megújulás ösvényét valamelyest áttekinteni, ha megvan az alapvető gnosztikus ismeret, s a szív eléggé vágyik a megújulásra. Az Ön mai tudatállapotával, a ma uralkodó énjével az életének új fordulatot adhat, sorsát befolyásolhatja – persze a szívben lévő Krisztusvilágosság alapján, de az Ön mai emberléte teljes együttműködésével. Ez küzdelmet fog okozni a szívben. A forradalom mindig harccal jár. Ez a világosság és a sötétség klasszikus küzdelme, melynek legnagyobb része a szívben játszódik le. Én-király pedig, aki látja, hogy háború lesz, esetleg gyorsan abbahagyja a megkezdett munkát, hogy elkerülje a nehézségeket. Akivel ez történik, az elveszíti az érdeklődését a megújulási folyamattal szemben, s újra a régi dolgaihoz folyamodik. Aki azonban kitart, az megéli a rózsa kivirulását.

Reméljük, hogy az olvasó valamelyest belátja ezeknek a dolgoknak az összefüggéseit. Az erők és befolyások hatalmas játéka a világot a huszadik század végéig teljes változásra kényszeríti majd. Századunk utolsó tizenöt évét gigantikus zavar és ziláltság fogja jellemezni. Az emberiség egyrészt tanácstalanul áll ezzel szemben, másrészt viszont ez a helyzet nagyszerű lehetőséget nyújt a változási folyamaton való pozitív együttműködésre. Ha az ember a szív rózsájával egyesülni akaró világosságerőhöz fordul, s ezután mindent megtesz, ami benne, mint természetszülte emberben, intelligensen cselekedve a rózsa kivirulását serkenti, akkor a lélekmegújulás csodája megtörténik benne. Ennél az a legnagyobb nehézség, hogy én-királytól a saját leléptetésén való együttműködést kívánják meg. Itt a klasszikus János-történetről van szó, aki csak előfutár, kiáltó SZÓ a pusztában, aki kijelenti, hogy az utána jövő Jézus Krisztus nagyobb nála. Tudjuk, hogy a világosság és a sötétség harcában a világosság győz. Ön azon az úton van, amely a győzelemhez vezet. Azt kívánjuk Önnek, hogy útját belső meggyőződéssel és a Krisztus világosságában jó véghez vigye.

A két parancsolat

 

A Máté-evangélium 22. részének öt szakasza, a 36.-től a 40.-ig, a Biblia legnehezebb szövegeihez tartozik. A következőképpen hangzik: „Mester, melyik a nagy parancsolat a törvényben? Jézus pedig azt mondta: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes telkedből és teljes elmédből. Ez az első és nagy parancsolat. A második pedig hasonlatos ehhez: szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták.”

A nehézség mindenekelőtt az első parancsolat tartalmából, és a sorrendből adódik, amellyel Isten és az embertárs szeretésére intenek. Az embertárs szeretését Isten szeretésének kell megelőznie.

Persze a Bibliának sok részére érvényes, hogy minél jobban elmélyül benne az ember, annál nehezebb az igazi jelentőséghez áthatolni. Ez az első parancsolattal is így van, mert ez azt feltételezi, hogy az ember az Istent ismeri, és a szeretetnek képes kifejezést adni. Aki az első parancsolatot megérti és meg tudja valósítani, az nyilván a második parancsolat teljesítésére is képes. Az első parancsolat megértése tehát a második teljesítésének az előfeltétele.

A klasszikus gnosztikus múltban már utaltak arra, hogy a Gnózis (a titkos ismeret) megértéséhez az érzékszervek tevékenységén alapuló ész nem elegendő. Az embert csak belső felismerés juttathatja az élet lényegének ismeretéhez. A megvilágosulatlan ember számára Isten rejtély, misztérium marad. Fejtegetéseinkben itt mi is csak tiszteletteljes, de hiányos szavakkal használunk külső fogalmakat. Az ember csakis a lélek megvilágosulása által „érthet” meg.

A példákat, melyeket Jákob Böhme használ „Aurora” című művében Isten magyarázatára, mi is alkalmazhatjuk ebben a cikkben. Böhme azt mondja, hogy Istent az erőhöz, az anyaghoz hasonlíthatjuk, amelyből minden látható teremtés lett. Így a Földet, a bolygókat, a mennyboltot és mindent, amit az ember lát, az alkotó erő kifejezésének kell tekintenünk. A Nap nélkül az ember nem láthatná a teremtést. Böhme azt mondja, hogy a Napot a Fiúhoz, a Krisztuserőhöz hasonlíthatjuk. A Nap nélkül, a Fiú nélkül az ember nem láthatja Istent. A Fiú az Atya-Isten felismerésének az előfeltétele. Az első parancsolathoz az ember csak akkor közeledhet, ha a Krisztuserő megérintette.

A Biblia idézett szavai az érintésre biztatnak. A mondást, hogy „a hajósoknak szolgálniuk kell” valamiképpen minden ember megérti. Az ember a legkülönbözőbb módon próbálja tökéletesíteni magát. Hogy tudja-e vagy sem, a második parancsolat is tovább dolgozik benne. Minden emberben és népben szinte magától értetődően megvan az embertárssal való kapcsolat érzése. Minden emberben mélyen gyökerezik annak a tudata, hogy valami kozmikus kapcsolat van az összes ember között, s ennek valamiképpen megpróbál kifejezést adni. Az ilyen kapcsolat jelenségére törekvők indítékait azonban általában személyes, társadalmi vagy gazdasági érdekek befolyásolják. Az eredmények emiatt sohasem felelnek meg a célnak. Testvérség helyett magány és viszály keletkezik; a csoportok elkülönülése erősödik. Ezek a tapasztalatok az embert a két parancsolat vizsgálatába való elmélyülésre késztetik. Aki azonban ezeket a gyakorlatban alkalmazni akarja, anélkül, hogy a Krisztuserő megvilágosította volna, az elkerülhetetlenül a lét határaihoz jut, s rádöbben az ember abszolút hiányosságára. A két parancsolat, mely mélyen az emberben gyökerezik, őt meggondoláshoz, és a saját hiányosságának, alkalmatlanságának az ismeretéhez segíti.

Az emberi lehetőségek határán azonban az embert azonnal megérinti a Krisztuserő. A szív rózsája működni kezd. A két parancsolat ettől kezdve az ember támaszává, útmutatójává válik. Mert Isten szeretete lehetővé teszi az embertárs szeretetét. Az embertárs, a felebarát szeretete által pedig le lesz győzve minden probléma forrása, az Én.

A tanuló, akit elvezettek az Iskolához, az Élő Testtel való kapcsolat miatt közvetlenül össze van kötve az Atyaerővel. Ez az „Istentől született”-ség. Az Alkotóval való ilyennemű kapcsolat miatt meg lehet ismerni a szent alkotást a Fiú, vagyis megvilágosulás által. A dialektikus személyiség egy olyan alkotás része, amelyben a gonosz látható jelenség; a Jó az, ahol a gonosz minimális alkotóelem. A dialektikában Istent nem lehet felismerni. Hogy az ember az alkotást felismerhesse, ahhoz őt újra meg kell érinteni. Az első parancsolat tehát a tanuló számára különös jelentőségű. A tanulót új életre ébresztették. A Fiú által kialakul annak a tudata, hogy e kapcsolat nélkül az ember teljesen jelentéktelen. Böhme itt „etetésről, megvendégelésről” beszél. Evés nélkül nincsen mozgás, nincs élet, nincs folytatás, és a tanuló szinte halott. Istennek a szeretése csak ennek a ténynek a felismerésére való reagálás. Ez az Alkotóval való kapcsolat, ez a bölcsesség általi megvilágosulás és az a szándék, hogy az alkotás megvalósításánál segíthessünk. Hermész Triszmegisztosz szövegeiben ezt így fejezi ki: „…számára csak az a dicsőség, ha minden lényt létrehozhat. Ez az alkotás, ez a formálás és életrekeltés úgyszólván Isten Teste.”

A tanulóság célja, az ösvény célja és bejárása tehát az alkotás kivitelezésén való együttműködés, a teremtés kialakításán való aktív részvétel. Az Iskola irodalma sok helyen leírja az ösvény menetét. „Az egyiptomi ős-Gnózis” negyedik részében azt írja Jan van Rijckenborgh:

„Van egy személyiség, és van egy újra-élesztett lélek, végül pedig, célként, van egy új szellem-lélek-ember. A személyiség a dialektikához tartozik és teljesen ebből magyarázható. A lélek az új életterülethez tartozik. Az ösvény így elsősorban a személyiségnek a lélek felé fordulása az új életterület erejében. Ebből a fordulatból találkozás lesz, amire az összeolvadás következik. Végül pedig a transzfigurációnak, a megszabadulásnak kell bekövetkeznie. Ennek a fejlődésnek az első lépése, a személyiségnek a lélekhez fordulás, annak alapján történik, hogy az Iskola háromságos mágneses teste megérinti a tanulót. Mihelyt a tanulónak sikerül ezt az érintkezést megvalósítani, azonnal új életalap keletkezik, mely már nem tartozik a dialektikához, de még az új életterülethez sem.” Jan van Rijckenborgh ezt a harmadik természetnek mondja, mely dialektika és az új életterület távolságát az időben áthidalja; ez a természet Istenben talál alapokra; ez a természet Isten alkotása. A tanuló így összeköttetésbe kerül a szent teremtéssel.

Jan van Rijckenborgh továbbá azt írja: „Ha Ön abszolút új életvitel folyamán a tiszta eredetére hangolja magát, akkor szinte villámgyorsan kialakul a kapcsolat Istennel, aki Isten a hatalma miatt, Alkotó a hatása miatt, Atya a jósága miatt. Egy erő jön Önhöz, mely mindent betölt; ennek az erőnek hatása van, egy folyamatot okoz és megszüli az egyedül-jót. A „vádoló”, vagy ellenfél ereje, a haláltermészet hatása és a gonosz, amelyet emezek az Ön Istenben született szerkezetében keltettek, semmiképpen sem vetekedhet a háromságos Istenképességgel. A tudat, hogy az ösvény és az ösvény alapja a harmadik természetben rejlik, olyan jelleget ad a tanulónak, ami a gnosztikus tant kivitelező embert jellemzi. A tan nem misztikus jellegű, mégis szinte tudományosan hat. Ha az ember például a Pistis Sophia klasszikus evangéliumát tanulmányozza, akkor világosan felismeri, hogy a megszabadulásra törekvő ember teljesen a természeterőkhöz, az arkhónokhoz van kötve. Ez az evangélium a megszabadulást a Jézus-alak személyes fellépésével ábrázolja, aki az arkhónokat megköti. Bármilyen nehéznek is tűnnek ennek az evangéliumnak a jelképei, a Krisztuserő abszolút törvényszerűsége és mellőzhetetlensége nagyon is világosan kitűnik belőlük. Ugyanilyen törvényszerűség állapítható meg abban a jelképes beszédben, amellyel a klasszikus rózsakeresztesek a transzfigurációt jelölték. A jól-csinálást, a transzfigurációt, a nagy átváltozást kémiai képletnek nevezik, amelynek az alkémia tanulójának törvényszerűen meg kell felelnie. Az alkémia kozmikus törvényeken alapul.”

A Nagymesterek a Szellemi Iskola irodalmában a természettudományból vett példákat használnak, hogy a tanulónak megmutassák az ösvény és az alkotás törvényszerűségét. Az egyetemes tan – bármilyen formában is – a kereső, a tanuló figyelmét szent törvényekre hívja fel, melyek a teremtés alapjait képezik. A teremtés ilyen törvények szerint halad, amelyeknek mélységeit az ember nemhogy felmérni, de még sejteni is alig képes. Ezek a törvények képezik az egyetemes tan lényegét, s a Szellemi Iskola tanulója ezekkel próbálja tudatosan összeegyeztetni magát. Az isteni törvények képezik a tanulóság alapjait is. Az ösvényre térő tanuló ezáltal maga válik a harmadik természet okozójává; felhívja azt az erőt, amelyben az isteni erő háromsága hat. A tanuló e törvények szerint halad az ösvényen, ha nem is érti meg őket teljesen. Isten középpontja, magja a Nap, kivilágítja az útját. A bölcsesség törvényszerűen mindig a helyes pillanatban mutatja meg az igaz utat, amelyet választania kell. Az egyetemes törvények félreismerhetetlenül működnek. Bármilyen állapotban van a tanuló, bármilyen nagyfokú a hiányossága, a káosza és bűne, a harmadik természettel képzett kapcsolat, s az akarat, hogy mindenek ellenére kitart a harmadik természet mellett, törvényszerűen elvezet a megvalósításhoz. Jan van Rijckenborgh ezt a következőképpen fejezi ki: „Lássák be ezt a legnagyszerűbb tényt; mert a komoly tanuló, aki az ösvényét elkezdi, abszolút biztos lehet: Akik pedig befogadják őt, hatalmat ad azoknak, hogy újra Isten gyermekeivé legyenek.”

„A csend hangja” ezeket a törvényszerűségeket így fejezi ki: „Gondold meg, te, aki az emberiség megszabadításáért küzdesz: minden kudarc siker, és minden őszinte kísérletnek meglesz a jutalma a megfelelő időpontban. A szent magok rejtve csíráznak és növekednek a tanítvány lelkében; a belőlük fakadó szaruk minden kísérlettel erősödnek; hajlékonyak, mint a nád, soha sem törnek el, és soha sem romolhatnak el. Ha azonban eljön az idejük, feltörnek és megfakadnak. „

Így lett a tanuló egy törvényszerű folyamattal az Iskolához elvezetve, s ha fel van véve a harmadik természetbe, akkor az ösvény is minden tanulónál törvényszerűen halad. Az ember számára ez érthetetlen kegyelem. Így áll minden tanuló törekedve a harmadik természetben, hogy teljesítse a törekvése célját. A tanuló asztrál térségébe egy tiszta asztrál erő lép be. Ez a tiszta asztrál erő étererőkké változik, s kifejezi magát az anyagban. Új alkotás keletkezik. Ebben a folyamatban a tanuló önálló: olyan úton halad, amely megfelel a tapasztalatainak és a mikrokozmosz állapotának. Az Iskola erőtere új életállapotra ébresztette a tanulót, aki így valóban együtt építi az erőteret, a közös harmadik természetet, az égi hajót. Az építésnek e folyamata által, a szolgálat által az erőtér egyre erősödik, egyre dinamikusabb lesz, s áldást árasztó hatásának hatóköre egyre szélesedik. Az ösvényen-járás tehát az istenterv szolgálatában-állás. Az igaz életvitel által a tanuló valóban épít, szabadon, mint a kőműves. Megtisztított szívével, fejlődő új lelkével és megvilágosult értelmével a tanuló Isten szeretetének ad kifejezést.

A szolgálatkészséget minden pillanatban vizsgáztatja a második parancsolat: „Szeresd felebarátodat, mint magadat”. Az embert a rokonszenv és ellenszenv, az érdem és tartozás legkülönbözőbb fonalai fűzik az embertársaihoz. Az emberiség, az emberek egymáshoz láncolva fekszenek az igazi létcél megértése képtelenségének a sötétségében. A személyiség minden pillanatban sikere lehetőségeit latolgatja. Az élet igazi célját nem látván, a személyiség együtt dolgozik a gonoszság kialakításán, amely a sötétséget még mélységesebbé teszi. A személyiség a sternum segítségével felveszi a környezetéből jövő benyomásokat a szívbe, majd cselekvéssé dolgozza fel azokat. Eközben azt latolgatja, amit ezzel el akar érni. Önmegvalósítással a szívben tűzi ki a követendő irányt; a fejjel meggondolva aztán mindezt többé-kevésbé körültekintően kivitelezi.

A „szeresd felebarátodat, mint magadat” a dialektikus személyiség számára teljesen idegen fogalom. A dialektikus személyiség képtelen megérteni, hogy mit kell kiállni másoknak.

A mindennapi élet tehát a tanuló számára vizsga. Minden pillanatban választás előtt áll: vagy a dialektika, vagy pedig a harmadik természet törvényei. A viszálymentesség a harmadik természet törvényei szerint magától értetődik. A harmadik természetben tartózkodó tanuló felismeri az embertárssal való összeköttetést. Az embertárssal szemben tanúsított szeretet kialakítja az Isten szeretetét.

A harmadik természet ismeretén múlik, hogy a tanuló az Arany Rózsakereszt Iskolájának céljait megérti és abszolút viszálymentesen együtt akar működni a megvalósításon. A célt Jan van Rijckenborgh a következőképpen tűzi ki a Confessio Fraternitatisban: „Szeretnénk, ha megértenék, hogy nem a Lectorium Rosicrucianum terjedelmesítésének a szándéka hajt minket, hanem valóban Istent és az embert akarjuk szolgálni teljes szívünkből, teljes lelkünkből és teljes elménkből. Ezért folyamodunk Önhöz is arra kérvén, hogy vesse be magát a nagy, szent mű érdekében.”

Az univerzális Gnózis: III. A Szentlélek és a Gnózis

 

Előző leveleink az igaz és a hamis Gnózissal foglalkoztak. A mondottak alapján megállapítottnak tekinthetjük, hogy a Gnózist valójában a Mozdíthatatlan Birodalom sugárerejének kell tartanunk. A Gnózis annak a másik birodalomnak a sugárzó, ragyogó lényege, mely egyetlen tekintetben sem magyarázható ennek a természetrendnek a két szférájából (sem a földiből, sem pedig a másvilágiból). Emiatt a Gnózis semmiféle filozófiai vagy természetokkult módszer sem lehet.

Éppannyira kizárt dolog, hogy a Gnózist valami könyvvel, művészettel vagy kimondott szóval lehetne közvetíteni. Legfeljebb beszélni vagy írni lehet „róla”. A dialektikus természetben lehet próbálkozni a Gnózisnak értelemmel, vagy misztikus meditálással való keresésével; de nem nehéz megérteni, hogy magához a Gnózishoz így egyetlen millimétert sem lehet közeledni. Ha az ember dialektikus rögeszméjében azt hiszi, hogy ez mégis lehetséges, akkor kutatása eredményeként rögtön a hamis Gnózis fog fellépni. Mert az ilyen találgatásra a hamis Gnózis alapít módszereket, vallási rendszereket és misztériumokat. Önök azonban már tudják, hogy a másik természetet semmi olyasmi sem tudja magára ölteni, ami ebből a természetből való, vagy ami erre a természetre támaszkodik. Így biztonsággal megállapítható, hogy a Gnózis a mi természetünk számára teljesen idegen hatás. Idegen hatás, egy isteni sugárzás, amelyről szabad írnunk.

Szabad írnunk a Gnózis legfontosabb szándékáról. A szavakat, melyeket a Gnózisról hallunk, szabad fontolgatnunk az eszünkkel és közeledhetünk hozzájuk a szívünkkel. Énekelhetünk róla, s értelmi vagy misztikus következtetéseinket szabad művészien vagy zenével kifejeznünk, hogy ezáltal a fej és a szív minden megmozdulását kifejezésre juttathassuk. Mindez fontos lehet ahhoz, hogy kinyilatkoztassuk egymásnak, mi minden él és szövöget bennünk, ami a természetünket illeti.

Mindez azonban ne erősítse meg bennünk a véleményt, hogy ezáltal felfoghatnánk a Gnózis lényegét. Ha tehát valami zenedarab, vagy hangverseny után azt mondanánk, hogy „ez most maga a Szentlélek volt”, akkor következtetésünk a hamis Gnózisból eredne, mert a Mozdíthatatlan Birodalom hangjait a mi természetünkben nem lehet előadni. Ha ez egyszer mégis megtörténne, akkor egész természetmegnyilvánulásunk abban a pillanatban összeroppanna.

Csak arra vagyunk képesek, hogy a művészet, a vallás és a tudomány segítségével elvezessük egymást a dialektikus lehetőségek határáig. Akkor elértük azt a határvidéket, amit a biblia Efézusnak nevez. Ha azonban mi, mint természetlények, átlépnénk ezt a határt és közelednénk a Gnózishoz, akkor a Gnózis háromszoros sugárzása (mint művészet, tehát mantrami zengés, vagy tudomány, tehát isteni bölcsesség, vagy mint vallás, vagyis isteni szeretet) a természetünkre azonnal rombolóan hatna.

A biblia ebben az összefüggésben emésztő tűzről beszél. Valóban az a szándékunk, hogy felismertessük Önökkel a Gnózist, vagyis a Mozdíthatatlan Birodalom Szent Lelkét, mint felemésztő tüzet, mint azt a tüzet, amelyik ezt a világot háromféleképpen támadja meg és töri fel.

Máté evangéliuma a következő szavakkal zárul:

„És Jézus szóla nekik: nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. Elmenvén azért tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében, tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek. És íme, én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig.”

Márk evangéliuma majdnem ugyanúgy végződik, s még azt is hozzáteszi:

„Aki hiszen, és megkeresztelkedik, az üdvözül; aki pedig nem hiszen, az elkárhozik. Azokat pedig, akik hisznek, ilyen jelek követik: az én nevemben ördögöket űznek, új nyelveken szólanak, kígyókat űznek el, és ha valami halálost isznak, meg nem árt nekik; betegekre vetik kezeiket, és azok meggyógyulnak.”

Kétségtelenül ismerik ezt a két idézetet. Így esetleg azt is tudják, hogy e szavak milyen hatással vannak azokra, akik hajlamaik alapján az egyházakban, szektákban, és missziós munkájuk folyamán visszaélnek ezekkel a szent beszédekkel. Az egész szertartásos mágia és számtalan természetokkult gyakorlat a fenti szavakon alapul. Az egyház történetét, mint a természetokkultizmus időszámításunkbeli fejlődését is, javarészt az evangéliumnak ebből a részéből lehet levezetni. Ismeretes, hogy mindez hová juttatta az emberiséget.

Most tehát szükségesebb, mint bármikor is, hogy ebben a tekintetben a hamis Gnózist szembesítsük az igazival.

Amikor a szentbeszéd azt mondja, hogy „menjetek és tanítsatok minden népeket, és kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében”, akkor ezt az isteni misszió-parancsot kétféleképpen lehet értelmezni: dialektikusan és gnosztikusan. Így kétféleképpen lehet kivitelezni is. A kivitelezés egyik fajtája miatt a természetvallásokat és a természetokkultizmust látjuk kifejlődni. A másik fajta kivitelezéssel az támadja meg a világot, amit mi Egyetemes Szerzetnek, az igazi Gnózis hírnökeinek nevezünk.

A természetvallásnak és a természetokkultizmusnak két nézete van: jó és gonosz. Élénken el tudunk képzelni olyan embereket, akiknek a szája tele van szép és szent szavakkal, belsőleg azonban alacsony és istentelen célokra törekednek. Ez az úgynevezett báránybőrbe bújt farkas. De olyanok is vannak, akiket megragad az avatott beszéd világos emberiessége, akiket az evangélium a lelkük legmélyén megrendít, holott a szóképletet csak a szavak jelentése szerint értik. Az ilyen emberek a vérük fajtája miatt alázatosak, s így érthető az az érzésük, hogy a missziós parancs „nekik szól”. Azt teszik tehát, hogy terjesztik az evangélium külső szóképletét. Arra törekednek, hogy különböző vallásokat és felebaráti szeretetet valósítsanak meg az idő világában. Így alakulnak ki az egyházak és a szekták.

A gyakorlati élet elegendő bizonyítékkal szolgál erre. Az ilyen emberek minden erejük megfeszítésével szervezkednek. Így tényleg el is érnek valamit. És így halnak meg. Meghalnak, a betűk és a szavak jelentése szerint abban a reményben, hogy a másvilágon örök életük lesz. A másvilági mezőkre megérkezve látják a nagy, élő gondolatképeket azokban a szférákban, amelyekről álmodoztak. Azokat a képeket, amelyeket ezrek alakítottak, tápláltak és erősítettek, s így azt hiszik, hogy elérték az örök élet teljes biztonságát. Így alakulnak ki, így lesznek megalkotva a fényszellemek, tökéletesen tiszta, de csupán természet szerinti jósággal. Ezek a fényszellemek felfedezik, hogy a földi ember természetimádságai segítségével fenntarthatják magukat a szféráikban; s ahogyan a föld emberei táplálják természetistenüket, úgy táplálja a természetisten a szfératársait. A fényszellemek nagyon gyorsan felfedezik, hogy különböző módon kapcsolatba léphetnek anyagszférai, földi testvéreikkel. Ezt a kapcsolatot is megszervezik, s így alakul ki az a hierarchia, amelyet a Földön ismernek.

Látják, így fejlődik a csalás nagyhatalommá, s amit eleinte a jóság alkotott, ért el, az könnyen válik gonoszsággá. Miért? Mert ennek a csalásnak a lénye, a dialektika saját törvényei szerint, minden lehető módon meg lesz támadva. Emiatt a bálványnak, az idők hierarchikus álistenének védekeznie kell, s e természetisten papjai így kirajzanak „a széles világra”, hogy kivitelezzék az életre keltett másvilági Jézuskép missziós parancsát. Így lesz a csalás tökéletes. A jót végül már nem lehet megkülönböztetni a gonosztól – a dolgok annyira egymásba szövődtek a századok folyamán.

Ha pedig a természetokkultizmust vizsgáljuk, ugyanazt a fejlődést látjuk, ugyanazon recept szerint. A természetokkultista nem annyira az alázatos ember, hanem a nagymértékben önző, aki a világot a jóságával akarja meghódítani. A természet-okkultista az az önző ember, aki közvetlen kapcsolatba akar lépni az istenséggel; az az ember, aki azt mondja: „Hogyan váljak istenné? Nem él-e az isteni énbennem? Nem arra vagyok-e hivatva, hogy megszabadítsam magamban az istenit?” Ez az ember is olvassa az evangéliumot, s annak szóképéből azt veszi ki, hogyan biztosíthatja az én-t Istenben, ha elkezd más önző embereket is ugyanarra az életre ébreszteni. Teljes erejét ebbe a munkába veti, azzal a következménnyel, hogy a másvilágon ugyanazt tapasztalja, mint a misztikus hajlamúak. Ő is megtalálja isteneit és a szféráit, és hamar megtanulja, hogyan lehet ezeket fenntartani.

Aki átlátja a misztikus és az okkultista dupla csalását és tévedését, aki ezt megtámadja és le akarja leplezni, arra ráront a miszticizmus és az okkultizmus egész serege, s természet-jézusuk nevében könyörögnek neki, hogy térjen meg. Ha így nem tudják befolyásolni, akkor megvannak a gonoszság lehetőségei, amire – ennek a természetnek a törvényei szerint – egyszer minden jó átváltozik. Nem ugyanannak a fának a gyümölcse-e a jó és a gonosz? Önök mindezt tudják és ismerik! Már sokszor írtunk erről. Tudják, hogyan forog a kerék, s hogy csaknem az egész emberiséget, magával vonszolja.

Tudják-e azonban azt is, hogyan vitelezik ki az igazi Gnózis szolgái a missziós parancsot, s hogy mit jelent az egyáltalán a szentbeszéd szavai szerint? Megpróbáljuk megmagyarázni.

Jézus a nagy, magasztos Gnosztikus Erő megjelenése. Ő az, aki elhozza nekünk a felemésztő tüzet. Jézusnak ebben a természetben megvannak a tanítványai. Jézus tanítványának lenni nem azt jelenti, hogy az ember vérállapota valami természetértelmi vagy misztikus felindulás. Semmi köze sincs a jóravalóság önző, vagy vallásos természeti ösztönéhez. Jézus tanítványsága a felemésztő tűznek a mikrokozmikus rendszerben felszabadított lehetőségére utal, annak az erőnek a birtoklására, mely nem ebből a természetből való.

A tanítványok hogyan jutnak hozzá ehhez? A felelet abban rejlik, ahogyan a csakis őnekik szóló missziós parancsot kivitelezik: „Elmenvén tanítsatok minden népeket. Kereszteljétek meg őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek”.

Amikor a tanítványok kimennek a világba, akkor felébresztik azokat az embereket, akik közelednek hozzájuk. Ugye megértik? Nem értelmi vagy misztikus megmozdulásra ösztönzik, hanem emésztő tűzzel keresztelik őket, azzal, amit ők maguk korábban (mint erőkisugárzást) megkaptak és a saját rendszerükben felfogtak.

Krisztusnak ebben a sugárerejében először az Atya nevében keresztelnek, ami azt jelenti, hogy tanulóikat először is – mikrokozmikusan – az isteni szeretettel kötik össze. Ez a Gnózis kisugárzásának az egyik nézete, melynek az a célja, hogy felélessze és tevékenységre szabadítsa a mikrokozmoszban levő szellemszikrát.

Az Atya nevében való keresztelés csak akkor lehet sikeres, ha az illető tanuló kész feladni mikrokozmosza önző ellenőrzését. Ez az én-től való elállás nem okos számításból vagy elérzékenyült hangulatban történik, sem pedig valami önkéntelen önmegnyitás, hanem az „én” hatáskörének a megszüntetése azzal, hogy az ember a mikrokozmoszt átadja a Gnózisnak, hogy az dolgozhasson rajta. Ez az első keresztelés, s ennek következtében nem az én-lény magasztalódig fel, hanem tűz keletkezik, mely megtisztítja a rendszert, hogy a szellemszikra, „a másik”, a mikrokozmoszban megkezdhesse tevékenységét.

A második keresztelő akkor következik, ha az első teljes mértékben kiviteleződött. A második keresztelő, a Fiú nevében, azt bizonyítja, hogy a szellemszikra felébredt, s világít a Gnózisban és a Gnózis áltál. Mert ez a keresztelő abszolút bölcsességhez vezet. Nem a bölcs beszédet hozza meg, hanem az abszolút mindentudást, a mindenségtudatót, s az ebben való felébredést és növekedést.

Ez a bölcsesség teljesen az egész dialektikus rendszeren kívül van, s egyetlen tekintetben sem nyilatkozik meg a tükörszféra módszerei szerint. A földi szféra másvilágából jövő bölcsességet ugyanis arról lehet megismerni, hogy mindig az én-t világosítja fel és ezt táplálja. A Gnózisból jövő bölcsességsugárzás viszont olyan bölcsesség, amelyik a természetet leleplezi, olyan ismeret, amelyik félrehúzza a tanuló és az Istentermészet közötti fátyolt, s tüzes égetéssel még jobban tördeli a természeti és az én-állapotot.

Ha fel lett állítva a bölcsességnek e lángoló oszlopa, akkor megtörténhet a harmadik keresztelő a Szentlélek nevében! Ez a gnosztikus mantrami erővel, a regeneráló erővel való keresztelés. Ez az az erő, amelyik minden természetest szétforgácsol, minden dialektikust feltör, és a „Másiknak” az egész lényét forma szerint megnyilvánítja.

A tanítványok teljes keresztelőjében tehát nem a természet biztosítását látjuk magunk és a gyermekeink számára, hanem a természet maradéktalan megsemmisítését, hogy az igazi, eredeti ember élhessen. Ezt jelenti a misszionálásra felhívó parancs, melyhez még hozzáteszik: „tanítsátok meg őket megtartani mindazt, amit én parancsoltam nektek”.

A tanítványnak nem szabad elhagynia a tanulót, míg meg nem valósította a teljes keresztelést, ennek mind a három nézetét. Feladatát a tanítványok szerzete csak akkor tartja teljesítettnek, ha az Endúra tökéletes.

Aki ezt teljesen megérti és felfogja, s ezzel a felismeréssel lép be a Szellemi Iskolába, az ezt a keresztelőt meg is fogja kapni. Aki valamilyen tekintetben össze akarja kapcsolni a szellemet és a természetet, a Gnózist és az én-t, azt az ezzel maga felszabadította erő maradéktalanul el fogja égetni.

Hogyan tudhatjuk meg, hogy a Szellemi Iskolának méltó vagy méltatlan tanulói vagyunk-e?

Ezt a következő tények alapján állapíthatjuk meg; aki az igazi folyamatban felébredt, az először is ördögöket űz. Tehát alaposan kiűzi és száműzi rendszeréből a rögeszme minden gondolatát és érzését. Az igazi tanuló minden gólemet, minden rémet porrá zúz. Másodszor: az igazi tanuló új nyelveken szól. Valami annyira új élettartást valósít meg a legkisebb részletekig is, hogy az már semmilyen tekintetben sem hasonlít a régire.

Annak bizonyítékául, hogy ez nem személyiségkultúra, s így nem megtévesztés, az igaz tanuló harmadszor kígyókat űz el, s ha valami halálost iszik, nem árt meg neki. Tehát a természet, az ő spinális kígyótűz-mérgével és sokszoros, halálos megbéklyózásával, megtévesztéssel, stb., az igazi tanulónak már nem arthat.

Végül pedig, negyedszer, betegekre vetheti kezeit s azok meggyógyulnak. Az ilyen tanuló tanítvány lett; birtokolja a Gnózis erejét és magasztosságát, mint alkalmazható képességet. Minden további nélkül elindul, hogy teljesítse a missziós parancsot, minden elődje példájára; de nem a természet mindenféle betegségének és fájdalmának az enyhítésével. Mert az isteni missziós parancsot teljesítő tanítvány számára csak egyetlen betegség létezik: a dialektika lényvalósága.

Ha pedig tanulóihoz fordul, akkor az ő kézrátevése az egyetlen, abszolút, gnosztikus eljárás:

Keresztellek az Atya

a Fiú és

a Szentlélek nevében!

Fama Fraternitatis R. C.

 

Egy ilyen általános reformáció véghezvitelére törekedett hosszú ideig hajdani hívó, szellemileg nagyon megvilágosult atyánk testvérünk is, C.R., egy német (olvasd: európai), rendünk feje és alapítója.

Miután szülei szegénysége miatt (habár nemesek voltak) öt éves korában kolostorba lett felvéve, és ott a két nyelvet, görögöt és latint valamelyest megtanulta, még viruló fiatalsága idején, állhatatos kérelmére és könyörgésére mellé adták P.A.L. szerzetesnek, aki a Szentsírhoz akart utazni.

Holott ez a szerzetes Ciprusban meghalt, s így Jeruzsálemet nem látta, C.R. testvérünk nem tért vissza, hanem hajóra szállt Damaszkusz felé azzal a szándékkal, hogy onnan látogatja meg Jeruzsálemet.

Amikor azonban testi nehézségek miatt ott kellett maradnia, és nem csekély gyógyszerismerete miatt, amiről már hallottak, a törökök megkedvelték, véletlenül hallott az arábiai Damkar bölcseiről beszélni, a csodákról, amiket tettek, s hogy az egész természetről sikerült eltávolítaniuk a leplet. Ez felkeltette C.R.C. testvér magas és nemes fajtáját, úgyhogy most már Damkar érdekelte és nem Jeruzsálem. Így nemsokára nem tudott ellentállni kívánságának, s megegyezett az arab hajósokkal, hogy bizonyos összegért vigyék át Damkarba.

Csak tizenhat éves volt, amikor odaért, de erős német alkatú. Az ottani bölcsek (saját tanúsága szerint) nem idegenként fogadták, hanem mint akit már régen vártak. Nevén nevezték, s más titkokat is mutattak neki a kolostorából, amin rendkívül csodálkozott. Ott az arab nyelvet is jobban megismerte, úgyhogy a következő évben M könyvét jó latinra fordította és magával vitte. Ott kapta meg fizikai és matematikai ismereteit is, amelyeknek a világ joggal örülhetne, ha a szeretet nagyobb, az irigység pedig kisebb lenne.

 

Fama Fraternitatis

 

3. M könyve

 

A régmúlt idők ködhomályából kiemelkedik szemeink előtt a Rózsakeresztes Rend egyik ősrégi története. A felületes olvasó számára egyszerű töredéknek tűnik, történelmileg kétes mítosz kronológiájának, melynek már az eredetében is sokan kételkednek.

A kutató tanuló azonban, aki valamelyest is ismeri a régi beavatottak módszerét, amellyel üzeneteiket lefátyolozták a világiak elől, a fátyol alatt csillogni látja az ösvényt besugárzó világosságot.

Mivel pedig, mint a jóság, igazság és kegyesség ösvényének, az emberiség ösvényének keresői, bensőségesen a dolgok elkerülhetetlen menetének, az Abszolút kozmikus ösztökélésének megmutatására és megjelölésére törekszünk, így ennek szabad pályát akarunk biztosítani, s a lepleket és fátylakat eltávolítani, hogy meghallhassuk a Fama Fraternitatist, a Világosság Szerzetének felhívását, és elolvashassuk M könyvének első oldalait.

Sok negatív beállítottságú ezoterikus kereste ezt a titokzatos könyvet, M könyvét, melyről a rózsakeresztes irodalomban van szó. Sokan kérdezték tőlünk, hogy hol kapható, s van-e jó fordítása. Sok más könyve van már az embernek, könyvszekrényében az ezoterikus irodalom vastag kötetei sorakoznak, de M könyve még hiányzik. Hogy eladnánk-e esetleg, így érdeklődtek; most van kereslet az ilyesmire, egy pár tízest bizonyára adnának érte.

A kérdezőknek csalódást kellett okoznunk; sokszor bankjegyekkel telt kezeket kellett félretolnunk.

Mégis meg kell mondanunk Önnek: ismerjük M titokzatos könyvét, láttuk, s volt szabad belenéznünk. Néhány oldalt tanulmányozhattunk, s ezt az értéket -amennyiben képesek voltunk erre – szabad volt elsajátítanunk. Most pedig a törvénynek megfelelően, hogy egyetlen gnosztikusnak sem szabad magának megtartani a megszerzett értékeket, könyvünkben alkalmat találunk e törvény betöltésére.

M könyvének oldalai tele vannak csodálatos írásjelekkel, furcsa betűkkel. Mintha élnének; hívogatnak, integetnek, bizonytalan előérzeteket és félelmet keltenek. Sokszor vidám dolgokat bontakoztatnak ki, féktelen örömöt. Végtelen sorokban vonulnak el Ön előtt; M könyvének élő szóáradata. Szemei lenyűgözve figyelik a heves hullámzást, s végtelen mélységek szelíd, s mégis erőteljes mozgását. Olyan láthatárok ezek, amelyeket senki sem tud belátni. Igen; M könyve mágikus nyelven beszél. Ha a pecsétek megnyílnak és a képleteket kimondják, akkor az érzékek elragadtatnak, akkor az ember kiszáll az anyagból, hogy felszálljon az éteri élet finom nyíltságába – a látatlanig.

Térjünk azonban egyelőre vissza a Fama Fraternitatis első pillantásra olyan egyszerűnek tűnő történetéhez, mert ezt Önnek meg kell tanulnia velünk együtt megérteni, ha M könyvéről akarunk beszélni. Hogy M könyvének első képleteit elmagyarázhassuk, ahhoz meg kell tennünk a szükséges első lépéseket.

Híradásunkban a Rózsakereszt Rendjének Fejéről van szó, az úgynevezett nagyon megvilágosult atyáról, C.R.C. barátról, aki ugyanakkor (figyelje meg) szerzetünk eredete. „Miután szülei szegénysége miatt (habár nemesek voltak) öt éves korában kolostorba került, és ott a két nyelvet, görögöt és latint valamelyest megtanulta, még viruló fiatalsága idején, állhatatos kérelmére és könyörgésére mellé adták P.A.L. szerzetesnek, aki a Szentsírhoz akart utazni.

Holott ez a szerzetes Ciprusban meghalt, s így Jeruzsálemet nem látta, C.R. testvérünk nem tért vissza, hanem hajóra szállt Damaszkusz felé azzal a szándékkal, hogy onnan látogatja meg Jeruzsálemet.

Amikor azonban testi nehézségek miatt ott kellett maradnia, és nem csekély gyógyszerismerete miatt, amiről már hallottak, a törökök megkedvelték, véletlenül hallott az arábiai Damkar bölcseiről beszélni, a csodákról, amiket tettek, s hogy az egész természetről sikerült eltávolítaniuk a leplet. Ez felkeltette C.R.C testvér magas és nemes fajtáját, úgyhogy most már Damkar érdekelte és nem Jeruzsálem. Így nemsokára nem tudott ellentállni kívánságnak, s megegyezett az arab hajósokkal, hogy bizonyos összegért vigyék át Damkarba.

Csak tizenhat éves volt, amikor odaért, de erős német alkatú. Az ottani bölcsek (saját tanúbizonysága szerint) nem fogadták idegenként, hanem mint akit már régen vártak. Nevén nevezték, s más titkokat is mutattak neki a kolostorából, amin rendkívül csodálkozott. Ott az arab nyelvet is jobban megismerte, úgyhogy a következő évben M könyvét jó latinra fordította és magával vitte. Ott kapta meg fizikai és matematikai ismereteit is, melyeknek a világ joggal örülhetne, ha a szeretet nagyobb, az irigység pedig kisebb lenne.”

Voltak olyanok, akik a Fama elemzésénél előszöris azt a kérdést tették fel: Élt-e valami C.R.C. nevű ember? Ki volt? Ismerünk-e kortársakat, akik látták? Van-e korabeli irodalom, ami említi? És így tovább. Biztosan ismeri a szokásos történelmi kutatást, az évekig tartó aprólékos tépelődést, további adatokhoz jutni, a lassú haladást, míg végül egy új lelet egy fél élet munkájának eredményét megsemmisíti, s mindent újból kell kezdeni.

Mi nem ezt a módszert alkalmazzuk, habár meg kell mondanunk, hogy C.R.C. élt, hogy ismerünk olyanokat, akik kortársai voltak, látták, s közvetlen környezetében éltek. Vannak olyanok, akik szoros kapcsolatban vannak vele.

Hagyjuk azonban a történelmi kutatást, s beszéljünk csak egyszerűen „egy emberről”. Vegyük úgy, hogy él most egy ember, akit C.R.C.-nek hívnak; hogy ismerjük őt és megfigyeljük a küzdelmét. Hogy régebben élt-e, az ma nekünk mindegy lehet.

Képzeljünk el tehát egy embert, s keltsük fel ezt a misztikus alakot, míg élő valóság lesz számunkra. Nevezzük őt Rózsakereszt Keresztélynek (Christianus Rosae Crucis), aki – ezt még nem mondtuk el Önnek – német származású volt. Ez azt jelenti, hogy telivér európai, a napnyugat világának polgára.

Nos, ez a napnyugati ember a napnyugati utat akarja bejárni, azt az ösvényt, amit Krisztus mutatott, amit Krisztus élt élete példájával. Ezért nevezzük őt Keresztélynek.

Ez az ember ki akar fejleszteni minden látens képességet, ami minden emberben nyugszik, ami az embert Isten gyermekévé, egy Istenfiává pecsételi, tehát alakulásban levő Istenné, s erős elhatározással fáradozik ezen. Továbbá kész bejárni a tökéletes önfeláldozás útját. Ezért nevezzük hősünket ugyanakkor Rózsakeresztnek.

Mivel pedig ez a mitikus alak számunkra él és szenvedélyesen csodáljuk hősies harca kezdetén, azért mondjuk imádkozva kívánva: „Kedves testvérem, világítson keresztedről a fehér Krisztus-rózsa”.

Érthető, hogy ennek az embernek, ennek a C.R.C. testvérnek nemes családból kell származnia, tehát a megfinomulásnak, a belső elmélyülésnek bizonyos fokát kellett elérnie ahhoz, hogy hozzáfoghasson az ilyen műhöz.

Itt a jellem minőségéről, lelki minőségről van szó, mely tulajdonosát arannyal ékesíti és vérét megfinomítja. Ha valakit az élet ilyen módon többé-kevésbé megnemesített, akkor kimondhatatlan éhség támad benne a bölcsesség iránt. „Ne csak a szívetekkel, hanem az eszetekkel is szolgáljátok Istent”. Ha az ember végig akarja járni az emberiség ösvényét, akkor ezt ismerni is kell, akkor ki kell fürkészni Isten akaratát.

Ezért megy C.R.C. barát ötéves korában kolostorba, s ezt úgy értjük, hogy itt a dolgok ésszerűségére utalnak. A megvilágosult észt, a merkúr-bölcsességet kabalisztikusan az ötös szám ábrázolja. A kolostor pedig az összpontosítás jelképe.

Próbált Ön már egyszer valódi bölcsességhez jutni? Emlékszik még első lépéseire? Emlékszik még a labirintusra, az észbontó kilátásokra, a csaknem tökéletes reménytelenségre, ami itt-ott hatalmába ejtette? A görögöt és a latint, a magasabb értelem jelképes szintéziseit csak részben tanulta meg. Ezért keletkezik C.R.C. barátban kétségbeesett vágyakozás. El akar menni a Szent Földre, át akar törni a tökéletességhez, el akar utazni a Szent Földre, a magasabb értelemhez. El akarja érni a végcélt, az ő végső célját, s azért könyörög, hogy elutazhasson.

Ugyanezt a kimondatlan imát látjuk az Ön ajkairól is felszállni; a gondolatképek, tele vágyakozással, felénk rezegnek: „Keljünk útra végcélunkhoz!”

Semmi sem tart vissza téged, Barátom! Menjél azonnal, ha akarsz. Tudnod kell azonban, amit az ilyen utazók nagyon hamar felfedeznek: hogy borzasztóan nehéz ez, habár teljesen elérhető. És éppen emiatt a nehéz és mégis elérhető miatt szállunk le Önnel ebben a műben a mélységbe. Ha pedig elindulunk, P.A.L. testvérünkkel utazunk, a természettörvényszerűség misztikus jelölésével, aki aztán Ciprusba visz minket.

Híradásunk most rendkívül mélyértelmű lesz. A misztériumok nyelvén Ciprus Vénuszt jelent; az evangéliumok nyelvén pedig az alacsony vágytermészeten való uralkodást és a keresztény realizmus trónraemelését. Csak a megtisztult vénuszerők segítségével juthatunk el a misztériumokhoz. Asztrozófikusan: Venus az Uránushoz, a belső Krisztushoz vezető út.

Uránus hívását hozzák most el nekünk. Oda pedig az egyetlen út a kereszténység realizmusán át vezet, ennek minden keserű és megdöbbentő következményével. Ezért vezetjük Önt állandóan, ahogyan P.A.L. testvérünk tette, ciprusba. Dolgozni kell Ciprus rézbányáiban; ezt nem lehet elkerülni!

Akinek van füle, az kétségtelenül hallani fog.

C.R.C. barátunk nem jött vissza Ciprusból. Átment, a cselekedeten Damaszkuszba vagy Damkarba. Ha az ember a munkát Ciprusban helyesen végzi, akkor ebből lelki növekedés következik; akkor az arany páncélt építi, melynek segítségével legyőzhető az alacsony fajta, az alacsony vágyak pokoli örvénye. Csak aztán lehet közeledni Damkar csodájához. Sokan keresték Damkar városát, de nem találták. Sokan utaztak el Rózsakereszt Keresztély után a Fama adatai szerint, de Damkart, amit az iratok állandóan egybeszőnek Damaszkusszal, földrajzilag nem találták meg.

Pedig Damkar, az arábiai Damkar tényleg létezik; és Ön biztos lehet benne, hogy megtalálja ezt a megálmodott várost, ha elutazik Ciprusba.

Damkar – ez a szellem, melyben a tanuló átöleli a világot, hogy ebben a kitágult, kimondhatatlan vágyakozásban az igazság új fellegvárának falait építhesse meg.

Damkar – ez a legmagasabb isteni jog, ami hív és könyörög, hogy teljesülhessen.

Damkar – ez bolygónk szellemének szíve, világok alakulásának kritériuma.

Arábia alatt pedig itt az oroszlán városát értsük, az oroszlán helyét, lakóhelyét.

Damkarnak, az ötletnek, a megszabadításnak az oroszlán lakóhelyéből kell előjönnie, Júda oroszlánjától, Krisztustól, a nagy Mindent Betöltőtől, a páratlan beavatótól; az oroszlán – Leó – Aquariusnak a beavatójele.

Ott, a keresztény misztériumok forrásánál időzött C.R.C. atya három évig, és ott írta M könyvét.

Nézzük meg még egyszer híradásunk időrendjét.

Amikor mítoszunk hőse a keresztény realizmus tökéletes cselekedetét ünnepelte, s önfeláldozó szolgálatba lépett, tehát egész életével összeolvasztotta a jóság, igazság és kegyesség tanát, és lángoló Krisztusvilágosságként áll kora sötétségében, nem ügyelve gyűlöletre, ellenállásra és üldöztetésre, akkor, fáradtan ugyan, de közeledik a dolgok lényegéhez.

Megérkezik Damaszkuszba, Damkar előcsarnokába, ahonnan később Jeruzsálembe akar továbbutazni. Itt, Damaszkuszban, megmutatja nagy tehetségét a fizikában, a természettudományokban, vagyis: a fátylak kezdenek lehullani a dolgok lényegéről. A természet lényege kezd megnyilatkozni neki. Magasabb tudásért sóhajtozott, mélyen vágyakozott, hogy felfoghassa a Krisztust, mélységesen kívánta az alkímiai menyegzőt, a Krisztussal való egyesülést, s itt mindez kezd beteljesedni. A misztériumok „görögjén és latinján”, a misztériumok nyelvén, a cselekedet miatt, most teljesen uralkodik.

Így természetes, hogy kapcsolatba kerül Damkar bölcseivel, a keresztény misztériumokba beavatókkal.

„Ez aztán”, így folytatja híradásunk, „felkeltette C.R.C. barát magas és nemes fajtáját, úgyhogy nemsoká nem tudott ellentállni kívánságának, s megegyezett az arab hajósokkal, hogy egy bizonyos összegért vigyék át Damkarba.”

Ez úgy értendő: aki a sötétségben van, és teljes szívvel keresi a világosságot, mindenki, aki vágyakozva keresi Krisztus világosságát, felfedezi, hogy a világosságot nem kell tovább keresnie, mihelyt elvégezte a ciprus-cselekedetet, mert a világosság eléje siet. Közelebb van hozzá, mint saját keze és lába.

„Amikor az elveszett fiú közeledik, az Atya eléje megy”, mondja a hasonlat. Most már talán azt is megértjük, hogy miért mondja az apostolok történetének szerzője, hogy Saulus Damaszkusz vagy Damkar felé menet találkozik a Krisztussal.

Így volt ez C.R.C.-vel, mítoszunk hősével, így történhet ez velünk is. Jeruzsálem közeledik hozzánk, ha mi az előírt irányvonalak mentén közelgünk hozzá. A feltételeket most Ön is ismeri; ez az abszolút előírt összeg, amit C.R.C.-nek fizetnie kellett, hogy elvigyék Damkarba. Ott ismerősként fogadják, ott az egyesülést ünneplik, ott teljesen kinyílnak a rózsabimbók; az emberfölötti ember megszületett a cselekedet talppontján át: mint igazán szabadkőműves, lakást épített magának Damkarban.

Mágikus-asztrozófikusan: a szívmegújító cipruscselekedettel a tanuló áttör Uránus-hoz, Damkar-Krisztushoz. Ott találja meg Urát a Jeruzsálembe zarándokló ember.

Ott lesz meg az életközösség Vele, aki szeretet és öröm, Aki azt mondja:

“Ezeket beszéltem néktek, hogy megmaradjon tibennetek az én örömem és a ti örömötök beteljék.

Ez az én parancsolatom: szeressétek egymást,

amiképpen én szerettelek titeket.

Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál,

mintha valaki életét adja az ő barátaiért.

Ti az én barátaim vagytok, ha azokat cselekszitek, amiket én parancsolok néktek.

Nem mondalak többé titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit cselekszik az Ő ura;

titeket pedig barátaimnak mondottalak, mert mindazt, amit az én Atyámtól hallottam, tudtul adtam néktek.

Ezeket beszéltem néktek, hogy el ne hitessenek titeket.

A gyülekezetekből kirekesztenek titeket;

sőt jön idő, hogy aki öldököl titeket, mind azt hiszi, hogy isteni tiszteletet cselekszik.

És ezeket azért cselekszik veletek, mert nem ismerték meg az Atyát, sem engem.

Ezeket pedig azért beszéltem néktek,

hogy amikor eljő az az idő,

emlékezzetek róluk, hogy én mondtam néktek.

E világon nyomorúságtok lészen;

de bízzatok: én meggyőztem a világot.”

A Krisztussal való életközösség e szent ünnepélyén jobban megtanuljuk az arab nyelvet, mint bármikor is. A fizika pedig a semmibe vész M könyvének lenyűgöző dicsősége mellett. Az élő beszéd, a csodás írásjelekkel, körülvesz minket, szent táncait lejti, s imádatunkban térdre ereszkedünk dicsősége láttán.

Ha az alakulásnak ezen az útján Ön gondolatban követni tudott minket, és valóban erre az útra törekszik, akkor olvasni tudja majd M titokzatos könyvét.

Miféle könyv ez, hol van, milyen?

M könyve az emberiség könyve, a természet emlékezetének teljes kozmológiája.

M könyve az abszolút gnosztikus mágia könyve, a Tűz könyve.

M könyve Máni könyve, minden bölcsesség szintézise a világ teremtésétől kezdve a mai napig.

M könyve mindennek az absztrakt ismerete ami volt, ami van és ami lesz, olyan ismeret, amit a világ egyetlen embere sem tud megfékezni és amit semmi sem tud elrontani.

M könyve Isten szeretete, amit Krisztus kinyilatkoztat nekünk.

M könyve Neptun, mely Uránus, a Krisztus által lesz bőséggé.

M könyve egy óriási, mindent felülmúló hatalom, melynek segítségével átkelhetünk a „Sinus Arabicuson”, az arab tengeren.

Leó, Aquarius beavatójele a rózsakereszt minden tanulójának integet:

Lépjen szerzetünk feje és eredete nyomdokaiba, és jegyezze meg, hogy a siker titka „ciprus rézbányáiban” rejlik.

Aszklépiosz

I.

 

Az Aszklépiosz című szövegben Hermész Triszmegisztosz képviseli a vezető, tanító elvet. Az irat egyik görög, eredeti példánya már a negyedik században ismeretes volt. Ez ugyan elveszett, de több latin fordítása maradt ránk a tizenkettedik – tizenharmadik századból. Mint az ismertebb Corpus Hermeticum, az Aszklépiosz szövege is teljes figyelmet követel az olvasótól, aki így kétségtelenül megtalálja benne a hermészi alapvonásokat.

Amikor az embert olyan szöveggel szembesítik, amelynek központi alakja Hermész Triszmegisztosz, akkor az a szándék fog feltűnni neki, hogy bemutassák, hogyan hatják át és befolyásolják egymást különböző tudati szintek. „Aszklépiosz” jó példa erre, annál is inkább, mert itt az embernek a különböző élethullámok közötti közvetítő szerepére is rámutatnak.

Isten, igen Isten vezetett téged hozzánk, Aszklépiosz, hogy hallgasd az isteni beszédet. Vannak olyan magasztos tanok, amelyekről joggal mondható, hogy több isteni hatás van bennük, mint minden előzőben. Jobban mondva: Isten ereje ösztönöz engem a beszédre.

Ha arról tanúskodsz, hogy ezt így érted, és Istent így látod, akkor a lelked minden jóval fog megtelni. A jó sokrétű és egyszerű, és az egyszerű mindent magában foglal. A jó és az egyszerű között újra meg újra kapcsolat fedezhető fel. Minden az Egytől függ, és ez az Egy minden, úgy vannak kapcsolatban, hogy egyik sem választható el a másiktól. Most mindezt megtudod tőlem, ha figyelmesen hallgatsz. Menj, Aszklépiosz, és kérd meg Tetet is, hogy legyen jelen.

Tet érkezése után Aszklépiosz azt javasolta, hogy Ammont is hívják el.

Ammon kizárására nincsen okunk – felelte a Triszmegisztosz -, mert emlékszem, hogy sok közleményemet írtam neki, mint neked is, szeretett fiam Tet, sok értekezést írok a természetről, ha legtöbbje inkább a külső ismeretekkel foglalkozik is. Mai beszélgetésünk élére azonban a te nevedet akarom tenni Aszklépiosz. Ide hívhatod Ammont, de senki mást, mert az ilyen magasztos téma megbeszélését nem szabad sok hallgató jelenlétével megszentségteleníteni. Isteni magasztossággal teli tanítást nem jó a tömegben terjeszteni.

Amikor Ammon is belépett a szentélybe, és négyőjűk tiszteletadása, meg az Isteni Jelenlét megtöltötte a térséget, csend lett. Mihelyt a jelenlevők szívvel-lélekkel Hermész ajkain függtek, beszélni kezdett az isteni szeretet:

Ó, Aszklépiosz, az emberi lelkek halhatatlanok, de nem mind ugyanúgy; időtől és körülményektől függnek.

– Nem úgy van hát, Triszmegisztosz, hogy minden lélek egyenlő értékű?

Ilyen gyorsan elveszíted a fonalat, Aszklépiosz? Nem mondtam-e, hogy minden egy, és az Egy minden, mert minden az Alkotóban volt, mielőtt megalkotta? Nem beszélnek alaptalanul „mindenség”-ről , s hogy minden dolog annak a része. Jegyezd meg ezen a beszélgetésen, hogy Ő az Egyetlen, és mindennek a teremtője. Minden a mennyből jön le a földre, a vízbe és a levegőbe. Csak a Tűz, ami lentről felfelé emelkedik, az ad életet. Ami lefelé irányul, az a felfelé irányulónak van alávetve. Ami fentről leereszkedik, az teremtő. Ami lentről felszáll, az tápláló.

A föld kap mindent, a föld mindennek a befogadója; nyugton marad a helyen. Mindent befogad, ami teremthet, s a kapottat visszaadja. Amint emlékszel tehát, a mindenség az, ami minden, és mindent magában foglal. A lelket és az anyagot, amit a természet ajándékoz, a természet mozgatja meg, olyan változatos sokféleség kialakításával, hogy a fajták végtelen sokasága jelenik meg a legkülönbözőbb tulajdonságokkal, mégis egyetlen célra egyesülve: hogy a mindenség Egy, és az Egyből jön minden.

Az anyag négy alkotóelemből tevődik össze: tűzből, vízből, földből, levegőből. De egy anyag, egy lélek, egy Isten minden. Intelligenciád és szellemed áthatolóképességének legnagyobb erőfeszítésével figyeld most, hogy mit mondok. Mert az isteni bölcsesség, mely hatalmas erővel lezúduló áradathoz hasonlít, megismertetése érdekében az intelligenciának olyan működését követeli meg, ami csakis Istentől jöhet. Sebessége következtében nem csak a hallgató figyelmét köti le, hanem a beszélőét is.

A menny, a látható Isten uralkodik minden testen, melynek növekedését és hanyatlását a nap és a hold szabályozza. A mennyet, a lelket és a föld minden teremtményét Isten vezeti, aki alkotta őket.

Az említett égitestekből, amelyeket Isten vezet, állandóan áramlatok áradnak a világba, a minden fajtának a lelkéhez és minden egyes lélekhez, a természet egyik végétől a másikig. Isten a világot a természet minden lehetséges, látható formájának a térségévé alakítja. Az anyagban a látható formákat a négy elem segítségével ösztönözve, teremtményeket hoz létre egészen a mennyei magasságokig, hogy Isten előtt tetszetősek legyenek majd.

Ami a fentről jövő erőktől függ, az a látható formákban bizonyos módon terjed, amiről még beszélni fogok. Minden faj egyedei megtartják a faj formáját, hogy a faj egység, az egyén pedig az egység része legyen. Az Istenek, mint faj, kifelé egyes Isteneket alakítottak ki. Ezt tette a démonok faja és az emberek faja is; ahogyan a madarak, és a föld minden teremtménye magához hasonló teremtményeket hoz létre.

Vannak más élőlények is, lélek nélkül ugyan, de nem érzéstelenek. Jó bánásmód örömöt okoz nekik, rossz bánásmód elhervasztja és elsorvasztja őket. Itt azokra a teremtményekre gondolok, amelyek a gyökerek jó állapota és a földrétegek által kelnek életre. Ezek a lények benépesítik az egész földet.

A menny azonban tele van Istenekkel; az ismert fajták betöltenek minden teret, ami egyáltalán alkalmas számukra. Ezek kivétel nélkül halhatatlanok. Mert az egyed az egésznek a része, ahogyan az ember az emberiségnek egy része, s így fajtája természetével rendelkezik. Holott minden faj halhatatlan, nem minden rész halhatatlan. Az Isteneknél a faj is halhatatlan meg az egyed is. A többi élőlénynél, ahol a faj halhatatlan, de az egyed halandó, ott az egyed termékenységgel és születéssel jön létre. Így halandó az egyed, de a faj halhatatlan. Az ember halandó, az emberiség halhatatlan.

A fajok egyedei összekapcsolódnak más fajok egyedeivel, attól függetlenül, hogy korábban keletkeztek-e, vagy már létező fajokból alakulnak-e. Aminek alakja van, azt istenek, démonok vagy emberek alakították. Mert nem lehet testet alakítani isteni akarat nélkül, sem alakot démonok nélkül, sem pedig lélek nélküli dolgokat alakítani vagy fenntartani az emberek segítsége nélkül. Ha démonok otthagyják a fajtájukat, hogy más fajokban legyenek tevékenyek, és arra kényszerülnek, hogy isteni nemzedékből származó egyedekkel lépjenek kapcsolatba, akkor emiatt kötelesek az istenekkel egyenlők lenni.

Azokat a démonokat azonban, amelyek megtartják a fajuk jellegét, az emberek barátainak nevezik.

Ugyanígy van az emberekkel. Ezek még nagyobb területet foglalnak el, mert az emberi egyedek rendkívül, sokfélék és különböző jellegűek. Felülről jöttek, mint a démonok, és sokféleképpen léptek összeköttetésbe más fajokkal – többnyire szükségből.

Az istenekhez az ember a szellem alapján közeledik, amely által az istenekkel rokon; velük egyesül az istentisztelet állal, amit a mennyek sugalmaznak, kezdeményeznek. Mások, akik démonokkal egyesülnek, ezáltal azokkal lesznek rokonok. Így közönséges emberek maradnak, és megelégszenek a fajtájuk közvetítő tevékenységével. Az emberfaj többi egyedei azokkal a fajtákkal egyenlők, amelyeknek az egyedeivel összekötöttek magukat. Így aztán, Aszklépiosz, az ember egy nagy, csoda, egy élő lény, mely tiszteletre és megbecsülésre méltó. Úgy viselkedik, mint egy Isten, mintha maga is Isten lenne. Jól ismeri az Eonokat, tudván, hogy eredetük azonos az emberével. Saját természete emberi részét lenézi, mert a természete másik részében, az isteni nézetében reménykedik.

Az emberi természet így szerkezeti előjogokkal rendelkezik más lényekkel szemben. Az istenekkel kapcsolatban van a benne levő isteniség miatt, vagyis az istenek rokona. Lényének azt a részét lenézi, mely földivé teszi. Más élőlényekkel pedig, amelyekről tudja, hogy az isteni terv által kapcsolatban vannak vele, szeretettel összekötötte magát. Pillantását az égre irányítja.

Előnyös közvetítő helyzete tehát abban áll, hogy az alatta álló lényeket szeretheti, őt pedig azok szeretik, akik fölötte állnak. A földről gondoskodik, elkeveredik az elemekkel a gondolatainak gyorsasága által; éles eszével lehatol az óceán mélységébe; neki minden lehetséges; a menny nem tűnik túl magasnak, mert értelmével közelinek látja. Pillantását, melyet a szellem vezet, nem homályosítja köd; a föld nem lehet oly tömény, hogy egy művet megakadályozhatna; a tenger mélysége nem ködösítheti átható pillantását. Mindenkor minden, és mindenütt van.