Bunkós

 

III.

Témánkkal kapcsolatban most már eléggé szaporítottuk a szót, s a valótlanságokból sok mindent kitakarítottunk, de magáról az egyszerűségről még mindig alig tudunk valamit.

Felfedeztük, hogy az egyszerűséget a világosság jellemzi, s hogy ez a világosság a test lámpásából, a szemből sugárzik. Ezen kívül azt is mondtuk, hogy a fény ugyanakkor az egész lényből árad. Hogy az ember egész lénye világít bizonyos mértékben, különböző erővel és minőséggel. Ennek magyarázatát – ezt is kifejtettük – abban a tényben találjuk meg, hogy a kígyótűzcsatornában, vagyis az agy-hátgerinc-velő-rendszerben, hidrogénbesűrűsödés van, míg a testrendszer ugyanakkor a lélegzés folyamán oxigént vesz fel. A hidrogén és az oxigén találkozásánál tűz és fényjelenség keletkezik. Érthető, hogy ez a tűzjelenség, ez a fény kisugárzik a lényből, különösen pedig a szemből, s így kívülről észlelhető.

Ez az egész égési folyamat bizonyos képlet szerint megy végbe, és minőségét és hatását az úgynevezett aurikus lény (vagy felettes én) határozza meg. Az aurikus lényt a háttérben levő csendes erőnek is nevezhetnénk. Ez pontosan annyi hidrogént és oxigént vesz fel, amennyit a szervezetünk el tud bírni, s így megakadályozza a túlságosan erős égést.

Ebből az is kitűnik, hogy az emberek, holott ugyanazon életelv alapján élnek, nagyon is különböznek egymástól. A hidrogén felvételénél már a legkisebb különbség is észlelhetően más életmegnyilvánulást eredményez. Így megállapíthatjuk, hogy minden ember egy képlet szerint él, mely meghatározza, hogy mennyi hidrogént lehet és kell felvennie a kígyótűzbe, hogy ez a folyamat aztán bizonyos égéshez vezet, melynek fényereje az egész lényből sugárzik.

Felhívjuk a figyelmet arra, hogy az Egyetemes Tan az olyan embert nevezi egyszerűnek, aki spontánul ebből az egész lényét mozgató fényerőből él. Ebből az egyetlen, benne ható fényerőből él, minden bonyodalom nélkül, pontosan a fajtája szerint. Azt is mondhatjuk, hogy az ősösztönből, a legmélyebb emberségből él.

Az olvasó most azt mondhatná: „akkor kivétel nélkül mindannyian egyszerűek vagyunk, mert mindannyiónknak ez az alapvető létállapota”.

Persze való igaz, hogy az őserdő vademberétől lényegében nem különbözünk. A fent említett egyszerű asszony és a pap között csak annyi a látszólagos különbség, hogy az említett asszony valószínűleg az őslényéből élt, és nagyon közel volt ehhez, míg az uraság mindenféle művelődéssel próbált eltávolodni és megszabadulni az őslényétől, anélkül hogy ez sikerült volna neki.

Hogy pedig ez egyetlen dialektikus embernek, világunk egyetlen emberének sem sikerül, az a világtörténelem folyamán újra meg újra bebizonyosodik. Mihelyt olyan viszonyok keletkeznek, amelyek okot adnak erre, például háború, azonnal lepereg minden civilizáció, lehull a műveltség leple, és az ember megint az őselvéből él. Akkor megint egyszerű lesz, megint őszinte. Akkor megmutatja igazi arculatát, valódi lesz, és leplezetlenül, egész mezítelenségében megmutatkozik a fajtája.

„De hát ez rettenetes” – vetitek közbe, – „képzeljük el, hogy mi lenne, ha mindannyian nemsokára megint igazi fajtánk alapjai szerint élnénk és viselkednénk. A világ még rettenetesebb lenne, és borzasztó állapotok alakulnának ki. Mert hát az igazi fajtánkat sem ismerjük már, a kultiválások, a művelés miatt, amivel számtalan nemzedék alakítgatott rajta.”

Mi azonban azt állapíthatjuk meg – és ezt el kell fogadnunk, mert ez biológiai törvény -, hogy semmilyen kultúra sem tartós. Nem tartozik a fajtánk alapjaihoz, s mint mesterséges dolog valótlan, ennek következtében pedig múlandóságra ítéltetett.

Így süllyed vissza a kultúrák embere a legmélyebb szintjére, alapvető természete egyszerűségébe. Ahogyan például valami növényt is lehet nemesíteni, sok fáradsággal és technikával bizonyos fejlődési szintre emelni, ha azonban újra magára hagyják, azonnal süllyedni kezd, és hamarosan visszaesik kezdeti, természetes állapotába.

Ha belátható időn belül alkalmazásra kerül az atombomba és a hidrogénbomba, akkor a kultúra legnagyobb dicsősége, az atomerőkön való uralkodás kultúránk és létünk teljes önmegsemmisítésével fog egybe esni, ezzel minden kulturális törekvés őrületét a legkegyetlenebb módon leleplezve.

Ha az emberiségnek egy része bizonyos pillanatban rádöbben vadember állapotára, mégpedig a szenvedés és nyomor által, amivel ez az állapot jár, akkor az önfenntartási ösztön miatt hamarosan az állapotok megváltoztatására kezd törekedni.

A legerősebb, aki a legkeményebb és leghalálosabb ütéseket tudja kiosztani a bunkójával, félelmet kelt a többiekben, s rájuk erőszakolja a saját akaratát. Ereje törvényét érvényesíti, az erősebbnek a jogát.

Az erőszak törvénye a legősibb törvény. Az erőszaktól való félelem kényszeríti a törzs tagjait engedelmességre. Az engedelmesség teljesen természetellenes, olyasmi, ami a természet lényegével nem egyezik. De a félelem rákényszerít erre.

Az engedelmesek gyermekeinek aztán a vérében van az engedelmesség, s így már könnyebben megy, nemsokára magától értetődik. Alapvető lényüket már kissé félretolták, habár mellőzni nem tudták. A törzs erős emberének már nem kell olyan gyakran lengetni a fütyköst, nem kell annyi koponyát bevernie, hatalmát már valamivel kényelmesebben gyakorolhatja. Végül öregszik és lustább lesz, de még mindig eléggé férfi ahhoz, hogy „úgy tegyen mintha…”. Még mindig tud fennhangon fenyegetni: „Ha nem engedelmeskedsz, akkor én…”. Ellenfele pedig, aki már sok szétvert koponyát látott, azt gondolja: “majd őrizkedem…” – és engedelmeskedik. A félelem törvénye működik.

Később irigység üti fel a fejét. Fiatal, erős legények látják, hogyan hanyatlik a főnök ereje, s egy szép napon, közösen, annak verik be a fejét. Főnök már nincsen! Több parancsnok váltja fel, valami tanács, mert hát együtt szüntették meg az egyfőnökséget, s így együtt lépnek a nyomdokaiba is. Megjelennek a szervezett vezetés első jelei.

Van a törzsben egy gyenge legényke is, egy igazi vakarcs. Vakarcs fiatalkorában félresikerült csapást kapott a főnök bunkójával. Így testileg elmaradt, s a táplálék utáni hajszában nem tudott lépést tartani. A létért folytatott küzdelmet másképpen kellett felvennie. Fondorlatokra kényszerült, vagyis az agyát kellett használnia, hogy „levegőhöz jusson” és fejét a bunkó hatáskörén kívül tartsa. Megjelentek az értelem első nyomai.

Vakarcsot a szükség arra kényszerítette, hogy másokat dolgoztasson maga helyett. A bunkós az erőszakot alkalmazta, Vakarcs pedig a magának utat törő észt. Okos lett és furfangos, a törzs tagjait kijátszotta egymás ellen, taktikás lett, ügyeskedett. Így annyi mindenre sikerült szerte tennie, hogy az nem csak a saját gyomrának volt elég, hanem másokon is segíthetett vele; persze nem emberszeretetből, mert odáig még nem jutott el, hanem számításból. Eszes utasításaival a bunkós főnöknek is segített, úgyhogy idővel már a bunkót sem a főnök dirigálta, hanem tulajdonképpen a Vakarcs.

Vakarcs meg is házasodott, s utódai örökölték a papa tulajdonságait, de új jelenség is feltűnt. Vakarcs gyerekei ugyanis erősek is voltak, mint azelőtt az öreg főnök. Ezenfelül olyanjuk volt, ami az öreg főnöknek hiányzott. Mert papájuktól valamelyest edzett agyat örököltek, s így új világ tárult fel előttük. Erejük és eszük együttesen a törzs vitathatatlan vezetőivé tette őket. Ez fejlődés volt, ugyanakkor azonban veszély is; mert Vakarcs az eszét a veszélyeztetettsége, fizikai fogyatékossága miatt kapta. Az éhség tanította meg gondolkodni, s ezt a képességet aztán alkalmaznia és kultiválnia kellett. Gyermekei azonban nem voltak veszélyben, mert ugyanolyan erősek voltak, mint a többiek. Ez azt a problémát vetette fel, hogy elveszítik agyuk képességeit.

Ettől egy másik esemény óvta meg őket. A törzsnek egy fiatal tagja, az okosok egyike egy szép napon leesett a fáról, s fejét egy nagy kőbe ütötte. Nem halt meg, de nem sok híja volt. Rendbejött, de egészen más ember lett, mint Vakarcs. Vakarcs csak egy kicsit gyenge volt, emez azonban, Ravaszka, ezen felül valahogyan furcsa is lett. Balesete következtében valami eltolódott az agyában, s olyasmi lett belőle, amit „látnoknak” nevezhetnénk. Észlelni tudta a határvidék erőit, a halál leplének másik oldalán levő területeket. Látta, hogy ott mit csinálnak, hallotta, hogy mit akarnak, észrevette, hogyan táplálkoznak az egész törzs erejével. Az erők is hamar észrevették, hogy Ravaszka felfedezte őket, és átlátja a szándékaikat.

Így lett Ravaszka a törzs első varázslója, az első pap-közvetítő törzstársai és a másvilági istenek között. Ravaszka ezzel nagy előnyöket csalt ki magának, és az eszeseket agyuk még erősebb élesítésére kényszerítette, mert Vakarcs utódai persze nem akartak elmaradni Ravaszka utódai mögött.

Így állapítottuk meg, hogyan alakultak ki mai kultúránk tényezői a régmúltban:

az erőszakos akarat, a főnök, a Bunkós durva hatalma;

az ész a Vakarcs által;

a vallás a Ravaszka képessége folytán.

Ezen a háromszoros alapon nyugszik és erre vezethető vissza minden kulturális fejlődés, ami bebizonyosodik a papban, aki maga a szeretetre méltó egyszerűség akar lenni, az egyszerű asszonyban a hátsó lépcsőházból a harmadik emeletről, a fontos atombombakutatóban és a nagy úriemberben.

Ha van bátorságtok a tárgyilagos vizsgálatra és belátásra, akkor magatok is felfedezitek a világon mindenütt a civilizáció háromszoros létrájának minden fokát, és átlátjátok, hogy önhitt biztonsága és öndícsérete ellenére minden kultúra csak látszat, s így múlandó.

Esetleg az a benyomástok, hogy messze elkalandoztunk a témánktól, de egyáltalán nem ez a helyzet, amint nemsokára kitűnik.

Ebben a fejezetben azt akartuk megmutatni, hogy az egyszerűség fogalma közvetlenül alapállapotainkra utal, hogy a kultúra, mint a valóságra aggatott álcázó ruházat, a szakértelem hiányáról tanúskodik, és értelmetlenség.

 

IV.

Ha az olvasó áttekinti és megérti mindazt, amit eddig megbeszéltünk, akkor már tudja, hogy minden embernek birtokában van egy alapvető fényerő, ami az egész lényét mozgatja. Ez a mi lényünk egyszerű fajtája.

A nagyon primitív ember, aki tehát már nemzedékek óta az úgynevezett civilizációtól elkülönülten él, az még teljesen ebben az alapállapotban él és létezik. Az tényleg egyszerű, mert pontosan olyannak mutatkozik, amilyen a fajtája.

Mi már nem vagyunk olyanok, mert többé-kevésbé civilizáltak vagyunk, bizonyos adagnyi civilizációt kaptunk a szüléinktől, ők pedig az ő elődeiktől. Így kerültünk abba a helyzetbe, amelyben már nem tudjuk, hogy milyen lenne az alaphelyzetünk, a fundamentális fajtánk. Ezt csak akkor fedezhetnénk fel újra, ha megint nagy világkatasztrófák törnének ránk, és a civilizáció összeroppanna, ahogyan ez a világtörténelemben időnként megtörténik.

Bunkós, Vakarcs és Ravaszka történetével megmutattuk, hogyan keletkezik a civilizáció. Minden civilizáció ezzel a hárommal kezdődik, ezek alapján fejlődik ki, az Én félelmének, létfélelmének, létszükségletének törvénye hatására.

Minek ezt ennyire széltében-hosszában megbeszélni? Miért tereltük a figyelmet erre a témára? Hogy felszólítsuk az intelligenciátokat, a belátásotokat és a megértéseteket. Ezért nem lehetett ajtóstól rontani a házba. Nyugodtan de határozottan fel kellett építeni a kidolgozott gondolatmenetet.

Megállapítottuk, hogy civilizált fiatalok vagytok, civilizált szülők gyermekei, és egy civilizált országban laktok. Valószínűleg sértésnek tartanátok, ha az ellenkezőjét állítanánk, mert hát európaiak vagytok, s ezek legtöbbször nagyra becsülik magukat.

Segítettünk azonban felismerni, hogy a civilizáció egy rögeszme, a felület máza, beképzelés eredménye, s egy alaptörvény miatt múlandó. Civilizációtok bizonyos pillanatban és körülmények között lepereg rólatok, s akkor nem marad más, mint az egyszerű ősállapot, amit ugyan most nem ismertek, mégis bennetek van.

Most térjünk vissza a hegyibeszéd idézett szavaira:

“A szem a test világossága.

Ha a te szemed egyszerű,

akkor egész tested világosság lesz.”

A hegyi beszéd tehát sem többet, sem kevesebbet nem ajánl nekünk, mint hogy térjünk vissza ősállapotunkhoz. Azt az utasítást kapjuk, hogy menjünk vissza a kezdethez.

Aki ezt minden magyarázat nélkül hallja, az talán azt mondja: „De hát ez lehetetlen. Ez bolondság! Mondjunk le mindenről, amit a civilizáció hozott és amire tanított minket, és térjünk vissza a fejvadászok primitív állapotába? Még ha akarnánk, akkor se tudnánk. Ez lehetetlen lenne. Olyanok legyünk újra, mint a Bunkós, a Vakarcs és a Ravaszka?

Képzeljük el, hogy más fiatalokkal együtt sátoroznánk, vagyis bizonyos tekintetben a természet életében vennénk részt. Akkor lenne egy táborparancsnok, néhány csoportvezető és sátorparancsnok. Képzeljétek magatokat ebbe a helyzetbe, és tegyétek fel magatoknak a kérdést: „Hogyan végezném a feladatomat?”

Ha azt felelnétek, hogy „erős akarattal, és olykor talán a vérmérsékletem energiájával”, akkor igazán nem vagytok messze a Bunkóstól.

Ha tehetségetek inkább a taktika, az eszesség, rátermettség területén fekszik, akkor különböztök-e nagyon a Vakarcstól?

Ha pedig hajlamosak vagytok a titokzatos fontoskodásra, mert azt hiszitek, hogy a láthatatlan dolgokról valamivel többet tudtok a többieknél, s ezzel a közönséges embernél nagyobb tekintéllyel rendelkeztek, akkor nem vagytok-e igazi Ravaszkák?

Így azt javasoljuk, hogy figyeljétek meg magatokat, a mindennapi életeteket és foglalatoskodásotokat. Újra meg újra találtok majd valamit magatokban a Bunkósból, a Vakarcsból és a Ravaszkából.

Ez nem is lehet másképpen! Minden ember így próbálja magát érvényesíteni, fenntartani, vagy a célját elérni. Ezzel a civilizáció alapjaira tapintunk, pontosan azokra a dolgokra, amiken a civilizáció alapul.

A civilizációnak persze van néhány mellékjelensége, ami értékes, vagy legalábbis valamelyest fontos, mint például a higiénia, az emberek viselkedése egymással szemben, stb. Ezeket természetesen nem kell abbahagyni.

Amit azonban el kell bocsátanunk, radikálisan és tökéletesen, az a civilizációnak az a rögeszméje, hogy maga haladást jelent, hogy sötétségünkben valóban segíteni tud nekünk, a tévedést, hogy az emberiséget csak egy lépéssel is közelebb viheti léte igazi céljához.

Ha ezt az őrületet belsőleg teljesen eleresztettétek, és elhatároztátok, hogy semmilyen tekintetben sem léptek már bunkós-vakarcs-ravaszka nyomdokaiba, akkor nyugodtan megtarthatjátok civilizációs szokásaitoknak véretekben levő maradékait. Akkor a helyes mértékben fogjátok ezeket használni, és bizonyára nem fogtok magatoknak ezek miatt semmit sem beképzelni.

Teljesen vissza kell térnünk az őskezdetünkhöz, alapvető lényünk önkéntelen egyszerűségéhez.

Hát van ennek valami értelme? Mit érünk el ezzel? Nem kezdődik-e a játék akkor előlről?

Ez persze szintén megtörténhetne. Őskezdetünkhöz való visszatérésünkben azonban egy nagy titok rejlik. Ha ezt fel tudjuk fedezni, akkor meglátjuk, hogy az első kezdet alapján még más lehetőségek is vannak. Ezek a lehetőségek azonban csak akkor szabadulnak fel, ha elértük az őskezdetet.

És ezért tanácsolja a hegyibeszéd a tanulóknak, hogy a test fényét újra eredeti egyszerűségében ragyoghassák.

Ha megvizsgáljátok, akkor észreveszitek, hogy a világtörténelemben azok az emberek, akiknek elegük volt a civilizációból és annak hazugságaiból, mindig is azt hangoztatták, hogy „vissza a természethez”. Ekkor aztán esetleg csoportosan összeköltöztek, megnövesztették a hajukat és szakállukat, másképpen ettek és öltözködtek (gondoljatok a művészekre), és mindenféle primitívségekkel kísérleteztek.

Most is nagy csoportokban jönnek össze például a meztelenül járók, a nudisták.

Így az is kétségtelenül világos, hogy a fiatalok miért kapnak kedvet újra a táborozásra, vándorlásra, és miért fitogtatnak gyakran valami primitív viselkedést. Mindez szoros kapcsolatban van a természethez visszavezető ösztönnel.

Megértitek-e, hogy mi rejlik emögött? Mindebben az önkéntelen, gyerekes reakcióban annak az ösztönösen érzett szükségessége nyilvánul meg, hogy megszabaduljunk a civilizáció őrületétől és visszatérjünk az őskezdethez. Mivel azonban az ember még nem tudja, hogy akkor mit kezdjen, mindenféle fonákságokra és butaságokra vetemedik.

Forduljunk tehát az Egyetemes Tanhoz, mert abból megtudhatjuk, hogy mit kell tennünk.

 

V.

A hegyibeszéd azt ajánlja a tanulónak, tehát annak az embernek, aki az élő igazságot keresi:

Menj vissza a kezdethez,

térj vissza az egyszerűséghez.

Azt látjuk, hogy csaknem minden ember szinte vakon reagál erre a felhívásra. Minden dialektikus embernek szüksége van néha arra, hogy visszatérjen a természethez, s ezt meg is teszi minden lehetséges és lehetetlen módon, ahogyan az előbb említettük. Meg akarja váltani magát a civilizáció kényszereitől és mesterségességétől, meg akar szabadulni a külső dolgok markolásától; mert a civilizáció nem természetes dolog, és teljes ellentétben áll az ember igazi, alapvető fajtájával. Az ember meg akar tőle szabadulni, bármilyen rövid időre is.

Ezt ti fiatalok is bizonyítjátok, amikor nyáron kivonultok, elmentek valami táborba, biciklikirándulásra, stb. Ennek az ösztönnek hatására mások messzebb mennek, és településeket alapítanak; de figyeljétek meg, hogy az ilyen telepek idővel mind feloszlanak.

Miért? Mert a visszatérés a természethez, a primitívséghez, a primitív ösztönökhöz való visszatérést is magában foglalja és magával hozza. Ez pedig az énközpontúság, az önzés belső lényegéhez való visszatérést jelenti. Ezért minden olyan településen nemsokára heves viszály keletkezik, mely csúnya összeütközésekké és súrlódásokká fajul. Egyesek meglopják a társaikat, mások csalnak. A legfurcsább és legkellemetlenebb események kerülnek napirendre.

De gondoljátok meg: a település sikeres lehetne, ha olyan valaki lépne fel, mint a Bunkós, aki fenyegetéssel félelmet keltene, s így magához ragadná a hatalmat. A település vezetői ezt persze nem akarják, mert abból a rögeszméből indulnak ki, hogy alapjában véve minden ember tökéletesen jó, és a legnemesebb tulajdonságokkal rendelkezik; csak a civilizáció megakadályozza ezeknek a tulajdonságoknak a kibontakozását, amiért az ilyen településnek teljesen demokratikus elveken kell alapulnia, ahol mindenki egyenlő, és mindenki dolgozik a többiekért.

Természetünk emberének igazi fajtája azonban teljesen önző. Ebből tehát mindig viszály keletkezik, háború, kicsi és nagy.

Így biztonsággal megállapíthatjuk, hogy ha jelenleg képesek lennénk visszatérni őskezdetünkhöz, s ezzel valódi lényünk alapjain állnánk, akkor azonnal a legnagyobb nyomor alakulna ki, mihelyt másokkal kellene közösségben élni. Akkor pedig hálásan köszöntenénk azt a napot, amikor a legerősebbek egyike felállna és azt mondaná: „ha nem hagyjátok azonnal abba, akkor én itt mindent összetörök”. A kényszerből újra megszületne a Bunkós!

Most tehát kötelesek vagyunk arra a szomorú eredményre jutni, hogy:

először a valódi egyszerűség megtalálásán fáradoztunk, hogy megszabaduljunk a valóságnak attól a puszta zománcától, amit civilizációnak neveznek,

és amikor a bizonyítékainkkal végre elméletileg idáig jutottunk, mégis a következő megfogalmazásra kényszerülünk:

„adjatok nekünk egy kis civilizációt, néhány szabályt.

Adjatok egy jó bunkóst, hogy a rend valamennyire fennmaradjon;

esetleg néhány vakarcsot, hogy minden logikus is maradjon;

meg egy pár ravaszkát is, hogy az emberek „meg legyenek győződve”;

mert ha ezt nem így szervezzük meg, akkor biztosan nem fog sikerülni.”

Más szóval: kitűnik, hogy a civilizáció valami szükséges rossz, elkerülhetetlen rossz, annak ellenére, hogy ugyanakkor megállapítjuk:

a civilizáció valótlan, rögeszme, zománc.

A civilizáció nem tartós.

A dialektikus emberiség tehát újra meg újra köteles civilizációt játszani, holott józanul ítélve teljesen meg kellene magát szabadítania és távol kellene magát tartania ettől. Vagyis az ebben-a-természetben-létezés az embert ismételten a civilizációba vezeti, holott igazán megszabadító kilátásokról szó sem lehet, amíg az emberiség meg nem szabadította magát a civilizációtól.

Így néz ki világrendünk valósága, amiben az emberiség vonszolja magát, kényszerből lehetetlenségekhez és igaztalanságokhoz kötözve; olyan helyzetben, mely világosan kimutatja, hogy ez a világ nem Istentől van.

Kozmikus harmónia helyett káosz van, kozmikus rendetlenség. Az emberiséget létszükség kényszeríti a rendetlenség rendezésének a megkísérlésére, holott kezdettől fogva meg van határozva, hogy minden kísérlet sikertelen lesz.

Aki néha újságot olvas, az tudja, hogy az egész világ követeli a békét, a jogot, nyugodt életet, és mindazt, amire szükség van a létlehetőség fenntartásához. A világ értelmisége számtalan gyűlésen foglalkozik azokkal a problémákkal, amiket a világnak ez a vágyakozása hoz magával, mindeddig a legcsekélyebb siker nélkül.

A különböző, egymással szemben álló csoportok civilizációs szabályokat állítanak fel, ezek a szabályok azonban mind vitathatók. Minden csoport, ország, párt azon fáradozik, hogy megnyerje a fiatalokat, álljanak az ő oldalukra, s harcoljanak az ő civilizációs szabályaikért. Tény azonban, hogy egyelőre egyetlen civilizációs szabály van, ami pillanatnyilag az egyensúlyt tartja, mégpedig egy hatalmas, kölcsönös fegyverkezés.

Ez nagyon rossz jel, mert azt bizonyítja, hogy minden érv és kísérlet ki tudja hányadszor vall kudarcot, és egy civilizáció megint haldoklik.

Kezditek-e megérteni, hogy milyen pokolban él az emberiség? Egy ilyen világban vagytok most ti fiatalok. Mit várhattok el tőle? Mi lesz belőletek a haldokló világrendetlenség rángatódzásai közepette?

Az egész emberiség valóban arra van ítélve, hogy vagy a civilizáción, vagy pedig az ősállapoton menjen tönkre. A halálnak e két sarka között mozog a világ és az emberiség, és így ti is. Ha az egyik sarknál álltok, akkor kötelesek vagytok visszatérni a másikhoz. Van-e számotokra megváltás? Nem lehetne-e mégis rendben létezni? Van-e olyan rend, amiért szívvel-lélekkel dolgozhatnátok, amiben valóban odaadással vehetnétek részt?

Ilyen rend valóban van! Ez az a rend, amelyik visszautat vág a halál kétsarkú világából az emberiség eredeti világába, amelyikből ez a régmúltban egy katasztrófa folytán kibukott.

Fiatal életeteknek jó hasznát vehetitek, nagyszerű feladatot találtok, mit sem kell félnetek ennek a világnak halálos szükségeitől, ha rátértek a visszavezető ösvényre, s másoknak is megnyitjátok a szemét, hogy megláthassák ennek a lépésnek a szükségességét.

 

VI.

Olyan világban élünk, mely a halál két pólusa között mozog. Az emberiség e két sarok közé szorult, helyzetében állandóan útban van az egyikből a másikba, egyszer a civilizációs sarok, másszor a primitívség, az ősegyszerűség sarka felé.

Mindezt részletesen megbeszéltük, és arra a szomorú következtetésre jutottunk, hogy ez az egész istentelen világrend nagyon is kilátástalan, amelyben az emberiség újra meg újra megpróbál megszabadulni a Bunkóstól, s mégis újra meg újra előhívja és átadja neki a vezetést, mert másképpen nem megy.

A fiatalság, mely átlátja ezt a helyzetet és egyre erősebben érzi a szükséget, természetrendünk siralmas helyzetében a problémákra megoldást keres, megoldást követel, mert ezen a természeten kénytelen átvergődni.

Azt kell azonban közölnénk velük: Hiába kerestek! Követelményeitek megvalósíthatatlanok, mert megoldás itt nincs! A haláltermészet léte teljesen kilátástalan. Nem marad más, mint valahogyan részt venni benne. Nektek is erre az eredményre kell jutnotok, ha valóban meggondoljátok, ahogyan szüleitek korosztálya is erre az eredményre jutott fiatalkorában, ezzel az előző nemzedékek tapasztalatainak példáját követve.

Minden idők fiatalsága azzal kezdte, hogy bizonyos várakozással lépett az életbe, s az eszmények sokaságától hagyta befolyásolni magát, ami aztán fiatal élete során nagy feszültségekhez és önkéntelen viselkedéshez vezetett. A halál két sarka közötti lét valósága azonban keménységével és ködösségével az emberre erőszakolja magát, aminek következtében a várakozás csalódássá, az eszményiség kételkedéssé válik, míg a fiatalság friss energiája korlátok közé szorul, és a két sark között a szokások medrében hömpölyögve eliszaposodik. Minden csak valami emlék marad.

A világ problémáira nincsen megoldás, innen nincsen kiút, – ha fiatalságunk tüzes életrevalóságával el nem határozzuk, hogy rátérünk a visszaútra, és végig be is járjuk azt. Ezt pedig akkor lehet a legkönnyebben és nagy sikerrel megtenni, ha fiatalon kezdjük.

A visszatérés útja az az ösvény, mely kivezet ebből a világrendből abba az eredeti embervilágba, amit az Egyetemes Tan a Mozdíthatatlan Birodalomnak nevez. Most ezt az ösvényt akarjuk vázolni, és azt a folyamatot, amivel ez a jelöltet szembesíti.

„A szem a test világossága.

Ha a te szemed egyszerű,

akkor az egész tested világosság lesz.”

A jelöltnek nem elsősorban a természethez kell visszatérnie, hanem az a fontos, hogy lénye fényének és szeme fényének ugyanaz legyen a csillogása.

Megmagyaráztuk, hogy az ember lényének, vagyis a kígyótűznek és az aurikus lénynek van egy alapvető fénye. Ezen kívül az emberek többségének szeme a civilizációs álláspont, a civilizációs rögeszme fényét is sugározza, ami miatt az egész emberi rendszerben a zavar uralkodik. Ezért nem tud kifejlődni a megszabadító folyamat, amit le akarunk írni.

Mindannyiónk helyzetét tehát a többé-kevésbé magas színvonalú civilizáció és bizonyos hasadás jellemzi; hasadás az úgynevezett közönséges ember és az aurikus, vagy felettes én között.

Van az emberben:

  1. egy aurikus lény, amit a háttérben levő csendes erőnek nevezhetünk;
  2. és egy közönséges személyiség, ami az emberi akarat végrehajtójaként lép fel. Ez a mi emberlétünknek az a része, amely ezzel a természettel van közvetlen kapcsolatban, és ennek a természetnek az anyagából épül.

Személyiségünknek a haláltermészet veszélyeivel és bonyodalmaival való közvetlen kapcsolatából az következett, hogy ez a személyiség átvette a vezetést és a kezdeményezést az aurikus lénytől, ami miatt az aurikus lényben ható erők nem tudnak eléggé beáramolni a földi személyiségbe, és nem tudják kellő módon vezetni, ellenkezőleg, a döntő pillanatban a földi személyiség határozza meg az életfolyamatokat. Ez a személyiség beleveti magát mindenféle civilizációs vagy más helyzetekbe, melyeknek aztán az aurikus lényre katasztrofális kihatásai vannak. Ezt most nem részletezzük, mert ez túlságosan messze kalandozhatna el a témánktól. Megelégszünk azzal az utalással, hogy a személyiség és a felettes én áramai és fényerői között tátongó szakadék miatt a felettes énből eredő különböző lehetőségek nem tudnak kifejlődni. Ebből a helyzetből adódik a felettes én és a személyiség fényereje közötti jelentős különbség.

Az aurikus lény vonzza bele a rendszerbe és továbbítja azokat az erőket, amelyekre a személyiségnek szüksége van. Az aurikus lényben ennek érdekében erőközpontok léteznek, melyek előző életeink sorozatának egységével is összhangban vannak.

Ezeken kívül az aurikus lényben látens, nyugvó központok is vannak. Ezek régebben működtek, amikor az ember még teljesen harmonikus viszonyban élt az Egyetemes Világossággal, tökéletesen engedelmeskedett Isten törvényeinek. Most azonban már régen tétlenek, mert csakis az interkozmikus éterekre, az úgynevezett Szent Eledelekre reagálnak, amiket azonban az ember, „földre” irányuló beállítottságával, már nem képes magához vonzani.

Az Egyetemes Világosságnak a földi személyiségben is van egy fókusza, egy eredeti erőközpont, ami az azelőtti, a bukáskor elpusztult dicső személyiség maradéka. Ezt az eredeti erőközpontot nevezzük mi szellemszikra-atomnak. Ez a szívben található, a jobboldali szívpitvarban.

Ennek tudatában forduljunk újra a hegyi beszédhez, melyet most már teljesen megértünk.

Ha az ember világosan belátja, hogy a civilizáció csak rögeszme, csak zománc, valami szükséges rossz, s így elkerülhetetlen, akkor bele fog törődni ebbe a kényszerhelyzetbe, de nem fog már tőle semmit sem elvárni, s ezután a belátás után már nem is tud semmi különöset elvárni. Emiatt tudatosan, egész lényével abbahagyja az arra való törekvést, a civilizációs hajszát.

Ekkor mi történik? Az ilyen ember helyreállítja alapvető fényerejének a hatását. Helyreáll a természetes egyensúly, a személyiség egyezik az aurikus lénnyel. Persze nem azzal a céllal, hogy az aurikus lény uralkodjon a személyiségen, sem azért, hogy visszatérjen a természethez, mert ennek a hatása is teljesen negatív lenne, amint láttuk, hanem azért, hogy az egész emberi lénynek ezáltal egyszerűvé vált fényereje felébressze és hatásossá tegye az aurikus lény alvó erőközpontjait.

Ez persze csak akkor történhet meg, ha az ember tudatában van, hogy miért tér vissza ehhez az egyszerűséghez, hogy miért

„néz fel a hegyekre,

ahonnan a segítség fog jönni”.

Az aurikus lény eredeti erőközpontjai helyreállításának az ilyen helyzetben csak az lehet a következménye, hogy ez a fényhatás eltalálja a szívben levő szellemszikra-atomot, s a testben olyan hatás keletkezik, amelyik

az első lépést jelenti a visszatérés ösvényén,

az első lépést, mely a halál két sarka közötti fogság megszüntetéséhez vezet, vagyis

az első lépést, ami a transzfigurációhoz vezet.

Az is világos, hogy ehhez mi szükséges: az erős elhatározás, amivel valóban elbúcsúzunk a rendetlenség természetétől.

Ha aztán a szellemszikra-atom megújult hatása miatt valóra válhatott az első lépés a megszabadulás ösvényén, akkor lényünkben új fény kezd világítani, s a lény másfajta egyszerűséget kezd mutatni; nem a primitívség egyszerűségét, hanem a nagy célra összpontosult, egyértelmű irányulás egyszerűségét, aminek az Istenrend eredeti élete a célja, amely egész emberi életrendszerünkben be fog bizonyosodni.

És ezt a folyamatot, mely a haláltermészet kilátástalanságából és reménytelenségéből az egyetlen kiutat képviseli, a legegyszerűbben fiatalkorban lehet megkezdeni.

Ezért reméljük és imádkozunk, hogy ezek az előadások, melyek rá akarnak ébreszteni titeket a káprázat és rögeszme fátyla mögött rejlő, megszabadító életvalóság meglátásának és megértésének a lehetőségeire, az említett, megrendíthetetlen elhatározásra késztet majd titeket.

Senki se gondolja, hogy ezek a lehetőségek nem állnak az ő rendelkezésére, mert a visszatérés ösvénye mindenki számára nyitva áll.