Az ösvény három fázisa

 

Az „új lélek” fogalma a Rózsakereszt tanulóinál úgyszólván jelszó lett, amivel sok mindent próbálnak felületesen megmagyarázni. Gyakori használata ugyan logikus és érthető, mert minden változás, amelynek a természetszülte dialektikus állapotot a gnózistudatos állapothoz kell elvezetnie, az új lélekkel kezdődik. Mindez azonban nem elég pontos, s az ember nagyon könnyen tévedhet, a régit, régi szokásokat valami újnak tarthat.

A Szellemi Iskolában három lélekállapotról beszélünk, amelyek nem folynak egymásba, hanem élesen megkülönböztetendők. Már ebben a tényben is az összetévesztés és a tévedés veszélye rejlik, meg az ellaposodás veszélye, ha az ember azt hiszi, hogy az egyik lélekállapotból át lehet siklani a másikba.

Megkülönböztetjük tehát először is a természetszülte lelket, amit vérléleknek is neveznek; másodszor az új lelket, harmadszor pedig a szellemlelket. Mindegyik lélek egy-egy lényt hoz létre, ami aztán egy létállapot összegét, kvintesszenciáját képviseli.

A természetszülte lélek az anyagalakunkban, a személyiséglényünkben jut kifejezésre. Az új lélek egy új alakulásban, új személyiségben, a léleklényben fejeződik ki, míg a szellemlélek a szellemlényben mutatkozik meg. Ezt a három, elválasztott lényt élesen meg kell különböztetni; ezek nem folyamatosan, nem fejlődésben alakulnak ki. Ezt abból is láthatjuk, hogy minden léleklény más területről jön. Az egyik ennek a természetterületnek az anyagából, a másik a tiszta éterekből, a harmadik a szellem területéről. Mivel a három lélekállapot között kétségtelenül összefüggés van, fel kell tennünk a kérdést, hogyan folyik le a változás az egyikből a másikba.

Az egyik változást nevezzük mi transzfigurációnak vagy személyiségcserének, ami az első lélektől a másodikhoz vezet. A másik pedig az alkímiai menyegző fogalma, ami a második lélektől a harmadikhoz visz.

 

A természetszülte lélek

Az első lélek fejlődése többé-kevésbé automatikusan megy végbe. Megszületünk, és szüleink véröröksége, a nevelés és a biológiai növekvés folytán rájövünk saját magunkra, kialakul egy öntudat, a felismerés, hogy „vagyok”. Bizonyos tulajdonságok alakulnak ki, jellemvonások jelennek meg; az embernek egyéni jellege, jelleme lesz. Bizonyos erkölcsi színvonalat ér el, ami esetleg nagyon kétes, vagy magas szintű, vagy valahol e szélsőségek között mozog.

Minden művelődés vagy fejlesztés azonban, erkölcsre, kultúrára, etikára, elér egy határt, természet szabta végső fokot, amit a legjobb szándékkal sem lehet átlépni, semmiféle vallásos vagy okkult gyakorlatokkal sem. Az emberiség mégis megpróbálja ezt, mégis ebbe fekteti minden reményét. Ebben a tekintetben az emberiséget szándékosan félrevezetik. Az emberiség története világosan megmutatja, hogy ezeket a határokat nem lehet átlépni. Kétezer évnyi félreértett kereszténység is ebből a reményből magyarázható. És a Rózsakereszt tanulóinak, nekünk is vigyáznunk kell, hogy a határokat ne veszítsük el a szemünk elől, hogy a megkülönböztető képességeink ne gyengüljenek el, és nehogy a mi reményeinket ebbe a világba, egy itteni paradicsomba fektessük.

Krisztus azt mondja, hogy „az én országom nem ebből a világból való”. Ebből kitűnik, hogy a Krisztust nem lehet a szokásos módon, a hagyományos értékekkel, tulajdonságokkal és képességekkel követni, hanem egy egészen más területen, egy másik birodalomban teljesen elölről kell kezdeni. A természetszülte lélek kialakulási folyamata nem az Új Lélek kialakulásával folytatódik.

 

Az új lélek

Az új lelket, a másik lelket Krisztuslénynek is nevezik. Ha tehát Krisztust követjük, akkor új lélekként születik meg a mi lényünkben. Betlehem csillaga ragyog. Ez viszont az új életmóddal érhető el. Ez készíti elő és teszi lehetővé a személyiségcserét, a természetszülte lélektől az új lélekhez vezető lépést. Az új lélek kialakulása azonban egyáltalán nem önműködő folyamat, mint az első léleké. Ehhez éppúgy szükséges az új életmód elhatározása, mint új erők beszerzése, amelyek az új lény, a második lélek felépítéséhez és erősítéséhez kellenek. Az új lelket tehát csakis új, egészen más erőkből, isteni erőkből, más atomokból álló erőkből lehet megvalósítani. Ezek az isteni erők az ősatomon keresztül tudnak kapcsolatba kerülni a személyiségünkkel.

Négyszeres személyiségünk szerkezete és szervei csodás módon alkalmasak arra, hogy ne csak a földi természet erőit vehessék fel és dolgozhassák fel, ne csak ezekből éljenek, hanem az isteni természet erőit is felvegyék és forgalmazzák.

Természethez kötött, négyszeres személyiségünk három szférában vesz részt, három területen létezik: az anyag, az éter és az asztrál területen. A tudat súlypontja azonban a testben, az anyagban van, s így az elkülönültség világát tapasztalja. Részletekre bont és részeken gondolkodik, csak önmagában tudatos, s ezért különbségeket fontolgat, egyéni és önző. Szerveink külső jelensége aztán ehhez igazodik.

Az Új Lélek több területben vesz részt, többek között a hatodik kozmikus területben, és a tiszta éter- és asztrálerők területében. Az Új Lélek új erőkből, más atomszerkezetű étererőkből épül. Ezzel egyhuzamban a gondolattest is kialakul, mely a világ összefüggéseinek, összefüggőségének, közösségének, az abszolút testvérségnek, a közös törekvésnek és egységnek a tapasztalatát teszi. Ennek a tudatnak a súlypontja az étertestben nyugszik. Ez az étertest azonban az új étererők, az úgynevezett négy Szent Eledel alkalmazása által transzmutálódik, teljesen megváltozik.

Az új étertestet nem szabad összetévesztenünk a természetszülte étertesttel, mert akkor „új bort töltünk a régi tömlőkbe”. Az új étertest kialakulásához azonban hozzájárultak szerveink finomanyagi képességei, amivel kapcsolatban az agyalapi mirigy, a kígyótűz és a plexus sacralis feladataira kell gondolnunk, úgymint a teljesen új érzékszervi képességekre. Jan van Rijckenborgh részletezi ezt „A Gnózis aktuális megnyilatkozása” című könyvében.

A második lélekállapot, az Új Lélek, a Krisztus-lélek nem a földi természet erőiből keletkezett. Így önállóan fejlődhet, és teljesen elválhat az anyagtesttől. Ő tehát emiatt a test és a szellem közötti nagy közvetítő és kapcsolat; őt nevezik a „Rózsakereszt Keresztély alkémiai menyegzője” című könyvben a menyasszonynak, aki a vőlegénnyel, a szellemmel való egyesülésre készül.

A szellem az elsőben, a természetszülte lélekben semmiképpen sem tudja kifejezni magát; ehhez egy közvetítőre, „médiumra”, a második lélekre van szüksége. Ha ez a második lélek ünnepelhette a menyegzőjét a szellemmel, akkor beszélünk szellemlélekről, a harmadik lélekállapotról. A szellemlélek aztán részesül a teljességben, az egészben, az örökben. Ő abból merít, hogy egy a Plerómával, vagyis Isten bőségéből ered. A szellemlélek a Manasz erőivel táplálkozik. Ez a lélek az Eredetivel való közvetlen kapcsolat. A szellemlélek tudata Sancti Spiritus Házában, magában a Szellemben nyugszik. Testi kifejezéséül, megjelenésnek, a tobozmirigy-tűzkört veszi használatba.

 

A gondolkodás

Szeretnénk még egyszer visszatérni a második lélekállapot, az Új Lélek keletkezésére. Az a kérdés, hogy mi, mint személyiséglények, mit tehetünk konkrétan az Új Lélek keletkezése érdekében. Mit kell tennünk?

Az általános felelet persze megint az lesz, hogy az új életmódot kell megvalósítanunk. De mi jellemzi ezt az életmódot? Hogyan alakul ki az új életmód? Ez a belátásból keletkezik, ami viszont a gondolkodással függ össze. Mire gondolunk napközben? Milyen kívánságok és vágyak foglalkoztatják a gondolatainkat? Mi mindent akarunk a gondolatainkkal megvalósítani? Gondolataink a gyógyulásra, egész-ségessé válásra irányulnak-e; a gyakran megbeszélt üdvrevágyás-e ez?

Ezek a kérdések képezik az új életmód megvalósításának a kulcsát, mert a gondolatok étert vonzanak. A gondolatban megalkotott dolgot életéterrel keltjük életre, és a kémiai éterrel sikerül a forma megjelentetése, az alakmegnyilvánulás.

Mire gondolunk? A Gnózisra, vagy pedig ennek a világnak a csábításaira, esetleg nyomorára, a szenvedésre? Az ésszel gondolkozunk, a csakis biológiai agyműködéssel, mely a medence szentély kívánságaihoz társul? Vagy a szívvel gondolkodunk-e, ami tudatossá teszi bukott állapotunkat és megajándékoz a visszatéréshez szükséges erővel? Sokan vélik, hogy csakis az énnel gondolkozunk, amiért is ebből semmi sem lehet; így esetleg a legjobb, ha egyáltalán nem gondolkozunk, hogy az Új Lélek a csendben magától fejlődhessen.

Először is azonban lehetetlen nem gondolkodni. Másodszor az Új Lélek nem keletkezik magától, minden további nélkül. Harmadszor pedig a gondolkodás sokféle kegyes lehetőségével rendelkezünk. Agyunk egy oly bonyolult tájékoztató, tároló, felismerő, kombináló és alkotórendszer, hogy hozzá képest a világ legbonyolultabb computere is csak gyerekjáték. Kutatók úgy találták, hogy agyunk sejtjei például – a test többi sejtjeivel ellentétben – globális, vagyis az egészre vonatkozó, egész-séges tudattal rendelkeznek. Minden agysejt tárolja az agy egész tudatát. Ez megmagyarázza, hogy az agy sérülése esetén bizonyos események emlékezete miért vész el teljesen, vagy pedig teljesen megmarad. Valami átmeneti, közbülső fokozatot agyunk nem ismer. Amúgy is az jellemzi, hogy összefüggéseket gondol és teremt, képeket rak össze ezeregy részletből és egyes adatokból.

Mint a test többi részének, az agynak is megvan az a lehetősége, hogy reagáljon az új lélekimpulzusokra. Ehhez energiát és irányt a szívszentély, a szív kundalíni-ereje, az ősatomból jövő erő ad. Újra tegyük fel magunknak a kérdést: mi mindenen gondolkodunk egész nap? Mikrokozmoszunk egykor megtagadta, hogy úgy gondolkodjon, mint Isten, s ezáltal mélyre, egészen az anyagba süllyedt. Ezt a világot a gondolkodása tette ilyenné. Most nekünk kell megtagadnunk, hogy természetlényekként gondolkodjunk! Akkor kialakulhat az Új Lélek, és a mikrokozmosz visszatérhet az eredethez. Ne gondolkodjunk többé ennek a természetnek az étererőivel, hanem gondolkodjunk a szívvel. Mert ebben van a szellemi fókuszunk, a forrás, mely soha el nem apad: az ősatomunk. Ez az ősatom a Manasz léleknézete, s így közvetlen kapcsolatban van a Manasz másik nézetével, a szellemmel, minden élet Alkotójával. Az isteni értelem szerinti gondolkodás, a szívszentélyből eredő gondolkodás új étererőket vonz. A természet étererőinek az új étererőkre való kicserélését nevezik a ruhák megmosásának és a fehér ruhák felöltésének, a menyegzői ruha, a lélekruha, az arany világosságruha felöltésének.

A ruha az ötödik étererőtől lesz arany színű; ezt az étererőt nevezzük a Szellemi Iskolában Tűzéternek vagy Krisztus-éternek. Így válik érthetőbbé, hogyan születik meg a bennünk levő Krisztus az étertestben.

 

A Szellemi Vezetőség

Bunkós

 

Ez a sorozat előadásokból lett összeállítva, melyeket Jan van Rijckenborgh tartott a Lectorium Rosicrucianum fiataloknak rendezett rózsakereszt-táborában („De Haere”) Doornspijk-ben, Hollandiában.

 

I.

A problémák sokasága, amellyel a fiatalok találkoznak a mindennapi életben, valóban áttekinthetetlen, és a jövő képe egyre bonyolultabb, kilátástalanabb és reménytelenebb lesz.

A fiatal élet azonban élni akar! Ha tehát ti, kedves olvasóink, azokhoz a fiatalokhoz tartoztok, akik még fáradhatatlanul vágyakoznak a világos és megszabadító kilátásokra, és tényleg keresitek az azokhoz vezető utat, akkor felszólítunk titeket: szabadítsátok meg magatokat, szabaduljatok meg, belsőleg, sok mindentől, amit ez a világ az ő elnyűtt gondolkodási módszereivel szokásosnak és magától értetődőnek tart. Az a feladatunk ugyanis, hogy együtt felfedezzük az igazi értékeket, amelyek kilátást nyitnak a valóban megszabadító életre. Vagyis: együtt meg akarjuk találni az élő igazsághoz vezető utat.

Nos, az igazságot az egyszerűség jellemzi. Amit ez a világ nyújt, az mind ijesztően bonyolult. Egyszerűségről, a szó szoros értelmében, szó sem lehet. Ezzel azonnal az is bebizonyosodott, hogy ez a világ nem az igazságból való, s így az is érthető, hogy a vízszintes vonalon szokásos fáradozások miért nem vezethetnek megoldáshoz és miért nem mutatnak kiutat. A fáradozások eredménye nap mint nap tagadhatatlanul erről tanúskodik.

Mi, fiatal emberek, az élő igazság útjain akarunk járni, s ezért az egyszerűséget választjuk meggondolásaink kezdetéül.

Azt fogjátok mondani, hogy nagyon jól tudjátok, mi az egyszerűség, de nemsokára kiderül, hogy a szó jelentése éppenséggel nem mindig ugyanaz.

Néha a „könnyű” értelmében használják, ha egyszerű dologról, egyszerű feladatról van szó. Aztán meg beszélünk egyszerű emberről is, vagyis olyan valakiről, aki egyszerűen viselkedik, vagy egyszerű embernek néz ki.

Mikor mondjuk valakire, hogy egyszerűen viselkedik? Ha nem henceg, nem sürgölődik, nem bonyolult. Egyszerű kinézésről beszélünk, ha az illető egyszerűen van öltözve. Olykor halljuk a bizonyos hanglejtéssel kimondott ítéletet, hogy „ez csak egyszerű ruha”, vagy a dicsérő megjegyzésre, hogy „milyen elegáns vagy”, szerényen szabadkoznak: „dehogy is, egészen egyszerű ez”. Az „egyszerű” értelme tehát itt: közönséges, hétköznapi, nem feltűnő, a figyelmet nem vonja magára.

Olykor csodálkozunk, ha valaki különösen kitűnő dolgot művel, holott véleményünk szerint „egyébként minden tekintetben olyan egyszerű az az ember”. Végül olyan kifejezések is vannak, hogy „egyszerű paraszt”, „egyszerű munkás”, vagy „csak egy egyszerű gyerek”.

Mindebből arra következtethetünk, hogy az egyszerűséget gyakran nem tartják szépnek, olykor butaságnak, minden esetre nem valami vonzónak, és semmiképpen sem fiataloknak valónak.

Ismertünk egy papot, aki azt a kifejezést használja, hogy „az csak egy egyszerű asszony”. Az „egyszerű” – az ő számára társadalmi jelző volt valami iskolázatlan, buta elem jelölése; mindenekelőtt ha olyan valakiről volt szó, akinek kevés volt a pénze, aki szegényes viszonyok között élt.

Ha pedig figyelme olyanra terelődött, akinek jól meg volt tömve a pénztárcája és jó kiképzésben részesült, akkor ítélete másképpen hangzott: „milyen bájosan egyszerű, ugye?” Amivel azt akarta mondani, hogy annak egyáltalán nincsen szüksége ilyen egyszerűségre, mégis így tesz, vagyis a szeretetre méltó egyszerűséget játsza. Ez a pap maga is úgy próbált viselkedni, mintha szeretetre méltóan egyszerű lenne. Valójában azonban egyáltalán nem volt az.

Bizonyára hallottatok az Oxford-mozgalomról. Ehhez nagyobbrészt olyanok csatlakoznak, akiknek társadalmi helyzetük és rangjuk miatt egyáltalán nem kell egyszerűnek lenniük, mégis úgy viselkednek, mert ebben valami kívánatosat vagy hasznosat látnak. Jónéhányuk indítékai nagyon is különösek, sőt kétesek.

Az utóbbi száz évben sok volt a nyomor a világon a társadalmi különbségek miatt, s ezzel kapcsolatban sok volt a viszály is, hogy a fennálló állapotokat megszüntessék vagy megerősítsék; persze azért is, hogy bizonyos egyensúlyt hozzanak létre.

Nem nehéz megérteni, hogy sokan játszották a szegényebbet, hogy a társadalmi változások, a birtokért és egyensúlyért folytatott harcok folyamán könnyebb legyen megtartani, amijük van. Ennek a megjátszásnak aztán különböző lehetőségei vannak, többek között a fent említett „egyszerűség”. Például különösen az Oxford-körök uraságai viselkednek így, akik szándékosan egyszerűsködnek a személyzettel szemben, a cselédlánnyal esznek kint a konyhában, vagy együtt ülnek vele a szalonjukban, a ház úrnője szintén kötényben, savanyú ábrázattal „a rossz idők miatt”.

A dolog aztán mozgalommá szélesedett, az erkölcsi és szellemi „újra-felszerelés” nemzetközi mozgalmává, aminek nagy politikai és gazdasági befolyása lett.

Ti azonban megértitek, hogy az egyszerűség fogalmának mi egészen más jelentőséget tanúsítunk, s egészen más egyszerűségre törekszünk. Már akkor elindultunk a jó irányban, ha felfedezzük, hogy olyan egyszerűség is van, ami az őszinteséggel van kapcsolatban. Nem különös? Hogy az egyszerűségnek az őszinteséghez van köze? Ez tehát valami egészen más, mint „egyszerű ruha”, vagy „egyszerű kinézet”.

A dolog még különösebb lesz, ha felütjük a szentírást, s például Máté evangéliumában (6) azt olvassuk:

A test lámpása a szem.

Ha azért a te szemed egyszerű,

a te egész tested világos lesz.

Ez nagyon elgondolkoztató kijelentés!

 

II.

Máté 6.22/23:

A szem a test lámpása.

Ha azért a te szemed egyszerű,

a te egész tested világos lesz;

ha pedig a te szemed csalfa,

a te egész tested sötét lesz.

Ha azért a benned levő világosság sötétség,

mekkora akkor a sötétség?!

A hegyibeszéd szavai arra utalnak, hogy az egyszerűség, az igazság és őszinteség értelmében, a világossággal van kapcsolatban. Az egyszerűség a fénynek egy állapota, annak a fénynek, ami többek között a szemekből sugárzik. Ha a szemek a fényt bizonyos módon sugározzák ki, akkor az az „egyszerűségnek” egyik jele. Azt lehet tehát mondani, hogy ez a fény az igazi egyszerűségre utal.

Ennek az egyszerűségnek a legmélyebb lényéről még nem tudunk mást, mint azt a jellemzőjét, hogy az egyszerűség és az őszinteség összetartoznak. Próbáljunk meg tehát a „fény” jellemző segítésével az egyszerűség lényegéhez közeledni.

Szemünk valamiképpen állandóan sugároz ki fényt. Sokan fáradoznak azon, hogy a szemük „ragyogjon”, ha mesterségesen is, s ennek elősegítése érdekében például valami belladonna-készítményt csepegtetnek bele. A belladonna növény nedve többé-kevésbé mérges. Ha ezt a szemekbe cseppentik, akkor ezek egy ideig csillogni fognak. Színészek és filmsztárok gyakran folyamodnak ehhez.

Ehhez hasonló, természetellenes szemcsillogást gyakran látunk a megszállottaknál is, és olyan embereknél, akiken erős ösztönök uralkodnak. A szem ilyenkor tágra van nyitva, s erősen csillog. Nem kell külön bizonygatnunk, hogy ilyen esetekben egyszerűségről nem beszélhetünk.

Továbbá a személyiség általános kultiválásához tartozik, hogy a szemet az én-lény, vagyis az önzés számtalan formájának szolgálatába állítják, különösen azzal, hogy a szemmel hazudtatnak, hogy a valóságot rejtegessék, és a szemet olyan nyelven beszéltessék, ami nem felei meg a valóságnak. Ez a szemhazudozás általánosan elterjedt dolog, és sok foglalkozásnak nélkülözhetetlen kelléke. Az arc kifejezéstelen mozdulatlansága nem csak a kártyázókat jellemzi.

A szemeknek ezt a hazudozását köznyelven színészkedésnek nevezhetjük. Mivel pedig ez a színészkedés annyira hozzátartozik az emberek mindennapi életéhez és nemzedékről nemzedékre öröklődik, mint a kultúrának egyik tartozéka, hogy a tömegnek, az embermillióknak a vérében van, így már sok fiatal is mestere ennek a hazug játéknak, ismeri ennek minden kis részletét. Gondoljunk csak az ártatlanság tettetésére. Minden fiú és lány ismeri ennek minden változatát! Ők Játsszák meg ezt a legjobban. Tágra nyílt szemekkel, amelyekből bizonyos fény sugárzik, próbálnak egymásnak ártatlanságot sugározni.  Először a szüleiket vezetik félre, aztán a testvéreiket; később a tanítót, végül az ügyfeleket, vevőket, munkaadót, mindenkit.

Így próbálnak bizonyos meg nem levő érzéseket sugallni. Olyasmi ez, mint amikor a kígyó hipnotizálja az áldozatát.

Az ártatlanság tettetését a bűnözők is alkalmazzák, amikoris a kihallgatónak vagy rendőrnek egyenesen a szemébe néznek, szemrebbenés nélkül abban a reményben, hogy ezzel az ártatlanság bizonyítékával szolgálnak. Ezt a benyomást olykor a könnyek áradatával próbálják alátámasztani. Abból a téves feltevésből indulnak ki, hogy a becsületes pillantás már maga a becsületesség bizonyítéka.

Azt hihetnénk, hogy a hamis váddal szembesítetteknek nyílt és becsületes a pillantása, ennek azonban gyakran az ellenkezője igaz. Az ártatlan ember olykor mélyen érzi a vád igaztalanságát, a helyzetet kínosnak találja, s ezért ideges, ami érthető is.

Persze, hogy lehet a szemet mesterséges egyszerűségtől is ragyogtatni. Találkoztunk már olyan emberekkel is, akik így színészkedtek. Szemükből a bájos egyszerűség, ártatlanság, szerénység és alázatosság ragyogott. Nagyszerű cirkuszt mutattak be, ahogyan azt sok személyiségképző tanfolyamon tanítják. Színjátéknak azonban, bármilyen szépen és jól játszanak is, semmi köze a valósághoz.

A valóság mindig a szemnek abból a lényeges sugárzásából árulja el magát, ami az ember igazi, belső állapotának a fénye.

Vizsgáljuk meg, hogyan lehet ezt a fényt fellobbantani.

Tudatunk a kígyótűzrendszerben összpontosul, vagyis az agy-hátgerinc-rendszerben, melynek három fő központja van, mégpedig a fejben, a szívben és a plexus solarisban, az altestben. A rendszer elemeinek kapcsolatát többek között a vér, az idegekben folyó közeg és a belső elválasztású mirigyek váladékai biztosítják.

Ebben a szervezetben, amelynek segítségével a tudat nyilatkozik, egy hidrogénsejt ég egy oxigénsejtben és ezáltal. Az emberi tudat ugyanis, az Én, a lélek, egy hidrogén-elv, mely egy oxigénelvben és ennek segítségével ég; más szóval: a visszatükröző éter és a fényéter kapcsolata ez. Ennek a tudati tűznek a minősége, mibenléte és tulajdonsága a test lámpása, fénye által, a szemen keresztül nyilatkozik meg.

Az „én” elhatározhatja, hogy valamilyen látszatot akar kelteni, ami nem felel meg a valóságnak. Ilyenkor a fénynek, a szemnek természeténél fogva ki kell sugároznia a tudat-tűznek ezt a látszattulajdonságát. Ugyanakkor azonban a fény az Én igazi fajtáját is megvilágítja. Igazi fajtáját egyetlen halandó sem tudja megtagadni. Mialatt tehát az ember igaztalan, úgy tesz, és színészkedik, azalatt ugyanakkor a valóság is tanúskodik.

Ha azonban ez a valóság egyszerűség, gondoljunk a hegyi beszéd idézetére, akkor ezt az állapotot nem csak a szem sugározza ki, hanem ugyanakkor az egész lény, vagyis a test, a megnyilvánulási térség és az aurikus lény is részt vesz a világosságban és tanúskodik erről. Egyszerűségről így nem csak az ember szeme fénye tanúskodik, hanem a lényének a fénye is, az egész emberi lény fénye.

Ez nem csak különös, hanem nagyon hasznos is, mert lehetővé teszi az ellenőrzést. Ha tehát valaki másmilyennek akarna tűnni, akkor csakis a szem beszédére utalva könnyen tévedhetnénk. A lény fénye azonban csak egy nyelven beszél és hibátlan biztonsággal megmutatja, hogy látszatról vagy valóságról van-e szó.

A lény világosságának a létezése és jelenléte így minden leplezést hiábavalóvá tesz, s így a látszattal itt senki sem érhet el a legcsekélyebb sikert sem. Ellenkezőleg: a látszat káprázat és önámítás, és semmit sem változtat az egész ember sötétségén.

Az előbbiekből kitűnik, hogy az igazi egyszerűséget, amelyhez el akarunk jutni, hatalmas, értékes birtoknak kell értenünk; hatalmas a nagy fényereje miatt, értékes a világító következményei és kísérőjelenségei miatt.