Az új életvitel a Gnózis égisze alatt I.

 

Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájában a tanulót megismertetik a halál természetének lényegével. Annak az életterületnek a lényegével, ahol a létért való küzdelem zajlik, ahol gyengeség, betegség, és halál részesei vagyunk. Melynek rabszolgái lettünk, mivel magunk is minden porcikánkban ebből a természetből állunk.

A legkisebb értelme sincs tehát fellázadni ez ellen, mert amilyen a dialektikus természet, olyanok vagyunk mi is emberek. Hasonlóképpen, ahogy megsemmisül ez a termeszét, úgy megyünk tönkre mi is, együtt a kísértésekkel, melyek életszféránkkal vannak összekötve.

Sok éve beszél már a Szellemi Iskola ezekről az adottságokról és felszólítja tanulóit, lépjenek a lélekújjászületés ösvényére, hogy felismerjék az egész dialektikus lét valóságát.

Bár a dialektika csak a születést, kivirágzást és elmúlást mutatja, s ezen keresztül semmi sem lehet benne maradandó, egész biztos mégsincs úgy, hogy minden fajdalomnak, bánatnak, nyomorúságnak és bűnnek, aminek az ember naponta ki van téve, feltétlenül a dialektikából kell származnia.

Az ok és okozat törvénye, mely szerint „amint vetsz, úgy aratsz”, az ember saját felelősségére utal. Ezt a törvényszerűséget a föld szférájának kisugárzása tartja fenn. Egy emberélet teljes szintézisét felveszi a földszféra, és azt mint őstípust, mint vérlelket kisugározza egy következő emberéletre.

A mikrokozmosz megrakodva egy előző emberélet feljegyzéseivel, leszáll a magasabb elektromagnetikus régiókból a mi életszféránkba, hogy egy megfelelő személyiséget keressen, életprocesszusának folytatása céljából.

Így láthatjuk, hogyan bonyolódik le a következő program:

A szülők egy gyermeket nemzenek, mely az ő természetük véréből élni kezd.

Ennek alapján még a leszületés előtti életben magába szív egy őstípust, vagy „vérlelket”, amit körülvesz egy mikrokozmosz.

Ilyen körülmények között érthető, hogy az egész emberiség magatartása a szokásos természetet egy gonosz természetté alakíthatja, mely háborúkat és a megszokott életkörülmények széthullását, szétesését idézheti elő. Ha tehát a halál természetéről beszélünk, egyúttal utalnunk kell erős hanyatlásának okára.

Természetünk és planetáris megnyilvánulásaink lényünk legmélyében nem gonoszak, vagy rosszak. Viszont az életterület, melyben élünk, dialektikus.

Ha az ember nem követ el erőszakot a természeten, úgy az se követ el vele szemben erőszakot; igen, a természettel összhangban van, bár a dialektikus szférában.

A természet ugyanis a cél eszköze. A természet felett, a természettel és a természeten keresztül lehet ugyanis a megszabadító célt elérni, mely az emberi megnyilvánulás alapja.

A természet része az alkotótervnek. Mihelyt azonban mint egyetlen és kizárólagos célnak tekintik, minden a visszájára fordul, s ez ellen a természet fellázad. Ezért arra szolgál a dialektika, hogy megakadályozza az emberiséget a természet mozdulatlanná való átalakításában, melyen keresztül az egész teremtési terv stagnálna.

Ha mindezt jól meggondoljuk és magatartásunkat erre a követelményre építjük fel, akkor elérjük a nagy célt, amit az emberiség elé kitűztek, Isten gyermekseregének szabadságát.

Ezért jó lesz egyszer ezt a magatartási módot közelebbről is áttanulmányozni, lehetőségeit mérlegelni, és a konzekvenciát levonni, hogy mindezt megvalósíthassuk.

 

Az új földi mennyország:

Először a mi duplabolygónk valóságára szeretnénk utalni: a Földre, és a legtöbb ember számára teljesen ismeretlen, új földi mennyországra.

A földi mennyország az, melybe egyszer minden valódi rózsakeresztes szeretné magát belesüllyedni látni.

Szó sincs azonban két bolygóról. A földi mennyország a teremtés koronája, Isten gyermekeinek fő lakhelye, ahol az „igazi embert” meg lehet majd találni, és ahol utóbbi az egész makrokozmosszal találkozik. Egész dialektikus életterületünk ennek az egész rendszernek legfeljebb alterületének, strátumának nevezhető.

Ebben az „alterületben” fejlődik ki a SZEMÉLYISÉG. A földi menyországban, vagy „természetfelettiben” születik majd meg a szűzies szellem, vagy „mikrokozmosz”.

Ezt a kettőt eggyé kell varázsolni! Az összekötő kapocs a „harmadik nézet”; a LÉLEK, vagy a gondolattest. A LELKEN keresztül a kettő eggyékovácsolódik. Az élő lelken át jut el az ember az „alterület”-ből a „természetfeletti”-be, a földi mennyországba, megérkezik az igazi APAI HÁZBA.

Mielőtt azonban erre sor kerülne, a mikrokozmosz minden életfolyamatánál önmagába ütközik; leszáll a személyiséghez, hogy beléitassa a célt, a transzfigurációt, átalakulást, hogy méltó lehessen a szűzies szellem szülőföldjére, s felemelkedhessen a mikrokozmosz ATYAI HÁZÁBA. Ehhez természetszerűen szükséges, hogy a személyiség kezdetben a dialektikus szférában éljen-.

 

Az önmegvalósítás követelményei:

A mikrokozmosz nagy céljának megvalósításához a személyiségnek előbb fejlődési folyamatok garmadán kell keresztül mennie, aminek során tisztában kell lennie azzal, hogy az egész fejlődési lánc, a kezdettől az utolsó simításokig egy animális fejlődés.

Egy ember csak akkor lép ki először állati életkörülményeiből, ha lélekben felemelkedett és szellemével összekapcsolódott. Ha ez még nem lehetséges, úgy az ember egy animális lény marad, tisztán a természet produkciója, mint az állati birodalom lényei.

Így láthatjuk, évszázadokon keresztül hogyan folytatódik az ember fejlődése. A primitív, plump, állati lénytől kezdve az érzékszerveknek mindig finomabbá és finomabbá kell válniuk egy bizonyos cél eléréséig.

A fejlődés számos emberöltőn keresztül folytatódik. Nem egy automatikus evolúcióról van szó, mivel ez a folyamat mindig az ÖNMEGVALÓSÍTÁS függvénye.

Automatikus fejlődéssel kezdődik, a lélek kibontakozásáig, az önmegvalósítás szerint gyorsabban, vagy lassabban. Az önmegvalósításon keresztül kell a személyiségnek a nagy EGGYÉVÁLÁST előkészítenie.

Az eggyéválas tehát nem magától következik be. Lelkiismerete és kemény munkát követel tőlünk!

 Hogy miért kemény munkát ?

Mert mi dialektikus emberek kimondhatatlanul hosszú ideje időzünk ebben az alantas természetben, miáltal személyiségünk erősen megkristályosodott.

A szívszentélyt ás a főszentélyt egy létállapotba kell hozni, mely lehetővé teszi, hogy a lélekközvetítőket, a lélek-hercegeket fogadhassuk.

Ehhez a szív KUNDALINIJÁT fel kell szabadítani, hogy a rózsaerőn, a szív kígyóerején /”Schlangenkraft”/ keresztül a léleknek, majd a szellemnek otthont adhassunk.

Röviden, ez egy alkímiai folyamat, amit ezért „Rózsakereszt Keresztély alkímiai menyegzőjének” neveznek, vagy „Krisztus megszületésének az emberben”, vagy „a rózsa és kereszt útjának”.

Ez a MEGNYILVÁNULÁS, az Isteni Apokalipszis az apa és fiú eggyé válása az APAI HÁZBAN!

A rózsakeresztesek alkémiai aranya

 

Az alkémia eredeti hatóelvének megértéséhez ezt a fogalmat először is meg kell szabadítani minden ráragadt nehezéktől. Igazi jelentőségének nagy része mindenféle romantikus, világi díszlet mögé került, eltorzult, elszíneződött. Megszabadító kilátásait a személyes dicsőség és gazdagság aprópénzére váltották.

Az alkémia az aranycsinálás művészete. Mivel az arany ezen a világon az anyagi jólét és megelégedettség jele, az aranycsinálás művészete számtalan ember érdeklődését keltette fel. Azt azonban nem értették, vagy nem akarták megérteni, hogy itt nem az anyagi aranyról van szó. Amikor aztán makacs próbálkozás után, rövidesen kiderült, hogy a fémeket nem lehet valódi, anyagi arannyá nemesíteni, akkor a kísérletezők a saját tudatlanságukat úgy próbálták pénzzé tenni, hogy az egészet a misztikus titkolódzás fátylába burkolták. A kudarcot így leplezvén, az igazi alkémia sok őszinte keresőjét vezették félre.

Az eredeti alkémiának semmi köze valamiféle kísérletekhez. A kiindulópont és a követendő út abszolút egyszerű, és a napnál is világosabb. Ez az egyszerű egyértelműség azonban csak akkor tűnik ki, ha a személyiség sötét indítékai eltűntek. A dolog akkor lesz világos, ha az ember képes egyéni, önkényes ítéletalkotását eltenni az útból. Mert az egyéni ítélet, szempont, véleményalkotás esetében az ember a dolgokat úgy látja, ahogyan szeretné; véleménye tehát szubjektív. A szubjektivitás a személyes előszereteten, rokonszenven és ellenszenven, s ezek akarásán alapul. Ha azonban ezt a személyes akarást az észlelésnél mellőzi, akkor a dolgok valóságát fogja látni, úgy, hogy a dolgok saját magukat magyarázhatják.

Környezetének dolgait a személyes akarat a saját szabványa mintájára akarja átalakítani. Mintegy beszél a dolgoknak anélkül, hogy meghallgatná őket. Az olyan ember, aki szokása szerint benyomást akar gyakorolni másokra, az a többieket a saját akarata meghosszabbításának tartja. Akkor nem a valóságukban látja őket, hanem az akaratával olyan hallgatókká alakítja, hogy megerősítsék a képet, amit magáról alkotott. A világ akkor csak az ő akaratának a kielégítésére való. A világot így nem láthatja olyannak, amilyen ez valóban.

A pillantás csak akkor világosodik ki, ha az ember képes a szubjektivitását levetkezni. Ha Ön képes lesz a világot az Ön saját szabványai, előítéletei véleményei és érzelmei nélkül észlelni, saját magát és a világot mindenféle személyes akarás és szándék nélkül észlelni, akkor olyan nyíltság keletkezik, ami a valóságot közli Önnel. Ezzel az új beállítottsággal kell és lehet aztán megvizsgálni az alkímia valóságát. Az igazi alkémia az anyagtalan arany készítésének a művészete.

Tudományos kutatásnak ebben az esetben mindenképpen el kell tévednie, mert a tudomány a dolgoknak csak a külsejével foglalkozik. Az anyagot a lehető legtárgyilagosabb módon vizsgálja anyagi műszerekkel és anyagi kiindulópontokról. A láthatót vizsgálja nem a látható mögött levő lényeget. Ezzel egyoldalú és ugyanakkor szubjektív, önkényesen egyéni véleményű. Az anyagtalan aranyat nem találja mérhető nagyságnak.

A valóságot csak az tudja megvizsgálni és megérteni, akiben van valami a valóság fajtájából, akiben valami megegyezik azzal. Az a valóság, amiről itt van szó, az nincsen a szakadatlanul változó világ dolgaira és eseményeire korlátozva. Ez a valóság az Egyetlen Ok következményeinek az összege, a Láthatatlan Istenségé, akiből minden és mindenki jött, aki a Változatlanul Jó.

Ha a belső egyensúly meglett, s Ön már nem akarja saját magát, szubjektíven, középpontnak tartani, ha sikerült elnyerni a belső csendet, s a valóságot többé nem akarja a személyes akaratával alakítani, akkor mintegy erős hallgatás, hallgatódzás keletkezik, a valóság végtelen térségének nyílt észlelése. Mivel pedig ekkor a saját akarat nem képez már térbeli határt, erősen megszólal az ember mélyebb központjából jövő hang: „Uram, legyen meg a Te akaratod, ne az enyém”! Ez a mélyebb központ az összpontosított valóság magja. Az isteni mag, vagyis szellemszikra-atom az ember valóságba való újrafelvételének, a valóság megértésének, a valósággá válásnak a kegyteljes lehetősége.

Ebből a magból növekedhet az emberben a valóság, mégpedig olyan mértékben, amilyenben a valótlanság csökken benne. A valótlanság a szubjektivitás, amit az ember akaratos önfejűsége okoz, a saját érdekek szolgálása. Ez az az érzéki csalódás, aminek következtében az ember a többiektől függetlennek és eltérőnek tartja magát, például úgynevezett nagy tudása, vagy úgynevezett erős érzelmei, vagy valami úgynevezett méltósága miatt. Mindezek a személyes képességek, ideiglenesen bármilyen értékeseknek is tűnnek, semmik sem az eredeti lélekképességekhez képest, amik az emberben felszabadulnak, ha a valóságot szolgálja és betölti.

Az emberben növekvő valóság következtében aztán megnyílhat az isteni szeretet fehér rózsája, amire az önfejűségből való kiemelkedés vörös rózsáját az elhalás keresztjére lehet tűzni, ami miatt pedig a fejben a szellem bölcsességének arany rózsája ragyog fel mindenki érdekében.

E növekvő valóság miatt így az alkémia eredeti Jelentését nemsokára teljesen meg lehet érteni. Az alkímia közvetlenül a valóságból származó hatás, és mint isteni hatás, a valótlanság ólmát akarja a valóság aranyává transzmutálni. Ebben rejlik az alkémia világos egyszerűsége.

Az érzéki csalódások világa a valótlanság. Külső érzékszerveivel az ember a valóságnak csak az anyagi oldalát észleli, amit aztán a teljes valóságnak tart. A valótlanság abból ered, hogy az ember teljesen el van választva minden dolog Eredetétől. Ezért él az ember az örökkévalóság helyett az idő világában. Ha nem az Első Eredet, az Első Ok változatlanságában él, hanem az Első Ok következményeiben, akkor belevesz ezekbe a következményekbe. Akkor nem ő él, nem a saját életét éli, hanem a következmények használják őt, élnek vele. Az isteni ritmust így a szorongató időnek tapasztalja; mivel nem része az Öröknek, nem ismeri a szilárd együttmozgás állandóságát. Ezt a harang példája ábrázolhatja. Aki nem a harang bronz-anyaga, az, mint kívülálló, csak a hevesen ide-oda ingó mozgást tapasztalja lentről, ami befolyásolja őt, él vele.

Az alkémia, mint isteni hatás, a valótlanság ólmát a valóság aranyává akarja transzmutálni. Mivel az ember az anyagban és anyagból él – önérvényesítő érzései és gondolatai is alacsony rezgésfokú anyagból állnak – világa és személyiségének területe az ólom.

Az alkémia, ez a nagyon erős szereteterő, az örökkévalóságból hat az időre. Erős hőséggel akarja a valótlanságot valósággá olvasztani. Mintha a világ olvasztótégelye alatt nagy, szent tűz lobogna. A hőség azonban olyan nagyszerűen pontosan van adagolva, hogy az ember mindenkor önkéntesen döntheti el, hogy a kegyelmet elfogadja-e, vagy sem. Csak a valóság elfogadására irányuló érett, egyéni döntés teszi a valóságot az ilyen ember számára Valósággá, mert a döntés önkéntesen, kényszer nélkül jött létre. Aki elhatározza, hogy engedelmeskedik ennek a szeretethangnak, az ennek a hatását először emberi valótlansága messzemenő lerombolásának tapasztalja. A valóság nem fér össze a valótlansággal. Egy régi alkimista mondás szerint „halál nélkül nincsen születés”.

Az alkémia megragadó szépsége abban rejlik, hogy a gonoszt nem elutasítja, hanem átalakítja, szellemerővel transzmutálja. Ahogyan a gyémánt anyaga ugyanaz marad, mint a kőszéné, úgy lesz a valótlan szeretet valódi isteni szeretetté transzmutálva, s ugyanúgy lesz az alacsonyszintű személyiség-akarat isteni bölcsességgé transzmutálva. Ebből kitűnik, hogy az alkémia intelligenciája egészen másképpen tevékeny, mint az emberi erkölcs és etika, mert ezek a gonoszt kizárják, aminek következtében a gonosz továbbra is fennmarad; aminek következtében a gonosz ténylegesen kapcsolatban marad az emberrel, aki elvetette, akkor is, ha kizárta; mert a saját alkotása.

Az erkölcs így mindig a „gonosztól” való félelemmel jár együtt. Az erkölcsösködő élet emiatt valami önvédelemszerűség, hogy ne férjen hozzánk a „gonosz”, ami azonban az emberben ennek ellenére életben marad, ha nem értjük meg elfogulatlanul! Mivel az erkölcs a „gonosztól” való félelemmel függ össze, ezért általában merev, az élénk élet eltűnik, az egyéni szellemerő eloszlik. Az erkölcs az ember viselkedését szabványossá teszi: „ez helyes, az meg elvetendő”. Mivel valami helyzetet kezdettől fogva jóra és rosszra osztanak, emiatt elvesznek a fokozatok, holott a valóságot csakis ezekkel lehetne felfedezni. Az előítéletek eltorzítják a valóságot.

Az erkölcsnek megvan az értéke, mint a fejlődés egyik fázisának, ami az embert a belső lelkiismeret birtokához vezeti. Ha azonban ezt a belső hangot megtalálta, akkor az erkölcsösködő beállítottságot el kell bocsátania, hogy saját, belső valóságát megszabadíthassa. Az erkölcs ugyanis holt energia, ami szilárd gondolkodási szokássá válik, az embert megterheli és rabszolgájává teszi, emiatt az embert a valótlansághoz hozzáköti, ahelyett, hogy megválthatná tőle. Az ember hamar bátorságra kaphat ahhoz, hogy elhagyja a világban sajátos, szokásos erkölcsöt, ha teljes önállóságra tett szert, vagyis magából a tapasztalatból tudja a dolgokat megismerni és ezekből élni, ha a saját tanítójává válik, aki önállóan, saját útján járhat.

Ennek következtében a megkülönböztető képességnek egy új formáját teszi szabaddá. Ez nem meghatározott szabvány, ami az ő életét vezeti, hanem a valótlanság lépésről lépésre haladó belátása, és a szintén őbenne rejlő Valóság hatásaiba való, növekvő, élő belátás. Ez a belátás olyan mértékben növekszik amilyenben a szubjektivitást öntekintélyből eredő tárgyilagos észlelésre cseréli. Az alkémia szeretet-ereje így nemsokára teljesen hatásossá válhat az emberben, ha megvalósítja azt az állapotot, amiben a saját tanítója lehet, önállóságában pedig nemsokára tudatosan elhatározza, hogy a valóságnak őbenne végbemenő növekedésén tudatosan együtt akar működni.

Ez egy csodás ellentét: egyrészt a szubjektivitás és az önfejűség elbocsátása a valóság megvalósításának az előfeltétele, másrészt viszont az egyéni önállóság is feltétel. Úgy látszik azonban, hogy ez az együttműködés az alkotás tervének a célja. Az istenemberré-váláshoz szükséges és lényeges, hogy az ember elérje a nem az Énre irányuló egyéniséget, aminek keretében aztán teljesen tudatosan az isteni Egységén dolgozik. Ha ebben a folyamatban hiányzik a nem önmagára irányuló egyéniesség, akkor a kívülről jövő befolyásolás és a belülről eredő önámítás veszélye áll fenn. Az egyéniesség hiányában az embert az veszélyezteti, hogy mások érzelmeinek vagy ötleteinek sodrába kerül, a megkülönböztetés lehetősége nélkül, hogy mindez a valóságból származik-e vagy hogy az ő belső valóságával megegyezik-e. Ha ez a megkülönböztetési képesség nincsen meg, akkor esetleg az őbenne levő valótlanságot tartja valóságnak, vagy fordítva. A saját magát tanító ember legfontosabb tulajdonsága ezért az őszinteség. Ezzel elkerülheti az érzéki csalódásokat.

Egy Szellemi Iskola erőterébe besugárzott Valóság nagyon jó szolgálatot tehet az embernek a saját valósága felismerésében, ami miatt a megkülönböztető képessége növekedhet, az Istenmag pedig erejét fokozó táplálékhoz juthat. Ha az alkémia világossága megérintette az istenmagot, és az ember önállóan elhatározta, hogy az útvesztőben követi Ariadne fonalát, eközben magát teljesen a belsejében világosságra vágyó hangnak szentelve, akkor ezáltal egy hatalmas szentelő folyamat fejlődik ki. Az alkémia világossága akkor válhat benne teljesen hatásossá, ha a saját magában levő valótlanságot olyan világosan látja, hogy átadhatja a szintén őbenne rejlő valóságnak. Így a valótlanság szinte elpárolog, magasabb lélekenergiává transzmutálható.

Ehhez a folyamathoz az embernek nem kell a világtól fizikailag vagy belsőleg elkülönülnie. Ellenkezőleg, a világ mindig is a próba területe. Éppenséggel a világgal szemben lesz nyilvánvaló az önfejűsége, ami által az életenergiát átadhatja. Az az alkémia elve, hogy a gonoszt nem kell elvetni, hanem átalakítani. Éppen ez szembesíti az embert a lágy feladattal, hogy, a valótlanság világának kellős közepén, ezt mindenki szolgálatában transzmutálja. Ennek folyamán persze nem megy be valami épületbe az emberekhez azzal a tervvel, hogy „én most itt mindent transzmutálni akarok”, hanem ahogyan a tudata az őbenne levő valótlanságot saját magában átalakítja, úgy teszi szabaddá az utat másoknak is. Ez egy légköri, mágneses törvény, ami minden embert kapcsolatban tart a többiekkel.

Az Én nem tud transzmutálni. A valótlanság, amelyből ered, nem tudja megváltoztatni az Én valótlanságát. Ez az alkémiai képessége csak a Világosságnak van meg, mert az más rendszerből jön. Az embernek ebben a folyamatban nincsen más dolga, mint hogy előítélet nélkül nézzen, ellenszenv és rokonszenv nélkül anélkül, hogy törődne a valótlanság erkölcsének jójával és gonoszával, az őbenne levő gondolkodás, érzés és cselekvés önfejűségével.

Ha majd nem rögződik már a látottakra, ha a gondolkodás nem ragaszkodik a látottakhoz, és a látása lényegessé válik, mert az őbenne levő valóság ereje lehel lelket belé, akkor a látottak őbenne a csend anyagává alakulnak. Ezt a csendet nevezi az alkémia nyelve „Nigrédó”-nak. Ez az önfejűség elhalálozása. És ebből a csendből születik meg a „Rosa alba”, az isteni szeretet fehér rózsája. Ez az új lélek születése az emberben. Ez megfelel a fehér higanynak. Ettől a lélektől világos lesz a főszentélyben, felkel a Vörös Király, a kén, a bölcsek kénje keletkezik. Ez Isten Szelleme, Aki leereszkedik.

A Vörös Király összejön Fehér Királynéjával, és menyegzőjükből születik meg a Bölcsek Köve. A Szellem és a Lélek menyegzőjéből egy új, mennyei személyiség születik, a szeretet tüzében, a sós vagy titkos Krisztustűz, amit a kvintesszenciának is neveznek.

Kén, só és higany ugyanaz, mint Atya, Fiú és Szent Lélek a makrokozmoszban, ami a mikrokozmoszban a szellem, a test és a lélek. Ha az ember elérte a szellemtűz leereszkedését, akkor aurája aranyszínű lesz, személyisége ólma a szellemtűz aranyává transzmutálódik. Ez a rózsakeresztesek alkémiai aranya. Ekkor egyesült a valóság újra az emberben levő Istenmaggal. Az ember Valósággá vált.

Reméljük, hogy mindannyian megtalálják majd ezt az aranyat.