Pentagram 2011/4

A misztérium-ismeret időtlen

 

A druidizmus alapját a béke, a szeretet és az igazság alkotta. Ebből élni, a világhoz és emberekhez ezzel a nyíltsággal közelíteni, ez a bölcsesség, a mindennel és mindenkivel való összeköttetés tudása.

 

Hogyan lehet valami még most is fiatal és friss, aminek 4000 évvel ezelőtt volt a csúcspontja? Úgy hírlik, hogy a nagy Hu Gadarn kb. 4000 évvel ezelőtt a már akkor is régi Stonehenge körzetében újjászervezte a druidizmust. Ábrahám kortársa, népének pátriárkája volt: Hu, a hatalmas.

A Brit-szigeteken sok maradvány található még ebből az időszakból: számtalan kövekből rakott kör, menhírek, kőoszlopok és sírhalmok sokasága.

Ha az ember elidőzik ezeken a helyeken, érzi a nagy rejtélyt, és alapvető kérdések merülnek fel benne. Érzi, hogy ezek valóban gyógyító helyek voltak, amelyek vallási célokat szolgáltak. Az idő megszűnik. Az is érezhető, hogy itt különös események történnek meg. A „gyógyulás” és „istenismeret” itt nem szétválasztott dolgok. A látható és a „másik” világ határai itt különösen elvékonyodnak.

A misztériumok beavatottját druidának nevezik. Ez a szó az indogermán „vid” szótővel függ össze, ahogyan az indiai Védák szó is. Jelentése: tudás. Egy druida gondosan óvta és védte a titkokat. Bölcsességét és tanításait csak szóban adta tovább. Mindenben látta a „hármasság” együttműködését, a teremtés hármasságát.

Egy kőből rakott körben állunk – egyedül. Mindenütt csak fű és csendes kövek. A misztérium-ismeret örökké új, időtlen. Vajon megértjük-e most is, újra?

„Dis vagy Duva (=Thau) ahogyan a hármas egységű Istenünket nevezzük!

Bel vagy Beli Mawr, a hatalmas, teremtő fény!

Taran az őrző!

Yesu vagy Hesus az eljövendő megváltó!”

Minden a háromból van.

Hármas-egység alkotja az életet, minden létezőt:

Atya,

Fény,

Szellem.

A bölcsesség három fénylő minősége:

Szeretet,

Igazság,

Erő.

Három dolog származik a három eredeti egységből:

Minden élet,

minden jó,

minden hatalom.

A druidizmus három alappillére:

Béke,

Szeretet,

Igazságosság.

Az ember három értékes tulajdonsága:

Nyugalom,

Bölcsesség,

Barátságosság.

A druidák ismertek egy világosság-energiát, melyet Hesus vagy Yesu névvel illettek! És különösen a megváltó nézet miatt üdvözölték szívből az új megnyilvánulást, amelyben Jézus Krisztus mint a Napvilág követe jött el hozzájuk.

A tölgy volt az istenség szent fája, a fagyöngy a három fehér bogyójával pedig a hármas egységet ábrázolta, de méginkább Yesu-t, a fényt. Mert ő, a fényerő, egyesíti a kettőt, és megszünteti az elválasztottságot.

A druidák kétségkívül a fény új impulzusát várták: Krisztust. A druida hármas-egységben Hesus „a jövő újrateremtője”. Így lett a kereszténység átvétele által összekötve a nap az újjászületés misztériumával.

Ez a tudás elveszett, de valami szunnyad még belőle mélyen a tudatfelszín alatt. Kössük össze magunkat vele – ahogyan ők össze voltak kötve vele! Felejtsünk el időt, félelmet és gondot! Hallgassuk a kezdet igéjét! Vár minket! Szunnyad – hogy az új idők sok emberében felébredjen.

Korunkban sokan sajnálják, hogy a mai gondolkodás már nem tud semmit a kőkörök egyszerűségéről, igazságáról és fenségességéről. Azt sem tudjuk, hogy miért állnak ilyen feltűnően egyenes vonalban egymás mögött, és hogy hogyan egyesítették a jelenlévők energiáját. De mi áhítozunk e tudás után, és velünk együtt sokan mások: vágyunk a teremtéssel való belső összeköttetésre, a szabad szellem-kapcsolatra és saját önállóságunkra, a kelták háromszoros magelvére.

Krisztus, a kezdet igéje az első perctől kezdve a tanítónk, és tanítását soha nem feledjük. A kereszténység talán új volt Ázsiában, de soha nem létezett olyan időszak, amelyben Britannia druidái ne hordták volna ki ezt a tanítást.

A kelták és a szent helyek

 

Sokak feltételezésével ellentétben, a kelták és a druidák nem építettek templomokat. Az ilyesmi idegen volt a számukra. A régi walesi vagy ír történetekben sincs utalás olyan épületekre, amelyek templomként szolgáltak volna. Egyetlen görög vagy római forrás sem nevez meg olyan gall templomot, amely létezett volna e területek Julius Cézár általi meghódítása előtt.

 

FELSZENTELT HELYEK

Voltak viszont olyan helyek, ahol az isteneket tisztelték. Ezekre az úgynevezett szent helyekre vagy „loci consecrati”-ra a latin szövegekben is találunk utalásokat. Cassius Dio (164 – kb. 235) görög származású római történetíró 80 könyvet írt a római történelemről, és részletesen leírta bennük a 64-ben történt Boudica vezette kelta felkelést. Itt a „nemus” szót használta, amely „parkot” vagy „fákkal körülvett nyílt teret” jelent. Így ismét a keltákhoz érkeztünk. Ezt a szót a gall „niam”-ból és a breton „nenv” szóból származtatják. A kelta szent helyeket nemetonnak hívták.

A gall háború után (kb. Kr. e. 59-53) négyszögletű templomokat építettek, ahol a római isteneket tisztelték, és semmi közük sem volt a druida vallási bölcsességhez. Írországban, amelyet a rómaiak sohasem foglaltak el, nem volt templom. Minden szertartást a szent tumuli-n (dombok, magaslatok) vagy erdőkben végeztek. A különböző építményekhez egyébként fát használtak. A megalitikus maradványok (dolmenek) és a fedett kőfolyosók, amelyek az ír népesség számára az istenek lakhelyének számítottak, sohasem voltak imádati helyek, már csak azért sem, mert ezek a rejtett és tökéletesen ellenőrzött helyek az akkori népesség előtt ismeretlenek voltak. Ezek egy másik világ, egy történelem előtti megalitikus kultúra tanúi, amely még a keltáknál is jóval korábban, az írott történelem előtt létezett. A modern kutatók egyre többet tudnak meg ezekről a kőmaradványokról, amelyek az általunk ismert világon oly sok helyen megtalálhatók.

 

NEMENTON

A „Nemeton” fogalma a „nenh” vagy „nemus” szavakból származik. Lucanus (Kr.u. 39-65) szerint a kelta nemeton fogalma nem annyira anyagi, hanem inkább egy jelképes hellyel, egy „központ” gondolatával kapcsolatos. Lehet egy földrajzi hely, de egy magát minden mástól megkülönböztető időpillanat vagy egy személy is. A kelták meg voltak győződve arról, hogy semmi értelme az istenségeket úgyszólván ketrecbe zárni, hanem inkább ennek fordítva kell lennie: A szabad embernek meg kell nyílnia ezen istenségek, vagy egy istenség energiájának, úgyhogy kölcsönhatás jöjjön létre! A nemeton ekkor ennek a szent találkozásnak a helye vagy pillanata, amely hatalmas energia-kibocsátásként (vagy beáramlásként) történik meg. A kutak és környezetük is olyan helyek voltak, ahol létrejöhetett a nem-mel (a mennyel) való kapcsolat, és befogadhatták a földből vagy a kozmoszból érkező létfontosságú energiákat. Az egyik ismert hely Barenton (Bel-enton) kútja volt Normandiában. Bel, Belenos, Beli Mawr, a sugárzó Fény, a nap tüze és a tisztulás kelta istene volt. Egy ilyen kút tehát a világosság, a gyógyulás, Bel megszentelt nyílt helye.

De az emberek azok – ami tényleg nagyon fontos -, akik az intuíciójuk által vezetve jelölik ki a helyet. Egy nemeton mindig időszerű, és nem olyan egyszerű megtalálni. Magától értetődő, hogy a druidák, akik a természettel és a mennyei erőkkel kapcsolatos nagy ismereteiket össze tudták kapcsolni az intuíciójukkal, egy ilyen helyet mindig tudatosan választottak ki!

Emellett a rejtekhelykeresés – hogy a rómaiak elől elrejtőzhessenek -, ahogy ezt néha feltételezték, nem játszott szerepet.

 

DESERT-DYSERT-PUSZTA

Ugyanez vonatkozik a „puszta” fogalmára, amely az első őskeresztényeknél különös helyet foglalt el. Az evangéliumi üzenet elterjedésének pillanatától kezdve bizonyos görög és római (filozófus és vallásos) körök hajlamosak voltak a természettől elfordulni. A korai keresztényeknek azonban erős igényük volt a természetes élettel egyszerű cserekapcsolatban lenni, mivel ezáltal nagyon intenzíven tudták átélni a teremtéssel való egységet. Ezért mentek „a pusztába” – olyan területre, ahol az emberi tevékenység nincs túlsúlyban, ahol az ember visszatér a természethez, és kapcsolatba kerül vele. Ezt keresték az első keresztény remeték. Mivel a legtöbbjük száraz és terméketlen vidékeken lakott, hamis kép alakult ki róluk. A római kereszténység a „puszta” fogalmát később teljesen elidegenítette.

A középkori szerzetesek csendes helyeken, de emberi településekhez közel építették fel kolostoraikat. Ezzel a breton és brit remeték példáját követték, akik már az első évszázad óta felkerestek ilyen helyeket. Másfelől ők a druidák nyomait követték, akik pedig a természettel való kapcsolatukat sohasem hagyták el.

Írországban a kolostorok nevében olykor ráakadunk a „dysert” szóra.

A druidák találkozóhelyei kör alakúak, és felül, valamint oldalt mindig nyitottak voltak. Formájuk így jelképezte a mennyboltot. Fémet és fegyvert nem vittek be magukkal. A druida körben álló oltárt „kromlech”-nek (az imádkozás köve) hívták. Egy mellette fekvő kivájt kő pedig tálként szolgált az érintetlen, „szent” víz számára, amelyet közvetlenül a lehullott esőből gyűjtöttek össze. Egy druida istentiszteletet sem végezhettek napfelkelte előtt vagy naplemente után. A hely kerek alakja a természet örök körforgását is jelképezte. Még az odavezető utaknak is jelképes szerepük volt: találtak hét mérföldes utakat is.

 

A KELTA FŐISKOLÁK

Szicíliai Diodorosz (Kr.e. 90-21) negyven könyvből álló világtörténetet írt. Ezt írta: „A galliaiak és britanniaiak között vannak nagy tiszteletben álló filozófusok és teológusok, akiket druidáknak hívnak. Ők e kor minden tudománya széleskörű ismeretének őrzői.” A brit szigeteken a Krisztus előtti évszázadokban több tucat druida „egyetem” volt. Nagyon sok hallgató tanult ott. A vallás, a jogszolgáltatás és a tudomány tartozott e nagyon magasan fejlett druida csoportok alá. Ahhoz hogy az ember a druida bölcsességet minden járulékos elemével együtt elsajátítsa, átlagban húsz évre -, valamint tökéletes emlékezőképességet biztosító, erős és egészséges étertestre volt szükség!

Görög és római forrásokból arra lehet következtetni, hogy az athéni és a római nemesek és gazdagok oda küldték gyermekeiket, hogy jogtudományt, tudományokat és vallást tanuljanak. Platón ezenkívül azt állítja, hogy a görög filozófia jelentős részei nyugatról származnak! Habár sok antik görög és római író nem értette a druida tanokat, szövegeik azt mutatják, hogy csak dicsérték azok tudását és bölcsességét. Egyesítették a druida tudást Püthagorasz tanaival. Sőt, voltak antik írók, akik abból indultak ki, hogy Püthagorasz a druidáknál részesült oktatásban: Muszaiosz, Orfeusz és Püthagorasz druidák voltak!

 

A HÁRMAS EGYSÉG TANA

Cézár így tudósított: „A druidák tanításának alapja a lélek halhatatlansága, melyet az erkölcsös élet legfőbb hajtóerejének tekintenek.”

A druidizmus lényege az istenség egysége, és ez az egység hármas egység volt. „Hesus, Taran és Bel voltak az egy istenség nevei. Minden druida csak egyetlen istent ismert.” – mondta erről caesareai Procopius (Kr.u. 530). Ismerték az úgynevezett „nagy titkot”, amelyet generációról generációra szóban adtak tovább: a hármas egység tanát. Ahhoz, hogy ezt az elvet elmagyarázzák, amely egyúttal a háromságok alapja, gyakran egy fát használtak. Olyan tölgyfát választottak ki, melynek törzséből majdnem vízszintesen két ág nőtt ki, amely így körülbelül kereszt alakot ábrázolt. A jobboldali ágba a Hesus vagy Yesu nevet („erő”) a törzsbe a Taranist (bölcsesség) a bal ágba pedig a Belenust metszették bele, amely „világosságot” és „szeretetet” is jelent. Az egész felé az istenség nevét metszették, amely a Tau vagy Thau.

Évszázadokkal Krisztus előtt már megvolt a kelta háromság:

„Emeljétek fel fejeteket, és nyissátok ki kapuitokat, örök ajtóitokat,

és a dicsőség királya belép rajta.

Ki a tisztesség királya? Yesu – a hatalmas, ő a tisztesség királya.”

A druidák oktatták a fiatalokat. Cézár így szól erről: „Számos fiatal jön, hogy tanuljon tőlük, és nagy tiszteletben állók lesznek. Sokan jönnek önszántukból, de sokan vannak olyanok is, akiket a családjuk küld.” A „druida” szó nem áll rokonságban a tölgyfa görög megfelelőjével, ahogyan azt Plinius gondolta.

Az ősi dru-wide szóból származik, a latin viderenek és a görög ideinnek megfelelően. A druida betű szerinti jelentése: „aki messzire lát” vagy „aki sokat tud”.

Minden kelta nyelvben összefüggnek a „tudományt” és a „fát” jelentő szavak. Az indogermán gyök, a „wid” szoros rokonságban áll a gall fát jelentő „vidu” szóval.

A kelta nyelvekben összefügg a tudást és az erdőt jelentő szó. A tudás és a tiszteletreméltó, öreg erdei fák vallásos-mágikus megtapasztalása közötti viszony nem annyira furcsa, ha a minden nép hagyományában előforduló ismeret fájára gondolunk. A druidák tudó, beavatott emberek voltak, a fák fiai, akik ismerték a természetet, szent, nyitott helyeken tanítottak, és végezték szertartásos cselekedeteiket.

 

AZ EMLÉKEZŐKÉPESSÉG HATALMA

A császár szerint a csillagokon és mozgásukon, a világ és az ország méretein, a dolgok természetén, és az istenek hatalmán gondolkodtak. Ezeket a tanításokat pedig továbbadták a fiataloknak.

Ez az oktatás kizárólag szóban történt, mert a druidáknak két jó okuk volt, hogy ne bízzanak meg a lejegyzésben. Egyrészt meg akarták akadályozni, hogy tanításaik nyilvánossá váljanak, másrészt el akarták kerülni, hogy tanulóik azt higgyék, hogy tudnak valamit – mivel feljegyzik -, miközben elhanyagolják emlékezőképességüket. Ez egy további magyarázat arra a hosszú időre, amely tanulmányaikhoz szükséges volt.

De mai elképzeléseink szerint ennek a legfőbb oka az lehetett, hogy egy ifjúnak bizonyos mértékig önállónak, szabadnak és érettnek kellett lennie, hogy ezt a bölcsességet hirdethesse.

Egy druida így magyarázta a filozófus szamoszatai Lukiánosznak: „Az ékesszólást nem Hermésszel hozzuk kapcsolatba, mint ti, hanem a hatalmas Herkulessel.

Hisszük, hogy Herkules olyan bölcs volt, aki ékesszólása erejével mindent úgy tudott megtenni, ahogy megtett, és meggyőződése erejével minden akadályt legyőzött. Véleményem szerint gyors nyilai nem mások voltak, mint szavai: élesek és jól célzottak, hogy meggátolják a téves nézetek okozta lelki sérülést, ahogy ti mondjátok: szárnyaló szavak.”

43-ban Claudius császár parancsot adott csapatainak, hogy hatoljanak be Britanniába, és rombolják le a druida egyetemeket. Az intézmények és a könyvtárak megsemmisültek. Felszólította továbbá a szenátust, hogy a druida vallás megvallását halállal büntessék. Emiatt „a szabadságot keresve sokan a kikötőkbe menekültek, hogy más tartományban telepedjenek le.”

A Római Birodalom és a római egyház rövidesen aláásta és végérvényesen eltüntette a druida befolyást. De mielőtt ez megtörtént, a tiszta, a világosságra irányuló druidizmus figyelemre méltóan összeolvadt a tiszta kereszténységgel, amelynek egyik csorbítatlan ága már 50-ben elérte a nyugatot.

Tér, melyben tiszta értékek tükröződnek

 

Minden népnek megvannak a szentélyei, melyeket gyakran úgynevezett szent helyeken, mint pl. földsugárzások metszéspontjaiban emeltek. A keltákról és druidákról szóló irodalom általánosan, és különösen az Írországról szóló telis tele van az ezekre a különös helyekre vonatkozó utalásokkal. De mi is pontosan egy szentély?

„Idegen világok lélegzete simogatta arcomat.”

(Ella Young, Keltische Sprookjes, Christofoor, Zeist, 1996)

 

Szinte már maga a szó is elmagyarázza, hogy mit jelent a „szent”: Egész, teljes, tökéletes. Ez vezetett a gyógyuláshoz, és a gyógyítóhoz.

A holland „heiligdom” szónál a „dom” végszótag a domus-ból ered, amely tartózkodási helyet, házat jelent, itt azonban absztrakt alakban, már amennyiben ez esetben egyáltalán alakról, formáról lehet beszélni. Az emberiséget jelentő holland szó, a „mensdom” minden olyan nézetre, tulajdonságra és jellegzetességre utal, melyek tudatunkban az anyagtalan „ember” fogalmát előhívják. Gyűjtőnév ez minden olyan emberi megnyilvánulási formára, amelyekre az „ember” ideája szétforgácsolódott, függetlenül az időtől és fejlődéstől, amelyben éppen található. Egy lánghoz hasonlít, amely szikrákra bomlott.

A holland „dom” szótaggal szemben a „rijk” = birodalom áll; „dom” az egységre utal, egy kollektívára. A „birodalom” pedig a sokszínűségre.

Az ásványok, növények és állatok birodalmakat alkotnak, melyekben a különbségek száma értelmünk számára nem bír már jelentőséggel. A „birodalom” fogalom átláthatatlan terület képzetét hívja fel bennünk, életformák különbözőségét, amely az általunk elképzelhető legtávolabbi zugba is elér. A „dom” ezért inkább a piramis szerkezetére utal, amely minden birodalmat felülmúl, stabilan a földön áll, de csúcsa felé egyre finomodik. Mind a vízszintes „birodalomban”, mind a függőleges „domus”-ban közös, hogy korlátolt tudatunk következtében csak korlátozottan láthatók.

Egy ház védett hely az együttéléshez, de szellemi ház is. Egyének jönnek ott össze és egyesítik emberlétük esszenciáját, szellemi képességüket az egyetlen Ember visszatükrözésére. Így keletkezhet egy földönkívüli terület, különleges tér, amely független a személyiségtől és a fizikai gyülekezőhelytől, teljesen a világban van, de nem a világból való. Így válik ez a ház hazává. Egy ház statikus, otthon, aktivitás, élet, mozgás. A szellem újraegyesülését keresi a szentelő Szellemmel.

A tizenhatodik század klasszikus Rózsakeresztesei ezt az építményt „Sancti Spiritus házának” nevezték. A modern Rózsakereszt erre az „élő Test” kifejezéssel utal.

Nincs holt anyag. A földi épület, melyben ezt a szentelő, egészségessé tevő munkát módszeresen kivitelezik, és amit e célból a lehető legtisztábban tartanak, kőről kőre belélegzi ezt a légkört és ki is sugározza.

Így válhat egy emberkezek építette ház „szentéllyé”, melyet azonban nem szabadna anyagiasan felfogni. Így a „Christendom” – kereszténység – szón sohasem egy szervezetet, tant és semmiképpen sem egy dogmasorozatot értünk, hanem csakis egy olyan teret, melyben a felettes természet értékei tükröződnek és védelem alatt állnak. Hány igazi keresztény létezik?

Azonban mint fenn, úgy lent: A világosság beáramlása az alakját olyan rendben kapja, melyben a Szellem az igazságnak megfelelően élhető. Ez az alak aztán teljesen a szentelő Mű szolgálatában áll, melyet benne viteleznek ki, és ugyanúgy lehet egy nyílt tér, mint egy kunyhó vagy éppenséggel egy bazilika. A kelta kultúra a fákat részesítette előnyben.

Ez tökéletesen megfelelt természet- és emberszemléletüknek. Ahogyan egy emberről sem mondhatjuk, hogy egy állat, úgy egy fáról sem azt mondjuk már, hogy növény. Mindketten kinőtték már földi formáikat. A druidáknak a tölgyek és az erdők más fái ugyanazzal a szimbolikus jelentéssel bírtak, mint a középkori ember számára egy katedrális oszlopai. Kövek vagy fa, márvány vagy homok önmagukban még nem alkotnak valódi templomot vagy katedrálist. Csak az emberi kezek, fejek és szívek harmóniája emelhet világosságoszlopokat, a mindenkori kulturális kerettől függetlenül. Mindegy, hogyan nevezzük őket, ha az igazság szellemének házai. Ahol emberek a világosság nevében egybegyűlnek, ott a segítség és vigasz elapadhatatlan forrása buzog mindenkiért, aki a világosságot keresi.

Egy szentély olyan hely, ahol a Gnózis-energia egyesülését keresik az emberrel és világgal, a Szellem, lélek és test egységét, a hármas-egység helyreállítását. Minden ember szentélyt hordoz a szívében. Minden emberben – legyen bármennyire tudatlan – gyengén pislákol az örök tűznek egy lángja, gyakran alig kivehetően a fátyolon keresztül, melyet az anyagi világ vont fölé. De ez a világosság sosem alszik ki, mert a Szeretet örök lángjából ered.

Jelek a láthatáron

 

A neolit korból származó nagy kőépítmények nagyfokú mértani ismeretről tanúskodnak. Az építők a szívükkel mértek és beszéltek, egy hosszmértékkel és egy nyelven.

 

Az általunk újkőkorszaknak nevezett időszak (kb. 11.000 évvel ezelőtt) nagy kőszerkezet-építői, egészen más, a mienktől eltérő tudatállapottal rendelkeztek, és még a tudásuk is egészen más jellegű volt. Ők a mi racionális tudásunkkal és azzal a nagy információmennyiséggel, amellyel mi rendelkezünk, nem tudták volna felvenni a versenyt. Viszont az „a szívbeli tudás”, teremtéssel való összhang és bölcsességből fakadó megérzés, amellyel ők az élethez és az embertársaikhoz közelítettek, fel sem mérhető.

Nem ismertek semmiféle különbséget tudomány és művészet, vallás és filozófia, asztronómia és asztrozófia között. Mégis képesek voltak hihetetlen építményeket teremteni, és figyelemre méltó mértani tudással rendelkeztek. Pontosan követték az égitestek keringését, és ismerték az évszakok váltakozásának fontosságát. Ismerték az összefüggést az ember „kis világa”, a mikrokozmosz és a nagy világ, az Univerzum között.

Az emberi test erővonalai sem voltak ismeretlenek a számukra. A Föld energiaútvonalai, illetve ley vonalai, amelyek mentén az építményeiket (csillagászati megfigyelőhelyek? Energiagyűjtő helyek? gyógyhelyek? vallási építmények? gyülekezőhelyek?) emelték, számukra annyira nyilvánvalóak voltak, mint számunkra egy útleírás. Ezeknek a csomópontoknak az égitestek aktuális állásával és mozgásával megegyező pontossága számunkra zavarba ejtő. Ez voltaképpen azt bizonyítja, hogy a régi kultúrákban sokan a „mint fenn, úgy lenn” alapján éltek.

A tudósok feltételezik, hogy egyetlen globális nyelv létezett, amelyet egészen 15 ezer évvel ezelőttig beszéltek. Egységesen egy megalitikus yarddal mint mértékegységgel mértek és építkeztek. A beszéd szent volt, isteni jellegű. A szónak hatalma volt és nagyon gondosan használták. Semmi sem vált kötötté, mivelhogy minden ismert volt. Csak az vezethette a népet, akinek megfelelő tudása volt hozzá. A királyok beavatott, tanult és elkötelezett emberek voltak. Ez a csoport adta meg, hogy az emberek hol letelepedhetnek le, ez a csoport rendelkezett az építési és az építészeti tudás felett. Mindenféle tudás a birtokukban volt. Platón ezt írja a Kritias című művében: „Számos nemzedéken keresztül, ameddig isteni eredetüknél fogva elegendő erővel rendelkeztek, alávetették magukat a törvényeknek, és szíves örömest hajlandók voltak isteni származásuknak megfelelően viselkedni. Mivel a szívük minden tekintetben igazságos és nemeslelkű volt, mindannyian szelídek és bölcsek voltak a folyton változó körülmények között.”

Mindez arra a véleményre juttatja ezeket a tudósokat, hogy a Vízözön előtt (kb. 11 ezer évvel Krisztus előtt) egy magas színvonalú megalitikus kultúra létezett Földünkön. (Platón szerint erre az időre esett Atlantisz szigetének elsüllyedése!) Még mindig bukkannak olyan új lelőhelyekre, amelyekről kiderül: hihetetlen méretű kőszerkezetek, amelyek a tengerszint emelkedése következtében víz alá kerültek. Erre utal a csillagászati tájolás, a kb. 83 cm-nek megfelelő megalitikus yard mértékegységként történő alkalmazása, amelyet szemmelláthatóan a világon mindenütt alkalmaztak, valamint az egységes jelképrendszer is.

John Michell (1933-2009) sok információt tett közzé a Föld energiavonalairól (a ley vonalakról) a múlt század hetvenes éveiben. Jóllehet ezt tudományosan nehéz igazolni, e terület szakemberei, akárcsak Michell, azon a véleményen vannak, hogy ez a Föld felszínén végigfutó erővonalszerkezet, azoknál a kultúráknál, akik ezeket a kőépítményeket emelték, ismert volt. Ezek az építmények mindig csomópontokon, azaz olyan helyeken találhatók, ahol a vonalak érintik vagy keresztezik egymást, és így jelentős energiamezőket jeleznek.

A megalitikus kultúra az egymással kapcsolatban álló egyenes vonalak még mindig fennálló misztikus hálójának elektrosztatikus impulzusaihoz alkalmazkodott. Mind a mai napig sok olyan ember van, aki a légkörből vagy a környezeti hatásokból felismeri azokat a helyeket, ahol ezek az erők megjelennek. Michell felfedezte, hogy az ősi emlékművek egy teljesen egyenes vonal mentén legalább két másik kőszerkezettel állnak kapcsolatban. Ezek a csillagászati vonalak továbbvezetnek más kövekhez és lelőhelyekhez, és ezek mindig a horizonton lévő meghatározó pontokra irányulnak.

A kelta kereszténység

 

Írországot, a zöld szigetet, a szentek és a bölcsek országának is nevezik. Itt a tanítványokat – a druidák vezetése alatt – hosszú időszakokon keresztül, egymást követő fejlődési szakaszokban vezérelték el az önálló gondolkodáshoz. A korai ír szerzők a druidákat a latinból átvett „mágus“ névvel illették. Vallásuk ősidők óta a világosság visszatérésére irányult és ezért termékeny talajt teremtett a fiatal, tiszta kereszténység számára.

„Hogyan felejthetnénk el valaha is az ír szigetet, ahol számunkra a hatalmas Világosság sugárpompája és a hit Napja felemelkedett?”

Grimond apát St. Gallenből (860 körül)

 

Írország időszámításunk első évszázadaiban minden külső beavatkozás nélkül élte át az oly különös régi misztérium-bölcsesség és a belső kereszténység új impulzusai közötti ötvöződést. Tévedés lenne azonban azt gondolnunk, hogy a kelták sokkal eredetibb, matriarchális és holisztikus kultúráját a kereszténység férfias, tekintélyelvű kultúrája teljesen megsemmisítette.

Ez a megállapítás esetleg érvényes lehet a VI. században Rómából kiinduló restaurációs mozgalomra, de semmiképpen sem vonatkozhat az időszámításunk szerinti első évszázad korai kelta kereszténységére, amely teljesen ír fajtájú volt. Inkább az az igazság, hogy ott, Írországban a régi misztériumok képviselői rögtön felismerték az új keresztény üzenetet, és egy új szellemi mozgalom körvonalai kezdtek kibontakozni – az említett embereken keresztül, a Krisztus új fényimpulzusa sürgetésére – amely ebből az ősi bölcsességből kiindulva vált meghatározóvá.

Eme szellemi mozgalomnak köszönhető, hogy az ír kereszténység igen rövid idő alatt kibontakozhatott, és a megszabadulás ismerete messze a határokon túl is elterjedhetett – mégpedig egy olyan békés folyamatban, melyben sohasem tagadták meg az írek élethez való hozzáállását.

 

ELTERJEDÉS

A druidák különböző módokon (lásd a jelen kiadvány más helyein) tudomást szereztek a Palesztínában történt keresztrefeszítés eseményeiről. A tájékozottságot a Wales, Írország és a Földközi-tenger vidékének római városai között fennálló sokszoros kereskedelmi kapcsolat, valamint a Britannia druida központjait felkereső nagyszámú vendég tette lehetővé. Az értékes iratok – rímes versben és prózában egyaránt – leírták a druidák filozófiáját és teológiáját, külön hangsúllyal pedig az Univerzum örökkévalóságáról és érinthetetlenségéről szóló két hatalmas tanítással foglalkoztak.

Törvényeiket „égi határozatoknak” nevezték, és mindig szóban adták tovább – a Krisztus utáni 48-ban Ulster királyának megbízásából azonban írásba foglalták.

Két évszázaddal később, 266-ban Cormac király megújította ezeket, a még az ókorból származó törvényeket. Újra felépíttette Tara-Skryne akadémiáját (amelyet Kr.e. 1348-ban alapítottak) és megengedte, hogy a druidák – akik közül akkoriban sokan püspökök vagy papok voltak – a történelem, a törvényalkotás és a katonai képzés területein taníthassanak. Ez a „kettős funkció” semmilyen problémát nem okozott, hiszen a látásmódban nem állott fenn jelentős különbség!

Ezért történhetett, hogy a bárdok, bírók, orvosok és hárfások még azután is megtarthatták a társadalomban betöltött helyüket, miután az angolok elfoglalták Írországot. Ezt az igazságot a vallástörténet teljesen elhallgatta.

A később megalapított egyházakban elködösítették a tényt, hogy az ír kereszténység száz százalékban az eredeti, megszabadító Egyetemes Tanból keletkezett, amely abszolút nem volt római! Ellenkezőleg, Róma első keresztény közösségei csak a walesi nemesség oda látogató tagjainak tevékenysége révén jöhettek létre! Ez pedig teljesen másfajta kereszténység volt, mint Augustinusé, és amelyet öt évszázaddal később Patrick hozott el Írországba.

 

A HÁROMSÁGOK TUDOMÁNYA

A druidák voltak azok, akik már évszázadokkal korábban rendelkeztek a belátással, hogy régi misztérium-bölcsességüknek – a jelentkező új tudatosodás miatt – el kell tűnnie. Ez a tény tökéletesen megmagyarázza, hogy miként vált lehetővé az önkéntes, szellemi átadás. Új időszak hajnala mutatkozott, amely új beavatási módszert követelt. Ezeket a dolgokat előre megjósolták a druidáknak, ez a tény megtalálható volt hagyományos bölcsességükben, és ők együtt akartak működni ebben a folyamatban. Ezt megelőzően a beavatás még mindig nagymértékben az „én” erőinek extrém testi próbákkal való kifejlesztésére és megerősítésére irányult. Ebből megérthető az is, hogy a kelta harcosok hősiessége és rettenthetetlen bátorsága miért ébresztett nagy félelmet a rómaiakban.

A kelták számára ez a világ minden egyéb volt, csak nem vendégszerető – ők a világot mágikusan feltöltött, démonoktól benépesített jellegében élték meg. A harcosok kizárólag a legnehezebb körülmények által megedződve váltak alkalmassá arra, hogy harcba szálljanak a sötét hatalmakkal. Ebben a harcban az őket körülvevő természettel való összekapcsolódás és a természetben ható bolygói erők voltak segítségükre, amelyeket a druidák tanításaiból ismertek, és melyeket valóságként tapasztalhattak meg. Megtanulták, hogy a „bátor” kelta szó jelentése: vitéz, rettenthetetlen. A csillagokat és a kozmoszt követték, ráhangolódtak az évszakok változására. A természetfeletti erőkkel való kapcsolatuk a szent helyek, a szabadság helyeinek tiszteletében fejeződött ki, ahol kizárólag tiszta erők áramoltak.

Nyitott, fából készült szerkezeteiket a nagy erdőkben, különleges, nyílt helyeken, összefolyó patakoknál, vagy pedig különleges folyópartokon, valamint a sokkal régebb időkből származó dolmenek és menhirek mellett építették fel. A kelta emberek még rendelkeztek olyan intuitív képességekkel, melyek az emberiség régi tisztánlátási képességeiből maradtak meg – ezért érzékelni tudták az őket körülvevő természeti erőkkel fennálló közvetlen kölcsönhatást. Néhányan a kelták tonzúrájában és a tarkójukon megnövesztett hajukban vélik ezt az analógiát felfedezni – ezek a jelek a kapcsolódást, az összefonódást jelképezik.

 

ÚJ, MÁSFAJTA BÁTORSÁG

Ezek a képességek azonban fokozatosan csökkentek, és a kelták megváltak régi szokásaiktól. Most teljesen másféle áldozatkészségre és bátorságra volt szükség. A félelmet jámborsággal, kötetlenséggel és odaadással kellett legyőzni. Mindezen törekvésekhez az Isteni közvetlen megtapasztalása adott alapot, és ezt az alapot most már nemcsak magában a természetben, hanem a saját önnön valójukban is meg kellett tapasztalniuk. Minden egyes embernek képessé kellett válnia a misztériumok útjának bejárására.

Mélyen átélt tiszteletet éreztek a Nap, mint Isten ábrázatának képe iránt – és ez megnyitotta számukra az utat a Krisztussal, a Napkirállyal, a központi bolygói szellemmel való találkozáshoz. A druidák ebben a misztériumban újra felismerték a sötétség legyőzését a Világosság segítségével, úgy, mint ahogy azt korábban a téli napforduló alkalmával ünnepelték. A druidák mindig is vitatták, hogy a Napot úgy kellene szolgálni, mintha az bosszúálló, vért követelő istenség lenne. Felismerték, hogy az egyetlen áldozat, amit a Nap követel, az az „én” feláldozása abban a küzdelemben, melyre ennek a magatartásnak az elsajátításához van szükség. Mert ettől kezdve egy új energiáról, a szeretetről volt szó. Az isteni fiú követése során az embernek saját magát kellett feláldoznia – és ennél az áldozatnál nem kell vérnek folynia.

Így elmondható, hogy kizárólag Wales és Írország az a két terület, ahová a kereszténység vérontás nélkül vonult be. Itt a kereszténnyé válás spontán módon történt, vaskezű kényszer nélkül, hiszen már korábban bekövetkezett! Spontán módon vált lehetővé, hogy a megfordulási folyamat a természeti erők tiszteletéről a belső átalakulásra váltson át az új szellemi erők segítségével – mert megértették a folyamatokat. Az ír nép vezetői független életfelfogásukkal és hagyományaikhoz való hűségükkel összhangban fejlesztették ki az új hit és a régi beavatási utak közötti bensőséges együttműködést.

 

VISZÁLY NÉLKÜLI ÁTMENET

Mindenesetre figyelemre méltó, hogy egy olyan vallásban, melyben a druidizmus játszotta a főszerepet, minden nagyobb probléma nélkül megtörténhetett a kereszténységre való áttérés. Különösen Írországban figyelhető meg ez a folyamat. Mivel az íreket sohasem uralták a rómaiak, és saját vallásos kultuszuk előre megjövendölte egy Fényhozó eljövetelét, a kereszténységet igen gyorsan és magától értetődő módon fogadták el, és a későbbiek során erős belső lángolással terjesztették.

Igyekezetük tüzében azonban veszendőbe ment a druidák és a druida bölcsesség kelta öröksége. Patrick evangelista idejében (4-5. század) nem kevesebb, mint 180, a druidák történetével foglalkozó iratot égettek el.

 

PATRICK

Ahogyan Augustinust a manicheusok itatták át tanaikkal, mielőtt egyházatya lett, Patrickkal a druidák tették ugyanezt. A brit szigetekről jött, és a gaelek fogságába került. Úgy tűnik, hogy egy druida rabszolgájaként sokat tanult a druidák tanításaiból és mágiájából. Amikor azután áttért a kereszténységre, küldetésének tekintette, hogy a gaeleket megtérítse. Eme szerepében keresztelt és papokat szentelt.

Mivel a kereszténység és a kelta druidizmus között nyilvánvalóvá vált az összhang, Írországban kezdetét vehette a térítés második körének megvalósítása. Mindenesetre a keresztény szerzeteseknek az 5. század első forrásaiból származó információi így közlik, Patrick római misszionáriusként tett körútjával kapcsolatban.

Ez pedig teljesen másféle kereszténység volt, mint az a megszabadító impulzus, amely az első évszázadban érte el a szent szigetet!

Ezért ragaszkodik az egyház ahhoz a képhez, hogy a keresztény hitre téríteni kellett, amihez Patrick fektette le az alapokat. Halála után kétszáz évvel Patrickot mint a kereszténység megalapítóját ünnepelték. Az ő személye azonban csak annak az egészen más kereszténységnek a jelképe lehet, amely Írországot a 8. századtól kezdve Róma befolyása alá vonta.

Mindenképpen nyilvánvaló azonban, hogy „a pogány szokások” Patrick részéről katonai úton történő legyőzése sokkal inkább beleillett a győztesek történelemírásába, noha ő maga is elismeri Confessio-jában, hogy találkozott Írországban olyan keresztényekkel, „akik saját maguktól találtak el a kereszténységhez”.

A Patrick általi kereszténységre térítés után minden olyan különleges nézetet eltöröltek, melyek nem voltak összhangban az új hittel, és így a (magasabb fokozatú) druidákat, akik valóban „mágusok” voltak, távol tartották a papi hivataloktól. Az alacsonyabb fokozatú druidák, akiket „Filius”-nak neveztek, megkeresztelkedtek, és ők szerepet vállalhattak az új egyházi szerkezetben. Így tűnt el a szájhagyomány, amely oly fontos szerepet játszott a keresztény hitre való térítést megelőző első évszázadokban, és amelyet később részben feljegyeztek.

Ezekből a meseszerű elemekkel és sajátos mitológiai jelképekkel teli szövegekből határozott vonalú képet nyerünk a druidákról és különböző hivatalaikról. Markáns különbséget találunk a magasabb és az alsóbb papi osztály között. A „Drui” általános fogalma a papi osztály minden tagjára érvényes volt. Caesar ezt a kifejezést a „druis” szóval írta, a későbbi szerzők pedig már a „druida” kifejezést alkalmazták.

Miután Írországot keresztény hitre térítették, ez a szó elveszítette jelentését, és ezután az alsó papi osztályt nevezték így, akik a sámánizmus bizonyos fajtáját képviselték és varázslással foglalkoztak. A bárdok, népköltők és népénekesek eredetileg a papi osztály tagjai voltak. Galliában és Walesben a bárdok – mint trubadúrok – a középkor végéig még bizonyos szerepet játszottak a keresztény társadalomban.

 

TANOK

Amikor a druidák osztályán belül az egyéni kategóriák és hivatalok elnevezéseit vizsgáljuk, sohasem szabad szem elől tévesztenünk a „druida” elnevezés legfontosabb jelentését: „bölcs ember”. A kelta népek tudatából ez a jelentés folyamatszerűen eltűnt. Mindenekelőtt Bretagne megtérítése után figyelhető meg ez a jelenség, és helyére a boszorkánymester vagy varázsló szavak léptek. Azoknak, akik még valamennyire meg tudták „érteni”, a druidák nyugalmat és bölcsességet nyújtó oázisokat rendeztek be. Ezeken a helyeken azután mindazokat, akik még nem fejlődtek eléggé, elkísérték tapasztalati útjukon, és olyan erkölcsi értékekkel támogatták, mint a bátorság, hősiesség és felelősségvállalás.

A druidák tanításai, a triádok, a „háromságok” hatalmas mélységű bölcsességet hordoznak és sok egyetemes alkotóelemet tartalmaznak. Néhány kutató védikus tudást és keleti vonatkozásokat vél felfedezni a tanokban. A tanítások jelentős egyiptomi és szír hatást mutatnak. Ezért nem kell csodálkoznunk azon, hogy az ír szerzetesség oly sok azonosságot mutat a keleti sivatagi atyák spiritualitásával, mert a rendek között oda-vissza áramoló kapcsolat állt fent. Például az első nagy teológus, Pelagius többször utazott Palesztinába és Észak-Afrikába – ahol minden bizonnyal megérintette őt az alexandriai Gnózis.

Caesar így ír: „A druidák a lélek halhatatlanságát teszik tanításaik alapjává. Azt tanítják, hogy a lelkek nem tűnnek el, hanem az egyik testből egy másikba vándorolnak. Ezt a tényt a legfontosabb hajtóerőnek tekintik, hogy az ember erényes életet folytasson.”

A druidák egyik tanítása így szólt: Minden vég egy kezdet, és minden kezdet egy vég.

Hármas köreik az embert a kelta kozmogónia három világa elé állították: Abred köre az anyagban szerzett tapasztalatokon és ezek duális jellegén átvezető körforgás. Gwynfyd köre a gyönyörűség és a boldogság, a szellemi lét világa. Ceugant köre az Isteni, a Változtathatatlan, az Ismerhetetlen.

Írország – független, mágikus, legyőzhetetlen

 

Írországot, ezt a hullámos tájat, dombokkal és hegyekkel körülvéve, melyek az örök tengertől védik, régóta a titok fátyla veszi körül. A keleti part egy puszta, dűnés táj, tiszta és elhagyatott homokstrandokkal. A nyugati partot bizarr és zord, fjordszerű tengeröblök, magas sziklák és merőleges szirtek barázdálják.

 

A görögök számára Hibernia volt „a tél országa, amely a hullámokból született”, ősidők óta a Hiperboreusok fontos lakóhelye, akik a kelták távoli ősei voltak. Írország egykor Atlantisz kontinenséhez tartozott. Ezoterikus tudósítások szerint ez „abban az időben volt, amikor a Hiperboreusok fiai, a szkíták lakták ezt a földet. Akkoriban, amikor a Rama nevű archi-druida küldetése kezdődött, és a lakosok egy részét északról keletre, és ezzel egy új emberiségperiódusba vezette”. E csoport egy része, akiket keltáknak is nevezünk, közép-Ázsiából jőve éppen Írországban telepedett le.

Mindkét sziget, Anglia és Írország is az Insula sacra titokzatos nevét viseli, bár ezeket a szent szigeteket évszázadokon keresztül kölcsönös gyűlölet, idegenkedés és egymást követő háborúk sújtották. Mindezek ellenére Írországot a nyugat Egyiptomának is nevezték.

Jól meg kell különböztetni azonban a kelta hódítókat, a maguk meglehetősen erőszakos kultúrájával, és az eredeti autochthon (őslakos) druida kultúrát, amely sokkal ősibb, és magasabb fejlettségű.

A mítoszokban és mondákban összekeverednek e népek kultúrái. Írországban még mágikus kőalakzatok tanúskodnak egy úgynevezett proto-druida eredetű ősi kultúráról, és az is valószínű, hogy a késői druidák ehhez nyúltak vissza.

A druidizmust gyakran együtt emlegetik a keltákkal, ezeknek azonban egészen más eredetük van. Ahogyan a különleges varázserőt árasztó, szép fagyöngyöt a tölgy hordozza, úgy adnak a druidák a romlatlan, de egyúttal zord keltáknak különleges és titokzatos jelleget. A druidák fellépése egy sokkal régebbi, „proto-druidának” is nevezett napkultuszra nyúlik vissza. Ezzel kapcsolatban szól Szicíliai Diodorusz (Kr.u. 1. sz.) görög történetíró egy északi szigeten lévő napkultuszról. Pliniusz pedig azt írja: „…országuk napsütéses és kellemes hőmérsékletű, nem túl szeles. A lakosok erdőkben és barlangokban laknak, ahol háborítatlanul tisztelik isteneiket. Közösségekben élnek, és nem ismernek sem háborút, sem betegséget.”

Ariszteasz, Apolló egyik papja, úgy írja le Hiperboreát, mint „legendás földet, ahol az emberek békében élnek, vegetáriánus táplálkozásúak, boldogok és bátrak.” Ezzel kapcsolatos érdekesség, hogy Apollót – Hérodotosz szerint – „Hiberniából, a tél országából jött napistenként” tisztelték. Ott lehetett valahol Meru hegye, a világ központja, ahol evilág és a másik világ kapcsolódik!

Ezeken a mágikus „Eire” szigeteken, vagyis Írországban és Britanniában számtalan ok miatt a druidizmus sokkal tovább virágzott, mint bárhol Európában. Később pedig szinte zökkenőmentesen ment át az eredeti kereszténységbe, amely nagyon korán elérte Írországot. Ezen új vallás gyors elterjedése nehezen magyarázható másként, mint hogy a druidák segítségével történt. Hiszen ők is Jézust várták, a Krisztust, mint a világ világosságát, aki a szellemi Napból a Földet ismét a kozmoszbeli isteni princípiummal, a földi embert pedig isteni prototípusával köti össze. Tertullian szól egy „népről, akit a rómaiak nem hódítottak meg, de mégis Krisztusnak vetette alá magát.” Gildas angol történész 560-ban írt „egy szigetről, távol a világtól és a látható Naptól, amely Krisztus, a valódi Nap szent szabályainak fénysugarait felfogta.”

Sok szerző ír arról, hogy Arimathiai József tizenegy társával Kr.u. 38-ban Avalonba érkezett, és rövid időn belül elvitte az új, megszabadító tanokat a szilúri udvarhoz.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy ebben az időben még nem volt kereszténység, csupán egy új impulzus, amely az emberben rejlő isteni felszabadításának régi tanításait új kozmikus erővel felruházva sugározta ki a világra. Ez az igazi háttere a golgotai eseménynek.

Arimathiai József, egy ónkereskedő (aki tulajdonképpen az egyiptomi Marmoréból származott) volt az, aki Kr.u. 38-ban a híres Llyr királynak (Lear király Shakespeare színházi darabjából) átadta az új tanításokat. Ő építtette Llandaffban (Wales) az első keresztény templomot! A régi krónikák arról tudósítanak, hogy Szilúria urai 12 „hydes” (600 hektár) földet ajándékoztak neki egy „fejedelmi szigeten”, ahol később Glastonbury emelkedett.

Különösen említésre érdemes még Llyr király fia, Bran, aki az „áldott” nevet is viselte. Bran, és fia, Caradoc a világosság új vallásának tanítványai lettek, megkeresztelkedtek, és egész birodalmukat a keresztény tartományhoz tartozónak vallották. „A kereszténység Brannal és Caradoccal Kr.u. 50 előtt kezdődött Britanniában”, így szerepel az egyik Harleian-kéziratban. Ezért vált Cornwall és Wales, amit egykor Szilúriának hívtak, a világ első keresztény királyságává.

Időszámításunk első századának hatalmas Rómája meghajlott Claudius dekrétuma előtt, hogy kiirtsa Britanniában a druidizmust és a kereszténységet. De ez négy egymást követő, sikerekhez szokott hadvezérnek sem sikerült! Egy hat hónapig tartó fegyverszünet alatt Caradocot meghívták Rómába tárgyalni. Caradoc húga hozzáment Plautius római generálishoz, és Rómában maradt, ugyanúgy, mint apja, Bran és nagyapja Llyr, akiket azelőtt túszként tartottak ott. Néhány évvel az „ón-szigetre” való visszatérése után Caradocot árulással győzték le. A rómaiak győzelmi menetben vezették keresztül Rómán, amely Róma azelőtt reszketett a soha le nem győzött kelta britektől. De a jóakarat csaknem hihetetlen gesztusával Claudius kegyelmet és életet ajándékozott neki. A hét év száműzetést egy házban töltötte, melyet még ma is „brit palotának” neveznek. Ott fogadtak sok júdeai menekültet. Így ők az elsők és a legfontosabbak, akik magas szintű életvitelükkel megerősítették Jézus, az úr megszabadító vallását, és a Krisztus napszférájában való új élet iránti vágyakozást meggyújtották az akkori világ sok ezer keresőjében. Amikor Kr.u. 58 körül visszatértek, Linus és Claudia, két gyermekük Rómában maradt, hogy ott az új közösségnek szenteljék magukat. A többi gyerekük visszatért velük.

A hősi druida-keresztény társadalom nagy idegenkedése a Római Birodalommal szemben semmiben sem különbözik attól az idegenkedéstől, amelyet VIII. Henrik és I. Erzsébet táplált az angol egyházban tapasztalható római-spanyol befolyás ellen. És ez az a független angol szellem, amely az „Angliáért vívott csata” alatt, a második világháborúban meghozta a fordulatot.

Egy valódi lovag

 

A Grál keresését minden embernek önmagában kell elkezdenie. Elbizakodottság és türelmetlenség – a hibáktól senki sem mentes. A Grál misztériuma végső soron a vér misztériuma.

 

A legenda így hangzik: A bölcs újra és újra elmagyarázta Artúrnak, hogy az ember minden törzsben, minden birodalomban és minden világban a menny és föld, a fény és sötétség közötti ellentét fogságában vergődik. Egy napon pedig mesélt neki a Grálról.

– Mi a Grál? – kérdezte az ifjú Artúr.

– Egy tál, egy kehely, amely felfogta a keresztre feszített vérét!

És elmondta neki, hogy ennek a kehelynek – ennek a jelképnek – még a világon kellett lennie – abban az időben egészen bizonyosan! Sokan kutattak utána. Tudták róla, hogy annak, aki birtokolja, vagy akár csak rátekint, egészség és örök élet lesz az osztályrésze, és hogy a Grál egy kulcs, amely az élet titkainak megfejtésére szolgál.

– A Grál keresése tehát az embernek egy más, egy magasabb szintű élet utáni törekvése?

– Nem – válaszolta a bölcs -, a Grál az élet értelme, és az egyetlen dolog, amely tartalmat adhat neki.

 

BŰN ÉS ÁRTATLANSÁG

Artúr vagy Artus alakja visszavonhatatlanul összekapcsolódott a Grál-legendával. A nyugaton elterjedt nézet értelmében a Grál eredete a Római Birodalom bukását követően kialakuló középkori lovagságig nyúlik vissza. Az Artúr-legendákból ismerjük a kerekasztal lovagjait. Hallottunk Artúr harcáról, melyet saját teremtménye, fia, Mordred ellen vívott, aki Morgannal, a tündérrel kötött házasságából született.

Mordred szintén vágyakozott Morgan után, és meghiúsította apja műveit. Egy kegyetlen harc során Artúr megölte őt, de maga is súlyosan megsebesült. Szörnyű fájdalmak közepette csónakba szállt, és eltűnt Avalon ködfátyla mögött. Emlékét már csak egy legenda őrzi, mely szerint Anglia nagy királya nem halt meg, hanem csak alszik. Egy napon, ha a birodalom újra helyreáll, a Grál-király visszatér majd és a béke hercegeként fog uralkodni.

Első hallásra ez a legenda egyfajta vérfertőzésről beszél. Ha azonban az emberre vonatkoztatjuk ezeket a nézeteket, ahogyan ezt Jan van Rijckenborgh, a Lectorium Rosicrucianum alapítója tette, akkor Artúr személyében felismerhetjük a szellemet, a mikrokozmikus királyt. Morgan, a tündér a lélek jelképe, aki folyamatosan az őt irányító akaratnak megfelelően cselekszik. Mordred pedig az a személyiségerő, amely a lelket saját céljai eléréséhez akarja megnyerni.

Erre az újra és újra megismétlődő árulásra talán Júdás története szolgáltatja a legismertebb példát. Ez az árulás mindig az emberben megy végbe. Ebből a szempontból senki sem ártatlan. A Grál legendája pedig erről a bűnről vagy bűntelenségről szól.

Ismerjük az évszázadok ellenére fennmaradt legendát, amely Walewein, Galahad és Parszifal Grál-kereséséről szól, melynek eredete azonban sokkal korábbi időkre nyúlik vissza. Tudomásunk van egy olyan perzsa forrásról, amely ugyanezt a témát dolgozza fel. A legenda egy ifjú bolondról szól, aki a király udvarába érkezik, ellenáll a büszke udvartartásnak, és az uralkodó színe elé kerülve megkérdezi, hogy mi szükséges ahhoz, hogy valaki méltó lovaggá – azaz emberré – válhasson. „Találd meg az örök ifjúság, az egyetlen élet titkát rejtő kelyhet” – hangzik a válasz.

Gyakran nem kehelyről, hanem egy értékes gyöngyről van szó, mint abban a Máninak tulajdonított idézetben, melyet a hagyomány szerint Tamás apostol őrzött meg.

„Ébredj, kelj fel álmodból,

és figyelj levelünk szavaira!

Ismerd fel, hogy királyfi vagy!

Kinek a rabságában sínylődsz?

Emlékezz a gyöngyre,

ami miatt Egyiptomba küldtek.

Emlékezz a ragyogó ruhára

és az arany köpenyre,

melyet újra viselned kell majd.”

 

A GRÁL BÖLCSŐJE

A Grált azonban nem Angliában találták meg. Történészek tudósítása szerint Okcitániában már a 6. század folyamán létezett egy királyság, ahol a Grált nagy becsben tartották. Ez a birodalom Dél-Franciaországtól a Pireneusokon keresztül egészen Spanyolország északkeleti részéig terjedt. Razés, Barcelona és Toulouse grófságai, valamint az aquitaniai hercegség is hozzá tartoztak.

Ezen a területen volt a Grál bölcsője, a katárság anyaméhe. Guilhem le Desert vagy Gellone, ahogyan abban az időben a Montpellier közelében fekvő kis települést nevezték, már akkor rendelkezett egy egyetemmel, melyet a vallás tanulmányozásának szenteltek, s ahol a zsidó misztikusokon és az arab befolyású tanításokon kívül a Grál misztériumát is őrizték. Franciaországban és Spanyolországban a korai középkor folyamán számos hasonló iskola létezett.

Guilhem le Desert, amely később természetesen kolostorrá alakult, tudósai és mély benyomást keltő könyvtára miatt nagy hírnévre tett szert. Nagy Károly uralkodásának ideje alatt e városkában hatalmas Mária-Magdaléna kultusz virágzott fel, valamint Parszifal első nyomaira is itt bukkanhatunk rá. És kik tanultak ott? A nemesek, a várak gazdag ifjai, a megerősített birtokok és a magas hegyekben lévő várkastélyok urainak fiai és leányai, ahogyan korábban a sokat ígérő ifjak Gallia és Britannia számos druida-iskolájában folytatták tanulmányaikat. Ezeken az egyetemeken trubadúrok is tanultak. Az udvari lovagköltők (Minnesängerek) pedig itt sajátították el a Grál-legenda éneklésének és mesélésének képességét. Parszifal történetét így adták tovább generációról generációra, hogy aztán évszázadokkal később Chrétien de Troyes és Wolfram von Eschenbach által először cenzúrázatlanul, írásos formában rögzíthessék.

Az alábbi részletet Wolfram von Eschenbach Grál-legendájából emeltük ki:

„Az ifjú Parszifal, aki egyedül még soha nem távolodott el ilyen messzire udvarának védő falaitól, a világtól még érintetlenül, s anyja által bolondnak öltöztetve folytatta útját. Anyja azt remélte, hogy e borzalmakkal teli világ egy ifjú bolondot csak lenéző gúnnyal illet, és fiát nagyobb baj nem fogja érni.”

„Egy valódi lovag szolgál, irgalmas, és nem ítél meg másokat, bármit mondjanak vagy cselekedjenek is… mert senki sem alkotta saját magát…”

Micsoda életidegen életmód! Kezdetben azonban valóban az ártatlanság állapota az, amely a valódi keresőt oltalmazza. Amint Parszifal útra kel, első áldozata mégis az anyja, Herzeloyde, aki belehal az iránta való aggodalomba. Ezért felmerülhet a kérdés: Mi ez az ártatlanság?

Újra Eschenbachot idézzük:

„Hogy került a Grál erre a vidékre? – tették fel a kérdést Pesornak, a Grál-királynak. A válasz így hangzott:Miután Jézust megfeszítették, Arimathiai József, Nikodémussal együtt, levette testét a keresztről. Ezt követően Arimathiai Józsefet egy sötét tömlöcbe vetették, ahol az éhség és nyomorúságos állapota miatt a biztos halál várt rá. Negyven éven keresztül volt ebben a börtönben étlen-szomjan. Az Úr és Üdvözítő azonban elküldte neki a szent Grált, hogy naponta kétszer-háromszor szolgálja őt. A Grál pedig a mennyei mannánál pompásabb táplálékkal etette.

József, rabságának egész ideje alatt, a Grál kegyelméből semmiféle nehézségben vagy szenvedésben nem részesült. Amikor Titusz és Veszpaszianusz Júdeába érkezett, Józsefet kiszabadították a tömlöcből, és magukkal vitték Rómába. József magával vitte az értékes lándzsát, és ezt követően a Grál, Isten kegyelméből, ismét a tulajdonába került.

Amikor aztán Jézus tanítványai szétszóródtak, József (Mária Magdalénával) erre a vidékre (Okcitániába) érkezett. Massiliában, a mai Marseille-ben értek partot.

Pesor, a Grálkirály így folytatta beszámolóját: Megépíttette ezt a lovagi birtokot, és az ország királya lett. Én az ő leszármazottja vagyok. Amikor Isten kezeibe helyezte lelkét, megőrizték az értékes ereklyéket, a kelyhet, a Grált és a lándzsát. Azóta nem hagyták el ezt a helyet, és – Isten segítségével – nem is fogják elhagyni soha.

Pesor halála után helyét Parszifal foglalta el. A koronázási ünnepségen Artúr király is részt vett. A Grál pedig mindenkinek szolgált és felüdítette a vendégeket.”

 

FÉKTELEN ÉS TÜRELMETLEN

Parszifal keresése tovább folytatódott. Mi volt a célja? „Szolgálat és Isten keresése”. Herzeloyde ezeket az értékeket adta neki útravalóul. Hol kereste? Ismét megmutatkozik: Aki a Grált keresi, annak az emberi vér erőit kell megvizsgálnia, mert a küzdelem mellett egészen bizonyosan a szeretet is benne lakozik.

Az igazság szelleme átjárja a Grál kereséséről szóló történeteket, mert azok semmilyen módon nem utasítják vissza ezt a természetet, hanem megadják neki az őt megillető helyet. Az igazság nem utasítja vissza a gyengéket. Parszifalt féktelen és türelmetlen keresőként mutatja be, aki a vér erejét sokféle módon megtapasztalja. Kondwiramur egy várban él. Parszifal a tévelygő, aki az út keresésénél a lovára hagyatkozik. A ló a lelkület egy archetípusa, amely nyílt és ártatlan ugyan, azonban a kezdet szellem-emberének erős vezetése nélkül csak sodródik.

A Grálhoz vezető út nagyon hosszú. És még csak meg sem kezdődött. Mi a Grál? Trevrizent barlangjában Parszifal a következőket tudja meg róla:

„A Grál egy Lapis ex coelis-t, egy mennyei követ szimbolizál.

Halld hát, hogy mi táplálja a küzdő lovagokat:

Életüket egy kő táplálja,

melynek nemességben nincsen párja.

Nevét, mit eddig homály fedett,

eláruljuk, mert az idő elérkezett.

Úgy hívják: lapis exilis.

Ereje lángba borítja a főnixet,

hogy az, miután hamuvá égett,

megifjodva a parázsból újra éled.

A főnix megrázva tollait

fényét visszanyeri újra itt,

és szebb lesz, mint valaha volt hamar.

Vagy ha egy emberbe rettenetes kínja mar,

azon a napon a halál őt el nem érheti,

amelyen szemét e kőre vetheti.

De még egy hét elmúltával sem.

Arcát nem torzítja félelem,

derűs, tiszta és nyugodt marad

ha e követ naponta néznie szabad.

Mint élete legszebb idejében,

ifjúként vagy szűzi szépsége teljében,

nem fog változni, akár kétszáz esztendő múlván,

haja sem őszül e követ bámulván.

Az embert oly hatalmas erővel tölti fel,

hogy húsa, csontja s izma sohasem fárad el,

hanem megfiatalodik magától,

ez a hír járja a Grálról.”

Akinek a birtokában van egy ilyen kő, tehát aki a kő királya, annak bizonyára legyőzhetetlennek kell lennie.

Amfortas, a Grál-király azonban (akit magasztos emberként az eredeti ember prototípusának tekinthetünk) szenved. Sem gyógyszerek, sem gyógynövények, de még „csillagszerek” sem tudják meggyógyítani. Csak egy, a megfelelő helyen és megfelelő időpontban, szeretetből feltett kérdés képes a tisztátalanságot, a pogány lándzsa által okozott sebet begyógyítani, és az elveszett teremtőerőt helyreállítani. Mert ez az, amitől a király szenved…

Felmerülhet bennünk a kérdés: „Miért kell a Grál-királynak szenvednie?

Ennek ez a titka: „Íziszből, az élőből, tehát a Materből, örök folyamatként keletkezik a Fiú, az alakulás, a fejlődés ereje. Ő a szellem, a Kimondhatatlan (hatalom), mely az eredeti világokat és az eredeti Manaszt létrehozza.

Mi pedig itt, a tapasztalatok szerzésére szolgáló világunkban magától értetődőnek tekintjük ezt az életet, használjuk és elhasználjuk anélkül, hogy elidőznénk ennél a ténynél. A legkisebb felelősségérzet nélkül visszaélünk vele és megsemmisítjük.

Ettől a haláltól, a Fény haldoklásától szenved Amfortas, aki nem tud már teremteni és létrehozni. Csak egy ártatlan ifjú, mint Parszifal, aki Jánosként előkészíti az utat az utána jövőnek, mentheti meg őt azzal, hogy felteszi a kérdést.

A Grál misztériuma végső soron a vér misztériuma – és a vér transzfigurációja.

A szellem-lélek-ember új erényei és tulajdonságai szabadulnak fel, és ezáltal a Grál tápláléka felvehetővé válik. Ekkor egy egészen más fajta, magasztos, szellemi eredetű lény megváltoztatja az életet, és színt, fényt és értelmet ad neki.

A legenda szerint: „A Grál keresését Parszifal kezdte meg, aki ártatlan, de ugyanakkor gőgös is – figyelemreméltó paradoxon – és sikeresen be is fejezte azt. Egy adott pillanatban egy másik lovaggal együtt lép fel, aki a Grálból kiáramló világossággal tökéletes egyensúlyban áll: Galahaddal. Amikor egy mágikus pillanatban, egy erdő közepén a mennybolt felszakad, a fény és a ragyogás hidat képez az „elérhetetlen területhez”. (Ezért mondják, hogy az anyagi világban a Grált nem lehet már megtalálni.) Ez a valóban élők területe. Parszifal a szíve legmélyéig megrendül, hiszen ő volt az, aki az életét adta. De Galahad, a szellem-ember az, aki átvonul a hídon.

Parszifal pedig, e két vidék határán álló Grál-vár őre, tudóként, határlakóként ebben a világban marad, hogy tanúskodjon a világosságról.

Johannes Scotus, egy ír szabadgondolkodó

 

Míg másutt Európában már a sötét középkorban éltek, addig Johannes Scotus Eriugena magányos gondolkodóként egy egyre inkább kiszáradó szellemi sivatagban találta magát. Röviden Erigenának hívták (810-877) de jogosan viselte az „utolsó krisztusi univerzalista” előnevet is. Ez sokat elárul származásáról: Mind a Scotus, mind pedig az Erigena egyszerűen annyit jelent: Írországból származó.

 

Ez a származás legalább részben megmagyarázza a valóságról alkotott merész nézeteit: A dolgok mindent körülölelő egységéből indul ki. Az a kevés, amit tudunk róla, illusztrálja annak a sorsát, aki az isteni bölcsesség fényéből be akar sugározni valamennyit a földi éj sötétségébe. A következő évszázadokban munkásságának még a nyomát is alig találjuk – miután a 13. században a pápa megparancsolta, hogy minden fennmaradt iratát el kell égetni – mégsem hanyagolható el a későbbi gondolkodókra gyakorolt befolyása.

Már azzal kezdődött, hogy Erigena egyike volt azon keveseknek, akik még tudtak görögül. Hogy hol tanulta, és ki oktatta neki, az ma is talány. Ő fordította le és őrizte meg ezáltal az utókor számára Dionysios Areopagita Égi hierarchiák című művét. Ez igen befolyásos mű lett. E nélkül többek között Dante Isteni színjátékának létrejötte is elképzelhetetlen lett volna.

Így épített hidat a régi misztériumok bölcsességéhez, méghozzá egy pillanat alatt, mivel azok ereje nem hatott már, és az új impulzusok még nem jöttek létre. Így Európa bölcsessége elveszni látszott.

 

Egy szabad és független gondolkodó

Johannes Scotus különösen alkalmasnak számított, mert ír, szabad és független szellemisége a druida múltnak köszönhetően tisztán érezte, hogy Isten lénye kimondhatatlan valóság. Nem leírható, és szavakkal nem kifejezhető. A leírások pedig csak azt mondják el nekünk, hogy mi nem Isten. A magasztos Isteniség egy része az emberben van, és leírni ezt is lehetetlen, mert az esszenciaként kötetlen, végtelen és abszolút érinthetetlen.

Scotus kiegyensúlyozott véleményével tűnik fel. A nyugati frank birodalom királya, Kopasz Károly (823-877) rövidesen Párizsba hívja, és kinevezi őt a karoling palotaiskola elöljárójának. Ott le kell vezényelnie egy vitának az újrajátszását, amely az isteni terv kérdéseivel kapcsolatban zajlott le Augustinus és az ír származású eretnek, Pelagius (360-418?) között, aki nem értett egyet az eredendő bűn tanaival. De Erigena is képtelen elképzelni, hogy az ember bármi másra is hivatott lenne, mint szabadságra és szentségre.

Rendkívül újszerű volt! Az ember, ahogyan ő mondta, a nagy univerzum egy mikrokozmosza, akiben a természet érzékszervei hatnak. Értelmével azonban ellenőrizheti a természet okait és hatásait. Ehhez adódik még, hogy az ember nemcsak egy természeti lény, hanem isteni nézete is van. Ami elválasztott benne, ami a bűn benne, az a természetes világhoz tartozik. A benne lévő isteni azonban azt eredményezheti, hogy – kegyelem által – ismét visszatér az istenihez.

Ezt nevezi Scotus minden élő lény visszatérésének (Apokatastasis). Mert ami Istentől jön, az oda is tér vissza. Ez a régi rózsakeresztesek szólása: Omnia ab uno, omnia ad unum (minden az Egyből, és minden az Egy felé). Mindez 853-ban arra késztette ellenfeleit, hogy gondolkodását „pultes scottorum”-nak nevezzék el, ami azt jelenti: ír zagyvaság.

Ám még fenyegetőbben hatott a templomi elöljáróságok szemében, hogy Erigena nem látott ellentmondást az emberi értelem és a Szentírás között. „Ne hagyd egyetlen tekintélynek sem, hogy elbizonytalanítson vagy eltérítsen attól a meggyőződésedtől, amit jóhiszemű és értelmes magatartással elértél. Az igazi tekintély nem mond ellent a józan észnek, mint ahogy az sem áll szemben soha az igazi tekintéllyel. Mert mind ez, mind pedig az, ugyanabból a forrásból, az isteni bölcsesség forrásából táplálkozik.”

Abban az időben mint egyike a legutolsóknak, rendelkezett az isteni értelemmel, amely az ember része. Minden tant ezzel a magasabb szintű értelemmel hasonlított össze. Sőt mi több, Erigena azt merte állítani: „Ha az ember nem tért volna le az útról, most nem lenne szüksége az Írásra”. Sokkal inkább azonban arról szólt ez a kijelentése, hogy az Írás rejtett jelentését felfedje. És ez csak a szívvel – és a szellemmel – történő észleléssel lehetséges.

 

Periphyseion

Fő művének, A természet felosztásának (De divisione naturae) amely egy nagy és átfogó kozmológiai kísérlet, szintén nem kegyelmeztek az egyházi tekintélyek és könnyű megérteni, miért.

Számukra elfogadhatatlan volt, hogy az ír eltörölte a különbséget az isteni és az emberi természet között. Valóban, Erigena óta csak egy mindenséget átölelő természetről beszélhetünk, amely az Istent és az embert is egyaránt átfogó valami. Ez minden dolog végső értelme, a létező és a nem létező. Isten azonban a létező és a nem létező különbsége fölött áll. Ő nem a látható világ teremtője. Tőle származnak azonban azok az ideák (Platón) amelyek megnyilvánulásukhoz és továbbfejlődésükhöz anyagi formát keresnek.

Erigena megváltásfilozófiája sok tekintetben csatlakozik az ókori görög gondolkodók bölcsességéhez. Az ember lehetséges fejlődési útját is pontosan felvázolja. Ez az az út, amely az eggyé-váláshoz (Henosis) vagy az istenné váláshoz (Theosis) vezet, tehát egy út a nem léttől a lét felé. Erigena a folyamatot igen plasztikusan a vas felhevítéséhez hasonlítja, amely a végén a tűzhöz hasonlatos. Ugyanígy transzformálódik a teremtmény istenné. Ez az absztrakt gondolkodás útja is, amely a lélek tulajdonságaként képes arra, hogy az anyagi és testi világon kívülálló, időtlen dolgokat is megértse! Ami generációkon keresztül születés és elmúlás révén keletkezett, mint anyag, tér és idő, abszolút értelemben nem is létezik. Ezért csak egy belső megváltozási folyamat az, amely a teljes visszatérés lehetőségét kínálja, minden dolog reverzióját Istenhez, ami által Isten minden a mindenben lesz.

 

„Sot” vagy „Scot”

Erigenát csaknem egész életében támogatta pártfogója, Kopasz Károly, mígnem többszöri, sokadik elítélése miatt aztán szétváltak útjaik. Egy legendás anekdota szerint egyszer egy tábla előtt ülve beszélgettek. Amikor Károly megkérdezte Erigenát: „Mi különböztet meg egy bolondot (Sot) egy írtől (Scot)?” „Csak egy tábla” – hangzott Erigena lakóni válasza. Nem meglepő, hogy fellépésének és felfogásának merészsége végül fatális véget eredményezett számára. Élete vége felé Károly tanárként visszaküldte őt Oxfordba. Azt beszélik, hogy életét az egyik tanulója oltotta ki, így nem éppen dicső módon távozott.

Amikor a skolasztikus teológia a kontinensen elérte a csúcsát, vagyis amikor Aquinói Tamás Istenhez még csak az értelmével közeledett, eltűnt Erigena befolyása, aki mindig is azt hangoztatta, hogy Istent csak Isteni foghatja fel. De az olyanok, mint Eckehart mester csodálták őt, Nicolaus Cusanus pedig legfőbb inspirálójának tartotta.

Főműve első kiadásában az alábbi megjegyzés áll: „E nagy zseni rászolgált arra, hogy képe odakerüljön Dante, Bonaventura és Jacob Böhme mellé.” Ez az új élet egy olyan visszhangjára hasonlít, amely a legnagyobb zűrzavar idejéből és kultúrájából származik – akárcsak mai létünk.

 

Pelagius

A Scotus előtt négyszáz évvel élt másik írt korának egyik legnagyobb intellektusának tekintik. Sajnálatos, hogy élete teljesen egy Augustinus-szal folytatott egyház-teológiai vitával telt, ráadásul az eredendő bűn kérdésköréről.

Pelagius számára az emberi akarat szabadsága volt a legfontosabb. Semmit sem tartott az eredendő bűnről. Ezért tanítása szerint a gyermek bűntelennek születik. Véleménye szerint fontos a jó és a kifogástalan élet, mert az ember ezáltal az isteni természet részesévé válhat.

A Pelagiustól ránk maradt kevés eredeti írás egyikében, Demetriasnak írt levelében ez áll: „A jóhoz és rosszhoz vezető szabadság alapja az értelemmel megáldott lélek kiválósága. […] Ezáltal kapják meg a legjobbak a jutalmukat és a dicséretüket, és egyáltalán nem szabadna más erénynek léteznie, mint hogy ne engedjük át magunkat a gonosznak.” Továbbá ugyanebben a levélben ez áll: „Isten megadta az embernek, hogy azzá legyen, ami csak akar, képes legyen a jóra és a rosszra, természeténél fogva mindkettő lehessen, és akaratának megfelelően irányuljon az egyik felé. A gonoszra való képességet csak azért adományozta, hogy akaratunkat az ő akaratának szentelhessük. És a tény emiatt, hogy rosszat cselekedhetünk, valójában jó. Ez gondoskodik arról, hogy a jó ne kényszerből történjék, hanem szabad akaratunkból.”

 

Scotus egy mély gondolata

„Az ember nagysága nem a teremtett világhoz való hasonlatosságában rejlik, hanem abban a tényben, hogy eme természet teremtőjének képére teremtetett.” Nagyon tisztán utalt az ember kétszeres természetére, és ezt a gnosztikusok alapigazságával fejezte ki:

„Egy bizonyosan csodálatos és érthető megosztás miatt az ember kétszeres lény lett. Az egyik rész a teremtő képére és hasonlatosságára teremtetett és nincsen benne semmi állati, […] míg a másik fele az állati természet része és a Földből született, ami annyit jelent, hogy minden dolog közös természetéből. Az emberi természet a legmélyebb lényében ugyanolyan kiismerhetetlen és végtelen, mint az isteni. Nem a körülmények határozzák meg (még ha olykor úgy tűnik is). Mindennemű különbség Isten és ember között sosem az esszenciára értendő, csak a körülmények következménye, a lényeg körül található, és értetlenséggel, bűnnel kerül napvilágra. Mert ahogyan Isten végtelen és kötetlen, olyan az eredeti emberi természet is: nyitott a végtelen lehetőségekre és a beteljesedésre.”

A világosság Grálja

A RÉGI GRÁL-LEGENDÁK A KELTA HAGYOMÁNYBAN

 

Az Artúr király kerekasztala és a Grál köré fonódó legendák valamennyi középkori változatának a színhelye a mai Franciaország vagy Nagy-Britannia. Ezek a legendák egyértelműen a kereszténység pecsétjét viselik. Az Artúr királyról és kerekasztaláról szóló történetekben kifejeződő kelta elbeszélő művészet sok helyen befolyásolta a nyugat-európai irodalmat.

 

A régi kelta mítoszokban gyakran nagy szerepet játszik egy mágikus üst vagy kehely. A kelták sziklaszilárdan hittek abban, hogy ez a kehely isteni eredetű, és az istenek illesztik össze benne a teremtő és életet adó elemeket. Ha egy halandó ember iszik belőle, akkor részesül a megváltó felismerésben, és halhatatlanná változtatja halandó lényét. A finn Kalevala is a sampo-t (tálka, pajzs vagy világoszlop) dicséri, Platónnál és Hermésznél pedig keverőedényként (görögül: kráter) találkozunk vele. A Védák hagyományában ez a Soma-nak, a halhatatlanság táplálékának a kútja. Egy ilyen keverőedény kimeríthetetlen tartalma kizárólag a beavatottaknak való – hangsúlyozzák a kelta elbeszélések. „Nem lehet benne ételt főzni a gyávának” – közlik a Preiddeu Annwfyn (Annwfyn zsákmánya) című dalban, a Taliesin könyvében álló egyik történetben. A különleges keverőedény életet adhat és vehet. Ám rossz kezekben nem áldást, hanem vészt hoz. A hősnek először bátor harcosnak kell bizonyulnia, mielőtt elérné a halhatatlanságot.

 

Mabinogion

Egy másik kelta történetben a keverőedény Keridwené, Mabinogion történeti ciklusának legfontosabb istennőjéé. Ez néhány középkori walesi szöveg gyűjtőneve.

Keridwen sok hasonlóságot mutat a gnosztikus Szófiával, az ősanyával. Ő Hu-Kadarn-nak, a nap fényigéjének a felesége, de el van választva tőle.

Energiamezőként írhatjuk le. Ő a természet, aki minden formát megszül – azért, hogy változzanak, transzformálódjanak! Keridwen a keverőedényében bölcsességet és megismerést főz össze, s ezeknek egy évig és egy napig kell főniük.

Gwion Bach (Taliesin) kapja a megbízást, hogy keverje meg a főzetet. Hanem eközben három csepp a kezére kerül. Amint a szájába dugja megégetett ujjait, egy csapásra mindentudóvá válik. Ez haragra lobbantja Keridwent, és meg akarja ölni az ifjút. Az ifjú, menekülés közben arra kényszerül, hogy egymás után különböző állatok alakjait öltse magára: egy nyúlét, egy halét és egy madárét. Végül gabonaszemmé változik, és Keridwen, aki jércévé változott át, felcsippenti. Kilenc hónapra rá Keridwen gyermeket szül, Taliesint, a későbbi híres bárdot. A három cseppet az érintés, az átalakítás és a megvalósítás erőinek tekinthetjük. Gwion, az ifjú ember asszimilálja Keridwen három erejét. A keletkezés, a megváltozás és az újjászületés az embert alkotó négy elemen, a levegőn, a földön, a tűzön és a vízen át vivő útra vezetik őt.

Végül azonban az általa ily módon gyűjtött tapasztalatok terméketlennek bizonyulnak. Elveszettnek tűnik a zavarodottság és a nemlét állapotában. Azonban csak ezen a módon tud megfelelni ama energiamező követelményeinek, amelyben útját járja. Ez a három energia a keverőedény főzetébe rejtve. Az ember Gwionnak minden élettapasztalata a gabonaszemben összpontosul, melyet Keridwen, az őstermészet újra felvesz. Gwion pedig Taliesinben, az új emberben – a fény dalnokában – születik újjá! Taliesin, aki bátorsága révén újra helyreállítja a kapcsolatot atyjával, Hu-Kadarn-nal, így képes legyőzni Keridwent, és bárdként tanúskodni erről az emberek világában.

Bran Fendigaid, az áldott, Llyr tengeristen fia volt, anyai ágon pedig Belenus napisten unokája.

A hősi eposzban Bran Írország királyához, Matholwch-hoz adja lánytestvérét, Branwent. Ezzel minden kelta nemzetet egybe akar fűzni. Ez azonban féltestvérének, Efnisien-nek egyáltalán nincs ínyére. Már az esküvőn megtámadja az ír királyt. Békítő gesztusként Bran Matholwch-nak ajándékozza az újjászületés keverőedényét, amely képes életre kelteni a halott hősöket.

A lakodalom után Branwen az ír udvarnál él. A nép azonban nem szereti. Fiával együtt elüldözik az udvarból, és szolgálólányként kell dolgoznia. Miután kedvenc hollóját elküldi Branhoz, hogy értesítse sorsáról, ő nagy sereggel jön a segítségére. A sereg átgázol az ír tengeren, és legyőzi Matholwch-t. Branwen pedig gondoskodik arról, hogy fia, Gwern legyen a trónörökös. A győzelmi ünnepen azonban az ifjút a tűzbe vetik, mire heves harc robban ki.

Az írek kerekednek felül, mert harcosaikat újra meg újra életre keltik a mágikus keverőedényben. A merénylet vezérének lelkiismeret furdalása van, és megsemmisíti a keverőedényt, miközben megszakad a szíve. Bran combján halálos sebet ejt egy mérgezett nyíl. Arra kéri társait, hogy vágják le a fejét, és vigyék át Gwynfrynre (a fehér dombra Londonban, ahol most a Tower áll). Amikor Bran meghalt, minden termés elszáradt Britanniában, és az ország sokáig terméketlen maradt.

Csak hét britanniai élte túl és tért vissza hazájába. A különböző helyeken megélt megannyi kaland után végül megérkeztek a fővel Londonba, ahol elásták. Útjukon Bran feje nyugtatta őket, és segített nekik, hogy mindent bizonyos távolságból és némi humorral szemléljenek. A főt a kontinens felé néző arccal ásták el, hiszen az Orákulum megjósolta, hogy akkor nem törnek rá idegen népek az országra. Régészeti ásatások megmutatták, hogy a fejek elásásának kultusza igen népszerű volt a régi Európa keltáinak körében.

Bran-ban ráismerhetünk Artúr király kerekasztalának egyik lovagjára, Bron-ra is. Küldetésében ő a megsebesített halászkirály képe, akit a Grál őrének iktattak be, aztán beteg lett és megfáradt. A keltáknak magától értetődő volt, hogy halála által terméketlenné vált az ország, melynek királya volt. Sok mondában visszatér a véres tálkában lévő levágott fej képe. Gondoljunk csak Peredur, a Medúza vagy János történetére. Ez különböző szinteken a régi én-lelkesültség jelképének tekinthető, melyet feláldoznak a tálban. Mert a természetlélek, vagyis a halandó lélek főt és vért áldoz fel, hogy felébredhessen és egészségessé válhasson a látens, isteni lélek.

Peredur történetében, melyről szintén a Mabinogion számol be, Peredur megvédi Gwenhwyfars becsületét és megmenti arany serlegét, melyet ellopott egy idegen lovag. Cserébe ezért harcosai, akik lényegében önmaga nézetei, igazi Grál-keresőként látogathatják meg az „Áldottak szigetét”, vagy más néven az „Ifjúság szigetét”, ahol egyfajta Grál-vár áll.

 

Annwfyn

Sok kelta mondában a kehely, a keverőedény vagy a kút a másik világban található. Világunk finomabb szféráiban tükröződik ez a másik világ. A hétköznapi világ kapcsolata a finomanyagi területekkel a régi írek számára még nem szakadt meg. A finomanyagi világ szintén egy Annwfyn-nak nevezett rejtett alvilágba ment át.

A bejárat néha egy sötét barlang vagy egy kút. (Holle anyó meséje emlékeztet még erre). A bejáratot kilenc szűz őrzi. Olykor egy csodálatos, ködbe burkolózó nyugati szigetről adnak hírt. Meseország az, nem messze innen, melyet négy torony őriz, és boldog nép lakja. Az ott lakóknak arany a hajuk, fehér márványból van a házuk, melynek arany és ezüst a berendezése és felszerelése. Kristálykelyhekből isznak, és olyan mágikus vértezet védi őket, amely megóvja őket a sebektől. Connlas kalandjai-ban egy mesebeli tündér üveghajóval viszi az ifjú hőst ebbe a csodálatos országba, melyet nem ural sem a halál, sem a romlás.

A másik világ először elérhetetlennek és érinthetetlennek tűnik. Később mégis egy „emberi” hősnek, mint például az ír Serglige Conculaind-ban szereplő Cuchulainn-nak kell megszabadítania e szentelt földet az ellenséges óriásoktól, mielőtt visszatérhet a Földre.

Így van ez Moytura harcá-ban is, ahol Lug-nak kell megváltania az országot a Tuatha De Danaan-októl, a Fomoriánoktól, akik ellopták a túlcsorduló bőség kelyhét, amely természetfeletti erőkkel van telve. Így került a Grál-kehely, hajdan az istenek abszolút tulajdona, talizmánként az emberek kezébe. Más történetekben így válnak a gyógyszer őreivé, melyet a keverőedényben őriznek, mert az istenek és az emberek világa egyre inkább elsodródik egymástól.

 

Preiddeu Annwfyn

Hogy milyen veszélyes tud lenni a másik világba való átmenet, azt Preiddeu Anwfyn története mutatja. Ebben a hős elmeséli, hogyan utazott Artúrral és három, férfiakkal teli hajóval Annwfyn-ba. Erre az Annwfyn-ra különböző nevekkel utalnak, mint például a vár a hegyen, vagy a négy kapu vára, vagy az üvegvár. A vár falai között van láncra verve Gweir, a wales-i triádokból ismert három előkelő britanniai fogoly egyike.

Taliesin, az elbeszélő azt meséli el, hogyan utaztak el a férfiak, hogy visszahódítsák Pen Annwfyn-tól, az alvilág urától a drágakövekkel és gyöngyökkel berakott mágikus keverőedényt.

A keverőedény a bölcsesség és a megismerés titokzatos kútja, melyet kilenc szűz őriz és melegít. Az egész legénységből csupán hét férfi tér vissza. A költemény nem ad hírt arról, hogy a többiek miként vesztették életüket. Ám félreérthetetlen módon gúnyt űz a tudatlan „kis emberekből” és szerzetesekből, akik mit sem tudnak arról a bölcsességről és megismerésről, melyet a bárd – félreismerhetetlenül a hét túlélő egyike – hord ki. Ha a harcos minden természeterejével együtt feláldozza magát, akkor végbemegy benne a benső emberré történő transzformáció Krisztusban. A Grál-kehely birtokosává válik, ahogyan azt a Preiddur Annwfynról szóló alig hatvan soros költemény leírja:

 

„Vert farkasok hadába gyűlnek

a szerzetesek a tudókkal vívott harc után.

Semmiről sem tudnak;

sem a legsötétebb éjt követő pirkadatról,

sem a világ menetéről,

sem az országra rontó vihar dühöngő erejéről.

Mélyen rejlik a szentek sírja a talajban.

A legmagasságosabb herceget dicsérem, aki magasztosan lakozik:

hogy távozzon tőlem a gyász, Krisztus legyen a jutalmam.”

 

Jelenleg az istenek és az emberek közötti közvetítők nem ajándékoztatnak meg bölcsességgel, mint a régebbi vallási tekintélyek vagy királyok. De az ember, aki Hu-Kadarn fényével rettenthetetlenül legyőzi magában az ellenerőket, elnyeri majd a bölcsességet.

A kilenc az emberiség száma. Minden ember ihat a Grál-kehelyből, hiszen jelképes értelemben önmagában hordozza a keverőedényt.

A kelták világa képes nyelven rettenetes és kemény világnak mutatkozik, ahol a bátor harcos gyakran elhull a becsület mezején. Jóllehet az isteni világ veszélyes átmeneteivel egyre kevésbé lesz hozzáférhető, és végbemegy az „Istenek alkonya”, a messzi láthatáron mégis egy fény világít, amely megengedi, hogy a hős megsejtsen valamit az új hajnalpírból. A hős új fényt érez. A régi jelképek visszakapják hajdani ragyogásukat, és az önmagát feláldozó harcosnak már a végső – nem csak a halál felett, hanem a régi természetvallás felett is aratott – győzelmet mutatják meg. Úgy tetszik, hogy ennek a gazdag ír mondahagyománynak a mágikus szférája, mely az újjászületés keverőedényét, az örök ifjúság kútját lengi körül, a távoli múltba esik, egy másik időbe, egy másik emberiségkorszakba tartozik. A Grálnak mégis egy új, benső és éteri jelentése terjeszti fényét, és a lélekfejlődés új, eljövendő korszakairól ad hírt.

A Grálról, a fényt sugárzó kehelyről szóló legenda már nagyon régi. A szufiknak boroskupa volt, amely, ha ittak belőle, spirituális ittasságot idézett elő, mégpedig a szellemi aspektus általi teljes elragadtatottságot, amely tökéletes belátást kínál, és az embert egyesíti a Gnózissal.

Az első, aki a költészet köntösébe öltöztetve hirdette ezeket a szellemi igazságokat, Omar Khayyam volt, aki a tizenegyedik században élt és működött (1048-1122). A keresztes hadjáratok részvevői Európába hozták a serlegnek ezt a rejtett jelentését, és a Grált az utolsó vacsora kelyhének értelmezték. Az akkoriban népszerű bárka-kutatás a Grál keresésévé vált. Van egy analógia azzal a területtel, amely a keresztesek által veszendőbe ment:

A Grál-mondában elpusztított királyságnak ábrázolják. Csak a jeruzsálemi templom újbóli felépítése által támadhat fel újra az elveszett királyság teljes dicsőségében. Ez a felépülés akkor lehetséges, ha a templomos lovagok győzelmet aratnak. Ez az ábrázolás magyarázza meg a 12. századi Grál-legenda maradandó erejét is. Wolfram von Eschenbach 1197-ben a kerekasztal lovagjait templomos lovagoknak írja le. Feltételezhető, hogy a Grálnak Artúr (Artus) király által a Glastonbury Apátságban (1190) történő felfedezéséről szóló történet nemesi családok közvetítésével találta meg az útját Franciaországba.

W.B. Yeats, egy ír költő-szív

 

Eire-ben, ahogy szeretett szülőhazáját, Írországot emlegette,ú és amelynek ősi világát oly tiszteletben tartotta, W.B. Yeats-et joggal nevezték minden dalnok atyjának. Sok kortárs szerző és előadó a dal- és zeneművészetek e hazájából még mindig lekötelezettjének érzi magát. Ha született valaha kereső költő, akkor az William Butler Yeats.

 

Egy költő sem énekelte meg Írországot és az ír lelket olyan líraian, mint ő. Emellett azonban könnyen elfelejtik, hogy a nyugalom, amely műveiben az ír tájból árad, a belső békét is jelenti, melyet ő – nyugtalan szívében – megtalálni remélt. Halhatatlan versei még mindig sok olvasó szívét megérintik, akik vele indulnak lelkük eredeti hazájának keresésére.

William Butler Yeats (1865-1939) számára nem volt egyértelműen megjósolható a költői pálya, elképzelhetőbb lett volna, hogy mint apja és nagyapja, az ír egyház papja lesz. Ő mégsem a teológia mellett döntött, hanem jogot, majd képzőművészeteket kezdett tanulni. De nem sokkal ezután a költészet vált fő tevékenységévé. Ez az ír festőművész G.W. Russel (1867-1935) befolyásának is köszönhető volt, aki a titokzatos ír tájban tündéreket és szellemeket vélt felfedezni. Mindenek előtt Yeats legkorábbi műveiben mutatkozik meg a legszembetűnőbben erős vonzódása az ír néphagyományokhoz és a nemzeti szabadságharchoz.

 

A vörös rózsa

Írországra, és az ő „boldog majorjának” romolhatatlan tökéletességére verseiben a vörös rózsa jelképe utal, amely gyakran szimbolizálja a tiszta szerelmet az elérhetetlen, álombeli nő iránt. Ezenkívül a legtitkosabb és érintetlen rózsa („the most secret and inviolate rose”) mélyebb jelentése a spirituális megismerés, amely állandóan foglalkoztatja. Ezt a keresést nem csak versei árulják el számunkra. 1885-ben Yeats megalapította a Dublin Hermetikus Társaságot (Dublin Hermetic Society), és ebben az időben találkozik Londonban Blavatsky asszonnyal is, aki bevezeti őt az ezoterikus szimbolikába. Nagyon gyorsan, 1888-90-től tagja lett a Teozófiai Társaság ezoterikus részlegének, és végül lelki társával, Maud Gonne-nal együtt csatlakozott az Arany Hajnal Titkos Rendjéhez (Hermetic Order of the Golden Dawn) – ez egy rózsakeresztes társaság, londoni főtemplommal, melyhez az alapító Mac Gregor Mathers és A. E. Waite is tartozott. Ez a történész könyvet írt a szabadkőművesség és a rózsakereszt egész történetéről, de leginkább a róla elnevezett Tarot kártyáról ismert.

Yeats és Maud a csoportnak évekig hűségesen tagja maradt, számukra sok beavatási rituálét írt. Ez a háttér költői műveinek gazdag képi nyelvezetén éppúgy érezhető, mint Emmanuel Swedenborg és Jakob Böhme írásainak hatása – de nem szabad elfelejteni William Blake műveinek befolyását sem.

Abban a korban, amikor az ilyesmit mint babonát és veszélyes miszticizmust túlhaladottnak tartották, Yeats merészen evezett az uralkodó materialista áramlattal szemben, melyet a tudatlanság egy formájának tartott. Ő maga szilárdan hitt a nem anyagi lélek halhatatlanságában. Ez a hit vezette olykor gyanús ösvényekre, és ez az oka sok balul sikerült kísérletének, és általánosságban „nem egyszerű” életének. Sokan nehezen értik csak meg, hogy egy bizonyos pillanatban megkockáztatta elemezni felesége látomásait, aki egyfajta médiumként szabadírás-technikával üzeneteket jegyzett fel a túlvilágról. Erre alapozva alkotott egy ezoterikus rendszert a Látomásban („The Vision”), spirálalakú ciklusokkal (a „Nagy kerék” rendszert), melyekben a történelmi folyamatok az objektív és a szubjektív között felváltva egyensúlyoznak. E mulandóság felett áll a szellemi én („ghostly Self”), az isteni érintetlen szikrája („inviolate spark of divinity which stays separated from all incarnations”), amely minden inkarnációtól független marad. A műben sok utalás van az ír mitológiára, melyben Yeats, elmélyült tanulmányai folytán igen jártas volt. A Tündérmesék és népmesékben („Fairy and Folk Tales”), valamint a Kelták Alkonyában („The celtic Twilight”) rendszerét még árnyaltabban kidolgozta. Közben nyilvánvalóvá vált, hogy látóhatára tovább terjed, mint Írország és a kelta kultúra; nem véletlenül fordította – az indiai Sri Purohit Swamival közösen – az Upanisádokat.

 

Egy világ – telve szenvedéssel

Emellett lelki igényessége szüntelenül arra késztette, hogy felbukkanó létkérdéseire válaszokat keressen. Yeats erősen szenvedett az élet változékonyságától és múlandóságától – attól, amit mint munkálkodó világot („the labouring world”) tapasztalt meg. Ehhez jött a sok gond, melyek ennek az életnek, mindenekelőtt a szociális és a politikai, de a személyes életnek is a velejárói, ez a mindennapi élet a maga súlyos, halandó reményeivel („heavy mortal hope”), amely nem nyújt többet, mint egy újabb bosszúsággal és honvággyal teli napot. Az idősödő költőt egyre jobban foglalkoztatja egy téma – a dolgok terméketlenségének, és az emberek értelmetlen fáradozásának felismerése – a honvágy az elvesztett ártatlanság után. Ezen nem sokat változtatott rövid szenátori közreműködése a parlamentben, és Nobel díjjal való elismerése.

Minden bölcselkedésében tudatosítja a lét gondokból szőtt hálóját, melynél többet nem lehet elérni (Ez annak a tudata, hogy minden bölcsessége ellenére egy gondokból szőtt hálónak a foglya, és hogy többet nem tud elérni). „De most nem jutottam tovább, tudva mindent. Ó druida, milyen hatalmas szövevénye a szomorúságnak” – sóhajt Fergus a Párbeszéd egy druidával című költeményben. Szerelmi csalódása inspirálta Yeats aranyszabályát: „soha ne add a teljes szíved” („Never give all the heart”).

Nagyon sok versében célba vette a látszat-tudást, az „öreg, tanult, tiszteletre méltó fejeket”. Azonban együttérzően mondta az öreg és tiszteletreméltó tudósokról, hogy minden tanultságuk ellenére sincsenek tudatában a gonosznak.

 

Egy gondokkal terhes szív

Különben nem az életkor az, amely öregít és elhasznál, hanem az aggódó, nyugtalan szív a tényleges oka minden hanyatlásnak, amihez az ember – mint „kutya a farkához” – kötve van. Yeats tudta, hogy a szenvedély az, amely az emberi szívet megterheli. A lélek éppen azt szereti, ami a legjobban megsebzi – „ami bántja, azért a lelkem rajong”. Ez a szenvedély tartotta néha távol a szerzőt valódi életfeladatától, majdnem minden megpróbálta eltántorítani a költészettől, ezért panaszolja: „minden dolog megkísért engem”.

A sorok között azonban Yeats egy alternatívát kínál olvasóinak erre a gondokkal teli életre: hallják meg a különös dolgokat, melyeket „Isten mondott a tiszta szívűeknek”. Ez a központi üzenete a kifejezésnek: „rózsa az idő keresztfáján”, amivel rózsakeresztesnek jelenti ki magát. A rózsa a régivé és egyhangúvá vált idővel, és az önmagát örökké ismétlő történelemmel az ő örök szépségét állítja szembe.

De ehhez a költőnek egy radikális fordulatot kellett tennie („gyötrő tükrödbe ne tekints”), és a helyes választ megtalálnia olyan módon, ahogyan a „Két fa” című művében előrevetítette:

Beloved, gaze in thine own heart

The holy tree is growing there;

From joy the holy branches start

And all the trembling flowers they bear (…)

There the Loves a circle go,

The flaming circle of our days

Gyring, spiring to and fro

In those ignorant leafy ways. (…)

Beloved gaze in thine own heart.

 

„Ó, drágám, önszívedbe nézz:

ott nőtt a szent fölségű fa:

sudara örömtől merész,

virágban remeg ágboga.” (…)

„Bikfic Szerelmek lengik át

a kulcsolódó ágakat,

dobálnak tüzes karikát:

kettőnk sorsával játszanak.

Hajukat, fürge táncukat

ha látod, álomtájon élsz,

betölt az édes ámulat:

ó, drágám, önszívedbe nézz.”

(Ford.: Nagy László)

 

Yeats klasszikussá vált versei közül kettőt számtalan kritikus elemzett és elemez újra. Az olvasóknak azonban, akiket a sorok szívükben szólítottak meg, nincs szükségük többé az értelmezésre. A „Hajózás Bizáncba” című versről mondta Yeats, hogy ez a szentelt város számára a spirituális élet keresésének szimbóluma. Ennélfogva dicsőíti, mint az örök ifjúság városát: nem tartózkodási helye öregeknek, akik halandó öltözetükben értéktelenek, „mint egy kopott kabát egy boton”. Bizánc számára a bölcsesség városa, akit ő a szent tűzből előlépni hív, hogy lelkét énekelni tanítsa. Kéri hogy eméssze el a szívét, amely beteg a vágyakozástól, mintha egy haldokló állathoz lenne láncolva, és illessze be az „örökkévalóság műalkotásába”. Az utolsó versszakban így sóhajt:

 

„Lelkem többé, levetvén testemet,

Semmi természeti formát nem ölt;

De milyet görög aranymívesek

Keze zománc-aranyból remekelt,

Ébren tartván álmos császár-szemet,

Vagy dal, hogyha egy aranyágra ült,

Bizánc urainak és úrnőinek énekelt

Arról, mi volt, mi van, s mi még lehet.”

 

A Második eljövetel első versszakában egy menekülő sólyom képét idézi meg, akit a solymár többé nem tud elérni, és egyre messzebb téved. Így írta le Yeats az anarchiát, melyben egy világ megy tönkre, nem lévén már középpontja, s emiatt végül minden szétesik. A költemény második versszaka azonban utalás a szfinx ősrégi képén keresztül a kivezető útra, a visszatérésre, újjászületésre és reményre.

 

„…sivataghomokban

oroszlántestű emberfejű lény

les rám, a szeme gyilkos, mint a nap.”

(Ford.: Nagy László)

 

Ez a Nap kihunyt egy húsz évszázadig tartó megkövült álomban. Még most sem világos a kiút, és a kérdésre nyitott még a válasz, hogy a csaknem elveszett remény végre beteljesül-e ezekben az utolsó napokban. Ugyanakkor eljön az Apokalipszis állatának ideje, „születni cammog Betlehem felé”, amellyel Yeats a báránynak és a szakadék vadállatának apokaliptikus végső küzdelmét hívja fel. Milyen kedves viszont ezzel szemben a benne élő emlékezés ifjú korának régi Írországára. Azonban Yeats nem ismeri fel a háború realitása mellett azt a konfliktust, amely nem csak hazáját, hanem a saját életét is sújtotta.

Ő csak az örök békében hitt, amely a mulandó küzdelemből fog születni: „Per ignem ad lucem” (a tűzön át a fénybe), így hangzik a mondat, melyet az „Arany Hajnal Titkos Rendjébe” történt beavatásakor mottójául választott.