Pentagram 2007/4

Dionüszosz – az örökkévalóság impulzusa az időben

Ki volt Dionüszosz? Számos történész próbálta már felfedni ennek az istennek a titkát, és eközben mítoszát a filozófia és a vallástudomány szempontjából is elemezték. Dionüszosz tisztelete a Földközi-tenger vidékén, de Kis-Ázsiában, Egyiptomban és Indiában is nagyon elterjedt volt. Különböző források azt bizonyítják, hogy eredete Trákiában, a mai Bulgária területén keresendő. Trákia szent földnek, a „Fény földjének” számított, mert Zeusz, Kronosz és Uránusz régi szentélyeinek adott otthont, és emellett ősi Dionüszosz szentélyek is megtalálhatók voltak itt. Az egyik legrégebbi, Trákiából származó hagyomány szerint: „Kezdetben az Idő megteremtette az ezüst világtojást. Ebből jött elő Phanész-Dionüszosz. Kétnemű ő, és magában hordozza minden isten és ember magját.”

Valóban lehetséges volt, hogy a Dionüszosz-kultusz Trákiából a Selyemúton keresztül a világ számos területére eljuthasson (lásd még: Pentagram, 2006/5. szám). Dionüszoszt az ókorban mérhetetlen tisztelet övezte, ha azonban kultuszát csupán történelmi oldalról közelítjük meg, tudatunk átsiklik a lényeg, a Dionüszosz-eszmék egészen más valósága fölött. A belső felismerés szintje szükséges ahhoz, hogy felfedezhessük az örökkévalóság névtelen, mégis állandóan új névvel illetett impulzusát, amely a világban és az emberiségben létük pirkadata óta hatékony. Ez az impulzus üzenetként érkezik az emberekhez, és írás és kép formájában valamennyi emberiség-korszakban tükröződik. Ez az üzenet, melyet számos szent irat őriz, és minden nép mítoszaiból és meséiből felénk ragyog.

A görög nép ezt az impulzust a maga módján rögzítette mitológiájában. Egyik mítoszukban Dionüszosz a „Trigonosz”, vagyis Zeusz háromszor született fia, akit a földanyával, Déméterrel nemzett. Ezen első születése után a gyermek Dionüszosz elfoglalja az isteni trónt. Miközben tükörképének szemlélésébe merül, a titánok megölik őt, darabokra vágják, és elnyelik. Szívét azonban, amely kicsúszik gyilkosainak kezei közül, Athéné, az isteni bölcsesség megmenti, és átadja Zeusznak, aki felveszi magába azt. A titánok elégnek az istenatya által küldött villámlás és mennydörgés közepette, elszenesedett testük hamvai pedig azon anyaggá alakulnak át, melyből az emberek keletkeznek. Zeusz ezután ismét fiat nemz, ezúttal egy halandó asszonnyal, Szemelével. Amikor az asszony meg akarja pillantani az istent, halandóként nem képes elviselni annak látványát, és porrá ég. Haldokló testéből Zeusz kimenti a gyermeket. Ez Dionüszosz második születése.

Az isten ekkor fiát a combjában hordja ki. Az isten testéből való világrajövetel Dionüszosz harmadik születése. Most „Iakhosz”-nak nevezik, melynek jelentése többek között „fényhozó csillag”. Hermész, az istenek követe, az újszülöttet átadja a nüaszi nimfáknak, akik csendben és magányban nevelik fel őt. Az isteni fiú ebből a csendből lép ki a világba, melyet erejével áthat és leigáz. „Lüaiosz”-ként eltávolítja az emberi gondokat, „Soter”-ként pedig minden bajtól megszabadít. Házasságot köt a magányos Ariadnével, aki elfordult hűtlen szerelmétől, Tézeusztól. A „Hiros Gamos”, a szent menyegző által Ariadné halhatatlanná válik, és Dionüszosszal együtt a mennyekbe emelkedik. A mítoszban felismerhető az egykor isteni teremtés folytonos bukása. Isten – a görögöknél Zeusz – meg akar nyilvánulni, és erejét Déméterhez, az ősanyaghoz küldi. Ebben jön létre az eredeti mikrokozmikus teremtés, amely tökéletesen egy az istennel, és állandó erőkicserélődéssel együtt hat vele. Azonban az anyag erői, a titánok, hatalmukba kerítik az istengyermeket. Csak annak szíve, belső szellemi lénye marad meg, amit az isteni energia újra felvesz magába.

A görög történetíró, Plutarkhosz (46-127) Dionüszosz szívét „Anima Mundi”-nak, világléleknek, a makrokozmosz lelkesítő, éltető elemének nevezi. Az életformák megkristályosodnak, amint az önzés és az önfenntartás megragadja őket. Az isteni erőt már nem harmonikusan tapasztalják meg, hanem mennydörgés és villámlás formájában. Az így keletkezett feszültségi íven az isteni erő kirobban, és feloszlatja az isteni gondolattal többé már nem megegyező formát. Ez egykor kozmikus katasztrófaként, villámcsapásként következett be. Ekkor született volna meg „univerzumunk”? Ez azonban állandóan megismétlődik az attól kezdve fejlődésnek induló „kisebb lényekben”, a halandó emberekben, akikben a dialektikus titáni erők és az eredeti isteni energia csekély maradékának keveréke hat. Határtalan csoda, hogy ezt az apró Fény-elemet a sötétség alakjával, az anyagi testtel kapcsolták össze. Az erők e keverékéről tanúskodik Goethe, amikor „Faust” című művében a következőket mondatja Mefisztóval:

„Én részből rész vagyok, mely egy volt valaha,

a Sötét része, mely a Fényt szülé vala,

a büszke Fényt, mely örökségiért

Éj-anyja jussát perli itt: a Tért;

de bárhogy küzdjön is, mégsem lehet szabad,

lekötve testeken tapad.”¹

Az erők keveredésében rejlik a magyarázata annak is, hogy Dionüszosz alakját újra és újra az őrülettel, eksztázissal és szörnyűséges tettekkel kapcsolják össze. A matériának a Szellemmel való összekapcsolása – a Fény fogsága az anyagban – az emberben nyugtalanságot és erjedést okoz. Dionüszosz, az ember legbensőbb lényének isteni magja, folyamatosan arra ösztönzi őt, hogy életének más irányt adjon. Így különös eszmék, elképzelések és ötletek kelnek életre benne. Ezen eszmék ellentétben állnak a természetes léttel, s ez belső konfliktushoz vezet. A Szellemből származó életet nem lehet egyesíteni a bukott természetből való élettel. Azonban úgy tűnik, mintha az ember képtelen lenne másként cselekedni, mint hogy e szellemi eszméket az anyag világában mégis megvalósítsa. Annak reménye, hogy ezáltal jobb életállapotot érhet el, számtalan kísérlethez vezeti őt. Megpróbálja elérni a lehetetlent, miközben magának és embertársainak oly sok szenvedést okozva, egyre mélyebben belebonyolódik az anyagba.

Dionüszosz szívére irányulj

E nyugtalanságot és ziláltságot, melyet az erők keveredése okoz, minden ember többé-kevésbé erősen érzékeli magában. Hányszor hajszolnak bennünket a vízszintes síkhoz láncoló gondolatok, érzések és vágyak, annak ellenére, hogy tulajdonképpen nemes eszméket akarunk megvalósítani. Szakadatlanul erőszakot teszünk a Fényen, még csak nem is gonosz szándéktól vezérelve, hanem egyszerűen csak az által, hogy a titáni erők anyagából gyúrtak bennünket. Ez az örökké visszatérő dilemma.

Az eredeti isteni lény el akar szakadni a matériától, a test, és az anyag azonban akadályozza őt ebben. E világ anyagi erői ugyanis nem akarják elengedni azt, amit egyszer már kisajátítottak. Az embert így egyre mélyebbre űzik az anyagba. Az emberiség történelmében ez a helyzet világosan megmutatkozik.

Azonban ez a nyugtalanság, az őrület és halál ezen állandóan visszatérő tapasztalata elvezethet minket tulajdonképpeni feladatunk felismeréséhez. E feladat tudatossá válása által, Dionüszosz szívére való irányulásunk által egy út nyílik meg előttünk, amely a legmélyebb anyagi területekről visszavezet az isteni életterületre. Isten az erejét az emberbe bocsátotta, Szemelébe, a földi tudatállapottal rendelkező halandó lélekbe. Benne fejlődhet ki az isteni gyermek. Ő azonban csupán annak belső születését teheti lehetővé. Nem tekintheti magával egyenlőnek a gyermeket.

Amint a földi én meg akarja ragadni az istenit, akkora feszültség keletkezik, melyet nem bír elviselni. Az istenből való születés csak egy szellemi magból keletkezett lélektestben mehet végbe, és a földi ember arra hivatott, hogy ezt lehetővé tegye. E folyamat Dionüszosz-Iakhoszban teljesül be. Érettség és belátás által válik lehetővé, hogy a misztériumok tanulójában végbemehessen a Fényember megváltása. A jövendő Istenfiú lépésről lépésre győzelmet arat a titánok ereje felett. Dionüszosz és Ariadné, újjászületett lelkekként egyesülve bevonul az isteni életterületre. Szellem és lélek a szent menyegzőt ünnepli.

Dionüszoszt Görögországban a nép a növekedés isteneként is tisztelte. Az ábrázolt folyamatnak ez a külső nézete. A görögök ebből a nagyrészt nem tudatos, mély ismeretből, Dionüszosz érkezését, mint a fény, az életöröm és a boldog növekedés eljövetelét ünnepelték.

A misztériumok

Minden vallás belső magja erre a visszacsatolásra utal. Minden vallás az adott korszak köpenyét ölti magára. Egy vallás külső burka hívőinek különböző értelmi és tudati állapota által képzett színeket és mintákat hordoz. Ez okozza például a kereszténység számos áramlatát, de az egymás között fennálló véleménykülönbségeket is. A népvallás általános látásmódja azonban sohasem a belső út. Ezért Dionüszosz követőinél, a külső misztériumok érzéki örömökben bővelkedő ünnepein kívül léteztek még a titkos, belső misztériumok is.

A külső misztériumokban a kozmikus összefüggéseket egy általános szinten ábrázolták, a papok pedig felkeltették a résztvevőkben az isteni eredetükről szóló ismereteket. A belső misztériumok által az embert egy erővel kapcsolták össze, amely képessé tette arra, hogy hivatását valóban betölthesse.

Dionüszosz belső misztériumairól kevés ismeret maradt ránk, mert a misztériumok belső magját túlnyomórészt szóban közölték a beavatandókkal. Így védték minden korban a misztérium-iskolákban a misztériumokat az ellaposodástól, és az ezzel együtt járó elerőtlenedéstől. Hermész Triszmegisztosz például a hermétikus tanok beavatásánál, beavatott tanítványainak a következőket mondta:

„…a titkos igazságokat csak nagyon kevesen ismerhetik, de legjobb, ha senki sem, mert a gonoszokat gonoszságra ösztönözhetik. Ezért óvakodnunk kell azoktól, akik e gondolatok belső erejét még nem képesek megérteni.”

A külső és végül a belső misztériumokra vonatkozó népi elképzelések között fennálló különbség megmagyarázza a Dionüszosz istenről alkotott oly ellentmondásos hírek nagy részét. Az egyetlen igazságról szóló valamennyi hagyomány és mítosz, minden szent irat és szó, üres és erőtlen marad, és egy bölcsesség nélküli ismeret csupán, amíg valóban nem belülről élik át azokat. Az ellentmondások csak azoknak oldódnak fel, akik áthatolnak a külső köpenyen. Azok számára Isten valamennyi neve egy névvé olvad össze, egyetlen rezgéssé, melyben az egész teremtés lebeg.

„Istent ezernyi névvel illetheted:

Mégsincs oly szó, mellyel lényét valaha kifejezheted.”²

¹ Goethe, Faust, 1. rész, Európa Könyvkiadó, 1979. 60. old. Jékely Zoltán fordítása.
² Angelus Silesius, Tebenned van a menny, Benziger Kiadó 1997, 127. old. 196. vers.

—

Források:

Karl Kerenyi: Dionüszosz, a szétrombolhatatlan élet ősképe
Mircea Eliade: A vallásos eszmék története
Barbara C. Sproul: A nyugati világ teremtésmítoszai
Eckart Peterich/Pierre Grimal: Istenek és hősök
David McIagan: Teremtésmítoszok
Ringgren Ström: A népek vallásai
Hans Kloft: Az antik misztérium-kultuszok
Bruno Nardini: Misztériumok és titkos tanok kézikönyve
Edouard Schuré: A nagy beavatottak

Sem csend, sem hang nem volt

Akkor, Erebos roppant ölében

a fekete szárnyú éjszaka

megszülte a szélből származó tojást;

és ebből keletkezett az idők során

az oly nagyon vágyott,

sugárzóan aranyló szárnyú Érosz.¹

Arisztophanész

Mi a teremtés, mi a lét legelső oka? Már maga az is csoda, hogy egyáltalán még feltehetjük ezt a kérdést, amely minden időkben valóban erősen foglalkoztatta az embereket. Vajon a lét kezdete a nem-létben található? És egyáltalán, mi a nem-lét?

„Kezdetben csak a káosz volt. És a káosz ködhöz hasonlított, és teljesen üres volt.”² Minden kultúra, minden vallás, korának képeiben és fogalmaiban találja meg a saját válaszát. A germán kultúrkör mítoszaiban például a „Gap Ginnunga” fogalmával találkozunk, amely a mágikus erőkkel teli, csendes űrt jelöli. A „Dzyan Könyvében” pedig – amely Helena Blavatsky Titkos Tanításának alapja – a következőt olvashatjuk:

„Hol volt a csend? Hol voltak a fülek, amelyek érzékelhették volna ezt a csendet? Nem, akkor nem volt sem csend, sem hang, semmi sem volt a szakadatlan, örök lélegzeten kívül, amely nem ismeri önmagát.”³

A dolgok mélyére hatolás vágya, a törekvés, hogy felismerje a lét értelmét és eredetét, egyidős az emberiséggel. Ennek igazolására példa lehet a modern tudomány, amely számtalan elmélet és kutatás segítségével próbálja felismerni a világ eredetét, összefüggéseit és törvényszerűségeit.

Gondoljunk itt például az ősrobbanás elméletére, az anyag- és antianyag-kutatásokra, vagy a relativitás-elméletre. Évezredekkel ezelőtt az orfikus tanítások követői is megtalálták a választ a kezdetekre vonatkozó kérdéseikre. Az ő számukra minden élet kezdetének ősalapja Nyx volt, az Éj Istennője, akit fekete szárnyú madárnak ábrázoltak. Az éjszaka tulajdonságai a sötétség és a csend. Áthatolhatatlansága miatt az éjszaka „semminek” mutatkozik, de ugyanakkor minden is, hiszen elrejtve benne nyugszik minden lehetőség. Az ősanyag éjszakáját Aithir, az isteni lélegzet, a Szellem dinamikus atya-ereje hozza mozgásba: az isteni érintés hatására mozgásba lendül és megtermékenyül a megnyilvánító, létrehozó elv. Így jön létre a Világtojás.

A tojást a tökéletes formának értelmezhetjük, amely minden dolog ősformája, az atomtól kezdve egészen a földgolyóig. A gömb és a kör minden népnél az örökkévalóság jelképe volt. A tojás magában rejti az élet csíráját. Minden ember egy mikrokozmikus rendszer tojás-alakú sugárterének lakója, melynek közepén az Igazi Ember születésének magja rejlik. Az orfikus magyarázatok Világtojása a szellemmel történő megtermékenyítés után Éroszt hozza elő magából, az örök, isteni szeretet kétnemű istenét. Éroszt „Protogonosz”-nak is nevezték, melynek jelentése: „az Elsőszülött”.

Ez a név az eredeti, Istenből született első embert jelöli, az arany szárnyak pedig az isteni szeretet erejével fennálló kapcsolatát jelképezik: az eredeti ember ebből az erőből merít, belőle él és vele dolgozik. Azonban – közli a továbbiakban az orfikus tanítás – a Világtojásra rácsavarodik egy kígyó, amelynek szorításában a tojás két darabra törik. A tökéletes formából, az isteni szeretet méhéből így két részre osztott világ születik, amely egy szakadatlan teremtő folyamatban mindegyre új formákat és lényeket hoz elő, elsőként Gaia-t, a Földet. A kígyó a tudatot jelképezi. Vajon itt már a mind a mai napig hatásos önfejű akaratot ismerhetjük fel? Ez az akarat zavarta meg a hímnemű és a nőnemű elv között fennálló tökéletes egyensúlyt. A nőnemű elv, amely megnyilvánító, szülő jellege alapján a bőség, a teljesség elve, kedvét lelte saját működésében, és egyre nagyobb bőség után sóvárgott, tehát csupán a megnyilvánításra vágyott, odaadás nélkül.

Minden energia

Most vizsgáljuk meg az orfikus teremtésmítoszt a modern tudomány „minden energia” következtetése alapján! Milyen képet látunk így magunk előtt?

Adva van egy ősanyag, az őskezdet formátlan, csendes energiája. Ezt az ősanyagot „sötétnek” nevezhetjük, hiszen semmilyen formát sem ismer. Nevezhetjük „káosznak” is, mert szemmel láthatóan semmilyen rendet sem ismer. Ugyanezen okokból „semminek” is mondhatjuk. Ebben az őserőben azonban ott lüktet szervezetlen és megformálatlan állapotában a minden létező kifejlődéséhez szükséges energia. Ebbe az őserőbe hatolt bele az isteni erő, ez a hatalmas, koncentrált energia, amely fénysugárként megérintette az ősanyagot, dinamizálta, és alakító, elrendező hatása alá vonta. Amikor itt „alakításról” beszélünk, akkor nem szabad az anyagi világ jelenlegi, általunk ismert formáira gondolnunk, mivel akkor még nem volt anyaggá sűrűsödés.

Csak tiszta energia létezett, amely az isteni sugarak hatására irányt és rendet kapott, tehát koncentrálódott és kötegekbe rendeződött. Így energiamezők, energia-rendszerek jöttek létre, melyekben az ősanyag erői az isteni, teremtő impulzusok rendező középpontja körül keringtek. Ez a kép azonos az atom felépítésének képével, melyben az elektronok az atommag körül keringenek, vagy akár a bolygók elliptikus keringési pályáira is hasonlít – ez az ősi forma, a Világtojás képe. Ezen az alapon az eredeti embert is olyan tiszta energiák koncentrációjának kell látnunk, melyek ellipszis-alakú pályákon keringenek, egy isteni erőből képződött középpont körül. Az embernek nevezett rendszer isteni erőből, a mindent felölelő szeretetből táplálkozott, és ezzel az erővel szakadatlan, élő anyagcserét tartott fenn (az Elsőszülött két arany szárnya képében).

Az energiák irányának megfordítása – tehát, az ősi világ saját bensőjéből származó impulzus – következtében az isteni rend összezavarodott, és egy másik, önfejű akarattal vezérelt rend és alakulás kezdődött. A kígyó ennek a folyamatnak a jelképe. És már itt, ezen a ponton felismerhetjük a kereszt ősképét. A „függőleges” istenáramlat szakadatlanul keresztezi a kígyó erejének „vízszintes” energia-áramlását. Az isteni erő nem hagyta el kezeinek alkotását, de már nem válhat benne hatásossá az eredeti módon. Az ősi kezdet rendjének helyébe egy „szükségrend” lépett.

Minden viszonylagos

Az ember, ahogyan ma ismerjük, sokféleséget mutató világunk „alkatrésze”. Látszatvilágban él, amely a számítógépes játékok virtuális világához hasonlít. Az embert, aki eredetileg isteni lény volt, felőrli világunk rákfenéje, a keletkezés és elmúlás. A megnyilvánulások áradatában elveszítette helyes irányulását, fogollyá vált saját érzékeinek és értelmének káoszában, és ezért – valódi rendeltetését tekintve – tudattalan lény maradt. A mai ember a szárnyát vesztett Érosz, az isteni szeretetet nélkülözni kényszerülő, elveszett isten, aki számtalan inkarnáción keresztül a Léthe vizeit, vagyis a felejtés vizeit issza. Nem emlékszik már isteni eredetére, mégis nagy vágyakozás él lelkében a hajdani csodálatos szépség, a Szellem szárnyai után. Az orfikus tanokban központi szerepet kapott az a törekvés, hogy ezt az emberi állapotot tudatossá tegye – és ez ott rezeg az egyik orfikus szövegtöredék szavaiban is:

„Ott köröz a Világmindenség végtelenjében, ó hogy örvénylik és keresi önmagát ez a számtalan lélek, mely a nagy Világlélekből buzog elő! Bolygóról bolygóra zuhannak, és a mélyben az elveszített haza után sírnak…”⁴

Korunk embere a Vízöntő-sugárzás hatása alatt először csak sejti, majd egyre biztosabban tudja is, hogy a világ és az emberiség valójában nem az, aminek a látszat mutatja. A valóság egyre viszonylagosabbá válik. Egyre tisztábban felismerhető, hogy a „valóság” milyen erősen függ a megfigyelő tudatállapotától. Számos kutató foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy a „realitást” vajon nem kizárólag a megfigyelő tudata hozza-e létre. Az anyagról is kiderült, hogy teljesen más, mint ahogy azt valamikor gondoltuk. Az ember felfedezte, hogy az anyag a besűrűsödés különböző fokozatait mutató energia. Minden anyag tulajdonképpen egy mágneses erőtér. Az említett erőterek hatásaiból keletkezik az ellenállás, amely a keménység benyomását kelti. Ha nekidőlünk egy sziklafalnak, akkor az általunk megtapasztalt ellenállás nem erősebben anyagi jellegű, mint az az erő, amellyel két mágnes vonzza vagy taszítja egymást. Egy olyan dolog, amely nem lenne sem pozitív, sem pedig negatív töltésű – vagyis semleges, neutrális lenne – minden probléma nélkül áthatolhatna bármilyen anyagon.

Az emberiség tehát elérkezett egy olyan ponthoz, ahol a felfogóképessége már eléggé kifejlődött ahhoz, hogy ezeket az ismereteket átfogja. De még ha minden választ ismernénk is, ha sikerülne is világunkat a legnagyobb méretekben, és a legkisebb részleteiben is kikutatnunk, vajon mindez közelebb vinne-e minket a megváltáshoz akár egyetlen lépéssel is?

„És ha jövendőt tudok is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyökről, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi vagyok.”⁵

Megállapíthatjuk tehát, hogy még mindig ugyanott állunk, ahová már évezredekkel ezelőtt megérkeztünk. A mélységben sírunk elveszített hazánk után.

Mnemosziné, az Emlékezés vizei

Ha egy lélek vissza akar térni elveszített hazájába, akkor el kell fordulnia Léthe vizeitől, amelyek sohasem csillapítják a szomját, és ehelyett Mnemosziné – az emlékezetet visszaadó istennő – forrásának vizeiből kell innia. Ekkor válik képessé a mikrokozmikus sugártér – amely most még világunk erőivel van eltelve – arra, hogy újra fel tudja venni az isteni erőket, mígnem ismét az isteni ember tiszta aranyában ragyog fel.

Az orfikus beavatott felismerte és meg is tapasztalta a kezdetben isteni ember szenvedését, a szétszakítottság kínjait a végtelen megnyilvánulások világában. Orfeusz követői feladatuknak tekintették, hogy végigjárják a megtisztulás és a megtisztítás útját, amely visszavezetheti őket a tökéletes formához, az isteni eredettel való egységhez.

Ezen az úton – amelyet Orfeusz mítosza mutat – meghallhatjuk a későbbi Krisztusmisztérium első hangjának rezgését. Orfeusz – ez a név „Fénnyel gyógyítót” jelent – elhozta az emberekhez a Világosságot, hogy felismerhessék bukott állapotukat. Így készítette elő az emberiséget arra az impulzusra, amely csak később, Krisztus áldozatával nyilvánult meg teljesen.

A „Jézus” (Joshua) név jelentése: „Az Úr meggyógyít vagy megment”; a „Krisztus” (Christos) név pedig a Megváltó görög neve, melynek jelentése: „az olajjal felkent”. Így a Krisztus közvetítőként lép fel Isten és az ember között. Ő az, aki a bukott, emberi állapot felismeréséhez hozzáfűzi az emberben elsüllyedt isteniségről való tudást. A gnosztikus felfogás szerint Jézus nem Isten, hanem Isten követe, aki segít az embernek abban, hogy visszaemlékezzen eredetére, és felismerje önmagában az Istenit.

Ha ez a tudás ténylegesen utat tör magának egy emberben, akkor olyan érzése támad, hogy minden oldalról sötét éjszaka veszi körül. Ezt az éjszakát azonban egy adott pillanatban villámként világítja meg Igazság. Ekkor úgy tűnik számára, hogy minden tiszta fénybe van burkolva. Az ember a másodperc töredéke alatt felismeri feladatát és az élet értelmét. Megtapasztalja „azt, ami a világot a legbelső bensőjében összetartja”. „Mert rész szerint van bennünk az ismeret, rész szerint a prófétálás: De amikor eljő a teljesség, a rész szerint való eltöröltetik.”⁶

Aki átéli ezt a pillanatot, már nem maradhat ugyanolyan, mint annak előtte. Az ilyen emberben le van fektetve az elemi megváltozás alapköve, amely lehetőséget nyújt számára ahhoz, hogy életét teljesen más irányba fordítsa. Ettől az ismeretlentől, ettől az egészen Mástól félünk mi, emberek. Hiszen az Igazság fénye még mélyebben megtapasztaltatja velünk a sötétség lényét. Ugyanakkor azonban azt is megtapasztaljuk, hogy olyan fejlődési folyamat nyílt meg előttünk, amely ki tud vezetni minket a sötétségből. A folyamatban az isteni mag-elvbe vetett bizalmunk katalizátorként működik. Ha egész lényünket erre az elvre bízzuk, akkor kivezet minket a sokságból a Mindenség egységébe. Ezt az átalakulási folyamatot írja le Rainer Maria Rilke „Szonettek Orfeuszhoz” című versciklusában:

„Légy – és ugyanakkor tudd a nem-lét állapotát

belső rezgésed végtelen alapkövét,

és hogy teljesen betöltöd, most, ez egyetlen egyszer.”⁷

Így jön létre újra a tökéletes forma, melyből felemelkedik az újra megszületett Érosz, arany szárnyakkal, sugárzóan.

Orfikus Fényhimnusz

„Elsőszülött,

ó Te, aki az éj tojásából magasba lendültél, fel az éterbe,

és ott fenn arany szárnyakra kelve örvendezel,

Te Fény, aki isteneket és embereket ébresztettél.

Ó Te hatalmas és törékeny, Te, oly sok dalt ihlető,

és mégis kimondhatatlanul titokzatos,

aki mindenfelé sugárzod csillogásod.

Lezárt szemeinkről elvetted az éjszakát,

mikor a Szent Sugarat szétárasztottad messze a Föld felett,

és a Fénysugár csendjével hatalmad hangját megzengetted.

Világok Királya,

Te messzetekintő, aki bevilágítod a Földet,

számtalan jótanács forrása, jó magok vetője, Te csillogó Világhajtás!

Fakassz jószerencsét a népek számára,

vess fénysugarakat, és küldj Fényt minden lezárt szemhéjra,

és küldd le az Életet ide,

Te kettős alakú, aki Fény és Szeretet vagy.”⁸

—

Források:

¹ Edith Hamilton, A Klasszikus Mítoszok Nagykönyve, Goldmann Kiadó, 2005, 89. oldal.
² Internet, Az emberiség teremtésmítoszai.
³ H. P. Blavatsky, A Titkos Tanítás, Adyar Tanulmányok, Aquamarin Kiadó, 44. oldal 2/2 Stanza).
⁴ Edouard Schuré: A nagy beavatottak, Otto Wilhelm Barth Kiadó, 1982, 188. oldal.
⁵ Pál 1. levele a Korintusbeliekhez 13,2.
⁶ Pál 1. levele a Korintusbeliekhez 13,9-10.
⁷ Rainer Maria Rilke, Szonettek Orfeuszhoz.
⁸ Edith Hamilton, A Klasszikus Mítoszok Nagykönyve, Goldmann Kiadó, 2005.

Másodlagos források:

Sigismund von Gleich, A kultúrtörténet mérföldkövei, J.Ch. Mellinger Kiadó, 1982. 287. oldal.
Jörg Starkmuth, A realitás keletkezése, Magánkiadás, 2006.

Dionüszosz vihara és Apolló harmóniája

Midász király kérdésére, hogy mi a legjobb és legelőnyösebb az ember számára, a bölcs Szilénosz, a gyermek Dionüszosz nevelője, hosszan, makacsul és kifürkészhetetlenül hallgatott. Végül hátborzongató nevetésben tört ki, és rekedtes hangon így szólt:

„Nyomorult, kérész-életű nemzedék, a gond és a véletlen gyermekei, minek kényszerítetek arra, hogy megmondjam nektek azt, amit a legjobb volna nem hallanotok? A legjobbat te el nem érheted: neked a legjobb meg sem születni, nem lenni, semmivé válni. A második legjobb pedig: mielőbb meghalni.”¹

E mondatokkal szétzúzza az „Én” minden reményét, melyet saját kiválóságába és szépségének látszatába vetett. Arra kényszeríti, hogy bepillantást nyerjen abba a valóságba, melyre az „Én” király kérdése egyáltalán nem célzott.

Szilénosz egyszerű és nyers válaszából fejlődik ki a görög tragédia ősi formája, a görög kórus, mint szatírkar. E kórus a rideg valóság dermesztő képével leplez le minden díszes, homéroszi mítoszt. Ennek az istennőnek a látványa megreszketteti és elhalványítja Homérosz oly bájosan és kedvesen viselkedő alakjait. Körülbelül így írja ezt le Nietzsche a görög tragédiáról alkotott művében.²

Szilénosz a Szatírok atyja. A szatírok köztes lények, félig emberek, félig állatok, akik már a jelenlétükkel is a természet felemás voltára utalnak, mellyel a földi embernek együtt kell élnie. Szilénosz pusztán a józan felismerés segítségével semmisíti meg létállapotunk minden bőbeszédű és hangzatos eszményiesítését. Kifürkészhetetlen pillantása és rekedt hangja hirtelen elhallgattatja látszatvalóságunk minden derűs akkordját. A király kérdését a látszatba vetett öröm hajtja, a rá adott válasz azonban mégis egyfajta nyugtalan érzést kelt benne. Ez a nyugtalanság azonban gyümölcsöző, mert felébresztheti bennünk az igazság iránti vágyat.

Dionüszosz első nézete minden jelenség folytonos változásában fejti ki hatását. A földi ember e természet része, ugyanakkor azonban benne rejlik – megkötözve – a dionüszoszi erő is. Ezt az erőt az értelmével próbálja elérni, és egyúttal a tökéletességre törekszik. Eközben azonban kénytelen megtapasztalni, hogy anyagi megnyilvánulása valójában jelentéktelen, és hogy minden eszköze és módszere ellenére sem képes áthatolni saját mélyebb dimenziójába. Áldozatával Dionüszosz feltöri ezt a szentségtelen emberi állapotot. Az újító szellem viharaként első – az értelem által eltorzult – nézetét megsemmisíti, és újjászületik régi lénye romjaiból.

Apolló babérágának érintése után Dionüszosz győztessé és megváltóvá válik, olyan új emberré, aki többé már nem ember és állat keveréke, hanem olyan, aki végre elnyerte létének mélyebb értelmét. Belső ellenpólusa, Apolló segítségével, aki hozzá hasonlóan szintén a Nap gyermeke és az egységben nyugszik, Dionüszosz legyőzi az anyag által behatárolt formáját. Dionüszosz harmadik nézete az új ember, az ujjongó Aiakosz, akiben a földi ellentétek feloldódnak. Átéli az apollói beteljesedést. Ez egy olyan folyamat, amely minden emberben lejátszódik, amikor a szép látszat fátyla szorongatja őt, és egy olyan magasabb vágy ébred fel benne, amely felülmúl minden illúziót és érzékelést.

Arisztotelész utal rá, hogy az arabok egykor Iachos-t, mint „a Nap (Dionüszosz) lovát ábrázolták, amely azt a kocsit húzza, melyen Isten naponta bejárja az eget”. Az itt értelmezett beteljesedés nem világunk relatív harmóniájára utal, hiszen a harmónia sem más, mint Apolló egy nézete, amely kozmoszunkat összetartja. Dionüszosz napereje kiegyensúlyozott, harmonikus és fegyelmezett. Épp ezért mondják, hogy kegyelemből fátyollal takarja be mindazt, ami még nem elég erős ahhoz, hogy az igazságot elviselje. Az erőseknek azonban átnyújtják a tudás tiszta borát. Ha megisszuk, akkor kezdhetünk valamit a dionüszoszi erővel, amely szellemi értelemben ragad meg minket, és elvezet bennünket létünk feneketlen mélységeibe. Személyiségünk így a bennünk lévő, újonnan kibontakozó dionüszoszi erő útjának előkészítőjévé válik. A beteljesedés (Aiakosz) a mi relatív létállapotunk dionüszoszi összeroppanásával megy végbe. Abba a nemlétbe vezet bennünket, melyről az öreg Szilénosz azt állítja, hogy számunkra abszolút elérhetetlen.

Bizonyos értelemben igaza is van. Talán azért válaszolt olyan kőkeményen a hosszú hallgatás után, hogy szemünk elé tárja e világot, melyhez vakon kötődünk, s melyben gyakorlatilag semmik sem vagyunk, és mindenképpen halálra vagyunk ítélve. Saját magunkat nem tudjuk megszabadítani ebből a helyzetből. A legbensőbb lényünkben ébredő, feltörő dionüszoszi impulzus azonban nagyon is abban a helyzetben van, hogy elvezessen minket a nemlét tudatába, melyben az új lélek növekedhet. Ennek az a feltétele, hogy Apolló babérja megérintsen minket.

Az Apolló kezében tartott babér a röghöz kötött értelem törekvései felett aratott győzelem jele. Azt az erőt jelképezi, amely megérint minket, és bevezet a termékeny csendbe, ahol lejátszódhat bennünk mindaz, amire mi magunk nem vagyunk képesek, amely Aiakosz-Dionüszoszban jut kifejezésre. Tudatunkat ekkor nem az értelmi megfontolások határozzák meg, és (tudatunk) már nem azt kutatja, hogy mi válik előnyére és javára, hanem Dionüszosz magasabb cselekedeteire irányul, hogy a szellem eszközévé válhasson.

Mi köze mindehhez a görög kórusnak? Eredetileg a görög tragédia csak kórus, és nem dráma volt, a dráma a kórusban játszódott le. Itt megkérdezhetjük – akárcsak Nietzsche -, hogy vajon e fontos kórus miért állt csak alacsonyabb rendű, bakszerű szatírokból?

Nietzsche elmagyarázza, hogy az ábrázolt helyzetek, amelyekben Dionüszosz szenved, meghal és győzedelmeskedik, a szatírkar látomásaiként válnak érthetővé. A kórus megadóan, s ráébredve saját félemberi állapotára, felismeri urát és mesterét, Dionüszoszt (a Szellemet), aki cselekszik, szenved, és végül megdicsőül. A kórus tükrözi az eseményeket, ő maga azonban nem cselekszik.³ Mivel nem cselekszik, az igazságot tudja tükrözni, és így válik bölccsé. És ebben a bölcsességben lesz az új Dionüszosz útjának előkészítője.

A kórus éneke a lélek egyensúlyából fakad, a belső nem-cselekvésből, a csendből, amely egyidejűleg a legnemesebb cselekedet is. Csak így tudja Dionüszosz saját eksztázisát és energiáját a kórusra vetíteni. Az összetörés és újjászületés a kórus együttesében jut kifejezésre, melyet az a dionüszoszi varázstól megérintett nézőknek és hallgatóknak közvetít. Így vesz részt a néző és a hallgató a protagonista (a hős, a főszereplő) lelkében lejátszódó folyamatokban. A kórusnak a nézővel való egybeolvadása révén zajlik le az eredeti, görög tragédiákra oly jellemző, elragadó katarzis. Dionüszosz, az új, mégis ősrégi tudaterő megteremti a teret, melyben az egyén feloldódhat az új emberben, Aiakoszban, aki minden mindenben.

Mindez akár ma is – vagy talán éppen ma – megtörténhet, ha belátásunk révén, amelyre gyakran oly sok fájdalmas tapasztalat során tettünk szert, készek vagyunk átadni magunkat a nem-cselekvésnek, az éber csendnek.

Csak ekkor veszíthetjük el énünket. Csak ekkor ébredhetünk egy mélyebb dimenzió tudatára, melyben ismét egyek lehetünk minden létezővel.

Csak ha a perem szélén állunk, és valósnak vélt boldogtalanságunkat szemléljük, akkor születhet újjá Apolló-Dionüszosz ebben a boldogtalanságban, amely így a legnagyobb boldogságnak bizonyul majd. Ekkor éri el célját a bölcs Szilénosz a válaszával. Rekedt hangja eltűnik, és az egység kórusában számunkra is énekli az eredeti, apollói harmóniák tiszta dallamát.

—

¹ Friedrich Nietzsche: A tragédia születése, Reclam kiadó, 1993, 29. oldal.

² U. o. 67. oldal.

³ U. o. 56. oldal.

Orfeusz legendája

Az orfizmus egy misztériumvallás, amely a trák költőről és dalnokról, Orfeuszról szóló mítoszokra nyúlik vissza. E vallás középpontjában egy halhatatlan emberi lélekbe vetett hit áll. Ez a lélek megmenekülhet a testben történő újraszületések kerekétől, ha tudatára ébred az anyaghoz fűződő kötelékeinek, és megtisztítja magát tőlük. Ez a lélek Orfeusz kedvese, Euridiké.

Apolló és Dionüszosz az ősanya és az isteni nap két nézete, két fia. A naplogoszt, amely egy hírnökön keresztül fejezi ki magát az anyagban, minden mítoszban és legendában jelképesen „megölik”, de ő ismét feltámad a halálból.

A legenda szerint Apolló napigéjének Orfeusz új hatalmat ad, amikor lelkesítő énekével ezt az igét újra elhozza az időbe, összeköti Dionüszosz misztériumaival, és ismét hatásossá teszi. Apolló a szellem hatalmát és erejét jelképezi, Dionüszosz pedig az általa felidézett lelkesedést, csábítást, inspirációt és eksztázist. Miután Orfeusz újra meghozta és prédikálta az igét, végső tettével feláldozza magát. Széttépik a trák asszonyok, vagy – egy másik verzió szerint – a titánok, és tagjait szétszórják a földön. Lénye áthatja a Földet, és minden atomot megérint Orfeusz isteni dala.

Az orfikus hagyomány szerint Orfeusz széttépése után a titánokat büntetésképpen Zeusz villáma halálra sújtja. Az ember ebből a hamuból, a titánok anyagi maradványaiból keletkezett, azonban magában hord egy isteni, dionüszoszi elvet is. Eme isteni szikrán keresztül birtokában van a halhatatlan léleknek, Euridikének, akit viszont meg kell váltani.

Euridikét megmarja egy kígyó (az anyag jelképe), és meghal a saját világában, s így az alvilágba – a mi világunkba – kényszerül. Orfeuszon, a szellem hírnökén elhatalmasodik a bánat, és Hádészhez, az alvilág istenéhez és feleségéhez, Perszefonéhoz közeledik. Belecsap lantja húrjaiba, s szívettépő énekbe kezd elveszett szerelméről. Az alvilág lakói könnyekig meghatódnak. Igaz ugyan, hogy még senkinek sem sikerült, de Orfeusz bizonyos benne, hogy éneke meggyőzi Hádészt. A szerelem istenének nincsen talán hatalma a halál birodalma felett? És valóban, ennyi szeretettől megérintve Hádész előhívja Euridikét a ködökből. Orfeusz engedélyt kap, hogy Euridikét felhozza az alvilágból, azzal a megkötéssel, hogy felfelé vezető útján nem pillanthat hátra. Amennyiben ez mégis megtörténik, úgy – ahogyan a legenda egyik változatában megmaradt – Euridiké elveszik az ő számára. Euridiké Orfeusz mögött halad, és kétségbeesetten kérleli őt, mert az nem akar ránézni. Kialudt volna iránta érzett szerelme? Orfeusz a részvéttől megindulva elfelejti a feltételt, és megfordulva megpróbálja szerelmét átölelni – de erre Euridiké ismét eltűnik az alvilágban, az idő és a múlt ködébe veszve. Hiába kérleli a megtört dalnok Káront, a révészt, hogy még egyszer vigye át a Styxen, amaz kérlelhetetlen: „Egy teremtett lélek sem kelhet át a Styxen. Csak azokat viszem át, akik az árnyékvilágnak rendeltettek.”

Az alvilág a mi világunk, az alvó lelkek világa, melyben a kikelet, a virulás és az elmúlás törvényei határozzák meg a dolgok folyását. A századokkal dacoló valódi szeretetet itt nem találják meg. Mégis, csak az igazi szeretet képes megtörni a varázslatot, és felébreszteni az alvó lelket. Orfeusz mítoszában Euridiké engedett a világnak. Ezért Orfeusznak, a szellem dalnokának, ő egyelőre elérhetetlen. Orfeusz csak feltétel nélküli szeretet által hozhatja őt vissza az alvók világából, ám akkor nem kételkedhet, tehát nem nézhet hátra. Orfeusz újból és újból visszatér Trákiába, ahol megénekli a szellem iránt érzett szeretetét, és Euridikét keresi. Énekei feletti dühükben a trák asszonyok vagy a titánok széttépik Orfeuszt, tagjait pedig szétszórják a földeken. A Föld örökké siratja Orfeuszt, kiáradnak könnyének folyamai, és a madarak, az állatok és a sziklák is sírnak. Orfeusz feje és lantja lefelé sodródnak, míg el nem érik a tengert, s a legenda szerint Leszbosz partjaira vetődnek. Feje számára oltárt emelnek, és lantja csillagkép formájában felvétetik az égre.

Orfeusz – a mítosz

Amikor Orfeusz megtalálja Euridikét, akkor a gomolygó köd nyomasztó csendjében és Hádész koromsötét birodalmában Euridiké követni kezdi őt a felfelé vezető spirálisokon, az alig járható ösvényeken és a mély szakadékok mentén. A szellemmel való újraegyesülést kereső lélek így megtapasztalja az Istentől való elhagyottság nagy magányát. Ám ebben a magányban legyőzi a természet-ego ijedtségét, és a feneketlen mélységbe zuhanástól való félelmét. A lélek vakon bízik a számára még nem látható szellemi vezetőben, akinek azonban hallja az énekét és érzi a jelenlétét.

Euridiké addig a pontig tud a beavatási úton menni, amíg meglátja a felső világ fényét felcsillanni Hádész birodalmának kapuján át. Ez az a pont, ahol áttör egy új tudat és megvilágítja az ösvényét. A mítoszban ekkor sokak számára hihetetlen fordulat következik be: Orfeusz, aki ezidáig semmilyen lépést sem hallott a háta mögött, most hátratekint, hogy Euridiké követi-e! Ugyanabban a pillanatban észreveszi kedvese árnyékát, aki kezét feléje nyújtva tovatűnik, és visszasüllyed a sötétségbe.

A görög misztériumbölcsességben ez a fordulat – az általános értelmezéssel ellentétben – éppen a végleges megszabadulásra utal. Dionüszosz szintén háromszorosan hal meg, melyet misztériumai is kihangsúlyoznak. Az első, a kígyóharapás általi halál Euridikét megszabadítja anyagi kifejezési formájától. Mivel lelke még nem fejlődött ki tökéletesen, az ösztönös szenvedélyek (Ariszteusz alakjában) lehúzzák az alvilág sötétségébe. A szeretet azonban megmenti: Euridikét Orfeuszhoz fűződő feltétlen bizalma lépésről-lépésre elvezeti a világossághoz.

Így veszíti el a vágylény egyre inkább a befolyását felette. Abban a pillanatban, amikor a felettes természet világossága közvetlenül összekapcsolódik vele, képessé válik arra, hogy végleg megváljon alantasabb vágylényétől. Így végül olyan halált hal, amelyen keresztül lehetővé válik a valódi menyegző Euridiké, a megszabadult lélek, és Orfeusz, az örök szellem között. E mítosz némely változatában ugyanis arról van szó, hogy Orfeusz és Euridiké az istenek világában örökké tartó két-egységgé egyesülnek, melyről a „lant” csillagkép maradandóan tanúskodik az emberiségnek.

Orfeusz Plútó birodalmában – az alvilágban – Euridikét keresi. Krisna leszáll a pokol birodalmába, és hetedik fiúként megmenti hat fivérét. Jézusról azt mondják, hogy alászállt a sátán birodalmába, hogy megmentse Ádám lelkét, aki az anyagi ember jelképe. A sátán birodalma talán nem az anyagi létterületünk? A beavatási rítusok egyik legfontosabb tartalma az alászállás az anyag és a sötétség birodalmába azért, hogy onnan, mint az „örök üdvösség napja” térjünk vissza. Ez a témája az összes Orfeuszról és Héraklészről szóló történetnek egészen Krisnáig és Krisztusig. Orfeuszt is elpusztítják, és minden ellenállás nélkül hagyja, hogy „megöljék”, miközben felkiált: „Én meghalok, de az istenek élnek!”

A legenda szerint Orfeusz volt az, aki Apolló napigéjének új erőt adott, miközben újra megelevenítette. A naplogoszt minden legendában és mítoszban „meggyilkolják”. Orfeusz elhozta és kihirdette az igét, és feltámadt a halálból. Hierofánsként, főpap-beavatottként ezt mondja: „Megnyilvánítom nektek a világok, a természetlélek és az isteni lény titkait. Egyetlen lény uralkodik a legmagasabb egekben és a földi mélységben is: Zeusz, a mennydörgés istene, Zeusz az éteri. Ő a legmélyebb bölcsesség, a legerősebb gondolat, a legdrágább szeretet. Uralkodik a Föld mélységein és a legmagasabb egeken. És ha a halovány árnyak újra elérik Isten csillogó szívét, akkor égő fáklyává válnak. Dionüszosz pedig feltámad, még teljesebben, még élőbben, mint valaha a térségekben.”

Ez Dionüszosz-Orfeusz halálának misztériuma. (Ed. Schuré: A nagy beavatottak)

Orfeusz éneke

Ki volt Orfeusz? Annak ellenére, hogy neve már rég csak elfeledett idők emlékeként cseng a fülünkbe, figyelemre méltó, hogy ez a mitológiai félisten az emberiséget a mai napig befolyásolja. Élete visszhangját még ma is felfedezhetjük a művészetekben, és talán még azt is sejtjük, hogy Orfeusznak több mondanivalója van számunkra, mint ami a zene, a költészet és a festészet által elterjedt róla.

Sokáig csupán annyit tudtak Orfeuszról, hogy egy nagy beavatottnak kellett lennie, aki Trákiából származott, és aki énekével még a poklot is meg tudta lágyítani. A történelmi híradások olyan gyérek voltak, hogy ezek alapján még a létezését is teljesen kétségbe vonták. Homérosz sem közöl sokkal többet, mint hogy Trákiát egykor legendás papkirályok kormányozták, akik közül az egyik Orfeusz volt.

Edouard Schuré Orfeuszt Apolló fiának nevezi, Trákia főpapjának, és az isteni nap őrzőjének, aki elhozta nekünk az egyetemes igazságot. Mindezt pedig nem filozófiai gondolatrendszerbe szorította, hanem olyan dalokban és költeményekben fejezte ki, amelyek mélyen hatottak az emberek érzéseire. Így csendült fel általa a tiszta éterek önkéntelen visszhangja. Mindehhez pedig hangszerként a héthúrú lantot, a mágikus „Phorminxet” vagy „Lyrát” használta.

Mit játszik Orfeusz e mennyei hangszeren? A hét húr az isteni harmónia hét hangját szólaltatja meg. Ezzel – mint beavatott – felhívja az eredeti teremtés fénycsengését, és elhozza életterületünkre tiszta étereinek rezgését. Ez különlegesen tiszta helyeken történt, ott, ahol a szív magasabb rezgésre tudott hangolódni. Ezeken a helyeken az emberi sejtek fogékonnyá tudtak válni az új éterek csengésére, az orfikus énekre. Így kelt életre az emberben egy új érzék, egy új képesség, amely fel tudta fogni a fény térségeinek sugallatait. Ez az ő éneke.

Az „Orfeusz” szellemi név, a föníciai „Ar-Pha”-ból származik, amely „fénnyel gyógyító”-t jelent. Fényzengésével lecsillapítja alacsony rezgéseinket – megszelídíti a vadállatokat -, és megnyitja a rendszert az új élet tiszta éterei számára – és ez válik gyógyulásunkra.

Az orfeuszi misztériumtant soha nem foglalták írásba. A történelem előtti kultuszhelyek és a bolgár sírleletek felfedezése óta azonban mégis rekonstruálhatunk valamit a trák Orfeusz-kultuszból. Megállapították, hogy képeken és díszítéseken sokféle rejtett ábrázolása megtalálható. Felismerhetünk egy nagy istenanyát, akit a kultikus áldozat által felszabaduló isteni erő őrzőjeként számtalan sziklán ábrázoltak. Egy Dionüszosz-vázán az isteni áldozatot, mint izgalmas áldozati jelenetet úgy ábrázolják, hogy a halálról és újjászületésről ad hírt számunkra.

A trákok legendás bika-állata a magát feláldozó istenfiú szimbóluma, aki kiontja életet ajándékozó vérét – az isteni sugárzást -, amely a föld ölébe folyik. E felett trónol a nagy istenanya. E cselekedet által a bikaisten meghal, és egyidejűleg a nagy istennő mindent körülölelő erejében, annak fiaként születik újjá. Az istennő kezei két megszelídített kutyát tartanak, amelyek e természet hajtóerőit jelképezik.

Orfeusz volt a közvetítő, a tanító, aki szavaival a tiszta teret, vagy az isteni világanyát felhívta. Amit az ősi mítoszokban Orfeusznak neveztek, az egy erő, amellyel az ember az életanya, az őrző gyógyító étereire fogékonnyá válhatott. A szent erő eme áldozata őbenne megy végbe, ha ő is meghozza saját áldozatát, vagyis közvetlenül, spontánul reagál, és értelmi tevékenysége már nem akadályozza őt.

Trák valószínűleg egy nimfa volt, aki olyan dallamokat ismert, melyekkel fájdalmat tudott orvosolni vagy előidézni, aszerint, hogy mi szolgálta jobban a gyógyulást. Róla nevezték el Trákiát, melyet korábban Perkének hívtak. Perke sziklát, csúcsot vagy követ jelent. De ez volt a neve az istenanyának is, a tiszta elv megtestesítőjének, melyben a szellemtűz fellobbanhatott. Hegycsúcsnak, de ugyanakkor a barlang mélyének is tisztelték.

Trákia és Frügia még ma is tele van sziklaemlékekkel, kőtrónokkal, oltárokkal és sziklafülkékkel. Ezek a kő és a fény összeolvadásának a bizonyítékai, amelyek ezen kívül születési helyként és sírként is szolgáltak. Ezek a tanúkövek nyilvánvalóan a Krisztus előtti megalitikus sziklaemlékek csoportjához tartoznak. Ezek azon szent kövek tiszteletét fejezték ki, amelyekben az isteni dallam megdermedt. Mint kőkoszorúk, dolmenek, menhírek, trónok, lépcsők, fülkék és oltárok, megtaláljuk őket Indiától egészen Angliáig.

A kőfaragás a kezdetek óta kultikus tevékenységnek számított. A megmunkált kő mindenütt azt közvetítette, hogy az anyag titokzatos szerkezeteiben isteni erő működik, és arra a pillanatra vár, amikor az isteni hős eljön, és énekével megváltja megdermedt dallamát.

Ez még Tamás evangéliumának szavaiból is kihallatszik: „Emeljetek fel egy követ, és ott megtaláltok engem.”

Minden misztérium olyan emberi hősről beszél, akinek át kell küzdenie magát a földi élet sötét mélységein, hogy megtalálja a fény elveszettnek hitt és elfeledett erőit, és engedje, hogy azok feléledjenek benne. Így lesz a keresőből küzdő, akinek önmaga ellen kell küzdenie, amíg fel nem ismeri, hogy a fénynek kell győzelmet aratnia felette. Belátja, hogy régi létét fel kell áldoznia, hogy az újra megtalált örök erők hathassanak benne. Ez az áldozat a lény teljes megváltozásához vezet. A küzdő legyőzetik az isteni akarat által, és megtapasztalja, hogy régi lényének összetörésével az örök élet újra szabaddá válik. Trákiában a kőemlékek egyek voltak az életanyával, aki a fényerőt isteni tűzzé alakította át. Ezt a tüzet nevezték a fiúnak: Apolló-Dionüszosznak. Mindkettő ugyanannak az isteni lénynek a nézete. Orfeusz Apollónak, a napistennek a fia, azé a nagy íjászé és sárkányölőé, akinek isteni nyilai mindig célba találnak. A fénycsendülések Orfeusz mágikus eszközei, a tökéletes harmóniák, amelyekkel ez az istenfiú helyet készít az emberben a szellem áldozatának, a szétdarabolt Dionüszosznak. Ezt a helyet találja el a nagy íjász, hogy azt, ami hozzá tartozik, ami ő maga, a sokféleségből az egységbe vezesse.

Az orfikus világtojás

Az orfikus teremtésmítoszokban gyakran jelenik meg a világ születését jelképező világtojás, rajta a négyszer körbetekeredő kígyóval.

A világtojást a végtelen kozmikus tér közepén őrizték, amely minden eljövendő élet csíráját tartalmazta. E tojást a világ-óceán, a kozmikus vizek és az ősanyag, vagyis az anyag gyökere vette körül. Az élet szunnyadó, megfogant csírája a tojás nedvében volt, s az örök élet, a vizek fölött lebegő szellem költötte mindaddig, amíg az élet megnyilvánulásának ideje el nem érkezett. A világtojásból az új isten, Fánész született meg. Az anyag, amellyel „az önmagától született” teremteni tudott, már adott volt. A tojáshéj alsó feléből a föld teremtetett, a felső feléből pedig a mennybolt és a csillagok. Az oltalmazó világkígyó az örökkévalóságot, az istenek idejét és a bölcsességet jelképezi, melyet az ősvíz, vagyis az élet vize őriz. Ezzel rokon szimbólum az ősvizeken úszó, minden eljövendő élet csíráját hordozó hajó vagy bárka.

1951-ben Jung megfestette a Systema mundi című mandalát, amelyen minden a tojásban lévő Fánészra mutat. Ez a motívum ihlette Hermann Hessét (1877-1962) Demian című regénye megírására (1919).

—

Források:

Maarten Timmer: Animától Zeuszig; mitológiai, vallási, alkímiai, kultúrtörténeti és analitikus pszichológiai fogalmak enciklopédiája, Lemniscaat, Rotterdam, 2001.

Friedrich Nietzsche – „a kultúra orvosa”

Friedrich Nietzsche (1844-1900) a „kultúra orvosának” nevezte magát. Az orvos kórképet állít, gyógyszereket ír fel, és olyan terápiát alkalmaz, amelynek gyógyulást kell hoznia. Véleménye szerint ókori tanulmányainak köszönhette, hogy észlelni tudta saját korának betegségét. Nézete szerint a kultúra négy területre osztható:

1.  A tudás – filozófia, tudomány, az emberi tudat,
2.  A cselekvés – erkölcs, politika, társadalmi érintkezés,
3.  A hit – vallás és a belőle levezethető összes dolog,
4.  Az alkotás – a művészet.

Művei legtöbbször csokorba gyűjtött megjegyzéseknek tűnnek, és gyakran felismerhetők bennük az említett területek, olykor még különböző fejezeteik elhatárolásai is. E területekről az alábbiakat írta:

„…A diagnózis úgy szól, hogy a mai kultúra, egészében véve egy olyan beteg élet tünete, amely értelmét egy másik, jobb élet fikciójához, egy másik, igaz valósághoz kötötte. Ha valaki átlátja ezt a fikciót, akkor szertefoszlik ez az értelem. Emiatt az ember az ürességtől való kétségbeesett félelemtől szenved, és e félelmét kábulattal, szórakozással és az élvezet közönyös hajszolásával próbálja leplezni.”

Nietzsche terápiája részben a fennálló dolgok lerombolásából, részben pedig egy másik élet bemutatásából áll. A tudomány és a filozófia kritizált dogmájával az alkotó megismerést állítja szembe. E megismerés szerint a saját fogalmak olyan alkotások, melyek valóságot teremtenek, ahelyett hogy csupán visszatükröznék azt. Az engedelmesség erkölcsével olyan erkölcsöt állít szembe, amely nem kényszeríti az embert arra, hogy igazodjon a nyáj egyforma mértékéhez, hanem azt a feladatot rója rá, hogy tervezze meg saját magát és önnön mértékét.

Az olyan isteneszménnyel, amely már bevégezte volna teremtő művét, a világ istenivé válását állítja szembe, szakadatlan fejlődést és változást tulajdonítva neki. A görög tragédia eredetileg a zabolátlanul előretörő életerő kifejeződése volt. A régi tragédiákban a hős vagy a hősnő olyan kibékíthetetlen ellentétben megy tönkre, mellyel az istenek szembesítették. Az értelem – melyet „apollonikus”-nak nevez – sohasem képes tökéletesen megragadni a dionüszoszi, eleven valóságot, ahol a mámor és az eksztázis is létezik.

Nietzsche szerint a tragédiában a dionüszoszi és az apollonikus jelleg összeolvad. „Hiszen a dionüszoszin az ösztönös akarat világát értik, és Apolló a képzetek, vagyis a tudatosság terén illetékes. Ebből a konstellációból adódik, hogy a dionüszoszi egyfelől az elsődleges, elementáris életerőt jeleníti meg, másfelől pedig ez az életerő alkotó, de egyidejűleg kegyetlen és vészterhes is.”

1870 nyarán Nietzsche az élet metafizikai (érzéken túli) hatalmainak nyilvánítja az apollonikust és a dionüszoszit. „A dionüszoszi – így ábrázolja Nietzsche látomása – maga a hatalmas életfolyamat, és a kultúrák nem mások, mint az arra tett törékeny és állandóan veszélyeztetett kísérletek, hogy ebben a folyamatban megteremtsék az élhetőség egy területét. A kultúrák megnemesítik a dionüszoszi energiákat.” A kultúrák olyan intézmények, melyek a tulajdonképpeni életszubsztanciából táplálkoznak, mégis távolságot tartanak tőle, hogy ne kelljen általa aláhanyatlaniuk. A kultúrát átszövi a dionüszoszi. Ez egyfelől az életerő, másfelől a negatívnak az energiája, az emberben és a társadalomban rejlő széttépő, megsemmisítő erő.

Ugyanannak az alapenergiának az apollonikus nézete nyugalmat és egyensúlyt visz a folyamatba. Egy kultúra így tarthatja fenn magát bizonyos ideig. Az emberben mindkét erő hat. A dionüszoszi alkotásra sarkall, ám ugyanakkor kíméletlen, brutális és vészterhes is. Az apollonikus a tudatot arra serkenti, hogy megszabadítsa magát a dionüszoszi energia negatív nézeteitől. Ezen erők harmonikus kölcsönhatásban betekintést nyújtanak az emberi létezés törvényszerűségébe. Legmagasabb nézetükben olyan formával (Apolló) szolgálnak, melyben a szellem (Dionüszosz) ki tudja fejezni magát. A dionüszoszi csábítása a határok három irányban történő eltörlésében rejlik. „Az ember megszünteti határait a természettel szemben, és egynek érzi magát vele. Megszünteti határait embertársával szemben az orgiákban, a szerelemben, a szeretetben és a tömeg mámorában. A harmadik korlát pedig az egyén bensőjében lesz eltávolítva. A tudat megnyílik tudattalanja előtt. E háromszoros határtalanná válást fenyegetőnek kell, hogy érezze egy olyan én, amely szorongva kapaszkodik identitásába. Ezzel szemben dionüszoszi lenne az örömteli aláhanyatlásra való készség.” Harmonikus és felelősségteljes fejlődésben lehetséges, hogy ez az energia áttörje a szellemmag köré képződött tokot, ami által az isteni erők, Apolló és Dionüszosz pozitívan fejezhetik ki magukat az emberben.

—

Idézetek: Rüdiger Safranski, Nietzsche, gondolkodásának életrajza, Hanser Verlag, 2000, 58. oldal.