Pentagram 2003/1

A régi és az új ember képességei

 

Cikkünkben az Arany Rózsakereszt filozófiáját és mágiáját a népszerű, általánosan elterjedt és tanulmányozott okkultizmussal állítjuk szembe. E kettőnek az egymással kibékíthetetlen illetve közös nevezőre nem hozható kiindulópontját és célkitűzését szeretnénk a lehető legjobban megvilágítani, hogy a különbségeket mindenki felismerhesse, és választhasson közöttük. Szükségesnek tartjuk még hozzáfűzni, hogy nincs más célunk, mint hogy Önöket tájékoztassuk.

 

Ismeretes, hogy az anyagi szféra, amelyben élünk, különböző tulajdonságokkal bír, és különféle törvényeknek megfelelően viselkedik. Bolygónk tükörszférájának anyaga szintén többféle sajátsággal rendelkezik. Egészében véve hét tulajdonságról, hét anyagi megnyilvánulásról és hét dimenzióról tudunk. Bolygónk hét nézetének megfelelően az embernek hét érzékszerve van, amelyek segítségével képes az anyag hétszeres jellegére reagálni. A hét érzékszerve által képes az ember kifejezni magát ebben a világban, és képes dolgozni az anyaggal.

Rá kell azonban mutatnunk arra, hogy ez a hétszeres érzékszervi állapot egyelőre csak elvi lehetőséget jelent. Mindennapi életében, itt az anyagi világban az ember ugyanis csak öt érzékszervet ismer és használ. A másik kettő még nem fejlődött ki. Ez a fátyolnak erre az oldalára érvényes. Ha viszont a tükörszférában tartózkodik, akkor képes ezt a kettőt – az agyalapi mirigyet (hipofízis) és a tobozmirigyet (pineális) – is használni. Mivel azonban ott hiányzik az anyagi- és éterteste, érzékszervileg észlelhető módon már nem tudja kifejezni magát az anyagszférában. Ennek következtében a dialektikus világban – mind az anyag-, mind a tükörszférában – a valóságnak csak töredékével szembesülünk.

 

Hidat verni a két fél között

A dialektikus ember mindig hajlik arra, hogy kiegészítse ezt a megtört valóságot. Megkísérli, hogy hidat verjen e két, egymásnak idegen világ közé, noha ezek ugyanannak a világnak a két felét képezik. Ezt az áthidalásra irányuló hajlamot illetjük az ‘okkult’ jelzővel. Azt az igyekezetet pedig, hogy ezt a hidat érzékszervileg és valóságosan is megteremtsék, azért, hogy így különféle előnyökhöz jussanak, nevezzük okkultizmusnak. A remélt előnyöktől és az ezeknek megfelelő embertípusoktól függően különböző okkult áramlatokat ismerünk.

Így például létezik egy vallásos irányultságú okkult áramlat, amely úgy véli, hogy az okkultizmus révén tudatosan kapcsolatba kerülhet a túlvilág fénybirodalmával. Van tudományos beállítottságú okkult irányzat, amely tudásra tör. Sőt materialista áramlat is létezik, amely az okkult képességeket anyagi előnyszerzésre használja. Végül, negyedikként azoknak az okkultistáknak a csoportját említhetjük, akik az önérvényesítésre és az én művelésére összpontosítanak.

E felsorolásból bizonyára kiderül, hogy a modern Rózsakeresztnek semmiféle érdeke sem fűződik az okkultizmushoz. Évtizedek óta mondjuk, minden hangnemben, hogy a mi célunk semmilyen tekintetben sem a tükörszférában vagy annak valamely területén keresendő, mert ez nem nyújtana semmilyen megszabadító távlatot. Ezért a legkevésbé sem áll szándékunkban, hogy ilyen hidat építsünk. A mi célunk sokkal inkább az, hogy a tanulókban esetleg még meglévő ilyen irányú érdeklődést semlegesítsük.

 

Hét magasztos tulajdonság

Az igazi embernek hét tulajdonsága van, melyek a hétséges világnak felelnek meg. Ezekkel azonban csak akkor rendelkezik, ha megszabadul a dialektika megtörtségétől és korlátozottságától. Ezt a hét tulajdonságot fogalmilag a következőképp írhatjuk körül.

Az ember első és legmagasabb rendű tulajdonságát szereteterőnek nevezhetjük. Arra a szereteterőre gondolunk, amely valóban mindent megvilágosít. Minden szent iratban olvashatunk arról, hogy a világosság a legmagasztosabb. Isten szeretet, és ezért Isten: világosság. Az ösvényen járó tanuló figyelmét pedig arra hívják fel, hogy egyszer majd ő is a világosságban fog járni, ahogy Isten maga világosság.

Második sajátsága a bölcsességre való képesség. Ezt a bölcsességet értelmének megfelelően felfoghatja és feldolgozhatja.

Harmadik képessége az akarat. Itt kizárólag arra az akaratra gondolunk, amely főpapként áll az emberi templomban – szereteten és bölcsességen alapszik -, és Isten akaratát teljesíti.

Az ember negyedik tulajdonsága a gondolat ereje. Ennek segítségével hozza létre a tanuló gondolatilag – a szeretet, a bölcsesség és értelem alapján, az akarattól hajtva – az építményét, mégpedig a legkisebb részletekre kiterjedően.

Az ötödik képességet a régiek kundalini-shaktinak nevezték. Ez az általános életelv. Filozófiánkban dinamikus energiáról beszélünk, amelyet azért összpontosítanak, hogy életerővel lássák el a gondolati építményt.

A hatodik tulajdonság a forma-megnyilvánulás, a beszéd vagy mantram isteni képessége. A teremtő szó kimondásával, amely erős rezgést kelt és nagymértékben mágikus, valósul meg az anyagban az életerővel ellátott építmény.

A hetedik képesség a fenti hatnak az összefoglalása. Csak ebben az összefoglalásban fejeződik ki a hetedik képesség. Ez azt jelenti, hogy az ember képes mindent, ami megvalósult, az egyetemes isteninek a szolgálatában helyesen alkalmazni. Az első hat képességből kivont erők képezik a hetedik képesség sugárzó, egyetemes világosságát.

E hét erő mindegyike gyújtópontként egy-egy tudati maggal rendelkezik, amely kisugározza a szóban forgó erőt vagy képességet.

 

Az új ember karikatúrája

Aki helyesen gondolkodik, az ennek a mikrokozmoszával együtt tevékeny eszményi, hétséges embernek a leírása alapján felismeri, hogy a dialektikus ember ilyen feladatot képtelen volna betölteni. Belátható, hogy ezek az egyetemes képességek messze meghaladják saját lehetőségeinket. Következésképp, még a legjobb esetben is csak egy karikatúrát állíthatnánk a helyére. Hadd magyarázzuk meg ezt néhány példával.

A tisztánlátás és pszichometria például az ember éretlen második képességének a következménye és karikatúrája. Megállapítottuk, hogy a második tulajdonság a bölcsességre való képesség, amely értelmileg felfogható, átalakítható és feldolgozható. De ha a bölcsességgel való kapcsolat nincs is meg, és ha az értelem erősen elfajult is, látó és pszi­cho­met­rikus képesség még lehetséges. Megértik azonban, hogy ezeknek a képességeknek már semmi közük az isteni szándékokhoz; ezek pusztán biológiai reakciók.

A tisztánlátás egy belső észlelés, távolból való látás, annak a szemlélése, ami az észlelőtől egy meg nem határozott távolságban történik. Az ilyen tisztánlátás tehát nem egyenlő az éteri látással, nem az anyagi látóképesség megfinomodása és kiterjesztése. A pszicho­metria pedig az a képesség, amellyel a természet dolgait összefüggésükben látjuk. A pszichometrista képes például valakinek az órájáról, amely a tulajdonába kerül, az illető személy életállapotát leolvasni. Ez azonban tisztán biológiai tulajdonság, ami világossá válik, ha például megfigyeljük néhány állat magatartását. Állatok gyakran nagymértékben tisztánlátók, tisztánhallók, és pszicho­metri­kus képességgel rendelkeznek. Ez azt jelenti, hogy egy rendőrkutya például megfinomult szaglásával vagy hallása segítségével dolgozik. Ez azonban csak részben igaz, mivel emellett mind az állat, mind az ember esetében még a belső elválasztású mirigyek is nagy szerepet játszanak. Hogy hasonló helyzetben az ember másképp cselekszik, mint a kutya, az amiatt van, hogy a kutya az embertől eltérően nem értelemmel bíró lény.

 

Az agyalapi mirigy és a tobozmirigy együttműködik

Vizsgáljuk most meg, hogy egy tisztán biológiai beállítottságú emberben hogyan keletkezik tisztánlátás. Irányítsuk figyelmünket a tobozmirigyre vagy pineálisra, és az agyalapi mirigyre, a hipofízisre. Mindkét szerv a főszentélyben foglal helyet. A tobozmirigy egy hosszúkás, lekerekített, mintegy 10-12 mm hosszú test, amelynek hátsó része a harmadik agyüreggel van összefüggésben. Az agyalapi mirigy kicsiny, kemény szerv, körülbelül két centiméter széles, hosszúsága és magassága egy-egy centiméter. Lényegi alkotórészei nagyjából azonosak a pineáliséval. Bár a pszichológiában ezt a két szervet nem hozzák kapcsolatba egymással, a gnosztikus tudja, hogy ezek anatómiailag és élettanilag együttműködnek. A hipofízisnek olyan ütőereje van, amellyel – ha rezgési sebessége folyamatosan növekszik – fel tudja éleszteni a szunnyadó tobozmirigyet. Így kelti életre a hatodik érzékszerv a hetediket. Ezáltal az ember aurikus terét és környezetét megvilágítják a pineálisból, a hetedik érzékszervből kiinduló fénysugarak. A hatodik és hetedik érzékszerv benyomásokat vesz fel az aurikus szférából, a légzőtérből.

Ismeretes, hogy bizonyos gondolatok és a hangok képesek nagy távolságot áthidalni. A következő történik tehát: valaki arra gondol például, hogy e héten meglátogatja Önt. A gondolat eljut az Ön aurikus szférájába. A finom hangolású hipofízis felfogja ezt a benyomást, és rezegni kezd. Ezáltal a pineális is átveszi a rezgést. Ennek következtében belülről látja az Önre gondoló barát képét, fogja az ő „üzenetét”, és tudja, hogy a következő napokban jönni fog. Mivel szinte mindenkinek vannak ilyen jellegű tapasztalatai, világos, hogy mindnyájan többé-kevésbé tisztánlátók vagy tisztán­hallók vagyunk.

A kifejlődő tisztánlátás lehet negatív vagy pozitív. A negatív tisztánlátó a kívülről jövő benyomásokat beengedi aurikus terébe. Ott fogva tartja őket, míg gondolatai végül teljesen ezeknek a rabságába kerülnek. A reá összpontosított gondolatok és az általa aggódva rögzített kép gondoskodik róla, hogy az agyalapi mirigyből eredő áram tisztánlátó észlelésre indítsa a tobozmirigyet.

Pozitív tisztánlátás akkor keletkezik, ha valaki a gondolatait erősen összpontosítja valamire. E célirányos gondolaterővel elhatol annak aurikus szférájába, és érdeklődésének tárgya nyitott könyvként fekszik előtte. Talán szükségtelen is hozzáfűznünk, hogy ez a természetes képesség különféle gyakorlatokkal felerősíthető – mégpedig meglepő eredményekkel.

 

A belső elválasztás iskolázása

Ha ezeket a fejleményeket tárgyilagosan és magasabb nézőpontból vizsgáljuk, felfedezzük, hogy valamennyi úgynevezett magasabb képesség nem más, mint a belső elválasztás iskolázása. Ehhez a kiműveléshez az embernek még csak jónak vagy becsületesnek sem kell lennie, és életét sem kell megváltoztatnia. Bármely érdeklődő gyakorolhatja ezt az okkultizmust, hacsak biológiai felépítettsége nem állít túl sok akadályt az útjába.

A belső elválasztás hatékonysága a legkülönfélébb módon fejleszthető. Ezzel azonban szörnyű veszélyek járnak.

Ebben az értelemben a dialektikus tudat bármilyen kitágítása mindenféle veszély fokozódásával jár, mégpedig nemcsak az illetőre, hanem mindenekelőtt másokra nézve. Ez ugyanis számtalan lehetőséget teremt az anyagi, erkölcsi és szellemi kizsákmányolásra. A tragikus benne az, hogy az igazán kereső embert ez távol tartja a valódi ösvénytől.

A helyes megértés végett szeretnénk még egyszer hangsúlyozni a következőt: aki egyszer a belső elválasztás negatív vagy a pozitív edzésébe fogott, vagy születésétől kezdve rendelkezik erre érzékeny testtel, ugyanakkor azonban egész­séges és erkölcsileg magas fokon álló életvitellel nem képes magát megoltalmazni, az sok, őt uralma alá hajtó erő előtt nyitja meg aurikus szféráját.

 

A személyiségművelés erősíti a természethez fűző kapcsolatot

A fentiekben vázolt fejlemények a személyiségkultúrához tartoznak, és a személyiséget minden eddiginél erősebben a természethez láncolják. Így éppen az ellenkezőjét érjük el annak, amit célul tűztünk magunk elé. Ezért jó lesz átgondolnunk, hogy mi is az új ember magasabb képessége. Ha ebből valamit meg akarunk érteni, legelőször is ennek a képességnek az elvét kell megállapítanunk és körvonalaznunk. Ennek az új képességnek az alapja az én teljes összetörése. Itt nem arra gondolunk, hogy legyünk kevésbé önzőek és legyünk humánusabbak, vagy hogy esetleg fogadjuk el ezt vagy azt a vallásos irányelvet. Nem, az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája az én-lebontáson e természet egész, összetett lényiségének teljes összetörését érti.

A szellemi iskola tanulója csak ezen az alapon láthat neki az előkészületnek.

Ez az előkészület elsősorban arra szolgál, hogy a dialektikus jelenség életáramait teljesen megváltoztassa. A dialektikus életáramok megváltoztatása azért elsőrendű feladat, mert az egész dialektikus lény összehúzóan hat – énközpontú.

A dialektikus lény erői és anyagai megkötőek, így fenntartják a régi lényt. Ezért a tanulónak, mihelyt lábát a megszabadító ösvényre teszi, figyelmét arra kell irányítania, hogy elengedje mind­azt, ami énjét megköti és fenntartja. Ez húsbavágó, elkerülhetetlen folyamat, mert az aurikus szférát, mint az ösvényen haladó tanuló rendkívül fontos légterét, meg kell tisztítani, meg kell szabadítani az alantas és megszokott anyagi befolyásoktól. Ha mindezektől megtisztul a légzőtér, akkor kezdődhet el a munka a helyes értelemben.

Lehet, hogy valaki most azt kérdezi: hogyan lehetséges az aurikus lény teljes megtisztítása, minden lehetséges káros befolyástól való megvédése ebben a helyzetben, amelyben dialektikus emberekként élünk.

 

A természet végességének felfedezése

Ennek a lehetősége teljesen biztossá válik annak tudatában, hogy az aurikus lénynek három sajátsága van, melyeket az ember a tudatmagja segítségével szabályozhat. Az első tulajdonság vonzó, a második taszító, a harmadik pedig képes mindent semlegesíteni, ami asztrális terében tartózkodik. Minden attól függ, hogy ezeket az adottságokat negatívan vagy pozitívan és értelmes belátás alapján alkalmazzuk-e.

Ezeket a tulajdonságokat normális körülmények között teljesen szabadon, belülről szabályozhatjuk. Fel kell azonban ismernünk, hogy a dialektikus tudatmag folyamatosan egy végzetes körben kering: fellendüléseit újra meg újra hanyatlás követi, miáltal e világ korlátainak a foglya marad. Másodszor, fel kell fedeznünk, hogy e természet emberének alá kell hanyatlania, hogy az új élet alkalmat kapjon a megnyilvánulásra, és így a másik növekedhessen a mikrokozmoszunkban.

Ezt az önmegismerési folyamatot azonban csak egy bizonyos pillanatig irányíthatja az „én”. A tanuló ezt a megújulási folyamatot nem képes teljes egészében a maga erejével véghezvinni, mivel a dialektikus tudat csak saját természetével összhangban cselekedhet.

Ha valaki elhatározza, hogy elindul azon az ösvényen, amely a helyes belátáshoz vezetheti őt, hamarosan egy nem ebből a természetből származó erő kezdi eltölteni lényét. E természetfeletti erő által a tanuló egy magasabb világ tudatára ébred. És ez a tudatossá válás teszi lehetővé, hogy elhatározza: a megszabadulás ösvényére lép. Ez az erő teszi képessé arra, hogy a másodperc tört része alatt felismerje, hogy lénye milyen erősen függ a vérállapotától. Erre a belátásra szüksége van, hogy tudatosuljon benne: saját lényében meg kell történnie az átváltozási folyamatnak.

 

A három képességet tudatosan kell alkalmazni

Így megállapíthatjuk, hogy a tanuló döntése azon alapul, hogy biztos kapcsolatban van egy nem ebből a természetből származó erővel, amely összeköti őt az eredeti hazával. Ezt az erőt, ezt a kapcsolatot tudatfeletti emlékezetnek nevezhetnénk, amely Isten szeretete által most már bizonyos erővel működik.

E tudatfeletti emlékezet segítségével a jelölt tudatosan kezdi alkalmazni légző­terének három sajátságát. Nagyon tudatosan hárítja el azokat a befolyásokat, amelyek árthatnának a kitűzött célnak. Ez az egész folyamat a semlegesítés képességével vihető végbe.

Aki ezzel foglalkozik, nagy belső küzdelmet vív, hiszen két különböző életerő nem illeszthető össze! Így egy különös folyamat jön létre, amelynek révén a nagyagy és a kisagy közötti agyközpontban elhelyezkedő tudatfeletti emlékezet erősen rezegni kezd. Ez a rezgés megnyitja a hét agyüreget az egyetemes prána, az isteni élet lélegzete előtt. A mennyei napfényben megnyílik a rózsa, hét képessége felfrissül a Szent Szellem erejében, hogy e szellemi erő által megvalósuljon a régi élet feletti győzelem.

A Rózsakereszt filozófiájában ezt a harcot Keresztelő János folyamatának nevezik, a vele kapcsolatos hét képességet pedig János-rózsának. A János-ünnep annak a tanulónak az ünnepe, aki aurikus szféráját előkészítette arra a folyamatra, amelynek követelménye a természetes éntudat teljes feloszlatása, hogy a tanulóban felébredjen, és Isten birodalmának műhelyeiben felülkerekedjen a mennyei tudat.

Ezért a János-ünnep tetőpontja a fehér rózsa átadása. Ez azt jelenti, hogy a tudatfeletti emlékezet erőteljes rezgése miatt a főszentélyben kinyílik a rózsa.

 

A Nap a Rák jegyébe lép

Most már bizonyára érthető, miért kiált fel ujjongva a tanuló, akiben az önátadás megtörtént, hogy néki, a mennyeinek növekednie kell őbenne, az énnek, a természet emberének pedig alá kell szállania. Nem véletlen, hogy ezt a hanyatlási folyamatot összefüggésbe hozzák a Napnak a Rák jegyébe történő belépésével. Bizonyára tudják, hogy ez az állatövi nadír-jel. Ehhez még azt fűzhetjük hozzá, hogy a keresztet a fekete, sötét földbe, az élet mélypontjába kell ültetni. Mert e szilárd alap nélkül a tanuló nem állíthatná fel keresztjét. Így indul az előkészületi folyamat, és megkezdődik a Szent Szellem harca az én és annak mesterkedései ellen. A tanulónak tehát először János-lovaggá kell válnia. A János-rózsa hétséges, és hét magasabb képessége van. E hétszeres tűz a hét agyüreggel függ össze. Ha ez a tűz lángra lobban, a hét harmóniáról is beszélünk:

Az első harmónia a szeretet dala, a szereteté, amely maga Isten. Isten világosság, és Isten szeretet.

A második harmónia a bölcsesség dala.

A harmadik a főpap akaratképessége, aki a belső oltár előtt énekli himnuszát.

A negyedik harmónia a gondolkodás erejében rejlik.

Az ötödik harmóniában a dinamikus energia erői jutnak kifejezésre.

A hatodik az új forma-megnyil­vá­nu­lás harmóniája.

A hetedik harmónia az erő, amely az előző hatot tökéletes „létté” kapcsolja össze.

Ebből arra kell következtetnünk, hogy a János-rózsa a kulcs, amellyel az örökkévalóságra nyíló hét ajtó kinyitható. A hétszeres magasabb képesség rejti az eredeti isteni közösségbe vezető feljárót, ahonnan a mennyei ember valódi újjáépítéséhez szükséges valamennyi alkotóelemet megkaphatjuk.

 

El kell távolítani a hétszeres fátylat

A Rózsakereszt testvérei tiszta keresztény meggyőződésük alapján mindig ismerték a keresztre tűzött rózsa mágiájában véghezvitt keresztutat, amelyben Jézus urunk véráldozata a rózsát vörösre festi. Ez a képesség távolítja el a fátylat a hétszeres mikrokozmoszról.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy e fátyol eltávolítása után az isteni erő tökéletes, hétszeres alkalmazása lehetővé válik. Ily módon azonban a tanuló kapcsolatba lép a hétséges, abszolút léttel. E kapcsolat segítségével tovább folytathatja a nagy építkezést. Először az összetörés munkálatait kell elvégeznie, azután pedig egy teljesen új alakulásét, azon elv szerint, hogy ahol a világosság megjelenik, onnan a sötétségnek menekülnie kell.

Az összetörés nem valamiféle drámai esemény, mint a középkori misztikusoké, akik kötéllel és bottal korbácsolták magukat, vagy azoké, akik szögekkel kivert deszkára fekszenek, hogy elfojtsák testi vágyaikat. Ilyesfajta én-összetörést senki sem követel Önöktől.

Az embert megérintő egyetemes világosságban ehelyett egy másfajta anyagcsere-folyamat veszi kezdetét. A természet szerinti összetörés egyúttal teljes megújulást jelent, más szóval: transz­fi­gu­rá­ciót. A réginek a halála egyúttal az újnak a megszületése is. Az új ember hét magasabb képessége ezért olyan mértékben növekszik, ahogy a transzfiguráció előrehalad. Az embernek megnyilatkozó Szent Szellem vezetésével a jelöltet visszavezetik elvesztett hazájába.

Végül még hasonlítsuk össze ezzel a régi ember képességét. Ez az agyalapi- és a tobozmirigy természetes iskolázásával kapcsolatos, és teljesen a dialektika keretein belül mozog. Az új képesség kifejlődésével a hipofízis és a pineális nem más, mint a hétszeres rózsa két szirma, két tényezője. E két szerv szoros kapcsolatban van a hét agyüreg közül kettővel. Az új képességben ezek már nem a régi természet szerint működnek, éppoly kevéssé annak érzékelő és észlelő szerveiként, ami az aurikus szférában megnyilvánul, hanem a Szent Hétszellemmel vannak kapcsolatban. Megnyíltak egy nem evilági érintés számára, valami olyan számára, amit még fül nem hallott, szem nem látott. Kapcsolatban vannak a másik öt rózsaszirommal, s együtt a Szent Szellem tüzének hét lángját alkotják. Az ecsetelt út így nyilvánítja meg a hétszeres rózsát a maga teljességében.

 

A szent erők utánzása

Aki ebben a természetben a két belső elválasztású szervet iskolázza, az érzékfeletti képességekkel játszik. Egy pótjelenséget kelt életre, egy isteni eredetű, emberbe süllyedt adottság torz tükröződését! Gondoljanak Mózes kígyójára, s arra, hogyan utánozták azt az egyiptomi papok. Mózes saját szent tüzének botjával, emberfeletti voltának bizonyítékával jelent meg a fáraó előtt. Bebizonyította a világnak, hogy útja a szabadság útja, miközben a fáraó papjai ennek a szabadságnak szentségtelen kígyótüzük pótjelenségével igyekeztek gátat szabni.

Sok szent dolgot és erőt lehet utánozni. A karikatúra-szerű utánzások annyira hitelesnek tűnhetnek, hogy ezt tekinti aztán az ember az igazinak, a lényegnek.

Vajon nem így van-e mindennapi életünkkel is? „Életnek” hívjuk, de valójában csak küszködés és gond. Aki meg akarja érteni ezeket a dolgokat, annak ki kell lépnie megszokott gondolkodásmódjából, hogy a fehér János-rózsát befogadhassa. Ha ez a fehér rózsa, ez a magasrendű hétszeres képesség egyszer megnyilvánul, mint a hét örök kapu kulcsa, akkor biztos, hogy a jelölt megért már valamit a Krisztus-igéből: Isten birodalma tibennetek van. Mert a fehér rózsából, János áldozata által valósul meg a Jézus-ember. Más szavakkal: az új ember magasabb rendű képességével válhat tökéletessé a jelölt, ahogy a mennyei Atya is tökéletes.

 

Catharose de Petri

A tétovázás rónáin

 

Bizonyára nem túlzó az elképzelés, hogy korunkat egyrészt egy fokozatosan kibontakozó káosz jellemzi, másrészt egy határozottan felülkerekedő, ragyogó világosság, amely ugyanakkor sokszorosan el is vakít.

 

A káosz az egész világ kisebb-nagyobb hadszínterein uralkodik. Az egyetemes világosság ezzel szemben azoknak a fejében és szívében nyilvánul meg, akik megtanulják eloldozni magukat az ellentétek között zajló élet fogságából. A káosz beomlasztja a rögeszmék és az ámítás korhadt építményeit. A mindenen átsugárzó fény ezzel szemben egyre világosabban felismerteti az igazság keresőjével, hogy helyét az istenterv új fejlődési szakaszában elfoglalandó, milyen irányvonalat kövessen.

Groteszk korban élünk. Aki belegondol, hogy az emberiséget többszörösen el lehetne pusztítani azzal a fegyverkészlettel, amely a leszerelési tárgyalások és tervek ellenére még mindig megmaradt, annak félelem mardossa a szívét. Ha azonban akarja, képes rá, hogy felülkerekedjen ezen a félelmen. Megtanulhatja felismerni törékeny élete viszonylagosságát, és megtanulhat megszabadulni a haláltól. Mert mi más a halál, mint egy lakhatatlannak nyilvánított lakás elhagyása?

Így szemlélve, a növekvő erőszak és a megsemmisüléstől való rettegés nem árthat annak, aki megtanulta megszabadítani magát. És végül is meg kell szabadítania magát. Nincs már arra idő, hogy érdekes kultúrákról filozofáljunk, hiszen ezek a szemünk előtt omlanak össze. Nincs már időnk arra, hogy a misztikában napfürdőzzünk, mert a helytelenül használt szellemi energia eléget bennünket. Nincs már idő az intelligens és kevésbé intelligens megoldások megvitatására, mert a szavak kiüresedtek, és számtalan tett hordozza magában a halál és a megsemmisülés csíráját. Mindenekelőtt a gondolatok a nagy – ha ugyan nem a legnagyobb – környezetszennyezők.

Mindenki szembesül a káosszal. Ez már nemcsak a szép utazási prospektusok célországaiban mutatkozik meg. Már a bejárati ajtónk előtt áll, nincs már messze ágyainktól. Sokhelyütt már belopózott házainkba, és rendre elnyeli az oly nagy becsben tartott értékeket. Aki nap mint nap gyermekekkel foglalkozik, az tudja, hogy napjaink gyermeke már nem olyan, mint ‘a régi szép idők’ gyermeke. A mai fiatalok pingponglabdaként hányódnak ide-oda, és ezt nagyon konkrétan meg is tapasztalják. Korunk zűrzavarának kellős közepén állnak. Valósággal játszanak velük azok az erők, melyek akkor szabadulnak el, amikor a korábbi értékek felbomlanak, és régi mágneses terek omlanak össze. Védtelenek ezzel a hatalommal szemben, és ezt érzik is.

Ki is mondják ezt – gyakran meglepően világos szavakkal. Megborzonganak a rájuk törő érzelmi hullámok átélésekor.

 

A dialektika nem az ajtón kívül kezdődik

Lélegzetelállító korszakban élünk. Katasztrófák szökőárja önti el az emberiséget, és elsöpri mind­azt, ami nincs teljes összhangban az új korszak szellemi irányelveivel. Jelentkezik a káosz, ám az áttörő fény egyidejűleg megvilágosodással és vigasszal ajándékozza meg a szenvedő szíveket. A fény és a sötétség gigászi küzdelme ez, a sötétség kétségbeesetten menekül a megnyilvánuló világosság elől.

Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának némely tanulója úgy beszél a dialektikus természetről, mint romlott világról, mely odakint kezdődik, az ajtajuk előtt. Aligha lehetséges nagyobb tévedés! Minden egyes ember az utolsó sejtjéig a dialektikus természet része, ami azt jelenti: a kikelet, virágzás és elmúlás kerekéhez van kötözve. Ez érvényes a saját házunkra, mindennapi erőfeszítéseinkre, és éppúgy azokra a dolgokra is, amelyekről néhány tanuló kijelenti: „Ilyet többé nem teszek!” A tanulóban is, legyen ő kezdő vagy haladó, elegendő régi dialektikus törmelék van még, mely elgondolkodásra késztethetné. Valaki egyszer azt mondta: „A gondolkodás az előítéletek átcsoportosítása.” A gondolkodás, az ember agytevékenysége, nem szolgáltat új szempontokat. A káosz növekedése és hátterének tanulmányozása éppenséggel nem hangol derűlátásra.

Van azonban egy másik gondolkodás, mely teljes figyelmünket megérdemli. Induljunk ki abból, hogy világunk és élethullámai számára létezik egy istenterv. Tételezzük fel továbbá, hogy ez a terv ma a fejlődésnek olyan pontjára jutott, ahol számos lelket lehet kiemelni a hanyatlásból. Akkor mégiscsak naiv dolog lenne úgy vélekedni, hogy a földgolyónkat lakó jó hat és fél milliárd ember, minden pénzével, hatalmával és technikájával bármilyen ellenállást is tanúsíthatna ezzel a tervvel szemben! Az ellenszegülés a világosságnak csupán valamivel több fáradságot okozna az egyénileg vagy csoportosan felépített akadályok áttörésekor. További katasztrófák következnének be. Az áttörés azonban megtörténne! Gyengéd vagy kemény kézzel, de mindent összetörnek, ami az istenterv útjában áll.

 

„Egyelőre szemlélődjünk még egy kicsit…”

Az ellenszegülés miatt keletkező zavar annak a következménye, hogy vonakodunk együtt haladni az istenterv által megszabott fejlődéssel, hogy szembeszegülünk a világossággal, amely meg akar menteni minket, és életünket magasabb szintre akarja emelni. A világosság az embert életfeladata betöltése elé állítja: ennek vagy felemelkedés, aláhanyatlás vagy a sötétségbe való aláhanyatlás lesz a következménye. Egyszer nyilatkozni hallottunk fiatalembereket, akik ezzel az úttal szembesültek: „Ezt az utat kerestük, hanem hogy már most megtaláljuk… nem, ez még­iscsak nagyon valószínűtlen. Szemlélődjünk még egy kicsit.” Aki így beszél, az bezár egy ajtót… És ki tudja, meddig tart, amíg új lehetőség adódik.

A zavar tehát fokozódik. Bizonytalanság uralkodik, mert az emberek még nem elég éberek, és tudatuk beszűkültsége akadályozza őket az észlelésben. Ne értsenek bennünket félre, itt nem akarunk általánosítani. Aki ezt az ajtót nem csapta be, és rálépett a benső megszabadulás ösvényére, annak nincs szüksége ösztönzésre. Hanem aki úgy véli, hogy az utat járja, de mégis saját teljesítményében és képességeiben gyönyörködik, az olyan, mint az az ember, aki a mennyek kapujában ülve arra várt, hogy az megnyíljon. Elaludt, és csak arra ébredt fel, hogy a kapu dörögve bezárult.

Hiszen éppen az a felebarátunk a szorongattatásban, aki még habozik! Neki szól az ösztönzésünk, hogy maradjon éber, és térjen észhez. Mert egy régi népi bölcsesség azt mondja: „A tétovázás síkságát milliószámra borítják azok csontjai, akik a győzelemhez vezető úton leültek pihenni, és miközben ott ücsörögtek, meghaltak.”

 

A továbblépéshez elegendő belső erő kell

Mindenki életében elérkezik a döntő pillanat, amikor felismeri a megszabadulás igazi útját. Ugyanakkor az ellenerők is világosan megmutatkoznak. Ekkor megmutatkozik, hogy elég erős-e a hit; hogy Krisztusnak az emberben végbemenő átalakulása termett-e gyümölcsöt; hogy az illető felülkerekedett-e már a félelmen, és félre tudta-e már tolni a tétovázást. Nyilvánvalóvá válik, hogy a Gnózis hívása visszhangra talált-e, hogy az ember a győzelemhez vezető úton jár-e, és hogy elegendő kitartással rendelkezik-e. Mert a benső megszabadulás ösvényén a káoszban és a nyomorúságban tanúsított rendíthetetlen hűség számít. Aki leül pihenni, azt legyűri egy tudatszűkítő álom, amely a pislákoló belső fényt kioltja.

Aki azonban kitartással és mély, igaz hite alapján szeli át a határozatlanság rónáit, az nem ringatja magát újra meg újra hamis nyugalomba, és így nem idézi elő önmagában a világosság halálát. Az egyetlen igazság eme keresője, ez az egeket ostromló, ez a megszabaduláshoz vezető ösvényen felrázott megkapja az erőt, a belátást és a szeretetet, melyek őt a káoszon át az örök világosságba vezetik, amely azután behatol a tudatába, és teljesen megváltoztatja azt.

Mi is eme egeket ostromlókhoz tartozunk-e? Ha Ön késő estig dolgozott, és holtfáradtan zuhan az ágyba, akkor bizony lehet, hogy másnap reggel nincs sok kedve elkezdeni a napot. Akkor ólomnehezek a szemhéjai. Teste nem reagál az akarat gyenge impulzusaira. A vekker hiába csörög. Kellemes bágyadtság önti el Önt, melyben minden kötelességérzet feloldódik a feledésben. Aztán, mintegy sokk-hatásra, egyszer csak felébred! De sajnos, túlságosan későn! A lehetőségeket, amelyekkel élhetett volna, elszalasztotta.

 

A mennyek kapuja dörögve bezárult

Így járt hősünk is a mennyek kapujában. Egy dolgos élet után, melyben dicséretes tetteket vitt végbe, megjelent a mennyek kapujában. Nem győzött le azonban önmagában egy gyenge pontot: figyelme, odaadása túl könnyen lelohadt. A kapu előtt ülve hangot hallott: „Százévente egyszer megnyílok.” És csak várt és várt… Úgy tűnt neki, hogy figyelme csak kissé lankadt el. Mindössze egy rövid pillanatra hunyta le szemét, hogy pihenjen… És csak arra riadt fel, amikor a mennyek kapuja dörögve bezárult.

Elég éberek vagyunk-e? Kiemelkedtünk-e már a feledés álmából? Elég bátorságot és erőt gyűjtöttünk-e ahhoz, hogy a nekünk ajándékozott belátás alapján tovább menjünk csalódáson, ellenálláson, zűrzavaron és a tétovázáson át? Vajon áldásnak érezzük-e a megszokott, álmosító mindennapjainkból való kiszakíttatásunkat? Vagy ismét megfordulunk, és behunyjuk szemünket a fény és a sötétség küzdelme előtt? Saját életünkben ismerjük-e már ezt a harcot? Nem a másokkal vívott harcot, nem azokkal, akik eszményeink útját keresztezik – hanem amit a saját mikrokozmoszunkban lévő ellenlábassal szemben kell megvívnunk. Hitünk kiállja-e a próbát, hogy habozás nélkül át merjük lépni a küszöböt?

Aki a tétovázás mezőit átszeli, az megingathatatlan hitbizalommal rendelkezik. Az ki tud tartani, és ki is kell tartania minden akadályoztatáson át. Az örökkévalóság vándorának Krisztusban élő léleknek kell lennie. És azzá is válik, ha nem alszik el, hanem azzal együtt virraszt, aki legyőzte bennünk a halált.

A valóban élő kert titka

 

Valós történet-e vajon, hogy a babilóniai király, Nabukodonozor, és szerelmese, Szemirámisz ott sétált a hatalmas fákkal szegélyezett, csobogó szökőkutakkal ékes, árnyas utakon, Babilon legendás Függőkertjeiben? Valóban úgy történt-e, hogy a szerelmes király építtette ezeket a teraszos elrendezésű kerteket a sík és terméketlen tájon, hogy megvigasztalja Szemirámiszt, és a hazájabeli méd hegyekre emlékeztesse, amelyek után a királyné oly nagy honvágyat érzett?

 

Babilon Függőkertjeinek említésekor többnyire a műszaki tudásra gondolunk, vegyítve hozzá némi romantikus álmodozást is. Az emberi kéz egyéb, a klasszikus ókor Hét Csodájához tartozó nagy alkotásaival ellentétben, ezeket a kerteket nem azzal a céllal építtették, hogy egy uralkodót dicsőítsenek. Ebben az esetben inkább az uralkodó volt az, aki szerelmese kedvében akart járni. Hasonlóképpen, az indiai Taj Mahal, egy későbbi kor csodája is azért épült, hogy ébren tartsa az uralkodó emlékezését a szeretett nő iránt. Az egyik építmény egy király ragyogó ajándéka honvágytól gyötrődő felesége számára, a másik pedig az elhunyt felesége után vágyakozó király vallomása.

Kr.e. 258. és 253. között a babiloni Berossus fontos papi méltóságot töltött be Marduk, a legmagasabb babiloni isten templomában. Hozzáférhetett a templom Esaglia-archívumához, és három könyvet írt ékírással országa történelméről. Ezekből csupán néhány töredék maradt fenn, amelyekre későbbi korok római szerzői hivatkoztak. Be­ros­sus jegyezte fel elsőként, hogy Nabuko­do­no­zor (Kr.e. 605-562.) két hét alatt (!) új palotát építtetett, kőből lévő alapokra ill. olyan magaslatokra, melyek hegyekre emlékeztettek. Ezekre fákat is telepíttetett. Berossus szerint ezek a lejtők voltak a Függőkertek, amelyeket azért alkottak, hogy a királynét megörvendeztessék.

E világraszóló csodának pontos helyét illetően erősen megoszlanak a vélemények. Az építmény földrajzi helyére utaló ellentmondásos adatok miatt némely kutató komolyan kételkedik annak egykori létezésében.

A Függőkertek nem csupán a különleges építészeti megoldásoknak köszönhették hírnevüket. Tanítási szándékkal minden egyes teraszon egyfajta bemutatókertet alakítottak ki, és ezeket olyan növényekkel ültették be, amelyek ugyan­akkor a különböző szinteket is összekötötték egymással. A nyári időszakban, amikor a hőmérséklet akár 50 Celsius fokig is emelkedett, a szolgáknak vizet kellett meríteniük a kutakból, és a vizet kis csörgedeztető csatornákon a legmagasabb teraszra vezetniük, ahonnan a víz eloszlott az egész kertben. A hőségben izzó város és a Szemirámisz virágzó kertje közti ellentét minden bizonnyal feltűnő lehetett.

Talán ezért is sorolták a Függőkerteket – a Gizehi Piramis után – a klasszikus ókor Hét Csodája közé.

 

Fohat kertje…?

Minden kertnek megvan a maga titka és légköre, pontosan úgy, mint a szerelemnek. Ez a titok olyan hatalmas és annyira érzékelhető lehet, hogy az embert ellenállhatatlanul magához vonzza. Noha korlátok között és művi úton rendben tartott állapotban, egy ilyen kert mégis a szabadság érzését közvetíti, szépsége és varázsa fogva tartja az embert.

A szív is válhat olyan kertté, amelyet az ember csodálatos szépen gondoz, hogy szerelmesének tetszését elnyerje. Ilyen kert az ugyancsak legendássá vált Fohat kertje is, melyben Isten szeretteinek ‘szabad rózsát szedniük’. Fohat kertje az ég és a föld közötti határon fekszik. Fohat az a „fényhíd”, melyen keresztül az isteni gondolat kifejezi magát az anyagban. Egy kert érzékenyebben kigondolt leírását, a szívben lévő szellemi munkahelyre történő, finomabb óvatossággal adott célzást elképzelni sem lehet. A Titkos Tan tanítása szerint, a szellem megnyilvánulásaiban „Fohat Fiai” jelentik a titokzatos összekötő láncszemet a szellem és az anyag között.

A kertészek szövetségre lépnek a szeretettel, a görögök misztikus éroszával.

A fohati erőt kozmikus elektromosságként lehet meghatározni, mint az eredeti életenergia esszenciáját, amely a tüzes szellemszikrát fenntartja és táplálja. Ez az embernek az az ‘első szeretete’, amelyet életútján elveszített. Ez a Mindenség életereje, amely minden gnosztikus ember tanúságtétele szerint, a világmindenség mind a hét területén hatásos, így az emberi rendszer kis univerzumában, a ‘minutus mundus’-ban, a mikrokozmoszban is.

Robert Koldewey német régész a 20. század elején feltárta Babilon egy részét, és a Függőkerteket mint egy hétszintes boltozatot rekonstruálta. Ezt metaforának is felfoghatjuk. A legmagasabb dimenzió ‘a kút’, amely az összes többi szintet táplálja. Ez a makrokozmoszra is érvényes: az eredeti lélegzet minden területet áthat; minden szintet elér a belső csörgedeztető rendszer. Fohat kertje csak akkor virágozhat, ha kölcsönhatás jön létre a kút és a ‘rózsaszedők’ között, a kert és a kert lakóinak tudata között, akikben eredetük és életterületük között élő és tudatos anyagcserének kell fennállnia.

A világ azonban, ahogyan az ember berendezte, a félelmek és a szenvedélyek vadonja. Az ember újra meg újra megkíséreli, hogy ebben a vadonban rendet teremtsen. De eközben oly könnyen megfeledkezik arról, hogy látható, külső kertje csak belső vadonjának visszatükröződése, amely azért jött létre, mert megtagadta az isteni vezetést, és ‘önfejűen cselekszik’.

 

Gyomlálás és metszés a saját lényvalóság kertjében

Aki szereti a kertjét, nem fog késlekedni a gyomlálással és metszéssel, hogy helyet és lehetőséget teremtsen annak növekedése számára, aminek valóban ki kell fejlődnie. Az alantasnak – tehát a gyomoknak – a kigyomlálása az alantas érzelmek és szenvedélyek kiirtását jelenti, a valódi harmónia ismeretéből kiindulva. Aki ismeri a tiszta isteni szeretetet, az birtokolja a tiszta lelkületet, és tudja, hogy saját lényének kertjében mi szorul még kiirtásra és megmetszésre.

Babilon Függőkertjei csodálatos öntözőrendszerüknek köszönhetik a világ Hét Csodája között elfoglalt helyüket. A rendszert olyan ötletesen gondolták ki, hogy a legmagasabban fekvő fák gyökerei is elegendő vizet kaphassanak. Ugyan­így frissíti az istenáramlat élő vize az ember teljes hétszeres rendszerét, ha belső kertjét helyesen ülteti be és ápolja. Ekkor növekedhet a kertben a tiszta lélek.

Ez azt jelenti, hogy nem a természet tartja fenn önmagát. Nem vet ki semmit, az alkalmatlan növényeket is hagyja növekedni, és nem teremt egyensúlyt a káosz és a rend között. De vajon nemcsak emberi gondolkodásunk miatt véljük-e ezt így? Vajon nem éppen a természet az, amely újra és újra – mégha hosszabb időtávlatokban is – képes kiegyenlíteni az ember által okozott elképzelhetetlenül nagy károkat? Természetesen ez a folyamat nem a materialista és gazdasági beállítottságú ember által előnyben részesített módon megy végbe. Az ember hosszú időn keresztül abban reménykedett, hogy a természet egy önszabályozó rendszer, amely végül dinamikus rendhez vezet. Amióta azonban felfedezte az entrópia törvényét, úgy tűnik, kevés alapja maradt ennek a reménynek a további ápolására. Ez a törvény ugyanis kimondja, hogy dinamikus rendünk energiája lépésről lépésre olyan állapotba megy át, amelyet a mi szerény tudományos ismereteink szerint már nem lehet más energiaformákká átalakítani. Ebből következik, hogy a világmindenségben mind kevesebb és kevesebb lehetőség marad az új formák megjelenése számára. Az úgynevezett pozitív változási készség csökken. Ezzel szemben természetesen annak a lehetősége is fennáll, hogy hirtelen egészen új fejlődési folyamatok lépnek fel.

 

Létrejön a társadalmi dzsungel

Az entrópia törvénye az energia-megmaradás törvényének módosítása. Egyes (többek között a Prigogine által képviselt) modern felfogások szerint az univerzumban termodinamikus halálerő-szerű hatás figyelhető meg. Ahol civilizáció virágzott, ott újra társadalmi dzsungel keletkezik, a zene zörejjé fajul, a gondolatok pletykává silányulnak. (R. Safranski)

A világ végtelen vadon, mondta két és félezer évvel ezelőtt Lao Ce kíniai bölcs. Érzései szerint minden ember úgy találja, hogy csinálnia kell valamit ebből a vadonból. Arra várni, hogy az evolúció haladtával megjelenik az istenek új kertje, melybe az ember beléphet, nem tűnik reális lehetőségnek. Az evolúció mértéke – tehát az élet fejlődésének a mértéke – azoktól függ, akik abban részt vesznek, azzal tudatosan együttműködnek, és azzal együtt építenek.

A nagy csoda lényege abban áll, hogy ez a belátás – a minden élőt átölelő szeretet valamint az ehhez ajándékba adott segítség – lehetővé tesz egy ilyen fejlődést. Bárki dolgozhat a saját megújulásán, mégpedig belsőleg, kertészként a saját szívében. A külső megnyilvánulás azután csupán ennek a folyamatnak a kivetülése lesz.

Az élet valódi kertjének titka a belső és a külső közötti kölcsönhatásban rejlik. Ha a ‘végtelen vadon’ külső megnyilvánulása – amelyről Lao Ce beszél – olyan külső megnyilvánulássá válik, amely Fohat törvényéhez alkalmazkodik, akkor minden egyes összetevő egyöntetűen és tökéletes harmóniában rendeződik el: az építkezés terve, amely az alapot képezi, a szeretet, amely a kivitelezést lehetővé teszi, és az erő, amely olyan formát ajándékoz, amelyben a szeretet lakozhat.

 

Az isteni harmónia újra helyreállítható

Egy ilyen kertet a benső szabadságnak megfelelően és a tervvel való tökéletes kapcsolatban lehet létrehozni. Az isteni harmónia újra visszaállítható. Itt tehát nemcsak teremtő képességről és egy megvalósítandó tervről van szó, hanem mindenekelőtt a személyes szabadságról is, amely mindenki belső szabadságának a külső alapját képezi. A kert mestere az önvaló, amely minden téridőbeli korlátozástól mentes. Az ilyen kert egy szabad építőmunkásnak, egy valódi szabad kőművesnek a munkahelye. A szépen elrendezett lelki kert belső épületterve a szegletkövön nyugszik, amely a Krisztus, a valódi és lelkiismeretes élet vezető ereje. Ezzel egyidejűleg a házunkat körülvevő vagy mellette elterülő konkrét kert is jelentős számunkra. A természet ebben a külső kertben olyan növényeket fejleszt, amelyek személyes környezetünkhöz tartoznak – akár tetszenek nekünk, akár nem!

Ezen növények közül sok minősül gyomnak; az időszerű kertkultúrát követve ezeket ki kell tépnünk. Ugyanezekkel viszont szabadságunk alatt, más körülmények között találkozva még élvezhetjük is a jelenlétüket…

A szív belső kertje kezdetben nem vadon volt. Az ember életútja folyamán vált ilyenné. Ha azonban a középen álló rózsa ki tudja bontakoztatni szirmait, egy érési folyamat és egy forradalmi változás veszi kezdetét. Ebben a folyamatban a természet az eredeti tervnek megfelelően újul meg, és szívesen feláldoz mindent, ami ennek a folyamatnak útját állja. A magát megújító lélek töretlenül kitartó, mély vágyakozásában énekli dicsőítő énekét – mint a csalogány, aki sohasem szakítja meg dalát -, következetes, a valódi szeretetnek szentelt életvitelben. Ebben a fejlődési folyamatban levetkőzi magáról a halandóságot, és az erre előkészített rózsakertben találkozhat vőlegényével, a szellemmel.

És ily módon újra létrejön a világ egyik csodája, amely nem régmúlt idők világcsodája, hanem aktuális, alkímiai forradalom; ebben a titokzatos kertben, az újra megalkotott kozmosz elévülhetetlen belső világában, amely a profán szerencselovagok számára rejtve marad. A tiszta lelkület azonban minden további nélkül beléphet ebbe a kertbe. Az ilyen minőséget elért lelkületi állapotban pedig rátalálhatunk a mély titokra, és rózsaszedővé válhatunk Fohat kertjében, és a többiekkel összekapcsolódva odaajándékozhatjuk a minden életet frissítő vizet.

—

Irodalom:

De zeven wereldwonder van de Oudheid, Peter A. Clayton & Martin J. Price, Arch Publishing/Babel Boeken, Amsterdam.

A rózsa – a szeretet rendkívüli virága, Pentagram 3/1993.

Occult Glossery, 1981, G. de Purucker, Theosophical Press, Pasadena, Den Haag, München.

A Gonosz, ill. a Szabadság Drámája (Das Böse oder Das Drama der Freiheit, 1997, München/Wien).

Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzője, II. rész, J. van Rijckenborgh, Rozekruis Pers, Haarlem, 1991.

Lábnyomok a homokban

 

Apály van. A part most szélesebb, miután a víz visszahúzódott. Sok hely van sétára. A nedves homokban lábnyomok, felnőttek és lelkesen játszó gyerekek, no meg kutyák nyoma látható. Mindannyian azért mentek a partra, hogy élvezzék a tengeri szellőt, és magukba szívják a sós víz pompás, bizsergető atmoszféráját. Paradicsom ez gyerekek és kutyák számára, ahol akadálytalanul hancúrozhatnak. Gyors futók és ráérős sétálgatók ragadják meg az alkalmat a felüdülésre.

Úgy tűnik, senkinek sincs előre elhatározott célja. Valójában pusztán csak némi teret és pihenést keresnek, mintha csak a tenger, Tenger-Anyánk magába szívná gyermekeinek minden bánatát. Mindannyian azért jönnek ide, hogy elfelejtsék buta ötleteiket és kitöröljék a szomorúságot a szívükből. A hamarosan visszatérő dagály az összes nyomot elmossa. A sétálgatók visszatérnek házaikba, kissé elfáradva a friss levegőtől, tengertől és széltől. A szabadság érzése azonban egy kis ideig még megmarad. A séta vagy játék alatt talán megoldást találtak fennálló problémáikra és kérdéseikre. Egy kis ideig szabadnak érezték magukat a mindennapi élet nyomásától.

E rövid szabadság után mindenütt elkezdődik a szokásos napi tevékenység – kisebb-nagyobb kérdéseivel, gyak­ran megoldhatatlan, zavaró és nyomasztó problémáival, melyek mind­egyre újabb problémákhoz és bajokhoz vezetnek. Az életet – a reklámok szerint – könnyebbé tevő mindenféle modern eszközök ellenére sokan túlterheltnek érzik magukat. Fejük teljesen tele van jelentéktelen gondokkal, úgyhogy végül fejnehézzé válnak, és ellazulást keresnek. A fejnehéz állapot azt jelenti, hogy a fej túlterhelődött, az egyensúly felborult, a helyzet ingataggá vált. Az ember úgy érzi magát, mintha ide-oda támolyogna, és a lábai nem állnának biztosan a talajon. Olyan ez, mintha süppedő homokban botorkálnánk, vagy valami végtelen sivatagon át vonszolnánk magunkat.

Természetesen egy tengerparti kellemes hétvége kilátása némi megkönnyebbülést nyújt. Ki ne szeretne a tengeri szellő friss levegőjéből magába szippantani? De az ellazulásnak és a napi betevő falatnak – meg ami még ezen túl van – a megszerzéséért tett túlzott erőfeszítésnek eme ritmusa, ez a rohanás a rövid pihenőtől a mindennapos csatamezőig… ez lenne az élet igazi célja? Hirtelen felmerül a kérdés, hogy mindennek örökké kell-e tartania. A válasz mégis rendszerint ez: pénzt kell keresnem, gondoskodnom kell a családomról, boldogulnom kell, ki kell fizetnem az új autót, házat, csónakot. Nem olyan az összes mindennapi kis és nagy gond, mint a lábnyomok a homokban, melyeket az idő ismét elsöpör? Merre vitt minket életünk folyása? Hová vezetett a lábunk?

 

„Embernek fia! állj lábaidra…”

A lábat gyakran használják egy ösvényre való rálépés vagy az azon való járás jelképeként. Az út lehet kikövezett vagy kátyús, aszerint, hogy tudatosan járjuk, vagy még nem vagyunk tudatában az előttünk álló nehézségeknek. Bár a láb fontos szerepet játszik, ritkán kapja meg azt a figyelmet, amit megérdemel. Alázatos szolgaként hordoz minket szó szerint és jelképesen egész életünkön át. Tudatunk dönti el, mely lépéseket kell megtennünk, és milyen irányt kell választanunk. Ezek a lépések befolyásolják a rákövetkezőket, meghatározván hosszukat és irányukat.

Ezékiel 2:1-ben ezt olvassuk: „Embernek fia! állj lábaidra, és szólok veled.” Az Isteni Szellem beszél itt hozzánk. A Szellem, a belső magelv hív minket életünk döntő pillanatában, és odafigyelésre int. Amikor azt mondja: „Embernek fia! állj lábaidra”, arra sürget minket, hogy szilárd alapot keressünk az életben. Ez egyrészt sugallat, másrészt elkerülhetetlen szükségszerűség. Kelj fel, rendelkezz hittel a legbensőbb lényedben, és tudatosan irányítsd lépteidet az előtted levő cél felé, mert különben nem tudok beszélni veled, nem tudlak elérni téged! Ezékiel így folytatja: „És lélek jöve énbelém, amint szóla, és állata engem lábaimra.”

Ha valaki rábízza magát a belső magelvére, az ösvény, melyet tudatosan kell járnia, feltárul neki. „Embernek fia! Kelj fel, menj ki a völgybe, és ott szólok veled. Fölkelék azért és kimenék a völgybe, és ímé ott áll vala az Úrnak dicsősége, […] és orcámra esém. És jöve belém a lélek, és állata engem lábaimra.” (Ez. 3:22-24). A „kimenés a völgybe” a belső birtokká válásra, az önmagunkba lépésre utal. Rámutat az alázatra is, mely annak az eredménye, hogy belsőleg megismertük mindennek a változatlan isteni őskezdetét. Lábunk rátalál az ösvényre, mely a legelejétől fogva le van fektetve az emberiségben, és amely az isteni magelvben van összetömörítve. Ez az elv, az ősatom tartalmazza a megújuló gondolkodási képességnek, az örök életnek és annak az energiának a magját, amely újrateremt mindent, és amelyet az eredeti isteni életterületről ajánlanak fel nekünk. Ezen az alapon szilárd talajon állunk.

 

Lehúz a magunk alkotta sivatag homokja

„Menés” és „állás” jelképezi a haladás és állhatatosság szakaszait, amikor lábunk a földön jár, olyan nyomot hagyva, melyet az idő nem töröl el újra. Ez annak az embernek a története, aki az egyetemes Krisztus-erőben újra felfedezi igazi lényegét. Ezen az ösvényen felajánlja megújuló életerejét, amelyet mások számára is felszabadít. Ez az emberiség közös felelőssége mindazért, ami a földön, a földben és felette van.

Az általunk megszokásból vagy tudatlanságból járt ösvény nem mindig ösztönzi szabályos fejlődésre a bolygót, amelyen laknunk szabad. Gyakorta belesüllyedünk a magunk alkotta sivatagba. Mégis, amikor kiráncigáljuk lábunkat a halálosan fárasztó homokból, és szilárd talajra lépünk, megtanulhatunk hallgatni arra, ami valóban igaz. Akkor megtanulunk „táncolva” járni a földön, és felemeljük azt igazi céljához. Fedetlen fővel, nyílt szívvel és mezítláb találkozhatunk a Nappal, és visszatérhetünk az isteni világba, mely feltárult nekünk

Megszabadulni a szorongástól

 

„Életem története a szorongásom története.” Egy jeles kortársunk eme kijelentése nagyon személyes vallomás. Felmerül a kérdés, hogy aki oly sok sikert aratott és oly nagy tekintélynek örvend, az hogyan vonhat ilyen lesújtó mérleget az életéről.

 

Tulajdonképpen mi a szorongás, a félelem? Honnan jön? Ezek a kérdések – többé vagy kevésbé tudatosan – mindenkiben felmerülnek. A szorongás szó a latin angustus-ból vezethető le, ami szűket, szorosat jelent, és a „keskeny, szorongattatott, szűk” fogalmával kapcsolatos. Egy ilyen szorongás vagy nyomasztó érzés a szívből emelkedik fel, majd áttevődik a tudatra, és másodpercek alatt minden sejtben megjelenik.

Elvben két fajta szorongás létezik: az akut, heveny szorongás, mely fenyegető körülmények között lép fel, és a lappangó vagy alvó szorongás, mely a tudatalattiban vájkál, és az embert arra ösztönzi, hogy kitérjen vagy védekezzen. A heveny szorongást mindig külső inger vagy alkalom váltja ki. A lappangó szorongást nehezebb megragadni. Olyan mélyen rögzült, hogy már észre sem vesszük. Sokszor nem is tudjuk, hogy gondolataink, érzéseink és cselekedeteink mozgatórugója a félelem. A szorongás, a félelem állandó kísérőnk, emberi természetünkkel egylényegű.

Ha a szorongás fogalma összefügg a szoros és a szorultság fogalmával, akkor kézenfekvő a kérdés: mi hát olyan keskeny, szűk és szorongattatott az ember bensőjében. A szorongattatás a térrel és az idővel kapcsolatos, azokkal a dimenziókkal, amelyekhez kötve vagyunk. Ezért egy alapvető tudati beszűkülésről beszélhetünk. És a tudat így önmaga is egy behatárolt gondolati, érzelmi és cselekedeti világot hoz létre. Ezáltal újabb határokat szab önmagának, és táplálja a lappangó szorongást, mely beszűkíti tevékenységének hatósugarát. Abban a pillanatban, amikor a tudat felismeri a nyomasztó érzést, saját valóságának eme szűkösségét, a lappangó szorongás felfelé száll. Akuttá válik, és uralni kezdi a magatartást. A félelem akkor olyan alapvető és annyira ellenállhatatlan, hogy jogossá válik a megállapítás: „Életem története a szorongásom története.”

Ez lenne azonban minden? Ez a megoldás? Ez volna a legnagyobb bölcsesség, a kiút? Még nem, de a kiút ekkor már nagyon közel van. Annak belátása ugyanis, hogy a mindennapi életet a szorongás azért uralja, mert az élet véget ér, egy elgyötört lelket arra ösztönözhet, hogy a megoldást ne kívül keresse, hanem saját magában. Ekkor évszázados álmából feltámadhat és új lehetőségeket nyújthat egy másik elv, mely mentes minden szorongástól. Ez az elv, ez a képesség abból a határtalan, nyílt és szabad életvalóságból származik, mely valaha az emberiség osztályrésze volt, de hosszú tévutakon veszendőbe ment. Mégis, még mindig bennünk rejlik, még ha ennek gyakran nem is vagyunk tudatában. Jóllehet ez az elv mindig jelen volt, mindmáig nem tudott hatásossá válni, mert az ember biztonságban és otthonosan érezte magát saját korlátai között. Most azonban egy másik hont ajánlanak neki, és régi biztonságérzete megrendül, úgyhogy tudatosan megtapasztalja a régi biztonságérzet szorongatottságát. Ha felismeri a lappangó félelmet és annak okát, akkor egy új életlehetőségekkel teli, teljesen új életfelfogás kapujában áll. Már csak az ajtót kell kinyitnia, és be kell lépnie.

Eme ajtó mögött nincs már alapja a szorongásnak. Itt a lélekemberiség valóságának a megismerése és a belévetett határtalan bizalom a mérvadó. A szorongás felett, mely az embert állandóan visszatartotta a szellemi fejlődés ösvényén, csak az eredeti szellemi elvbe vetett teljes hit révén és azáltal lehet győzelmet aratni, hogy az ember ebből a bizalmi kapcsolatból cselekszik! Aki képes erre, az egyszer elmondhatja: „Életem története a bizalmam története!”

Neked csak azt kell eldöntened, hogy mit kezdesz az időddel…

 

A kétségbeesés egyik keserű pillanatában, Moria hegyeinek mélyén Frodó azt mondja: „Bárcsak sohasem kaptam volna meg a Gyűrűt. Bárcsak ne is hallottam volna róla.” Gandalf, a mágus, így válaszol: „Mind így beszél, kinek ilyen végzet jutott osztályrészül. De nem áll hatalmukban efelől dönteni. Neked csak azt kell eldöntened, hogy mit kezdesz a rendelkezésedre álló idővel.”

 

A XX. század könyve a XXI. század filmje lesz – így jelentették be A Gyűrűk Ura filmtrilógiájának első részét, mely az elmúlt év első felében hónapokon keresztül szerepelt a mozik műsorán. Ezt megelőzően pedig az ugyancsak három részes könyv, J.R.R. Tolkien tollából, immáron öt évtizede bilincseli le az olvasók millióit: Nyugaton A Gyűrűk Ura a Biblia után a legkeresettebb könyvnek számít. Számtalan rajongó várja már most a film második (ill. most már a harmadik) részének a megjelenését a mozikban.

Mi az, ami oly sok embert elbűvöl ebben a történetben? És miért éppen most, napjainkban valósították meg ezt a hatalmas, 190 millió dollárt felemésztő filmprojektet, mely lehetővé tette, hogy a történet számtalan olyan emberhez is eljusson, akik a könyvet nem olvasták?

A Gyűrűk Ura története a fény és a sötétség harcáról szól egy korszak végén. Középföldén egymás mellett teljesen különböző lények élnek, jók és gonoszak. Ezeknek a csoportoknak a mindenkori hatalmát különféle gyűrűk jelképes értelme juttatja kifejezésre. A gyűrűket hosszú idővel ezelőtt kovácsolták, hogy általuk irányítsák a világ történelmét.

Három gyűrű ragyogjon

a tünde-királyok kezén,

Hét a nemes törpök jussa,

kiknek háza cifra kő,

Kilencet halandó ember ujján

csillantson a fény.

A tündék magasabb rendű, halhatatlan lények, kiknek hatalma és tevékenysége Középföldén a halandóknak védett, biztonságos életet biztosít, anélkül, hogy azok ennek tudatában lennének, hiszen a régi tudás már csaknem teljes mértékben feledésbe merült. A tündékhez tartoznak a varázslók, a hatalmas mágusok is, akik az emberiség jólétéért tevékenykednek. A halandók az emberek és a hobbitok – az aprók népe, akik hasonlatosak az emberekhez, de csupán egy méter magasak. Azonban létezik még egy gyűrű, melynek elkészítését soha sem tervezték, s mely a sötétség hatalmát szolgálta.

Egyet hordjon a Sötét Úr, szolganyájat terelő,

Mordor éjfekete földjén, sűrű árnyak mezején.

Egy Gyűrű mind fölött,

Egy Gyűrű kegyetlen,

Egy a sötétbe zár, bilincs az Egyetlen,

Mordor éjfekete földjén, sűrű árnyak mezején.

Középfölde lakóinak sorsa már rég megpecsételődött volna, ha a sötét úr, Szauron, néhány évezreddel ezelőtt a Fény ellen vívott harcában nem szenvedett volna vereséget. Így hosszú időre elvesztette a hatalmát s az Egy Gyűrűt is. A gyűrű sokáig hatástalanul rejtőzött. Majd szövevényes utakon keresztül eljutott a hobbitokhoz.

Most azonban, Középfölde korszakának végén, Szauron újra megerősödött, s a Gyűrű hatalma is feléledt. A sötétség urának, Szauronnak máris sikerült az embereknek adományozott Kilenc Gyűrűt a hatalmába kerítenie, s ezáltal számtalan embert rabszolgaságba süllyeszteni. A Hetek hatalmát is sikerült megtörnie. Csak a tündék Három Gyűrűje áll még ellent.

Ahhoz, hogy a Fény ellen vívandó közelgő harcában Szauron teljes erejét bevethesse, újra meg kell találnia az Egy Gyűrűt. Minden erejével erre törekszik. A végzet rendelése szerint Frodó, egy hobbit lesz az Egy Gyűrű hordozója. Miközben a sötétség urai üldözik, az ő feladata, hogy kiválasztott nyolc szövetségesével, veszélyekkel teli és nehéz úton eljusson Mordor sötét hatalmas és lenyűgöző történetében olyan igazság rejlik, mely a mai ember bensőjében visszhangot kelt.

Máskor alig észlelhető húrok pendülnek meg, mert ezek a lélek legmélyében nyugvó archaikus ismeretekhez kapcsolódnak. A nézőnek az az érzése, hogy évezredes eseményekbe pillant bele, s a film különböző hatalmainak működése valahogy vele is kapcsolatban áll.

A látogató belép a nézőtérre. Elhagyja a külvilágot, s tudata három órára belemerül „Középfölde” eseményeibe. Éppen úgy, mint a színészek, teljesen beleéli magát a különféle szerepekbe. Szenved és harcol velük, amikor szövetségeseivel együtt Frodó Mordor Végzet Hegyéhez indul a Gonosz gyűrűjének hatalmát megsemmisíteni.

Kilencen alkotják a Szövetséget: egy tünde, egy varázsló, egy törp, két ember és négy hobbit. Mindegyikük fontos szerepet játszik a közösség szempontjából, de hárman közülük különösen jelentőségteljesek: Gandalf, a mágus, Ara­gorn, az ember, és természetesen Frodó, a hobbit, a Gyűrű hordozója.

Gandalf, a mágus, a tündékhez hasonlóan magasan az emberek fölött áll, hiszen halhatatlan. Jelenlegi alakjában szoros kapcsolat fűzi Középfölde halandóinak sorsához. Bölcsessége és mágiája Középfölde valamennyi korlátját felülmúlja. Ezért az ő feladata ebben a korszakban a befolyásukat messze a látható világon túlra is kiterjesztő gonosz hatalmak elleni harc irányítása. Most még Szürke Gandalfnak hívják, de miután átéli erejének és bölcsességének próbáit, éretté válik, és Fehér Gandalf lesz. Felemelkedve a lét ezen új állapotába, a korszak végén a tündékkel együtt elhagyja Középföldét, mert akkorra már teljesítette feladatát.

Valóban léteztek ilyen lények?

A nézőben lassan megfogalmazódik egy sejtelem, hogy itt egy még láthatatlan valóságról van szó. Napjaink halandó, teljesen az anyagba süllyedt embere számára az emberiség fejlődésében szerepet játszó magasabb élethullámokról és lényekről szóló ősi tudás majdhogynem teljesen elveszett. Csak zavaros töredékek jutnak el hozzá. De léteztek-e ezek a lények valójában? Vagy nem léteznek-e még jelenleg is? Lények, melyek a Világosság magasabb rendű erőivel közösen azon fáradoznak, hogy kiemeljék az emberiséget halálos rabságából?

Aragorn valódi személyisége a történet elején még rejtve marad, hiszen az emberek és hobbitok csak Vándorként ismerik. Azonban a Gyűrű Szövetségében mind jobban előtérbe kerül, hogy ő eredetileg király volt. Ősei egykor Középfölde uralkodói voltak, akiket Szauron minden hatalmuktól megfosztott. A Sötétség elleni küzdelemben hatalmuk kardjának éle kicsorbult, s ők maguk is áldozatul estek. Aragorn még mindig magában hordja a múlt örökségét. Ezért teljesen a Gyűrű hordozójának szolgálatában áll, hogy visszaszerezhesse királyságát.

A királyi ember képe itt talán az eredeti emberre utal. Ez az igazi emberi természet a Vándor bensőjében szunnyad, és nyugtalanítja őt. Egyrészt a sötétséghez – Középfölde földi természetéhez – kötődik, másrészt felismeri a Fényt, és szolgálni akarja, hogy visszanyerje királyságát. Nem ismeri az útját, de megbízik társaiban.

Frodót és a többi hobbitot lehet a legkönnyebben azonosítani. Valódi természetemberek, akik szívesen esznek, isznak, mulatnak, s kényelmesen éldegélnek barlangjaikban, a szép Liget­or­szág­ban. A világ nagy eseményeiről valójában inkább nem is akarnak tudni. Csak nagyon kevés kivételként akad közülük olyan, aki bizonyos kalandvággyal rendelkezik. Ezek közé tartozik Frodó és a Szövetség másik három hobbitja. Ők az ‘aprók népe’, kisebbek az embereknél, s így tulajdonképpen jelentéktelenek Középfölde eseményeit illetően. De talán éppen azért, mert semmihez sem kötődnek, alkalmasak arra, hogy a Gyűrű misztériumát beteljesítsék.

Frodó a Gyűrű hatalmát és jelentőségét csak később ismeri fel Gandalf segítségével. A Gyűrű ekkor már egy ideje a tulajdonában van. Megvan a bátorsága ahhoz, hogy magára vállalja a fel­a­datát, s megtegye a veszélyekkel teli utat. Vállalja szerepét a Fénynek a Sötétség elleni harcában, habár tulajdonképpen túl kicsinek és gyengének érzi magát. Nem ismeri az útját, de megbízik társaiban, és elindul. Mélyen belül még a legkétségbeesettebb pillanataiban is érzi, hogy ez az ő útja, amit be kell járnia ahhoz, hogy a Gyűrűt megsemmisíthesse. Az ilyen utat nem azért járják, mert romantikus és dicső, hanem mert az ember egy belső elhivatottságot érez. Frodó szerepe rámutat a világmindenség minden teremtményének – kicsiknek és nagyoknak, hatalmasoknak és gyengéknek – a kapcsolatára. Ezek az isteni egységből kiáramolva, lények milliárdjainak végtelen sokszínűségében nyilvánulnak meg. Ez a sokszínűség a Teremtés tervén alapul. Minden egyes teremtmény, bárhol is található, egy apró kerék a mindenség szerkezetében. Ezért cselekedetei mindig roppant fontosak az egész szempontjából.

Gandalffal, Aragornnal és a többiekkel együttműködve, Frodó pontosan a megfelelő Gyűrű-hordozó. Nincs nagy hatalma, s nem is vágyik rá, sem tudásra vagy gazdagságra. Azonban elég bátor és okos ahhoz, hogy megértse és elkezdje feladatát.

A kétségbeesés egy pillanatában, Moria hegyeiben Frodó mégis ezt mondja: „Bárcsak sohasem kaptam volna meg a Gyűrűt. Bárcsak sohasem hallottam volna róla.” Gandalf, a mágus így válaszol neki: „Mind így beszél, kinek ilyen végzet jutott osztályrészül. De efelől dönteni nem áll hatalmukban.

Neked csak azt kell eldöntened, hogy mit kezdesz a rendelkezésedre álló idővel.”

A fények kigyulladnak, a vetítővászon elsötétül. A film véget ért. A nézők tudata elhagyja Középföldét, s visszatér a megszokott valóságba. A bensőjükben megpendített húrok azonban még rezegnek egy ideig. Valóban megsejtettek valamit a saját életükkel összekapcsolódó életformák nagy összefüggéseiből? Talán ugyanazt érzik, mint Frodó, midőn mély kétségbeesésé­ben ezeket a szavakat hallja felcsendülni: „Neked csak azt kell eldöntened, hogy mit kezdesz a rendelkezésedre álló idővel!”

Playbackshow: a nagy utánzás

 

Igazán bámulatos, hogy egyesek milyen mesterei az utánzásnak. Ezt semmiképpen sem szabad negatívan értenünk, hiszen a gyerekek is utánzással tanulnak, a felnőttek példáját követve. A jó példa követése jó eredményhez, a rosszé rosszhoz vezet. Aki látott már valaha mini-playbackshow-t a TV-ben (ezekben a műsorokban könnyűzenei énekeseket utánoznak a gyerekek), azt bizonyára ámulatba ejtette az utánzás magas színvonala. Szinte hihetetlen, hogy néhány gyerek mire képes a színpadon. Amikor ezeket a gyerekeket üzleti célból ál-felnőttekké változtatják, előadásuk gyakran ellentmond a „gyermekiségről” alkotott minden elképzelésnek. A ruha és a smink üres, felfújt alakokat csinál belőlük, amin a közönség jól szórakozhat. A gyerekek még­is imádják mindezt. Úgy tűnik, utánzóképességük határtalan, s már-már a valóság határait súrolja. Néha nehéz megkülönböztetni a valódit az utánzattól.

 

Az utánzás mint emberi tulajdonság olyannyira alapvető, hogy az élet csaknem minden területén művelik. Mindenki ismer valakit, akit viselkedése, életmódja, fellépése vagy karizmája miatt csodál: akit követendő példaképül választ.

A dolog furcsasága azonban abban rejlik – ha lehet így fogalmazni -, hogy míg eszményképünk külső tulajdonságait tökéletesen képesek vagyunk utánozni, addig belső alkatát és indítékait gyakran elhanyagoljuk. Ki is az, aki az utánzat mögött rejtőzik? Mit akar mondani az elrejtőzött ember?

Tegyük fel, hogy „a csodált személy” magas szellemi szintre jutott, s így olyan életmódot hirdet és folytat, amely teljes mértékben az anyagtól és annak értékeitől való elkülönülésen alapszik. Azt az életvitelt tanítja tehát, amely a Krisztusnak való teljes önátadást és az Ő követését jelenti.

Nem azt akarná-e egy ilyen eszménykép – ha nevezhetjük így -, hogy példáját minden szempontból, mind külsőleg, mind belsőleg kövessük? Bizonyosan nem azt várja el, hogy személyiségét, viselkedését vagy öltözködését utánozzák, hanem inkább arra bátorítja követőit, hogy az anyaghoz semlegesen viszonyuljanak, és mindezt saját belső forrásuk alapján tegyék – tudván, hogy az mind­annyiukban jelen van. Önmegismerésre és önfelismerésre sarkallná tehát őket, az „Ember, ismerd meg magadat!” megvalósítására.

 

Kötődés a hamis egyensúlyhoz

A fentiekben leírt „csodált személy” bizonyosan figyelmeztet az utánzás veszélyeire is, hiszen a puszta utánzás nem elég, és könnyen azt az illúziót keltheti, hogy már mindazt elértük, amit eszményképünk. Ez az illúzió könnyen megelégedéssel töltheti el az utánzót. Ha ugyanis még nem lelte meg saját igazi benső alapját, akkor a külsőségek nem csak félrevezetik, hanem magukhoz is láncolják az illetőt.

Ez nem szükségszerűen rossz, s gyakran jó szándék áll mögötte. Mindez még­is azt mutatja, hogy az illető még nem ébredt fel, hogy bensője mélyén még nem felel meg tökéletesen igazi énjének. Mert amint a szellem utánzása kerekedik felül, az igazi én szellemi magja visszahúzódik. A féligazságok, tantételek és dogmák látszatvilágában nem lehet célba jutni.

Létezik-e még az a belső tér az emberekben, amelyen keresztül a magasabb sugallat elérheti és eltöltheti őket? Hol van az az erőörvény – mert keringésre és nem megkristályosodásra van szükség -, amely véget vet a múlt utánzásának, és létrehoz egy új képességekkel és tulajdonságokkal felruházott, nyitott, fogékony tudatú új embert: aki mer élni, és nem kapaszkodik többé a „ne tedd meg, hagyd csak” fojtogató érzésébe?

 

Vezethet-e az utánzás boldogsághoz?

Aki tiszteli a szellem előttünk járó nagyjait, és az ő példájukat valóban követni is akarja, az a tiszteletét legjobban úgy róhatja le, ha igazán „üressé” válik, hogy az igazi élő bölcsesség eltölthesse. Mert a szellemi nagyok ezt az ösvényt mutatták az emberiségnek: a személyes hódolattól tökéletesen mentes, dogmák nélküli ösvényt, hogy az örök élet beáradhasson az időbe. Mert csak az üres edénynek van haszna.

Hogy a régi, megszokott s olyannyira kedvelt dolgokat elengedjük, ahhoz bátorságra, méghozzá nagyon nagy bátorságra van szükség! És ugyanannyi bátorság kell ahhoz is, hogy felhagyjunk minden utánzással, és tökéletesen rábízzuk magunkat az igazi énre, s hogy megtanuljunk hallgatni a gyöngéd, tiszta hangra, amely megmutatja saját, tökéletesen új útját. A külső jellemvonások ekkor nem üres formák többé, hanem belső sugallatból keletkeznek.

A valóság és az utánzás tehát egészen hasonlóak, a kettő mégis két külön világ. Aki a belső valóságát követi, borotvaélen táncol. A „playback”-jelenség az emberi vérben folyik, és anélkül is alakot ölthet, hogy tudatában lennénk. Valaki azt hiheti, hogy a helyes ösvényen jár, valójában azonban még minden csupán utánzás. Ilyenkor sok esetben több dolog keverékéről van szó: a múlthoz, a becses, régi kötelékekhez és emlékekhez való ragaszkodásról, vagy a múlt iránti, már-már erejét vesztett hűségről, esetleg arról, hogy képtelenek vagyunk vagy talán nem akarjuk megérteni, hogy minden új korszak új lehetőségeket kínál, s ezért újfajta szemléletmódot tesz szükségessé.

A szellemi és az anyagi impulzusok céljai között rejlő hatalmas különbség meghatározó fontosságú. Nem könnyű felülkerekedni a létezés külső formáival való azonosuláson, amely hosszú korszakok óta tart. Azoknak azonban, akik nem akarnak az illúziókba és az utánzásba fulladni, teljes figyelemmel kell a múlttal való szakításra összpontosítaniuk. Aki a helyes ösvény keresésének útján áll, annak állandóan tisztában kell lennie saját indítékaival, s hogy miért is akar visszatérni az élet forrásához, és hogy ebből mennyit valósított meg. Jóllehet a személyiség sokszor jól fejlett, hatékonyan használható eszköz, ám ezt a kiváló eszközt bizonyos mértékig még­is fel kell áldozni annak érdekében, hogy a kereső képes legyen egy olyan életbe átlépni, amelyet az élő lélek vezérel. Ezt pillanatot gyakran „felezőpontnak” nevezik: ez az a kritikus pillanat, amelyben az alantas élet alárendeli magát a magasabb elvnek, és a lélek növekvő világossága túlragyogja a személyiség fényét. Ha valaki megteszi a szükséges lépéseket, és valóban előrehalad, az megtapasztalja, hogy a lélek visszhangja megerősödik és mindent átfog. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha a személyiség énjét teljesen mellőzük. Ez az, amire Keresztelő János utal, amikor így szól: „Néki növekednie kell, nékem pedig alább szállanom.” (Ján. 3:30).

Mi történik azzal, aki feláldozta személyiségét az új, halhatatlan léleknek? Ettől kezdve ez a lélek vezeti majd őt. Képes lesz a lélek alapvető tulajdonságait – a szeretetet és a szolgálatot – egyszerű, még­is mindent magában foglaló életfeladatként átélni. Akkor már nem akarja az életet utánozni, mert hogyan is tudná ezt a lélek megtenni? A lélek az, ami! Elűz minden illúziót és utánzást, megértést és reményt hintve a keresők szívébe.

Tudás… vagy igazi bölcsesség?

 

A ‘tudás’ és a ‘bölcsesség’ fogalma között nagy, áthidalhatatlan szakadék tátong. A szellemi ösvényen járó kereső számára fontos, hogy belássa: az isteni bölcsesség nem azonos azzal a tudással, amelyet információk gyűjtésével lehet megszerezni.

 

Aki ennek komolyan utánajár, felfedezi, hogy az egyetemes filozófia élesen megkülönbözteti a bölcsességet és az értelmet. Nem mintha a bölcsesség lenne minden, az értelem pedig semmi, de e két dolog teljesen más értékű, és teljesen eltérő tulajdonságot és minőséget képvisel. A Teremtő mind bölcsességgel, mind értelemmel ellátta az eredeti embert, és összekötötte őt az egyetemes bölcsességgel. A földi ember azért kapta az értelmi képességet, hogy erre a mindent átfogó bölcsességre reagálni tudjon. Az értelmi képesség a bölcsesség transzformálására szolgált, és képes volt ennek az átalakított bölcsességnek a megtartására. Az emberi emlékezet ezért olyan tároló cellaként működött, amelyben az átalakított bölcsességet el lehetett raktározni.

Az ember ezen eredeti értelmi képességében megvoltak a tisztán működő érzékszervek központjai, valamint a gondolkodás és a cselekvés központjai is. Az ember így képes volt a kapott bölcsességet átgondolni, érzékszervileg megvizsgálni, aminek következtében döntést tudott hozni, és ésszerűen cselekedhetett. Ez egy tökéletesen felelősségteljes élet volt. Mindebből arra következtethetünk, hogy az eredeti ember önkéntes engedelmességben fűződött Istenhez. Isten kezét fogva járt, Isten mindenütt jelenvaló bölcsességére értelmes-erkölcsösen, önkéntelenül és intelligensen reagált. Istenből született isten volt, az Atya fia, és tökéletes, ahogyan a mennyei Atya is tökéletes. És csak növekedés és megnyilvánulás létezett a számára, hasonlóképpen ahhoz, ahogy egy csillagköd állatövvé fejlődik.

 

A szenvedés oka a beteg értelem

Ha ‘józan értelemről’ beszélünk, világos, hogy ezen mit kell értenünk. A Teremtő az eredeti embert bölcsességgel és ezzel együtt ítélőképes, józan értelemmel is felruházta. És itt bukkanunk rá az emberi szenvedés egyik legmélyebb okára: józan értelmét ugyanis az ember már kimondhatatlanul hosszú ideje elveszítette. Jelenlegi állapotában értelmünk komolyan beteg és széteső képet mutat. Az egész főszentély elfajult, és a természetember erkölcsi képessége az egykori dicsőségnek immár csak torz karikatúrája.

Ezeket a tényeket a mindennapi élet gyakorlata is megerősíti, mert ez az elfajulás nagyon zűrzavaros és nyomasztó helyzetet teremtett. Ezért most már azt is megértjük, mi volt Jakab apostol szándéka a kérdéssel: „Kicsoda köztetek bölcs és okos?” (Jakab 3,13) És a megdöbbentő végkövetkeztetés: senki sem értelmes!

A dialektikus világban senki sem rendelkezik egészséges értelmi képességgel, és ezért senki sincs kapcsolatban a mindent átfogó bölcsességgel sem. Emiatt a teljesen „Isten kezét fogva járni” pedig szép és veszélyes mesévé lett. Ebben az összefüggésben Jézus szavai nagyon is találóak, amikor ezt mondja: „Senki sem jó, egyetlen egy sem!”

Hogy a probléma mélyére hatolhassunk, először is megállapítjuk, hogy különböző embertípusok léteznek. Az első típust kultúrembernek nevezhetnénk: ő már régóta azzal foglalkozik, hogy értelmi képességét művelje. Az ember bukott földi állapotában az értelmi képesség mindig a kívülről jövő ingerektől függ. Mivel a Logosz befolyásai és az isteni kundalíni képességei hiányoznak, ezért különböző normák és hipotézisek, dialektikus műveltségi modellek, vallásos vagy más érzelmi üzérkedés bitorolják az abszolút tudás helyét. Ezáltal az értelmet egy bizonyos irányba, egy meghatározott fejlődési menetre sürgetik illetve kényszerítik.

Ez a helyzet nemzedékről nemzedékre az ember vérlényébe vésődik. Az egyhangúan ismétlődő külső ingerek a velük összhangba lévő belső vérösztönzéssel párosulva az embert olyan intellektuális lénnyé tették ill. teszik majd, amilyennek jelenleg is látjuk. Már a gyermek értelmét is az önérvényesítő életmódra idomítják, mégpedig a törvény által előírt tanterv szerint. A tapasztalat mégis azt mutatja, hogy az intellektuális ember felettébb boldogtalan. Egész életében a boldogságot hajszolja, de az egyre messzebb hátrál tőle. Eközben mind magának, mind gyermekeinek felmérhetetlen károkat okoz, ami mindenekelőtt az agy szerkezeti elfajulásában mutatkozik meg.

 

Két embertípus

Az emberi test minden szerve a szerint szentesül vagy esik ítélet alá, hogy milyen célra használják. A végletekig eltúlzott intellektuális képzés megakadályozza a magasabb bölcsesség befogadását, következtében ugyanis a fej azon szervei, melyeknek ezt a befogadást lehetővé kellene tenniük, nagyon siralmas állapotba kerülnek. Ma gyakori az ilyen embertípus.

Ez a fajta intellektuális képzés ezért pozitív értelemben csak bizonyos pontig folytatható. Azután a legkülönösebb, a legsajnálatraméltóbb és a legszörnyűbb dolgok történnek, melyeknek részleteiről nem szükséges beszélnünk. Egy dolog biztos: ha valaki az intellektuális öngyilkosság útján áthalad azon a ponton, amelynél a harmadik agyüregben bizonyos zavarok lépnek fel, akkor menthetetlenül elveszett.

A másik embertípushoz azok tartoznak, akiknél az ésszerű gondolkodás még csak kevéssé fejlődött ki. Az ő agyuk befogadó képessége különböző okokból bizonyos színvonal alatt van. Az ezoterikus tudomány minden időkben Hold-tudat­nak nevezte az értelmi képesség ezen állapotát. Ez a típus érzékeny ugyan az elvont egyetemes érintésre, de ezeket az impulzusokat sem megérteni, sem feldolgozni nem képes. Erős vonzalmat érez a titokzatos és a rejtett dolgok iránt, és szívesen vész bele a fülledt misztikába. Másrészről viszont gyakorta féltékeny az intellektuális emberre, aki magasabb fejlődési színvonala birtokában a legjobban fizetett társadalmi pozíciókat foglalja el. Ez a féltékenység gyakran abban is kifejeződik, hogy a mulasztottakat mind a maga, mind az utódai esetében pótolni igyekszik. Az osztályharc szoros összefüggésben áll ezzel.

 

Az életet három központ irányítja

E két ábrázolt típuson kívül vannak még különféle altípusok is, de mindegyikükből hiányzik az egészséges észképesség. Ezt a problémát közelebbről vizsgálva magától értetődően arra a felfedezésre jutunk, hogy az ember életét három jelentős központ szabályozza. Filozófiánk ezeket főszentélynek, szívszentélynek és medenceszentélynek nevezi. Ez utóbbi köldökcentrum néven is ismeretes.

E három központ működése a dialektikus embernél nincs összhangban egymással. Így előfordulhat például, hogy az értelem és az érzés együttműködik, miközben a cselekedet csődöt mond. Vagy a beteg agy a cselekedetre irányul, miközben elhanyagolja az érzelmi megfontolást. Olykor a cselekedet és az érzelem összhangjának is tanúi lehetünk, ilyenkor meg az ész nem jut szerephez. A modern pszi­cho­lógia tökéletesen megerősíti ezt az ősrégi ismeretet.

 

Elhagyni a pusztulás lejtőit

Ha Önök ezt a zilált állapotot még fel tudják ismerni – és ezt már nem mások helyzetének látják, hanem saját maguk aggasztó létállapotának -, akkor azt is felfedezik, hogy Önök a hanyatlás útján vannak. Ekkor jogos a kérdés, hogy ettől a szörnyű sorstól hogyan menekülhetnének meg. A megmenekülés lehetséges, ha elfogadják a transzfiguráció folyamatát, vagyis teljes erőbevetéssel lényük tökéletes megváltozásán dolgoznak. De nem a személyiségük művelése a cél, hanem mikrokozmoszukat kell újraalkotniuk. A félreértések elkerülése végett szándékosan nem „újjászületésről” beszélünk, mivel ez a fogalom könnyen a felszínes miszticizmus felé vihetne minket, és végzetes tévedésekre adhatna okot. Sokak számára az „újjászületés” nem jelent mást, mint biológiai vagy természetvallásos megtérést, melyet aztán a tükörszféra-erők beárnyékolása követ.

A transzfiguráció tudományát a régiek „theofániának”, vagyis az istenember újra megjelenésének nevezték. Ez a tudomány oly messzire visz, oly jelentős és olyan bonyolult, hogy egészében nem lehet áttekinteni. Tény azonban, hogy a transzfiguráció minden folyamata az ember anyagra irányuló értelmének alapos felülvizsgálatával kezdődik.

 

Az isteni ember megjelenése

Ez az anyagra irányult értelem mára a legjelentősebb akadályozó tényezővé vált az istenember újramegjelenésének útján. Az Egyetemes Tan minden jelölt figyelmét nyomatékosan felhívja arra, hogy agya, észlelő és érzékelő szerve az egyetemes bölcsesség legnagyobb ellensége. És ebben a vonatkozásban teljesen mindegy, hogy az illető iskolázott vagy sem, vagy hogy a gyerekeinek milyen pedagógiai módszert választ. A természethez kötött ember gondolkodásának bármifajta módszerrel való fejlesztése kivétel nélkül csak újabb veszélyeket teremt, és negatív eredményeket hoz. A theofánia felfogása szerinti egészséges értelmi képesség lehetetlen. Ezért annál szorongatóbb a kérdés: hogyan menekülhetünk meg ebből a helyzetből? Erre azonban ismét csak azt a válaszolhatjuk: megmenekülésük nyitja az istenember újbóli megjelenése.

Az Önök biológiai, erkölcsi és szellemi állapota az, ami ezzel az újra eljövetellel szembeszáll, és lehetetlenné teszi annak megvalósulását. Természetemberi mivoltukban minden olyan képességben hiányt szenvednek, amely az istenember megjelenését valamennyire is elő tudná segíteni. Ezért kell rendelkezniük az „új kalapáccsal és új Igével”, mert csak így válhatnak valódi szabadkőművesekké.

Önöknek segítségre, egy magasztos közvetítőre, Isten kéznyújtására van szükségük, mert enélkül semmit sem tehetnek. Ez a segítség a bukott emberhez erő formájában jön el, melyet „Krisztusnak” neveznek. Itt azonban nem a teológia történeti Krisztusáról van szó, hanem arról az erőről, amely személytelen szeretetként alámerül az emberek világába, hogy elősegítse megmentésüket.

 

Az új kalapács és az új Ige

Ha egy építő a művén dolgozni akar, és látja saját kísérletei sikertelenségét, akkor egy új kalapácsra és új Igére van szüksége, vagyis egy új erőre, melyet a Logosz ajándékoz neki. Amikor Rózsakereszt Krisztián (teljes díszben) a sírtemplomban fekszik – figyeljenek fel erre a piramist idéző jelképes beszédre! -, az ott rejlő bronztáblára kitörölhetetlenül ezt vésték: Jézus mindenem! És ennek a feliratnak semmi köze sincsen egy bizonyos történeti Jézushoz, aki kétezer évvel ezelőtt valahol megszületett. Itt Isten kéznyújtásáról van szó, mely betör a mi szürke dialektikus életünkbe, hogy az emberiséget transzfigurációra ösztönözze. És figyeljék meg ennek az eredményeit!

Ha Önök ebből az üdvfolyamatból valamit az értelmük segítségével akarnak felfogni, akkor a szent tudomány siet a segítségükre. Jóllehet a hét agyüreg teljesen üres, ha viszont egy komoly jelölt a megszabadító ösvényét Jézus Krisztusban kezdi el, akkor a hét agyüreget ez a közvetítő isteni erő egymás után meg fogja érinteni. Ez az érintés különböző néven ismeretes: a szent Hétszellem érintése, a hét isteni harmónia, vagy mint a hét kötél, melyet a haláltermészet kútjába leeresztenek. Mihelyt ez a hét agyüreg életre kelt, és a transz­fi­gu­ráció folyamatát a jelölt vérlénye is támogatja, akkor az említett agyüregek megszabadító erővel telnek meg. Mind­ez pedig a kisagyban és a titokzatos medullában egy új képesség kifejlődésével jár együtt. Így a jelölt tudatos, szellemi-értelmi kapcsolatba kerül a Teremtővel. A régi káldeus „Számok könyve” ezt az állapotot Szamaelnek nevezi, aki a magas misztériumok hiero­fánsa, és aki Michaellel, a magasabb földi bölcsességgel került kapcsolatba. Csak ha ez a hétszeres megvilágosodás a Szent Szellem által végbemegy, akkor lehet a jelöltet Mahatnak (Mahatmának), Ma­nasznak, gondolkodónak nevezni. Ebből a megvilágosodásból és ezáltal kezdődik el a transzfiguráció folyamata.

A bölcsességet birtokló értelem nélkül senki sem képes akár egy centimétert is előrehaladni a megvilágosodás ösvényén. Ezért az új kalapács és az új Ige legyen mindannyiójuk birtoka!

 

J. van Rijckenborgh