Pentagram 1998/1

A gnosztikus tapasztalatok történelmileg nem magyarázhatók

 

JÉZUS KORÁIG SOK REJTÉLYISKOLA LÉTEZETT, PÉLDÁUL A RÉGI GÖRÖGORSZÁGBAN ELEUSISBEN ÉS DELPHIBEN, AHOL ORFEUSZT ÉS APOLLÓT TISZTELTÉK A REJTÉLYEK ŐRZŐIKÉNT; PERZSIÁBAN, AHOL ZARATHUSTRA GONDOLATAI KELTEK ÉLETRE; EGYIPTOMBAN ÉS ELŐÁZSIÁBAN, AHOL A MISZTÉRIUMISKOLÁK ATTIS ÉS OZIRISZ NEVÉHEZ FŰZŐDTEK; ÉS MINDENEKELŐTT A RÉGI IZRAELBEN IS. AZ ERRE VONATKOZÓ UTALÁSOK AZ ÓSZÖVETSÉGBEN MINDIG OTT TALÁLHATÓK, AHOL NAZARÉNUSOKRÓL, ISTENNEK SZENTELT EMBEREKRŐL VAN SZÓ, MINT PÉLDÁUL SÁMSON VAGY GEDEON. SŐT A PRÓFÉTÁKNAK IS KAPCSOLATBAN KELLETT ÁLLNIUK A REJTÉLYTUDÁSSAL, HISZEN ŐK GYAKRAN UTALTAK ARRA, HOGY A KÜLSŐ SZERTARTÁSOKAT BELSŐ FOLYAMATKÉNT KELL FELFOGNI, MELYEKNEK AZ EMBERT VAGY A NÉPET ISTENNEL KELL ÖSSZEKÖTNIÜK.

 

Akkoriban tudott dolog volt, hogy az emberiségnek át kell haladnia az anyag mélypontján, hogy újra egyesülhessen Istennel. Akit beavattak a rejtélyekbe, az a beavatási eljárás révén hozzájutott a misztériumokban rejlő ismerethez. Ennek során olyan emberek léptek fel közvetítőként, akik tudatosan az isteni erő és az isteni törvények belső világában éltek. Hogy ezeket az ismereteket milyen jelképekkel fejezték ki, az másodlagos.

Jézus koráig a misztériumok titkosak voltak. Jézus nyilvánosságra hozta tanításában, hogy a földi elv tudatos halála által lehetségessé válik az emberben rejlő isteninek a feltámadása. Aki életét elveszíti az Evangéliumért, vagyis a Szellemért, az megmenti azt. A folyamatot, amelyet addig csak a misztériumiskolák falai között vittek véghez, Jézus a saját életével példázta a nyilvánosság előtt. Énközpontúságát a gondolkodás, érzés és akarás tekintetében egyaránt feladta, ami által az ember valódi, isteni lénye hatásossá vált benne, és „feltámadt”.

Az emberiség fejlődésmenete elérte azt a pontot, amikor a rejtélyek nyilvánosságra hozatala lehetségessé és szükségessé vált. Lehetőség nyílt a belső elhalás és feltámadás eme folyamatának önálló és saját felelősségű megtapasztalására. Ez azt jelenti, hogy onnantól kezdve az igaz önvaló felébresztése tudatos folyamatban mehet végbe. A rejtélyek így nyilvánosságra kerültek, és nem csak a kiválasztottak egy kis csoportjának álltak rendelkezésére. Ezenkívül az akkori embereknek a misztériumokat teljes tudatossággal kellett megtapasztalniuk, ezért is omolhattak le a beavatóhelyek falai. Mindenhol Jézus cselekedetei által vált lehetségessé, hogy a mindaddig titkos rejtélytudás nyilvánossá és tudatossá váljon. Ami pedig akkor történelmi áramlatként a Földközi-tenger egész térségében megjelent, az nem más, mint a Gnózis.

Fölmerül azonban a kérdés, hogy miként keletkezhetett a Gnózis ilyen hirtelen. Minden előkészület nélkül jelent ugyanis meg, mintha a semmiből lépett volna a világba, és már megjelenésekor teljesen kibontakozva fejtette ki hatását. Ugyanakkor minden akkori kultúra és vallásos hagyomány befolyásai észlelhetők voltak benne. Kitüntetett volt-e ezek közül valamelyik? Talán Perzsiából, Izraelből, Görögországból vagy Egyiptomból származott a Gnózis? Elfogadható választ találunk ezekre a kérdésekre, ha abból indulunk ki, hogy a történelmi Gnózis nem más, mint a nyilvánosságra hozott rejtélytudás. Így érthetővé válik, hogy miért jelent meg oly hirtelen és már kezdetben oly tökéletesen. Minthogy pedig ősidők óta minden országban és kultúrában léteztek misztériumiskolák, a Gnózis is kezdettől fogva a legkülönbözőbb köntösökben lépett fel: zsidó, görög, perzsa változatban, és így tovább.

 

EGY LÉPÉSSEL KÖZELEBB A CÉLHOZ

Értelmetlen tehát azt kérdezni, hogy honnan származhatott a Gnózis elsődlegesen, hiszen a különböző rejtélyiskolák sok-sok egymástól független forrása táplálta a Gnózis egyetlen nagy áramlatát. Újra felmerül tehát a kérdés, hogy néhány gnosztikus áramlatban miért van szó olyan világmegváltókról, akiket nem Jézusnak hívnak, mások pedig éppen Jézust tekintik meghatározónak, akivel kezdetét vette a világnak a Szellem általi, az Atya egyszülött Fia általi megváltása. A Nag Hammadiban talált írások némelyikében például találkozhatunk perzsa vagy egyiptomi nevű világmegváltókkal, de számos helyen nevezik Jézusnak a megváltót. Erre szintén könnyű a magyarázat: Azon misztériumiskolák hierofánsai, melyeknek Jézus idejében nyílottak meg a kapui, felismerték, hogy Jézusban maga a bölcsesség nyilvánult meg, és hogy az emberiség egy újabb lépést tehet rendeltetése felé vezető úján. E hierofánsok közül egyesek mégis megmaradtak ezen első ember eredeti elnevezésénél. Néhány Nag Hammadi szövegrész például Sethről beszél, Ádám fiáról. Mások pedig lépést tartottak a korral, és Jézus nevét illesztették be rendszerükbe. Mi szerepe is lehetne azonban egyáltalán annak, hogy az igazi ember prototípusa, aki a Szellem erejében a megváltás útján halad, milyen nevet visel? Hiszen ő mindig ugyanaz az eredeti ember!

 

A GNÓZIS MINT AZ ISTENI KÖZVETLEN FELISMERÉSE

Vannak, akik azt állítják, hogy a történelmi Gnózis az akkori Földközi-tenger térségében élő emberek különleges pszichikai és szellemi felfogásából keletkezett. Akkoriban összeomlott minden szellemi és társadalmi hagyomány, és az emberek egyfajta szellemi és lelki vákuumban éltek. Addigi biztonságuk semmivé foszlott, a társadalmi rendszerek, az általánosan elismert értékek és normák nem jelentettek már kapaszkodót. Az emberek – akárcsak manapság – elkerülhetetlen zűrzavarral találták szemben magukat. Ekkor „kitalálták” a világon kívüli felsőbb hatalmakat és támasztékokat, s ezekbe menekültek, hogy egyáltalán képesek legyenek tovább létezni. A Gnózis ilyen értelmezői számára a gnosztikusok „szisztémái” csupán az emberi szellem reakciói bizonyos környezeti és pszichikai viszonyokra, objektív valóságtartalom nélkül.

A gnosztikusok által leírt tapasztalatok azonban semmiképpen sem kötődnek társadalmi viszonyokhoz. Mindezek belülről jönnek. Ilyen tapasztalatokhoz akkor juthat az ember, ha a benne szunnyadó valódi szellemi lény felébred, és szembesíti őt világával, mely mulandó és istentelen, legyen bár rendezett vagy rendezetlen. Valószínű azonban, hogy ezek a tapasztalatok inkább akkor következnek be, amikor minden régi rend megdől, nem pedig akkor, amikor az ember teljes összhangban van környezetével.

 

A GNÓZIS NEM A HAGYOMÁNYOKBÓL FAKAD

A gnosztikus tapasztalatok semmiképpen sem magyarázhatók történelmi, pszichológiai vagy kulturális körülmények alapján. Az a magyarázat is túl rövidre fogott lenne, mely szerint a Gnózis a hagyományos rejtélybölcsességből keletkezhetett. A Gnózis mindig az isteni világosság közvetlen megtapasztalása. Ha a történelmi Gnózis egyáltalán visszavezethető a rejtélybölcsességre, akkor csak abban az értelemben, hogy átvette a misztériumiskolák mindenkori jelképrendszerét, és hogy a gnosztikusok ebbe öltöztették tapasztalataikat. A misztériumiskolák mintegy rendelkezésre bocsátották a köntöst, amelybe az ilyen tapasztalatokat lehetett öltöztetni, és az erőt, amelynek révén elő lehetett idézni őket. Ellenben magukat a tapasztalatokat mindig újra meg lehet és meg is kell szerezni. Nem úgy van tehát, hogy a gnosztikusok egyszerűen csak átvették a rejtélytudást, akár egy új hitet, aztán nyilvánosságra hozták. Ez nem adna magyarázatot a Gnózis tartalmára. A Gnózis lényegét így csupán a rejtélybölcsesség tartalmára vonatkoztatnánk. Akkor pedig megkérdezhetnénk, hogy honnan származik a rejtélybölcsesség tartalma? Ugyanolyan helyzetben lennénk tehát, mint a biológus, amikor az életet akarja megmagyarázni. Néhányan, akik ezzel nem tudnak zöld ágra vergődni, megragadják azt a kibúvót, hogy az élet ugye más bolygókról jött a Földre. Ezzel azonban csupán távoli területekre helyezik át a földi élet keletkezését, de a magyarázattal továbbra is adósak maradnak. Éppen így járnánk, ha a gnosztikus tapasztalatokat a rejtélybölcsességre vezetnénk vissza. Csakhogy a gnosztikusok eredeti tapasztalatokat szereztek, ismeretük első kézből származott!

Mindig is van rá lehetőség, hogy egy ember megtapasztalja az istenit, hiszen az ott szunnyad a lényében. E tapasztalatokat ma is éppúgy megszerezheti, mint akkoriban, teljesen függetlenül az időtől, történelmi eseményektől és kulturális áramlatoktól. Ezenkívül ezek a tapasztalatok nem tetszés szerintiek, nem spekulációk és nem kitalálások. Megmutatják az embernek valódi lényét, és azon világ lényegét, ahol ő is élt valaha, és ahová vissza kell találnia. Megmutatják a megváltás útját is, amely a mulandóság világából a múlhatatlanságba vezet.

 

A LÉLEK TAPASZTALATAI MINDIG UGYANAZOK

Ezek a tapasztalatok az egyetemes igazságot tartalmazzák. Ez az igazság akkor mutatkozott meg a hierofánsoknak és tanítványaiknak, amikor a misztériumokat – a nyilvánosság elől rejtve – véghezvitték. Megmutatkozott Jézusnak, a Krisztusnak, aki ezt nyilvánosan tanítani kezdte és saját életével igazolta. Tapasztalatait megerősítették azok a gnosztikusok, akik vagy közvetlen tanítványai voltak, mint az apostolok, vagy más iskolákból származtak. Őket pedig igazolják mindazok, akik a Jézus utáni évszázadokban és a jelenben Jézus útján, a Gnózis útján járnak. Így tehát a Gnózis nemcsak a múltbéli emberiség egy különleges pszichológiai pillanatában, az emberiség különös érettségének időszakában lépett színre, hanem ma is jelentkezik mindenkinek az életében, akiben elérkezett az ehhez szükséges különleges lélektani pillanat.

A gnosztikus tudatosság mint az eredeti ember helyreállításának alapja

 

A Grál – a kehely

Minden dialektikus fejlődés

Végéhez közeledvén

A vallás, művészet és tudomány

Végéhez közeledvén

A dialektikusan elérhető dolgok

Magaslatán állván

Az elkerülhetetlen hanyatlás

Biztos tudatában…

Ekkor jön meg

Az áttörés szükségének belátása

Ekkor jön meg

Egy új élet szükségének belátása

És a belátás, hogyan tovább

A Grál – a kehely

Hiszen már örök idők óta

Beszélnek róla nekünk!

Hiszen már örök idők óta

Átnyújtják nekünk!

A csillagok útja

Az igazság útja

A szeretet útja

A szent Grál útja

Számtalan sokan jártak előttünk

Számtalan sokan bejárták az utat

Számtalan sokan készen állnak,

Hogy nekünk is segítsenek

A Grál – a kehely

A dialektikusan elérhető

Határán állván

Ürítsük ki a kelyhet,

Melyet átnyújtanak

Igyuk ki

A tisztító, megtisztító erőt

Az összetörő, szentelő erőt

Az új embert megvalósító erőt

Az ivás révén hasonlóvá válunk

Ahhoz, amit iszunk

A kehely ürítése

Új kehellyé tesz minket

És egyszer majd kehellyé válva

Az élő láncba kovácsolva

Álljunk az örök szeretetfolyamban

És nyújtsuk át a számtalan

Utánunk jövőnek

A Grált – a kelyhet

 

AZ ARANY RÓZSAKERESZT SZELLEMI ISKOLÁJA MEGKÜLÖNBÖZTETI EGYRÉSZT A FÖLDI EMBERT, MÁSRÉSZT A MENNYEI EMBERT. A FÖLDI EM-BER HALANDÓ, A MENNYEI HAL-HATATLAN. AZONBAN MINDKETTŐ EGY OLYAN RENDSZERBEN LÉTEZIK, AMELYET MIKROKOZMOSZNAK NEVEZNEK.

 

Az eredeti ember újraalkotása a következő terven alapul: A halandó embernek tökéletesen új életvitellel el kell indítania a belső gyógyulás menetét, és így a mikrokozmoszt képessé kell tennie arra, hogy visszatérjen eredeti életterületére. Ez az alkímiai folyamat –

a Szellemi Iskola ebben az összefüggésben transzfigurációról beszél – a megszabadulás gnosztikus tanának egyik pillére.

A halandó embert a sorozatos alakulások révén folyamatszerűen megszüntetik, és ezzel egy olyan embertípus jelenik meg, melynek képességei és tulajdonságai messze túlmutatnak a halandó személyiség képességein. Ezeket az új minőségeket azonban nem szabad összetéveszteni a személyiség ama tulajdonságaival és képességeivel, melyek okkult gyakorlatok eredményei. Ezen új minőségek kizárólag az én szabad akaratból véghezvitt önfeláldozása révén szabadíthatók fel. Az egyetlen és örök igazság után komolyan kutató embert ennek érdekében három isteni erőáram érinti meg. Ebből fejlődik ki az önismeret, az istenismeret és végül a transzfiguráció folyamata – az embernek az ősképe szerinti tökéletes újraalkotása.

Az első érintés mindenekelőtt a szívet és a fejet befolyásolja. Ennek eredménye humanista, vallásos, művészi és tudományos reakció. Aki aztán számtalan tapasztalat után felfedezi, hogy humanizmusa, vallásossága, értelme és a művészet iránti szeretete nem ajándékozza meg tartós belső szabadsággal, az eljut az önismerethez. Erős késztetést érez, hogy minden szentségtelent és tisztátalant megtámadjon és kiseperjen önmagából. Aki ezt a feladatot komolyan veszi, és nem adja fel, az észreveszi, hogy fokozatosan egy új, nem földi képesség birtokába jut, amivel hegyeket is képes elmozdítani a helyéről. Ez pedig az az igaz hit, amely nem tantételekből és történelmi elbeszélésekből keletkezik. Az igaz hit annak a kegyelemáramlatnak az eredménye, ami akkor szabadul fel, ha az illető helyes életvitellel az őt megérintő szentelő erőt maradéktalanul használatba veszi.

A második érintés a személyiség mélyreható változásainak egész sorát okozza. Az ember megtanulja, hogy természetes kívánságaival felhagyjon, és legmélyebb vágyakozását megbilincselt lelkének megváltására irányítsa. Ez a második érintés a főre irányul. A cél az, hogy ezt a szentélyt is helyreállítsa, és előkészítse a következő lépésre. Majd csak ezután kezdődhet a harmadik folyamat, a transzfiguráció.

 

A SZENT SZELLEM HÉT KÉPESSÉGE

Az eredeti ember hét olyan tulajdonsággal rendelkezik, mely az eredeti hétszeres világgal összhangban van. Az újraalkotott ember első képessége az isteni szeretet. A második az isteni bölcsesség, melyet nem lehet a szokásos észképességgel felfogni és megérteni, legyen bár ez mégoly tökéletes és fejlett is. A harmadik képesség a megújult akarat, mely, mivel az isteni szeretetből és bölcsességből fakad, kizárólag Isten akaratát valósítja meg. A negyedik az új gondolkodási képesség, mely a szellem impulzusait ésszel felfogható képekké alakítja át. Ennek a mentális építőeszköznek természetesen a gyakorlatban alkalmazhatónak kell lennie. Ezért ötödikként a dinamikus energiát koncentráló képességről beszélünk.

A hatodik képesség a képet kifejezésre juttató valamely forma megnyilvánítására vonatkozik.

A teremtő Ige életerővel látja el a formát. A hetedik képesség az első hatnak a lényegét tartalmazza és fűzi egységbe. Így lehet mindent, ami a hat képesség segítségével valósult meg, az egyedül helyes módon az egyetemes teremtési terv szolgálatába állítani.

 

A CSAKRÁKNAK ELLENTÉTES IRÁNYBAN KELL FOROGNIUK

Különböző jógagyakorlatok és okkult módszerek segítségével a hét képességből hat bizonyos mértékben működésbe hozható és fejleszthető. A csakrák ekkor gyorsabban kezdenek forogni, aminek a természeterők erőteljes besugárzása lesz a következménye. Eleinte látszólag örvendetes eredmények jelentkeznek, a valóságban azonban csak még jobban odakötözi magát az ember a halálbirodalomhoz. Ez az egész rendszer megkristályosodását és megkeményedését idézi elő, így a dialektikus kötöttségekből való kitörés egyre nehezebbé válik. Aki ezt a veszélyt felismeri, annak nem esik nehezére, hogy ezt az utat elkerülje. Ekkor belátja, hogy a megszabaduláshoz éppen az ellenkezője szükséges, tehát a földi tudat teljes visszalépése, vagyis nem személyiséghasítás és személyiségművelés, hanem a régi személyiség felváltása a megújult, újjászületett lélekkel.

A transzfiguráció – az eredeti ember újraalkotása – révén nyilvánulhatnak meg az új képességek. Aki a gnosztikus életösvényre lép, az nemcsak találkozik a Szent Szellem szentelő erőivel, hanem általuk maga is megszentelt lesz. Akkor aztán a csakrák is egyre lassabban forognak, míg nyugalmi állapotba nem jutnak. Ekkor a dialektikus erőknek semmi befolyásuk sincs többé, és meg kell hátrálniuk Isten szellemének megújító ereje elől. Az alapvető átpolarizálódás során a csakrák ellentétes irányban kezdenek el forogni, és az embert a tiszta, eredeti életerőhöz juttatják. Így megvalósulhat a megújulás folyamata.

 

A HÉT EREDETI KÉPESSÉG ÉNEKE

Az új ember hét tulajdonsága a hét agyüregben fejeződik ki. Aki a belső megszabadulás útján jár, az eljut ahhoz a ponthoz, amikor a hét agyüreg képes lesz befogadni az isteni pránát. A hét agyüreg együtt képezi a főszentély hétszeres rózsáját, melynek szirmai a következők:

1. a szeretet éneke,
2. a bölcsesség éneke,
3. a magasabb akarat éneke,
4. az értelem erejének éneke,
5. az összpontosított mozgósító energia éneke,
6. az új forma-megnyilvánulás éneke és
7. az összekötő erő éneke, mely a hat előző éneket a hét képesség tökéletes egységévé fűzi össze.

H. P. Blavatsky azt írja A csend hangja című könyvében, hogy az ember csak akkor tudja a misztikus hangok létrájának legfelső fokára helyezni a lábát, ha belső Istenének hangját hétféleképpen meghallotta. A hetedik hang kapcsolja össze a másik hatot, a hat képesség a hetedikben olvad össze. Ez a hét képesség feltárja a hétszeres mikrokozmoszhoz vezető utat, és meg lehet nyitni az örökkévalóság hét ajtaját. A hét új képesség keringése ezzel befejeződött.

Így a természethez kötött ember régi képességeit egyszer majd a mikrokozmoszt szolgáló újakra lehet felváltani. Ekkor az értelem megszabadul az aurikus lény befolyásaitól, és így az új tudatot szolgálhatja. Megtisztulva képes lesz az új gondolkodási képesség sugárzásait befogadni, és az egyedül helyes módon alkalmazni.

Az asztráltest is hozzáférhetővé válik a gnosztikus befolyások számára. Új lélegzés válik lehetővé. Ily módon új fényerővel töltődik fel az emberi rendszer minden atomja, és új érzelmek jelenhetnek meg. Erre az étertestnek is reagálnia kell, hogy a monádikus láng fénye áthatolhasson hozzá. Ennek következtében az anyagtest atomjai is megváltoznak. Ekkor az ember új mentalitással, új érzelmi élettel, új személyiséggel és új tudattal rendelkezik.

 

EMBERLELKEK HALÁSZA

Új képességei miatt ezt az embert a „kő mesterének” nevezik. Új képességeit arra használja, hogy a mulandót véglegesen legyőzze, és segítsen kereső embertársainak. Ebben az értelemben „emberhalász” lesz, ahogyan a Biblia mondja. Ha hálóját jobb oldalon veti ki, akkor nem fog kiszakadni a zsákmány súlyától, mert már csak azt vonzza, ami az új képességgel összhangban van, és elutasítja azt, ami Isten tervével ellenkezik. Így halad életútján, és akikkel találkozik, azok ráéreznek majd létállapotára, és ha ők is akarják, éppúgy az ösvényre térnek.

A Gólem

 

A HÉBER „GÓLEM” SZÓ LÉLEK NÉLKÜLI TESTET, FORMÁTLAN ANYAGOT VAGY „AGYAGOT” JELENT. A MEGFORMÁLATLANT, MÉG EMBRIONÁLIS ÁLLAPOTBAN LÉVŐT ÉRTIK RAJTA, DE VONATKOZIK AZ ISTENI ALKOTÁS LUCIFERI UTÁNZATÁRA IS, ÉS AZ EBBŐL FAKADÓ EMBERI TEVÉKENYSÉGEKRE A KULTÚRA BÁRMELY TERÜLETÉN.

 

Ismeretes egy XIII. századi történet, amely egy dél-franciaországi kabalista csoporttól származik. Ebben a következőképpen írják le a Gólem történetét:

»Három év múltán, amikor az ábécé betűit különböző csoportosításban szóalakzatokká kezdték egyesíteni, egy embert alkottak, akinek a homlokára ez volt írva: JHVH Elohim Emet – Isten igazság. A teremtménynek (Gólemnek) azonban kés volt a kezében, és ezzel levakarta az „Emet” szóról a héber ábécé első betűjét, az Alefet. Az így megmaradt „Met” szó azt jelenti, hogy halott. Tehát az állt ott, hogy „Isten halott”. Ekkor Jeremia megszaggatta ruháit, és így szólt:

– Miért távolítottad el az Emet szóról az Alefet?

Amaz így válaszolt:

A Gólem

– Elmondok neked egy példabeszédet: Egy építész sok házat épített, egész városokat és nagy tereket. Senki sem tudta utána csinálni, mert vagy nem érték fel ésszel a tudományát, vagy nem rendelkeztek megfelelő képzettséggel. Mígnem egyszer két férfi csatlakozott hozzá, akiket megtanított mestersége titkára. Megismertette velük annak minden csínját-bínját. Miután mindent megtanultak tőle, vitatkozni kezdtek mesterükkel. Ezért aztán kapcsolatuk megromlott, mire is a két férfi önálló tevékenységbe kezdett. Ugyanazt kínálták, mint mesterük, csak olcsóbban. Amikor az emberek erre rájöttek, elfordultak a mestertől, és az újakat bízták meg a munkálatokkal, ha valamit építeniük kellett. Így teremtett téged is Isten, az ő képére és hasonlatosságára. Most azonban, amikor te is teremtettél egy embert a saját hasonlatosságodra, azt mondják majd a többiek:

– Nincs más Isten a világon, csak ez a kettő!

Jeremia pedig így szólott:

– Való igaz, ezeket a dolgokat csak azért szabad tanulmányozni, hogy megismerjük a Teremtő erejét és mindenhatóságát. Tettekre váltani azonban nem szabad őket.«

Minden ember legmélyebb lényében ott rejlik egy gólem, egy ideális alaknak, egy meg nem született új Ádámnak a csírája. Ez a kép arra a belső munkára utal, amelyet az embernek önmagán kell elvégeznie. Ez pedig a régi Ádám háttérbe húzódása, hogy teret engedjen az új embernek, Adamas-nak, a szellemléleknek.

A gólem ezért nemcsak az eljövendő újnak a jelképe, hanem annak az állapotnak is, amelyben a földi ember a Szellemtől való elválasztottságban létezik. Ez teszi lélek nélküli lénnyé. Amíg a benne rejlő új Ádám még nem képes a Szellem hívó hangjára reagálni, addig a földi ember is egy gólem, az egymással harcoló erők akarat nélküli eszköze, játékszere. Ezek az erők saját magában lakoznak: az ösztön szembenáll az értelemmel, a vágy az akarattal, az érzelmek pedig az ésszel és így tovább.

A Gólem történetének az a változata, amelyet itt ismertettünk, egy név erejéből veszi mélyebb jelentését, jelen esetben Isten héber elnevezéséből, amelyet négy betűvel jelölnek: JHVH, ez az úgynevezett tetragrammaton. Ezt a beavatottakon kívül soha senkinek nem volt szabad kiejtenie. Ezért gyakran csak a „név”-ről beszéltek. Egy névhez mindig erő társul, és egy szent név kimondása felszabadítja ezt az erőt. Ezért „a név” kiejtését kizárólag a papoknak és beavatottaknak tartották fenn.

Az Isten képére és hasonlatosságára alkotott ember a mikrokozmikus, az isteni ember. Amennyire egyáltalán képesek vagyunk ezt elképzelni, egy önalkotó lényre gondolhatunk, egy olyan entitásra, aki férfi-nő egy személyben, összhangban az eredeti isteni természettel. Ez az eredeti ember egy isteni őstípusból előálló teremtmény volt. A héberben ezt az életet és formát adó erőt „Nefesnek” nevezik, ami „lélegzetet” jelent. Az isteni ember elnevezése pedig Adam Kadmon. Adam Kadmon társ volt az építésben, együttműködött Isten tervének megvalósításán, és ez most is így van.

Egy XIII. századi hagyomány szerint a Gólemet a Teremtés könyvének, a „Széfer Jecirának” az útmutatása alapján agyagból vagy egy alaktalan göröngyből (139. Zsoltár, 16) alkották. 1580-ban a bölcs és jámbor prágai rabbi, Jehuda Löw ben Bezalel agyagból mesterséges embert avagy gólemet alkotott, hogy a prágai zsidó gettók lakóit megvédje a keresztények támadásaitól. A rabbi életre keltette a teremtményt, egy „Isten igaz nevét” tartalmazó pergamentekercset helyezvén a szájába. A zsidó hagyományban ismeretes is egy olyan mágikus szertartás, amelyben a „teremtő”, tehát a mágus, homokot szór egy vízzel telt kehely fölé, miközben minden lélegzetvételnél egy betűt idéz a „Széfer Jecirából”. Itt is a leheletről, a lélegzetvételről van tehát szó. Gondoljunk csak az „inspirációra”, amelytől minden alkotóművész függ.

 

AZ ALEF BETŰ

Sokatmondó, hogy a héber ábécé első betűjének, az Alefnek az elhagyásával szertefoszlik az igazság, és ez a halálnak enged teret. Az Alef az eredetet, a forrást jelenti. Számértéke 1. Azt mondhatjuk, hogy az isteni természetben egység és igazság uralkodik. Ott az igazság életet ad és formát kölcsönöz. Tudjuk, hogy az eredeti mikrokozmikus ember mikrokozmikus és makrokozmikus tudattal rendelkezett. Az Istennel való egységben és egységből élt, és így kapcsolatban volt minden teremtménnyel.

Lucifer azonban megalkotta az ellentermészetet, az isteni természet ellenpárját, utánzatát. Szétrombolta a kapcsolatot az egységgel és igazsággal. Az igazság halállá változott. Azon mikrokozmoszok, akik Lucifert követve vele süllyedtek az anyagba, csak neki, az újonnan érkezettnek hódoltak és áldoztak. A születés és halál világa Lucifer alkotása. Ez a természet el van zárva az ősforrástól, és ezáltal lélek nélküli lakókkal, tehát gólemekkel teli, lélek nélküli természetté fajult. Így nézve minden halandó ember egy gólem.

A gnosztikus filozófia szerint a halandó, luciferi természet a dualitásnak, a kettősségnek van alárendelve. Ez a dialektika világa. Ebben a természetben, így tehát minden emberben jelen van a két-ség: nappal és éjjel, meleg és hideg, szeretet és gyűlölet és így tovább. Az egyensúly legfeljebb bizonyos ideig tartható fenn, aztán minden az ellenkezőjére fordul. Ezért mondták a régi gnosztikusok, különösen a manicheusok, hogy e világ gonosza nem más, mint a jó, csak egy másik időpontban. Ami valamikor „jó” volt, az később „gonosszá” változik. Így ebben a dialektikus világban minden változékony és csak az illúzió terméke. Ilyen az élet is: változó, korlátozott, véges; a pusztulásnak és bukásnak, tehát a halálnak van alávetve. Ebből logikusan arra lehet következtetni, hogy az ember mostani élete nem lehet az isteni élet. Az istentelen életterületen az igazság halott, itt mindenki a saját igazságát követi, és abból táplálkozik. Ezért a változó igazságért borzalmas háborúkat folytattak, és folytatnak ma is.

Az ember tudata is kettős, tele ellentétekkel. Beszélünk ugyanis éber tudatról és tudatalattiról. A tudatalatti önálló életet él, olyan, akár egy fantom, alkalmasint irányítása alá is veszi az éber tudatot, sőt le is árnyékolhatja. Ezt az egyéni és kollektív fantomot ábrázolja Gustav Meyrink (1868-1932) osztrák író A Gólem című híres regényében.

Ahogyan a luciferi természet elválasztott teremtése önálló életet él, úgy érvényes ez lakóira is. Figyelembe véve, hogy a bukás egy folyamat, amelyben egyik lépés maga után vonja a másikat, egyszer majd minden fény eltűnik, és a legmélyebb sötétség uralkodik el. A legrosszabb esetben a sötétség a lélek nélküli állapottól a megszállottsághoz vezet. Ezt a láncreakciót elkerülendő, új kapcsolatot kell kialakítani az isteni életterülettel. Ennek a természetnek minden törekvése erre irányul.

A probléma megoldása azonban nem valami csúcstechnológiában rejlik, vagy egy művészeti irányzatban, mint például a l’art pour l’art (művészet a művészetért).

Ez bizonyosodott be akkor is, amikor egyszer egy „varázslóinas” önhatalmúlag és egy mágikus cselekedethez feltétlenül szükséges előkészület nélkül próbálta életre kelteni a prágai ember Gólemének maradványait. Nem volt képes a folyamat irányítására, és a Gólem egyre csak nőtt, míg végül iszonyatos méreteket öltött. Amikor a varázslóinas gyorsan a feloszlatás rituáléjába kezdett, a szörny rávetette magát, agyonnyomta, így az inas saját alkotásának áldozatává vált.

Meyrinknek A Gólem című regényében a főszereplő, Athanasius Pernath egy ismeretlen embertől egy könyvet kap, azzal az ajánlással, hogy az „Ibbur” című fejezetet különös figyelemmel olvassa el. Az aranyozott „I” kezdőbetű láthatóan megsérült. Pernath azt a megbízatást kapja, hogy hozza helyre a hibát.

– A könyv úgy beszélt hozzám, akár egy álom, csak tisztábban és érthetőbben. Szíven talált, mint egy fontos probléma – mondja Pernath.

Az „Ibbur” szó a lélek megtermékenyítését jelenti. Ha valaki a lélekéletet a szó teljes jelentésében tudatosan megtapasztalja, akkor a Szellem megtermékenyíti a lelkét. Ebből születik a mennyei ember, a helyreállított mikrokozmosz. Ez az önbeavatás folyamata. Általa tudatosul az emberben eredete, hogy isteni embernek rendeltetett. Vagy ahogyan Hillel levéltáros mondja Pernathnak:

– Elfogadtad Ibbur könyvét, és elolvastad. Lelked viselőssé vált az élet Szellemétől.

Nem véletlen, hogy Meyrinknek A Gólem című regénye (1915) oly nagy sikert aratott. Zseniálisan van megírva, de a tulajdonképpeni siker mégis a témának, a tudatalattinak köszönhető, amit a Gólem szimbolizál. Abban az időben mindez nagyon aktuális volt, hiszen csak pár évvel korábban bukkant föl a hasonmás témája az irodalomban, például a Dr. Jekyll és Mr. Hyde c. műben. Ez a pszichoanalízis felfutásának, a tudatalatti felfedezésének az időszaka, gondoljunk csak Freudra, Adlerre és Jungra.

(Paulus Ricius „A fény kapuja” c. kabalisztikus művének a címlapja (1516))

Az az út azonban, amelyet 1924 óta az Arany Rózsakereszt modern Szellemi Iskolájában mutatnak, nem a tudatalatti megbolygatásához vezet. Nem fordul sem az éber tudathoz, sem a tudatalattihoz, hanem az isteni önvalóval, a mikrokozmosszal teremt kapcsolatot. Ezen az úton az emberben lévő szellemi mag kiszabadul a térnek és időnek, a luciferi ellentermészet két pillérének a fogságából. Ez a cél. Csak így alakítható át a „belső gólem”, a tudatalatti ereje. A keresztény hagyományok ezt nevezik a bűnök bocsánatának. Ez az út a halandó emberben nyugvó isteni ember megszabadításához és helyreállításához vezet. Így válik az ember ismét egész-ségessé, megszenteltté. Ekkor az igazi vallást gyakorolja: az Alefet, az 1-et újra hozzáillesztik a halálhoz, és ezáltal a halál legyőzetik.

Férfi és nő mint bibliai jelkép

 

AZ Ó- ÉS AZ ÚJSZÖVETSÉGBEN ELŐFORDULÓ FÉRFI- ÉS NŐALAKOK BIZONYOS TEKINTETBEN OLYAN BELSŐ TAPASZTALATOK KÜLSŐ JELKÉPEINEK TEKINTHETŐK, MELYEK EGY NÉPBEN, DE EGYETLEN EMBERBEN IS MEGMUTATKOZHATNAK.

 

Vajon ezek a Bibliai hasonlatok minden emberre vonatkoznak-e? Elvben igen, mert a mikrokozmosz Isten képmása, és így minden mikrokozmosz hordoz magában egy isteni csírát. A mikrokozmosz lakójaként ezért minden egyes embernek is megvan rá a lehetősége, hogy összekösse magát az isteni erőkkel. De egyidejűleg azt is elmondhatjuk, hogy a Bibliában szimbolikusan ábrázolt tapasztalatok csak akkor vonatkoznak igazán valakire, csak akkor kelthetők benne életre, ha az illető komolyan az ösvényre tér. Miben különbözik az Istent kereső ember a többitől? A kereső ember fogékony az isteni erők iránt, ezek el tudják érni őt, mert legbensőbb lényét, istencsíráját megnyitja előttük, és így képes felvenni őket. Ez eleinte passzív módon történik. Ugyanakkor azonban az Istent kereső ember intenzív erőket is bocsát ki: heves sóvárgását, csillapíthatatlan vágyát, hogy járhassa az ösvényt. A benne rejlő szellemszikra erői tehát kifelé irányulnak, kifelé sugároznak: ily módon az ember aktívan cselekszik. Ez a két elv, az aktív és a passzív – egyrészt az erők felvétele, másrészt az erők kisugárzása – feltételezi egymást, összetartoznak, az út alkotóelemei. Ez a két pólus sok bibliai történetben megtalálható, mind az Ószövetségben, mind az Újszövetségben. Ezt a két elvet jelképesen mindig férfi- és nőalaknak ábrázolják, törvényszerűségeiket és működésüket pedig az események és szereplők szemléltetik.

 

AZ ÚT KEZDETE AZ ÓSZÖVETSÉGBEN

Az út kezdetén az Istent kereső még a fejlődés ószövetségi szakaszában van. Bukott állapota ellenére megérintik az isteni erők, tapasztalja a hívást, „kiválasztott” népként sejti önnön rendeltetését, és útra kél az Ószövetségtől az Újszövetség felé. Az Ószövetség az elhívottság állapotára vonatkozik. Az Újszövetség ennek az útnak egy magasabb fordulóját írja le: az új léleknek, tehát az új tudatnak a kibontakozását, és végül az új léleknek a Szellemben való feltámadását. Az Ószövetség az előkészítése mindannak, ami az Újszövetségben történik. Erre enged következtetni többek között az is, hogy az Ószövetségben lépnek fel azok a próféták, akik az Újszövetségben bekövetkező beteljesülésre utalnak. Az utolsó próféta Keresztelő János, aki az új élethez vivő utat készíti elő.

 

ÁDÁM ÉS ÉVA,A BUKOTT EMBEREK

A Földön mindenki a bukottság állapotában van; ez az állapot már nincs összhangban az isteni élettel. Ahogy Ádám és Éva példája mutatja, mindenki evett a bűn fájáról, és ezáltal elszakadt az isteni világtól. Ádám és Éva az ősi elvet, a férfi és női – kisugárzó és befogadó – elvet testesíti meg. Ha valaki bensőjében fölismeri bukott állapotát, és elhatározza, hogy ebből a bukott állapotból ismét visszatér tulajdonképpeni hazájába, akkor az a feladata, hogy a benne lévő Ádámot és Évát újra visszavezesse az isteni világba, hogy visszaadja nekik eredeti létállapotukat. Ádám és Éva jelenleg két elkülönült erő, mivel Ádám és Éva bukott lények. A régi Ádámnak és a régi Évának új Ádámmá és új Évává kell válnia, hogy újra visszatérhessenek az egységhez. Az Újszövetségben Ádámmal és Évával magasabb fejlődési fokon találkozunk újra, József és Mária alakjában. Ekkor már nem bukott emberek, hanem olyanok, akik megtisztultak, és az új éterekből, az új élettérből élnek. Így tudják létrehozni Jézust, aki tiszta szülei révén olyan testet birtokol, melyben végbemehet a feltámadás.

 

KI TEHÁT „ÁDÁM” ÉS „ÉVA” AZ EMBERBEN?

Az ószövetségitől az újszövetségi állapothoz vivő fejlődési fokokon végig kell mennie a Szellemi Iskolához tartozó minden tanulónak is. Hol található benne Ádám? Hol Éva? Hol Mária és József? Megszületett-e már benne Jézus? Hát Krisztus? A régi Ádám az ember tisztátalan spinális rendszerében lakik, melynek székhelye a főszentély; onnan terjed a plexus sacralisig. Ez a régi kígyótűz, mely a régi ember gondolkodását testesíti meg.

A régi Éva az ember tisztátalan szívszentélyében van, a régi földi érzelmi élet megtestesítője.

A spinális erőnek két nézete van: egy elvont és egy kézzel fogható. A felébredt szellemlélekben az elvont nézet az, amely közvetlenül összekapcsolódik az isteni világgal, belőle merít. A konkrét nézet az újonnan nyert belátásokat irányítja az anyagi világba. A spinális erő, melyet bölcsességsugárzásnak is neveznek, magához vonzza az asztrális erőt – Évát. Általa képes a felébredt szellemlélek hatni az anyagban. Ha a tanulóban Ádám és Éva – a spinális és az asztrális erő – harmonikusan együttműködik, akkor a tanuló eszközzé válik: Isten akarata nyilvánulhat meg általa. Mit kell tehát tennie a tanulónak? Mindenekelőtt fejét és szívét – gondolati és érzelmi életét – kell megtisztítania, hogy a további folyamatok végbemehessenek benne.

 

TIZENKÉT ÚJ LEHETŐSÉG

Ádám és Éva először a bukott ember spinális és asztrális ereje. Az Ószövetség a továbbiakban olyan emberpárokról tudósít, akikben ezek a poláris erők fokozatosan magasabb szintre emelkednek. Ábrahám és Sára azt a hitállapotot képviselik az emberben, amely úgy jön létre, hogy a Szellem erői megérintik a vért. Izsák és Rebeka az ebből az érintésből keletkező remény állapotát testesítik meg; Jákob és feleségei pedig az emberben lévő új energiaállapotot jelképezik. Ebből ered a tizenkét fiú – a tizenkét új erő, melyeket a tizenkét új éternézet jelképeinek tekinthetünk. Miután a Szellem erői megérintették a vért – ez az ószövetségi szakasz –, ezen erőket a Szellemtől közvetlenül megérintett új léleknek tudatosan át kell alakítania. Ez a Jézus-történés, mely az Újszövetségben van leírva. És jellemző, hogy itt már nem a nemzedékek sorrendje és a faj a fontos – tehát nem a vér –, hanem az egyes ember tudata. De mielőtt az Újszövetség megkezdődik, az Ószövetség még egyszer megismétlődik és összefoglaltatik Keresztelő Jánosban, az utolsó próféta személyében. Az előkészület és a megvalósítás sűrített formában még egyszer megismétlődik. Keresztelő János szülei Zakariás és Erzsébet. Erzsébet meddőségét jelképesen kell értenünk, ő a földi világ dolgait tekintve meddő. Az Isten felé forduló lélek szükségszerűen elfordul a világtól, elzárkózik a földi befolyások elől.

Ha a lélek teljesen elfordult a földi világtól, és egészen az isteni világ felé tekint, föl tudja venni az új erőket. A léleknek ezt az állapotát Mária jelképezi: ő a megtisztult földi érzelmi élet: az odaadás és fogékonyság. A nőiség ellenpólusa József, aki a megtisztult földi intelligenciát képviseli. Az embernek annyira éretté kell válnia, hogy megértse, félre kell állnia ahhoz, hogy helyet adjon valami magasabb rendűnek. Egyfelől az intelligenciának, a mikrokozmosz felhalmozott tapasztalatkincsének (vagyis Józsefnek), másfelől a szív odaadásának (vagyis Máriának) a belátásából eredően nagy csoda válik lehetővé. Isten megnyilvánulhat az emberben: Jézus megszületik. Jézus születése tehát Istennek az emberben való megszületését jelképezi. Ennek a születésnek minden emberben meg kell történnie: enélkül feltámadás nem lehetséges. Jézus egy istállóban, szegényen születik. Miért istállóban? Mert József és Mária – az új intelligencia és az új lélek – a régi világban már nem talál helyet. A földi erők üldözik és kitaszítják őket. Ám az emberben lévő azon erők, melyek a szellemi világhoz tartoznak, észlelik Jézus születését, és köszöntik őt. Az Újszövetségben ezt a szent három király jelképezi, akik egy csillagtól vezetve indulnak Jézus születésének helyére, és elviszik neki adományaikat: mirhát, tömjént és aranyat. A tömjén az új szívet jelképezi, a szívbe jutó új asztrális erőket. Az arany az új értelemnek vagy új tudatnak a szimbóluma, a mirha pedig az új tetterőé, mely a Szellemet a világba viszi.

 

AZ ÚJ LÉLEK ÚTJA

Ha Jézus megszületett a tanulóban, az út még korántsem ért véget. Noha a második születés, a Szellem világában való megszületés végbement benne, még nagy munkát kell elvégeznie, mielőtt végérvényesen az új élettér lakójává válhat. Jézus egy adott időpontban elhagyja szüleit, és elkezd prédikálni. Maga köré gyűjti tizenkét tanítványát. Nekik nagyobb misztériumokat fed föl, mint a közönséges népnek, mert a tanítványok már magasabb szellemi színvonalat értek el.

Jézus tizenkét tanítványa Jákob tizenkét fiának, Izrael tizenkét törzsének felel meg. Az Ószövetségben létrejött tizenkét új étertevékenységnek a Szellem által megérintett vér, a prófétai fok az alapja. Az Újszövetségben a tizenkét étertevékenység már nem a megújult vérből indul ki, hanem az új lélekből, az új tudatból. Ezért a tanítványokat Jézus, az új lélekelv hívja el. A tanítványok elhívatnak, tehát nem nemzik őket, mert már jelen vannak a rendszerben, és csak tevékennyé kell őket tenni. Az elhívatás tudatos tettben nyilvánul meg: az Újtestamentumban ez a döntő. Az útnak ezen a fokán a tanulónak az új életről tanúskodó tizenkét új erővel kell dolgoznia, hogy egész rendszerét megújítsa. Ez a tizenkét hatás sajátosan mutatkozik meg a tizenkét pár agyidegben, melyeket új tevékenységre kell ébreszteni és át kell alakítani. Ez azt jelenti, hogy a tanulóban az új tannak, az új erőknek alakot kell ölteniük. Ily módon a figyelmes tanuló Jézus tanítványait: Pétert, Jánost, Tamást, Júdást és a többieket mint belső állapotokat ismeri föl önmagában. A tizenkét tanítvány mesterének ismeri el Jézust, követi őt, mégis számtalanszor elárulja. Ez azért van így, mert a tanítványok nem értik Jézust, újra meg újra visszaesnek régi szokásaikba, és a földi Istennek akarnak szolgálni. A tizenkét tanítvány lényének mind alacsonyabb, mind magasabb rendű nézetei ábrázolva vannak. Péternek például pozitív oldala a szilárdság, a kitartás. De olykor-olykor negatív oldala is megmutatkozik csökönyösség és tudálékosság formájában. Ugyanezek jellemzik az Ószövetségben Jákob tizenkét fiát is. Apjuk jól ismeri őket, leírja pozitív és negatív oldalaikat, és tanácsokkal látja el fiait. A tanulónak tehát – éppúgy, mint Jákob fiainak és Jézus tanítványainak – azon kell fáradoznia, hogy kibontakoztassa önmagában azokat a nézeteket, melyek az isteni életnek szolgálnak, és legyőzze azokat, melyek közte és az új élet között állnak, legyen az rágalmazás, árulás, féltékenység, hitetlenség, hatalomvágy, hiúság vagy hasonló. Mindezeket a negatív tulajdonságokat a tanulónak saját lényében kell felismernie és legyőznie.

 

A FELTÁMADÁS

Végül aztán eljön a megszabadító élet harmadik szakasza: Keresztelő János után, és Jézus, az új lélek után a feltámadott Jézus következik, aki kapcsolatba lép a Szellemmel. Ebben a szakaszban is két poláris erő működik, melyeket Jézussal és a feltámadás után őt kísérő asszonyokkal azonosíthatunk. Különösen Mária Magdalénának jut itt fontos szerep. Ő az, aki Jézus keresztre feszítése után fel akarja keresni Jézus holttestét a sírboltban. A sírt üresen találja, és elsőként látja a feltámadott Krisztust megdicsőült testében. Feltámadása után Jézus tanítja tanítványait. Legbuzgóbb tanítványa Mária Magdaléna, aki – ellentétben a többi tanítvánnyal – mindig „a jó felé fordulva” marad, ahogyan ezt Mária evangéliuma mondja. A bibliai evangéliumok elbeszélése szerint Jézus keresztje alatt három asszony áll: Mária, Jézus anyja, egy másik Mária és Mária Magdaléna. Ez a három asszony az új lélek nézeteit képviseli. Ők ismerik a feltámadáshoz vezető szükséges folyamatokat, és azért ők vannak jelen, mert a földi értelem nem képes megérteni ezeket a dolgokat.

 

AZ ÚJ ÉTERTEST MEGSZÜLETÉSE

A feltámadás egy új lélektestnek a Szellem erőiből való kibontakozása. A mikrokozmikus alak csak a feltámadást követően van végleges kapcsolatban az isteni élettérrel. Krisztusnak ez az új éterikus lélekteste az egész földi életteret körülfogja, és minden komoly keresőnek megadja az erőt, hogy beléphessen ebbe a megújulási folyamatba, és azt jó véghez vihesse. Mindazok, akikben az új lélek feltámadott, teljesen új életbe lépnek. Gondolataikat és érzéseiket az új élettér ihleti. Ez a feltámadás utáni élet annak az istengyermeknek az élete, aki közvetlen kapcsolatban van az isteni élettérrel.

 

A JELKÉPEK VALÓSÁGGÁ VÁLNAK

Az Ó- és az Újszövetség az Istent kereső egész fejlődését leírja, az előkészülettől a beteljesülésig és a feltámadásig. Hogy a bibliai alakok valóban éltek-e, az mellékes, mert a kereső számára ők a visszavezető út jellemző állomásainak és tapasztalatainak a jelképei. Ezek a tapasztalatok azonban valóságosak, mert emberek élték át és élik át újra meg újra őket. Ebben az értelemben történelmi tapasztalatokról beszélhetünk. Ha valaki feltámadott az új életben, akkor minden jelképet közvetlenül képes szemlélni – nyitott könyvként látja őket maga előtt. Amíg azonban még nem ébredt föl, az isteni világból kapott jelképek segítségével legalább lépésről lépésre közeledhet az igazsághoz. Ha ily módon az Ószövetség és az Újszövetség alakjait és eseményeit nem elsődlegesen történelmi tudósításnak tekintjük, hanem olyan valóságoknak, melyeket minden tanulóban életre kell kelteni, akkor a bibliai elbeszélések hirtelen rendkívül közelivé és élővé válnak. Ha a tanuló így látja önmagát, akkor fölismeri, hogy ő maga is jelkép – olyan metszéspont-lény, melyben az isteni és a földi világ találkozik. Az isteni rendeltetéséhez vivő utat sok jelkép mutatja a tanulónak. Ha ezen az úton jár, végül maga is a győzelem és feltámadás szimbólumává válik, az Ószövetség és az Újszövetség eleven küldetésévé és üzenetévé. Ádámból és Évából, a bukott párból ekkor az új lélekpár Ádámja és Évája lesz, és végül a szellemi Ádám és szellemi Éva – egyetlen emberben. Ezzel a bűnbeesés ideje lejárt, az ember újra az isteni világ lakója.