Pentagram 1996/6

Az egyiptomi ős-Gnózis XXX.

 

MI A BÖLCSESSÉG?

Mi a bölcsesség? Bizony klasszikus kérdés ez! Hermész az után a bölcsesség után puhatolódzik, amin a mindenség léte alapul. A Hermészi Gnózis válaszol is. A válasz pedig Tiánai Apollós alakját juttatja eszünkbe, akiről – miként az Úrjézusról – szintén elmondható, hogy „Egyiptomból hívtam ki az én fiamat”.

Mi Isten bölcsessége?

A jóság, a szépség, a boldogság, minden erény és az örökkévalóság. Az örökkévalóság alakítja a világot rendszerré azzal, hogy az anyagot halhatatlansággal és tartóssággal itatja át.

A 12. és a 13. szakasz szerint itt arra a tényre utalnak, hogy Isten bölcsessége elválaszthatatlanul összefügg az ősanyaggal, az anyaggal, minden atommal. Abraxasz, Isten egyetemes szeretetlénye, négy kisugárzásával – vagyis az egyetemes Nap, amelyből a szeretet, az akarat, a bölcsesség és a hatás ered – minden atomban benne van. Ebből az ősanyagból, amelyben tehát Isten maga rejlik, ebből alkották a tulajdonságokat, amelyek Hermésznél a személyiségek. Ezen az építkezésen, ebben a folyamatban az erők és elemek sokasága jelenik meg; az erők és anyagok szüntelen átalakulása következtében a személyiség állandóan változik és tökéletesedik, míg végül teljes összhangba kerül a lelkülettel és a lélekkel, Pimanderrel és Hermésszel, a szellemlélekkel. Ekkor pedig az egész lény a változatlanságban áll.

Így azt látjuk, hogy Isten, örökkévalóság, világ, idő és keletkezés egybefolyik, Isten és teremtmény ebben a létállapotban a szó szoros értelmében egyesült. Akkor Isten van a lelkületben, a lelkület a lélekben, és lélek az anyagban, mindez pedig örökké.

A tény, hogy Isten és a teremtmény hermetikus szempontból a mindenségi megnyilvánulásban egyetlen lény, világossá teszi, hogy a Szellemi Iskolában miért beszélünk csoportegységről. Próbáljanak meg ennek a mélyére hatolni. Ha azt látjuk, hogy a szellemtér, a lélektér és az ősanyagi tér teljes elválaszthatatlanságban létezik, akkor azonnal rájövünk, hogy az elválasztottság, a különlét a Gnózis világosságában teljes képtelenség. Az elkülönült lét, az eltúlzott egyéniség, az „én vagyok” – ami különösen a nyugat-európai embert jellemzi – teljes mértékben ellentmond a Logosz természetének. Azt olvassuk a 17. szakaszban:

Ezt a nagy testet pedig, mely minden testet magában foglal, belül betölti és kívül beburkolja egy lélek, mely szellemtudattal és Istennel teli. Ez a lélek a világmindenséget élteti.

Szóval: A mindenségi megnyilvánulás egy gyönyörű csoportegység, pompás együttes. Nem úgy csoport, mint valami nyáj, ahogyan az állam és az egyház mindenre ráterpeszkedő rendszere akarja, s ahogyan a Nagy játék rendezői (lásd a „Leleplezés” című könyvet, „Az elkövetkező események előrevetett árnyéka”) próbálják majd megvalósítani. Tehát nem kikényszerített csoportosulás, nem valami összeverődés, hanem valóban intelligens egység a teljes szabadságban. Mint a szabad lelkek mozaikja: a világosság egysége, az úgynevezett hetedik sugár isteni valóságának egysége, a tökéletes Hétvilágosság egysége és valósága.

Önök tudják, hogy vannak kozmikus sugártörvények, és a sugártörvény, a sugárbőség, amely most hatalomra jut az emberiség fölött, s amelyre az ifjú Gnózis tökéletesen akar reagálni, az a hetedik sugár törvénye. Ez a sugár minket az igazi csoportegységbe akar bevezetni. A világosság minden mindenben. Ebben a világosságban lett eggyé minden, Isten hatására. Minden jó alkotójának, a hét kozmikus terület rendszere urának és fejedelmének tevékenysége folytán olvadt össze minden ellentét és egyenlőtlenség a szeretetben: így mondja a 30. szakasz.

Mi tehát nem társadalmi értelemben akarunk szerzetet alakítani, vagy olyan testvériséget, amelyet a világ demokratikusnak nevez, hanem arra a szeretetre törekszünk, amiről Jézus Krisztus beszél. A gnosztikus rejtélyekben a jelöltnek megadatik, hogy lássa ezt a hatalmas, új világképet, mindenekelőtt pedig azt, hogy ez lélekkel teli! Felismeri, hogy a sugártörvények ritmusa mindent a saját fajtájának megfelelően, és mégis teljes egységben mozgat. Mindennek mindennel, mindenkinek mindenkivel való egységét a Szellemi Iskola tanulójának teljes mértékben fel kell fognia, jóllehet erről még meglehetősen nehéz helyes képet alkotni.

A megszabadult gnosztikus ember ért ennek az egységnek a kialakításához, a baloldallal és a jobboldallal is, mondja a 34. szakasz, s Önök esetleg tudják, hogy miről van szó. A jobboldali ösvény a pozitív, tudatosan istenkereső élet útja, az én elhalásának, a lélekszületésnek és az erre következő megszabadulásnak az útja. A baloldali út az Istentől elvezető élet, az eltévelyedés, a vakság és a rögeszmék útja.

Mindenképpen távol tartjuk magunkat a baloldali úton járóktól, mivel mi annak az egyetlen, egyetemes törvénynek engedelmeskedünk, amely az élő lélekállapoton uralkodik. Gyakorlatilag azonban senkitől és semmitől sem tekinthetjük magunkat elválasztottnak! Mert minden és mindenki egységet képez. Ezért folyamodik Isten szeretete lankadatlanul minden tékozlóhoz is, ahhoz is, ami az egyetemes törvénytől eltér. Az emberrel megy, mindenen keresztül, míg az ember az Ő erejében meg nem újítja magát.

Hogyan működik hát Isten szeretete? A sugártörvény különböző nézetei együtt egyetlen törvényt, egyetlen magasabb rendű sugárrendet képeznek. Ez a sugártörvény Abraxasz, az egyetlen szeretet, az egyetemes Nap, mely mindenben és mindenkiben mélyen benne rejlik. Aki harmonikusan alkalmazkodik az örök szeretetnek e törvényéhez, az tapasztalni fogja ennek az áldását. Aki azonban ellenkezik, azt ugyanez a világosság megégeti, mert ez akkor tűzként jelentkezik. Aki az alapvető összhangot megzavarja, az számítson rá, hogy a zavar következményei utolérik. Az illető minden baját maga okozza magának. Mert az összefüggésnek csak egyetlen törvénye létezik, a hetedik sugár törvénye, az igazi csoportegység törvénye, ami az ifjú Gnózis élő testének a törvénye is.

A Hermészi filozófia tehát megkülönbözteti a világosságot a tűztől. A világosság Isten szeretetének a melege; a tűz ugyanabból a szeretetből eredő megpróbáltatás. Így mondja a 29. szakasz. A tűzben azonban – s ezzel a megpróbáltatásban is – a mindenható szeretet jelenlétének és hatásának a bizonyítékát látjuk, hogy végül minden és mindenki áttörhessen a világosság melegébe.

Tudd meg hát – mondja a 41. szakasz –, hogy minden élő test anyagból és lélekből készült, mind a halandó, mind pedig a halhatatlan, mind az értelmes, mind pedig az értelem nélküli.

Most fel lehet vetni a kérdést, hogy Isten fáradozása elhatol-e mindenhová és mindenkihez. Igen, abszolút értelemben elhatol az egész élő természethez, minden természeti birodalomhoz, a legszélsőségesebb részekig. Ebbe beleértendő tehát a pokol minden területe, s minden, ami szörnyűség és méreg. Mert ne feledjék, hogy végeredményben minden, bármennyire elfajult és romlott legyen is, az egyetlen, nagy, hétséges lélekbirodalom lehetőségeiből és erőiből származik. Ami pedig ezzel nincs összhangban, ami eltévelyedett, azt csakis a senkit és semmit el nem eresztő szeretettörvénnyel lehet megfordítani, kijavítani, meggyógyítani!

Gondolkozzanak el, mi minden történik a mi világrészünkön. Mekkorák a problémák; mindenfelé félelmek és aggodalmak tömkelege, gyűlölet, fenyegető veszélyek. Ugyan ki hiheti komolyan, hogy mindebből csak valamit is meg lehet oldani erőszakkal?! Fenyegetéssel, gyilkossággal, vérrel vagy könnyekkel?!

Csak egyetlen megoldás van: a szeretet ereje, Isten szeretetének tüze. Ennek a szeretetnek le kell szállnia az elsüllyedtség legalsó mélységeibe, hogy a megfelelő pillanatban segíthessen a rászorulóknak. Ennek az egyetemes, mindent elviselő és hordozó szeretetnek a következményeit a világirodalom jó néhány írója felismerte és ábrázolta. Gondoljanak csak Jacob Wasserman pompás művére, a Wahnschaffe Krisztiánra, vagy Buddhára, aki a legjelentéktelenebb lény megölését is megtagadta.

Minden elsüllyedtnek a megmentése, a mindenségi megnyilvánulás összhangjának a helyreállítása csakis az alkalmazott szeretettel lehetséges. Ezért harcol Siegfried a sárkány ellen, és ezért tapossa Hermész a sziszegő kígyó testét. A kard, a fegyver azonban, amelyet Siegfried és Hermész is használ, nem az erőszak, a gyűlölet, a fenyegetés és gyilkosság fegyvere, hanem Isten szeretettüzének kardja, mely legyőzhetetlenné teszi őket. Ha az olvasó ezt megérti és valóban belátja, akkor azt is tudja, hogy a természetrend, melyet haláltermészetnek nevezünk, nem reménytelen. Iskolánk két természetet különböztet meg: a halál természetét és az élet természetét. Erre kényszerülünk, mert számolnunk kell a tényleges állapottal, s arra kell megtanítanunk egymást, hogy forduljunk el a tűztől a világosság felé. Először a világosságba kell bemennünk és belemerülnünk, hogy azután, a világosságból kiindulva alakítsuk át a tüzet világossággá, a világot és emberiséget szolgálván.

Valójában és alapjában véve csak egyetlen természet, egyetlen birodalom létezik. Mint lélekemberek, belsőleg nem ismerünk semmiféle elválasztottságot. Gyakorlati okokból, utunk körülírása és célunk tiszta meghatározása végett azonban különbséget kell tennünk, és ki kell jelentenünk, hogy „a világosság felé fordulunk!” Mihelyt azonban felemelkedhetünk a világosságba, azonnal megjelenik a csodaszép feladat, hogy az emberiséget szolgáljuk, s ennek minden következményét vállaljuk.

Ha továbbra is választóvonalakat vonunk, akkor – ahogyan a második könyv hatvanadik szakasza mondja – közönséges emberek vagyunk. „A közönséges ember a változást halálnak nevezi, mert a test feloszlik, és az élet a láthatatlanba vonul.” Mily nagyszerű azonban, hogy a világosság tűzzé lesz, hogy ami elég, az világossággá válhasson! Nem tapasztaltuk-e életünk folyamán mindannyian a tűz forróságát? A próbák izzó feszültségét, a tisztulás tüzét, a minden alacsonyrendűt megemésztő tűzvészt, hogy az emésztő tűzből az új tűzmadár kelhessen szárnyra?

Térjünk most át mélyebb összefüggésekre, melyek az istenismeretből erednek, s vizsgáljuk meg a mindenütt jelenlévőség nézeteit.

Most már tudjuk: „Minden Istenben van”, tehát az Ön újjászületett lelke is, ha ez már megvan Önnek. „Minden Istenben van”, de nem egy bizonyos helyen; mert a hely testi és mozdulatlan, mondja Pimander a hetvenedik szakaszban. Mi pedig láttuk, hogy a lélektest és a megszabadult személyiség a szellemlélek tulajdonsága. Szellem, lélek és test háromságot képez. Rá kell tehát döbbennünk, hogy az újjászületett mikrokozmosz, mint Istenben elmerült egység, egyidejűleg mindenütt jelen van és mindent magában foglal! A világmindenséget, amelyben szellem, lélek és test egységben létezik, lélek- és szellemtudat tölti be. Mindez pedig egy csoportegység, vagyis az egyes lélek tudata ugyanakkor a mindenütt jelenlévőség tudata is. Az újjászületett mikrokozmosz ezért mindenütt jelen van és mindent magában foglal.

Gondolja meg az olvasó, hogy ebből a szempontból nincs olyan lény, amely többet megért, többet foglal magában: nincsen tehetségesebb és hatalmasabb lény, mint aki a haláltermészetből kiszállt; a legintelligensebb, a leggyorsabb és a leghatalmasabb az újjászületett szellemlélek, mondja a 71. szakasz.

„Parancsold meg a lelkednek – mondja Pimander ujjongva Hermésznek a következő szakaszokban (72-74) –, hogy menjen Indiába, s ott lesz, mielőtt még megparancsoltad volna neki. Parancsold az óceánhoz, s ott is azon pillanatban ott lesz. Küldd fel a mennybe, s ehhez nem kellenek neki szárnyak. Semmi sem akadályozhatja, sem a Nap tüze, sem az éter, sem az égbolt törvényszerű mozgása, sem a csillagok teste: átsiet minden téren, s röptében a legszélsőbb égitestig emelkedik.”

Aki ezt a szabadságot, ezt az abszolút szabadságot szeretné, az megkapja. Megszerzésétől semmi sem tarthatja vissza, ha – ez magától értetődik – bejárja az ehhez vezető utat.

Értsék meg tehát, hogy mekkora hatalom van a birtokukban! A teljesség hatalmát már birtokolják, Önökben nyugszik, csak még nem vették használatba. Még túlságosan a megszokott dolgokhoz ragaszkodnak. Még mindig a vízszintes sík délibábjait bámulják. Önmagukat hátráltatják.

Pillantásukat irányítsák a mindenütt jelenlétbe. Szabadítsák meg a lelküket, s Isten mindenhatóságát fogják magukban megvalósítani. Szabadítsák fel magukban a teljesség hatalmát azzal, hogy a világosság ösvényén, a Gnózis világosságának ösvényén járnak. Akkor Önökre is mondhatják egyszer:

„Egyiptomból hívtam ki az én fiamat.”

Ámen!

A XX. század Babilonja

 

BÁBEL TORNYA TÖRTÉNETÉNEK SOK MAGYARÁZATA LÉTEZIK, MINDIG AZ ÉRTELMEZŐ SAJÁT KULTÚRÁJÁNAK ÉS VILÁGKÉPÉNEK MEGFELELŐEN SZÍNEZVE. AZ IDŐK FOLYAMÁN TÖBB ILYEN ÓRIÁSI EMLÉKMŰVET EMELTEK AZ EMBERISÉG ÖNFENNTARTÁSI ÖSZTÖNÉNEK KIFEJEZÉSEKÉPPEN.

 

Attól a pillanattól kezdve, amikor létét az ember az anyaghoz kötötte, hozzálátott az anyag lehetőségeinek a fokozott kiaknázásához, ezzel teremtőjét egyre inkább a feledés homályába taszítva. A szellem impulzusa ennek ellenére ismételten hozzányúlt az emberiséghez, hogy az anyag rabját kiemelje ebből a lejtmenetből. Ennek tanúbizonyságai az építmények, templomok, sőt templomvárosok sokasága szerte a világon, melyeknek az embert vissza kellene vezetniük ittlétének kiindulópontjához… A kiskorú emberiséget így önállósulása pirkadatától fogva kísérték és segítették.

Hogy ez a segítség hatásos legyen, szentélyeket építettek és rendeztek be, melyekben a szellemi vezetők át tudták adni az üzenetet tanítványaiknak. Ezek a szent helyek gyakran annak a szellemi építménynek a jelképei, melyet a csoportnak kellett felépítenie.

 

SZENTÉLYEK ÉS UTÁNZATAIK

Mindazok azonban, akik – bármilyen okból – saját utat akartak járni, mindinkább lemondtak a nekik felajánlott segítségről. Jóllehet reagáltak a bukás előtti élet ősemlékezetére, a választ mégis az anyagban keresték. Így aztán – a Biblia szavaival élve – „kőtéglából” építettek szentélyeket a földi hatalmi törekvések kifejezéseként. Sok régi szentélyt azok vettek birtokba, akik szerették volna az emberiséget a markukba kaparintani. Így váltak az eredeti szentélyek a fekete mágia, a kereskedelem és a közlekedés központjaivá. Ilyen értelemben Bábel tornyát is a magasságba vezető út – Olimposz tornya – egyik utánzatának tekinthetjük. Viszont az anyagból kizárólag Olimposz tornyán keresztül lehet kijutni.

 

A MAI EMBER BABILONJA

A XX. században is feltártak egy ösvényt az emberiség előtt, hogy megszabadíthassa a benső embert. E lehetőség utánzásával ugyanakkor századunk sem maradt adós. A templom – mint Isten háza – felszínes fogalommá vált. A templom szót most gyakorta hozzák összefüggésbe a pénz, a hatalom és tudomány központjaival, vagy a művészettel, kultúrával és előkelő éttermekkel. Az atomtudománynak, a számítógépiparnak, a távközlésnek és a tömegtájékoztatásnak is megvannak a saját „templomai”. Aki a fenti területeken érvényesülni szeretne, az mind a maga mai Babilon-templomát építi. Megkísérli az informatika és a számítógépek segítségével megvalósítani az ember isteni mindentudását és testvériségét. Számtalan könyvtár, kiadóvállalat és információközpont áll már kapcsolatban egymással az egész világot behálózó Interneten keresztül. Számítógépe segítségével mindenki hozzáférhet világméretű adatbázisokhoz, melyekből lekérdezheti mások adatait, és amelyeken keresztül saját közlendőit is továbbíthatja. Ennek a témának a szószólói saját bevallásuk szerint igen büszkék arra, hogy a hálózatnak köszönhetően minden ember kapcsolatba léphet egymással a kölcsönös információcsere érdekében.

Ez persze igen szerteágazó problémákat vet fel. Ami az egyik országban mindennapos jelenség, az másutt esetleg súlyos bűncselekménynek számít. Amit az egyik elmondhat, azt a másik inkább megtartaná magának. Mi engedhető meg, és mi nem? Kinek szabad részt vennie, és kinek nem?

A világot átfogó adathálózat elektromágneses információmezőkből áll. Napjaink technikusai ezen adat-autópályák segítségével köny-nyűszerrel házhoz tudják szállítani az embereknek az olyan erőket, amelyek hatóköre épphogy meghaladja a durvaanyagit. Így aztán gyerekjáték egy mindent átfogó tudás látszatát kelteni. Napjainknak ez az elektromágneses „Bábel tornya” nem a Közép-kelet kultúrközpontjában áll, hanem minden modern ipari országban kialakult.

 

AZ EGYSZERŰNEK A MEGISMERÉSE ELSIKKAD A SOKFÉLESÉGBEN

Az információ a kultúra függvénye, a kultúra pedig a gondolkodás, az érzés és az egymás közötti érintkezés kifejeződése. Ahol országok egyesülnek politikai és gazdasági szövetségben, ott a gondolkodásmód különbözőségéből eredően a nyelvek mindig is össze fognak zavarodni. Úgy tűnik, hogy a kölcsönös megértés – „hála” a modern hírközlési eszközöknek – csak még több vesződséggel jár. Az emberek nem bíznak mások szándékaiban, és nem akarnak lemondani saját vívmányaikról. Úgy néz ki, hogy az eredeti, tiszta élet alapvető, világos ismerete teljesen elsikkadt, míg a földi ismeret bezzeg a bőség zavarát élvezi. A teremtés felületes elképzelését házhoz szállítják és széles körben terjesztik. Arra törekszenek, hogy a mindentudóság és az egység káprázatát valósítsák meg az adattechnika, a számítógép segítségével. Azt remélik, hogy ezzel a módszerrel minden tudásbeli hiányt fel lehet számolni, és hogy az emberek testvérekké válnak.

A totális hírközlés eme tornya felemészti az emberek idejét, és tudásvágyukat a lét külsőségeinek megismerésére irányítja. És ugyan kinek lenne az ellen bármi kifogása is, ha egy egyetemista más országok könyvtáraiba „bejelentkezve” segíti elő tudásszomjának kielégítését? Vagy mi kivetni valót találhatnánk abban, ha egy orvos egy bonyolult diagnózis felállítása előtt szakfolyóiratokban közzétett kórképek ismertetését hívja le az amerikai szakmai vonalról vagy egy japán adatbázisból? Hát nincs-e minderre szükség a mai időkben a megélhetéshez? Valóban. A modern élet versenyfutásában az információ az első számú követelmény. A gyakorlat azonban arra tanít, hogy a tanult ismeretek csak részben elegendőek az élet problémakörének megoldásához. Ennek eléréséhez egy másik „interneten” kell lekérdezni, amely belső ismereten alapul. Az egyetemes bölcsesség kereséséhez semmilyen számítógép sem szükséges, hanem csak az a belső ösztönzés, hogy magunk mögött hagyjuk a földi megismerés határait.

Babilontól az új Jeruzsálemig

 

AKI A BIBLIÁT JELKÉPES TARTALMÚ KÖNYVNEK TEKINTI, AZ „BABILON” EMLÍTÉSEKOR NEM CSUPÁN A MAI IRAKBAN TALÁLHATÓ ROMOKRA GONDOL, ÉS „JERUZSÁLEMRŐL” SEM CSAK A MAI IZRAELBEN FEKVŐ VÁROS JUT ESZÉBE. HASONLÓKÉPPEN, NEM FOG ÉRTETLENÜL ÁLLNI JÁNOS JELENÉSEI ELŐTT SEM, AMELY SZERINT BABILON BUKÁSÁRA ÚJ JERUZSÁLEM ERESZKEDIK ALÁ A MENNYBŐL.

 

Itt ugyanis a régi földi, anyagias élet és az új mennyei, szellemi élet szembenállásáról van szó. A XVII. századi rózsakeresztesek jelképrendszerében az előbbit Bábel tornya, az utóbbit pedig az Olimposz tornyáról szóló elbeszélés képviseli, mely a Rózsakereszt Keresztély alkémiai menyegzőjében található. Mindkét torony bizonyos tudatállapotot és egy abból következő létállapotot jelképez.

 

BABILON ÉS JERUZSÁLEM

Krisztus születése előtt három-négyezer évvel Bábel virágzó város volt a Sumér kultúra központjában. A Biblia gyakran említi Bábelt, a Jelenések könyve pedig leírja a város bukását. Egy olyan földi irányultságú központtal társítja Babilont, melyben az emberek a fényűző életnek adták át magukat – szem elől veszítvén eredeti életcéljukat és mindazt, ami erre emlékezteti őket, és csupán anyagi jólétükre összpontosítottak. Ilyen szempontból Bábel a hatalom szimbólumává vált, mely fogva tartja az embereket az anyagban. A Jelenések könyvében (18:2) ez áll: „Leomlott, leomlott a nagy Babilon, és lett ördögöknek lakhelyévé.”

 

AZ ÚJ JERUZSÁLEM

Az új Jeruzsálemet ezzel szemben úgy ábrázolja, mint „a szent várost, amely az Istentől szálla alá a mennyből, elkészítve, mint egy férje számára felékesített menyasszony” (Jel. 21:2). Mindkét város az emberi élet egy-egy célját jelképezi.

Bábelt a földi hatalom utáni sóvárgás jellemzi, de egyszersmind az anyagban való raboskodás is. Az új Jeruzsálem az új életterületre utal, ahol a lélek visszanyerheti szabadságát és hazatérhet teremtőjéhez.

Bábelt mint kurtizánt ábrázolják, mivel elfordult mennyei vőlegényétől és e világ urának adta oda magát. Szépségétől megrészegülve kiszolgáltatta magát a vágy és élvezet ingatag játékának. A folyton lobogó vágy a bűnbeesés következménye. A nemek szétválasztása következtében minden ember a hiányzó rész keresésére kényszerül. Földi természete szerint ezt magán kívül keresi, és emiatt minden, amit a világ tartalmaz és létrehoz, vágya tárgyává válik. Így keresi vágyai kielégülését a szeretetben és gyűlöletben, földi javak birtoklásában, luxusban és bőségben és – hogy el ne felejtsük – a hatalomban és embertársai befolyásolásában. Átölelik egymást szeretetben és gyűlöletben, belebonyolódnak egymás sorsába, és nem szabadulnak onnan többé, mert karmájuk (tetteik eredménye) egymáshoz láncolja őket.

 

FOGSÁGBAN BÁBEL ÉS A RÉGI JERUZSÁLEM KÖZÖTT

A régi Jeruzsálem az újjal szemben a földi világ bizonyos állapotát jelképezi: olyan életet, ahol minden szigorú szabályok szerint, erkölcsileg kifogástalan kerékvágásban halad.

Bábel és a régi Jeruzsálem jelképes értelemben tekinthető annak a két pólusnak is, melyek között a földi élet zajlik. Egyidejűleg léteznek, és hatnak egymásra. Egyszer Bábelé a vezető szerep és minden meg van engedve, máskor Jeruzsálem diktál szigorú szabályaival. Mind a féktelen vágyélet, mind a formalista gondolkodás a „harag világának” nézete, ahogyan Jakob Böhme mondja a haláltermészet leírásában. Mindenki Bábelhez tartozik személyiségének bizonyos oldalával, és olyan emberekkel van kapcsolatban, akiknél a babiloni nézet a mérvadó. Személyiségének másik oldalával a régi Jeruzsálemhez kötődik és annak törvényei szerint él. Annyi bizonyos, hogy beszélhetünk némi, Bábeltől Jeruzsálem felé vezető fejlődésről, melynek következtében a vágyak egyre inkább megzabolázhatók. Ami azonban ezen az úton megvalósulhat, az legfeljebb a világ szemében számít sikernek. Ugyanannyira földhöz kötő, akár a bábeli élet, még ha bizonyos kulturális előrelépés látszatát kelti is. Az emberiség nem tudja elhagyni a Bábel és Jeruzsálem közötti állapotát. Minden ember fogságban marad a vágyak és a felszínes erkölcsiség miatt. Mindkét erő „e világ urához” tartozik.

A Biblia azonban az „új Jeruzsálemről” is beszél, arról a városról, ahol „Isten eltöröl minden könnyet az ő szemeikről, és a halál nem lesz többé, sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.” (Jelenések 21:4). Ebből a városból zeng szüntelenül a hazatérésre serkentő hívás. Az ember azonban elnyomja ezt a benne rejlő segítséget, mindaddig, amíg a mikrokozmosz sok-sok megtestesülése után, Bábel és a régi Jeruzsálem megtapasztalásának elképzelhetetlenül hosszú időszakai után meg nem állapítja, hogy ezek látszatvilága teljesen kilátástalan. Ebben a pillanatban egy új belátás törhet felszínre. Ez akkor történik, ha valaki elhatározza, hogy másik utat választ, és többé nem hagyja, hogy földi érdekek vezessék és tartsák vakságban.

 

A BELSŐ SZABADSÁGHOZ VEZETŐ ÚT EGYÉNI JELLEGŰ

Aki elérkezett fejlődésének ehhez a pontjához, az személyes megfordulása előtt áll, azon út kezdetén, amely saját Betlehemétől ugyancsak saját Pátmoszához vezet. Betlehemen az új élet születése értendő, az a pillanat, amikor a felébredt halhatatlan lélek első jelei tapasztalhatók. Ha a szívben nyugvó szellemszikra felébred, akkor az egész rendszert az új fényerő fogja újrapolarizálni, melyet az egyetemes Krisztus-erőnek is szoktak nevezni. Aki belép a megújulás ezen folyamatába, annak teljesen megváltozik az élethez való viszonya. Ekkor ugyanis a személyiség folyamatszerűen búcsút vesz a vonzódástól, mely az anyaghoz, a dogmákhoz és a hatalomhoz fűzi. Egyre több teret enged a fiatal léleknek, hogy az fejlődhessen, s hogy lehetővé tegye számára új életterületének, az új Jeruzsálemnek az elérését. Régi és új kultúrához, nyelvi, gondolkodási és érzésmintákhoz való kötődései eloldódnak, és az egykor „bábeli nyelvzavarnak” tűnő határok leomlanak. A zarándok sok olyan emberrel találkozik az útján, akik hasonlóképpen kiszakadtak az érzéki világból, vagy éppen azon fáradoznak, hogy elnyerjék belső szabadságukat, és akikkel azután kölcsönösen támogatják egymást Betlehemtől Pátmoszig. Pátmosz egy olyan létállapot, amelyben nincs szükség többé másokra a belső hiány pótlására. Ott minden akadály elhárult. Az elveszített fél, a szellemi társ visszatért. Ez az az állapot, melyben az új Jeruzsálem megérintheti a tanulót.

Az új Menny-föld ekkor megnyitja kapuit, és megmutatja a halhatatlan léleknek az előtte lévő utat. Ez az új élet mindig pontosan annyira van jelen, amennyire a lélek útjának egyes állomásain találtatik, melyeket a Bábel, a régi Jeruzsálem, Betlehem, Pátmosz és az új Jeruzsálem névvel illethetünk. Noha az új Jeruzsálem az egész emberiség új életterülete, először mindenkinek saját erőből meg kell találnia a Betlehemtől Pátmoszig vezető utat, mielőtt ide beléphetne. Minden csoport, mely ezt a célt eléri, egyidejűleg azok számára is egyengeti az utat, akik utána következnek. Így egyszer minden úton lévő embernek meg kell szabadulnia Babilon csábításától és a régi Jeruzsálem megtévesztésétől, hogy végül szabad legyen belépnie a szent városba, hol „a városnak nincs szüksége a Napra, sem a Holdra, hogy világítsanak benne, mert az Isten dicsősége megvilágosította azt” (Jelenések 21:23).

 

RÓZSAKERESZT KERESZTÉLY: ÖNMEGVALÓSÍTÁSUNK MINTAKÉPE

Az Alkémiai Menyegzőben tanúi lehetünk a szellemlélek megnyilvánulásának és a transzfigurációnak. A mindenütt-jelenlét új tudata pedig lehetővé teszi Rózsakereszt Keresztély számára, hogy belépjen az élő lélekállapot életterületeire, amelyek magasan fölötte állnak a mi háromdimenziós tudatunknak, és ahová Rózsakereszt Keresztély egykori tudata sem nyert bebocsátást.

Ez a körülmény bennünket is meggátol abban, hogy tájékoztassuk Önöket arról, ami még azután következik. Szívesen beszélnénk ugyan Önökkel olyan állapotokról, amelyek a mindennapi tudattal nem ragadhatók meg, háromdimenziós világunkban azonban semmi ezekhez fogható nincsen. Végül is puszta szócséplésbe, technikai fejtegetésekbe esnénk, melyekből vajmi keveset értenének, s amivel belső fejlődésüknek a legcsekélyebb szolgálatot sem tennénk – ráadásul a szóban forgó dolgok magasztosságát és erejét ugyancsak megnyirbálnánk.

Ezért hát azt mondjuk Önöknek: akik Rózsakereszt Keresztély ösvényét, Krisztus követésének egyetlen útját ugyanazzal a hűséges kitartással és odaadással járják, ahogyan Rózsakereszt Keresztély is tette, azok előtt éppúgy fokozatosan lehull majd az utolsó lepel is. Számukra minden rejtély feltárul, és megnyílik a bejárat ama kimeríthetetlen kincseskamra csodálatos pompájához, melyet Isten a szívükben örökség gyanánt megőrzött.

Ha Önök igazán, szemük előtt Rózsakereszt Keresztély eleven képével és tiszta lelkületével, örömmel és állhatatosan megkezdik ill. folytatják a menyegzői teremhez vezető útjukat, akkor áldásos tapasztalataik közepette mindig tudni fogják: „Az ösvényen vagyok. Az utazás elkezdődött, és tudom a jó végét: hazatérek az én Istenemhez.”

Babilon vagy Olimposz tornya?

 

HA BÁBEL TORNYÁRÓL BESZÉLÜNK, ÉS A NYELVEK ÖSSZEZAVARODÁSÁRÓL, AMIT AZ ÉPÍTÉSE OKOZOTT, AKKOR OLIMPOSZ TORNYÁT IS MEG KELLENE EMLÍTENÜNK, MELYBEN AZ EGYSÉG ÚJRA HELYREÁLLT.

 

Rózsakereszt Keresztély alkémiai menyegzője leírja, hogy az új élethez vezető ösvényen lévő jelölt hosszú utazás után hogyan érkezik el Olimposz tornyához. Ez a torony a belső utat jelképezi, melyet egyszer minden embernek be kell – és amit be is tud – járni, hogy a lényében rejlő isteni magot visszavezesse Isten birodalmába. Babilonról azt mondják, hogy teljes mértékben a földi örömök élvezetére rendezkedett be. A Bibliában az áll, hogy az emberek földi anyagból olyan tornyot akartak építeni, melynek az égig kellett volna érnie, és nevet kellett volna szereznie számukra. Éppen ezért Bábel tornya az anyag fölötti hatalomra törekvés jelképe is. A nyelvek ebből eredő összezavarodása a modern hírközlési technikára pillantva ma már mindenki számára felismerhető jelenség. A modern materialista ember azzal büszkélkedik, hogy kizárólag tények alapján tájékozódik. Amikor érzelmekre derül fény, akkor – pl. a politikusok – megpróbálják ezt a saját javukra fordítani, felróván ellenfeleiknek, hogy nem tartják jól kézben a dolgokat. Ők ezzel szemben realisták! Az az okoskodás, melyet követnek, nem más, mint az ember által az „isteni ész” rangjára emelt spekuláció. Nyilvánvalóan ugyanez a nagyzási mánia töltötte el a babiloniakat is, amikor elhatározták, hogy tornyukat téglából (tehát anyagból) építik meg.

Most, hogy már ismerjük az építés mozgatórugóit, nincs mit csodálkozni azon, hogy a torony sohasem készült el. Ezek után azt sem nehéz megérteni, hogy ebből egy nyelvi zűrzavarnak kellett kialakulnia, mert az anyag területén nincsen két, azonos nézetet valló szakértő. Ugyanabból az iskolából nem kerül ki két olyan építész, akinek hasonló elképzelése lenne. Két művész képes ugyanazt a gondolatot homlokegyenest ellentétes formába önteni, és egymást emiatt kritizálni. Előfordul, hogy két, hasonló elveket valló teológus másként értelmezi ugyanazt a hittételt, sőt még egymásnak is esik emiatt. Két ugyanolyan képzettségű orvos esetleg teljesen más gyógyszert ír fel ugyanarra a betegségre.

Világunk ily módon telis-tele van ellentmondásokkal, melyeket a nagyokosok idéznek elő. Az egység hiányát aztán diplomatikusan azzal indokolják, hogy az egyén „egyedülállóságára” hivatkoznak. Ha az emberiség eme sajátos egyedülállóságának eredményei továbbsegítenék őt fejlődésmenetében, akkor érthető lenne ez az okoskodás, és senki sem tiltakozna. A tiltakozások azonban egyre hangosabbak. Most, amikor a modern hírközlési technika jóvoltából minden ember, aki csak kívánja, a legapróbb részletekig „tájékozódhat”, egyre többen kezdenek utánagondolni a dolognak. Kezdik felismerni, hogy a babiloniak földhözragadt viselkedése valójában semmivel sem volt jobb vagy rosszabb a mai gondolkodók „körültekintő” okosságánál. Mindkettő leleplezi az embert a maga minden nyomorúságában és mezítelenségében mint olyan teremtményt, aki elfeledte teremtőjét, és most a sötétségben toporog körbe-körbe, a kiutat keresve. A kiutat azonban saját magán kívül keresi, „Bábel tornyában”, a végtelen „fejlődésmenetben”, melynek őt a halhatatlan élet kapuihoz kéne vezetnie; így hát az összeomlás elkerülhetetlen.

A régi gnosztikusok és a középkori rózsakeresztesek más utat választottak. Elbeszéléseikben nagyon leplezett nyelven mutatnak rá, hogy a felfelé vezető út az emberben van lefektetve. Rózsakereszt Keresztély megmássza Olimposz tornyát, s ezáltal legyőzi földi személyisége minden akadályozó és korlátozó tényezőjét. Egy megújulási folyamaton megy keresztül, melynek révén megszűnik a benne dúló nagy zűrzavar, és újra megtanulja azt a nyelvet beszélni, amellyel minden szívhez megtalálja a bejáratot. Bábel tornyának embere magának való különc, aki különc is akar maradni, s ráadásul uralni akarja a világot. Ebből ered Bábel bukása is. Ezzel szemben Olimposz tornya azt az embert mutatja, aki Istent és felebarátait szeretné szolgálni, és aki egy olyan folyamatban, melyben lényének minden sejtje megújul, mindent maga mögött hagy, amit birtokolni vélt.

Világos tehát, hogy csak ennek a toronynak van örök értéke. Akinek a babiloni életvitelből és zűrzavarból elege van, az keresni kezdi az igazi életet és az erről tanúskodó nyelvet. Egyszer pedig meg fog érkezni a szigetre, melyen Olimposz tornya magasodik, és ott örömmel fogadják majd, mint a tékozlót, aki visszatért atyja házába.

Gilgames, a még ifjú öreg

 

A GILGAMES-LEGENDA, AMELYEN AZ EPOSZ IS ALAPUL, RENDKÍVÜL SZÉLES KÖRBEN ELTERJEDT, ÉS IGEN NAGY HATÁSSAL LEHETETT KORÁNAK EMBERÉRE. EZ CSAKIS AZZAL MAGYARÁZHATÓ, HOGY A TÖRTÉNET ÁLTAL ÁBRÁZOLT FEJLŐDÉSI SZAKASZOK EGYETEMES EMBERI ÉRVÉNYŰEK.

 

Az írásos feljegyzések néhány ezer évesek. A lelőhelyek szétszórtan Mezopotámia és Kisázsia területére esnek, és általánosan elfogadott feltételezés, hogy bizonyosan fognak még találni további szövegváltozatokat is erről a mítoszról. Asszurbanipal király (i.e. 668-626) tizenkét táblára jegyeztette le az eposzt, amelyet könyvtárának feltárásakor teljes egészében megtaláltak.

Ahogy már az akkori kor emberének is valami rendkívülit és titokzatosat jelentett, számunkra is mindig nagy még az eposz varázsa. Mihelyt a Bibliai Régészeti Társaságnak (La Société d’Archéologie Biblique) 1872-től megvolt az első teljes fordítása, a Gilgames-eposz hatni kezdett. A fordítók egyike, A. Schott, a következőket írta: „Ha megértjük Gilgames eposzát, akkor megértjük a világot.”

Mindazok, akik az eposz szövegével foglalkoznak, hasonló módon éreznek. Olvasása során ugyan nem leszünk bölcsek, azonban mindenképpen elgondolkodtat, hiszen a mulandóságon túl gyökerezik. Talán ezért időszerű ma is számunkra, hisz mikrokozmikus rendszerünkben mi is az örökkévalóságot hordozzuk.

Pontosan ezért éreznek a tudósok is lankadatlan csábítást mind újabb ásatásokra és kutatásokra. Szigorúan tudományos szempontok szerint azonban sohasem fog sikerülni értelmezni a Gilgames eposzt. Túlságosan nagyok a hézagok a jelenleg rendelkezésünkre álló szövegekben, túl gyakori a fordítók (félre)értelmezéséből származó pontatlanság. Azok számára, akik a cselekmény menetét csupán földi-emberi léptékben látják, és az értelmezést a történelmi szempontok kaptafájára szeretnék húzni, a képek homályosak és érthetetlenek maradnak. Egy ilyen eljárás során az időbeni és kulturális szakadék köztünk és e zseniális költemény „szerzői” között végérvényesen áthidalhatatlannak bizonyul.

Az itt következő magyarázatot ezért csak az fogja megérteni, aki belülről fakadóan tudja, hogy az ember kettős lény és idegen a földön; hogy egy mikrokozmosz szerves része, és egy isteni alapelvvel rendelkezik, amely nyugtalanítja és arra ösztökéli, hogy

Gilgames példájára maga is a halhatatlanság keresésére induljon. Napjaink gondolkodásmódjának ezért egy olyan felfogás számára kell helyet adnia, amely a legbensőnkből ered. Csak így leszünk képesek áthatolni a történet mögött rejlő mélyebb jelentéshez.

Pusztán értelmünkkel valójában sohasem leszünk képesek Gilgamest megragadni. Őt minden embernek át kellene élnie – így volt ez akkoriban, és nincs másként ma sem.

 

URUK, A MIKROKOZMOSZ JELKÉPE

A Gilgames-legenda az elhivatott, bölcs pap-királyok idején jelent meg a világban, hogy a bukott emberiséget valódi feladatára, a hazatérésre emlékeztesse. Éppen ezért Gilgames alakja nem is lehet soha egyértelmű. A kutatások is alátámasztják, hogy látszólag sok ellentét jellemzi. A Gilgames-ősalak azonban ezeken mindig átragyog. A mítosz régebbi változataiban – melyek száma az eddig feltárt anyag feldolgozása s nem különben az egyre újabb leletek miatt folyton gyarapszik – a Gilgames-alak sokszor még jóval határozottabb formában jelenik meg, mint a későbbi feldolgozásokban. A Bibliából is ismeretes, hogy a néhány ezer évvel ezelőtti emberek képekben és példázatokban gondolkodtak, és így is tanították őket. Ezért lett egy király, egy „Gilgames” annak az embernek az ősmintája, aki megkísérelt példásan megbírkózni a minden ember elé kitűzött feladattal.

Jóllehet Gilgames ügyelt a földi törvények betartására, éretlenségéből fakadóan – lévén egyharmad részt ember – mégis áthágta az isteni törvényeket, és ezzel végül a földieket is, amelyek az előbbiek tükörképei voltak. A körülmény, hogy kétharmad részben isten volt, arra utal, hogy Gilgames két természetből él, s ezáltal két törvényrend kereszttüzében áll. A hivatottak fő feladata az, hogy a földit az istenihez igazítsák, és ezáltal harmóniát teremtsenek. Ez minden tevékenységük alapja.

Gilgames tudta, hogy az örök törvények nem csupán nemeslelkűséget, bátorságot és őszinteséget követelnek, hanem ezeket az erényeket kivitelezőképességgel, sőt gyakorta a tudatlanokkal szembeni keménységgel kell párosítani. A Gilgameshez hasonló keresőkből és a tudatlanokból álló közösséget csakis ekképpen lehetett irányítani és tanítani.

Az olvasó szemében Uruk lakói talán durvának és kegyetlennek tűnnek a városfalon kívül élők ellenében. Jóllehet saját közösségükön belül szeretet és békesség uralkodott, törvényeik szigorúak voltak, s ha valaki áthágta őket, a király, Gilgames, keményen megtorolta. A bűntett súlyától függően elkövetőjét akár ki is zárhatták a közösségből.

Itt párhuzamot vonhatunk a bűnesettel, az isteni területtől való elkülönüléssel. De gondolhatunk Krisztianopoliszra, Isten városára is, ahová szintén nem volt szabad bárkinek belépnie, és amelynek törvényeit az ott élőknek szigorúan be kellett tartaniuk.

 

KI VOLT GILGAMES?

A Gilgames név valószínűleg a „bilgames” szóalakból származik, ami azt jelenti, hogy „az öreg (még) fiatal ember”. Ez arra utal, hogy a benne nyugvó isteni alak ősrégi, a földi azonban fiatal, vagyis még híján van az ismeretnek. A párhuzam a mikrokozmoszunkkal nyilvánvaló: ennek középpontjában is ott szunnyad az egykori tudás, míg a mindújra felvett személyiség rendesen még fiatal és tudatlan.

Gilgames fölötte áll az emberi léptéknek: kétharmad részben isteni, egyharmad részben emberi lényként áll előttünk. Ez a kétharmad a földi fölé, az érintetlen és tiszta felettes énhez emeli, és múlhatatlanságot kölcsönöz neki. Gilgamesnek viszont – mint mikrokozmosznak – mindaddig részt kell vennie a földi életben, amíg emberi összetevője alá nem rendeli magát az isteni kétharmadnak. Az emberi rész azonban – így írja le az eposz – Gilgamest az emberi sorshoz is hozzáfűzi; a szenvedéshez, gyengeséghez, halálfélelemhez, tévedésekhez és ahhoz a vágyakozáshoz, hogy ez az emberi harmad az isteni kétharmadhoz emelkedjen. E teljesen emberi jelleg arra ösztönzi Gilgamest, hogy felhasználja a rábízott mágikus tudást. Ezzel azonban szenvedést okoz alattvalóinak, akik az istenekhez fordulnak segítségért. Ezek – hogy Gilgamest mérsékeljék – egy őt kiegészítő hasonmást, egy ikertestvért teremtettek. Ez volt Enkidu.

 

ENKIDU, A TERMÉSZETLÉNY

Az eredeti mítosz csupán Enkidu rendíthetetlen hűségéről beszél, s megteremtését nem is említi. Egyszer csak ott van mint Gilgames ikertestvére, mint lényének szerves kiegészítője. Erre utalnak egyes ún. körkép leletek bizonyos később keletkezett faragásokon is. Még későbbi szövegekben Enkidu Gilgames földi nézetének megszemélyesítője, aki karmikus tudása alapján tanácsokkal látja el Gilgamest Humbaba elleni útjára. Enkidu a támasz, az eszköz, ahogyan minden földi embernek azzá kellene válnia a benne növekvő Örök szolgálatában.

 

VONULÁS HUMBABÁHOZ

Frissebb leletek szerint az eposz költői sumér forrásokból merítettek. Eszerint Gilgames azért indul hadjáratra Humbaba ellen, hogy dicsőséget nyerjen, hogy hírnévre tegyen szert. Az eposzban ehhez azonban még az is hozzájön, hogy célja a gonosz kiirtása, mert „Humbaba szörnyű és rettenetes”. Humbaba lakóhelyét – a gonosznak, a fa gyökerében, azaz a farkcsont-csakrában lévő küszöb őrének a székhelyét – csak a cédrus kivágásával, azaz a kígyótűzrendszer megtisztításával lehet elpusztítani. Ha e képet a megszabadító út jelképrendszerébe illesztjük, akkor a „villámló hatalmas cédrust” annak a kígyótűznek feleltethetjük meg, amelyben még a régi én uralkodik. A sumér szövegváltozatban a következő figyelemreméltó részletet jegyezték le, amely akkor játszódik, amikor Gilgames behatol Humbaba kamrájába: „Közeledik, mintha csókolni akarná, és jobb arcán megvágta; nem sebezte meg súlyosan, hanem csak horzsolta.” Ám Humbaba a szó szoros értelmében sebezve érzi magát. Foga vacog, karja reszket. Ezzel szemben Asszurbanipal palotájának agyagtábláin az áll, hogy Gilgames halálos csapást mér Humbabára, mellyel lefejezi. Egy későbbi változat hozzáteszi: „Egyik kezével megragadta a bárdot, másik kezével kivonta kardját és Humbaba nyakára csapott. Enkidu, a barátja is csapásokat mért rá, s a harmadik ütésre összeomlott.” (Theo Bauer, 1957). Mindkét változat a földi nézet megsemmisítésére utal. Ezért követeli Enkidu is, hogy ne kíméljék, hanem öljék meg Humbabát. Enkidu karmikus tapasztalatból tudja, hogy csak az ellenség teljes megsemmisítése jelenthet megoldást.

 

ENKIDU HALÁLA

Humbaba halála után Enkidu segítségére nincs többé szükség – Enkidu maga is meghal. Halálos ágyán egyre arra az ajtóra figyelmeztet, amelyen halandóként nem léphet át, mert valójában nem ő vágta ki a földi életfát, és Humbabát sem ő ölte meg. Ezeket a tetteket Gilgames vitte véghez, habár Enkidu tanácsára.

Enkidu arról panaszkodik, hogy nem esett el a küzdelem során:

Ijeszt engem az ütközet,így halálom dicsőséghez nem vezet.

Nem a testi gyávaságot rótta fel magának, hiszen hőstettei részletesen szerepelnek az eposzban. Enkidu itt talán egy másik csatára céloz, amely elől kitért. Azt a szerencsést magasztalja, aki földi énjét elveszíti ebben a csatában, mert csak így mehet át valaki „tudóként” az ajtón. Ezért bátorítja Gilgamest azon szavakkal, amelyek ránk is érvényesek:

Ez a harc ne riasszon,mert túl késő lesz egy napon.

A babiloni ember Enkiduban saját magára ismert, mert átélte magában és másokon is tapasztalta, hogy miként keveredett bajba akaratlanul, vagy hogyan gerjesztette haragra az isteneket meggondolatlan cselekedetekkel. Alávalóságnak ítélte, hogy magát ugyanazon mértékkel mérje, mint Gilgamest. Gilgames más élettérhez tartozik. Igaz, még nem teljesen érett, de már közvetítő az isteni bölcsesség és azok között, akik beléptek az emberlét kereső fázisába.

Enkidu halála után Gilgamest ismét elfogja a nyugtalanság. Um-napisti keresésére indul, mert a halál félelemmel tölti el, miután szemtől szemben állt vele Enkidu elmúlásakor. Gilgames őse közelébe kívánkozik, „akinek az istenek örök életet ajándékoztak”. Azt kívánja megtudni tőle, miként válhatna „egyharmad emberi része” is halhatatlanná.

 

UM-NAPISTI KERESÉSE

Ő, a hős, vándorlása során reszket a vadállatoktól, rémlátomásaitól és a félelmétől. A nehézségek ellenére kitart, holott minden és mindenki, akivel útközben találkozik, megpróbálja eltéríteni céljától, részint a különféle veszélyek ecsetelésével, amelyek az út során leselkednek rá, részint különféle gúnyolódó megjegyzésekkel, mint pédául:

Sohasem éred el célodat!

Samas, a világ ura így kiált oda hozzá:

Gilgames, hová mész?Az életet, mit remélsz,nem leled meg, amíg élsz!

A fennmaradt szöveg hiányzó részeiben valószínűleg még több kísértésről volt szó, olyanokról, amelyeket az olvasó is bizonyára jól ismer. A legveszélyesebb a Sziduri – az ajándékozó – képében megjelenő kísértés. Sziduri a földi istennőnek, Istárnak egy megjelenési formája, akit Gilgames egyszer már visszautasított. Sziduri élénk színekkel festi le neki az összes földi örömöt, és megpróbálja rávenni Gilgamest, hogy együtt élvezzék ezeket, „mert ilyen az ember élete”. Gilgames azonban ennek a kísértésnek is ellenáll.

Találkozása az útját elálló óriás skorpió-emberekkel azt mutatja, hogy Gilgames kizárólag állhatatosságának és származásának köszönhetően tudja véghezvinni feladatát, azaz bejárni az utat. Miután több ízben kért szabad utat az óriás skorpióktól,

„kiknek szörnyűsége rettenet,kiknek pillantása halált jelent,kiknek rémisztő fénye ural hegyeket”,

végül egy skorpió-ember átengedi, de a következő szavakkal:

Tizenkét órán áta hegyekben sötétség honol.Fény át nem hatola sötétség homályán.

Ezen a hegyi átjárón keresztül Gilgames egy másik világba érkezik. Százhúsz mérföld megtétele után az „istenek zárt kertjébe” jut. Itt Ur-sanábival találkozik, a testvéries segítővel és révésszel, aki átkíséri őt a halottak óceánján. Ur-sanábit, Gilgames társát az istenek küldik számára. Gilgames az ő útmutatásai alapján tizenkét csáklyát farag, hogy a hajót átsegíthessék az óceánnak ezen a területén, amelyet „a halottak vizének” neveznek. E víznek egyetlen cseppje sem érintheti a kezét, mert ez a vesztét jelentené.

 

KICSODA UM-NAPISTI?

Az eposz elején ez áll róla:

A titkosat látta,mi rejtve volt, feltárta,az özönvíz felőlhírt hozott el ő.

Az özönvíz minden nép mítoszában fellelhető, s általában egy időszak végét jelzi. Minden elmerül, és ezzel új fejlődés veszi kezdetét. Um-napisti olyan lény, aki már számtalan vízözönt élt át, így a babilonit is, vagyis halhatatlan. Elmeséli Gilgamesnek ezt a történetet, amely Gilgames életében is el fog jönni:

„Ó Gilgames, titkot mondok néked, az istenek titkát akarom feltárni előtted.”

Um-napisti szavai most átmennek a beavatási rítus szavaiba:

„Ha meg akarod találniAZ ÉLETET, amelyet keresel,add át magad az alvásnak hat nap és hét éjszaka!”

E szavakat Gilgames isteni részéhez intézik. A beavatott végrehajthatja a rítust; mivel a földi nézet elszunnyadt, tehát teljesen a háttérbe húzódott.

Um-napisti asszonya kenyeret sütött, és naponta elhelyezett egyet Gilgames fejénél. Az első kenyér száraz, a második összeesett, a harmadik még nedves, a negyedik fehér, az ötödiknek már barna a héja, és a hatodik szépen megsült. A hetedik… Um-napisti megérinti Gilgamest, mire az felriad. A kenyerek a jelölt belső fejlődési szakaszainak felelnek meg, amelyeken Gilgamesnek, a harmadrészt még embernek át kell jutnia, hogy a mikrokozmoszban lévő Isteni használható eszköze lehessen. Mint ember, a halhatatlanságot kutatta, s mint ember elszunnyadt. Ami azonban a hatodik lépcsőn túl van, az a magasabb világok létezésének foka, amely számára – mint ember, mint eszköz számára – zárva marad. E világ határát nem lehet átlépni. Ezért a hetedik kenyér nem sül ki – és nem is szabad kisülnie: Um-napistinek fel kell ébresztenie Gilgamest. A beavatás során azonban Gilgamesben felébred az isten. Ezért Um-napisti „új köntösben, új erőkkel és új homlokpánttal” bocsátja útjára. Búcsúzóul Um-napisti elmond Gilgamesnek egy titkot:

Rejtett titkot szeretnék felfedni:

mit nem ismersz, elmondom néked!

Van egy növény,

szúrós bozóthoz hasonló.

Tüskéje mint a rózsáé.

Ha kezed e növényt érinti,

megleled AZ ÉLETET!

 

A KÍGYÓ ÉS AZ ÉLET FÜVE

Gilgamesnek egy további próbát kell kiállnia: a víz mélyére kell merülnie az élet füvéért. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha már minden előző próbatételen túljutott. Az eredeti életterületen kell tartózkodnia – ha csak egy pillanatra is –, hogy ott megtalálja és megértse az életet.

Mit jelent hát a kígyó, aki – amíg Gilgames alszik – rálel az élet füvére, lenyeli, és ettől menten átvedlik? A tudósok minden lehetőséget számbavettek, hogy a következő titkok mögé láthassanak:

Miért nyitotta ki Gilgames a füvet rejtő szelencét? Miért nem evett azonnal a fűből, és miért akarta Urukba vinni? Ezek mind olyan kérdések, amelyekre földi szempontok alapján nem lehetséges válaszolni. Valamely szellemi iskola tanulósága szemszögéből nézve azonban megtaláljuk a választ: A kígyó a kígyótűzre utal. Neki kell megennie az élet füvét, és vedlenie kell, azaz le kell vetnie a régi ruhát, és ilymódon megszabadulván a jelöltnek le kell vetnie a földi megelevenedés, a földi lelkület végső maradékát, hogy helyet adjon az új lelkületnek.

Ezután Gilgames Ur-sanábival visszatér Urukba, hogy átadhassa ismereteit, bölcsességét és segítségét a város lakóinak. Uruk városa, a mikrokozmosz, végül helyreállt, és így alkalmassá vált az isteni tervben rá váró feladat betöltésére.

 

[A Gilgamesről szóló elbeszélést itt és most a mikrokozmosz fejlődésével összefüggésben tekintettük, de ugyanez a kozmosz és makrokozmosz viszonylatában is értelmezhető. Ekkor számos kozmikus és makrokozmikus folyamatra ad magyarázatot.]

Gilgames király eposza

 

A GILGAMES-EPOSZ EGY ELBESZÉLÉS, AMELY NEMZEDÉKEKEN ÁT APÁRÓL FIÚRA SZÁLLT, S AMELYET VÉGÜL I.E. 2000 KÖRÜL ÉKÍRÁSOS FORMÁBAN JEGYEZTEK FEL TIZENKÉT AGYAGTÁBLÁRA. LEGALÁBB KÉT FELDOLGOZÁSA LÉTEZIK: AZ EGYIK SUMÉR EREDETŰ, A MÁSIK BABILONI. MINDKETTŐ KB. A KERESZTÉNY IDŐSZÁMÍTÁS ELŐTTI HARMADIK ÉVEZREDBEN KELETKEZHETETT. AZ ELSŐ ÉNEK ARRÓL A JÖVENDÖLÉSRŐL SZÓL, AMELY SZERINT GILGAMES MAJDAN URUK KIRÁLYA LESZ; AZ UTOLSÓ PEDIG AZ ÖZÖNVÍZRŐL SZÁMOL BE, AMELY TUDÓSÍTÁS MEGEGYEZIK A BIBLIÁBAN LEÍRTAKKAL.

 

ELSŐ TÁBLA: Gilgames kőtáblára vési tetteit. Uruk városát fallal véteti körül, és megépítteti az Éanna templomot, amelyet Istárnak, a szerelem és szépség istennőjének szentel. Gilgames kétharmad részben isten, egyharmad részben ember. Midőn a nép panaszt emel ellene, Aruru, az istenanya világra hozza Enkidut, Gilgames hasonmását.

 

MÁSODIK TÁBLA: Enkidu egy torzonborz, vad lény, az erdőben lakik a vadállatokkal. Itt találnak rá. Miután tudomást szerzett létezéséről, Gilgames elküldi hozzá a templom Istárnak szentelt egyik szolgálónőjét, hogy csábítsa el, láncolja magához, s végül vezesse el Urukba, hogy ott megismerje a kultúra alapjait. Egy viharos párbaj után Gilgames és Enkidu barátok lesznek. Gilgames ráveszi Enkidut, hogy együtt induljanak csatába az óriás Humbaba, a szent cédrus őrzője ellen. Ehhez a küzdelemhez Samashoz, a napistenhez könyörög védelemért.

 

HARMADIK TÁBLA: Uruk vénei megáldják Gilgamest, és azt tanácsolják neki, hogy fogadja testőrének Enkidut. Ninsun, Gilgames anyja Samashoz könyörög, aki fia nyugtalan szívébe oltotta ezt a veszélyes küldetést. Ő is kéri Enkidut, hogy védelmezze Gilgamest.

 

NEGYEDIK TÁBLA: Útban Humbabához Gilgames három álmot lát. Enkidu megfejti őket, és jó előjelnek véli a közelgő harchoz.

 

ÖTÖDIK TÁBLA: Gilgames és Enkidu harcba száll Humbabával. Kivágják a cédrust, és megölik az óriást.

 

HATODIK TÁBLA: A győzelem után Gilgames visszautasítja a házasságot Istárral, mire az istenek elküldik az égi bikát, de Gilgames és Enkidu sikerrel legyőzi.

 

HETEDIK TÁBLA: A győzelmi ünnep után Enkidu álmot lát, melyben az istenek eldöntik, hogy meg kell halnia, és le kell szállnia az alvilágba. Ekkor felriad, megbetegszik és tizenkét nap múltán meghal.

 

NYOLCADIK TÁBLA: Gilgames vigasztalhatatlan; fivérét és barátját egyszerre siratja el Enkiduban.

 

KILENCEDIK TÁBLA: Halálfélelmében elhatározza, hogy ősének, Um-napistinek a keresésére indul. A sötét hegyen keresztül visz az útja, ahol a nap egy teljes napra lenyugszik. Másnap reggel a drágakövek kertjébe érkezik.

 

TIZEDIK TÁBLA: A tenger partján Szidurival találkozik. Az Um-napistihez vezető utat tudakolja tőle, az pedig Ur-sanábihoz küldi, az egyetlenhez, aki át tud kelni a „halál tengerén”. E vizek túloldalán lakik Um-napisti. Fogadja Um-napisti asszonya naponta kisüt egy kenyeret. A hetedik napon Um-napisti felébreszti Gilgamest. A révész azt a megbízást kapja, hogy kísérje haza a királyi ruhába öltöztetett Gilgamest. Búcsúajándékul Gilgames megtudhatja egy különleges növény nevét, amely őt újra fiatallá varázsolhatja.

Gilgames rá is lel, de amint éppen leszakítaná, megjelenik egy kígyó, amely hirtelen felfalja a növényt, majd átvedlik. Gilgames végül megérkezik Urukba. Az eposz a város körülfalazásáról szóló énekkel ér véget.

 

TIZENKETTEDIK TÁBLA: E töredéket sokan kései kiegészítésnek vélik. Az istenek megjelentetik Enkidu szellemét Gilgamesnek, hogy elmesélhesse alvilági utazását.

Uruk falai

 

URUK VÁROSA DÉL-BABILONBAN, AZ EUFRÁTESZ BAL PARTJÁN FEKÜDT OLYAN TERÜLETEN, MELY MA IRAKHOZ TARTOZIK. AZ I.E. 3500-TÓL 2900-IG TERJEDŐ IDŐSZAK SUMÉR KULTÚRÁJÁNAK KÖZPONTJAKÉNT TARTJÁK SZÁMON. A GILGAMES-EPOSZ LEÍRJA, HOGY „URUK FALAI” HOGYAN VÁLASZTOTTÁK EL EGYMÁSTÓL TÖKÉLETESEN URUK TEMPLOMVÁROSÁT ÉS A „SÖTÉT ÉS VESZÉLYES KÜLVILÁGOT”. A KETTŐ KÖZÖTT HÚZÓDOTT AZ AZ ÚT, AMELYEN GILGAMES KIRÁLYNAK KELLETT JÁRNIA.

 

Az eposz az elején elmeséli, hogyan kellett az emberiségnek elkezdenie az új megnyilvánulási napot, akkor, amikor a vízözön minden emberi vívmányt elmosott. A vízözön következtében elveszett tudást újra el kellett hozni az embereknek, és az elpusztított életet újra fel kellett építeni. Így az embereknek újra megmutatták a világ és az emberiség megmentését szolgáló isteni tervet, és a terv megvalósításának lehetőségeit a legvilágosabban feltárták. Hogy a mikrokozmoszokat a haláltermészetből meg lehessen szabadítani, egy új kultúridőszak kezdetén a tévelygő és kereső emberiséget újra meg kellett ajándékozni Isten eredeti világosságával.

 

KÉT ÖSSZEEGYEZTETHETETLEN ÉLETTERÜLET

Uruk városa jelképesen az eredeti isteni embernek tekinthető, aki kétségtelenül súlyosan elfajult állapotban van. A Gilgames-eposz beszámol Uruk város gazdagságáról, de arról a jelről is, amely alatt a város állt; amely nem más, mint Istárnak, a szerelem és szépség istennőjének a temploma. Ebben a városban király Gilgames. Gilgames két részben isten, és egy részben ember. Az Egyetemes Tan arról számol be, hogy az ember mint mikrokozmosz eredetileg három isteni életmagot tartalmazott: a szellemet, a szellemlelket és a személyiséget. A bűnbeesés következtében egy mag, az isteni személyiség eltűnt. A mikrokozmosz helyreállítására az anyagból egy új, de mulandó magot teremtettek, a földi személyiséget, és ezt az elveszett égi személyiség pótlására hozzáadták a mikrokozmoszhoz. Az eposzban ez a „helyettes” Enkidu. Ő is Urukban lakik, és egységet képez Gilgamessel. Az olyan „város” tehát, mint Uruk, egy elfajult mikrokozmosz, amely azonban Isten világosságából épült, és ezért halhatatlan. Egy ilyen építmény magában hordozza a megújhodás lehetőségét. És még mielőtt el lehetne kezdeni az újjászületés folyamatát, már akkor állandóan újjáalakul és alkalmazkodik az új körülményekhez. Ebben az értelemben Gilgames és Uruk története még mindig időszerű.

Uruk falai elválasztják magát a várost a környezetétől. Ugyanígy a mikrokozmosz is – mint isteni alkotás – el van választva a bukott földi világtól. A magunk körül látott világ az isteni teremtéstől elválasztott rész. Ezoterikusan ezt a részt „dialektikának”, az ellentétek világának nevezik.

Amikor az emberiség elhagyta a Paradicsomot, és belépett az „idő és tér birodalmába”, akkor megnyilvánult a „jó és rossz” ellentétpár. Ezzel azután megjelent a halál is, hogy az embereket megóvja a megkristályosodástól. Ebben a tér-idő tartományban – amelyet szükségrendnek is neveznek – a halandó ember teremtőjétől elválasztva él. Ez azt jelenti, hogy már nem ismeri eredetét. Ezért nagy tévedés lenne azt hinni, hogy „Uruk falait” a Teremtő emelte volna azzal a céllal, hogy kizárja az embereket a tiszta isteni erő életterületéről. Aki rá akar lépni az eredeti élethez vezető útra, az azonnal észre fogja venni, hogy az akadályok a saját lényében rejlenek. A saját maga által emelt falak tartják vissza.

Uruk falai tehát csakis ott emelkednek, ahol a halandó és a halhatatlan szétválasztását még nem szüntették meg. Uruk falai egyrészt a várost védik a földi szennytől, másrészt a városhoz közeledő földi embert is megóvják attól, hogy megártsanak neki a számára túl erős isteni erők. A Gnózis segítő világossága azonban sugárzik a templomvárosból, megérinti a keresőt, hogy elvezesse a városhoz, és a jelölt – halandó lényét hátrahagyva – beléphessen oda.

 

VÉDELEM A FÖLDI TERMÉSZET ELLEN

Johann Valentin Andreae is leír egy ilyen világosságból álló várost, Krisztiánopoliszt, és megadja, hogy egy ilyen építménynek – szimbolikusan – milyen méretűnek kell lennie. A Jelenések könyve 21. részében János hasonló képet vázol az új Jeruzsálemről, arról az új életterületről, ahová a halhatatlanságot kereső lélek felvehető, ha már minden halandó nézetét maga mögött hagyta. Az új város tehát visszautasít minden szentségtelent és álszentet, de minden olyan ember előtt megnyitja hét kapuját, aki a szükséges módon előkészítette magát. Az „új élet” keresője akkor léphet be a városba, ha engedi magában megszólalni az „özönvíz előtti üzenetet”, és arra törekszik, hogy a szent törvényeket figyelembe vegye és alkalmazza. A személyiség, a halandó természet terméke nem léphet be egy olyan városba, mint Uruk. Mindig is kénytelen lesz felismerni, hogy saját lényének falai áthághatatlan akadályt jelentenek számára. A halandó embernek alá kell magát rendelnie a saját lényében lakó halhatatlan embernek. Csak ekkor omlanak le a falak.

Erre jó példa Rózsakereszt Keresztély alkémiai menyegzője. Rózsakereszt Keresztély a menyegzőre való utazásának harmadik napján az „Ítélet Templomában” találtatik. Ez a templomvárosnak egy olyan része, ahol megállapítják, hogy a jelölt alkalmas-e az élet és halál közötti határon való áthaladásra. Aki eljutott idáig, azt vizsgálatnak vetik alá. Felfedik igazi szándékait. Itt mindent „mérlegre tesznek”, ami a személyiségkultúra látszatát kelti, mindent, amit okkult gyakorlatokkal szereztek meg. Akkor megmutatkozik, hogy az effajta ügyeskedések nem alkalmasak arra, hogy maradandó kapcsolatot teremtsenek a Gnózissal. Amit valaki a mindennapokban még el tud titkolni – azzal, hogy úgy tesz, mintha… – azt az Ítélet Templomában leleplezik. Hét erő – amelyet a mérleg serpenyőjén található hét súly jelképez – védelmezi az isteni megmentési tervet mindenkitől, aki önző okokból választotta útját, s nem pedig a szívben nyugvó halhatatlan szellemi mag vágyakozásából.

 

A GONOSZ HATALMA

Uruk falai azonban nem csak a földi személyiség tisztátalan vágyakozásától védenek. Védik az isteni mikrokozmoszt az őt körülvevő mulandó világból jövő fenyegetések ellen is. Attól a pillanattól kezdve, amikor az emberiség elkezdett eltávolodni az isteni természettől, egy istentelen tűz szolgálatába állította magát. A szükségtől kényszerítve az „e világ ura” szembeszegül az isteni tervvel, hogy az emberi lelkek megszabadulása ellen dolgozzon. Mint ellenlábas, szembeszáll az isteni teremtővel, és mivel saját maga nem rendelkezik teremtő képességgel, teljességgel a halandó létterülettől függ. Ezt a gonoszt a Gilgames-eposzban Humbaba jelképezi: „Ordítása olyan, mint a vízözön.” Egy meghatározott időszakban hatalma óriásivá növekszik, meghiúsítván ezáltal a szabadulás minden lehetőségét egészen addig, amíg el nem éri a határt. Csak egy új megnyilvánulási korszak nyithat új lehetőségeket. „Szája tüzet okád, lehelete halálos.” Ereje az embert a születés és halál kerekéhez láncolva tartja. De létezik néhány elbeszélés, amelyben vázolják, hogy egy gnosztikus életteret „meg lehet ugyan támadni, de legyőzni nem”.

A Parsifalban a gonoszt Klingsor testesíti meg, aki megkísérel behatolni a Grál várához tartozó területre. Ámde visszavetik a „túlsó oldal völgyébe”, ahová tartozik.

A Varázsfuvolában az éj királynője megpróbál hűséges alattvalóival bejutni a templomba. Amikor a Világosság diadalának megakadályozására tett utolsó kísérlete meghiúsul, és Paminát sem tudja magának megtartani, akkor meg kell semmisülnie.

 

A HÉT BÖLCS ÁLTAL ÉPÍTETT VÁROS

A Gilgames-eposz bevezetője elmondja, hogy utazása végén Gilgames hogyan beszél kísérőjével – Ur-sanábival, a révésszel – Uruk hatalmáról és szépségéről. „Kapaszkodj fel Ur-sanábi, és mássz át Uruk falain. Vizsgáld meg az alapokat és tekintsd meg a téglák falazását. Nézd meg, vajon égetett téglából vannak-e a falak, és alapjukat hét bölcs rakta-e le.”

Uruk városát egy mikrokozmoszokból álló közösség jelképének is lehet tekinteni. Mikor a halandó természetben új és halhatatlan életterületet kell felépíteni az újra helyreállított mikrokozmoszok tartózkodási helyeként, azért hogy az Isten igazsága felé törekvő embereknek segíteni lehessen halhatatlan lelkük megszületésében, akkor egy önkényes csoportosulás nem alkalmas egy ilyen templom felépítésére és a tiszta tan terjesztésére. Ehhez már kezdettől fogva kapcsolatot kell teremteni azokkal, akik az úton elől jártak. Mert ők együttesen szabaddá teszik az új megszabadító erőt, és odaajándékozzák mindenkinek, aki szeretne együttműködni vele. Gilgames, Uruk királya útkészítő, úttörő. Erre a feladatra hivatott. Megtalálta az utat Um-napistihez, a bölcshöz, és ezzel megteremtette a kapcsolatot az előrementekkel. Ezért nem megy egyedül a visszafelé vezető útján sem, hanem Ur-sanábinak, a révésznek a kíséretében.

 

AZ ÖNSZABADKŐMŰVESSÉG MEGNYITJA AZ UTAT

Az Uruk felé vezető úton a Gnózis minden zarándoknak és napjaink minden komoly igazságkeresőjének megvizsgálja az indítékait, mielőtt az átjuthatna a falon. Mert aki be akar lépni a Világosság városába, annak késznek kell mutatkoznia arra, hogy a Világosság építőköve és őrzője legyen. A várost csak akkor tudja megvédelmezni, ha indítékai tiszták, és nem a saját nyereségvágya vezérli. Ebben az esetben beengedik, és a többiekkel együtt szolgaként dolgozhat embertársai megszabadításán. Ez megköveteli saját lényének teljes megfordulását, és életmódjának a személyiség minden nézetére kiható megváltoztatását. Belátás és vágyakozás nem elég, ha nem csatlakozik hozzá tiszta élet, az új irányulás alapján.

Természete szerint a legtöbb ember aktív építő. Építi a falait mind a durva-, mind a finomanyagi területen. Épít földi falakat és országhatárokat; közös mentális falakat, amelyek ellenséges táborokra osztják az embereket, és egyéni falakat, amelyeknek káros befolyások ellen kellene őt megvédeniük. Mert hiszen egyvalamit mindenki meg akar akadályozni: saját énközpontú életének megsemmisítését! Ennek érdekében bevet minden rendelkezésére álló erőt és eszközt. Ezáltal viszont a félelem falait építi fel, és nem látja, hogy éppen ezek a falak teszik őt elérhetetlenné az isteni terv számára. Ha azonban az isteni szeretet fel tudja törni a szív páncélját, akkor elkezdődhet az igazi önszabadkőművesség folyamata. A falak ekkor leomlanak.

Így tehető szabaddá a templomvároshoz vezető út.