Élet és halál rejtélye-egyben

Jan van Rijckenborgh

Élet és halál rejtélye

 

 

I. A bukás rejtélye

 

Ha egy kis időt szánnánk a vizsgálatra, milyen mély az emberek belátása az élet és halál úgynevezett titkaival kapcsolatban, akkor kétségtelenül azt fedeznénk fel, hogy ellentétes fogalmaik és homályos képzeteik vannak, vagy pedig semmi ismeretük nincsen. E hiány oka, hogy az emberiséget időtlen idők óta a legkülönbözőbb tanok árasztották, melyeknek nyomai mélyen belevésődtek a lényünkbe.

Az ismeret ösvényén, az ötszörös, egyetemes Gnózis útján a belátás az első fok, s ehhez nem tanulmányok és az értelemmel való felfogás útja vezet. A szükséges bepillantást és az ezt követő belátást meg kell hódítani, sok fáradsággal, számtalan nehézség leküzdésével, melyek saját lényünkben sűrű őserdőként burjánzanak. Ezek az akadályok pedig akkor lesznek a legjelentősebbek, a legerősebben zavarók, amikor a világosság éppen megérintene minket. Ekkor olyan fantasztikus árnyékóriások keletkeznek, amelyek a valóságnak annyira eltorzult képét vetítik a tudatunkba, hogy óvatosságunkat és figyelmünket legalábbis meg kell kettőznünk. Ilyenkor megmutatkozik a maradiságunk, a gyávaságunk, a gyengeségünk, hogy az igazság és valóság egyetlen világosságában mennyire nem vagyunk képesek lemondani az igaztalan árnyakról.

Szeretnénk valamelyest megmagyarázni az élet és halál rejtélyét, és ugyanakkor határozottan és teljesen elutasítani a reinkarnáció ősrégi, okkult-vallásos tantételét, amelynek általánosan elképzelt és elfogadott változata nem felel meg a valóságnak!

A megszabadulás útját kereső ember számára a reinkarnáció volt az utolsó szalmaszál, melybe belekapaszkodhatott. Azt gondolta: ha a megszabadító újjászületésre nem is tudok szert tenni, akkor még mindig itt van számomra a vízszintes vonalon való újraszületés. Visszajövök ebbe a siralomvölgybe, s majd meglátjuk, majd csak lesz valahogy.

Sokaknak ez egyfajta életbiztosítás volt. Azt mondták maguknak: tegyük fel, hogy amit a megszabadulás tanából megismertünk és megtanultunk, az mind tévedésnek bizonyul. Ne aggódjunk! Számomra mindig megmarad az a tény, hogy létezem, hogy vagyok. Sokan emlékeznek előző inkarnációikra. Talán Önök is így gondolkodnak, és vaskos köteteket írnak ezekről a dolgokról.

„Most itt vagyok, majd egy időre nyaralni megyek a mennyei tájakra, s azután nagyon fogok vigyázni, hogy milyen bölcsőbe születek. Már idős ember vagyok, az én időm itt lent hamarosan lejár. Akkor elmegyek az örök nyár országába. A többiek időközben kiirtják egymást itt az anyagvilágban atomfegyvereikkel, s a vihar után ott ringatnak majd bölcsőmben a pálmafák alatt. A születés és halál kereke forog ugyan a dialektikában, de az a fontos, hogy forog, s az énem létezését lényegében nem érinti.”

Akik eddig az újra-megtestesülés, a reinkarnáció folyamatának látszatvigaszával nyugtatgatták magukat, azok ezt a fejezetet a csodálkozás, a tiltakozás, vagy a rejtett félelem érzetével olvassák. Életbiztosításuk kétessé válik.

Vannak-e a Rózsakereszt tanainak filozófiai alapjai? Bizonyítható-e álláspontja? Lehet-e ezzel kapcsolatban valami tényre hivatkozni a transzfigurista szerzetek történetéből? Hogyan egyeztethető össze az Iskola álláspontja az isteni igazságossággal? Nem süllyedünk-e a hagyományos vallások és közösségek belátást nélkülöző felfogásaihoz, melyek az egyszeri élet után következő isteni törvényszékkel fenyegetnek?

Sok kérdés merül fel, s nem lennénk a Rózsakereszt Szellemi Iskolája, ha nem foglalkoznánk velük részletesebben, s ha szükséges, a bizonyítékok és természettudományos tények lenyűgöző sokaságával szolgálunk, hogy végül mindenki megértse.

Vázoljuk az Iskola álláspontját:

• Ön csak egyszer él!
• Élete lángocskája a földi halál után bizonyos időn belül lassan kialszik, azután belőle semmi sem marad!
• Ön pillanatnyilag egy élő lélek, de nem örökkévalósági értelemben élő, hanem csak ideiglenesen.
• A személyiség, amelyet a lélek használatba vesz, a lélek mai állapotából, a fenti helyzetből magyarázható.
• Az Ön személyisége meghal – de a lelke is. A Szentírás, az Egyetemes Tan és a tények ebben a tekintetben semmi kétséget sem hagynak.
• Ennek következtében ebben az életében kell eldöntenie, hogy élni akar vagy meg akar halni!
• Ha Ön ezt nem teszi, akkor ezt néhány ezer év múlva egy másik léleklénynek kell megtennie az Ön mikrokozmoszában. Ez a másik lélek azonban egészen biztosan nem ön lesz!
• Az újszülött lélek – mindegyik, kivétel nélkül – nem egy elvont életterületről jön, és nem tartozik mindenképpen bizonyos mikrokozmoszhoz vagy keletkezik ilyesmiből, hanem két anyagi ember anyagi teremtménye!
• Lelkünk létezése szaporodás eredménye. A földi lelkek közössége a végtelenségig osztható. Az egyik lélek megy, a másik jön, s minden a régi marad.
• Dialektikus területünkön a mi lelkeink vonulatához hasonlóan számtalan más lélekhullám is létezik, különböző rezgési szinteken, aminek következtében sok-sok formai és tudati különbség keletkezik.
• A lelki életnek semmi köze a szellemi élethez, s a lélek és a szellem összetévesztése azt jelentené, hogy ellentéteket nem vagyunk képesek megkülönböztetni.
• A reinkarnáció ősrégi tanának értelme tehát vagy valami más, vagy pedig rögeszme.

Körülbelül ezzel a problémával szembesülünk, s ezt próbáljuk megmagyarázni a modem Szellemi Iskola tapasztalati szemszögéből.

Azzal kezdjük, hogy elvezetjük Önt a Nirvána területére, az igazán isteni emberfejlődés alapjaihoz. A „Nirvána”, vagy a „feloldódás”, vagy a „nemlét világa” persze csak megközelítő fogalom. Az a lény kerül az úgynevezett Nirvánába, amelyik minden dialektikus törvényszerűséget – tehát minden dialektikus lelkiéletet is – leküzdött. A lények akkor térnek vissza a Nirvánába, amikor minden őket akadályozó részük „feloldódott”. A „Nirvána” kifejezés tehát semmit sem mond az istenemberi alakulás alapvilágáról. Értekezésünk értelmében csak azt határozza meg, hogy aki be akar lépni ebbe az alapvilágba, annak el kellett érnie a „nemlét” állapotát.

Első pillantásra értelmetlenségnek tűnik, hogy egy nemlétező mégis valahová be tud lépni, s ezért a Nirvána kifejezést „feloszlásnak” vagy elvegyülésnek fordítják, ahogyan egy vízcsepp visszatér a tengerbe és belevegyül.

Nirvána az örök, s ezért változatlan, isteni világmindenség. Azok a lények, akikhez mi, halandó lelkek tartozunk, az ősmúltban elhagyták ezt a területet, s hogy az igazi, isteni, örök szabadságot visszakaphassák, ahhoz vissza kell térniük oda.

Mit értünk mi „lényen”?

A mikrokozmoszokat.

Egy mikrokozmosz bonyolult életrendszer, egység, mely sok részből áll, s ezen részek egyike egy ideig a halandó lélek az ő személyiségével. Amikor mikrokozmoszról beszélünk, tudjuk, hogy ez egy kozmosznak a kicsiny másolata, egy kis világ, s mert a „kicsi és nagy” fogalmak viszonylagosak, a mikrokozmoszt nyugodtan az atomhoz hasonlíthatjuk.

A mikrokozmosznak atomszerkezete van, s a természettudományból ismeretes, hogy nagyon sokféle atom van. Megpróbáljuk ecsetelni ezt a mikrokozmikus atomot.

Ennek három magja van. Ezek közül kettő nagy sebességgel kering egy közös középpont körül az atom közepén, míg a harmadik nagy kört ír le a másik kettő körül. E három magot három léleknek nevezhetnénk, s így azt mondhatjuk, a mikrokozmosznak három lelke van. A központban keringő lelkek olyan viszonyban vannak egymással, mint a pozitív a negatívval, mint a férfi a nővel. A harmadik magnak nincsen neme, ez semleges: ez az atomnak a hozzávezető, megkötő tényezője.

Ahogyan minden atommag körül más részek is keringenek, melyek együtt egységet képeznek, úgy van ez a mikrokozmosszal is. Egy rendszer, egy jelenség, egy birodalom, egy megnyilvánulás fejlődik ki. A személyiség a pozitív-negatívból jelenik meg, s a mikrokozmosz egészére joggal mondható: „íme, a birodalom tibennetek van”. Ezt a birodalmat, megnyilvánulást a Szentírás Isten országának nevezi.

Ezzel nem azt állítja, hogy minden mikrokozmosz egy Isten, elválasztott egység, maga a legmagasságosabb, hanem arra utal, hogy egy ilyen mikro-atomi birodalom egy nagyobb egységhez tartozik, egy Gnózishoz, ahogyan egy kozmosz sem önálló, hanem egy makrokozmoszhoz, a kozmoszoknak egy csoportjához tartozik. A fentiekben ecsetelt háromságnak tehát, a háromlelkű atomi lénynek a középponttól kifelé kell irányulnia, és nem a középpontot keresnie, mert minden atom, mint az egyetemes megnyilvánulás része, nagyobb egység felé fordul, teljes szolgálatkészséggel odaajándékozza magát annak, s éppen e személytelen szolgálat által képes megnyilvánulni, megjelenni!

Ezek a lények, háromságok tehát csak a nirvánai alapterületen fognak – a nemlétezésük miatt – valóban létezni. A kifelé irányuló, önfeledt tevékenység miatt minden korlátozás megszűnik, a tér határtalanná válik, minden végtelen lesz és örök. Mihelyt azonban egy ilyen lény, egy ilyen atomi háromság pillantását befelé irányítja, önmagára, tehát befelé irányuló tevékenységet fejt ki, azonnal megzavarodik az isteni törvény, mely ennek az atomfajtának az alapja. A mágneses viszonyok kibillennek egyensúlyukból, és nagy hőség, nagy tűz keletkezik.

Ez a hőség annak idején elhasította az atomot, mégpedig úgy, hogy a mikrokozmosz középpontjában egymás körül keringő magok egyike kivetődött, és a térben eltűnt.

Az egyik mikrokozmoszból a pozitív, a másikból a negatív mag vetődött ki. Ez az igazság a nemek elválasztásáról.

Azok a mikrokozmoszok, amelyeknél ez a katasztrófa kitört, attól kezdve már nem voltak háromságok, hanem csak kétegységek, kétségek.

A katasztrófának rettenetes következményei voltak. A középpontot kereső törekvés – mely már nem Isten birodalmát szolgálta, hanem a saját birodalmát kereste és akarta – természettörvényes korlátokat hozott létre, és ezek a mikrokozmoszok elsüllyedtek a tér világában.

Ahol kitűzött határok vannak, ott az idő uralkodik, ott az ember elsüllyed az ideiglenes térben, ott a keringés miatt világosság és sötétség váltakozik, ott az ember belezuhan a dialektikába. Így tehát az egyik atommag kidobása miatt a tűzvészben éppen annak a világnak kellett beomlania, amelyik belül volt.

Így rontott be a halál. A kétegységgé vált mikrokozmosz nem volt képes fenntartani a birodalmát, bármit is tett és akart, a birodalom meghalt. Az érvényesülési törekvés miatt mindent elveszített!

A mikrokozmosz kiürülve zuhant a világ éjszakájába, ahol magukkal vonszolták őt a téridő-rendszer mágneses áramlatai.

Ki lesz képes megmenteni ezt a Nirvánából, a paradicsomból kiűzött rendszert? A mikrokozmosz élő halott és céltalan volt. Kibírhatatlan fájdalmakat szenvedett. Hogyan kezdhette volna újra, hogyan térhetett volna vissza? A megoldás elméletileg világos volt. A kivetett lélekmagnak vissza kellett térnie a rendszerhez, és tökéletes önfeláldozással megint összekötni magát a még jelenlévő lélekmaggal, hogy újra lehetségessé váljon az eredeti birodalom.

De honnan jöhetett volna a kitaszított lélekmag? Hát nem halt-e meg? Szinte elpárolgott a térben. Nem tért vissza erőként a semleges energiaforrásokhoz? Ki lehet-e küldeni a világító örökkévalóságból egy új szikrát az éjszaka világtalan térségébe, hogy a kétegységes rendszert háromsággá egészítse ki, hogy visszaszerezze fenségességét?

Érthető, hogy ez lenne a megoldás, de egy ilyen isteni szikra, mérhetetlen erejével és feszültségével, a haláltermészethez képest magas rezgésszámával, előkészítés nélkül újabb katasztrófát okozna. Az egész mikrokozmosz felrobbanna és semleges energiává változna.

Ezért az előkészítő folyamatok egész sorozatát kellett elvégezni, míg Isten leküldhette Fiát, szikráját a bukott emberi rendszerbe.

Ez volt a hatalmas probléma, ami előtt az Egyetemes Szerzet találta magát.

 

 

II. A reinkarnáció tana

 

Az előző fejezetben megmagyaráztuk a bűnbeesés rejtélyét, és láttuk, hogy az eredeti mikrokozmoszok elvesztették háromságos felépítésüket, és kétegységgé váltak. A mikrokozmoszt egy atomhoz hasonlítottuk, s felfedeztük, hogy eredetileg három magja, három lelke volt. E rendszer segítségével önállóan alkotott, önmegnyilvánítóan tevékenykedhetett.

Persze kézenfekvő volt, hogy – ahogyan az atom is egy nagyobb rendszerhez, az atomoknak egy csoportjához tartozik -, a mikrokozmosznak sem szabad a maga számára fordítania önálló alkotóképességét, hanem kifelé kell megnyilvánulnia.

A mikrokozmikus atomban hatalmas energiák halmozódtak, és ezeknek az energiáknak a kisugárzása mellett, rendszere károsodása nélkül tudott csodás módon hozzájárulni az Univerzális Test, Isten Egyetemes Birodalma megnyilvánításához és fenntartásához.

Ha azonban a kisugárzó energiák befelé fordulnának, akkor a kifejlődő hőség, a kialakuló erő túl nagy lenne a saját rendszer számára. Égés elfajulás keletkezne.

Ilyesmi történt. Így beszéltük meg ezt az előző fejezetben. A három atommag egyike kivetődött a rendszerből, elveszett a térben, s egy kétmagos atom maradt meg. Ez az atom az elfajulás miatt már nem tudott megnyilatkozni az eredeti birodalomban, s így nem is maradhatott ott. Szóval, teljesen természettudományos okokból kitaszították mindazokat a mikrokozmoszokat Isten birodalmából, amelyek az említett módon kétséggé váltak. Ezek aztán az állapotuknak megfelelő térben bolyongtak szinte céltalanul. Ezt a teret az Egyetemes Tan káosznak nevezi.

A káosz szót a „rendetlenséggel” szoktuk azonosítani. Ez helytelen, értsük inkább „rendezetlennek”, teljesen formálatlannak. Ezek a bukott rendszerek tehát egy alakítatlan tér összevisszaságába jutottak. Elfajulásuk miatt az eredeti állapotba való visszatérés lehetetlenné vált. Valójában egy új mikrokozmosz-típusról volt szó, melyet nem tartalmazott a Logosz-terv, hanem az ellentermészet eredménye volt, s a szabadsággal való visszaélésből keletkezett.

Az új típusnak tehát gnosztikus értelemben nem volt célja, nem illett bele az egyetemes megnyilvánulásba, hamis hang volt a szférák harmónikus zenéjében. Ezért hívtuk fel a figyelmet az ilyen újfajta mikrokozmoszok megjelenésének nagy problémájára, mert ez problémát jelentett az Egyetemes Szerzet számára. Így keletkezett a bukott sereg megmentési lehetőségének gondja.

Jákob Böhme is foglalkozott ezzel filozófiai értekezéseiben, és a saját módján magyarázta, hogyan oldotta meg az Egyetemes Szerzet ezt az óriási feladatot az elsüllyedtek érdekében. Ő azt mondja, hogy a Gnózis a bukottak elől elzárta az isteni világmindenséget, s mi tudjuk, ez természettudományos okokból nem is lehetett másképpen. A lesüllyedtek terében aztán egy szükségrendet alkottak, melynek Krisztus megtámadta a szívét, hogy lehetővé tegye a megváltást.

Jegyezze meg és értse meg jól: egy mikrokozmosz halhatatlan. A halál kikezdi ugyan a lényét és uralkodik a rendszerében, de léte valójában érintetlen marad. Ezt a létet azonban számtalan hibás alakulás terheli, ami miatt egyre erősebben elfajul. Talán el tudunk képzelni egy ilyen helyzetet. Gondolja el, hogy egy mikrokozmoszt kitaszítanak az isteni rendből a káoszba. Ez a mikrokozmosz így céltalan, haszontalan és hatástalan lett; nem áll már mögötte a terv, az univerzális energia. Ha ez az energiája még meglenne, akkor ez a saját középpontja felé irányuló új típust teljesen felemésztené. Mivel egy ilyen egység rendelkezik bizonyos tudattal, elképzelhető, káoszukban milyen szenvedésnek vannak kitéve ezek a rendszerek.

A mi fogalmaink szerint számtalan mikrokozmosz részére egy kozmikus szükségrendet készítettek, ideiglenes térbeli világmindenséget, a káoszban-meghalás világegyetemét, mely a dialektika, a kikelet, a virulás és pusztulás, az összehúzódó és kitáguló átalakulások törvényének van alávetve. Egy teljes mértékben viszonylagos világmindenség ez, mégis isteni tervről van szó, mellyel ki akarnak segíteni minket bukott helyzetünkből. Nagy tévedés lenne azonban e megmentési terv tárgyát, ezt a világot összetéveszteni Isten eredeti birodalmával. Ezt hangsúlyoznunk kell, hogy áldozatul ne essen a zavarnak vagy – ha ez a megzavarodás már megtörtént – megszabadulhasson tőle.

Mielőtt mélyebbre hatolunk Isten megmentési tervének vizsgálatában, nézzük meg alaposabban a területünkön található mikrokozmoszok szerkezetét.

A mikrokozmosz gömbalakú. A gömbön kívül egy bonyolult mágneses tér van. Ha ezt a gömböt bizonyos távolságból szemléljük, akkor figyelmünket először az úgynevezett aurikus lény, vonja magára. Ez a felületi réteg hétszeres szerkezetű, s egy mágneses rendszert találunk benne, mágneses pontok hálózatát. Az aurikus lényben van egy atommag is, s a mágneses pontok rendszere ezzel többé-kevésbé tudatos egységet képez. Ezt a tudatos egységet nevezzük aurikus énnek, vagy aurikus léleknek.

A mikrokozmosz gömbjének belső része üres teret képez. Ezt megnyilvánulási térnek nevezzük. E tér szívében van egy másik atommag melyet a szív rózsájának vagy a csodálatos drágakőnek vagy az ismeretlen, nyugalomban lévő léleknek nevezünk.

Közelebbi vizsgálat kimutatja, hogy az aurikus léleknek semmilyen kapcsolata sincs a szív rózsájával. Futnak ugyan mágneses erővonalak az aurikus énből befelé, és a megnyilvánulási tér szüntelenül erősen rezeg, de a rózsaszív nem válaszol, a drágakő szunnyad.

Így azt látjuk, hogy csak az aurikus énre nézve beszélhetünk tényleg életről, míg a gömb megnyilvánulási terében az életre nézve tökéletes űr uralkodik.

Amikor élő aurikus énről beszélünk, akkor ezt jól kell értenünk, mert furcsa élet az ebben lakozó. A mi létezési formáinkban ez semmihez sem hasonlítható. Az aurikus én életét ugyanis sem ásványinak, sem növényinek, sem állatinak nem nevezhetjük, de éppoly kevéssé emberfölöttinek.

Az aurikus én tudati állapotát akkor tudjuk a legjobban megérteni, ha egy elementál tudatához hasonlítjuk. Ez a tudat mágneses erők együttműködésének az eredménye, világos, homályos, erős vagy gyenge, jó vagy gonosz, attól függően, hogy milyen folyamatok hatnak rá a gömbön belül és kívül. Semmilyen belső, saját lelki reagálása sincsen, tehát teljesen önműködő, semleges tudat.

Mivel itt csak gépies tudatról van szó, világos, hogy ha a mikrokozmosz a legmagasabb értelemben akar élni és létezni, akkor valami vezető léleklényre van szüksége. Ilyen viszont nincsen benne, csak egy aligha életnek nevezhető valami az aurikus lélekben, és egy nyugvó élet a rózsaszívben. Más semmi!

Az ilyen mikrokozmoszról nehéz azt állítani, hogy él, de azt sem mondhatjuk, hogy halott. Így néz ki a kiürült mikrokozmosz állapota a mi területünkön. Ilyen lett mindegyik, miután rendszerükben meghalt a harmadik lélek.

Emlékeztetünk arra, hogy a harmadik lélekmag miatt – a megnyilvánulási térben lévő rózsalélekkel való együttműködésben – a mikrokozmoszban egy megdicsőült személyiség létezhetett. Ez a személyiség a megnyilvánulási térből abban a pillanatban tűnt el, amikor a középpontot kereső tevékenység következtében a szerkezet rendje megzavarodott.

Minek kell most történnie?

A rendszerbe vissza kell vezetni a harmadik lélekmagot. Ennek ki kell eszközölnie a rózsalélekkel való egyesülést, hogy így teljesen helyreállítsa az eredeti lényt.

Honnan kell ennek a harmadik lélekmagnak jönnie? Ez a lélekmag elpárolgott, a tűz hevében energiává vált.

Hatalmas problémát kellett megoldania a Logosznak, és meg kell mondanunk, hogy ez még mindig a megoldás bizonyos szakaszában van, mert a mai napig sem sikerült minden mikrokozmoszt megmenteni, és az eredeti birodalomba visszavezetni.

Említettük, hogy egy kozmikus szükségrendet teremtettek. Ennek egy olyan lény, olyan élőlény létrehozása volt a célja, amely ideiglenesen elfoglalhatná az eltűnt lélek, az eredeti, eltűnt személyiség helyét. Ha ez a pótlény a mikrokozmosz megnyilvánulási terében valamennyire is be tudná tölteni a helytartó szerepét, akkor egy nagyszerű átalakulási, transzfigurálási folyamat lehetősége merülne fel, és ezzel megnyílna a visszatérés útja.

Önnek most talán nehéz elfogadni a tényt, hogy egy tervszerű szükségrend jelenlegi végterméke, születésekor Ön a harmadik, eltűnt lélekmagot ábrázolja, és újszülött teste a valaha dicső alak helyettesítője. Mind a lélekmagot, mind pedig az újszülött testet egy kiürült mikrokozmoszba helyezik. Ez szinte szervátültetés, műtét. Egy szükségrendből eredő szervet beültetnek egy másik rendszerből eredő lénybe, és meg kell mutatkoznia, hogy az átültetett szerv be tud-e, be akar-e illeszkedni, hogy elérhető-e a műtét célja, a visszatérés.

A transzfiguráció ösvénye lehetővé teszi, hogy az ember állapota tudatosuljon, és megismerje a nagy célt.

Ha harmonikus kapcsolatba tud lépni a rózsaatommal, akkor a semleges aurikus én azonnal válaszol erre. Megkezdődik egy nagy folyamat, az üdvfolyamat, és ami Önt, a szükségrend termékét illeti, egy nagy csoda kezd kialakulni. Ahogyan egy átültetett szerv reagál a testben, s ezáltal a test él és újra felvétetik az életbe, úgy veszik fel az ötszörös gnosztikus folyamat által – ez az átültetés módszere – Önt is az eredeti élet rendjébe. Szinte elhagyja a szükségrendet, amelyhez tartozott, és a rendszerrel együtt, amelybe beültették, bemegy egy magasabb rendbe. Akkor egy istenlényben inkarált, testesült meg, ebbe lett beleültetve, s ezzel az örök lénnyel örökké fog élni. Ekkor lett valóban „kétszerszületett”: egyszer földi módon, egyszer pedig a mennyei lény viszonylatában. Ha ez a felmenetel, ez a második születés nem sikerül, mindannyian tudjuk, hogy ennek hogyan kell végződnie, akkor a földi fajtánk halálát haljuk. (Porból lettünk és porrá is leszünk.) Mikrokozmosza újabb csalódással gazdagodott, és – gyakran súlyosan megsérülve – újabb lehetőségre kell várnia.

Így megteremtettük azt a légkört, melyben tüzetesebben megvizsgálhatjuk a reinkarnáció tantételét, melyet sokan vallanak, s amelyet mi elutasítunk.

Az Ön szükségrendi lénye a tudat tökéletességének magas fokára került. Erre szükség volt, hogy kivitelezhessék a megmentési tervet. A kétszer születettek ösvényének bejárásához olyan lényre van szükség, mely nagyon intelligens, és személyisége részletesen és finoman szervezett, olyan lény tehát, mely valóban képes viselni és vinni az eredeti, harmadik lélekmagot és az azzal kapcsolatos személyiséget. Egy ilyen ábrázolót a siker reményében össze lehet kapcsolni a másik lénnyel, a kiürült mikrokozmosszal, úgy, hogy egyesülhetnek, s ez az egység visszatérhet a Mozdulatlan Birodalomba. Ez a nagy terv rövid összefoglalása.

Ennek a tervnek most meg kell testesülnie, „testté kell válnia”, tehát meg kell valósulnia; ez a múltban sok lénnyel meg is történt. Az Ige, Isten terve, sokszor testté lett, és „lakozék közöttünk”, sokan látták a dicsőségét, azt a dicsőséget, amely mindenkit, aki a tervet és ennek okait ismeri, közvetlenül az Atya Egyszülöttének kegyelemmel és igazsággal teli dicsőségére emlékeztet.

Meg kell, meg szabad és meg tudjuk valósítani ezt a megdicsőülést saját magunkkal, mert az elveszett, harmadik léleklény ábrázolói vagyunk. E világrend anyagából alkotott pontos másai vagyunk annak, és el tudjuk látni feladatunkat ebben a bukott mikrokozmikus rendszerben, egyesülhetünk vele, s visszavezethetjük őt elveszített dicsőségéhez, s örökké megoszthatjuk vele azt.

Ön azonban bizonyára megérti, hogy ábrázolói állapotunk nagy veszélyt is rejt magában. Azt a veszélyt ugyanis, hogy egy ilyen fejlődésben alakult, képviselő szükséglény, mely olyan magas, megszabadító állapotra hivatott, valami önálló tökéletességnek képzeli magát, s ezzel a rögeszmével, ebben az őrületben olyan hatalom után nyújtja ki a kezét, mely a szükségrendet rendetlenséggé teszi.

Erre a következő fejezetben szeretnénk rávilágítani.

 

 

III. A nyolcszoros fegyverzet

 

Az előzőkben két, egymástól nagyon különböző lényt mutattunk be, melyek általános értelemben azt képezik, amit mi „embernek” szoktunk nevezni. Az egyik lény a kiürült mikrokozmosz, mely eredetileg a nirvánai területről származott, de ebből lesüllyedt, amikor a maga felé irányuló tevékenységgel elveszítette harmadik lélekmagját. A másik lény az, amelyik „én”- t mond, és magát énnek tapasztalja, tehát a földi, anyagi, halandó léleklény a személyiségével.

Az egyik a kiürült mikrokozmosz, egy örökkévalósági lény, habár számos változásnak van alávetve. A másik, a földi én-lélek, egy ideiglenes létben időzik. Ennek az anyagi lénynek az egyik része az anyagszférában hal meg, a másik pedig a tükörszférában (túlvilág) oszlik fel. Az „én”-t mondó lény teljesen elmúlik, belőle semmi sem marad.

A gyakorlatban azt látjuk, hogy az élő lények legnagyobb részénél a halandó lélek megszületésekor ezt egy kiürült mikrokozmosszal kapcsolják össze. A halandó és az örök, ideiglenesen – vagy örökre – teljesen egyesül. Mindkettő felfogóképességétől és a sorsából adódó terhelő tényezőktől függ, hogy kapcsolatuk ideiglenes lesz-e vagy örök.

Ha a kapcsolat ideiglenes, akkor egy idő múlva az egység szétválik. A halandó rész lehull, mint valami száraz falevél, s minden az anyagi dolgok útjára tér. A halhatatlan rész megmarad, s gyakran súlyosan sérült állapotban, üresen tévelyeg.

Ha a kapcsolat örökkévaló lesz, akkor láthatjuk, hogyan kezdi magát a halandó léleklény a másiknak szentelni, odaajándékozni, feláldozni és magát összekötni a nyugvó léleklénnyel, a rózsaszívvel, a csodálatos drágakővel, mely a mikrokozmosz középpontjában rejlik

Ha ez a kettő egyesült, háromsággá olvadt a harmadik lélekmaggal, mely a mikrokozmosz aurikus lényében tartózkodik, s ebben az egységben – a lélekállapotát és az egész lényét illetően – transzfigurálásra ösztönzi magát, hogy visszatérhessen a nirvánai területre, az eredeti dicsőséghez. A dolgoknak ez a folyása az egyetlen út, amelyen a halandó lélek és a személyisége örökkévalósági lénnyé válhat, és a bukott mikrokozmosz visszatérhet az Atya házába. Ez az üdvösség ösvénye! Kétségtelenül érthető, hogy sok minden kell ehhez.

A Logosz nagy üdvcsodája nem annyira az a tény, hogy Ön, mint halandó lélek, mikrokozmosza rózsaszívének szenteli magát, hanem az, hogy ezt képes megtenni és erre megvan a lehetősége. Ez a szükségrend nagy titka, melyből születtünk. Ennek a szükségrendnek kell – isteni értelemben – azon műhellyé válnia, amelyben megkezdődhet a bukott mikrokozmosz helyreállítása.

Kik vagyunk hát mi, halandó lelkek, akiket felhasználnak erre?

A Gnózis ábrázolói vagyunk. Értse meg ezt a meghatározást. Nem úgy vagyunk Isten képére alkotva, hogy szó szerint Isten vagy isteniek lennénk, ahogyan gyakran szeretnék érteni. Nem. A Gnózis ábrái, vetületei vagyunk, vagyis az Egyetemes Szerzet óriási isteni tervének a végeredménye. A mikrokozmosz harmadik, eltűnt lélekatomja képének helyettesítői vagyunk. Mint ilyenek, arra hívattunk, hogy újra helyreállítsuk az isteni világmindenséget. Ahhoz képest, hogy halandó lelkek vagyunk, nagyon magas és nemes eredetűek vagyunk; de jól kell érteni, eszköznek szántak minket, semmi esetre sem célnak, semmiképpen sem eredménynek.

Annak a szerszámnak szántak minket, amely a bukott mikrokozmoszok rendkívül nagy hierarchiáját elvezeti az isteni egyetemes mindenségi megnyilvánulás helyreállításához.

Nem olyasmik vagyunk, akiket az isteni terv kivitelezésénél feláldoztak. Nem csupán intelligens lények vagyunk, akiket használat után eltüntetnek, mert azt joggal nevezhetnénk kegyetlenségnek.

Ha magunkat nagyszerű célunknak szenteljük, amire szántak minket, akkor mi is – habár természetünknél fogva végesek, halandók vagyunk – elnyerjük az örökkévalóságot. Akkor – ahogyan Pál ujjong – „elnyeletik a halál diadalra”. Az üdvösség keresztény folyamata nem embertelen tragédia, hanem csaknem felfoghatatlan, boldog örömmenet szeretne lenni. Az ember – ha betölti feladatát – így lesz Isten igazi ábrázolója, s az üdvösség keresztény folyamata egy hosszú vándorút szerencsés vége.

Meg kell írni az „utolsó fejezetet”, be kell teljesednie általunk, rajtunk, bennünk az utolsó prófétai jóslásnak.

Önök, mint halandó lelkek, kálváriát, keresztutat járnak be. Ez az áldozat útja, melynek célja van. Ezt a vándorlást azonban haszontalanná tehetik: a bölcsőtől a sírig tartó meneteléssé. Ez a menet kimondhatatlanul kegyetlen haszontalansága, őrülete és eseményei miatt.

Ez viszont teljesen megváltozik, ha eleget tesznek a hivatásuknak. Akkor a rózsa szó szerint ráfűződik a keresztre, amikor Önök, mint az eredeti, harmadik lélekmag képei, teljesen a rózsának szentelik magukat. Magukhoz veszik a rózsát a rózsakertben; gondozzák a bimbót, hogy kibontakozhasson. A kálváriára felvivő ösvényük a megszabadulás útja lesz, mert rózsafeladatuknak betöltése által a semleges felettes én igazi „Felettes Én”-né válik, s hatalmas áramlatokban hívja fel az isteni üdvösséget, amely aztán Önök körül hullámzik kimondhatatlan kegyelemmel, és keresztútjukat a nirvánái paradicsomkert csodálatos fényessége aranyozza be.

Szerzetünk ezzel a folyamattal szembesíti Önöket, mert mindannyian erre hivatottak, erre képesek, ezért születtek. Minden halandó lélek, amely elfogadja a rózsacélt, képessé válik arra, hogy Isten gyermekévé váljon. Hallottak-e valaha is derűlátóbb, nagyszerűbb és ugyanakkor tudományosan megalapozottabb evangéliumot?

Akkor hát miért ragaszkodnak a természet kálváriájához, a halálnak ehhez a cövekéhez? Miért remélik szinte rögeszmében, hogy még egyszer visszatérnek ehhez a fájdalmas meneteléshez? Hát valóban csupán a létösztön hajtja Önöket?

Vagy pedig egy szükségrend léleklényei, egy isteni ábra léleklényei, a megszabadulás eszközei?

Ismerünk minden elutasító választ, a sajátjainkat és az Önökét is. Mindez érthetetlen lenne, s kételkedhetnénk abban, hogy jogosan mondjuk magunkat Isten ábrájának, ha nem rejlene emögött sokkal több. Veszélyben forgunk ugyanis, s a veszélyek következményei félrevezetnek minket.

Egy óriási, bonyolult és szándékosan szervezett őrület tolakodik újra és újra a rózsacél és miközénk, közénk és az egyetlen ösvény közé. Ez újra és újra szinte a vágóhídra visz és feláldoz minket.

A vész befészkelte magát a vérünkbe, az egész emberi léleknemzetségbe. Isten képének viselőjén és járművén erőszakot tesznek, és láthatjuk, hogyan fajulnak el újra a lények, amelyek már hozzájutottak a tökéletes alakuláshoz. A felemelkedés vonala megint lefelé hajlik, meglévő értékek újra elvesznek, és rettenetes zavarok keletkeznek. A dialektika, a szükségrend, melyet ideiglenes alakulási térnek szántak, a rosszaság rendjévé vált, egy szüntelenül leselkedő, borzasztóan dúló és tomboló gonosszal.

Ez a gonosz az ő ügyét közössé tette a mi lényünkkel is, s így olyan képviselők vagyunk, akik minden idők gonoszának a piszkát cipelik elkérgesedett szerkezetükön. Ezért mondja Pál az efézusbelieknek írt levélben (6): „Mert nem vér és test ellen van nekünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak”.

Sajnos már nem az a helyzet, hogy csak a léleklényünket, testi és vérbeli létállapotunkat kell felkészítenünk az ösvényre, és csak a megadás harcát kell megvívnunk – nem. Az anyag egész területén és a tükörszférában szervezett erők légiói béklyóznak meg minket.

Először azonban – mert ez aktuális kérdés – azt akarjuk megvizsgálni, hogy mindezek az akadályok túl nagynak mutatkoznak-e ahhoz, hogy áttörjünk rajtuk.

Mint Isten képének viselői, az arany rózsaösvény nagyszerű feladatára vagyunk hivatottak. Kívülről azonban a gonosz sugártere akadályoz minket, belülről pedig a vetése, mely gyökeret vert bennünk, mely születésünk óta fertőz minket.

Mit kell tennünk tehát? Pál azt feleli erre az efézusi levél fenti részében:

„Annakokáért vegyétek fel az Istennek minden fegyverét, hogy ellentállhassatok ama gonosz napon, és mindeneket elvégezvén megállhassatok:                       ___

1. … körülövezvén derekatokat igazlelkűséggel;
2. és felöltözvén az igazság mellvasába;
3. felsarúzván lábaitokat a békesség evangéliumának készségével;
4. mindezekhez fölvevén a hitnek pajzsát, amellyel ama gonosznak minden tüzes nyilát kiolthatjátok;
5. az üdvösség sisakját is felvegyétek;
6. és a Szellemnek kardját, amely az Isten beszéde;
7. és imádsággal és könyörgéssel imádkozván minden időben a Szellem által;
8. és ugyanezen dologban vigyázván minden állhatatossággal és könyörgéssel minden szentekért…”

Ez tehát a nyolcszoros fegyverzet, egy nyolcszoros ösvény, mely a buddhizmus nyolcszoros ösvényére emlékeztet. A buddhista katekizmus kérdések és feleletek (125-126) fejezetében az áll:

„Hogyan eszközölhetjük ki a győzelmet? – A nemes, nyolcszoros ösvény bejárásával, amelyet Buddha nyilvánított meg és tanított. – Mit jelent ez? – Az ösvény nyolc szakasza a következő: 1. helyes belátás; 2. helyes gondolkozás; 3. helyes beszéd; 4. helyes cselekvés; 5. helyes kivitelezés; 6. helyes emlékezés; 7. helyes önuralom; 8. helyes elmélkedés.

Pál beosztása ugyan más, de a tartalma, lényege ugyanaz. A beosztásnak időnként változnia kell, mert a halandó lelkek fajteste és fajtája a végzetet veteményező gonosz folytonos létezése miatt változásnak és kristályosodásnak van kitéve. Azért kell a nyolcszoros ösvény szakaszait átcsoportosítani és minden időszakhoz hozzáigazítani.

Az út Pálnál és Buddhánál is a belátással kezdődik. Pál azonban közvetlenül ezután az igazságot követeli, míg Buddha a helyes gondolkodást. Ez érthető. Ha a nyugati ember, mihelyt belátáshoz jutott, megkövesedett gondolkodási képességével mindjárt gondolkodáshoz látna, akkor a gondolatzavarok olyan tömegéhez jutna, amelynek rettentő összevisszaságában a gondolatok ellentmondanának egymásnak. Ezért állít minket Pál a belátásból eredő cselekvés elé, mert így megtisztul a vérünk. A sűrű, lomha, anyagias vért, mely teljesen az anyagba hajszol minket, az ilyen cselekvés közvetlenül megtámadja, és az üdvösség sisakja, az új gondolkodási képesség csak sokkal később válhat valóra.

 

 

IV. Véráldozat

 

Az előző fejezetben azt mondtuk, hogy minket, mint Isten képének hordozóit, akik az arany rózsaösvény nagyszerű feladatára vagyunk hivatottak, kívülről a gonosznak a sugártere, belülről pedig születésünk vére akadályoz, mert a gonosz vetése gyökeret vert bennünk. Hogy átkelhessünk ezeken az akadályokon és sértetlenül megmaradhassunk a hivatásunkban Isten nevében, Pál azt tanácsolja, hogy nyolcszoros fegyverzetet öltsünk magunkra. Világítsunk rá részletesen erre a nyolcszoros fegyverzetre, melyet az előző fejezetben felsoroltunk.

A következőképpen kezdődött: „körülövezvén derekatokat igazlelkűséggel”. Ez a körülövezés felületesen nézve felöltözésre vonatkozhat, ruhák felöltésére, útra készülésre. Pál világos jelképei azonban alaposabb megfontolásra köteleznek bennünket. Itt ugyanis a máj-lép rendszerre utal a napfonatban (solar-plexus) lévő központtal. Ez a rendszer a vérképzés és a vérellenőrzés tulajdonképpeni központja, és az ember dereka táján található. A derekak felövezése tehát azt jelenti, hogy egy vérbeli bizonyosságból kell kiindulni. Az embernek minden cselekedete, mind a láthatatlan gondolkodási munka és az érzéki élet, mind pedig a külső cselekvés a vérből indul ki vagy annak az ellenőrzése alatt áll. Ha az ember egy bizonyos vérbiztonsággal övezi fel magát, és ez a vérbiztonság a máj-lép rendszerből indul, ha a májban a vér szakadatlanul felfrissülhet úgy, hogy az ember tényleg ebből a májállapotból él, akkor az ezzel megegyező cselekedeti élet sem maradhat el.

Ha tehát a rózsaösvényt valóban át akarja élni, be akarja járni, akkor ennek a célnak, a lényegnek, és mindezek abszolút igazságának a vérében jelen kell lennie. Ön könnyen el tudja képzelni azoknak a helyzetét, akiknek nincsen meg ez az alapvető vérállapota, és mégis be akarják járni a rózsaösvényt. Ők állandóan többé-kevésbé feszült állapotban vannak. Ha a vérbiztonság nincsen meg, akkor mindig nehézségek fejlődnek ki, ami a tanulói életet, és (vagy) a Rózsakereszt Iskoláját illeti.

Akik vérének pedig megvan ez a szükséges jellege, azok ezt mindenekelőtt ebben az Iskolában és ettől az Iskolától kapták, ami tehát azt jelenti, hogy a kivívott harc az Iskolán belül zajlott le. Hogy ebben a harcban – melyet szakadatlanul, egyénileg, egy megépítendő szellemi tér keretén belül vívnak – döntésre kerüljön sor, ahhoz vérben megalapozott biztonságot elengedhetetlen követelménnyé kell tenniük.

Hogyan kaphatja meg az ember a vérbe alapozott biztonságot? Figyelmünket itt a lélek öt anyagára, öt közegére kell irányítanunk.

Először is van asztrálközeg. Ez az anyag agyunk mágneses képessége által jön be rendszerünkbe, s ez az asztrális közeg tüzével betölti a hét agyüreget, a hétkarú gyertyatartót. Ez a közeg az én-tűz, a tudati mag, és a négy másik közeg ebből magyarázható. Az asztrál-közeg élteti a tizenkét pár agyideget.

Az idegközeg segítségével aztán tizenkét erő, tizenkét tulajdonság jelenik meg. Ezt a tizenkét erőt joggal lehet a tizenkét tanítványnak nevezni vagy az ember tizenkét eonjának. Ezek teszik lehetővé az ember szervezetének életét.

A harmadik lélekközeg a kígyótűz, melyet a hátgerinc belső csatornájában találunk. A fejben levő hétkarú gyertyatartót ez köti össze a plexus sacralissal, mely a gerinc alsó végén van. Ez a két pont – a gyertyatartó a fejben és a plexus sacralis – képezi személyiségünk két mágneses sarkát. A plexus sacralis tehát ugyanazt a feladatot látja el nálunk, mint Földünk Déli-sarka. A közvetlen, jelenlegi asztrál tűz, és a mikrokozmosz egész múltja mágneses, karmikus impulzusainak keveréke a személyiség-tengelyben, a kígyótűzben nyilvánul meg. A kígyótüzet ezért a múlt és a jelen keverékének kell tekintenünk. Ez a keverék aztán a gerincvelő idegeinek segítségével átruházódik a rendszerre, hogy ez a rendszer teljesen megegyezzen az elektromágneses egységgel. Hogy azonban az életnek e követelménye érvényesülhessen, ahhoz ez az előkészítés még nem elég. Ezért még egy, negyedik lélekközeg is kell, a hormonközeg, mely a belső elválasztású mirigyekből ered.

Ezeket a szerveket az elektromágneses közegek transzformáló, átalakító állomásainak nevezhetnénk. Mindegyik mágneses tűzzel telített, mindegyik külön feladattal ellátva. Ezért mindegyik más hormont termel, mely az ötödik lélekközegre, a lélekhatások végtermékére helyeződik át: a vérre. A vérben beszél, tanúskodik, hat az egész lény. A vérben nyilvánul meg az egész lélek. Amilyen a vér, olyan az ember. A vérben, a vér által lesz tehát a tudati állapot életállapottá.

Egy igazságnak tehát, hogy élhessen és felszabadulhasson bennünk, a vérünkben kell lennie vérállapot, vérbizonyosság formájában, mert a vér képezi az ötszörös lelket. A vér tehát, ahogyan Goethe mondja a Faustban, nagyon különös folyadék.

Senki sem övezheti fel magát olyan igazlelkűséggel, amely nem a vérből ered. Lehet ezzel egy ideig erőlködni, de ezt hosszabb ideig egyetlen ember sem bírja ki. A rózsaösvényt tehát csak akkor lehet teljesen bejárni, ha ezt vérbeli biztonság alapján teszik, a derekak igazlelkűséggel való felövezése alapján.

A Szellemi Iskola tanulójának első fáradozása tehát arra irányuljon, hogy tényleg „felövezhesse” az igazlelkűséget. Akinek vérében van az igazság, az meg tudja ezt erősíteni a vér ösztöne által. Az ilyen ember dolgozhat a vérből és a vér által. A vér hatásai lehetővé teszik számára a cél elérését. Ha feladatunkat a vérből végezzük el, akkor erőt használunk el, vérerőt, akkor vért ontunk. Ezért mondják, hogy Jézus, az Úr, és a Gnózis más nagyjai vérüket ontották az emberiségért. Vérerejüket használták, elhasználták, melyben Isten igazsága élt és rezgeti. Ezt a vérerőt egy bűnös, ellenséges emberiségért használták el.

Ennek a vérontásnak, a legmélységesebb lélekmegnyilvánulásnak az okait tehát magunkban kell keresnünk. Ahogyan mi az igazságon kívül létezünk és élünk, olyan mértékben kell másoknak és fogják is mások, akiknek az igazság belső birtokuk, vérerejüket ontani értünk. Az ő vérhullatásuk számunkra áldás, üdv. Az ő lelkük sebei a mi gyógyulásunkat jelentik. Mi rászegezzük őket a vérontás keresztjére, melyen önkéntesen feláldozzák magukat, s ezzel a halálos áldozattal legyőzik a világot.

Jól meg szeretnénk értetni Önnel az isteni megnyilvánulás üdvtényeinek abszolút helyességét. A dogmatikusok és teológusok erről legfeljebb fecsegni tudnak, mert ismereteiket iratokból és történelmi eseményekből merítik.

Szeretnénk, hogy belássa Paul Gerhardt, a XVII. század költője énekének helyességét:

 

Uram, amit tűrtél,

az én terhem, az enyém,

én követtem el azt,

tégedet terhelvén!

 

Nézd, itt állok, szegény,

érdemlem haragod:

hadd láthassam meg én

kegyes pillantásod!

 

Akinek a vérében van az igazság, annak kötelessége kiontani azt olyan lényekért, akik nem élnek ebben az állapotban.

 

 

V. Felövezve az igazsággal

 

Nos, az emberi lélekből egy sugárzás, világosság, rezgés indul ki. A lélek egy mágneses képletnek felel meg. A dialektikus ember, Isten képe viselőjének a lélekereje bizonyos szerkezetű és összetételű. Isten képére vagyunk alkotva; nem isteni lények vagyunk, csak azoknak a képe. Az eltűnt, harmadik léleklény csodálatosan megalkotott utánzatai vagyunk.

Csodálatos szerkezetünk révén arra vagyunk hivatottak és képesek, hogy felvegyük rendszerünkbe az eredeti isteni igazságot – melynek sugárzása mindenütt jelen van -, hagyhatjuk, hogy ez hasson ránk, hozzá tudunk igazodni, s ezáltal elfoglalhatjuk az eltűnt léleklény helyét.

Képzeljük el, hogy Ön ezt nem teszi, mert nem érti, vagy pedig ötszörös lélekállapotának mindenféle eltorzulása miatt nem akar erre az útra térni, akkor megtagadja a hivatását és feladatát. Isten képének hordozója, s azért készült, hogy Isten nevében járja be az útját. Ha ezt bármilyen okból visszautasítja, akkor a lelke a saját ellentermészetét valósítja meg. Lelke abban a pillanatban belezuhan a fájdalom és szenvedés szakadékaiba.

Ha egy lény, mely bizonyos feladat betöltésére készült és ellátták az összes lehetőséggel, de nem hajlandó vállára venni ezt a „terhet”, akkor nála az értékek fordítottja fejlődik ki, a dialektika más jelleget kezd mutatni, azt, amit olyan jól ismerünk.

Isten képhordozójának meg kell halnia a másikban, el kell érnie az eredeti állapotot. Ha ezt nem teszi, akkor végérvényesen elfajul. Vagy meghal, hogy elnyelje az örökkévalóságot, vagy pedig a vég és a megsemmisülés halálát halja.

Ha isteni hivatását Ön pillanatnyilag nem fogadja el, akkor nem kell prófétának lenni, hogy természettudományos biztonsággal megjósoljuk: a fáradalmak és aggályok útját választotta, mely telve lesz vég nélküli, haszontalan keserűséggel. Így fárad és törik meg, s így taszigálódik az életen át, míg sok keserűség után, talán csak évek múltán, végül mégis elhatározza, hogy betölti a hivatását.

Azonban nincs kizárva a lehetőség, hogy addigra annyira megsérül, hogy abból már nem lesz semmi, s vége lesz, mint minden földi dolognak. Nem a vallásos ösztönéhez fellebbezünk, sem a félelméhez, mert a maga módján az állat is istenfélő. Nem: mi itt az Ön eszéhez, az okosan-erkölcsös belátásához fordulunk.

Fel kell öveznie magát az igazlelkűséggel, ami a Gnózistól van. Ezt meg tudja tenni, azzal, hogy megnyitja a szívét, mégpedig azon az úton, amelyet leírtunk Önnek, az arany rózsaösvényen.

Aki aláveti magát ennek az ösvénynek, az az igazságot – mely Istentől van – felveszi a vérébe, és le tudja ott horgonyozni. Aki itt tétovázik, az tapasztalni fogja, hogy a megfordulás egyre nehezebbé válik.

Vigyáznunk kell azonban, nehogy úgy járjunk, hogy mi is csak utánadadogjuk a gnosztikus frázisokat, és csak nézegetjük a megújulás követelményeit anélkül, hogy részt vennénk bennük. Aktívan részesülnünk kell a Nagy Változás életjátékában.

Ezért visszavezetjük egymást a valósághoz, és azt kérdezzük: természettudományosán meg lehet-e magyarázni a gnosztikus igazság érintését?

Igen, ez lehetséges.

Értelméhez fordulunk, hogy felhívjuk a józan ész belátását. Ha pedig valami megmozdult az elméjében, akkor erkölcsi érintést is kapott. Ezért beszélünk értelmes-erkölcsös belátásról, amit meg kell szereznünk. Ez azt jelenti, hogy az értelmi vizsgálódással egyidejűleg belső felkavarodás is keletkezik. A megértés megrendíti a lelki egyensúlyt, és kibillent a megszokott dialektikus egyensúlyból.

Ez a felkavarodás aztán megnyitja a sternumot egy egészen másfajta érintés, egy elektromágneses közeg érintése számára, mely belőlünk indul ki.

Ha Ön eléggé nyílt, akkor megérintjük a rózsáját. Csakis a Gnózis szerzetének szolgái képesek az Ön szívét megérinteni és az ősatomját felnyitni. Ön tehát teljes biztonságban van, mágikus rajtaütésről szó sem lehet.

Képzeljük el, hogy észben és erkölcsileg meg tudtuk Önt mozdítani, és a szíve rózsája ébredni kezd. Akkor az igazság közelebb van Önhöz, mint a keze és a lába, mert abban a pillanatban beköltözött Önbe. Összeköttetésbe került az igazsággal, ahogyan az a Szellemi Iskolában él – és ez a kezdet!

Mi, akik ezeket mondjuk Önnek, csak úttörő munkások vagyunk, akik feltörik az út köveit, hogy mások hozzáférhessenek a talajba rejtett szerkezetekhez.

Mögöttünk a Szerzet áll, a Krisztushierarchia, amelyik Önben, az előkészített talajban, elvégzi a munkáját. Az úttörő munkára, melyre készülünk, s amelyet elvégzünk, szükség van, mert a Gnózis sugártere és az átlagos keresők és kezdők között óriási rezgési különbség áll fenn. Ezért van, hogy amit a mi fáradozásainkkal itt fel lehet szabadítani, azt Önök mind fel tudják fogni (természettudományosan), mert ennek a rezgési képességéhez Önök közeledhetnek. Tehát azzal az igazsággal, amit így belénk ültetnek, nagyon könnyen és egyszerűen fel tudjuk övezni magunkat, s így össze lehet azt kötni a vérünkkel.

Ha ehhez a mi ötszörös lélekközegeinkben csak vajmi csekély munkaalap is van, akkor ez a vérkötés megvalósulhat. Most már megértjük, hogy mit jelent Krisztus vérontása. Ha az igazság megérint bennünket és össze lesz kötve a vérünkkel, akkor már nemcsak képhordozók vagyunk, hanem megkaptuk az örökséget, melyet megígértek nekünk. Attól kezdve Isten gyermekei lettünk; akkor az elképzelés kezd valóság lenni; akkor valami megnyilvánult bennünk, ami miatt azt mondhatjuk, mint Pál a rómabeliekhez írt levelében: „Abbá – kedves Atyám”. Ez azt jelenti, hogy egy új erő van bennünk, mely összeköt minket az új élettel, melyet most szolgálhatunk, kiszolgálhatunk, mert bennünk van.

Ezért a nyolcszoros ösvény második nézete: „Felöltözvén az igazság mellvasába”. Mert mihelyt az Atya így felemelte a vérében az embert, azonnal új lélekvilágosság árad belőle, ami által szolgálhat – szolgálnia kell.

Az ilyen ember ettől az órától kezdve kihordja Isten igazságát a világba.

 

 

VI. Az igazságosság mellvasa

 

Pál efézusbeliekhez intézett szavait – „körülövezvén derekatokat igazlelkűséggel” – részletesen megbeszéltük. Ebben az összefüggésben felfedeztük, hogy a Gnózis sugártere kétszeresen érinti meg az embert, kétféleképpen hat rá. Először értelmi érintésről van szó a tudati központban, a főszentélyben. Az értelemhez szóló érintésről beszélünk, mert ennek a sugárerőnek a hordozó hulláma az általunk közvetített filozófia és célunk ábrázolása.

A második érintés a sternumnak (mellcsont) és az emögött nyugvó szív rózsájának, a mikrokozmosz második magelvének a megérintése.

E két érintés között van az erkölcsi megmozdulás, ami a lélek reakciója az értelem megérintésére. Ha ez az erkölcsi megmozdulás, a lélek válasza elmarad, akkor a második érintés nem történhet meg, és a rózsabimbó zárva marad. Akkor a Gnózis az emberben nem tudja valóra váltani első célját.

Nagy jelentőségű tehát a kérdés, hogy egy kereső ember miért fordul a rózsakereszt iskolájához. A legtöbb esetben azt várhatjuk, hogy ez egy belső, kereső tényező miatt történik, a haláltermészet többé-kevésbé gazdag kitapasztalása, kisebb-nagyobb bizonyosság miatt afelől, hogy ebben a világrendben nincsen megoldás.

Ha egy ilyen embert szembesítenek az értelem megérintésével, akkor a lélek felkavarodása nem maradhat el. A lélek minden tevékenysége hatást vált ki a kígyótűzben, az idegközegben, a hormonháztartásban és a vérben. A lélek megmozdulása tehát minden lélekközeg megmozdulása, megfordulása. Ez a megfordulás teszi a sternumot fogékonnyá a második érintésre, mely megnyitja a rózsát, ami az egész lelket készségessé teszi a Gnózis munkájának megkezdésére.

A lélek megmozdulásának elmaradásán kívül az értelem megérintése után – ezt könnyű elképzelni – negatív reakció is létrejöhet. Gondolja el, hogy elmegy az Iskola valamelyik szolgálatára vagy előadására, és valamilyen okból egyáltalán nem ért egyet azzal, amit ott mondanak, felingerli, ellenállást kelt Önben, heves kritikára készteti.

Ez is a lélek megmozdulása, csak nem az, amit a Gnózis el akart érni. Ez olyan megmozdulás, mely teljesen az Ön saját állapotából magyarázható.

Az ilyen negatív felkavarodás a sternumot persze nem tudja fogékonnyá tenni a második érintésre, hanem éppen el fogja zárni azelől. Az ilyen fejlődést a Szentírás a szívek megkeményítésének nevezi.

Az ilyennek jobb lenne, ha visszahúzódna a rózsakereszttől és nem látogatná tovább a szolgálatokat, mert a nála megindult lélekfolyamat őt a Tannal szemben egyre zárkózottabbá teszi, s így ő magának is és másoknak is veszélyessé válhat.

A rózsakereszttel szembekerült emberek így aránylag rövid időn belül három csoportra oszlanak: azokra, akik pozitívan reagálnak; akiken az érintés nem hagy nyomot; és az aránylag kevés emberre, aki megkeményíti a szívét.

Ha a tudatközpont első megérintése után normálisan megtörténhet a lélek megmozdulása és a sternum és a rózsa fogékony lesz a további folyamatra, akkor fel lehet övezni az igazlelkűséget! A Gnózis első mágneses érintését össze lehet kötni a vérképző szervekkel, a lélekközegek alapjával. Akkor az igazlelkűség a vér tulajdonává, a vérben levő bizonyossággá vált. A lélekmegfordulásnak ez az alapja már nem veszhet el, s nem válhat a léleknek a Gnózis előli elzárkózásává. A nyolcszoros ösvényen ekkor megvalósult az első lépés, és következhet a második, a tanuló felöltheti az igazság mellvasát.

Most már tudja, hogy a sternum egy mágneses tér. Három tulajdonsága van: kisugárzó képessége, vonzó képessége és semlegesen észlelő képessége. A sternum egyébként három csontból áll.

Az első tulajdonság szerint az emberből a saját fajtája sugárzik, egyéni létállapota olvasható le, észlelhető a szívéből. Ez a létállapot sugárzik kifelé. Második képességével ezen az alapon vonz mágneses erőket magához, hogy táplálja a rendszerét. A harmadik képesség mutatja meg, hogy milyen dolgokat szemlél egykedvűen, tehát mire nem fogékony.

Ha a harmadik képesség világosan azt mutatja, hogy az illető a dialektika valamelyik nézetével szemben közömbös, akkor a második képességnek lehetetlen ezeket az erőket vonzani, s így ezek sohasem mehetnek be a rendszerbe.

A harmadik sternumképesség tehát joggal nevezhető mellvasnak, páncélnak, amelynek a másik kettővel szemben meghatározó jellege van. Ebből az is kitűnik, hogy a szív megkeményedésének is a harmadik sternumképességgel kell összefüggnie. Szívünk fokozódó megkeményedése tehát azt jelentené, hogy egyre közömbösebbek lennénk a Gnózissal szemben, s így azt már nem lehetne mágneses eledelként belélegezni a sternumon keresztül. Ha ez így lenne vagy ez fejlődne ki, akkor már csak a főszentéllyel való tudatos észlelés maradna meg, tehát csak értelmes felfogás lenne. A lényegből azonban semmit sem értenénk meg.

Látnánk, de nem tudnánk a mélyére hatolni – hallanánk, mégis süketek maradnánk, mert az igazi ismeret, a helyes megértés csak az erkölcsi megmozdulásból szabadulhat fel, ami az értelemhez igazodott érintés eredménye. Az erkölcsi megmozdulással együttjáró tapasztalattal kell eljutnunk a megértéshez.

Nagyon fontos tehát megállapítani, hogy milyen a sternum tevékenysége, különösen pedig, hogy mi a helyzet a mellvassal, a harmadik képességgel. Nem adódhat másként, mint hogy magunknál ezzel kapcsolatban nagy bizonytalanságot találunk. Bármennyire is ismerjük ugyanis a rózsakereszt tanát, mégis a legtöbben még az erkölcsi megmozdulás folyamatainak kellős közepén vannak. Mint Rózsakereszt Keresztély, a remény és a félelem között ingadozunk, magunknál legtöbbször mást sem találva, mint méltatlanságot és helytelen reagálást.

Sternumunk hatásai egészen ennek az értelmi-erkölcsi felkavarodásnak, ennek az erős viharnak a folyamatait tükrözik. Szó sem lehet arról, hogy a rózsakereszt tanaival megismerkedett embert nagy nyugalom árasztaná el. Amíg a vérben nincsen meg a biztonság, tehát az igazlelkűséget nem lehet felövezni, addig a spekulálás alapján és a bizonytalanság miatt a sternum azt vonzza és taszítja, amit pillanatnyilag jónak tartunk.

Sok, változó hangulatnak vagyunk alávetve, mely azzal a harccal függ össze, amelyet a természeti állapot vív bennünk. Ahogyan Rózsakereszt Keresztély is egyszer Istent dicsérte, máskor pedig saját helyzetét és sorsát átkozta, s egyetlen biztonsága sem volt, úgy van ez velünk is, szívünk nyílsebes, mágneses játékában. Az igazság igazi mellvasáról így szó sem lehet.

Tudja, hogyan van az emberi jogszabályokkal. Ezek szintén a dialektika alárendeltjei. Váltakoznak, mint a nappal és éjjel, hideg és meleg, jó és rossz. Sohasem jut az ember zöld ágra velük. Amit az egyik igazságosnak tart, azt a másik határozottan elutasítja.

A dolgok menete mindőnket magával sodor a változások játékában, és mellvasunk, a harmadik sternumképesség bizonyítja ezt. Semlegességi állapotunkon állandóan javítgatnunk kell.

Ahogyan a Bibliában teszi fel valaki a kérdést: „Mi az igazság?”, úgy kérdezhetjük mi is: Mi az igazságosság?

Feltesszük egymásnak a kérdést, de a legszükségesebbekre korlátozzuk magunkat, hogy megindokolhassuk önkéntes jelenlétünket a rózsakereszt szolgálatainál. Nem tudjuk egymással közölni az isteni igazságosságot, az igazságosság lényegét, ahogyan az a Gnózisban él. Soha, de soha nem tudnánk egymást megérteni és egyetértéshez jutni. Az igazi isteni igazságossághoz csak egy folyamattal lehet közeledni, nagyon sok, és sokszor nagyon keserű tapasztalat árán.

Az isteni igazságosságot valamelyest el tudjuk ugyan magyarázni filozófiailag, például meg tudjuk állapítani, milyen irányban kell keresnünk. Azt mondhatjuk, ennek az igazságosságnak egy bizonyos életvitel az előfeltétele, egy abszolút életcselekedet. Tiszta életcselekedetet követelnek meg attól, aki be akarja járni a rózsaösvényt. Ha ez az ember a gnosztikus igazságot belülről fogja ismerni, akkor el tudja majd végezni ezt a cselekedetet. A belülről felismerés képessé teszi őt arra, hogy megkovácsolja a megsebezhetetlenség mellvasát.

Mivel és hogyan kell ezt elkezdenie?

Először is le kell szállnia a trónjáról, és el kell búcsúznia a rögeszmétől, hogy: „Én azt nagyon jól tudom! – Kitűnően látom! – Jól csinálom!” – Teljes biztonsággal be kell látnia a változások játékát saját magában, fel kell ismernie belső szükségét, mely, mint Rózsakereszt Keresztélynél, az előbbiek következménye.

Ha énünk vélt biztonságát így ledöntöttük a trónról, és nem találunk magunkban mást, mint bizonytalanságot, akkor csak az marad hátra – legalábbis akkor, ha a vérünk felkiáltása ösztönöz bennünket arra -, hogy erősen éhezzünk és szomjúhozzunk az isteni igazságosságra. Ezzel elkezdtük felövezni az igazlelkűséget!

Vegyük úgy, hogy ezt mind megtettük. Akkor tudjuk, hogy számunkra a Gnózis, és az ösvény bejárása az egyetlen megoldás. Az üdv igazsága a vérünkben van.

Emellett az igazlelkűség mellett azonban most már az igazságosság is szorongat minket. Azt kérdezzük magunktól, hogyan történik mindez, s a legörömtelibb úton akarunk a Gnózishoz eljutni.

Ezt az igazságot nem lehet elmondani, s ha elmondják, nem lehet megérteni, ha pedig megértik, nem lehet alkalmazni a tömérdek akadály miatt.

Ezért jelöli a kezdetet a forró vágyakozás.

Az igazlelkűsége megvan, de még nem valósult meg Önben. Az igazságosság cselekvése, tehát birtoklása ugyanakkor valóra váltja az igazlelkűséget. Ha pedig most erre vágyik, egész lelkével keresi, akkor ezzel egy nagyon mágikus ajtót nyit ki.

A hegyi beszédben azt mondják: „Keresd először Istennek országát és az ő igazságát, és ezek mind megadatnak néktek” – minden, amit keres. Gondoljon ebben az összefüggésben a negyedik boldognak-mondásra: „Boldogok akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert ők megelégíttetnek”.

Ugye megérti, hogy itt nem földi igazságosságról van szó? Mert ha erre vágyik, akkor soká várhat. A földi igazságosság természettudományosan lehetetlenség. A maró kívánságból, amiről itt szó van, a vágyból, ami a vér biztonságából száll fel, a világos, isteni törvényekre való vágyakozásból – melyekkel az egész életet harmonikussá lehet tenni – sternumsugárzás fejlődik ki, melynek következtében a vonzó mágneses sarkon keresztül válasz érkezik. A vágyra kielégítés következik. A felelet beáramlik előkészített vérünkbe, s eltölti egész lelkünket.

Csak ekkor tudunk meg valamit mélyen magunkban az isteni igazságosságról, s csak ekkor tudjuk az ösvényen megtenni az első következetes lépést, amely aztán a mellvas kovácsolásához vezet.

Mert a sternum harmadik képességét, a semlegességi képességet olyan mértékben fogjuk teljesen ráhangolni a folyamatra, amilyen önkéntelen életvitellel reagálunk mindarra, amit megkapunk az igazságosságra vágyódás miatt. Tehát semlegesen fogunk szemben állni a dialektikus természet minden létállapotával, belsőleg megszabadulunk tőlük. A dialektikus természet már nem tud elérni minket a szívszentélyben és annak mágneses képességén keresztül.

A sternum kisugárzó képessége a Gnózisra irányul, belélegző képessége a Gnózis boldogságát szívja fel, és a semleges, észlelő képesség bezárta a megszokott természethez vezető ajtót.

A szív megtisztult – az igazságosság mellvasa elkészült.

 

 

VII. Kozmológia, Antropológia, Evangélium

Az előző fejezetekből az olvasó megtudta, hogy mikrokozmoszunk eredeti, háromszoros állapota évmilliókkal ezelőtt megszűnt.

Azelőtt volt egy aurikus lény, tele a Mozdulatlan Birodalom felmérhetetlen bölcsességével és kimondhatatlan boldogságával. Ez az aurikus én beszélt és hatott a mágneses elvek egysége által az egész mikrokozmikus rendszerben. Ezek a fények azonban kialudtak, ezek a tüzek elsötétültek, s azóta más mágneses pontok aurikus hálózata más aurikus ént alakított ki, mely teljesen hozzáigazodott a haláltermészethez, és ennek tapasztalatát mágneses életösztönné dolgozta fel, olyan életösztönné, mely bejáratra talált a plexus sacralisban.

Továbbá volt egy másik lény is, mely azzal egyezett, amit mi a szív rózsájának nevezünk. Ez a rózsa, mint ismeretes, nem a személyiséghez tartozott, hanem a mikrokozmosz középpontja volt. Amikor az eredeti aurikus lény égboltjának csillagai kialudtak, akkor ez a középpont is nyugalomra kényszerült. Azóta rózsabimbóról beszélünk, melynek újra ki kell virulnia az isteni világosságban.

A mikrokozmoszban eredetileg harmadik lény is volt, az eredeti, halhatatlan személyiség, mely a mikrokozmosz megnyilvánulási terében élt. Ez az eredeti személyiség azonban már a mikrokozmikus bukás kezdetén tönkrement, atomjaira oszlott és ezzel meghalt, anélkül, hogy erre a halálra szükség lett volna.

Mai alkotási valóságunk lenyűgöző nagysága, és a kimondhatatlan szeretet, mely ennek az alapja, abban nyilvánul meg, hogy a teljesen kiürült mikrokozmosznak ebben a „rendben” megadják eredeti dicsősége visszanyerésének a lehetőségét. Erre a célra egy olyan halandó személyiséget alkottak, mely a halhatatlan személyiség képének a hordozója. Ezt a képhordozót azért hozták létre, hogy mikrokozmoszát a rózsában nyugvó erők segítségével visszavezesse a számára ismeretlen birodalomba, s így ő maga is transzfigurálással elnyerje az örökkévalóságot.

Emlékezzünk tehát, nézzük meg a harmadik léleklény képhordozóját. Mi, ennek a világrendnek az anyagából épült képek, felléphetünk a bukott mikrokozmikus rendszerben, egyesülhetünk vele, visszavezethetjük elveszett dicsőségéhez, és az eredeti személyiség újramegépítésével örökké, tehát halhatatlanul részesülhetünk vele ebben a dicsőségben.

Magától értetődik, hogy a Gnózisnak minden munkája ebből a lehetőségből indul ki, ezen a ponton kezdődik. A gnosztikus szerzetek minden filozófiája, munkamódszere a mi mostani mindenségi megnyilvánulásban való jelenlétünkkel és ezzel kapcsolatos hivatásunkkal kezdődik. Mi azonban, egy elveszett valóság képének hordozói, ezen az életterületen való megjelenésünkkor olyan hihetetlenül sok feszült helyzetre és fejlődésre találunk, olyan lenyűgözően nagyszámú befolyásra – melyeknek néhánya teljesen hatalmában tart minket – olyan sok látható és láthatatlan gonosz van ezen az életterületen és olyan súlyos harcot kell kivívni ahhoz, hogy képviselői szerepünknek valamelyest is eleget tehessünk, hogy szakadatlanul belegabalyodunk az erők és ellentmondások vad örvényébe. Ezért kell abba a helyzetbe kerülnünk, hogy meg tudjunk felelni néhány alapvető kérdésre.

Tudnunk kell például, hogyan jöttünk létre, s hogyan jött a gonosz a világba, mely akadályoz minket.

Ha a mai emberi nem eredetét és alakulását kezdettől fogva ismernénk, akkor esetleg a helyes megvilágításban és arányokban látnánk a mellékes és akadályozó tényezőket. Ezen az alapon lehetne megérteni az emberi nemben rejlő hivatásunkat, s ennek olyan ügyesen eleget tenni, ezt kivitelezni, ahogyan csak lehetséges.

Nem elégedhetünk meg azzal, hogy azt mondjuk egymásnak: Mi Isten képének hordozói vagyunk, egy szükségterv, egy szükségrend végtermékei, akiket arra szántak, hogy az igazán isteni lények tengődő fejlődését felélesszük és újra lehetővé tegyük. Ez a pillanatnyi helyzet helyes meghatározása ugyan, de mint alap, amiből „valamit lehetne csinálni”, teljesen elégtelen.

Képzelje el, hogy Önt egy teljesen idegen környezetbe helyezik, mely semmiféle tájékozódási lehetőséget nem nyújt, és azt a feladatot kapja, hogy „mikrokozmoszával térjen vissza az Atya házába”. Körülbelül ez a helyzete a legtöbb embernek.

Talán akadna megoldás, ha minden halandó teljesen egyedül lenne, de mi mások millióival teljesen azonos helyzetben vagyunk.

És elkezdődik a nyomor. Mindenki, a hivatás csiráját mélyen magában hordozva, magát idegen helyen találva, minden irányban keresni kezd. Akik megtalálják a helyes irányt, azok eltűnnek: ez a nehézség. A többiek össze-vissza kiabálnak, minden irányban mutogatnak, s egy összegyülemlett, tömör őrületet fejlesztenek ki, mintegy kilométeres vastagságú atmoszférát.

Egy újonc érkezik, szintén hivatása belesüllyedt őselvével. Ráront az egész horda ötletei sokaságával, s az újoncot a szélrózsa minden irányába akarja küldeni. Mit tegyen a szerencsétlen?

Hála Istennek sok jóakaratú iránymutató van, a Gnózis ajándéka – de még több az üzérkedő. A kép, melyet Johann Valentin Andreá fest „Alkémiai menyegzőjében” a torony vagy verem alján tülekedő, verekedő tömegről, teljes mértékben a valóságot tükrözi.

Ha tehát egy üdvfilozófia teljes akar lenni és be akarja tölteni a feladatát, akkor az üdv ösvénye és a megszabadulás miatt mind kozmológiára, mind pedig antropológiára kell támaszkodnia.

A keserű tapasztalatokban botladozó és megrekedt emberiséget háromszoros filozófia ajándékozhatja meg belátással. A filozófia három tényezőjét kozmológiának, antropológiának és evangéliumnak lehetne nevezni.

Egy megrekedt kereső, saját tapasztalatai alapján, a filozófia harmadik nézetében ismer meg és ismer fel újra sok tényt igazságnak. Rá fogja magát bízni az abban rejlő útmutatásokra, és úgy lép rá az üdv ötszörös ösvényére, mint aki tudja, hogy ezt az utat kell bejárnia. Ezen az ösvényen, természeti állapota és természetes környezete miatt számtalan problémával kerül szembe. Csak ekkor kezdi majd megérteni a filozófia másik két nézetének felbecsülhetetlen értékét.

Ha Ön még nem lép rá az ösvényre, akkor az Ön számára a kozmológiának és az antropológiának csak elméleti értéke van. Ha azonban rálép, akkor ezek segítségével minden problémát felismer és megold, ami az ösvényen felmerül.

Azért következik először a megszabadulás üzenete, az evangélium, az üdv filozófiája, és csak ennek gyakorlati támogatása érdekében fűződik hozzá a filozófia másik két nézete.

Ugyanezt a módszert találjuk minden transzfigurista szerzetnél, amelyet a világ ismert. Ugyanezt a folyamatot fedezzük fel Jézus életében is. A nyilvánosságnak az üdv evangéliumát hozta. Tanítványainak azonban, tehát akik az üdvöt hajlandók voltak kivitelezni, átadott minden rejtett ismeretet és mindent, amire az ő fejlődési fokukon szükségük volt. Az élet és halál titkáról szóló értekezésünket ezért szükséges tényezőnek kell látnia az új életterület felé vezető utunkon.

 

 

VIII. Egy új mágneses tér

 

Kezdjük ezt a fejezetet azzal az időponttal, amikor a számtalan kiürült mikrokozmoszt beletaszították a káoszba, a tér mélységeibe. Emlékeztetünk rá, hogy ha a mikrokozmosz életkisugárzó, életmegnyilvánító akar lenni, akkor három magot kell tartalmaznia: egyet az aurikus lényben, egyet a rózsaszívben (minden mikrokozmosz abszolút középpontjában), és egy harmadikat, amelyik e középpont körül kering, a mikrokozmosz megnyilvánulási térségén belül. Ez a keringő mag a személyiségrendszer fejlődésének a kezdeményezője, a mikrokozmikus egység megnyilvánulásának alapja.

Egy mikrokozmosz azonban nem létezik önállóan, hanem a mikrokozmoszok óriási tömegéhez tartozik, egy magasztos, egyetemes egységhez. Ezért a mikrokozmosz minden tevékenységének, megnyilvánulásának maradéktalanul az egyetemes egységet kell szolgálnia, tehát kifelé kell irányulnia.

A lét alapja az egyetemes egységbe való beleolvadás, a „nemlétezés”.

Mihelyt egy mikrokozmosz a tevékenységével a saját középpontját keresi, katasztrófának kell bekövetkeznie. Az egyetemes egységgel való kapcsolat elvész, és az atomot a hőség elhasítja. Ez azt jelenti, hogy a mikrokozmikus megnyilvánulás megszűnik, a harmadik magelv kivetődik és energiává alakul. A mikrokozmosz ekkor egészen másfajta atom lesz, s hasonló társaival együtt a káoszban találja magát.

Az előbbi fejezetekben mondottakat összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a mikrokozmosz Istentől született, vagyis egy bizonyos célra a Logoszból indult ki, tehát halhatatlan.

A mikrokozmosz eredeti, harmadik maglénye ebből a halhatatlan kisvilágból keletkezett, tehát „mikrokozmoszból született”, és részesült annak isteni dicsőségében.

A mikrokozmoszt az egyszerűség kedvéért a szellem fogalmával is jelölhetjük vagy szellemléleknek is mondhatjuk: ez az a pneumatikus elv, amiből a mikrokozmosz-megnyilvánulás ered. A kisvilágban lévő rózsaszívet a lelkének, középpontjának vagy magléleknek kell neveznünk.

Nos, a mikrokozmosz megnyilvánulási terében harmadik elv is van, melyben a szellemlélek és a maglélek egyesülhet és megnyilvánulhat. Ami aztán megjelenik, azt testnek vagy személyiségléleknek nevezhetnénk.

Világos, hogy ennek a három léleknek törvényszerűen kell viselkedni. Ha a törvényt megszegik, akkor a megnyilvánulás megsemmisül. A termék elvész vagy megváltozik, és az atomhasadás miatt az egész rendszer megsérül.

Ha atomhasadásról van szó, akkor az atom helyreállításáról is beszélhetünk.

Az üdv ösvényének az a célja, hogy a kiürült mikrokozmoszt visszavezesse eredeti állapotába. Ez egy rendkívül bonyolult dolog. Mert – gondolja át – egy mikrokozmosz egyedül semmit sem tehet, mivel valamennyi egy egyetemes egység része. Ezért kell sok bukott mikrokozmosznak – képhordozóikkal együtt – egyesülni, s ha a számuk betelt, akkor, lentről, egy rendszert, mágneses testet, új mágneses kozmoszt alakíthatnak, melyet fejlődési térnek lehet használni. Tehát világosan tudatos, odaadóan akart, szívből kívánt és gyakorlatilag alkalmazott csoportegységnek kell létrejönnie és fennmaradnia. A tervet jól megértő és ismerő képhordozóknak kell egyesülniük. Téveszme, hogy az ösvényt egyedül is be lehet járni. Ennek természettudományos okait világosan fel kell ismerni.

Van egy bizonyos számú, belátással rendelkező képhordozó;

mind vágyik az ösvény bejárására;

tehát ennek megfelelően befolyásolja a mikrokozmoszát;

ezzel létrejön a mikrokozmoszoknak egy társasága.

Mindegyiket súlyosan terhelik a múltbeli hibái;

emiatt sok ellenállást kell leküzdeni;

tehát alapos belátásra és erős üdvrevágyásra van szükség;

számuknak elég nagynak kell lenni, hogy teljes legyen, hogy elég erőt tudjanak kifejteni.

Jelen kell lennie a szellemerő összetömörülésének, tehát a tiszta aurikus mikrokozmoszerőnek, hogy ezt lángra lobbanthassa Isten szelleme, annak bizonyítékául, hogy egyesülésük, felhívó kiáltásuk kapcsolatba került az eredeti szellemtérrel. Elegendő, tiszta, rózsaillatú magerő szükséges, hogy alá lehessen hanyatlani Jézusban, tehát hogy megkezdődhessen az alkémiai menyegző; és személyiségerőre is szükség van, vagyis arra, hogy a képhordozók, akik segítenek az új csoport felépítésében, eléggé tiszták legyenek és helyes legyen a beállítottságuk, hogy kivitelezhessék a Szabad-Kőműves-Művet.

Ha ezek az előfeltételek megvannak, akkor – ez nem is lehet másképpen – itt egy mágneses tér is jelen van.

Ez a mágneses tér, ez a gömb a csoport számára mintegy új Föld, melyben egy új anyagi tér nyilvánul meg, és egy új menny, mint a táplálék tere. Ezen a mágneses gömbön belül aztán egy egészen új, más fejlődési folyamat megy végbe. Ez az új ég és új Föld leereszkedik előttünk, felvesz minket, és minden régi elmúlik.

Aki ezt belátja és ebből kezd élni, az átéli az apokalipszis (jelenések) szavait: „Ezután láték új eget és új földet Istentől alászállani, és az első ég és első föld elmúlt vala”.

Az új mágneses tér ekkor véglegesen felvette a csoportot. A hatalmas tűz, mely benne van, égni fog. E hőség miatt elhasad az alapvető sugárzás, és az értékek és erők, melyek így felszabadulnak, megteremtik az új embert, azt, aki valaha az eredeti ember volt.

 

 

IX. A Világanya és az Elohim

 

Ha az olvasó szintén elgondolkozik azon a hatalmas antropológiai és kozmológiai kérdésen, hogy miként lettünk Isten képhordozói, akkor ezt azzal kell kezdenie, hogy a Szellemet határozottan megkülönböztetjük az életmegnyilvánulástól.

Van ugyan kapcsolat a kettő között. Az élet a Szellemből fejlődött ki és a Szellem tartja fenn, de az élet semmiképpen sem szó szerint Szellemi élet. A Szellemet és amit az elhatároz, azt egy léleklény sohasem tudja magának elképzelni. A Szellemi élet egészen más, abszolút ellentéte az általunk elképzelhető élet legmagasabb formájának is. A modem filozófiában azt mondjuk, hogy egy bukott mikrokozmosz, zarándokútja végén, transzfigurálással visszatér a Szellem birodalmába.

Ha ezt szó szerint értenénk, akkor súlyos tévedésbe esnénk. Ez ugyanis csak azt szeretné kifejezésre juttatni, hogy van egy olyan életmegnyilvánulás, amelyik harmonikusan megfelel a Szellem legmagasabb szabványainak. A Szellembirodalom olyan birodalom, mely a Szellemmel összhangban áll. Nincsen olyan filozófia vagy üdvnyilatkozat – sem nem volt, sem nem lesz -, amelyik megismertethetné velünk a Szellemet. Csak azt lehet sejteni, tudni, hogy a Szellem létezik. Érezni lehet az érintését! Különbözőképpen lehet élni belőle, de Szellemmé válni nem lehet! Azt a mesét tehát, hogy az embernek van Szelleme, kezdettől fogva a lehetetlenségek birodalmába küldhetjük.

Ez a mese azért jelent meg a világban, mert észrevettük, hogy mi, a képviselők, értelmi képességekkel rendelkezünk, és azt tapasztaljuk, hogy ez a képesség szüntelenül gyarapodik.

Értelmi képességünk hihetetlenül nagy, s ezzel a képességgel beszélünk most egymással erről a témáról is. Őrizkedjünk azonban attól a gondolattól, hogy ezzel a foglalatossággal, Szellemünkkel felmérhetjük Isten mélységeit. A Szellem viszont ösztönözhet bennünket arra, hogy ezen képességünkkel valamit felfogjunk az élet nagy titkából. Ez persze különösen nehéz vállalkozás, s célunk eléréséhez így a legegyszerűbb módszert kell választanunk, ami elképzelő tehetségünket egyetlen irányban sem fogja túlhaladni.

Képzeljünk el egy univerzális teret, felmérhetetlent, látszólag határtalant. Ha este felnézünk a csillagos égre, és a csillagászok megfigyeléseiről olvasunk, akik fényévekkel számolnak, akkor némi fogalmat kapunk az univerzális térről. Most gondoljuk ezt a teret ürességnek, csillagok, Napok és bolygók nélkül, akkor lesz valami elképzelésünk az úgynevezett káoszról, a nyugvó, formálatlan, üres térről.

Az üresség azonban csak látszólagos, mert üresség nem létezhet, „Nincs üres tér”, mondják a rózsakeresztesek. A térben ősanyag van, az egész tér ősanyagból áll.

A térben minden megnyilvánulás az ősanyagból jön létre. Az ősanyag tehát nem holt valami, hanem tartalmazza minden erőnek a lehetőségét, amit ismerünk, és olyanokét is, amiket nem ismerünk. Sőt, az ősanyagban megvan mindannak a csírája, amit mi életnek nevezünk. Ez az ősanyag mindennek az anyja, az ásvány, a növény, az állat, az ember materja, matricája. Ebből az anyából – erre kell következtetnünk – magyarázható minden élet. A tény, hogy ezt a világanyát, ezt a mindenségi matricát tisztelik és imádják, minden tekintetben érthető és tudományosan elfogadható.

Az ilyen tisztelet és imádat azonban nem áll minden kételyen felül. Ha minden élet ebből a mindenségi materből áll, az ősanyagból nyilvánul meg, s ha mi ebből az anyából élünk, mozgunk és ebből vagyunk, akkor világos, hogy ez ugyanakkor korlátozást jelent, bizonyos fogságot, bizonyos fajta szerkezetet.

Évszázadok óta gyakorolják a mágiát az egyetemes máter ismerete alapján. Gondoljon a jól ismert Mária-imádatra. Milliós hívő tömeg, különböző dialektikus csoportokba tömörülve, Mária-tisztelete és imádata miatt, mely bizonyos ritmusban az említett rezgési törvényeknek felel meg, ősanyagot szabadít fel, mindenekelőtt a csoport mágneses testében. Nyilvánvaló, hogy a személyiség így olyan állapotba kerül, ami megfelel a hívők vezetőjének. Itt olyan ismeretet alkalmaznak, amit a tömeg elől elhallgatnak. Érthető, ha másokkal szemben olyan tudást vetnek be, amit azok nem ismernek, akkor ez könnyen vezethet az ismeretekkel való visszaéléshez. A veleéléstől a visszaéléshez vivő lépés gyakran nagyon rövid.

A rózsakereszt útját lehetetlen bejárni anélkül, hogy bizonyos módon fel ne hívjuk és szabadítsuk az ősanya erőit. Ami egyrészt nagy, misztikus, veszélyes bolondsággá és rendkívül kétes mágiává fajulhat, azok számára, akik a rózsakereszt útját akarják járni, magas, mindenek fölött szent, nagyon értékes és pontos tudomány lehet.

Ha egyszer lemegy Dél-Franciaország szent barlangjaiba, ahol az utolsó katár testvérek kitartottak és áldoztak szertartásaikkal és szolgálataikon, s ha ott a falakon meglátja nagy ismereteik jeleit, akkor azt is felfedezi, hogy mi volt e szertartások célja. Látja ott a sziklafalakon az igaz gnosztikus kereszténység jelét, a keresztet, és fölötte az M-et, a világanya, a matrica jelét.

Itt nem a népszerű Mária-tiszteletről volt szó annak mágikus eredményeivel, hanem minden idők transzfígurista szerzetei álltak nagyon is önállóan, közösen megalkotott csoportegységben, egy mágneses testben, s mint ilyenek, felszabadították szertartásaik és szolgálataik segítségével is az ősanyagból azokat az erőket, amelyekre szükségük volt keresztútjuk bejárásához.

Testüket így új tulajdonságokkal ajándékozták meg, más jellemzők pedig eltűntek, amikor a szent megszabadulás törvényeinek alkalmazásával arra kényszerítették az ősanyagot, hogy – mintegy láncreakcióban – szolgáljon nekik. E törvények alkalmazása mérhetetlen hatalommal, magasztossággal és dicsőséggel ajándékozza meg azokat, akik használni tudják őket.

Most már megérti a Jézusember Máriától való születésének elferdített, és gyakran galádul alkalmazott legendáját. Ez az elbeszélés az új emberre utal, az új fajra, melyet az ősanyából kell felszabadítani. Ez a faj képes a bukott mikrokozmoszt visszavezetni a Mozdulatlan Birodalomba.

Úgy képzelje el tehát az üres teret, a káoszt, mint lényt, mint ősanyagot, mely végtelen sok mindenre képes. Ezt a káoszt minden oldalról körülveszi és ugyanakkor áthatja az univerzális Szellemtér.

Ezt Önnek csak körvonalazni, felvázolni tudjuk, de elmagyarázni nem. Csak a jelenlétét tudjuk megállapítani.

Az ősanyagon, a matricán kívül létezik és ösztönöz a Szellem, s áthatoló és mindenütt jelenlevőségi képessége miatt nagyon közel van hozzánk, közelebb, mint kezünk-lábunk. Hozzánk viszonyítva azonban, ezt nyomatékosan ki kell jelenteni, transzcendens.

Kezdetben a káoszban a Szellem hatása tizenkét ősanyagi áramlatot hozott létre. Tizenkét tűzerőről vagy tizenkét robbanásról, vagy tizenkét eonról is beszélhetnénk. Tizenkét nagy hatalom, tizenkét óriási láncreakció keletkezett az „üres” térben. Gondoljon az anyáról és tizenkét fiáról szóló mesére. Ez a tizenkét eon tehát világosan „matricahatás” volt, ősanyagi áramlat, s arra használták őket, hogy felébresszék a „nyugvó teret”, mérhetetlen, lappangó életlehetőségeivel.

A tizenkét eon nem volt egyforma. Ellenkezőleg: holott egységben dolgoztak együtt, nagyon különbözőek voltak. Az ősanyában, az ősanyából tizenkét jelenséget keltettek.

• Előszöris azt, amit mi tudatnak neveznénk;
• másodszor az akarat jelenségét;
• harmadszor a közös hatás jelenségét;
• negyedszer a környezethez való ragaszkodást;
• ötödször a hasonlóhoz való vonzódás jelenségét;
• hatodszor az általános fenntartás jelenségét;
• hetedszer az egész egységének a megszervezését és fenntartását;
• nyolcadszor a szaporodás és halál jelenségét;
• kilencedszer a törekvés jelenségét;
• tizedszer a közös megnyilvánulás jelenségét;
• tizenegyedszer a közös érzület jelenségét;
• tizenkettedszer a közös önfeláldozásra való készség jelenségét.

E tizenkét áramlat együttes hatására – így hangzott a szükségterv – végül olyan élőlénynek kell megjelennie, amelyikben ez a tizenkét jelenség harmonikus formában van jelen. Akkor elkészül a kép hordozója, s ez a kép az elfajult mikrokozmoszt vissza tudná vezetni az Atya házába.

Persze érthető, ha egy üres térben tizenkét természeti erőt lángoltatnak fel, melyek mindegyike egy bizonyos életre hívó elvnek felel meg, akkor még sok mindennek kell történnie, míg ezeknek az alapötleteknek az együttes hatására valami gyakorlati eredmény jelenhet meg.

Ezért azt is tudnia kell, hogy a tizenkét eonnak az ősanyagban való felélesztésével egyidejűleg magasztos lények nagyon nagy hierarchiája is beköltözött a káosz terébe, hogy szolgálja a kezdeti mindenségi megnyilvánulást. A Szentírás ezeket a lényeket Elohimnak mondja. Ez a hierarchia betöltötte a káoszt és reagált az eonok tizenkét áramlatára.

Az Elohim együttes tevékenységének és az eonok erőinek együttműködéséből jött létre az, amit mi dialektikus világmindenségnek nevezünk, a csillagok és naprendszerek hatalmas építménye, a halál nagy természete. Az Elohim (Istenek) ugyanis nem akartak örökké létező világot alkotni, hanem csak egy véges „űrt”, táguló és zsugorodó mindenséget, mely az egyetlen, ismert célt szolgálja.

Az Elohim tehát úgy lépnek fel, mint a bolygók szellemei, mint a csillagrendszerek lelkei. Ez azt jelenti, hogy az ő lényeik tevékenységére és az eonok erőinek együtthatására a káoszban gömbképződmények, gömbrendszerek, ősanyagi összpontosulások jelentek meg. Az tehát, amit mi „Földnek” nevezünk, ugyanakkor egy magasztos Elohim kifejezési formája.

Amikor a Genezisben a világ teremtéséről olvasunk, ahogyan azt Mózes tanai tanítják, akkor világossá válik számunkra, miért zár minden megnyilvánulási szakaszt a mondás: „És az Elohim láták, hogy jó”.

Kozmológiai és antropológiai vizsgálatunknál tehát a tényezőknek két csoportját kell figyelembe vennünk: a mindent átható Szellemet a természetmatricával és tizenkét eonjával, és az Elohimot, az Isteneket.

Az Elohimot Szent Szellemnek is nevezzük. Ez a lehetővé tévő, gyógyulást hozó Szellem a halál természetének mindenségi megnyilvánulásában. Ez az Elohim alkotta az életterületeket, a fejlődési tereket. Máig is az Elohim tartják fenn és éltetik ezt a számtalan teret, és ők alkottak a természeti eonokból minden élőlényt, folyamatszerűen, míg az alkotásból az idők menetében megalakult a teremtés koronája, a képviselő, az ember, és az Elohim látták, hogy jó. És a megnyilvánulás minden bolygóján dalt énekeltek:

„Menjetek és szaporodjatok, és töltsétek be a Földet. Mert eljött a beteljesülés órája, annak az ideje, amikor az emberek Istennel egyenlők lehetnek, ha betöltik a hivatásukat.”

 

 

X. Az új tudat

 

Ismeretes, hogy az emberiség egy olyan tudati állapotban él, melyet az én-tudat, az öntudat állapotának nevezünk. Az én tudati állapota az életállapotunk. Ezért mondjuk, hogy „tudati állapot = életállapot”.

Szükséges a tudatot és az életet is közelebbről megvizsgálni és meghatározni. Tudatnak az életelvet, ennek a fajtáját, értékeit és korlátozásait nevezzük, életnek pedig az életformát, ennek a fajtáját, értékeit és korlátozásait hívjuk. Az életforma mindig az életelvből magyarázható, ezért: tudati állapot = életállapot.

Egy lénynek mind a tudata, mind pedig a formája mágneses sugárhatásokból magyarázható. A tudatot és a formát tehát mágneses sugárhatások okozzák. Megkülönböztetünk:

1. alapvető sugarakat;
2. szidérikus (csillagokból jövő) sugárzásokat;
3. négy étersugárzást.

Ezek a sugárzások a mikrokozmosz (monád) megnyilvánulási terén belül bizonyos életfolyamatok kifejlődését indítják meg. Ha mikrokozmoszról beszélünk, akkor tudjuk, hogy lennie kell makrokozmosznak is, és ezért minden életfolyamatot nagyobb összefüggésben kell látnunk.

Hogy e cikk gondolatmenetének témáját ne bővítsük ki túlságosan, ezért a dialektikus emberiségünk mikrokozmoszának biológiai folyamataira korlátozzuk magunkat.

A dialektikus emberiség fejlődésének volt egy olyan időszaka (a kezdet), amikor mikrokozmoszaiknak egyáltalán nem volt életállapotuk. Megnyilvánulási tereiket teljesen üresnek találtuk volna, ha ezekben valami biológiai formát kerestünk volna.

Ezekben a megnyilvánulási terekben azonban mégis volt egy biológiai folyamat. A helyzet az volt, hogy mindezeket a monádokat egy alapvető sugárzás egy makrokozmoszhoz kötötte. Mágnesesen összefogva, egy bolygó szférájában léteztek, mindenesetre egy égitest szférájában, ahogyan mi mondanánk.

A biológiai folyamat, mely a monádokban, körülöttük és rajtuk lejátszódott, csak az illető bolygói szféra fajtájára való tökéletes ráhangolásra vonatkozott.

Amikor ez a folyamat befejeződött, akkor egy másik fejlődött ki. A monádokat vagy mikrokozmoszokat ekkor egy ideomotorikus erő befolyásolta, a monádokba (vagy mikrokozmoszokba) belevésték a nagy ötletet, a szándékot, ami az illető bolygó alapja volt. Először tehát egy bizonyos életszférára való ráhangolásról volt szó, azután pedig az életszféra ötletének, tervének a mikrokozmoszokba való belevésése következett.

Ez a két nézet képezi az alapvető sugárzás két mágneses sarkát, és az előbbi két folyamatot az Univerzális Tan az emberiség ásványi és növényi állapotának nevezi. Továbbá azt is tudjuk, hogy egy ötlet ereje feszültséget, hőséget kelt. Így elképzelhetjük, hogy a monádok, melyek foglyok voltak bolygói szférájukban, felhevültek, vagyis itt egy élettani folyamat ment végbe. E felhevülés miatt a monádok fejlődési térségében erő keletkezett, olyan állapot, melyet erők örvényéhez hasonlíthatnánk. Ez az állapot megegyezett egy másik kozmikus sugárzással, a szidérikus sugárzással.

Az ötlet ebben a harmadik folyamatban olyasmit szabadított fel a monádokban, amit óhajnak, vágynak jelölhetnénk. Az ötletben persze élet-megnyilvánulás volt. Az ötlet keltette felhevülési folyamat létrehozta az erre az életre való vágyakozást. Tudjuk, hogy a vágy szintén felhevít, s ez sokkal erősebb, hatalmasabb és égetőbb, mint az ötlet hősége. Ezt a harmadik folyamatot az Egyetemes Tan az állati fejlődési állapotnak vagy Holdkorszaknak nevezi. Abban az időpontban azonban még nem volt szó életformákról a mai értelemben.

A hőség, melyet az élnivágyás keltett, a bolygón ható szidérikus erőt négy nézetre hasította, négy étersugárzásra. Nem szükséges hangsúlyozni, hogy a monádok és a bolygó közötti kölcsönhatás éppoly fontos volt a bolygó, mint a monádok számára. Ezért azt is mondhatjuk, hogy a monádok alkotják és tartják fenn bolygójukat.

Amikor az éterek felszabadultak, eljött a forma megnyilvánulásának ideje. Megkezdődött a Földkorszak. Azelőtt csupán erőmegnyilvánulásról lehetett beszélni.

Az alapvető sugárzás a makrokozmoszhoz való vonzást, a bolygói kötést hozta meg, aztán az ötletet. A szidérikus sugárzás ezután az ötlet magvalósítására való vágyakozást fejlesztette ki. A négy étersugárzás aztán, négy hatalmas korszak folyamán, megvalósította az ötletet.

Először a legsűrűbb, legnehézkesebb éter lett hatásos. Ennek segítségével nagyon otromba, rosszul sikerült éteri-anyagi formák jöttek létre. Ezeket még nem lehetett életformáknak nevezni. Hatalmas, nehézkes jelenségek voltak az alapvető sugárzás első mágneses hatására, amik így az első éter segítségével keletkeztek. Ezekben gyakran nem csak egy monád részesült, hanem több, tehát valamiféle csoportegység keletkezett. Ezek a kísérletek fokozták a hőhatást és gyorsabb rezgést váltottak ki.

Azután a második étererő kezdett hatni. Új éterformák keletkeztek, melyekben megkíséreltek reagálni az alapvető sugárzás ötletáramlatára. A forma kialakítására törekedtek, s arra, hogy ezt összeegyeztessék a bolygói ötlettel. A formák ekkor – a mai értelemben – kezdtek emberiesedni. Azzal a hőséggel és a rezgés felgyorsulásával, amit ezek a kísérletek okoztak, életre lehetett kelteni a harmadik étert.

Leírhatatlan és szörnyű a borzadály, ami ennek a következménye volt, legalábbis akkor, ha ezt a korszakot érzelmi életünk pillanatnyi álláspontjából nézzük. Ami történt, az mégis egy biológiai fejlődési folyamat következetes folytatása volt, éteri alakban. Ebben a korszakban a fejlődő élet vágyakat kapott, de olyan hatalmasakat, átfogókat és retteneteseket, hogy korlátlanoknak és határtalanoknak lehetett nevezni őket. Azért határtalan, mert ez a kifejezési forma megint összefüggött a bolygói állapottal és az abban levő áramlatokkal.

Az előző korszakban kialakult, mintegy csendes formák, életre keltek, vak óhajok és vágyak képében. Egymásra ugráltak hatalmas ölelésben, meggyilkolták és felfalták egymást, verekedtek vak életösztönükben. Ugyanakkor félelem fejlődött ki, annyira rettegő és mértéktélén, hogy nyomait még most is magunkban hordjuk a plexus sacralis tudat alatti hatásaiban.

A félelem egyéni érzéseket keltett, s ez megteremtette az egyéniséget, az individualizmust. Így szültek és gyilkoltak akkor, vad örvénylésben: az ellentétek bizonyították magukat.

A hőség annyira felerősödött, hogy világosság tört elő. A szörnyűséget anyagilag is lehetett látni, és egyre nagyobb anyagsűrűsödések keletkeztek.

Így, a szörnyűségek miatt, felszabadulhatott a negyedik éter, a visszatükröző éter. Ennek következtében, ezzel, az állatember gondolkodó lénnyé válhatott, s lett egyéniség.

Végtelenül hosszú idő után, a biológiai fejlődés számtalan szakasza után végül kialakulhatott az ember, aki a gondolatokkal fel tudta dolgozni az ötletet, ezt szeretni tudta, és az akarattal tettre ösztökélni. Így alakult ki a monádok megnyilvánulási területén egy tudati állapot és egy életállapot.

A megfinomult élő formában volt egy középpont, mely a hat említett sugárzás gyújtópontját képezte. Ezt a központot léleknek nevezték.

Érthető, hogy az a központ, amit mi most léleknek nevezünk, már akkor is itt volt, amikor az első biológiai fejlődés megkezdődött, mert mielőtt maga a fejlődés megkezdődhet, lenni kell valami alapnak, gyújtópontnak, kezdetnek.

Amikor az ember így, a tulajdonképpeni értelemben kialakult, és a monád nyilatkozni tudott ebben az emberben és ezen keresztül, s amikor az ember egy értelmes-erkölcsös, tudatos lény lett, akkor miért gondolja, hogy az élettani fejlődés a végére ért?

Az ember egy én-tudatot kapott. Az ember egy ötlet ábrája, képviselője lett, egy kozmikus ötleté, mellyel önmegvalósító tetteket végezhetett. Ettől az időponttól kezdve az alkotás tökéletes volt földi értelemben. A Szentírás szerint joggal mondhatták: „És Isten (az Elohim) látá, hogy jó”.

Ettől kezdve az embernek a helyes irányban kellett volna tovább haladnia, hogy az én-tudattól magasabb javakhoz jusson, és a monádok így véglegesen ünnepelhessék az eredeti állapotba való visszatérést. Az ősidőkben azonban az emberek nagy része nem így cselekedett, hanem az eredeti ötletet, a szükségrend eredeti ötleterejét eleresztette, és ez a mai emberiség tragédiája. Ami ezt illeti, nem tudunk semmi gonoszról.

Értse meg, ha részt vesz egy keletkezési folyamatban, mely különböző szakaszokban megy végbe, ebben a folyamatban egy bizonyos pillanatban megkap egy képességet, és ezt az alakulás zavarására, megállítására használja, akkor – ugye világos – ez az ötlet is elereszti Önt, s akkor a makrokozmoszban is zavar keletkezik, nemcsak Önben, hanem a kozmikus sugárzásokban is.

Ezt értjük a bukás, a bűnbeesés alatt. Amikor őseink emberek lettek, a szó igazi értelmében, úgy, hogy „az Istenek látták, hogy jó”, akkor képességeikkel visszaélve, megzavarták a szent szükségrend fejlődési menetét. Viselkedésüknek az a következménye, hogy utódaik mind elfajultak, és örökségükkel, egy nehéz karmateherrel, monádi teherrel tévelyegnek éntudatukban. Megpróbálják ezt az éntudatot művelni és magasabb fokra emelni. Ez azonban lehetetlen, mert a tervezett fejlődési folyamatot nem az éntudat koronázza. Az éntudat a fejlődési folyamatnak csak egy szakasza volt. Aki tehát az éntudatba kapaszkodik, az azt fogja tapasztalni, hogy elhajlik és visszafordul a múltba.

Az éntudat feladása tehát nem egy bizonyos művelt viselkedést jelent, egy kicsit kedvesnek, szerénynek és csendesnek lenni. Nem; az egy teljes megfordulás; először az eredeti, tiszta, alapvető sugárzás újramegértése és felfogása, másodszor pedig a felemelkedés egy olyan tudati állapotba, mely minden éntudati állapotot messze felülmúl. Ezt az állapotot a lélektudat állapotának nevezzük.

A Rózsakereszt Szellemi Iskolája azt a célt tűzte ki, hogy Önt bevezeti ebbe a lélekállapotba.