Az egyetemes ösvény-egyben

Jan van Rijckenborgh – Catharose de Petri

Az egyetemes ösvény

 

 

I. Vallásos reklám

 

Valószínűleg nem kerülte el a figyelmüket, hogy nagyon sok – egymással versengő – vallásos és negatív okkult csoport és társaság hirdet egyre nyíltabban és banálisabban napilapjaink hasábjain, röpiratokkal, plakátokkal stb. Ez a vallásos, többnyire gyerekes hírverés századunk szellemi hanyatlásának és az emberiség súlyos krízisének bizonyítéka.

Mindig világosan megállapítható, hogy az ember életében egy cselekedet a valódiság, a belülről jövő önkéntelenség jellegét mutatja-e vagy sem. Így valószínűleg mindenki tudja, hogy az egész reklámcirkuszt Amerikából hozták, ahol a hirdetés tudományát megtanulták, és hozzászoktak a vallásos törekvések olyan propagálásához, hogy attól egy európainak a lélegzete is eláll.

Ami azonban számunkra esetlennek és banálisnak tűnik, az az amerikaiak számára mindennapi jelenség, magától értetődik és cseppet sem megbotránkoztató. Itt most nem az a fontos, hogy ez miért van így, és hogy az amerikai népek közösségének miért kell alkimista folyamataikban a természetes vallások fokozatán amerikai stílusban túljutnia. Számunkra ez a mai viszonyok között jelentéktelen. Inkább annak az okát keressük, hogy az európai országokban miért veszik át olyan szívesen az amerikai természetvallásos módszereket.

Ezt a jelenséget véleményünk szerint az okozza, hogy egy régi kultúrkorszak visszavonhatatlanul véget ért. Ha az ember egy életfolyamat végére ér, és félni kezd az elháríthatatlan következményektől, akkor cselekedetei elveszítik a valódiság ösz­tönszerűségét, kísérletezni és utánozni kezd. Tettei görcsösen idegesek lesznek, megemeli a hangját, veri a mellét, és külsődleges pozitivitásával nagy negativitásról árulkodik. Ekkor az ilyen ember valójában egy rakás szerencsétlenség. Meg lehetnek győződve, hogy amikor a diktátorok a leghangosabban kiabálnak, a helyzet akkor a legsiralmasabb.

Ha viszont valahol igazán lényeges élet van, akkor az növekedéssel és terjeszkedéssel tanúskodik önmagáról; akkor a növekedés és fékezhetetlen terjedés magából az életből magyarázható, és ezért teljesen valódi. Ha élet van, akkor természetes, mágneses vonzóképesség is van, melynek van fókusza és erőtere is.

A közelmúltban voltak olyan időszakok, amikor az európai népek közösségének is volt ilyen fókusza és erőtere. Európa hangadó volt, mert valóban hangot keltett, mert joga volt ehhez. Az elsőbbség gyakran függött hajszálon, mert az életerőt és a képességet helytelenül alkalmazták, de helyre lehetett állítani, mert elhasználatlan erők szabadultak fel, s ezeket bevetették a megújulás érdekében, mint a reneszánsz korszakában és a francia forradalom után. A múltnak e hatalmas változásai nélkül Európa szerepe a népek közösségében már régen csak kialvó hamu lenne.

Most újra az öreg világrész változása előtt állunk. Ez a megfordulás előreveti árnyékát, s ezért fokozódik az idegesség. Az öreg, sokat használt szerkezet már nem jár, vagy csak nagyon nehézkesen, ezért hozzák be egy új élet módszereit kintről. Aminek azelőtt mélysége volt, az most vízszintesen nyilatkozik meg, ellaposodott vallási hírverésben. Ez egy kultúra hanyatlásának félreismerhetetlen jele.

A reklámok nagyon különbözőek. Ne nézzék ezt felületesen. A folytonos hírverés az újságok hasábjain inkább a külső, gyerekes forma. Olyan vallásos és okkult csoportok is tevékenyek azonban, amelyek politikai hatalom segítségével tesznek szert vezető szerepre az egész polgári, társadalmi és gazdasági apparátusban. Így próbálják kézben tartani a népet, így vélik a köteléket erősíteni.

Nem nehéz megérteni, hogy az ilyen kényszeredett módszerek a saját halálukat foglalják magukban. Ha viszont egy embernek vagy csoportnak valóban vannak szellemi tulajdonságai, van továbbá valódi hivatása és ennek következtében mágneses gyújtópontja és erőtere is, akkor egy ilyen hatalmat sem Isten sem ember nem akadályozhat megvalósító aktivitásában. Minden akadály végül csak előnyére válik. Ezt jelenti a mondás, hogy „akik hisznek, nem sietnek”.

Mindezen jelenségek jellegéről és okairól különböző véleményen lehetünk. Egy azonban bizonyos: Az egész világot egy rendkívül forradalmi korszak örvénye ragadja magával, s minden szem az ősrégi Európára néz, mert ez áll a megnyilvánulásnak egy új napja előtt: újra reneszánsz (újjászületés) megy végbe. Ha él még Önökben valami a régi néptulajdonságból, akkor tudják, hogy a világ elháríthatatlan biztonsággal halad egy szilárd cél felé, s ezt a fejlődést senki sem tudja feltartani vagy fékezni.

A világ néhány embercsoportja politikai harcot folytat, teljesen a politikai változásokra irányul, teljesen a politikai viszályokhoz van kötve. Más csoportokat korszakunk társadalmi nyugtalansága ragadott meg, míg embertársaink más, exkluzívabb körei a világviharok gazdasági szempontjaira irányulnak.

E három nézőpont egyike, jellemüktől függően Önöket is érdekli. Önöket is érdekli a politika vagy a szociális kérdések vagy a közgazdaság. Ennek megfelelően el tudják képzelni, hogy ha ehhez a természet szerinti vallásosság is társul, akkor vallásos belátásaikat is politikai, társadalmi vagy gazdasági érdeklődésük szolgálatába állítják. Mindez egészen természetes.

A természetvallásos tudat egy vérállapottal, egy örökletes jelenséggel függ össze. Az elődök hajlamai azok, amelyeket a hitközségekben a tükörszférából (túlvilágból) eredő mágiával tartanak fenn. Ez a természetvallásos tudat teljesen a vízszintes síkra, a földire irányul, teljesen biológiai, és minden időkben ugyanúgy jut kifejezésre. A daják bennszülöttet, a mohamedánokat és az úgynevezett keresztényeket természetállapotuk és beállítottságuk következtében egyaránt vallási bűvöletbe ejtik, és úgy befolyásolják, hogy rátámadjanak ellenségeikre. Ezzel erősen szítják a háborús pszichózist és a háborútól való félelmet. Önök ismerik ezeket a dolgokat.

A modern Szellemi Iskola tanulójának jó lesz elgondolkoznia, hogy mindez őt is a hatalmába ejti-e, hogy van-e társadalmi, politikai vagy gazdasági érdeklődése, és ezek mennyiben kapcsolódnak természetes-vallásos beállítottságához. Ezt az önvizsgálatot egy Szellemi Iskola tanulójának meg kell tennie, méghozzá hamarosan, mert az ezzel összefüggő problémák rövidesen nagyon is időszerűek lesznek.

A modern rózsakeresztet ugyanis egyáltalán nem érdekli korszakunk politikai, társadalmi és gazdasági nyüzsgése, és még kevésbé a természetvallásosság, minden nyílt és rejtett hír­verésével. Mert van egy másik élet, egy másik cél, egy másik vallási állapot is, mely igénybe veszi teljes erőnket és figyelmünket. Korszakunk hullámverésében ez az álláspont talán nagyon negatívnak tűnhet, mert az életmegnyilvánulásokat Önök a saját létterületükről szemlélik. Mi azonban biztosítjuk Önöket, hogy a modern Szellemi Iskola igazi tanulójának életvitele tele van aktivitással, olyan aktivitással, amely felől Önöket nem hagyjuk felvilágosítás nélkül, amelyről állandóan beszélünk és írunk.

Amelyik tanuló belülről tör át a Szellemi Iskolának ehhez az álláspontjához, annak olyan érzése lesz, mintha másik világba került volna. Mintha e világ sürgölődését tükörben nézné. Nemcsak a dolgokat látja, hanem átlát rajtuk, látja, mi van mögöttük. Belelát az emberi lény legrejtettebb zugaiba is. Az újság és rádióreklámok nem tudják már becsapni. Hallgatja a gyűlések szónokait, s ő is tudja, amit a legjobban tájékozottak tudnak. Ezért a világ nyugtalanságát a lehető legnagyobb tárgyilagossággal szemléli, és ekevasából bizonyosan nem fog kardot kovácsolni. Nem ellenkezik haszontalanul mindennel, aminek ebben a világban elháríthatatlanul be kell következnie.

A hatalmas feszültségek és szenvedélyek dühöngő óceánjának kellős közepén azonban mégis lehetséges nagy, belső csendhez jutni, az új élet csendjéhez, mely nem ebből a világból való; egy olyan életvalósághoz, mely tele van kegyelemmel és igazsággal, és sokszor a legnagyobb nyugtalanság közepette fejlődik ki. Ennek a lehetősége az egész világtörténelem folyamán mindig is bebizonyosodott. Ezért mondja a Biblia például a Jelenések könyvében (18): „És hallék más szózatot, amely ezt mondta: fussatok ki belőle én népem, hogy ne legyetek részesek az ő bűneiben, és ne kapjatok az ő csapásaiból. Mert az ő bűnei az égig (a tükörszféra szívéig) hatottak… És a föld kal­márai sírtak és jajgattak.”

Kívánjuk, hogy nagyon intelligensen megértsék a szent figyelmeztetést: „Meneküljetek a közelgő vihar elől!” Itt az új életbe menekülésről van szó, a felmenetelről, a betérésről az új életbe, belépésről egy új létterületre. Szeretnénk, hogy az eljövendő dolgok vihara épségben és már otthon találja Önöket.

 

 

II. Az ajtó a fátyol mögött

 

Az emberi tudat minőségét a vér határozza meg. Az ezoteriku­sok ezt az alapelvet mindenkor közölték tanítványaikkal, anélkül, hogy erről a legcsekélyebb kétséget is hagyták volna. „Isten birodalma tibennetek van”, jelenti ki a Biblia nyomatékkal, s ennek a Mozdulatlan Birodalomnak a kulcsát a vérükben kell megkovácsolniuk vagy felszabadítaniuk, abban a vörös életanyagban, mely testük minden porcikáját átitatja. Ez az alakulás nagy titka, s ezt próbálja minden hiteles szellemi iskola megmagyarázni tanulóinak. Az emberi tudat fokát és minőségét a vér határozza meg.

Az Egyetemes Tan az emberi életközeg három formáját különbözteti meg, és 1. közönséges vérről, 2. idegekben keringő közegről és 3. nyirokról beszél. Ez a háromszoros életanyag a testben keletkezik, ezeket a test termeli. Termeléséhez szintén háromféle alapanyagra van szükség. Az ember szilárd és folyékony kémiai anyagokkal, a légkör légnemű anyagaival és éteri­kus, bolygói ősanyagokkal táplálkozik. A háromféle életanyag – amit a test készít és ami részben a háromszoros táplálkozással is magyarázható – tartja fenn az egész anyagi szervezetet, és biztosítja a biológiai keringési folyamatokat.

Az egész folyamat motorikus aktivitását egy életerő teszi lehetővé, amelynek magja, fókusza a homlokcsont mögött, a szemöldökök között van. Ez a gyújtópont az összes életközegbe bizonyos tudatot sugároz ki, ezekben a fluidumokban bizonyos szellemi rezgést kelt. Magát ezt a tudati fókuszt biológiai szellemnek, tudati sugárzását a vérben pedig léleknek nevezzük. Így lássuk a szellem, a lélek és a test természetes összefüggését!

Hangsúlyoznunk kell azt a tényt, hogy ez a tudatsugárzás vagy lélekrezgés a biológiai szellemből ered ugyan, erejét, minőségét, hatósugarát és következményeit azonban a vér határozza meg. Azoknak a működéseknek a terjedelmét és korlátozásait, melyek a szervek és az idegtevékenység nélkül nem kép­zelhetők el, (gondolkodás, érzés, akarás, kívánás) szintén a vér határozza meg, illetve a vér irányítja. Ebből arra következtethetünk, hogy a biológiai szellem az ember születésétől fogva bizonyos mértékben fogoly. Nem ő irányítja az életrendszert, hanem élnek vele. Be van zárva, fogságban van az anyagi személyiségben, a vérélet tényezőjeként használják, de minden kezdeményezés és életcselekedet a vérből magyarázható.

Az ember a dialektikus természetben nem a szellemből, hanem teljesen a vérből él. Ha az élet körhintája egyszer megindult, ha az ember már hozzá van kötve ehhez a kerékhez, ha a lélek, a vér már életre kelt és életképes, akkor fenntartja magát, a szellemet fogságban tartva magával vonszolja hatalmas léttűzben, minden más szükséges élettényezőt megkívánva és megragadva. Ezért mondja a beavatott Pál joggal, hogy a természet embere élő lélek, de nem élő szellem.

Nem lenne helyes ebben a folyamatban a szellemet semleges tényezőnek tekinteni, mely teljesen ártatlanul válik bűnbak­ká. A biológiai szellem az eredeti szellemi életvalóságnak egy sugara, s csakis az eredeti szellemi életvalóságot lehetne joggal embernek nevezni. Ez a szellemvillám az eredeti emberi szellemlényből indult ki az ősidőkben annak spekulatív és erőltető kísérleteként, hogy Isten nagy teremtési tervét önkényesen befolyásolja. Ennek drámai következményei lettek. Az Istennek ellenszegülő szellemvillám a mikrokozmosz egész rendszerét helytelen irányba terelte, az eredeti fejlődés lezárult, szinte betokosodott, míg a szellemvillám lényege miatt megnyilvánulni kényszerült. Ezért a biológiai szellemben él ugyan a tökéletes ember képe, aki minden, mindenre képes és mindent tud, de egy ellentermészetben tartózkodik, folyamatos dialektikában, fogságban van, elérhetetlen, minden kezdeményezési lehetőségtől meg van fosztva, és az élet és halál kerekéhez van kötözve. Kiszolgáltatta magát annak a léleklénynek, akit ő maga teremtett, aki látszólag meghal, hogy újra feléledjen, aki őt a bölcsőtől a koporsóig és a koporsótól a bölcsőig kíséri. Ez a szellem fájdalma, szenvedése és megzavarodása. A megszabadulás utá­ni vágy sikolya rezeg az egész mikrokozmoszban. Ez a segélykiáltás azonban csak nagyon gyengén hallatszik a lélekben, a léleklény életösztöne miatt.

A szellem nagyon sok esetben már nem tud megnyilvánul­ni a lélekben a lélek durva állapota következtében. A korábbi lélekember, akiben a vértudat mellett többé-kevésbé még a szellem hangja is szóhoz jutott, ekkor kizárólagosan vértudatos lénnyé vált. Itt beszél az ezoterika lelketlenségről. Az ilyen em­ber szellemmagja a testen kívül van, a testen kívül lakik, és mint az állatoknál, elvész minden egyéniség. Végül csak a fajra jellemző szokások maradnak meg ill. fejlődnek ki, kiszámíthatatlan következményekkel.

Mi tehát megkülönböztetjük először is a vértudatot, amely­ben csak a vér hangja, a faj, a csoport és az elődök hangja beszél. Az ilyen ember teljesen biológiai teremtménnyé vált, a „vérhez és röghöz” van kötve.

Másodszor van lélektudat. Ez olyan vértudat, amelyben a biológiai-szellemi hatás mellett a szellemi tudatmag hangja is hallatszik még, kifejezheti vágyait, reményeit és eszményeit. A lélektudatos ember az élet minden területén kulturális fejlődésre törekszik. Ebből a világból és emberiségből olyan életterületet és életközösséget akar teremteni, mely az etikai és vallási formáknak megfelel.

Harmadszor pedig van szellemi tudat. Ez a dialektikus szellemmagnak a vértől elválasztott tudata. Akinek megvan ez a vértől független szellemi tudata, az megérti, hogy fogoly, és hogy a vérlénytől függ, és ezzel a szellemi tudattal képes magasabb rendű impulzusokat felvenni. Így válik az ilyen ember szá­mára a bukott állapot belátása világos tudássá.

Negyedszer van még eredeti vagy mikrokozmikus tudat. Néhány író egyszerűen kozmikus tudatról vagy mennyei tudatról is beszél. Ez az ember eredeti lényvalóságának a tudata.

Ha mindenekelőtt saját viselkedésünket és az emberiségét ezzel a tudással figyeljük meg, akkor néhány tanulságos következtetést vonhatunk le. E négy tudatállapotnak megfelelően négyféle észjárásról, négyféle misztikus életről, s négyféle élet­történetről beszélnek. Az ember csakis a tudati állapotának megfelelően viselkedhet, s csak eszerint lehet őt megítélni.

A vértudatú ember misztikus élete például teljesen a természetre és az évszakok járására van beállítva. A vallási ünnepek nála evés-ivással és örömmel járnak. Az utazó megfigyelheti, hogyan gyújtanak az emberek Húsvét táján, estefelé öröm­tüzeket hegyen-völgyön. A földművesek, akik szívvel-lélekkel a földet szeretik, körülülik a lángokat, s körükből a vértudatos embereknek az újra életre kelt természetért érzett hálája száll felfelé.

A lélektudatos ember misztikus életében a meghasonlás jeleit figyelhetjük meg. Vallási létköre tágabb, a nem ebből a világból való isteni követek hívása el tudta érni őt, s komolyan számol ezekkel a dolgokkal. De teljesen a természetben él, úgy érzi, hogy összenőtt a fekete földdel, itt kell élnie, ebből kell élnie, s így kiegyezést keres és köt. Legmélyebb természetlényében lelkesedik a húsvéti tűzért meg az aratási ünnepért, de misztikus létkörében szégyelli ezt, s ezért a természet ünnepeit otthon ünnepli. Végül erkölcsi teológiát szerkeszt magának, s szigorúan elzárkózik imaháza falai közé. Az ilyen ember számára az anyag és a szellem harca legtöbbször csak haldoklási jelenet. Ha Önök láttak már ilyen lélektudatos embert elmenni ebből a siralomvölgyből, akkor tudják mire gondolunk.

A harmadik tudati fázisban lévő emberben, tehát a szellemi tudatúban, a lélektudatos ember hasadt állapota nagy életdrámává fokozódik. Ő nem él – ő szenved. Mélyen érzi bukott állapotát. Tudata révén tud az eredeti életről, látja a fényes földet a messzeségben, de nem részesül benne. A Mozdulatlan Birodalom szent messzeségeiben való hite teljesen kibontakozott. Az a sorsa, ahogyan azt a Zsidókhoz írt levél 11. része mondja: „A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, nem pedig a látott dolgokról való meggyőződés”. A hit által sok mindenre képes, s az életben csodálatra méltó jóságot fejleszthet ki. Ahogyan Pál mondja ebben a levélben a hit hőseiről, ez az ember is életlemondást tanúsíthat, és véráldozatot tud hozni az emberiség iránt érzett szeretetében. Semmi fáradságtól sem riad vissza, s mindent el fog tűrni a nagy mű érdekében. Mit ne tehetne meg az ember a hit erejében!

Mégis mindezek a tanúk és a hit hősei – még egyszer idézzük a Zsid. 11-et – „nem nyerték meg az ígéreteket, hanem csak távolról látták azokat…” És ez a tragikus. Miért – kérdezhetjük -, miért hiába minden fáradozás a hit hőseinek tapasztalatai és a Szentírás szavai szerint?

Mert a szellemi tudat börtönben ül, a dialektikus ember tömlöcében, mert a szellemi tudatnak hiányzik egy olyan személyisége, olyan szervezete, amellyel elkezdhetné, kivitelezhetné és befejezhetné a Mozdulatlan Birodalomba vivő utat. Mert a szellemi tudat egy szentségtelen templomban lakik és a természet vérében raboskodik. Ebben az emberben ezért belső tusa folyik, mely egyetlen kérdésben összpontosul: hogyan szabadulok meg alapvetően és szerkezetileg a vértől és ennek sötét nyüzsgésétől?

Itt nem használ sem aratási ünnep, sem húsvéti tűz, sem misztikus bűvölet, sem zenei mámor, sőt az erkölcsteológia sem tud segíteni. A tanuló itt két lehetőség előtt találja magát: vagy meghal a hitben, a messzeségben az új élettel a szemei előtt, és addig tartja a hitét, amíg a következő alkalommal meg nem kapja az újabb próbálkozás lehetőségét, vagy pedig forradalommal, pozitívan kivitelezett önforradalommal át nem tör az új életbe, a Mozdulatlan Birodalomba. Ennél az embernél arról van szó, hogy megmarad-e a hitnél, vagy merészen megteszi a lépést az egyetemes Rózsakereszttel.

Lehetséges-e ilyen forradalom, át lehet-e törni az új élethez? Hogyan kaphatja meg a tanuló a mikrokozmikus tudatot?

Az utat, az ösvényt minden idők valódi szellemi iskolái megmutatták. Ehhez le kell bontani az alantas természet régi templomát, fel kell számolni a dialektikus személyiséget, s új személyiséget, új templomot kell építeni. A kozmikus tudat csakis új templomban képes lakni.

Akik birtokolják ezt a tudatot, és a Szent Szellem új házában laknak, azok e folyamat három, győzelemhez vezető tetőpontját a következőképpen nevezik:

Isten Szelleme által lángra lobbantva,

Jézusban, az Úrban meghalunk,

a Szent Szellem által újjászületünk.

Ezeket a kijelentéseket olvashatjuk T könyvének bevezetőjében, amelyet Rózsakereszt Keresztély sírtemplomában találtak. A szellemi tudatú tanulót lángra lobbantotta Isten szelleme. Eltelt hittel és ismerettel. A láthatáron látja – létének foka szerint – az új életet világítani a legkisebb részletekig.

Hogy az új élet ajtaját megtalálhassa, ahhoz gondolatait teljesen a saját életrendszerére irányítják. „El kell pusztulnia Jézusban, az Úrban”. Figyelmét a saját vérlényére kell irányítania, a természetes személyiségére. Ennek az egész személyiségnek, ennek az egész életrendszernek „el kell pusztulnia”, nem bűnbánat, vezeklés, misztikus testsanyargatás vagy más ilyesmi által, amelyeket a múltban olyan kiadósan gyakoroltak, hanem mágikus alkímia, egy önkéntelen, közvetlen módszer segítségével, amit a magasabb tudatnak minden iskolája tanított és tanít.

E módszerrel, a magasabb életmegvalósítással a tanuló egy isteni erőt kap, amelyet a Biblia beavatott nyelvezete „Krisztus vérének” nevez. Ennek az erőnek a segítségével hal meg a tanuló, hogy élhessen. Nem a természet haszontalan halálát halja, hogy aztán szegényes maradékaival a tükörszférába vonuljon, hanem a folyamatszerű szerkezeti halált halja Jézusban, az Úrban.

Értsük jól egymást. Egy misztikus vers azt mondja: „Aki hitben néz Jézusra, az nem fél sem haláltól, sem pokoltól”. Ez lehetséges is, mert a hit érzéketlenné tesz az aggodalommal, félelemmel és szorongással szemben. A hitkapcsolat valóban nagy erő, de csak a kezdet, magában még nem megoldás. A tanulónak nemcsak hívőn kell Jézusra néznie, hanem bele kell merülnie, alá kell hanyatlania ebben az erőben. Ezzel teszi lehetővé a hatalmas alkímiai átalakító folyamatot. Ahol a misztikus ember megáll, ott a rózsakereszt tovább megy. Ezért a rózsakereszt és ennek Szerzete az alkímiai, szentelési folyamat kivitelezője volt már, mielőtt az egyház megszületett volna. A rózsakereszt szelleme nem félrevezető, hanem odavezető, kivitelező.

Az emberek milliói néznek hívőn Jézusra. Minden tekintetben vallásosak, és énekelik a hit és tudás énekeit. Mindezek ellenére a dialektikus földtől valók. Látnak ugyan, de nem építenek, és térdig gázolnak a vérben és a maguk teremtette világveszedelemben. Aki hitben néz Jézusra, az megoldást keres, áttörést, az megragadja a kinyújtott kezet, és búcsúját ünnepli.

Ezért nem áll meg a tanuló a hit fázisában, hanem keres egy utat és módszert, amellyel megnyithatja saját természetes vérlényét az istentermészet életanyaga számára, Krisztus vére számára, mely valóban, mint a tűz, meg tud tisztítani minden bűntől. Aki ezt a titkot megfejti magában, az felvétetik az alkímiai átváltozási folyamatba. Az kinyitja az ajtót a fátyol mögött, és belép a Mozdulatlan Birodalomba.

Így űzzük egymást a természet halálába. Az pedig, akit meglátása után egész lényünkkel meg kell ragadnunk, azt mond­ja: „Én vagyok az ajtó…” Az ajtó az ámítás vérvörös fátyla mögött.

 

 

III. Ozirisz temploma

 

A Biblia sokat emleget templomokat és templomi építményeket, sőt egész templomvárosokat. Ezekben a leírásokban sokszor minden bölcsesség benne van, amit a Szentírás át akar nyújtani az emberiségnek. Gondoljanak csak az Ószövetségre, melyben Jeruzsálem, a templomváros kiemelkedő szerepet játszik, vagy a dicsőséges Salamon király kezdeményezésére végzett templomépítkezésre. Az Újszövetségben megint Jeruzsálem a Krisztus-dráma központja, a Jelenések könyvének végén pedig felragyog az új Jeruzsálem, amelyre az igaz keresztény lénye vágyik, mert tudja, hogy Jeruzsálemmel biztonságosan megalapult a mindenség-megnyilvánulás.

Ha ezeket a leírásokat megszabadítjuk minden misztifikációtól, akkor az ezoterikus tanuló tudata világosan felismeri, hogy mindezek a templomokról és templomvárosokról szóló elbeszélések és utalások az emberi templomra vonatkoznak, melyet meg kell építeni. Ez az a templom, amelyben a minden emberben jelen lévő Isten találkozhat a Logosszal, hogy elvégezzék a nagy emberiségművet.

Mindig azt olvassuk, hogy ha a templom nem felel meg az isteni törvény legmagasabb követelményeinek is, akkor le kell bontani, hogy új épülhessen, amely összhangban van az isteni szándékkal. Ezért van tele a világtörténelem templomvárosok elpusztításáról és újra-felépítésük kísérletéről szóló legendákkal. Ideiglenes lakóhelyekről is beszélnek, amelyeknek az időt kell áthidalni az alkalmatlan jelen és a szükségszerűen eljövendő „később” között. Ékesen szóló példa erre a sivatagi tabernákulum. Amikor az ember még sivatagi útján, a pusztában halad, már szabad valamit birtokolnia az igazi szentségből, s ezzel megérteni valamit az új életrend bizonyságából – ha valóban építeni akar. Az isteni üdvnyilatkozatban az a legnagyobb és legszeretetteljesebb, hogy a gyenge és bűnökkel terhelt embernek utat mutat, és élete pusztaságában tabernákulumot ajándékoz neki. Ideiglenes lakás ez a mikrokozmosz központi erői számára, melyeknek véghez kell vinniük a regenerációs folyamatot, hogy újra teljesíteni lehessen az új életrend törvényeit.

Ez a regenerálódási folyamat feltétel, mert ha az Egyetemes Tanban említett templomvárost és templomépítést fából és kőből készült templomépületekkel hozzuk kapcsolatba, és ezeket a földi, durva anyagi katedrálisokat állítjuk az emberi tudat középpontjába, akkor abban az isteni megnyilvánulás már nem sok erőt fejthet ki. Persze nem szükséges kifogásolni sem a gyülekezési helyeket, sem az építést meghatározó és a szent célokat hangsúlyozó szépségnormákat, ha azonban a kőtemplomot tartják a lényegnek, és nem hallják meg a felhívást az emberi templom építésére, akkor már elkezdődött minden emberi metafizika hanyatlása.

Önöknek így világos, hogy ha a rózsakereszt Iskolájában az egyetemes templom építéséről beszélünk, akkor az új templom építéséről van szó a saját mikrokozmoszunkban, minden évszázad isteni felhívása szerint. Ha Isten emberiségért folytatott fáradozását a múlttól a jelenig egy ösvénynek vesszük, akkor ezen az ösvényen a templomok végeláthatatlan sorát látjuk. Ezek kivétel nélkül az egyetemes emberi templomot jelképezik, melyet regenerálódással, újjászületéssel kell felállítani. Ha ezen az ösvényen a kereső tanuló számára egy új templom épül min­tának, akkor ez szintúgy a régi pontos mása, ha külső formájával a pillanatnyi életfeltételekhez igazodik is. Ezért csak egyet­len templom van, melyet újra meg újra meg kell építeni, s ame­lyet a „szabadkőművesség” fogalmával határoznak meg. Az a szabadkőműves, aki az egyetemes templomot újra felépíti a mikrokozmoszában. Ha olyasvalaki kap „szabadkőműves” cí­met, aki ezzel a munkával – ez kizárólagosan építkezési mun­ka – nem foglalkozik, sőt nem is próbálkozik és nem lép be a folyamatba, akkor a címet jogtalanul viseli. Ahogyan valaki a „keresztény” jelzővel is ékesítheti magát indokolatlanul.

Az is kifogásolható, sőt sok tekintetben felületességre utal, ha az ember az isteni templomterv egyetemes jellegét nem látja, vagy nem tudja megérteni, és emiatt a terv valamelyik részletéhez ragaszkodik. Figyelembe kell vennünk ugyanis, hogy dialektikus utazása folyamán az emberiség állandóan változik. A fajtest állandó változását a biológiai és a szellemi viszonyok is követik. Ezzel tehát az egyetlen nagy cél isteni vetületének is lépést kell tartania, hogy az élet ösvényén haladó tanuló minden időkben felfoghassa azt. A tanulónak szabadnak kell lennie, hogy az isteni beszédet mindenkor megérthesse.

Ezért reménytelen és teljesen hibás valamelyik múltbeli vetülethez ragaszkodni, és állítani, hogy „ez az egyetlen, amire szükségünk van”. Munkásságukért a múlt nagyjainak tisztelettel adózunk, és természetesen bensőséges hálával gondolhatunk mindarra, ami Istenben megnyilvánult. Ha azonban az ember a mai idők isteni nyilatkozatát nem tudja megérteni, akkor megkövesedett. Az ilyen ember sóbálványként áll a mindenség-megnyilvánulásban. Gondoljanak Pál apostolra. Pontosan ebben a tekintetben dorgálja tanulóit, mert azt mondják, hogy „én Pálé vagyok, ő meg Silásé” stb.

Ha az ember egy régi templomtervhez ragaszkodik, akkor nagyon könnyen elsüllyedhet az anyagban, mert az ifjúság elmúlik, és növekedni már nem lehet. A múltra csak akkor szabad visszatekinteni, ha az ember a múlt alapjait és a dicsőséget a jelenben is felismeri. Ezt jelenti elődeink gyakran hangoztatott kijelentése : „Aki nem akar tanulni a múltból, azt megbünteti a jövő”. Ez rendkívül hasznos figyelmeztetés. Aki viszont állandóan a metafizikai múltban turkál, az mindig zsákutcába kerül, s ráadásul múmiát csinál magából.

Korszakunk szabadkőművessége például kővé dermedt, mint Salamon király templomának fala. Az izraelita irányban tájékozódott, s így egész szertartása és törekvése is Ószövetségi. Ezzel kimondta maga fölött az ítéletet. Mert az az ember vagy csoport, mely ilyet tesz, sohasem lépheti át az Ószövetség törvényeinek határait. Salamon király templomának egyetemes jellege csak akkor válik nyilvánvalóvá, ha ezt a templomot az isteni beszéd egyik betűjének ismerik fel. A SZÓ (ige) csak akkor olvasható, ha minden betűje ismeretes és összefüggésben látható.

A Salamon-templom egyenesen Ozirisz templomára utal, Oziriszra, az árja korszak pirkadatának titokzatos üdvözítőjére. Ozirisz és a nagy piramis lényegében és céljában ugyanaz, mint a Salamon és Hírám segítségével épített templom, ahogyan Ozirisz temploma is még régebbi isteni vetületekre utal. Ha a tanuló ezt meg tudja érteni, akkor szabad lett. A nagy piramis királykamrájának nyílt sírboltja ugyanazt jelenti, mint a Salamon-templom „legszentebbje”. Ozirisz temploma az egyetemes emberi templomot ábrázolja, mint Salamon temploma is.

A nagy piramis építőmesterét nem nevezik meg az emberiségnek, Salamon templomáét azonban igen. Persze Hírámnak, Tírusz és Sidon királyának, a Salamon-templom építőjének kell a nagy piramis, a gizehi templom építőjének is lennie. Gondolatainkkal időzzünk hát el kissé ennél a nagy építésznél.

Ne gondoljunk itt egy Hírám nevű történelmi személyiségre, hanem egy testvér-kőművesre, aki tudta, hogyan kell templomot építeni. Hírám a magasztos, a mester-építő, aki ki tudja mondani a mágikus, teremtő igét. Ő az életet-hozó, vagy ahogyan Pál írta a korinthusbelieknek: ő „élő lélekből megelevenítő szellemmé született újjá”. Ez Hírám, Tírusz és Sidon királya.

Ő a szikla-ember, ahogyan Péter volt Petra, kőszikla. A tiréniai sziklalakót jelent. Lénye és élete rendíthetetlenül az egyetemességben áll. Sidóniai is, tehát halász, ahogyan Péter is halász volt. Emberhalász, az egyetemes világosság szolgálatában dolgozik.

Hogyan érte el Hírám ezt a létállapotot, és hogyan nemesedett arra, hogy másoknak segítsen templomot építeni? A megértés érdekében az Önök gondolatait a körülötte szőtt szent legendákra kell irányítanunk. Azt olvassuk, hogy Hírámot három gyilkos kíséri, akik őt háromszoros halállal hagyják meghalni. Itt is felfedezzük a természet háromszoros halálát, amelyet a tanulónak is kell halnia, az énnek ugyanazt a halálát, amelyről a rózsakereszt beszél, ugyanazt a halált, amit az oly nagyon félreértett és ezért gyűlölt katárok neveztek endúrának.

Az első gyilkos Hírámot egy huszonnégy hüvelyk hosszú mércével üti meg. Azt is mondják, hogy az első gyilkos Hírá­mot huszonnégy hüvelykes mérőzsinórral fojtja meg. Ez a jelkép arra tanít meg minket, hogy Hírám, a tanuló elbúcsúzik az idő lényétől és befolyásától. Iskolánkban ezt nevezzük én-összetörésnek. A dialektikával fenntartott minden alapvető kapcsolatot – nagyon intelligensen és tudományosan – széttörünk, úgyhogy a tanuló még a világban van ugyan, de valójában már nem a világtól való, nem tartozik hozzá.

Ha a folyamat idáig fejlődött, akkor jön a második gyilkos, aki a tanulót keményen megüti egy vasból készült, kereszt alakú szögletezővel. Ahol a kereszt rúdjai keresztezik egymást, hegyes szerszám van, mely Hírám szívébe fúródik. Ha a keresztnek ez a pontja a szív vérét helyesen megérintette, akkor a tanuló ebben a második fázisban kiemelkedik minden korlátozásból, mely eddig az időhöz kötötte. Ebben a második fázisban mindenekelőtt ezt a szabadságot kapja meg, mielőtt megkezdődhetne a hazaút. Ez az út csak akkor kezdődhet, ha a szív közepe átfúródott, és a rózsa kibontakozott a szívszentélyben. A hazaút tehát csak akkor fejeződött be, ha a szívszentélyben virul a rózsa.

Ha a rózsa a jelölt szívében teljes pompájában ragyog, akkor jön a harmadik gyilkos. A tanuló fejére ez egy kör alakú kalapáccsal mér egy utolsó, halálos csapást. A harmadik fázisnak ezt a jelét az örökkévalóság körének érthetjük – a tanuló részesül az eredeti életben. Ez Hírám, a magasztos, aki felépítette a templomot, s aki ennél az építkezésnél mérhetetlen szeretettel másoknak is segíteni akar.

Ha a nagy ösvényen továbbhaladunk, akkor meglátjuk Ozi­risz ragyogóan szép templomát. Ebből a magasztos képből három fényes gondolat lángol felénk: a háromságot képező Ozi­risz, Ízisz, Hórusz. Oziriszt nevezik az építésznek, Íziszt az özvegynek, s Hóruszt a gyermeknek vagy az özvegy fiának.

Ozirisz – mondja az Egyetemes Tan – a négyszeres világéter, a szent eledel, az eredeti, tiszta ősanyag jelképe. Ozirisz templomába, a tanulóba, aki a templomépítéssel foglalkozik, tehát a szabadkőműves tanoncba bevezetik az ősanyagot, a szent Naperőt, az eredeti isteni erőt, és ez az erő kapcsolatba lép Ízisszel, a Föld-jelenséggel, átfogó értelemben a földiséggel. Ozirisz eljön az emberhez, aki elbukott, és Istentől elidegenedve fogoly a dolgok dialektikájában. Ahhoz az emberhez, aki elszakadt Istentől, s emiatt özvegynek nevezik.

Ha a tanuló megértette az újjászületés és az újrateremtés nagy művét, akkor Ozirisz és Ízisz kapcsolatából fiú születik, Hórusz, az özvegy fia. „Az özvegy fia” az új, eredeti életben újra megszületett ember klasszikus neve. Az özvegy fia, Hórusz és Hírám valójában azonosak, és ezért a különböző templomvetületek ugyanazon a nyelven beszélnek. A rózsakereszt tanulója végül földi természetének széttörése, via-dolorosája előtt áll, mely Golgota halmához vezet, hogy ott a kereszten teljesen elpusztuljon – de csakis azzal a céllal, hogy ez az esemény Krisz­tust feltámassza őbenne, hogy Isten őbenne lévő birodalma teljes dicsőségében és világosságában helyreálljon.

Nemde méltán mondható a rózsakereszt Szellemi Iskolája által mutatott út „egyetemes útnak”? Az építés, amelyre a tanulóit megtanítja, joggal nevezhető „az építés királyi művészetének”. Nem ugyanaz-e a hívó szózat minden időkben? Ezen az egyetemes úton, Ozirisz templomából a mai napig is hangzik a mester szava: „Legyetek azért tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes”.

 

 

IV. Az Adyton rejtélye

 

A Krisztus-rejtély megközelítéséhez tudatunknak nagy mozgási szabadsággal kell rendelkeznie. Akinek a tudata ebben az értelemben felszabadul, az megfigyelheti, hogy valóban kezdi-e magát kioldozni a mulandóság és a bűn megbilincselő terhe alól, és a jelenségek világából való kiemelkedéssel foglalkozik-e, hogy majdan tudatosan ünnepelhesse a halál fölötti győzelmet. Az új életgondolat a tudatnak ezzel a mozgási szabadságával egészen más rezgésfokon, más színben és hangban nyilvánul meg, ami miatt megnyílhat a megszabadulás kapuja.

Feltételezzük, hogy Önök a táguló tudatnak már olyan fokán vannak, hogy tudják, mit értünk a kapun. A kapu vagy ajtó Jézus Krisztus Urunk megszabadító fénysugarának nyílik meg, mely a megváltó, négyszeres étererőt tartalmazza, minket a sugárhatásában hordoz és új életre ébreszt.

Reméljük, meg vannak győződve erről a természetfölötti lehetőségről, mely a mennyei „létbe” vezetheti Önöket. Azt is tudják – ugye -, hogy ezt a saját erejükből nem képesek meghódítani. Hiszen megtapasztalják – ezt is feltételezhetjük – a földhözkötöttségüket és szellemük fogságát. Ugye belátják, hogy az idő béklyói visszatartják Önöket az örök szabadságtól? Talán azt is megállapították, hogy húsukba mély barázdákat kell szántani ahhoz, hogy az élő víz beáramolhasson. Mert éle­tük Ura csak az élő vízből kelhet életre.

A mély barázdák a magányosság völgyében vezető vándor­útjukon vésődnek be. Ezért a szabadság ösvénye csak akkor nyílik meg Önöknek, ha mélyen tapasztalták e világ abszolút magányosságát és vigasztalan elhagyatottságát. Ezzel a tapasztalati tudással biztosítják az életcélt, mert életcél és megértés nélkül csak vergődnek, és a „mennyei ember megszabadítása” korlátozott igazság marad, ami pedig korlátozott, az nem tud a többivel növekedni, ezért nem igaz, és így újra halálra van ítélve.

Amikor tehát a rózsakereszt Szellemi Iskolája teljes ereje bevetésével a mennyei ember megszületését és megszabadítását magyarázza, akkor csakis az a célja, hogy az igazán akaró ember számára megmutassa és megvilágítsa a megszabadító utat, amelyet az újjászületés szent tudománya tartalmaz.

Az ebben a világban elmerült egyetemes igazságot, melyet minden elképzelhető módon megszeplősítettek és elrontottak, most újra ki kell emelnünk, mert fényesen új nap virradt a világra. Önök tudják, hogy ez a nagy mű sokrétű, átfogó, kozmikus, légköri és szellemi, mélyreható világforradalom képében fog végbemenni. Ezért szükséges, hogy akik ebben együtt akar­nak működni, az eljövendő dolgokat helyesen fogják fel és értsék meg. Csak ekkor lesznek képesek megérteni az örökkévalóság menetét, amely az emberiségnek jelenleg megnyilatkozik.

A természet sírjából halhatatlanul kiemelkedő mennyei ember csodájáról nemcsak az evangélium tanúskodik, hanem ezt az igazságot már jóval időszámításunk előtt átnyújtották nekünk. Gondoljanak ezzel kapcsolatban az alkímiára. Az igazi alkémia olyan tudomány, melynek pontos ismerete már a jelenlegi történelmi időszak előtt teljesen veszendőbe ment. Ez a tudomány tökéletesen ismerte az úgynevezett transzmutációt, tehát a nem nemesnek, a nem Istenben lévőnek a feloszlatását, és a nemes, mennyei, igazi arany elkészítését.

Az alkémiának három különböző formáját tanulmányozták és gyakorolták: a kozmikust, az emberit és a földit. A kozmikus forma Istennek a világgal kapcsolatos tervére vonatkozott. Az emberi nézet az igaz ember mibenlétére és a világtervben kapott feladatára összpontosult, míg a földi nézet a földhöz kötött magasabb rendű ember rögeszméből való megváltásával és a Mozdulatlan Birodalomba való visszatérésével foglalkozott.

Tehát a víztől és szellemtől való újjászületést, a megújult szellem segítségével történő újjászületést az eredeti materia magicából a világtörténelem legelejétől kezdve gyakorolták, és a rózsakereszt Szellemi Iskolája ismét bebizonyítja, hogy a Mozdulatlan Birodalom Szerzetének, a Fraternitas Univer­sa­lis­nak a szolgája. Ezért szabad a rózsakereszt Szellemi Iskolájának újból megmutatnia Önöknek is az igaz utat.

Eléggé ismeretes, hogy a természet keresztre feszítése nélkül nem szűnhetne meg az anyagnak az a része, amely nem fér össze az új természettel, s hogy ennek következtében véráldozat nélkül nem nyílhat új létalap. Az ember nem valósíthat meg új életet, ha nincsen alap, amin ezt a valóságot hatásossá lehetne tenni. A mikrokozmosz kibontakozása nélkül az univerzális életet nem lehet felismerni, és nem lehet vele kapcsolatba lépni.

Megdönthetetlenül bizonyos, hogy az ösvényen a tanulónak először be kell járnia keresztútját, mielőtt elbúcsúzhatna a dialektika anyagszférájától. Ezzel azonban még nem szabadult meg, mert a természet halála és az új élet között a pokolra ­szál­lás van, amelyet az új életet kereső tanulók közül egyetlenegy sem kerülhet el. A pokolra szállás zarándokút a túlvilágon, a dialektikához kötözve. Ha ez a pokolutazás befejeződött, csak akkor fénylik végül a születés az abszolút új életben, Isten eredeti terve szerint. Csak akkor mondhatja a tanuló, hogy ő újjászületett, kétszer-született ember.

A rózsakereszt Szellemi Iskolája jogosult arra, hogy azt a tanulót, aki ezt a jelet birtokolja, elvezesse a kétszer születettek, az Igazak Szerzetéhez, melyet a Siddhák szerzetének is neveznek. Valamelyest megpróbáljuk ábrázolni ennek a Szerzetnek a hatóerejét. A Szerzet a fejlődés különböző fokait ismeri, s így a testvérek a fejlődés különböző állapotában vannak. A Szerzet tagjait a szolgálat minden területén megtaláljuk: az anyagszférában is, a tükörszférában is, és az új életterületen is, ahol munkájukkal és vándorútjukkal foglalkoznak. Ők a nagy segítők, a kivitelezők, akik az új élet kapuját nyitva tartják.

Persze érthető, hogy ezekhez a fokozatokhoz különböző előkészületekre van szükség. Itt elsősorban a teljes bűntudatra gondolunk, a bűnösségnek arra a megértésére, mely alapos önismeretből születik meg. Annak a tudatnak, hogy lényünkre nézve egy olyan természettel vagyunk egyek, melyet az istenterv nem tartalmazott, erős vértudatként kell testünk minden sejtjét áthatnia.

Másodszor azt kell megérteniük, hogy a természet halálának, a dialektikus tudatmag elvesztésének szintén a közönséges biológiai testben kell megtörténnie. A dialektika egész természetét, az egész testiséget – mely nincsen benne az istentervben – át kell adni, ki kell szolgáltatni az eredeti embernek, a mennyei ember lényvalóságának. Ahogyan a dialektikus ember tart­ja fogságban az egész mikrokozmoszt, úgy kell az új, Krisztusban felébredt életnek fogságba ejtenie a dialektikus lényvalóságot. Ahogyan pedig az egyén életében történik, úgy kell az alacsony természet világát is elnyelnie a Krisztus-birodalomnak. Az evangélium ezzel kapcsolatban mondja, hogy a világ szellemét a Krisztus-szellemnek kell alárendelni.

Ennek bizonyságául a tanulónak testén kell viselnie az úgynevezett stigmákat, és szíve helyén a rózsának kell virulnia, egyáltalán nem jelképesen, hanem nagyon is valóságosan. Gon­doljanak a feltámadott és tanítványainak megjelent Krisztus szavaira: „Érintsetek meg és lássátok az én kezeimet és oldala­mat, hogy én vagyok közöttetek”.

A megrendíthetetlen, új lét alapját a tanulónak is a lábain lévő jelekkel is bizonyítania kell. A kezeken lévő jelek azt bizonyítják (azoknak, akiknek van szemük, hogy látván lássanak), hogy az új létnek nemcsak a lehetősége van meg, hanem tény és valóság. A töviskorona nyomai pedig a homlokon, a szemöldökök között rajzolódnak ki a legerősebben, és az új élet bizonyosságára utalnak. Az oldalába vágott seb, mely a szív közepéig hatol, kibontakoztatja a szív vérével átitatott rózsát, mely új életerővé válik. Így lesz a szív rózsája a keresztre feszítettnek az erőközpontja. Ez a rózsa, mint új szív, egész szépségében megnyilvánítja az Adyton, a szívszentély rejtélyét.

A látszatot gyakran nehéz megkülönböztetni a valóságtól. Nagyon fontos tehát, hogy a jelképes stigmákat meg tudjuk kü­lönböztetni a valódiaktól, mert a tükörszféra fényszellemeinél ezeknek is megvannak az élethű másolatai. Ezek a lények nagyon tehetséges utánzók. A tükörszféra lényei elsősorban azon fáradoznak, hogy utánzási képességük legnagyobb pompájában jelenjenek meg Önöknek. Ez nem esik nehezükre, mert ugyanabba a dialektikus éterbe burkolódznak – éspedig különösen a fényéterbe -, amely a földszférában nekünk is megvan.

Nem így a rózsa szerzetese: ő csakis a négyszeres új életéter kegyelméből él. Önök ezért csak akkor találkozhatnak vele, ha maguk is közeledtek az életnek ehhez a fokához. Mivel a rózsa szerzetese kizárólag a négy új éter életköpenyébe burkolódzik, a tévedés lehetetlen. Ezenkívül a rózsa szerzetese csak annak jelenik meg, aki az ösvényen jár, az ösvény minden következményével. Találkozás tehát csak akkor történhet, ha mind a ketten az új életterületen léteznek, mely a négyszeres Krisztus-éterből áll. A félreértés itt teljesen ki van zárva!

Talán el tudnak képzelni egy olyan állapotot, amikor a tanuló – még dialektikus testében élve – már keresztre van feszít­ve, meghalt és eltemettetett. Elpusztult Jézusban, az Úrban, mi­után ehhez – bűntudatában – lángra lobbantotta Isten szelleme. Az ilyen tanuló mintegy két életet él, ahogyan azt Pál, joggal, többször is megállapítja. Hiszen a Szent Szellemből jövő újjászületésével foglalkozik. Az új templom napról-napra épül, holott a tanuló még a régi testét használja, mert ennek az ősképét, a természet törvényei szerint, az utolsó óráig ki kell rezegtetnie. Ezenkívül a testére az elvégzendő munkához még szüksége is van.

Ugyanígy át tudja virrasztani a tanuló a következő fázist is, a pokolra szállást, a lemenést a halottak birodalmába. Ezt a folyamatot is végig kell járni, mialatt a tanuló még a kerékhez van kötve, ha egészen más értelemben is, mint a tömeg embere. A pokolra szállás elvégzésének bizonyítéka abban nyilvánul meg, hogy a tükörszféra már semmilyen tekintetben sem befolyásolhatja a földi testet. Mindazt, ami földi, végleg fogságba ejtette a mennyei ember, s így a földit folyamatszerűen fel lehet oszlatni. Az ösvényen haladó tanuló tehát már akkor is elnyerheti a szabadságot, ha dialektikus teste még megvan.

Megváltó jelentősége van, hogy ezt a megszabadító életgondolatot Önök is személyes tapasztalattá tehetik, ha lépésről lépésre valóban be akarják járni az utat, amelyet az Iskola állandóan Önök elé tár. Most már tudják, hogy mit jelent az újjászületés. Ez az egész dialektikus világrendtől, mind az anyagszférától, mind pedig a tükörszférától való első végleges megszabadulás. Ez az első igazi kapcsolat a Mozdulatlan Birodalommal.

Ebben az állapotban találkozik az ifjú kétszer-született először a Siddhák nagyjaival azonos síkon. A Siddhák Rendje, mely az Egyszülött Fiú vezetése alatt áll, Krisztus élet-pránájá­val, az új éteranyaggal erőteljesebben közeledik hozzánk korszakunkban, mint valaha is. Kivétel nélkül mindannyiónknak megvan rá a lehetősége, hogy újra Isten gyermeke legyen és megkapja az új testet.

Így azzal fejezhetjük be, hogy e világ fájdalomútja minden ember számára élete megkoronázásává válhat, bevonulássá az örök kapukon. A tanulót, aki tehát bemegy az üdv kapuin, hálásan ujjongó énekkel köszöntik. Mert újra bebizonyosodott, hogy Krisztus nagy áldozata győzelmi áldozat. Olyan győzelem ez, melyet az örök világossággal való testi találkozás ténye koronáz.

 

 

V. A szellem temploma

 

A misztikus év folyamán évente ünnepelt Pünkösd egészen más, mint amit a tanuló ünnepelhet a megújulás ösvényén. Amikor a Biblia azt írja, hogy „mikor eljött Pünkösd napja”, akkor ez a nap sem a zsidó, sem az egyházi év Pünkösdjével nem esik egybe.

Pünkösd ünnepe, amelyről a Biblia beszél, az a pillanat, amikor a tanuló fejlődése és előkészületei elérik azt a pontot, hogy a Szent Szellem, tehát az egyetemes, eredeti szellemi anyag valóban testi kapcsolatba léphet a tanulóval. Ezzel egészen új folyamat kezdődik. Jó lesz tehát itt megbeszélni, milyen ez az előkészület, hogyan jön létre ez a kapcsolat, és mik a következményei.

Legelőször is elbúcsúzunk mindenféle történelmi eseménytől. Mint egy Szellemi Iskola tanulói, egy egészen új lehetőség, egy nagyon aktuális esemény elé állítjuk egymást, mely magában a tanulóban zajlik le, s amelyben Önök mind részesülhetnek. A szellem templomáról szeretnénk Önökkel beszélni, mert érthető, hogy a szent, egyetemes Szellem befogadásához egy templom kell.

Mivel ezt a tanulónak magának kell felépítenie, logikusan az az első feltétel, hogy a tanulónak templomépítővé kell válnia. Ez viszont közvetlenül a szabadkőművesség fogalmával, a rózsakereszt szegletkő-szabadkőművességével hoz kapcsolatba minket. A szegletkő-szabadkőműves egy szegletkőre, Jézus Krisztusra akar építeni. A földi világ embere csak nehezen hatolhat el ennek a dolognak a megértéséhez. A tanuló számára azonban, aki be akarja járni az ösvényt, ennek a szónak többet kell jelentenie valami szövegnél vagy épületes, misztikus, közönséges vagy jámbor szólamnál. Ön előtt is sokan keresték már ezt az ösvényt, de nem találták meg, mert hiányzott a kulcs, az egyetemes szegletkő, a kulcs, mely Jézus Krisztus.

Gondolataikat most ne hagyják valami papi ruhába öltözött jelenséghez kalandozni – mert Krisztus egy hatalmas szellemi erő. Ez a szellemi erő körülvesz minket. Benne van bolygónk szennyezett, megromlott anyagában. Szent erő ez, mely nem ebből a természetből magyarázható. Ezt az erőt sok néven nevezik.

A rózsakereszt Szellemi Iskolája Önnek elsősorban Krisztus-erőről beszél, ami azt jelenti, hogy ezt az erőt egyenesen az eredeti egyetemes életből sugározzák bele ebbe a megromlott természetbe.

A Szellemi Iskola ezt az erőt Jézusnak is nevezi, amivel azt jelzi, hogy az egyetemes Krisztus-sugár feszültség és rezgésszám tekintetében olyan erővé transzmutálódott, amit a dialektikus ember is képes felfogni és kibírni. Olyan erő ez, amellyel tehát a bűnös ember a megszenteltetésig dolgozhat. Ez az isteni erő azért oly nagy titok, mert csak Krisztusban tudunk a mélyére hatolni.

Ha a tanuló ebben él, akkor ez a vibráló isteni őserő az ő számára asszimilálható birtokká válik, amely őt képessé teszi arra, hogy ebből az erőből cselekedjen. Meg kell ugyanis értenie, hogy az isteni nyelv nem szavakban, hanem tettekben, testi élményben jut kifejezésre.

Talán most már az is világosabb lett, hogy ha a Krisztus-erő nem válna Jézus-erővé, akkor az ember semmit sem tudna kezdeni vele. Ezért mondták a régi rózsakeresztesek: Jesus mihi omnia – Jézus mindenem. Ezért szól így a megvilágosodott üdvözlete:

Üdvözöllek, napok Elsőszülöttje,

Te, feltámadás reggele.

Akinek fényénél a gonosz menekül

És a rózsa kivirult.

Így ujjong minden idők megszabadult embere, akiben ez az isteni erő személyes lett, mert tudja, hogy enélkül az alapvető erő nélkül, a Szegletkő, a szegellet feje nélkül nem lehet építeni, az ívet nem lehet befejezni.

Ismételten ki kell jelentenünk tehát, hogy a dialektikus embernek először is ezt az alapvető erőt kell megragadnia és birtokolnia, ha be akarja járni a megszabadulás ösvényét. Ezzel az erővel senki sem tudja Önöket egyszerűen megajándékozni, ebben a tekintetben semmiféle közvetítő sincsen. Ezt Önöknek kell meghódítaniuk, a dialektikus vér és annak sötét tombolása elleni kemény küzdelemmel kiharcolniuk.

Ha tehát tudják, hogy tudatunk színvonala vérünk tartalmától és szerkezetétől függ – és akaratunk a vérünkhöz van kötve – akkor talán jobban megértik, hogy a megsemmisülési folyamat miért a jelenlegi formájában játszódik le! Ezért vannak annyian, akik ezt a harcot nem merik elkezdeni. Ezért vannak annyian, akik ezt a harcot nem akarják elkezdeni. Hiányzik be­lőlük a tökéletes bátorság, a mély meggyőződés és a tiszta vágyakozás. Számukra Jézus Krisztus neve puszta szó, vagy egy kép a falon.

Sokan küszködnek, sokaknak nagyon nehéz az életük, és halálra fáradtak a szakadatlan csatározásban. A földi zsibvásárban senkinek sem jutott sima út. Mi azonban nem erről a csatáról beszélünk, mert ezt a háborút az ember önmagáért, az önfenntartásért folytatja. Ezt az önfenntartási ösztönt csoportokra oszthatjuk. Küzd az ember a saját véréért, saját gyermekeiért, családjáért, a saját érdekeiért, saját eszméiért. Mi azonban – még egyszer hangsúlyozzuk – arról a harcról beszélünk, mely akkor fejlődik ki, ha egy magasabb rendű kapcsolatot akarnak elérni, ez egy harc Isten kéznyújtásáért, mely az élethez vezet!

Tapasztaltak-e már életükben valamit ebből a harcból? Ezt a harcot talán a fájdalomhoz, szülési fájdalomhoz lehetne hasonlítani. Mert az ösvényen haladó tanulónál valóban Jézus Krisztus születéséről van szó, az egyetemes érintés megszületéséről mikrokozmoszában. Törvény azonban, hogy egy újnak a születését halálnak kell megelőznie. Ha ennek az elsődleges pusztulásnak a kardja először érinti meg az embert, már úgy ordít, mintha nyúznák. Mihelyt pedig megszületik a zsenge kis Világosság, azonnal gyilkosságról és menekülésről hallunk, mint közvetlenül a történelmi Jézus születése után is. Ez érthető, mert a külső élet természetesen ellensége az éppen megszületett új, belső életnek, s azt meg akarja ölni.

A dolgok az ellentmondások örvényével rontanak Önökre, és ebben az örvénylésben kell megtanulniuk megismerni azt a folyamatot, mely megkezdődik Önökkel. Tulajdonképpen két folyamatról beszélhetünk: egy lehanyatlási folyamatról és egy felemelkedési folyamatról, melyek különösen sokrétűnek fognak mutatkozni. Itt ugyanis a nagy transzmutálásról, a mikrokozmosz átváltoztatásáról, minden idők misztikus templomépítéséről van szó. Csodálatos kegyelem egy ilyen magasztos építmény szabad kőművesének lenni.

Régi legendák és mítoszok is beszélnek az építésnek erről a magas, lovagi hivatásáról, és hogy a templom lovagjainak és szerzeteseinek oldalukon karddal kell dolgozniuk, állandó készenlétben, hogy bármely pillanatban ki tudjanak védeni egy nagy erejű támadást, le tudják verni az ősellenséget. Ezért a szabad kőműves, a szabadon építő hős és bölcs, de ugyanakkor munkás is. Minden szakmát egyesít magában, mert hatalmas műve során mindre szüksége van. Így épít és harcol a tanuló ebben az egyetlen erőben a megújulás ösvényén, az egyetlen szegletkövön.

Az eredmény pedig meglepő. Egy új tetőponthoz vezet, melynek két nézete van. Az egyiket Golgotának nevezzük, a másikat feltámadásnak. Aminek az új templom építése előtt el kellett pusztulnia, azt teljesen lebontották, abból semmi sem maradt. Ezért ki lehet mondani, hogy Consummatum est: elvégeztetett!

És mi támad fel? Az új ember! A sír és a halál már nem tudja fogva tartani ezt az újraéledtet, aki megváltotta magát régi létkörétől, megszabadult a születés és halál kerekétől, a dialektikától.

Ez az egész, sokrétű folyamat Jézusban, az Úrban ment végbe, a transzmutált, majdnem emberivé vált Krisztussugárzásban. Amikor ez az érintés teljesen befejezte a munkáját, akkor mintegy mennybemenetellel visszatér eredeti forrásához, s az így elhagyott tanuló Jeruzsálem felé fordul. Jeruzsálem – a templomváros! Az egyetemes élet városa, lakóhelye, a Mozdulatlan Birodalom, Isten városa. Itt történik meg a Szent Szellem kitöltetése. Míg az egyetemes életnek eddig csak egy sugara foglalkozott a tanulóval, ez most felemelkedik az egyetemes anyag teljességéhez és egyesül vele. A vándor igazán és tökéletesen hazaért.

És ezután tanúsítja, hogy a megújult élet tudatra ébredt benne. Tanúsítja, hogy tudja, tudatos kapcsolatban van egy olyan valósággal, amely nem magyarázható ebből a természetből. Tanúskodik önvalójának legyőzéséről: annak a legyőzéséről, ami eddig megakadályozta a mennyei tudatmag felébredését. Tanúsítja, hogy számára a dialektika anyaga nem létfeltétel már, mert kiemelkedett az idő béklyóiból.

Ez tehát egy koronázási ünnep, mert elérte az időbeliség végcélját: de azért is ünnep, mert a megnyilvánulásnak egy új napja tárult fel számára: Pünkösd, életének koronája.

E világrend megalapítása óta minden szent irat ecseteli ezt az egész fejlődést,

amelyen most gyors iramban átvezettük Önöket. Ezért mondja Péter mindazoknak, akik a megszenteltetésnek ezt az útját fon­tolgatva és kritizálva, csak elméletileg szemlélték, hogy: „Ez az, ami már Jóel próféta révén megmondatott”.

Meg kell tehát érteniük, hogy ez az egész regenerációs folyamat egy szegletkőtől függ és ezen alapul. Ez a szegletkő az eredeti erő, a mennyei birodalom lényvalósága, az igazi mennyei kenyér. Ez az erő eleinte teljesen hozzáigazodik az Ön léte színvonalához, Isten szeretete miatt, mely az elveszettet keresi.

Mihelyt pedig késznek találják rá Önt, hogy építsen erre a szegletkőre, megkezdődik a nagy folyamat, amelyet transzmutációnak, alkímiai menyegzőnek neveznek. Ez a folyamat a megszenteltetés minden nézetét magában foglalja. Ez egy naponta születés és naponta meghalás. Naponta felemeltetés és mindennapos megérintettség az isteni bőség által.

Az érintést Jézusnak,

a lehetőséget Krisztusnak,

az okot Isten szeretetének nevezzük.

A szellem temploma pedig,

a Világosság, mely a templomból teljes bőségével árad:

a Szent Szellem.

Ha Önök a Szent Szellem világosságában és erejében maguk mögött hagyják a világot, akkor tudatában vannak, hogy felvétettek egy olyan életanyagba, mely megnyitja Önök előtt az arany ajtókat, s hallják a szavakat:

Lépjetek be e szent csarnokokba,

Pünkösdötöket velünk ünnepelvén,

Isten Birodalmának nemes építői,

Akik megáldattak Isten Szent Szellemével.

Íme Jézus van mindőtök közepén.

Menjetek be Uratok örömébe.

Élje meg Ön is az ötvenedik napon a megnyilvánulásnak ezt az új napját. Mert Önnek is megadatott, hogy olvassa ezt élete könyvében.

 

 

VI. Az isteni természet temploma

 

Az ösvényen haladó tanuló szellemi szemei előtt törekvéseinek végcéljaként „az isteni természet temploma” áll, az eredeti lényvalóság, amelyben a kezdet isteni természete teljesen ki tudja fejezni magát. Ez a Szent Szellem igazi temploma!

Ha a transzfiguráció építménye eléggé előrehaladott állapotban van, és képes befogadni az egyetemes szellemet, akkor ennek a haladásnak az eredménye mindenki számára láthatóvá válik. Amikor az apostolok történetének klasszikus szereplői az általuk előkészített templomba fogadják az egyetemes Szellemet, akkor sokan vannak, akik ezt a csodás eseményt szeretnék megtekinteni.

Amikor pedig Péter egy mágikus beszédben elmagyarázza a csodálkozó sokaságnak a tulajdonságot, a lényeget és okokat, amelyek az isteni prána kiöntéséhez vezettek, akkor kétféle reakciót lehet megfigyelni. Az egyik a gúnyolódás és hitetlenség, a másik az erős érdeklődés. Ez a kétféle reakció nagyon is valóságos. Mert ha az egyetemes Szellem, az egyetemes beszéd és az egyetemes bölcsesség bizonyságot tesznek magukról a Szerzet szolgái révén, akkor egyrészt a szellem vihara keletkezik, mely megtámadja a mindennapi életet, és elutasítást, gúnyolódást, kritikát és hitetlenséget vált ki. Másrészt belső meghatódás jön létre, és emiatt alapvető érdeklődés egy gyorsan növekvő csoportnál.

Ennek az érdeklődésnek a jellegét jól összefoglalják az Apostolok cselekedetei (2) : „Mikor pedig ezeket hallották, szí­vükben megilletődtek, és mondák Péternek és a többi apostolnak: Mit cselekedjünk?”

Ez időszerű kérdés, mely azonnali és egyenesen a célra mutató választ igényel. Amíg az ember még küzd, és a szellem forgószele csak vad örvényt okoz az ötletek világában, addig nincsen igazi érdeklődés. Amíg a megújulás tényeit és lényegi alapját figyelmen kívül hagyják, addig nem fogják tudni feltenni a kérdést, hogy „mit tegyünk?” Mert ugye az egyetemes Szellem útja iránti érdeklődés legtöbbször abból áll, hogy azt mondják: „Én a magam útján járok, de mondja csak el, hogy mennyiben csatlakozik az Ön útja az enyémhez”. Itt nagyon is nyilvánvaló a helytállási törekvés és a kizsákmányolás. Ezért Péter feleletére csak az érett meg, aki feltétlenül érdeklődik: „Bánjátok meg bűneiteket és keresztelkedjetek meg mindnyájan a Jézus Krisztusnak nevében a bűnöknek bocsánatára; és veszitek a Szent Szellem ajándékát.” Ez a felelet sok tekintetben csalódást okoz egy olyan nyugati világnak, amelyet nemzedékek óta árasztanak el teológiával. A Szellemi Iskolának tehát erre a kijelentésre más oldalról kell világosságot vetnie.

Minden új alakulás első alapja a megtérés. A megtérés a megfordulás, a dialektikus élettől való abszolút, végleges elfordulás radikális jelölése. Az új élet, mely utat tör az isteni termé­szet templomához, annyira abszolút új, annyira más terjedelmű, annyira merőleges minden dialektikus irányra, hogy lehetetlen ugyanakkor a régi és az új természetben is lenni.

A megtérés nem értelmi fogalom, habár tudományosan meghatározható; éppoly kevéssé indulat, habár a szívvel mérlegelhető. Ezt hangsúlyoznunk kell, mert az ember a Szellemi Iskolához mindig értelmi vagy érzelmi indítékok alapján közeledik. A megfordulásnak, amire mi gondolunk, a „nem tudok másképpen cselekedni”-ből kell erednie. A tökéletes „Nem!”-en, a világtól való teljes elbúcsúzáson kell alapulnia.

Amikor az egyetemes beszéd mindenféle jelkép és példa segítségével próbál világosságot vetni a megtérés elemeire, akkor mindig azt halljuk, hogy a jelöltek „megfordulnak”. Amikor Rózsakereszt Keresztélyt húsvét előestéjén az alkémiai me­nyegzőre, a transzmutálásra hívják az egyetemes szellem ösvényén, akkor azt olvassuk, hogy az érintésre megfordult. Csak ekkor látja meg a hívó világosságot: azelőtt csak spekuláló fon­tolgatásról volt szó.

A jelölt-tanuló, aki meg akar tenni egy ilyen lépést, meg akar fordulni, észreveszi, hogy ebben a régi életéhez kapcsolódó számtalan kötelék akadályozza. Ezeket a béklyókat le kell szaggatni, ezeket az alapvető akadályokat le kell rombolni, s csak akkor keresztelkedhet meg Jézus Krisztus nevében a bűnök bocsánatára. A Jézus Krisztusban történő megkereszteléssel lép az egyetemes szellemi anyag igazi, testi kapcsolatba az építő tanulóval.

Ez nem vízzel való keresztelés, nem szertartásos vagy má­gikus cselekedet a szokásos egyházi értelemben, hanem ez az egyetemes szellemi anyagba való teljes belemerülést jelenti, amit a tudatosan irányuló tanuló megfordulása után tapasztal.

A Szent Szellemnek és a tanulónak ez a kapcsolata egy csodás folyamat kezdete, és ez a keresztelés a tanulóban Jézus Krisztus nevében történik meg.

Mit jelent ez? A Jézus név minket a dialektikában az abszolút bűntelen emberrel hoz össze, míg a Krisztus név az eredeti természet isteni emberével, az egyszülött fiúval köt össze. A Jézus Krisztus név a tanulót tehát nem a régmúltba vezeti vissza, hanem a tanuló ezáltal egy aktuális, kétszeres alkémiai isteni szereteterőt tapasztal meg, mely az újjászületésre való. Itt arról a nagyszerű folyamatról van szó, melynek segítségével a tanuló a megfordulás alapján a természetembertől képes áthatolni az eredeti isteni állapothoz.

Az Istenember és a dialektikus ember között azonban széles szakadék tátong, és az ezen átvezető híd, a közvetítő az az első alkémiai isteni szereteterő, amit Jézusnak nevezünk. A Jézus névben jelentőség rejlik; az egyetemes Szellem alkémiai megmentő erejére utal. Ezért mondják minden évszázad rózsakeresztes szerzetesei, hogy „Jézus mindenem”. Ezt a hidat, vagyis ezt a Jézust fel kell építeni Önökben, hogy a Krisztus felszabadulhasson Önökben.

Ha ez a lehetőség valóra válik, akkor a tanuló útja különböző spirálisokon halad tovább, melyeken a Szellemi Iskola kíséri őt. A nagy cél minden bűn és vétek megbocsátása. Ha a tanuló az új szellemben járja többszörös útját, akkor folyamatosan és szabályszerűen eltörli a múlt minden hibáját, s így szabad kőművesként építi az eredeti ember új otthonát. Ugyanakkor le lesz bontva a régi templom, és minden adósság eltörlődik.

Mihelyt az új szellem embere részesül az új életfolyamatban, minden dolog és viszony megváltozik. Ha ugyanis a tanuló az új életfolyamatban van, nagy kegyelem jeleként oktatásban részesül az új életről és lényegéről. Ezeket a tanokat is megtalálják az Apostolok cselekedeteiben: „Akik azért örömest vették az ő beszédét, megkereszteltettek; és hozzájuk csatlakozott azon a napon mintegy háromezer lélek. És foglalatosok voltak az apostolok tudományában és a közösségben, a kenyérnek megtörésében és az imádságban. Támadt pedig minden lélekben félelem, és az apostolok sok csodát és jelt tettek.

Mindnyájan pedig, akik hívők lettek, együtt voltak, és min­denük közös volt; és jószágukat és marháikat eladogatták és szétosztogatták azokat mindenkinek, amint kinek-kinek szüksége volt rá. És minden nap egy akarattal kitartván a templomban, és megtörvén házanként a kenyeret, részesedtek eledelben örömmel és tiszta szívvel, dicsérvén az Istent, és az egész nép előtt kedvességre találván. Az Úr pedig minden napon szaporította a gyülekezetet az üdvözülőkkel.”

A gazdagság, amelyre itt a figyelmünket irányítják, olyan felmérhetetlenül nagy, hogy ezért az isteni ajándékért alig lehetünk eléggé hálásak. „Akik ezért örömest vették Péter beszédét, megkeresztelkedtek; és hozzájuk csatlakozott aznap mintegy háromezer lélek.” Ebből nagyon is világosan kitűnik, hogy az ösvényen senkinek sem kell alapvető nehézségektől tartania. Valóban: „Önöknek és gyermekeiknek szól az ígéret”.

Senkinek sem kell visszamaradnia, aki maga előtt látja az ösvényt és véghez akarja vinni a megfordulást. Akkor állandóan az apostolok tudományánál marad, a közösségben, a kenyér törésében és az imádságban.

Ez a jele a rózsakereszt Iskolájának, mely az előudvar mögött van. Ez a jele annak az új műnek, amelyre olyan szívesen szeretnénk vállalkozni Önökkel. Miután használatba vették a kulcsot, ki fognak tartani a tanban, és a legnagyobb érdeklődéssel veszik fel és isszák magukba mindazt, amit az Iskola közöl. Csak ekkor lehet a rózsakereszt Iskolája az egyetértők közössége. Csak akkor lesz minden összejövetel újabb ünnepély.

Mint tudjuk, társadalmi szokás a gyöngyöző borral telt poharakkal felállni, és a poharakat összekoccintani, mire aztán mindenki iszik. Ez a beavatottak és tanulóik igaz közösségének ősrégi, mágikus szokására emlékeztet. Serlegeinkbe fogadjuk a megújulás szellemét. Ha megtértünk, a Grál-kelyhet felemelt kezeinkben tartjuk. Ha pedig a kelyhek megteltek, Istentől kapott adományainkat összehangoljuk, gondoskodunk arról, hogy minden kapottat összhangba hozzunk egy hangban és egy rezgésben.

Míg a közönséges ember a szent úrvacsorát utánozva dorbézol és azt mondja: „Egészségünkre”, addig az Iskola tanulói, kérő kezükben a Grál-kehellyel mélyen egymás szemébe néznek, és mondják, kérik, jelentik egymásnak: Békesség néktek! Így maradnak meg a közösségben és a kenyér törésében, és ügyelnek rá, hogy mindenki megkapja a részét. Segítenek egymásnak az Úr kenyerének törésénél, s mindegyik a másikat részesíti előnyben, mert tudják, hogy együtt vannak vigaszban és áldásban. Együtt hangoztatják, legmélyebb lényükből az egyet­len szent nevet: Jézus mihi omnia. Ha aztán úgy van, ahogyan lehet, akkor erő indul ki a munkánkból, oly nagy és hatalmas, hogy jelek és csodák történnek. Olyan fejlődés és terjedés jön létre, amit a kívülállók tudata sem képes a megszokott természetből magyarázni. Ezért támad félelem a lelkekben. Nem ijedségről van itt szó, hanem mély tiszteletről. Mi lehetne lehetetlen egy olyan kör számára, amilyent mi alapítunk?

Mennyiben lenne így előnye az egyiknek a másikkal szemben? A kegyelem, amiben mi részesülünk, éppúgy az Önöké is. A dicső cél nemcsak néhány kiválasztotté. Csak akarniuk kell, s mindent közösen birtokolunk: sokkal többet, mint elmondhatnánk, sokkal több annál, hogy akár a lehetőséget is végiggondolhatnánk. Minden az Önöké, csak meg kell ragadniuk.

Ha pedig látják és tapasztalják mindezt a gazdagságot, akkor miért csüggenének még mindazon a dialektikuson, melyen őrködnek mint valami oroszlán, s ha valóban döntésre kerül a sor, kitűnik, hogy mégis mindenüket jelenti. Ha tehát az új élet­ben állnak, akkor mindent eladnak. Mindent leráznak magukról, amiről az önelemzéskor kiderül, hogy a földhöz köti Önöket. Mivel pedig ezek a dolgok nagyon személyesek, a dolgokkal, amelyektől megválnak, esetleg másokon segíthetnek. Így építünk együtt egy templomot. A rózsakereszt alatt összesereglett emberek elindultak! A siker pedig biztos, mert minden szükségessel megajándékoztak minket.

Ezért van tehát templomunk: az egyetlen Szellem temploma. Ezt a templomot az erőterünknek nevezzük. Naponta összegyűlünk benne, ebben törjük meg minden nap a kenyerünket és ünnepeljük minden pillanatban úrvacsoránkat. A templomból minden irányba sugarak lövellnek: házról-házra járnak: ott hatolnak be, ahol ezt a legkevésbé várják, hogy – ha Isten is úgy akarja – mindenhová elvigyék és a szívekben is meggyújtsák ezt a világosságot.

Ebből adódik a szív mérhetetlen öröme és tökéletes egyszerűsége. A dialektikus élet rendkívül bonyolult. Aki azonban az új életben áll, az olyan életet lát, mely átlátszó és tiszta mint a kristály, tökéletesen bonyodalommentes és világít, mint a de­lelő Nap. A kulcs, a jelszó pedig az egyszerűség. Nem a felületesség együgyűsége, hanem az egyetlen élet egyszerűsége, amely Istenből van, az egyszerűség, mely nagyszerű és hatalmas.

Ezért dicsérjük Istent és „találunk a nép előtt kedvességet”. Hogyan is lehetne ez másképpen! A körből, mely abban a templomban áll, amelyet együtt építettünk, naponta szállnak fel Isten gyermekei az üdvösség köréhez.

Használják Önök is a kulcsot az egyetlen élethez, amelyre mindannyian hivatottak. Helyezkedjenek a megfordulás alapjára – és megismerik Isten lényét és életét!

 

 

VII. Szentivánéj ünnepe

 

A tavaszi napforduló körül eljön az a pillanat, amikor a természet pompásan virágba borul és megjön a nyár. Ami csak teremhet, az gazdag aratást ígér. Ezért teljesen érthető, hogy a természethez kötött emberek mind eltelnek hálával a természet megnyilvánulásai miatt. Az emberiség a távoli ókortól kezdve máig is ujjongva köszönti a nyár kezdetét, megénekli és fényűző ünnepléssel fogadja.

A természetvallásos elképzelések is magától értetődően teljesen ehhez igazodtak. Hogyan is lehetne másképpen? Ez a természetes cselekvésmód mind az animista, mind a politeista vallásokban szembetűnő. Ebben a hivatalos természetbeli kereszténység sem képez kivételt. A hivatalos kereszténységben is évszázadok óta polgárjogot kaptak azok az ünnepek, imaórák és hálaadások, melyek a nyári természetben megnyilvánultakért folynak. A természet és a vallás kapcsolata itt is szoros.

Miért is kellene kifogásolni ezt a hálát? A természet termékei nélkül az élet nem tudná fenntartani magát. Gazdag aratás nélkül az élet dialektikus viszonyok között elképzelhetetlen. Ki panaszkodna a napsugárra, az enyhe időjárásra, a madarak énekére vagy a virágpompára? A nyár tudatos ünneplése és a nyár kezdetének köszöntése ezért szükségszerű. Aki csak teheti, kimegy a szabadba, és kihasználja a szabadságát, hogy a nyár adományaiból annyit szívhasson magába, amennyit csak lehet.

Van azonban egy egészen más nyári ünnep is, a nyár kezdetének egészen más üdvözlése. Ez az ünnep éppolyan régi, mint természetrendünk, és szakadatlanul ünneplik, éppolyan melegséggel és meggyőződéssel, ugyanolyan örömmel, mint a külső természet ünnepét. A fehér rózsa ünnepére gondolunk, a János-ünnepre, Keresztelő János ünnepére. Keresztelő János ama nagyok egyike, akik az emberiség szellemi fejlődési folyamatában oly jelentős szerepet játszanak.

A felületes szemlélő soha sem értette, hogy János ünnepe miért esik egybe június 21-ével, a természetben a nyár kezdetével. János úgy járt, mint a szellem sok más nagyja. Mindenféle hivatalos ruhába öltöztetik, a „szent” jelzővel tüntetik ki, alakját azonban ugyanakkor a felismerhetetlenségig megcsonkítják.

Szellemi kiválóságát, szellemi bátorságát és megmozdító erejét tudatosan vagy tudatlanságból a szentképekkel, nyári ünnepekkel és a híres körmenetekkel temették be. Ha azonban az emberek megértenék ennek a János-alaknak a jelentését az egyén életében, akkor szentségét biztosan nem kiabálnák a ház­tetőkről, legfeljebb nagyon is tudatos félrevezetési szándékkal, hogy az emberiség továbbra se ismerje fel János igazi jelentőségét.

A betűkben hívő álszent vallásosság elleni heves ellenállásnak volt-e valaha is hatalmasabb és tüzesebb bátorságtól hajtott képviselője, mint éppen Keresztelő János? Ha Jézus Krisztuson kívül valaki is mennydörgő szavakkal fordult a megmerevedett írástudóság, a farizeusság ellen, akkor az János volt.

Olyan ezoterikus irányzatú csoportok is vannak, amelyek teljesen elfelejtették szellemi hivatásukat. János-ünnepükön ők is a természetben növekedettekért adnak hálát. Magától értetődően hálásak vagyunk a szolgáló természetszellemek nagy seregének a növényvilágban kifejtett szakadatlan munkájáért – de hát mindössze ez lenne Keresztelő János ünnepének az értelme? Bizonyosan nem.

Misztikusan is nézhetjük a dolgot, és a jótündérekkel együtt ünnepelhetjük a birodalmukat romboló erők fölötti győzelmüket. De van-e mindennek még valami köze Keresztelő János igazi ünnepéhez? Élesebb ellentét el sem képzelhető: a természet bősége, a telítettség ünnepe – János alakjával szemben, aki kimegy a pusztába, s népe elé állva vezeklést és ítéletet prédikál.

Bizonyosan nem véletlen, hogy János, mint kiáltó szó az élet sivatagjában, éppen Betániában működött, mert Betánia az átjáróház jelképe. Ebben az átjáróban, vagyis nyomorral telt házban tartózkodunk ma is. Amikor a romlottság éjszakája a legsötétebb, amikor ennek a világnak a nyomora a legnagyobb, akkor mindig megjelennek János-alakok, mint a Mozdulatlan Birodalom Szerzetének követei, hogy hirdessék küldetésüket a világban: „Egyengessétek az Úr útját”. A legcsekélyebb feltűnés nélkül jelentkeznek, minden önteltség nélkül, csak a hozzájuk hasonlók számára látható köntösbe burkolódzva, ahogyan annak idején János is teveszőr köntöst hordott. Semmiképpen sem dicsekednek azzal, hogy valami újat hirdetnek, hanem mondják, hogy már Ésaiás is figyelmeztetett: „Egyengessétek az Úr útját”.

Egyszerű emberekként jönnek, mint az emberiség szolgái. Dicsőséget és megbecsülést nem remélhetnek. A Szellemi Iskola nevében szólalnak fel, s arra tanítanak, hogyan kell a világnak és embernek ezen a földi átjáróházon helyesen átkelni és újat építeni, hogy megtalálhassa Azt, aki János után fog jönni, akinek jönnie kell. Mert enélkül az Egyetlen nélkül, akinek minden emberéletben fel kell ébrednie, Önök soha sem hagyhatják el ezt a Betániát, a nyomorúság házát, mégannyi körmenettel sem, évszázados szentivánéji ünneppel sem, vagy a János tiszteletére készített mégannyi szentképpel sem.

Feltehetjük a kérdést, hogy nem lenne-e egy olyan jelenségnek, mint Keresztelő János, nagyobb hatása, ha tanúsága a tél zordságában, vagy az őszi természet haldoklása idején hang­zana el. Az ember, aki annyira rá van utalva a nyár adományaira, hogyan is vágyhatna János ünnepére, sivatagára és lemondására? És miért beszélnek itt fehér rózsáról? Különböző kérdések merülnek fel, s mi megpróbálunk válaszolni rájuk.

Gondoljunk el kétféle szentivánéji álmot.

Van egy álom, amelyből az ember mindig keserűséggel ébred. A nyár ünnepe a közönséges természetben végeredményben semmi más, mint a létért való küzdelem reakciója. Az embernek kenyér kell, harcol érte, s a természet engedélyezi neki. Erre ő a közönséges természetlény hálájával és vidámságával reagál. Ha azonban ebből az álomból felébred, akkor megint itt az újabb éhség és az újabb harc, mely újra meg újra ünnepli kikeletét és hanyatlását. Az ember szervezete ezáltal erősen elhasználódik, megöregszik és elkopik, míg végül sem kenyér, sem szórakozás nem segít már, mert az óramű lejárt.

Felmerülhet a kérdés, hogy az ember nem követi-e el itt azt a hibát, hogy természeti törekvéseivel csak egy agyrémet hajszol. Nem szeret-e önkéntelen, magától értetődő természetszeretetével csak valami szamárfejű lényt, s nem ilyenhez kötötte-e magát, mint Shakespeare Szentivánéji álmában?

Ha ez valóban így van, akkor arra kell következtetni, hogy egy másik nyári teljesség is ünnepelhető, mely viszont abszolút kielégít. Olyan nyári bőség, melynek elnyerése után soha többé nem ismerünk éhséget! Olyan telítettség ez, mely ezen felül örök ifjúsággal is megajándékoz.

Aki teljesen a természetnek és természeti ösztönének szen­teli magát, az olyan, mint Shakespeare Szentivánéji álmának egyik alakja, aki tudja, hogy szamárfejű lényhez tartozik. Mivel azonban a természet nem tud abszolút kielégíteni, az ember ugyanakkor a másikat is akarja, ami nem ebből a természetből való. Így szükségből két urat próbál szolgálni.

A másik lényvalóság pedig, az új élet, szívesen üdvözölné Önöket – de csak azzal a feltétellel, hogy hajlandók megünnepelni búcsújukat ettől a földi természettől. Az embernek előbb el kell bocsátania a szamárfejű lényt, hogy fogadhassa az új életet. Ahogyan Shakespeare darabjában Hermiának is meg kell szabadulnia Liszandertől, mielőtt Demetriuszé lehet. Demetri­usz azonban csak Helénát kapja (ez az embernek a metafizikai érintést kereső része), míg a való lény az ámítások ligetében a valóság talaján marad.

Shakespeare művében nagyszerűen és teljesen helyesen ábrázolja az ember négy nézetének játékát. A tudat, mely a föld fekete rögéhez ragaszkodik, és a felettes én misztikus keresése. A felettes én keresése azonban mindig csak keresés marad, ha az ember ugyanakkor mégis ebbe a természetbe kapaszkodik, mert az ilyen zörgetésre soha sem nyitnak ajtót.

A két nyári ünnep így teljesen ellentétes. Egymásnak lényegükben idegenek. Az ösvényre lépő tanulónak választania kell a kettő között: vagy a természet útját, vagy a szellem ösvényét járja.

Az ókorban, amikor a rejtélyek tanulóinak mindenféle üldöztetéstől kellett tartaniuk, valódi szándékaikat álcázniuk kel­lett. Így például leplezett, jelképes beszédet használtak. A fehér rózsa ünnepének külső formáját is hozzáigazították az egyházi szokásokhoz, emlékünnepekhez és nyári ünnepélyekhez. A fehér rózsa ünnepének külső képe ezért csodásan illik a külső ter­mészet június 21-i helyzetéhez. Ennek a külső képnek azonban valójában semmi köze sincs a igazi szándékhoz.

A fehér rózsát ünnepelni akaró tanulónak ugyanis különböző folyamatokon kell átküzdenie magát, melyek az évszakokhoz hasonlíthatók. A nagy megújulási folyamat télen kezdődik. A tanulónak élete legmélyebb pontján kell megkezdenie megváltó művét. Ebben az órában kell a szamárfejű lénytől elbúcsúznia, s egyértelműen az új felé fordulnia. Ha ezt az elbúcsúzást, ezt a természet számára „meghalást” helyesen vitte végbe, akkor ezen a legmélyebb ponton, a nadírban, elvetik az új élet magját. A tanuló ekkor kezdhet ösvényt vágni a természeten át, mely számára időközben lényében egészen idegen lett, mert számára pusztává vált. Tudja, hogy vetés csírázik benne, amit az új élet-éter vetett el benne a Szellemi Iskolán keresztül, és arra törekszik, hogy az alig kibontakozottat a helyes módon növekedésre bírja. Egyengeti az Úr útját, mert az újonnan kapott élet-belátás alapján megfogadta, hogy engedelmesen eleget tesz az isteni hívásnak. Az ösvényen levő tanuló ezt nagyon konkrétan magára vonatkoztatja. Tudja, hogy a természetember szellememberré változtatása élet-halál harcot jelent. Ez azonban nem aggasztja, mert azt is tudja, hogy a tisztulás fájdalma az olvasztótégely, s hogy a csiszoló kő állandó súrlódása okozza azt a csillogást, amelynek a gyémánt az értékét köszönheti. A tél ünnepe után így ünnepli a tanuló a tavasz ünnepét. Ez az a pillanat, amikor a növekedés első jelei megjelennek.

Az új lény egyre erősebb és világosabb körvonalat ölt a tanulóban. Majd közeleg a nyár ünnepének napja, a szentivánéji ünnep, az éjszaka, amikor megnyilvánul a szeretett lény. A tanuló saját magában, testileg szembesül a Jézus-emberrel, aki egy téli órában született, tavasszal fejlődött, és most, a nyár derekán, átveszi a kezdeményezést, a tanuló életének abszolút vezetését. Ez a fehér rózsa ünnepe, a teljes élet kezdete Jézusban, az Úrban. Erre az időpontra a dialektikus tudatmag teljesen visszalép, mire a Jézusember megkezdheti gyógyító, üdvözítő munkáját, a mikrokozmosz teljes helyreállítását. Ebben a nagy műben a fehér rózsa vérvörösre színeződik. Ezt követi a „con­summatum est”. Akkor a tanuló szentivánéji ünnepe után sohasem fog többé éhezni és szomjúhozni.

A fehér rózsa ünnepe, János rózsájának elnyerése azt jelen­ti, hogy az előkészült tanuló egyesül a Jézus-lénnyel. Ebben a nyári bőségben részesül az az ember, aki véghezvitte a természet és a szellem elválasztását, amivel új természetre tett szert. Ez minden igaz mágia titka: ez a transzmutáció tanának a titka.

Aki továbbra is szereti a szamárfejű lényt, az nem vándorolhat a szentté válás útján, akkor sem, ha úgynevezett misztikus életet él. Aki nem búcsúzik el a régi természettől, az nem tudja megragadni az újat. Mindkét értékrendnek megvan a szent­iván­éji ünnepe. A természet szentivánéji álmából való ébredés a virulás és a hanyatlás kerekéhez való kötöttséget jelenti. A másik szentivánéji ünnep viszont jótáll az örök bőségért.

Aki az igazi megváltás útján jár, az fel fogja fedezni, hogy ezt az utat ki kell harcolnia. Akik ezt már bejárták, azok mind tanúskodnak erről a tényről. Mert sokaknak áll érdekében a tanulót a régi természethez kötni. Mert kétségtelenül biztos, hogy ha egy lény az új természeté lett, akkor ez a régi természet számára krízist jelent. Ha tehát Önök segédkezve meg akarják akadályozni, hogy a Föld és lakói bajba és tűzbe vesszenek, akkor egyengessék velünk együtt az Úr útját. Az emberiséget Jézus Krisztus vezeti el végső céljához. Aki nem hangolja rá magát időben megszentelő éterrezgésére, aki nem tanulja meg kibírni az ő erejét, az vissza fog maradni az Istentől elhagyatottság sötétségében. Ezért örülnek a mennyben minden megtért emberléleknek, amikor egy ember belép a szellem szent templomaiba, hogy tudatosan megünnepelje és megpecsételje kapcsolatát az elmúlhatatlan élettel.

Shakespeare Szentivánéji álmában Oberon, a természetszellemek birodalmának királya az, aki szolgáival mindent megtetet, hogy Hermiát Liszanderhez láncolja. Ez megmutatja, hogy a tanulónak nemcsak magát kell legyőznie, hanem mindazt és mindazokat is, akik őt vissza akarják tartani a megváltó cselekedettől. A megújulás ösvényén járó minden tanuló tanúsíthatja, hogy mennyire igaz ez, s milyen hatalmas harcot kell megvívni. Örömét viszont annak a bizonyításában találja meg, hogy a vetés, mely az isteni életanyagban kicsírázott, megragadtatta vele az új életelvet, és az új napfényben az emberiség előtt mehet, hogy soha többé ne kelljen lehanyatlania. Mert ha az új egyszer megszületett, akkor a tanulót sem tetőpontok, sem lezökkenések, sem szellemi gonoszságok nem tudják elválasztani Isten szeretetétől, mely minden mindenben.

Adja Isten, hogy a megváltás útján győzteseknek találják Önöket. Erősödjenek meg a szellemben, hogy egyszer Önök is tudatos elhivatottakként tanúskodhassanak az új Jeruzsálemről, ahol állandóan ünneplik az örök nyár ünnepét.

 

 

VIII. Lao Ce magasztos bölcsessége

 

Ha valamelyest ismerik az ezoterikus irodalmat, akkor tudják, hogy ez hírt ad többek között Dél-Franciaország középkori lakóinak egy különös titkáról is. Ott, Dél-Franciaországban, Sa­bartez vidékén, a Katárok őshazájában – dicsértessék a nevük – rendelkeztek egy földöntúli képességgel, a konszolamen­tum­mal. A kon­szolamentummal választották el az állatembert a szellemembertől, ennek a Földnek az emberét az ősidők eredeti lényalakjától.

A konszolamentum több volt szakramentális lepecsételésnél. Nemcsak mágikus erőkitöltés volt, mivel a konszola­men­tum a Katárok számára magában foglalta a dialektikus élettel való végleges szakítást. Ezért akik ezt megkapták, azok már nem voltak földlakók a szó megszokott értelmében. Még a világban voltak ugyan, de már nem voltak a világtól valók.

Sok ezoterikus kutató tette fel a kérdést, hogy miféle szellemi erők álltak e dél-francia mozgalom mögött. Felismerték, hogy ha ez a szellemi ébredés zavartalanul fejlődhetett volna, akkor bizonyosan egész Európára kiterjedő ébresztőt jelentett volna, amilyet a világ még nem látott. Kik voltak a beavatott kezdeményezők, akik tízezreket késztettek reagálásra, és akik ellen a régi egyház oly véres és iszonyú gyűlölettel támadott?

Ezek az erők világpolgárok voltak a legjobb értelemben, akik szó szerint az egész emberiséget szerették, s még most is mindenütt tevékenykednek és megnyilvánulnak a világon, ahol csak valami kis lehetőség is van erre. Nyomaik keletre, nyugatra, északra és délre vezetnek. Az egész világtörténelem hírt ad róluk, és a történelemben felismerhető mindazoknak a különböző eseményeknek az összefüggése, amelyeket kiváltottak.

Ők maguk mégis a titok hátterében állnak, a legelső időktől a mai napig is. A tömeg embere és őközöttük hermetikusan záró fátyol van, s az önfejű tudomány minden kutatása, amivel el akart hatolni ennek a titoknak az eredetéhez, mind a mai napig eredménytelen volt. Kijelenthetjük, hogy a Katárok tudása és erői egyetemesek voltak. Ezeknek forrása nem a földön található, hanem a Mozdulatlan Birodalomban van.

Vannak olyan írók, akik a Katárok pusztulását – látszólagos pusztulását – sajnálják, és siratják elveszett bölcsességüket és erejüket. Ez azonban csupán dialektikus kesergés, mert egy erő, mely magából az egyetemes életből buzog, egy ilyen magasztos bölcsességerő valójában nem veszhet el. Nem csekélyebb ez, mint Isten lélegzete, mely az emberiség megmentéséért végzett szeretetteljes fáradozása folyamán újra meg újra elsuhan fölöttünk, hogy ismét visszahúzódjon, ha az anyagiak és halandók gyűlölete és vérszomja erőszakoskodni akar vele.

Szólnunk kellett néhány szót az univerzális szeretettevékenység eme európai érintéséről, mielőtt Istennek egyik hasonló érintésével foglalkoznánk, azzal a távol-keleti impulzussal, amelyet a magasztos Lao Ce kézbesített az emberiségnek. Nem tudni, hogy élt-e, azt sem, hogy ember volt-e. Számtalan fátyol takargatja. Megdönthetetlen tény azonban, hogy bölcsességével megvigasztalhatná a középkori dél-francia dráma tanúit és kutatóit. Mert a konszolamentum titkát a Tao titkának is mondhatjuk.

A tapasztalt régiek, akik Taót ismerték,

a legszentebb szentséget titkon rejtegették,

tudván, hogy a világiak a sötéthez fordulnak,

s életerőket elrontva rombolnak.

Ha embernek bizonyos erői élednek,

de alantas énjétől még nem szabadult meg,

erejét ismeri, hatalmas, ezt tudja,

tüze így tűzvész lesz, mely önmagát megfojtja.

Világi ezért e titkot nem tudhatja.

Mert a túl nagy fénytől szeme megvakulna.

A népet vezető nagy művet teljesítő,

Nem áll előtérben, háttérből tanít ő.

Ha el tudnak hatolni e bölcs beszéd lényegéhez, akkor talán megértik.

Beszélnek és írnak a Katárok rejtett könyveiről, amelyek az egyetemes tant és az igaz életet hozták kifejezésre amelyeket azonban a korszak papsága megsemmisített. A Katárok rejtett könyve azonban íratlan könyv, mint a Tao könyve, vagy Rózsakereszt Keresztély M-könyve, és mint János jelenéseinek hét pecséttel lezárt könyve. Ez a könyv, az egyetemes tudás, nem betűs irat, és a világiak elől el van rejtve – de lángoló, ragyogó betűkkel áll leplezetlenül azok előtt, akik meg tudták magukat szabadítani az alacsony önzéstől.

A konszolamentumot a Katárok az endúra segítségével érték el. Az endúra a természet szerinti elhalás, az én-lénytől való tökéletes megszabadulás, a teljes előkészület az újjászületésre.

Ha Önök is ebben az irányban akarnak haladni, azt tanácsoljuk, hogy ne fecséreljék az idejüket és energiájukat továbbra is iratok és könyvek keresésére, melyektől a megváltást remélik. A TAO-t sem elmondani, sem leírni nem lehet. TAO-t, az utat, az ösvényt csak átélni lehet.

Ez az egyetlen utalás is leplezetlenül Önök elé tárja az ismeretek és bizonygatások teljes szegényességét, az értelmi felfogás gyatraságát és az agytudat esztelenségét. Semmit sem tudhatnak, amit érdemes lenne tudni, semmijük sem lehet, amit érdemes lenne birtokolni, semmit sem tudnak áttekinteni, amit érdemes lenne, mielőtt a természetük ki nem halt és mikrokoz­moszukban el nem oltják a megrontó én-rögeszmét. Amíg még ez előtt állnak, addig világiak, istentelenek, s emiatt kiskorúak, mintegy tükör által egy homályos szóra meredők (1. Korinth. 13:12) és semmijük sincsen, egyáltalán semmijük.

Mert amijük van, az a dialektika bánata és fájdalma, tűzvész, iszonyú tűzvész, mely újra meg újra kitör a salakjából. A dialektika ugyanis felemésztés és pokoli kín vég nélkül. Ebből kell magukat megszabadítaniuk, az ösvény, az út bejárásával, a TAO-val. Át kell menniük az endúrán, az elhaláson, az alantas természet öngyilkosságán.

Ezt azonban nem tudják egyedül megtenni, s erre nincs is szükség. Mert az ehhez szükséges erő itt van! És felhangzik a megszabadító ige! Ha készek mindenüket elhagyni, akkor felismerik Lao Cé-vel:

Titok, örökké érintetlen, rejtett erő,

Ó tiszta forrás, csendes, melyből az élet tör elő.

Egyek vagyunk veled legmélyebb lényünkből.

Számtalan sokság jön a nagy Egyetlenből.

Érthetetlen, hogy a Szellemi Iskola sok tanulója nem képes meglátni az egyetlen, igaz életet, az egyetlen lényegest, amiről szó van, holott azt keresi és vágyik rá. Ennek kell, hogy oka legyen, méghozzá az a tény, hogy túlságosan ragaszkodnak még a régi élet dolgaihoz, s ezen felül azt várják, hogy az isteni megnyilvánulás minden további nélkül behatoljon földi lényük legmélyébe, hogy így a mikrokozmoszban felébressze az egyet­len, igaz életet.

Ez azonban nem így van! Ha ugyanis útra akarnak kelni az ígéret földje felé, akkor Önöknek kell felvonniuk mindazt a sok nehéz horgonyt, amelyet maguk vetettek ki életük fövenyein. Ez pedig lehetséges, ahogyan azt a bölcsességtan bizonyítja: „Aki hív titeket, az közel van hozzátok, közelebb mint saját kezetek-lábatok”. Ezért:

Aki az alattvaló-én-től megszabadító úton halad,

Az leveti vágyait, mint nehezéket, haszontalant,

És csupaszon lép a legfőbb beavatás templomába.

Mert a tabernákulum előcsarnoka a sír.

Mint tanulók, vagy a Gnózis iránt érdeklődők, megtudhatják, hogyan kell szabad kőművesként, kőről-kőre felépíteni a szent katedrálist. A szent Mont Salvat az anyagban láthatatlan, az al-természet sírboltján át azonban bemehetnek, hogy a mestereknek segédként rendelkezésre bocsássák magukat. Tanulják meg tehát Lao Ce-től felismerni alapvető akadályaikat és a Tao kulcsát.

Tudni, hogy nem tudunk, e tudás a legnagyobb.

Ennek tudatában alázatosan hallgatok.

Az írás ismerete különböztet meg az analfabétától.

De egy betűvel sem tudunk többet a nagy rejtélyről:

halálról, életről.

Az ember igazi betegsége, hogy nem tudja, hogy tudatlan! Nehogy azt gondolják azonban, hogy itt valami csupán misztikus, negatív függőséget, valami misztikus felfogás-tagadást kell kihangsúlyozni. Lao Ce azt mondja, arról van szó, hogy „az anya­gi gondolkodás gátat vet az igazi szellemi áramlatnak”: ezért kell feladniuk az anyagszerű gondolkodásukat.

Vizsgálják csak meg egyszer, mit tesznek valójában anyagi gondolkodásuk során. Akkor felismerik, hogy értelmükkel ezo­terikusan gondolkodnak, míg az érzéseken alapuló gondolkodással a szívben gyakorolnak miszticizmust. Ez a gátja minden szellemi beáramlásnak. A bölcsességtan pedig megmondja, hogy a fej és a szív tökéletes egységet képez.

Egyébként – amíg valaki nem hajlandó felismerni, hogy semmit sem tud, addig számára a legmagasabb valóság is csak szép álom marad. Nincsen új tudati élete. Ebből a hiányosságból viszont csak ő maga tudja magát kigyógyítani.

Aki betegsége gócát látja,

Az emiatt már egészséges lett.

A sötét baj gyógyszere az ismeret.

Az értelem nem talál lényeget.

Ahogyan túl magasztos az eszmény,

Hogy cselekvéssel elérhetném.

Itt bármely korban élő testvéreinknek egy újabb valóságérzetével találkoznak, amelyet azonban mások egyszerűen nem tudtak megérteni: ez a dialektikus cselekvés megtagadása. Ezek a megvilágosultak a dialektikus emberekétől eltérő cselekvést, egészen más idealizmust és humanitást ismertek. Ezek a megvilágosultak csak az új valóságélet vibráló, élő tevékenységét ismerték, amely viszont a földi ember számára határtalan ürességnek és kilátástalan alaktalanságnak tűnik.

A sokaság elzárkózik.

Ez egy látván vakon járás,

Mely bölcsőtől sírig vezet.

Sorsuk átok, semmint áldás.

A XX. század embere az életet tudatosan átoknak tapasztalja. Sajnos azonban minél átkozottabbá válik ez az élet, szemmel láthatóan annál erősebben ragaszkodik hozzá, annál inkább ki akarja kényszeríteni a kívánt áldást – persze minden eredmény nélkül. Az áldás úgy siklik tova, mint vitorlás hajó a sötét éjszakában, mert az Egyetemes Tan lényegét nem ismerik fel, s így nem következhet a helyes cselekvés. Azért mondta a bölcs 2500 évvel ezelőtt:

Tanom értelme egyszerű,

S szigorúan ettől függ cselekvésem.

Csak az emberek magyarázzák sokféleképpen.

Így – mint a gombolyag közepe –

Nem látható a sok tekervényben.

Nemde sokan rejtik az igazság egyszerű magvát, az igaz élet kulcsát a látszatbölcsesség és hencegés gombolyagába! De Lao Ce azt mondja:

Nem csapnak be lidércfények,

Mert tudom a labirintusban az utat.

Kezemben tartom, ami középre visz:

A fonalat.

Céltalan viszályra nyugodtan nézek,

A hencegő világban szerepet nem kérek,

A hivalkodók ezért semminek néznek.

Mind csak a sokság kis része után kutat.

Ha enyém a mindenség,

Kívánni mi marad?

Látják, erről van szó: a világmindenség elnyeréséről. Nyugati füleknek talán idegenül hangzik, de itt ugyanarról van szó, mint a keresztény szentté válásnál, mely a Krisztusban megszenteltetett szellem mágikus erejében fejeződik ki. (A „szent” szó latin eredetű [SANctus], s az egészséges-ből [SANus] van levezetve. Ugyanez a kapcsolat a németben is megtalálható: heilig – heil.) Az Egyetemes Tan bebizonyítja a tanulónak, hogy mikrokozmosza már nem egész-séges, hanem súlyosan sérült. E megnyo­morodás átka miatt az ember a sokságnak egy töredékét hajszolja és így az átok sohasem válhat áldássá. Ezért vájja magát egyre mélyebbre az anyagban.

Ha a tanuló abbahagyja ezt a haszontalan munkát, megtagadja ezt a tevékenységet, és áthatja őt az a tény, hogy a magasabb elvárások megvalósításának nem a dialektikus éntől kell jönnie, akkor magát legyőzhetetlen szellemi fegyverzettel szereli fel. Ekkor járhatja az utat, az ösvényt, és elérheti a Taót, mert az énközpontúság rögeszméjét kigyomlálta önmagából. A mikrokozmosz akkor visszakerül eredeti állapotába, s részesül a világmindenségben.

Így kitűnik, hogy a modern rózsakereszt küldetése ugyanaz, mint a múlt minden korszakáé, mint Lao Ce küldetése is volt 2500 évvel ezelőtt. Ez az üzenet pedig továbbra is elhangzik, míg el nem jön a végső, szép beteljesülés. Az üzenetet addig hangoztatják, míg a kutató ember meglátja maga előtt az utat, s azt mondja az egyetemes bölcsnek:

Nagy, bölcs példaképetek szerint akarok élni,

és tudatosan részt venni az isteni alkotótervben.

Állapítsuk meg végül: Az ösvényt, a Taót, meg fogják látni, mihelyt felfedezik, hogy – mint Lao Ce mondja – „a dialektikus egóban fájdalomtól szenvednek”. Ha felfedezik magukban, hogy ebből a szenvedésből senki sem tudja Önöket kigyógyítani, senki sem szüntetheti meg ezt a „gyulladást”, míg el nem búcsúznak az énség-lényüktől. Mert csak akkor gyulladhat meg az Önök számára is a mindenségtudat nagy lámpása, amelynek isteni fényességében szinte fürödhet a zarándok, és mely mint egy konszolamentum, kiemeli őt szenvedése éjszakájából.

 

 

IX. Spirálmenet és rezgés

 

Bizonyára tudják, hogy szerveink érzékelésének egész területe teljesen rezgésektől függ. A modern természettudomány egyre mélyebbre hatol a rezgések tanába, s így – ha tétován is – egyre közeledik az Egyetemes Tan anyagi nézetéhez. Hallás, látás, tapintás és más szervi benyomás, a szaglás és ízlelés észlelése és minden erkölcsi és szellemi benyomás is éterrezgések következtében jön létre, melyek viszont a légköri anyag erőiben, állapotaiban és nézeteiben folytatódnak tovább.

Minden rezgéshullám mögött egy ötlet, egy mozgató szellemi elv áll, mely meghatározza a rezgés lényegét, tulajdonságát és sebességét, valamint a rezgéshullámmal együtt ható természeti törvények fellépését. Például az összetartóerő törvényére, a kohézióra gondolunk. Az ötlet rezgést kelt az ősanyagban, a rezgés pedig fajtájának megfelelő jelenségeket hoz létre, amelyek bizonyos ideig megmaradnak, attól függően, hogy a teremtő ötlet és a rezgés mennyi ideig tudja működtetni az összetartóerő törvényét. Ezért mondják a gnosztikusok, hogy minden élet egy ősképen alapul, s hogy egy ősképnek bizonyos életereje van. Amikor pedig ez az életerő elhasználódik, akkor az őskép kifejeződése, a jelenség megszűnik.

Ezenkívül arra kell felhívnunk a figyelmet, hogy minden rezgéshullám nyilván dupla spirálist, egy középponttól távolodó és egy középpont felé törekvő csavarmenetet ír le, tehát a tágulás és a zsugorodás hatását mutatja. A spirálmenet és a rezgés ezen jelenségeit itt nem akarjuk részletesen tudományosan kifejteni, csak a figyelmüket akarjuk a kozmikus működésnek erre az alapjára felhívni, hogy néhány elutasíthatatlan következtetést vonhassunk le belőle.

Először is azt kell ebből megtanulniuk, hogy a világmindenségben minden teremtmény abban a környezetben él és tevékeny, amelyet alkotott magának – tehát amelyet megérdemel. Másodszor meg kell érteniük, hogy az előállított eredmény tökéletesen megfelel a létrehozó ötletnek. Harmadszor logikus, hogy ha az előállított eredmény mint jelenség, megszűnik, azért az ötlet megmarad, és szellemi eredete miatt újra meg kell nyilvánulnia. Az ezt komolyan vizsgáló tanuló negyedszer arra a következtetésre juthat, hogy a tudati elv állandóan úton van váltakozó irányban az ötlet és a jelenség között. A középpontból kifelé ható erő a tudati elvet a forma-megnyilvánulásba hajtja, míg a középpontot kereső erő miatt a tudatot felveszi az ötlet. Sok ezoterikus beszél a tudatnak erről a spirális-alakú utazásáról az ötletből a formába és a formából az ötletbe.

Továbbá egyesek azt is mondják, hogy az ilyen rezgési örvényben raboskodó tudatnak két nézetét lehet megkülönböztetni. Beszélnek a természetemberről és a szellememberről, a dialektikus énről és a mennyei énről, vagy az al-énről és a fő-énről (amelyet világosan meg kell különböztetni a dialektikus felettes éntől, az aurikus lénytől). Ez azt fejezi ki, hogy az egyik tudat – szerkezete és eredete miatt – lényegében különbözik a rezgési örvénytől, amelyben tartózkodik, míg a másik tudati állapot teljesen összekapcsolható a rezgési örvénnyel, és abból magyarázható. A fő-én, a szellemi tudat tehát fogoly, míg az alantas én, a természetember a rezgésörvény természetes „szíve”.

Ahogyan egy bolygót vagy más égitestet le lehet taszítani a pályájáról, s az így másik rendszerbe kerülhet, és emiatt elvesztheti eredeti természetét, úgy jutott bizonyos lények (akik­hez legbensőbb lényünkkel mi is tartozunk) fő-énje az ősidőkben eredeti spirálisáról, eredeti pályájáról egy másikra; egy másik vette fel és a fő-én így elaludt. Ebből a dialektikus természetből másik tudat keletkezett, mely most állandóan, ösztönszerűen csapong az ötlet és a forma között. Alantas természetünk miatt itt teljesen otthon vagyunk, és összpontosított érdeklődéssel mozgunk, természetes ösztöneink szerint. Magasabb rendű természetünk szerint viszont Isten elveszett gyermekei vagyunk, akiket kiűztek eredeti hazájukból.

A Szellemi Iskolában csak azoknak az embereknek beszélünk, s csak azok tudnak minket megérteni, akik belsőleg tudnak erről. Olyan emberek ezek, akikben a megkötözött, fogva tartott és alvó fő-én a tudat gyenge jeleit mutatja, akik az eredeti hazára vágynak, és ennek következtében felismerik, hogy fogságban vannak a számukra természettörvényszerűen idegen környezetben. Ezt a jelenséget az eredeti életterület sugárzó, ébresztő rezgése, az eredeti haza hívása okozza. Ez a hívás spirális pályán szeli át a teret, és mindenütt hat, ahol valaki vagy valami megegyezik lényével.

Ha egy tudatvalóság kivetődik saját pályájáról, akkor a spirálisból kisugárzó ötlet a lényege miatt arra törekszik, hogy az elveszettet újra felvegye pályájára. Azért mondja a Szentírás, hogy Isten keresi az elveszettet. A Szellemi Iskola tanulója így nagyon különös helyzetben van. Létterületén nagy hasadás van, kétszeres harcot kell vívnia. A közönséges természet istene és az eredeti természet Istene is hallatja a hangját. A két hangot eleinte nem tudja megkülönböztetni, úgy véli, hogy mindkettő a természet közönséges énjéből ered. Így érthető, hogy a tanuló ebben az állapotban a közönséges ént próbálja biztossá tenni valami magasabb metafizikai életben. Az emberben lévő magasabb rendű és az alantasabb közötti harcot a jó és rossz megszokott játékának tartja.

Később, sokkal később, nagyon sok tapasztalat után lehetséges, hogy a tanuló eljut ahhoz a felfedezéshez, hogy két hang van. Az egyik kimondottan a természet közönséges énjéből ma­gyarázható, míg a másikat, amely a személyiségnek más központjaira is hat, nem lehet a dialektikából levezetni.

Ha a tanuló ezt egyszer felfedezte, akkor megérti, hogy csak akkor találja meg az igazi, magasabb életet, ha végérvényesen elbúcsúzik ettől a természettől, és kiszabadítja magát ennek rezgésrendszeréből. Az ebből a természetből származó tudattól is meg kell szabadulnia, hogy újra megtalálhassa az eredeti életteret, és az eredeti tudatot újra annak a pályájára emelhesse.

Ezen az alapon mehet végbe a transzfiguráció. Ezt az alapot röviden így írhatjuk le: Tudatában kell lennie két életterületnek és a két tudatelvnek. Van egy alantas terület és egy magasabb terület: egy al-én és egy fő-én. A fő-én az alacsony területre süllyedt, s csak mindennek a visszahagyásával szabadulhat meg innen; erre pedig az al-énnek kell – tökéletes önfeláldozással – alkalmat adnia.

Mihelyt ez a folyamat megkezdődik, az eredeti állapot újra valóra válik, s a magasabb, fogoly szellemlény számtalan sóhaját meghallgatták. Ekkor a tanuló rálép a magasabb tudatossá válás ösvényére. Megint vonzza őt az eredeti élet spirálmenete, belép az erőpályába, melyet Lao Ce énekel meg egyik bölcs költeményében.

Az emberiség múltjának nagy, összetörő ereje, Lao Ce Esz­ményiség mint valóság című költeményében a megszabadító, világító, szent éterpályáról ír, mely halálvilágunk és a Mozdulatlan Birodalom között terül el. Próbáljuk meg gondolatban egy pillanatra Lao Cé-vel együtt átélni az örökkévalóság pályáját írása alapján:

A pálya az első ok, önmagát meghatározza,

Örökké volt, van és lesz,

Mindenhatóságát idő és tér határolja.

És Logoszából a Világlélek lett.

A pálya a legelső ok, ahogyan minden rejtély mondja. Mert annak szent erejéből nyilvánul meg az igaz élet, s magától értetődik, hogy ez az élet örökké lesz. Most csak arról van szó, hogy Önök is részesülhessenek ebben az új életben, hogy ezt újra észlelhessék és megismerjék. Az igaz élet azért sugároz ki magából egy fény-, erő- és szépség-sugárnyalábot haláltermészetünkbe, hogy ezen a hídon átvonulva újra beléphessünk az elveszített hazába.

Amikor pedig a tanuló tudja, hogy felvették az új éterpályára, és egyik nagyszerűségtől és dicsőségtől a másikig halad tovább, akkor azt sem feledi, hogy a téridő világa még határos ezzel.

Az igaz út: az ő ritmusában rezegni,

Minden lélegzetben az örök létet felismerni,

Szellemileg sugárzó világosságába emelkedni,

Hogy semmi se legyen, csak az akarat,

mely a mindenséget élteti.

A tanuló akkor áll és jár a helyes ösvényen, ha az kitérők nélkül Isten szent csarnokaihoz vezeti, és a megszabadulás pályájának ritmusa veszi őt körül. Mint valami dal, mint lágyan susogó vagy hangosan zúgó melódia: mint az Isten-áramlat hömpölygése az örök városban.

Egy lélegzet – egy szívverés. Ennek a lélegzetnek kell az élő vért áthajtania az ereken, s így, lélegzetről lélegzetre érti meg a tanuló a mindenségi tudattal való kapcsolatát. Teljesen belemerül, s már csakis a mindenséget éltető akarás az, ami a tanulót magával ragadja, továbbhajtja:

Felismerésből megkülönböztető képesség lesz,

A lény tükröződik a jelenségben,

Így alakítja a kohézió a gránitot,

Hogy megértés legyen a megfigyelésünkben.

Így lép be a tanuló – mintegy magától értetődően – egy új érzékszervi képességbe, szervileg érzékelhető térségbe. Megtanul megkülönböztetni. Megtanulja látni és megvizsgálni az isteni éteranyag bolygói étereit. Ha pedig belép ebbe az észlelésbe, térbe, akkor nem tehet mást, minthogy ebből éljen, s ennek következményei mindenütt megjelennek. Az isteni lény tükröződik ebben a különös zarándokban. Az összefüggés erői a szeme láttára bebizonyosodnak. Ahogyan a gránitkő atomjait tartja össze az összetartóerő, a kohézió törvénye, úgy illeszti össze ugyanaz az isteni törvény a tanuló új lényét nagyszerű dicsőséggé.

Ó nagy erő, minden formát lélekkel eltöltő,

Mely tölgyfát fakaszt a zsenge magból,

Az ég hatalmas kerekeit lendíti,

És lótuszvirágot növeszt a sötét iszapból.

Így folytatódik a felébresztés ünnepe. Tölgyfa nő a megújulás zsenge magjából. Ez az erdei óriás szépen jelképezi a tanuló kapcsolatát a mindenség szent, egyetemes szellemével. A lótuszvirág pedig, a tiszta, szelíd, fehér és szent, mely a sötét iszapból növekszik, nem a szent szellemelv kivirulására utal-e a tanulóban?

Ezért keresi minden halandó az életben,

Ami az elfelejtett igéhez kapcsolja őt.

Olykor csak halk akkord zeng,

S tisztelettel ismeri fel az isteni törekvőt.

Így lehetséges, hogy Önök velünk keresik az elfelejtett igét, a rejtélyek nyitját. Gyakran eljut hozzánk az elfelejtett igének valami halvány sejtelme. Akkor izgalom fog el minket, és egy pillanatra színről színre látjuk az érettünk, bukott emberekért folytatott isteni fáradozást.

Ha pedig a világosság áttört a sötétségen,

Az ember felismeri magát a világmindenségben,

Akkor csírázik az ige, amely, ha kimondja,

őt a siralom völgyéből kiszabadítja.

Ha egyszer a fogalmaktól áttörnek a tudatossághoz, és látják, hogy hol állnak a vésznek ezen a nagy területén, akkor nagy kegyelemben részesülnek. Akkor a szent szó, amelynek eddig talán csak gyenge visszhangjai tudtak Önökhöz elhatolni, kicsírázhat bensőjükben, mint egy isteni vetés. Ha pedig mikrokozmoszukban kicsírázik ez az isteni vetés, akkor áttörik létkörük minden akadályát, széttépik a szellem, a lélek és a test minden kötelékét. Ennek a világnak az ura akkor minden hatalmát elveszti Önök fölött. Akkor meg fogják érteni és tudatos bizonyossággal vallják majd, hogy:

A pálya felkelti és növeszti Azt,

Fejleszt, táplál, tökéletesít,

Érlel, őriz, virultat, s elhervaszt:

Egy végtelen kört kerekít.

Ez a hatalom minden dolgot vezet,

Mert nyugszik mélységes életében.

Nem-cselekedvén lélegzi az örökkévalót,

Titka soha sem állt írás köntösében.

Így áll tehát előttünk annak az embernek a szellemi képe, aki az alantas természet minden dolgát elvetette magától. Meghalt és újra feltámadott. Nem-cselekedve lélegzi az örökkévalóságot. Az alantas természet embere állandó mozgásban van: cselekedni akar. Az ösvény zarándoka a nem-cselekvés titkát vizsgálja. Életünk Ura az, minden élet Ura, aki mindkét hatást kelti bennünk: az akarást és a cselekvést is.

Ha a tanuló újra összeköttetik Azzal, az ösvénnyel, a Taó­val, akkor önkéntes engedelmességi kapcsolatban van az örökkel, Istennek benne lévő birodalmával, a benne lévő Jézus-em­berrel. Ez a Másik cselekszik, ez a Másik él és létezik. A földi forma elmúlt: a tanuló meghalt, hogy soha többé ne legyen már.

Jöjjenek velünk erre az örökkévalósági menetre. Jöjjenek velünk az örök kapukon át, melyek magához az örök élethez vezetnek.

 

 

 

X. Eszményiség és valóság

 

Ha Isten szőlőskertjének munkása helyesen akarja teljesíteni feladatát a világban, akkor semmilyen körülmények között sem fogja a valóságot szem elől téveszteni. Szüntelenül annak tudatában él és törekszik, hogy soha sem szabad megszakítania kap­csolatát a valósággal, nehogy teljesen az eszményiségbe merüljön. Ha ugyanis a világosságot kereső ember a valóságot az eszményiségben keresi, akkor elerőtlenedik, dinamikus, áttörő, helyreállító képessége megtörik. Így teljesen ártalmatlanná válik az olyan emberek, csoportok és erők számára, amelyeknek érdekükben áll egy bizonyos szentségtelen valóság fenntartása.

Képzeljék el, hogy dinamikus képességük, tehetségük és az emberiség iránt érzett szeretetük elég nagy lenne ahhoz, hogy bizonyos ördögi hatalmaknak veszélyt jelentsenek. Akkor ezek a hatalmak megpróbálják Önöket ősrégi módszerekkel elbuktatni. Alantas természetükre, helytállási törekvésükre, s különböző dialektikus csalásokra fognak spekulálni, amelyek Önöket félre tudják vezetni. Meg fogják kísérelni az Önök energiáját a hatáskörükben azzal elterelni vagy elrontani, hogy mindenféle feszültségeket és kellemetlenségeket rendeznek. Ez kivétel nélkül minden valamelyest jelentős munkással megtörténik. Ha pedig ezek a módszerek, melyek általában sajnos olyan sikeres­nek látszanak, nem lennének hatásosak, mert a munkás a csapdák és cselek ellenére, Isten segítségével megállná a helyét, ekkor megpróbálják az eszményiségbe fullasztani. Az ördögi hatalom akkor támogatja a munkáját, látszólag mindenben együtt dolgozik vele. E hatalom fellépési módja nagyon egyszerű, annyira egyszerű, hogy félelmetes ravaszsága éppen ebben az egyszerűségben rejlik.

Az eszményiség ugyanis nagy tisztaságot, becsületességet és igazságot képvisel, mely legtöbbször megdönthetetlen, míg a valóság minket tulajdonképpen közvetlenül a tisztátalansággal szembesít és hoz kapcsolatba. Elvileg tehát nem magától értetődő-e, hogy a világosságra vágyó ember hallani sem akar a tisztátalanságról, mintegy sterilizálja magát, és egész lényével, törekvésével és szellemi képességével a tisztaságra, az eszményiség axiómájára irányul.

Az ilyen ember azonban kirekeszti magát a világból, a valóságból, s mintegy árnyvilágban él. A gnosztikus tanuló is a dolgok istenrendjére törekszik, s egész életmódját arra irányítja, hogy széttörje a természet béklyóit, s megtalálja a rejtett kapcsolatot Istennel. De akkor nem vagyunk-e kötelesek az eszményiségünkből valóságot teremteni? Igaz-e a Krisztus, vagy nem igaz? Olyan birodalmat mutat nekünk, mely nem ebből a világból való. Akkor rajta, keresse Krisztus birodalmát!

Árnyék! Ördögi csel! Mert aki a valóságot az eszményekben keresi, az az ördögi hatalmak győztes harckocsijának robogását a világtörténelem egyetlen pillanatában sem tudta feltartóztatni. Az idealizmus misztikus értéke ezen a világon teljesen erőtlen.

És a mágikus nézete? Nem tudjuk-e mi, a Szellemi Iskola tanulói, kollektív mágikus képességünkkel a tisztaság területéről megtámadni és legyőzni a tisztátalanságot? Nem ezt várja-e el tőlünk az Egyetemes Szerzet? És Krisztus kijelentése: „Ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük”?

Valóban. A szöveg szerint ez egészen egyszerű, …de ilyen formában teljesen erőtlen. Ha a világosság szolgája hagyja magát így eltéríteni, akkor áldozatul esett a sátáni cselnek. Ha tehát átlátnak ezen a törekvésen, akkor ha egyszer így megkísértik Önöket – tegye ezt akár ellenség, akár szellemben rokon -, azt mondják: „Távozz tőlem, Sátán!”.

Ezt a kísértést ebben a világban egyetlen dolgozó és törekvő sem kerülheti el. Mindig azzal próbálják Önt tehetetlenné tenni, hogy az eszményiségbe fullasztják. A rózsakereszt azonban minden időkben felismerte ezt a támadást, s mivel az eszményiséget ismeri, ehhez mindig csak a valóságon keresztül akar közeledni. Ez az út nagyon fáradságos, és súlyos következményekkel jár. Ha azonban valaki ezt az utat nem akarja bejárni, akkor a mi véleményünk szerint nincs szó kereszténységről. Úgy érezzük, hogy nagyon szükséges beszélni ezekről a dolgokról, mert az eljövendő időkben minden oldalról rángatni fogják Önöket, hogy visszatartsák attól a munkától, amit közösen el kell végeznünk, vagy olyan tevékenységre ösztökéljék, amit nem kell elvégezniük.

A valóság, amelyben élünk, nagy mértékben tisztátalan, meggyalázott és megtört valóság. Egyáltalán nincs harmonikus viszonyban az eszményekkel, tehát belátásunkkal, amit a Krisz­tus valóságából merítettünk. Az idealitás nem erő, nem abszolút független állapot, hanem egy bizonyos világosságsugárzás, amely által egy másik valóság, Krisztus valósága válik tudatossá bennünk. Az eszményiség fénysugara maga nem cselekszik, nem változtat meg semmit. Csak sugárzik Önökre, minden emberre, az egész világra.

Az Önök számára ez a sugárzás csak akkor válik tudatossá, ha a tisztátalan valóságban állva ellenállásba ütköznek, vagy levertség, szenvedés, fájdalom éri Önöket, ha tehát e természet megtörtségét saját magukon tapasztalják. Akkor megtörténhet, hogy ez a sugárzás eljut a tudatukig és betekintést nyújt egy másik valóságba, mely tiszta és harmonikus.

Ha az eszményiség sugaraiban sütkérezni vigasztaló és enyhítő is, ha a misztikus érzést táplálja és melegíti is, a valóságon semmit sem változtat. Önök a természetből valók maradnak, benne a megtörtségben, és semmit sem emelkednek. Aki csakis az eszményiségbe merül, az a Krisztus-sugárzásban sötét foltot, mintegy napfoltot képez, s ezzel gyengíti a sugárzást.

Aki elvakultságában azt mondja, hogy „mivel láttam a Krisztus-fény sugárzását és tapasztaltam vigaszát és melegét, tudni sem akarok a tisztátalan természetről”, az becsapja magát. Mert Önök mind részei ennek a tisztátalanságnak. Nemcsak benne laknak, nemcsak úgy érzik, hogy körül vannak véve a tisztátalansággal, hanem testük és vérük szerint részei ennek a természetrendnek, ennek a megtörtségnek. Legfeljebb egy bizonyos fókusz van jelen, amin keresztül megérinti Önöket a tisztaság sugárzása, és az elveszített hazának bizonyos emlékét kelti Önökben.

Tehát nem menekülhetnek, csak kétféleképpen reagálhatnak: vagy az eszményiség kábulatában álmodoznak valami új valóság árnyékáról, vagy pedig egy helyreállító folyamattal megtámadják azt a megtört valóságot, amely Önök maguk és amelyben élnek. Ezért megtört állapotuk megtámadását szilárdan, két lábbal a valóságban állva kell kivitelezniük.

Ekkor azonnal nagy és nehéz problémák merülnek fel. Mi­lyen legyen a munkamódszer? A tisztátalan hogyan tisztíthatja meg és állíthatja helyre a tisztátalant? Ez mégiscsak lehetetlen! Milyen recept szerint kell dolgozniuk? Önök különböző irányvonalakat fognak felállítani a Krisztus-sugárzástól kapott tudati megvilágosulásuk mértékétől függően. De elegendő-e ez a megvilágosulás? Tiszta-e az irányvonaluk? A jelenlegi tudat elegendő-e egy tiszta irányvonal felállításához? Van-e valamiféle érzékszervük, amellyel fel tudják fogni a tiszta igazságnak a legkisebb részét is? Nem lehetséges-e, hogy a jószándékkal éppen rosszul fognak cselekedni? Ugye belátják tökéletes függőségüket és tehetetlenségüket?

Fogalmaik szerint ekkor csoda történik, érthetetlen szeretet-tett. A világosság nem elégszik meg a sugárzással, hogy tudatukat megvilágosítsa és oktassa, hanem leereszkedik, behatol az Önök megtörtségébe és tisztátalanságába. Ekkor személyes érintkezés fejlődik ki Önökben, hogy ebben az erőben véget vethessenek gyengeségüknek és tehetetlenségüknek.

Megértik-e valóban, hogy mit tesz Önökért Krisztus és hierarchiájának minden szolgája? Valóban összekötik magukat, lényegesen, test és vér szerint a tisztátalansággal, hogy elérhessék a nagy célt, az emberiség megmentését. Lemondanak a dicsőségről az Atyánál, hogy közülünk valók legyenek. Vállalják a tisztátalanság szégyenét a nagy és szent cél érdekében. Lemerülnek a mocsárba!

Gondoljanak csak Charles R. Kennedy ismert színdarabjára, A ház szolgájára. Az egyik főszereplő csatornamunkásnak mondja magát. Azon dolgozik, hogy „kiseperje a világ piszkát”, s így kerül szembe Lancashire álmodozó püspökével.

A fenséges és tiszta világosságerők lemerülnek a tisztátalanság csatornázatába, hogy tisztaságuk tüzével megtisztítsák a tisztátalant. Azt pedig vegyék figyelembe, hogy ezt nem dialektikus hősiességgel teszik, hanem olyanok lesznek, mint mi, hogy lentről rögzítsék le az örökkévalóságot az időben. Olyanok lesznek, mint mi, nagyon is olyanok! Nem felsőbbrendű emberekként lépnek fel, akik lenéznek az emberi vacakolásra, hanem a tömeg tudati színvonalán dolgoznak, a tömeg hatósugarán belül és a tömeg módszereivel, hogy az emberiség megrekedjen önmagában, s vére fogékonnyá váljon a magasabb valóság számára.

Nagyon is érthető, hogy ez a folyamat nem fájdalommentes. Az evangélium tanúskodik erről. Ha az ember fia megjelenik a földön, akkor nem fognak hinni neki. Miért nem? A tömeg tudati állapota és vérhezkötöttsége miatt. Még a tanítványai sem tudták megérteni. Miért nem? Szintén tudati állapotuk és vérhezkötöttségük miatt, a tisztátalanságuk miatt.

Akkor mit keres itt? Nem valami tant hoz. Ha pedig tanít, akkor ez a korábbi világosságtanúságok megerősítése. Inkább erőt ad azoknak, akik tudnak dolgozni vele, alulról vezeti a dialektika folyamatait, s így dolgozik a mocsárban. Minden ember szolgája lesz.

Betölti a törvényt és a prófétákat. Ez azt jelenti, hogy az ember a megváltó aspektust, ami Krisztusban van, csak a törvény által teheti magáévá. A törvény például azt mondja: „sze­met szemért, fogat fogért”, a megváltó aspektus meg azt, hogy „szeresd felebarátodat, mint saját magadat”. Az ember azonban, aki az eszményt felismeri, meg akarja szüntetni a törvényt, ott akarja hagyni a „szemet szemért, fogat fogért” törvényét, és el akar merülni a felebaráti szeretet eszméjében – de kudarcot vall. Eszményei és tapasztalatai miatt ellenszenves neki ez a „szemet szemért, fogat fogért”, de ugyanakkor felismeri, hogy amíg az emberiség a mai színvonalon van, addig a bosszú törvénye fennmarad.

Az emberiség nem tudja megérteni és magáévá tenni a magasabb törvény világosságát, mindaddig, míg a „szemet szemért és fogat fogért” törvénye törvényszerűen véget nem ér, hogy emiatt a visszavonhatatlan vég miatt fájdalomtól felkiáltó emberiség megtalálja a magasabb élethez vezető utat.

A „szemet szemért, fogat fogért” törvénye éppúgy isteni törvény, mint Jézus Krisztus szellemi rendjének magasabb törvénye. Ezt az alacsony isteni törvényt minden idők szent könyvei megerősítik. A „szemet szemért, fogat fogért” törvényének a természet szerint be kell teljesednie, mert Önök egyek a természettel. Ha azonban Önök személyesen ki is emelkednek ebből a természetből, akkor a hierarchia részeseiként erősíteni fogják az alacsony törvény beteljesülési képességét az emberiség iránti szeretetből és az együvé tartozás miatt.

Ha megértik, mit jelent a Krisztus-fáradozás ebben a természetben, akkor felfedezik, hogy a törvény teljesülési képessége növekszik. Az emberiséget egyre gyorsabban hajtják a törvényszerű vég felé, a beteljesedés felé. Amihez azelőtt száz év sem volt elég, az most egy év alatt beteljesedik. Ezt a törvény teljesítő erejének növekedése okozza! Jézus Krisztus szol­gái nem menekülnek ebből a világból, hanem betöltik a törvényt. Ez nem a törvénnyel szembeni engedelmességet jelenti, hanem ennek a törvénynek a természet szerinti dinamizálását és kifejlesztését, hogy a természet megrekedjen saját magában.

Ezt úgy kell értenünk, hogy a Krisztus-hierarchia okozta a világháborút? Természetesen nem! Ez egy tudatos ösztönzés a megoldásra, melyet már nem lehet, vagy nem szabad elkerülni.

Gondoljanak Júdásra. Krisztus kiűzte őt az éjszakába, hogy tettét végrehajtsa. Krisztus ösztökélte őt erre a tettre? Ő a felbujtó? Helyesli ezt a tettet? Természetesen nem! Lehetetlen, hogy botránkozások ne essenek, de jaj annak, aki által esnek. Mert a botránkozásokból (a szó legtágabb értelmében) megszülethet a megváltás. A Krisztus-hierarchia fokozza a botránkozások tempóját, hogy valóra váljon a megváltás.

Összefoglalva arra következtethetünk: két birodalom van, két természetrend. Az egyik a dialektika birodalma, a másik az állandóság, a statika birodalma, az eljövendő életterület. Mind a két természetrendnek megvan a maga törvénye, rendszere a feszültségek és erők feldolgozására. Továbbá mindkét természetrendről elmondható, hogy törvényük isteni törvény, jóllehet a dialektika törvénye alacsonyabb az állandóságénál.

Ezenkívül azt is meg kell állapítanunk, hogy életterületünk mulandó, mert mi itt csak ideiglenesen tartózkodunk. Az ember arra hivatott, s ezt meg kell tanulnia, hogy a magasabb életre, a Mozdulatlan Birodalom életére törekedjen. Ezért kell az embert megváltani a börtönétől.

Krisztus ezért betör életterületünkre, hogy számunkra lehetővé tegye a Mozdulatlan Birodalomba vezető utat. Engedi, hogy tudatunk előtt világítson a magasabb törvény, hogy ebben a világosságban tájékozódva megtalálhassuk a szükséges irányvonalakat. Krisztus tehát először utat keres nekünk, ez az első.

Továbbá az átmenetileg ebben a természetrendben lerögzített emberiséget, a természet szerint össze kell törni. Az emberiségnek át kell virrasztania, küzdenie és szenvednie ezt az összetörő folyamatot. Nem a magasabb törvény, hanem az alacsony szerint, mert az ember ebből való. Az alacsony törvényt tehát fel kell erősíteni és gyorsítani, teljesíteni, mivel a további megváltásnak ez az egyetlen lehetősége. Ez a megváltás művének igazsága.

Tehát az embert nem emelik ki a természetből, mert ez lehetetlen, hanem átvezetik a természeten, e természet törvényének a betöltése révén. Így lesz érett arra, hogy felmenjen a meg­váltás harmadik fázisába, így érik meg az igazán új életre.

Az első fázisban Krisztus Jézus, az istenember, aki lemerül a romlás mocsarába, a ragyogó bűntelen, a Mozdulatlan Birodalom tiszta szférájából az emberiségnek nyilvánvalóvá teszi és véráldozatával biztosítja is az utat. A második fázisban Krisztus a tények embere, aki az emberiséget a törvénynek megfelelően áthajtja szenvedélyein, hogy megtisztuljon és megérjen az isteni életanyag felvételére. A harmadik fázisban pedig Krisztus az út, az ösvény, s ezzel maga az élet is.

A rózsakereszt misztikus szabadkőművessége teljesen erre a háromszoros valóságra van hangolva. Ezért találkozunk a misztikus rózsakereszttel az úton, a realisztikus rózsakereszttel a törvényszerű igazság folyamataiban, és a rózsakereszt szent küldötteivel pedig az igaz élet ösvényén.

Végül értsék még meg a következőt, mely központi vezérfonal a rózsakereszt szolgájának életében: nem az a szeretet, ha az emberiséget megszabadítjuk a természet törvényétől, hanem az a megváltó szeretet, ha áthajtjuk a természeten, mert a természetben találkozunk a szellemmel.

 

 

XI. Rejtélye és hivatása

 

Akik az igaz világosságban élnek, azoknak komolyan kell törődniük az egyház, az állam és a Szellemi Iskola viszonyának fejlődéseivel, mert a világ eseményeinek jellege egy bizonyos korszakban ettől függ.

Évszázadokon át valójában mindig csak kiábrándító nézet­eltérésekről és bősz ellenségeskedésről volt szó, mert az egyház és az általa életre hívott vagy befolyása alatt álló hatóság majdnem mindig a rejtélyek munkája ellen dolgozott, s ahol csak tudta, tűzzel-vassal üldözte és irtotta a Szellemi Iskola munkásait. Ez az ellenségesség a mi korszakunkban is világosan bebizonyosodik, tapasztalataink világosan ezt mutatják.

Ezek a megpróbáltatások dialektikus szempontból a tűz és a víz természetes ellentétének magától értetődő velejárói, a Káin pogány fiai és a Séth közötti ellentétnek a következményei, a Káin és Ábel között folyó testvérharc folyományai.

A tűz fiai és a víz fiai halálos összeakaszkodásukkal pok­lot, vérmezőt csináltak e világból, ahol a borzalom lakozik. Őmiattuk lakik ebben a világban több ördög és kísértet, mint ember. A tűz és a víz sokmillió eltévedt és elsüllyedt gyermeke földünkből oly rettenetes pokolkapuját csinált, hogy azt már Edgar Allan Poe legmerészebb fantáziája sem tudná visszaadni.

Mi azonban tudjuk, hogy a bűnnek ebben a mocsarában lassan, de biztosan egy másik irányzat nyilvánul meg. Az egymással harcoló hatalmaktól teljesen független hierofáns tevékenység ösztönző hatását vesszük észre, mely az újjászületésre ösztökél, az emberiség eredeti hivatásának újramegtalálására, tetteknek az elvégzésére sarkall, melyeknek a teljes, alapvető megforduláshoz kell vezetniük.

A világ sötét óráiban Önök olykor esetleg hajlamosak úgy vélni, hogy Isten és szent szolgái magára hagyták az igazságtalanságnak ezt a mocsarát. Biztosíthatjuk azonban Önöket, hogy ez a feltevés életük legnagyobb tévedése lenne. Ádám bukása óta egyetlen világosságerő sem hagyott el minket a mai napig, egyetlen pillanatra sem. Ha nem is látják a hatásukat és nem értik a tevékenységüket, meg lehetnek győződve folyamatos sikereikről, melyek egyszer feltarthatatlanul győzelemhez fognak vezetni.

Attól a pillanattól kezdve, hogy az ádámi emberiséget kiűzték Éden kertjéből, a világban a fejlődés két irányban haladt. Az egyik a dialektikus emberiség világának menete, a másik pedig a világosság hierofánsainak és szolgáinak világmenete bolygói kozmoszunknak ezen az oldalán. A hierofáns világfolyamat az ismert alapelv szerint fejlődik: „a világban, de nem a világtól való”.

Akit magával sodor a dialektikus világfolyamat, aki földi természetű, az sokszor úgy véli, hogy sorsa vagy életének eseményei a hierofánsok kezevonását mutatják. Ez azonban illúzió, nagy tévedés. A magasztos gnosztikus tevékenység mindig a maga útján jár, s csak itt-ott lép kapcsolatba életterületünknek valamelyik előkészített sejtjével. Ezeknek az alacsony ezoterikus szinten tevékeny sejteknek az a feladatuk, hogy megtámadják a földi szervezetet, és hirdessék az evangéliumot a beteg emberiség meggyógyítása érdekében. Ezek a sejtek természetüknél fogva ezrekben keltenek ellenszenvet és gyűlöletet, amiért végül is támadás éri őket, és belekeverednek a dialektikus tűz és víz fiainak pokoli harcába.

Egy ilyen katasztrófát saját bőrünkön tapasztaltunk! Tudjuk tehát, hogy mit jelent a világosság hierofánsainak nevében ellenséges földön megbízatást teljesíteni. De ha látjuk is ezeknek a dolgoknak a fájdalmas mivoltát, mégsem szabad velük kapcsolatban szem elől téveszteni a valóságot. Még ha dialektikus szempontból sejtmegsemmisítésről beszélünk is, tulajdon­képpen sejtcseréről, anyagcseréről van szó. Ha a régit visszavonják, akkor egy új alacsony ezoterikus tevékenységű sejt kezdi meg hétéves munkáját.

Ahogyan vannak kisebb sejtek korlátozott vagy bizonyos ezoterikus-tudományos feladatok elvégzésére, úgy vannak nagyon nagy, az egész világra kiterjedő sejtszerkezetek is, melyek szintén az Egyetemes Szerzettől erednek. Ilyeneknek kell látnunk a nagy világvallásokat. Ezek küldetését a dialektikus szer­vezet ellen ismételten elkövetett merényletnek kell látnunk.

A kereszténység előtti világvallásokat vizsgálva felfedezzük, hogy nagy sejtszerkezetek gyanánt kifejtett hatásuk újra meg újra elenyészett, mindinkább megkötözte őket Lucifer és a Sátán gyűlölete. Így végül mindig egy másik világvallásnak kellett átvennie az előző feladatát, hogy az adott megbízatást folytathassák.

A nagy sejtszerkezetek megjelenésekor mindig a magas színvonalon lévő lények mozdítják meg az alacsony ezoterikus tevékenységű kis sejteket. Ezek a kis sejtek azután a nagyokkal összhangban elvégzik feladatukat a megbízás jellege szerint. E kis sejtek mozgatói kevésbé fejlett, egyúttal szerény és egyszerű szolgák. A kereszténység megjelenésekor a vallások láncolatában nemcsak egy új tevékenység bontakozott ki, hanem Jézus Krisztus küldetése után és miatt az anyagcsere-folyamatnak is egészen meg kellett változnia.

Tudjuk, hogy Jézus Krisztus személyében nem embert, nem a hierofáns test egy magasztos beavatottját küldték a dialektikus rendszerbe, hanem földöntúli lényt, egy Istent. A Krisztus azért jött el hozzánk, hogy átvegye az új sejtszerkezet vezetését. E mű elvégzése érdekében teljesen egyesült emberiségünkkel, teljesen belemerült, mint ember-fia. Mária ölén keresztül jött tehát hozzánk, hogy mint egy közülünk való, mint Názáreti Jézus ébredjen fel az idő világában. Így egyesítette Krisztus az isteni hierarchiát az emberi, dialektikus, sátáni hierarchiával, s ezt a művet végezte be a Golgotán élete feláldozásával, ezzel erőit véglegesen elterjesztve a mi szervezetünk területén.

Krisztus eme áldozata miatt így szó szerint minden dolog új lett, mert a Jézus Krisztus vezetése alatt álló új sejtszerkezetet a dialektikus szervezet már nem képes lerázni magáról. Vér­kapcsolat jött létre az emberek és az ember Jézus között, aki Krisztus lett és volt. Ezért a kereszténység után már nem látunk más vallást felemelkedni az élet láthatárán, hanem az embereket a kereszténység fogja továbbhajszolni a feltámadáshoz vagy bukáshoz.

A hierofáns világtörténelem Krisztusban érte el legmagasabb és legfényesebb csúcsát. Mialatt a dialektikus világ görcsökben fekszik, visszataszító bomlásba süllyedt, és jellege szerint egy csomó tűz- és vízkarikatúra forgolódik benne, addig az utóbbi hat-hétszáz év hierofáns világtörténete Rózsakereszt Keresztély jegyében áll. A kereszt, melyet a világosság-hiero­fánsok és szolgáik hordoztak miattunk a világ alapítása óta, Krisztusban lesz olyan keresztté, amely köré rózsák fonódnak, a boldogság rózsái, a tiszta öröm és szeretet rózsái, az ólmos bilincsekből való megszabadulás jelképei.

Két világtörténelem van. Az egyik az Önöké, a miénk, a másik pedig a rejtélyeké. Az egyik a könnyek tengeréhez vezetett minket, a másik pedig egy óriási kovácsműhelybe visz, ahol egy új kalapáccsal és egy új igével dolgoznak megszakítás nélkül, dinamikusabban és erőteljesebben, mint valaha is.

Néhány ezer évvel ezelőtt a fekete hordák az új sejt összetörésével esetleg külsőleg és belsőleg is semlegesítettek volna minket. Most azonban, a megvívott harc során csak részleges külső letörésre került sor. Egy régen várt nyilat lőttek ki ránk, az új kalapáccsal és az új igével azonban legyőzhetetlenek vagyunk. Hála Istennek, megtámadott munkasejtünk képesnek mutatkozott rá, hogy megújítsa magát Jézus Krisztus segítségével, aki a győzelmet adja nekünk.

Itt akaratlanul is Hírám Abiffra, a mesteri építészre gondolunk, a múlt egyik nagy ezoterikus munkására, aki a szabadkőműves legenda szerint ilyen új kalapácsot és igét kapott, amikor a vezetése alatt álló alacsony ezoterikus tevékenységű sejtet a dialektikus forgatag elpusztította.

Hogy mindezt jól megérthessük, újra a szent könyvhöz kell folyamodnunk, amely ezoterikus tudatunk számára mindezt jól megvilágítja. Örvendünk, hogy a magasztos ezoterikus világtörténelem néhány részletét a Biblia alapján nyújthatjuk át, azzal a céllal, hogy Önök is levonhassák belőle a tanulságokat, és ízlelhessék gyümölcseit.

Először is Hírám Abiff személyiségét kell megvizsgálnunk. Hírám, szabadon fordítva „a Magasztos EGYnek a fivérét” jelenti, ami a Szellemi Iskola egyik nagy alakjára utal, egy megvilágosult munkásra az Egyetemes Tan szolgálatában.

Hírám Abiff neve pedig azt jelenti, hogy „a Magasztos EGY fivérének a fia”. Hírám Abiff tehát Hírám egyik szolgája vagy követe. Másik szóképletben úgy is olvashatjuk Hírám Abiffot, hogy „Hírám, a Magasztos EGY fivére az én apám”, ami ugyanazt jelenti.

Hogy Hírámról és övéiről pontosabb felvilágosítást adjanak, azt is közlik, hogy Hírám az „özvegy fia”. Ismeretes, hogy ez annak a klasszikus kifejezése, hogy valaki részese a rejtélyeknek. A Királyok első könyvében, a 7,14-ben azt írják: „egy özvegyasszonynak a fia volt a Nafthali nemzetségéből”. Máshol azt mondják, hogy Dan nemzetségéből való volt. Ez a látszólagos ellentmondás megszűnik, ha megismerjük a két nemzet jelentőségét. Aki Nafthali nemzetségéből való, egy özvegy fia a Nafthali nemzetségéből, az „vitéz”, erős ember, aki feladatát a szellem kardjával teljesíti. Ezért egyúttal rokona Dan nemzetségének is, mert a legmagasabb igazságért harcol, bíró Isten színe előtt. Így állnak előttünk Hírám és az övéi, mint Isten hatalmas, harcos vitézei, mint a tűz megtisztult fiai. Számtalan utalást találunk szellemi színvonalukra és Hermészi hivatásukra.

Hírám Tírus királya, ami azt jelenti, hogy olyan mint a szikla, feladata elvégzésénél törhetetlen és megrendíthetetlen. Hivatala szerint király, vagyis uralkodik a feladatán. Hírám Si­don országának lakója is. Tírus és Sidon területét az Újszövetségből is ismerjük. Krisztus is időzött ott néhányszor, amit még közelebbről meg akarunk vizsgálni. Sidon lakói halászok. Királyi hivatásuk szerint embereket halásznak ki a dialektikus birodalomból, akik ott a sátáni hatalmak fogságában sínylődnek.

Hírámot, Hírám Abiffot és az övéit, Tírus királyát, a sido­niakat, a hatalmas emberhalászokat, az özvegy fiait, a tűz megtisztult fiait így most már ismerjük az ezoterikus világtörténelem folyamán létrehozott egyik alkotásuknál. Hírámot az erre vonatkozó ószövetségi közlések nagy barátnak ábrázolják, aki teljes egyetértésben élt először Dáviddal, majd Salamonnal. A hiramiták e két király életének egy pszichológiai pillanatában lépnek fel. Látjuk, hogy Dávid és Salamon, akik fejedelmi hivatalukban tulajdonképpen népük anyagi és szellemi mozga­tó­erői voltak, és egy személyben az államot és az egyházat is képviselték, hatalmas segítséget kapnak Hírámtól. Hírám Dávidnak az állam alapításánál és megerősítésénél segédkezett, amit Dávid hálásan és legnagyobb megértéssel fogadott. Hírám Salamont is támogatja, Salamon kérelmére állama alapításánál és mindenekelőtt Izrael egyházának alapításánál működött közre.

E hírek olvasásánál alig álljuk meg, hogy ne csodálkozzunk. Mintha mennyei melódiákat hallanánk. Képzeljék el, hogy megújulási kísérleteihez az evangélikus és a római-katolikus egyház a jelenlegi hiramiták segítségét kérné. Napjainkban az ilyesmi teljesen lehetetlen lenne. Századunkban ezt a bolondság tetőfokának néznék. Látnivaló, hogy a magukat olyan nagyra tartó egyházi vezetők nem akarják megtanulni a mai „Tírustól és Sidontól”, hogyan kell embereket halászni az élet tajtékzó tengeréből.

Ehhez azonban mégis újra el kell jutniuk, ha azt akarják, hogy az egyházból még legyen valami! Sok egyház vágyik szenvedélyesen és őszintén a felébredésre. Ez azonban lehetetlen a Szellemi Iskolától kért, hálásan fogadott és határozott se­gítség nélkül, teljesen Dávid és Salamon példája szerint, mert a tömeg az istentiszteletet kezdetben nem az egyházaktól, hanem a hierofánsoktól kapta.

Az ezoterikus világtörténelemnek ez a klasszikus példája azt mutatja, hogy a tűz és víz harmonikus együttműködése valóban lehetséges, anélkül, hogy hatalmi körzetében az egyik túl akarná szárnyalni és meg akarná semmisíteni a másikat. Mi, a rózsakereszt Szellemi Iskolájában nem kívánjuk az egyház pusztulását. Mi az egyház újjászületését, vagy egy új egyház létrejöttét pártfogoljuk. Vannak ugyan olyan dialektikus csoportok, amelyek természetük szerint az egyház elpusztítására törekednek. Ezt láttuk többek között Szovjet-Oroszország néhány csoportjának a törekvésében és a náciknál is. Az egyháznak azonban a legcsekélyebb oka sincsen szemrehányást tenni, mert az ő történetét is vér és rettenetes szenvedés kísérte. Ugyanakkor kétségkívül tudjuk, hogyan lép fel az egyház ellenünk, akik nem akarunk mást, mint Hírám Abiffnak, a mesteri építésznek a nyomdokaiba lépni.

Békeszerető és szeretetet sugárzó küzdelmünkből egyszer győztesen fogunk kikerülni. Sámuel 2. könyvében azt olvassuk (5,11): „Követeket külde pedig Hírám, Tírusnak királya Dávidhoz, és cédrusfákat is, ácsmestereket és kőműveseket, és építé­nek házat Dávidnak”. Dávid házát szellemi és anyagi tekintetben is ácsok és kőművesek építették. Hírám ácsai és kőművesei, olyan rangú és szellemi képzettségű építők, mint József, az ács.

Az „írástudókat”, az emberiség igazi szellemi felemel­kedésének elősegítésére alkalmatlan embereket Krisztus felmentette a hivatalukból, és Ő, Minden Élet Ura mindig is emlékezni fog arra, hogy Dávid házát több értelemben is Hírám Abiff szerzetének kőművesei és ácsai építették. Az embereket fecsegéssel, értelmiségi blöfföléssel és fehérre meszelt sírokkal nem lehet kihalászni a démonok földi poklából. Úgy látszik, Dávid és Salamon is tudta és tapasztalta, hogy a kiskorú Ábel-tömeg egyházának gondozásához szükség van az ácsok és kőművesek hermészi ismereteire és művészetére. A misztikusnak szüksége van a mágusra, hogy elvégezhesse a munkáját.

Hogyan kell elképzelnünk ezt a segítséget? A hiramiták lelkészekként, papokként, vagy egyházi elöljárókként lépnek fel? Nem! Hírám fát küld Dávid házához, cédrusfát. Cédrust küld Salamon házához és templomához is. Hírám munkásokat és művészeket küld ebbe a világba. Hírám minden területre elküldi ácsait és kézműveseit, akik nemcsak fel tudják hozni a nemes fémeket a mélységből, hanem ezekből csodás remekműveket képesek alkotni az Úr házában.

Mindenekelőtt a cédrusfa játszik nagy szerepet a hira­mita építőművészetben. Ez érthető, mert a cédrusfa az élő víz jelképe, melyet a legtisztább formájában adhat Hírám Abiff magas, királyi méltóságában mindazoknak, akik azt vágyódva kívánják.

Ezért a templomi medence elkészítése a legnagyszerűbb, legcsodásabb munkája. Ezt a medencét tizenkét állat tartja.

„És csinált egy öntött tengert, mely egyik szélétől a másikig tíz sing volt, köröskörül kerek, és öt sing magas, és a kerületét harminc sing zsinór érte körül. És tizenkét ökrön állott, három északra fordulva, három nyugatra, három délre és három naptámadatra, és a tenger fölül rajtok.”

Ne gondoljanak itt valami templomra, mely állt valahol. Isten templomára gondoljanak, melyet emberi kezekkel, fejekkel és szívekkel kell felépíteni. Egy ilyen templom tűzből és vízből áll, a tűz és víz ötvözete. Öntött tengerhez hasonlít.

Az az állam és az az egyház, amelyik akarja ezt, az vágyakozva és kívánva fogad el mindent, ami Isten dicsőségére szolgál. A misztikus lélekképesség teljes mértékben tudhatja, hogy mi a tűz hivatása, milyen feladatot kell Hírámnak elvégeznie. Dávid és Salamon tudta, mire képesek az ácsok és kőművesek cédrusfájukkal és mágikus művészetükkel. Tudták, hogy Hírám Abiff nélkül Isten templomát nem lehet felépíteni az emberek között. Ezért szereti őket Hírám, Tírus királya, s ezért mondja:

„Áldott az Úr, Izrael Istene, aki mind a mennyet, mind a földet teremtette: aki ilyen bölcs, okos és értelmes fiat adott Dávid királynak, aki mind az Úrnak házat, mind birodalmának palotát akar építeni. Íme küldöttem azért bölcs, tudós és értelmes férfit, Hírám Abiffot: Dan nemzetségének leányai közül való asszony fiát, (és az ő atyja Tírus városából való), aki tud készíteni aranyból, ezüstből, rézből, vasból, kövekből, fákból, bíborból, kék bíborból, lenből és karmazsinból, és tud mindenféle metszést metszeni, és minden remekművet elkészíteni. Azért küldd el szolgáinak – mondja Hírám Salamonnak -, amely búzát, árpát, olajat és bort ő mondott. Mi pedig Libánu­son vágunk fát, amennyi szükséges, és elvisszük azokat szálakon a tengeren Joppéhoz, és te onnét vitessed Jeruzsálembe.”

A búza, az árpa, az olaj és a bor a lélekminőség, az igazi misztikus jámborság jelképei. Ha az egyház birtokolja ezeket, s nagy, kifinomult tisztasággal egészen ezekből él, és egyetlen másodpercre sem lép kapcsolatba a luciferivel és a sátánival, akkor Hírám elküldheti ácsait és kőműveseit kincseikkel Joppé­ba, a tisztaság kikötőjébe, hogy az egyházzal, mindegyikkel a maga módján felépítsék Isten nagy templomát.

Az egyház és az állam azonban tudatosan vagy öntudatlanul eladta magát a földinek, kiszolgáltatta magát a korlátozásnak és az elvakultságnak. Így rombolódik le és semlegesítődik Hírám műve régen és most. A tisztaság kikötője már nincsen meg, és Hírám, Tírus királya gyöngyeit nem hányja a disznók elé, s nem eteti rózsával a szamarakat.

Az ezoterikus világtörténelemre vetett pillantásunk először örömmel tölt el minket, majd szomorúsággal, mert Dávid és Salamon után olyan elöljárók jöttek, akik a sötétségbe süllyedtek. Életterületén a későbbi állam és az egyház nem tudott már búzát, árpát, olajat és bort termelni, s ha a kollektív néplélek erre többé nem képes, akkor a tűz már nem tudja elvégezni a munkáját. Ha azonban a lélek félreérthetetlenül termeli misztikus termékeit, akkor ennek alapján a tűz sok hiramita ajándékot hozhat, és meg lehet építeni a medencét, melynek élő vize a luciferi életterületet elkerülhetetlenül lerombolja.

Önöket így a következő törvénnyel szembesítjük: Az állam és az egyház terméke határozza meg a Szellemi Iskola termékét. Akik tehát az igazi világosságban élnek, azoknak komolyan kell törődniük az egyház, az állam és a Szellemi Iskola viszonyának fejlődésével, mert ettől függ a világ eseményeinek jellege egy bizonyos korszakban.

Meg van-e tehát kötve a Szellemi Iskola keze? Tényleg elháríthatatlan akadályról van-e itt szó? Ha az egyház és az állam már nem akar, és végül már nem is tud, akkor a világ és az emberiség megmentése többé nem lehetséges?

Hála Istennek, nem ez a helyzet! Vessünk egy második pil­lantást is az ezoterikus világtörténelemre, mert ez tökéletesen megmagyarázza, hogyan és miért kapta meg Hírám Abiff új ka­lapácsát és új igéjét, amellyel semlegesíteni tudta a nem akaró vagy nem tudó egyház és állam minden veszélyét. Ennek magyarázatául Mátét idézzük (16:13-20):

„Mikor pedig Jézus Cézárea Filippi környékére ment, meg­kérdezte tanítványait: Engemet, embernek fiát, kinek mondanak az emberek? Ők pedig felelének: Némelyek keresztelő Jánosnak, mások Illyésnek: némelyek pedig Jeremiásnak, vagy egynek a próféták közül. Monda nékik: Ti pedig kinek mondotok engem? Simon Péter pedig felelvén, monda: Te vagy a Krisztus, az élő Istennek fia. És felelvén Jézus, monda néki: Boldog vagy Simon, Jónának fia, mert nem test és vér jelentette ezt meg néked, hanem az én mennyei Atyám. De én is mondom néked, hogy te Péter vagy, és ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat. És néked adom a mennyek országának kulcsait: és amit megkötsz a földön, a mennyekben is kötve lészen; és amit meg­oldasz a földön, a mennyekben is oldva lészen.”

Simon, Jóna fia, az élő víz tüzes, dinamikus szolgája. Péter a szikla! Simon Péter a halász. Mindez együtt nagyon is világosan Hírám, Tírus és Sidon királya szolgájának a jele. Tírusi, s így olyan mint a szikla: és sidoni, tehát emberhalász. Péter, az újszövetség Hírám Abiffja, egy mesteri építész, a hierofáns Szellemi Iskola szolgája, aki újra felismeri Krisztusban az élő Isten Fiát, és minden erejével és szeretetével hitet tesz mellette.

Boldog vagy te, Simon Péter, mert nem test és vér jelentette ezt meg néked, hanem az én mennyei Atyám. Boldog vagy, mert benned fog egy új feladathoz emelkedni Tírus és Sidon királysága. Boldog vagy te, Hírám Abiff, mert Krisztusban új kalapácsot és új igét kapsz. Én mondom neked, hogy te Péter vagy, s ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat. Ahol az állam és az egyház nem érti meg a feladatát, és tehetetlenné válik, ahol a lélekminőség előállításánál, a tűzáldozatnál kudarcot vallanak, ott az új egyház és az új állam abból a tűzből keletkezik, melyet maguk a hiramiták hordoznak tűz, világosság és víz tekintetében is. Erre a kősziklára építem az anyaszentegyházamat! Hírám maga fogja ezt megtenni! És a pokol kapui, a holtak birodalmának kapui nem diadalmaskodhatnak rajta.

Ha Önök mint tanoncok vagy még kisebbek tudatosan összeköttetésben vannak az ácsokkal és kőművesekkel, akkor tudják, hogy egy Szellemi Iskola és egy tűzegyház veszi át a feladatot, ahol a régiek kudarcot vallottak. A pápa azt hiszi, hogy Péter trónján ül. A protestáns egyházak Isten gyülekezetének mondják magukat.

Reméljünk és könyörögjünk, hogy mindezekből a hitközösségekből, hatalmas tisztulás árán végül újra felszálljanak a lélek gyümölcsei: a búza, az árpa, az olaj és a bor. Akár emelkednek, akár hanyatlanak a luciferi tömegek, az Úr nagy művét már nem lehet feltartóztatni vagy lefékezni. Krisztus a világ és az emberiség megmentésének egész folyamatával Hírámot, Tí­rus királyát bízta meg ezekkel a szavakkal: „Erre a kősziklára építem az én anyaszentegyházamat”.

Feladatunk Önöknek kihirdetni, hogy az egyház és az állam már nem játszik döntő szerepet, és már nem hátráltathatja a nagy művet, ahogyan már a fajszellemeknek sincsen semmi je­len­tő­sé­gük a megszabadulást illetően. A világtörténelem mai pokoli lármájában lehetséges, hogy egy-egy alacsony ezoterikus munkát végző sejtet megtámadnak. Ezek a közjátékok azonban már nem törhetik össze Hírám Abiff medencéjét, mert ezt az élő vízzel telt nagy medencét új ige védi: „Erre a kősziklára építem az én anyaszentegyházamat”: és az új kalapács: „Néked adom a mennyek országának kulcsát: és amit megkötsz a földön, a mennyekben is kötve lészen”.

Jóllehet a dávidi és salamoni idők Hírámmal és övéivel való viszonyára vágyunk és törekszünk, és habár a törvény, hogy „az egyház és az állam terméke határozza meg a Szellemi Iskola termékét”, részben még mindig érvényes és kimutatható, Hírám Abiff serege lassan meg fogja fordítani ezt a törvényt. Ha Isten velünk, ki lehetne ellenünk?

 

 

XII. Veszélyek az ösvényen

 

Ahogyan a rózsakereszt Iskolájában újra meg újra megajándékoznak a lehetőséggel, hogy egy pillantást vethessünk a megváltás ösvényére, éppúgy beszélnünk kell időnként az ösvény veszélyeiről is.

Itt nem azokra a gátlásokra és problémákra gondolunk, amelyeket magunk okozunk énközpontúságunkkal és önérvényesítési törekvésünkkel, hanem valódi veszélyekre, amelyek mikrokozmikus rendszerünkben vesznek körül, és amelyeket a dialektikus természetrendhez való erős kötődésünk, szoros kap­csolatunk válthat ki. Mi ebből a természetből származunk. Lényünk minden sejtje, rostja ennek a természetnek az anyagából épül fel, és ezért e természet erői nem engedik el egykönnyen a zsákmányukat.

Vannak tehát olyan veszélyek is az ösvényen, melyek nem annyira életünk hibáiból vagy önmagunkra irányultságunkból keletkeznek, hanem csupán a földihez való szerkezeti összetartozásunkból fejlődnek ki. Ezeket a veszélyeket ne személyesítsék meg, ne lássák ördögöknek, földhöz kötött szellemeknek, démonoknak vagy elementáloknak, hanem azon mágneses törvények közvetlen következményeinek, amelyek ebben a természetben érvényesek. Az egész földszféra egy bonyolult mágneses tér, melyben különböző feszültségek, rezgések és sugárzások lépnek fel. Ezek olyan erők, ame­lyek a Földön bármilyen formában megnyilvánuló minden életet egészen természetesen fogva tartanak, és körben vagy spirálisan keringtetnek.

Az egyetemes szellemi térség által az eredeti életre elhívott tanulót – akinek emiatt különböző transzfigurisztikus változásoknak kell alávetnie magát – valójában egy másik mágneses tér, a Mozdulatlan Birodalom mágneses tere vonzza. Ez egészen más jellegű, mint a dialektikus természetrend mágneses tere. Ezért a tanuló az előtt a feladat előtt áll, hogy elmeneküljön abból a mágneses térből, amellyel törvényszerűen és természetes módon van kapcsolatban.

Nincs szükség további fejtegetésre annak belátásához, hogy ez nem könnyű. Hogy megszabaduljunk a földmágnesesség törvényszerű bilincsétől, a szabadkőművesség mélyreható folyamatára van szükség. Ez a folyamat a tanuló és egy mágneses tér szorítása közötti küzdelembe épül be azért, hogy a tanuló egész lényével szinte egy másik mágneses tér fogságába kerüljön. A folyamat nyilván egész sor természettudományos problémát okoz.

Szándékosan használunk természettudományos szaknyelvet, mert a dicsőséges és szent Egyetemes Szerzet új ébredésre és egy új világküldetésre készítette elő az egyetemesen törekvő élet néhány csoportját és néhány világmunkást, akinek valamilyen módon tekintélye van. Ezt az új üzenetet az évszázad második felének a kezdetén kell elhozni az emberiségnek, mint utolsó hívást mindazoknak, akik még hallanak. Legbensőbb há­lával és imádságos gondolatokkal szabad beszélnünk a Szerzet­nek erről az új tevékenységéről. Egyelőre csak utalunk rá, a közelebbi vizsgálat később következik.

A Szerzet üzenete, mely a nagy kozmikus forradalom új szakaszát harangozza be, új fényt vet a világmindenség szerkezetére, az egyetemes élet természetére, valamint az anyagi élet és törekvés ostobaságára. Fejszét emel arra a mesterkélt tudományra, amit „teológiának” nevezünk, és a transzfiguráció egyetemes tanának alapjait egy számunkra lehetetlennek tartott módon teljesen bizonyítani fogja a háromszoros dialektikus tudat előtt.

Ha aztán az üzenetet elhozták és keresztülvitték, akkor már csak olyanok lesznek, akik akarnak, és olyanok, akik nem akarnak. Sok fátyol és csalfa félhomály szűnik majd meg, és ezért nem lesz többé szükség a fáradságos és felőrlő magyarázkodásra, az utánzatok elleni harcra. Mindenkinek kertelés nélkül választania kell az új és a régi élet között. Sem intellektuálisan, sem misztikusan, sem gyakorlatilag nem marad más választásuk.

Az üzenetnek, amelyről itt beszélünk, neve is van. Ez az Ember Fiának megjelenése az ég felhőiben, amiről a Bibliában azt mondják, hogy minden szem látni fogja. Ez nem légköri jelenség, mely néhány óráig vagy napig tart. Egy folyamatról, az Egyetemes Szerzet nagy nyilatkozatáról van szó, mely az évszázad második felének elején veszi kezdetét.

Minden tanulótársunkat meghívják, hogy menjen az Úr elé, ha megjelenik. Ez a jelenség időközben valóra vált, és éppen erről akarjuk Önöket nagy vonalakban tájékoztatni.

Egy mágneses tér nehézségi erőtér. Egy ilyen tér az erejével nemcsak magába zárva tart egy élő formát, hanem ebből a nehézségi erőtérből magyarázható a forma fajtája, a benne lévő élet, a benne lakozó tudat, a szervi képességei, a sejtszerkezeti megnyilvánulása stb. Mindezek teljesen egyek vele.

Ha vonz bennünket egy meghatározott mágneses tér – és ezt teszi ennek a világnak a nehézségi ereje -, akkor a legteljesebb értelemben egyek vagyunk ezzel a világgal. Ha tehát egy másik mágneses tér jut hatalomra fölöttünk, ha „súlypontunk” egy másik nehézségi térben van, akkor egy mikrokozmikus forradalomnak kell bekövetkeznie. A mikrokozmoszt akkor ez kiszakítja az egyik mágneses térből. A forma, az élet, a tudat, a szervi képesség, a sejtszerkezeti megnyilvánulás, tehát mindaz, ami ebből a mágneses térből magyarázható, elpusztul, és egy egészen új, más élet fog megnyilvánulni számos következményével.

Transzfiguráció fejlődik ki, az aláhanyatlás és a felemelkedés, a búcsú és a találkozás folyamata, melyre évek óta felszólítjuk Önöket, és amellyel a legközelebbi jövőben olyan teljesen és elutasíthatatlanul szembesülnek, mint eddig még soha.

Miért? Mert az Ember Fia megjelent az ég felhőiben.

Ha ezt nem értik teljesen, megmagyarázzuk Önöknek. Ez azt jelenti, hogy ahogyan egy mikrokozmoszt egy másik mágneses tér hívhat és belevonhat a hatáskörébe, ugyanígy egy makrokozmosz, egy világ is megragadható. Ezt a folyamatot kozmikus forradalomnak nevezzük. Ez a kozmikus forradalom elkerülhetetlen választás elé állít minket:

egy mágneses tér forma-megnyilvánulásaként vagy teljesen osztozunk annak természettörvényszerű sorsában, vagy pedig még időben és határozottan a transzfiguráció útjára lépünk, tehát egy másik mágneses térbe megyünk fel.

Ha ezt az utóbbi utat választják, akkor fel kell venniük a harcot, hogy megszabaduljanak a föld erejétől. Ez a harc azt hozza magával, hogy a tanulónak a természeti törvényekből adódó ellenállásokat kell legyőznie, és veszélyekkel kell megbirkóznia, amelyeket a régiek megszemélyesítettek vagy jelképekbe öltöztettek, hogy könnyebben megnevezhessék őket. Ezzel azt akarjuk mondani, hogy a földmágnesesség és a nehézségi erő problémakörének összes nézete és ezek megoldása mindenkor ismert volt az Egyetemes Tanban.

A Szerzet a keresők meghatározott csoportja számára számos elévülhetetlen legendában foglalta össze ezeket a problémákat és megoldásukat. Ezek közül kettőre szeretnénk utalni, mivel éppen ezek gyermekkoruktól kezdve erősen foglalkoztatták sok millió nyugati ember fantáziáját. Itt a betlehemi gyermekgyilkosságra, valamint József, Mária és a kis Jézus Egyiptomba menekülésére gondolunk.

Ezek a történetek mélyen beleivódtak a fantáziánkba. Nagyon is világos elképzelésünk van róluk, és az évszázadok művészete is megannyi változatban ábrázolta nekünk az Egyiptomba menekülést. El sem tudjuk hát képzelni, hogy ezek az események csupán természettudományos mágneses hatásokra vonatkoznak, amelyek nagyon is aktuálisak, és mindenkor minden tanulóra érvényesek, aki az ösvényt akarja járni.

Talán tudják, hogy mit jelent a három napkeleti bölcs története. Az eltökélt tanulóban a dialektikus tudat három nézete felkel és útnak indul a kezdettől, a hajnaltól, napkeletről, hogy megkeressék Krisztust, a szent csillagot. Ha pedig a „napkeleti bölcsek” elkezdik utazásukat, természettörvényszerűen érintkezésbe kerülnek Heródessel, ennek a természetnek a fejedelmével, az ország királyával. Azaz: konfliktus keletkezik a közönséges természet mágneses tere és a tanuló törekvése között.

Ez a szembefordulás elkerülhetetlen, mert a közönséges természet, a megszokott élet teljes mértékben ellenségesen viszonyul a Mozdulatlan Birodalom magasabb rendű életéhez. Itt minden kiegyezés ki van zárva. Más szóval: ha a tanuló mikrokozmosza valamit is tapasztal az egyetemes szellemi térből mint mágneses erőből, akkor ez az éppen csak megszületett új elv azonnal konfliktust okoz a rendszerben. Ez egy szempillantás alatt bekövetkező jel, mellyel szembeszegülnek, ahogy a beavatott (felkent) Ésaiás mondja. A megzavart természetes mágneses tér, mely mind mikrokozmikusan, mind makrokoz­mikusan működik, megkísérli a megzavart egyensúlyt helyreállítani. Heródes meg akarja ölni a gyermeket.

Tudjuk, hogy a mágneses zavar a természetben viharokat okoz, légköri mozgásokat, földrengést és hasonlókat. Ami a makrokozmoszra érvényes, az a mikrokozmoszra is vonatkozik. Az érintkezés Krisztus mágneses terével természettörvényszerűen heves mozgalmat vált ki életünkben. Ezt a mozgalmasságot (felindulást) megbetegedésnek is nevezhetjük.

Ha a tanuló komolyan járja ösvényét, akkor egy ilyen meg­mozdulás az életében valóban annak a megtámadását okozhatja, amit ő az egészségének nevez. Ekkor nem kerülheti el az ideges állapotokat és a testi nehézségeket. Világos, hogy idegessége kísérőjelenségeként hibásan fog cselekedni, ami újabb összeütközésekhez vezet. Emiatt rendkívül nehéz helyzetek pókhálójába gabalyodik. Így a földi mágneses térrel való konfliktus Heródes teljes győzelmét hozza. Az új kezdetet, a megújulás éppen csak megszületett gyermekét Heródes elpusztította.

Ez a veszély talán világosabb lesz, ha megmondjuk, hogy a földi mágneses terekkel kialakult konfliktus nagyon erősen kihat a belső elválasztásra. Helytelen belső elválasztás pedig az Ön tevékenységét legyengítheti, vagy nagyon nem kívánatos irányokba terelheti. Mivel ez rendkívül aktuális és mindenkor jelenlévő veszély, a Biblia is figyelmeztet erre. Ez a figyelmeztetés az „Egyiptomba menekülés”.

A szent legenda szerint a napkeleti bölcsek egyike nem ad további felvilágosítást Heródesnek, és Józsefet álmában menekülésre szólítják fel. Biztosan megértik, hogy a tudatnak itt az eljövendő, közeledő konfliktusra kell irányulnia. Valóban minden tanulót figyelmeztetnek, ha konfliktus keletkezik a mágneses térrel. Ekkor azt tanácsolják neki, hogy ne harcoljon, hanem meneküljön.

Reméljük, hogy megértik ezt a figyelmeztetést. Ha harcolnak, akkor veszítenek; mindenesetre olyan veszélyek keletkeznek, melyeknek vereségben kell végződniük. Ha azonban Egyiptomba menekülnek, minden veszélytől megmenekülnek, mely ezekből a mágneses mozgalmakból adódnak.

A „menekülés Egyiptomba” egy semleges állapotra utal. Ahogyan pl. a természettudomány valami készüléket tesz mágneses hatásokra érzéketlenné azáltal, hogy ólomréteggel veszi körül, ugyanúgy a tanuló is el tudja magát szigetelni a veszély közeledtekor annak hatása elől. Ennek módja pedig az, hogy némely tekintetben nem foglalatoskodik tovább aktívan, rendkívül óvatos lesz, és várakozó álláspontra helyezkedik.

Itt mindenekelőtt arról van szó, hogy a háromszoros tudatot tökéletes nyugalomban tartsuk, és teljes hittel megőrizzük mindazt, amit kapott. Ha a tudat tudja, hogy mi játszódik le, ha nyugodt és egyensúlyban marad, ha nem erőlködik és nem lesz ideges, akkor a Föld mágneses tere semmilyen befolyást sem gyakorolhat a belső elválasztásra.

A háromszoros tudatnak a kapott isteni ajándékért arannyal, tömjénnel és mirhával kell feláldoznia magát: a hívő, megnyitott szív aranyával, a megelevenítő reménység tömjénjével és a megtisztító szenvedés kelyhéből fakadó szeretet mirhájával.