A Pentagram 2017. évfolyamának cikkei könyvajánlók nélkül

 

2017/1. szám

 

Bevezető cikk

R+1614 – 400. évforduló

 

Mi, a 21. század emberei, hogyan élhetünk és változhatunk meg úgy, hogy az emberiség, mint egész számára egy új élet-távlat bontakozhasson ki? 400 évvel ezelőtt jelentek meg Dél-Németországban a klasszikus rózsakeresztes iratok. Olyan szövegekről van szó, amelyek a művelt európai világot „általános, világméretű reformációra” hívták fel.

A Christian Rosenkreuz alkímiai menyegzője anno 1459 (1616) Rózsakereszt Krisztián alkímiai beavatását, szellem, lélek és test szerinti megváltozását és a halhatatlan ember kialakulását írja le. Ezeknek az iratoknak a hatalmas spirituális impulzusa mindmáig töretlenül hat.

Ez a Pentagram-kiadvány a Fama 400. évfordulójával kapcsolatos írásokat tartalmaz. Bennük azoknak az inspirált lelkesedése és együttműködése szólal meg, akik vonzódtak az ifjú Szerzethez, azoké a testvéreké, akik „az embernek nevezett nagy csoda” mélységeit kutatva szabaddá tudták tenni azt a képességet, ami az embernek, mint mikrokozmosznak az ismeretlen, szellemi felében rejlik. A VILÁGKÉPEK sorozatban pedig Dániel Mögling könyvéből, A Rózsakereszt bölcsességtükréből mutatunk képeket, melyet a „negyedik kiáltványnak” is neveznek.

 

 

1. cikk

A váratlan keresése

 

Kik tulajdonképpen a rózsakeresztesek? Mivel foglalkoznak? Miképpen lehetséges az, hogy egy eszme ragadta meg őket évszázadokon át egészen a mai napig?

Egy eszme? Egy filozófia? Egy vallási áramlat? Egy életút? Mi lelkesíti tulajdonképpen a rózsakereszteseket?

Mondhatnánk úgy is, hogy a rózsakeresztesek alapgondolata, amely a mai napig nem veszített erejéből és érvényességéből, az alábbi felhívás: „…Ember, fogd fel végre nemességedet és dicsőségedet, és értsd meg, hogy miért neveznek téged mikrokozmosznak, s hogy művészeted a természetben mire képes.” Értsük meg a nemességet, dicsőséget és magasztosságot, amire felépítése és származása alapján minden ember hivatott, és hogy képes önmagát Isten-emberré – ami a valódi lénye – átalakítani…

Ez az idézet egy ismeretlenségbe burkolózó szerzet sokak által misztikusnak tartott eszmekincsének egy töredéke. Néhány tanulmány azonban olyan emberek meglepő nyomát mutatja az időben, akik többé vagy kevésbé kapcsolatban álltak a rózsakeresztesekkel – tudósok, írók, művészek, orvosok, filozófusok és mindazok, akik kevésbé közismert tagjai voltak a társadalomnak. A rózsakereszt név talán azokra a rózsakeresztes testvérekre vezethető vissza, akik 1614 körül éltek Németországban. A rózsakereszt azonban nem egy csoport neve ebben az értelemben, hanem annak az embernek a jele, aki a nagy misztériumot keresi, ami előtt áll: felfedezni, miért nevezik öt mikrokozmosznak – mit jelent az kapcsolat a kicsi és a nagy, a fent és a lent, a bent és a kint között…

A múltba vezető nyom például a régi Egyiptomra és a hermészi bölcsességre is utal. Az idő vonalának másik irányában is, egészen a mai napig, vannak olyan rózsakeresztesek, akik „a természet kikutatásától, és hogy abban meddig terjed az ember művészete”, áttértek az általuk megtanult és felismert törvények, a mágia és a művészet alkalmazására.

Gyakran asszociálják ezért a rózsakereszteseket az alkimistákkal, akik a bölcsek misztikus kövének készítésével, az aranycsinálással foglalatoskodnak.

A rózsakeresztesek mágiája mindenesetre egy egészen más síkon működik. Az ember gondos megfigyelése és tanulmányozása után – milyen a természethez való viszonyulása, a teremtésben elfoglalt helye és a mindenség forrásához, az Atya-Anyához vagy Istenhez való viszonyulása – miközben a transzformációval, az alacsonyabbnak a magasabbá, a földi embernek mikrokozmikus emberré történő átalakításával foglalkozik, végül a mindenségmegnyilvánulásban, az ember és Isten között fennálló eleven kapcsolatban él.

A rózsakereszt fogalmának a mélyebb értelme: A rózsát a keresztre tűzni. A rózsát, vagyis minden olyan magasabbat, ami az emberben el van rejtve, a saját életünkben megnyilvánítani: Ez a transzformáció folyamata. Ezért mindenkit, aki ezt teszi, rózsakeresztesnek lehet nevezni. A rózsakereszt fivéreit és nővéreit azon transzformáció élő példaképeinek láthatjuk, amit tanulmányoztak, véghezvittek, és a legapróbb részletekig éppen azon a látszólag érthetetlen vagy jelképes nyelvezeten leírtak. Hatalommal hívták fel az emberiséget arra, hogy ismerjék meg a saját lényüket és céljukat, amely mint a Rózsakereszt Szerzetének üzenete vagy hívása, a Fama Fraternitatisban van leírva. A Christian Rosenkreuz alkímiai menyegzőjének történetében pedig annak az embernek a mintáját vagy beszámolóját látjuk, aki elkezdte a nagy transzformáció, az alkímiai menyegző munkáját.

Mi a különleges a rózsakeresztesek üzenetében, min alapul, mit tartalmaz ez a folyamat, mi történt a testvérek 1614-ben közzétett felhívása után, hogyan alakult a kapcsolat akkortól a mai napig? És: Talán én magam is egy „rózsakeresztes” vagyok tulajdonképpen?

 

 

2. cikk

Kapcsold össze a gondolkodási képességet a lélekkel

A rózsakeresztesek háromszoros mantramja – egy fenséges háromszög

 

A modern kor gyorsan változik, múlandó és ezáltal bizonytalan. Ezért látjuk, hogy sokan keresik a gyökereiket, szellemi kapcsolatot keresnek, egy szilárd pontot. Ez a keresés ebből a hívásból keletkezik, mintegy válaszként. Az írók és a filozófusok ezáltal nyernek inspirációt. Sokféle irányzat reagál erre a hívásra, mindegyik a maga sajátos módján, és ezek ugyanakkor egymással is keresik az összhangot és a kapcsolatot. A Szellem hívása hallatszik minden emberben.

 

A modem Rózsakereszt is válaszol most erre a hívásra, ahogyan 400 évvel ezelőtt az akkori Szerzet tette. A Fáma, a Rózsakereszt Szerzetének hívása 1614-ben a következő szavakkal kezdődött: „A bölcsesség az ember számára felmérhetetlen kincs, mert az isteni erő lélegzete és a Mindenható dicsőségének egy sugara, az Örök Világosság fényessége, az isteni hatalom tiszta tükre és jóságának képe. Az embereket tisztességre, belátásra, igazságosságra és erőre tanítja. Megérti a rejtett szavakat, és tudja, hogyan kell a titkokat megfejteni. Jeleket és csodákat eleve ismer, és tudja, hogy mit hoz a jövő.” A bölcsesség alapja a szív és a fej. A szellemi felébredés útja, a bölcsesség születésének helye a szívben található. Itt arról van szó, hogy „amit a szív nem ismer, az nem jut el a fejbe sem”. A „Gnózishoz jutni” a belső tudás közvetlen felszabadulását jelenti, melyet a szív ismeretének is nevezhetünk. Az Alkímiai Menyegző negyedik napján Christian Rosenkreuz ezt olvassa a kertben lévő kút tábláján:

„Hermész az Ősforrás.

Aki teheti, igyon belőlem. Aki akarja, tisztuljon meg általam. Aki elég bátor, vesse magát a mélységeimbe. Igyatok, testvérek, és éljetek!”

Hermész azt mondja a Gnózisról: „A Gnózis azon ismeretek összessége, ami Istentől származik. A Jó Gnózisa egyrészt isteni csend, másrészt minden érzék elcsendesedése.” Minden érzék elcsendesedése azt jelenti, hogy ott, ahol az ember szokásos kifelé irányuló pillantása befelé fordul, ahol az ember legyőzi a saját önérdekét, felismeri az énjét és azt a háttérbe állítja, ott isteni csend keletkezik. Ebben a csendben, a szívnek ebben a folt nélküli tükrében, visszatükröződik a Gnózis, a tudás, a bölcsesség, ami Isten ajándéka az emberek számára.

A Fama elbeszélése szerint, amint a rózsakeresztes testvérek belépnek Christian Rosenkreuz sírtemplomába, ott a következő szavakra lelnek: „Ex Deo nascimur, in Jesu morimur, per spiritum sanctum reviviscimus.” (Istenből születtünk, Jézusban meghalunk, a Szent Szellem által újjászületünk.)

Ekkor lemerülünk szívünk mélyére, ahol új erőben részesülünk, az isteni magerőben. A fenti szavak, melyeket ott felfedezünk, már nem üres beszéd többé. Ezek a szavak azt jelentik, hogy leszállunk a sírba és összekapcsoljuk magunkat az isteni háromsággal, amely onnan elősugárzik, amely megérinti, felemeli, megváltoztatja és transzfigurálja az embereket. Ez egy mély értelmű, háromszoros gnosztikus mantram.

Az isteni háromság „Atya, Fiú és Szent Szellem”, ez az isteni háromszög belénk költözik. Megérint minket és elárasztja a három szentélyt, a fej, a szív és a medence szentélyt. Visszatükröződik abban a háromszögben, melyet az ember feje, szíve és keze alkotnak, egy megújult érzés, gondolkodás és cselekvés formájában. Az „Istenből születtünk” kijelentés arra az emberre vonatkozik, aki mikrokozmoszként felismeri önmagát, és aki tudja, hogy ebben a mikrokozmoszban isteni elvként ott van a lélekújjászületés lehetősége. Ez arra az emberre vonatkozik, aki megtapasztalja, hogy az élet lényeges dolgai a nyitottá vált szívszentély csendjéből és tisztaságából születnek, aki tudja, hogy segítővé vált és felvétetett az isteni tervbe. Mindazonáltal ez az ember, aki azt mondja, hogy Istenből született, még naponta tapasztalja a hiányosságát, azt, hogy el van választva Isten világosságától és erejétől, és emiatt kétségbeesetté válik. Felfedezi, hogy a mindennapi életben hol tagadja meg isteni származását. Felfedezi magában, hogy „a világosság fénylik a sötétségben, de a sötétség” – ami benne, saját magában van – „nem fogadja be azt”.

Éppen ezért a következő lépés a gondolkodási képesség és a lélek, a fej és a szív összekapcsolása, a szívből kiindulva megvilágosodottá válni a világ világossága által, azaz Jézus Krisztus által. Jézusban meghalunk. A háromszoros mantramnak ez a második része arra az emberre utal, aki a fejét megszabadította mindenféle gondolatszövevénytől, így a gondolkodása rendezetté vált, és az énjét a sírba juttatta. Igen, ha az én valahol megrögzült bennünk, akkor az biztos, hogy a gondolkodásunkban. Minden, ami ént gondol bennünk, az önkéntelenül is aláhanyatlik az új lélekké válás – Jézus – erejében. Mi lép ennek a helyébe? Egy olyan ember, aki csak azokat a dolgokat, tárgyakat és eseményeket engedi áthatolni magán, aminek az élete és a belső útja számára van értelme; egy olyan ember, aki a gondolkodását és az érzéseit összhangba hozta azzal, ami az új lélek fejlődése számára hasznos.

Ez az ember önátadása által aláveti magát a szívét besugárzó világosságnak. Önkéntelenül követi a világosságot, sőt még az értelme, az úgynevezett „Jobbik esze” ellenére is. Akkor ennek az embernek a szívéből a bölcsesség és a belátás felhatol a főszentélyébe. A zűrzavar és a nyugtalanság így lecsendesedik. Amikor az emberben nyugalom és csend keletkezik, minden érzék elcsitul, a főszentélyben éppúgy, mint a szívszentélyben, akkor tud az isteni szikra a szívben mindjobban lángra lobbanni és a Gnózis kozmikus hívására reagálni.

Akkor tud az ember a szívében helyreállított tükör, valamint a főszentélyében uralkodó bölcsesség alapján új cselekvésre szert tenni. Akkor születik újjá az ember a Szent Szellem által. Ez a mantram harmadik része. Az ember megérti, hogy a bölcsesség egy mérhetetlen kincs, mivel az isteni erő lélegzete és Isten dicsőségének sugara, amely az embert rendre, belátásra, igazságosságra és erőre tanítja.

A klasszikus rózsakeresztesek ezt a háromszoros folyamatot a következő szavakkal fejezték ki: „Nyitott szívvel, fedetlen fővel és mezítláb menni a Nap elébe.” A rózsakereszt egyedülállósága, a klasszikusé éppúgy, mint a mai, modem rózsakereszté abban nyilvánul meg, hogy mélységében elhatol a forráshoz. „Az Atya, a Fiú és a Szent Szellem nevében” dolgozik. A rózsakereszt kitart a kezdetnél, közvetítőnek tartja magát, és csak a célra tekint, amely a minden élet forrásával való kapcsolat. A rózsakereszt ismeri a legmélyebb okot, az odavezető utat, és hűséges ahhoz. Ezáltal a rózsakereszt minden életet körülölel és áthat.

Itt és most, a mi korunkban a rózsakereszt olyan határtalan, mint az égbolt. Megértéssel foglalja magába a nyugati misztériumokat, és ezáltal kapcsolatot talál minden más beavatómisztériummal. Vagy ahogy a Fama megfogalmazza: „Mélyére hatol a rejtett szavaknak és képes feltárni a titkokat.”

A páratlansága abban áll, hogy világosság- és erőterében az emberekben lévő isteni szikra felébred és ezáltal a szellemlélekélet felé vezető út feltárulhat. Szintén egyedülálló a szolgálatkészsége. Az ellentétek világában az egyik erő a másik ellen dolgozik, az Egyetlen ereje a lélekvilágban azonban az egészet képes megsokszorozni. Ez nem is lehet másképpen, mivel a rózsakereszt az Örökkévalóság erejével dolgozik. Ezért van az, hogy amikor a munka csoportban folyik, az még örömtelibbé válik. Ami mindenkié, az az egyéné is. Amit az egyén tesz, azt mindenkiért teszi. Az egyéni munka itt egyben a világért és az emberiségért végzett munkát is jelenti. Egy történetben azt kérdi a mester a tanítványától:

– Honnan tudod melyik az a pillanat, amikor az éjszaka véget ér és elkezdődik a nappal?

– Amikor meg tudsz különböztetni egy kutyát egy farkastól – válaszolja az egyik tanítvány.

– Nem ez a helyes válasz.

– Amikor már nem tévesztesz össze egy fügefát egy olajfával – mondja egy másik.

– Még ez sem a helyes válasz. – Akkor mi a helyes válasz, mester? – kérdi a tanítvány.

– Akkor lesz nappal és akkor ér véget az éjszaka, amikor egy ismeretlen embert látván felismerjük benne a testvérünket.

Testvért látni egy idegenben csak a szívben lévő isteni szikra és a fejben lévő gyöngy alapján lehetséges, amelyek olyan erőssé és sugárzóvá csiszolódnak bennünk, mint a gyémánt. Ezek rajzolják meg a bennünk lévő új ember erővonalait. Ez az új ember mindenkiben a testvérét fogja látni. Akkor az isteni háromság „Atya, Fiú és Szent Szellem” három új tulajdonságot szabadít fel abban az emberben, aki a hívásra válaszolni próbál, és aki Christian Rosenkreuz sírkamrájába belép. Ezek a tulajdonságok pedig az egység, a szabadság és a szeretet. Jan van Rijckenborgh az Alkímiai menyegzőben arról az életről beszél, amely a sírkamrába való belépése folytán az egyén számára lehetővé válik:

Könnyen elképzelhetik, hogy az az élet, amely a testvériség asztrális teréből árad, nagyon valóságos, nagyon konkrét és nagyon tökéletes, mivel ez a bölcsességből, igazságból és örökkévalóságból ered, és ezek tartják fenn; jóság, igazság és igazságosság; egység, szabadság és szeretet, teljességgel a Szellemből származnak. Egy ilyen asztrális élet egy másfajta valóságot hoz létre, mint ami itt van, az általunk ismert haláltermészet világában. „Így válhatunk eggyé.” Ez az egység létezik, mihelyt a csend állapotába kerülünk, és mihelyt ezáltal az egység által elengedjük a meggyőződéseinket, igen, minden hagyományunkat, ami minket megformált. Tökéletesen képesek vagyunk megnyílni mások számára, pusztán csak ez által az egység által, amely istenből van, amely a szívünkben él. Ez egy olyan egység, amely minden emberrel összekapcsol minket. Képesek vagyunk a másik ember mellett állni és vele mély emberi módon viselkedni, mivel mi magunk a mélységet, az egyetlen valódi emberlétünk eredetét kutatjuk.

Képesek vagyunk abban a szabadságban élni, amely az egységből adatik a számunkra, Jézus Krisztus evangéliumának szabadságában, a szabadságban, amely egy új tudat erejéből az üzenetet a mi időnknek megfelelően adja át, a szabadságban, amely minden ember számára megfelelő lesz. Akkor a szeretet ereje által dolgozunk, az új életállapot szeretete által, amely Istenből való. Az Alkímiai menyegzőben a szeretetet az alábbi hét énekben ismertetik:

Nincs szebb és fenségesebb, mint az isteni szeretet! A mindenség az isteni szeretetből keletkezik! Mivel tartozunk Istennek és a felebarátunknak? Ezzel a valóban kiáradó szeretettel! Hogyan tudjuk legyőzni a világot és a gonoszt? Csakis az isteni szeretet által! Ki énekli a fenséges szeretet énekét? Mindazok, akik a Szellem birodalmában feltámadnak! Ezért lakozik mindazoknak a szívében, akik megtapasztalták ezt a szeretetet, a kérés, hogy mindazok, aki istentől el vannak választva, ebbe az egyesítő szeretetáradatba beléphessenek, és ezáltal megismerhessék az istenemberi életállapot valóságát. Ez az a szeretet, mely a cselekedete által megszenteli a világot.

 

 

3. cikk

Gottfried Arnold és a Rózsakeresztesek

 

Gottfried Arnold 1700 körül kulturális sokkot okozott Nyugat-Európában. Az ő gyorsan híressé vált „Pártatlan egyházi- és eretnek-történelem” című könyvének nyilvánosságra hozatalával ez a befolyásos német egyháztörténész egy csapásra mindent a feje tetejére állított. A már évszázadok óta uralkodó egyház képviselőit olyan eretneknek nyilvánította, és állította pellengérre szó szerint, mint akik az igazságot kiárusították és merev dogmákkal megfojtották.

 

Mindezt megdöbbenve kellett tapasztalniuk. A Giesseni Egyetem mindig is előkelően öltözött professzorai már egy pillanatra sem tudták diákjaik figyelmét lekötni. Azok indoklás nélkül, csapatostól hagyták el az előadótermeket. Az 1699. év ködös őszi napja volt. Futótűzként terjedt el a hír, hogy a már régóta várt „Pártatlan egyház- és eretnek-történet” megjelent nyomtatásban. Nagy igény van arra, hogy közvetlenül azonnal megismerjék.

Végre történik valami a már majdnem teljesen alvásba merült Giessenben! A tudásra szomjas diákok nem hisznek a szemüknek:

Egy nagy méretű könyv, amely két részből áll, összesen 2600 oldallal. Ezzel több mint néhány estén át tartó olvasmány! Már a tartalomjegyzékben szokatlan, igen forradalmi nevek és áramlatok tűnnek fel. Így találkoznak többek között a nesztoriánusokkal és ariánusokkal, manicheusokkal, albigensekkel és bogumilokkal. Ezután felfedezik a „híres gnosztikus, Valentinus- ról” és a gnosztikusokról szóló értekezést, valamint a Valentinus-tanítvány Ptolemaiosz szerinti teremtésmítoszt. Ezenkívül olvasnak a Rózsakeresztesek Kiáltványairól, Jákob Böhméről, Spinozáról, Paracelsusról. Felfedezik Valentinus „eretnek” iratainak és Jákob Böhme, valamint Paracelsus – „egy új teológia megalapítója” – írásainak összehasonlítását. A leendő vallástörténészek számára egy új világ tárul fel!

 

Álarc

Az eretnektörténetek iránt megnyilvánuló fokozott érdeklődés a szerző személyével függ össze. Gottfried Arnold röviddel előtte hét hónapig az egyháztörténet főiskolai tanára volt Giessenben, és ez idő alatt forradalmi eszmékkel és elképzelésekkel kavart vihart a poros akadémiai légkörben. Ez már a beiktatása során latin nyelven elmondott beszédével kezdődött.

Arnold azt vetette a legtöbb történész szemére, hogy nemcsak a „keresztény tanítások alapjait, hanem azok valódi célját is elködösítették, és ezzel az utókornak igen rossz szolgálatot tettek”.

„A történetírásban részletesen olvashatunk számos, papok által végrehajtott, merésznek mondott cselekedetről” – mondta Arnold. „Ez az úgynevezett heroikus viselkedés azonban mohóságból, nagyravágyásból vagy arcátlanságból keletkezett, és az ájtatos buzgalom álarca alatt ajánlották az utókornak. Röviden – fel kell ismernünk, hogy majdnem minden egy színjáték volt, egy álarcos felvonulás, ami a legnagyobb alakoskodás, képmutatás miatt keletkezett.” Ettől a pillanattól kezdve Arnold neve körbejárt Giessenben.

Egy főiskolai tanár, aki ilyen durva hangnemben meri az egyház fennálló rendjét támadni, nagy számú hallgatóságot kellett, hogy bevonzzon. Ennek ellenére Arnold nem bírja ki sokáig Giessenben. Harminckét éves, amikor eltökélten kiszakítja magát a „dohos”, kicsi, akadémiai világból. Feladja professzorságát „a fennhéjázó és nagyravágyó nagyképűsködéstől való undora miatt”! Mindeközben azonban felébredt az eszméi iránti érdeklődés, és ő teljesen az „eretnek-történet” írásának tudja magát szentelni, amely egy évvel később fog megjelenni.

 

Az élő ige

Mély benyomást keltő „Pártatlan egyházi- és eretnek-története” igen egyértelművé teszi, hogy Arnold számára az egyetemi környezet mennyire nyomasztó volt. Előszavában írja, hogy nincs kedve már „szópárbajokra” így Arnold „A szív teológiáját” használva véglegesen leszámol minden akadémiai szűklátókörűséggel!

A „Szív teológiája nem fogalmakról vitázik, nem tesz fel ostoba és haszontalan kérdéseket. Senkit nem bélyegez meg eretnekséggel, nem kelt lelkiismeret furdalást, nem nyújt jövedelmet, sem élvezeteket, sem tiszteletet, sem Címeket, és ezért a tudósok kivetik és üldözik!” „A szív az, amely Istent érzi, és nem az értelem” – állapítja meg Arnold. Ez a kereszténységről szóló monumentális történeti munkájának a mottója. Ez a történetírás „az állandóan tovább pusztuló egyház” ellenfényében áll. A józan tényeket akarja megszólaltatni, és mindenekelőtt az Élő Ige erejét, amely az állandóan jelenlévő áramlatok tényeiben jelen van, és aminek – véleménye szerint – a legtisztábban az „eretnekek” adtak hangot.

Arnold misztikus-pietista irányultságú keresztény emberként életinspirációját az „örök bölcsesség” Sophia-tapasztalatából kölcsönzi, amely nem más, mint „lágy, szeretetteljes lélegzet sóhaja és suttogás, olyan, ami nem keresve és váratlanul vonul át a lelken akkor, ha az elcsendesült”. Simon Mágusra és az őt állandóan inspiráló Helenához írt költeményeire hivatkozik.

Arnold szerint Helena utalás egy isteni misztériumra. Ő – alkímiai tekintetben – a prima matéria, minden dolgok ősoka és az isteni lelkület első kihatása. Ő Sophia, az isteni bölcsesség, „aki megcsókolja az emberi lelket” és követelmények elé is állítja: „Hacsak nem bizonyítja be az ember, hogy megszabadult minden teremtménytől és önszeretetétől, nem tapasztalhatja meg dicsőségének új és magasabb fokozatait”. A szellemi úton e Sophiával való szellemi házasságról, menyegzőről van szó. Ez az „Isteni ruha” Arnold szerint inkább megtapasztalható, mint megnevezhető. „Ezért helyénvaló hallgatni róla”, mivel csak „néma szavakkal adható vissza”! Arnold könyvét egy olyan kívülálló szemével írja, aki pártok felett áll. Olyan, mint egy szeparatista, aki Sophia inspirációi által nem szolgáltatja ki magát a hagyományos megítélésnek.

Ez a „pártatlan” cím jelentése. Azt jelenti, hogy történetét anélkül írja, hogy előítéleteknek vetné alá magát, olyan megbélyegzések és klisék nélkül, melyek már ősidők óta érvényesek. Radikálisan mindent a feje tetejére állít. Az ortodoxok a tulajdonképpeni eretnekek, és a korábbi eretnekek az „igaz keresztények”. A végtelen vitákat folytató történelmi kereszténység lehangoló képével Arnold egy történelem feletti elvet, vagy egy közvetlen vallási tapasztalatot állít szembe. Meg van győződve arról, hogy csak olyan történész képes arra, hogy helyesen fogalmazza meg a kereszténység történetét, aki személyesen élte át a „belső megvilágosodást”. Különben hiányozna neki a valóság felismerésének legfontosabb kritériuma. Ezért eretnektörténeteiben csak olyan emberek számára van hely, akik megfelelnek az egyetlen kikötésnek, amit Arnold elfogad: Bizonyítja-e egy szerző műve az alázatban való hitet és a gyakorlati jámborságot? Ő, legyen az férfi vagy nő, tévedhet egyszer-egyszer, elég, ha „szíve állandóan a mennyei Jeruzsálemben található”.

 

Johann Valentin Andreae

Ilyen „alázattal és jámborsággal” teljes ember Johann Valentin Andreae, a Rózsakeresztesek Kiáltványainak szerzője. Arnold egy „rendkívül bölcs embernek, és az elnyomott igazság egyedülálló ügyvédjének” mutatja be őt! Arnoldot egy Hollandiából küldött levél győzte meg arról, hogy Andreae már régóta „titokban tartott könyvek szerzője, mellyel a Rózsakeresztes-testvérek híres szektája nyilvánosságot kapott”. Arnold tizenhét oldalt szentel a Rózsakereszteseknek és Kiáltványaiknak. Ebben többek között megírja az iratok származását, keletkezését, a szerző vitathatóságát, az iratok sikerét és az arra keletkező ellenséges reagálásokat – mindent részletes forrásadatokkal alátámasztva. Arnold mély együttérzéssel jelenti azt is, hogy Andreae mennyire kényszerítve látta magát, hogy eredeti programjától (biztonsági okokból) eltávolodjon, hogy formát adjon egy új célnak:

„Bár fel kell adjam most e testvériséget, de sohasem azt az igazi, valódi keresztényi küldetést, amely rózsaillatot áraszt a kereszt alatt és szilárd elhatározással fordul el a világ gonoszságától, annak tévedéseitől, bolondságaitól és hiúságaitól. Minden időkben kész vagyok minden jámbor, értelmes és teremtő emberrel ilyen testvériségre elhatározni magam. (….) Vinni akarom a keresztények keresztjét, megvédeni az ő rendjüket és követni életszabályaikat. Keresztényként akarok élni és meghalni.”

Gottfried Arnold eretnek-történetét német nyelven írja, országának polgáraihoz fordul. Mindenkinek szánt könyvként hozza azt nyilvánosságra – mindenki nyelvén. Egyúttal összeállítja „az igazság legjobb és majdnem ismeretlen 180 tanújának” listáját. Számos kirándulás és utazás során, valamint részben iratokból ismerte meg ezeket a tanúkat, mint „Isten rejtett barátait”. Nem meglepő, hogy közöttük megnevezi Johann Valentin Andreae-t, valamint Dirck Volckertszoon Coornhert, Johann Amos Comeniust és az Utrechtből származó pietista költőt, Jodocus von Lodensteint is. Olyan emberek is vannak köztük, mint Doktor Brellerus Hamburgból, aki Johann Arndt iratait „áhítatosan és buzgón védelmezte”, vagy Flensburgból Mollerus prédikátor, aki odaadóan „állt ki a szegényekért” és aki gyülekezetének „egyedülálló példaképe” volt. Arnold listáján tizenhét asszony is található, „asszonyok, akik az igazságért sokat szenvedtek, isteni adottságaik voltak, vagy akiket Isten világosított meg és vezetett”. A női névsorban másodikként Tanneke Denys áll, a Haarlem melletti Bloemendaal egyik kelmefestőjének leánya, „akit Isten már kora ifjúságától vezetett csodálatos módon, úgy, hogy képes volt mély értelmű értekezést írni az egyház jelenlegi pusztulásáról és széthullásáról”. Gondolatai Jákob Böhme írásaira emlékeztetnek. Még könyvet is adott ki A keresztény liliomvirágzás címmel, amire aztán minden oldalról igen kritikus kommentárokat kellett elkönyvelnie. A lista Gottfried Arnold „Szent demokráciájáról” közvetít átfogó benyomást, és arról, ahogy ő a gyakorlatban a szív teológiáját valóban minden egyes ember szíve teológiájának látja.

Nehéz Gottfried Arnoldnak az emberiség szellemi fejlődéséhez való hozzájárulását szavakba foglalni. Gilles Quispel „Minden idők egyik legjobb történészének” nevezte őt. Gyakori megjelölése „az eretnekek védelmezője”, megint mások inkább radikális pietistának látják. Legjobban talán úgy jellemezhető, hogy helye van az általa összeállított galériában, „az igazság tanúiban”. A magyarázat akkor így hangozhatna:

„Szenvedélyesen érvelt a közel kétezer éven át irányadó egyháztörténet új megközelítése mellett. Egyengette az utat ahhoz, hogy új módon tekintsünk a Gnózisra. Ismert filozófusok és költők – közöttük Goethe – ismerték meg általa a Gnózist, és ismerték fel magukat az ő Gnózisról való írásaiban: „Az ember igaz beteljesülése az isteni dolgokban rejlő bölcsesség által”.”

 

 

4. cikk

A Világlélek és a tüzes Monád nyomában

 

A hatalmas kozmikus világ és a modern társadalom, amilyennek jelenleg mutatkozik, két egymástól végtelenül távolinak tűnő valóságot képeznek. Mégis, egy minden jelenség mögött meghúzódó közös pontból kiindulva, visszatérhetnek egy harmonikus egységhez.

 

„A bölcsesség” – mondja Salamon – „mérhetetlen kincs az ember számára, mert az isteni erő lélegzete és a Mindenható dicsőségének egy sugara. Az örök Világosság fényessége, az isteni hatalom tiszta tükre és jóságának képe. Az embereket tisztességre, belátásra, kegyességre és erőre tanítja. Megérti a rejtett szavakat, és tudja, hogyan kell titkokat megfejteni. Jeleket és csodákat eleve ismer, és tudja, mit hoz a jövő.” Ezt olvashatjuk az 1615-ben megjelent Fama és Confessio előszavában, melyet a Szerzet a hivatalos kiadás élére állított. Azt is megtudhatjuk belőle, hogy ez a kincs a bukás előtt teljes mértékben első atyánk, Ádám részét képezte: „Noha az eredeti ember sajnálatos bukása miatt a bölcsesség e csodálatos kincse veszendőbe ment, és már csak sötétség és értetlenség jött a világra, az Úr-Isten ezt a bölcsességet néhány barátjának időnként mégis kinyilatkoztatta. Alig hiszem, hogy lenne, aki nem kívánná szívből e nemes kincs birtoklását. Mindez azonban senkinek sem pottyan az ölébe, hacsak nem maga Isten ajándékozza neki, s küldi le a magasságból Szent Szellemét. Ezért szorgos olvasás céljából mindenki számára nyomtatásban megjelentetjük a Rózsakereszt dicséretes Rendjének Fama és Confessio című értekezéseit, hogy bárki, amennyiben nem teljesen tudatlan, könnyűszerrel beláthassa és megérthesse, hogy korunkban pillanatnyilag mit kell kezdeni vele.”

 

Anyag és szellem

A Pentagramban közölt gondolatok legtöbbször a személyes vagy kollektív tudati fejlődés eseményeire vonatkoznak. Ez azért helyes és lényeges, mert nemcsak személyes emberi tehetetlenségünknek, hanem az egész világprobléma megváltásának is itt van a kezdete. Ezen kívül rendszeresen nagy vonalakban vázoljuk a hatalmas kozmikus világ és az együttélés képét. A világ és a társadalom két teljesen különböző dolgot képvisel. A világ, mint az együttélés, mint az életútját járó ember társadalmi érintkezéseinek színtere, fáradságos egységet képez. Azonban, ha a világot, mint teremtést, mint az Ismerhetetlen alkotását szemléljük, akkor az valami egészen mást jelent! Elsősorban a Logoszból kiáramló felfelé törekvő és aláhanyatló hatalmak hierarchiáját. A világot, mint alkotást, lélek hatja át. Örök elveknek megfelelően, mérhetetlen bölcsességgel tervezték és alakították. Feloszthatatlan szellemi egységnek, egy pontnak mutatkozik. Honnan és ki által keletkezett? Csak az remélheti, hogy közeledhet e kérdés megválaszolásához, aki a pontnak lehetőséget ad arra, hogy az Egészet belsőleg magába foglalva kibontakozhasson. A világ kiterjedt kozmikus anyag, ősszubsztancia. Aztán ott van egy tüzes „forgószél”, amely az Ismerhetetlen gondolatának ebből a pontjából villámként tör elő. A mélységes kozmikus sötétség vibráló ragyogássá változik. Ebből jön létre a világ.

A világ tüzes ÉTERBE ágyazódik. Ebből jön létre a központi szellemi Nap, minden élet elektromos tüze. A Nap-mindenségben ő az életadó Nap, a természet szelleme. És a Földben, a Földön és a Föld körül ő a tüzes szellem, melyből a levegő, elektromos tűz, a víz, folyékony tűz, a Föld, megszilárdult tűz. A maga végtelen minőségében minden tűz – tanítja Salamon bölcsessége. A tűzből van a láng, a lángból a mater, a materből a természet. Ignis Flamma Materia Mater. Minden létező fátylat képez, mely elrejti ezt a tüzes Monádot. De nem azért, hogy rejtve maradjon, hanem hogy az embernek lehetőséget adjon arra, hogy ennek a Monádnak a lényegét saját vágya és akarata szerint megnyilváníthassa!

 

A tüzes Monád

Ez a tüzes Monád az emberben is megtalálható – „az emberben is ő az, ami lehetővé teszi, hogy a Makrokozmoszból, azaz a hatalmas világmindenségből létre jöhessen a Mikrokozmosz!” Nem agyagból alkották Ádámot? Nem fújta az Istenség Ádám orrlyukaiba tüzes lélegzetét?

Isten – kozmosz – ember.

A természet – a teremtett világ, tele van titkokkal, misztériumokkal és lehetőségekkel. A megoszthatatlan Monád – melynek középpontja mindenütt jelen van, de nincsenek kontúrjai, melyek lehatárolhatnák. Ez a Monád felismerhetetlen marad mindaddig, amíg Szellem és anyag – a világegyetem két eredeti és örök alapelve – ki nem békül egymással, a tudatban, egy igében, egy névben, egy hangban. Szellem és anyag azonban csak egyetlen módon békülhet ki egymással: a lélek által. A Világlélek, az egész világot átható, dicsőséges, ragyogó éterterület, kibékíti a Földet az univerzum szellemével. Az egyetemes Krisztus-fény-energiával feltöltődve, ez az anima mundi minden anyagot lélekkel jár át, elhatol egészen az emberi lelkünkig, biológia értelemben „animálja” az embert, és arra ösztönzi, hogy e lélek és szellem által tudatosan hagyja magát felébreszteni. Platón ezt a két alapelvet „az (isteni) gondolkodási képességnek” és „az anyagnak” nevezi. E kettő – Theosz és Káosz – egyesüléséből keletkezik az egyetemes világ. Abból pedig a kis világ. Káosz – Theosz – Kozmosz. Anyag – Istenség – világ – egy ragyogó világ, mely teljes joggal egy kozmikus Fiú!

Istenből az örök,

az örökből a világ,

a világ viseli az idejét,

ez meg nemzedékek áradatát,

lények miriádjainak

tarka nyüzsgését

a sok sugár pályáján.

(RM 19)

Ez azt jelenti, hogy minden, ami él, a világegyetem magasztos rezgéseit követi.

 

A tévút

Csak egy dolog zavarja ezt a gyönyörű egységet. A kis világ, az ember, már jó ideje nem követi „a sok sugár pályáját”. Jobban mondva, nagyrészt elveszítette ezt a nyomot. Nem mondhatjuk, hogy a hatalmas kozmikus óraszerkezettel összhangban élünk. Még csak azt sem állíthatjuk, hogy a földi elemekkel harmóniában vagyunk. Tűz, levegő, víz és föld – a földi ember ezen elemek saját használatbavételét tervezi, de úgy tűnik, azok ellene fordulnak.

Nem kellene inkább szorosabban kapcsolódnunk a mindennapok eseményeihez? Inkább más lángoló tüzeknél megállnunk, például a Krim és Ukrajna között dúló közelharcoknál? Vagy a levegőből érkező veszélyeknél: az őrületes drón-támadásoknál, melyek nem csak az áldozatokat, hanem a dolgokat egy távoli irodából irányító embereket is sokkolják és megrázkódtatják? Vagy a menekültek ezreinél, akik csónakjaikban kétségbeesett és életveszélyes módon próbálnak átkelni a vízen, az egyik poklot a másikra cserélve? Esetleg a Bosznia-Hercegovinai áradásoknál, ahol az embereknek több mint tíz éves háborúskodás után már nem volt pénzük arra, hogy rendbe hozzák a gátjaikat? A szíriai menekültek irakiak általi lemészárlásánál? Ezek a menekültek százezrével hagyják el szülőföldjüket, melyet saját elnökük döntött romokba. Eközben nem szabad elfelejtenünk, hogy a túlélési ösztön minden embernél ugyanolyan erővel működik. Valószínűleg valamennyien csónakba szállnánk, ha ez lenne az egyetlen esélyünk az életben maradásra.

A viszonyokat az egyes területeken és az adott népben uralkodó rezgések határozzák meg, és az emberek lelke ezekre hangolódik. Csak az nem válik a viszonyok áldozatává, aki képes arra, hogy lelki életét, alaprezgését egy magasabb szintre emelje.

Így azt se nehéz elképzelni, hogy a Szellemi Iskola és az Élő Test rezgési tere, mint egy atya-anyaterület ebből a szempontból hatalmas, kegyelemmel teljes lehetőségeket biztosít!

A Föld négy világtáján a tűz, a levegő és a víz – maguk az elemek, úgy tűnik, háborogni kezdtek. Európa bármennyire is a határok zárva tartásán fáradozik, a Föld új mágneses viszonyai ezt nem fogják megengedni, és az együttélés meg az egymással való bánásmód új formái jelentkeznek.

A társadalmi forma és az emberek közötti érintkezés a változás folyamatában van. E változások hatalmas tengeráramlatként fognak érvényesülni – és mindez már zajlik körülöttünk. Létünk szférájába, ahol lelkületünk lakozik, új értékek sugárzódnak, és gondolkodásunk tüzében felfedezzük az elemek közötti összefüggéseket, az élet és a minden mindennel való összekapcsolódásainak összefüggéseit. Ha ezt a folyamatot nem a szívünk és fejünk vágyakozása által tesszük magunkévá, akkor az élet azt így vagy úgy az értésünkre fogja adni. Így minden lehetőséget kap, azért, hogy erősebbé és tudatosabbá váljon. Mert csak az erős tud tovább létezni – a nyugalmi állapot ebben az értelemben is visszalépést jelent.

 

Visszatérés a harmóniához

Igen, a világ és a társadalom két teljesen különböző dolog. Míg a határtalan kozmosz, az elképzelhetetlenül hatalmas univerzum, lassan halad örökké tartó fejlődési folyamatában, az együttélés egy komplex valóságot mutat – egy megtört valóságot, egy zavart életet. Nyilvánvaló, hogy bolygónk, a Föld, jelenleg nem képes egy olyan élethullámnak szállást adni, amely ugyanolyan nyugalom és egyenletes progresszív fejlődés bejárására képes.

Miért fulladnak kudarcba az együttélés harmonikus irányba terelésére irányuló kísérletek? Miért nem sikerül mindenki számára békét teremteni? Talán mert teljesen megfeledkeztünk a bennünk és rajtunk kívül létező megoszthatatlan pontról? Mert a Másikat nem „úgy szeretjük, mint önmagunkat”? Vagy talán azért, mert már nem vagyunk képesek az elemeket egymástól különválasztani? A lényünk legmélyéből fakadó igazság kristálytiszta vizét, egy tisztább értelem levegőjét, melyben újra kibontakozhatnak egy tisztább alkotás csodálatos gondolatképei. És kibontakozhat a szeretet, mint kapcsolat, mint a magasabb inspirációt és intuíciót hordozó hullám. Az égbolton áthaladó minden forgalom, a kozmikus óraszerkezet minden elütött órája új lehetőséget nyújt ahhoz, hogy egyre mélyebben elhatoljunk a világlélekhez. Lehet, hogy apró pontokként csak keveset tudunk változtatni az aktuális körülményeken: de arra igenis megvan a lehetőségünk, hogy jobb állapotokat készítsünk elő! És a magát rózsakeresztesnek nevező ember, vagy az, aki arra törekszik, hogy rózsakeresztessé váljon, pontosan e cél elérése érdekében veti latba minden erejét. Hogyan teheti ezt a legjobb módon? Ennek érdekében először egy tüzet kell meggyújtani. Meg kell találni a felismerhetetlen pontot. Ahhoz azonban először fel kell ismerni, hogy miből állnak az oly gyakran szenvedélyesen megvitatott emberi lét valódi értékei. Ezzel kezdődik minden, ez képezi azt az alapot, melyre építeni lehet. A rózsakeresztes-élet csak akkor veheti kezdetét, ha ezt „a fedélzetre vettük”. Így volt ez már a klasszikus ókorban is, például Pitagorasz és Platón iskoláiban. Az akadémiák tanulóinak minden célja és törekvése arra irányult, hogy a lehető legnagyobb mértékben hasonlóvá váljanak az istenekhez. Az előírások betartása azonban egyáltalán nem nyújtott garanciát arra, hogy egy lélek az istenekkel, az istenivel kapcsolatba kerülhessen. A kozmoszon uralkodó harmóniát illető belátáshoz is el kellett jutniuk, és azt saját életükkel összeegyeztetniük. Ezért követ a mi iskolánk is egy háromszoros utat: a megfordulás útját: ez a személyiség előkészítése és alkalmassá tétele; a növekedés és az új lelkesültség megerősödésének útját; és a Rózsakereszt útját: melynél a szívet, a fejet és a cselekedeteket azoknak a kozmikus folyamatoknak a szolgálatába állítják, melyeknek az a rendeltetése, hogy a világot és a társadalmat egy új terv szerint, az élet és az irányulás új szintjére emeljék. Az iskola évtizedeken keresztül mindent latba vetett azért, hogy az első két fázist tanulóiban tudatossá tegye, és megvalósuláshoz vezesse. Most minden attól függ, hogy elegendő munkatárs legyen, akik a harmadik fázist, az aratást hordozni tudják.

Egy iskola önmagában még nem cél. Egy iskola célja sikeres tanulók kiművelése, akik tudják, hogyan dolgozzanak embertársaik, a világ és a társadalom érdekében – akik lélekkel rendelkeznek, akik lélek által eltöltött mesterek. A kétszeres élet mesterei: akik a jelenen és az önvalón uralkodnak, tehát képesek arra, hogy személyes fellépésükben a világlélek által inspirálva egy új gondolkodás sugallatainak alakot adjanak.

A tiszta lelkesültség impulzusai a hatalmas kozmikus életből, a világlélekből, Krisztus napszférájából indulnak ki, amely folyamatosan menti, hordozza és a Nap fényével árasztja el a Földet, és ennek analógiájaként a mikrokozmosz megmentésén is munkálkodik. E szellem hatására történik, hogy a Szellemi Iskolából a világ számos pontjára áradnak ki a kezdeményezések.

 

A szerzet új üzenete

Miután jelenleg a tanulók többsége a lelki tudatosság növelésével foglalkozik, ezek a gondolatok egy támogató, de szigorú szeretethez kapcsolódnak, és nem emóciókhoz, nem személyes megrováshoz vagy dicsérethez. Mert szolgálataink, konferenciáink és összejöveteleink titka abban rejlik, hogy mindaz, amit az erőtérben összehordunk, szeretet-potenciállá, étererővé alakul.

Amikor az iskola szívéből kezdeményezések indulnak ki, akkor azok ezekkel az erőkkel állnak kapcsolatban. Ezek átjárják a munkát, és néha szárnyakat adnak neki. Így történhet meg, hogy sok ilyen kezdeményezés, a látogatók számától függetlenül, sikeresnek bizonyul. Hívásunk messze hangzik, programjaink számos látogatót vonzanak, és sokféle örömet okoznak.

Szellemi Iskolaként tanulmányozzuk a hatalmas életkerék rotáját, ügyelünk a befolyások periodicitására. Ahol csak lehetőség kínálkozik rá, az iskola minden erejével reagál a kínálkozó lehetőségekre. És így történt meg, hogy újra felhangzik az ősrégi Fama hívó szava, és felkészülésre buzdít bennünket.

„Nagy örömmel és az új impulzus hatalmas belső bizonyosságával, mely 2014 szeptemberének első heteiben fog utat törni magának, meg akarjuk hallani a Szerzet új hívását, és ez által egy belső meghívót akarunk a világ valamennyi kereső és vágyakozó lelkének közvetíteni: Ismét fogjatok össze, hogy közös irányulással egy hatalmas szent csoportot képezzetek, melybe fel lehet venni az Élet Szerzetének egy új impulzusát, hogy az transzformáló erőként szívünkön, szellemi erőnkön és törekvő személyiségünkön keresztül fényt, örömet és szabadságot sugározzon a világba – hogy az gyalázatos rejtekéből és a téveszmék pólyáiból végre megszabadítsa magát, képes legyen érzékelni valódi szellemi dimenzióinak kontúrjait, felismerje a naptest hatalmas fejlődési területével való kapcsolatát és szellemi létének szépségeit végre kisugározza a világmindenségbe.” Ezért dolgozik az Iskola nemzetközi kapcsolatokban és minden erejét latba vetve, hogy a Fama-t, Szerzetünk forrását méltó és ésszerű módon a 2014-es évre és az azt követő időszakra újra kinyilvánítsa.

 

 

5. cikk

Johann Valentin Andreae Bebenhausenben

 

Johann Valentin Andreae (1586-1654) igen fontos személye volt a Tübingi Körnek, ahonnan a Rózsakeresztesek Kiáltványa is származik. Fiatal kora ellenére a szerzők egyikének tekintették. A legújabb kutatások azonban arra engednek következtetni, hogy valószínűleg Tobias Hess lehetett a Fama megalkotója.

Andreae később vált a legfontosabb lutheri teológusok egyikévé. Továbbra is rejtély, hogy miért határolódott el a Rózsakeresztes Kiáltványok körül kialakult vitától. Mert minden ellenállás ellenére, melyekkel szembe kellett néznie, keresztény utópiára irányuló törekvése nem hagyott alább, melyet élete végén azonban teljesítetlenül hagyott ránk.

 

Andreae-t mindig az érdekelte, mi lenne, ha a társadalom egésze keresztény, valóban keresztény lenne? Mi lenne, ha az egyház a mindennapi életben is gyakorolná azt, amiben hisz? Johann Valentin Andreae-nek igen fontos látomása volt: felszállt fantáziájának hajójára és a társadalom vizein vitorlázott. Egyszerre csak orkán kerekedik. Egy zátonyon szétesik a hajó és teljes legénységévei elsüllyed. Csak ő éli túl egyedül. A víz egy szigetre sodorja. Amint magához tér, nem hisz a szemének. „Azt hinné az ember, hogy itt Ég és Föld tartós békét kötött egymással.” Egy szigetlakó megtalálja, és a városba vezeti, melynek neve Christianopolis. Nemsokára felkiált Andreae: „Miféle város ez, ahol az igazság, a jámborság, a jótétemény mind otthonra és biztos menedékre lel?” Keresztülsétál a városon és mindent részletesen leír: a szántóföldektől kezdve a büntetőjogi ügyeken, a kormányzáson, lakásépítésen és oktatáson át egészen a gyógyászatig. Ez a Christianopolis az ideális keresztény társadalmat jeleníti meg, a helyes élet és életvitel megtestesülését. Egy eszme, utópia formájában, ahogy azt 100 évvel korábban (1516) Thomas Morus „Utópia” című fő művében eltervezte. Christianopolis egyúttal az első és egyetlen német utópia – és ehhez még lutheránus is, ahogy Andreae is megállapítja: „Itt nem láttam semmi olyat, ami a mi lutheri Augsburgi Confessiónktól eltérne, hiszen itt sem a vallásunkat tagadják, hanem a szokásainkat.” Épp ez a témája: Az élet és a tan elválaszthatatlanok, össze kell csengeniük. Ez az „Igaz Kereszténység” (J. Amdts széles körben ismert emlékkönyvének a címe 1607-ből). Ez nem más, mint amit az igazi Rózsakeresztesek elképzeltek: egy általános világreformáció. Mi hát a különbség? Miért találta Andreae olyan fontosnak, hogy nyilvánosan tagadja, hogy köze volna hozzá?

A Christianopolisban az ideát realista-utópista módon formálja meg. Talán több ember is akad, akik ilyen várost szeretnének építeni? Ezt kívánja magában Andreae. Itt valóban krisztusi életet lehetne gyakorolni. Így talán meg lehetne reformálni az egyházat és az egész társadalmat kereszténnyé tenni. Andreae számára világos, hogy az uralkodó körülményekben tényleges javulás csak akkor lehetséges, ha a társadalom keresztény szemléletű életet él. Egy ilyen istennek tetsző társadalom tapasztalhatja meg a jólétet, hírnevet és rendet. Nem valamikor, hanem most.

Az igazi keresztény élet és az evangélikus egyház helyes felépítése – Andreae életének fő témái. A dolog természetében rejlik, hogy ezek Andreae-t kritikussá tették minden fennálló dologgal szemben, és nem csupán a vallási harcok borzalmai miatt, melyeket kortársaihoz hasonlóan saját maga is megtapasztalt. Makacssága miatt nem volt közkedvelt. Ekkor mérlegelte, hogy mit is ért el, és azt érezte, hogy szinte semmit. Hatalmába kerítette az érzés, hogy minden hiába volt, minden fáradozása eredménytelen maradt. Itt felmerül a kérdés, hogy vajon nem arra törekedett-e, nem az volt-e vágya, hogy a keresztény életvitelt – meggyőződése ellenére – összhangba hozza a lutheránus egyházon belül elfoglalt pozíciójával. Miért kapaszkodott ebbe, mikor ő maga is elcsüggedt egy idő után. Igen csüggedt volt, miután hosszú ideig Stuttgartban udvari prédikátor és az egyház-tanács tagja volt, nyomasztotta a tapasztalat, hogy sikertelen marad, ezen felül a hivatalával járó fáradtság testi betegséggel is járt. Fáradt volt a sok ellenállástól, melyek prédikátorként érték, mivel sosem rejtette véka alá a véleményét.

1650: Ekkor 64 éves, és a változtatáshoz kérelmet nyújt be. A herceg végül Bebenhausen apátjává nevezi ki. A herceg becsülte őt és emiatt osztotta rá ezt a nyugodt, ám mégis megtisztelő pozíciót. Bebenhausen egy kolostor volt, amely a westfáliai békekötés után a protestánsok kezére került. Valójában Andreae itt minden egyházvezetői poszttól vissza akart vonulni. Azonban nagyot tévedett az új hivatalával járó felelősség kérdésében. Nemcsak a kolostori iskola főfelügyeletét kellett ellátnia. Andreae-t tehermentesítik ugyan, ahol lehet: a prédikátori tevékenységet megosztja két másik kolostori preceptorral. Mint általános szuperintendáns nem kell ellenőriznie, és oktatnia is csak alig, azonban mint főpap elvárják tőle, hogy a zsinaton és az országgyűlésen részt vegyen. Ez azonban egyébként is gyenge egészségi állapota miatt károsan hat rá.

Mikor Andreae megkezdte apátként munkáját, nyomorúságos állapotban volt a kolostor, „a bent tartózkodás életveszélyes volt”. A templom ugyanígy le volt romolva. Az ablakok betörve, a szél befütyült rajtuk. Andreae-nak úgy tűnt, mintha valami távoli múltba röpítették volna: dédapja épp a templom északi oldalhajójának keleti részén volt eltemetve. Egy homokkőből készült sírkő tanúskodott erről, melybe a család címere volt belegravírozva (Andráskereszt és rózsa) és a felirat: Itt nyugszik a „derék Jacob Endris”. Endris – így hívták régebben az Andreae családot. Jacob Endris kovács volt Waiblingenben. 1566- ban meglátogatta híres fiát Tübingenben, aki a latin Andreae nevet vette fel, Jakob Andreae-t. Ez alatt a látogatása alatt hunyt el. Ezért temették ide a kolostortemplomba. Valójában a kovács Endrist nem is nevezhették volna „deréknek, tiszteletreméltónak”, és a címert sem viselhette volna, mivel azt a fiának adományozták, így azonban a templomban már három generáció képviseltette magát: dédunoka, nagyapa és dédapa. Így Andreae-t ismét emlékeztették a családi múltra, amely valójában hírnevet is hozott neki, ahogyan persze sebet is ejtett rajta, amiből még nem gyógyult ki teljesen. Híres apai nagyapja ugyanis fontos egyházi hivatalt látott el, melyet Andreae nézeteivel csak nehezen lehetett összeegyeztetni.

Új lakóhelyének klímája jót tett az egészségének. Azonban hamarosan újra kiújultak a régi panaszok. A későbbi gyászbeszéd szerint: amint evett valamit, éles fájdalmat érzett a gyomrában, és azonnal le kellett feküdnie. Az állapota láthatóan romlott, míg végül jobban hasonlított egy csontvázra, mint élő emberre. „Erre emlékeznünk kell, amikor kimondhatatlanul keserű hangulatát meg akarjuk érteni, amelybe Andreae egyre inkább került” – közli egy életrajzírója. Ezt a „kimondhatatlanul keserű hangulatot” érezzük önéletrajzában, annak minden sorában. A csalódást okozó utópista mellett ismét előtérbe kerül a rózsakeresztes is Andreae-nál. Ismét kitör belőle az egyházi hit-gyakorlat miatti csalódottsága: „Mit mondhatnék még vagy mit sem a mi evangélikus vagy lutheránus vallásunkról? Arról, melynek tana a legvilágosabb, gyakorlati élete azonban a legcsalárdabb, igéi tiszták, élete azonban különösen romlott?”

A hangulata nem javult. Életrajzában az 1652-es év „mind testi mind lelki értelemben igen szomorú”. A pesszimista-melankolikus vonulat tovább tart. 1653-ban így ír az öreg Andreae:

„Ó, milyen ellenérzéssel fogok hozzá a sok szenvedés ecseteléséhez, melyeket fogságom negyedik évében álltam ki. Igen, ekkor szenvedtem testi és lelki kínokat, melyeket csak az érthet meg, aki egy szigeten leli vesztét, vagy a bányában, vagy az evezőlapátok terhe alatt nyög, vagy vadállatokkal harcol, csak az érezheti át szenvedésemet.”

Mi történhetett még ott Bebenhausenben testi szenvedései mellett? Sajnos ezt Andreae nem fejti ki.

„Eltűrtem az újonnan feltört emberek féktelenségét, a vetélytársak haragját, a barátok menekülését, a segítőtársak hűtlenségét, az ügyfelek hálátlanságát, a szolgák csalásait és mindezek felett egy galád ember zabolátlan hatalomvágyát.”

Kire gondol? Egyetlen történetet ismerünk: Andreae éppen szónoklatot tart. A két kolostori nevelő is ott ül a hallgatóság soraiban. Ők eretneki tévelygést hallanak ki a szónoklatból, megbeszélik, mi a teendő, és elhatározzák, hogy a szószékről a főpap tévtanai ellen szólalnak fel. És ezt éppen, abban a templomban, ahol nagyapja, Jakob Andreae is prédikált, aki döntő munkát vállalt a különböző lutheri megyei egyházakat összekötő „Egység-formula” kidolgozásában! Itt érkezünk el valószínűleg Andreae lelkiismereti gondjainak a magjához. Mert a lutheránus tanokban a belátás áll a középpontban, mégpedig, hogy a megváltás és így az örök boldogság csakis a Jézus Krisztusba vetett hit által lehetséges: ez a sola fide. Ez alapján nagyapja személyesen volt felelős azért, hogy a württembergi herceg szigorúan lépjen fel az olyan eretnekek, mint Kaspar Schwenckfeld és Michel Servet követői, vagy Sebastian Franek és más anabaptisták, újrakeresztelők ellen. Andreae-nek erről tudnia kellett és e családi sors részesének kellett tekintenie magát. Épp ő, aki olyan nagyra tartotta a keresztény életvitelt és a rózsakeresztes kiáltványokban oly hevesen támadta az egyházi tanítás túlzásait. Emiatt igen mélyen érinthette, hogy a két nevelő megvádolta őt, hogy Georg Major (1502-1574) utódaként azt állította, hogy jó cselekedetek nélkül senki sem üdvözülhet. Kritikus hallgatói eltalálták az Achilles-sarkát! A keresztény életfordulat és a belső reformáció melletti védőbeszédével az unoka most szabályosan a nagyapai örökség ellen fordult. Jóérzésű emberként nem szeretné már családi nevét még jobban megterhelni. Fiatal teológustanulóként félbe kellett szakítania tanulmányait, mert keresztény vitairatával a pfalzi grófok ellen fordult, s mint fiatal ember megírta az „Alkímiai menyegző” jelképes történetét, és névtelenül ő is ott állott a Fama és a Confessio Fraternitatis bölcsőjénél. Ez részben megmagyarázza, miért törekszik annyira az idős Andreae tisztára mosni a nevét és ezért még pert is indít a konzisztóriumnál, az egyházi elöljáróságnál. 1651. november 26-án mindhárman megjelennek a legfelsőbb egyházi-állami hatóságnál. Andreae a leghatározottabban cáfolja, hogy használta volna a kifogásolt szavakat. A konzisztóriumnak nincs semmi oka kételkedni benne. A két nevelőt megfeddik. A két preceptor megígéri, hogy elismerik a döntést. Andreae a maga részéről megköszöni a konzisztórium „fáradozását”. A további jó együttműködésre azonban már nem lehetett gondolni, Andreae-nek minden napja kínnal teli lett. A helyzet elviselhetetlenné vált számára, mert éppen ott történt minden, ahol a családi titkok is rejtőztek. Betegsége miatt fel kellett hagynia bebenhauseni munkájával. Csak néhány órája maradt naponta, amikor nem fájdalmak között, ágyban vergődött. Arra vágyott, hogy elhagyhassa Bebenhausent. Andreae emlékezteti a herceget, hogy jelenlegi hivatalának megkezdésekor azzal kecsegtették, hogy ha ez a hivatal sok vesződséggel járna, akkor egy kellemesebb, nyugodtabb hellyel cserélheti el. Február 25-én végül úgy döntött a herceg, hogy Andreae elhagyhatja bebenhauseni hivatalát és a Göppingen melletti Adelberg apátjává nevezte ki. Megengedte neki, hogy Stuttgartban lakjon, saját házában.

1654. március 22-én érkezik Stuttgartba. Tudja, hogy nem él már sokáig. Amint érzi, hogy a végét járja, még felveszi az oltáriszentséget, és azt állítja, hogy „egészen nyugodt, és sem testileg, sem szellemileg nincs kitéve sem fájdalomnak, sem bánatnak”. A kérdésre, hogy milyen módon temessék el, azt válaszolta, hogy a holttestét a temetőn kívül más keresztények mellé temessék és temetése körül ne legyen semmilyen felhajtás. Június 27-én végleg megszabadul szenvedéseitől, és a kórházi templom temetőjében helyezik nyugalomra.

Négyszáz évvel a Fama Fraternitatis megjelenése után, most már tudjuk, hogy Andreae élete minden volt, csak nem rosszul sikerült. Nem kisebb személyiség, mint Philipp Jákob Spener (1635-1705) a pietizmus atyja legszívesebben visszahívta volna a halálból Andreae-t – aki a kereszténység gyakorlatát olyannyira a szívén viselte: „Mert senki más nem látta az egyház sebeit oly tisztán, mint Andreae”. És amit meg sem említ, hogy ez az ember volt fiatal éveiben az, aki az oly lelkes és szenvedélyes szerzője volt azon írásoknak, melyek oly erősen meghatározták Európa arculatát. Halálakor saját szellemi megbízatásának magja már régen el volt vetve, kétségtelen, hogy azt véres vallási háborúk szele fújta ide-oda, mert Európa földje még nem volt érett eléggé, és Andreae maga sem volt még teljesen tudatában küldetése horderejének, és mert rendkívüli módon kínozta őt a kérdés, hogy a rózsakeresztes mozgalom tényleg az igazi felelet-e az általános világreformációra. Ezeknek az ideje el kell, hogy érkezzen. Vagy ahogy a Fama-ban maga is mondja: „Európa erős gyermeket szül majd”.

—

Források:

Alexander Köhrer

J.V. Andreae, Christianopolis, kiadta Richard van Dülmen, Stuttgart, 1972 (Első kiadás 1619) loannis Valentini Andreae theologi q. Württembergensis. Vita, ab ipso conscripta. Johann Valentin Andreae, Egy sváb lelkész a harmincéves háborúban, bew. Paul Anthony.

Hermelink, Heinrich: A Württembergi evangélikus Egyház története, 1949

S. Fritz: Valentin Andreae tevékenysége a württembergi egyház szolgálatában, 1928 Pfaff: A Bebenhauseni kolostor története, Württ-i Évkönyv 1846

 

 

6. cikk

A Fama titkai

 

A „semmi” az ember számára absztrakt fogalom, sem értelmünkkel, sem érzelmileg nem tudunk hozzá közeledni. Az is lehet azonban, hogy túlságosan közeli, túl közismert és egyszerű ahhoz, hogy érzékelhessük. Túl könnyen kicsúszik felfogóképességünk hálójából.

 

Ha mégis el akarunk képzelni valami absztrakt dolgot, gondoljunk például a gizehi piramis nyitott sírhelyére. Az egyetemes tanok szerint e sír ürességében transzformálni lehet egy embert. Ez a piramis négy háromszögével egy négyszögletű alapon nyugszik. Ezt a négyszöget saját lényünknek tekinthetjük, míg a sír üressége egy nyitott és fogékony szívet szimbolizálhat. A felismerhetetlen belső lény ebbe a mágikus ürességbe sugározza energiáját, amely körül a piramis formálódik.

Bensőnkben, melyet ürességnek tapasztalunk meg, sugárzik a központi lény, habár legtöbbször látens, alvó állapotban. Ezért beszélünk az ébredés és az újra élővé válás folyamatáról.

A sírkamra ezen üres terében támad fel újra Christian Rosenkreuz, a bennünk szunnyadó eredeti ember szimbóluma. Azért beszélünk szunnyadásról, mert nem valami új dologról van szó, hanem arról, hogy az egó e belső fénytől elkülönült, s ezáltal bennünket is elválaszt tőle. Amikor a transzformáció útjára lépünk lassanként feloszlik a köd, és újra képesek leszünk érzékelni az eredeti lényt, és az is megnyilvánulhat bennünk. Közelebbről szemlélve e tér összességében nem is üres – de az, ami benne található, kizárólag a szellemi lény, az ember, mint mikrokozmosz számára van fenntartva. E nyitott tér, e sírbolt és az azzal kapcsolatos erő ismerete képezik a Szerzet által örökségül hátrahagyott kincseket. Ez az igazság nem egyesek számára van fenntartva, hiszen a központi lény valamennyiünkben ott rejlik. Ennek újra felfedezésének folyamatában nagy segítséget nyújthat egy szerzet vagy egy szellemi iskola, de ezeket akkor sem tekinthetjük: a bennünket és a „nagy titkot” összekapcsoló „köztes személynek”. A titkot nekünk kell önmagunkban feltárnunk és megtapasztalnunk, mert csak ekkor kel életre bennünk. Nem mások által elméletként ránk ruházható igazságról vagy misztikus érzésről van szó. Az ilyesmi még akadály is lehetne, mely ballasztként terhelné meg fejünket vagy elszorítaná a szívünket. Az igazság mindenki által felhívható élő potenciálként szabadul fel a világ terében.

Ezen légköri állapot következtében annak, aki akarja, egyszerűbbé válik saját belsőjének feltárása. Ezt az igazságot ugyanakkor paradox módon egy meglehetősen lefátyolozott történet közvetíti nekünk. A kérdés az, hogy képesek vagyunk-e meglelni magunkban azt az egyszerűséget, amely újra felismeri az e történet mögött meghúzódó egyszerűséget. Felismerjük, hogy az élet hogyan valósítja meg bennünk az új rendet? Más szavakkal: nem szükséges azzal próbálkoznunk, hogy fáradságos módon transzformáljuk magunkat, egyszerűen rábízhatjuk magunkat az élet forrására, mely bennünk is jelen van. Ha megnyitjuk magunkat a belső forrásnak, akkor a szövegekben aprólékos pontossággal ábrázolt csodálatos átváltozási folyamat megtalálja bennünk saját rendjét.

 

A bronz tábla

„Az igaz és eredeti beszámoló Isten nagyon megvilágosult emberének, C.R.C. testvérnek a felfedezéséről pedig a következőképpen hangzik: Miután A. békében elhunyt, helyére szeretett testvérünk, N.N. került. Miután csatlakozott hozzánk, és letette a hűség és titoktartás esküjét, azt közölte velünk bizalmasan, hogy A. biztosította őt arról, hogy a Szerzet nem marad sokáig ennyire titkos. A következő évben, amikor tanulóidején túljutott, és alkalmat kapott, meg jelentős úti pénzt (vagyis Fortuna erszényét) s útra akart kelni, jó építészként elhatározta, hogy ezen az épületen változtat valamit, s célszerűbben rendezi be. E megújító tevékenység közepette találta meg a sárgarézből öntött emléktáblát, amelyen a Szerzet minden tagjának a neve rajta volt, s még néhány más dolog is. Ezt az emléktáblát akarta átvinni egy másik, alkalmasabb boltozatba; ugyanis hogy mikor és hol halt meg C. barát, azt a régiek elhallgatták, mi tehát nem tudtuk. Az emléktáblából egy nagy szeg állt ki, s amikor ezt kirántották, a vékony falnak vagy vakolatnak, mely a rejtett ajtót takarta, egy nagy darabja szintén kiesett. Ekkor váratlanul előtűnt az ajtó. Örömmel és vágyakozva bontottuk le a fal maradékát, és tisztítottuk le az ajtót, melyen egészen nagy betűkkel ez állt: „százhúsz év múlva megnyílók”, alatta pedig a régi évszám.”

 

Az ajtó

„Megköszöntük Istennek ezt a leletet, s ezen az estén mindent úgy hagytunk, ahogyan volt, mert először meg akartuk nézni a rotánkat. Még egyszer, harmadszor is utalunk a Confessiora, mert amit itt kinyilvánítunk, azt azokért tesszük, akik méltók erre. A méltatlanoknak azonban, ha Isten is úgy akarja, nem sokat használ. Mert ahogyan a mi ajtónk is annyi év után csodás módon megnyílt, a falak eltűntével Európa számára is megnyílik egy ajtó, mely már kezd megjelenni, és amelyre sokan vágyakozva várnak.”

A szerzetesek, mielőtt kinyithatnák az ajtót, először megkérdezik rotájukat: a mennybolt jeleit. Megtekintik magukat a hatalmas életcél fényében, de nem személyes megnyilvánulásukat az állatövi jegyek vizsgálatával. Ha megértik a téridő világában szerzett személyes tapasztalataikat, meg lehet nyitni az ajtót. A szív tiszta tudati állapota azonban nem kapcsolódik az asztrológiai zodiákushoz. A saját rota olvasása belső érzékelést jelent, belső átélést a tudat kifinomult intuíciója által. Ehhez valamennyi előző inkarnáció tapasztalati kincseiből meríthetünk.

A régi zodiákus megtette a magáét, helyet ad egy új zodiákus, egy tizenkét csillag által beragyogott új menny számára, melyből egy új föld és egy új ember nyilvánulhat meg. Így lesz a százhúszas szám a tökéletesedés száma.

 

A belső tér

„Reggel kinyitottuk az ajtót, amely mögött boltozat volt hét oldallal és hét sarokkal, minden oldal öt láb széles és nyolc láb magas. Bár ebbe a boltozatba sohasem sütött be a Nap, ragyogóan megvilágította egy másik Nap, mely ezt a képességét a Naptól tanulta, s fent volt a tetőzet közepén.” Már korábban is utaltunk rá, hogy a belső terem már létezik. A hozzá vezető ajtó pedig lényegében nincs is bezárva. Azonban azáltal, hogy kizárólag külső identitásunkkal foglalkozunk, átmenetileg elfeledkeztünk valódi lényünkről. A külső léttel való azonosulásunk következtében elveszítettük szem elől. Azt hisszük, hogy egy személy vagyunk, és hitelt adunk minden bennünk felmerülő gondolatnak. Amikor ez a külsőségekkel való azonosulás feloszlik a végtelen belső terem csendjében, tudni fogjuk, hogy ez a terem lényünk legmélyében fekszik eltemetve.

Mikrokozmoszunk magja makrokozmoszunk hűséges másolata, tökéletesen egy vele. A kozmikus belső termet az elbeszélés hétoldalú boltozatnak ábrázolja. Ezt a termet egy, a mennyezet közepéről leragyogó másik Nap világítja meg. A továbbiakban ezt olvashatjuk:

„Középen sírkő helyett kerek oltár feküdt sárgaréz lappal, melyen ez állt: A.C.R.C. A mindenségnek ezt az összefoglalását életemben sírommá tettem.

Az első kör körül ez állt:

Jesus mihi omnia (Jézus mindenem)

Középen négy ábra volt, melyet körök zártak körül. Ezek felirata pedig így szólt:

1. Nincs üres tér.
2. A törvény igája.
3. Az evangélium szabadsága.
4. Isten dicsősége érinthetetlen.”

A mikrokozmosz hét nézetét egy szellemi nap világítja meg. A szellemi ember tiszta tudatában megnyilvánulhat az ismeret fénye. így történhet meg, hogy a külső önvaló elmúlik, és a valódi lény kiemelkedik a sírból, mint egy tűzmadár, mint egy fónix, mint egy Krisztusban lévő ember. Christian Rosenkreuz élete is erről a feltámadásról tanúskodik. Élete példakép erejű a számunkra, mert a természet sírjából való feltámadás minden ember számára adott lehetőség. Vizsgáljuk meg, hogy mi állt az oltárra írva:

1. Nincs üres tér.

Egy olyan embernek, mint Christian Rosenkreuz térben és időben már nincsenek korlátái. A halandó ember a mindenség-tudatnak csupán egy látható manifesztációja. A mindenség-tudatban minden világ érzékelhetővé válik. És ami a normális tudat számára üres térnek tűnik, az Christian Rosenkreuz számára egy élettel teli tér, ahol a minden mindennel való egysége átélhetővé válik. Számára a „semmi” minden, csak nem üres!

2. A törvény igája.

Christian Rosenkreuz számára a törvény igája, a karma és az ok és okozat törvénye már nem érvényesül. Nem azért, mintha minden karmát levezekelt volna, hanem mert a tudat egyszerűen kikerült a karma és a tapasztalatok világának területéről.

3. Az evangélium szabadsága.

A saját evangélium egy tanúsítvány és élő bizonyítéka annak, hogy részesül a szabadságban.

4. Isten dicsősége érinthetetlen.

Az igazi önvaló érinthetetlen, mert minden dolog benne történik és létezik, mégis önmagában mozdulatlan marad. Minden élet belőle indul ki, és hozzá tér vissza. Ez minden lét forrása.

 

Kör, háromszög, négyzet

„Mindez világos és érthető, éppúgy a hetedik oldal és a két, hétszeresen megnyilvánuló háromszög jelentése. A sírboltot három részre osztottuk: a felső részre vagy a mennyre, a falra vagy oldalakra, és a padlóra vagy alapzatra. A mennyről itt nem hallotok többet tőlünk, csak annyit, hogy ez a Világító Közép hét oldala felé háromszögekre oszlott. Ami viszont benne volt, azt ti, akik az üdvre vártok, a saját szemetekkel fogjátok látni, ha Isten is úgy akarja. Minden oldal tíz, négyzet alakú térségre oszlott; mindben külön ábrákkal és feliratokkal. Minden oldalon egy ajtó mögött szekrény volt különböző dolgokkal. Itt volt például minden könyvünk.”

Christian Rosenkreuz sírkamrájának boltozata alatt egy világító háromszöget rögzítettek, melyből hét ragyogó sugár áramlott kifelé. A boltozat hét oldallal és sarokkal rendelkezik. A következő számok: három (háromszög), négy (négyszög) és hét (oldalak) fordulnak elő benne. Első pillantásra ez talán feleslegesen bonyolultnak tűnik, és talán legszívesebben elfordulnánk tőle. Ha azonban e belső termeket virágnak, egy rózsának vagy lótusznak képzeljük el, akkor a kép egyszerűbbé válik. Egy hét szirmú kinyílt rózsa, melynek illata a szeretet. Vannak, akik a képen keresztül értik meg a szimbólumot, akkor ezt hagyni is kell. A rózsakeresztesek azonban az értelemmel kapcsolják össze ezt a szimbólumot, a szív ismeretét, s így szív és fej e szintéziséből egy új élő világos tudás keletkezik. A számok ily módon nem csupán mentális dolgot jelentenek. Nem arról van szó, hogy még több mentális ballasztot hozzunk létre.

Lazuljunk el tehát amennyire csak lehet, mind a szívünkben, mind pedig a fejünkben, és ebben az állapotban irányuljunk a középen lévő kör, háromszög és a négyszög szimbólumára. Próbáljuk meg felfedezni, hogy milyen ajándékot rejt magában számunkra ez az egyetemes jelkép. Ezt a jelképet a rózsakeresztesek használják, mert ez a központi lény összefoglalása, valamint röviden ábrázolja azt az utat is, melyet Christian Rosenkreuz a sírtól a feltámadásig tett meg.

A Nulla vagy kör az örökkévalóság jele. A megnyilvánulás gömbje és magja is kör alakú. Amikor megnyitjuk magunkat a bennünket körbefogó örök számára, az örökkévalóság megérint bennünket a szívünkben.

A hármas szám. Az így megérintett emberben rezgő sugár nem egymagában, egy magas és felismerhetetlen absztrakcióban nyilvánul meg, hanem három segítő sugárrá, egy ragyogó háromszöggé bontja ki magát. Oldalai a bennünk lévő örök érintését, alkalmazását és megvalósítását jelképezik.

A négyes szám. Amikor a sugárzó háromszög tudatunkban felragyog, csodálatos megvilágosodást élünk át. Ha ez a megvilágosodás stabillá válik, négy éter-szubsztancia szabadul fel, melyek megváltoztatják az embert. Ez a négy éter az ember négy anyagi nézetének, a gondolattestének, érzelem testének, élettestének és anyagi testének felel meg. Együtt alkotják az épület négyzetét, amely N.N. testvér csodálatos átalakító munkálatai folyamán lebomlott, és újra felépült.

A hetes szám. A bennünket körülvevő örökkévalóságból megpillantjuk a középről előretörő három sugár kegyelmét, melyből hét sugár árad ki a boltozat hét oldala mentén, és azokat egy transzmutáló tűzbe helyezi. Minden oldalhoz tartozik egy ajtó, mely a mikrokozmosz titkához szabaddá teszi a bejáratot. Felismerjük, hogy az ember egy csodálatos, hétszeres összekapcsolódás.

A már említett négy emberi testen kívül a továbbiakban létezik még a lélek, a szellemlélek és a szellem. A lélek a szellemlélek tiszta tudatának egy dinamikus nézete, amely a maga módján a felismerhetetlen önvaló, a szellem egy kifejeződése. Az embernek tehát nem négy, hanem hét nézete van. E hét nézetet belső vizsgálódással fedezheti fel anélkül, hogy fáradságos tanulmányokat kellene folytatnia.

A három rejtett nézet transzformálja a négy külső nézetet, s így azok megtisztulnak a háromszög szent tüzében. A tüzes háromszögre korábban az Atya, Fiú és Szent Szellem kifejezésekkel utaltunk. Ezzel a hármas-egységgel különféle elnevezéssel az egész világon mindenütt találkozhatunk. Létezik például a Krisztus, Jézus, ember hármas egysége. Beszélünk szellem, lélek és négyszeres test egységéről. De gondolhatunk Hóruszra is, aki Ozirisz és Ízisz alkímiai menyegzőjéből származik.

Ezek a példák valamennyien egy bennünk is kibontakoztatható hármasegység különféle nézeteire világítanak rá. Ha intuíciónk érettebbé válik, a csodálatos történet nagy mélységeket tár fel nekünk.

Megtapasztaljuk, hogy minden egységet képez. Itt már nem elmélkedésről vagy gyanításról van szó. A megnyilvánulás minden száma valóban a nullából jön elő, de oda is térnek vissza valamennyien. Minden Istenből és Isten által létezik, és minden Istenhez tér vissza. A teljes hét sugár feloldhatatlanul egyetlen forrásból tör elő. Ezekkel a fényerőkkel munkálkodnak az épület négyszögén, és nem személyes erőkkel vagy személyes beavatkozásokkal. Ez az egyetlen erő kétszeres módon hat bennünk: lebontja a régit, és ugyanakkor felépíti az újat. Beszéltünk a sírkamra menny-boltozatáról és lényünk lényegének három nézetéről, a hármas-egységről, mely megújító hatást fejt ki bennünk. Mindezekkel nem csak a mikrokozmoszban, hanem a makrokozmoszban és a háromszoros Nap-logoszban is találkozhatunk. A boltozaton és az oldalakon kívül létezik még egy alap is, amelyen az egész építmény áll. Ez az alap az anyagi ember szimbóluma. A felülről áramló fény az alapot is bevilágítja. Ez a „mint fent, úgy lent” szeretetalkotása. A Nap-logosz tökéletességéből a ragyogó háromszögön keresztül lényünk hét oldalába beáramló erők most az anyagot is transzformálják.

 

T könyve

„Gondos és bölcs atyánk holttestét még nem láttuk. Ezért félretoltuk az oltárt, így fel tudtuk emelni a nehéz sárgaréz lapot, ami alatt egy szép és nemes test feküdt, sértetlenül, a legcsekélyebb feloszlási jelenség nélkül, teljes díszben és minden ékességével együtt, ahogyan itt a kép ábrázolja. Kezében arany betűkkel pergamenre írt könyvet tartott, T könyvét, mely most a biblia után a legnagyobb kincsünk, s amit persze nem tehetünk ki könnyelműen a világ ítéletének.” Miután félretolták az oltárt egy nehéz sárgaréz lap tűnt elő, amit felemeltek. A nehéz lap külső én-tudatunkat jelképezi, mely fel fog oldódni. Ahhoz, hogy ez lehetővé váljon, a Christian Rosenkreuz sírjában talált megbízatást be kell teljesíteni. Ez a kereszt megbízása. Ha a külső éntudatot jelképező nehéz lapot egykereszt vízszintes gerendájának tekintjük, akkor ezt az ál-valóságot átmetszi a központi lény függőleges sugara. Ezek a szívben kereszteződnek. A lap eltűnik, és egy új ragyogó kereszt áll a helyén.

A vízszintes gerendát, mely a központi lény életétől való elválásra törekszik, egy új függőleges gerenda váltja fel, mely az abszolút lényeget jeleníti meg. A kereszt szívében lévő rózsa, a bennünk lévő központi lény most már tökéletesen kibontakozhat. Az élet ekkor már nem fáradságos út a számunkra. Ettől kezdve az élet saját magát éli. Christian Rosenkreuz ragyogó alakként, egy arany keresztként áll előttünk. Nevéből megérthetjük a Krisztus, rózsa és kereszt szavak jelentését. A kereszt arany fényként ragyog, és a függőleges és vízszintes gerendák metszéspontjában ott virul a rózsa. Titokzatos rózsa ez, amely mennyei illatot, a feltétel nélküli szeretet illatát árasztja. Ezt az illatot nem kell szétszórni, mert magától értetődően mindenért és mindenkiért jelen van.

És Christian Rosenkreuz kezében ott fekszik T könyve, Theos, azaz Isten könyve. Ez a könyv a legnagyobb kincsünk, mert ebben jegyezték fel a Szerzet valóságát, azt az igazságot, mely az egyetlen önvaló megvalósítására inspirál és ösztönöz bennünket. Az isteni önvaló közelebb van hozzánk, mint kezeink és lábaink, túl időn, helyen és egyéniségen. Belőle születik meg minden, és minden újra hozzá tér vissza.

Ez az igazság misztériuma, mely a „mindenben jelenlévő önvaló”. A megvilágosultak közössége ebből az egységből szólít haza bennünket.

 

 

2017/2. szám

 

 

Bevezető cikk

A tizenharmadik eon

 

A Szellemi Iskola, mint az Egyetemes Szerzet sugártere, mint a tizenharmadik eon, megjelent a természet-eonok által megbilincselt világban, hogy segítsen a bukott emberiséget megmenteni, és aki elszánja magát az új életre, és belép a rózsaszív kapuján, azt a transzfiguráció segítségével megtanítja arra, hogyan lehet bejárni a Mozdulatlan Birodalomba visszavezető utat.

A légkörben, és az emberiség lélegzőterében egy nagyon dicsőséges, új erő vált hatásossá, amely hatalmas fejlődést idéz elő.

Ez az új fejlődés egyre világosabban megmutatkozik, és bebizonyosodik.

Az egész világon végighúzódó választóvonalat hoz létre, és mindenki a választóvonal valamelyik oldalán fog állni, így alakul ki egyrészt a hanyatlás, másrészt pedig az új felmenetel területe. Aki megtanul összhangban élni a megnyilvánult Krisztustérrel, az erősíti és dinamikussá teszi azt a kozmikus mágneses törvények hatásai miatt.

A hanyatlás évmilliók óta tartó dialektikus kultúrája tehát véget ér, és az emberiséget új megnyilvánulási naphoz, a megmentés ésszerű, új lehetőségéhez vezetik.

Aki az emberiséget akarja szolgálni, annak a valódi testvérség ösvényét kell bejárnia. Ha tehát elszánják magukat az élet új tanának alkalmazására, akkor ez az egész emberiség számára felbecsülhetetlen haszonnal jár.

 

 

1. cikk

Kutatás a világmindenségben és az atomban

 

Az embereket évszázadokon keresztül foglalkoztatták hasonló kérdések: az emberiség mindig kutatott az okok, indítékok, a teremtés összefüggései és a lét gyökerei után. A különböző kultúrákban eközben nemcsak a vallás, hanem a tudomány és a művészet is – egymás után vagy akár együtt – vezető szerephez jutott. Manapság újra a tudomány a meghatározó, miközben a világ rejtélyeinek megoldását keresi, nagyban és kicsiben, a világűrben és az atomban is. De kutatásainak alapja még mindig a különböző sűrűségi fokozataiban megjelenő anyagra korlátozódik.

Az orosz kémikus és szabadkőműves Dimitrij Ivanovics Mengyelejev (1834-1907) 1869-ben felállított egy periódusos rendszert, amely az akkoriban ismert kémiai elemeket atomsúlyuknak megfelelően egy hétszeres rácsozatba sorolta be. Ez az anyagi megnyilvánulásnak egy analitikus képe volt, a hidrogénnel, mint első elemmel. Mengyelejev a radioaktív uránnál, neptúniumnál és plutóniumnál fejezte be, és csak a 95-ös számú ameríciummal egészítette ki később. A fenti radioaktív elemek véletlenül ugyanazon neveket viselik, mint a 18. században megismert Uránusz, Neptunusz és Plútó bolygók. Néhány ezoterikus úgy véli, hogy még további három bolygó létezik: Ízisz, Hermész és Hórusz, melyek egyikének már a pályáját is kiszámították. Így nyilvánulnak meg fokozatosan az anyagi misztériumok az ember tudatának.

Napjaink kémikusai 118 elemet tartanak nyilván. Azok az elemek azonban, melyek a 95. után következnek, tiszta állapotban nem fordulnak elő a természetben. Csak mesterségesen lehet őket előállítani, nagyon rövid ideig léteznek, és kiszámíthatatlanul viselkednek.

 

Tudományosan nem bizonyítható

A Newtonon alapuló tudomány a jelenségek anyagi bizonyíthatóságából és a kísérletek megismételhetőségéből indult ki. Ezek a kiindulópontok azonban időközben az új felfedezések, számítások és belátások miatt túlhaladottakká váltak. Így például a műszerekkel nem bizonyítható morfogenetikus energiamezők az új tudomány számára befejezett tények.

Ezoterikusok ugyanezeket a mezőket végtelenül differenciált, asztrális világoknak jellemeznék.

Körülbelül 1900 óta különösen az atomtudományban kutatják nagy szorgalommal a tér és idő kapcsolatát. Az ember elképzelhetőnek tartja, hogy Isten a „tér” lehetne. Hermész a Corpus Hermeticum hatodik könyvében így beszél Aszklépioszhoz: „Ha most gondolkodásunkban az egyetemes teret szemléljük, ezt nem térnek, hanem Istennek gondoljuk; s ahogyan gondolkodásunkban a tér Istennek mutatkozik, nem tér már a szó közönséges értelmében, hanem Isten hatóereje, mely mindent átölel.”

Számtalan matematikai modellt és szabályt állítottak fel és vizsgáltak meg, hogy az idő és tér kapcsolatára rávilágítsanak, de nem jutottak eredményre. Mindent, amire még nem találtak magyarázatot, az ezoterikusok „pszi-jelenségnek” szoktak nevezni.

 

Univerzum az univerzumban

Platón és Pitagorasz idejében a görögök már nagyon sokat tudtak a legkisebb egységről. „Atomosznak’” azaz „nem szétvághatónak” nevezték, és később a szó mint „oszthatatlan” került bele szókincsünkbe. Azonban mindenekelőtt „nem oszthatót” is jelent a nem „érinthető” értelmében.

Az ember időközben igen mélyreható ismereteket szerzett az atomról. Az atom valószínűleg a legkisebb ismert világmindenség, egy univerzum az univerzumban. Ez nem sci-fi, hanem valóság.

Mint ismeretes, Einstein, H. P. Blavatsky Titkos tanítás című művétől inspirálva vezette be az „idő mint negyedik dimenzió” elméletét. Manapság a tudomány a húr-modellekben történő hullámmozgásokra vonatkozó elméleteknél tart. A következő lépés, melyről már hangosan gondolkodnak, annak megállapítása, hogy tulajdonképpen minden dolog elektromosság, energia és rezgés. Nem állapította-e meg maga Einstein is, hogy az anyag megdermedt energia, s hogy az örökkévalóság mindinkább lelassult rezgései végül húsba burkolóznak?

Az alkimisták négy elemet ismertek (mint az anyag állapotait): tüzet, levegőt, vizet és földet. Ezekkel az ember négy testére is utaltak: a mentál-, asztrál-, élet- és anyagtestre. Arra törekedtek, hogy jelképes izzító-lombikjukban a négyszeres ember alacsony rezgésszintjét – tehát az ólmot – átalakítsák az isteniség végtelenül magasabb rezgésére, a szellem aranyára.

 

Éter, a teremtés építőanyaga

A négy elem az atom négy megnyilvánulási formája. Az étert az atom ötödik megnyilvánulásának is nevezik. Az éter az egész teremtés építőanyaga. Egy sokkal alacsonyabb rezgésszinten pedig a hidrogén a látható világ építőanyaga.

A hidrogén az oxigénnel együtt folyékony vizet képez, de havat, jégesőt, jeget és gőzt is. Ezek közismert formák. A legújabb japán kutatások bebizonyították, hogy a víz rendkívül befolyásolható, mégpedig gondolatokkal, szavakkal, zenével, bizonyos személyek puszta jelenlétével, valamint rezgésekkel is. Az ember 80 %-a víz. Így már egyedül a víz miatt is az ember könnyen befolyásolható, manipulálható. Hol marad akkor az oly nagyra értékelt önállósága, autonómiája?

A múlt évszázad nyolcvanas éveiben bebizonyították, hogy az ember, az állatok, de még a növények testsejtjei is tudattal rendelkeznek. Reagálnak a gondolatokra, érzelmekre, még akkor is, mikor a testtől már elválasztották őket. Ezt még a nagy távolság vagy idő sem befolyásolhatja. Az ember azonban mégis több mint víz, mint sejtek és szervek összessége, több mint hús.

Az ember, az állat és a növény lelkülettel, tudattal rendelkezik. Minden anyagnak van tudata. A „halál házában” azonban ez a tudat mégis időhöz és anyaghoz kötődik. Ahol valódi élet van, a halál abszolút értelemben nem létezhet, jóllehet az összetett anyagok szétesését „halálnak” nevezzük. „Porból lettél, és porrá leszel”, mondják, de abszolút halál nincsen, mert az úgynevezett halál nem az összetett anyagok megsemmisülése, hanem pusztán az azokat összekötő erő hatástalanná válása.

 

A felismerhetetlen az ősanyagban fejezi ki magát

Megfordítva: megállapíthatjuk, hogy nem beszélhetünk valódi életről ott, ahol ez az összekötő erő feloszlatható, ahol tehát a földi halál uralkodik. Ott az élet legfeljebb a lét egy formája lehet, egy földi rezgés, mely egy konkrét test fogságában van. Ez a földi emberre is érvényes. Azonban az ember több mint pusztán földi élet.

A bibliai teremtéstörténetben a szellemről beszélnek, mely a vizek fölött lebegett. A megismerhetetlen legmagasabb kisugárzása kifejezi magát az ősanyagban. A teremtés éterként nyilvánul meg. Hermész azt mondja, hogy a világmindenség hét körben nyilvánítja meg magát. A világ keletkezéséről szóló elméletek az eredendő emberi élet éter-megnyilvánulásainak hét állapotáról tudósítanak, amely a szellemből, a lélekből és a testből jött elő.

Jan van Rijckenborgh A Rózsakereszt elemi filozófiájában arról ír, hogy amint a központi szellem, a Monád kiválik az ősatomból, egy háromszoros szellemalakként nyilvánul meg, mely az ősanyag segítségével létrehozza az eredeti háromszoros embert. A testben lélek és szellem nyilvánul meg, a lélekben a test és a szellem, a szellemben pedig a lélek és a test. Ilyen volt és ilyen az örök Eredeti. A mai emberiség rezgési területén azonban más erők működnek. Itt minden állandóan az ellentétébe fordul. Ezért az eredeti megnyilvánulás megértésének képessége a legtöbb embernél veszendőbe ment.

 

„Saját lényedet illetően, ó lélek, igaz ismeretekre kell szert tenned”

Ez magyarázza a sokoldalú segítségnyújtást és a Grál alámerülését – napjainkban is. A földi embert, mint a VALÓDI EMBER hordozóját és beburkolóját a Grál valósága elé állítják. Megérti-e ezt a misztériumot? Azzal kezdi-e, hogy a Grált önmagában és nem valahol kívül keresi? Hermész ezt a kérdést a De Castigatione Animae (A lélek okulására) című művének 12. fejezetében így válaszolja meg: „Saját lényedet, nézeteit és alakjait illetően, ó lélek, igaz ismeretekre kell szert tenned. Ne hidd, hogy van egyetlen megismerendő dolog is, ami rajtad kívül található. Amit meg kell tanulnod, az mind benned van.”

Miután a világ a jelenlegi csillagéven belül ismét a Vízöntő-periódusba érkezett, emiatt anyagi töménysége csökken. Mintegy áttetszővé válik. Minden megnyilvánul, láthatóvá és mindenekelőtt felismerhetővé lesz. Semmi és senki sem tud többé elrejtőzni. A megkristályosodások feltöretnek. A régi épület minden eresztékében recseg. Az emberiség szenvedése és minden emberi tökéletlenség is világosabban láthatóvá válik. Az emberiség valóban szenved. Ezt sokan felismerik, s azon fáradoznak, hogy a dolgokat a megfelelő mederbe tereljék. De hol és hogyan lehet ezt a medert megtalálni? Parsifal, a kereső ember, a Grál-eposz szerzője, de mi, az olvasók is látjuk a Grált magunk előtt elvonulni. Képesek leszünk-e most feltenni a megfelelő kérdést, a kérdést, hogy miért szenved a belső király – tehát a húsba burkolt eredeti szellemlélek-ember szenvedésének okát tudakoló kérdést?

 

 

2. cikk

A tizenharmadik eon megteremtése

 

Milyenek, illetve mik azok, amiket a gnosztikus filozófia archonoknak és eonoknak nevez?

Ezek hatalomelvek és hatalomösszpontosulások, a haláltermészetben fellépő bizonyos elektromágneses feszültségek és viszonyok.

 

Az ember kigondol magának egy tervet, az önérvényesítés tervét. Ha a mentális tervezés megtörtént, és gondolatilag egyre tovább dolgozik rajta, akkor ez az elgondolás növekedni kezd az illető lélegzőterében, és egy adott pillanatban uralni fogja őt. Ekkor az ember a tervének a megszállottja lett. Ezzel egy archon, természetisten teremtetett. Az elektromágneses természetterület sugarait egy speciális szabály szerint részben áttranszformálják egy elkülönített elektromágneses elvvé, amely egy mikrokozmoszban lakozik. Megszületett a személyes természetisten! Ha mármost több embert vonnak be az önfenntartási tervbe, akkor együttesen egy óriási természetistent hoznak létre. Ekkor egy hatalmas transzmutált elektromágneses terület keletkezik, amelynek ereje sokkal erősebb, mint az egyedi archonoké.

Az elektromágneses koncepciók egy magasabb szinten azonos rezgéssel összekapcsolódnak.

A hatalomelvek hatalomösszpontosulásokká lesznek, ami azt jelenti, hogy az archonok eonokká állnak össze. Az eonok nem mások, mint hasonló rezgésű archonok felhői. És ha az archont kisebb jelentőségű, inkább bolygói természetistennek tekintjük, akkor világos, hogy az eonnak univerzum méretű természetistennek, egy interkozmikus istennek kell lennie.

Ezért a következőt képzelheti el. Amikor egy emberiségkorszak elég hosszú ideig tart, akkor végül lentről, a dialektikus emberiség biológiai ösztöneiből, hajtóerőiből és szükségleteiből az egész világegyetemet hatalmas erőkkel népesíti be, melyek az egész természetet egy ellentermészettel uralják.

Az emberiség által okozott elektromágneses transzformációk diszharmonikussá teszik a dialektikus életterületet, és ez a diszharmónia folyamatosnak bizonyul. Ez a dialektikus élet megnehezítését jelenti.

Minthogy az emberi tervek beteljesedése mindig csak részben valósul meg, az archonok és eonok kultúrája folytatódik, folytatódnia kell. Ám a kultúra ilyen folytonos fejlődése miatt az alapvető sugárcsoporttal szembeni diszharmóniának is fokozódnia kell.

Ez így megy tovább egy határig, egy krízisig. A dialektika alapvető mágneses területe összefügg az egész világegyetemmel. S mivel ez utóbbi erősebb, mint az eonok összetömörült felhője, ezért a válságban nem az univerzum erői siklanak át az eonikusba, hanem fordítva, s nagy tisztulás keletkezik.

Az eonok elerőtlenednek. Ha az eonok elveszítették erejük egyharmadát, akkor az többek között azt jelenti, hogy a földi mágneses rendszer elválasztatott az archonjaitól és eonjaitól.

Ha az eonok műve megsemmisült, akkor az emberiségnek vissza kell térnie a dialektika eredeti kezdetéhez, a biológiai kezdethez. Akkor lesz újra helyreállítva az alaperőkkel való összhang. És az ember olyan lesz, mint azelőtt. A mesterséges kultúra lehullik róla. A meztelen biológiai ember marad meg, a civilizáció megsemmisül. Ez a visszatérés persze rendkívül drámai. Ezzel az emlékezőképesség teljes elvesztése jár együtt, mert a mágneses gócok egész hálózata kialszik mind az aurikus lényben, mind pedig a személyiségben, úgy, hogy az ember végül újból a kezdetek ősemberévé válik.

Ha Ön meg akar menekülni ettől a sorstól, melyet mint mikrokozmosz már oly sok alkalommal átélt, akkor a másik útra, a tizenharmadik eon útjára kell rátérnie. Egyedül a tizenharmadik eontól nem vesznek el egy szemernyi erőt sem a krízis óráiban és a világtörténelem megváltozásának elkerülhetetlen pillanataiban, így állapítja meg a Pistis Sophia. Ezért képes folytatni a tizenharmadik eon és mindenki, aki a rendszeréhez tartozik, a kultúrája fejlesztését.

Az emberiség bizonyos része felelős a tizenharmadik eon megteremtéséért.

Például adva van egy ember, aki rájött, hogy a természet szerinti minden fáradozás hiábavaló. Felismerte, hogy minden, ami történik, már megtörtént.

Ezért jogosan gyanítja, hogy ez mégsem lehet az emberi lét célja. Így hát tervet dolgoz ki. Elkészíti a felismert haláltermészetből való megszabadulás gondolati tervét. Ez a terv tartalmazza azt a készséget is, hogy minden áldozatot meghozzon a terv teljesítéséért, hogy még a saját létét és énjét is feláldozza.

Egy archont alkot, az elmenekülés, a természetből való kiemelkedés archonját.

Ezután olyan emberekre talál, mint önmaga. Azok együttműködnek a terven, miáltal az archon növekszik.

Magától értetődően egy adott pillanatban az ilyen archon-képződményeknek, a világ bármely részén fejlődnek is ki, egy eonná kell összeilleszkedniük. A tizenharmadik eon létrejött, ámbár jellege még nagyon gyenge és földies. Az új eon természetesen testi kölcsönhatásban áll a közösség minden tagjával. A terv által transzmutált erők kultúrára, tettekre és ekképpen eredmények elérésére sarkallnak. Eljön az a pillanat, amikor a közösség felfedezi, hogy ha eredményes akar lenni, akkor a haláltermészet elektromágneses erői nem szolgálhatnak munkahipotézisül. Annak következtében, hogy a közösség a tágas univerzumba tekint, hatalmas vágy ébred egy másik alapéleterő után.

Így keletkezett a belátásból az első üdvrevágyás. Ebből születik meg aztán, akármilyen kezdetlegesen is, az első kapcsolat a Gnózissal, az igazi isteni természettel, amely már nem magyarázható a haláltermészetből. Ettől kezdve a tizenharmadik eon nemcsak a közönséges természet erőit veszi fel, hanem az eredeti természet erőit is. Azt lehet mondani: megszületett a János-eon.

A közösség folyamatos munkája nyomán a tizenharmadik eon egyre finomabbá válik, mind jobban ráhangolódik az isteni mágneses körre, és egyre jobban elveszíti földi jellegét. Ennek a kultúrának megfelelően a tizenharmadik eon egyre nagyobb mértékben befolyásolja mindazokat, akiket a szférája magához vonz.

Ha aztán a közönséges természetben kifejlődnek az ecsetelt krízispillanatok, és minden archonnak és eonnak elveszik ereje egyharmadát, akkor a tizenharmadik eontól nem lehet semmit sem elvenni, mert nem transzmutál semmilyen dialektikus mágneses energiát sem. Nem alkalmaz erőszakot a közönséges természeten, ezért érintetlen marad, és hasonlóképpen mindazok is, akik a szférájához tartoznak.

Az emberiség többi része számára a kerék tovább forog lefelé a kiindulási pontig. Amikor aztán egy új megnyilvánulási nap következik, némileg megváltozik a helyzet. Az előző megnyilvánulási nap idején ugyanis volt egy nagy csoport, mely a tizenharmadik eonhoz tartozott, a megváltottak csoportja. Ez a csoport nem hagyja cserben az emberiséget, mert nem a saját üdvözülésére irányul. Követeket, prófétákat és megvilágosultakat küld hozzájuk, hogy hívja őket. Ha a hívottak aztán tapasztalatukból kifolyólag a János-ösvényre térnek, akkor csupán hozzá kell kapcsolniuk a közösségüket ehhez az egyetemes közösséghez, ahogy egy lánchoz új szemet fűznek.

Ezért a tizenharmadik eon egyetemes közössége egyre csillogóbb és gyönyörűbb lesz, egyre hatalmasabb és erősebb. A megszenteltek felemelkedése mind egyszerűbb lesz. Ezért mondható a Pistis Sophiában, hogy:

„Ha pedig azok mágiájának misztériumait hívják fel, akik a tizenharmadik eonban vannak, akkor bölcsen és biztosan bevégzik majd ezeket a misztériumokat, mert […] erről a területről nem vontam el erőt.”

 

 

3. cikk

A szeretet dicsősége

 

Az „élő test”, amely az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájában mindent és mindenkit körülvesz, arra irányul, hogy a tanulót kísérje és támogassa az útján, hogy a nagy mű, melyre ez az „élő test” tanulóival vállalkozik, egyszer a szellem-lélekemberben elérhesse csúcspontját. Mert ennek a Szellemi Iskolának mindenekelőtt egy célja van: az ember és a mikrokozmosz transzformációja és transzfigurációja. Ezért élő testével elsősorban egy szellemi házat képez, melyben a tanuló él, és a halhatatlan emberen, a mennyei másikon munkálkodik.

 

A Szellemi Iskolát és a tanulók seregét nem lehet egymástól különválasztani. Az anyagi formát tökéletesen a nem e világból való szellemi építménynek szentelték. Az építmény alapjai tehát a szent Földben nyugszanak, melyből a természetfeletti származik. Ezért a Szellemi Iskola fontos, időben létező összekötőkapocs a két természetrend, a természetfeletti és a dialektikus természet között. Ezt a kettősséget mutatja maga az ember is, aki személyiségként a földi természetből származik, a mikrokozmoszra és a Monádra nézve azonban elvileg a szent Földhöz tartozik. A szellemi munkások – és erre tanulókként mi magunk is hivatottak vagyunk – ezt a kettősséget szüntelenül megvalósítják, mégpedig nem csak saját magukban és a két természetrendre vonatkozóan, hanem az egész mindenség tekintetében is. (…)

 

A szellemi mű ciklusai

A világ- és emberiségfejlődés időszakainak mozgásához hasonlóan, a szellemi munkában is ciklusok és periódusok ismerhetők fel. A nagy megszabadító munka pillanatnyi szakasza ugyanis összefügg a szellemi Nap kisugárzásaival. Az Élet Szerzete erre támaszkodik, és a fiatal Gnózis Szellemi Iskoláját is, valamennyi munkatársával együtt, belevonták ebbe a ciklusba vagy fejlődésbe. Tehát az Iskola és annak munkája is egy folyamatosan kibontakozó terv része, amely olyan mértékben teljesedik be, amennyire a munkatársakban tudatosul e hatalmas terv jelentősége. (…)

Az emberiség fejlődésének hatalmas hangsúlyai, – mondta többek között – körülbelül száz éves időszakokban teljesednek be. Ugyanez vonatkozik a szellemi mű ciklusaira is. Történelmileg nézve, az 1924-es esztendőt tekinthetjük a modern Szellemi Iskola kezdetének, mert abban az évben adtak megbízatást a szellemi mű elvégzésére.

A modern Rózsakereszt számára elérkezett annak az ideje, hogy megnyilvánuljon, és megalapozzon egy Szellemi Iskolát, az ehhez kapcsolódó belső misztériumiskolával együtt. Ez kezdődött meg 1925-ben. Akkoriban indult el az előkészítés, a kibontakozás és a kialakítás munkája. A modern Rózsakeresztnek ez által kellett az ifjú Gnosztikus Szerzet Szellemi Iskolájaként az egész világon ismertté válnia. A kiépítés és beteljesedés időszakának százévnyi időt kell igénybe vennie, tehát kb. 2025-ig kell tartania – mondta beszédében Jan van Rijckenborgh. Ezt a száz éves időszakot „a Szent Szellem új korszakának” nevezi. „Ezalatt erősen megnyilvánulnak majd a Hétszellem, vagyis a szellemi Nap kisugárzásai a földsztrátumban, melyben élünk.”

 

A Szent Szellem korszaka

E folyamatokat hatalmas légköri változásoknak kell kísérniük. Egyidejűleg az egész világon erős társadalmi változások mennek végbe, úgy hogy valószínűleg egy rövid időre a munkát is félbe kell szakítani, ami szerencsére a mai napig még nem következett be.

A szellemi világtörténelem ilyen hangsúlyos időszakai, a Szent Szellem korszakai, gyakran előfordultak már a történelem során, például a Távol-Keleten, Indiában, Egyiptomban, Közép-Keleten, Kelet-Európában, és hasonló periódus kezdődik jelenleg Nyugat-Európában is. Egy ilyen száz éves időszakban nemcsak a Szellemi Iskola felépítése és kiépítése valósul meg, hanem mindenekelőtt a misztériumiskola belső elmélyítése.

E hétszeres Szellemi Iskola előkészítésének és kibontakozásának mérhetetlen erőfeszítéseit az elmúlt években közülünk sokan a legnagyobb mértékben átélhették. Először elő kellett készíteni a talajt a Szerzet által kiválasztott területeken. Majd úgy kellett elvetni a vetőmagot, hogy az nehogy sziklás talajra hulljon. Ezt a friss hajtások folyamatos óvása, és az új gabona növekedése követte, melynek az érettség arany színét kellett mutatnia. Majd az első gabona aratása következett. Így képeztek ki egy csoport aratómunkást, egy csoport munkatársat, akik viharok és árulások ellen fel voltak vértezve. Mindez a két nagymester felelősségén nyugodott abban az időben, amikor ők haladtak a gnosztikus közösség élén. Majd a közösségből egy csoport munkatárs lépett elő, akik szintén felelősek lettek a szellemi vezetésért, hogy a nagy mű folytatásában ne legyen fennakadás.

 

 

4. cikk

A hermetikus-keresztény Gnózis 6300 évének utolsó időszaka

 

A Szellemi Iskola a tanulók életrendszerében hétszeres éterteret hoz létre és tart fenn, amely által lehetővé válik a téridő korlátok áttörése, és a halhatatlan lélek feltámadása. Fontos tehát, hogy minden tanuló tisztában legyen a várható hatásokkal, s mindenekelőtt éljen a felkínált lehetőségekkel. Az egyetemes gnosztikus láncban az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája az utolsó megjelentetett láncszem. Ezáltal vált ténnyé a Fény Hármas Szövetsége, mely a Grálból, a Katárokból és a Rózsakeresztből áll, és amelynek eredete azon gnosztikus szerzeteknél van, melyek időszámításunk első háromszáz évében Alexandria tájékán az egyiptomi, görög és zsidó rejtélyiskolák közvetlen folytatását képezték. A szellemi munkának ez a fázisa az emberiségfejlődés egy teljes szakaszát felöleli. (…)

E beavatási út tehát kb. 6 évezredet fog át, s egészen Hermész Triszmegisztosz idejéig nyúlik vissza. A Szellemi Iskola jelképe – a kör, a háromszög és a négyzet – Hermopoliszban, egy kőkockán is megtalálható. A régi egyiptomiaknál a gömb, a kocka és a piramis a kozmikus elemeket jelképezte.

 

A süllyedő vonalat vissza kell fordítani

A gizehi piramisban a vízszintes fejlődés végpontjának 1953. augusztus 20-át adták meg. Ez a királykamrába vezető út legtávolabbi vége. Jan van Rijckenborgh közli, hogy az emberiség eddig a dátumig lejtmenetben halad, s ezzel fejeződik be a harmadik 2100 éves szakasz is. E dátummal a hanyatlás vonalának vissza kell fordulnia, s egyidejűleg meg kell mutatkoznia a szellemi, megszabadító, felfelé vivő útnak is. Szellemi iskolánkban ez a felmenet már kirajzolódik. A környező világban azonban a pusztulás mind világosabb formában észlelhető. Jan van Rijckenborgh A Gnózis jelenlegi megnyilatkozása című művében (3. rész 6. fejezet) a következőket írja: „…és látjuk, hogyan lesz az erőtér bizonyos pillanatban világosságtér is. Az elektromágneses tér, mint erőtér, világosságmegnyilvánító tér is lesz, ami rendkívüli esemény a gnosztikus mágneses gömb fejlődésében. Mint valami teremtés napjának a koronázása: Legyen világosság, és lőn világosság!” így formálódik meg az ötödik időszak, az összeköttetés az előttünk haladó szerzetek mágikus láncolatával. „Mihelyt a negyedik fázis, az áttörés valóra vált, mihelyt a világosságtér a mágneses testben megjelent, azonnal és ugyanakkor létrejön a kapcsolat az elődök nagy testével.”

Hermész Triszmegisztosz írásaiban szó van a kráterről (görögül „vegyítőedény”), az isteni keverőedényről vagy a Szent Grálról: a hétszeres isteni erő ebben ereszkedik le az emberhez.

A Krisztus utáni 325. évben lezajlott niceai zsinat óta a hivatalos egyház tagadja a keresztény beavatási rejtélyek eme gyökerét. Javarészt ennek tudható be, hogy az első ezer évben oly kevés szó esett erről a misztériumról. Amikor azonban a második évezred felvirradt, a Katárok Szerzete ismét tanúságot tett a gnosztikus világosságról. Ez a szerzet élő gnosztikus testtel rendelkezett, mely egész Európában működött. Egyben égi hajó is volt, amely minden olyan keresőt felvett és előkészített egy új fejlődésre, aki eléggé megtisztította és szabaddá tette magát.

Rijckenborgh úr és Catharose de Petri asszony, a modern Rózsakereszt szellemi vezetői, 1954. szeptember elsején átvették a megelőző szerzet szellemi örökségét. „Bizonyára tudatában vannak”, mondta Jan van Rijckenborgh, „hogy már jó ideje szeretnénk közelebb kerülni ezen örökség magvához, és ezt megélvén méltóvá válni reá. Ügyeljenek tehát Önök is mindarra, amit a Szellemi Iskolában átéltek, elvégeztek és felépítettek. Akkor szintén tudni fogják, hogy már régóta a Sophia testvéreinek hagyományos munkáján, vagyis egy hierarchikus test gnosztikus értelemben vett felépítésén fáradozunk. Ezt az élő testet, az Úr menyasszonyát, a Pistis Sophia eklézsiáját, a bárkát, az égi hajót újra életre akarjuk kelteni. S az sem marad rejtve Önök előtt, hogy ebben tanulóként – mint élő sejtek – mindannyian helyet kaptak, s hogy e test számos szervi tagozódást is mutat. Az időközben tökéletessé lett hierarchikus testben megtaláltuk és elfoglaltuk a helyünket. Önök tehát mindannyian tagjai lettek ennek az élő testnek, a Pistis Sophia eklézsiájának. Ez a szervezet a Gnózis kegyelméből vált élővé; a modern gnosztikus hierarchiát felülről ajándékozták meg az élettel. Minden készen áll tehát.”

 

Kétféle gyújtópont létezik

Az emberiséget felfelé vezető útján kísérve, a Fény Hármas Szövetsége kizárólag az isteni fényből felszabaduló tiszta éterekkel dolgozik. Más módszer nem létezik. A Szerzet munkaterületén a rejtélyek három térsége találkozik: először a megnyilvánult egyetemes Szerzetlánc; másodszor a Fény Hármas Szövetsége; harmadszor a modern Szellemi Iskola láthatóvá váló élő teste.

Jan van Rijckenborgh mondja A Gnózis jelenlegi megnyilatkozása c. könyvében: „A Pistis-ben turkáló, veszekedő és kereső vallások egyházaknak nevezik magukat. Ennek a szónak két jelentése van. Egyrészt egyháznak nevezik az azonos gondolkodásúak közösségét, akik egy véleményen vannak a Pistis bizonyos teológiai magyarázatát illetően. Másrészt az egyház valójában az Úr háza, vagyis az isteni világmindenségből jövő kisugárzások gyújtópontja. Világos tehát, hogy ezen a világon kétféle gyújtópont van: az Úrnak egy háza, mint első kisugárzás, a Pistis gyújtópontja, vagyis nyugtalanítás, a mozgalom, a csörtetés a mentális ismeret határa felé, – és az Úrnak egy háza, mint a második kisugárzás, a Sophia gyújtópontja, melyben a derűs magasztosság, az arany fényesség, az isteni nagyszerűség és a Szent Szellem ereje és fennkölt szeretete lakozik, és valóban él.”

 

 

2017/3. szám

 

Bevezető cikk

Pünkösd

 

„A Merkúr-elemnek a főszentélyben való összpontosítása és hatása által megjelenő új lélektudat egyidejűleg az új lélektest fejének a megszületését is kieszközli. Csakis ezzel a lélektesttel képesek Önök aztán a felhőben, a gnosztikus asztrális térben tartózkodni. A szíven és a májkapun át belélegzett gnosztikus áramlatokkal létrejött kapcsolat miatt sok új és tiszta lélekminőség is termelődik és összpontosul a negyedik agyüregben.

Ha a Merkúr-erő elegendő mennyiségben felszabadul, és előkészíti a főszentélyt, akkor a felgyülemlett lélekminőséget mint életlélegzetet fel lehet használni az új életállapot alapjául. A lélektest feje kialakul, koncentrikusan fekszik a dialektikus fejben, de azon túl ér, mint valami sugárkoszorú. Ez a sugárkoszorú, ez a láng-ékesség a pünkösdi tűz. A fűzfejét világító tér veszi körül, amely sugarakat lövell lefelé, mint egy üstökös csóvája, s egy tüzes kígyó benyomását kelti, amelyik szüntelenül mozog, és napfényként ragyog.”

(Catharose de Petri: Az élő ige)

 

„És amikor a pünkösd napja eljött, mindnyájan egyakarattal együtt valának.

És lőn nagy hirtelenséggel az égből mintegy sebesen zúgó szélnek zendülése, és eltelé az egész házat, ahol ülnek vala.

És megjelentek előttük kettős tüzes nyelvek és üle mindenikre azok közül.

És megtelének mindnyájan Szent Lélekkel, és kezdőnek szólni más nyelveken, amint a Lélek adta nékik szólniok.”

(Ap. csel. 2, 1-4.)

 

Ha Önök a Szent Szellem világosságában és erejében maguk mögött hagyják a világot, akkor tudatában vannak, hogy felvétettek egy olyan életanyagba, mely megnyitja Önök előtt az arany ajtókat, s hallják a szavakat:

Lépjetek be e szent csarnokokba,

Pünkösdötöket velünk ünnepelvén,

Isten Birodalmának nemes építői,

Akik megáldottak Isten Szent Szellemével.

Íme Jézus van mindőtök közepén.

Menjetek be Uratok örömébe.

A szellem gyökértüze a világmindenség leghatalmasabb ereje, minden elképzelést felülmúl, minden korlátozáson túlér. Emiatt talán azt is el tudják képzelni, hogy milyen óriási érintkezés következik be egy emberlélekben, ha a szellem hét hírnöke megérinti a mikrokozmoszt! Ha ezeket az erőket egyszer felhívták, akkor itt életről vagy halálról van szó!

Talán azt a fázist is el tudják képzelni, amelyben az ifjú Gnózis Szellemi Iskolája néhány éve van, amikor is az előtt a feladat előtt állunk – méghozzá mind az Iskola, mind pedig az egyes csoportjai -, hogy meg kell tanulnunk a szellem erőivel dolgozni.

Mint emberiség, újra a Szent Szellem kitöltésének időszakában élünk. A pünkösdi tűz újra meggyulladt. Ez pedig egészen más, mint valami ünnepélyen vagy misén részt venni és kalácsot enni. Ez annak a megtanulását jelenti, hogyan kell bánni és hatni a világegyetem leghatalmasabb erejével, és hogyan kell reagálni rá. És ismételjük: amint a szellem beereszkedik, azonnal hatalmas tűz keletkezik. Ezt a tüzet semmiféle földi test sem tudja elviselni. Ezért keletkezik az utóbbi években az Iskola mágneses terében egyre hatalmasabb mágneses feszültség. Erre pedig Önök mind a saját módjukon reagálnak.

 

 

1. cikk

Ki érti a fény és a sötétség drámai konfliktusát?

 

Vajon meg tudja-e érteni napjaink embere e kozmikus és mikrokozmikus drámát? Ha az égi közelít a földihez, és kerekasztalt alkot, akkor alapvető szembenállás keletkezik. A tizenkét pár állatövi erő éppoly kevéssé képes pozitívan reagálni, mint a tizenkét pár agyideg. Alszanak. Sőt: van közöttük egy Júdás is. Nem rossz ember, nem gonosz áruló, hanem a legmagasabb, amit a dialektika kínálhat. Júdás jelképezi az ember ama hajlamát, hogy a Krisztusfényt saját ragyogó világi eszményeinek szolgálatába állítsa. Ez az árulás minden emberben ott leselkedik.

Mi pedig ebben a hasadt állapotban beszélünk másoknak fényről mely tudatunkat még mély álomban találja. Itt szunnyad Júdás árulása. Ez nagy éberséget követelő helyzet. Ezt a mozzanatot ugyan akkor nem lehet átugrani   végig kell küzdeni és átélni. Egészen addig a pillanatig, amikor besugárzik a Szellem tüze. Akkor virrad fel Pünösd napja, a Szent Tűz kitöltésének ünnepe.

Évszázadok gyakorlata bizonyítja, hogy a keresztény ünnepnapokat felületesen ülik meg anélkül, hogy az ember ezáltal belülről bármit is változna. Ez annál inkább szomorú, mert az egész ciklus – a fény születése, a keresztre feszítés, feltámadás, mennybemenetel és a Szent Szellem kitöltése – az emberben lezajló folyamatra utal. Az újjászületésnek és az azt követő transzfigurációnak eme állomásait egy gnosztikus szellemi iskolában viszont meg lehet valósítani. A keresőnek azonban jól meg kell értenie az idők jeleit. Magában és maga körül is fejlesztenie kell a jelenségek igazi fajtájának helyes felfogását. Látnia kell, mi történik, és nem szabad hagynia, hogy áldozatul essék a tudatlanságának.

Pedig mily könnyen félrevezeti az embert a szép látszat, egy hamis eszmény, a fény miatt keletkező árnyék…!

A teljes cikk itt olvasható:

https://rozsakereszt.hu/tudastar/pentagram/pentagram-1995/pentagram-1995-3/#1615832897996-74cf8186-f4d8

 

 

2. cikk

A tűz rejtélye

 

Figyelmüket most a tűz ragyogó és fenséges rejtélyére szeretnénk irányítani.

Hermész ezt részletesen megtárgyalja. És bizonyára tudják, hogy minden szent írás és minden misztikus filozófus ezt teszi. Mert az a helyzet, hogy aki képes kikutatni a tűz rejtélyének a jelentését, az birtokolja az összes rejtély kulcsát. Az ilyen ember számára tulajdonképpen már nincsenek titkok.

 

Forduljunk először a Bibliához. Mert ha a Bibliát valamelyest ismerjük, akkor jól eligazodhatunk a tűz különböző nézetei között. Nézzék meg először Mózes könyveit. Isten Mózeshez az égő csipkebokorból beszélt. A tűz kellős közepéből beszélt hozzá Isten a hegyen. Dániel a tüzes kemencében járt. Ezékiel a tűzfelhővel került szembe. És mennyi de mennyiszer beszél az Újszövetség tűzről. Azt mondja János: „Én vízzel keresztellek titeket, aki pedig utánam jő, az a Szent Szellemmel, a tűzzel keresztel majd titeket”. A tanítványok feje fölött Pünkösd kezdetén tűznyelveket láttak. Végül pedig azt olvassuk a Jelenések könyvében: „Feje és haja fehér volt mint a hó, szemei pedig mint a tűzlángok”. Ez a néhány idézet, amelyet sok mással kiegészíthetnénk, világossá teszi, hogy tűzön a tiszta, folttalan szellem értendő. A következő ige is erről tanúskodik: „Az Úr, a te Istened, emésztő tűz”. Amikor tehát a szellem a megbeszélt módon beleereszkedik egy tanulóba, és egész létével kölcsönhatásba lép, természetszerűleg kifejlődik egy tűz, egy láng és egy új hordozó, a jármű, a láng teste. Akik ezt a testet viselik, akik képesek ezt elviselni, azokat minden időkben a tűz fiainak nevezték.

Hermész azt mondja, hogy a földi testnek lehetetlen ily nagy isteniséget elviselni. Ha a megfelelő életvitel miatt egy lény a gnosztikus rejtélyek tanulójaként kapcsolatba kerül a tűzzel, a szellem tüzével, akkor azonnal hatalmas láng, szinte villámsugár fejlődik ki. Ha a szellem kapcsolatba kerül a személyiség asztrális anyagával, akkor azonnal hatalmas tűz keletkezik. Nem nehéz megérteni, hogy egy normális, természetszülte test egy ilyen tüzet nem képes elviselni.

Van egy felismerhetetlen tűz és egy ebből kiinduló felismerhető tűz. A felismerhetetlen tűz a szűzszellem. A felismerhető tűz a szellem, mely kapcsolatba lép az asztrális anyaggal. Elméletileg minden tanuló ismeri a szellem-beereszkedés útját, azt az ösvényt, amellyel a felismerhetetlen tüzet felismerhetővé lehet tenni. A klasszikus rózsakeresztesek ezt nevezték az aranykészítés művészetének. Az eredeti aranycsinálók a szellem ösvényén járó testvérek voltak, akik emiatt értettek ahhoz, hogyan kell az arany tüzet, az arany lángot létrehozni.

A tűzimádás eredetileg a szellem imádása volt. A napkultusz egy szellemi kultusz. Egy ilyen kultusznál azonban nem szabad megállni, a szellem imádatánál nem szabad vesztegelni, ahogyan a természetvallások teszik ezeknek a dolgoknak a negatív átélésével. Mert, Barátaink, a tűz megvalósítása a fontos, az aranycsinálás a lényeg.

Tudjuk, hogy másik tűz is van, az ismert elem, a tűz. Ennél a jelenségnél egyidejűleg fény és meleg is keletkezik. Ha a hőség növekszik, és van elég oxigén is, akkor láng lobban fel, a legkülönbözőbb formájú, fajtájú és hőfokú lángok. A tűzláng tehát pompás jelkép a szellem számára, holott semmiképpen sem szellem. A földi tüzet azonban mégis kapcsolatba lehet hozni a szellemi tűzzel. A minket körülvevő szellemtér és az ebből kiinduló hét sugárzás miatt a szellem által körülvett teremtési térségben különböző elemi viszonyok, különböző feszültségek keletkeznek, melyek a teremtési térben tüzesen fellépő erőt keltenek. Az egyik ilyen erő az elektromosság. A teremtési térben ebből az erőből súrlódás és forgás miatt fény és tűz keletkezik. Elektromos erő minden teremtési térben működik nyugvó vagy dinamikus erőkifejtő formában. Naprendszerünkben vannak óriási elektromágneses erőforrások. Gondoljanak csak a Napra. Ha ezeket az erőket helytelen módon szabadítanák fel, akkor ez az egész naprendszert és bolygónkat is bizonyára a másodperc töredéke alatt elégetné. Ha az állati mágnesességre gondolunk, akkor tudjuk, hogy minden teremtményben sok elektromos jelenség és hatás van. Ezek azonban nem lépik át teremtési terünk szabályait és határait. Minden mágia szintén elektromágneses sugárzásokon alapul.

Továbbá, ha valaki megszegi a természettörvényeket, kényszeríti ezeket, akkor mindig zavarok fejlődnek ki, életrendszere elektromágneses viszonyai megzavarodnak. A betegség nem más, mint az illető elektromágneses rendszerének a zavara. Az ember gyakran zavaró, emésztő tüzet szabadít fel, és hagyja, hogy rárontson. Ebből magyarázható az úgynevezett pokol tüze is. Nem Isten veti az embert a tűzbe, hanem a saját alkotási területének életét, elemi törvényeit megzavaró ember maga gyújtja meg ezt a tüzet.

Világos tehát a legenda is, hogy az embernek halála után törvényszék előtt kell megjelennie, s ezután esetleg a pokol tüzére vettetik. A kőkemény természetember, aki életösztöne miatt megszegte az elemi természettörvényeket, és ezzel saját rendszerében kimondhatatlan feszültségeket keltett, az anyagtest halála után, amikor személyisége elválik a többi résztől, a személyiségnek ebben a maradékában erős égést fog érezni. Láng tör fel a mikrokozmoszban. Erős világosság, lángoló tűz. Önmaga elítélését tehát a gyors végrehajtás követi. Mindez erős szenvedéssel, fájdalommal jár a kialvó tudat számára.

Normális esetekben ez az elégési folyamat sokkal lassabban megy végbe. A Leleplezés című könyv fejtegeti, hogyan tartják fenn magukat a tükörszféra lakói éterrablás révén. A fényéter erősen fel van töltve elektromossággal.

Az úgynevezett mágnesezők mindig fényéterrel, elektromos erőkkel dolgoznak.

Most már azt is el tudják képzelni, hogyan csalnak azok a tükörszféralények, akik gyakran a tűz fiainak neveztetik magukat. Produkciójuk siralmas utánzat. Mert gondoljanak csak újra az 51. szakaszra, miszerint oly nagy isteniséget, mint a szellem tüze, egy földi személyiség semmiképpen sem tud elviselni. Sem érintkezés, sem pedig látomás formájában. Csak azok tudnának egy ilyen találkozást kibírni, akik az ösvényen járnak és megkapták a szellemsugárzásokat. Ezt mondják a szent hermetikus szövegek is (53. szakasz).

A föld nem tudja elviselni a tüzet: egyetlen szikrája lángra lobbantaná. Ezért burkolja a földet teljesen víz, hogy sáncként védje a tűzlángoktól.

Ez a szakasz itt a naprendszerben összpontosuló óriási elektromos energiákra utal. A rendkívül bonyolult bolygói légkör, amelyet mindig a víz jelképével jelölnek, gondoskodik arról, hogy bolygói teremtési területünk eléggé elszigetelt helyzetben legyen és így is maradjon.

A naprendszer minden bolygójának, minden részecskéjének megvan a saját külön elektromágneses értéke. Persze minden szigetelést össze lehet törni, meg lehet sérteni, ami nagy katasztrófákat okozhat. Ezért rendkívül szigorú természeti törvény gondoskodik arról, hogy minden teremtési tér, mely saját feszültséggel rendelkezik, zavartalanul végezhesse munkáját.

Ha a föld tűz által elmúlik, akkor ez az erre vonatkozó természeti törvények megzavarását jelenti, amelyet az emberiség bizonyos része okozott. Gondoljanak ebben az összefüggésben az atomtudomány foglalatoskodására, s esetleg el tudják képzelni, hogy a földben, mint teremtési térben mily nagy kárt okoz ez az önfejű kísérletezés. Talán azt is tudják, hogy a Grál Szerzete mindig megpróbálja ezeket a nagy szenvedéssel fenyegető katasztrófákat semlegesíteni, hogy ha bekövetkeznek, akkor a lehető legkisebb mértékben érvényesüljenek.

A szellem gyökértüze a világmindenség leghatalmasabb ereje, minden elképzelést felülmúl, minden korlátozáson túlér. Emiatt talán azt is el tudják képzelni, hogy milyen óriási érintkezés következik be egy emberlélekben, ha a szellem hét hírnöke megérinti a mikrokozmoszt! Ha ezeket az erőket egyszer felhívták, akkor itt életről vagy halálról van szó!

Talán azt a fázist is el tudják képzelni, amelyben az ifjú Gnózis Szellemi Iskolája néhány éve van, amikor is az előtt a feladat előtt állunk – méghozzá mind az Iskola, mind pedig az egyes csoportjai -, hogy meg kell tanulnunk a szellem erőivel dolgozni.

Mint emberiség, újra a Szent Szellem kitöltésének időszakában élünk. A pünkösdi tűz újra meggyulladt. Ez pedig egészen más, mint valami ünnepélyen vagy misén részt venni és kalácsot enni. Ez annak a megtanulását jelenti, hogyan kell bánni és hatni a világegyetem leghatalmasabb erejével, és hogyan kell reagálni rá. És ismételjük: amint a szellem beereszkedik, azonnal hatalmas tűz keletkezik. Ezt a tüzet semmiféle földi test sem tudja elviselni. Ezért keletkezik az utóbbi években az Iskola mágneses terében egyre hatalmasabb mágneses feszültség. Erre pedig Önök mind a saját módjukon reagálnak.

Reméljük és azt kérjük, hogy tanulóságuk feladatát jó véghez vigyék, mert ez élet és halál kérdése.

 

 

3. cikk

A Szent Szellem kitöltése

 

…minden mágneses rendszernek hét nézete van, amelyeknek mindegyike hét sugárban nyilatkozik meg. Ezt úgy értsük, hogy egy ilyen mágneses rendszer egyetlen sugarat küld ki, amely magában foglalja a hét sugarat, mialatt a hét sugár mindegyike azonban, az egyes megkülönböztethető sugár csak a mágneses rendszeren belül hathat. Hét külön sugár tehát csak annak létezik, aki a mágneses téren belül van és ott növekszik. Egy lénynek így a gnosztikus mágneses testen belül kell lennie, hogy átélhesse, tapasztalhassa a különböző hét sugár üdvösségét. Ezért kaptuk a dicsőségesen előttünk haladó gnosztikus Szerzetek mágneses rendszereitől csak az elektromágneses sugárzást. Amikor a modern Szellemi Iskola megindult, s fejlődni kezdett, akkor csakis ezzel az alapvető erővel lettünk megajándékozva.

Ha megmutatkozik, hogy egy csoport az alapsugárra reagál, akkor köteles ebből önmagán építkezvén, belátásban, üdvrevágyásban, önátadásban és új életvitelben a valóban építő, megszentelő erőt felszabadítani, vagyis az alaperőt különbözővé tenni. Ezt jelenti a „félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti üdvösségteket”.

Tehát a mindent magában foglaló alaperőt bocsátják rendelkezésünkre. Ebben benne van a hét sugár. Ebből az alaperőből minden komoly tanuló és minden csoport képes felhívni a héterőt. Ha ez a héterő felszabadul, akkor ez bizonyítja, hogy a csoport érett ennek az erőnek az elnyerésére, s az erő szent célja szerinti értékesítésére.

Sok metafizikai körben várnak vágyakozva a Szent Szellem kitöltésére. Vaskos köteteket írnak erről. Nos, az esemény elmaradása mindig az igazság ítélete: ez a tény persze miránk is vonatkozik. A modern Szellemi Iskola jelenlegi mágneses testében a héterő, a Szent Szellem a megnyilvánulás fázisában van. Aki ezt nem tapasztalja, és így nem mutathatja bizonyíthatóan az életvitelében, az teljes mértékben magára vessen.

Az alapvető erő következtében keringés és rezgésnövesztés, valamint vonzás és taszítás által megjelenni látjuk: az erőt, a világosságot, meleget, hangot, összetartóerőt, életet és mozgást, azaz megnyilvánulást. Ebben a hétszeres felszabadulásban rejlik minden, amit transzmutáció és transzfiguráció alatt érthetünk. E héterő segítségével mindent megvalósíthatunk. Ha ez jól megy, akkor a modern Szellemi Iskola mágneses testében minden megvalósul és igaz lesz, amit az egyetemes tan az élettel és alakulással kapcsolatban a jelöltnek kilátásba helyez. Az előttünk haladó szerzetek követésével mi is bejárhatjuk ezt az utat.

Ebben azonban a végleges ítélet is benne van az olyan csoportok és egyesülések számára, amelyek állítják, hogy a Szent Szellemből élnek és léteznek, de továbbra is megmaradnak dialektikus állapotukban. Az ilyen emberek és csoportok negativitása erről mindenkor könnyen megállapítható.

Az elektromágneses sugárzást, az alaperőt misztikusan az isteni lélegzetnek, az isteni igének nevezhetjük, mert ez az istenlélegzet bizonyos ütemben, bizonyos rezgéssel megy át fölöttünk. Ebben tehát szándék rejlik, a szó szoros értelmében szent igét mondanak nekünk. Ezt a szót, ezt az igét nevezi az egyetemes tan Isten rejtélyes nevének, mely hat vagy hét betűből áll. Itt a szent héterő jelöléséről van szó, a hét gnosztikus erőről, amelyek által az Istenhez visszatérő ember megszenteltetése valóra válhat: Isten neve maga a Gnózis, maga Isten.

Ezzel a hét sugárral minden megvalósítható. Egy csoportot először az alaperővel ajándékoznak meg, majd ebből, követelményei betöltése által a hat másik erő, a hat megvalósító erő száll fel. Ezért mondják Isten nevét a titokzatos, kimondhatatlan hatbetűs névnek is. Aki pedig ezzel a névvel visszaél, mint például a természetvallásos ember, az átkozódik, káromkodik.

Isten szent nevének kimondása a bukott emberiség javára végzett üdvözítő munka kivitelezése, Isten megmentő tervének az embernek saját magában való megvalósítása a többiekért, az erőknek, amelyeket ezért adtak nekünk, önfeledt, új életvitelben a céljaik szerint való alkalmazása. Ez istentisztelet, ez Istent szolgálni, ez Isten nevének a kimondása, valóban, cselekedve.

Az elektromágneses sugárzás, Isten lélegzete, Isten igéje vagy szent neve nem sugárerő, mely anyagot mozgat, hanem az egyetemes tan hangsúlyozza és hirdeti, hogy ez az istenlélegzet, Istennek ez az igéje maga anyag, mely a térben áramlik. Ezért beszél a Szentírás áramló folyókról, élő víznek folyamairól. Ez egy Golfáramlat, az isteni lélegzet Golf-árama: és ebben az áramlatban asztrál erőt, asztrál anyagot és a négy szent eledelt látjuk kifejlődni. Az isteni anyagnak ezt az áramlatát más testekkel is lehet közölni. Azokat a testeket is meg fogja változtatni, és mindenen áthatol. Ezenkívül természetesen erőket is sugároz ki.

Aki ezt az igét meghallja, megtudja és reagál rá, az bizonyos idő múlva világosságot lát, látja, hogy megvilágosodik: ezután a meleg jön, majd hang. Ez a három erő transzfigurálja a jelölt lelkét. A világosság, a meleg és a hang tehát a transzmutált ősanyag nagyon érzékenyen finom állapotai a jelölt szerkezetében. Ez egy képességháromság, háromszoros mágneses erő, mely a mikrokozmoszban minden dialektikus szerkezetet és minden szentségtelent megtámad és összetör.

Így új szerkezet válik lehetővé. Atomi változás történik, az erre következő, teljes ellenőrzés alatt álló láncreakcióval, az igének megfelelően. A világosság, a meleg és a hang után következnie kell az összetartó-erőnek, az életnek és a mozgásnak, mint az új, megdicsőült test jelenségének. Ez a sejtszerkezetek új testté-illesztése, s ez az így összeillesztett test képessé teszi a jelöltet egy tökéletesen új életállapotra, mégpedig az új mennyföldön belül, melynek fejlődése a jelölt fejlődésével pontosan lépést tart. Ha együtt teszünk meg egy lépést a tervezett irányban, akkor azt fedezzük fel, hogy az erő velünk jön. Ha megváltozunk, akkor ezzel párhuzamosan megváltozik a mágneses test is.

Tehát szó szerint utazunk, úton vagyunk. Idővel pedig, bizonyos pillanatban az egész, bonyolult fejlődések rendszere eltűnik a dialektika szemei elől és belép a rejtélyek barlangjába. Onnan pedig nem térünk vissza soha többé.

 

 

4. cikk

A Szent Szellem tüze

 

Az embernek az életben minden tevékenységnél figyelembe kell vennie azt az asztrális teret és asztrális erőt, amely őt erre a tevékenységre képessé teszi. Ha az emberek között egyetértés lenne, akkor összhangban lennének mágneses rendszereik is, mágneses áramaik egyformák lennének, és így kölcsönösen egyensúlyban tartanák egymást. A mágneses rendszerek azonban meghibásodtak, és az ezeket tápláló makrokozmosz istentelen. Emiatt az emberek életszükségletei különbözők, és zavarják egymást. így aztán alapvetően, biológiailag és ezért szerkezetileg egymás ellenségei, és akaratlanul is ellenállást keltenek. Ez ott is megtörténik, ahol ezek az emberek a Szellemi Iskola tanulóiként találkozhatnak.

Önök mindannyian megértik, hogy a tanulóságban nap mint nap tisztának kell lennie az irányulásnak, összpontosításra van szükség, és tiszta erőket kell bevetni ahhoz, hogy az ellenállásokat le lehessen küzdeni, és utat lehessen vágni az életben. Még ha Önök a legszerényebb emberek is, és nagyon félénken osonnak útjaikon, akkor is adózniuk kell a természetes mágiának, mert minduntalan keletkeznek olyan helyzetek, amikor cselekvésre kényszerülnek. Fel kell ismerniük tehát, hogy mindenféle asztrális erő-felhívás vagy -összpontosítás, bármilyen formában történjék is az, földhöz kötően és megsemmisítően hat.

Bizonyára érzik, hogy ilyen körülmények között jóságról nem beszélhetünk. A társadalom jósága és az erkölcsi jó mindig együtt jár édestestvérével, a gonosszal. Mennyire igaz a Krisztus-ige: Senki sem jó, egyetlen egy sem. Bizonyára megértjük így Nikodémus sóhaját is: Uram, kicsoda üdvözülhet tehát? Ez egy valóban aggasztó probléma.

Ám ezt a kérdést sürgősen a lelkük közepére kell állítani, mert ezt a problémát a legrövidebb időn belül meg kell oldanunk. Már többször felhívtuk a figyelmüket, hogy az idő az egész életük könyörtelen és mélyre ható megváltoztatására sürget. Ha azt akarják, hogy az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája valóban az életük értelmét jelentse, és hogy törekvésük az ösvényen megszabadító erejűnek bizonyuljon, akkor ideje már, hogy feltegyék a kérdést: „Uram, kicsoda üdvözülhet tehát?”

Senki sem jó, egyetlen egy sem. A haláltermészet lényegét tekintve senki sem jó. Az ebből az anyagból született jó semmi véglegeset sem tud építeni vagy megvalósítani. Ennek a jóságnak a művei három kiterjedésűek, s emiatt végesek. Jóságuk bármennyire művelt és szívet melengető is, földi természetű és a halál lényéhez kötött marad.

Jóságuk mértéke egyénileg továbbra is különböző marad. Emiatt minden pillanatban korlátokba ütköznek, válságba sodródnak. Az Élet Szerzete pedig ismételten felvonja Önöket a mindent felölelő „Másikhoz”. Erre a mennybemenetelre minden testvérünknek fel kell készülnie. Meg kell érteniük, hogy az élet minden problémájára van megoldás! Ha nem lenne, akkor miért is közeledett volna a Szerzetlánc az ifjú Gnózis munkaterületeihez?

Az életprobléma megoldása nem csupán bölcselet kérdése, hanem elsősorban az életvitel komoly betájolását és az ennek megfelelő tényleges viselkedést követeli meg.

Az Élet Szerzete minden tanulóhoz lehajol, s a tanulónak a tisztulás folyamata révén a gnosztikus-asztrális tér felé kell fordulnia. Ha ez mélységes vágyakozással történik, akkor az érzelem-ember belül megnyugszik, és a szenvedély megszelídül. A tiszta irányulás miatt megtanulnak csendben lenni és odahallgatni, annyira jól figyelni, hogy megértik, amit Nikodémus nem fogott fel, mert úgy vélte, hogy már mindent olyan jól tud.

Pünkösd táján gondolataink a Szent Szellem tüzével foglalkoznak. Hogyan hat ez a tűz az emberben? A Szent Szellem a szent lélegzettel jön el az emberhez. A Szent Szellem erői a kegyelem tüzével hatolnak be a lélegzési térbe. Megtöltik a tüdőt, s így bejutnak a vérbe. Ha a vér eléggé tudatossá vált, akkor ekképp feltöltődvén egy hatszoros érzékszervi észlelést idéz elő, amely lángnyelvként száll fel az emberből.

Amikor Pál apostol a korinthusbeliekhez írt első levelének 3. részében ezt közli: Kinek-kinek munkája nyilván lészen, mert ama nap megmutatja, akkor ezt úgy érti, hogy azért – így folytatja mivelhogy tűzben jelenik meg. Mindig kiderül, hogy valaki a gnosztikus-asztrális tér erővonal-rendszeréből él-e, vagy pedig a dialektika világ-folyásának a tüze él vele.

Az emberiség manapság a világ folyásának e poklában fekszik, és a pokol tüze perzseli. Önöknek bizonyára világos, hogy ez a kínlódás a természet jellege és ellentétes volta miatt addig fog tartani, ameddig az ember ezen a dialektikus világon kóvályog. Minden fájdalmas állapot még nagyobb szenvedést vonhat maga után.

A világ menetében az emelkedések és a hanyatlások váltakoznak. Vannak felemelő időszakok, amelyek örömöt hoznak, s melyekért hálásak lehetnek. De vajon az anyagnak ezen a körhintáján megéltek-e már olyan örömöt és hálát, amely osztatlan volt, és amelyet ne követett volna elkerülhetetlenül a hanyatlás?

Hogyan éli meg az ember a fájdalmak és tapasztalatok e tarka sokaságát? Miért kell ezeket átvészelnie, és ezeken átverekednie magát? Miért vésődnek be olyan mélyen ezek a tapasztalatok?

A tűz okozza! Minden tapasztalatuk, sőt egyáltalán minden tapasztalat asztrális tűz által jön létre. Ez az asztrális tűz élteti az embert. De a lélek is ebből él. Ez tartja karban az ember énjét. Ha az ember az énjével győz, ha minden tetténél az én van a központban, akkor ez azt bizonyítja, hogy az illető a pokoli tűzből él. Ama nap ezt mindig napvilágra hozza!

Képes-e az ember ezt megállapítani? Természetesen. Minden halandó ugyanúgy állapíthatja meg, mert amit a világ folyásának a tüze hoz létre, az előbb-utóbb fájdalmat okoz, nem nyugtat meg, hanem az éhséget és szomjat tovább fokozza és szítja.

A mítoszok és legendák hírt adnak arról, hogy a pokolban az elviselhetetlen szenvedés mellett szüntelenül háború tombol, oly kegyetlen és rémületes, hogy még egy Dante tolla sem volt képes ezt a rettenetet leírni. A viszályt szenvedés, éhség és szomjúság okozza. A szenvedéstől, aggálytól és nélkülözéstől az ember elveszíti az eszét. Ebben az állapotban pedig másokra veti magát, hogy valahogyan támadja és károsítsa is őket.

Érthető, hogy vannak népvezérek, akik az emberi társadalom szükségeit és nélkülözéseit ismerik, és megkísérelik ezeket megszüntetni, hogy ezzel a viszályt elkerüljék. Ez a szándék nagyon jó, és érdemes is ebben a természetben, amennyire csak lehet, megvalósítani. Ám az e világbeli szenvedés, éhség és szomj legmélyebb okát ilyen módon nem lehet kiküszöbölni. A tűz ég tovább, Sziszifusz története és a Danaidák hordója is ezt bizonyítja. Ez a tűz addig ég, míg az ember nem kezd az isteni kegyelem tüzéből élni, törekedni és cselekedni.

Ha ebben a törekvésben, ezen a keresztúton az építkezés helye eléggé megtisztult, akkor ennek a megújhodásnak első eredményeként megszületik a halhatatlan lélek. Erre a lélekre mondja a 16-os zsoltár:

Mert nem hagyod lelkemet a Seolban, nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson.

A 18. zsoltár 6. és 4. szakaszában pedig:

A Seol kötelei vettek körül, a halál tőrei fogtak meg engem. Az Úrhoz kiáltok, aki dicséretre méltó, és megszabadulok ellenségeimtől.

Aki a szent tűz leheletével fel tudja éleszteni új lélekállapotát, az kiszabadul a pokolból, megmássza a tisztulás hegyét, és igazán énekelheti:

Az úr házának tornácain,

ó új hazám, Jeruzsálem kellős közepén!

Halleluja. Igen, ámen.

 

 

2017/4. szám

 

Bevezetés

 

A bukás hagyományának számtalan szövege ugyanarról a meséről nem csak bepólyálja azt a tudatot, amely teljességében magában foglal minden magyarázatot?

Valójában az éntudat idő tapasztalatában létezik csak az a távoli múltba utasított esemény – legyen az pár ezer esztendő, vagy évmilliárdok messzesége -, amely eredendő bűnként, okként, a tudat jelen állapotában átélt valóságának origója?

Az a fajta lineáris, az idő kvantumait egymás után sorakoztató léttudat, amely az elme sajátja, nem képes a maga egységében látni, csak részleteket dolgoz fel. Talán tekintsünk is el attól most, hogy 12 féle képből építi fel az agy a látott valóságot, és ezek a képek a kollektív tudat képei. Ez részletesebb megbeszélést igényel, de jó ha tudjuk azt, hogy az önállóan gondolkodó személyiség fikció. Az elme a kollektív tudat, a morfogenetikus mező része, amely ugyanakkor az egyéni észleletek által is alakul.

Miért is matricája az elmének az emberi történelem?

Az éntudat mindig a túlélésre törekszik. Zárt rendszerként rá van utalva arra az energia és anyagcserére, amit az általa alakított környezete biztosít, így olyan stratégiákat dolgoz ki, amelyek biztosítják a működését. Környezete és önmaga egymástól elválasztott, mégis egymást tökéletesen kiegészítő valóságok. Jobban mondva ugyanannak a valóságnak szubjektív és objektív nézetei.

Az éntudat mindent, ami az Univerzum egységében történik nagyobbrészt kizár, leszűkítve néhány feldolgozható motívumra. Ebből alakítja ki azt a világot, amit egyébként civilizációnak ismerünk, és azokat az erővonalakat, amikre a rendszer épül, a vallásos élménytől a tudományos megismerésig.

Igen ritka az olyan inspiráció, amely valóban az Egész által hat.

A legtöbb inspirált emberi entitás megreked a környezet, a civilizáció megváltoztatásánál.

Az éntudat képtelen feldolgozni a makrokozmosz egyidejűségében zajló permanens, öröklétű kibontakozást, annak csak igen piciny részletére reflektál, és nevezi ki azt környezetének, avagy belső tapasztalati életének, azaz valóságnak.

Ebben határoz meg kezdetet és véget, nevezi meg életének, így az emberiség életének határait, legyen az időbeli vagy térbeli.

A kozmikus teremtő folyamatban kialakuló valóságok elérve formai megnyilatkozásuk határait, nem fejlődhetnek tovább, és ekkor ébred, születik meg a megújító, inspiráló krisztusi impulzus, amely tudati változásra készteti a lelki tartalmat. Az „éden istene” védené az ő vele, ő általa megélt állapotot, ami ugyanakkor létezésének feltétele is, ezért akadályozza a változást, és a „fensőbb hatalom” rögzült hagyománya bűnbeesést vizionál, míg az apokrif hagyomány egy része fejlődést. Jóllehet, azt, amit teremtésnek ismerünk a végtelen jelenben zajlik kezdet nélkül, a Biblia ószövetségi képe mégis meghatározott múlttal bír. Hiányos múlttal, tegyük hozzá, és máris a bűn szó megértéséhez érkezünk.

A szentség, azaz az egész-ség nem zár ki semmit, mindent befogad, megújít, és mindent továbbenged a saját útján, hogy tovább bontakozhasson ki dicsősége.

 

 

1. cikk

Az igazság órája

 

A világon semmi sem céltalan. Minden, ami van vagy lesz, lehetőséget kínál. Kezdőpont lehet egy magasabb fejlődés számára, vagy – amennyiben a lehetőség kihasználatlan marad – felbomláshoz vezet, melynek elemei egy új kezdet építőanyagaivá válhatnak – valamikor és valahol.

 

A mi világunkban, a jelenségek világában semmi sem maradandó. Csak a „motor”, maga az élet változatlan. Ezt a motort „természetnek” nevezzük. A természet az, ami lett, keletkezett, született és teremtetett, ami elmúlik és visszatér. Az egyetemes időszámításban a természetnek vannak megnyilvánulási napjai, ciklusai, melyek mindegyike hét óriási időszakból áll. Az első három az anyagba-merülést valósítja meg, vagyis az involúciót. A negyediket, a mélypontot, a nadírt követően az elanyagtalanodás, az evolúció három szakasza jön. A „Na- dír” szó az arab nyelvből származik és talppontot jelent, vagy a Zenit, a legmagasabb pont ellenkezőjét is. Jelen pillanatban, a negyedik időszakban élünk, az úgynevezett Földkorszakban, kb. a ciklus felénél, amit „napnak” neveznek, és amely nem több, mint egy pillanat az örökkévalóságban. De tudatunk számára ez oly roppant időtáv, ami messze túllépi a képzelőerőnket.

A régi bölcsesség szerint négy tűz képezik az anyagi alapokat. Ezekből alakulnak ki az ásványok, növények, állatok és emberek, mint az élet kifejeződési formái.

A fejlődésnek, melyen mint emberiség áthaladunk, az a célja, hogy helyreállítása az eredeti emberi alakot, ami szintén négyszeres. A durva anyagi, az éterikus és asztrális testi szerkezetünk egymást követő felépítése mutatja, hogy mennyire természetlények vagyunk. A jelenlegi periódus, a Földkorszak, további fejlődési tér számunkra.

Megnyilvánulásunkhoz immáron egy negyedik nézetet is hozzáfűzhetünk: az értelemtestet, az egyéni tudatot, amely képessé tesz a világ uralására – jó és rossz értelemben egyaránt. Ez a „test” – ha legmélyebb lényének megfelelően használjuk – összekötő láncszemmé válhat a Szellem birodalma és eme természet között.

Annak ellenére, hogy az ember a négy testével együtt múlandó, mégis az örökkévalóságra nyíló kapu rejlik benne, egy lelki átmeneti terület az igaz élethez. Ez a terület már másik rendhez tartozik. Ugyanis az alantas természetben mindennek ciklikus jellege van, minden egy szinte végtelen folyamatnak van alávetve, melyet két egymás farkába harapó és egymást kölcsönösen fogva tartó kígyó jelképez.

 

Minden ciklikus mozgásban van

Az ellentétek játéka megrázó és ijesztő, de egyben groteszk és fura is. Nevethetünk vagy sírhatunk rajta. Az ellentétek legjobb esetben ahhoz a felismeréshez vezetnek minket, hogy azok a mi részeink, mi pedig az ő részei vagyunk. Az egységet számtalan darabjára törtük, és már senki sem képes összeilleszteni ezeket a darabokat. A tökéletesség lehetetlen ezen a világon. Ez nem csak egy kijelentés, hanem törvény; ez Nemezis kérlelhetetlen törvénye, a mérleget tartó, bekötött szemű istennőé. Ő gondoskodik róla, hogy minden, amibe belekezdenek, mindig visszatérjen a talpponthoz. Emellett működik még a Világosság szeretettörvénye is, amely ügyel arra, hogy minden fejlődés, ha szükséges, elérje nyugvópontját, és ne stagnáljon.

Fejlődésük során népek terjeszkedtek el országokban és földrészeken. Államformák alakultak, mind diktatórikusak, mind demokratikusak. Míg kezdetben különváltak a népek, addig manapság arra tart a világ, hogy ismét összetömörül. Néha nagy faluról beszélhetünk. Minden egyre szűkösebb lesz. Közvetlen környezetünkben a közlekedés növekvő mobilitása az utak bedugulásához vezet, a gyógyszerek veszélyes betegségokozókká, a kórházak pedig fertőző gócpontokká válnak. A kommunikációs technikák folyamatos finomodása ellenére az emberek egyre magányosabbak és elszigeteltebbek lesznek.

Az „extrémizmus” korunk egyik jele. Minden ellentét kiéleződik. Ezáltal olyan feszültség keletkezik, amely közvetlenül egy újabb „big bang”-hez kell, hogy vezessen, ami lehet, hogy nem lesz ugyan oly látványos, ám ennek ellenére máris jól érezhető. Spirituális szinten az anyagba-merülés – tehát az egységtől való eltávolodás és elidegenedés – növekvő ateizmust eredményezett. Tények, csakis a tények – manapság ez a jelmondat. A tények kutatása folytán a materializmus új istenséggé nőtte ki magát. Ennek az lett a következménye, hogy a szellemek, boszorkányok, varázslók és minden, amit az uralkodó sémákkal, a centiméterrel, a másodperccel és a grammal lehetetlen definiálni, eltűntek a színpadról.

Ez sokakban felháborodást és bosszúságot okozott, megint mások viszont fellélegeztek. A korlátoltság, az agyrémek és a fantomok új felismeréseknek adták át a helyüket az értelemre és a józan érzékelésre alapozva.

De az „értelemnek és a józan érzékelésnek” is megvannak a maga negatívumai. A tendencia, hogy minden régit hajítsunk le a fedélzetről, oda vezetett, hogy „a fürdővízzel együtt kiöntötték a gyereket”. A materializmus jobb világot ígért, sok újdonsággal látta el azt, nem fukarkodva a kényelemmel, mégis egyfajta kellemetlen vákuumot keletkeztetett belül. Félelmetesen hideg lett a tények világában.

Ebből a vákuumból erős szívóhatás indul ki a beteljesülésre, a kint és bent közötti egyensúly megteremtésére. Minden emberben él a gyermek, aki hisz a csodákban, és szokatlan érzések után kutat. A korszellem ehhez gazdag táplálékot biztosít. Az életről, a halálról és reinkarnációról szóló publikációk, pikáns egyházi történetek és hasonlók irdatlan piacra találtak. Egyeseknek ezek a magokat, másoknak viszont a korpát jelentik. Ezek mindenesetre kultúránk vívmányaival szembesítenek bennünket, egy ébredező új kor jegyében. Felnyithatják szemünket, hogy felismerjük ennek a Földkorszaknak a feladatát és lehetőségét. Gyakran mondják: „Lebilincselő korban élünk.”

 

Ki a felelős?

Voltak-e valaha más idők? Mi olyan különleges és lebilincselő napjainkban? Egyre világosabban megmutatkozik, hogy az emberiség történetének újabb fordulópontjához közeledik. A különböző kultúrák mítoszai és legendái beszámolnak róla, hogyan hagyták el egykoron az emberek az eredeti Földet, és miként jutottak a szükségrendbe: a mi természetünkbe a maga négy életszintjével. Hierarchiák és viselkedésminták szabályozzák az emberek együttélését, csakúgy, mint egy hangyabolyét vagy bivalycsordáét, sőt még a trópusi erdőkét is. A mindennapi élet bizonyos vonalak mentén, stabilan megrajzolt keretek között zajlik.

Az évszázadok során ezen elvben semmi sem változott. Kultúrák jöttek és mentek, de a rendező elv maradt. A fizikai és éterikus testalak fejlődésével párhuzamosan, az involúció megalkotta a harmadik testet: az asztráltestet. Ezt követte az agy, mint mentális elem kifejlődése. Hagyományok, szokások, tudományos elméletek, jogok és kötelezettségek fejlődtek ki. Kialakult az úgynevezett polgári illem. Ez relatív biztonságot teremt a tudomány és technika, a társadalmi szerkezet és a jövőbeli távlatok, valamint azon kísérletek alapján, amelyekkel majd az utolsó csodáról is fellebbentik a fátylat.

Napjainkban mindeközben fordulat körvonalazódik. Az „utolsó csodához” vezető út vágyálomnak bizonyul. Az ember egykor elhagyta az istenrendet, és most bizonyos értelemben elhagyja a természetrendet. A hagyományos értékeket egyre inkább firtatni kezdik, majd aláássák. Etikai, gazdasági és kulturális alapelvek inognak meg. A biztonságot felváltja a bizonytalanság. Kinek van még tekintélye? Kit tehetünk felelőssé?

 

Az új embertípus

Az ember elvethet minden rendet, a kozmikus törvények mégis érvényben maradnak. Végül minden káosz egy új genezisbe, keletkezésbe, egy új megnyilvánulásba torkollik. Talán nem látványosan, tűzzel és villámokkal, mégis gyökeresen, és egy új embertípust eredményezve, aki úttörőként ismét egy lépéssel közelebb viheti a teremtést eredeti céljához. Az istenrend és a természetrend után félreismerhetetlen jeleket látunk – az anyagi szemnek talán homályosan, de a szellemi szemeknek fényesen, mint a hajnalpír -, egy új rendet, melyet „spirituális rendnek” nevezhetnénk. Ez nyitja majd meg az istenrend helyreállításának lehetőségét. És ezzel újra bezárulna a kör.

Fellép egy olyan embertípus, amely a földi biztosítékokat és lehorgonyzott struktúrákat maga mögött hagyja, és biztonságát a szellem rendjében leli meg, annak felismerésében és tudatában, ami valódi és élő. Ennek az új embertípusnak a jeleit már régen beharangozták. Minden kultúra szent nyelve beszél róla. És mit tartalmaznak a különböző evangéliumok – legyenek bármilyen csonkítottak is – ha nem ezt az örömhírt? „Az Istennek országa tibennetek van.” (Luk. 17,21)

Ezt nem a jövőbe kívánjuk vetíteni. A birodalom a mostban létezik, azonban mégsem tartozik a téridőrendi világhoz! A Hegyi-beszéd azoknak íródott, akik lábukat ma vagy holnap a megszabadulás ösvényére helyezik. Ez az ismeret is az új tudatosulás jele. Az emberiség az involúció és az evolúció nullpontján egyensúlyozik. Az idő megérett erre a második útra. A múlt: történelem, a jövő: álom. Az élő jelen annak az ideje, hogy válasszunk, döntsünk és cselekedjünk. Az életszemlélet helyett, most elsősorban életvitelről van szó.

 

Az igazság órája

A Földkorban mikrokozmoszunk sok inkarnációt élt meg. Minden élet – kollektíven és egyénileg is – magasabbra vezethet bennünket. Nem kényszerítenek erre, de az örökkévalóság kísér minket. Minden életút e kérdés elé állít: „Ha nem most, akkor mikor?”

A belső iránytűvel, mint vezérfonallal – egy új irányuláson alapuló öntekintélyre alapozva – a „birodalom rendjét” elfogadhatjuk vezetőnknek és életforrásnak. Misztikusan kifejezve ez azt jelenti: „Nem én, hanem a Krisztus bennem.”

Ez a korszak sokak számára beköszönt. A földi fejlődés lendülete elmúlik. Egyfelől a csalódás, másfelől a gondolkodás, a vágyakozás és az akarás tapasztalatok által történő megtisztítása elcsendesedéshez, valamint a szellemszikraatom hangjának megnyilvánulásához vezet. Új világ mutatkozik a láthatáron. Az ösztön és az intellektus uralma új lelkesültségnek adhatja át a helyét.

Az emberiség előtt egyedülálló lehetőség mutatkozik, mind kollektívan, mind egyénileg. A félreismerhetetlen hanyatlás felemelkedéssé változtatható. Nem úgy, hogy felvesszük a harcot, és a körülöttünk vagy bennünk zajló ellentéteket újra életre keltjük. Így minden maradna a régiben. Az involúció aratásává kell válnunk, amelyet kollektíven, emberiségként, és egyénileg, emberként éltünk át. Az örökkévalóság-elv hangja mutatja a Másikhoz vezető kiutat, arra a területre, ahol az olyan szavak, mint „tér és idő”, „ég és föld”, „élet és halál” jelentésüket vesztik.

Az „emberről” beszélünk, mintha csak egy létezne. De valójában ez így is van. Kollektíven és egyénileg a lehető legszorosabban össze vagyunk kötve, és kölcsönösen egyensúlyban tartjuk egymást. Sem a kollektíva nem rabolja el az egyén egyéniségét, sem az egyén nem uralkodik akaratával a közösségen. Inkább cseréről és kölcsönös hordozásról beszélhetünk. Az „ember, mint kollektíva” esetleg elvontnak tűnhet. Sokakban azonban, akik az élet áramlatát, az ember hatalmát felismerték önmagukban, kialakul az igény ennek a fogalomnak a konkrét beteljesülésére, ahogyan az iránytű is magától keresi a helyes irányt. Ez az azonos gondolkodásúakkal ápolt kapcsolatok révén ölthet alakot, egy szellemi iskolában. Ha a mágnestű ereje elég erős, akkor ez a kapcsolatkeresés a közösségnek az egyénnel való rokonsága alapján kölcsönösen megtörténik.

Itt egy lélekközösségről van szó, amely a személyes kötöttségeket messze felülmúlja. A lelkesülés közösen történik, de az utat egyénileg kell járni. Az ösvény a vak erőszak és az egoizmus romjain át elvezet a régen hiányzó dimenzióba, a valódi élethez, az ember természete mögött ható igazi hajtóerőhöz.

 

A mozgó ember – a mozgó világ

Talán amit ma szennyezésnek, romlásnak és elvesztésnek nevezünk, az csak egy egészen más életfeltételekkel bíró világ szülési fájdalma. A régi ember és világának hanyatlása pedig egyben magában foglalja egy új Föld pirkadatát, egy egészen új ember számára.

Aki életét az egyetlen, egyetemes és ellentét nélküli Másikra irányítja, az az ember igazi otthonát, az új Földet lelkesíti. Ez az az ember, aki Isten tervében szerepel: az Ige őrzője és Éden kertjének munkatársa.

 

 

2. cikk

Bukás vagy evolúció?

 

Amikor az anyag, amely most a mi Földünket képezi, még a Napnak része volt, természetesen tüzes állapotban volt. Mivel a tűz a szellemet nem égeti el, azonnal megkezdődött emberiségünk fejlődése, de a Napnak a sarki területeire korlátozódott. Mai Földünk anyagai még olvadt állapotban voltak, az atmoszféra légnemű volt, és az ember mégis újra megismételte ásványi állapotát.

Ebből az oldott kémiai napanyagból az ember maga építette meg első ásványi testét, a Forma Urainak segítségével…

Az ember első fizikai teste semmiben sem hasonlított mai, kitűnően megszervezett hordozójához. Ez csak az évek milliárdjainak során fejlődött ilyenné. Az első tömény test egy nagy, bokros test volt, felső végén nyílással, melyből egy szerv nyúlt ki. (Ez a szerv mára az úgynevezett tobozmirigyre fajult, melyet olykor harmadik szemnek is neveznek, de ez a megnevezés helytelen, mert ez sohasem volt szem, hanem a hőmérséklet érzékelésére szolgált. Ez a képesség most az egész testre kiterjed.) Az idők folyamán a tömény test egyre jobban összehúzódott és besűrűsödött. Ha túl közel került olyan helyekhez, ahol a hőség nagyobb volt, mint amit el tudott viselni, akkor feloszlott. A szerv idővel reagált az állapotokra, és a tömény test önállóan visszahúzódott valami biztosabb helyre. (…)

Abban az időszakban már volt olyasmi, amit szaporodásnak lehetne nevezni. Ezek a bokros teremtmények két félre estek, ahogyan sejtek osztódása történik hasadással, de a levált részek nem növekedtek, hanem mindegyik csak feleakkora maradt, mint az eredeti forma.

A tüzes világtest különböző pontjain az idők folyamán a tűztengeren kéregszerű szigetek kezdtek képződni. Megjelentek a Forma Urai az angyalokkal és ellátták az ember tömény testét élettesttel. Ekkor a tömény testek növekedni kezdtek azáltal, hogy kívülről, mint valami ozmózissal, anyagot vontak magukhoz. Amikor szaporodtak, két egyenlőtlen részre oszlottak, mindkét rész növekedett, amíg el nem érte a szülők eredeti nagyságát. (…) Az ember a Földön akkor kezdte meg a fejlődést, amikor a Mars lökődött ki a központi tömegből. Ami most a Föld, az akkor még nem szakadt el a Naptól. A hiperbóreai időszak vége felé a kéregképződés annyira előrehaladt, hogy akadályozta a Napon lévő magasabban szervezett lények fejlődését.

A hiperbóreai időszak végén ezért a Napból kilökődött az a rész, ami most a Föld, s megkezdte keringését az anyatest körül egy olyan pályán, melynek távolsága különbözött a maitól. Röviddel később a Vénusz és a Merkúr is kidobódott hasonló okokból.

Abban az időben, amikor a Földtest elvált szülői tömegétől, még tartalmazta az a részt, amelyik most a mi Holdunk.

Ezen a nagyvilágtesten fejlődött az az élethullám, amely most az emberiséget képezi, és azok az élethullámok is, melyek a Nap-, Hold- és Föld-korszakban léptek be a fejlődésbe, s most fejlődve haladnak át az ásványi, növényi és állati birodalmakon.

A különböző korszakoknak voltak elmaradottai, akik későbbi idők folyamán további lépést tehettek a fejlődésben. De olyanok is voltak, akik ezt a lépést nem tudták megtenni. Ezek nem fejlődtek, egyre jobban elmaradtak, mígnem teherré és akadállyá váltak a haladók számára. Szükséges volt őket félrerakni az útból, hogy ne tartsák fel a többiek fejlődését.

A lemúr időszak kezdetén ezek a „kudarcot vallottak” a Földnek azt a részét, amelyet elfoglaltak, olyan mértékben kristályosították, kövesítették meg, hogy az hatalmas salakcsomót képezett az egyébként puha, tüzes Földön. Ezek akadállyá, fékező tényezővé váltak, s így – a Földnek azzal a részével, melyet megmerevítettek – visszavonhatatlanul kidobódtak a térbe. Ez a mi Holdunk keletkezésének története.

Ahogyan egy tó tükrében tükröződő fák képe fordítva jelenik meg, úgy, hogy csúcsukat a víz legmélyebb helyén véljük észlelni, úgy tükröződik a szellem legmagasabb nézete (az isteni szellem) a három test legalantasabbjában, a tömény testben. A következő az isteni szellemnél alantasabb szellem (az életszellem) a legalantasabbnál eggyel magasabb testben, az étertestben tükröződik. A harmadik szellem, az emberi szellem és az ő tükröződése, a harmadik test, az érzelemtest van az értelem visszavetítő tükréhez a legközelebb, és ez felel meg a tó felületének, példánk tükröző közvetítőjének.

A szellem az involúció idején a magasabb világokból lefelé száll, s ugyanez a tevékenység ez alatt az idő alatt a testeket felfelé építi. E két áramlatnak az értelem gyújtópontjában való találkozása jelöli azt az időpontot, amikor az egyéniség, az emberi lény, az Ego megszületik azáltal, hogy a szellem birtokba veszi hordozóit.

Nem szabad azonban azt hinni, hogy az ember ezáltal egyszerre fejlődése mai fokára került, s a mai öntudatos, gondolkodó lény lett. Mielőtt elérte ezt a pontot, hosszú és fáradságos vándorutat kellett megtennie, mert abban az időben, (amelyről szó van), a szervek még rendkívül kezdetleges állapotban voltak, és még nem volt agy, melyet kifejezési eszköznek lehetett volna használni. A tudat ezért teljesen ködös volt. Szóval, annak az időnek az embere távol volt attól, hogy olyan intelligens legyen, mint a mai állatok. Ebben az irányban az első lépés az agy megépítése volt, hogy az értelemnek legyen valami szerszáma a fizikai világban.

Az Ego, az általánosan elfogadott véleménnyel ellentétben, kétnemű. Az Ego neme a belső világokban nem nemként, hanem két külön tulajdonságként, mint akarat és képzelőerő jelenik meg. Az akarat hímnemű erő, és a Naperőkkel áll kapcsolatban, a képzelőerő nőnemű, és mindig a hold-erőkkel áll kapcsolatban. Innen ered a nők erős elképzelési képessége, és az a tény, hogy a Hold különösen hat a női szervezetre. (…) Amikor a lemúr időszak vége felé kifejelődött a vörös vér, a testek felegyenesedtek, és az Ego kezdhetett bennük lakni és uralkodni.

A fejlődés célja azonban nem a testben-lakás. A fizikai test csak eszköz, szerszám, melynek segítségével az Ego jobban kifejezheti magát a fizikai világban. Erre a célra érzékszerveket, gégét, és mindenekelőtt agyat kellett építeni. A gége már akkor megépült, amikor az ember még gömbszerű alakban volt összegörbülve, ami még ma is az emberi magzat alakja. Amikor a tömény test kiegyenesedett és függőleges helyzetet vett fel, az alkotó szervnek egy része a tömény test felső részében maradt, és ez a rész lett a gége. Így lett két részre osztva a kétszeres alkotó erő, amely eddig csak egy irányban dolgozott, hogy egy másik teremtményt hozzon létre. Az egyik rész felfelé irányult, hogy megépítse az agyat és a gégét, hogy az Ego gondolkodhasson, és gondolatait másokkal is közölhesse.

E változás következtében minden egyednek az új lény megalkotásához szükséges erőnek csak egy része állt rendelkezésére. Ettől kezdve minden embernek egy másik embert kellett felkeresnie, akinél az alkotó erőnek az a része volt meg, ami az egyiknek hiányzott…

Amikor az ember „szeme fel lett nyitva” és a fizikai világ tényeire irányítva, akkor a feltételek megváltoztak. A szaporodást már nem az angyalok vezették, hanem az ember maga. „Ádám ismeré az ő feleségét és az szüle néki fiat.” (…)

Ha az ember Isten által irányított maradt volna, akkor a mai napig sem ismert volna betegséget, fájdalmat és halált. De az agytudatot és a függetlenséget sem szerezte volna meg, ami a Lucifer-szellemek „felvilágosító” befolyásának a következménye. Azok kinyitották az ember értelmének szemét, és megtanították arra, hogy az akkor még homályos észlelését a fizikai világ – melynek meghódítására volt szánva – felismerésére használja.

Ettől kezdve két erő dolgozott az emberben. Az egyik az angyalok ereje. Ezek – szeretet segítségével – új lényeket építenek az anyaméhben, ezt az erőt a szaporodásra, lefelé irányítva… A másik erők a luciferi erők. Ezek minden gondolati tevékenység kezdeményezői és bujtogatói a nemi erő másik részének segítségével, melyet az agy működtetéséhez felfelé irányítanak.

Minden haladás néhány korábbi képesség költségén történik…

Míg az ész sok tekintetben előre segítette az embert, elzárta előle a dolgok lelkét, melyek azelőtt beszéltek vele…

A szellemi erőknek a fizikai képességekre való felcserélésére szükség volt ahhoz, hogy az ember megtanuljon a fizikai világban, melyet meg kellett hódítania, külső irányítás nélkül cselekedni. Az idők folyamán vissza fogja kapni szellemi erőit, ha a töményebb fizikai világában megtett vándorútjának tapasztalatai alapján megtanulta szellemi erőit helyesen használni. Mikor szellemi erőket birtokolt, akkor nem volt tudatában, hogy azokat helyesen használja, és azok túl értékesek és veszélyesek voltak ahhoz, hogy játékszernek és kísérletekre használja őket… (…)

 

 

3. cikk

Isten és a DNS – Isten a DNS-ben?

 

A tudomány azon felismerését, hogy az életet a DNS (DezoxiriboNukleinSav) irányítja, a tudatosság hatalmas ugrásának értékelhetjük.

 

Az ember valóban kinőtt volna gyermekéveiből, amikor még bénultságában és félelmében egy ismeretlen energiához fordult, melyet mi Istennek nevezünk? Megtanulja-e végre, hogy Isten és ember, élet és természet, tudat és fejlődés egy és ugyanaz? Felnőtté válik-e végre az emberiség?

 

Az „ősleves”

Francis Crick, a DNS kettős spirálszerkezetének egyik felfedezője egy előadás alkalmával a következő kérdést vetette fel: „Mi volt először: DNS, RNS (ribonukleinsav)? Vagy minden a fehérjével kezdődött?”

Egy elmélet szerint a DNS úgy keletkezett, hogy a molekulák apró előfutárai az ős-óceán vizében, egyfajta „őslevesben”, csomók hosszú soraiba rendeződtek, melyekhez folyamatosan egyre több molekula kapcsolódott.

E csomóba rendeződés eredménye végül a DNS molekula két párhuzamos láncból álló szerkezetében csúcsosodott ki, melyet korunk tudománya a bolygónkon létrejött minden élet alapjának tekint. 1953-ban Stanley Miller és Harold Urey nevű vegyészek ez irányú kísérleteket végeztek laboratóriumi körülmények között. Az őslevesnek megfelelő közegben aminosavakat hoztak létre. Olyan helyzetet teremtettek, amely szerintük a Föld kialakulásakor uralkodó körülményeknek felelt meg.

Manapság azonban úgy vélik, hogy az eredeti atmoszféra más jellegű volt. Stanley Miller redukált komponenseket, a metánt és az ammóniákot használta. A tudomány jelenleg azt a nézetet képviseli, hogy az ősatmoszféra elsősorban szénmonoxidokból, széndioxidokból és nitrogénből tevődött össze. Amennyiben Miller kísérletét ezekkel az anyagokkal ismételik meg, akkor nem aminosavak, hanem kis mennyiségű glicerin keletkezik.

„Vége a történetnek”, mondhatnánk. Így fogalmazott az asztrobiológus Dr. Olivér Botta a „Bionieuws” című folyóiratban legutóbb megjelent egyik cikkében. (A tudós a Leideni Egyetem munkatársaként Dr. Pascalé Ehrenfreund professzor laboratóriumában dolgozik, és többek között aminosavak és DNS építőelemek szenet tartalmazó meteoritokban való kutatásával foglalkozik.) „Azonban mégsem teljesen. A Miller által leírt kémiai reakciók igenis végbementek, azonban nem a korai földön, hanem valahol máshol a világegyetemben, aszteroidákban és talán üstökösökben. Ott ugyanis hozzáférhetőek azok a redukált anyagok, melyeket Miller használt a kísérletei folyamán. A csillagok között keletkeznek. Ezeket az előanyagokat az aszteroidák felveszik magukba. Ott ezek a Miller-kísérletben végbement folyamathoz hasonlóan reagálnak, és aminosavak jönnek létre.”

A térben keletkező aminosavak esetében az a probléma, hogy fény hatására instabillá (állapotukat, helyzetüket önmaguktól megváltoztatóvá) válnak.

„Az aminosavakat akkor egy bolygói test belsejében, pl. egy aszteroidában, kell elrejteni. Ez azt jelenti, hogy a földbe becsapódó meteoritok tartalmazhatják az élet építőelemeit. Mindez pedig még napjainkban is megtörténik, hiszen ezeket az anyagokat valóban megtaláljuk a meteoritokban. E kutatási terület központi kérdését akkor a következőképpen fogalmazhatjuk meg: Külső behatásról, vagy a Földön végbemenő saját alakulásról van-e szó?”

A Leideni Egyetemen végzett kutatásokban abból indulnak ki, hogy az építőelemek a földön kívül jönnek létre. Egyébként az általunk jelenleg ismert élet – DNS, RNS, fehérje – nagy valószínűséggel nem ebben az összetételben keletkezett.

Mostanában úgy vélik, hogy a PNS (peptid-nukleinsav), egy erős és komplex molekula, lényeges szerepet töltött be. Egy másik problémát jelent, hogy léteznie kell egy olyan mechanizmusnak, amely a kettős fonatot folyamatosan megtöri, hogy a ciklust mozgásban tartsa. A különálló fonatok körülbelül 50 Celsius fokon egyfajta mintát képeznek, melyekre mások is rákapcsolódhatnak. Körülbelül 100 fokos hőmérsékleten az egész szétesik, és ez által a molekulák száma megduplázódik. A hőmérséklet csökkenésével aztán az egész folyamat újrakezdődik. A másolatok száma robbanásszerűen gyarapodik. Negyven ciklus egy trillió azonos másolatot hoz létre.

 

Egy egészen más Hold

Nagyon valószínű, hogy a Hold az élet keletkezésében és fenntartásában döntő szerepet játszott, és játszik mind a mai napig. Richard Lathe, az Edinburgh Egyetem molekulakutatója, a következő elméletet állította fel: Miután a Hold a Föld keletkezését követő egy milliárd év folyamán bolygónkat sokkal rövidebb távolságból járta körül, mint napjainkban, állandó hatalmas árapály mozgások mentek végbe. Ebből kifolyólag az akkori partszakaszok erősen ki voltak téve a gyorsan váltakozó sótartalom hatásainak. Ennek kellett végül is az ismételten összefonódó és újra szétszakadó kettős láncmolekula-szerkezethez vezetnie.

Amikor a partokon ezek a mérhetetlenül nagy árapály jelenségek zúdultak át, a sótartalom valószínűleg igen csekély volt. Ilyen körülmények között még napjaink kettős-spirál szerkezetű DNS molekulái is szétbomlanak, mert az elektromos töltéssel rendelkező foszfát csoportok minden fonaton kölcsönösen taszítják egymást. A víz visszahúzódásakor azonban valószínűleg magas koncentrációjú előmolekulák és só maradtak vissza. Miután a magas sókoncentráció semlegesíti a DNS foszfát töltéseit, ez a folyamat pozitív hatást gyakorolhatott a duplafonatú molekulák kialakulására, mint amilyen a DNS. Az állandóan változó sótartalom és a hőmérsékletingadozások hatására a DNS-hez hasonló molekulák elszaporodhattak.

Ennél a folyamatnál az árapály jelenségek különlegesen fontos szerepet töltöttek be. A Nap is hatással van a Földön végbemenő árapály jelenségek kialakulására, azonban sokkal kisebb mértékben, mint a Hold. Három és fél milliárd évvel ezelőtt ez a hatás egészen biztosan még csekélyebb volt.

Természetesen a Nap, hatalmas energiájával, nagy szerepet játszott az ábrázolt folyamatok lezajlásában. DNS nélkül nem jöhet létre élet. Az egysejtű amőbától kezdve egészen az óriási méretű bálnáig, a legfontosabb alkotórész a DNS, és a DNS gondoskodik az élet folyamatosságáról is, bármely formáról is legyen szó. Lathes elmélete elmagyarázza ugyan a Hold szerepét a legelső szaporodási folyamatokban, melyek a DNS osztódása révén mentek végbe, a DNS eredetét azonban továbbra is homály fedi.

A tudományos kutatások a lélek adományát és a teremtés hatalmas csodáját, melyek minden kor egyetemes tanaiból ismeretek, figyelmen kívül hagyják.

 

Nem csak anyagi

A DNS nem létezhet az élet nélkül, azonban élet sincsen DNS nélkül.

Az életet illető hatalmas kérdést korunk tudományának anyagi szintjén nem lehet megválaszolni. Egyre több tudós van azon a véleményen, hogy ebben a folyamatban egy ismeretlen nagyságnak kellett közreműködnie.

Az asztronómus Fred Hoyle professzor véleménye szerint: „Ahelyett, hogy elfogadnánk annak a hihetetlenül csekély valószínűségét, miszerint az élet vak természeti erők által keletkezett, sokkal kézenfekvőbb abból kiindulni, hogy az élet eredete egy céltudatos, intelligens cselekvésben rejlik.”

A filozófus Anthony Flew professzor 2004-ben a következő megállapítását tette: „Az élet eredetére és a természet bonyolultságára vonatkozó egyetlen jó magyarázat egy szuperintelligens, ismeretlen teremtő erő feltételezésében rejlik.” A filozófus Isten-fogalma azonban kevés hasonlóságot mutat a zsidó-keresztény és az iszlám eszmekincs istenségeivel, akiket ő „mindenható, keleti despotáknak, kozmikus Szaddam Husszeineknek” ír le.

Einstein egyébként úgy magyarázta, hogy „Isten a világegyetem törvényeiben nyilvánul meg olyan szellemként, amely sokkal, de sokkal magasabb szinten áll, mint az embereké, és amelyhez mi csekély lehetőségeinkkel csak igen szerény mértékben közeledhetünk.” Egyetértett Spinozával abban, hogy „aki a természetet ismeri, az Istent is ismeri. Nem azért, mert Isten maga a természet, hanem mert a természet tudományos megközelítése Istenhez vezet.”

Paul Davies, aki az Arizonai Állami Egyetemen tudósok egy csoportját irányítja, legújabb könyvében annak a megdöbbentő tényét vizsgálja, hogy az anyagi világegyetem számos alapja nyilvánvalóan azért jött létre, hogy az élet keletkezéséhez hozzájárulhasson. Abból indul ki, hogy az univerzum intelligens életet létrehozó képessége nem véletlenszerű, hanem egy logikus fejlődésen alapul. Ezenkívül felveti a kérdést, hogy vajon az univerzum terve nem foglalja-e magába egy gondolkodó (intelligens) tervező jelenlétét. Végül ahhoz a következtetéshez jut el, hogy a kozmoszban egyfajta meghatározhatatlan „életelvnek” kell léteznie, és ehhez még hozzáteszi, hogy ez „olyan valami, melyet inkább a szívemben érzékelek, mint a fejemben.”

 

Vallás a DNS-ben?

Mindaz, amit az ember nem értett és nem ért – beleértve a természeti erőket is, amelyektől fél – egy isteni akaratra vezethető vissza, így vélte az ember hosszú-hosszú ideig, és sokan még napjainkban is így gondolkodnak. A vallás egyidős az emberiséggel. Bizonyos neurobiológusok és más tudósok az agyban egy helyet jelöltek ki az isten-eszmének; az úgynevezett „istenfolt”- ról beszélnek.

Az egyén szellemi benyomásokra való fogékonysága a DNS-szerkezettel van összefüggésben. Megállapították, hogy azok az emberek, akiknek VMAT2-génjük van, amely egy C-t (citozin) tartalmaz, magasabb szellemi érzékenységűek, mint például az A-val (adenin) rendelkező embertársaik. Bárhogyan is, e felfogás szerint, az ember rendszerében létezik egy Istennek fenntartott hely.

 

Kabbala

Kutatók, akik a Kabbala egy meghatározott értelmezésére irányulnak, megállapították, hogy az istenség nevét kódként minden emberi sejt tartalmazza. A régi héber és arab ábécé betűit összekapcsolták a DNS alapelemeivel: a hidrogénnel, nitrogénnel, oxigénnel és a szénnel.

Genetikai kódunk ezekben az ősi nyelvekben betűzi az istenség nevét. Ez a név minden emberben rögzítve van, függetlenül hitének jellegétől, cselekedeteitől, életstílusától, vallásától vagy társadalmi körülményeitől. Erről a kapcsolatról már legalább ezer évvel korunk tudományának ezen megállapítása előtt említés történt olyan ősi szent iratokban, mint a héber Sefer Yetzirah. A buddhizmus olyan fejlődésből indul ki, amelyben minden keletkezik, megváltozik, és végül újra feloldódik. A buddhista gondolkodók mindig is azt feltételezték, hogy a világegyetem több milliárd éves. Nem ismernek olyan teremtésmítoszokat, mint amilyet a zsidó-keresztény tradíció tartalmaz.

A buddhisták meggyőződése szerint nem csak az emberek, hanem az állatok is rendelkeznek olyan tudattal, amely túléli a halált.

A hinduizmus közelebb áll a modern tudományhoz. Az idő örök kerekéről beszél, amely egymást követő ciklusokban forog egy soha meg nem szakadó keletkezés, virulás és elmúlás egymásutánjában. Az egymást követő teremtések és az egész világegyetem feloszlása kozmológiájának megszokott gondolatmenetét képezik. Maga a lélek is, a születés és halál által, számos átmenetet él át. (Samsara)

 

Kreacionizmus

Európában az evolúció elméletét mind a tudományos világ, mind pedig az uralkodó közvélemény szinte egyöntetűen elfogadja. Amerikában egészen más a helyzet. Ott létezik egy elvi vita, ellentét, amelyre mélyreható vallási és filozófiai feltevések, és a fundamentalisták és modernisták között fennálló ellentét nyomják rá bélyegüket.

Az Egyesült Államokban egyre erőteljesebben hallatja hangját egy gyorsan növekedő, fundamentalista keresztényekből álló csoport, amely tagadja az evolúció elméletét. Ezek a keresztények dogmák által tűnnek ki. Abból indulnak ki, hogy az i. e. 6. évszázadban keletkezett, Júdeából és Mezopotámiából származó, ősi mondákat és mítoszokat tartalmazó gyűjtemény, melyet zsidó papok jegyeztek le, és három különböző forrásból ered, szó szerint közli a világ keletkezésének történetét. Eszerint Isten terve időtlen és megváltoztathatatlan.

Semmilyen kapcsolat nincs a különböző növények és állatok között, mindegyiket külön speciális teremtő eszmék hívták életre. E felfogás értelmében a világot kb. 4004 évvel Krisztus születése előtt, egyetlen hét leforgása alatt teremtették. Nagyon lényeges, hogy abszolút különbség áll fenn az állatok és az ember között.

Ennél a pontnál különösen világosan megmutatkozik tagadó álláspontjuk az evolúció elméletével szemben, amely szerint az emberek a majmokból fejlődtek ki. A keresztény fundamentalista irányzat a következő csoportokból áll össze:

1. Az „ifjú földkreacionistákból”, akik úgy gondolják, hogy az evolúció tudományosan tarthatatlan, és csak az ateizmust kívánja igazolni. Úgy vélik, hogy a Bibliában leírt dolgok szó szerint valóságosak, és így értelmezik a teremtés történetét is, melynek valamivel kevesebb, mint 10 000 évvel ezelőtt kellett lejátszódnia.
2. A „régi földkreacionistákból” (aktualisták), akiknek meggyőződése szerint az ősi természeti folyamatok ugyanazon törvény szerint mentek végbe, mint jelenleg. A Föld korát sokkal régebbinek becsülik, a Teremtés könyvét mindazonáltal különbözőképpen értelmezik.
3. Végül pedig a „haladó kreacionistákból”, akik azon a véleményen vannak, hogy az emberi faj változott, vagy fejlődött. Úgy vélik, ez a folyamat megszakítás nélkül Isten irányítása alatt áll. Azonban különböző szemléletet képviselnek azon kérdést illetően, hogy hogyan is ment végbe az egyik vagy másik folyamat.

David A. Kaufmann, a Floridai Egyetem munkatársa, aki szintén ezt az elméletet képviseli, példának okáért a következőket állítja: „Az evolúció tanából hiányzik egy, a tudomány számára elfogadható magyarázat a precízen a sejtekbe illesztett kódexek eredetére vonatkozóan, melyek nélkül egyetlen specifikus fehérje – és ebből kifolyólag semmilyen élet – nem fejlődhet ki.”

Egy kívülálló Isten létezésének klasszikus érve szerint kell lennie egy „első oknak”.

Azonban olyan filozófusok, mint David Hume és Immanuel Kant, felhívják a figyelmet arra, hogy ez a megállapítás nem következetes, mert saját kiindulópontja által elértéktelenedik. Ha valóban mindennek van egy első oka, akkor mi okozta Istent?

Ebből következik, hogy – egy istenhez hasonlóan – az univerzum is spontán módon már ott volt.

Azonban mi van akkor, ha Isten és az univerzum egymástól elválaszthatatlan, sőt egy és ugyanaz?

Fordítsuk most figyelmünket még egyszer a Genezisre, a teremtés mítoszára, amelyben egy ismeretlen szuperintelligencia elképzeléséből indulunk ki. Ebben a történetben valóban szépen ábrázolják a Hold és a DNS keletkezése között fennálló kölcsönhatást, mégpedig úgy, ahogyan az életet ismerjük, és ahogyan az még fejlődni fog. Ez egy teremtésmítosz. Abban, hogy ezt eredeti formájában hagyományozták ránk, nyugodtan kételkedhetünk, tekintve a hatalmi politika által motivált módosításokat, és azokat a jelentős változtatásokat, melyeket a Biblia könyveiben az évszázadok folyamán végrehajtottak.

„Kezdetben teremté Isten az eget és a földet.” (1. Mózes 1,1)

A földet és az eget tehát egy ismeretlen teremtő erő alakította ki, meghatározta a Holdnak a Földtől való távolságát, és gondoskodott a vízről a föld felszínén: „A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és Isten szelleme lebeg vala a vizek felett.” (1. Mózes 1, 2) A Hold kezdetben a Földtől igen kis távolságra vándorolt, azonban a keringés mértéke lassanként csökkent, és egy olyan forgás jött létre, amely létrehozta a nappalok és éjszakák rendszeres váltakozásait: „És monda Isten: Legyen világosság! És lőn világosság. És látá Isten, hogy jó a világosság; és elválasztá Isten a világosságot a setétségtől. És nevezé Isten a világosságot nappalnak, és a setétséget nevezé éjszakának: és lön este és lön reggel, az első nap.” (1. Mózes 1,4)

„És monda Isten: Legyenek világító testek az ég mennyezetén, hogy világítsanak a földre. És úgy lőn. Teremté tehát Isten a két nagy világító testet: a nagyobbik világító testet, hogy uralkodjék nappal, és a kisebbik világító testet, hogy uralkodjék éjjel; és a csillagokat.” (1. Mózes 1,15-16)

A Hold a Föld forgástengelyét ferde állásban tartotta, és ennek következtében létrejöttek a napok, évek és a váltakozó évszakok, melyek meghatározott szabály szerint ismétlődtek.

„És monda Isten: Legyenek világító testek az ég mennyezetén, hogy elválasszák a nappalt az éjszakától, és legyenek jelek, és meghatározói ünnepeknek, napoknak és esztendőknek…” (1. Mózes 1,14)

A Hold az első időkben hatalmas volt, és erősen világított. A Föld közelében keringve óriási árapály jelenségeket okozott. Ha nem lett volna a Hold, a tengerek beborították volna a Föld nagy részét, és csak nagyon kevés száraz terület maradt volna.

„És monda Isten: Legyen mennyezet a víz között, amely elválassza a vizeket a vizektől. Teremté tehát Isten a mennyezetet, és elválasztá a mennyezet alatt való vizeket a mennyezet fölött álló vizektől.” (1. Mózes 1,6-7)

Továbbra is óriási árapály hullámok zúdultak a szárazföld partjaira, és mintegy felkeverték az életet adó „őslevest”, míg végül élet keletkezett. Élőlényekként először a növények fejlődtek ki:

„Azután monda Isten: Hajtson a föld gyenge füvet, maghozó füvet, gyümölcsfát, amely gyümölcsöt hozzon az ő neme szerint, amelyben legyen néki magva e földön. […] És láta Isten, hogy jó.” (1. Mózes 11-12)

Az első állatok az óceánban keletkeztek. Később kimásztak a szárazföldre, majd szárnyas állatokként a levegőbe emelkedtek.

„És monda Isten: Pezsdüljenek a vizek élő állatok nyüzsgésétől; és madarak repdessenek a föld felett, az ég mennyezetének színén. És terem- té Isten a nagy vízi állatokat, és mindazokat a csúszómászó állatokat, amelyek nyüzsögnek a vizekben az ő nemök szerint, és mindenféle szárnyas repdesőt az ő neme szerint. És látá Isten, hogy jó. És megáldá azokat Isten mondván: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a tenger vizeit; a madár is sokasodjék a földön.” (1. Mózes 1,20-23)

„Azután monda az Isten: Hozzon a föld élő állatokat nemök szerint: barmokat, csúszó-mászó állatokat és szárazföldi vadakat nemök szerint. És úgy lőn. És látá Isten, hogy jó.” (1. Mózes 1,24-25)

Sokmillió életforma keletkezett és múlt el. Lassanként egyre bonyolultabb életformákká alakultak, míg végül egy bizonyos intelligencia és öntudat jött létre. 25 000 évvel ezelőtt még három emberfajta létezett: Homo floresienis, homo neandertalis és homo sapiens.

A neandervölgyi embereknek már nagyobb agyuk volt. Képesek voltak sírni, nevetni, és információt cserélni, éppen úgy, mint mi. Temetési szertartásaik alapján pedig vallásos tudatra következtethetünk.

„És monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra; és uralkodjék (vegye át a felelősséget) a tenger halain, az ég madarain, a barmokon, mind az egész földön, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon.

Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonnyá teremté őket. És megáldá Isten őket és monda nékik: szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá; (bölcsen használjátok) és uralkodjatok (felelősségteljesen) a tenger halain, az ég madarain, és a földön csúszómászó mindenféle állatokon.” (1. Mózes 1,26-28)

Minden olyan katasztrófa után, amely a földön lévő civilizációkat nagyrészt elsöpörte, az akkori kultúrák túlélőinek a tudatossága ugrásszerű fejlődött tovább.

Az emberiség fejlődését talán leginkább egy gyermek fejlődéséhez hasonlíthatnánk. Az is ugrásszerűen megy végbe. Bizonyos időszakokban a gyermeket impulzusok érik, melyek hatására – akarja vagy nem – cselekedni kényszerül.

Az általunk ismert civilizációk körülbelül tíz-, tizenkétezer évnyire nyúlnak vissza, egészen Kr. e. 7000-10000-ig. Nagyon fontos mindenkor szem előtt tartanunk, hogy az emberiségnek nincs lineáris fejlődési menete. Korunk legfejlettebb gondolkodásmódja mellett a középkor mentalitása is megtalálható. Ezek újra és újra kölcsönösen befolyásolják egymást.

A Föld megszámlálhatatlanul sok, szélsőségesen különböző tudati szinten álló lélek fejlődési területe.

 

Tudati ugrások

Egészében véve mégis megállapítható néhány fontos ugrás a tudatossá válás folyamatában:

• A Védák (kb. 6000 évvel és még korábban) nem tesznek különbséget az isteni és a teremtmény között. Minden egy, mialatt ugyanakkor minden úton van.
• Homérosz kb. i. e. 800-ban Odüsszeuszával kimondatja: „Én vagyok”, ami az egyén születésének pillanatát jelöli.
• Jézus Krisztus kb. i.sz. 30-ban a következő kijelentést teszi: „Az Isten országa tibennetek van.” (Luk. 17,21) A DNS-ben?
• 1336-ban Petrarca, a költő, egyik levelében leírja, hogyan mászta meg fivérével a Mont Ventoux hegyet. Amint felért a csúcsra és körülnézett, majdnem a földre roskadt, annyira lenyűgözte az elé táruló határtalan távolság által kiváltott érzés. A távolban más hegyeket pillantott meg, és azt is meg tudta mondani, mi fekszik azok mögött. Felfedezte a perspektívát: „ … mennyi verejték és fáradozás azért, hogy a test közelebb kerüljön a mennyhez [… ] valahogy így érezhet és aggódhat az Istenhez közeledő lélek is…”
• A reneszánsz idején Bruno, Galilei és Kepler megállapítják, hogy a Föld nem a mindenség központja, és hogy a saját tengelye körül forog.
• A világmindenségben keringő kék Földbolygó képe korunkban is (1972) tudati ugrást okozott. Lassanként az egész bolygón felismerték, hogy mi csak egy nagy egész elenyésző részecskéi vagyunk.

Természetesen olyan tudatossági ugrások is végbementek, melyeket még nem voltunk képesek érzékelni. És ezeket még sok követi majd.

A két tudós, Watson és Crick 1953-ban tett felfedezését, hogy az életet a DNS irányítja, szintén a tudatosság egy ugrásának tekinthetjük. E felfedezés új lépést jelent-e egy kíméletlen materializmusban, vagy ahhoz vezet, hogy az ember gyermekéveit maga mögött hagyja?

Belátja-e végre, hogy Isten és ember, élet és természet, tudat és fejlődés, lényegében egy és ugyanaz? Felnőtté válik-e végre? Olyan egyéniséggé válik-e, aki saját magáért és környezete valamennyi élőlényéért felelőséget vállal?

 

Belsőleg szemléld!

Egyébként Lao-ce, Konfuciusz, Buddha és az ugyancsak az i. e. 6. évszázadban élt Jina, akinek követői a jáinok voltak, nem egy külső istenségből indultak ki. Megállapították, hogy a belső harmóniát, melyet a szív ismeretének vagy Gnózisnak is lehet nevezni, az embernek saját magának kell elérnie. Szemléletükben és filozófiájukban nem léteznek bosszúálló vagy szerető, külső és megszemélyesített istenek, hanem mindig maga az ember dönt saját sorsa felől. Már jóval a DNS felfedezése előtt kelet és nyugat misztikusai újra és újra elmagyarázták, hogy az istenség az emberben található és nem rajta kívül.

 

 

2017/5. szám

A Gnózis jelenlegi megnyilvánulásai a kortárs irodalomban 1. – Coelho

 

Bevezetés

 

„Csodás idők felé haladunk! Új korszakba létünk be, egészen különleges, új korszakba, amelyben képesek leszünk az új életterületre való belépés ünneplésére. Minden segítséget megkapunk, amivel a Szellemi Iskola és csoportegységünk, valamint a magasztosak páholya erők és támogatás formájában megajándékozhatnak, azzal a segítséggel együtt – ezt nem szabad elfelejteni -, amit a már teljesen megszabadult csoportoktól kapunk, így végleg az utolsó tevékenységhez kezdtünk. A Szellemi Iskola két térsége, itt és a magasztosak páholyában, a teljes mozgósítás állapotában van. Samballa térségében, a megmentett és nyugvó egyháznál, valamint a küzdő egyháznál, itt, mindent megmozgatnak és bevetnek, hogy lehetővé tegyék az új láncszem kovácsmunkájának elvégzését, mert ezzel Ön is hozzájárul Krisztusban a világ szellemének legyőzéséhez. Akkor eljön a dicső pillanat, amikor az új termést ki lehet hozni a magtárakból, hogy az új életterületen haladhasson tovább.

Jan van Rijckenborgh: A Gnózis jelenlegi megnyilatkozása

 

 

1. cikk

„A fejsze a gyökérre vettetett”

 

Bizonyára világos, hogy a világot, Krisztusban, teljesen le kell győzni. Ha egész odaadásunkkal ennek a feladatnak szenteljük magunkat, csak akkor fejlesztettük ki a helyes és pompás együttműködést a Szellemi Iskola két térsége között, az itteni tér és a magasztosak páholyának tere között, e terek minden lakója javára.

Megállapíthatjuk tehát, hogy mennyire feltétlenül szükséges minden ember számára a tudat áthatolása. Minden csoport a földön, mely a természet eonjainak ellenállása közepette eléri ezt az áttörést, legyőzi a világot, és gyengíti a természet szorítását az egész emberiség számára úgy, hogy a dialektikus természet a régi állapotokat nem képes már helyreállítani. Mert a mikrokozmosz egy a kozmosszal, ahogyan a kozmosz egy a makrokozmosszal: mikrokozmosz, kozmosz és makrokozmosz egyetlen háromságot képez. Ha tehát Ön kis világából, a mikrokozmoszból véghez viszi az áttörést, akkor az egy interkozmikus győzelmet jelent. (…)

Nos, a tudati áttörés közvetlen, természettudományos, elektromágneses követelmények alapján szükséges. Ameddig értelmes erkölcsös tudatunkban vagyunk, addig lehet szó a Gnózis elektromágneses erőinek új hatásáról, és a jézus-tudat bennünk nagy hálára, örömre és belső békére adhat okot, de ahogyan Jézus, az Úr, az ő számára ellenséges világba szállt alá, úgy a mi tanulóságunk is az ellenségben él, mert lényünk két mágneses sarkát még teljes mértékben a megszokott természet mágneses tere ellenőrzi. Valójában ennek a természetnek a lényeiként állunk ebben a természetben, szemben ezzel a természettel. Az ilyen helyzet a szervezetünket vadul rombolja. Elfáradunk, meghalunk, és a bennünk keltett új lélektűzzel Samballa terébe megyünk. Kétségtelenül pompás biztonság, de – ezzel gyengítjük a küzdő földi egyház erejét! A halál többé nem képes megfélemlíteni bennünket, de a világot még nem győztük le! A világszellem marad a csatatér ura. Ezért kell megszokott személyiségrendszerünk két mágneses sarkát a lehető leggyorsabban az üdv erőinek mágneses sarkaira cserélni. Így biztosítjuk a megvilágosulást és a megszenteltetést.

Ez a megvilágosulás és megszenteltetés a két új mágneses sarokra vonatkozik, amelyek a kígyótüzet folyamatszerűen egyre jobban ellenőrzik. Ez a megvilágosulás többek között új tudattal ajándékoz meg, ha adott pillanatban a Gnózis az agyrendszer új északisarkán át áttörhet a kígyótűzhöz. Ha az új tudatáttörés dicsőséges pillanata eljön, akkor a gnosztikus erőt Ön egyenesen a főszentélyen keresztül lélegzi be. Akkor, ahogyan a Szentírás mondja, a Szent Szellem száll le Önre. Ekkor történik meg a Szent Szellem kitöltése. Ezt nevezik megvilágosulásnak, ez az Önben lévő újjá vált mágneses északisark birtoklása. Ez a megszenteltetés. Ez a tisztulás vagy egészségessé válás az egész mikrokozmoszt elvezeti minden karmikus befolyás és zavar lebontásához és megsemmisítéséhez, ami eddig a délisark, a plexus sacrális munkáján uralkodott.

Mágneses északisarkunk a főszentélyben van, a hét agyüregben, a hétkarú gyertyatartóban. A mágneses délisark a gerinc legalsó részén, a plexus sacralisban található…

Mikrokozmoszunk északi sarkán át a világmindenség nagy, mágneses erőit veszi fel. Így az északisarkon lakozik a tudat is. A délisarkon át hagyja el sok elhasznált mágneses erő a rendszert. A délisarkon át lesz a térbe, az „űr” mélységeibe kitaszítva minden, ami a földi élet tekintetében haszontalan, fölösleges és káros. Az északisark veszi fel és sugározza ki a világosságot, a délisark tisztítja a lényt. (…) A nagy, éltető dolgok nem jönnek maguktól! Azokat ki kell harcolni!

Az áttörést Önnek belső önhatállyal kell véghezvinnie. Ehhez pedig önmagát kell megtámadnia dialektikus lénye alapjaiig. Nem szabad kímélnie magát! A fejszét kímélet nélkül a saját gyökereibe kell vágnia! Ne beszéljen és gondolkodjon másokról, hanem állandóan saját magát ellenőrizze semmit sem kímélő kritikus pillantással. Ez az ön feladata.

 

 

2. cikk

„Egyengesd urad útját!”
Jan van Rijckenborgh: A Gnózis jelenlegi megnyilatkozása

 

Az embernek minden körülmények között törekednie kell lénye önálló vezetésére.

Az ilyen önállóság azonban a legtöbb ember számára csak álom és kívánság, mert az ember igen gyakran nem tud uralkodni magán, vagy „hagyja magát”, kiadja a kezdeményezést a kezéből. Így keletkeznek az akarat és a gondolkodás idegbajai.

Személyiségünkben különböző életáramok hatnak. Egyesek az akarati és gondolkodási szerveket éltetik. Ha elég sokáig gondolkodtunk egyazon irányban, és mindig ugyanazt akartuk, akkor könnyen keletkezhetnek bizonyos önműködő folyamatok, amelyek nagyon is eluralkodhatnak rajtunk.

Minden akarati és gondolkodási jelenségnek következményei vannak. Az egész lélek reagál rájuk, de az egész test is. Ha egyszer a test bizonyos akarati és gondolathatások következményét megszokta, és teljesen azokra hangolódott, akkor ezt kezdi szinte szükséges tápláléknak érezni. A test ekkor kívánja azt, mint valami létfenntartó tényezőt. A tudaton tehát két oldalról uralkodnak: egyfelől az akarat és gondolatszokások, másfelől az egész testrendszer, amely ezekre van hangolva. Általában még kivétel nélkül ennek esünk áldozatul. Idővel az egész rendszerünk reagál erre. Azt mondjuk: „Nem tehettem mást, ez kellett tennem.” Szegény, balga emberek! A tudatnak egyetlen pozitív határozata, egyetlen pozitív tette, és ezektől az idegbajoktól megszabadulunk, míg ha hagyjuk magunkat, akkor az akarat és a gondolkodás ostora, meg a test ösztöne hajt minket, s így mindenkor karmát, kötöttséget okozunk. Ha ugyanis bizonyos életvitel mellett kitartunk, akkor ennek következményeit egész rendszerünkbe beépítjük. Az aurikus lény mágneses rendszerébe beépített karmával együtt ez annyira kényszerít bennünket, hogy ezt a láncot zárnak nevezhetjük. Így az ember teljesen fogoly és alattvaló!

Ezen nehézségek közepette sóhajt a lélek, és mi azt mondjuk egymásnak: „…hallja csak, milyen helyzetben vagyok, mennyi gonddal és bajjal küszködöm…” Ó, balgatag emberek! A tudatnak egyetlen pozitív tette, és megszabadulnának a szokások kényszereitől! Az akaratnak és a gondolkodási szokásoknak ezt a fogdáját határozottan és radikálisan lerombolhatják! A léleknek ezerszeres sóhajtása azért van, mert nem maguk ragadják meg az eke szarvát, hanem igába hajtják a fejüket! Pedig az eke szarvát mindig meg lehet ragadni, bármilyen körülmények között is élünk! (…)

A tudat a lélek igazi székhelye. Ez a székhely a hetedik agyüregben van, a hétkarú gyertyatartóban. Ez a gyertyatartó valamilyen (bármilyen) okból egyszer felfogta a Gnózis alapsugarát, meghallotta a Gnózis hívását.

Ez a hívás a léleknek valamelyik tapasztalata révén elhatolt az Ön tudatához. Mialatt ezer gondjával, száz bajával küszködött lelke mélyéből, tudata mélyéből, az akarat és a gondolkodás, valamint a test öntudatlan mellőzésével kívánságot sugárzott ki. Sóhajtva megmentésért esedezett. Önmagában a megszabadulásra irányuló vágyat keltett. Az ilyen határozatlan vágyakozás nem az akaratból, sem pedig a gondolkodásból, és nem is a mágneses agyrendszerből keletkezik, bár ezek később reagálni fognak. Maga a vágy a tudatból megy ki a sternumrendszeren, ezen a furcsa mellcsonton keresztül, mert a tudat a gerincvelő felső vége fölötti részeken át kapcsolatban van a sternumrendszerrel. E kívánság kisugárzására azonnal megjön a Gnózis válasza! Ez a válasz ugyanis mindig itt van, ez a hívogató válasz az egész világmindenségben jelen van, s azonnal válaszol, ha egy ember megnyitja magát neki. Ez az impulzus ugyanazon az úton jön be, amelyen a hívás kiment: a sternumon, a szív rózsáján és a tímuszon át. A Gnózisnak ez a válasza a tímuszon keresztül behatol egészen a vérig, és az idegrendszernek egy részén, a gerincvelő felső folytatásán át a toronyszobába, a negyedik agyüregbe, s ott meggyújtja a negyedik gyertyatartó fényét. A tudat kérdezett, és azonnal választ kapott.

Ettől a pillanattól kezdve fáradságos menetelés kezdődött, tele akadállyal… A keresésnek és megtalálásnak olykor nagyon is hosszú története van! Ha elmesélnék tapogató és kutató életük részleteit, mindannak a történetét, amin átmentek és átküzdötték magukat mielőtt rátaláltak az Iskolára, akkor sok furcsa, sőt drámai eseményt hallanánk, ugyanakkor azonban felfedeznénk, hogy ezek a történetek úgy hasonlítanak egymáshoz, mint a vízcseppek! A megtalálásnak és az összekapcsolásnak ez a folyamata mindig szorosan a szívszentély állapotával függ össze. Ez annak a kezdete, amit a szív megtisztulásának neveznek.

 

„Boldogok, akinek a szívük tiszta, mert ők az Istent meglátják”

Nos, ha minden jól ment, akkor megkezdődött a szív megtisztulása… A gnosztikus áram egy folyamatot kezdett el, s ennek a gnosztikus erőnek a fajtája tükröződik, megmutatkozik a toronyszoba fényében, a tudatnak ebben a világosságközpontjában.

Ebben a helyzetben gyakorlatilag két képesség létezik, két főpap: az egyik a régi akarat, Authádész a fej szentélyében még mindig központban áll; a másik a gnosztikus képesség, melyet keresztelő Jánosnak nevezhetünk…

Mit tett János? Az egész rendszert, a testrendszert, a lélekrendszert, az ember egész kozmikus rendszerét megkeresztelte az élet gnosztikus vizével! Az igazi keresztelő nem valami külső tett, az igazi keresztelő, amelyre Önnek szüksége van, az a gnosztikus érintés, amely a képességet kelti fel Önben! Ennek a keresztelőnek a jele aztán bele van vésve a negyedik gyertyatartóba, amelyből a világosság kisugárzik a homloküregen keresztül. „Egyengesd Urad útját!” Ez egy hatalmas öntámadás, talán nagyon is drámai, de ezzel nyugodtan és nagy örömmel nézhet szembe, mert használhatja az Önben lévő képességet, mert megkapta az élő víz keresztségét. Vegye használatba ezt a képességet!

Ha hajlandó ezt a képességet használatba venni, felfedezi, hogy minden nehézsége elmúlik… Késznek kell lennie a pusztában kiáltó szónak, ennek a nagy, gnosztikus, prófétai erőnek önmagát teljesen megnyitó életvitellel, egy új képesség szent nyugalmával és bizalmával engedelmeskedni.

 

 

3. cikk

„Félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti üdvösségeteket.”

 

Minden kereső, kutató, valóban törekvő ember kivétel nélkül részesülhet a transzfiguráció ösvényében, ha ismeri az ösvényt, és annak feltételeit. Ezzel kapcsolatban kézenfekvő, hogy a csoportegység új életvitelben a legfontosabb feltételnek nevezhető, mert a megszabadító ösvény bejárása nagy harc végigküzdésével jár.

„Ne szeressétek a világot, se azokat, amik a világból valók. Ha valaki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete. Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, és a szemek kívánsága, és az élet kérkedése, nem az Atyától van, hanem a világból.”

(János I. levele 2. fejezet)

 

Minden gondolat, minden érzés, minden tett, mely nem felel meg a rendeltetésünknek, a gonoszt táplálja és tartja fenn. Így vert gyökeret a világban a gonosz. A gonosz tehát semmi más, mint a világ fenntartására irányuló törekvés, alapvető rendeltetésünkkel szemben tanúsított mértéktelen ellenállás: ez rendeltetésünk egész folyamatának hatalmas méretű akadályozása.

A keresztény misztériumok jelöltjének meg kell tanulnia, hogyan kell az akaratát a saját tudatának alárendelnie. Az akarat lehet a szentély főpapja nagy hatalommal, de a szentély fölött egy láng, egy világosság ég, és a főpap minden körülmények között köteles a szentély fölött égő lángot szolgálni és magát annak alárendelni. Ez a láng a szentély fölött a tudat.

A tudat aztán a sokrétű tapasztalat révén elfárad, és megérik, s így képes lesz az akaratot elhallgattatni, az akarat uralmának körzetét a Gnózisra átruházni.

Az emberen gyakorlatilag mindenféle szokás miatt legtöbbször az akarat és a gondolkodás, s így a vágy uralkodik. Környezetünk régóta megszokott dolgai is uralkodhatnak rajtunk. Bizonyos nyomást gyakorolnak ránk, ami egyes helyzetekben kényszerítővé válik, s olykor nincs elég bátorságunk ettől megszabadulni. Mások is uralkodhatnak rajtunk, ezenkívül van a csoport ösztöne és a társadalmi kényszerek sok formája is.

 

 

4. cikk

A zarándoklat (részletek)

 

Paulo Coelho: A zarándoklat

„Változtatni akartam az életemen? Az hiszem, nem, de utam során lassacskán mégiscsak változom. Meg akartam ismerni misztériumokat? Az hiszem, igen, de az út éppen arra tanít, hogy nincsenek misztériumok, hogy – miként Jézus Krisztus mondta – nincs semmi rejtve, ami ne lenne feltárva. Vagyis, minden éppen ellenkezőleg alakul, mint ahogy vártam.”

 

«… midőn kezeddel érinted az Élet Igéjét, oly erőt nyersz, hogy tanúja leszel a világ végezetéig.

A Mester magasba emelte hüvelyében nyugvó új kardomat. Pattogott a tűz, ez kedvező előjel volt: azt jelentette, folytatódhat a szertartás. Így hát lehajoltam, s csupasz kezemmel vájni kezdtem a földet…

A Serra do Mar egyik csúcsán álltunk, az Agulhas Negras nevű képződmény közelében. Rajtam és a Mesteremen kívül ott volt még a feleségem, egy tanítványom, egy helyi idegenvezető, valamint a világ ezoterikus rendjeit egyesítő nagy testvérség, a Tradíció képviselője.

Befejeztem az ásást: sekély, ám hosszú gödröt vájtam a talajba. Áhítattal érintettem meg a földet, közben rituális szavakat mormoltam. Akkor odalépett hozzám a feleségem, s átnyújtotta a kardot, amelyet több mint tíz évig használtam, s amely száz meg száz mágikus gyakorlat során volt segítőm ez idő alatt. A fegyvert a gödörbe helyeztem, betemettem, és lesimítottam fölötte a talajt… Most felfalja őt a föld, elemészti pengéjének vasát, markolatának fáját; táplálékul tér vissza oda, ahonnan annyi erőt merített…

A Mester közeledett, elém helyezte az új kardomat, épp arra a helyre, ahová a régit elföldeltem… Majd kivonta hüvelyéből a kardját, megérintette mindkét vállamat és a homlokomat, s így szólt:

RAM (R-Regnum, A-Agnus, M-Mundi) ereje és szeretete által a rend mesterévé és lovagjává avatlak ma és életed hátralévő napjaira. Amikor kardodat érinted, soha ne maradjon sokáig hüvelyében, nehogy elrozsdásodjék. De amint elhagyja hüvelyét, sose térjen vissza anélkül, hogy jót tenne…

És kardja hegyével könnyedén megkarcolta a homlokomat. (…) Kinyújtottam a kezemet, hogy megragadjam új fegyveremet, fekete hüvelyében nyugvó, megsemmisíthetetlen acélból, föld által el nem emészthető fából készült, fekete-vörös markolatú kardomat. Ám abban a pillanatban, amint kezem a hüvelyt érintette, s már épp magamhoz vontam volna, a Mester előrelépett és teljes súlyával rátaposott az ujjaimra, hogy fájdalmamban felkiáltottam, és elejtettem a pengét. (…)

El a csalárd kezekkel!… az Erő, amelyről azt hiszed, birtoklod, semmit sem ér, mert az nem olyan Erő, amelyet másokkal megoszthatsz. Vissza kellett volna utasítanod a kardot, s ha így teszel, megkaptad volna, mert a szíved tiszta. Amitől tartottam, bekövetkezett: a döntő pillanatban elbotlottál, és elbuktál. És mert mohó vagy, újra útra kell kelned, hogy a kardodat megkeresd. És mert gőgös vagy, az egyszerű emberek között kell keresned. És mert a csodák bűvöletében élsz, nagyon meg kell küzdened azért, hogy visszanyerd azt, ami oly nagylelkűen felajánltatott neked.

Csak térdeltem ott megkövülten, képtelen voltam gondolkodni. Régi kardomat a földbe temettem, nem volt rá mód, hogy visszaszerezzem. És mivel az újat még nem kaptam meg, úgy éreztem magam, mint aki abban a pillanatban kel életre, erő és oltalom nélkül. Legfelsőbb Égi Felszentelésem napján az erőszak, amellyel a Mesterem az ujjaimat megtaposta, visszavezet a Gyűlölet és a Föld világába. (…) Senki sem búcsúzott el tőlem.” „Mert ahol a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is.”

És ahol a szíved van, ott lesz Krisztus második eljövetelének a bölcsője.

Az út, amelyen jársz, az erő útja, és csak az erő gyakorlatait fogod megtanulni. Az utazás, amelyet korábban tortúrának éreztél, mert csak a megérkezésre gondoltál, mostantól örömtelivé válik, a felfedezés és a kaland örömévé…

Rengeteg vér áztatta már a mezőt Agapé szeme előtt, s ott zajlottak a… legkegyetlenebb csaták. Hogy kinek van igaza, kinél az igazság, nem fontos; fontos azt tudni, hogy mindkét fél a Nemes Harcot vívja. A Nemes Harc az, amelyet azért vívunk, mert a szívünk diktálja. A hősi korszakokban, a kóbor lovagok idejében ez könnyű volt, sok terület várt meghódításra, és sok teendő megoldásra. Manapság azonban a világ nagyot változott, és a Nemes Harc a csatamezőkről áttevődött önmagunkba…

„Hanem a világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket, és a világ erőtleneit választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket…”.

„Agapé a totális szeretet, olyan szeretet, amely elemészti azt, aki megtapasztalja. Aki megismeri és átéli Agapét, rájön, hogy semmi sem fontos többé e világon, csak a szeretet. Ez az a szeretet, amelyet Jézus érzett az emberiség iránt, s oly nagy volt, hogy megrázta a csillagokat, megváltoztatta a történelem menetét.”

Petrus imádkozni kezdett:

„Könyörülj rajtunk, Uram, zarándokokon, akik Compostelába igyekszünk, mert ez gyengeség lehet. Végtelen könyörületességedben segíts, nehogy magunk ellen fordítsuk a tudást.

Könyörülj azokon, akik könyörületesek önmagukhoz, és azt hiszik jók, de az élet igazságtalan hozzájuk, mert nem érdemlik meg, ami történt velük – mert ezek sosem fogják tudni megvívni a Nemes Harcot. És könyörülj azokon, akik kegyetlenek önmagukhoz, s csak a rosszat látják cselekedeteikben, s akik önmagukat hibáztatják a világ igazságtalanságaiért. Mert ők nem ismerik a Te törvényedet, amely azt mondja: „minden hajad szála számon van tartva.”

Könyörülj azokon, akik parancsolnak, és akik robotolnak hosszú órákon át, akik feláldozzák magukat egy vasárnapért, amikor minden zárva van, és nincs hová menni. És könyörülj azokon, akik szentesítik a munkájukat és túllépnek őrültségük határain, akik vagy adósok maradnak, vagy testvéreik által keresztre feszítve végzik. Mert ők nem ismerik a Te törvényedet, amely azt mondja: „légy óvatos, mint a kígyó, és szelíd, mint a galamb.”

Könyörülj rajtunk, mert az ember legyőzheti a világot, de soha nem vívhatja meg a Nemes Harcot önmagával. És könyörülj azokon, akik megnyerték a Nemes Harcot önmagukkal, és most az utcasarok és a kocsma között hányódnak, mert nem tudják legyőzni a világot. Mert ők nem ismerik a Te törvényedet, amely azt mondja: „aki figyel szavaimra, annak sziklára kell építenie a házát.”

Könyörülj azokon, akik félnek megfogni a tollat, az ecsetet, a szerszámot, mert azt hiszik, hogy valaki már jobbat csinált, mint ők, és méltatlannak érzik magukat rá, hogy belépjenek a Művészet szentélyébe. És könyörülj még inkább azokon, aki megragadják a tollat, az ecsetet, a hangszert és a szerszámot, és az inspirációt jelentéktelenné zsugorítják, mert úgy érzik, jobbak másoknál. Ők nem ismerik a Te törvényedet, amely azt mondja: „semmi sem titokzatos, mert minden megmutatkozik, és semmi sincs rejtve, mert minden feltáratik”.

Könyörülj azokon, akik esznek és isznak, és jóllaknak, de jóllakottságukban boldogtalanok és magányosak. És könyörülj még inkább azokon, akik böjtölnek, kifogásolnak, tiltanak, és szentnek érzik magukat, és a Te neveddel kérkednek a tereken. Mert ők nem ismerik a Te törvényedet, amely azt mondja: „ha én bizonygatom önmagamat, tanúságom hamis.”

Könyörülj azokon, akik félnek a haláltól, és nem ismerik azt a sok világot, ahol jártak és azt a sok halált, amelyeket halnak, és boldogtalanok, mert azt hiszik egy napon minden véget ér. És könyörülj még inkább azokon, akik már sok halált ismertek, és most az képzelik, halhatatlanok, mert nem ismerik a Te törvényedet, amely azt mondja: „aki nem születik újjá, nem láthatja meg Isten Királyságát.”

Könyörülj azokon, akik a Szerelem selyemlasszójának fogságába esnek, és valaki urának képzelik magukat, és féltékenyek és méreggel ölik meg magukat, és gyötrődnek, mert nem képesek meglátni, hogy a szerelem változik, ahogy a szél is és minden dolog. És könyörülj még inkább azokon, akik meghalnak, mert félnek szeretni, mert egy Felsőbb Szeretet nevében elvetik a szerelmet, amelyet nem ismernek, mert nem ismerik a Te törvényedet, amely azt mondja: „aki iszik ebből a vízből, soha többé nem szomjazik.”

Könyörülj azokon, akik a Kozmoszt egyetlen magyarázatra, Istent varázsitallá és az embert ösztönlénnyé redukálják, akiknek csak elemi szükségleteit kell kielégíteni, mert ezek sohasem fogják meghallani a szférák zenéjét.

És könyörülj még inkább azokon, akik vakhitűek, és laboratóriumokban arannyá változtatják a higanyt, és a Tarot titkairól és a piramisok rejtelmeiről szóló könyvekkel vannak körülbástyázva. Mert ők nem ismerik a Te törvényedet, amely azt mondja: „a gyermekeké az égiek birodalma.”

Könyörülj azokon, akik nem látnak senkit önmagukon kívül, és akik számára mások csupán távoli, színes díszletek, amikor limuzinjaikon végighajtanak az utcán, és akik bezárkóznak légkondicionált irodáikban a legfelső emeleteken, és csöndben szenvednek a hatalom magányosságától. És könyörülj még inkább azokon, akik mindennel bőkezűen bánnak, akik jótékonykodnak, és akik a rosszat csak a szeretettel akarják legyőzni, mert ők nem ismerik a Te törvényedet, amely azt mondja: „akinek nincs kardja, az eladja a köpenyét és vesz egyet.”

Könyörülj rajtunk, Uram, akik keressük és merészeljük kivonni a kardunkat, amelyet megígértél, és hogy szent és bűnös nép vagyunk, szétszórva a Földön. Mert nem ismerjük fel magunkat sem, és gyakran az hisszük, hogy fel vagyunk öltözve, pedig meztelenek vagyunk, azt hisszük, hogy gazságot követünk el, pedig valójában megmentünk valakit. Ne feledkezz meg rólunk könyörületességedben, akik a kardot egy angyal és egy ördög kezével fogjuk, egyazon markolatot szorítjuk. Mert a világon vagyunk, mert a világon maradunk, és mert szükségünk van Rád. Mindig szükségünk van a Te törvényedre, amely azt mondja: „amikor elküldtelek benneteket erszény, tarisznya és szandál nélkül, semmi sem hiányzott nektek.”

Petrus befejezte az imát. Hosszúra nyúlt a csönd…”

„Mindannak, amit eddig tanultál, csak akkor van értelme, ha alkalmazod valamire. Emlékezz csak vissza: azt mondtam neked, hogy Szent Jakab Útja az átlagemberek útja. Több ezerszer elismételtem már neked. Szent Jakab útján, de az életben is, a bölcsességnek csak akkor van értéke, ha segít az embernek legyőzni bármilyen akadályt. A kalapácsnak a világon semmi értelme, ha nincs szög, amelyet beverjen. És bárha van is szög, a kalapácsnak továbbra sem lenne funkciója, ha csak azt gondolná: „ezeket a szögeket két ütéssel rögzíthetem”. A kalapácsnak működnie kell!

A gazda kezébe kerül, és a funkciójának megfelelően kell használni.

Eszembe jutott, mit mondott a Mester… akinek birtokában van egy kard, annak állandóan készenlétben kell tartania, nehogy megrozsdásodjon a hüvelyében.”

A zuhatag épp az a hely, ahol a gyakorlatban is alkalmazhatod mindazt, amit tanultál – mondta a vezetőm.

Még egy dolog – mondta, mielőtt a vízfüggöny alá lépett volna. – Ez a vízesés megtanít arra, mi módon legyél mester. Én megyek előre, de köztem és közted ott van a vízfüggöny. Tehát nem láthatod közvetlenül, hová teszem a lábam, miben kapaszkodom meg. A tanítvány nem tudja egy az egyben utánozni vezetője lépeit. Mivel mindenki a maga módján látja a világot, a maga módján éli meg a nehézségeit és a sikereit. Tanítani annyi, mint megmutatni a lehetőséget. Tanulni annyi, mint élni a lehetőséggel.

Nem szólt többet. Belépett a vízfüggöny alá, és mászni kezdett.” „Petrus azt mondta, én fel tudom ébreszteni Agapét… De ahhoz, hogy Agapé virágozhassék, nem szabad félnem megváltoztatni az életemet. Ha szeretem azt, amit csinálok, akkor az nagyon jó. De ha nem szeretem, akkor sohasem késő változtatni. Ha engedem, hogy megtörténjen a változás, termékeny talajjá változom, és hagyom, hogy alkotó képzelet elvesse bennem a magot.

Mindannak, amit tanítottam neked, beleértve Agapét is, csak akkor van értelme, ha elégedett vagy önmagaddal. Ha nem így történik, a gyakorlatok, amelyeket megtanultál, elkerülhetetlenül oda vezetnek téged, hogy kívánd a változást. És hogy ezek a gyakorlatok ne forduljanak ellened, meg kell engedned, hadd menjen végbe a változás. Ez a legnehezebb pillanat az ember életében. Amikor látod a Nemes Harcot, de képtelennek érzed magad rá, hogy változtass, s hogy megvívd azt. Ha ez történik, a tudás az ellen fordul, aki birtokolja.”

„Egy ellenség mindig a gyenge oldalunkról árulkodik. Ami jelelheti azt, hogy félünk a fizikai fájdalomtól, de a győzelem idő előtti érzését is jelentheti, vagy azt a vágyat, hogy felhagyjunk a harccal, mert úgy találjuk, hogy nem éri meg. Ellenségünk csak azért száll harcba velünk, mert tudja, hogy elérhet bennünket. Éppen ez az a pont, ahol büszkeségünk abba a hitbe ringat minket, hogy legyőzhetetlenek vagyunk. A küzdelem során mindig azt keressük, hogyan védjük gyenge oldalunkat, miközben az ellenség oda csap le, ahol védtelenek vagyunk – oda, amiben a legjobban bízunk. És vereséget szenvedünk, mivel bekövetkezik az, aminek sohasem lett volna szabad bekövetkeznie: hagyni, hogy az ellenség válassza meg a harcmodort.”

„Az ellenség Agapé egyik része, és azért van, hogy próbára tegye kezünket, akaratunkat, hogy tudunk-e bánni a karddal. Azért van helye az életünkben – s nekünk az ő életében – mert ennek célja van. Ezt a célt el kell érni. Épp ezért megfutamodni a harctól, ez a legrosszabb, ami megtörténhet velünk. Rosszabb, mint vereséget szenvedni, mivel a vereségből mindig tanulhatunk valamit, de a megfutamodással csak ellenségünk győzelmét hirdetjük…

Gondold csak el, Jézusnak szüksége volt Júdásra. Ellenséget kellett választania, különben a harca a Földön nem dicsőülhetett volna meg. (…)

Az életből mindig többet tanulunk, mint Szent Jakab Különös Útjából – mondta – csak nem nagyon hiszünk az élet tanításában” „A titok a következő – hallottam Petrus hangját hosszú idő múlva. – Csak akkor értheted meg igazán, ha te is tanítod. Együtt jártuk Szent Jakab Különös Útját, és miközben te a gyakorlatokat tanultad, én jobban megértettem a gyakorlatok jelentését. Téged tanítva értettem meg igazán. Vállalva a vezető szerepét, sikerült rátalálnom a saját utamra. Ha sikerül megtalálnod a kardodat, meg kell tanítanod az utat valakinek. És akkor, ha ez bekövetkezik, akkor, ha elfogadod a mester szerepét, megleled az összes választ a szívedben. Mindannyian tudtunk már mindent, még mielőtt valaki beavatna bennünket. Az élet minden pillanata tanít, és az egyetlen titok: elfogadni azt, hogy csak mindennapjainkban lehetünk olyan bölcsek, mint Salamon, és olyan hatalmasok, mint Nagy Sándor. De csak olyankor ébredünk ennek tudatára, amikor kénytelenek vagyunk tanítani valakit, és ehhez hasonló különleges kalandokban veszünk részt.”

 

 

5. cikk

„Isten nem hagyja el kezeinek alkotásait.”
Jan van Rijckenborgh: Az egyiptomi ősgnózis III. kötet

 

Megnyilvánulása kezdetén az Önvaló egy örökké bőséges és dicsőséges terv megvalósításának útján volt, az örök alakulás, a dicsőségről dicsőségre vonulás útján, a benne lévő Isten tervének sohasem végződő kivitelezésének útján, amelynek az volt a feltétele, hogy a lény korlátlan elismeréssel ennek a nagy, dicső célnak szentelje magát, mégpedig belülről, szabadon és szeretettel, minden eltérés nélkül.

Ebben a fenséges létben azonban, az istenemberi királyság szédületes magasságaiban, az ember elfelejtette teremtményi létét, megfeledkezett arról, hogy mikrokozmikus terének legkülsőbb részétől egészen a magjáig, és a magtól a megnyilvánulásáig teljesen annak a törvénynek kellett volna szentelnie magát, amelyen lénye léte alapult.

De a lény hatalmas képességeivel megszegte a törvényt. Kísérletezett isteni adottságaival, és ezzel belépett a „megtagadásba”. A megtagadás kövekezményei kezdtek megmutatkozni. Megkristályosodások és besűrűsödések keletkeztek. Más, helytelen asztrális tüzek kezdtek égni, és a megtagadást, a tudatlanság bűnét a halál követte… Az ember bizonyos pillanatban azt vette észre, hogy „amit raktak délig, leomlott estére, amit raktak estig, leomlott reggelre” (Kőműves Kelemen balladája).

A megtagadás eredendő bűnének előrehaladása miatt a szellemmag nem tudott többé megnyilvánulni. Emiatt eltűnt az isteni ember, a szellemember, mint a lélek szellemmag megnyilvánulása. Erővonalai visszahúzódtak a magba, az isteni ember eltűnt, visszatért a lélek elvébe. A mikrokozmosz, isten örök alkotása kiürült, és belsőleg képtelenné vált a megnyilvánulásra. De „Isten nem hagyja el kezeinek alkotásait”; bevezették tehát a szükségrendet: halandó lények születtek a földi szaporodási folyamatban, ezeket egyesítik a mikrokozmoszokkal abból a célból, hogy azok régi lélek-szellemmagját újra felébresszék halálos álmukból. A „holtszemű képeket” megajándékozzák az élettel.

Akiknek ezt a nagy és pompás művet szabad véghezvinniük, azok egy csodás átváltozásnak vetik alá magukat, amelyet mi transzfigurációnak nevezünk. Ez a természetszülte al-én egyesülése az újra életre kelt igazi főénnel. Csakhogy a mikrokozmoszban létezik egy hamis felettes én is, amely már számtalan áldozatot követelt. Az az ál-felettes-én számtalan természetszülte lény terméke, azoké, akik előttünk lakoztak a mikrokozmoszban. Ez a mi karmikus önvalónk, vagyis az aurikus lényünk. Az antropozófikus, teozófikus és vallásos beállítottságú emberek milliói estek és esnek áldozatul ennek a karmikus önvalónak!

Minden természetszülte ember hátrahagyja szentségtelen életének nyomait az aurikus önvalóban. Ezek a nyomok, ez a karma felhalmozódik. Emiatt minden természetszülte ember, aki rátér a megszabadulás nagy ösvényére, sajnos, dupla feladat előtt áll. Mielőtt ráléphetne a transzfiguráció ösvényére, először ezt a karmát, ezt a karmikus önvalót, az aurikus lényt kell feloszlatnia. Ebben az összefüggésben gondoljanak az Úr Jézus megkísértésére a sivatagban. Először teljes mértékben leszámolt a karmikus énnel. Ez a mikrokozmikus ellenfél, amelyet fel kell ismerni, és le kell győzni.

„A lélek gonoszsága az ő tudatlansága, hogy a Gnózisban hiányt szenved. Az ebbe a gonoszságba keveredett lélek a saját lényével kapcsolatos ismeret hiánya miatt az ember számára idegen, és hozzá nem méltó testeknek lesz alárendelve. Teherként vonszolja magával a testet, amelyen nem uralkodik, hanem az uralkodik őrajta. Ebben áll a lélek gonoszsága. A lélek erénye ellenben a Gnózis, Isten élő ismerete. Mert aki ezzel az ismerettel rendelkezik, az jó, és Istennek szentelt, és már isteni.”

(Hermész Triszmegisztosz Táthoz intézett szavai).

 

 

6. cikk

Egy alvó Isten ébredezett a bensőmben

 Paulo Coelho: A zarándoklat

 

„Amint felértem a hegytetőre, egy embert láttam a kereszt mellett ülni… talán ugyanarra várt, mint én – angyalra – és csak embert találtunk. A köznapi emberek útján… (…)

Eltévedt bárány jelent meg a hegyen, megállt köztem és a kereszt között. Kicsit félénken rám bámult. Sokáig néztem a majdnem fekete eget, a keresztet, s tövében a fehér bárányt. Akkor hirtelen egyszerre rám tört a próbák, a küzdelmek, a tanítások és a hosszú gyaloglás okozta fáradtság…

Szent Jakab Útjának összes tanítása ott kavargott a fejemben, és ott zokogtam a bárány magányos tanúsága előtt.

Uram, – végre sikerült imádkoznom – én nem vagyok e keresztre szögezve, és még kevésbé látlak ott téged. Ez a kereszt csupasz, és így kell maradnia örökkön, mert a halál ideje lejárt, és Isten kel most életre bennem… Mert végigjártam a hétköznapi emberek útját, és megtaláltam a Te titkodat. Te is végigjártad az átlagemberek útját. Eljöttél, hogy megtanítsd nekünk mindazt, amire képesek vagyunk, de nem akartuk elfogadni. Megmutattad nekünk, hogy az Erő és a Dicsőség mindenki számára elérhető, és képességünk e hirtelen látomása sok volt számunkra… (…) Bölcsességemben való fennhéjázásomért végigjárattad velem az utat, amelyet mindenki végigjárhat, és felfedeztetted velem azt, amit már mindenki tud, ha egy kicsivel jobban odafigyel az életben. Megláttattad velem, hogy a boldogság keresése egyéni dolog, nincs modell, amelyet másoknak átadhatnánk. Mielőtt megtalálom a kardomat, fel kellett fedeznem a titkát, és az oly egyszerű, csak tudni kell, mit csináljak a karddal… Számtalan kilométert gyalogoltam, hogy felfedezzek dolgokat, amelyeket már tudtam, mindnyájan tudunk, csak oly nehéz elfogadni őket. Létezik-e nagyobb teher az ember számára, Uram, mint felfedezni azt, hogy elérheti az Erőt?… Kevesek viselik el a saját győzelmük terhét: a többség lemond az álmairól, amikor pedig azok valóra válhatnának. Vonakodnak megvívni a Nemes Harcot, mert nem tudják, mit kezdjenek a boldogságukkal, túlságosan foglyai a világ dolgainak. Úgy, mint én, aki meg akartam találni a kardomat anélkül, hogy tudnám, mit kezdjek vele.”

 

 

7. cikk

A fény harcosának kézikönyve

részletek Paulo Coelho: A fény harcosa c. művéből és az Iskola irodalmából

 

„A fény harcosa tisztában van a hibáival. De tudja azt is, mik az erényei. Vannak olyan ismerősei, akik folyton panaszkodnak: – Nekem nem volt annyi lehetőségem, mint másoknak. Talán igazuk van, de a fény harcosa nem hallgat rájuk: igyekszik felismerni és megbecsülni a maga erényeit. Tudja, hogy a gazella hatalma a lábában rejlik. A sirály hatalma meg abban, hogy messziről célba tudja venni a halat. Megtanulta, hogy a tigris nem fél a hiénától, mert tudatában van az erejének. A harcos arra törekszik, hogy minél jobban megismerje képességeit. Mindig ellenőrzi fegyverzetét, ami három dologból áll: hitből, reményből és szeretetből. Ha mindhárom megvan, nyugodtan megy tovább.”

„A harcos nem próbál megfelelni a szerepnek, amit mások akarnak ráerőltetni.” „A harcos tudja, hogy bizonyos pillanatok megismétlődnek. Gyakran találkozik ugyanazokkal a helyzetekkel és nehézségekkel. Ilyenkor elkeseredik, mert úgy érzi, hogy nem fejlődött semmit, hiszen az élet kellemetlenségei újra meg újra visszatérnek. Ezen egyszer már keresztülmentem – panaszolja a szívének. Valóban, ezen már keresztülmentél – válaszolja a szíve. – De nem léptél túl rajta. És a fény harcosa megérti az ismétlődő leckék értelmét: általuk tanulja meg, amit korábban nem volt hajlandó megtanulni.”

„A fény harcosai megőrzik szemük csillogását. Itt vannak közöttünk, részt vesznek az életünkben, olyanok, mint mi, ők is üres kézzel jöttek a világra. Sokszor gyávák. Nem mindig cselekszenek helyesen. Ostobaságok miatt szenvednek, kicsinyesek, és néha úgy érzik, képtelenek fejlődni. Gyakran érzik méltatlannak magukat Isten áldására és a csodára. Sokszor nem is értik, mit keresnek ezen a világon. Éjszaka álmatlanul forgolódnak, és nem találják életük értelmét. Éppen ezért harcosok ők. Mert hibáznak. Mert kérdeznek. Mert keresik az élet értelmét. Bizonyára meg is találják egyszer.”

„A fény harcosa nem fél attól, hogy bolondnak nézik. Hangosan beszél magában, ha egyedül van. Valaki megtanította neki, hogy az angyalokkal így tud a legjobban társalogni. így próbál tehát kapcsolatot teremteni velük. Először rádöbben, milyen nehéz magában beszélnie. Úgy érzi, nincs mit mondania, és csak balgaságokat tudna ismételgetni. De kitartóan próbálkozik. Mindennap beszélget a szívével. Olyan dolgokat mond, melyekkel nem ért egyet. Balgaságokat beszél. De egy napon észreveszi, hogy megváltozott a hangja. És megérti, hogy megtalálta a kapcsolatot egy felső értelemmel.

A harcos bolondnak tűnik, de ez csak álca.”

„A harcos számára nem létezik jobb és rosszabb: tudja, hogy mindenkiben megvannak azok a képességek, amelyekre szüksége van a maga egyéni élete során. De van, aki kitartóan provokálja, támadja, mindent megtesz azért, hogy magára haragítsa. Szíve ilyenkor azt mondja: Ne törődj vele! Nem éri meg. Feleslegesen fárasztanád magad! A fény harcosa nem vesztegeti az idejét ostoba támadásokra: tudja, hogy megvan a maga sorsa, amit be kell teljesítenie.”

 

A szelídség az elválasztottság nélküli lét, és a tökéletes viszálymentesség folyamatos átélése. A viszálymentesség pedig hatalmasabb az erőszaknál. Ez az erő a mindenség-életből, a világegyetem egységéből származik. Ebben semmivé foszlik minden lehetséges ítéletalkotás, elítélés és kritika. A szelídségben válik létállapottá Krisztus parancsolata: „szeressétek ellenségeiteket” (Máté 5,44). A Hegyi beszédben Jézus ezt a követelményt állítja tanítványai elé. Minden hagyományban megtaláljuk ezt a parancsolatot, amely a tanulni vágyó embert a tökéletességhez, a teljességhez és az egységhez szeretné elvezetni.

https://rozsakereszt.hu/tudastar/pentagram/pentagram-2004/pentagram-2004-5/#1615306113782-4432e2ad-36c1

 

„A fény harcosa rögtön fölismeri az Utat, ahogy elindul. Minden kődarab, minden kanyar ismerőseként köszönti. Azonosul a hegyekkel és a patakokkal, önnön lelkét látja viszont a növényekben, az állatokban és a mező madaraiban. Elfogadja Isten és az Isteni jelek segítségét, és hagyja, hogy saját Személyes Története vezesse azok elé a feladatok elé, amelyeket neki szánt a sors. Előfordul, hogy éjszaka nincs hol aludnia, máskor álmatlanságtól szenved. „Ez is hozzátartozik” – gondolja ilyenkor. „Én döntöttem úgy, hogy erre jövök.” Ebben a mondatban rejlik minden ereje: ő választotta ezt az utat, nincs miért panaszkodnia.”

„Mostantól kezdve – és még néhány száz évig – az egész Univerzum segíti a fény harcosait, és kirekeszti azokat, akiknek előítéleteik vannak. A Föld energiáit meg kell újítani. Az új eszméknek teret kell hódítaniuk. A testnek és a léleknek új kihívásokra van szüksége. A jövő jelenné lett, és minden álom valósággá válhat – kivéve azokat, amelyek nem mentesek az előítéletektől. Ami fontos, megmarad, ami felesleges, végleg eltűnik. De a harcosnak nem feladata, hogy ítélkezzen mások álmai felett, és nem fecsérli az idejét mások döntéseinek kritizálására. Csak azért, hogy elhiggye, hogy helyesen cselekszik, nem kell bebizonyítania, hogy mások rossz úton járnak.”

 

Senki sem képes kivonni magát a Vízöntő hatása alól. A Vízöntő sugárereje közvetlenül az emberiségen keresztül fejti ki hatását, éppen úgy, ahogy a kovász hatja át a kenyeret. E hatás mindenki számára áldásos lehet, aki megnyílik pozitív hatásai számára, mert így kitartanak majd az endúrában, és áttörnek a valóban szellemi tapasztaláshoz. Akik azonban negatívan viszonyulnak e hatáshoz, és öntudatlanul reagálnak a kozmikus befolyásra, azok a Vízöntő erejét ártalmasnak, rombolónak és degenerálónak élik majd meg. Ők úgy érzik, hogy egy erő kiver a kezükből minden dédelgetett értéket. És félelem keríti őket hatalmába.

Vannak, akik azt gondolják, hogy a Vízöntővel eljön majd a civilizáció várva-várt fénykora: az egész világ megismerkedik a kultúrájával és az áldásaival. S valóban látjuk, ahogy korunkban mindez testet ölt. Ám korántsem éli meg áldásként minden nép a modern kultúrával és az úgynevezett keresztény vallással való találkozást! Mégis a Vízöntő valódi sugárzása csakis örömet jelenthet, hiszen Krisztus szívéből buzog.

https://rozsakereszt.hu/tudastar/pentagram/pentagram-2007/pentagram-2007-5/#1614956297338-3515171a-a841

 

Amikor arról van szó, hogy a szeretet nem ítélkezik, akkor ez egyúttal azt jelenti, hogy tökéletesen semleges, hogy mindent és mindenkit a saját értéke szerint fogad el. Aki előítélettel nyilatkozik, az tulajdonképpen még a fáradságot sem veszi, hogy utánanézzen, mi is történt valójában. Az előítélet ugyanis mindig az ismeret és belátás hiányán alapul. Egy előítélet kimondásakor az én elzárkózik a valóság elől.

https://rozsakereszt.hu/tudastar/pentagram/pentagram-2002/pentagram-2002-6/#1615479075862-baa02846-9804

 

„A fény harcosa alaposan átgondolja, mit akar elérni. Bármilyen távolinak látszik is a cél, mindig van rá mód, hogy legyőzze az akadályokat. Fontolóra veszi a lehetőségeket, megélezi kardját, megtölti szívét a szükséges állhatatossággal, hogy szembe tudjon nézni a kihívásokkal. De ahogy halad előre, rádöbben, hogy vannak olyan akadályok, amelyekre nem számított. Ha mindig a legkedvezőbb pillanatra várna, soha nem tudna továbbmenni: szüksége van egy kis őrültségre, hogy megtegye a következő lépést. A harcos nem fél egy kicsit őrültnek lenni, ha kell. Mert sem a harcban, sem a szerelemben nem láthat mindent előre.”

 

Aki e tökéletes irányulásban él, az részesülhet abban az egyetlen abszolút szeretetben, mely mindenütt jelenlévő. Tökéletes irányultságban és szeretetben keletkezik az a csend, amely középen van és marad: a Tao- ban. (…)

Amikor a komoly kereső megteszi az első lépéseket az ellenkező irányú életúton, attól a pillanattól kezdve az egységre vágyakozó lélek felhívja az isteni szeretetet. Belélegzi, asszimilálja ezt az erőt, és dolgozik vele. A szeretet megtisztítja azt a vágyát, hogy elérjen valamit. Az ebből származó új mozgatórugó megváltozott törekvésben mutatkozik meg, új gondolkodásban, érzésben és cselekvésben. Bátorságra van szükség ahhoz, hogy valaki ebben a teljesen megváltozott fényben szemlélje az életét, hogy elfogadja, az énnek fel kell adnia trónját, és egy teljesen új fejlődésnek kell utat engednie. Aki idáig eljut, az megtanulja önmagát a valóságnak megfelelően látni, vagyis mint mikrokozmoszának alkotását.

https://rozsakereszt.hu/tudastar/pentagram/pentagram-1997/pentagram-1997-6/?doing_wp_cron=1616603220.5694570541381835937500#1615811116564-bd75ac3d-a020

 

„Minden harcos érzett már félelmet egy-egy csatától.

Minden harcos csalt és hazudott már életében.

Minden harcos indult már el olyan úton, melyet nem neki szánt a sors.

Minden harcos szenvedett már jelentéktelen dolgok miatt.

Minden harcos érezte már úgy, hogy nem igazi harcos.

Minden harcos követett már el hibát spirituális küldetése teljesítése közben.

Minden harcos mondott már igent, amikor nemet akart mondani.

Minden harcos bántott már meg olyan embert, akit szeret.

Éppen ezért a fény harcosa: mert keresztülment mindezen, és mégsem vesztette el a reményt, hogy lehet jobb, mint az adott pillanatban.”

 

A gonosz tudatlanság azon fáradozik ugyan, hogy a szívet és a fejet is teljesen elválassza magas rendeltetésétől, s mindkettőt őtőle – a tudatlanságtól – tegye függővé, de ha Ön még jól áll, ha komoly tanulósága miatt még nem ment át egy végzetes határon, akkor a tudatlanság gonoszságának csak annyi sikere lehet, hogy a szív és a fej életfontosságú részeit többé-kevésbé elködösíti, hogy felszabadító működésüknek elejét vegye. Az ember ekkor abba a kényszerhelyzetbe kerül, amelyet Pál ír le oly találóan a Rómabelieknek írt levélben, melynek lényege a következő: Az engem megérintő világosság miatt a Fényre irányulok ugyan, és a jót akarom, de a tagjaimban és a véremben fellépő erő uralkodik rajtam, s ezért a gonoszat cselekszem.

https://rozsakereszt.hu/tudastar/konyvek/az-egyiptomi-os-gnozis-2/#1593614041051-6c2c3469-e04b

 

„A fény harcosa mindig hallgat a régi prédikátor szavára, például T. H. Huxley-ra:

Tetteink következményei a gyávák számára madárijesztők, a bölcsek számára viszont fénysugarak. A világ sakktábla. A bábuk mindennapi életünk cselekedetei, a szabályok pedig az úgynevezett természeti törvények. Nem látjuk a Játékost a tábla másik oldalán, de tudjuk, hogy igazságos, tisztességes és türelmes. A harcoson múlik, hogy elfogadja-e a kihívást. Tudja, hogy Isten nem hagyja, hogy akár egyetlen hibát is elkövessenek azok, akiket szeret, és nem engedi, hogy kegyeltjei úgy tegyenek, mintha nem ismernék a szabályokat.”

 

A szükséges életvitelt képes megvalósítani, mert a Gnózis megérintette, mert a Szent Szellem az első képességet Önben megvalósította.

 

„A fény harcosa nem hamarkodja el a döntéseit. Alaposan megfontolja, miként cselekedjen, megtervezi az edzéseit, és nem feledkezik meg felelősségéről és a mesterétől kapott feladatairól. Igyekszik megőrizni derűs nyugalmát, és minden tettét olyan gondosan elemzi, mintha az lenne élete legfontosabb cselekedete. De ha már meghozott egy döntést, ahhoz tartja magát. Nem kételkedik benne, hogy helyesen döntött, és nem tér le a választott útról csak azért, mert nem úgy alakulnak a körülmények, ahogy elképzelte. Ha helyesen döntött, megnyeri a csatát, és azt sem bánja, ha tovább tart, mint tervezte. Ha rosszul döntött, őt győzik le, és mindent elölről kell kezdenie – immáron bölcsebben. De ha elkezdett valamit, azt véghez is viszi.”

 

A lelki problémák legnagyobb része, amelyek a választást és annak gyors kivitelezését akadályozzák, különösen az önérvényesítés, az önfenntartási félelem területén fekszenek. Ön azt hiszi, hogy mindenféle dialektikus nehézségei miatt nem cselekedhet. Azt hiszi, hogy ebben sem képes semmi jóra, mert annyi nehézségnél vallott már kudarcot, hogy minden próbálkozást reménytelennek tart. Mi azonban azt mondjuk, hogy emlékezzen az evangélium szavaira: „Aki el akarja veszíteni magát énérettem, az megtalálja EZT”. Vegye a dialektikus nehézségeit azoknak, amik valójában. Ne próbálja kibogozni őket, mert minden kibogozott csomóval esetleg két újat húz meg erősebben. A megszokott természet zűrzavarában és labirintusában, a vízszintes síkon, még soha senki sem talált valóban megoldást. Az élet útvesztőjében bandukolva egyre újabb és újabb folyosókat lát, újabb ajtókat, s minden ajtó mögött újabb útvesztőt. Itt nincs kiút! Vegye a nehézségeit úgy, ahogyan jönnek, bocsássa el őket, hagyja ott őket, ahol vannak, és feledje el önmagát, veszítse el önmagát! Önfeledten búcsúzzon el önmagától és ezzel minden nehézségétől is. Minden nehézségétől, és aggályától megszabadult, ha képes elereszteni.

Jan van Rijckenborgh: A Gnózis jelenlegi megnyilatkozása

 

„A fény harcosa tudja, hogy az Univerzum legtávolabbi csillaga is benne van mindenben, ami ott van tőle egy karnyújtásnyira.”

A bölcs Lao-ce így beszél a fény harcosának útjáról: „Az Úton járó tiszteletben tartja a kicsinyt és megfoghatatlant, s tetteit mindig pontosan időzíti. A századik lövésnél is kettőzd meg figyelmedet, és a bajok nem fognak felhalmozódni. Ha a műveletlent elindítod az Úton, ugyanolyan sikerrel járhat, mint a tudós. A szeretet összegyűlve jószerencsévé válik, a harag összegyűlve balsorssá alakul. Manapság az emberek nem arra törekszenek, hogy megakadályozzák a bajt, hanem hogy kikerüljenek belőle. Az igazi harcnak semmi köze a veszekedéshez.”

„A fény harcosa meditál. Leül egy nyugodt helyre a sátrában, és átadja magát az isteni világosságnak. Miközben így tesz, igyekszik nem gondolni semmire: elfelejti a vágyait, a gondjait és a győzelmeit, és hagyja, hogy felébredjenek lelkében a képességek és az erők. Ha kezdetben nem is veszi őket észre, ezek a képességek és erők ott szunnyadnak benne, és befolyásolják a mindennapjait. Meditáció közben a harcos nem önmaga, hanem a Világ Lelkének egy darabkája. Ezekben a pillanatokban átérzi felelősségét, és ennek tudatában cselekszik. A fény harcosa tudja, hogy szívének csöndjében egyfajta rend rejtőzik, amely utat mutat neki.”

 

Nagyon nehéz dolgunk van, ha a szív csendjét, ezt az egyetlen lényeges kaput, ezt a mindent eldöntő kritériumot, össze akarjuk hasonlítani bármilyen más fogalommal. A szív csendjének előfeltétele a saját tapasztalat, annak a tudata, hogy egy határhoz értünk, ahol már semmit sem várunk el a természettől. A szokásos kultúrfolyamatról a gnosztikus fejlődésre való „átkapcsolás” előfeltétele az, hogy az ember eljusson egy nullponthoz, de ez a pont nem található meg a mi természetünkben. Vannak érvényes párhuzamok az anyagi folyamatok és a legmagasabb szellemi folyamatok jellemzői között. Az átmenetet jelentő kapuval, a szív csendjével kapcsolatban azonban egyetlen kép sem található, egyetlen hasonlat sem létezik. Aki földi életterületünkön olyan életritmust követ, amely a vér megtisztításával és bizonyos egység és szeretet megvalósításával kapcsolatos, az előbb-utóbb egy határhoz ér, amely előtt üres kezekkel áll majd. Aki e pontot átélve már nem kezd újabb kísérletezésekbe, az belép a szív csendjébe. Ez a döntő fordulópont! Ugyanazok az anatómiai szerkezetek, amelyek lehetővé tették az ember kultúrákon át vezető útját, most egy teljesen új fejlődés alapjait képezik számára.

Ekkor megváltozik a vér tisztítási folyamata, amely lehetővé tette számára, hogy létezhessen ezen az életterületen: most megkezdődik a vér Krisztus-fény általi tisztítása. A természettel való egyesülés törekvése átalakul, és az isteni szellemmel való egységre törekvés váltja fel. A természetes életritmus harmóniája pedig isteni ritmussá válik, amely együttmozgást jelent és megegyezik a szellem lélegzetével.

Ekkor a szívben újra felhangzik a kezdet Igéje, a Logosz, és kezdetét veheti az a folyamat, amely az új ember megalkotásához vezet.

https://rozsakereszt.hu/tudastar/pentagram/pentagram-2005/pentagram-2005-5/#1615230383919-90a48964-242e

 

„A fény harcosa néha olyan, mint a víz, és egyszerűen átfolyik az akadályokon, amelyekkel szembetalálja magát. Vannak pillanatok, amikor az ellenállás csak vereséghez vezet. Tehát a harcosnak alkalmazkodnia kell a körülményekhez. Hagyja, hogy a kövek jelöljék ki az útját. Ebben áll a víz ereje: sohasem zúzhatja szét kalapács, és sohasem vághatja ketté kés. A világ legveszedelmesebb fegyvere sem képes megsebesíteni. A folyó vize engedelmesen követi az utat, amit a medre kijelöl neki, anélkül, hogy egy pillanatra is megfeledkezne céljáról: a tengerről. Kezdetben gyönge, de ahogy halad előre, csatlakozik hozzá a többi folyó, amelyekkel útközben találkozik.

És amikor elérkezik a pillanat, ereje kiteljesedik.”

„A harcos nem közömbös az igazságtalansággal szemben. Tudja, hogy minden egy, és minden ember egyéni tette az összes többi embert is érinti. Ezért, ha szenvedni lát másokat, beavatkozik, és kardjával rendet teremt. Bár az elnyomás ellen harcol, elérkezik a pillanat, amikor magát az elnyomót is elítéli. Csakhogy Isten színe előtt úgyis mindannyian felelünk tetteinkért, ezért a harcos nem nyilvánít véleményt, csak teszi a dolgát. A fény harcosa azért van a világon, hogy segítsen testvéreinek, nem pedig azért, hogy bírálja felebarátait.”

„A fény harcosa soha nem siet. Az idő úgyis neki dolgozik, ezért le tudja győzni türelmetlenségét, és ezáltal elkerüli a meggondolatlan cselekedeteket. Ha lassan jár, egyszer csak azt veszi észre, hogy lépései egyre biztosabbak. Tisztában van vele, hogy fontos pillanatok résztvevője az emberiség történelmében, és mielőtt megváltoztatja a világot, előbb önmagának kell megváltoznia. Ezért nem felejti el Lanza del Vasto szavait: „A forradalomnak időre van szüksége, amíg megérik. A harcos soha nem tépi le az éretlen gyümölcsöt.”

„A fény harcosa sokszor elkeseredik. Úgy érzi, semmi nem tudja fölébreszteni benne azt a lelkesedést, amire szüksége lenne. Sok nappalt és éjszakát kénytelen azzal tölteni, hogy valahogy fönntartsa azt az állapotot, amit elért, miközben nem történik semmi, ami visszaadná a lelkesedését.

Barátai azt mondják: – Úgy látszik, föladta a harcot. Hallgatván ezeket a szavakat, a harcos fájdalmat és zavart érez, mert tudja, hogy nem jutott el oda, ahova akart. De kitartó, és nem hagyja abba, amit elkezdett. És amikor nem is várná, új kapuk nyílnak meg előtte.”

„A harcos szívét soha nem árnyékolja gyűlölet. Amikor harcba indul, eszébe jut, mit mondott Krisztus: „szeressétek ellenségeiteket”. És követi a tanítást. De tudja, hogy a megbocsátás nem azt jelenti, hogy mindenbe bele kell törődnie. A fény harcosa nem hajtja le a fejét – különben nem látná maga előtt a célt. Elfogadja, hogy ellenfelei azért vannak, hogy próbára tegyék bátorságát, kitartását és ítélőképességét. Ők sarkallják arra, hogy harcoljon az álmaiért. A csatákban szerzett tapasztalatai megerősítik a fény harcosát.”

„A harcos nem felejti el a múltat. Tudja, hogy az ember mindig kereste a spirituális utat, s hogy ez a vágy szülte a történelem legjobb pillanatait. És a legrosszabbakat is: tömegmészárlásokat, mártírhalálokat, obskurantizmust. Önös érdekek szolgálatába állították, és aljas szándékokat palástoltak vele. A fény harcosa sokszor hallott efféle kérdéseket: – Honnan tudom meg, hogy ezúttal igaz eszmét követek-e. És sok embert látott, akik abbahagyták a keresést, mert nem kaptak választ a kérdésükre. A harcos nem kételkedik, mert biztos receptet követ.

„Minden fa az ő tulajdon gyümölcséről ismerszik meg” – mondja Jézus. Aharcos ezt a tanácsot követi, és soha nem hibázik.”

„A fény harcosa felismeri az intuíció fontosságát. Csata közben nincs idő gondolkodni az ellenség csapásain: a harcos csak az ösztöneire hagyatkozhat, és engedelmeskedik az őrangyalának. Békeidőben pedig megfejti a jeleket, amelyeket Isten küld neki.

Az emberek azt mondják:

– Örült!

Vagy ezt: – Álomvilágban él!

Esetleg ezt: – Hogy hihet olyan dolgokban, amikben semmi logika nincs?

De a harcos tudja, hogy az intuíció Isten ábécéje, és továbbra is hallgat a szél szavára, és beszélget a csillagokkal.”

„A fény harcosa tudja, hogy az ember nem sziget. Nem harcolhat egyedül, bármi legyen is a terve, szüksége van társakra. Hogy megvitathassa velük a haditervét, hogy segítséget kérhessen tőlük, és hogy – amikor végre megpihenhet egy tábortűznél – legyen kinek elmesélnie a harci történeteit. Szüksége van a barátaira, de nem hagyja, hogy az emberek ezt bizonytalanságnak véljék. Tettei nyíltak, tervei viszont titkosak. A harcos együtt táncol társaival, de a saját lépéseiért egyedül vállalja a felelősséget.”

 

Önök tudják, hogy vannak kozmikus sugártörvények, és a sugártörvény, a sugárbőség, amely most hatalomra jut az emberiség fölött, s amelyre az ifjú Gnózis tökéletesen akar reagálni, az a hetedik sugár törvénye. Ez a sugár minket az igazi csoportegységbe akar bevezetni. A világosság minden mindenben. Ebben a világosságban lett eggyé minden, Isten hatására. Minden jó alkotójának, a hét kozmikus terület rendszere urának és fejedelmének tevékenysége folytán olvadt össze minden ellentét és egyenlőtlenség a szeretetben …

Mi tehát nem társadalmi értelemben akarunk szerzetet alakítani, vagy olyan testvériséget, amelyet a világ demokratikusnak nevez, hanem arra a szeretetre törekszünk, amiről Jézus Krisztus beszél. A gnosztikus rejtélyekben a jelöltnek megadatik, hogy lássa ezt a hatalmas, új világképet, mindenekelőtt pedig azt, hogy ez lélekkel teli! Felismeri, hogy a sugártörvények ritmusa mindent a saját fajtájának megfelelően, és mégis teljes egységben mozgat.

https://rozsakereszt.hu/tudastar/konyvek/az-egyiptomi-os-gnozis-1/#1593598532371-782515ba-5636

 

 

8. cikk

Megtaposod az oroszlánkölyköt és a sárkányt

Paulo Coelho: A zarándoklat

 

„Újra hittem a csodákban és a hihetetlen dolgokban, amelyeket az ember képes elérni mindennapi életében. A körülöttem magasodó hegycsúcsok mintha azt mondták volna, hogy csak azért állnak ott, hogy párbajra hívják az embert. És hogy az ember csak azért él, hogy megtiszteltetésnek vegye ezt a kihívást. (…)

Az oltár előtt mosolyogva – és talán kissé megkönnyebbülten – a Mester állt. Kezében a kardom.

Arra kért, vele együtt fogjam a markolatát. Felmutatta a pengét, és a Szent Zsoltárt énekelte, azokét, akik útra kelnek a harcba, hogy győzzenek…

Letérdeltem, és a Mester a pengével megérintette mindkét vállamat, s közben ezt mondta:

„Oroszlánon és áspiskígyón jársz,

Megtaposod az oroszlánkölyköt és a sárkányt.”

Abban a pillanatban, amikor ezt kimondta, eleredt az eső. (…)

Eszembe jutottak az elhagyott mezők, és boldog voltam, hogy ezen az éjszakán csillapíthatják szomjukat. Eszembe jutottak León kövei, Navarra búzatáblái, Kasztíllia szárazsága, Riója szőlőskertjei, hogy ma magukba szívhatják a vizet, amely patakokban hullik alá, magával hozva az égiek erejét. Eszembe jutott, hogy felállítottam a keresztet, s hogy a vihar biztosan újra ledönti, hogy egy másik zarándok is megtanulhasson parancsolni és szolgálni…

Arra a sok vízre gondoltam, amelyet számtalan kútból ittam, amelyek most feltöltődnek. Méltó voltam a kardomra, mert tudtam, mit kezdjek vele.”

 

 

9. cikk

„Most azért megmarad a hit, remény és szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet.”

Jan van Rijckenborgh: A Gnózis jelenlegi megnyilatkozása

 

A sötét éjszakában minden körvonal elmosódik, s mindenfelé határozatlanság, szorongások, félelmek és kétségek ólálkodnak a lélekben. Amikor azt mondjuk, hogy „űzzék el a félelmet, amely betölti a lényüket”, akkor nem ismerjük félre és nem becsüljük alá a valóságukat…

Ha véget akarnak vetni ennek a lélekszükségnek, ha teljesen ismerni akarnak, színről-színre, szemtől-szemben látni, akkor meg kell mászniuk a három fokot.

Tiszteletben tartunk minden testvérünket, akiről világosan látni, hogy kételkedik, esetleg beszél is erről, de aztán mégis megmássza a három fokot. Aki azonban a három, szeretettel kivájt foknak, az ő számára kialakított és készen álló foknak a megmászását határozottan elutasítja, és mégis a lelke aggályairól beszél, azt nem méltányoljuk, mert az buta ember. Aki a mocsárba ragadt, és nem tud kijönni, mi meg a partról odanyújtjuk a kezünket, hogy kihúzzuk, de ő ezt nem fogadja el, viszont tovább nyafog, azért végeredményben ugyan mit tehetünk? Ha tehát véget akar vetni lelki szükségének, teljesen ismerni akar és szemtől-szemben látni, akkor három fok vezet a célhoz.

Először is feltétlen hit, mint annak a bizonyítéka, hogy meghallotta a hívást, és ez a hívás, a Gnózis hívása, az Ön lelkében rezeg, s hogy ehhez a híváshoz, mely Önt felébresztette, hű akar maradni. Ez a hit. A hit nem valami fentről elrendelt dolog buta elfogadása, hanem mindenekelőtt abszolút megértés, belátás a belső világosságérintés miatt, amelynek következtében azt mondja a tanuló: „Megyek, együttműködök!”

Ebben a helyzetben ugyan itt van még a homály, a sötét szó, de időnként ezen a fokon már vannak pirkadatok… Ekkor az öröm és lelkesedés árama árasztja el a lelket. Mivel azonban a tudatállapot még nem változott meg teljesen, a megvilágosodásnak ezek a pillanatai nem tartanak sokáig. Mihelyt a megszokott természet dolgai foglalják le, azonnal minden az ellenkezőjére fordul. Ha azonban a jelölt kitart, akkor fel lehet mászni a második fokra.

Ha a hit a lélek elkerülhetetlen botladozása ellenére erősnek bizonyul, akkor fel lehet mászni a remény fokára. A Szent Szellem első sugara ekkor lakni kezd a lelkében. Ezt a sugarat képességnek nevezzük. A tanulóságnak ezen a fokán, ha a tanuló hívőn, a hite miatt közeledik, a gnosztikus erő a sternumon, a Rózsán, a tímuszon, a véren és a vegetatív idegrendszeren keresztül beáramlik a lényébe. A medullán, a gerincvelő fölötti részen át, amely kapcsolatban van a szívvel, az új világosság áttör belülre, és felszáll a toronyszobába. Itt meggyújtja a negyedik gyertyatartót a negyedik agyüregben.

Ha lángra lobbant ez a negyedik gyertyatartó, akkor kezd a lélekben a remény világossága ragyogni…

A gnosztikus kisugárzások a tanulónál behatolnak a sternumrendszeren át, felszállnak a negyedik gyetyatartóhoz, és megérintik az agyalapi mirigyet.

Az agyalapi mirigy első lebenye által a negyedik gyertyatartóban égő fény sugarai lassan áthatolnak a főszentély legmagasabb pontjához. Ezért több a remény, mint a hit. Mert a remény egy előre vetett fény, amely az egész lelket új állapotba hozza. A reménykedő ember a Szellemi Iskolában is egészen más, mint a hívő. A hívő a reménykedőről azt vélheti, hogy az nagyon derűlátó. A reménykedő ember azonban nem felületesen ringatja magát a helyzetébe. A reménykedő ember örömteli, s bizonyos mértékben sugárzó ember. Öröme a szeméből ragyog, mert van bátorsága, szembe mer nézni a dolgokkal. A remény fényében világosabban látja az új életállapotot, mint bármikor. Ezért hasonlítja a Szentírás a reményt a sisakhoz, amely a főszentélyt védi, és amely a szellemi fényből növekszik.

A hit az erőtérből van, a remény viszont a Szent Szellem első sugarából, a Héterő első sugarából fénylik. Az új élet dolgait a hitben szinte messziről látjuk, a reményben viszont tapasztaljuk az új élet közelségét.

A harmadik fok a szeretet. A szeretet az egyesülés, az eggyé válás, az abszolút egység állapota. A mi fogalmaink szerint ez a szeretet a Gnózissal, a Hétszellem második sugarával való egyesülés.

A hit állapotában már megvan a kapcsolat, a reményben szorosabb, meghittebb lesz a Gnózissal való kapcsolat, a szeretetben pedig valóra válik, mert a tanuló tapasztalja, hogyan tölti el és uralja a második sugár gnosztikus bősége a negyedik gyertyatartón keresztül a főszentélyt.

A dialektikus természettel való mágneses összeköttetés ekkor megszakad, s a fej és a szív a Gnózisban tökéletes egységgé születik meg.