Pentagram 2017/5

„A fejsze a gyökérre vettetett”

 

Bizonyára világos, hogy a világot, Krisztusban, teljesen le kell győzni. Ha egész odaadásunkkal ennek a feladatnak szenteljük magunkat, csak akkor fejlesztettük ki a helyes és pompás együttműködést a Szellemi Iskola két térsége között, az itteni tér és a magasztosak páholyának tere között, e terek minden lakója javára.

Megállapíthatjuk tehát, hogy mennyire feltétlenül szükséges minden ember számára a tudat áthatolása. Minden csoport a földön, mely a természet eonjainak ellenállása közepette eléri ezt az áttörést, legyőzi a világot, és gyengíti a természet szorítását az egész emberiség számára úgy, hogy a dialektikus természet a régi állapotokat nem képes már helyreállítani. Mert a mikrokozmosz egy a kozmosszal, ahogyan a kozmosz egy a makrokozmosszal: mikrokozmosz, kozmosz és makrokozmosz egyetlen háromságot képez. Ha tehát Ön kis világából, a mikrokozmoszból véghez viszi az áttörést, akkor az egy interkozmikus győzelmet jelent. (…)

Nos, a tudati áttörés közvetlen, természettudományos, elektromágneses követelmények alapján szükséges. Ameddig értelmes erkölcsös tudatunkban vagyunk, addig lehet szó a Gnózis elektromágneses erőinek új hatásáról, és a jézus-tudat bennünk nagy hálára, örömre és belső békére adhat okot, de ahogyan Jézus, az Úr, az ő számára ellenséges világba szállt alá, úgy a mi tanulóságunk is az ellenségben él, mert lényünk két mágneses sarkát még teljes mértékben a megszokott természet mágneses tere ellenőrzi. Valójában ennek a természetnek a lényeiként állunk ebben a természetben, szemben ezzel a természettel. Az ilyen helyzet a szervezetünket vadul rombolja. Elfáradunk, meghalunk, és a bennünk keltett új lélektűzzel Samballa terébe megyünk. Kétségtelenül pompás biztonság, de – ezzel gyengítjük a küzdő földi egyház erejét! A halál többé nem képes megfélemlíteni bennünket, de a világot még nem győztük le! A világszellem marad a csatatér ura. Ezért kell megszokott személyiségrendszerünk két mágneses sarkát a lehető leggyorsabban az üdv erőinek mágneses sarkaira cserélni. Így biztosítjuk a megvilágosulást és a megszenteltetést.

Ez a megvilágosulás és megszenteltetés a két új mágneses sarokra vonatkozik, amelyek a kígyótüzet folyamatszerűen egyre jobban ellenőrzik. Ez a megvilágosulás többek között új tudattal ajándékoz meg, ha adott pillanatban a Gnózis az agyrendszer új északisarkán át áttörhet a kígyótűzhöz. Ha az új tudatáttörés dicsőséges pillanata eljön, akkor a gnosztikus erőt Ön egyenesen a főszentélyen keresztül lélegzi be. Akkor, ahogyan a Szentírás mondja, a Szent Szellem száll le Önre. Ekkor történik meg a Szent Szellem kitöltése. Ezt nevezik megvilágosulásnak, ez az Önben lévő újjá vált mágneses északisark birtoklása. Ez a megszenteltetés. Ez a tisztulás vagy egészségessé válás az egész mikrokozmoszt elvezeti minden karmikus befolyás és zavar lebontásához és megsemmisítéséhez, ami eddig a délisark, a plexus sacrális munkáján uralkodott.

Mágneses északisarkunk a főszentélyben van, a hét agyüregben, a hétkarú gyertyatartóban. A mágneses délisark a gerinc legalsó részén, a plexus sacralisban található…

Mikrokozmoszunk északi sarkán át a világmindenség nagy, mágneses erőit veszi fel. Így az északisarkon lakozik a tudat is. A délisarkon át hagyja el sok elhasznált mágneses erő a rendszert. A délisarkon át lesz a térbe, az „űr” mélységeibe kitaszítva minden, ami a földi élet tekintetében haszontalan, fölösleges és káros. Az északisark veszi fel és sugározza ki a világosságot, a délisark tisztítja a lényt. (…) A nagy, éltető dolgok nem jönnek maguktól! Azokat ki kell harcolni!

Az áttörést Önnek belső önhatállyal kell véghezvinnie. Ehhez pedig önmagát kell megtámadnia dialektikus lénye alapjaiig. Nem szabad kímélnie magát! A fejszét kímélet nélkül a saját gyökereibe kell vágnia! Ne beszéljen és gondolkodjon másokról, hanem állandóan saját magát ellenőrizze semmit sem kímélő kritikus pillantással. Ez az ön feladata!

 

„Egyengesd urad útját!”
Jan van Rijckenborgh: A Gnózis jelenlegi megnyilatkozása

 

Az embernek minden körülmények között törekednie kell lénye önálló vezetésére.

Az ilyen önállóság azonban a legtöbb ember számára csak álom és kívánság, mert az ember igen gyakran nem tud uralkodni magán, vagy „hagyja magát”, kiadja a kezdeményezést a kezéből. Így keletkeznek az akarat és a gondolkodás idegbajai.

Személyiségünkben különböző életáramok hatnak. Egyesek az akarati és gondolkodási szerveket éltetik. Ha elég sokáig gondolkodtunk egyazon irányban, és mindig ugyanazt akartuk, akkor könnyen keletkezhetnek bizonyos önműködő folyamatok, amelyek nagyon is eluralkodhatnak rajtunk.

Minden akarati és gondolkodási jelenségnek következményei vannak. Az egész lélek reagál rájuk, de az egész test is. Ha egyszer a test bizonyos akarati és gondolathatások következményét megszokta, és teljesen azokra hangolódott, akkor ezt kezdi szinte szükséges tápláléknak érezni. A test ekkor kívánja azt, mint valami létfenntartó tényezőt. A tudaton tehát két oldalról uralkodnak: egyfelől az akarat és gondolatszokások, másfelől az egész testrendszer, amely ezekre van hangolva. Általában még kivétel nélkül ennek esünk áldozatul. Idővel az egész rendszerünk reagál erre. Azt mondjuk: „Nem tehettem mást, ez kellett tennem.” Szegény, balga emberek! A tudatnak egyetlen pozitív határozata, egyetlen pozitív tette, és ezektől az idegbajoktól megszabadulunk, míg ha hagyjuk magunkat, akkor az akarat és a gondolkodás ostora, meg a test ösztöne hajt minket, s így mindenkor karmát, kötöttséget okozunk. Ha ugyanis bizonyos életvitel mellett kitartunk, akkor ennek következményeit egész rendszerünkbe beépítjük. Az aurikus lény mágneses rendszerébe beépített karmával együtt ez annyira kényszerít bennünket, hogy ezt a láncot zárnak nevezhetjük. Így az ember teljesen fogoly és alattvaló!

Ezen nehézségek közepette sóhajt a lélek, és mi azt mondjuk egymásnak: „…hallja csak, milyen helyzetben vagyok, mennyi gonddal és bajjal küszködöm…” Ó, balgatag emberek! A tudatnak egyetlen pozitív tette, és megszabadulnának a szokások kényszereitől! Az akaratnak és a gondolkodási szokásoknak ezt a fogdáját határozottan és radikálisan lerombolhatják! A léleknek ezerszeres sóhajtása azért van, mert nem maguk ragadják meg az eke szarvát, hanem igába hajtják a fejüket! Pedig az eke szarvát mindig meg lehet ragadni, bármilyen körülmények között is élünk! (…)

A tudat a lélek igazi székhelye. Ez a székhely a hetedik agyüregben van, a hétkarú gyertyatartóban. Ez a gyertyatartó valamilyen (bármilyen) okból egyszer felfogta a Gnózis alapsugarát, meghallotta a Gnózis hívását.

Ez a hívás a léleknek valamelyik tapasztalata révén elhatolt az Ön tudatához. Mialatt ezer gondjával, száz bajával küszködött lelke mélyéből, tudata mélyéből, az akarat és a gondolkodás, valamint a test öntudatlan mellőzésével kívánságot sugárzott ki. Sóhajtva megmentésért esedezett. Önmagában a megszabadulásra irányuló vágyat keltett. Az ilyen határozatlan vágyakozás nem az akaratból, sem pedig a gondolkodásból, és nem is a mágneses agyrendszerből keletkezik, bár ezek később reagálni fognak. Maga a vágy a tudatból megy ki a sternumrendszeren, ezen a furcsa mellcsonton keresztül, mert a tudat a gerincvelő felső vége fölötti részeken át kapcsolatban van a sternumrendszerrel. E kívánság kisugárzására azonnal megjön a Gnózis válasza! Ez a válasz ugyanis mindig itt van, ez a hívogató válasz az egész világmindenségben jelen van, s azonnal válaszol, ha egy ember megnyitja magát neki. Ez az impulzus ugyanazon az úton jön be, amelyen a hívás kiment: a sternumon, a szív rózsáján és a tímuszon át. A Gnózisnak ez a válasza a tímuszon keresztül behatol egészen a vérig, és az idegrendszernek egy részén, a gerincvelő felső folytatásán át a toronyszobába, a negyedik agyüregbe, s ott meggyújtja a negyedik gyertyatartó fényét. A tudat kérdezett, és azonnal választ kapott.

Ettől a pillanattól kezdve fáradságos menetelés kezdődött, tele akadállyal… A keresésnek és megtalálásnak olykor nagyon is hosszú története van! Ha elmesélnék tapogató és kutató életük részleteit, mindannak a történetét, amin átmentek és átküzdötték magukat mielőtt rátaláltak az Iskolára, akkor sok furcsa, sőt drámai eseményt hallanánk, ugyanakkor azonban felfedeznénk, hogy ezek a történetek úgy hasonlítanak egymáshoz, mint a vízcseppek! A megtalálásnak és az összekapcsolásnak ez a folyamata mindig szorosan a szívszentély állapotával függ össze. Ez annak a kezdete, amit a szív megtisztulásának neveznek.

 

„Boldogok, akinek a szívük tiszta, mert ők az Istent meglátják”

Nos, ha minden jól ment, akkor megkezdődött a szív megtisztulása… A gnosztikus áram egy folyamatot kezdett el, s ennek a gnosztikus erőnek a fajtája tükröződik, megmutatkozik a toronyszoba fényében, a tudatnak ebben a világosságközpontjában.

Ebben a helyzetben gyakorlatilag két képesség létezik, két főpap: az egyik a régi akarat, Authádész a fej szentélyében még mindig központban áll; a másik a gnosztikus képesség, melyet keresztelő Jánosnak nevezhetünk…

Mit tett János? Az egész rendszert, a testrendszert, a lélekrendszert, az ember egész kozmikus rendszerét megkeresztelte az élet gnosztikus vizével! Az igazi keresztelő nem valami külső tett, az igazi keresztelő, amelyre Önnek szüksége van, az a gnosztikus érintés, amely a képességet kelti fel Önben! Ennek a keresztelőnek a jele aztán bele van vésve a negyedik gyertyatartóba, amelyből a világosság kisugárzik a homloküregen keresztül. „Egyengesd Urad útját!” Ez egy hatalmas öntámadás, talán nagyon is drámai, de ezzel nyugodtan és nagy örömmel nézhet szembe, mert használhatja az Önben lévő képességet, mert megkapta az élő víz keresztségét. Vegye használatba ezt a képességet!

Ha hajlandó ezt a képességet használatba venni, felfedezi, hogy minden nehézsége elmúlik… Késznek kell lennie a pusztában kiáltó szónak, ennek a nagy, gnosztikus, prófétai erőnek önmagát teljesen megnyitó életvitellel, egy új képesség szent nyugalmával és bizalmával engedelmeskedni.

„Félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti üdvösségeteket.”

 

Minden kereső, kutató, valóban törekvő ember kivétel nélkül részesülhet a transzfiguráció ösvényében, ha ismeri az ösvényt, és annak feltételeit. Ezzel kapcsolatban kézenfekvő, hogy a csoportegység új életvitelben a legfontosabb feltételnek nevezhető, mert a megszabadító ösvény bejárása nagy harc végigküzdésével jár.

„Ne szeressétek a világot, se azokat, amik a világból valók. Ha valaki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete. Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, és a szemek kívánsága, és az élet kérkedése, nem az Atyától van, hanem a világból.”

(János I. levele 2. fejezet)

 

Minden gondolat, minden érzés, minden tett, mely nem felel meg a rendeltetésünknek, a gonoszt táplálja és tartja fenn. Így vert gyökeret a világban a gonosz. A gonosz tehát semmi más, mint a világ fenntartására irányuló törekvés, alapvető rendeltetésünkkel szemben tanúsított mértéktelen ellenállás: ez rendeltetésünk egész folyamatának hatalmas méretű akadályozása.

A keresztény misztériumok jelöltjének meg kell tanulnia, hogyan kell az akaratát a saját tudatának alárendelnie. Az akarat lehet a szentély főpapja nagy hatalommal, de a szentély fölött egy láng, egy világosság ég, és a főpap minden körülmények között köteles a szentély fölött égő lángot szolgálni és magát annak alárendelni. Ez a láng a szentély fölött a tudat.

A tudat aztán a sokrétű tapasztalat révén elfárad, és megérik, s így képes lesz az akaratot elhallgattatni, az akarat uralmának körzetét a Gnózisra átruházni.

Az emberen gyakorlatilag mindenféle szokás miatt legtöbbször az akarat és a gondolkodás, s így a vágy uralkodik. Környezetünk régóta megszokott dolgai is uralkodhatnak rajtunk. Bizonyos nyomást gyakorolnak ránk, ami egyes helyzetekben kényszerítővé válik, s olykor nincs elég bátorságunk ettől megszabadulni. Mások is uralkodhatnak rajtunk, ezenkívül van a csoport ösztöne és a társadalmi kényszerek sok formája is.

A zarándoklat (részletek)

 

Paulo Coelho: A zarándoklat

„Változtatni akartam az életemen? Az hiszem, nem, de utam során lassacskán mégiscsak változom. Meg akartam ismerni misztériumokat? Az hiszem, igen, de az út éppen arra tanít, hogy nincsenek misztériumok, hogy – miként Jézus Krisztus mondta – nincs semmi rejtve, ami ne lenne feltárva. Vagyis, minden éppen ellenkezőleg alakul, mint ahogy vártam.”

 

«… midőn kezeddel érinted az Élet Igéjét, oly erőt nyersz, hogy tanúja leszel a világ végezetéig.

A Mester magasba emelte hüvelyében nyugvó új kardomat. Pattogott a tűz, ez kedvező előjel volt: azt jelentette, folytatódhat a szertartás. Így hát lehajoltam, s csupasz kezemmel vájni kezdtem a földet…

A Serra do Mar egyik csúcsán álltunk, az Agulhas Negras nevű képződmény közelében. Rajtam és a Mesteremen kívül ott volt még a feleségem, egy tanítványom, egy helyi idegenvezető, valamint a világ ezoterikus rendjeit egyesítő nagy testvérség, a Tradíció képviselője.

Befejeztem az ásást: sekély, ám hosszú gödröt vájtam a talajba. Áhítattal érintettem meg a földet, közben rituális szavakat mormoltam. Akkor odalépett hozzám a feleségem, s átnyújtotta a kardot, amelyet több mint tíz évig használtam, s amely száz meg száz mágikus gyakorlat során volt segítőm ez idő alatt. A fegyvert a gödörbe helyeztem, betemettem, és lesimítottam fölötte a talajt… Most felfalja őt a föld, elemészti pengéjének vasát, markolatának fáját; táplálékul tér vissza oda, ahonnan annyi erőt merített…

A Mester közeledett, elém helyezte az új kardomat, épp arra a helyre, ahová a régit elföldeltem… Majd kivonta hüvelyéből a kardját, megérintette mindkét vállamat és a homlokomat, s így szólt:

RAM (R-Regnum, A-Agnus, M-Mundi) ereje és szeretete által a rend mesterévé és lovagjává avatlak ma és életed hátralévő napjaira. Amikor kardodat érinted, soha ne maradjon sokáig hüvelyében, nehogy elrozsdásodjék. De amint elhagyja hüvelyét, sose térjen vissza anélkül, hogy jót tenne…

És kardja hegyével könnyedén megkarcolta a homlokomat. (…) Kinyújtottam a kezemet, hogy megragadjam új fegyveremet, fekete hüvelyében nyugvó, megsemmisíthetetlen acélból, föld által el nem emészthető fából készült, fekete-vörös markolatú kardomat. Ám abban a pillanatban, amint kezem a hüvelyt érintette, s már épp magamhoz vontam volna, a Mester előrelépett és teljes súlyával rátaposott az ujjaimra, hogy fájdalmamban felkiáltottam, és elejtettem a pengét. (…)

El a csalárd kezekkel!… az Erő, amelyről azt hiszed, birtoklod, semmit sem ér, mert az nem olyan Erő, amelyet másokkal megoszthatsz. Vissza kellett volna utasítanod a kardot, s ha így teszel, megkaptad volna, mert a szíved tiszta. Amitől tartottam, bekövetkezett: a döntő pillanatban elbotlottál, és elbuktál. És mert mohó vagy, újra útra kell kelned, hogy a kardodat megkeresd. És mert gőgös vagy, az egyszerű emberek között kell keresned. És mert a csodák bűvöletében élsz, nagyon meg kell küzdened azért, hogy visszanyerd azt, ami oly nagylelkűen felajánltatott neked.

Csak térdeltem ott megkövülten, képtelen voltam gondolkodni. Régi kardomat a földbe temettem, nem volt rá mód, hogy visszaszerezzem. És mivel az újat még nem kaptam meg, úgy éreztem magam, mint aki abban a pillanatban kel életre, erő és oltalom nélkül. Legfelsőbb Égi Felszentelésem napján az erőszak, amellyel a Mesterem az ujjaimat megtaposta, visszavezet a Gyűlölet és a Föld világába. (…) Senki sem búcsúzott el tőlem.” „Mert ahol a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is.”

És ahol a szíved van, ott lesz Krisztus második eljövetelének a bölcsője.

Az út, amelyen jársz, az erő útja, és csak az erő gyakorlatait fogod megtanulni. Az utazás, amelyet korábban tortúrának éreztél, mert csak a megérkezésre gondoltál, mostantól örömtelivé válik, a felfedezés és a kaland örömévé…

Rengeteg vér áztatta már a mezőt Agapé szeme előtt, s ott zajlottak a… legkegyetlenebb csaták. Hogy kinek van igaza, kinél az igazság, nem fontos; fontos azt tudni, hogy mindkét fél a Nemes Harcot vívja. A Nemes Harc az, amelyet azért vívunk, mert a szívünk diktálja. A hősi korszakokban, a kóbor lovagok idejében ez könnyű volt, sok terület várt meghódításra, és sok teendő megoldásra. Manapság azonban a világ nagyot változott, és a Nemes Harc a csatamezőkről áttevődött önmagunkba…

„Hanem a világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket, és a világ erőtleneit választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket…”.

„Agapé a totális szeretet, olyan szeretet, amely elemészti azt, aki megtapasztalja. Aki megismeri és átéli Agapét, rájön, hogy semmi sem fontos többé e világon, csak a szeretet. Ez az a szeretet, amelyet Jézus érzett az emberiség iránt, s oly nagy volt, hogy megrázta a csillagokat, megváltoztatta a történelem menetét.”

Petrus imádkozni kezdett:

„Könyörülj rajtunk, Uram, zarándokokon, akik Compostelába igyekszünk, mert ez gyengeség lehet. Végtelen könyörületességedben segíts, nehogy magunk ellen fordítsuk a tudást.

Könyörülj azokon, akik könyörületesek önmagukhoz, és azt hiszik jók, de az élet igazságtalan hozzájuk, mert nem érdemlik meg, ami történt velük – mert ezek sosem fogják tudni megvívni a Nemes Harcot. És könyörülj azokon, akik kegyetlenek önmagukhoz, s csak a rosszat látják cselekedeteikben, s akik önmagukat hibáztatják a világ igazságtalanságaiért. Mert ők nem ismerik a Te törvényedet, amely azt mondja: „minden hajad szála számon van tartva.”

Könyörülj azokon, akik parancsolnak, és akik robotolnak hosszú órákon át, akik feláldozzák magukat egy vasárnapért, amikor minden zárva van, és nincs hová menni. És könyörülj azokon, akik szentesítik a munkájukat és túllépnek őrültségük határain, akik vagy adósok maradnak, vagy testvéreik által keresztre feszítve végzik. Mert ők nem ismerik a Te törvényedet, amely azt mondja: „légy óvatos, mint a kígyó, és szelíd, mint a galamb.”

Könyörülj rajtunk, mert az ember legyőzheti a világot, de soha nem vívhatja meg a Nemes Harcot önmagával. És könyörülj azokon, akik megnyerték a Nemes Harcot önmagukkal, és most az utcasarok és a kocsma között hányódnak, mert nem tudják legyőzni a világot. Mert ők nem ismerik a Te törvényedet, amely azt mondja: „aki figyel szavaimra, annak sziklára kell építenie a házát.”

Könyörülj azokon, akik félnek megfogni a tollat, az ecsetet, a szerszámot, mert azt hiszik, hogy valaki már jobbat csinált, mint ők, és méltatlannak érzik magukat rá, hogy belépjenek a Művészet szentélyébe. És könyörülj még inkább azokon, aki megragadják a tollat, az ecsetet, a hangszert és a szerszámot, és az inspirációt jelentéktelenné zsugorítják, mert úgy érzik, jobbak másoknál. Ők nem ismerik a Te törvényedet, amely azt mondja: „semmi sem titokzatos, mert minden megmutatkozik, és semmi sincs rejtve, mert minden feltáratik”.

Könyörülj azokon, akik esznek és isznak, és jóllaknak, de jóllakottságukban boldogtalanok és magányosak. És könyörülj még inkább azokon, akik böjtölnek, kifogásolnak, tiltanak, és szentnek érzik magukat, és a Te neveddel kérkednek a tereken. Mert ők nem ismerik a Te törvényedet, amely azt mondja: „ha én bizonygatom önmagamat, tanúságom hamis.”

Könyörülj azokon, akik félnek a haláltól, és nem ismerik azt a sok világot, ahol jártak és azt a sok halált, amelyeket halnak, és boldogtalanok, mert azt hiszik egy napon minden véget ér. És könyörülj még inkább azokon, akik már sok halált ismertek, és most az képzelik, halhatatlanok, mert nem ismerik a Te törvényedet, amely azt mondja: „aki nem születik újjá, nem láthatja meg Isten Királyságát.”

Könyörülj azokon, akik a Szerelem selyemlasszójának fogságába esnek, és valaki urának képzelik magukat, és féltékenyek és méreggel ölik meg magukat, és gyötrődnek, mert nem képesek meglátni, hogy a szerelem változik, ahogy a szél is és minden dolog. És könyörülj még inkább azokon, akik meghalnak, mert félnek szeretni, mert egy Felsőbb Szeretet nevében elvetik a szerelmet, amelyet nem ismernek, mert nem ismerik a Te törvényedet, amely azt mondja: „aki iszik ebből a vízből, soha többé nem szomjazik.”

Könyörülj azokon, akik a Kozmoszt egyetlen magyarázatra, Istent varázsitallá és az embert ösztönlénnyé redukálják, akiknek csak elemi szükségleteit kell kielégíteni, mert ezek sohasem fogják meghallani a szférák zenéjét.

És könyörülj még inkább azokon, akik vakhitűek, és laboratóriumokban arannyá változtatják a higanyt, és a Tarot titkairól és a piramisok rejtelmeiről szóló könyvekkel vannak körülbástyázva. Mert ők nem ismerik a Te törvényedet, amely azt mondja: „a gyermekeké az égiek birodalma.”

Könyörülj azokon, akik nem látnak senkit önmagukon kívül, és akik számára mások csupán távoli, színes díszletek, amikor limuzinjaikon végighajtanak az utcán, és akik bezárkóznak légkondicionált irodáikban a legfelső emeleteken, és csöndben szenvednek a hatalom magányosságától. És könyörülj még inkább azokon, akik mindennel bőkezűen bánnak, akik jótékonykodnak, és akik a rosszat csak a szeretettel akarják legyőzni, mert ők nem ismerik a Te törvényedet, amely azt mondja: „akinek nincs kardja, az eladja a köpenyét és vesz egyet.”

Könyörülj rajtunk, Uram, akik keressük és merészeljük kivonni a kardunkat, amelyet megígértél, és hogy szent és bűnös nép vagyunk, szétszórva a Földön. Mert nem ismerjük fel magunkat sem, és gyakran az hisszük, hogy fel vagyunk öltözve, pedig meztelenek vagyunk, azt hisszük, hogy gazságot követünk el, pedig valójában megmentünk valakit. Ne feledkezz meg rólunk könyörületességedben, akik a kardot egy angyal és egy ördög kezével fogjuk, egyazon markolatot szorítjuk. Mert a világon vagyunk, mert a világon maradunk, és mert szükségünk van Rád. Mindig szükségünk van a Te törvényedre, amely azt mondja: „amikor elküldtelek benneteket erszény, tarisznya és szandál nélkül, semmi sem hiányzott nektek.”

Petrus befejezte az imát. Hosszúra nyúlt a csönd…”

„Mindannak, amit eddig tanultál, csak akkor van értelme, ha alkalmazod valamire. Emlékezz csak vissza: azt mondtam neked, hogy Szent Jakab Útja az átlagemberek útja. Több ezerszer elismételtem már neked. Szent Jakab útján, de az életben is, a bölcsességnek csak akkor van értéke, ha segít az embernek legyőzni bármilyen akadályt. A kalapácsnak a világon semmi értelme, ha nincs szög, amelyet beverjen. És bárha van is szög, a kalapácsnak továbbra sem lenne funkciója, ha csak azt gondolná: „ezeket a szögeket két ütéssel rögzíthetem”. A kalapácsnak működnie kell!

A gazda kezébe kerül, és a funkciójának megfelelően kell használni.

Eszembe jutott, mit mondott a Mester… akinek birtokában van egy kard, annak állandóan készenlétben kell tartania, nehogy megrozsdásodjon a hüvelyében.”

A zuhatag épp az a hely, ahol a gyakorlatban is alkalmazhatod mindazt, amit tanultál – mondta a vezetőm.

Még egy dolog – mondta, mielőtt a vízfüggöny alá lépett volna. – Ez a vízesés megtanít arra, mi módon legyél mester. Én megyek előre, de köztem és közted ott van a vízfüggöny. Tehát nem láthatod közvetlenül, hová teszem a lábam, miben kapaszkodom meg. A tanítvány nem tudja egy az egyben utánozni vezetője lépeit. Mivel mindenki a maga módján látja a világot, a maga módján éli meg a nehézségeit és a sikereit. Tanítani annyi, mint megmutatni a lehetőséget. Tanulni annyi, mint élni a lehetőséggel.

Nem szólt többet. Belépett a vízfüggöny alá, és mászni kezdett.” „Petrus azt mondta, én fel tudom ébreszteni Agapét… De ahhoz, hogy Agapé virágozhassék, nem szabad félnem megváltoztatni az életemet. Ha szeretem azt, amit csinálok, akkor az nagyon jó. De ha nem szeretem, akkor sohasem késő változtatni. Ha engedem, hogy megtörténjen a változás, termékeny talajjá változom, és hagyom, hogy alkotó képzelet elvesse bennem a magot.

Mindannak, amit tanítottam neked, beleértve Agapét is, csak akkor van értelme, ha elégedett vagy önmagaddal. Ha nem így történik, a gyakorlatok, amelyeket megtanultál, elkerülhetetlenül oda vezetnek téged, hogy kívánd a változást. És hogy ezek a gyakorlatok ne forduljanak ellened, meg kell engedned, hadd menjen végbe a változás. Ez a legnehezebb pillanat az ember életében. Amikor látod a Nemes Harcot, de képtelennek érzed magad rá, hogy változtass, s hogy megvívd azt. Ha ez történik, a tudás az ellen fordul, aki birtokolja.”

„Egy ellenség mindig a gyenge oldalunkról árulkodik. Ami jelelheti azt, hogy félünk a fizikai fájdalomtól, de a győzelem idő előtti érzését is jelentheti, vagy azt a vágyat, hogy felhagyjunk a harccal, mert úgy találjuk, hogy nem éri meg. Ellenségünk csak azért száll harcba velünk, mert tudja, hogy elérhet bennünket. Éppen ez az a pont, ahol büszkeségünk abba a hitbe ringat minket, hogy legyőzhetetlenek vagyunk. A küzdelem során mindig azt keressük, hogyan védjük gyenge oldalunkat, miközben az ellenség oda csap le, ahol védtelenek vagyunk – oda, amiben a legjobban bízunk. És vereséget szenvedünk, mivel bekövetkezik az, aminek sohasem lett volna szabad bekövetkeznie: hagyni, hogy az ellenség válassza meg a harcmodort.”

„Az ellenség Agapé egyik része, és azért van, hogy próbára tegye kezünket, akaratunkat, hogy tudunk-e bánni a karddal. Azért van helye az életünkben – s nekünk az ő életében – mert ennek célja van. Ezt a célt el kell érni. Épp ezért megfutamodni a harctól, ez a legrosszabb, ami megtörténhet velünk. Rosszabb, mint vereséget szenvedni, mivel a vereségből mindig tanulhatunk valamit, de a megfutamodással csak ellenségünk győzelmét hirdetjük…

Gondold csak el, Jézusnak szüksége volt Júdásra. Ellenséget kellett választania, különben a harca a Földön nem dicsőülhetett volna meg. (…)

Az életből mindig többet tanulunk, mint Szent Jakab Különös Útjából – mondta – csak nem nagyon hiszünk az élet tanításában” „A titok a következő – hallottam Petrus hangját hosszú idő múlva. – Csak akkor értheted meg igazán, ha te is tanítod. Együtt jártuk Szent Jakab Különös Útját, és miközben te a gyakorlatokat tanultad, én jobban megértettem a gyakorlatok jelentését. Téged tanítva értettem meg igazán. Vállalva a vezető szerepét, sikerült rátalálnom a saját utamra. Ha sikerül megtalálnod a kardodat, meg kell tanítanod az utat valakinek. És akkor, ha ez bekövetkezik, akkor, ha elfogadod a mester szerepét, megleled az összes választ a szívedben. Mindannyian tudtunk már mindent, még mielőtt valaki beavatna bennünket. Az élet minden pillanata tanít, és az egyetlen titok: elfogadni azt, hogy csak mindennapjainkban lehetünk olyan bölcsek, mint Salamon, és olyan hatalmasok, mint Nagy Sándor. De csak olyankor ébredünk ennek tudatára, amikor kénytelenek vagyunk tanítani valakit, és ehhez hasonló különleges kalandokban veszünk részt.”

„Isten nem hagyja el kezeinek alkotásait.”
Jan van Rijckenborgh: Az egyiptomi ősgnózis III. kötet

 

Megnyilvánulása kezdetén az Önvaló egy örökké bőséges és dicsőséges terv megvalósításának útján volt, az örök alakulás, a dicsőségről dicsőségre vonulás útján, a benne lévő Isten tervének sohasem végződő kivitelezésének útján, amelynek az volt a feltétele, hogy a lény korlátlan elismeréssel ennek a nagy, dicső célnak szentelje magát, mégpedig belülről, szabadon és szeretettel, minden eltérés nélkül.

Ebben a fenséges létben azonban, az istenemberi királyság szédületes magasságaiban, az ember elfelejtette teremtményi létét, megfeledkezett arról, hogy mikrokozmikus terének legkülsőbb részétől egészen a magjáig, és a magtól a megnyilvánulásáig teljesen annak a törvénynek kellett volna szentelnie magát, amelyen lénye léte alapult.

De a lény hatalmas képességeivel megszegte a törvényt. Kísérletezett isteni adottságaival, és ezzel belépett a „megtagadásba”. A megtagadás kövekezményei kezdtek megmutatkozni. Megkristályosodások és besűrűsödések keletkeztek. Más, helytelen asztrális tüzek kezdtek égni, és a megtagadást, a tudatlanság bűnét a halál követte… Az ember bizonyos pillanatban azt vette észre, hogy „amit raktak délig, leomlott estére, amit raktak estig, leomlott reggelre” (Kőműves Kelemen balladája).

A megtagadás eredendő bűnének előrehaladása miatt a szellemmag nem tudott többé megnyilvánulni. Emiatt eltűnt az isteni ember, a szellemember, mint a lélek szellemmag megnyilvánulása. Erővonalai visszahúzódtak a magba, az isteni ember eltűnt, visszatért a lélek elvébe. A mikrokozmosz, isten örök alkotása kiürült, és belsőleg képtelenné vált a megnyilvánulásra. De „Isten nem hagyja el kezeinek alkotásait”; bevezették tehát a szükségrendet: halandó lények születtek a földi szaporodási folyamatban, ezeket egyesítik a mikrokozmoszokkal abból a célból, hogy azok régi lélek-szellemmagját újra felébresszék halálos álmukból. A „holtszemű képeket” megajándékozzák az élettel.

Akiknek ezt a nagy és pompás művet szabad véghezvinniük, azok egy csodás átváltozásnak vetik alá magukat, amelyet mi transzfigurációnak nevezünk. Ez a természetszülte al-én egyesülése az újra életre kelt igazi főénnel. Csakhogy a mikrokozmoszban létezik egy hamis felettes én is, amely már számtalan áldozatot követelt. Az az ál-felettes-én számtalan természetszülte lény terméke, azoké, akik előttünk lakoztak a mikrokozmoszban. Ez a mi karmikus önvalónk, vagyis az aurikus lényünk. Az antropozófikus, teozófikus és vallásos beállítottságú emberek milliói estek és esnek áldozatul ennek a karmikus önvalónak!

Minden természetszülte ember hátrahagyja szentségtelen életének nyomait az aurikus önvalóban. Ezek a nyomok, ez a karma felhalmozódik. Emiatt minden természetszülte ember, aki rátér a megszabadulás nagy ösvényére, sajnos, dupla feladat előtt áll. Mielőtt ráléphetne a transzfiguráció ösvényére, először ezt a karmát, ezt a karmikus önvalót, az aurikus lényt kell feloszlatnia. Ebben az összefüggésben gondoljanak az Úr Jézus megkísértésére a sivatagban. Először teljes mértékben leszámolt a karmikus énnel. Ez a mikrokozmikus ellenfél, amelyet fel kell ismerni, és le kell győzni.

„A lélek gonoszsága az ő tudatlansága, hogy a Gnózisban hiányt szenved. Az ebbe a gonoszságba keveredett lélek a saját lényével kapcsolatos ismeret hiánya miatt az ember számára idegen, és hozzá nem méltó testeknek lesz alárendelve. Teherként vonszolja magával a testet, amelyen nem uralkodik, hanem az uralkodik őrajta. Ebben áll a lélek gonoszsága. A lélek erénye ellenben a Gnózis, Isten élő ismerete. Mert aki ezzel az ismerettel rendelkezik, az jó, és Istennek szentelt, és már isteni.”

(Hermész Triszmegisztosz Táthoz intézett szavai).

Egy alvó Isten ébredezett a bensőmben

 Paulo Coelho: A zarándoklat

 

„Amint felértem a hegytetőre, egy embert láttam a kereszt mellett ülni… talán ugyanarra várt, mint én – angyalra – és csak embert találtunk. A köznapi emberek útján… (…)

Eltévedt bárány jelent meg a hegyen, megállt köztem és a kereszt között. Kicsit félénken rám bámult. Sokáig néztem a majdnem fekete eget, a keresztet, s tövében a fehér bárányt. Akkor hirtelen egyszerre rám tört a próbák, a küzdelmek, a tanítások és a hosszú gyaloglás okozta fáradtság…

Szent Jakab Útjának összes tanítása ott kavargott a fejemben, és ott zokogtam a bárány magányos tanúsága előtt.

Uram, – végre sikerült imádkoznom – én nem vagyok e keresztre szögezve, és még kevésbé látlak ott téged. Ez a kereszt csupasz, és így kell maradnia örökkön, mert a halál ideje lejárt, és Isten kel most életre bennem… Mert végigjártam a hétköznapi emberek útját, és megtaláltam a Te titkodat. Te is végigjártad az átlagemberek útját. Eljöttél, hogy megtanítsd nekünk mindazt, amire képesek vagyunk, de nem akartuk elfogadni. Megmutattad nekünk, hogy az Erő és a Dicsőség mindenki számára elérhető, és képességünk e hirtelen látomása sok volt számunkra… (…) Bölcsességemben való fennhéjázásomért végigjárattad velem az utat, amelyet mindenki végigjárhat, és felfedeztetted velem azt, amit már mindenki tud, ha egy kicsivel jobban odafigyel az életben. Megláttattad velem, hogy a boldogság keresése egyéni dolog, nincs modell, amelyet másoknak átadhatnánk. Mielőtt megtalálom a kardomat, fel kellett fedeznem a titkát, és az oly egyszerű, csak tudni kell, mit csináljak a karddal… Számtalan kilométert gyalogoltam, hogy felfedezzek dolgokat, amelyeket már tudtam, mindnyájan tudunk, csak oly nehéz elfogadni őket. Létezik-e nagyobb teher az ember számára, Uram, mint felfedezni azt, hogy elérheti az Erőt?… Kevesek viselik el a saját győzelmük terhét: a többség lemond az álmairól, amikor pedig azok valóra válhatnának. Vonakodnak megvívni a Nemes Harcot, mert nem tudják, mit kezdjenek a boldogságukkal, túlságosan foglyai a világ dolgainak. Úgy, mint én, aki meg akartam találni a kardomat anélkül, hogy tudnám, mit kezdjek vele.”

A fény harcosának kézikönyve

részletek Paulo Coelho: A fény harcosa c. művéből és az Iskola irodalmából

 

„A fény harcosa tisztában van a hibáival. De tudja azt is, mik az erényei. Vannak olyan ismerősei, akik folyton panaszkodnak: – Nekem nem volt annyi lehetőségem, mint másoknak. Talán igazuk van, de a fény harcosa nem hallgat rájuk: igyekszik felismerni és megbecsülni a maga erényeit. Tudja, hogy a gazella hatalma a lábában rejlik. A sirály hatalma meg abban, hogy messziről célba tudja venni a halat. Megtanulta, hogy a tigris nem fél a hiénától, mert tudatában van az erejének. A harcos arra törekszik, hogy minél jobban megismerje képességeit. Mindig ellenőrzi fegyverzetét, ami három dologból áll: hitből, reményből és szeretetből. Ha mindhárom megvan, nyugodtan megy tovább.”

„A harcos nem próbál megfelelni a szerepnek, amit mások akarnak ráerőltetni.” „A harcos tudja, hogy bizonyos pillanatok megismétlődnek. Gyakran találkozik ugyanazokkal a helyzetekkel és nehézségekkel. Ilyenkor elkeseredik, mert úgy érzi, hogy nem fejlődött semmit, hiszen az élet kellemetlenségei újra meg újra visszatérnek. Ezen egyszer már keresztülmentem – panaszolja a szívének. Valóban, ezen már keresztülmentél – válaszolja a szíve. – De nem léptél túl rajta. És a fény harcosa megérti az ismétlődő leckék értelmét: általuk tanulja meg, amit korábban nem volt hajlandó megtanulni.”

„A fény harcosai megőrzik szemük csillogását. Itt vannak közöttünk, részt vesznek az életünkben, olyanok, mint mi, ők is üres kézzel jöttek a világra. Sokszor gyávák. Nem mindig cselekszenek helyesen. Ostobaságok miatt szenvednek, kicsinyesek, és néha úgy érzik, képtelenek fejlődni. Gyakran érzik méltatlannak magukat Isten áldására és a csodára. Sokszor nem is értik, mit keresnek ezen a világon. Éjszaka álmatlanul forgolódnak, és nem találják életük értelmét. Éppen ezért harcosok ők. Mert hibáznak. Mert kérdeznek. Mert keresik az élet értelmét. Bizonyára meg is találják egyszer.”

„A fény harcosa nem fél attól, hogy bolondnak nézik. Hangosan beszél magában, ha egyedül van. Valaki megtanította neki, hogy az angyalokkal így tud a legjobban társalogni. így próbál tehát kapcsolatot teremteni velük. Először rádöbben, milyen nehéz magában beszélnie. Úgy érzi, nincs mit mondania, és csak balgaságokat tudna ismételgetni. De kitartóan próbálkozik. Mindennap beszélget a szívével. Olyan dolgokat mond, melyekkel nem ért egyet. Balgaságokat beszél. De egy napon észreveszi, hogy megváltozott a hangja. És megérti, hogy megtalálta a kapcsolatot egy felső értelemmel.

A harcos bolondnak tűnik, de ez csak álca.”

„A harcos számára nem létezik jobb és rosszabb: tudja, hogy mindenkiben megvannak azok a képességek, amelyekre szüksége van a maga egyéni élete során. De van, aki kitartóan provokálja, támadja, mindent megtesz azért, hogy magára haragítsa. Szíve ilyenkor azt mondja: Ne törődj vele! Nem éri meg. Feleslegesen fárasztanád magad! A fény harcosa nem vesztegeti az idejét ostoba támadásokra: tudja, hogy megvan a maga sorsa, amit be kell teljesítenie.”

 

A szelídség az elválasztottság nélküli lét, és a tökéletes viszálymentesség folyamatos átélése. A viszálymentesség pedig hatalmasabb az erőszaknál. Ez az erő a mindenség-életből, a világegyetem egységéből származik. Ebben semmivé foszlik minden lehetséges ítéletalkotás, elítélés és kritika. A szelídségben válik létállapottá Krisztus parancsolata: „szeressétek ellenségeiteket” (Máté 5,44). A Hegyi beszédben Jézus ezt a követelményt állítja tanítványai elé. Minden hagyományban megtaláljuk ezt a parancsolatot, amely a tanulni vágyó embert a tökéletességhez, a teljességhez és az egységhez szeretné elvezetni.

https://rozsakereszt.hu/tudastar/pentagram/pentagram-2004/pentagram-2004-5/#1615306113782-4432e2ad-36c1

 

„A fény harcosa rögtön fölismeri az Utat, ahogy elindul. Minden kődarab, minden kanyar ismerőseként köszönti. Azonosul a hegyekkel és a patakokkal, önnön lelkét látja viszont a növényekben, az állatokban és a mező madaraiban. Elfogadja Isten és az Isteni jelek segítségét, és hagyja, hogy saját Személyes Története vezesse azok elé a feladatok elé, amelyeket neki szánt a sors. Előfordul, hogy éjszaka nincs hol aludnia, máskor álmatlanságtól szenved. „Ez is hozzátartozik” – gondolja ilyenkor. „Én döntöttem úgy, hogy erre jövök.” Ebben a mondatban rejlik minden ereje: ő választotta ezt az utat, nincs miért panaszkodnia.”

„Mostantól kezdve – és még néhány száz évig – az egész Univerzum segíti a fény harcosait, és kirekeszti azokat, akiknek előítéleteik vannak. A Föld energiáit meg kell újítani. Az új eszméknek teret kell hódítaniuk. A testnek és a léleknek új kihívásokra van szüksége. A jövő jelenné lett, és minden álom valósággá válhat – kivéve azokat, amelyek nem mentesek az előítéletektől. Ami fontos, megmarad, ami felesleges, végleg eltűnik. De a harcosnak nem feladata, hogy ítélkezzen mások álmai felett, és nem fecsérli az idejét mások döntéseinek kritizálására. Csak azért, hogy elhiggye, hogy helyesen cselekszik, nem kell bebizonyítania, hogy mások rossz úton járnak.”

 

Senki sem képes kivonni magát a Vízöntő hatása alól. A Vízöntő sugárereje közvetlenül az emberiségen keresztül fejti ki hatását, éppen úgy, ahogy a kovász hatja át a kenyeret. E hatás mindenki számára áldásos lehet, aki megnyílik pozitív hatásai számára, mert így kitartanak majd az endúrában, és áttörnek a valóban szellemi tapasztaláshoz. Akik azonban negatívan viszonyulnak e hatáshoz, és öntudatlanul reagálnak a kozmikus befolyásra, azok a Vízöntő erejét ártalmasnak, rombolónak és degenerálónak élik majd meg. Ők úgy érzik, hogy egy erő kiver a kezükből minden dédelgetett értéket. És félelem keríti őket hatalmába.

Vannak, akik azt gondolják, hogy a Vízöntővel eljön majd a civilizáció várva-várt fénykora: az egész világ megismerkedik a kultúrájával és az áldásaival. S valóban látjuk, ahogy korunkban mindez testet ölt. Ám korántsem éli meg áldásként minden nép a modern kultúrával és az úgynevezett keresztény vallással való találkozást! Mégis a Vízöntő valódi sugárzása csakis örömet jelenthet, hiszen Krisztus szívéből buzog.

https://rozsakereszt.hu/tudastar/pentagram/pentagram-2007/pentagram-2007-5/#1614956297338-3515171a-a841

 

Amikor arról van szó, hogy a szeretet nem ítélkezik, akkor ez egyúttal azt jelenti, hogy tökéletesen semleges, hogy mindent és mindenkit a saját értéke szerint fogad el. Aki előítélettel nyilatkozik, az tulajdonképpen még a fáradságot sem veszi, hogy utánanézzen, mi is történt valójában. Az előítélet ugyanis mindig az ismeret és belátás hiányán alapul. Egy előítélet kimondásakor az én elzárkózik a valóság elől.

https://rozsakereszt.hu/tudastar/pentagram/pentagram-2002/pentagram-2002-6/#1615479075862-baa02846-9804

 

„A fény harcosa alaposan átgondolja, mit akar elérni. Bármilyen távolinak látszik is a cél, mindig van rá mód, hogy legyőzze az akadályokat. Fontolóra veszi a lehetőségeket, megélezi kardját, megtölti szívét a szükséges állhatatossággal, hogy szembe tudjon nézni a kihívásokkal. De ahogy halad előre, rádöbben, hogy vannak olyan akadályok, amelyekre nem számított. Ha mindig a legkedvezőbb pillanatra várna, soha nem tudna továbbmenni: szüksége van egy kis őrültségre, hogy megtegye a következő lépést. A harcos nem fél egy kicsit őrültnek lenni, ha kell. Mert sem a harcban, sem a szerelemben nem láthat mindent előre.”

 

Aki e tökéletes irányulásban él, az részesülhet abban az egyetlen abszolút szeretetben, mely mindenütt jelenlévő. Tökéletes irányultságban és szeretetben keletkezik az a csend, amely középen van és marad: a Tao- ban. (…)

Amikor a komoly kereső megteszi az első lépéseket az ellenkező irányú életúton, attól a pillanattól kezdve az egységre vágyakozó lélek felhívja az isteni szeretetet. Belélegzi, asszimilálja ezt az erőt, és dolgozik vele. A szeretet megtisztítja azt a vágyát, hogy elérjen valamit. Az ebből származó új mozgatórugó megváltozott törekvésben mutatkozik meg, új gondolkodásban, érzésben és cselekvésben. Bátorságra van szükség ahhoz, hogy valaki ebben a teljesen megváltozott fényben szemlélje az életét, hogy elfogadja, az énnek fel kell adnia trónját, és egy teljesen új fejlődésnek kell utat engednie. Aki idáig eljut, az megtanulja önmagát a valóságnak megfelelően látni, vagyis mint mikrokozmoszának alkotását.

https://rozsakereszt.hu/tudastar/pentagram/pentagram-1997/pentagram-1997-6/?doing_wp_cron=1616603220.5694570541381835937500#1615811116564-bd75ac3d-a020

 

„Minden harcos érzett már félelmet egy-egy csatától.

Minden harcos csalt és hazudott már életében.

Minden harcos indult már el olyan úton, melyet nem neki szánt a sors.

Minden harcos szenvedett már jelentéktelen dolgok miatt.

Minden harcos érezte már úgy, hogy nem igazi harcos.

Minden harcos követett már el hibát spirituális küldetése teljesítése közben.

Minden harcos mondott már igent, amikor nemet akart mondani.

Minden harcos bántott már meg olyan embert, akit szeret.

Éppen ezért a fény harcosa: mert keresztülment mindezen, és mégsem vesztette el a reményt, hogy lehet jobb, mint az adott pillanatban.”

 

A gonosz tudatlanság azon fáradozik ugyan, hogy a szívet és a fejet is teljesen elválassza magas rendeltetésétől, s mindkettőt őtőle – a tudatlanságtól – tegye függővé, de ha Ön még jól áll, ha komoly tanulósága miatt még nem ment át egy végzetes határon, akkor a tudatlanság gonoszságának csak annyi sikere lehet, hogy a szív és a fej életfontosságú részeit többé-kevésbé elködösíti, hogy felszabadító működésüknek elejét vegye. Az ember ekkor abba a kényszerhelyzetbe kerül, amelyet Pál ír le oly találóan a Rómabelieknek írt levélben, melynek lényege a következő: Az engem megérintő világosság miatt a Fényre irányulok ugyan, és a jót akarom, de a tagjaimban és a véremben fellépő erő uralkodik rajtam, s ezért a gonoszat cselekszem.

https://rozsakereszt.hu/tudastar/konyvek/az-egyiptomi-os-gnozis-2/#1593614041051-6c2c3469-e04b

 

„A fény harcosa mindig hallgat a régi prédikátor szavára, például T. H. Huxley-ra:

Tetteink következményei a gyávák számára madárijesztők, a bölcsek számára viszont fénysugarak. A világ sakktábla. A bábuk mindennapi életünk cselekedetei, a szabályok pedig az úgynevezett természeti törvények. Nem látjuk a Játékost a tábla másik oldalán, de tudjuk, hogy igazságos, tisztességes és türelmes. A harcoson múlik, hogy elfogadja-e a kihívást. Tudja, hogy Isten nem hagyja, hogy akár egyetlen hibát is elkövessenek azok, akiket szeret, és nem engedi, hogy kegyeltjei úgy tegyenek, mintha nem ismernék a szabályokat.”

 

A szükséges életvitelt képes megvalósítani, mert a Gnózis megérintette, mert a Szent Szellem az első képességet Önben megvalósította.

 

„A fény harcosa nem hamarkodja el a döntéseit. Alaposan megfontolja, miként cselekedjen, megtervezi az edzéseit, és nem feledkezik meg felelősségéről és a mesterétől kapott feladatairól. Igyekszik megőrizni derűs nyugalmát, és minden tettét olyan gondosan elemzi, mintha az lenne élete legfontosabb cselekedete. De ha már meghozott egy döntést, ahhoz tartja magát. Nem kételkedik benne, hogy helyesen döntött, és nem tér le a választott útról csak azért, mert nem úgy alakulnak a körülmények, ahogy elképzelte. Ha helyesen döntött, megnyeri a csatát, és azt sem bánja, ha tovább tart, mint tervezte. Ha rosszul döntött, őt győzik le, és mindent elölről kell kezdenie – immáron bölcsebben. De ha elkezdett valamit, azt véghez is viszi.”

 

A lelki problémák legnagyobb része, amelyek a választást és annak gyors kivitelezését akadályozzák, különösen az önérvényesítés, az önfenntartási félelem területén fekszenek. Ön azt hiszi, hogy mindenféle dialektikus nehézségei miatt nem cselekedhet. Azt hiszi, hogy ebben sem képes semmi jóra, mert annyi nehézségnél vallott már kudarcot, hogy minden próbálkozást reménytelennek tart. Mi azonban azt mondjuk, hogy emlékezzen az evangélium szavaira: „Aki el akarja veszíteni magát énérettem, az megtalálja EZT”. Vegye a dialektikus nehézségeit azoknak, amik valójában. Ne próbálja kibogozni őket, mert minden kibogozott csomóval esetleg két újat húz meg erősebben. A megszokott természet zűrzavarában és labirintusában, a vízszintes síkon, még soha senki sem talált valóban megoldást. Az élet útvesztőjében bandukolva egyre újabb és újabb folyosókat lát, újabb ajtókat, s minden ajtó mögött újabb útvesztőt. Itt nincs kiút! Vegye a nehézségeit úgy, ahogyan jönnek, bocsássa el őket, hagyja ott őket, ahol vannak, és feledje el önmagát, veszítse el önmagát! Önfeledten búcsúzzon el önmagától és ezzel minden nehézségétől is. Minden nehézségétől, és aggályától megszabadult, ha képes elereszteni.

Jan van Rijckenborgh: A Gnózis jelenlegi megnyilatkozása

 

„A fény harcosa tudja, hogy az Univerzum legtávolabbi csillaga is benne van mindenben, ami ott van tőle egy karnyújtásnyira.”

A bölcs Lao-ce így beszél a fény harcosának útjáról: „Az Úton járó tiszteletben tartja a kicsinyt és megfoghatatlant, s tetteit mindig pontosan időzíti. A századik lövésnél is kettőzd meg figyelmedet, és a bajok nem fognak felhalmozódni. Ha a műveletlent elindítod az Úton, ugyanolyan sikerrel járhat, mint a tudós. A szeretet összegyűlve jószerencsévé válik, a harag összegyűlve balsorssá alakul. Manapság az emberek nem arra törekszenek, hogy megakadályozzák a bajt, hanem hogy kikerüljenek belőle. Az igazi harcnak semmi köze a veszekedéshez.”

„A fény harcosa meditál. Leül egy nyugodt helyre a sátrában, és átadja magát az isteni világosságnak. Miközben így tesz, igyekszik nem gondolni semmire: elfelejti a vágyait, a gondjait és a győzelmeit, és hagyja, hogy felébredjenek lelkében a képességek és az erők. Ha kezdetben nem is veszi őket észre, ezek a képességek és erők ott szunnyadnak benne, és befolyásolják a mindennapjait. Meditáció közben a harcos nem önmaga, hanem a Világ Lelkének egy darabkája. Ezekben a pillanatokban átérzi felelősségét, és ennek tudatában cselekszik. A fény harcosa tudja, hogy szívének csöndjében egyfajta rend rejtőzik, amely utat mutat neki.”

 

Nagyon nehéz dolgunk van, ha a szív csendjét, ezt az egyetlen lényeges kaput, ezt a mindent eldöntő kritériumot, össze akarjuk hasonlítani bármilyen más fogalommal. A szív csendjének előfeltétele a saját tapasztalat, annak a tudata, hogy egy határhoz értünk, ahol már semmit sem várunk el a természettől. A szokásos kultúrfolyamatról a gnosztikus fejlődésre való „átkapcsolás” előfeltétele az, hogy az ember eljusson egy nullponthoz, de ez a pont nem található meg a mi természetünkben. Vannak érvényes párhuzamok az anyagi folyamatok és a legmagasabb szellemi folyamatok jellemzői között. Az átmenetet jelentő kapuval, a szív csendjével kapcsolatban azonban egyetlen kép sem található, egyetlen hasonlat sem létezik. Aki földi életterületünkön olyan életritmust követ, amely a vér megtisztításával és bizonyos egység és szeretet megvalósításával kapcsolatos, az előbb-utóbb egy határhoz ér, amely előtt üres kezekkel áll majd. Aki e pontot átélve már nem kezd újabb kísérletezésekbe, az belép a szív csendjébe. Ez a döntő fordulópont! Ugyanazok az anatómiai szerkezetek, amelyek lehetővé tették az ember kultúrákon át vezető útját, most egy teljesen új fejlődés alapjait képezik számára.

Ekkor megváltozik a vér tisztítási folyamata, amely lehetővé tette számára, hogy létezhessen ezen az életterületen: most megkezdődik a vér Krisztus-fény általi tisztítása. A természettel való egyesülés törekvése átalakul, és az isteni szellemmel való egységre törekvés váltja fel. A természetes életritmus harmóniája pedig isteni ritmussá válik, amely együttmozgást jelent és megegyezik a szellem lélegzetével.

Ekkor a szívben újra felhangzik a kezdet Igéje, a Logosz, és kezdetét veheti az a folyamat, amely az új ember megalkotásához vezet.

https://rozsakereszt.hu/tudastar/pentagram/pentagram-2005/pentagram-2005-5/#1615230383919-90a48964-242e

 

„A fény harcosa néha olyan, mint a víz, és egyszerűen átfolyik az akadályokon, amelyekkel szembetalálja magát. Vannak pillanatok, amikor az ellenállás csak vereséghez vezet. Tehát a harcosnak alkalmazkodnia kell a körülményekhez. Hagyja, hogy a kövek jelöljék ki az útját. Ebben áll a víz ereje: sohasem zúzhatja szét kalapács, és sohasem vághatja ketté kés. A világ legveszedelmesebb fegyvere sem képes megsebesíteni. A folyó vize engedelmesen követi az utat, amit a medre kijelöl neki, anélkül, hogy egy pillanatra is megfeledkezne céljáról: a tengerről. Kezdetben gyönge, de ahogy halad előre, csatlakozik hozzá a többi folyó, amelyekkel útközben találkozik.

És amikor elérkezik a pillanat, ereje kiteljesedik.”

„A harcos nem közömbös az igazságtalansággal szemben. Tudja, hogy minden egy, és minden ember egyéni tette az összes többi embert is érinti. Ezért, ha szenvedni lát másokat, beavatkozik, és kardjával rendet teremt. Bár az elnyomás ellen harcol, elérkezik a pillanat, amikor magát az elnyomót is elítéli. Csakhogy Isten színe előtt úgyis mindannyian felelünk tetteinkért, ezért a harcos nem nyilvánít véleményt, csak teszi a dolgát. A fény harcosa azért van a világon, hogy segítsen testvéreinek, nem pedig azért, hogy bírálja felebarátait.”

„A fény harcosa soha nem siet. Az idő úgyis neki dolgozik, ezért le tudja győzni türelmetlenségét, és ezáltal elkerüli a meggondolatlan cselekedeteket. Ha lassan jár, egyszer csak azt veszi észre, hogy lépései egyre biztosabbak. Tisztában van vele, hogy fontos pillanatok résztvevője az emberiség történelmében, és mielőtt megváltoztatja a világot, előbb önmagának kell megváltoznia. Ezért nem felejti el Lanza del Vasto szavait: „A forradalomnak időre van szüksége, amíg megérik. A harcos soha nem tépi le az éretlen gyümölcsöt.”

„A fény harcosa sokszor elkeseredik. Úgy érzi, semmi nem tudja fölébreszteni benne azt a lelkesedést, amire szüksége lenne. Sok nappalt és éjszakát kénytelen azzal tölteni, hogy valahogy fönntartsa azt az állapotot, amit elért, miközben nem történik semmi, ami visszaadná a lelkesedését.

Barátai azt mondják: – Úgy látszik, föladta a harcot. Hallgatván ezeket a szavakat, a harcos fájdalmat és zavart érez, mert tudja, hogy nem jutott el oda, ahova akart. De kitartó, és nem hagyja abba, amit elkezdett. És amikor nem is várná, új kapuk nyílnak meg előtte.”

„A harcos szívét soha nem árnyékolja gyűlölet. Amikor harcba indul, eszébe jut, mit mondott Krisztus: „szeressétek ellenségeiteket”. És követi a tanítást. De tudja, hogy a megbocsátás nem azt jelenti, hogy mindenbe bele kell törődnie. A fény harcosa nem hajtja le a fejét – különben nem látná maga előtt a célt. Elfogadja, hogy ellenfelei azért vannak, hogy próbára tegyék bátorságát, kitartását és ítélőképességét. Ők sarkallják arra, hogy harcoljon az álmaiért. A csatákban szerzett tapasztalatai megerősítik a fény harcosát.”

„A harcos nem felejti el a múltat. Tudja, hogy az ember mindig kereste a spirituális utat, s hogy ez a vágy szülte a történelem legjobb pillanatait. És a legrosszabbakat is: tömegmészárlásokat, mártírhalálokat, obskurantizmust. Önös érdekek szolgálatába állították, és aljas szándékokat palástoltak vele. A fény harcosa sokszor hallott efféle kérdéseket: – Honnan tudom meg, hogy ezúttal igaz eszmét követek-e. És sok embert látott, akik abbahagyták a keresést, mert nem kaptak választ a kérdésükre. A harcos nem kételkedik, mert biztos receptet követ.

„Minden fa az ő tulajdon gyümölcséről ismerszik meg” – mondja Jézus. Aharcos ezt a tanácsot követi, és soha nem hibázik.”

„A fény harcosa felismeri az intuíció fontosságát. Csata közben nincs idő gondolkodni az ellenség csapásain: a harcos csak az ösztöneire hagyatkozhat, és engedelmeskedik az őrangyalának. Békeidőben pedig megfejti a jeleket, amelyeket Isten küld neki.

Az emberek azt mondják:

– Örült!

Vagy ezt: – Álomvilágban él!

Esetleg ezt: – Hogy hihet olyan dolgokban, amikben semmi logika nincs?

De a harcos tudja, hogy az intuíció Isten ábécéje, és továbbra is hallgat a szél szavára, és beszélget a csillagokkal.”

„A fény harcosa tudja, hogy az ember nem sziget. Nem harcolhat egyedül, bármi legyen is a terve, szüksége van társakra. Hogy megvitathassa velük a haditervét, hogy segítséget kérhessen tőlük, és hogy – amikor végre megpihenhet egy tábortűznél – legyen kinek elmesélnie a harci történeteit. Szüksége van a barátaira, de nem hagyja, hogy az emberek ezt bizonytalanságnak véljék. Tettei nyíltak, tervei viszont titkosak. A harcos együtt táncol társaival, de a saját lépéseiért egyedül vállalja a felelősséget.”

 

Önök tudják, hogy vannak kozmikus sugártörvények, és a sugártörvény, a sugárbőség, amely most hatalomra jut az emberiség fölött, s amelyre az ifjú Gnózis tökéletesen akar reagálni, az a hetedik sugár törvénye. Ez a sugár minket az igazi csoportegységbe akar bevezetni. A világosság minden mindenben. Ebben a világosságban lett eggyé minden, Isten hatására. Minden jó alkotójának, a hét kozmikus terület rendszere urának és fejedelmének tevékenysége folytán olvadt össze minden ellentét és egyenlőtlenség a szeretetben …

Mi tehát nem társadalmi értelemben akarunk szerzetet alakítani, vagy olyan testvériséget, amelyet a világ demokratikusnak nevez, hanem arra a szeretetre törekszünk, amiről Jézus Krisztus beszél. A gnosztikus rejtélyekben a jelöltnek megadatik, hogy lássa ezt a hatalmas, új világképet, mindenekelőtt pedig azt, hogy ez lélekkel teli! Felismeri, hogy a sugártörvények ritmusa mindent a saját fajtájának megfelelően, és mégis teljes egységben mozgat.

https://rozsakereszt.hu/tudastar/konyvek/az-egyiptomi-os-gnozis-1/#1593598532371-782515ba-5636

Megtaposod az oroszlánkölyköt és a sárkányt

Paulo Coelho: A zarándoklat

 

„Újra hittem a csodákban és a hihetetlen dolgokban, amelyeket az ember képes elérni mindennapi életében. A körülöttem magasodó hegycsúcsok mintha azt mondták volna, hogy csak azért állnak ott, hogy párbajra hívják az embert. És hogy az ember csak azért él, hogy megtiszteltetésnek vegye ezt a kihívást. (…)

Az oltár előtt mosolyogva – és talán kissé megkönnyebbülten – a Mester állt. Kezében a kardom.

Arra kért, vele együtt fogjam a markolatát. Felmutatta a pengét, és a Szent Zsoltárt énekelte, azokét, akik útra kelnek a harcba, hogy győzzenek…

Letérdeltem, és a Mester a pengével megérintette mindkét vállamat, s közben ezt mondta:

„Oroszlánon és áspiskígyón jársz,

Megtaposod az oroszlánkölyköt és a sárkányt.”

Abban a pillanatban, amikor ezt kimondta, eleredt az eső. (…)

Eszembe jutottak az elhagyott mezők, és boldog voltam, hogy ezen az éjszakán csillapíthatják szomjukat. Eszembe jutottak León kövei, Navarra búzatáblái, Kasztíllia szárazsága, Riója szőlőskertjei, hogy ma magukba szívhatják a vizet, amely patakokban hullik alá, magával hozva az égiek erejét. Eszembe jutott, hogy felállítottam a keresztet, s hogy a vihar biztosan újra ledönti, hogy egy másik zarándok is megtanulhasson parancsolni és szolgálni…

Arra a sok vízre gondoltam, amelyet számtalan kútból ittam, amelyek most feltöltődnek. Méltó voltam a kardomra, mert tudtam, mit kezdjek vele.”

„Most azért megmarad a hit, remény és szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet.”

Jan van Rijckenborgh: A Gnózis jelenlegi megnyilatkozása

 

A sötét éjszakában minden körvonal elmosódik, s mindenfelé határozatlanság, szorongások, félelmek és kétségek ólálkodnak a lélekben. Amikor azt mondjuk, hogy „űzzék el a félelmet, amely betölti a lényüket”, akkor nem ismerjük félre és nem becsüljük alá a valóságukat…

Ha véget akarnak vetni ennek a lélekszükségnek, ha teljesen ismerni akarnak, színről-színre, szemtől-szemben látni, akkor meg kell mászniuk a három fokot.

Tiszteletben tartunk minden testvérünket, akiről világosan látni, hogy kételkedik, esetleg beszél is erről, de aztán mégis megmássza a három fokot. Aki azonban a három, szeretettel kivájt foknak, az ő számára kialakított és készen álló foknak a megmászását határozottan elutasítja, és mégis a lelke aggályairól beszél, azt nem méltányoljuk, mert az buta ember. Aki a mocsárba ragadt, és nem tud kijönni, mi meg a partról odanyújtjuk a kezünket, hogy kihúzzuk, de ő ezt nem fogadja el, viszont tovább nyafog, azért végeredményben ugyan mit tehetünk? Ha tehát véget akar vetni lelki szükségének, teljesen ismerni akar és szemtől-szemben látni, akkor három fok vezet a célhoz.

Először is feltétlen hit, mint annak a bizonyítéka, hogy meghallotta a hívást, és ez a hívás, a Gnózis hívása, az Ön lelkében rezeg, s hogy ehhez a híváshoz, mely Önt felébresztette, hű akar maradni. Ez a hit. A hit nem valami fentről elrendelt dolog buta elfogadása, hanem mindenekelőtt abszolút megértés, belátás a belső világosságérintés miatt, amelynek következtében azt mondja a tanuló: „Megyek, együttműködök!”

Ebben a helyzetben ugyan itt van még a homály, a sötét szó, de időnként ezen a fokon már vannak pirkadatok… Ekkor az öröm és lelkesedés árama árasztja el a lelket. Mivel azonban a tudatállapot még nem változott meg teljesen, a megvilágosodásnak ezek a pillanatai nem tartanak sokáig. Mihelyt a megszokott természet dolgai foglalják le, azonnal minden az ellenkezőjére fordul. Ha azonban a jelölt kitart, akkor fel lehet mászni a második fokra.

Ha a hit a lélek elkerülhetetlen botladozása ellenére erősnek bizonyul, akkor fel lehet mászni a remény fokára. A Szent Szellem első sugara ekkor lakni kezd a lelkében. Ezt a sugarat képességnek nevezzük. A tanulóságnak ezen a fokán, ha a tanuló hívőn, a hite miatt közeledik, a gnosztikus erő a sternumon, a Rózsán, a tímuszon, a véren és a vegetatív idegrendszeren keresztül beáramlik a lényébe. A medullán, a gerincvelő fölötti részen át, amely kapcsolatban van a szívvel, az új világosság áttör belülre, és felszáll a toronyszobába. Itt meggyújtja a negyedik gyertyatartót a negyedik agyüregben.

Ha lángra lobbant ez a negyedik gyertyatartó, akkor kezd a lélekben a remény világossága ragyogni…

A gnosztikus kisugárzások a tanulónál behatolnak a sternumrendszeren át, felszállnak a negyedik gyetyatartóhoz, és megérintik az agyalapi mirigyet.

Az agyalapi mirigy első lebenye által a negyedik gyertyatartóban égő fény sugarai lassan áthatolnak a főszentély legmagasabb pontjához. Ezért több a remény, mint a hit. Mert a remény egy előre vetett fény, amely az egész lelket új állapotba hozza. A reménykedő ember a Szellemi Iskolában is egészen más, mint a hívő. A hívő a reménykedőről azt vélheti, hogy az nagyon derűlátó. A reménykedő ember azonban nem felületesen ringatja magát a helyzetébe. A reménykedő ember örömteli, s bizonyos mértékben sugárzó ember. Öröme a szeméből ragyog, mert van bátorsága, szembe mer nézni a dolgokkal. A remény fényében világosabban látja az új életállapotot, mint bármikor. Ezért hasonlítja a Szentírás a reményt a sisakhoz, amely a főszentélyt védi, és amely a szellemi fényből növekszik.

A hit az erőtérből van, a remény viszont a Szent Szellem első sugarából, a Héterő első sugarából fénylik. Az új élet dolgait a hitben szinte messziről látjuk, a reményben viszont tapasztaljuk az új élet közelségét.

A harmadik fok a szeretet. A szeretet az egyesülés, az eggyé válás, az abszolút egység állapota. A mi fogalmaink szerint ez a szeretet a Gnózissal, a Hétszellem második sugarával való egyesülés.

A hit állapotában már megvan a kapcsolat, a reményben szorosabb, meghittebb lesz a Gnózissal való kapcsolat, a szeretetben pedig valóra válik, mert a tanuló tapasztalja, hogyan tölti el és uralja a második sugár gnosztikus bősége a negyedik gyertyatartón keresztül a főszentélyt.

A dialektikus természettel való mágneses összeköttetés ekkor megszakad, s a fej és a szív a Gnózisban tökéletes egységgé születik meg.

Könyvajánló: A fehér dominikánus – Gustav Meyrink

 

Gustav Meyrink írásaiban az ember szellemivé válása áll a középpontban. Ebben a legnagyobb jelentőségű a fények kicserélése, és ez az ego valódi Én-né változtatását jelenti a gyakorlatban, a szellemmel való kapcsolat megelevenedését – Meyrink és minden szellemileg törekvő ember számára.

A fehér dominikánus regénye valódi Énünk keresését és megtalálását mutatja be. Az igaz alkímiát, a „királyi művészetet”. Azaz alkímiai menyegzőt, melynek kiindulópontja, színtere a test, és amely a léleknek (amit a női princípiumnak tekinthetünk) a szellemmel (a férfi princípiummal) való élő egyesülését jelenti. Ennek eredménye egy magasabb egybeolvadás lesz, amelyből megnyilvánulhat az igazi Ember.

„Csak a lelkünk tökéletesítéséért élünk…

Az, ki alkot, mintha halhatatlan lenne és nem azért, hogy elérje a dolgot, mely után kívánsága élénk – ez csupán szellemi vaknak való cél -, hanem a lelke templomépítkezéséért, az megéri a napot. S ha ezer esztendők múltán is, egyszer elmondhatja: akarom és itt áll, amit parancsolok, megtörténik és nem kell hozzá már idő, hogy lassan megérjen. Akkor jött el csak az a pont, ahol minden vándorlások hosszú útja véget ér.

Akkor nézhetsz a nap arcába…”