Pentagram 2017/4

Az igazság órája

 

A világon semmi sem céltalan. Minden, ami van vagy lesz, lehetőséget kínál. Kezdőpont lehet egy magasabb fejlődés számára, vagy – amennyiben a lehetőség kihasználatlan marad – felbomláshoz vezet, melynek elemei egy új kezdet építőanyagaivá válhatnak – valamikor és valahol.

 

A mi világunkban, a jelenségek világában semmi sem maradandó. Csak a „motor”, maga az élet változatlan. Ezt a motort „természetnek” nevezzük. A természet az, ami lett, keletkezett, született és teremtetett, ami elmúlik és visszatér. Az egyetemes időszámításban a természetnek vannak megnyilvánulási napjai, ciklusai, melyek mindegyike hét óriási időszakból áll. Az első három az anyagba-merülést valósítja meg, vagyis az involúciót. A negyediket, a mélypontot, a nadírt követően az elanyagtalanodás, az evolúció három szakasza jön. A „Na- dír” szó az arab nyelvből származik és talppontot jelent, vagy a Zenit, a legmagasabb pont ellenkezőjét is. Jelen pillanatban, a negyedik időszakban élünk, az úgynevezett Földkorszakban, kb. a ciklus felénél, amit „napnak” neveznek, és amely nem több, mint egy pillanat az örökkévalóságban. De tudatunk számára ez oly roppant időtáv, ami messze túllépi a képzelőerőnket.

A régi bölcsesség szerint négy tűz képezik az anyagi alapokat. Ezekből alakulnak ki az ásványok, növények, állatok és emberek, mint az élet kifejeződési formái.

A fejlődésnek, melyen mint emberiség áthaladunk, az a célja, hogy helyreállítása az eredeti emberi alakot, ami szintén négyszeres. A durva anyagi, az éterikus és asztrális testi szerkezetünk egymást követő felépítése mutatja, hogy mennyire természetlények vagyunk. A jelenlegi periódus, a Földkorszak, további fejlődési tér számunkra.

Megnyilvánulásunkhoz immáron egy negyedik nézetet is hozzáfűzhetünk: az értelemtestet, az egyéni tudatot, amely képessé tesz a világ uralására – jó és rossz értelemben egyaránt. Ez a „test” – ha legmélyebb lényének megfelelően használjuk – összekötő láncszemmé válhat a Szellem birodalma és eme természet között.

Annak ellenére, hogy az ember a négy testével együtt múlandó, mégis az örökkévalóságra nyíló kapu rejlik benne, egy lelki átmeneti terület az igaz élethez. Ez a terület már másik rendhez tartozik. Ugyanis az alantas természetben mindennek ciklikus jellege van, minden egy szinte végtelen folyamatnak van alávetve, melyet két egymás farkába harapó és egymást kölcsönösen fogva tartó kígyó jelképez.

 

Minden ciklikus mozgásban van

Az ellentétek játéka megrázó és ijesztő, de egyben groteszk és fura is. Nevethetünk vagy sírhatunk rajta. Az ellentétek legjobb esetben ahhoz a felismeréshez vezetnek minket, hogy azok a mi részeink, mi pedig az ő részei vagyunk. Az egységet számtalan darabjára törtük, és már senki sem képes összeilleszteni ezeket a darabokat. A tökéletesség lehetetlen ezen a világon. Ez nem csak egy kijelentés, hanem törvény; ez Nemezis kérlelhetetlen törvénye, a mérleget tartó, bekötött szemű istennőé. Ő gondoskodik róla, hogy minden, amibe belekezdenek, mindig visszatérjen a talpponthoz. Emellett működik még a Világosság szeretettörvénye is, amely ügyel arra, hogy minden fejlődés, ha szükséges, elérje nyugvópontját, és ne stagnáljon.

Fejlődésük során népek terjeszkedtek el országokban és földrészeken. Államformák alakultak, mind diktatórikusak, mind demokratikusak. Míg kezdetben különváltak a népek, addig manapság arra tart a világ, hogy ismét összetömörül. Néha nagy faluról beszélhetünk. Minden egyre szűkösebb lesz. Közvetlen környezetünkben a közlekedés növekvő mobilitása az utak bedugulásához vezet, a gyógyszerek veszélyes betegségokozókká, a kórházak pedig fertőző gócpontokká válnak. A kommunikációs technikák folyamatos finomodása ellenére az emberek egyre magányosabbak és elszigeteltebbek lesznek.

Az „extrémizmus” korunk egyik jele. Minden ellentét kiéleződik. Ezáltal olyan feszültség keletkezik, amely közvetlenül egy újabb „big bang”-hez kell, hogy vezessen, ami lehet, hogy nem lesz ugyan oly látványos, ám ennek ellenére máris jól érezhető. Spirituális szinten az anyagba-merülés – tehát az egységtől való eltávolodás és elidegenedés – növekvő ateizmust eredményezett. Tények, csakis a tények – manapság ez a jelmondat. A tények kutatása folytán a materializmus új istenséggé nőtte ki magát. Ennek az lett a következménye, hogy a szellemek, boszorkányok, varázslók és minden, amit az uralkodó sémákkal, a centiméterrel, a másodperccel és a grammal lehetetlen definiálni, eltűntek a színpadról.

Ez sokakban felháborodást és bosszúságot okozott, megint mások viszont fellélegeztek. A korlátoltság, az agyrémek és a fantomok új felismeréseknek adták át a helyüket az értelemre és a józan érzékelésre alapozva.

De az „értelemnek és a józan érzékelésnek” is megvannak a maga negatívumai. A tendencia, hogy minden régit hajítsunk le a fedélzetről, oda vezetett, hogy „a fürdővízzel együtt kiöntötték a gyereket”. A materializmus jobb világot ígért, sok újdonsággal látta el azt, nem fukarkodva a kényelemmel, mégis egyfajta kellemetlen vákuumot keletkeztetett belül. Félelmetesen hideg lett a tények világában.

Ebből a vákuumból erős szívóhatás indul ki a beteljesülésre, a kint és bent közötti egyensúly megteremtésére. Minden emberben él a gyermek, aki hisz a csodákban, és szokatlan érzések után kutat. A korszellem ehhez gazdag táplálékot biztosít. Az életről, a halálról és reinkarnációról szóló publikációk, pikáns egyházi történetek és hasonlók irdatlan piacra találtak. Egyeseknek ezek a magokat, másoknak viszont a korpát jelentik. Ezek mindenesetre kultúránk vívmányaival szembesítenek bennünket, egy ébredező új kor jegyében. Felnyithatják szemünket, hogy felismerjük ennek a Földkorszaknak a feladatát és lehetőségét. Gyakran mondják: „Lebilincselő korban élünk.”

 

Ki a felelős?

Voltak-e valaha más idők? Mi olyan különleges és lebilincselő napjainkban? Egyre világosabban megmutatkozik, hogy az emberiség történetének újabb fordulópontjához közeledik. A különböző kultúrák mítoszai és legendái beszámolnak róla, hogyan hagyták el egykoron az emberek az eredeti Földet, és miként jutottak a szükségrendbe: a mi természetünkbe a maga négy életszintjével. Hierarchiák és viselkedésminták szabályozzák az emberek együttélését, csakúgy, mint egy hangyabolyét vagy bivalycsordáét, sőt még a trópusi erdőkét is. A mindennapi élet bizonyos vonalak mentén, stabilan megrajzolt keretek között zajlik.

Az évszázadok során ezen elvben semmi sem változott. Kultúrák jöttek és mentek, de a rendező elv maradt. A fizikai és éterikus testalak fejlődésével párhuzamosan, az involúció megalkotta a harmadik testet: az asztráltestet. Ezt követte az agy, mint mentális elem kifejlődése. Hagyományok, szokások, tudományos elméletek, jogok és kötelezettségek fejlődtek ki. Kialakult az úgynevezett polgári illem. Ez relatív biztonságot teremt a tudomány és technika, a társadalmi szerkezet és a jövőbeli távlatok, valamint azon kísérletek alapján, amelyekkel majd az utolsó csodáról is fellebbentik a fátylat.

Napjainkban mindeközben fordulat körvonalazódik. Az „utolsó csodához” vezető út vágyálomnak bizonyul. Az ember egykor elhagyta az istenrendet, és most bizonyos értelemben elhagyja a természetrendet. A hagyományos értékeket egyre inkább firtatni kezdik, majd aláássák. Etikai, gazdasági és kulturális alapelvek inognak meg. A biztonságot felváltja a bizonytalanság. Kinek van még tekintélye? Kit tehetünk felelőssé?

 

Az új embertípus

Az ember elvethet minden rendet, a kozmikus törvények mégis érvényben maradnak. Végül minden káosz egy új genezisbe, keletkezésbe, egy új megnyilvánulásba torkollik. Talán nem látványosan, tűzzel és villámokkal, mégis gyökeresen, és egy új embertípust eredményezve, aki úttörőként ismét egy lépéssel közelebb viheti a teremtést eredeti céljához. Az istenrend és a természetrend után félreismerhetetlen jeleket látunk – az anyagi szemnek talán homályosan, de a szellemi szemeknek fényesen, mint a hajnalpír -, egy új rendet, melyet „spirituális rendnek” nevezhetnénk. Ez nyitja majd meg az istenrend helyreállításának lehetőségét. És ezzel újra bezárulna a kör.

Fellép egy olyan embertípus, amely a földi biztosítékokat és lehorgonyzott struktúrákat maga mögött hagyja, és biztonságát a szellem rendjében leli meg, annak felismerésében és tudatában, ami valódi és élő. Ennek az új embertípusnak a jeleit már régen beharangozták. Minden kultúra szent nyelve beszél róla. És mit tartalmaznak a különböző evangéliumok – legyenek bármilyen csonkítottak is – ha nem ezt az örömhírt? „Az Istennek országa tibennetek van.” (Luk. 17,21)

Ezt nem a jövőbe kívánjuk vetíteni. A birodalom a mostban létezik, azonban mégsem tartozik a téridőrendi világhoz! A Hegyi-beszéd azoknak íródott, akik lábukat ma vagy holnap a megszabadulás ösvényére helyezik. Ez az ismeret is az új tudatosulás jele. Az emberiség az involúció és az evolúció nullpontján egyensúlyozik. Az idő megérett erre a második útra. A múlt: történelem, a jövő: álom. Az élő jelen annak az ideje, hogy válasszunk, döntsünk és cselekedjünk. Az életszemlélet helyett, most elsősorban életvitelről van szó.

 

Az igazság órája

A Földkorban mikrokozmoszunk sok inkarnációt élt meg. Minden élet – kollektíven és egyénileg is – magasabbra vezethet bennünket. Nem kényszerítenek erre, de az örökkévalóság kísér minket. Minden életút e kérdés elé állít: „Ha nem most, akkor mikor?”

A belső iránytűvel, mint vezérfonallal – egy új irányuláson alapuló öntekintélyre alapozva – a „birodalom rendjét” elfogadhatjuk vezetőnknek és életforrásnak. Misztikusan kifejezve ez azt jelenti: „Nem én, hanem a Krisztus bennem.”

Ez a korszak sokak számára beköszönt. A földi fejlődés lendülete elmúlik. Egyfelől a csalódás, másfelől a gondolkodás, a vágyakozás és az akarás tapasztalatok által történő megtisztítása elcsendesedéshez, valamint a szellemszikraatom hangjának megnyilvánulásához vezet. Új világ mutatkozik a láthatáron. Az ösztön és az intellektus uralma új lelkesültségnek adhatja át a helyét.

Az emberiség előtt egyedülálló lehetőség mutatkozik, mind kollektívan, mind egyénileg. A félreismerhetetlen hanyatlás felemelkedéssé változtatható. Nem úgy, hogy felvesszük a harcot, és a körülöttünk vagy bennünk zajló ellentéteket újra életre keltjük. Így minden maradna a régiben. Az involúció aratásává kell válnunk, amelyet kollektíven, emberiségként, és egyénileg, emberként éltünk át. Az örökkévalóság-elv hangja mutatja a Másikhoz vezető kiutat, arra a területre, ahol az olyan szavak, mint „tér és idő”, „ég és föld”, „élet és halál” jelentésüket vesztik.

Az „emberről” beszélünk, mintha csak egy létezne. De valójában ez így is van. Kollektíven és egyénileg a lehető legszorosabban össze vagyunk kötve, és kölcsönösen egyensúlyban tartjuk egymást. Sem a kollektíva nem rabolja el az egyén egyéniségét, sem az egyén nem uralkodik akaratával a közösségen. Inkább cseréről és kölcsönös hordozásról beszélhetünk. Az „ember, mint kollektíva” esetleg elvontnak tűnhet. Sokakban azonban, akik az élet áramlatát, az ember hatalmát felismerték önmagukban, kialakul az igény ennek a fogalomnak a konkrét beteljesülésére, ahogyan az iránytű is magától keresi a helyes irányt. Ez az azonos gondolkodásúakkal ápolt kapcsolatok révén ölthet alakot, egy szellemi iskolában. Ha a mágnestű ereje elég erős, akkor ez a kapcsolatkeresés a közösségnek az egyénnel való rokonsága alapján kölcsönösen megtörténik.

Itt egy lélekközösségről van szó, amely a személyes kötöttségeket messze felülmúlja. A lelkesülés közösen történik, de az utat egyénileg kell járni. Az ösvény a vak erőszak és az egoizmus romjain át elvezet a régen hiányzó dimenzióba, a valódi élethez, az ember természete mögött ható igazi hajtóerőhöz.

 

A mozgó ember – a mozgó világ

Talán amit ma szennyezésnek, romlásnak és elvesztésnek nevezünk, az csak egy egészen más életfeltételekkel bíró világ szülési fájdalma. A régi ember és világának hanyatlása pedig egyben magában foglalja egy új Föld pirkadatát, egy egészen új ember számára.

Aki életét az egyetlen, egyetemes és ellentét nélküli Másikra irányítja, az az ember igazi otthonát, az új Földet lelkesíti. Ez az az ember, aki Isten tervében szerepel: az Ige őrzője és Éden kertjének munkatársa.

Bukás vagy evolúció?

 

Amikor az anyag, amely most a mi Földünket képezi, még a Napnak része volt, természetesen tüzes állapotban volt. Mivel a tűz a szellemet nem égeti el, azonnal megkezdődött emberiségünk fejlődése, de a Napnak a sarki területeire korlátozódott. Mai Földünk anyagai még olvadt állapotban voltak, az atmoszféra légnemű volt, és az ember mégis újra megismételte ásványi állapotát.

Ebből az oldott kémiai napanyagból az ember maga építette meg első ásványi testét, a Forma Urainak segítségével…

Az ember első fizikai teste semmiben sem hasonlított mai, kitűnően megszervezett hordozójához. Ez csak az évek milliárdjainak során fejlődött ilyenné. Az első tömény test egy nagy, bokros test volt, felső végén nyílással, melyből egy szerv nyúlt ki. (Ez a szerv mára az úgynevezett tobozmirigyre fajult, melyet olykor harmadik szemnek is neveznek, de ez a megnevezés helytelen, mert ez sohasem volt szem, hanem a hőmérséklet érzékelésére szolgált. Ez a képesség most az egész testre kiterjed.) Az idők folyamán a tömény test egyre jobban összehúzódott és besűrűsödött. Ha túl közel került olyan helyekhez, ahol a hőség nagyobb volt, mint amit el tudott viselni, akkor feloszlott. A szerv idővel reagált az állapotokra, és a tömény test önállóan visszahúzódott valami biztosabb helyre. (…)

Abban az időszakban már volt olyasmi, amit szaporodásnak lehetne nevezni. Ezek a bokros teremtmények két félre estek, ahogyan sejtek osztódása történik hasadással, de a levált részek nem növekedtek, hanem mindegyik csak feleakkora maradt, mint az eredeti forma.

A tüzes világtest különböző pontjain az idők folyamán a tűztengeren kéregszerű szigetek kezdtek képződni. Megjelentek a Forma Urai az angyalokkal és ellátták az ember tömény testét élettesttel. Ekkor a tömény testek növekedni kezdtek azáltal, hogy kívülről, mint valami ozmózissal, anyagot vontak magukhoz. Amikor szaporodtak, két egyenlőtlen részre oszlottak, mindkét rész növekedett, amíg el nem érte a szülők eredeti nagyságát. (…) Az ember a Földön akkor kezdte meg a fejlődést, amikor a Mars lökődött ki a központi tömegből. Ami most a Föld, az akkor még nem szakadt el a Naptól. A hiperbóreai időszak vége felé a kéregképződés annyira előrehaladt, hogy akadályozta a Napon lévő magasabban szervezett lények fejlődését.

A hiperbóreai időszak végén ezért a Napból kilökődött az a rész, ami most a Föld, s megkezdte keringését az anyatest körül egy olyan pályán, melynek távolsága különbözött a maitól. Röviddel később a Vénusz és a Merkúr is kidobódott hasonló okokból.

Abban az időben, amikor a Földtest elvált szülői tömegétől, még tartalmazta az a részt, amelyik most a mi Holdunk.

Ezen a nagyvilágtesten fejlődött az az élethullám, amely most az emberiséget képezi, és azok az élethullámok is, melyek a Nap-, Hold- és Föld-korszakban léptek be a fejlődésbe, s most fejlődve haladnak át az ásványi, növényi és állati birodalmakon.

A különböző korszakoknak voltak elmaradottai, akik későbbi idők folyamán további lépést tehettek a fejlődésben. De olyanok is voltak, akik ezt a lépést nem tudták megtenni. Ezek nem fejlődtek, egyre jobban elmaradtak, mígnem teherré és akadállyá váltak a haladók számára. Szükséges volt őket félrerakni az útból, hogy ne tartsák fel a többiek fejlődését.

A lemúr időszak kezdetén ezek a „kudarcot vallottak” a Földnek azt a részét, amelyet elfoglaltak, olyan mértékben kristályosították, kövesítették meg, hogy az hatalmas salakcsomót képezett az egyébként puha, tüzes Földön. Ezek akadállyá, fékező tényezővé váltak, s így – a Földnek azzal a részével, melyet megmerevítettek – visszavonhatatlanul kidobódtak a térbe. Ez a mi Holdunk keletkezésének története.

Ahogyan egy tó tükrében tükröződő fák képe fordítva jelenik meg, úgy, hogy csúcsukat a víz legmélyebb helyén véljük észlelni, úgy tükröződik a szellem legmagasabb nézete (az isteni szellem) a három test legalantasabbjában, a tömény testben. A következő az isteni szellemnél alantasabb szellem (az életszellem) a legalantasabbnál eggyel magasabb testben, az étertestben tükröződik. A harmadik szellem, az emberi szellem és az ő tükröződése, a harmadik test, az érzelemtest van az értelem visszavetítő tükréhez a legközelebb, és ez felel meg a tó felületének, példánk tükröző közvetítőjének.

A szellem az involúció idején a magasabb világokból lefelé száll, s ugyanez a tevékenység ez alatt az idő alatt a testeket felfelé építi. E két áramlatnak az értelem gyújtópontjában való találkozása jelöli azt az időpontot, amikor az egyéniség, az emberi lény, az Ego megszületik azáltal, hogy a szellem birtokba veszi hordozóit.

Nem szabad azonban azt hinni, hogy az ember ezáltal egyszerre fejlődése mai fokára került, s a mai öntudatos, gondolkodó lény lett. Mielőtt elérte ezt a pontot, hosszú és fáradságos vándorutat kellett megtennie, mert abban az időben, (amelyről szó van), a szervek még rendkívül kezdetleges állapotban voltak, és még nem volt agy, melyet kifejezési eszköznek lehetett volna használni. A tudat ezért teljesen ködös volt. Szóval, annak az időnek az embere távol volt attól, hogy olyan intelligens legyen, mint a mai állatok. Ebben az irányban az első lépés az agy megépítése volt, hogy az értelemnek legyen valami szerszáma a fizikai világban.

Az Ego, az általánosan elfogadott véleménnyel ellentétben, kétnemű. Az Ego neme a belső világokban nem nemként, hanem két külön tulajdonságként, mint akarat és képzelőerő jelenik meg. Az akarat hímnemű erő, és a Naperőkkel áll kapcsolatban, a képzelőerő nőnemű, és mindig a hold-erőkkel áll kapcsolatban. Innen ered a nők erős elképzelési képessége, és az a tény, hogy a Hold különösen hat a női szervezetre. (…) Amikor a lemúr időszak vége felé kifejelődött a vörös vér, a testek felegyenesedtek, és az Ego kezdhetett bennük lakni és uralkodni.

A fejlődés célja azonban nem a testben-lakás. A fizikai test csak eszköz, szerszám, melynek segítségével az Ego jobban kifejezheti magát a fizikai világban. Erre a célra érzékszerveket, gégét, és mindenekelőtt agyat kellett építeni. A gége már akkor megépült, amikor az ember még gömbszerű alakban volt összegörbülve, ami még ma is az emberi magzat alakja. Amikor a tömény test kiegyenesedett és függőleges helyzetet vett fel, az alkotó szervnek egy része a tömény test felső részében maradt, és ez a rész lett a gége. Így lett két részre osztva a kétszeres alkotó erő, amely eddig csak egy irányban dolgozott, hogy egy másik teremtményt hozzon létre. Az egyik rész felfelé irányult, hogy megépítse az agyat és a gégét, hogy az Ego gondolkodhasson, és gondolatait másokkal is közölhesse.

E változás következtében minden egyednek az új lény megalkotásához szükséges erőnek csak egy része állt rendelkezésére. Ettől kezdve minden embernek egy másik embert kellett felkeresnie, akinél az alkotó erőnek az a része volt meg, ami az egyiknek hiányzott…

Amikor az ember „szeme fel lett nyitva” és a fizikai világ tényeire irányítva, akkor a feltételek megváltoztak. A szaporodást már nem az angyalok vezették, hanem az ember maga. „Ádám ismeré az ő feleségét és az szüle néki fiat.” (…)

Ha az ember Isten által irányított maradt volna, akkor a mai napig sem ismert volna betegséget, fájdalmat és halált. De az agytudatot és a függetlenséget sem szerezte volna meg, ami a Lucifer-szellemek „felvilágosító” befolyásának a következménye. Azok kinyitották az ember értelmének szemét, és megtanították arra, hogy az akkor még homályos észlelését a fizikai világ – melynek meghódítására volt szánva – felismerésére használja.

Ettől kezdve két erő dolgozott az emberben. Az egyik az angyalok ereje. Ezek – szeretet segítségével – új lényeket építenek az anyaméhben, ezt az erőt a szaporodásra, lefelé irányítva… A másik erők a luciferi erők. Ezek minden gondolati tevékenység kezdeményezői és bujtogatói a nemi erő másik részének segítségével, melyet az agy működtetéséhez felfelé irányítanak.

Minden haladás néhány korábbi képesség költségén történik…

Míg az ész sok tekintetben előre segítette az embert, elzárta előle a dolgok lelkét, melyek azelőtt beszéltek vele…

A szellemi erőknek a fizikai képességekre való felcserélésére szükség volt ahhoz, hogy az ember megtanuljon a fizikai világban, melyet meg kellett hódítania, külső irányítás nélkül cselekedni. Az idők folyamán vissza fogja kapni szellemi erőit, ha a töményebb fizikai világában megtett vándorútjának tapasztalatai alapján megtanulta szellemi erőit helyesen használni. Mikor szellemi erőket birtokolt, akkor nem volt tudatában, hogy azokat helyesen használja, és azok túl értékesek és veszélyesek voltak ahhoz, hogy játékszernek és kísérletekre használja őket… (…)

Isten és a DNS – Isten a DNS-ben?

 

A tudomány azon felismerését, hogy az életet a DNS (DezoxiriboNukleinSav) irányítja, a tudatosság hatalmas ugrásának értékelhetjük.

 

Az ember valóban kinőtt volna gyermekéveiből, amikor még bénultságában és félelmében egy ismeretlen energiához fordult, melyet mi Istennek nevezünk? Megtanulja-e végre, hogy Isten és ember, élet és természet, tudat és fejlődés egy és ugyanaz? Felnőtté válik-e végre az emberiség?

 

Az „ősleves”

Francis Crick, a DNS kettős spirálszerkezetének egyik felfedezője egy előadás alkalmával a következő kérdést vetette fel: „Mi volt először: DNS, RNS (ribonukleinsav)? Vagy minden a fehérjével kezdődött?”

Egy elmélet szerint a DNS úgy keletkezett, hogy a molekulák apró előfutárai az ős-óceán vizében, egyfajta „őslevesben”, csomók hosszú soraiba rendeződtek, melyekhez folyamatosan egyre több molekula kapcsolódott.

E csomóba rendeződés eredménye végül a DNS molekula két párhuzamos láncból álló szerkezetében csúcsosodott ki, melyet korunk tudománya a bolygónkon létrejött minden élet alapjának tekint. 1953-ban Stanley Miller és Harold Urey nevű vegyészek ez irányú kísérleteket végeztek laboratóriumi körülmények között. Az őslevesnek megfelelő közegben aminosavakat hoztak létre. Olyan helyzetet teremtettek, amely szerintük a Föld kialakulásakor uralkodó körülményeknek felelt meg.

Manapság azonban úgy vélik, hogy az eredeti atmoszféra más jellegű volt. Stanley Miller redukált komponenseket, a metánt és az ammóniákot használta. A tudomány jelenleg azt a nézetet képviseli, hogy az ősatmoszféra elsősorban szénmonoxidokból, széndioxidokból és nitrogénből tevődött össze. Amennyiben Miller kísérletét ezekkel az anyagokkal ismételik meg, akkor nem aminosavak, hanem kis mennyiségű glicerin keletkezik.

„Vége a történetnek”, mondhatnánk. Így fogalmazott az asztrobiológus Dr. Olivér Botta a „Bionieuws” című folyóiratban legutóbb megjelent egyik cikkében. (A tudós a Leideni Egyetem munkatársaként Dr. Pascalé Ehrenfreund professzor laboratóriumában dolgozik, és többek között aminosavak és DNS építőelemek szenet tartalmazó meteoritokban való kutatásával foglalkozik.) „Azonban mégsem teljesen. A Miller által leírt kémiai reakciók igenis végbementek, azonban nem a korai földön, hanem valahol máshol a világegyetemben, aszteroidákban és talán üstökösökben. Ott ugyanis hozzáférhetőek azok a redukált anyagok, melyeket Miller használt a kísérletei folyamán. A csillagok között keletkeznek. Ezeket az előanyagokat az aszteroidák felveszik magukba. Ott ezek a Miller-kísérletben végbement folyamathoz hasonlóan reagálnak, és aminosavak jönnek létre.”

A térben keletkező aminosavak esetében az a probléma, hogy fény hatására instabillá (állapotukat, helyzetüket önmaguktól megváltoztatóvá) válnak.

„Az aminosavakat akkor egy bolygói test belsejében, pl. egy aszteroidában, kell elrejteni. Ez azt jelenti, hogy a földbe becsapódó meteoritok tartalmazhatják az élet építőelemeit. Mindez pedig még napjainkban is megtörténik, hiszen ezeket az anyagokat valóban megtaláljuk a meteoritokban. E kutatási terület központi kérdését akkor a következőképpen fogalmazhatjuk meg: Külső behatásról, vagy a Földön végbemenő saját alakulásról van-e szó?”

A Leideni Egyetemen végzett kutatásokban abból indulnak ki, hogy az építőelemek a földön kívül jönnek létre. Egyébként az általunk jelenleg ismert élet – DNS, RNS, fehérje – nagy valószínűséggel nem ebben az összetételben keletkezett.

Mostanában úgy vélik, hogy a PNS (peptid-nukleinsav), egy erős és komplex molekula, lényeges szerepet töltött be. Egy másik problémát jelent, hogy léteznie kell egy olyan mechanizmusnak, amely a kettős fonatot folyamatosan megtöri, hogy a ciklust mozgásban tartsa. A különálló fonatok körülbelül 50 Celsius fokon egyfajta mintát képeznek, melyekre mások is rákapcsolódhatnak. Körülbelül 100 fokos hőmérsékleten az egész szétesik, és ez által a molekulák száma megduplázódik. A hőmérséklet csökkenésével aztán az egész folyamat újrakezdődik. A másolatok száma robbanásszerűen gyarapodik. Negyven ciklus egy trillió azonos másolatot hoz létre.

 

Egy egészen más Hold

Nagyon valószínű, hogy a Hold az élet keletkezésében és fenntartásában döntő szerepet játszott, és játszik mind a mai napig. Richard Lathe, az Edinburgh Egyetem molekulakutatója, a következő elméletet állította fel: Miután a Hold a Föld keletkezését követő egy milliárd év folyamán bolygónkat sokkal rövidebb távolságból járta körül, mint napjainkban, állandó hatalmas árapály mozgások mentek végbe. Ebből kifolyólag az akkori partszakaszok erősen ki voltak téve a gyorsan váltakozó sótartalom hatásainak. Ennek kellett végül is az ismételten összefonódó és újra szétszakadó kettős láncmolekula-szerkezethez vezetnie.

Amikor a partokon ezek a mérhetetlenül nagy árapály jelenségek zúdultak át, a sótartalom valószínűleg igen csekély volt. Ilyen körülmények között még napjaink kettős-spirál szerkezetű DNS molekulái is szétbomlanak, mert az elektromos töltéssel rendelkező foszfát csoportok minden fonaton kölcsönösen taszítják egymást. A víz visszahúzódásakor azonban valószínűleg magas koncentrációjú előmolekulák és só maradtak vissza. Miután a magas sókoncentráció semlegesíti a DNS foszfát töltéseit, ez a folyamat pozitív hatást gyakorolhatott a duplafonatú molekulák kialakulására, mint amilyen a DNS. Az állandóan változó sótartalom és a hőmérsékletingadozások hatására a DNS-hez hasonló molekulák elszaporodhattak.

Ennél a folyamatnál az árapály jelenségek különlegesen fontos szerepet töltöttek be. A Nap is hatással van a Földön végbemenő árapály jelenségek kialakulására, azonban sokkal kisebb mértékben, mint a Hold. Három és fél milliárd évvel ezelőtt ez a hatás egészen biztosan még csekélyebb volt.

Természetesen a Nap, hatalmas energiájával, nagy szerepet játszott az ábrázolt folyamatok lezajlásában. DNS nélkül nem jöhet létre élet. Az egysejtű amőbától kezdve egészen az óriási méretű bálnáig, a legfontosabb alkotórész a DNS, és a DNS gondoskodik az élet folyamatosságáról is, bármely formáról is legyen szó. Lathes elmélete elmagyarázza ugyan a Hold szerepét a legelső szaporodási folyamatokban, melyek a DNS osztódása révén mentek végbe, a DNS eredetét azonban továbbra is homály fedi.

A tudományos kutatások a lélek adományát és a teremtés hatalmas csodáját, melyek minden kor egyetemes tanaiból ismeretek, figyelmen kívül hagyják.

 

Nem csak anyagi

A DNS nem létezhet az élet nélkül, azonban élet sincsen DNS nélkül.

Az életet illető hatalmas kérdést korunk tudományának anyagi szintjén nem lehet megválaszolni. Egyre több tudós van azon a véleményen, hogy ebben a folyamatban egy ismeretlen nagyságnak kellett közreműködnie.

Az asztronómus Fred Hoyle professzor véleménye szerint: „Ahelyett, hogy elfogadnánk annak a hihetetlenül csekély valószínűségét, miszerint az élet vak természeti erők által keletkezett, sokkal kézenfekvőbb abból kiindulni, hogy az élet eredete egy céltudatos, intelligens cselekvésben rejlik.”

A filozófus Anthony Flew professzor 2004-ben a következő megállapítását tette: „Az élet eredetére és a természet bonyolultságára vonatkozó egyetlen jó magyarázat egy szuperintelligens, ismeretlen teremtő erő feltételezésében rejlik.” A filozófus Isten-fogalma azonban kevés hasonlóságot mutat a zsidó-keresztény és az iszlám eszmekincs istenségeivel, akiket ő „mindenható, keleti despotáknak, kozmikus Szaddam Husszeineknek” ír le.

Einstein egyébként úgy magyarázta, hogy „Isten a világegyetem törvényeiben nyilvánul meg olyan szellemként, amely sokkal, de sokkal magasabb szinten áll, mint az embereké, és amelyhez mi csekély lehetőségeinkkel csak igen szerény mértékben közeledhetünk.” Egyetértett Spinozával abban, hogy „aki a természetet ismeri, az Istent is ismeri. Nem azért, mert Isten maga a természet, hanem mert a természet tudományos megközelítése Istenhez vezet.”

Paul Davies, aki az Arizonai Állami Egyetemen tudósok egy csoportját irányítja, legújabb könyvében annak a megdöbbentő tényét vizsgálja, hogy az anyagi világegyetem számos alapja nyilvánvalóan azért jött létre, hogy az élet keletkezéséhez hozzájárulhasson. Abból indul ki, hogy az univerzum intelligens életet létrehozó képessége nem véletlenszerű, hanem egy logikus fejlődésen alapul. Ezenkívül felveti a kérdést, hogy vajon az univerzum terve nem foglalja-e magába egy gondolkodó (intelligens) tervező jelenlétét. Végül ahhoz a következtetéshez jut el, hogy a kozmoszban egyfajta meghatározhatatlan „életelvnek” kell léteznie, és ehhez még hozzáteszi, hogy ez „olyan valami, melyet inkább a szívemben érzékelek, mint a fejemben.”

 

Vallás a DNS-ben?

Mindaz, amit az ember nem értett és nem ért – beleértve a természeti erőket is, amelyektől fél – egy isteni akaratra vezethető vissza, így vélte az ember hosszú-hosszú ideig, és sokan még napjainkban is így gondolkodnak. A vallás egyidős az emberiséggel. Bizonyos neurobiológusok és más tudósok az agyban egy helyet jelöltek ki az isten-eszmének; az úgynevezett „istenfolt”- ról beszélnek.

Az egyén szellemi benyomásokra való fogékonysága a DNS-szerkezettel van összefüggésben. Megállapították, hogy azok az emberek, akiknek VMAT2-génjük van, amely egy C-t (citozin) tartalmaz, magasabb szellemi érzékenységűek, mint például az A-val (adenin) rendelkező embertársaik. Bárhogyan is, e felfogás szerint, az ember rendszerében létezik egy Istennek fenntartott hely.

 

Kabbala

Kutatók, akik a Kabbala egy meghatározott értelmezésére irányulnak, megállapították, hogy az istenség nevét kódként minden emberi sejt tartalmazza. A régi héber és arab ábécé betűit összekapcsolták a DNS alapelemeivel: a hidrogénnel, nitrogénnel, oxigénnel és a szénnel.

Genetikai kódunk ezekben az ősi nyelvekben betűzi az istenség nevét. Ez a név minden emberben rögzítve van, függetlenül hitének jellegétől, cselekedeteitől, életstílusától, vallásától vagy társadalmi körülményeitől. Erről a kapcsolatról már legalább ezer évvel korunk tudományának ezen megállapítása előtt említés történt olyan ősi szent iratokban, mint a héber Sefer Yetzirah. A buddhizmus olyan fejlődésből indul ki, amelyben minden keletkezik, megváltozik, és végül újra feloldódik. A buddhista gondolkodók mindig is azt feltételezték, hogy a világegyetem több milliárd éves. Nem ismernek olyan teremtésmítoszokat, mint amilyet a zsidó-keresztény tradíció tartalmaz.

A buddhisták meggyőződése szerint nem csak az emberek, hanem az állatok is rendelkeznek olyan tudattal, amely túléli a halált.

A hinduizmus közelebb áll a modern tudományhoz. Az idő örök kerekéről beszél, amely egymást követő ciklusokban forog egy soha meg nem szakadó keletkezés, virulás és elmúlás egymásutánjában. Az egymást követő teremtések és az egész világegyetem feloszlása kozmológiájának megszokott gondolatmenetét képezik. Maga a lélek is, a születés és halál által, számos átmenetet él át. (Samsara)

 

Kreacionizmus

Európában az evolúció elméletét mind a tudományos világ, mind pedig az uralkodó közvélemény szinte egyöntetűen elfogadja. Amerikában egészen más a helyzet. Ott létezik egy elvi vita, ellentét, amelyre mélyreható vallási és filozófiai feltevések, és a fundamentalisták és modernisták között fennálló ellentét nyomják rá bélyegüket.

Az Egyesült Államokban egyre erőteljesebben hallatja hangját egy gyorsan növekedő, fundamentalista keresztényekből álló csoport, amely tagadja az evolúció elméletét. Ezek a keresztények dogmák által tűnnek ki. Abból indulnak ki, hogy az i. e. 6. évszázadban keletkezett, Júdeából és Mezopotámiából származó, ősi mondákat és mítoszokat tartalmazó gyűjtemény, melyet zsidó papok jegyeztek le, és három különböző forrásból ered, szó szerint közli a világ keletkezésének történetét. Eszerint Isten terve időtlen és megváltoztathatatlan.

Semmilyen kapcsolat nincs a különböző növények és állatok között, mindegyiket külön speciális teremtő eszmék hívták életre. E felfogás értelmében a világot kb. 4004 évvel Krisztus születése előtt, egyetlen hét leforgása alatt teremtették. Nagyon lényeges, hogy abszolút különbség áll fenn az állatok és az ember között.

Ennél a pontnál különösen világosan megmutatkozik tagadó álláspontjuk az evolúció elméletével szemben, amely szerint az emberek a majmokból fejlődtek ki. A keresztény fundamentalista irányzat a következő csoportokból áll össze:

1. Az „ifjú földkreacionistákból”, akik úgy gondolják, hogy az evolúció tudományosan tarthatatlan, és csak az ateizmust kívánja igazolni. Úgy vélik, hogy a Bibliában leírt dolgok szó szerint valóságosak, és így értelmezik a teremtés történetét is, melynek valamivel kevesebb, mint 10 000 évvel ezelőtt kellett lejátszódnia.
2. A „régi földkreacionistákból” (aktualisták), akiknek meggyőződése szerint az ősi természeti folyamatok ugyanazon törvény szerint mentek végbe, mint jelenleg. A Föld korát sokkal régebbinek becsülik, a Teremtés könyvét mindazonáltal különbözőképpen értelmezik.
3. Végül pedig a „haladó kreacionistákból”, akik azon a véleményen vannak, hogy az emberi faj változott, vagy fejlődött. Úgy vélik, ez a folyamat megszakítás nélkül Isten irányítása alatt áll. Azonban különböző szemléletet képviselnek azon kérdést illetően, hogy hogyan is ment végbe az egyik vagy másik folyamat.

David A. Kaufmann, a Floridai Egyetem munkatársa, aki szintén ezt az elméletet képviseli, példának okáért a következőket állítja: „Az evolúció tanából hiányzik egy, a tudomány számára elfogadható magyarázat a precízen a sejtekbe illesztett kódexek eredetére vonatkozóan, melyek nélkül egyetlen specifikus fehérje – és ebből kifolyólag semmilyen élet – nem fejlődhet ki.”

Egy kívülálló Isten létezésének klasszikus érve szerint kell lennie egy „első oknak”.

Azonban olyan filozófusok, mint David Hume és Immanuel Kant, felhívják a figyelmet arra, hogy ez a megállapítás nem következetes, mert saját kiindulópontja által elértéktelenedik. Ha valóban mindennek van egy első oka, akkor mi okozta Istent?

Ebből következik, hogy – egy istenhez hasonlóan – az univerzum is spontán módon már ott volt.

Azonban mi van akkor, ha Isten és az univerzum egymástól elválaszthatatlan, sőt egy és ugyanaz?

Fordítsuk most figyelmünket még egyszer a Genezisre, a teremtés mítoszára, amelyben egy ismeretlen szuperintelligencia elképzeléséből indulunk ki. Ebben a történetben valóban szépen ábrázolják a Hold és a DNS keletkezése között fennálló kölcsönhatást, mégpedig úgy, ahogyan az életet ismerjük, és ahogyan az még fejlődni fog. Ez egy teremtésmítosz. Abban, hogy ezt eredeti formájában hagyományozták ránk, nyugodtan kételkedhetünk, tekintve a hatalmi politika által motivált módosításokat, és azokat a jelentős változtatásokat, melyeket a Biblia könyveiben az évszázadok folyamán végrehajtottak.

„Kezdetben teremté Isten az eget és a földet.” (1. Mózes 1,1)

A földet és az eget tehát egy ismeretlen teremtő erő alakította ki, meghatározta a Holdnak a Földtől való távolságát, és gondoskodott a vízről a föld felszínén: „A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és Isten szelleme lebeg vala a vizek felett.” (1. Mózes 1, 2) A Hold kezdetben a Földtől igen kis távolságra vándorolt, azonban a keringés mértéke lassanként csökkent, és egy olyan forgás jött létre, amely létrehozta a nappalok és éjszakák rendszeres váltakozásait: „És monda Isten: Legyen világosság! És lőn világosság. És látá Isten, hogy jó a világosság; és elválasztá Isten a világosságot a setétségtől. És nevezé Isten a világosságot nappalnak, és a setétséget nevezé éjszakának: és lön este és lön reggel, az első nap.” (1. Mózes 1,4)

„És monda Isten: Legyenek világító testek az ég mennyezetén, hogy világítsanak a földre. És úgy lőn. Teremté tehát Isten a két nagy világító testet: a nagyobbik világító testet, hogy uralkodjék nappal, és a kisebbik világító testet, hogy uralkodjék éjjel; és a csillagokat.” (1. Mózes 1,15-16)

A Hold a Föld forgástengelyét ferde állásban tartotta, és ennek következtében létrejöttek a napok, évek és a váltakozó évszakok, melyek meghatározott szabály szerint ismétlődtek.

„És monda Isten: Legyenek világító testek az ég mennyezetén, hogy elválasszák a nappalt az éjszakától, és legyenek jelek, és meghatározói ünnepeknek, napoknak és esztendőknek…” (1. Mózes 1,14)

A Hold az első időkben hatalmas volt, és erősen világított. A Föld közelében keringve óriási árapály jelenségeket okozott. Ha nem lett volna a Hold, a tengerek beborították volna a Föld nagy részét, és csak nagyon kevés száraz terület maradt volna.

„És monda Isten: Legyen mennyezet a víz között, amely elválassza a vizeket a vizektől. Teremté tehát Isten a mennyezetet, és elválasztá a mennyezet alatt való vizeket a mennyezet fölött álló vizektől.” (1. Mózes 1,6-7)

Továbbra is óriási árapály hullámok zúdultak a szárazföld partjaira, és mintegy felkeverték az életet adó „őslevest”, míg végül élet keletkezett. Élőlényekként először a növények fejlődtek ki:

„Azután monda Isten: Hajtson a föld gyenge füvet, maghozó füvet, gyümölcsfát, amely gyümölcsöt hozzon az ő neme szerint, amelyben legyen néki magva e földön. […] És láta Isten, hogy jó.” (1. Mózes 11-12)

Az első állatok az óceánban keletkeztek. Később kimásztak a szárazföldre, majd szárnyas állatokként a levegőbe emelkedtek.

„És monda Isten: Pezsdüljenek a vizek élő állatok nyüzsgésétől; és madarak repdessenek a föld felett, az ég mennyezetének színén. És terem- té Isten a nagy vízi állatokat, és mindazokat a csúszómászó állatokat, amelyek nyüzsögnek a vizekben az ő nemök szerint, és mindenféle szárnyas repdesőt az ő neme szerint. És látá Isten, hogy jó. És megáldá azokat Isten mondván: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a tenger vizeit; a madár is sokasodjék a földön.” (1. Mózes 1,20-23)

„Azután monda az Isten: Hozzon a föld élő állatokat nemök szerint: barmokat, csúszó-mászó állatokat és szárazföldi vadakat nemök szerint. És úgy lőn. És látá Isten, hogy jó.” (1. Mózes 1,24-25)

Sokmillió életforma keletkezett és múlt el. Lassanként egyre bonyolultabb életformákká alakultak, míg végül egy bizonyos intelligencia és öntudat jött létre. 25 000 évvel ezelőtt még három emberfajta létezett: Homo floresienis, homo neandertalis és homo sapiens.

A neandervölgyi embereknek már nagyobb agyuk volt. Képesek voltak sírni, nevetni, és információt cserélni, éppen úgy, mint mi. Temetési szertartásaik alapján pedig vallásos tudatra következtethetünk.

„És monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra; és uralkodjék (vegye át a felelősséget) a tenger halain, az ég madarain, a barmokon, mind az egész földön, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon.

Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonnyá teremté őket. És megáldá Isten őket és monda nékik: szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá; (bölcsen használjátok) és uralkodjatok (felelősségteljesen) a tenger halain, az ég madarain, és a földön csúszómászó mindenféle állatokon.” (1. Mózes 1,26-28)

Minden olyan katasztrófa után, amely a földön lévő civilizációkat nagyrészt elsöpörte, az akkori kultúrák túlélőinek a tudatossága ugrásszerű fejlődött tovább.

Az emberiség fejlődését talán leginkább egy gyermek fejlődéséhez hasonlíthatnánk. Az is ugrásszerűen megy végbe. Bizonyos időszakokban a gyermeket impulzusok érik, melyek hatására – akarja vagy nem – cselekedni kényszerül.

Az általunk ismert civilizációk körülbelül tíz-, tizenkétezer évnyire nyúlnak vissza, egészen Kr. e. 7000-10000-ig. Nagyon fontos mindenkor szem előtt tartanunk, hogy az emberiségnek nincs lineáris fejlődési menete. Korunk legfejlettebb gondolkodásmódja mellett a középkor mentalitása is megtalálható. Ezek újra és újra kölcsönösen befolyásolják egymást.

A Föld megszámlálhatatlanul sok, szélsőségesen különböző tudati szinten álló lélek fejlődési területe.

 

Tudati ugrások

Egészében véve mégis megállapítható néhány fontos ugrás a tudatossá válás folyamatában:

• A Védák (kb. 6000 évvel és még korábban) nem tesznek különbséget az isteni és a teremtmény között. Minden egy, mialatt ugyanakkor minden úton van.
• Homérosz kb. i. e. 800-ban Odüsszeuszával kimondatja: „Én vagyok”, ami az egyén születésének pillanatát jelöli.
• Jézus Krisztus kb. i.sz. 30-ban a következő kijelentést teszi: „Az Isten országa tibennetek van.” (Luk. 17,21) A DNS-ben?
• 1336-ban Petrarca, a költő, egyik levelében leírja, hogyan mászta meg fivérével a Mont Ventoux hegyet. Amint felért a csúcsra és körülnézett, majdnem a földre roskadt, annyira lenyűgözte az elé táruló határtalan távolság által kiváltott érzés. A távolban más hegyeket pillantott meg, és azt is meg tudta mondani, mi fekszik azok mögött. Felfedezte a perspektívát: „ … mennyi verejték és fáradozás azért, hogy a test közelebb kerüljön a mennyhez [… ] valahogy így érezhet és aggódhat az Istenhez közeledő lélek is…”
• A reneszánsz idején Bruno, Galilei és Kepler megállapítják, hogy a Föld nem a mindenség központja, és hogy a saját tengelye körül forog.
• A világmindenségben keringő kék Földbolygó képe korunkban is (1972) tudati ugrást okozott. Lassanként az egész bolygón felismerték, hogy mi csak egy nagy egész elenyésző részecskéi vagyunk.

Természetesen olyan tudatossági ugrások is végbementek, melyeket még nem voltunk képesek érzékelni. És ezeket még sok követi majd.

A két tudós, Watson és Crick 1953-ban tett felfedezését, hogy az életet a DNS irányítja, szintén a tudatosság egy ugrásának tekinthetjük. E felfedezés új lépést jelent-e egy kíméletlen materializmusban, vagy ahhoz vezet, hogy az ember gyermekéveit maga mögött hagyja?

Belátja-e végre, hogy Isten és ember, élet és természet, tudat és fejlődés, lényegében egy és ugyanaz? Felnőtté válik-e végre? Olyan egyéniséggé válik-e, aki saját magáért és környezete valamennyi élőlényéért felelőséget vállal?

 

Belsőleg szemléld!

Egyébként Lao-ce, Konfuciusz, Buddha és az ugyancsak az i. e. 6. évszázadban élt Jina, akinek követői a jáinok voltak, nem egy külső istenségből indultak ki. Megállapították, hogy a belső harmóniát, melyet a szív ismeretének vagy Gnózisnak is lehet nevezni, az embernek saját magának kell elérnie. Szemléletükben és filozófiájukban nem léteznek bosszúálló vagy szerető, külső és megszemélyesített istenek, hanem mindig maga az ember dönt saját sorsa felől. Már jóval a DNS felfedezése előtt kelet és nyugat misztikusai újra és újra elmagyarázták, hogy az istenség az emberben található és nem rajta kívül.

Könyvajánló: A keresztény beavatási misztérium – Jan van Rijckenborgh

 

A „Dei Glória Intacta” (Isten dicsősége érinthetetlen) a keresztény beavatási misztériumot a Jelenések Könyvéből származó hét levél ezoterikus megfejtésén keresztül mutatja be. Leveleivel János az Ázsiában lévő hét gyülekezethez fordul, amely az emberiségnek azt a részét jelképezi, amely a benne ható szellem alapján érett a megújulásra.

A szerző világossá teszi, hogy a bennünk lejátszódó megújító átváltozási folyamat, a Krisztus-erő által vezetett, kozmikus méretű beavatási út. Három szakaszban, három „hétszeres körként” megy végbe a Szellem, a lélek és a test háromszoros újjászületési folyamata, melyek a hét bolygói szférával állnak kapcsolatban. A könyv gondolatai szüntelenül új nézőpontokat világítanak meg. Megszabadító üzenete – a tudatállapot kiszélesedésének mértékében – egyre nagyobb mélységgel bontakozhat ki benső szemeink előtt.

„A korszak beavatási módszerének alapja a személyiség lecserélése, az evangéliumi újjászületés titka. Sem személyiséghasításról, sem személyiségművelésről nincs tehát szó. Vagyis nem egy törvényszerűen hanyatlásra ítélt dolog kikerüléséről vagy felemeléséről beszélünk, hanem személyiségcseréről, ami egy teljesen új személyiség felépítését jelenti, Krisztus, és az Ő hierarchiájának erejében, miközben a szellem még a régi személyiségben jelenik meg.”

A könyv rendelhető: http://aquariuskincsei.hu/termek/dei-gloria-intacta/