A Pentagram 2016. évfolyamának cikkei könyvajánlók nélkül

 

2016/1. szám

 

 

Az idő

 

Új esztendő… új ígéretek, fogadalmak, megújulás… nemes, szép, igaz, jó szavak követik a magasztos gondolatokat, és mindezzel hozzákötjük magunkat valami egészen viszonylagoshoz, aminek viszont rendkívül erős a kultusza. A tükörbe nézünk. Számoljuk a perceinket, a napokat, az éveket, együtt élünk a múltunkkal és az emberiség múltjával, korszakok óta… amiket mi teremtettünk, azért, hogy átélhessük azt a fejlődést, aminek ezen az állomásán, saját életünkben… a tükörbe nézünk, és számoljuk a perceket.

Reménykedünk a jövőben. Egyáltalán persze abban, hogy lesznek következő percek és napok, amiket megélhetünk, bár az élet oly kiszámíthatatlan… és vajon milyen lesz ez a jövendő? Tőlünk függ, ezt jól tudjuk, bár oly gyakran szembesülünk a korlátáinkkal, és hiába tervezünk, nem feltétlenül úgy történik, ahogy mi akarjuk. És ez természetes, hiszen rajtunk kívül még hétmilliárdan akarnak kezdeni valamit azzal a nekik kimért idővel, amit a nagy világóceánban cseppekben mérnek.

Benne élünk, és mégis valami megfoghatatlan varázsa van. Csak a dolgok változásában mérhetjük, hiszen nincsen teste, alakja, fénye, ereje.

Mégis számolunk vele. Életünk ritmusa, a kozmosz is erre hangolódott. Születésünk és halálunk között nincsen pillanat, ami meg ne számoltatna -, mint az üvegcserepek tükrözik vissza az arcunkat.

Minden számításon túl azonban, azokat magában foglalva, egyetlen idő van: az Örökkévalóság. És a Mindenség ezzel van jelen.

 

 

A valódi alkotóművészet

 

Az igazi beteljesülés és boldogság a valódi alkotásból fakad. E megérzés már a történelem kezdetétől kíséri az emberiséget, és mindig újabb és újabb erőfeszítésekre serkenti: szüntelenül kutatjuk, milyen is a „valódi alkotó művészet”.

 

A legtöbben a természetes lélekállapotukból kiindulva végzik teremtő tevékenységüket. A természetléleknek, mint személyiségünk életelvének, számos képessége van. Ilyen az anyagcsere és a szaporodás, az érzékelés és észlelés, a vágyakozás és akarás, a mozgás, valamint a gondolkodás és a beszéd. E képességek a természetes fejlődés útján alakultak ki, és legnagyobb részük megtalálható e természet többi élőlényénél is. Képességeink általában egyéni jellegűek, és emellett még kozmikus, társadalmi és személyes körülmények is befolyásolják őket. Születésünk jegyei, családunk, neveltetésünk, kulturális környezetünk, valamint saját döntéseink és cselekedeteink is formálják jellemünket, életelvünket, vagyis természetlelkünket.

A természetlélekben bizonyos impulzusok válnak valóra: erőket vonz magához, melyeket átalakít, megelevenít és határozottá tesz. Ez az általunk ismert anyagi és anyagtalan értékek alapja, mint a művészet, a vallás, a tudomány, az államszervezet, és a különböző társadalmi formák, jogi- és egészségügyi állapotok, és vállalatok kiindulópontja is. Röviden: mindaz, amit kulturális teljesítményként ismerünk, az a természetlélekre és sok ilyen természetlélek együttműködésére épül.

 

Csak a mag marad

A gnosztikusok számára a természetlélek egy múlandó állapot kifejeződése, egy tanulási folyamat, mintegy iskola, amely az „újjászületéshez”, az alapvető átalakuláshoz, és egy teljesen „új lélek” megszületéséhez vezethet. E folyamat egyik legszebb jelképe a hernyó, mely bebábozódva, pillangóként születik újjá. Érdekes módon a görög „psziché” szó tulajdonképpen egyszerre jelenti a „lelket” és a „pillangót” is, és így a metaforát, a szóképet beépíti a nyelvbe.

Mit is jelent tehát ez a pillangó-metafora? A pillangó kétségtelenül teljesen más lény, mint a hernyó. Már külsőleg is alapvetően különbözik tőle: más szervei vannak, másként érzékel, mozog és táplálkozik, és mindezeken felül a pillangó rendelkezik a szaporodás, a teremtő fajfenntartás képességével. A hernyó levelekkel táplálkozik, a pillangó a virágkehely nektárjával; a hernyó araszolva mászik, a pillangó repül; a hernyó tömör testű és gyámoltalannak hat, a pillangó könnyű, légies, pompás rovar. Az átváltozás során a hernyó bebábozódik, majd létét és sajátosságait teljesen feladva, a belőle kifejlődő pillangó táptalajává válik. Biológusok megállapították, hogy a hernyó teljes szerkezete megsemmisül, fehérjékből és más kémiai építőanyagokból álló nyúlós anyaggá változik át, – egyetlen mag, egyetlen sejt kivételével, amelyből az új lényalak fejlődik ki.

Gnosztikus szempontból nagyon kézenfekvő értelme van e pillangó-metaforának. Természetállapotunkban olyanok vagyunk, mint a hernyó. Minden biológiai szervünk, pszichológiai állapotunk, kémiai, éteri, asztrális és mentális anyagcserénk a mi létállapotunkra van hangolva. Egész létezésünket „evilág erői” szabják meg, amelyekben teljesen feloldódunk. Ezen erők szélsőséges megjelenési formái a félelem, bosszúság, ravaszság, sóvárgás, restség, mohóság és kevélység. Megfelelő kultúráltsággal ezeket az erőket korlátozni, bizonyos fokig finomítani lehet, alapvető jellegük azonban megmarad.

Ugyanakkor bennünk nyugszik az „új lélek” lehetősége is, azé a léleké, mely teljesen más szerkezetű, más anyagokból épül fel, és teljesen más biológiai és pszichológiai alapon működik. Ez az „új lélek” a pillangó. A hozzá vezető út azonban nem a hernyó-állapot megfinomítása, hanem a „bebábozódás”, azaz a teljes alakváltás, a transzfiguráció! Ebben az alkímiai átalakulásban létünk az anyag, amely az újnak a táptalaja lehet. Ehhez mindenesetre minden régit teljesen fel kell számolni, s csak egyetlen mag, egyetlen atom alkotja az új lélek csíráját. Az evangéliumokban e folyamatot a „víztől és szellemtől való újjászületésnek” nevezik.

A lélek az az életelv, mely a testet élteti, a gondolkodást serkenti, az aura befolyását szabályozza, és az életerőket a test igényeinek megfelelően átalakítja. A Holdhoz hasonló szabályozó szerepe van; minden életerőt és bioritmust befolyásol tehát. A szimbólumok nyelvén a lelket ezért társítják a Hold és a neki megfelelő fém, az ezüst képzetével. A természetlélek természetes életterületünk ritmusaihoz alkalmazkodik, míg az új lélek a természetfelettiből származó, teljesen más erőkhöz jut hozzá. Ennek megfelelően teljesen új képességekkel rendelkezik. A legfontosabb az új gondolkodási képesség, melyet gyakran az új lélek rokon értelmű kifejezéseként is használnak.

Az új lélek valóban a Logosz egyetlen bejárati kapuja. A szellem minden sugallatát – mielőtt még hathatna bennünk – a lélek fénye változtatja testileg elfogadhatóvá. A szellemi Nap így tud a lélekben – mint az anyagi Nap a Holdban – visszatükröződni, az arany így kapcsolódhat össze az ezüsttel. Ha a természetlélek feláldozza magát, és az átváltozás útjára lép, csak akkor tud az ember újra reagálni a szellemi hívásra, és visszanyerni azt, amit a távoli múltban elveszített. Ha a lélek nem változik meg, akkor a test rabja marad, és az eredeti, isteni hierarchia nem tudja újra helyreállítani. Akkor továbbra is fordított viszonyok állnak fenn, és a test szükségletei uralkodnak a lélek vezetése helyett.

 

A lélek menyegzői ruhája

Az új lélek egyik leglényegesebb ismertetőjegye az új gondolkodási képesség. Teljesen nyitott a szellemi impulzusokra, amelyek így csírázni kezdenek, s az új lélek által megnyilvánulnak. Ezért ábrázolják a mítoszokban az új lelket női pólusként: Érosz, az isteni szeretet, és Psziché, a befogadó lélek jelképezik az alkímiai egyesülés jegyespárját. Ennek egy egészen másfajta, de mégis rokon értelmű megjelenítése „a lélek menyegzői ruhája”, a „Szóma Pszichikon”, vagyis a lélektest, amely a transzfiguráltat beburkolja.

Mint teremtő intelligencia (görögül: nóusz poétikosz), az új lélek képes a halhatatlan formákat észlelni és megérteni. E megismerés alapján szabadon cselekedhet, és teljesen új módon valósíthatja meg az önállóságot, az önkiteljesítést. Az új lélek a szabad és egyben tiszta munkálkodás szimfóniája, a Logosz teremtő energiájának kifejeződése. Létrehívja a „Fiú”-t, akinek magját őbenne az „Atya” vetette el.

Az új gondolkodási képesség tehát közvetlenül belelát Isten tervébe. A szellem bemerülésével a lélek megvilágosodik, és új tudati gyújtópont keletkezik benne. A hermészi filozófiában ezt „Pimander” jelképezi, melynek jelentése: „az emberek pásztora”. Ez a tudat ugyanis képes rá, hogy a testet vezesse, akárcsak a pásztor a juhokat. E közvetlen látás, és belső megvilágosodás állapotának lényeges következményei vannak. Így tud az asztráltest teljesen másképpen hatni, s kibontakozhat benne a szeretet és az alkotóképesség. Új képessége miatt az étertest ereje és energiája megrendíthetetlen. A személyiség anyagtestében pedig megváltozik a kígyótűz és a szimpatikusz-rendszer. Teljesen új tulajdonságok jönnek létre, melyeket Helena P. Blavatsky „A Csend Hangja” c. könyvében a szeretet, a tettekben és szavakban megnyilvánuló harmónia, a türelem, az örömben és szenvedésben tanúsított higgadtság, a félelem nélküli erő és a bölcsesség fogalmaival jelöl.

Így már felderenghet valami abból a mélységből és csodából, amely ebben a létállapotban rejlik. Olyan állapot ez, mint valami nagyszerű muzsika, olyan értékek, erők és életmegnyilvánulások dinamikus harmóniája, melyek messze túlmutatnak ismert életünkön. Az új lélek beleolvad az isteni világ szerkezetébe és megismeri Azt. Emellett azonban még kapcsolatban marad természetes életterületünkkel is, mert tudja, hogy az emberiség végül is egységet képez, amelynek ő is része.

Ezért a mi életterületünkön is megnyilvánulást keres. Így jönnek létre a szellem által ihletett „műalkotások”, melyek sokféle formát ölthetnek. Az építészetben az ókori templomok, vagy a gótikus épületek képében, az irodalomban költeményekként, filozófiai nézetekként jelennek meg, vagy mint muzsika, szobrászat és festészet. Ám ez az „építőművészet” egy életformában, egy gesztusban vagy egy nevetésben is tükröződhet. De kifejeződhet egy közösségben is, amely olyan környezetet teremt az embereknek, amellyel a régiből az új formába való átváltozást dinamizálhatják és erősíthetik. Azonban mindegyik esetben jelen van a lélek lélegzete, és közvetíti a szellemi impulzusokat. A Logosz mindig világossággá, a világosság pedig életté válik, ez az élet pedig önkéntelen szolgálatkészségről, és Isten, a világ és az emberiség iránti szolgálatkészségről tesz tanúbizonyságot.

Összefoglalva tehát: az új léleknek egészen más vonzódásai, igényei és lehetőségei vannak, mint az általunk ismert természetléleknek. Mindenekelőtt a szellemi impulzusokra nyitott, és ezért nevezik szellem-léleknek is. Legbensőbb lényege, hogy teljesen nyitott az isteni érintésre, és a szellemi erőkkel dolgozik. Ebben az alkotásban találja meg örömét, boldogságát és beteljesülését – a Pleromát. Ha az ember elhatol e szellemi erőkkel végzendő munkálkodáshoz, és újra önalkotó tűzlénnyé válik, akkor tárul fel számára az igazi alkotóművészet.

 

 

A művészet szabadsága

 

Ami a buddhizmus világában a zen festészet, az a keresztény kultúrában az ikon. Lefejtve a felesleget, azt adni csak, ami Van. A művész alázata a megnyilvánuló mindenségben oly mélységes, hogy elveszíti ebben önmagát.

A művészet ennek az eseménynek olyan kifejeződése, amelyben nincsen az alkotásnak tárgya, csakis alanya: Isten.

Tökéletes formái nincsenek, csakis hiteles formái, ez független az illúziók világának vélt időbeli és térbeli helyzetétől, és független attól, hogy kénytelen mégis tárgy által kifejezni az alanyt.

Ebben az esetben beszélhetünk ikonról, amely nem újabb mintát sző a látszat fátyolába, hanem abból kihúzza a rábízott szálat, hogy az, ami örök, láthatóvá váljon.

 

 

Hogyan tovább?

 

Aki a címadó kérdést még sohasem tette fel önmagának, az az életet valójában nem veszi komolyan. Ezt a kérdést azonban, amely éppen korunkban merül fel egyre gyakrabban, nemcsak a kérdező élete indokolja, hanem mindenekelőtt az egész Föld és az emberiség helyzete is.

 

A modern ember számtalan bonyolult problémával küzd: Helyt tudok-e állni a munkámban? Fel kell-e áldoznom a testemet, a lelkemet és az üdvösségemet, hogy megőrizzem a pozíciómat? Mennyire kell kivennem a részem a legjobb helyekért vívott küzdelemből? Van-e valami jelentősége az előmenetelemnek családom és jómagam számára? És saját szellemi fejlődésemre nézve? – Ezek a problémák mindenkit érintenek. Egy szellemi iskola tanulója azonban ezeket a nehézségeket általánosabb érvényűeknek látja, és nagyobb jelentőséget tulajdonít nekik. Mert hát hol a határ? Személyes viszonylatban még további problémák is felmerülnek: Hogyan kell viszonyulnom a férfi-nő kapcsolathoz a partnerek és a gyermekek tekintetében? Talán a szellemi iskolán belül más normák érvényesek, mint a mindennapi életben, ahol – különösen az utóbbi években – annyi minden megváltozott? Hogyan viszonyulok az azonos neműek közötti kapcsolathoz? És az egészséggel összefüggő problémák? A táplálék, melyet talán manipuláltak? És hogyan tekintsük a betegségeket és azok kezelését, az olyan vizsgálati módszereket, melyeket a laikus számára ismeretlen módszerekkel végeznek? És az esetleges műtétek és a velejáró altatási módszerek? A kezelési eljárások és a gyógyszerezés? Mi lesz a világgal? Hová vezetnek az energia- és az élelmiszerellátás, a népességrobbanás vagy éppen a népességcsökkenés területén megmutatkozó problémák? És hogyan birkózunk meg a levegő, a talaj, a víz és a földet körülvevő finomanyagi területek elszennyeződésével?

És végül ki fogja megítélni, hogy valóban helyesen választottam-e?

 

Évente csak egyszer tölt el minket a szeretet?

Az óév végén és az új év elején jön el az a pillanat, amikor ilyesfajta kérdések erőteljesen foglalkoztatják az embert. Jóllehet minden nap meg kellene bocsátanunk egymás hibáit, mégis úgy látszik, mintha ez csak Karácsony és Szilveszter táján lenne lehetséges. Január elsején hirtelen eszünkbe jutnak a barátaink, a családunk és szeretteink, és minden jót kívánunk nekik az újévre. Ez azonban minden jó szándék ellenére elég nagy értelmetlenség! Évenként egy napot tudatosan a szeretetteljes gondolatoknak és cselekedeteknek szentelünk, míg az év többi részében saját kívánságaink szerint élünk… Bizony, ezért szólal meg bennünk hirtelen a lelkiismeret!

De, aki tisztességes, csak nem így cselekszik! És a Szellemi Iskola tanulója? Ennek még a gondolata is rémisztő! Egy gnosztikus szellemi iskolában az élet teljesen más fénybe kerül: olyan fénybe, mely leleplez. És ebben a leleplező fényben rettenetes dolgok mutatkoznak meg. Először a többiek fonáksága kerül napvilágra, aztán persze a saját életünkben elkövetett hibák is. Ez pedig egész egyszerűen kellemetlen.

A tanulók olykor azt mondják egymásnak: „Hát igen, két mágneses területből élek, és ez egyszer csak feszültségekhez vezet.” Ez valóban így van. De ezzel a helytelen viselkedést még nem lehet igazolni!

A szellemi iskola egy filozófiát is átnyújt nekünk. Ez betekintést enged a bejárandó útba, de ha valaki olyan szándékkal forgatja, akkor éppenséggel az önmaga előli menekülés igazolását is kihámozhatja belőle. Hiszen beszélünk aurikus lényünk kényszerítő hatalmáról. És azzal csak nem szállhatunk szembe? Vagy itt van mindjárt a karmikus múlt: azt is okolhatjuk, ha valami netán balul üt ki. Néha ilyet is hallani: „A Szellemi Iskola korlátoz engem. Szabadságra vágyom!” A Szellemi Iskola azonban éppen a szabadsággal akar minket megajándékozni! Hiszen ezért kezdődött el a nagy mű, ezért hívták életre!

 

Az igazi szabadság figyelembe veszi a törvényeket

Az olyan szabadság, mely a múlandó természet törvényeinek van alávetve, csakis káoszban végződhet. Az istenrend törvénye szerinti szabadság ezzel szemben összhangot eredményez. Mikrokozmikus múltunk, az egész mostani életünk, a társadalomban elfoglalt helyünk, a körülöttünk zajló élet és az egész természet a maga ásvány-, növény-, állat- és emberi birodalmával, bolygóival, naprendszereivel és tej útrendszereivel – mindez egy hatalmas iskola, melyben mindenkinek meg kell tanulnia a leckéjét. Életünk egyetlen pillanata sem telik el feladatok nélkül. Egész életterületünk, melynek szerves részei vagyunk, egy nagy iskola, egy alapvetően fontos nézettel: ami ebben az iskolában lejátszódik, az az egész emberiség életében, de ugyanakkor minden egyes ember életében is tükröződik.

 

A természet tükröt tart elénk

Ismeretes, hogy a régi kínaiak szerint ajánlatos volt olykor egy kertecskében időzni, és néhány fára összpontosítva elgondolkodni az életről és annak értelméről. Vegyük csak egyszer szemügyre az ásványvilág pompás színeit és sziporkázó fényeit. Aligha ötlik fel bennünk, hogy jellemünkben az ásványvilág mindenféle nézete, egészen a legkeményebb gránitig, szintén képviselve van. És mi tükröződik vissza a növényvilágban, kezdve a bájos rózsától egészen a szúrós bogáncsig? Ez utóbbi nemde saját lényünk szúrós nézeteire emlékeztet? És nem tart-e elénk az állatvilág is tükröt megannyi szép és kecses formájával, magasban szárnyaló madarával és alant tekergő csúszó-mászójával? Az emberiségről már nem is beszélve. Ha a végtelennek tűnő égboltozatra tekintünk, nem tölt-e el bennünket saját kicsinységünk érzése, ugyanakkor az isteni teremtés nagysága is? És ez a látvány vajon nem mutatja-e meg a teremtésben elfoglalt helyünket?

 

A múlt és jövő elválasztása

Egy hatalmas méretű iskolában tartózkodunk tehát, melyet a saját létünk, magunkkal hozott múltunk, valamint az a természet alakított ki, amelynek a részesei vagyunk. Ehhez tartozik még a természeti múlt is. És minden pillanatban az időnek egy bizonyos pontján vagyunk, mely elhatárol egymástól múltat és jövőt.

A múlt majdhogynem ismeretlen előttünk, és a jövő sem több valami várakozásnál. És e kettő között vagyunk mi. Ebben az összefüggésben gondoljanak egy libikókára, egyfelől múlttal, másfelől pedig a jövővel.

Ugyancsak fáradságos dolog középen folyamatosan fenntartani az egyensúlyt. Az egyik pillanatban a múlt vonzása érvényesül, a következőben pedig az ragadja meg Önöket, ami még Önökre vár.

Egy szellemi iskola tanulójának sorozatosan kétfajta leckét kell megtanulnia. Először is azt, amit természetes élete hoz magával, másodszor pedig azt, amellyel a gnosztikus Szellemi Iskolában szembesítik. Aki a múlt leckéit kielégítő módon megtanulta, és ennek alapján él a jelenben, az a jövőjét is helyesen fogja meghatározni. Mert ha a múlt leckéjét megtanultuk, akkor ezt a részt le lehet zárni, és a továbbiakban nem léphet fel akadályozó tényezőként. De ha a múltnak túl nagy figyelmet szentelünk, és ezáltal gondolatban minduntalan életre keltjük, akkor ezeket a leckéket meg kell ismételnünk.

A jelenben – vagyis a MOST minden pillanatában – rejlik az igaz tanuló számára a jövő, melynek nincsen múltja. Ezt a képet nagyon alaposan meg kell ragadniuk. A természetben minden tettnek, minden gondolatnak, akár a legfinomabbnak is, és persze minden érzésnek is következménye, hatása van. Ez az úgynevezett „jó” és „rossz” cselekedetekre is áll, melyek az ellentéteknek a haláltermészetben ható törvénye miatt mindig kötődnek egymáshoz. Valami kevés tehát mindig belevésődik a környezetbe, ha máshová nem, hát a haláltermészet asztrális terébe.

 

A bölcs nem hagy nyomot maga után

Aki olyan cselekedeteket visz végbe, melyek révén az új lélek felemelkedhet az új életterületre, az a haláltermészetben semmilyen hatást sem vált ki. Ezért mondja Lao-ce: A bölcs nem hagy nyomot maga után. És erre utal a Pistis Sophia evangéliuma is: A természet eonjai nem vették észre, hogy a Mindenség Ura átment közöttük.

A Szellemi Iskola tanulója tudja, hogy a rendelkezésére álló nagy lehetőségek nem a dialektikus életterületről, hanem egy másik világból származnak. Ennek a hatalmas, isteni bőségnek alakot kellett öltenie, hogy a dialektikus világban érzékelhetővé váljon. Egy nagy szeretetsugárzást látunk tehát, összekötve egy megnyilvánulási formával. Mivel a szellemi munka kiindulási pontja mindig az abszolút, itt is érvényes a törvény: „Keressétek először Isten országát és az Ő igazságát, és minden más megadatik néktek”. Ha a teremtő igét szellemi értelemben mondják ki, akkor magától értetődően ezt egy megnyilvánulási forma is követi. Ez nem is lehet másképp.

Aki tanulmányok és a külső tudomány segítségével ered az igazi gnosztikus vonal nyomába, tegye ezt bár a lehető legalaposabb módon és mégoly nagy körültekintéssel is, fáradozása hiábavaló lesz. Minden kísérlete csak azokat a nyomokat fogja szaporítani, melyek nem az egyetlen megszabadító célhoz vezetnek. A fényes gnosztikus ösvényt csak azok fedezik fel, akiknek lépteit mély vágyakozás és mindenekelőtt az embertársaik iránti szeretet vezérli. Az ösvény mindenki számára más, mégis teljes biztonsággal, minden kerülő vagy tévút nélkül vezet az egyetlen célhoz. Ez egy világosságból és erőből álló út, mely a megújulás éterébe van belevésve, és amelyből egyéni útja során mindenki meríthet, aki érett rá.

Az egyetlen igazságot kereső így olyan utat jár be, amely számára nagyon is valóságos, melynek nyomait viszont a közönséges világ számára mindig azonnal eltörlik. Olyan út ez, amely mindig abban a pillanatban ölt formát, amikor éppen járunk rajta. Ezért minden lépést az adott pillanatban, az élő jelenben kell megtenni. Így lesz ez a lépés mindig a kezdet, de ugyanakkor a vég is.

A Tamás evangéliumban azt mondják a tanulók Jézusnak: „Mondd meg nekünk, hogyan jön el miránk a vég!” Jézus erre azt feleli: „Hát felfedeztétek-e már a kezdetet, hogy a vég felől tudakozódtok? Mert ahol a kezdet van, ott van a vég is. Boldog, aki a kezdetben él: mert tudni fogja a véget, és a halált nem ízleli meg.”

A zarándok ezért életútján nem a jövőbe mered, hanem ténylegesen a jövő irányába halad. Ezáltal új lehetőségeket szabadít fel mások számára. Z. W. Leene ezzel kapcsolatban azt mondta egyszer: „Abban a pillanatban, amikor valaki az igazságot az érvek hevével igyekszik elvinni az emberiséghez, az emberiség megkísérli az igazságot birtokba venni és az ő földi világába lehúzni.”

Ilyenkor hajlamosak azt kérdezni: „Mi a véleményük a szellemi iskola jövőjéről?” Válaszunk így hangzik: „Meg vagyunk győződve róla, hogy nagyon áldásos idők elé nézünk. De sok, nagyon sok, ha ugyan nem minden tőlünk függ, azoktól a tanulóktól, akik a szellemi utat valóban járják, és ezzel tökéletes választ adnak arra a szent kapcsolatra, ami a szellemi iskolával összeköti őket.”

„Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük.” (Zsid. 13:14) Ha a jövőre úgy tekintünk, hogy az időlegesből indulunk ki, az fölöttébb spekulatív és gyorsan pontatlansághoz vezet. Ezért mondja Pál a Timótheusnak írt első levelében (6:19), hogy „…gyűjtsünk kincset magunknak jó alapul a jövőre.”

Ezt az alapot a mindennapi CSELEKEDETEK szolgáltatják. Minden nap, minden órában, minden másodpercben a helyes lépésen kell munkálkodnunk!

Ez az a személyes ösvény, mely mindenki másnak az ösvényével össze van kötve. Ebből egy dialektikus mértékek szerint felfoghatatlan állapot jön létre: az egyéneknek egy tökéletes egysége, melyet a lelkek egységének nevezhetünk. Ebben a magasztos egységben jön létre a kapcsolat a szellemmel, és ahol a szellemtűz megjelenik, ott kialakul az új tudat is. Az új tudat az istenek hírnökéhez hasonlatos, ezért Merkúr-tudatnak is mondják. Ez olyan kapcsolatra utal, mely a szívben beszélő gnosztikus sugárerővel van összefüggésben. Ennek segítségével Isten szőlőskertjének szolgálója mindig tudja, hogy melyik úton kell járnia. Ekkor már nem spekulációról van szó, hanem egy másik tudatállapotról, helyesen észlelő tudatról, egy belső tudásról, mely minden pillanatban tudja, hogy merre vezet az út. Ez a biztonság minden pillanatban lehetővé teszi a helyes döntést. Ezután kerülhet sor a cselekvésre, mely a szeretet bölcsességerejéből származik.

A Tamás evangéliumban ez áll: „Tanítványai azt mondták: Világosíts fel minket a helyről, ahol Te vagy, mivel mást sem akarunk, mint hogy azt keressük. Ő így válaszolt: Akinek füle van, hallja. A Világosság Fiában fény lakozik, és beragyogja az egész világot. Ha ő nem világít, akkor sötétség van.”

 

 

A negyedik dimenzió az indiai filozófiában

 

Az idő titkának keresése

 

Az anyagi világot durva- és finom-anyagi részével együtt az idő és a tér határozza meg. Ezért az itt élő lényeken is a téridőrend uralkodik; a keletkezésre és születésre bizonyos idő után halál és elmúlás következik.

 

Az időről alkotott elképzeléseink nagy hatással vannak világnézetünkre, tapasztalatainkra és jövőképünkre. Gyakran érezzük mégis azt az erős belső ösztönzést, hogy az idő világában látszólag megszokott lehetőségek, felfogások, valamint az időhöz kötöttség alapjait kikutassuk.

Ez az ellentmondás minden civilizációban ősidők óta foglalkoztatta az emberiséget. Bár mindannyian ebben a téridőrendben élünk, a különböző kultúrák népei az idő lényegét illetően teljesen eltérő eredményekre jutottak. A mi nyugati szemléletünk szerint például az idő egy vektor, amely megfordíthatatlanul irányul a jelenből a jövőbe, ezért az időt lineárisan mérjük, a másodperc töredékének pontosságával. E meghatározott „időrács” a háttere mindennek, ami történik, ezen keresztül éljük át, értjük meg, és számunkra mindez „objektívnek” látszik. De más felfogások szerint – mint Ázsia két legnagyobb civilizációja, a kínai és az indiai szerint – az idő körfordulatokban vagy spirálisokban telik. Ahogyan az ember lát és tapasztal, a tudatától függ. Ezért az idő nem objektív létező, hanem szubjektív, és e szubjektív időállapotoknak sokféle változata van. Így nem csodálkozhatunk, ha az indiai időrendszer a nyugati felfogás számára nem megbízható, mert aszerint a legtöbb történelmi esemény egyszerűen „nagyon hosszú idővel ezelőtt” történt. Az idő a világ háttereként nem alkot objektív hálót, mégis a világ lényeges része.

 

Szentségtelen és megszentelt idő

A külső eseményeken az idő uralkodik. Mindent, ami történik, az idő mintegy „feljegyez”. Minden ok és hatás összefügg, amely ismét oka lesz egy következő gondolatnak, érzésnek vagy cselekedetnek. Az indiai hagyomány e folyamatokat a „szentségtelen idő” áramához sorolja, amely logikusan vezet a jelenből a jövőbe. A szentségtelen életben a jelen hatással van a jövőre, de a múltat nem befolyásolhatja, így megegyezik az idővektor formájával. Az időt csak a jelenben – ebben a pillanatban – lehet befolyásolni, melynek hatása a jövőben fog megnyilvánulni. Azonban ezzel párhuzamosan létezik egy másik időáram is, amely a jelenből a múltba, az eredethez vezet. A „szentelt idő” tehát fordított lefolyású, mint a „szentségtelen idő”.

 

Az idő vége a szenvedés vége

A szentelt időben mély megértés bontakozik ki bennünk, amely véget vet a tudatlanságnak. A szenvedésnek és tudatlanságnak nincs kezdete. Buddha azt mondta, hogy ezek mindig ott vannak a földi teremtésben, de végérvényesen eltűnnek, ha az idő dimenziója feloszlik.

„Ez a különös, mély megértés megmagyarázza a múltat, eloszlat minden tudatlanságot, feltárja a korlátozott tapasztalatok harmóniáját, és így befolyásolja a múltat. Ebben az értelemben a megvilágosodás elérhető közvetlenül és nehézségek nélkül, melynek fénye hosszú időre, akár egy egész életre is kiterjedhet. Az ilyen szembefutó pillanatok érzékelése a „megszentelt időben” lehetséges.”¹

Akinek tudatában tehát jelen van a mély megértés dimenziója, „egyidejűleg” két eltérő időállapotban él. Személyes időrendje szerint a szentségtelen, növekvő, új tudatállapotával pedig a szentelt időhöz tartozik.

A szentségtelen időt egy hömpölygő tűzfolyam kidobott hordaléksalakjához hasonlíthatnánk. A szentségtelen időben az emberi tudat a fogaskerék fogaihoz hasonlóan kapcsolódik a felszínhez, míg a szentelt idő állapotában tűzszellemként merül a tűzáramba, melyben a salaktól függetlenül, szabadon mozoghat.

 

A negyedik dimenzió

Az indiai hagyományban minden tudatállapotnak külön elnevezése van. Az éber tudat neve jagrat. Azt az álomtudatot, amely a tisztánlátással függ össze, svapnának, a mély alvás tudatállapotát pedig susuptának nevezik. A negyedik tudatállapotot az álomtalan alváshoz hasonlítják, és turiyának hívják. Ez az állapot felel meg a szentelt idő megélésének. Ebbe a tudatállapotba sohasem léphetünk be véletlenül vagy mellékesen, hanem csak egy tudati folyamat eredményeként.

Ez a folyamat feltételezi, hogy az ember három tudatállapotával tudatosan megéli, egyesíti és átszellemíti azt, ami saját valóságának három szférájában történik. Akkor ébredhet fel negyedikként az az állapot, amely teljesen megszabadítja, és az élő jelenbe állítja őt. A filozófus és kultúrantropológus Jean Gebser, Eredet és jelen című munkájában részletesen foglalkozik ezzel a témával. Felvázolja egy új tudatállapot képét, amit „aperspektivikusnak” vagy „integrálisnak”, összegezőnek nevez.

Ez sok tekintetben hasonlít a szentelt időben tapasztalt „mély megértés” indiai felfogásához. Az integrális tudatállapotban az ember alapjaiban érzékeli a világot, és már nem kötődik kizárólag az érzéki világ élményeihez, tapasztalataihoz és elképzeléseihez. „Aki az alapok tudatára ébredt, azt már nem zavarja meg többé az abból keletkező formák sokfélesége, változékonysága vagy korlátozottsága. Aki az eddig teljesen alapvető három időformát realizálta, és így határozottá tudta tenni, az tudatos a negyedik dimenzióban.” Gebser a továbbiakban azt mondja: „Az eredet mindig időszerű a jelenben. Nem kezdet, mert minden kezdet időhöz van kötve. A jelen pedig nemcsak a most, a mai nap, a pillanat, és nem része az időnek, hanem egy teljes feladat, s ezáltal mindig eredeti is. Aki az eredetet és a jelent teljességében fel tudja dolgozni, meg tudja valósítani és meg tudja tapasztalni, az legyőzte a kezdetet, a véget, és minden időlegest.”²

 

Én vagyok az idő, amely a Földet kioltja

A Bhagavad-gita története Arjuna herceg és isteni tanítója, Krisna beszélgetéseiről szól, két ellenséges sereg harca előtt egy csatamezőn.

Krisna azt mondja: „Én vagyok minden teremtmény legbensőbb lénye, amely ott lakozik minden élőlény szívében. Én vagyok a kezdet, a közép és a vég.” (X.20) Amikor később Arjuna megláthatja Krisna egyetemes alakját, így kiált fel: „Kezek, testek, szájak, szemek – mindenütt téged látlak, s alakod elvész a határtalanban. Nincs kezdeted, nincs közeped, nincs véged, nincs forrásod, mindenség Ura, látom egyetemes formádat”. (XI. 16) Az Úr később azt válaszolja: „Valóban én vagyok az idő, világok hatalmas kioltója” (XI.32)

—

Források:

¹ E.C.G. Sudarshan: Az idő az indiai hagyományban. Közzétéve az Interneten (1991. november).

² Jean Gebser: Eredet és a jelen. DTV-kézikönyv, München. 1973.

 

 

A negyedik dimenzió

Catharose de Petri

 

Az intuíció fejlődése a lélek felébredését jelenti – állapította meg Catharose de Petri. De hogyan fejlesztheti ki ez a lélek a teljesen új látást, amely a mágneses élő test tiszta szférájának észleléséhez szükséges? A szerző ezt az új látásmódot a negyedik dimenzióba való belépéshez hasonlítja.

 

Egy lélek-élethullámot vagy a mikrokozmoszok egy csoportját a mindent körülölelő asztrális, eredeti természetből az abba besugárzó isteni gondolat ébreszt fel és kelt életre. Ez éppen úgy történik, mint ahogyan gondolatunk szikrát lobbant az asztráltestünkben. Az így megszületett mikrokozmosz egy önmegvalósító folyamatban fejlődik tovább, mert az asztrális tér mögött az isteni gondolat adja az ösztönzést. Ezáltal éterek szabadulnak fel a mikrokozmosz megnyilvánulási terében, amelyek a mikrokozmosz magja, vagy rózsája körül koncentrálódnak, és a felébredés hátterében álló gondolatkép formáját veszik fel. Ily módon hozták létre egykor az örökkévalóságból az igaz embert, aki természeténél fogva önkéntelen kapcsolatban volt az Atyával.

De az ember, aki az idők kezdete előtt visszaélt szabadságával és ellenszegülő magatartást tanúsított, maga is jól tudja, hogy mi lett belőle. Az eredetiség dicső teste nem nyilvánulhat meg többé. Eltűnt, mivel egy olyan éterianyagi testnek, amely nem az asztrális anyaföldből született, az a sajátossága, hogy semmivé foszlik.

Az eredeti lelkesítő tényező, a mikrokozmosz, a lélek ekkor hatástalanná vált, kiürült, és nem volt képes többé megnyilvánulni, és a szellem, ami által a csoda történt, visszahúzódott. Így hát egy földi születési folyamat segítségével új személyiség születik, melyet egy lélekkel kapcsolnak össze. Ez a személyiség lényegében az isteni szeretet egy újabb csodája, azonban egy szükségrend-terv részének kell tekintenünk, amely arra szolgál, hogy a bukott, eredeti embert ismét életre keltse. A földi személyiség, mint ideiglenes jelenség ugyanis arra hivatott, hogy lelkét, mikrokozmoszát megmentse a fogságból. Ennek pedig önátadással kell megtörténnie, az endúrára való törekvéssel, hogy a másikban felolvadjon, akinek újra élnie kell.

A mikrokozmosz most téridőbeli rendszeréhez van kötve. De ha a szellem, a lélek és a transzfigurált testalak egyesül, akkor ismét képes lesz a mikrokozmosz a mindenütt jelenlét isteni állapotába lépni. Amíg ez nem történik meg, addig a mikrokozmosz romlott és meggyalázott marad. Emiatt hívnak folyamatosan mindenkit, hogy ezt a nagy gyógyító művet az eredeti természet erejében és ereje által beteljesítse.

Az eredeti természet nagy és gyógyító fényerejének tehát elsősorban át kell hatnia az egész testet.

Ezért az ember számára követelmény a megvilágosodáshoz kapcsolódó új életvitel. Az embernek – akár Simeonnak – a szellemet kereső lélekké kell válnia. Egész életállapotát összhangba kell hoznia ezzel. Akkor egy pszichológiai pillanatban a fény behatol a mikrokozmoszába, és attól kezdve megláthatja azt.

Emiatt fontos a gondolkodást, az érzést és az akaratot a szent lélegzet sugárerejébe állítani, hogy a lélek az élettestben feléledjen és kapcsolatba léphessen a hétszellemmel. Ekkor a János-embertől a belső Krisztus veszi át a vezetést. És ahol az önmagát átadni akaró én sem jár sikerrel, ott a lélek a személyiségélet minden nehézségét megszünteti. A nagy átváltozáshoz vezeti a rendszert, nevezetesen a feltámadás nyitányához, szimbolikusan Golgota hegyére. Ekkor Jézus Krisztus első feladata teljesült azt emberben.

Talán sejtik, mi történik, ha a gnosztikus misztériumok jelöltje képessé válik arra, hogy lélekállapotát a szellem sürgető hívására az Atyához emelje, és önmagát a természeteonoktól megszabadítsa. Legbelsőbbjének templomába lépve látja az élő Másikat. Mialatt ezt a tiszta „látványt” átéli, felismeri minden bukott istengyermek fejlődési útját, amely a természetből a megszabadító életbe vezet.

Az új látásmód szorosan összefügg az intuícióval, és ezek valójában nem is választhatók el egymástól. Ha Ön a valódi látás célját és módját felfedezi, akkor ezt teljesen meg fogja érteni. Az intuíció kifejlődése a lélek felébredését jelenti, és a lélek tényleges születésével függ össze, és azzal a ténnyel, hogy a lélek elfoglalja helyét a homlokcsont mögötti nyílt térségben.

A szellem-lélek területén való felébredés, az élő mágneses test tiszta asztrális szférájába történő belépés teljesen új látást követel meg, mégpedig a negyedik dimenzió érzékelését.

Az ember három dimenziót ismer: magasságot, hosszúságot és szélességet. E három dimenzió segítségével tapasztalja meg életterületét. Akármilyen nagynak képzeli is el e háromdimenziós teret, mindig határokba ütközik: ez a fogsága. Mivel földgolyónkat háromdimenziós szempontból szinte teljesen felfedeztük, észlelhető, hogy az ember tudatalatt érzékeli ezt a fogságot, amire jó példa a természettudomány azon fáradozása, hogy más égitesteket érjen el.

Abban a szédítő sürgetésben, amit jelenleg az evolúció az emberre gyakorol, túl szűkké, nyomasztóvá válik az emberiség számára a három dimenzió. A tudomány pedig válaszol erre a sürgetésre, amikor arra törekszik, hogy ezt a teret, amennyire csak lehet, kitágítsa. Világos, hogy az eközben fellépő nehézségek azonnal megszűnnének, amint megjelenne egy negyedik dimenzió, amit a tudomány is valóságosnak tapasztalna.

Ez a negyedik dimenzió létezik! Ez az a dimenzió, melyet egykor abszolút átjárhatóságnak, áteresztőképességnek jelöltek. Ezzel a mindenütt jelenlét valóságára utalunk. Ez az a dimenzió, melyben az idő, a távolság, múlt, jelen és jövő, a most és az eljövendő teljesen megszűnik. Ha e dimenzió fölött rendelkezne az emberiség, akkor biztosan nem lenne többé igénye például arra, hogy a Holdra, a Marsra, a Merkúrra vagy a Vénuszra eljusson, mivel a negyedik dimenzióban egy „önmagát-a-Holdra-képzelő-tudat” azt jelentené: a Holdon lenni. Röviden összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a negyedik dimenzió nem más, mint a mindenütt jelenlét képessége.

A három-dimenzió-tudatos embernek igen nehéz a fent leírt képességet elképzelni. A negyedik dimenzió mégis csupán az ajtó az ötödik, a hatodik és a hetedik dimenzióhoz. Ezen a hét dimenzión alapul az atom is, melynek hét nézete van.

Ezért az ember, mivel atomokból épül fel, elvileg és alapvetően mindenütt jelenlévő. De ennek nincsen tudatában.

Tudata és pillanatnyi lehetőségei háromdimenziósak. A mindenütt jelenlévőség tudata azzal a lehetőséggel ajándékoz meg bennünket, hogy ugyan egy bizonyos helyen vagyunk egy adott időpontban, de ezzel a tudattal kívánságunk szerint mindenütt jelen lehetünk, helyzetváltoztatás nélkül. Az intuíció ennek a kapuja. Az új látás az első lépés a negyedik dimenzió valóra válásához.

E rövid magyarázat után bizonyára megértik, milyen végzetes kitennünk magunkat a megszokott, dialektikus asztrális befolyásoknak. Az emberi életterület teljesen szennyezett. És az emberi élet légköre a maga asztrális és éterikus okaival és következményeivel ezzel teljesen átitatódott. Mivel az Önök életterülete az Önök lélegzőtere is egyben, így ezáltal fogságba kerülnek. Ez érvényes a vetésre, tehát az Önök után következő nemzedékekre is.

Milyen találó is az ó-testamentum mondása, miszerint az atyák bűnei harmad-negyedíziglen megbosszulják magukat. Miért éppen a harmadik, illetve a negyedik nemzedékig? Mert egy bűn oka legfeljebb a harmadik, esetleg a negyedik nemzedékig állhat fenn. Ekkor többnyire már újabb ok körvonalazódik.

Aki nem a felébredt lélek által megváltozott életvitelével kezdi, és ezt nem alkalmazza, nem ülteti át a gyakorlatba, az semmiféle gnosztikus célt sem érhet el. Minden mágia a lélegzés segítségével kezdődik. Aki eközben nem képes a káros asztrális befolyásoktól megvédeni magát, az mindenképpen áldozattá válik.

Ahogy a forma a pozitív, új élet által elhal, vagyis megváltozik, és a lélek veszi át az uralmat, megkezdi feladatát a Hétszellem ötödik sugara. Új, csodás fény érinti meg és tölti el a tanulót. Ez a fény csak mentálisan hatékony. A tanuló életében először válik képessé a tiszta gondolkodásra, mert mentális szervei most megnyíltak erre.

A Hétszellem hét sugarának megnyilvánulásával teljesen összhangban végbemegy az érzékszervi megújulás – ha a tanuló megvalósítja, amit a belső folyamat megkövetel tőle. Ekkor a megszabadító, egyetemes tan támogatja őt.

Az ötödik sugár az értelemnek felel meg. Ha Önt bevezetik az ötödik sugár valóságának szférájába, közvetlenül fedezi fel, hogy az értelem több, mint érzékszerv. Az értelem a gondolkodás, a gondolattest járműve. Ha a józan értelem felébred, az – a haláltermészet minden emberéből még hiányzó – gondolattest megszületését jelenti. És csak ezzel a születéssel kezdődik az igazi ember fejlődése.

A régi tanokban az embert „Adamas”-nak is nevezték. Ezzel a szóval jelölték a „man” vagy „manas” fogalmat, ami gondolkodót jelent. Az új életvitelt folytató ember együttműködése a Hétszellem ötödik sugarával, az Isten által adományozott gondolkodási képesség megszületését, igazi megnyilvánulását jelenti. Ez az igazi gondolattest, és ezáltal a józan ész megnyilatkozása.

 

 

Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában

 

A regény kiindulópontja az a tény, hogy a világot érzékszerveinken keresztül tapasztaljuk. Érzékeink kapcsolnak össze bennünket a külvilággal, s meghatározzák életünket. Ennek az életnek pedig a legfontosabb jellemzője a folytonos változás. Ez az oka annak, hogy az ember a jelen pillanatot, a konkrét mát, sohasem képes megragadni vagy megtartani. Ellenkezőleg, úgy tűnik, mintha az előttünk elvonuló életfolyamatokat még fel is gyorsítanánk. Ki ne vágyott volna még arra, hogy egy bizonyos pillanat bárcsak „megállt” volna? Az idő szele azonban mindent elsodor, semmit sem lehet fogva tartani. Csak a múltra való visszaemlékezés marad meg. De maradandóak-e az emlékeink?

 

A francia regényíró, Marcel Proust (1871-1922) „Az eltűnt idő nyomában” című hétrészes regényében behatóan foglalkozott ezzel a kérdéssel. Proust főművében nem életrajzot vagy egy felszínes regényt írt meg, ahogy az első pillanatban gondolhatnánk. Inkább azt állíthatnánk, hogy itt a modern irodalom egyik kulcsregényéről van szó, melyben a mű számos rétegét maga a szerző tárja fel nekünk.

Műveltsége és intelligenciája révén Proust helyet vívott ki magának a francia társadalom legfelső köreiben, amikor váratlanul visszavonult, és szinte aszkétikus magányában már csak művének szentelte magát, mellyel valami egészen újat ajándékozott a világirodalomnak.

Már gimnáziumi tanulmányai folyamán foglalkoztatták őt a test, lélek és szellem közötti összefüggések. Elnyerte a „Prix d’ honneur de philosophie”-t (az első díjat filozófiából), a Sorbonne filozófiai fakultásához benyújtott vizsgamunkája pedig a La spiritualité de l’ame (A lélek szellemisége) címet viselte.

Az érzéki tapasztalás mögött egy ismeretlen világ rejtezik

Az eltűnt idő nyomában egy öregedő íróról, Marcel-ről szól, aki fel akarja idézni magában gyermekkori emlékeit. Azonban minden igyekezete és akaratának teljes bevetése ellenére, állandóan megakad egy sűrű sötétséggel körülvett bizonyos résznél.

Egy hirtelen élmény hatására azonban, melyet villanásszerűen és egészen önkéntelenül, egy csésze hársfateába mártott „Madeleine” – egy könnyű kelt tészta – íze váltott ki belőle, élete nagy részének emlékei újra felidéződnek. Évtizedekkel korábbi események széles panorámája bontakozik ki előtte.

A regény folyamán ilyen asszociációk újra és újra akaratlanul ifjúkorával szembesítik őt. Ezeket a képzettársításokat meghatározott érzéki tapasztalatok hívják elő. Ezzel egy időben újra életre kelnek lényének régóta elveszettnek hitt részei. Mindez azután többnyire eksztatikus, futó boldogságérzéssel párosul. Ezzel szemben korlátozottak és töredékesek maradnak mindazok a kísérletek, amikor szándékosan akarja felidézni az emlékeket tudatában.

Mivel már nem akarja elveszíteni váratlanul felbukkant emlékeit, elhatározza, hogy gondosan megvizsgálja és lejegyzi a velük kapcsolatos élményeit. Az új ebben a próbálkozásban az, hogy Proust témává teszi e tapasztalatok keletkezési folyamatát, és a mesélőt, aki egy állandó változási folyamatnak van alávetve, fejlődő szerzőként ábrázolja. Az egyszerű, mindennapi élmények útján az ábrázolt íróban ezzel egy teljesen más szint válik felismerhetővé.

Proust ily módon az elbeszélőt lépésről lépésre a valódi lét belső forrásához vezeti: „az eltűnt időhöz”, melyre az „időnkívüliségben” lelt rá újra. Az emberiség itt egységet képez, minden ember kapcsolatban áll egymással, és a szerző már nem „én”-ről, hanem „mi”-ről beszél. Mégis minden egyes egyéniség valami sajátságosat ad hozzá az egészhez.

 

Az idő, a tér és a nyelv határai

Proust művében elsősorban az ember határaira mutat rá, aki a polaritásban, a világ kettősségében raboskodik. E világ ismertetőjegyei a valótlanság és a zavarodottság. Marcel Proust az alapjáig leleplezi e téridőhöz kötött életterületet, semmi sem marad szent. Eközben saját magát gondolatainak, érzéseinek és cselekedeteinek legkülső határain tartja, beleértve írói tevékenységét is. Nem gyárt elméleteket, hanem hagyja a dolgokat önmagukért beszélni csodálatosan kidolgozott művében. Ezzel egészen napjainkig nemcsak az irodalmat és a filozófiát, hanem a történetírást is befolyásolta. Az a fajta történetírás, mely a folyamatosságokból és az események „logikus” egymásutánjából indul ki, ebben az úttörő műben erősen megkérdőjeleződik. Mert a művész minden igyekezete ellenére – és Proust a legvégsőkig elmegy abban, ami szavakkal kifejezhető – az eredmény tökéletlen marad. Az emlékek nem hagyják magukat az igazsághoz hűen felidézni. Ezt megakadályozza az az időkülönbség, ami az emlékezés és az emlék, valamint az emlék leírása között áll. A szakadatlanul folyó életáramlat kizárja az ismétléseket.

Habár Marcel Proust a nyelvet, mint „az illúzió egyik eszközét” is bizalmatlanul kezeli, mégis mesteri módon világít rá az élőnek az esszenciájára. Itt „egy a maga teljességében meghatározható univerzum átírásáról” van szó. A regény körszerkezetén belül minden folyamatos mozgásban van. Semmi sincs nyugalomban. Mint egy levegőben köröző sas, úgy írja körül a nyelv az ábrázolt dolgot. Úgy tűnik, mintha a nyelv az eseményeket egy ponthoz közelítené, hogy azután azonnal visszahúzódjon, és egy egészen más vonatkozásból szemléltessen.

Több oldalról megvilágítja az ember ismeretlen mélyrétegeit, még azok kölcsönös kapcsolatait is, melyek egy egymással mindent összekötő hálóhoz hasonlíthatók. Az emberről olyan képet alkot, mintha egy hatalmas keverőedény lenne, melyben a legellentmondásosabb energiák harcolnának az elsőbbségért. A tükörképek újabb és újabb tükröződései mégsem hoznak haladást, mivel a természet ellentétes pólusai csak visszatükrözik, de nem képesek megváltoztatni egymást. Az érzékszervek ugyanis az önös akarat tehetetlenségéhez kötődnek, mialatt a szellem vonakodás nélkül visszahúzódik ettől az akarattól, ahol nem talál lehetőséget a visszatükrözésre. Bármilyen hatalmas lenne is a háromdimenziós tér, mégis mindig korlátozott maradna. Így halad tovább a tudat odüsszeiája.

 

Az érzékszervek megváltozása

A regény egy hasonlattal ábrázolja, ahogy az elbeszélő először valóban egy másik, magasabb szintet ér el, azonban közvetlenül ez után a legsötétebb mélypontig süllyed. Az asszociációk ott már csak ritkán lépnek fel, és rettenetesen fájdalmasak. Később azonban ismét számos örömteli, spontán emlék bukkan fel, melyekben elmerülhet.

A döntő élmény, a „Madeleine-epizód”, mely őt egy vacsorára emlékezteti. A visszaemlékező írót a tél kellős közepén anyja egy csésze hársfateával kínálja meg, mely a szeretet szimbóluma, s ahhoz egy darabka kagylóformájú kelt tésztát ad.

Hirtelen, mintha ajtó nyílt volna ki előtte egy olyan világra, mely után forrón vágyakozott, amelyet azonban már régóta örökre elzártnak hitt. Mindez „mélységes örömmel tölti el őt”, mely „egy csapásra az élet valamennyi eshetőségét teljesen jelentéktelennek, a lehetséges katasztrófákat pedig veszélyteleneknek tűnteti fel”. A további elbeszélés folyamán felismerhetővé válnak az írón állandóan eluralkodó lélekállapotok is: a belső ziláltság, a halállal való küzdelem, az illúziók elmaradása – fájdalmas, mégis elmaradhatatlan folyamatok, melyek nélkül a fejlődés lehetetlenné válna.

Arra a boldogságra, melyet az író hiába keresett az arisztokraták köreiben, a szerelemben és a művészetben, végül saját belsejében bukkan rá. Ez az „időtlen esszencia teszi őt egyedül képessé arra, hogy újra megtalálja az elveszett időt”. A „való élet” felé vezető út a gondolkodásmód és az érzékszervek gyökeres megváltozásának útja, mely „ellentétben áll az önimádattal, szenvedéllyel, értelemmel és szokással”. Ami felületesen szemlélve talán kudarcnak tűnik, végül mégis sikernek bizonyul, mert kizárólag a „tév”-eszmék megsemmisítése nyitja meg az új képességek kapuit, és győzi le a „felejtés megsemmisítő erejét”. A „másik én az, mely a tervet megalkotta”, amely azután „emlékezik” és „egy még előhívatlan fotónegatívként fejlődik”.

 

Külső és belső könyv

Proust különbséget tesz a valódi művészet, a művész és a szakember között. Miként a valódi művészetben már azelőtt létezik a tiszta valóság, mielőtt a mű megszületett volna, így fekszik előtte már készen a teljes regény. Azonban csak a mű vége felé, tehát kb. 3500 oldal után, nyilvánul meg az a terv, melyben a könyv szerkezete megmutatkozik. Az elbeszélő a szakember, aki minden pillanatba ismét valaki más, és folyamatosan változik. Belsejében számtalan személyiségvonatkozást birtokol anélkül, hogy az olvasó, vagy akár ő maga, képes lenne felfedezni középpontjaikat. A regény folyamán egyre jobban közeledni kezd a szerzőben, a művészben nyugvó saját tulajdonképpeni középpontjához, mellyel a mű elején még nem azonosul.

Egy ilyen kezdeményezés tökéletesen újat jelent az irodalomban. Általa válik felismerhetővé az élet két különböző szintje. Az egyiket Proust, „a valódi én” testesíti meg, aki önző akarat nélkül a háttérben marad, a másikat, személyiségén keresztül Marcel, aki megpróbál áttörni a valódi énhez, azonban folyamatosan szembesülnie kell saját akaratának elégtelenségével.

A külső és belső könyv közötti metszéspont jellemző módon egy könyvtárban jön létre. A regényben ez pontosan a hetedik rész közepén történik. A szerző azonban nem teremtőként látja magát, hanem pusztán belső, időn kívüli könyvének olvasójaként és fordítójaként. Önmagát, munkahelyét és idejét átadja a másiknak, az „időn kívülinek”, akinek azonban személyiségként mégis alakot kell kölcsönöznie. A szerző tehát pusztán (időhöz kötött) lakásként szolgál, mint forma a szellemi számára. Tartalom és forma megegyezik benne.

A kiadott mű az olvasó számára egyúttal átveheti „egy nagyítóüveg szerepét. Láthatja, amit különben talán nem látott volna be. Az olvasó ezért tulajdonképpen saját magát olvassa.”

Könyvének hatalmas terjedelme ellenére Proust tökéletesen szabadon hagyja olvasóját. Mindenkinek magának kell látnia, hogyan tölti ki az Újat. Világosan érzékelhető, hogy a „belső szerző” micsoda hatalmas lehetőségeket tartogat a „szakember” számára, ha az mindent, ami a belső könyvet akadályozná, maga mögött akar hagyni.

Újra és újra határokba ütközünk, szabadulást keresünk, és csak ekkor éljük át, hogy nem mi, hanem egyedül a bennünk lévő szellemi képes előmozdítani a folyamatot.

 

Idő és tudat

Imponáló világegyetem az, melyet Marcel Proust körülbelül 4000 oldalon keresztül bontakoztat ki előttünk. Az a távolságtartó mód, amellyel az embernek az időben töltött „végtelenül hosszúra nyúlt létét” írja le, egy áttekinthető, önmagába zárt világot mutat, melynek korláti világosan felismerhetőek. Az is érthetővé válik számunkra, hogy egymástól messze fekvő pólusok a valóságban milyen szoros kapcsolatban állnak egymással. Minden pro-t egy kontra követ valamikor, minden illúziót egy csalódás, és megmutatkozik, hogy „minden csalódás végső soron csak egy folyamatosan változásban álló szempontot képez.”

A fejlett tudatban azonban összefolyik minden tapasztalat. Így az idő és az örökkévalóság között egy érintési pont keletkezik, mely ismét egy új feladatot sejttet. Akkor megtalálták az idő lényegét, gyökerét, ami a vándort az időnkívüliség kapuja elé állítja. Ha pedig akkor megírják a titkos könyvet, az idő értelme beteljesedik. Maga az élet írja azt a könyvet, amivel életre keltik a minden mögött álló ötletet.

A folyamat számtalan köztes fokozatból áll, melyekben ezen ötlet részei összekapcsolódnak egymással. A megtisztított tudat, az új lélek, egy meghatározott lélekszínvonalon felébreszti a felfoghatatlanul egyszerű ötletet.

 

Az idő új dimenziója

Proust új idődimenziót fedezett fel, az „időnkívüliséget” (vagy „le Temps”, nagybetűvel!), azt az időt tehát, mely már mindig benne nyugodott. A múlt, jelen és jövő között fennálló összefüggés itt megszűnt, mert a látszólag elveszett idő megvan és él a jelenben, mindig is ott élt, és pusztán egy erőtlen „élni mintha” elfolytotta azt.

Aki továbbra is ezt az élni-mintha-létet keresi, elveszíti, elvesztegeti az idejét. Az egészen addig még rettegett halál jelentéktelenné válik a „tiszta időben”, és az „elhalni, mint egy magszem, hogy a növény élhessen” vágya áll szemben vele. Ez azt jelenti, hogy mindenekelőtt az értelmet kell elhallgattatni, azt az értelmet, amely a belső könyvet -annak eredeti kiadását – eltorzította, és hogy az irányítást a megtisztított, nyitott szívnek kell átvennie.

Csak akkor lépünk be az élő lélekállapotba, a negyedik dimenzióba, ha tökéletesen és tartósan feladtuk a régi akaratot, és akkor felébred az egyetemes akaratra irányuló hatodik érzék, az intuíció, mely egy a Mindenség-természet nagy gondolatával, az egyetemes tudattal.

Az akaratlan emlékek akkor megegyeznek a szándékos emlékekkel. Egy új módon tájékozódó tudat pedig aktiválja a valódi gondolatot, a hetedik érzékszervet.

Ekkor lesz képes a szakember, az ő soha be nem fejezett épületében, közvetlenül és időveszteség nélkül, „egy új valóság” kifejezésére, amely a „az élet nagy tükrét közvetlenül ábrázolja”.

 

Marcel Proust

(Auteuil 1871 – Párizs 1922)

Marcel Proust anyai ágon gazdag családból származott. Apja ismert főiskolai tanár volt az orvosi szakon. A Sorbonne-on folytatott félresikerült jogi tanulmányait követően Proust érdeklődése a filozófia felé fordult. 1896-ban különféle témákkal foglalkozó prózai szövegeket publikált. Írt egy három részből álló önéletrajzi regényt is, mely azonban csak 1952-ben jelent meg nyomtatásban.

Szülei halála után (1905 és 1906) egyre rosszabbodott asztmája, amelyben gyerekkora óta szenvedett. Ez volt az egyik oka annak, hogy a nagyvilági élettől visszavonulva belekezdett nagy művének, az A la recherche du temps perdu, megírásába, melyet 15 részre tervezett. Ebben a műben egy romantikus stílusban írt önéletrajzon kívül, melyben személyes életének számtalan mellékszereplője lép a rivaldafénybe, Proust képet nyújt a különböző társadalmi osztályokról is, melyek különbségei egyre jobban kiegyenlítődnek. A főszereplőt, Marcelt, akit az író tükröződésének tekinthetünk, olyan társadalom veszi körül, mely a szétbomlás folyamatában van. Véleménye szerint csak a művészet képes még valami maradandó létrehozására. E könyv egyik fontos témáját mindenekelőtt magának Proustnak a szerzőisége alkotja.

Az eltűnt idő nyomában egy Marcel nevű fiatalember élettörténete, aki belép a szerelem, az arisztokrácia és a művészet világába. Ugyanakkor azonban egy csalódásról szóló beszámoló is. Kíméletlenül leleplezi a legmagasabb társasági köröket, melyek álszentnek, közönyösnek és erkölcstelennek bizonyulnak. Csak a művészet nem veszít a fényéből. Az eltűnt idő nyomában ugyanakkor egy művészi elhivatottság története is: a nagyvilági körökben megtett számtalan tévúton át Marcel, a mű utolsó esszéi részében, felfedezi Az újra megtalált időt (Le temps retrouvé, 1927), az ő tulajdonképpeni szerzői feladatát.

 

Idő

 

„Tapasztalod a napok és évszakok váltakozását: ez a külső idő, melyet az óra egyenletes mozgásával mérhetsz. Tapasztalod személyed testtelen tartalmainak változását: ez a belső idő, melyhez mérőeszközöd nincsen, a külső időhöz képest hol gyorsan, hol lassan múlik. Belső idő játszódik le az állatban, növényben, ásványban is, ahogy változó jelenségeik a változatlan létezésre árnyék-csipkékként rávetődnek. Az élettelen erők működésének egymásutánja: világfolyamat-idő. Az emberiség egyetemes áramának hullámzása: történelmi idő.

Ezek mind jelenség-idők, csak a változó és véges tünemények sorozatából alakulnak. Más természetű a teljes-idő, mely a változatlan, végtelen isteni működést tartalmazza. A világteremtés, világfolyamat és világvég a teljes-időben rejlik; a jelenség-időben a vég nem fog elérkezni soha, ahogy a teremtés nem történt benne semmikor és ahogy a létezés sem fér bele, csak annak számtalan keletkező-pusztuló megnyilvánulása. A jelenség-idő minden percében egyformán jelen van a keletkezés, folytatódás, pusztulás, mint véges mása a végtelen teremtésnek, létezésnek, Ítéletnek; de a teremtés, fönnmaradás, végítélet nincs meg benne. A jelenség-idő nem végtelen, még sincs kezdete és vége, akár a körnek. A teljes-időben a teremtés a kezdet, a fönnmaradás a közép s az Ítélet a vég, s ezek benne éppúgy egybeesnek, ahogy a pontban egybeesik a plusz- és mínusz-végtelen s a kettő közti végtelen távolság. A teljes-idő, mit minden változatlan-végtelen, pont-szerű; s a számtalan fajta jelenség-idő közelebbi vagy távolabbi körként övezi.”

Weöres Sándor: A Teljesség felé

2016/2. szám

 

 

„Mindent ért az, aki valóban érti az Egyet.”

 

1600. február 17-én a római Campo de’ Fiori-n föllobant az a máglya, amelyen elevenen megégették Giordano Brunot…

A történet itt akár véget is érhetne. Hozzáfűzhetjük kommentárjainkat a hatalom mibenlétéről, szörnyűségéről, és nem is feltétlenül néven nevezve azt, hiszen természete nem sokat változik, változott. Ne ragadjunk meg, kérem, egy névnél, hiszen nem egyszer bebizonyosodott: egy diktatúra – legyen az politikai, avagy szellemi, és általában összefonódva a kettő – pontosan azért diktatúra, mert nem emberek uralják a rendszert: hanem a rögeszméink. A maszk lehet más, a karnevál megkívánja a változatosságot, a képzelőerőt, a hatalmas ideákat! Világmegváltást!

A hatalomnak arc kell, egy név, egy szó, akire hivatkozhat.

Arc kell neki… egy álarc. Görögül proszópon, latinul pedig… perszóna, személyiség. A hatalom, ez az évek milliárdjainak sötétjében lelkünk kívánságainak, vágyainak, álmainak torzóiból összekapart eon: mi magunk vagyunk. Az a démon, amelyben tükröződik mindannyiunk arca…jobban mondva az az álarc, amelytől identitást nyerünk.

Mennyi félelem, harag, vágy, szenvedély fércel össze egy ilyen arcot! Igen, mielőtt felbuzgó érzelmeink elárasztanák ereink útján testünket, így kielégítve aznapi igényét az ezen a módon létrehozott elementáljainknak, gondoljunk arra, hogy a hatalom, amely eltakarítja a rendszer működésében zavart keltő szenteket és igazakat: csak a kívánságainkat lesi. Tudja, hogy gyávák vagyunk, ezért félelmet generál. Készségesen megmutatja, kitől kell reszketnünk. Megnevezi azt és azokat, akiket gyűlölnünk kell.

És mi rettegünk, ezzel erőt adva annak, aki belénk fektette bizalmát. Tuti befektetés. És mi hálásak vagyunk a kenyérért, és még hálásabbak a cirkuszért.

Ó, te, örök Róma! Tompák lettünk. A tragédiára bambák.

A katarzisra lusták.

No, természetesen, ha a bőrünkről van szó, hisztizni, azt tudunk, és kapkodunk a hit, a belső tudás, a megváltás ígérete után.

Még sincsen baj, ez a természetünk. Megnyugodhatunk.

Amíg gyönyörű ígéret zavarja meg gondolatainkat…mégis teljesebb a valóság! A Mindenség olyan lehetőségek varázslatos birodalma, amelyben csak picinyke pont az az általunk összeeszkábált színház.

Minden, ami történet, végül is út Istenhez és a világhatalom – bár ő maga nem tudhatja ezt – legyen az politikai vagy egyházi, csak segítséget ad, hogy egy misztérium dráma utolsó jelenetei megnyilatkozhassanak.

Elégették Giordano Brunot? Nem.

A Tűz egyesült a Tűzzel.

 

 

Aminek nem szabad léteznie, az nem is létezik (?)

 

1920 körül a világ csillagászai még meg voltak győződve arról, hogy csak egy tejútrendszer illetve galaxis létezik. A görög „galaxias” szó jelentése tejút- vagy csillagrendszer. Abban az időben azokat a csillagászokat, akik más galaxisok létezését is elképzelhetőnek tartották, a tudományos közösség eretneknek bélyegezte, a szakmai lapokban pedig hevesen támadták és nevetségessé tették őket.

 

Azok a csillagászok, akik a Tejútrendszerünkön kívüli, távoli galaxisokhoz tartozó elmosódott fényfoltokat, az ún. ködöket vizsgálták teleszkópjaikkal, az ősrégi, címadó mondás értelmében hibásan jártak el.

1592. június 2-án Giordano Bruno a következő – akár hitvallásnak is beillő – szavakkal foglalta össze a világegyetemről és az emberiségről alkotott elképzeléseit Velencében, az inkvizíció előtti kihallgatása során.

„Hiszek egy végtelen világegyetemben, melyet az isteni mindenhatóság teremtett, mert lehetetlennek tartom, hogy az isteni gondviselés és mindenhatóság egy véges világot teremtett volna, amikor pedig számtalan másikat is képes létrehozni ezen az egyen kívül. Ez okból állítottam számtalan, a miénkhez hasonló világ létezését. Meg vagyok győződve róla, csakúgy, mint Pitagorasz, hogy a többi bolygó és égitest bizonyos szempontból hasonlít a Földhöz. Hiszem, hogy az összes égitest egy-egy világ. Számuk végtelen, és a határtalan téren belül együtt egy végtelen természetet alkotnak, melyet – mind az égitestek számát, mind a világegyetem kiterjedését tekintve – végtelen világegyetemként ismerünk. Hiszem, hogy minden teremtmény, bárhol is legyen a világegyetemben, az isteni terv, az isteni gondviselés szerint él, létezik és tökéletesedik. Ezt az isteni tervet kétféleképpen értelmezem: először is, mint az egész testben lélekként jelenlévőt; ennélfogva természetnek nevezem, ez valójában Isten árnyéka illetve nyoma; másodszor, ez az isteni terv leírhatatlan módon, mintegy isteni mindenütt-jelenvalóságként létezik, mint mindenben és mindenek felett lévő mindenhatóság, nem valami részként, nem lélekként, hanem megmagyarázhatatlan módon.”

 

A leírhatatlan isteni mindenütt-jelenvalóság kifejeződése

Giordano Bruno szavait röviden összefoglalva: van egy végtelen kiterjedésű világegyetem, melyben számtalan égitest létezik. Ezek a kifejezhetetlen isteni mindenütt-jelenvalóság és mindenhatóság megnyilvánulásai, melyek mind a természetben, mind az emberiségben nyomot hagynak, hogy az a tökéletesedés felé haladhasson.

Az igazság tagadása gyakran a legkönnyebb, elfogadása ellenben rendszerint győzelmet jelent. Az emberiség élettörténetének egy része a tagadás és elfogadás feszültséggörbéjével írható le. Giordano Bruno sorsa egy ilyen feszültséggörbe mentén alakult. Több mint 400 évvel ezelőtt kijelentette, hogy a csillagok, illetve égitestek száma végtelen. A kor uralkodói azonban nem tudták és nem is akarták elfogadni ezt az álláspontot.

1925-ben az ősrégi, dogmatikus tudományos nézet megváltozott. Edwin Hubble volt az a csillagász, aki a Wilson-hegyen álló teleszkópjával – mely abban az időben a leghatalmasabb volt a világon – be tudta bizonyítani, hogy a ködökként emlegetett képződmények valóban távoli csillagrendszerek. Immanuel Kant német filozófus már 1755-ben felvetette, hogy ezek közül a diffúz fényfoltok közül legalább egy nem a Tejútrendszerhez, hanem egy távoli csillagrendszerhez tartozik. Ez a rendszer jelenleg Androméda ködként ismeretes. Feltételezhetjük, hogy Kant látcsövet használt. Ám Giordano Brunonak nem álltak rendelkezésére ilyen technikai eszközök. Szabad szemmel öt-hatezer csillagnál többet nem észlelhetett. Ennyi látható egy tiszta éjszakai égbolton távcső nélkül. Tudomásunk szerint az első távcsövet Európában Galileo Galilei használta 1609-ben. Hogyan lehetett hát Bruno meggyőződve egy számtalan égitesttel rendelkező, végtelen tér létezéséről? A kozmoszról és az emberiségről alkotott nézeteinek eme összefoglalójában talán meglelhetjük a választ: Ezek a kimondhatatlan isteni mindenütt-jelenvalóság és mindenhatóság megnyilvánulásai, mely nyomot hagy a természetben és az emberben – a végtelen az emberben és általa pillantja meg önmagát.

 

Az egyetemes tér egy végtelen éteróceán

Tegyük fel, hogy egy átlagos légzés, mely egy belégzésből és egy kilégzésből áll, körülbelül 6 másodpercet vesz igénybe. Ez percentként 10 légzést jelent. Egyetlen lélegzet – azaz egy be- és kilégzés – alatt a Föld már 200 kilométert tett meg Nap körüli pályáján. Bolygónk ugyanis másodpercenként több mint 30 kilométeres sebességgel mozog. Ez szinte hihetetlen. A Nap sem áll egyhelyben, mely körül Földünk kering. Velünk és az összes többi bolygójával együtt másodpercenként 230 kilométeres sebességgel rója útját a Tejútrendszerben. Ám a Föld mozgása sokkal bonyolultabb:

Először is kering a Nap körül.

Másodszor, a Nappal együtt halad a Tejútrendszerben. Ez már kétszeres spirálmozgást eredményez.

Harmadszor, Tejútrendszerünk másodpercenként 90 kilométeres sebességgel közeledik a szomszédos tejútrendszer, az Androméda köd felé. Tejútrendszerünk és az Androméda köd közötti távolságot 2,5 millió fényévre becsülik. Ez a távolság azonban folyamatosan változik, mivel minden mozgásban van. Lévén, hogy a fény körülbelül 300.000 kilométert tesz meg másodpercenként, a legközelebbi tejútrendszer távolságát kilométerekben úgy adhatjuk meg, hogy a 23 után még 18 nullát írunk.

Bruno gyakran úszásként emlegeti az égitestek mozgását, mert számára az egyetemes tér egy végtelen éteróceán, a világlélek, az energia és intelligencia végtelen óceánja. A Föld, a Naprendszer és a Tejútrendszer sebességét illetően képzeletünk befogadóképessége zátonyra fut. De még nem értünk a végére, és kétséges, hogy egyáltalán elérünk-e valaha. Mert Tejútrendszerünk az Androméda köddel együtt egy számos tejútrendszer alkotta csoporthoz, az ún. lokális csoporthoz tartozik. Ez egy néhány tucat galaxis vagy csillagrendszer alkotta csoport. Ez az egész csoport, és vele Tejútrendszerünk is, körülbelül 600 kilométeres másodpercenkénti sebességgel halad egy másik, galaxisok alkotta csoport, a Virgo halmaz felé, mely maga is egy nagyobb, csillagrendszerekből álló csoport irányába tart, melyet a csillagászok a „Great Attractor” (Nagy Csábító) néven tartanak számon.

 

Pillantás 15 milliárd fényév távolságba

A hihetetlen méretű térben végtelen számú égitest, csillagok, csillagrendszerek és csillagrendszer-csoportok, valamint a legképtelenebb fajtájú, leírhatatlan sebességű mozgások léteznek. És ez még nem a végtelen. A „még nem” kifejezés azt a benyomást keltheti, hogy észlelésünk kiterjesztésével egyszer majd képesek leszünk megragadni ezt a végtelent. A modern Hubble-űrtávcső segítségével, mely jelenleg talán a legjobb, a csillagászok 15 milliárd fényév távolságba vethetnek pillantást. Egy fénymásodperc 300.000 km. 15 milliárd fényév nem kis távolság, de a végtelenhez viszonyítva a semminél is kevesebb.

Giordano Bruno kijelentette, hogy a végtelent nem lehet felosztani, sem térben, sem távolságban, sem időben. Nincs fél-végtelen, mivel minden elképzelhető fél megint csak végtelen lenne. Annak sem lenne értelme, ha a végtelenből elvennénk egy millimétert, mert az még mindig végtelen maradna. Csak egy végtelen van, nincs második, harmadik, negyedik vagy akárhányadik. A többszörözés csak a mi éntudatunk számára létezik, mely a három dimenzió véges határai között működik. Maga a végtelen nem valami jelenség. Ez minden lét abszolút elsődleges forrása, maga az abszolút. Bármi, ami a végtelenben megjelenik, mozog. Maga a végtelen mozdulatlan, mivel nincs tér, amelyben mozoghatna. Ha volna tér a végtelenen kívül, akkor a végtelen nem lenne végtelen. Amikor éjszaka szemünket a csillagos égre emeljük, a mozgások gigantikus méretű játékát pillanthatjuk meg, a helyzetek és a sebességek változását egy roppant térben, melyet elképzelni sem tudunk. Ezért mi csak egy határtalan táncparketten zajló, kozmikus és interkozmikus tánc tanúi vagyunk.

A legközelebbi tejútrendszer körülbelül 2,5 millió fényévnyi távolságra van tőlünk. A csillagászok a tejútrendszerek számát eddig 400 milliárdra becsülik. Elnémulunk a dolgok hátterében meghúzódó misztérium mérhetetlen nagysága előtt. És ugyanez az emberben is el van rejtve! Ez az oka a keresésünknek, a tudás- és bölcsesség utáni szomjunknak, a belátás, megértés és felfogás utáni vágyunknak. A hasonló hasonlót vonz, és hasonlót keres. A végtelen az emberben és az ember által pillantja meg önmagát. Az egység a sokféleségben fejezi ki magát, és határtalan változatossággal sokszorozódik. Az ember, mint ennek a sokszorozódásnak a része, sok vándorlás és a kozmikus táncparketten tett számtalan tánclépés után tudatosan részt vehet ebben a végtelen, abszolút létben. Ez a tánc végül az öröm mérhetetlen táncává válik. Bruno ezt az állapotot teljességnek nevezi.

Ki tudja elképzelni azt a sebességet, mellyel a Föld kering a Nap körül, vagy amellyel a napok és a 400 milliárd galaxis rója pályáját a térben? Ki képes ezt felfogni? Ki tudja megragadni vagy megérteni a csillagrendszerek közötti távolságokat és tereket, a végtelenről nem is beszélve?

„Halandó keblemben

Te lobbantottad fel

örök lángodat!”

De… miért is beszélnek erről az emberek? Mert az elképzelhetetlen még mindig tény. És éppen ez a tény világít rá a mögötte lévő leírhatatlan misztériumra. Ez a világegyetem misztériuma, az életé, az emberiségé. „Ez a három misztérium egy, és a hozzájuk tartozó kulcs az emberi lényben van elrejtve” – mondja Giordano Bruno, aki a De triplici minimo et mensura (A háromszoros legkisebbről és a mértékről) című művében ezt írja: „Ó Isten, Te végtelen Egy, Te tetted lehetővé, hogy örök lángod halandó keblemben fellobbanhasson, hogy szívem világosságod fényében fürödhessen, és izzító tüzedben felragyoghasson. Hogy követhessem a csillagok útját a te végtelen világodon át, minden árnyéktól elválasztva, és a tehetetlen anyag kötelékeitől valamint az érzékek erejétől megszabadítva. Világosság, mindent átfogó fény, te teremted a világosságot, hogy minden felismerhető legyen.”

 

 

Az idő labirintusába veszve

 

A berlini Pergamen Múzeum elő-ázsiai részlegében a VA1243-as katalógusszám alatt található a világ valószínűleg legrégibb csillagtérképe. Csaknem 5000 éves, tehát az i.e. 3. évezredből származik: egy agyagtábla Akkádból, abból az országból, mely valaha a két folyam vidékén, a Tigris és az Eufrátesz között, a mai Irak helyén terült el. A térkép pontosan és a helyes léptékkel jeleníti meg a Naprendszert…

 

…középen a Nap, körülötte pedig a helyes sorrendben a kicsiny Merkúr, majd a Vénusz és a Föld (csaknem azonos nagyságban), valamint a Hold. Ezekre következik a Mars, a két nagybolygó – a Jupiter és a Szaturnusz -, s végül az Uránusz, a Neptunusz, valamint a törpebolygó Plútó. Ezenkívül egy további, mindeddig ismeretlen planétát is ábrázol a térkép, amelynek létezését még ma is csupán gyanítják a csillagászok.

Nikolaus Kopernikusz 1543-ban, 5 évvel Giordano Bruno születése előtt tette közzé Az égitestek körmozgásáról című könyvét, melyben kimondta azt a veszélyes állítást, miszerint az égitestek a Nap körül keringenek. E tény azonban ismeretes volt már 4000 évvel Kopernikusz előtt! A róla szóló tudás csak az idő útvesztőjében tűnt el újra, mint ahogy oly sok minden, ami egykor ismert volt, újra eltűnik vagy rejtve él tovább különböző kultúrák bizonyos köreiben és csoportjaiban, hogy a maga idejében újra felbukkanjon, és nagyobb mértékben leljen bebocsátásra az emberiség tudatába.

Bruno írásaiból kiderül, hogy Pitagorasz jóval többet tudott a kozmosz életéről és a kozmoszban zajló életről, mint az őt követő nemzedékek. Tudvalevő, hogy Pitagorasz sok mindent átvett Egyiptom papjaitól. Kereken 300 évvel Pitagorasz után, az i.e. 3. században gondolta el Arisztotelész azt a világképet, amely Bruno korában, és még jó ideig meghatározta az emberiség gondolkodását és képzeletét. Arisztotelész gondolatait később az Alexandriában élő görög csillagász, földrajztudós és matematikus, Ptolemaiosz (Kr.u. 2. század) erősítette meg.

 

A mérhetetlen térben lejtett kozmikus tánc tanúivá válunk

Mielőtt röviden vázolnánk ezt a világképet, tegyünk egy kirándulást szemünk észleletvilágába. Ha éjjel felpillantunk a csillagos égre, akkor tulajdonképpen mozgások, változások és sebességek gigantikus játékát látjuk. A végtelen térben lejtett kozmikus tánc tanúivá válunk. Hanem látunk-e effélét ténylegesen? Észreveszünk-e valóban valamit abból a sebességből, mellyel a Föld kering a Nap körül? Vagy érezzük-e, hogyan forog a Föld a tengelye körül? Nem inkább az-e a benyomásunk, hogy a Nap kering a Föld körül? Hiszen még mindig azt mondjuk: a Nap felkel, a Nap lenyugszik.

Az érzéki észlelés síkján az ember a Földet mozdulatlannak éli meg, amint körülöttünk forog a Nap, a bolygók és az egész égbolt. A Föld mozdulatlanságának benyomása azonban érzéki csalódás. Így nem csupán a kozmikus történésekre, hanem saját életünkre és társadalmunkra vetett pillantásunkat is gyakran meghatározza az a tény, hogy saját magunkat éljük meg a történés középpontjaként. A középpont pedig mindig uralkodó jellegű. Nyelvünk nagyon érzékletesen ábrázolja ezt. Gyakran mondjuk: azt hiszi, hogy ő a világ közepe. Vagy pedig abból indulunk ki, hogy mindennek mikörülöttünk kellene forognia.

Van egy nagyon találó kifejezés erre a beállítottságra: egocentrikus, énközpontú. Ha a Földet a világegyetem középpontjának tekintjük, akkor – mint ismeretes – a geocentrikus világképet kapjuk. A Földet jelentő görög szó a Gaia. És itt ismételten Arisztotelésznél és Ptolemaiosznál vagyunk. Ők a Földet a kozmosz középpontjának tekintették. Számukra a Föld mozdulatlan volt, s minden más körötte forgott. (Egyébként érdekes, hogy a geo és az ego szavak ugyanazon betűkből állnak.) A Föld a középpont, és a firmamentum körötte forog. Ezt már a firmamentum szó elárulja: latinul a „firmare” azt jelenti, hogy „megszilárdít”. Az eget tehát egyfajta átlátszó kristályboltozatnak tekintették, melyre a csillagok és a bolygók fények gyanánt lettek odaerősítve. (Bruno ezt az elképzelést újra és újra támadta.) És ez a boltozat különböző síkokon és szférákban forgott a Föld körül. Ezt a világképet nem volt szabad megrendíteni. Mert a Föld – mint a világegyetem központja – egy egész különleges feladattal bírt. Az egyház számára csupán az Isten által kiválasztott egyetlen égitest létezhetett, melyen Isten Fia megszülethetett: a Föld, a világegyetem középpontja.

 

Szakítás a régi elképzeléssel

Csodával határos, hogy Nikolausz Kopernikusz természetes halált halhatott. Hiszen az inkvizíció később, 1616-ban indexre tette írásait. Kopernikusz vetette meg az úgynevezett heliocentrikus, napközpontú világkép alapját. Világos volt számára, hogy a Föld a többi bolygóval a Nap körül kering, tehát nem képezi a világegyetem középpontját. Az égitestek Föld körüli látszólagos mozgása azáltal jön létre, hogy a Föld maga körül forog.

Mint ismeretes, görögül „Helios” jelenti a Napot. A heliocentrikus annyit tesz: a Nap a világegyetem középpontja, és minden a Nap körül forog. Jóllehet, ez szakítás a régi világképpel, ám a Nap itt is még mindig a világegyetem mozdulatlan középpontját alkotja.

Bruno azonban Kopernikusz megállapításaira támaszkodva még tovább ment. És a törés, amit Bruno idézett elő, már nem volt elfogadható az egyház számára. Nézete szerint az egyetemes tér végtelen. A végtelenség azonban nem bírhat középponttal, és nem lehet meghatározni koordináták által. A végtelenségben minden hely, a számtalan égitest mindegyike középpont. És nem csupán ez – minden atom, minden pont illetve energia-kvantum szintén középpont. A végtelenség az energia mérhetetlen óceánja. Bruno számára nem létezik olyasmi, mint a tökéletes vákuum értelmében vett üres tér. A végtelen teret világléleknek hívja: az energia és az intelligencia végtelenségben gyökerező határtalan terének.

 

Az elhatárolódásból adódik a különbözőség

A végtelenség maga Isten. A világlélek Isten mindenütt jelenvalósága a térben. A tér erőt, energiát, intelligenciát, szubsztanciát és formát adó elv. A tér egy, tökéletesen egy, ő a világlélek. Belőle lett minden; ezért a mélyek legmélyén – legyen bármennyire különböző is – minden egy. Az elhatárolódás misztériuma által adódik a különbözőség. A végtelen elkülönülés, kiválasztódás misztériuma által adódik a végtelen sokaság. Aki az elhatároltság árnyéklétéből kiemelkedik, az megéli az abszolút egységet. Ez – vallja Bruno – a beteljesedés.

Bruno sok dologban megelőzte korát. Korunk emberének fülében a modern természettudománynak köszönhetően sok minden nem cseng idegenül abból, amit mondott. Atomfizikusok és kvantumfizikusok okítanak minket, hogy a szilárd anyag nem más, mint egy bizonyos állapotban leledző energia. Önmagában nem létezik szilárd anyag. A világűrben végzett kutatások kiderítették, hogy több száz milliárd tejútrendszer létezik egy minden képzeletet felülmúló kiterjedésben. Ám Bruno számára még több létezett, sokkal több. Néhány gondolatát már a mai kutatási eredmények is megerősítették.

 

Ezért van minden lélekkel átitatva

Szemlélete azonban még mélyebbre hatolt. Számára az egyetemes tér az egység. A világlélek nem ismer ürességet magában. Ő a mindenütt jelenlévő teljesség, intelligencia, tudat. És ezért minden lélekkel van ellátva, jóllehet különböző módon, különböző fokon, de lélektől van áthatva. Lelkesülés nélkül semmi sem létezhet.

Nos, vannak tudósok, akik abból indulnak ki, hogy tényleg nem létezik üres tér. Mindaz a feketeség, ami éjjel a csillagok között látható, szerintük energia. Az úgynevezett üres tér egy köbcentimétere annyi energiát tartalmaz, hogy azzal a Föld minden vizét, tehát minden óceánt, tengert és folyót forrpontra lehetne hevíteni. Itt tachionokról vagy nullponti energiáról beszélnek. Mindez természetesen még hipotézis és elmélet, még maradnak a kérdőjelek. A természettudós Stephen Hawking azonban optimista. Az 1988-ban írt A világegyetem című könyvének előszavában azt mondja: Néhány éven belül tudni fogjuk, hogy szabad-e azt hinnünk, hogy egy kezdet és vég nélküli, önmagába visszatérő világegyetemben élünk.

Bruno számára nem kérdés a világlélek léte, hogy létezik a végtelen energia- és tudati tér. Szerinte minden égitest középpontjában a világlélek különös összpontosulása rejlik, tehát minden bolygót és napot a magva hoz mozgásba. Minden égitest közepében sarkall és hat az élő-mozgató hajtóerő. Minden egyes égitest középpont a végtelenségben. Természetesen minden erő kölcsönhatásban is áll egymással, mégis minden égitest, minden lény saját magvából él, és általa mozog. S mindennek a forrása a világlélek, aki a végtelenben, az Egyben gyökerezik.

 

Aki az Egyet nem érti, semmit sem ért

Bruno azt írja Az okról, az elvről és az egyről szóló dialógusában: „A világegyetem tehát egy, végtelen, mozdulatlan. Egy, mondom, az abszolút lehetőség, egy a valóság, egy a forma vagy lélek, egy az anyag vagy a test. Egy az ok, egy a lény. Egy a legnagyobb és a legjobb, melyet nem lehet jobban megérteni, és ezért meghatározhatatlan és behatárolhatatlan, és ő ezért határtalan és határozatlan is, és ezért mozdulatlan.”

Ugyanebből az írásból származik a következő idézet: ”Mert amint az, aki az Egyet nem érti, semmit sem ért, úgy mindent ért az, aki valóban érti az Egyet. És aki az Egy megismeréséhez közeledik, az közeledik mindenek megismeréséhez.” Ernst Bloch német filozófus Brunot a végtelen „minnesängerének”, lovagi költőjének nevezte. És két évszázaddal ezelőtt Hegel üstökösnek jellemezte Brunot, aki letért a tudós filozófiai iskolák bolygói pályájáról, ámde háromszáz éven belül vissza fog térni. Hegel szerint tehát Bruno felismerései a közeljövőben meghonosodnak majd az emberek gondolkodásában és tudatában. Talán tényleg így van.

 

A minden atomban ható örök őserő

Utaljunk itt még néhány nyomra, amit az olasz költő és gondolkodó látnoki elméjével és lángoló szívével az emberiségre hagyott. Ezek főképpen a De Immenso, A győzedelmeskedő bestia elűzése és A heroikus szenvedélyekről című műveiből származnak, és itt modern nyelvezettel tolmácsoljuk őket.

A világok – mondja Bruno – a világrendszerek és minden látható lény szakadatlan mozgásban van, változékony és múlandó. Egyedül az alkotó energia örök, melyből minden keletkezett. Örök a minden atomban ható őserő. De a mindenkori csillagképek, összetételek, formák és alakok változékonyak.

A végtelenben és általa sugárzik a mindenütt jelenvaló isteni intelligencia. Ő egyszerre mindenség-energia és mindenség-szubsztancia. Ez az őserő válik szét örökké, végtelen sok egységre. Az anyagi szinten ezek az atomok, vagy a még kisebb, atom alatti energiaegységek. A lélek és a szellem síkján Bruno ezeket az egységeket monádoknak nevezi. A monádok és az atomok közötti különbség csak fokozatbeli, csak belső állapotukra vonatkoztatva érvényes. Azt is mondhatnánk: az őserő vagy a mindenség-intelligencia összpontosulásában rejlő különbség.

 

Az árnyak világa

Az emberi lény magja nem más egységek egybeillesztéséből létrejött konstelláció, hanem egy szellemmonád, egység, és ezért múlhatatlan. A szellemmonád egy isteni intelligencia-összpontosulás, a végtelenség megjelenítése az emberben – a választás szabadságával rendelkező szellemi elv.

Az anyagi világ atomok, többé-kevésbé lappangó monádok változékony együtteséből áll. Bruno ezt helyenként az árnyak világának nevezi. Ahogyan az égitestek haladnak pályájukon, úgy rója útját az ember lényének magva az anyagi világon át. E fejlődési út célja az, hogy a szellemi elv az emberben tudatosan eggyé váljon ősalapjával, az isteni intelligenciával vagy isteni igazsággal.

Aki valóban keresi az igazságot, az Bruno szemében egy hérosz. A görög hérosz szó istenfiat, félistent, hőst jelent. Az ember tehát félisten! Szellemi magva szerint isteni és örök, formája szerint múlandó. Félig isteni, és félig halandó! Aki félelem nélkül töri útját a végtelen igazsághoz, az hős, aki önmagát győzi le. Felülkerekedik azon, ami őbenne halandó, ami elválasztja őt az isteni igazságtól.

 

Mélyen meghatva szépségétől

A heroikus szenvedélyekről című írásában Bruno a következő történetet meséli el a görög mitológiából. Aktaion, Téba királyának unokája kutyáival egy csaknem áthatolhatatlan erdőben vadászik. A vadásztrófea utáni sóvárgása által hajtva egy tisztáshoz közeledik, anélkül, hogy tudná. Ezen a helyen egy tavacska található, melyben Artemis, a vadászat istennője éppen fürdik. Aktaion, a vadász a vizet körülvevő bokrokon át leskelődik, és látja Artemist néhány szűz társaságában, ruhák és köntösök nélkül. Szépségétől mélyen meghatva révületbe esik. Ám a szüzek felfedezik őt, és hangos kiáltozásukkal felhívják rá Artemisz figyelmét. Ekkor az istennő vízzel locsolja le Aktaiont. Abban a pillanatban, amint megérinti őt a víz, a vadász szarvassá változik, és a sűrűbe menekül. Az űző üldözötté válik. A kutyák üldözőbe veszik, fogukat a torkába vájják, és megölik.

Szokatlan az értelmezés, amit Bruno a mítoszról ad. Sokfajta vadász van. Boldogságot, dicsőséget, hatalmat és élvezetet űző vadászok, földi javakat űző vadászok, tudást hajszoló vadászok. Ám létezik az isteni igazságot űző vadász is, a hérosz. Keresése közben egy csaknem áthatolhatatlan erdőbe kerül – önmagába jut, földi, kusza, halandó lényébe. A kutyák a gondolkodását és akaratát jelképezik, ezekre azonban – legalábbis kezdetben – szüksége van, hogy célját megközelíthesse. És akkor elérkezik a csodálatos pillanat, amikor a hős a misztériumot, az isteni Artemiszt szemlélheti. Ez a teljes megváltozás pillanata. A vadász űzötté válik, a kereső keresetté, vagy ahogy szintén gyakran megfogalmazzák, az észlelő az, akit észlelnek.

 

Az újra megtalált ősalap

A vadászaton, melyen a mindent átfogó isteni elvet veszik űzőbe, ez utóbbi végül magát az embert ejti foglyul. Ez teljesen a birtokába kerül, feloldódik benne. Az ember szellemi magja megtalálja ősalapját, és tudatosan eggyé válik vele. És ezáltal változik meg az ember. Aktaion szarvassá válik. Kiemelkedik a földi emberlétből, és úgymond elhagyja a megszokott világot. Az erdőbe megy, a magányba. Végül ebből az állapotból is kiemelkedik. Az érzékek minden kötelékétől, kuszaságától és illúziójától megszabadul. Megszabadul a testi lét börtönéből, amit a halál jelképez. Ez nem betű szerinti halál, hanem a teljes belső és külső megváltozás misztikus halála. A szemlélő és a szemlélt most egy. Nincs már erdő, bozót, ami a kereső és a keresett közé állhatna. A vadászatnak vége, a vadász eltűnik. Az ember szellemlénye eggyé vált a nagy ősmonáddal, a végtelen léttel, a végtelen önvalóval.

 

E fájdalom a vezeklés tövise

A győzedelmeskedő bestia elűzése című írásában Bruno az ember földi létéből a valódi rendeltetéséhez vezető utat egy másik szép képbe öltözteti.

Hattyúhoz hasonlítja az embert, mely lénye mélyén fájdalmat és búnbánatot érez a földiben való fogsága miatt.

„Ez a fájdalom a bűnbánat tövise. A bűnbánat erény, hattyúhoz hasonlatos. Nem mer felemelkedni, mert megalázottságának tudata a földhöz köti. Ezért fordul el a földtől, és keresi a vizet. A víz a lelkiismeret kiontott könnye. És ebben a vízben kísérli meg a hattyú a megtisztulást, hogy azonossá váljon a szeplőtelen, fehér ártatlansággal.

A hattyú vagy a lélek magába száll. Emlékszik magasztos örökségére, s noha kezdetben még tétován, de kezd eltávolodni minden rossztól. Ekkor újfent szárnyai nőnek, felemelkedik, felmelegíti a nap, és lángra lobban az isteni lét iránti szeretetben. Így válik éterivé, és saját eredeti lényévé változik át. Vezeklésének oka lett légyen bár tévedés és bűn: most a lelket a szúrós tövisek között növekvő bíborrózsának hívom, ragyogó szikrának nevezem, amely a kemény kavicsból csiholva felemelkedik a Naphoz, mellyel bensőleg rokon.”

 

A pentagram, amelyet már az egyiptomiak is használtak, már a druidáknál is honos volt, a szabályos ötágú csillagot druida lábnak vagy lidérclábnak is nevezik. Pitagorasz számára a pentagram a szellemi menyegzőt jelképezte: a lélek és a szellem összeolvadását. A benne szereplő ötös számot a mikrokozmoszban lévő ember, számaként jelölte meg. A korai keresztények a pentagramot Krisztus jelképének, az alfa és az ómega, a kezdet és a vég szimbólumának tartották. A középkori alkimisták az ötágú csillagot a kvintesszencia, az ötödik elem, a tűzéter vagy Szent Szellem jelképeként használták. Giordano Bruno számára az ötös szám a lelket képviselte; mivel mind az egyenlő, mind az egyenlőtlen, a páros és a páratlan is megtalálható benne.

 

A szó mélysége Giordano Brunonál

 

Giordano Bruno az egyik legjelentősebb, de ugyanakkor a legnehezebben érthető alakja a kései 16. századnak. Ebben szerepe volt mozgalmas életének, terjedelmes, nem egykönnyen megközelíthető munkásságának, éles vitáinak, valamint élete kegyetlen végének. A vélemény, miszerint sarlatán volt, önjelölt mágus, még mindig zavarossá teszi a róla alkotott képet.

 

Filippo Bruno 1548-ban a dél-olaszországi Nápoly melletti Nola városában született. Származására gyakran hivatkozik. Műveiben gyakran szerepelnek családtagok, drámai életszerűséget, személyes tónust kölcsönözve nekik. Filippo 15 évesen Nápolyban belép a Dominikánus-rendbe, és ekkor veszi fel kolostorbeli nevét, a Giordanot. Nagyon hamar fellázad a kolostorbeli élet ellen, és azzal vádolják, hogy rossz hatást gyakorol társaira.

Később egy őt is fenyegető eretnekségi per elől Rómába, majd tovább, észak-Itáliába szökik. Végül egy kevéssé katolikus helyen, Genfben köt ki, ahol a kálvinistákhoz csatlakozik, azonban hamarosan konfliktusba kerül feljebbvalóival, mégpedig a későbbiekben többször ismétlődő forma alapján: Megtámadott egy vezető teológust, akit vitákban vagy írásaival rendkívül felingerelt, ezért távozásra, vagy bocsánatkérésre kényszerítették. Ez hozzájárult ahhoz, hogy Európa több városában is élt és tevékenykedett.

Egy velencei patrícius, Giovanni Mocenigo 1592-ben meghívja őt Velencébe, majd pár hónappal később befeketíti az Inkvizíciónál. Hosszadalmas pernek vetik alá előbb Velencében majd Rómában. Kezdetben megbánást tanúsít, de elképzeléseit mégsem akarja visszavonni. Végül máglyára ítélték, amely a szokásos büntetés volt az eretnekeknek számára.

 

Három párbeszéd egyben

Bruno művei többnyire párbeszédes stílusban íródtak, részben latinul, részben pedig olaszul. Bár az egyetemeken a latin volt a hivatalos nyelv, a francia és az angol Udvarban az olaszt a kultúra nyelveként használták. Ezért nem meglepő, hogy a Dialógusok egy sorozata 1584-85-ben Londonban jelent meg, ahol Bruno ez időben bejáratos volt az Udvarhoz.

A „Lo spaccio della bestia trionfante” (a győzedelmes bestia kiűzetése) című művében két síkon három párbeszéd játszódik. Ketten beszélgetnek egymással, Saulino és Soha, a bölcsesség. Kicsit később megjelenik Mercurius. Soha elmondja Saulinonak, ami az Istenek világában történik: Jupiter megváltozott, mert uralkodásának „világéve”, harminchatezer év, nemsokára letelik, és a főisten fél, hogy megfosztják trónjától.

Összehívja az Istenek gyűlését, és egy reformot terjeszt elő: Minden egyes, az eget benépesítő csillagképet, amely az istenek régebbi, sokszorosan buja hőstetteiről tanúskodik, kritikai vizsgálatot követően el kell távolítani az égről. Helyükre az erényeket teszik, akik megmutatják az utat az etikai és vallási megújuláshoz, a másodlagossá és mellékessé vált rossz szokásokat pedig elűzik. A dialógusra a 16. század közelgő vége adja a közvetlen alkalmat. Ezt hozza összefüggésbe egy megújított reformációval. A hosszú, allegorikus párbeszédet a teológusokról és filozófusokról szóló heves, szatirikus szidalmak élénkítik.

Jupiter a Fenevad miatt dühöng, amely „gonoszabb, mint a lernai hidra”, és „többszörös eretnekséggel halálos mérget terjeszt” (Luther), ezért a Földre akarja küldeni Herkulest, hogy legyőzze őt, mondja Momus, aki égi kritikusként – mint Bruno alteregója -a radikális megoldást foglalja szóba:

„Ennyi elég, hogy a vaskalaposok e szektájának véget vessünk, akik, anélkül, hogy az isteni és természeti törvények értelmében jót tennének, magukat tartják Isten előtt kedveseknek, és ilyennek is akarnak látszani. Azt mondják, hogy jót tenni jó, rosszat tenni rossz; de azt nem, hogy az ember nem a jó által, amit tesz, illetve rossz által, amit nem tesz, válik Istenhez méltóvá és neki tetszővé, hanem azáltal, hogy saját katekizmusának, vallási tételeinek megfelelően remél és hisz.”

 

Jupiter ítélete

A második dialógusban Bruno Sofiával mondatja ki: „Jupiter kihirdette az ítéletet, és elrendelte, hogy vizsgálják ki, vajon igaz-e, hogy ők (a skolasztikusok) a népeket a törvényhozók és a törvények megvetésére, vagy legalábbis a törvényhozókkal és a törvényekkel szembeni közömbösségre buzdítják, miközben azt hozzák a tudomásukra, hogy ezek a tréfa kedvéért lehetetlen dolgokat tálalnak fel nekik. […] Mialatt pedig azt mondják, hogy törvényeket és vallásokat akarnak megreformálni, mindent, ami ezzel kapcsolatban felmerül, tönkretesznek. […] És végezetül, bár a „Béke” szóval köszönnek ott, ahova bemennek, a meghasonlás kését viszik magukkal, elveszik az apától a fiát, a felebaráttól a felebarátját, a polgártól a hazáját és más aljas, a természeti és minden más törvénynek ellentmondó meghasonlást okoznak. Vagy bár olyan valaki szolgájának nevezik magukat, aki halottakat hoz vissza az életbe és betegeket gyógyít, ők azok – gonoszabban bárki másnál, akit a föld táplál – akik az egészségeseket nyomorítják meg és az élőket teszik holttá, de nem is annyira tűzzel és karddal, hanem a romlott nyelvükkel.

Miféle béke és egyetértés látszatát keltik ők a sajnálatra méltó népek előtt? […] A világ fennmaradó részében nem található annyi széthúzás és disszonancia, mint náluk. Mert tízezer ilyen pedáns, vaskalapos közül nincs egy sem, aki ne tartaná készenlétben a saját katekizmusát. Amennyiben ezt még nem publikálták, úgy éppen azon vannak, hogy publikálják, és semmi más beállítottságot nem találnak jónak, csak a sajátjukat, ez által pedig mindenki másnál valami megjegyeznivalót találnak, amelyet kritizálhatnak és kétségbe vonhatnak.”

 

Virtu (erény, kiválóság) – a hasznosság, az erő és az erény fontossága

A katolikus egyházat sem hagyja ki: Mercurius úgy definiálja a nápolyi inkvizíciót, mint a „legnagyobb birtoklási vágyat, amely álcázva, a vallás ürügyén tartja fenn magát”. Ugyanilyen kevéssé pártfogolja Bruno – és ez különbözteti meg őt Rousseau későbbi, 18. századi „forradalmi teóriáitól” – az Aranykorba való visszatérést. Ellenkezőleg, a harmadik dialógus kezdetén megállapítja, hogy a bűntelenség, ahogy az Aranykorban megjelent, még nem jelenti azt, hogy az ember birtokolja a virtu-t (erőt és erényt). Az istenek éppen azért adtak kezeket az embereknek, hogy használják, és ez által különböztessék meg magukat az állatoktól. Közvetetten itt tehát újból a szabad akarat elsődlegességét követeli, Luther „szolgálatra való elkötelezettségével” szemben.

Bruno tanulmánya az ókori egyiptomiakkal folytatódik, az ő bölcsességükkel, melyhez az a felismerés tartozik, hogy Isten a természetben van, sőt, „a természet nem más, mint a dolgokban lévő Isten”. A természetet tisztelve az ókori egyiptomiak az istenséget imádták. „Ahogy az istenség bizonyos értelemben lejön, amennyiben a természetben megnyilvánul, úgy emelkedik fel az ember a természeten át az istenséghez, kúszik át a természet dolgaiban visszatükröződő életen, és emelkedik fel az e fölött létező Élethez.”

 

A századforduló 1600 körül

A hősi szenvedélyekről című művében Bruno leírja a lépcső elvét, amelyen keresztül az ember a „természetmágia” segítségével Istenhez ér. Ezzel szemben az emberek „olyan isteneket imádnak, melyek épp csak annyira szellemiek, mint az állatok, mert imádatuk végül a halandóknál köt ki, méltóságukat vesztett, szégyenletes, őrült, fanatikus, becstelen, szerencsétlen, gonosz szellemek által megszállt embereknél, akiknek sem agyuk, sem beszédben való jártasságuk, sem virtu-juk nincsen. Akik életükben semmit nem tudnak felmutatni, és lehetetlen, hogy haláluk után bárkiért bármit is tegyenek”. Ez egy kendőzetlen támadás a szenteknek az ellenreformációban megnyilvánuló tisztelete ellen. Azt mutatja, hogy Bruno a közeledő századfordulót az egész kereszténymózesi hagyomány befejezésének látja. Ennek a végnek erkölcsi megújulást kellene magával hoznia, mégpedig az ókor, főleg a rómaiak erényeihez való visszatéréssel, akiket Bruno különösen nagyra értékel:

„[…] A nagylelkűség, igazságosság és kegyesség tetszik az isteneknek. Erről az alapról emelték fel a római népet a többiek fölé, mert más népeknél jobban sikerült nekik az, hogy dicsőséges tetteik által hasonlatossá váljanak az istenekhez. [… ] És amilyenek a törvényeik és a vallásuk voltak, olyanok voltak szokásaik és tetteik, és ugyanannyi megbecsülésben és szerencsében volt részük.”

Egy új etikai lendületre való ösztönzés Bruno legutópisztikusabb oldalához tartozik. Ugyanakkor az olyan utópisztikus konstrukciók, mint Thomas Morus ideális városa, vagy az ezen a területen szerzett tapasztalatokról szóló híresztelések meglehetősen hidegen hagyták.

 

A fehér fekete

A harmadik párbeszéd utolsó részében az Orion és a Kentaur csillagképről szóló vitát a kereszténység álcázott támadására használja Bruno. Orionról az mondja Momus: „Hagyjátok, istenek, hogy egy javaslatot tegyek. […] Hagyjuk, hogy ő, aki már annyiféle csodát tett, és mint Neptun, képes a tenger hullámain járni, anélkül, hogy elsüllyedne, sőt anélkül, hogy benedvesítené a lábát – következésképpen sok szép trükköt fog tudni bemutatni – az emberek közé menjen. Hadd mesélje el nekik, amit akar, hadd hitesse el velük, hogy a fehér fekete, hogy az emberi intellektus, ahol a legjobbat látni véli, ott vak, és amit az értelem kiválónak, jónak és remeknek tart, valójában alantas, rossz és romlott…”

A Lo spaccio párbeszédét, mint Bruno összes dialógusát, polemikus írásnak kell tekintenünk, mely szerzője fejlődésében csak egy pillanatfelvétel. Ezért ne lepjen meg bennünket, hogy Bruno később Lutheránus központokban bukkan fel, Wittenbergben és Helmstedtben, a német vallásmegújítókat pedig Oratio Valedictoria (1588) című művében, a Wittenbergi egyetemi búcsúbeszédében nagyra értékeli.

A Lo Spaccio dialógusban az eretnekség szörnye, melynek Herkulest kell legyőznie, maga válik Herkulessé, amely győzedelmeskedik a tiarával koronázott Cerberuson. Ez az ellentmondás, vagy irányváltoztatás ugyanakkor nem jelenti azt, hogy Bruno minden, a dialógusokban alkalmazott gondolatképet visszavont. Gondolatai teljesen következetes rendszert alkotnak.

Még néhány lényeges pont: a Hősi szenvedélyekről című mű az istenség iránti emberi szeretetet tárgyalja. Ez homlokegyenest szemben áll – teljesen az égi és földi éroszról szóló plátói tradíciót követve – a vulgáris szerelemmel. Mert az istenivel való egység a földi életben nem (teljesen) valósítható meg, ezért a hősi szerelem tragikuma állandó gyötrelme a filozófusoknak. Az istenség azonban felvezeti őt a megismerés folyamatának lépcsőjén. Ez a mű kulcsszövegnek tekinthető, melyben Bruno sorsa, és az inkvizícióval szembeni helytállása előre látható.

 

A heliocentrikus világkép védelmezése

Nagyon tanulságos Brunonak a Világegyetemről alkotott nézete. Már a Hamvazószerdai vacsorában (1584) védelmezi Kopernikuszt, mint „…aki magasan Ptolemaiosz, Hipparchusz, Eudoxusz és mások fölött áll… Ezt a felsőbbrendűséget a szokásos és közönséges filozófia néhány hamis axiómájától (hogy ne vakságot mondjunk) való megszabadulásával éri el. Azonban nem nagyon távolodik el tőle. Mert ő, aki inkább matematikus, mint fizikus volt, nem tudott olyan mélyre ásni, hogy kitépje a hamis és haszontalan elvek összes gyökerét, ez által minden nehézséget feloldva, önmagát és másokat annyi felesleges vizsgálattól megszabadítva, figyelmét konkrét és biztos dolgokra irányítva. Ennek ellenére ennek a német embernek a nagyságát nem lehet eléggé díjazni, aki olyan keveset vett át a bolond tömegtől, és kiállt a szembenálló meggyőződés árama ellen.”

Kopernikusz védelmezését tovább dolgozza ki a De l’infinito, universo e mondi dialógusában. Tizenhárom évvel később Galilei maga ír erről egy nem publikációra szánt írásában. Fél évszázaddal később megjelent Galileitől a Dialógus a két világrendszerről (1632).

Bruno felülmúlja Kopernikuszt. A világegyetemet – mint századokkal előtte a Lucretius nevű római természetfilozófus – végtelen nagynak látja, és állítja, hogy sok olyan világ létezik, mint a miénk. A világegyetemet nem tekinti üres térnek. Az univerzumon belül, melynek nincs centruma, és egyértelmű mozgásiránya sem, mégis minden mozog, a „Napok” és a „Földek” is. Nehézség és könnyűség relatív fogalmak számára.

Bruno ebben a modern tudomány előfutáraként jelenik meg. Nehéz megítélni, hogy befolyása milyen messzire ér. Az sem világos, mennyire ismerhette egy olyan gondolkodó, mint Galilei, Bruno írásait. Ugyanezt mondhatjuk el Spinozáról is. Mégsem kizárt, hogy ez a holland filozófus is olvasta Bruno írásait.

 

„Nincs üres tér”

– írták Hitvallásukban a XVII. század rózsakeresztesei. Van egy életáram, amely meg akar nyilvánulni. A forma által, amelybe burkolózik, ismét egyesülni szeretne a forrással, amelyből az élet árad. Ha ez jól megy, akkor ez az életmag visszatér az ősforráshoz, azokkal a tapasztalatokkal gazdagodva, amelyeket életútján gyűjtött. Így ismeri meg az elemeket: a földet, levegőt, vizet és tüzet. És megtanul ezeknek az elemeknek a rendeltetésével összhangban gondolkodni, érezni és cselekedni. Megtanulja, hogy a néki ajándékozott tereket megtisztítsa, és megtöltse őket azzal a világosságerővel, amely őt életútján kezdettől fogva kísérte.

 

 

Az ember és a természet kapcsolatát illetően

 

A 16. század végén Giordano Bruno ezt írta A végtelenről, a világegyetemről és a világokról című müvében:

Első párbeszéd

Beszélgetők: Elpino, Filoteo, Fracastorio, Burchio.

Elpino: Hogyan lehetséges, hogy a világegyetem végtelen?

Filoteo: Hogyan lehetséges, hogy a világegyetem véges?

Elpino: Úgy véled, hogy ez a végtelenség bebizonyítható?

Filoteo: Úgy véled, hogy ez a végesség bebizonyítható? […]

 

Burchio: Ha mégoly igaz is, én nem akarom hinni; mert a végtelent sehogy sem bírja fölfogni a fejem, sem pedig megemészteni a gyomrom; ámbár, megvallom, szeretném, ha úgy volna, ahogy Filoteo mondja, mert ha szerencsétlenségemre megesnék valaha, hogy kibukom ebből a világból, mindig csak találnék talajt valahol.

Elpino: Bizonyos, ó, Filoteo, hogy ha az érzékeket akarjuk bírákká tenni, vagy legalábbis nekik adjuk az elsőséget, mely őket azért illeti meg, mert minden megismerés velük kezdődik: talán azt találjuk majd, hogy nem könnyebb következtetni arra, amit te mondasz, mint az ellenkezőre. Ha tehát úgy tetszik neked, kezdj bele magyarázatodba.

Filoteo: Nincs érzék, amely látná a végtelent, nincs érzék, amelyből reá következtetni lehet; mert a végtelen nem lehet az érzékelés tárgya. Aki tehát az érzékek útján akarja azt megismerni, hasonlít ahhoz, aki a szemével akarja látni a szubsztanciát és a lényeget; aki pedig azért tagad egy dolgot, mert nem érzékelhető vagy látható, annak tagadnia kellene a saját szubsztanciáját és létét is. Éppen ezért csak okkal-móddal szabad az érzékek tanúságára hivatkozni; ennek csak érzéki dolgokban adunk helyet, sőt még itt sem bízunk benne addig, míg meg nem erősíti az értelemre támaszkodó ítélet. Az észre tartozik, hogy a távollevő s a hely- és időbeli távolságok által elválasztott dolgokról ítélkezzék és számot adjon. Kérdésünkre nézve pedig tökéletesen kielégít minket az érzékek tanúsága annyiban, hogy nem képes nekünk ellentmondani, s hogy azon fölül nyilvánvalóvá teszi és bevallja saját gyarlóságát és elégtelenségét, amennyiben a látóhatárral a végesség látszatát kelti, s ennek létrehozásában is nagyon állhatatlannak mutatkozik. Ha tehát tapasztalatból tudjuk, hogy az érzékek még e földteke felületére nézve is megtévesztenek, amelyen élünk, mennyivel inkább kell rájuk gyanakodnunk, ha arról a határról van szó, amelyet a csillagos égboltozaton szemünk elé varázsolnak.

Elpino: Mondd meg tehát, akkor mire szolgálnak nekünk az érzékek?

Filoteo: Csakis arra, hogy ösztönzést adjanak az értelemnek: hogy vádoljanak, és ahhoz, hogy részrehajlóan tanúskodjanak; de tanúságuk sohasem lehet teljesen meggyőző; még kevésbé ítélkezhetnek vagy ítélhetnek el. Mert bármilyen tökéletesek is, soha sincsenek valami zavarosság nélkül. Éppen azért az igazság, kis részben mint erőtlen kezdetből, az érzékekből indul ki, de nem az érzékekben van.

Elpino: Hát hol?

Filoteo: Az érzéki tárgyban, mint egy tükörben; az értelemben, mint érvelés és ítélés; az észben, mint elv vagy következtetés; a szellemben, mint a tulajdonképpeni és élő formában.”

 

A felismerés, ha átragyog minden rögzült eszmén, belénk nevelt, oktatott világképen, az a letisztult, mindent fölülíró tudás, amely eltölti az embert és minden kétséget kizár, Bolyai János versében így szólal meg:

 

A megvilágosodás

 

Valami túl,

valami innen a nyelven.

Látható harangszó az idegekben.

 

Hogy tudom,

Hogy nem tudom

a tárgyatlan tárgyat:

szólítni nem-párhuzamból

új paralellákat?

A vakoknak a Napot: hogyan mondjam,

a Barlangot, melyből kiléptem?

Hogyan lehet veletek megosztani,

mi innen van a néven,

ami csak bennem világol

sugársor fehéren?

 

Hogy lehet ily szög, ily tér

távolság függvénye?

kezet ad –

és el nem ér.

 

Apám, te elhinnéd-e?

Talán csak maga a teremtő

Isten érezte így magát,

mikor a Semmi káoszából

egy Rend vált ki:

a Világ.

 

Isten vagyok, nem „olyan, mint”,

hanem valódi isten!

Mert nem vagyok, ha ember nincs,

aki bennem higgyen!

 

De hogy’ higgyen, ha nem érzi,

mi itt él csak bennem,

ha csak látomásban izzik,

de nincs rá egy nyelv sem?

 

Mintha egy sólyom,

melynek levették fedősapkáját:

az őrjöngő fényben

felszárnyalva,

amíg van magasság:

a kékszegélyig,

ellenfényig,

csillagégig,

végig –

szárnykimerülésig.

 

Füttyög a múltam.

Hallom.

 

De a fény fehér fonál.

Szólít, ami túl van.

Hallom.

 

A lét itt fenn halál.

…végig,

szárny

ki

me

rü

lés

ig.

Ritmikusan vagy vergődve ugyanaz:

a gravitáció gyümölcse megérik.

 

Fájón

fájom, ahogy látom –

remegő kezem billeg, mint tört

szárny,

a rajzállványon.

…Töviskoronás Krisztus!

Veronikakendő a rajzlap –

mint bűnjel süt oda

az elcseppent tus:

ellenvilági utam

alvadt vérnyoma…

 

Istenem,

beszélnem kéne,

mindegy, miről – csak beszélni;

jaj nekem –

nem lényegek: tárgyak közt

 

kell újra megtanulnom – élni.

 

Meg kell tanulnom lélegezni, enni

és fogadni a köszöntéseket.

 

Vissza kell menni inzsellérnek,

s hebegni, mint ki tévedett:

„Igenis, kapitány úr” – lehajtott fővel,

„ígérem, nem fordul elő többet.”

És bámulni e megváltozott,

De nekik változatlan Földet.

 

1823. november 3. Temesvár

 

 

Az önmagunk által teremtett valóság

 

A világ, amelyben élünk, puszta kivetítődés. az eonok hatása alatt az ember saját valóságot épít magának; saját (bal)szerencséjének kovácsa. E tudományosan is megalapozható gondolat alkotja a következő cikk vezérfonalát.

 

Az ember útjának fő akadályát saját érzékei képezik. Túlságosan is könnyű és felületes dolog lenne azonban az emberi pusztulás felelősségét teljes egészében az érzékekre hárítani, amikor ebben a lélek különböző állapotai és létezésünk alapjai is nagy szerepet játszanak. Ezt támasztja alá a következő történet is.

Két idegen töltötte éjszakáját egy tengerparti kis szállodában. Mögötte sivatag terpeszkedett, amelyet a távolban magas hegyek határoltak. Az utasok értesültek arról, hogy ezen a vidéken bizonyos időszakonként óriási viharok dúlnak, amelyeket féktelen áradás követ. A vizek lezúdulnak a hegyekből, és útjukon mindent magukkal sodornak. A két utazó éjszaka hatalmas zúgásra riadt. A szálloda előtt emberek futkostak és kiáltoztak. Az eső patakokban ömlött… Nemsokára azonban elült a zaj, csak az eső kopogott tovább a tetőn.

Az egyik utas úgy gondolta, hogy az emberek a sivatag szélén örömükben kiáltozzák: „Víz! Víz!” Elégedetten aludt el tehát még mélyebb álomba merülve. A másik azonban nyugtalanul, dobogó szívvel feküdt ágyában. Neki úgy tűnt, hogy az embereket félelem kerítette hatalmába, és kiáltásaik aggodalmasak. Növekvő morajlást hall, és kétségbeesetten képzeli maga elé, amint a hegyekből lezúduló víz mindent elsodor és összezúz. Érzi, amint őt is magával ragadja, és a tengerbe sodorja a cápák közé. Szájában érzi a sós víz ízét…

Mindkettőjüket ugyanazok a hatások érték, mégis teljesen különbözően értelmezték az eseményeket. Hogyan lehetséges ez?

E történet megmutatja, hogy az ember saját külön valóságot épít magának a bensőjéből előtörő gondolatokból. E gondolatok nem tárgyilagos látásmódból fakadnak. Úgy tekintünk magunkra, mint alanyra, és környezetünkre, mint tárgyra. E tárgyat azonban nem tudjuk valóban „tárgyilagosan” felfogni, csupán vélekedésre vagyunk képesek vele kapcsolatban, legyen szó bár egy lelketlen kőről vagy egy élőlényről. Ítéleteinkben a környezetünkre, valamint egyéni értékrendünk szerint felcímkézett gondolatképeinkre támaszkodunk. A dolgokat egyéniségünk különféle szemüvegein át látjuk, énünk különféle ablakain keresztül tekintgetünk kifelé.

Menjünk azonban tovább. Történetünkből látnivaló, hogy érzékeink kiválogatják a nekik megfelelő jelzéseket, amelyeknek útja az én ellenőrző pontjain keresztül vezet. Ily módon azok még tovább szelektálódnak és (át)értelmeződnek. Aminek nem szabad léteznie, az nem is létezik. Ami megmarad, az puszta okoskodás. A külvilág úgy jelenik meg előttünk, ahogy nekünk megfelel, és ahogy lelkünk állapotának leginkább tetszik.

Lehet borzalmas, de éppúgy csodálatos is. Lehet sötét vagy fénnyel teli, rémítő vagy békességes. Ezt hívjuk mi „valóságnak”. így teremtjük nap mint nap környezetünk egy kis részét a téridőben; s mivel a többi emberrel is kapcsolatban állunk, közös értékek és közös tudati képek is léteznek. Ezek összességét hívjuk „a mi világunknak”.

A világ tehát nem kívülről származik, hanem az emberi közösség vetíti ki folyamatosan. Minden közösség gondolatképeket teremt és őriz tudatában. Valaha úgy vélték, hogy a Nap kering a Föld körül, mígnem Galilei a XVII. században bebizonyította az ellenkezőjét. Ezt az elméletet csak hosszú évek múltán fogadták el hivatalosan is.

Most bizonyára a következő ellenvetést tenné az olvasó: „Egy szék nem egyéb, mint szék, egy fa nem más, mint fa, a hegy pedig hegy.” Régi filozófiai ellenvetés. Egyesek úgy gondolják, hogy az állítólagos valóság nem magukban a dolgokban rejlik, inkább a dolgoknak egy olyan rendjéről van szó, amelyet az ember önmaga teremt. Mások azon töprengenek, vajon érzékeink valóban a valóság-ról tudósítanak e minket. Egy alma sárgának, simának vagy éppen jóízűnek tűnik, de valóság e ez? Rendelkezik e ezekkel a tulajdonságokkal igazán?

Emmanuel Kant (1724-1804) még messzebbre hatolt. Megállapította, hogy az ember semmit sem ismerhet a dolgok valódi természetéből. Szerinte az „emberi tudás” tapasztalatok rendszerezett összege. Az ember tehát függ attól, ahogyan a világot értelmezi. Ugyanakkor azt is mondhatnánk, hogy semmilyen világ sem létezne anélkül, hogy az ember ne értelmezné azt. Ki tudná bebizonyítani az ellenkezőjét? Lehetetlen megmagyarázni egy vak embernek, hogy léteznek a színek, amikor nem látja azokat.

Századunkban a filozófia a tudományok házába is belépett. Albert Einstein (1879-1955) megállapította, hogy nem az észlelés útján juthatunk az elmélethez, hanem az elméletből kiindulva válik lehetővé az észlelés. Szóval az ember csak azt képes észlelni, ami megfelel a tudatának.

 

A világ megtapasztalása személyes teremtés

Azonban nem csupán az embernek, hanem minden élőlénynek is meg kell teremtenie az ő saját világát. Az érzékelősejtek képtelenek minőségük alapján megkülönböztetni az ingereket: csupán azok erőssége szerint reagálnak. Pusztán mennyiségi, a lényeget nem érintő változásokat hoznak létre. A szem recehártyájának milliónyi, fényre érzékeny sejtjét érik elektromágneses hullámok. E hullámok erősségének különbségei alapján jön létre a fekete, a fehér, vagy bármely szín. Az emberen kívül nincs tehát fény vagy színek, hanem csak elektromágneses hullámok, nincsenek sem hangok, sem zene, hanem csak a légnyomást megváltoztató szakaszos eltérések. A hőség vagy hideg sem más, mint molekulák mozgása. Az agy értelmezi ezeket az ingerületeket, és az emlékezet alapján nagyjából kiszámítja az egyéni valóságot.

Az Egyetemes Tan szerint a személyiség egy asztrális és éterikus erőket vonzó rendszerrel rendelkezik, amely ezen erőket saját szükségletei szerint fordítja le. A szem főként az asztrális történésekre reagál, a fül az éterikus rezgésekre. A szem asztrális szférát hoz létre, egy mágneses teret, egy lélegzőteret. Ezen a téren keresztül jutnak át az éterek, amelyeket a hallás befogad. A fül belsejében e rezgések osztályozódnak, és az idegrendszer segítségével áthatják az egész életrendszert. Az ízlelés is fontos szerepet játszik, mivel a testnek táplálékra van szüksége. Az íz az asztrális mágneses tér minőségétől függ. A táplálék feldolgozása nagy mértékben függ a vér állapotától. A látás, a hallás és az ízlelés együttműködése képezi a személyiség alapját.

A minket körülvevő asztrális erőnek megfelelően „látunk” tehát, az odavonzott étereknek megfelelően „hallunk”, és a táplálkozás, amely ehhez járul, meghatározza természetünket és létállapotunkat. A szem tükrözi ezt az állapotot, valóban „a lélek tükre”. A szemekből minden asztrális érzelmet ki lehet olvasni.

Egy ember állapota teljesen megfelel a hét agyüreg rezgésének. E rezgéseket a talamuszideg közvetíti a szemnek. Ezen impulzusoknak megfelelően azt látjuk, amit látni akarunk, ami egyezik mágneses állapotunkkal. Számtalanszor tapasztalhattuk már, hogy nemlétező dolgokat hallunk, vagy az orrunk előtt lévő dolgokat sem vagyunk képesek meglátni. A bűvészek és a mozi rengeteg példával szolgálnak erre a jelenségre. Egy bűvész ügyesen tudja a folyamatosság látszatát kelteni, amikor arról ténylegesen szó sincs. Egy film folyamatos mozgásnak tünteti fel a valójában álló képek sorozatát, amelyeket agyunk köt össze. Amit az ember felfedezni vél a természetben, az csupán kitalált, elképzelt valóság. Azt hisszük, találtunk valamit rajtunk kívül, holott csak azt fedeztük fel, amit kerestünk. A külső, tárgyilagos valóságot ily módon előítéleteinkre alapozva közelítjük meg, amelyeket szintúgy „tárgyilagosnak” vélünk!

 

A beltás megszületése

Az emberi megértés, mérlegelés az énen alapul. Az én kovácsolja a külvilág kapuinak kulcsát, amelyekből számtalan található. A mód, ahogyan az én felteszi a kérdést, meghatározza a választ is. A bizonyosság érzésének emberi szükséglete a lehető leghosszabban tartó rendhez vezet. Az én még a legnagyobb összevisszaságban is megpróbál törvényrendszert felállítani.

 

Világunk korlátai

Talán ismerős a mondás, hogy akinek csak kalapácsa van, az mindent szegnek néz. Személyiségünk építőkövei meghatározzák utunkat és korlátáinkat. Amit tapasztalunk, felismerünk vagy tudunk, az mind eme kövekből épül fel a megfelelő technikák segítségével. Ez az ismeret kielégítőnek tűnik, annál is inkább, mivel saját tapasztalataink világára vonatkozik: „bizonyos kulcsokra” és „bizonyos utakra”. Arról, hogy létezne más út is, fogalmunk sincs. Ekképpen az abszolút valóság látszólag el van rejtve előlünk. Dialektikus természetünkből kiindulva mindazt megtanulhatjuk, ami nem jellemző az igazi valóságra. A valódi világ tehát csakis akkor nyilvánul meg, ha saját építményeink mind leomlanak. Amíg ez utóbbiak kielégítenek minket, összhangban élünk saját világunkkal. De mi történik, ha saját valóságunk összeütközésbe kerül egy másikkal? Az én megpróbálja átalakítani az új képet olyanná, hogy saját világának megfeleljen. A lelki válságok ekképpen vezethetnek győzelemhez. Ha viszont ez nem sikerül, és saját világunk összeomlik, az válságot vált ki. Semerre sem tudunk többé irányulni, teljes a bizonytalanság.

Az én új világ létrehozására kényszerül, új látszategyensúly, új biztonság teremtésére, ameddig csak lehetséges. A nyomorúság világát magunk teremtjük. Mennyiben érinti mindez a megszabadulás ösvényét? Nem hajlunk-e mindannyian arra, hogy nehézségeinket sorsunkra és ne saját viselkedésünkre hárítsuk? Nem vagyunk-e mégis felelősek, ha figyelembe vesszük, hogy a valóság saját idegrendszerünk, saját énünk terméke? Ugyan ki fogja beismerni, hogy sorsát saját személyisége határozza meg? Az ember így él a karma igájába hajtva. Próbálja fenntartani magát, őrzi a látszatot. A magunk teremtette világ borzalmai között tévelygünk, mondja Jan van Rijckenborgh. Ez a folyamat sok fáradságba és energiába kerül, hiszen minden erőnket az egyensúly megőrzésére fordítjuk a nehézségek elkerülése végett. Nem csupán énünk merev épületét kell azonban lerombolnunk, hanem a nagyok által teremtett valóságokat is, amelyekből annyi ember részt kapott és amelyek sokak számára éltető erőknek tűnnek. Ezért egy tant soha ne fogadjanak el gondolkodás nélkül! A múlt régi nagyjainak munkája elismerést és tiszteletet érdemel, a régi templomok azonban már megépültek. Most mindenkinek a saját mikrokozmoszában kell megépítenie egy Új Templomot, amely nélkül a régi bölcsességek felújításának semmi értelme sincsen. Ha az ember nem érti meg a mostani idők isteni megnyilatkozását, akkor megkristályosodik, sóbálvánnyá dermed az egyetemes megnyilvánulás közepette. Amint megértjük, hogy saját világunkat a legapróbb részletekig magunk teremtettük, nem gondolkodunk többé a valóságon. Abban a pillanatban a jelenben élünk; nem keresünk többé olyan dolgok teremtésére lehetőséget, mint boldogság, tökéletesség, összhang, Isten, mert tudni fogjuk, hogy mindez csupán délibáb.

Ugyanebben a pillanatban az igazi valóság, az igazság megnyilvánul bennünk.

 

 

Az értelem álarcai

 

Mi történne vajon, ha az egymással tusakodó emberek csak egyetlen órára is, de levethetnék álarcaikat, s ha az állítólagos igazságról alkotott elképzeléseiket és ötleteiket félretéve az őket elválasztó dolgok helyett inkább azon elmélkednének, ami közös bennük?

 

A csend hangja című könyvében H. P. Blavatsky azt írja: „Az értelem a valóság mészárosa”. Mire céloz ezzel? Az értelem a gonosz megtestesítője? Az oly bonyolult agy képessé teszi az embert a visszatükröző éterek felfogására és a dolgokról való elgondolkodásra. Értelmünkkel logikus következtetéseket vonhatunk le. Olyan ez számunkra, mint egy ablak, amelyen keresztül megtanulhatjuk felismerni, feltárni és megérteni a világot. Azonban mint minden ablak, a valóságnak ez is csak egy szűk metszetét tárja elénk. Miként egy álarc, amelynek szemnyílásain át a valóságnak csak a töredéke jut el tudatunkig. Így aztán az álarc viselőjének a „valóságába” az általa nem észlelt dolgok nem tartoznak bele.

E szubjektív korlátozottság miatt az értelem, sajnos, egyben az ember saját maga által előidézett legnagyobb bajának a bejárati ajtaja is. A behatárolt látásmódon alapuló ötletek és elképzelések aztán a mások gondolatai és ötletei elleni küzdelemhez vezetnek – szóval vagy fegyverrel. Minden effajta ideológia, hittétel vagy utópia elvakítja az értelmet. Ezek tehát az észlelést alapvetően korlátozó maszkok, amelyek mögé az értelem elrejtőzik.

Bárhova is tekintünk a világon, mindenütt csak viszályt látunk: kisebb-nagyobb ellentéteket, egy utca lakóinak civódását, atomhatalmak vitáit és viszálykodását. Emberek állnak egymással szemben, saját ötleteiktől elragadtatva, a másikétól pedig felháborodva. Ellenséges táborokat alkotnak, és erőiket megsemmisítő összecsapásokra fecsérlik el. Természetesen mindegyik fél meg van győződve a maga igazáról. És saját szemszögükből tekintve igazuk is van. Ellenlábasához hasonlóan mindőjük saját vallásának, gazdasági rendszerének, társadalmi formájának, saját erkölcsének és saját területi követeléseinek álarcát tartja maga előtt, és ezért nem is láthat másképpen. Így hát mindketten gyűlölettel telve állnak szemben a másikkal. A többiek tévednek, nekünk van igazunk; ez mindannyiuk meggyőződése. A csak korlátoltan érzékelő értelem elválasztja az embereket a teljes valóságtól, s ezzel így egymástól is. Mindkét oldalon megáldatják a fegyvereket, gyakran ugyanazzal az istennel – aztán pedig már csak az erősebb joga számít, legyen az bármi is.

 

Harc a vízért és kenyérért

A föld több területén katasztrofális az élelmiszerellátás. Az embereket az évszázadokig tartó kizsákmányolás és rossz gazdálkodás következtében éhség és szomjúság gyötri. Tízezrek – köztük gyerekek is – halnak meg naponta! Néha hallhatjuk, hogy a földön alapvető élelemhiány van. Az anyaföld azonban elég gazdag ahhoz, hogy gyermekeit ellássa. Mégis háborúkat indítanak, hogy ezt a gazdagságot egyesek javára fordítsák, mások elől pedig elzárják. Háborúkat a vízért és kenyérért. Ezért találtak ki maguknak az úgynevezett gazdag országok különféle önigazoló modelleket, hogy a szegény anyaföldről szóló meséket elevenen tartsák: a déli országok éghajlatáról, az évszázadok óta ott uralkodó szegénységről, az elnyomásról, a politikai helyzetről.

Ez mind igaznak és logikusnak hangzik. De vajon mi történne, ha a tejjel-mézzel folyó országok lakói egyszer, egyetlen órácskára félretennék előítéleteiket? Ha az önmaguk alkotta feltevéseket és elképzeléseket, amelyekkel luxuséletmódjukat igazolják, egy órára feladnák? Ha többleteiket valóban megosztanák, meg tudnák osztani a többiekkel?

 

A mindennapok óvodásai

Nagyon tanulságos lehet közeli környezetünk mindennapi csetepatéinak megfigyelése is, a mindennapi személyes csatáké, otthon és a munkahelyen. Azon vitatkozunk, hogy egy feladatot miként kell a legjobban elvégezni. Anything you can do, I can do better. No, you can’t, yes I can. (Bármit csinálsz, azt én jobban tudom nálad. Nem, nem tudod. De tudom.) A múlt század hatvanas éveiben, amikor a nyugat-európai gazdaság oly nagy fejlődésnek indult, az Annie, get your gun (Anni, fogd a puskádat) c. filmnek fent idézett dalát mindenfelé énekelték. Az emberek tekintélyes mennyiségű gondolati energiát pazarolnak arra, hogy a saját ötleteket előtérbe helyezzék, mások igazát pedig elvitassák. A megélt igazságtalanságokat másokra hárítják: a szülők a hibásak – nem, a tanárok – nem, a rendőrség – nem, az állam – mégsem, hanem a másik ország, a másik vallás, a másik gazdasági rendszer. Így próbálják saját hanyagságuk következményét másra hárítani: a nevelésre, a főnök hibás döntéseire, a kollégák hozzá nem értésére vagy a gyerekek hálátlanságára. A gondolati energiák másik nagy hányadát pedig önmaguk igazolására herdálják el – arra, amit tettek, vagy éppenséggel arra, amit nem tettek. Közben a magyarázat valójában teljesen felesleges: alapjában véve önmagunkon kívül senkit sem érdekel. Vajon mi történne, ha személyes környezetünkben mindenki (beleértve magunkat is) felhagyna egy órára előítéletei gondozásával, önmaga igazolásával és mások – bármilyen okból is történő – kritizálásával, hibáztatásával?

 

Néhány kritikamentes óra forradalmat hozna

Különösen izgalmas lenne egyszer végiggondolni ezeket az eseményeket. Három óra kritikamentesség például egy soha nem sejtett tetterőt szabadítana fel. Az egész világot alapjaiban forradalmasítaná, méghozzá eddig soha nem tapasztalt módon. Az élet hirtelen más irányt venne. Érezhetővé válna a valódi emberszeretet, a háborúk abbamaradnának, mert mindenki egyszerre belátná abszurditásukat. Mindenkinek jutna elég élelem, és mindenki jobban becsülné embertársát, mint önmagát.

Sajnos azonban az efféle események csak feltevésszerűek. Ennek a világnak a valóságában megvalósíthatatlanok, ha már az embereknek egyszer fenn kell tartaniuk magukat, mert az ellentétek világában élünk, s ezek egymáshoz vannak kapcsolva. Háború és béke egy és ugyanazon érem két oldala.

 

Miért nem tudunk egyszerűen kitörni?

Miért van ennek az értelemnek – amely csak viszályokhoz és háborúkhoz vezető ötleteket és elképzeléseket szül – ekkora hatalma, ami így félre tud vezetni, annak ellenére, hogy tudjuk: sehova sem vezet? Miért nem tud az ember kitörni gondolatszövevényeinek börtönéből? Először is, mert fel kéne ismernie a börtönfalakat, mint olyanokat. Másodszor, meg kéne, hogy legyen benne a vágy és a bátorság a börtönajtókat nyitó kulcs keresésére. Valamint, harmadszor, elegendő erővel kellene rendelkeznie ahhoz, hogy kinyissa ezt az ajtót, és megmeneküljön.

 

Az első lépés: belátás és önmegismerés

Saját állapotunk és a világ helyzetének a felismerése tapasztalat és intelligencia kérdése. Az értelem azonban bezárkózik, mihelyst a tényeket már nem tudja áttekinteni. Ragaszkodik a már egyszer kialakított véleményeihez, dogmáihoz és (elő)ítéleteihez. Ezek az akadályok elzárják előle a valóság észlelésének bejáratát. Milyen gyakran is alkotunk véleményt egy embertársunkról, egy helyzetről, a világról! Ezek a vélemények aztán megakadályozzák újabb észlelések elfogadását, amelyeket lényegtelenként hessegetünk el. Embertársaink, a helyzetek és világesemények változásait így már nem vesszük észre, vagy pedig félretoljuk őket. Így válik értelmünk a mi kis világunk és a valóság közötti barikáddá. Azonban így nem jutunk előbbre az életben, és másokat is feltartóztatunk fejlődésükben, mert azzal, hogy saját pillanatfelvételeinket tartjuk valóságnak, elálljuk útjukat.

 

Meghalni, hogy igazunk legyen?

Nagyban sincs ez másképpen. Egy nép vagy nemzetiség egy másik nép vagy csoport igazát vitatja el. Az értelmi tudat után pedig az érzelmi tudat(!) is szembehelyezkedik a másik csoporttal. Polaritás fejlődik ki – ez pedig a konfliktus kezdete. Ha az ellentétet nem lehet feloldani, megkezdődik a háború. A történelem bőven szolgál erre példával: Kelet a Nyugat ellen, a kommunizmus a kapitalizmus ellen, gazdag a szegény ellen, az Iszlám a Kereszténység ellen stb. Az emberek ezekkel az ellentétekkel együtt nőnek fel, ezért embertársaikban csak ellenfelet látnak, akit meg kell támadni és el kell pusztítani, még ha ez saját életükbe kerül is. Csakis azért, mert azt hiszik, igazuk van. Hát nem abszurd ez?

 

A gondolatokat kellő távolságból vizsgálni

Aki valamit tárgyilagosan akar látni, annak távolságot kell tartania. Ez annyit tesz, hogy képesnek kell lenni egy tárgyat vagy egy problémát bizonyos távolságból szemlélni. Eközben arra a szenzációs felfedezésre juthat az illető, hogy ő maga és értelme semmi esetre sem tévesztendő össze! A földi értelem ravasz. Minden észlelésnél azt sugallja nekünk: Úgy van! Úgy van, ahogy észleled! Igazad van! Aztán pedig levonjuk a következtetést: Jól látom. Az én ötletem és hozzáállásom a jó. Úgy kell lennie, ahogy én mondom. A többiek nem értenek hozzá. Ez az értelem stratégiája. Megtanulta a túlélést. Ehhez különféle álarcokat használ, mint pl. a humanitást, a jóságot, az igazságosságot, de ugyanúgy a diktatúrát, az elnyomást és a megsemmisítést is. Az értelem megszűri a valóságot, és csak azt engedi be, ami megfelel a saját elképzeléseinek. Ezt a Forrest Gump c. filmben, Tom Hanks-szel a főszerepben, nagyon szemléletesen mutatják be. Forrest egy kevésbé tehetséges fiú, aki mindig pontosan követi édesanyja és barátnője útmutatásait. Saját véleménye csak saját észleléseinek felfogására elegendő. A nehézségeket, mint olyanokat, nem ismeri fel. A ráaggatott álarcoknak megfelelően cselekszik.

 

Az aranyhidat lerombolták

Az ősbölcsesség az emberről, mint mikrokozmoszról beszél – mint a kis világról, és a nagy világnak a tükröződéséről. Ebben a mikrokozmoszban található a személyiség. Az értelmet az embernek a személyiség kormányzása céljából ajándékozták. De még ki kell fejlődnie, mégpedig harmonikusan együttműködve a szívvel. Mivel az ember ettől a fejlődési tervtől elfordult, a még fiatal gondolkodási képesség rossz irányba fejlődött, s ezáltal megsérült. A fej és a szív közötti „aranyhidat” lerombolták. Eredetileg az ébredező gondolkodási képességet a szíven keresztül táplálták. A gondolkodási képesség visszatükrözte mindazt, ami a szíven keresztül besugárzott a mikrokozmoszba. A mai, főképpen anyagelvű emberben a gondolkodás dominál, és a szív már nem számít. Így a kormányos nélkül maradt gondolkodás a hatalmas természeti erők befolyása alá került, amelyek a mikrokozmoszt az ellentétek világában tartják fogva.

 

A második lépés: hívó hang a szívben

Mint mondottuk, az ember nem egyenlő az értelmével! Több annál! Egy szilárd nézőponttal rendelkező mikrokozmosz, ahonnan az életet semlegesen szemlélheti. Ez a stabil kiindulópont a mikrokozmosz közepén az ember szívével áll kapcsolatban. Végtelenül kicsi, de végtelenül hatalmas, hatalmasabb, mint a természet összes vele szembeállított ereje. Ez a pont a kulcs, amely kinyithatja a börtönajtót.

Ahhoz, hogy ezt a támpontot megtaláljuk, el kell távolodnunk saját értelmünktől. Összes elképzelésünket, beállítódásunkat és véleményünket félre kell tennünk egy pillanatra, csakis arra összpontosítva, ami a szívünk mélyén megszabadításért kiált. Ez a hívás az eredeti, még megszentségtelenítetlen szív utolsó maradványából jön. Ez a szív rózsája, a szellemszikra-atom. Az anyagba zuhanás miatt ez az isteni elv mindaddig tehetetlenségre van kárhoztatva, amíg kopogtatását, ennek a belső szívnek a kopogtatását meg nem halljuk. El tudják-e képzelni, hogy a szív rózsája miként hív valakit, és hogy az illető ezt a hívást hogyan hallja meg életében először? Ez egy halk, finom hang, amelynek teljes csendre van szüksége, hogy felismerjék. Ehhez a mindenen uralkodó gondolatokat a másodperc töredékéig figyelmen kívül kell hagyni. Akinek ez sikerül, aki figyelmét néhány másodpercre el tudja vonni gondolatairól, hogy meghallja ezt a belső hangot, az egy új világba lép be!

 

Gondolatok az isteni világból

Akkor mintegy villámként egy másik erő lép a tudatát elsötétítő természeterők helyébe. A fej és a szív közötti aranyhíd egy pillanatra mintha ismét létezne. Majd hirtelen más gondolatok szállnak fel. Olyan gondolatok, amelyek eddig még sosem voltak jelen a gondolkodási képesség által. Gondolatok, amelyeket az isteni világból keltettek. Áttörik a börtönfalakat, és megvilágítják a gondolkodást. Ez az első lépés a börtönből kifelé. Sajnos ez az állapot nem tart sokáig. A fej és a szív közötti szakadék túl mély, a természeterők még túl hatalmasak ahhoz, hogy rögtön teljesen legyőzessenek. Az értelem manipulátorai nem engednek. Ha az emberek bizonyos csoportjának egyetlen órára sikerülne megmaradni ebben az állapotban, akkor a régi természet az alapjaiban remegne meg.

 

A harmadik lépés: felelősség önnön életünkért

Ez a lépés az embert bensőjének természeti erőivel állítja szembe. Aki ezt nem meri megtenni, az saját értelme falai közt tartja magát fogva. Pedig ez nem olyan nehéz, mint amilyennek látszik. Aki az eredeti élet hívására akar hallgatni, és azt akarja követni, az megtapasztalja, hogy természeti állapotának legyőzéséhez megkapja a szükséges erőt. Ezután belép abba a folyamatba, ahol megcsonkított értelmének hatalma elmúlik, és egy új tudat ébred fel. Ekkor új gondolkodás születik. Az értelem a valóság nagy mészárosa. A tanítványnak meg kell ölnie a mészárost. Mert: csak ha már saját alakja is, mint ahogy ébredéskor minden gondolat, amit álmában látott, lényegtelennek tűnik számára, csak ha már nem hallgat a sok mindenre, csak akkor tudja az Egyetlent, a belső hangot, amely a külső hangokat elhallgattatja … a Csend hangját megkülönböztetni.

 

Belőled, ok és okozat, általad, végtelen Egy, élet, lét és mozgás árad mindenfelé. Kiárasztod magad a magasságokra, szélességekre és mélységekre, hogy a menny, föld és pokol megszülethessen! Szívemmel, eszemmel és szellememmel átszelhetem a te végtelenséged, melyet számmal mérni nem lehet, melynek közepe mindenütt van, és nincsen széle sehol.

Lényedben él és nyugszik lényem.

Bár vakság, káprázat és düh a gyötrelmes időhöz láncol; bár mindennapi tetteink a hitványsággal kötnek össze; bár a vakmerőség sötét féltékenységet ébreszt, nem sikerül besötétíteniük az eget, mert leplezetlen, szikrázó szemem szembeszáll erejükkel, és napom szépsége sugarait árasztja szerteszét.

 

 

 

2016/3. szám

 

 

Kommunikáció, információ

 

Miről is van szó?

Közlésről? Jelről? Metafizikai minőségről, amely Istenből, a mindent felülíró, mindent magában foglaló abszolútból ered? Vagy a kommunikáció eszközéről, amelynek segítségével megosztjuk érzéseinket és gondolatainkat?

Teremtő erőről?

Mi mond vajon többet?

Könyvtárnyi értekezés egyetlen szóról, az Igéről?

Vagy az az egyetlen szó, amely által megrezdül valami, ami eddig nem történt meg, mert olyasvalaki által mondatott ki, akinek a Mindenségben ez volt a dolga, ezért született?

Azoknak a szavaknak a jelenlétéről, amik öröktől fogva velünk vannak, mert ha nem lennének… nem történne meg az Univerzum sem?

Esetleg minderről?

A tudat állapota a lét állapota. Isten a létezés minden állapotában ugyanaz.

 

 

Karinthy Frigyes

Előszó

 

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek

 

Próbáltam súgni, szájon és fülön,

Mindnyájatoknak, egyenként, külön.

 

A titkot, ami úgyis egyre megy

S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.

 

A titkot, amiért egykor titokban

Világra jöttem vérben és mocsokban,

 

A szót, a titkot, a piciny csodát,

Hogy megkeressem azt a másikat

S fülébe súgjam: add tovább.

 

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

 

Mert félig már ki is bukott, tudom

De mindig megrekedt a félúton.

 

Az egyik forró és piros lett tőle,

Ő is súgni akart: csók lett belőle.

 

A másik jéggé dermedt, megfagyott,

Elment a sírba, itt hagyott.

 

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

 

A harmadik csak rám nézett hitetlen,

Nevetni kezdett és én is nevettem.

 

Gyermekkoromban elszántam magam,

Hogy szólok istennek, ha van.

 

De nékem ő égő csipkefenyérben

Meg nem jelent, se borban és kenyérben.

 

Hiába vártam sóvár-irigyen,

Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.

 

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

 

Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak

És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,

 

Mert álom a bűn és álom a jóság,

De minden álomnál több a valóság,

 

Hogy itt vagyok már és még itt vagyok

S tanúskodom a napról, hogy ragyog.

 

Én isten nem vagyok s nem egy világ,

Se északfény, se áloé virág.

 

Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,

Mégis a legtöbb: ember, aki él,

 

Mindenkinek rokona, ismerőse,

Mindenkinek utódja, őse,

 

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

 

Elmondom én, elmondanám,

De béna a kezem s dadog a szám.

 

Elmondanám, az út hová vezet,

Segítsetek hát, nyújtsatok kezet.

 

Emeljetek fel, szólni, látni, élni,

Itt lent a porban nem tudok beszélni.

 

A csörgőt eldobtam és nincs harangom,

Itt lent a porban rossz a hangom.

 

Egy láb mellemre lépett, eltaposta,

Emeljetek fel a magosba.

 

Egy szószéket a sok közül kibérlek,

Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.

 

Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,

De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

 

Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt

Nektek, kiket szerettem,

Állván látott szemmel, csodára várván.

 

Amit nem mondhatok el senkinek,

Amit majd elmondok mindenkinek.

 

 

Egy jó beszélgetés

 

Korunkban, amelyben a kommunikáció afféle varázsszónak számít, a beszélgetés már minden, csak nem természetes. Mintha általában hiányozna az érdeklődés a valódi eszmecsere iránt, hiszen egyre inkább e-maileken, SMS-eken, illetve Facebookon át érintkezünk. A tömegtájékoztatási eszközök uralják az életünket, és információk áradatával öntenek el bennünket.

 

Társalgásainkban egyre több a hírcsatornákból szerzett ismeret, és mind kevesebb az olyasmi, amit mi magunktól szerettünk volna elmesélni. Manapság kimondatlanul elvárják mindenkitől, hogy naprakészen tájékozott legyen mindenről. Aki nem az, az nem tud hozzászólni semmihez, úgyhogy inkább hallgasson.

Személyes beszélgetési szokásaink formája jól tükrözi, hogyan működik a mi „globális közösségünk”. Mindenkinek egyértelmű véleménnyel kell rendelkeznie mindenről, és azt legyen képes jó érvekkel megtámogatni, no meg kellő határozottsággal védelmezni. A New York-i Columbia Egyetemen kitört diákzavargások idején néhány újságíró az intézmény bejáratához vezető lépcsőn megkérdezte Jacob Needleman filozófust, az Elveszett kereszténység szerzőjét, az egyetem docensét, hogy mi a véleménye a megmozdulásról. „Nem tudom” – felelte Needleman nyugodtan. Mivel a riportereket a semmitmondó válasz nem elégítette ki és tovább firtatták a véleményét, ő megismételte a szavait, mert tényleg nem tudta, mit kellene a forrongásról gondolnia. Amikor pedig a további nyomásgyakorlás ellenére sem foglalt állást, a tudósítók teljesen elképedve bámultak rá: „Ez azt jelenti, hogy nincs véleménye?!” Needleman úgy érezte, ez rosszabb lenne, mintha súlyos bűncselekményt követett volna el.

Információközpontú világunk azzal fenyeget, hogy pártoskodásra, állásfoglalásra kényszerít minket: úgy érezzük, egyszerűen muszáj az egyik álláspontot helyeselni, a másikat pedig elutasítani. Hogy világos legyen, mi mellett teszi le a garast, az ember gyakran szélsőséges elvekhez nyúl vissza. A véleményalkotáskor minden kétség és tétovaság mellőzendő. Határozott álláspontot és meggyőző érveket várnak el. Kézenfekvő, hogy az ilyen beszélgetés előbb-utóbb vitává, szóváltássá, végül pedig civakodássá fajul. Az ember elvész a másik túlkiabálásában kimerülő, szószaporító vetélkedésben.

Fennáll annak a veszélye, hogy az veszi át az igazság helyét, amit nagyobb makacssággal, hosszabb ideig ismételgetnek. Az ókori Görögországban a szofisták által alkalmazott beszélgetős vitamódszer során ugyanez történt, akár fizetség ellenében is: az lett a győztes, aki az utolsó szót kimondhatta.

De kire tudnánk jobban támaszkodni fáradozásunkban, hogy meghatározzuk, mit is értünk a „jó kis beszélgetés” alatt, mint a görög filozófusra, Szókratészre? Ő a „szókratészi párbeszéd” atyja, amivel kivívta a szofisták ellenszenvét. Ő aztán nem csevegett habkönnyű semmiségekről.

Senkire nem akarta ráerőszakolni a saját meggyőződését, inkább beszélgetőpartnerét vezette rá, hogy elképzelései gyenge lábakon állnak.

Egyre újabb és mélyrehatóbb kérdésekkel vezette el az illetőt a felismerésig, hogy véleménye badarság – így leplezte le az ostoba, önhitt fecsegést. Szókratész persze azt sem állította, hogy ő bármit tudna: saját magáról is világossá tette, hogy semmit sem tud („Tudom, hogy nem tudok semmit.”) Ezért volt bölcsebb, mint a többiek.

Célszerűként utal a szókratészi technikára Karen Armstrong, az ismert valláskutató is legújabb sikerkönyvében (Az Isten-ügyirat). Bevallása szerint ez a módszer tanította meg arra, hogy nemcsak meddő próbálkozás a nagy létkérdéseket perpatvarral megoldani, de a viszálykodás lehetetlenné is teszi a valódi szellemi ébredést és megvilágosodást.

Egy jó beszélgetés azzal jár, hogy összemérjük a véleményünket másokéval, és rájövünk: nem sajátíthatjuk ki az igazságot. Ez nem mindig sikerül azonnal, csak akkor, ha tudatosan törekszünk rá. Akkor viszont termékeny tárgyalási alappá válik, amelyen a felek nyitottan, elfogulatlanul hallgatják egymást és elfogadják, hogy álláspontjaik eltérhetnek. Az ilyen beszélgetés kipenderít bennünket vélt biztonságunkból és megszabadít önhittségünk falaitól. A jó vita rádöbbent minket emberi képességeink viszonylagosságára. Egyetlen normális beszélgetőpartner sem fogja magát emiatt feljogosítva érezni arra, hogy abszolút és megcáfolhatatlannak vélt kijelentéseket tegyen, vagy olyan lapos közhelyeket nyilatkoztasson ki, amelyeket nem lehet kétségbe vonni.

A jó beszélgetés során nem csak egymásra válunk nyitottá, hanem a máskülönben nem hallható Harmadik misztériumára is, aki a szavak közti csendet tölti be, az egészen Másra, amelyről a beszélgetés szüneteiben sejthetünk meg valamit. Ő felülmúl mindent, és nem azonosítható semmilyen külsőleg körülhatárolt, leírható igazsággal. Ő az, ami megmarad, amikor már mindent elmondtunk. Ezért is mutatkozhat meg bennünk kizárólag a csenden keresztül – ha hallgat a száj, és mindenekelőtt a szív; amikor a beszélgetés eléri azt a pontot, ahol a szavak már nem elegendőek.

Ez nem annak a hallgatása, aki dacosan bezárkózik, mert partnere már nem akar figyelni rá, hanem a csendes várakozás a megszabadító igére, amelyet csak a Megnevezhetetlen jelenthet ki – s amely a saját bensőnkben csendül majd fel.

Ez a hallgatás, ez a csend akkor ereszkedhet belénk, amikor a tudatunkban zajló vég nélküli mérlegelés és belső párbeszéd – a folytonos fontolgatás, amelyet az ismert író, James Joyce a „tudatfolyam” szóval írt körül – egyszer véget ér.

Nemcsak másokkal szoktunk ugyanis vitázni: igen gyakori, hogy a patália végeztével a képzeletünkben – vitapartnerünk vonásaival – alkotunk egy fantomot, és azzal folytatjuk a zsörtölődést. Mint egy ellenséget, mindenképpen meg akarjuk győzni arról, hogy igenis nekünk van igazunk. Hányszor fárasztottuk már ki magunkat az érvek végtelen sorának kigondolásával, amelyekkel valakivel vitába akartunk szállni, vagy amelyeket tulajdonképpen be kellett volna vetnünk, amikor ismét csak megnémultan álltunk ott!

Milyen következményekkel jár, ha folyton csak bírálunk, és mindent jobban akarunk tudni a másiknál? A vallástörténetben számos példát találhatunk arra, amikor az emberek ehhez hasonló házsártos, izgága „párbeszédet” folytattak Istenükkel, majd váltakozó sikerrel harcot vívtak saját elmeszüleményükkel. Ez a démoni teremtés gyakran kényszerítette őket ellentmondást nem tűrően alázatos hódolatra és néma engedelmességre, s végül istentagadókként hagyta őket oda.

Az efféle ateizmusnak azonban tisztító hatása is lehet. A tudatlanságot érő sokk az élet kimondhatatlan misztériumához való belső odaadásig vezethet, mint az a Bibliában Jóbról olvasható. Ezután a belső csend már a tudatos hallgatás táptalaja lehet, amelyben az ember meghallhatja az isteni igét.

Ebből ered a sóvárgó vágyakozás az egyetlen igazán szóló ige megismerésére, amely a „Beszélj, és én egész leszek”. Ekkor ez már nem pusztán tájékoztató vagy leíró beszéd, hanem transzformáló, átalakító nyelv, az ige, amely mélyrehatóan, alapvetően változtat meg bennünket. Amikor minden vita elnémult bennünk, akkor hangozhat fel bennünk az egyetlen isteni ige, és újíthat meg minket teljesen, az ő mintájára.

A gnosztikus-keresztény hagyományban teremtő Logoszról beszélnek, az Igéről, amely kezdetben Istennél volt, és maga Isten volt az egyetlen igazság, amely nem nevezhető néven, hanem csak mint hatás tapasztalható meg.

Ez az ige szól a cselekvésből, az életvitelből, és bírja rá az összes többi szót az elcsendesülésre. Aztán már „Ő” szól bennünk és általunk, mi magunk pedig csak csendben hallgatjuk és átéljük.

Lehet-e valami magasztosabb és beteljesültebb, mint az, amikor a Másik isteni beszéde viszi a szót bennünk, és ez az ige az emberekkel folytatott beszélgetéseinkkel is egybecseng? Akkor már nem meggyőzni vagy rábeszélni akarjuk a másikat, ellentmondást nem tűrve. Hanem meghívjuk egymást, nem szavakra hagyatkozva, hanem hogy felfedezzük a transzcendens igazságot, amely a szavakon túl van. A kommunikáció akkor már nem különbségeink csereberéje többé, hanem a szó igazi értelmében vett eggyéválás.

 

 

Minden információ

 

Különös megállapítani, hogy a látszólag teljesen eltérő állásponton lévő elméletek kölcsönösen megerősíthetik egymást. Itt vannak például a különböző többé-kevésbé tudományos világképek. Néhány tudós kijelenti: „minden anyag”. Mások azt állítják: „minden rezgés” vagy „minden energia”.

 

Elképzelhető még több ilyen „minden…”-elmélet, de az itt említettekben közös a fizikai látásmód. Egy ideje azonban megjelent egy új elmélet, amely szerint: „minden információ”. Ennek tükrében válnak igazán érdekessé a fenti sorok. Nemcsak azért, mert az információk korában élünk, hanem mert itt egy mélyen vallásos és ugyanakkor ősi keresztény képet fedezhetünk fel. Hiszen csak egy kis lépés szükséges ahhoz, hogy meglássuk a „minden rezgés” hasonlóságát a „Kezdet Igéjével”, tehát az Atyával. A „minden energia” ugyanakkor a Fiú erejére emlékeztet, a „minden információ” pedig nem más, mint a Szent Szellem ismerete. Az ősanyag pedig, melyből az összes formát kapjuk, a „minden anyag” elmélettel kapcsolható össze.

 

Az elmélet

A „minden információ” kijelentés már ezek miatt a párhuzamok miatt is további vizsgálódást érdemel. Ezen elmélet szerint minden létező alapja a tiszta absztrakt információ, amely megismerésre vár. Számtalan forma van ebben az állapotban, melyben az információ kifejezésre juthatna. Az információ átalakul, hogy megismerhetővé váljon. Sűrűsödik, és létrejön valami, amit „valószínűségnek” nevezünk. A kifejeződési formák végtelen száma most ugyan végessé válik, de még mindig igen nagy marad.

A sűrűsödés átalakító folyamata tovább halad, és a sok valószínűségből létrejön egy kisszámú „virtualitás”, amely végül azzá sűrűsödik, amit anyagi valóságnak nevezünk. Ezt az átalakulási folyamatot a tiszta információtól a realitásig aztán „életnek” nevezzük. E valóságban azonban végeredményben a tiszta információ semmilyen további átalakulása nem megy már végbe, valóságként nem él tovább, hanem meghal – tartja ez az elmélet.

Ennek az elméletnek a hívei nem veszik figyelembe azt a tényt, hogy lennie kell még valaminek, ami ezt az információt – amely meg akarja magát ismertetni – fel tudja venni és be tudja fogadni. Jelen kell lennie egy olyan tudatnak, amely tanulni és fejlődni képes. Ez az információ megismerésén alapuló tudatfejlődés egy második mozgás, amely az információ-sűrűsödés átalakulási folyamatait tekintve az ellenkező irányba tart. Az első mozgást tekinthetjük fentről lefelé haladónak, vagy a jövőből felénk tartónak. Úgy is mondhatjuk, hogy ez az első mozgás közeledik felénk a még betöltetlen térből – vagyis a térből, amely létezett mielőtt bármi is lett volna, mielőtt teremtés lett volna. A második mozgás azonban, amely a fejlődő tudaté, egészen más irányba tart. Ez egy lentről felfelé tartó mozgás, amely a múltból és a természet anyaggal kitöltött teréből indul, és – remélhetőleg – az egyre eredetibb információkhoz vezető úton halad.

Emberként hajlamosak vagyunk pont ezt a második mozgást „életnek” nevezni. Csupán általa nem éljük át a valóságot halálnak. Ehhez jön még, hogy az első mozgást nem vagy csak alig ismerjük, mint ahogy még látni fogjuk.

 

A tapasztalat információáradata

Az információról alkotott fogalmunk rendszerint pont az ellenkezője annak, mint amit az imént elmondott elmélet vázol. Számunkra az információ egy észlelt valóság vagy esemény lehetőleg pontos leírása. Egy ilyen információ tények gyűjteményéből áll, amelyek akár egy számítógépen is eltárolhatok. Ezek a tények különböző módokon jutnak el hozzánk, például könyvek, tudósítások, újságok által, vagy a médiumok, mint a rádió, a televízió és az internet segítségével. Ezek azonban az érzékelt valóságnak többnyire csak egy kis részét írják le. Ha a jövő vizsgálatáról van szó, a várakozások nagyobbrészt a múlt előrevetítései. Tájékozódási pontunk tehát a múltban fekszik, abban, amit valóra vált, betöltött térnek nevezhetünk. Olyan információkra irányulunk, amelyek a történések hogyanját és mikéntjét közlik velünk. Ez teljesen ellentétben áll a vázolt elmélettel, melynek tájékozódási pontja a beteljesületlenben található. Információkat közöl ugyanis arról, ami talán megtörténik, és valóságot teremt.

Tapasztalati tudattal rendelkezünk, amely azon alapul, hogy a múltban hogyan észleltük és tapasztaltuk a valóságot, és ahogyan most is (még mindig) tapasztaljuk. Ennél a tapasztalásnál az észlelő érzékszervek, az érzés és az értelmi gondolkodásunk szorosan össze van kötve egymással. Nagymértékben befolyásolják egymást, és teljesen egymásra vannak hangolva. Kiindulási pontként aztán ezekkel az „eszközökkel” veszi kezdetét az információfeldolgozási folyamat a valóságban, az anyagi térben, a beteljesületlen, a ki nem töltött tér helyett, ahol a szellem ki tudja fejezni magát. Ez az információ-áradat mozog aztán a múltból a jelenbe, lentről felfelé, és így az ellentéte az „eredeti” mozgásnak. Ezzel az információ mozgása a növekvő tapasztalati tudatunkéhoz hasonlóvá vált. És ahogy most könnyen elképzelhetjük, éppen ezért behatárolt és véges.

Az információ az ő tiszta, absztrakt alakjában, amelyet mi – a félreértés elkerülése végett – „szellemnek” nevezünk, ezzel a tapasztalati tudattal nem ismerhető meg, mert a hangszer, az ember a maga korlátolt személyiségformájában, erre alkalmatlan. Mert ez a hangszer a múltra van hangolva. Ezért vagyunk ilyen ellentmondásos lények. Élni akarunk, belsőleg fejleszteni magunkat, és növekedni. Ezek a legfontosabb ösztöneink. Meg akarjuk tartani, amink van, és amink volt, talán ki is akarjuk bontakoztatni, de lényegében nem akarjuk megváltoztatni. Azonban csak tudatunk irányulásának mélyreható változása nyitja meg az utat az élet felé.

Szerencsére az eredeti mozgás nem teljesen mellőz bennünket. Alkalomszerűen, nagyon alkalomszerűen eloldozzuk magunkat egy kicsit a tapasztalatok „információözönétől”, és „többé nem akarunk részt venni benne”. Ha egy ilyen pillanatban vonakodunk elfogadni azt a gondolatot, hogy ez minden, ezek az általunk „átélt” érzések, akkor megtörténhet, hogy egy rövid pillanatra kapcsolatba kerülünk a szellemmel, az eredeti információval! Ekkor az egyetemes tudás egy halvány fénysugara érint meg minket, melyet aztán a saját szavainkra és képeinkre fordítunk le.

Ez a képesség, az eredeti, élő ismeret vagy információ szavakba, képekbe és egyéni idiómákba történő lefordítása a tudatnak egy fontos tulajdonsága.

Ezáltal – bármelyik oldalról is – értelmet és jelentést nyer az információ. Mindazonáltal ezek a képek és szavak is történelmileg meghatározottak, mégpedig a kultúra által, amelyben felnőttünk, valamint a megtapasztalt események személyes átélése miatt is. És mialatt felvesszük az új információkat – a szellem impulzusait (!) – szolgalelkűen a múltunkhoz kötődünk összes érzékszervünkkel, valamint érzelmünkkel és értelmünkkel, hiszen ezek ebből valók. Felismeri ezt a körforgást? A jelent egy már korábban lefektetett minta alapján értelmezi, és ilyen módon illeszti a „jelent” a múlthoz. Érzékszervei pedig megerősítik e módszer helyességét.

Így hát nem csoda, ha az igazság keresői újra meg újra azt hallják, hogy „élj a jelenben!” vagy „engedd el a múltat”, vagy „cselekedj, és ne nézz vissza”.

Ez lényegében teljesen igaz. Azonban csak akkor hatolnak el hozzánk, ha tudjuk, hogy két teljesen különböző információáramlat létezik, melyek azt akarják, hogy megismerjük őket. És akkor felmerül a kérdés: „hogyan tudunk valóban helyesen választani a két áramlat közül?”

A „minden információ” elméletében fontos tényező a besűrüsödés. Ez azt jelenti, hogy tisztán elvont nézetek valószínűségekké, a valószínűségek lehetőségekké, majd valósággá alakulnak át. Ám ez a végső átalakulás érdekes számunkra. Bár az elmélet nem szól semmit ennek az alakulásnak a keletkezéséről és az érzékszerveink szerepéről sem, mégis enged még valamit erről megnyilatkozni.

Ismeretes, hogy a tudatunk veszélyhelyzetekben másként működik. Ilyenkor sokkal figyelmesebbek vagyunk, és érezzük, ahogy a helyzet közeledik, még mielőtt érzékelnénk. Ilyenkor a jelenben élünk, úgyhogy lehetőleg gyorsan tudunk reagálni. Ekkor egy pillanatra szinte elszakadunk a múlttól.

A lehetőségtől a valóságig alakulás folyamata még eggyel tovább lép. Nemcsak a múlttól szakadunk el, hanem érzékszerveink a „jövőre” irányulnak, arra, ami eljövendő. Már nem azt érzékeljük, ami volt, hanem azt, ami megjelenik. Jelentést és értelmet adunk annak, ami már majdnem van, és a virtualitás így válik valósággá. Így teremtjük meg a saját valóságunkat. Mintegy megfordítottuk az érzékszerveink irányulását: a realitás (a múlt) érzékelése helyett felfogjuk a lehetőséget. Ahelyett, hogy a jelent hozzáadnánk a múlthoz, a jövőhöz fűzzük.

Mindezt nehéz elképzelni olyan tudattal, amely teljesen a múltban van lehorgonyozva, és lehetetlen megfelelően kezelni. Aki azonban tudatát kezdi megnyitni a szellemnek, és a belső szabadságot magában foglaló élő információk áramlatára irányul, annak az élő jelen az eredeti életterület nyugalmába való hazatérés egyre nagyobb lehetőségeit nyújtja.

 

 

A mindenség koncentrikus

 

Zűrzavarokkal és eltévelyedésekkel teli világ körüli útja során két ember pihenőt tart egy folyó partján. Illúzióikat és tévképzeteiket csakúgy, mint régi gondolatmintáik ketreceit, maguk mögött hagyták már. Hazugságokkal táplált álszenteskedésüket bátran elégették a leleplezés tüzében. Mint a mesebeli Jancsi és Juliska, elhagyták a „mézeskalácsházat”, a megtévesztés ál-paradicsomát, és csak a tapasztalatok értékes gyöngyét vitték magukkal.

 

Éjszaka van, és friss északi szél fúj. A csillagok tükröződnek a vízben. Az utazók tudják, hogy át kell kelniük ezen a folyón, hogy visszatérhessenek az atyai házba. De hogyan? Bizakodva tekintenek a csillagos égre, és hallgatják a csendet. „A szél, a szél, az égi gyermek…”, úgy tűnik, mintha, alig halhatóan, ezek a szavak csendülnének fel az éjszakában. A lány lassan lélegzik. Számára a szél a nagy lélegzet titka, mely a mindenséget mozgatja. Érzi a szív mélységét, melyben a megnevezhetetlen lüktet. Lenyűgöző. Majd így szól: „A mindenség koncentrikus; ezt mindig is éreztem. Ez igaz.”

„Miből gondolod?” – kérdi a másik. „Nappal a napot látom az égen, éjjel pedig a tejutat. Semmilyen koncentrikus mindenséget sem tudok felfedezni.” Mire a lány: „Másképpen kell látnod: A világ minden látható jelensége a belső láthatatlanból keletkezik. És a belső a legbensőbből jön létre. A külső világegyetemnek van egy belső magja, érted? Ezért koncentrikus.” A fiatalember bólint. „Habár a tudomány is valami ilyesmit állít a maga „ősrobbanás elméletével’, mégsem tudom ezt igazán felfogni az értelmemmel.”

„Igen, de a tudomány másra gondol, vagy te nem így látod? A mindenség közepe benned és bennem van. Minden lény ugyanazt a magot birtokolja. Mivel minden ebből a magból keletkezik, és ehhez az eredethez tér vissza, ezért koncentrikusan minden ezzel a maggal van összekötve. Érted mire gondolok?”

Noha a fiatalember felismeri, hogy barátnője a dolgokat intuitívan fogja fel, mégsem tudja megállni, hogy ne mondjon ellent neki.

„Nem, ez így szerintem helytelen, mert középpont alatt általában valami földrajzit értenek, aminek a térhez és időhöz van köze. A világmindenségben pedig ilyen centrum nincsen. Ezért a „mindenség szívét” – ahogy te érted – csak, mint szellemi elvet láthatod, mint egy örök szellemi energiát, de nem, mint egy földrajzilag kimutatható középpontot.”

A lány észreveszi, hogy elbeszélnek egymás mellett. „Rendben” mondja „igazad van, tudom, mire gondolsz… Tisztázzuk előbb a „szellemi elv”, mint a mindenség a középpontjának fogalmát. Ha a szellemi elv, a szellem, mindenütt jelenlévő, akkor minden teremtmenyében is benne kell lakoznia – vagy nem?” A fiatalember mosolyog. Tudja, hogy a másiknak igaza van. Mégis tovább szeretné fokozni a feszültséget: „A szellemet azonban tudományosan nem lehet bebizonyítani! Csak feltételezzük, hogy létezik. Ez csak egy hipotézis…” Mire a lány: „Na, most már hagyd abba! Ezt csak úgy mondod! Hiszen már minden illúziót és megtévesztést magunk mögött hagytunk! Hiszen megszabadultunk a kényszerképzeteinktől, és elégettük a valótlan-igazságot! Elbúcsúztunk az utánzástól és a majmolás szabadságától. És miként tehettük mindezt? Úgy, hogy a szellem, a szél, a szél, az isteni gyermek, idevezetett bennünket. Hogyan mondhatod akkor, hogy a szellem csupán tudományos feltételezés, egy hipotézis?” A fiú lágyan megveregeti barátnője kezét. Pontos definíciót akar hallani, nem pedig olyan fogalmakat, melyeket az emberek tévesen értelmezhetnek. Hiszen nagyon is jól tudja, hogy az örök szellem az örök ok és a mindenség alapja. De annyira szeretné, ha ezt mások is felfedeznék, ha a mindenség szellemi eredetét, mint az abszolútot ismernék fel önmagukban.

Azt mondja: „Mindketten tudjuk, hogy a bennünk és a mindenségben lakozó szellem az alfa és az omega. Láthatatlan erőként tapasztaljuk, mint a szeretet és a bölcsesség energiáját, amely hív, kísér és vezet. De megérzésedet, mely szerint a mindenség koncentrikus, tiszta fogalmakkal meg is kell tudnod magyarázni, ha azt az emberekkel meg akarod értetni. Talán egyezzünk meg inkább az „eredeti információ” fogalmában a szellem vagy a Logosz helyett. A tudomány felfedezte, hogy az érzékelhető világmindenség mögött kell léteznie egy térnek, mely tartalmazza az egész teremtés eredeti információját. És e mögött pedig kell lennie egy statikus térnek, egy tökéletes vákuumnak, melyből spirális formában erők áramlanak az érzékelhető világmindenségbe, majd utána ismét visszatérnek az eredetükhöz. Ezek az energiák hordozzák az információt, amely alapján a mindenség megnyilvánul. És…”

„Ez úgy hangzik, mint valami fantasztikus felfedezés. De miért kell ezt állandóan ilyen bonyolultan kifejezni? Már a János evangélium is azt mondja, hogy: „Kezdetben vala az Ige.” A tudomány pedig ebből a következőt faragta: „Kezdetben volt az eredeti információ…” „Ez olyan, mint egy kvantumugrás az igazság felé” – erősíti meg a fiatalember. – „De, hogy aztán ezt a felfedezést felcímkézve a fiókba toljuk-e, vagy eszerint az eredeti információ szerint élünk, az még kérdéses. Igen, ez valamiféle kvantumugrás az igazság felé.”

A lány egy gyöngyöt vesz elő, és nézegeti, milyen csodálatosan van kialakítva ez a kis világ. És úgy érzi, mintha felismerne valamit ebből az „eredeti információból”, abból, amit az örök szellem tudatni akar teremtményeivel. „Ha az emberek, ezt az „eredeti információt”, ezt a szellemet, mint szeretetet, bölcsességet és szabadságot a szívükben tapasztalhatnák, és fejükkel felfoghatnák, akkor ennek az üzenetnek befolyásolnia kellene tetteiket és cselekedeteiket – vagy nem?” Ránéz barátjára. „Ez csak akkor lehetséges, ha a téves információikat és a hazugságokat megtanulják megkülönböztetni az igazságtól, az eredeti információtól. Hiszen mi is így juthattunk el ide.” – válaszolja. A lány bólint: „Igen, először még minden illúziót, a félrevezetést a világban, és még sok mást is le kell leplezni, és fel kell oldani magadban.” A fiú a gyöngy után nyúl. „Ehhez rengeteg bátorságra és megkülönböztetési képességre van szükség” – mondja. – „Vágyakoznod kell az igazságra. Tudod miként tartják fogva az embereket „ál-paradicsomukban”, hogyan vezetik félre, hogyan hizlalják, fojtják meg és nyelik el őket. Úgy gondolom, hogy csak azok a bátrak látják át és tudják legyőzni az őrület világát, akik vágyakoznak az igazságra.”

„Én is így gondolom” – mondja a fiatalember, miközben visszaadja a gyöngyöt. „Az embereket meg kell, hogy érintse a szívükben lakozó szél, a szél, az égi gyermek. Akkor már nem is lényeges, hogy miként látjuk a dolgokat, hogy a mindenséget koncentrikusnak tartjuk-e vagy sem. Akkor te magad váltál egy olyan középponttá, mely összeköttetésben áll a mindenséggel.”

A lány megforgatja kezében a gyöngyöt és lehunyja szemét. Visszavonul bensőjébe, és látja, amint a határtalan mindenség, mint egy óriási fényrózsa, kibontakozik. Minden szférában, naprendszerben, csillagban és elemben, igen minden sejtben és atomban mozgás uralkodik. A teremtő szellem tudatosodásra serkenti őket. Látja magát, mint mikrokozmoszt, mely összeköttetésben áll a makrokozmosszal és érintkezik vele. Mindketten koncentrikusan egybeolvadnak.

„A szellem minden teremtményben megnyilvánul. Benned, bennem, minden lényben… Mindenhol az élet középpontja van. De az embert úgy alkották, hogy a szellem közvetlenül beáradhat a szívébe, és tudatossá válhat a fejében.”

„Gondolod, hogy csak az embernek van lelke, amely fogadhatja a szellemet?”

„Igen, de a lélek is csak akkor fogadhatja a szellemet, ha teljesen megtisztult. Meg kell újulnia.” A lány visszagondol látomására. „És, ha a lélek kész arra, hogy átadja magát a nagy csodának…”

Némán néznek a vízre, melyben tükröződnek a csillagok. Filozófiai gondolataikat eredeti hazájuk utáni mély vágyakozásuk váltja fel. A szél, a szél, az égi gyermek…

És így vonul át a két barát a tér és idő széles folyamán. Visszatérnek az örök szellem eredeti birodalmába, lelkeik országába. És tapasztalataik értékes gyöngyei azok a fénykincsek, melyeket hazahoznak.

 

 

Gondolkodás – beszéd

részlet az egyiptomi ős-Gnózis 4 című műből

 

„Öt perc megfontolatlan gondolkodás öt év munkáját teheti tönkre.”

 

A gondolatok asztrális képződményeket hoznak létre, amelyek, ha folyamatosan éltetik őket, a lélegzőterünkben maradnak, és különböző lehetőségeket rejtenek.

A beszéd által aztán a gondolatok a testben és a testen kívül is megelevenítő, élő tényezőkké, hatásokká válnak. Mert a beszéd, teremtő képesség. A beszéd mágikus valami. Továbbá fölöttébb delejes hatású is. Vonz és taszít, s egész sor eseményt és folyamatot idéz elő.

Fontolják meg jól: a beszéd egy mágikus eszköz.

Micsoda óriási képesség és kincs az emberi beszéd. Vagy kifejezetten gyógyító, vagy nagyon káros és rendkívül mérgező. Áldás vagy átok. Felemelő vagy romboló. Gondoltak-e már arra, hogy a szükségtelen vagy káros fecsegéssel önmaguknak okoznak károkat?

Az Egyetemes Tan azt mondja a gondolatéletről: „Öt perc megfontolatlan gondolkodás öt év munkáját teheti tönkre”. Ugye ismerik ezt a szállóigét? Hozzá kell fűznünk, hogy egyetlen percnyi meggondolatlan fecsegés pedig ötven év munkáját is tönkreteheti.

A legtöbb emberről elmondható, hogy nem uralkodik a beszéde fölött. Belső káosza miatt nem képes az élet nyelvén szólni. Gondoljanak csak a számtalan, fájdalmat okozó megjegyzésre. Hányszor viselkednek bántó módon, meggondolatlanul, mert metsző szavakat használnak, másokat megsértenek vagy becsmérelnek. Gondoljanak a szenvedélyek és az énközpontúság kifejezéseire. És gondoljanak az oly ártalmas hazudozásra, képmutatásra, kritizálásra és veszekedésre!

A beszéddel ugyanis az Önökben ható erőket jelenvalóvá, időszerűvé teszik. Az átlagember és a tanuló egyaránt ezt teszi. Mindannyiukat két mágikus képességgel látták el, azaz két mágikus tulajdonsággal rendelkeznek: ez a lélek és a beszéd – a lélek és az ige.

A lélekből éljenek! Ily módon lépjenek be a halhatatlanságba, és a beszéd által alkalmazzák az igazi gnosztikus mágiát.

 

 

Fény a fénnyel, tűz a tűzzel

 

Ha hihetünk Goethének, akkor az ember egy párbeszédből keletkezett: „Az ember az első lény, aki a keletkezését az Isten és a természet közötti párbeszédnek köszönheti.”* Ha igaznak tarjuk, amit oly gyakran mondanak, hogy a természet az isteninek a megnyilvánulása, akkor ebből levezethetjük, hogy az ember – mint a természet teremtménye – eredetében, amely hosszú időre nyúlik vissza, isteni származású.

*Johann Wolfgang Goethe: Aforizmák

 

Az olyan kifejezésekben, mint a „tűz szikrája vagy „csepp az (isteni) óceánból” vagy „Isten gyermeke” ezt az isteni állapotot még ma is közel hozzák hozzánk. Ezek mind megtisztelő címek! Azonban általában csak egyfajta költészetnek tartjuk őket, és napirendre térünk fölöttük. Mert túl nagy megtiszteltetést jelentenek. A mindennapok nem sok mindent engednek felismerni ezekből a képekből és hasonlatokból.

Minden ember, akit nem vakított el teljesen az önteltség, felismeri korlátáit és tehetetlenségét abban, hogy megóvja magát a váratlan sorscsapásoktól. Nagyon gyakran létrehozunk magunknak egy magasabb hatalmat, egy Istent, amelyet segítségül hívhatunk. Neki öntjük ki a szívünket. Minden odaadásunkkal tiszteljük őt és imádkozunk hozzá, hogy végül elé tárjuk kívánságaink listáját. Ez egy kezdetleges Isten-elképzelés. Egyrészről egy alacsony, alárendelt helyzetet feltételez, másrészről lázadás és keserűség követi, ha a kívánt segítség elmarad, vagy másként történik, mint ahogyan várták. Ebbe a keretbe illik az az imakultúra, amely már évszázadok óta egy eltorzított Isten- és emberképet tart életben. Ez nagyjából ahhoz hasonlít, ahogy egy csillagképet nézünk: a tudatunk a csillagokat síkban érzékeli. A valóságban a szemünktől való távolságaik óriási nagyságrendekkel különböznek egymástól, amelyek számokban alig kifejezhetőek. Ebben önmagában nincs semmi helytelen, hiszen tudjuk, hogy optikai csalódással van dolgunk. Ahhoz, hogy pontos képet kapjunk, más viszonyítási keretekhez, például tudományos eszközökhöz folyamodhatunk. A hagyományos Istenképnél ez a lehetőség nem áll a rendelkezésünkre. Bármennyire helyesek és mély értelműek legyenek is ebben az összefüggésben ezek a fogalmak, mint „Úr”, „Teremtő”, a tudatunkban túlnyomórészt mégis csak egyoldalú képeket hívnak elő, mint a tisztelet, hatalom, dicséret és büntetés. Még a megváltó szavakat, hogy „Isten szeretet” is gyakran csak a polgári jóságra korlátozzuk.

Mégis sok hiteles forrás – mint például Paracelsus vagy Eckhart mester – imádatra, sőt szünet nélküli folytonos imára sarkall minket. Sok univerzális bölcsesség-iratban is, amelyek célja a lélek megszabadulása, ugyanezt a tanácsot kapjuk. Milyen különös szó ez a „szünet nélküli”. Lehet ezen egy szertartást, vagy ahogyan említettük, egy panaszdalt, dicsérő vagy kesergő éneket érteni? Ezt is gondolhatnánk, mivel életünk minden pillanata teli van kívánságokkal és elvárásokkal. De akkor mi lenne a mindennapos tennivalóinkkal? Ha teljes magányba húzódnánk vissza, akkor is sok hétköznapi szükségletünk, feladatunk és kötelességünk lenne, ami visszatartana minket az imától. A folyamatos imádkozás lehetetlen feladatnak tűnik. Ilyen kijelentések mögött azonban rendszerint több rejlik, mint ami első pillantásra látszik. Ezekben a fogalmakban, mint „imádkozni” vagy „kérni”, egy mélyebb jelentés rejlik. Gyakran találkozunk azzal, hogy az imádkozással kapcsolatban arról beszélnek, hogy az „egy másik irányba történő mozgás”. Ezt nem testi értelemben gondolják. A tudatról van szó, a lélekről vagy lelkületről, tehát a belső emberről. A Tökéletes Élet evangéliumában az apostolok a „pálmák körébe” lépnek be, ahol Jézus oktat. Hermész átgondolja a „lényeges dolgokat” – és Pimanderrel találkozik, az önmagában lévő örökkévalósági lénnyel. Nekünk azt tanácsolják: „menj a belső szobádba, és beszélj a benned lévő Atyához”. Felszólítanak minket a „hegy megmászására”, „szívünk felemelésére”, hogy „együtt legyünk a felső teremben”. Ezek kifejezési formák, amelyek a valódi ima szellemét, a lényegeset emelik ki.

Ha ebből a nézőpontból vizsgáljuk meg a „folytonos” kifejezést, akkor elhagyjuk a megszokott területeket, és egy új dimenzióba, egy magasabb spirálba lépünk be. Olyan állapothoz közeledünk, ami nem rajtunk kívül található, hanem belső „szobánkban”. Itt találjuk meg a személyes érintési pontot a tulajdonképpeni élet-tartományunkkal, az eredet országával, az isteni világgal. Ebben az életterületben földi személyiségünknek és én-tudatának nincsen része. Ő mindenesetre egy eszköz egy magasabb tudat eléréséhez. Az a feladata, hogy egyengesse az ösvényt egy másik világba.

Ez a magasabb tudatállapot, ez az új gondolkodás az emberiség legnagyobb részében még csak egy korai fejlődési szakaszban van. Az az ismertetőjele, hogy kiemelkedik a megszokott értelem, tehát az állati lélek önös érdekeiből és önérvényesítéséből. Ekkor már Goethe kifejezése csodálatosan illik ide. Ami a makrokozmoszban végbemegy, a mikrokozmoszban visszatükröződik. Ahogy fenn, úgy lent. A megnyilvánulatlan, a szellem, párbeszédbe lép a megnyilvánulttal, az emberrel, átfogó és eredeti jelentésében. Kezdetben csupán rövid villámok láthatók, mint a hullócsillagok egy sötét égbolton, később azonban fényzsinórrá válnak, amely életünket meghatározza és vezeti. Színe a fénylő öröm, nyelve a szabadság. Teljesen rajtunk áll, hogy megragadjuk-e a nekünk nyújtott kezet, vagy továbbra is csupán fontolgassunk: az irodalom olvasgatásával, vagy ha kedvünk támad, jámbor összejövetelek látogatásával, de egyébként ugyanazok maradjunk, mint akik voltunk. De hát ki is tudna ellenállni a szépségnek, ha egyszer a lélek már felismerhetővé vált?

Catharose de Petri, a Rózsakereszt Iskolájának szellemi vezetője ezt így mondta: „Olvassák a levelet a szívükben, és a szerint cselekedjenek”. Tehát: ora et labora. Imádkozzál és dolgozzál. Ez egy kettős tanács nagyon gazdag következményekkel. Ha fenntartjuk az ellentétet az ismert „mindennapi rend” és a másik világ között, amelyet egyszer talán már meg is érezhettünk, akkor a megkapott fényimpulzus olyan teherré válik, amelyet sem fizikailag, sem pszichikailag nem bírunk ki. A hermészi bölcsességben így írnak erről: „Mindkét világot láttad, és mindkettőben tapasztalatokat gyűjtöttél. Válassz!”

A pozitív választás a „folyamatos imából” áll. Ez nem lázadozás, nem egy már egyszer létezett viszony kierőszakolása. Ez nem a földi megjelenésünkről szól. Az óriási rezgéskülönbség miatt a földi nem tud kapcsolatot tartani a fénnyel. De a fény tudja ezt: fény a fénnyel, tűz a tűzzel.

Megfordulhatunk, odafordulhatunk a mennyei lényhez, melyek a legmélyebb lényünkben vagyunk. Ez nem jelent se többet, se kevesebbet, minthogy elfoglaljuk a helyet, amire rendeltettünk: együtt nyilvánítani meg az isteni eszmét.

Olvashatjuk a levelet, amely a szívünkbe van írva, és követhetjük. Akkor egy teljesen új és mégis ismert világ nyilatkozik meg, olyan napirendi pontokkal, ahol másutt vannak a hangsúlyok. Ugyanaz a világ, amelyet csak belső szobánkban tartottunk megtapasztalhatónak, valódi lényünk tükreként mutatkozik meg: az isteni beszélgetést kezd a képmásával bennünk, mégpedig egy tökéletesen új nyelven, amelyet én nem értek, de mégis felismerek, és amely engem, mint a lelkem finom izzása vesz körül. – Lélegzetvisszafojtva nézem.

 

Az Atya szüli a Fiút az örökkévalóságban, saját hasonlatosságára. „Az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige”: ugyanakként, mint ő, és ugyanabból a természetből. Még tovább megyek: Az én lelkemben szülte meg őt! Nemcsak ő (a lelkem) van nála, és Ő nála (a lelkemnél), mint hasonmásánál, hanem Ő benne is van. És az Atya éppúgy szüli a Fiát a lélekben, mint az örökkévalóságban, nem másképp. Ezt kell tennie, akár kellemes ez neki, akár fájdalmas. Szünet nélkül szüli őt. Még tovább megyek: fiaként szül engem, mint ugyanazt a fiút! Igen, szül engem nem csupán saját fiaként, hanem mint önmagát, és önmagát, mint engem. Megszül engem, mint a saját lényét, saját természetét: a legmélyebb forrásban, onnan török föl a Szent Szellemben, és ez csak egy élet, egy lény, egy alkotás! – Minden, amit Isten alkot, egy, ezért szült engem a fiaként, anélkül, hogy bármilyen elkülönülés bekövetkezne.

 

Eckhart mester: Beszédek. „Justus in perpetuum vivet” „Az igazság az erőben él”

 

„A szó helye ott van, a teremtés centrumában…

Ahol a két gerenda egymásnak feszülve metszi egymást.

Föld és Ég összekapcsolódik végül, és egyetlen magból

a Mindenség születik újjá…

itt mondatik ki a szó.”

 

Ta Tubakuvo Isszaka

 

 

2016/4. szám

 

 

Misztériumbolygók

 

Minden Egy.

Igaz.

Biztos.

Mégsem vezet minden út az Egy ismeretéhez.

Vannak misztériumok, amelyek egy zavart rendszer erővonalait rendezik. Számtalan könyv, irat, mester tanítását hordozzák. Semmi gond velük, hiszen akinek ezekre van szüksége, éljen velük bátran!

És vannak misztériumok, amelyek az Egy ismeretéből indulnak ki, és nem egy sérült rendszer helyreállítását tűzik ki céljuknak, hanem a régi lebontása után, valami egészen új megalkotását…és ez az új az eredeti templom.

Igyekszünk az Egyetemes Tan teljességéből most bemutatni annak egyik legfontosabb nézetét, a misztérium bolygókról szóló tanítást.

 

 

Az erőtér hármas misztériuma

 

Az Egyetemes Szerzetlánc klasszikus feljegyzéseiben ezt az erőteret olykor egy mindent magában foglaló és mindent átható sugártérnek mondják, egy isteni menny-földnek. A hermetikus bölcsességtanban ez áll: Isten egy végtelen gömb: középpontja mindenütt, határa pedig sehol sem található. Egy Krisztus-központú maggal rendelkező élettér, amelyben és amely által az egyetlen, múlhatatlan élet hét sugara megnyilvánul.

 

Egyiptomból hívtam ki az én fiamat – ezekkel a szavakkal szólítják fel az embert, hogy lépjen be a világosságmezőbe, amely a klasszikus beavatási útként nyilatkozik meg előtte. Minden keresőt kihívnak tehát Egyiptomból, hogy a legmélyebb mélységből, a dialektikus élet legnagyobb sötétségéből térjen vissza az egyetlen világossághoz.

Ehnaton fáraó, a régi Egyiptom egyik legnagyobb papkirálya a napelvet állította élete középpontjába. Gondolatait híven tükrözi az itt következő Naphimnusz:

Gyönyörűen tűnsz fel, ó élő Nap,

az ég világossághegyében,

Te, aki kezdettől fogva létezel,

Kelet világossághegyéből sugárzol,

és betöltőd a Föld országait szépségeddel.

Sugaraid átölelik az összes országot,

és átfognak mindent,

amit megteremtettél.

Bár messze vagy,

sugaraid mégis a Földön vannak.

Ha megpillantunk is,

utadat mégsem kutathatja ki senki sem.

Mikor a nyugati világossághegyben alászállsz,

a világ sötétségbe borul,

mintha halott lenne.

Az emberek imára emelik kezeiket,

ha megjelensz.

A Te sugaraid táplálnak minden növényt.

Ragyogsz, és Érted él és növekszik minden.

A világ a Te kezedben van, mivel Te alkottad.

Az emberek a Te sugaraidban élnek,

és ha nyugovóra térsz, meghalnak.

Az élet az időben van, és az idő Benned,

Belőled élünk és létezünk.

Ezt az Ehnaton által megénekelt tüzet a klasszikus hierofánsok egy naperővel azonosították. Szimbolikusan egy körrel és a közepén egy ponttal ábrázolták. A pont a magelv, a magát megnyilvánító létezés, amely azonban nem marad magában, hanem létrehoz valamit. Így válik a pont vonallá, a vonalból pedig mértani alakzatok lesznek, mint pl. kör, háromszög, négyszög stb. A magból keletkezik az első szám, az egy, melyet a többi szám követ, egészen kilencig. A sor az új kezdet egyesével és egy nullával végződik.

A kör vagy gömb egy zárt térre utal, amelyben egy folyamat kifejlődik. Eléggé ismert dolog, hogy minden térben folyamatszerű változások mennek végbe: hasadás, osztódás, szaporodás. A régi bölcsek a körbe helyezett kockával utaltak a benne lévő életre. Az életre kelthető tartalom egy olyan lény, amely a tüzes kezdet erőterének belsejében van, és „életnek” nevezhető. Ez az élet önmagában szemlélve nem lenne teljes, ha puszta megnyilvánulása mellett nem állna fenn megújulásának és beteljesülésének a lehetősége is. Ezt a folyamatot a klasszikusok szimbolikusan a háromszöggel vagy a piramissal ábrázolták.

Ebben az erőtérről szóló klasszikus leírásban világosan megmutatkoznak a kör, háromszög és négyszög jelképek, melyek az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának a jelét alkotják. A Szellemi Iskola arra utal ezzel a szimbólummal, hogy tanulóit eme három nézet elé állítja, és hogy ez a három nézet tökéletes egységet képez az erőterében. A kör, a háromszög és a négyszög így a teljes, tökéletes erőteret ábrázolja azzal a magelvvel, amelyből a megnyilvánulási terv kifejlődik. Az építmény négyszöge megvalósul, és kiemelkedik belőle az új életterület tüzes háromszöge.

Az erőtér jelképe arról az isteni erőről tanúskodik, amely leszáll a szentségtelen dialektikába, mint hétszeres kozmikus területbe. Így támadja meg a világosság a romlott dialektikát. Így lesz áttörve a tizenkétszeres állatöv, hogy kirajzolódjon egy új mágneses égbolt, az új Ég és az új Föld.

(2014-ben a Szellemi Iskola szimbóluma teljessé lett, közepén a ponttal. Ez a kör közepén lévő pont, a jel, a bizonyíték, hogy az ember megünnepelheti egységét az Atyával, miután áthaladt a háromszög tapasztalatán, hogy végül egy Nap-lénnyé váljon, mely teljesen egyesül az örök létezéssel. Ez az, amit Jézus Krisztus Urunk megtapasztalt: Szellemi lényként, Napszellemként egy abszolút tökéletes felemelkedést a Naptestbe, ami lehetővé tette a számára, hogy átalakuljon, hogy egyesüljön és összeolvadjon az Atyával.)

A klasszikus rózsakeresztesek azt mondták, hogy ez az erőtér minden 700 évben megnyilatkozik egyszer, hogy keresőket vezessen a világosság birodalmába.

Hogy akaratát kinyilatkoztassa, Isten már követeket küldött előre, mégpedig csillagokat, melyek megjelentek a Serpentarius-ban és a Cygnus-ban, a Kígyó és a Hattyú csillagképben, hogy magasztos isteni akaratának valóban hatalmás jeleiként tanítsanak meg rá minket, hogyan szolgálja minden az Ő rejtett írását, ha az ember szelleme majd mindent felfedez és azonosít. Ezáltal a természet könyve, a Liber Naturae nyitva és leplezetlenül áll mindenki előtt, bár csupán kevesen képesek egyáltalán olvasni, s még kevesebben megérteni.

Ahogyan az emberi főben két szerv szolgál a hallásra, kettő a látásra, kettő a szaglásra és egy a beszédre, és hiába követelnénk a fültől, hogy beszéljen, hiába kívánnánk meg a szemtől a hallást, úgy voltak időszakai a látásnak, a hallásnak és a szaglásnak is. Már csak az van hátra, hogy egy gyors léptekkel közelgő időszakban a nyelv is megtiszteltessék, hogy amit a világ egykor látott, hallott és szagolt, most végre ki is legyen mondva, s miután a világ kialudta a mérgezett és kábító serleg bódulatát, kora reggel vidáman és ujjongva, nyílt szívvel, fedetlen fővel és mezítláb köszöntse a felkelő Napot.

Ez a prófécia a ma megnyilvánuló Szellemi Iskola világot átfogó munkájára vonatkozik, amely egy alapvető, háromszoros újjászületés elé állítja az emberiséget. Ahhoz, hogy ezt a folyamatot valaki megvalósíthassa, el kell határoznia, hogy megszabadítja magát tértől és időtől; születéstől, élettől és haláltól. Ez a folyamat a Gnózis öt tevékenysége alapján megy végbe, amelyek manapság sokkal erősebben észlelhetők, mint valaha.

 

Nem eszményiek az életkörülmények?

Mindenekelőtt megszabadító belátásra van szükség. Ezen az alapon jön létre az üdvre vágyás, azaz az eredeti életál- I lapot visszanyerése utáni igény. Eme vágyakozás által lehet eljutni az addigi K életet formáló értékrend feladásához.

Ez az önátadás. Erre a régi önmagunktól vett búcsúra alapozva jön létre az új életvitel, amely által a jelölt belülről kiindulva megváltozik, és felkészül az új születésre.

E folyamat szempontjából sokak életkörülménye messze nem a legkedvezőbb. Ezért fel is vetődik a kérdés, ki az egyáltalán, aki már az építmény négyzetének a lefektetésén fáradozik. Ki található már ebben a belső megújulási folyamatban? Ki valósította már meg anyagi, éteri, asztrális és mentális járművének négyszeres megújítását? Ki ültette már át teljesen gondolkodását, akaratát, érzését és cselekedetét az új életgyakorlatba? Ki állíthatja, hogy tudatosan részesül a Trigonum Igneumban, abban a tűzben, amiről a Fama Fraternitatis ír? Ki az, aki már megszületett Istenből, meghalt Jézusban és újjászületett a Szent Szellem által? Mindenki saját maga állapíthatja meg – és meg is kell állapítania -, hogy ezeknek a folyamatoknak jelenleg melyik fázisában tart.

A XVI. század végén Tobias Hess felfedezte, hogy egy új fényjelenség tűnt fel az égbolton. Ő ezt egy nagy kozmikus tűz előhírnökének mondta, amelyik ma, a Vízöntő-korszakban kezdett el hatni. A Trigonum Igneum tüze, ahogy a rózsakeresztesek nevezték, nem más, mint az Uránusz, Neptunusz és Plútó misztériumbolygók tüze. Ma ez megtámadja a kozmoszt, a világot és az emberiséget, hogy belülről jőve megindítsa az oly szükséges megújulást. Amikor a klasszikus rózsakeresztesek hét teremtési napról vagy hét időszakról beszélnek, amely alatt a Trigonum Igneum megjelenik, akkor tulajdonképpen a világosság Egyetemes Szerzetének megnyilvánulására utalnak, amely világosság leereszkedik a sötétségbe, hogy megszabadítsa a foglyul esett emberlelkeket. Ehhez alkották meg a modern Szellemi Iskola élő testét. Lényéből fakadóan ez a test halhatatlan, mivel kapcsolatban áll a kozmikus lánccal, amely a haláltermészeten kívül van. Bárkaként lépett be a tér és az idő területére, hogy felvegye és a szabadságba vezesse az emberek lelkeit.

 

Az ember kölcsönhatása a halandó természettel

A leleplező világosság és a megszabadító erő eme hatalmas térségéhez viszonyítva az ember egy minutus mundus, kis világ, egy mikrokozmosz, amely kölcsönhatásban van a halandó természettel. Ez a kis világ egy magába zárt világ, egy börtön a lélek számára. Ebben a börtönben „élet” és „halál” uralkodik. A megszabadító képesség tüzes háromszöge hiányzik. Ezért lett a kis világ az életnek és a halálnak alávetve, és tétlenségre ítélve. Az isteni tűz egy magelvbe húzódott vissza, és az új születés napjára vár.

Az új születésnek erről a folyamatáról minden szent könyv tanúskodik. A tudatossá válás ösvényéről van szó, mely a régi személyiség határainak áttöréséhez és végül az új életterületre való belépéshez vezet. A haarlemi és a bad münder-i templom jelképei erre a folyamatra utalnak. 1957. december 20-án, a haarlemi templom felavatásakor J. van Rijckenborgh a következőket mondta: Ez a jelkép a Szent Hétszellem hétszer hét sugarát szimbolizálja, mely kozmoszunkban mindenkor és mindenütt hat. A Lectorium Rosicrucianum templomaiban ezt a hétszeres sugármezőt az Egyetemes Tan ereje teszi hatékonnyá. Ez a Tan támasztja alá a Lectorium Rosicrucianum törvényességét, és ebből meríti erejét. Ez azt jelenti, hogy az isteni szeretet sugárterének hét sugara megnyilvánul és hatásossá válik mindazok lelkületében, akik erre nyitottak. Az embléma közepén lévő ötágú csillag Betlehem csillaga, a Jézusszületés szent jelképe. Akit megérint az újjászületés ezen elve, az útra kel, hogy rálépjen a regenerálódás keskeny útjára. Ez az az ösvény, amely megtanítja őt annak a misztériumnak a mélyére hatolni, amelyet ebben a korszakban Jézus Krisztusban és őáltala mindenkinek átnyújtanak, aki fogékony rá, s ezenkívül kész az Atya házához visszavezető út bejárására, ennek minden következményével. Ezért a Lectorium Rosicrucianum ismérve a bölcsesség és ennek a tettekben való megnyilvánulása.

 

Az új menny-föld hírnöke

Vegyük csak szemügyre közelebbről a bezárt világegyetemnek ezt a területét! Egy mikrokozmikus égbolt vesz körül minket; érzékek, erők és gyújtópontok fogságában vagyunk, amelyekben egész múltunk benne van. Földi személyiségünk – mint ennek a rendszernek a lakója – a mikrokozmikus és makrokozmikus égbolt vetületeként nyilvánul meg. Ebben a régi mennyben kell a Gnózis erejének ötágú születési csillagként megjelennie, mint az új menny-föld hírnökének. Ennek a jelzésnek a következménye egy új Föld. Az új ember feltámad. Benne tökéletes harmóniában van szellem, lélek és test.

Amikor a klasszikus Rózsakereszt testvérei Rózsakereszt Keresztély beavatási temploma felé indulnak, ezzel azt jelzik, hogy teljes rendszerüknek alapvető megváltoztatása előtt állnak. És napjainkban is, aki tudatosan útnak indul, és – hogy a halhatatlan léleknek visszaadhassa szabadságát – már nem gondol saját magára, az szintén Rózsakereszt Keresztély sírtemploma előtt áll, éppúgy, mint a klasszikus rózsakeresztes testvérek.

A Fama Fraternitatis-ban ez a következőképpen van megírva:

Reggel kinyitottuk az ajtót, mely mögött boltozat volt 7 oldallal és 7 sarokkal; minden oldal 5 láb széles és 8 láb magas volt. Noha ebbe a boltozatba sohasem sütött be a Nap, ragyogóan kivilágította egy másik Nap, mely ezt a képességét a Naptól tanulta, s fent volt a tetőzet közepén. Középen sírkő helyett egy kerek oltár volt bronzlappal, melyen ez állt:

A.C.R.C.: A MINDENSÉGNEK EZT AZ ÖSSZEFOGLALÁSÁT ÉLETEMBEN SÍROMMÁ TETTEM.

Az első kör körül pedig ez állt: JESUS MIHI OMNIA (Jézus mindenem).

Középen 4 ábra volt, körökkel körülvéve, ezek körül pedig a következő feliratok:

1. NINCS ÜRES TÉR
2. A TÖRVÉNY IGÁJA
3. AZ EVANGÉLIUM SZABADSÁGA
4. ISTEN DICSŐSÉGE ÉRINTHETETLEN

 

A földi életben búcsút venni az anyagtól

Ez a szent üzenet a Trigonum Igneum merkúrereje elé állítja felfedezőit. Ez az Egyetemes Szerzetlánc gyökértüze, amelyben a klasszikus beavatási út teljes bölcsessége alakot ölt: a régi templom lebontása, a feltámadás és az új templom felépítése 3 nap alatt. Ez a misztérium felismerteti a földi élet értelmét, mely abban áll, hogy búcsút vegyünk a régi élettől, s áttörjük az élet és halál körforgását. Ebben az értelemben a mindennapi életnek a régi természet szerinti elhalásnak kellene lennie, hogy ezáltal az új élet megvalósulhasson. Ezért beszél a Fama Fraternitatis a „vetőmagról, amely Jézus szívében van elültetve”. Mert az új élethez vezető út csakis Krisztus tiszta követésével járható. Minden réginek meg kell halnia Krisztusban, a földi élet minden erejének és normájának el kell pusztulnia Benne, hogy az új élet egy teljesen új életalapon megvalósulhasson.

Nincs üres tér! Ezzel azt mondják, hogy minden mikrokozmikus, kozmikus és makrokozmikus születés már eleve fennáll, és a Trigonum Igneum szent gyökértüzének erejében kell megvalósítani. Mihelyt ezt az erőt, a hiányzó elemet hozzáteszik a régi körhöz és a régi négyszöghöz, új belátások keletkeznek belőle: egy új értelem. Ez a törvény igája, amelyet tökéletes és önkéntes önfeláldozással lehet felvenni. Ez a mindent éltető és mindent betöltő Szellem erejében történő abszolút követésnek a törvénye. Aki tudatosan áll a törvény ezen igája alatt, az fel van véve az Egyetemes Szerzetláncba, és megtalálja benne az evangélium szabadságát. Ekkor megnyilvánul Isten igéje bőségének a szabadsága. Az ige beteljesül egy új teremtés, egy új születés megerősítéseként. Az élő evangélium megszabadító erővé válik, amely nem kötődik emberi mértékekhez és dogmákhoz, hanem Isten örök szabadságát kelti életre az emberek szívében.

 

Megszabadulás az ereszkedő spirálból

Ezen az alapon állítják a zarándokot Isten dicsősége elé, amely érinthetetlen. A Szerzetláncban áll és Isten igéjét beszéli, hogy embertársainak lelkét kiszabadítsa a korlátozások anyagvilágának börtönéből.

Rózsakereszt Keresztély sírtemplomába való belépés – abban a pillanatban, amikor az emberiség a harmadik évezred küszöbét készül átlépni – tehát igen fontos. Mert a sírtemplomban van az Új Ember prototípusa, Krisztus élő követője. Ez az új ember kész a Szent Szellem erejét a helyes módon fogadni és feldolgozni. Aquarius, a Vízöntő, élő vízzel teli korsót hoz, és kiönti a megkötözött emberiségre. Aki ezt az erőt nyílt szívvel és tárt karokkal fogadja, az megtapasztalja áldását. Arról az erőről van szó, amely az egész elfajult emberi rendszer megváltozását, megújulását és transzfigurációját eredményezi. Egyiptomból hívtam ki az én fiamat!

Aki ebben a megújulási folyamatban áll, az egy új kozmoszt, egy új láncszemet képez az Egyetemes Szerzetláncban mindazokkal, akik vele mennek. Felvétettek a világosságszerzet láncába, hogy Isten törvénye szerint valóra váltsák a kör, háromszög és négyszög misztériumpecsétjét.

 

A Nemzetközi Szellemi Vezetőség

J. R. Ritman

 

 

Aquarius, a jobb én és a misztériumbolygók

 

Egy ismert közéleti személyiségnek feltették a kérdést, hogy fél-e a haIáltól. A megkérdezett azt válaszolta: „Félni a haláltól? Egyáltalán nem. Akkor végre megszabadulok attól a féltékeny, szentimentális, irigy és kicsinyes éntől, mely állandóan a nyakamon ül. ”

 

Ez egy remek megfigyelés. Aurikus lényünkben létezik egy „nagyobb személyiség”, amely több énből áll: egy humanista, egy szociális, egy erőszakos, egy gonosz, egy szeretetteljes, egy magát túlbecsülő, egy szexuális vagy „éhes”, egy jó és egy rossz énből. És valamennyi figyelmet követel, mindegyik az elsőbbségért küzd. Ha táplálékot kaptak – és a figyelem táplálja őket – egy időre békén hagynak minket. Ezek az ének körbefogják a személyiségünket. Valamennyien „Én”-ként jelentkeznek bennünk.

Sok gondolkodó szerint a régebbi időkben az ember nem rendelkezett énnel. Szorosan összekapcsolódott, összefonódott társadalmi környezetével, melybe beleszületett, és saját, állandóan változó szükségletszerkezetének függésében élt. Egy meghatározott időpontban azonban előtérbe tört az én. A 19. század elején a filozófus Arthur Schopenhauer elkezdte közelebbről vizsgálni és magyarázni az ént. Nézete szerint életünk feladata abban áll, hogy énünket az élet hatalmas óceánjában újra elveszítsük, és hagyjuk feloldódni benne.

Egész filozófiai szenvedélyével vizsgálat alá vette, hogy az ember miért és milyen mértékben szakad szét belsőleg két világ között. Az egyik oldalon az empirikus, a tapasztalaton alapuló tudat áll, amely az érzékszervi megfigyelésen alapul. A másik oldalon pedig az egyelőre még bizonytalan magasabb tudat, melyre Schopenhauer kezdetben még nem talált nevet, s amit később „jobb tudat”-nak jelölt.

1813-ban filozófiai naplójába bejegyezte, hogy ebben az időben létező, érzékszervi és értelmi tájékozódású világban mindenképpen léteznie kell személyiségnek és okozatosságnak, sőt ezek szükségszerűek. A bennünk lévő jobb tudat azonban egy olyan világba vezetne, melyben sem személyiség, sem okozatosság, sem szubjektum, sem objektum nem létezne. Olyan világ ez, melyet magasabb dimenziónak, vagy nagyobb valóságnak nevezhetnénk, ahogyan az például Hermész Triszmegisztosz írásaiból is kitűnik.

A személyiség és az okozatosság olyan fogalmak, melyek a sztoa felismeréseihez közelednek. Ezt a világnézetet a Krisztus előtti harmadik évszázadban, a görög származású filozófus, kitioni Zénón alapította meg. A sztoikusok is feltették a kérdést: Létezik-e jó személyiség? És egyáltalán mi a jó? Van-e valami, amiért érdemes élni?

Gyakorlati szempontból ez egyszerű kérdésnek tűnik. Az ember lehet egy jó cipész, egy jó tervező, egy jó apa vagy akár… egy jó fegyvergyáros. De az ember maga ettől még mennyire jó? Példáink eseteiben a jóság azt jelenti, hogy valaki jól látja el a feladatát.

A görögök Physis-ről beszéltek, ami természetes állapotot, természetet jelöl. A szó jelentheti azonban egy funkció betöltését is. Az ember saját hivatásának beteljesítése, a Physis-sel megegyező élet vagy cselekedet. A természetben a „szükségszerűvel”, annak örök tökéletességre törekvésével együttműködni, és ily módon lassanként elérni a tökéletes formát, ez volt az, amit jónak tekintettek.

 

Akkor hogyan kell az embernek élnie?

A sztoikusok erre is megfeleltek: „Segítséget nyújtva az embereknek a szükségben és az életkérdéseikben” – tanították. Ez olyasmi, amit véghezvihetünk. Ugyanakkor ez a saját léleknövekedés ösztönzésének útja is. A sztoikusok úgy tartották: „Isten ott van, ahol az ember az embertársának segít. Ez az örök üdvösség úja.” (Deus est mortali juvate mortalem et haec ad aeternam gloriam via.)

Kitioni Zénón (Kr. e. 333-262) eme kijelentése, az idősebb Plinius-nak (Kr. u. 23-79) köszönhetően maradt ránk. A Modern Rózsakereszt Iskolájában ezt így fejezik ki: Mások önfeledt szolgálata képezi az Istenhez vezető legrövidebb, legbiztosabb és legörömtelibb utat.

Végül azonban kezdetét veszi a széthullás. Az ember megöregszik és meghal. Ez is megegyezik a jóval? A sztoikusok erre nehezen tudtak válaszolni. Olyan törvényszerűségről van szó, amelynek alá kell vetnünk magunkat. A halál tényét a rózsakeresztesek is elfogadják, és nem küzdenek ellene. Hiszen ők nem a természetet keresik, hanem az abban hatékony erőt. Ez állítja őket életútjuk elé, és ez is fog véget vetni neki. Ebben az erőben élni biztonságot jelent. Ez az erő Szellem, tiszta és magasztos, amely lélekként, szellem-lélekként nyilvánul meg bennünk.

 

Transzfiguráció: Egy tiszta és szabad élet felé vezető út

Jelenleg az ember más módon keresi a tisztaságot. Számos különböző úton és módon, azt meg kell hagyni. Vessünk egy pillantást az úgynevezett Genesis Timeline-Projekt- re. Ebben a tervezetben, magasan fejlett technológiával és egy űrkabinnal, a napszelekből származó szűz anyagi részecskéket gyűjtöttek. A Föld mágneses terének határán, a Naphoz olyan közel, amennyire csak lehetséges, egy Gemini-űrkabin haladt a pályáján, hogy roppant érzékeny lemezekkel begyűjtse e részecskéket. A Genesis három évig keringett a Nap körül. Azután – meglehetősen durva körülmények között – Utah állam sivatagában ért földet.

A Naphoz olyan közel, ahol a földi rezgések már nem kimutathatóak, egy tökéletesen tiszta mező uralkodik. A NASA tudósai, akik a California Institute of Technology munkatársaival dolgoznak együtt, azt remélik, hogy e két terület határán napanyagokat gyűjthetnek, hogy ezáltal naprendszerünk eredetéről és evolúciójáról kielégítőbb ismereteket gyűjthessenek. A szerkezet landolásánál bekövetkezett ütközés ellenére az asztronómusok úgy vélik, hogy az öt széttöredezett lemezt, ill. az aranyból, zafírból, gyémántból és szilikonból álló lapokat még meg tudják menteni, hogy a napszélből nyert milliónyi részecskét megvizsgálhassák. „Már évek óta szeretnénk ismereteket gyűjteni a Nap összetételéről.” – nyilatkozta Burnett, az ezzel foglalkozó tudósok egyike. „Minden megmentett atomot egyenként akarunk elemezni.” A program végrehajtása még öt éves munkát követel.

A Nap embereket elbűvölő hatása figyelemreméltó. Miért kell – Burnett szavaival élve – „ismereteket gyűjtenünk a Nap összetételéről”? Nyilvánvalóan a tudomány érdekében, de nem áll-e mögötte egy pszichológiai tényező is? Az űrkutató programok ellenzői gyakran érvelnek azzal, hogy az embernek elég dolga van a Földdel, s a problémákat először itt kellene megoldania.

Megérintette-e már Önöket egy tiszta szféra? Érezték-e már annak jótékony hatásait? Ismerik-e az alázat érzését, amely egész lényüket eltölti, ha egy ilyen területtel kerülnek érintkezésbe? Ez egy ahhoz hasonló érzés, amely egy gyermeket tölt el, ha először lép be egy lenyűgözően hatalmas, néma terembe. Képzeljék el, hogy milyen tisztító hatások áradnak belőle, és milyen mérhetetlen a gyógyító erő, már csupán azért is, mert egy ilyen benyomás egyetlen pillanat alatt minden apróságot kisöpör a teremtményből!

Az embernek nem kell kimennie az űrbe ahhoz, hogy a „napszelet” megtapasztalhassa önmagában. A Földet átjárják a kozmikus energia áramlatai, melyek nélkül e bolygón néhány másodpercen belül minden élet kioltódna.

Négyszáz évvel ezelőtt néhány ember figyelemreméltó tapasztalaton esett át. Megérintette őket a Nap makrokozmosz, s a boldogság és alázat borzongásának ugyanezen érzését élték át. Úgyszólván itt a Földön a napszélben álltak.

1604-ben a legtöbben még abból indultak ki, hogy naprendszerünkben hét égitest létezik: a Merkúr, a Vénusz, a Mars, a Jupiter, a Szaturnusz, a Nap és a Hold, melyek a világegyetem hét kozmikus erejét sugározzák a Földre. A Földet a világmindenség középpontjának tekintették, de ugyanakkor az univerzum egy sivár mélypontjának is, mely hozzánk hasonlóan, a mennyei középponttól, ahol eredetileg létezett, messze eltávolodott. Az ember is kilépett abból a mennyei dicsőségből, ahol korábban élt. Abban az időben kezdett megszilárdulni az a nézet, miszerint a Nap képezi a világmindenség központját.

1604. október 10-én a Serpentarius („Kígyószekér”) csillagképben egy szupernóvát fedeztek fel, hasonlóan egy valamivel korábbi eseményhez, amikor egy szupernóva a Hattyú csillagképben jelent meg. Egy új csillag! Az embereken határtalan izgatottság lett úrrá. „Micsoda korban élünk!” – gondolták. Ilyesmi nem történt azóta a bizonyos csillag óta, mely a Messiás születését kísérte. Valóban olyan érzés volt ez, mintha a napszelet itt a földön érezték volna, mintha hirtelen kapcsolatba kerültek volna a napszféra életével. Ez az esemény kísérte a 17. század klasszikus Rózsakeresztes Szerzetének születését, mellyel mi, a Lectorium Rosicrucianum modern rózsakeresztesei szoros kapcsolatban érezzük magunkat.

A 17. századi égbolt vizsgálói még nem voltak annyira individualizáltak, a mennyei világtól annyira eltávolodottak, mint mi manapság vagyunk. Nem küldtek csúcstechnológiájú szerkezeteket a világűrbe, hogy a naprendszer eredetéről némi ismeretet szerezzenek. Sokkal inkább úgy érezték, hogy ezzel az eredettel kapcsolatban vannak, mintegy magukban érzékelték azt. A rózsakeresztesek másokkal együtt kijelentették: Az ember egy kis világ, melyben mind a hét bolygó jelen van. A szív nem a Nap megfelelője-e? A fej pedig a Földé?

Ennek kapcsán Jan van Rijckenborgh a következő megállapítást tette: „A rózsakeresztesek megvizsgálják a mikrokozmosz és makrokozmosz összefüggéseit, azt a grandiózus egyensúlyt, mely minden dolog között uralkodik.”

Minden megfelel egymásnak, minden mindennel kapcsolatban áll. Az embernek nem kellett, és nem is tudott aranylemezeket az űrbe bocsátani, hogy felfogja a napanyagokat. Az akkori rózsakeresztesek egy „napszélben” álltak, mely hirtelen átvonult a világmindenségen.

Ezáltal, tőlünk egészen különböző módon, sugallatokat fogtak fel az univerzum eredetét illetően. Ha ezekben a gondolatokban elmélyülünk, új távlatok nyílhatnak meg előttünk. Hiszen azóta további távoli égitesteket fedeztek fel; először az Uránuszt, majd a Neptunuszt és 1930-ban a Plútót. 2002-ben és 2003-ban pedig a Plútó szféráján kívül, további két bolygót érzékeltek: a Quaoart és a Sednát. Ezen égitestek fajtájának vizsgálata még folyamatban van. Ezen kívül először érzékeltek új bolygókat más naprendszerekben. Dr. Bruce Macintosh, a kaliforniai Lawrence Livermore National Laboratory munkatársa, a következő kijelentést tette: „Eddig kizárólag közvetett módon tudtunk más csillagrendszerek bolygóira következtetni, például bizonyos csillagok rendszertelen grafikonjaiból. Most azonban, a Halak csillagképében (Pisces australis), egy csillag (Fomalhaut b) körül keringő három bolygót fedeztünk fel.” Az egyik kutató a következő szavakkal adott kifejezést örömének: „Mély és lenyűgöző tapasztalat szemtől-szemben állni egy olyan bolygóval, melyet korábban még nem lehetett érzékelni.”

Naprendszerünkben tulajdonképpen a Neptunusz az első, az ókor után újonnan felfedezett bolygó. Hiszen 1613-ban, tehát azokban a napokban, melyekről itt most szó van, Galilei a Neptunuszt figyelte, amikor az éppen a Jupiter közelében helyezkedett el. A tudós azonban a bolygót egy közönséges csillagnak nézte. Két egymást követő éjszakán feljegyzéseket készített ennek a „csillagnak” egy közelben lévő másik csillaghoz képest eltolódó pályájáról. Ha pár éjszakával előbb vagy később lehetősége lett volna a pálya további követésére, egészén biztosan felismerte volna, hogy egy bolygó mozgását követi. Azonban azokon az éjszakákon a felhők megakadályozták a megfigyeléseit.

Így 1781-ben az Uránuszt fedezték fel elsőként az új bolygók közül. Az Uránusz 84 év alatt járja körül a Napot. A Neptunuszt, mint bolygót, 1846-ban fedezték fel, mégpedig érdekes módon két tudós egyszerre, Angliában és Franciaországban. Keringésének ideje 165 évet tesz ki. Felfedezésének időpontjától számítva 2011-ben fogja befejezni első körét a Nap körül.

 

Misztériumbolygók

A Plútónak 248 év a keringési ideje, és 1930-ban észlelték először. Felfedezésétől számítva 2178-ban fogja egyszer körbejárni a Napot. Ezt a három bolygót „misztériumbolygóknak” nevezzük, mert befolyásuk kiterjed az ember még ki nem fejlesztett lehetőségeire, melyek az emberiség nagy része számára még ismeretlenek. A rózsakeresztesek nézete szerint a naprendszer nem egy üres tér, melyben néhány gömb kering. Számukra a Nap-makrokozmosz egy élő egységet, egy folyamatos fejlődésben álló testet jelent. A kozmosz hatalmas óraművében is változnak az idők, és mi, apró emberkék a Föld nevű szerény kis bolygón együtt változunk velük. A bolygók közötti térben a napszél, a rendszer szívéből kiindulva, ehhez a fejlődéshez a prána, az életerő, a táplálék és az energia sokrétű fokozatait szállítja.

Így szemlélve az ember sem egy különálló, elszigetelt sejt, hanem egy élő egész része, a teljes emberiség pedig egy mérhetetlen szervet képez, amely képes lehetne arra, hogy belülről naperőt fogjon fel, és azt az egész bolygó üdvére újra kisugározza. Már léteznek olyan csoportok, melyek szétterjesztik ezt az energiát. A teljes emberiséget tekintve azonban bizonyára még hosszabb idő kell ahhoz, amíg ezeket a lehetőségeket használatba veszi.

Azonban Aquarius, az az állatövi jel, melybe most lép be a Nap, összezavarja a földi viszonyokat, és egy új időszakról ad hírt.

Egy olyan időszak küszöbén állunk, melyben az egyéni belső fejlődés – melyet korábban beavatásnak neveztek – csoportegységben, egy magasabb spirálon lehetővé válik, sőt erős ösztönzést kap. Az Aquarius-rezgések egyik hatása tehát egy magas rezgés-frekvenciájú energia.

A Napból számtalan befolyás indul ki: olyan sugárzások, melyek nélkülözhetetlenek az egyes bolygók különféle életmegnyilvánulásaihoz, de az élet számára károsnak minősülő radiációk is. Az utóbbiakat az egyes bolygótesteket körülvevő összetett sugárövek szűrik meg és tartják vissza. A Föld esetében ez a Van Allen-övezet bonyolult hálózata révén megy végbe, mely a Földön kívüli sugárzásokat érzékeli, és kiszűri vagy pedig átereszti azokat.

Ebből a nézőpontból az embernek – ahogyan ma ismerjük, és ahogyan a 17. században ismerték – lejár az ideje. Fejlődését a jövőben már nem a hét bolygó által kiválasztott hét kozmikus erő fogja irányítani. Az egyetemes tanok mindig is hangoztatták, hogy az ember tizenkétszeres lény, és a naprendszer – hozzá hasonlóan – szintén tizenkét bolygóval vagy erőközponttal rendelkezik. Ezek mindegyike bizonyos hatást hoz mozgásba, melyek az emberben – fejlődésének megfelelően – aktiválódnak.

Jan van Rijckenborgh egyedülálló módon írja le a mennybolt mozgásait, az emberre kifejtett hatásait és az ezekből fakadó következményeket. Ismertetéséhez a következő magyarázatot fűzte hozzá: „Uránusz közvetlenül a szívre és az érzelmi életre fejti ki hatását, mindkettőre ösztönzőleg hat. Ezért is asszociálunk róla a felebaráti szeretetre. Ez a tulajdonság azonban kizárólag gyakorlati megvalósítással érhető el.” Jan van Rijckenborgh mindig hangsúlyozta, hogy nem elég csupán nagy szavakkal beszélni az univerzális, önzetlen szeretetről. Az ember akkor csak lebegve álmodozik. A jóindulatot, az összetartozás érzését és az önzetlenséget tudatosan kell kifejleszteni. A kezdetet ehhez a kozmikus tűz egy lángja, egy szikrája, egy isteni szikra szolgáltatja, mely izzani kezd az ember szívében, ha felismeri, hogy „Isten ott van, ahol az ember az embernek segít.”

 

Az új befolyások

Uránusz nagy befolyást gyakorol a szívre, de ugyanakkor a hipofízisre, az ember lelket adó, irányító centrumára is. Ha ezt a hatást megfelelően fogják fel, akkor megvan rá a lehetőség, hogy pozitív reakcióval válaszoljanak rá. Akkor a nagy tudatállapot-változás, melyről az elmúlt évszázadban oly sokat beszéltek, befejezett ténnyé válhat.

Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az értelem korunkra jellemző művelése egy olyan társadalom kifejlődéséhez vezet, melyben fokozódik az erőszak, a félelem, a brutalitás, a veszélyeztetés, az ellaposodás és az elmagányosodás. Az értelmi kultúra, a kultivált intellektualizmus, mint életfilozófia elért egy bizonyos határt. Az ebbe az irányba mutató további fejlődés nem nyújt már semmiféle távlatot.

Abban az emberben, aki ezt tudatosan akarja, Uránusz új alapot, új bázist hozhat létre. Ezt a lehetőséget azért ajánlhatja fel nekünk, mert mind a szívet, mind pedig a főszentély fontos szervét, a hipofízist is befolyásolni tudja. Ezáltal feloszlik az analizáló és számító értelem korlátozottsága, s lehetőség nyílik a szív és a fej együttműködésére. Az érzelmi lény fogékonyabbá válik mások problémáira és a bennünk rejlő Másikra is. Először azonban még meg kell szüntetni a modern emberre oly jellemző, alapvető én-irányultságunkat, mert enélkül Uránusz negatívan fejti ki befolyását. Ekkor az érem másik oldala mutatkozik meg: a szabadságvágy féktelenséghez, jogtalansághoz és erkölcstelenséghez vezet, minden viselkedési norma és törvény abszolút tagadásához. A Szerzetre való irányulás, melyre Uránusz ösztönöz, akkor kollektív zavarodottsággá, lélektelen, felszínes egyenlőségességé és minden életmegnyilvánulás ellaposodásává válik. A tudatos és pozitív reakció azonban megnyitja az embert. Ekkor spontán módon vágyik arra, hogy segítsen és megértsen másokat. Ezáltal érzékennyé válik az egész univerzumot besugárzó fényre.

A Neptunusz bolygó hatásai teljesen logikusan kapcsolódnak az Uránusszal kezdődő fejlődéshez. Az ember akkor felülemelkedik a személyességen, és a felebaráti szereteten kívül bölcsességet is nyer. Amikor a felebaráti szeretet mellett ez a bölcsesség is megmutatkozik, a fejlődésben lévő lélek-ember elől elhárulnak az akadályok.

Uránusz egyengeti azt az utat, amelyen a csodálatos, újszülött, lélekadó tudati-alapelv megnyilvánulhat. Neptunusz széttöri a megmerevedett gondolat-szerkezeteket, és a törekvő embert egy tiszta, romlatlan világba vonja fel. Összekapcsol bennünket egy új életállapot áttetsző éterével, és a napszféra magasztos területére vezet – amennyiben ennek feltételeit saját életünkben teljesítjük.

Neptunusznak mindenekelőtt a fejjel van érintkezési pontja, és különösen az epiphysis-re, más néven a glandula pinealis-ra fejti ki hatásait. E bolygó befolyásaira az idegrendszer is rendkívül érzékenyen reagál.

Ez a finom szövet akkor képessé válik a magas, elektromossághoz hasonló energiák felvételére.

Aki a Neptunusz-inspirációt tisztán magába tudja olvasztani, az a bölcsességet, melyre oly nagy szükségünk van, bevezeti a földterületre. Az ilyen ember megszabadította magát a földi akadályoktól, és nagy gondot fordít asztráltestének tisztán tartására.

 

Transzfiguráció

Az emberiség, fejlődése folyamán, számos olyan pillanatot élt meg, melyben meg kellett tanulnia reagálni a megújulás impulzusaira. Ez a jövőben is mindig így lesz. Korunk új befolyásai is olyan reakciókra szólítanak fel minket, melyek által valóra válthatjuk belső lehetőségeinket. Önzetlen bölcsességre van szükség ahhoz, hogy mindenki hasznára válasszuk meg a megfelelő lépéseket.

A harmadik misztériumbolygó, Plútó befolyása mindenekelőtt a konkretizálás, a megvalósítás szintjén fekszik. Plútó erejében az ember véghez visz, megvalósít valamit. Ha megértettük és magunkévá tettük a transzfiguráció elméletét, Plútó aktuális szellemi élménnyé válik számunkra. Erőt ad nekünk a megvalósításhoz, az alapvető újjáalakításhoz.

Aki Plútó erejét tudatosan megtapasztalja, új szerkezetben éli meg azt, és elvileg megvalósította a szellem-lélek-ember születését. Szeretete, bölcsessége és fellépése tökéletes szabadságban megy végbe. Neptunusz meghatározza szellemi életünk irányát, és szellemi inspirációkat okoz. Plútó a megvalósító. Ott uralkodik, ahol személyiségként már nem juthatunk tovább. Nem véletlen, hogy ő a láthatatlan dolgok istene!

Megajándékozza az embert annak a lehetőségével, hogy megvalósítsa az elképzelhetetlent, hogy kiemelkedjen az anyagiság fogságából és korlátaiból, áttörjön a feltámadáshoz, és a Naplogosz lakójává válhasson. A hét régi bolygó tette lehetővé az ember életét a Földön, és teszik azt továbbra is. A határt, a kaput, a hét bolygó legutolsó tagja, a Szaturnusz képezi, az őr, a küszöb, melyen kizárólag új belső minőségek által léphetünk át.

A határátlépéshez az „útlevelet” egy megújult, lélekélettel eltöltött szív, egy szellemi kapcsolatra vágyódó tudat, valamint egy mindezeket bizonyító életmód biztosítja számunkra. A kozmikus rendszerben már átlépték ezt a határt. A Föld, mint bolygói lény számára ugyanis a három új bolygó teljesen aktívvá vált. Széttörő és megváltoztató hatásaikat minden szinten érzékeljük. Ezáltal hatalmas lehetőségek keletkeznek. Mindenkinek szabadságában áll e lehetőségek vizsgálata és használata, hogy saját sorsát új irányba terelje. A három misztériumbolygó ezt a jó szándékú, de ugyanakkor sürgető meghívót nyújtja át nekünk.

 

A fémek polarizációja

A Földből, mint mágneses rendszerből, egy olyan hatás árad kifelé, amely többé-kevésbé visszaveri mindazt, ami nem egyezik meg a Föld szervezeteivel és a különböző földrétegekkel. Légkörünk legfelső rétegeiben ezért gyakran mágneses vihar tombol, egy olyan mozgalmasság, melyet a mégis behatoló nemkívánatos sugárzások keltenek. Ezzel szemben az élet – az emberi lét is – a Földhöz elhatoló, rendelkezésre álló sugárzások felhasználása által fejlődik ki. A Föld sugárzásain kívül számos más, kívülről érkező radiáció is létezik, melyek a földi élet és az emberiség fejlődésének szempontjából hasznosak és szükségesek. Hogyan hatnak ezek a Földre érkező sugárzások az ember bizonyos fejlődéseire?

A legfelsőbb földi rétegekben számos különféle anyag található: elemek, ismert és ismeretlen fémek. A földi anyag, a világűr összetételét alkotó valamennyi csillaganyag visszatükrözése. A Föld rétegei folyamatos, a mi felfogásunk számára roppant lassú mozgásban vannak. Bizonyos pillanatokban a Van Allen övezeten áthatoló sugárzások által, egyes anyagok polarizálódnak és aktiválódnak. Ebben a folyamatban nagy szerepet játszanak az ózonrétegben újra és újra más helyeken keletkező rések, melyek kialakulásáért részben mi magunk vagyunk felelősek. Bizonyos sugárzások, melyekre az ember nem reagál érzékenyen, többek között a táplálék, a víz vagy a levegő összetétele révén mégis befolyásoló hatást fejtenek ki. Rendszerünkben számos ásvány fejti ki hatásait a fent említett módon. Az aktívvá váló új kozmikus sugárzások új fejlődéseket okoznak. Uránusz így válik hatékonnyá az uránium elemben, hogy aztán rádiummá és további más radioaktív anyaggá alakuljon át. A táplálék, a légkör és maga az ember is, lassanként ugyan, de egyre nagyobb mértékben radioaktívvá válik. Ezen még a legtermészetesebb, tisztán bio-dinamikus földművelés sem képes változtatni. És ez csak egyike azoknak a folyamatoknak, melyek az emberi élet széleskörű megváltozásához vezetnek.

„A földi anyag fogalmával ellentétben az ősanyag fogalma, akárcsak a szellem és a tudat fogalma, megszólítja az igaz keresőt, ellentétben a földi anyag, a nehézség és a korlátoltság fogalmával. Isten nemzetségéből valók vagyunk. A rózsakeresztes ehhez az igazsághoz tartja magát, ehhez emelkedik fel, ez által találja meg a kiutat a világ tétlenségének mocsarából, és arra készteti önmagát, hogy vizsgáljon és megértsen – ahogy Jan van Rijckenborgh a Confessio Fraternitatishoz, A Rózsakereszt Szerzetének hitvallásához fűzött magyarázataiban kifejti:

„Mi – a rejtett titkok kutatói – tudjuk, hogy az egész mindenségben rendszer és rend uralkodik, valamint a mindenség öröktől örökké enyészhetetlen törvények alapján létezik és fejlődik.

Mi, akik fokról-fokra eltávolítjuk a Kimondhatatlantól elválasztó fátylat, felfedezzük, hogy minden bizonyos terv alapján valósul meg.

Mi – akik megvizsgáljuk a makrokozmosz és a mikrokozmosz viszonyát – mindenben a pompás egyensúlyt csodáljuk. Ahogyan felkapaszkodunk Merkúr létrájának vékony fokain, hogy tudatos lényünket felvigyük a láthatatlanság világaiba, látjuk, mint hullámzanak a természeti birodalmak életáramai.

Mi – akik közeledünk a nagy csendhez – halljuk a csend hangját.

Ahogyan – a Szellemi Iskola tanulóiként – belépünk a szellem templomába, részesülünk az elvont gondolkodás dicsőségében.

Mi – a tűz szolgái – mélyen belelátunk az emberi képességek forrásába. Tudjuk, hogy mire hivatott az ember kezdettől fogva.

Mi – Fohát kertjében rózsát szedők – látomásaink perceiben meglátjuk láthatártól láthatárig villámként fellobbanni a fejlődés ösvényét.

Mi – akik tudásunkat így gyarapítjuk, látókörünket így szélesítjük, tudatunkat tágítjuk, és erőinket dinamikus energiával töltjük meg – a csodálkozáson át a csodálathoz, lélegzetünk elállásától az imádat rebegéséhez, és az alázathoz, Isten szolgálásához jutunk.”

 

 

Az Uránusz beavatás lényege

 

E beavatásnak az a lényege, hogy a tanuló teljesen birtokába jut az egyetemes, fénylő szereteterőnek, amely eltölti és beborítja őt.

 

Ha kijelentjük, hogy „Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad”, akkor ezzel azt valljuk, hogy létezik egy mindenható isteni akarat, amelyből minden érték, képesség és minden szerkezet keletkezik, és amellyel mindez fennmarad, és Isten fenségéről tanúskodik. Az a beavatott, akiben ez a szereteterő megszületik, belép a Fényhierarchiába és részesül a Krisztus-képességekben és a Krisztusmágiában.

A tanuló eddig a pillanatig nem ismert ehhez fogható szereteterőt és ilyen szeretet-képességet. Most azonban megérett egy olyan lét állapotra, amely nem magyarázható a földi természetből: ez az Uránusz-kör. A minden észt felülmúló szeretettel való összekapcsolódás a Vénusz-beavatás során jön létre. E szeretet saját, belső forrását birtokolni, az újjászületett gondolkodással összhangban – ez az Uránusz-beavatott előjoga.

Az ösvényen járó tanulót, aki erre a körre még nem érett meg, olykor erős vágyakozás kerítheti hatalmába e szeretet után. Ilyenkor önmagát hibáztathatja, hogy „nincs bennem szeretet; még nem tudok elég szeretetet kisugározni”. Érzi ugyanis, hogy minden földi szeretet mennyire behatárolt. Néhány ezoterikus azt állítja, hogy a humanisztikus szeretet, vagyis az altruizmus az Uránusz-szeretet. Ez azonban helytelen, és legfeljebb egy gyenge, karikatúraszerű vetületről beszélhetünk. A földi természetben háromféle embertípust figyelhetünk meg, akik megpróbálnak reagálni az Uránusz-erőre.

Először is az, aki elvet minden szokást és törvényt, amely e világrendet többé-kevésbé egyensúlyban tartja, és – jellegétől függően – felelőtlenül egyre újabb módszereket erőltet.

Másodszor az, aki a földi altruizmus minden formáját alkalmazza, de gondoskodik róla, hogy saját énje soha ne húzza a rövidebbet.

Harmadsorban pedig létezik e világban egy alkalmazott felebaráti szeretet, amely olykor nagyon misztikus és magasztos, és gyakran magas fokú önmegtagadásról tanúskodik, mégis pusztán kísérletező, és a vízszintes síkon marad. Ezt a felebaráti szeretetet azok tudják kihordani, akik látják a világ szenvedését, és együttérzésükben mindenféle jelszavakat, terveket és ötleteket próbálnak megvalósítani, abban a reményben, hogy ezzel a világ és az emberiség szenvedéseit megszüntethetik.

A hétszeres Uránusz-kör mindenség-szeretetének ereje, lénye és képessége azonban alapvetően más rendhez tartozik. Ez az eredeti teremtés mindent átlelkesítő és mindent megújító ereje, amely soha nem kirekesztő, sohasem kísérletező, és a biológiai én-tudat minden tevékenységétől független. Aki ugyanis ránemesedett erre az erőre, annak már nincs ilyen én-tudata.

Az Uránusz-beavatott a Krisztus hierarchia megbízásából ebben a világban dolgozik ugyan, a dialektikus tudat számára azonban nem tud megnyilatkozni. Az egyik szolgálót körüléljenzik, a másikat meg a „gonosztevők közé számlálják”, ahogyan ezt a Zsidók Tanácsa előtt álló Jézus, és a megkövezett István megtapasztalhatta.

Az Uránusz-beavatott a Mester szolgálatában nem foglalkozik a saját viselkedésével kapcsolatos emberi megítélésekkel, és emiatt könnyen elképzelhető az is, hogy e kör testvérei közül az egyik a mű szolgálatában katonai pályát választ, míg a másik elvből antimilitarista életmódot folytat.

Az emberi élethullám az állat alatti szintre süllyedt, és a disznók moslékát evő, elveszett istenfia megmentése gyakran olyan intézkedéseket és fellépést igényel, melynek értelmét a biológia agytudat nem tudja felfogni.

 

 

Mit Jelent a nyílt szív?

 

Ezt legtöbbször teljesen félreértik, vagy legalábbis nem értik egészen. Egyesek azt mondják, hogy a nyílt szívű ember rendkívül megérző, kellemes ember. A gnosztikus azonban nem elégszik meg ilyen határozatlan kijelentésekkel. A gnosztikus tudomány bebizonyítja, hogy aki a gnosztikus tanulóságra készül, annak szíve testileg is megváltozik. A szívnek a gerinc közelében fekvő része, a gerinci szellemtűz felé néző része annyira megváltozik, hogy a szív az akaratnak engedelmeskedő izommá válik, s a testnek ezt a motorját az emberi szellem irányíthatja. Ennek következtében a tanuló többek között szükség esetén beléphet a belső területekre.

Ezt a nagy változást az uránuszerők okozzák. Ha a tanuló elért a fejlődésnek erre a fokára, akkor az érzelmein is uralkodik, ezeket céltudatosan alkalmazhatja, képes a szívével gondolkodni. Szóval nem esik többé áldozatul az érzelgősségnek, a helytelenül irányuló érzelmeknek. Nem áraszt el másokat zabolátlan érzelmekkel és indulatokkal, amelyek azoknak gondot okoznak, vagy életüket tönkre teszik.

Találkoztak-e már valakivel, aki képes a szívével gondolkodni, akinek tudatosan van meg az érzése? Az ilyen ember olykor ridegnek, megközelíthetetlennek és szívtelennek tűnik, őbenne azonban nagy tűz lobog, amelyet pedig nem fecsérel el, ez a tűz nem emészt fel másokat. Ez az örök tűz nem indulatos, nem szenvedélyes, hanem célzatosan azokra irányítható, akik a sötétben tévelyegnek. Ez az igazi szeretet tüze, mely nem okoz veszekedést, hanem mindent széppé és nagyszerűvé tesz.

 

 

A harmadik hétszeres kör: Neptunusz

részlet Jan van Rijckenborgh: Dei Gloria Intacta című könyvéből

 

„A Laodiceabeli gyülekezet angyalának is írd meg:

Ezt mondja az Ámen, a hű és igaz bizonyság, az Isten teremtésének kezdete:

Tudom a te dolgaidat, hogy te sem hideg nem vagy, sem hév; bár hideg vagy hév volnál. Így mivel lágymeleg vagy, sem hideg, sem forró, kivetlek téged az én számból. Aki győz, megadom annak, hogy az én királyiszékembe üljön velem, amint én is győztem és ültem az én Atyámmal az ő királyiszékében.

Akinek van füle, hallja, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek.”

Jelenések könyve 3. rész

 

A hétszeres Neptun-kör ragyogása pompás kegyelem és kimondhatatlan gazdagság, mégis, amikor ez az új hétszeres kör kiárasztja első fénysugarait a jelölt lényében, akkor ezzel egyúttal hatalmas veszély is keletkezik, amely a továbbhaladást teljesen megakadályozhatja. E veszély megértéséhez alapos magyarázatra lesz szükség.

A hétszeres Neptun-kör a szellemi alak megnyilvánítására vonatkozik, ami azt jelenti, hogy ebben a folyamatban az egyetemes teremtőképesség, az alkotó Fiat, a benső isteniség kel életre. A szellemi test mágiája – ahogyan az előbb láthattuk – „az eszme kihordásaként” nyilvánul meg. E mögött nem kevesebb rejlik, mint hogy a tanuló ebben a hétszeres körben az „Atya Fiaként” visszatér az istenrendbe, ennek minden következményével.

A misztériumok jelöltje ekkor már nem „Isten kezét fogva” halad, ahogyan az első hétszeres körben, már nem a megvilágosító világosságból él, ahogyan a második hétszeres körben, hanem maga szüli az isteni elvet, mivel a hétszeres Neptun-körben magában Istenben van. Ha valakire, akkor a Neptun-beavatottra illenek ezek a szavak: „mert ti szabadságra hivattatok”.

Nem nehéz belátni, hogy itt egy felmérhetetlen isteni képességről van szó, amely nagyon könnyen kicsúszhat minden irányítás és törvény alól. Az ifjú testvér azonban, aki alulról kezdve bejárta az újjászületés ösvényét, bizonyosan nem esik áldozatul e veszélynek. A múltban ugyanis már megtanulta, hogy az isteni szabadsággal való visszaélés természetszerűleg mélységes bukáshoz vezet, és egy ilyen aláhanyatlásnak már minden következményét alaposan megtapasztalta. Éppen ezért ekkor egy egészen más veszély leselkedik a jelöltre: az, amelyre a laodiceabeliekhez írt levél utal.

A szellemi alak a mikrokozmosz legelőször megnyilatkozó benső tulajdonsága. S miután ő a hatalmas isten-szikra első és legmagasztosabb képhordozója, e szikra a legközvetlenebbül őt érinti meg. Az ember háromszoros alakja benne, és az ő teremtése által nyilvánul meg, ám maga az isten-szikra kívül áll a teremtésén.

A hétszeres Neptun-körben az ifjú testvér feléleszti a szellemi alakot, és ezáltal közvetlen, tudatos kapcsolatba lép saját isten-szikrájával, vagyis Istentől kapott legmagasztosabb elvével. Ez a kapcsolat időről-időre kiragadja őt alkotó- és életteréből, és ő felemelkedik az egészen absztraktba, a – földi fogalmak szerinti – tökéletes nem-létbe. Ezzel összefüggésben azt mondja az okkult filozófia, hogy Neptun valójában nem a mi naprendszerünkhöz tartozik, hanem az isteni „kilépés”, a napkozmosztól való megválás kapuja.

Emiatt az új beavatott számára, aki a nem-létnek e tökéletes szabadságában először merítkezik meg, fennáll annak a késztetésnek a veszélye, hogy ebben az állapotban elvesszen, és hagyja magát elkábítani általa. Elmerül ebben a határtalan gazdagságban… ám ez az arany álom visszatartja feladatától, kozmoszától és teremtő feladatától. Neptun befolyásai olykor e természet emberénél is az elvontba való álmodozó elmerülést okoznak, amely nem más, mint a „mindentől való megszabadulás” tévképzete.

Az eszmének azonban villámként kell a lélekalakba hasítania, lángoló világossággá kell változtatnia őt, ezáltal pedig a testalakot kell építésre, szabadkőművességre sarkallnia. Ebben a mindenség által hordozott közvetlen építésben a jelöltnek az alacsonyabb világtól mentesnek kell lennie.

A „mindentől való mentesség” tévképzete az építmény megtagadását jelenti, azt, hogy visszahúzódunk a világtól, elszigetelődünk, elveszünk az eszmében, és csak saját eszmevilágunkban élünk. Ez az érthető és természetes veszély alakul ki, amikor az Uránusz-beavatott kapcsolatba kerül a hétszeres Neptun-körrel. A laodiceabeliekhez írott levél figyelmeztetése nagyon is világos ezzel kapcsolatban.

Ezért kell tehát az ifjú Neptun-beavatottnak először egy harcot megvívnia, és ezzel a harccal kapcsolatban nem szabad elfelejtenie, hogy Isten mindig is teremtése és teremtményei által bizonyítja magát, és általuk bontakozik ki. Isten egyedül Isten, és azáltal bizonyítja isteniségét, hogy átlelkesíti és megvalósítja az eszmét, és legyőzi az ezzel kapcsolatban felmerülő ellenállást.

 

 

A misztériumbolygók befolyása a megszabadulás ösvényén

 

A rózsakeresztes legfontosabb feladata a belső megszabadulás ösvényének keresése, megtalálása és bejárása. E belső folyamat célja a megtisztult személyiség, az újjászületett lélek és az Isteni Szellem egyesítése, hogy mindezt a transzfiguráció követhesse. Amikor ezt a fokozatot elértük, a személyiség halála többé már nem tarthatja fel az újat.

 

Egyéni folyamatról van szó? Igen is meg nem is. Igen, amennyiben a személy saját küzdelmét feltételezi, amellyel az én feláldozza magát, hogy helyet adjon a lélek növekedésének. Másfelől pedig nem, mert a személyiség, a lélek és a szellem között ily módon megkovácsolt láncszem a teremtés céljára hangolódik, ezért minden élőre egyformán hat.

A személyiség az eszköz, amely a fizikai testben fejezi ki magát. A lélek a közvetítő a személyiség és a szellem között. A szellem az élet forrása. Ha ez a tervbe vett háromság megvalósul, az ilyen ember nem tehet mást, minthogy szeretetben felebarátainak ajándékozza magát, mindenekelőtt azoknak, akik szintén birtokában vannak az eredeti élet bebörtönzött szikrájának. Így jelentheti egy személy áldozata a többiek megszabadulását is.

János első levelében (3,16) ezt olvassuk: „Arról ismertük meg a szeretetet, hogy Ő az ő életét adta érettünk: mi is kötelesek vagyunk odaadni életünket a mi atyánkfiaiért.”

Ez arra utal, hogy teljesen el kell fogadni minden embert és népcsoportot, azok kulturális és vallási hátterével együtt. A gnosztikusok mindig tudatában voltak, hogy e törvénynek teljesülnie kell: ha van Isten iránti szeretet, akkor van embertársunk iránti szeretet is. A lélek újjászületéséről és fejlődési folyamatairól való filozofálás csak tiszta életcselekedeteken keresztül ölthet alakot. Így a belső megszabadulás ösvényének igazságát csak akkor lehet felfedezni és megvalósítani, ha „az ima és a tett összhangban van”.

 

A tények világa szegényebb, mint a lehetőségeké

Az ilyen élet alapja az alázatosság. Ez az életmód nem tanulható. Ez számtalan tapasztalat eredménye. Az alázat tudatosság. Amilyen mértékben nő az ösvény jelöltjének önismerete, úgy ismerheti fel és tapasztalhatja meg, hogy mennyire eltávolodott az eredetétől, és én-lényként mennyire a valódi ember karikatúrája lett. Így nem tehet mást, minthogy megalázza magát Teremtőjének színe előtt. A folyamatnak ebben a szakaszában az én önként szabad utat készít a Világosságnak.

Tekintettel a világnak azokra a kisebb-nagyobb eseményeire, amelyek sok zavart keltenek, miközben minden kiszámíthatatlan helyzettel nő a félelem, a gond és az aggodalom, fontos, hogy meghatározzuk a saját helyünket ebben a világban. Csak szilárdan megvetett lábbal jelenthetünk valamit embertársaink számára, és csak saját körülményeink között tudunk minden felkínált lehetőséget kibontakoztatni, és feladatunkat az életben teljesíteni. A lehetőségek felismerése és megvalósítása akkor bontakozhat ki, ha a jelölt rá meri bízni magát a tiszta isteni sugallatra. Ez az endúra, önmagunk átadása a bennünk levő másiknak. Ugyanakkor annak felfedezése is, hogy a tények világa sokkal szegényebb, mint a lehetőségeké. A lehetőségek e tanulási folyamat alatt fejlődnek ki. Ezzel egyidejűleg megerősödik annak felismerése is, hogy nem a külső, fizikai világ a valódi, hanem a belső.

Ez az új, erőteljesen fejlődő felismerés új távlatokat nyit. A mindennapok valósága kívülről egyre inkább belülre helyeződik át. Annak az életmódnak a gyakorlása, hogy „ha van Isten iránti szeretet, akkor van felebaráti szeretet is”, tisztán irányuló gondolatokat, érzéseket és tetteket igényel, ugyanakkor minden, a napi élettel kapcsolatos dologban függetlenséget és semlegességet követel. Ezt csak akkor lehet elérni, ha a lelket a középpontba helyezzük, és minden személyes befolyástól megszabadítjuk.

Az úgynevezett misztériumbolygók, az Uránusz, a Neptunusz és a Plútó, ebben a Vízöntő korszakban előtérbe kerültek, hogy mindenkiben elősegítsék a szükséges alapvető megváltozást. A magasabb oktáv sugárereje – tehát nem a bolygók látható fénye, hanem magasabb tevékenységük – többek között a vért serkenti, mert az ember elsősorban vérállapota alapján reagál, mindenki a maga módján. Végeredményben kétféle választás lehetséges: még jobban belemerülni a személyiség korlátozott lehetőségeibe, vagy megszabadulni ettől, és a lélek fejlődését követni. A misztériumbolygók jelentős szerepet játszanak a lélek megszabadulásában.

 

Ez a belső törvény lényege!

Uránusz a szívre gyakorol hatást, felkavarja az embert, és elválasztja az idejétmúlt, erőtlen szabványoktól és hagyományoktól. Neptunusz szellemi tevékenysége a gondolkodási képességhez folyamodik, és kitisztítja a fejet, hogy az ember az isteni érintést a szívben megértse. A lélek, a megtisztult és megújult szív alapján szabaddá válik, és felkészülhet az isteni bölcsesség közvetlen fogadására. Ekkor megtapasztalja, hogyan tudják megmenteni, és saját megszabadulása hogyan befolyásolja a többi megtört emberi lélek megszabadulását. Ez a belső törvény lényege! Bárki is keres megszabadulást – ha ezt inkább a többiek, mint a maga számára teszi -, máris hozzájárul mások megszabadulásához. A Plútó sugártere minden szükséges erővel ellát az ösvényen előforduló akadályok megsemmisítésére. Plútó a dinamikus megvalósító erő. Lehetővé teszi az új életmód megvalósítását, hogy a lélek visszanyerje halhatatlanságát.

A Vízöntő korszak kizárja a Halak korszakának összes lehetőségét és korlátozását, és elhozza az egyetemes Krisztus-erő új, ösztönző hatását, amely az ember én-börtönét megnyitja. Hogy ki hogyan válaszol erre, az az illetőn múlik. Az egyik megélheti annak örömét, hogy utazása a földi siralomvölgyön át a végéhez közeledik. Az is lehetséges azonban, hogy mások nem ismerik fel az új lehetőségeket, és minden régihez ragaszkodnak. Az első, pozitív reagálás a megszabadító. A második, még negatív válasz amazokat saját korlátaik közé zárja, és beszűkíti hatókörüket.

A misztériumbolygók ismerete ezért döntő segítség lehet annak a kozmikus átalakulásnak a megértésében, amely jelenleg a világban zajlik. Más szóval, útbaigazítást nyújthat az ösvényen haladó jelöltnek. Aki viszont még nem akarja vagy nem képes bejárni ezt az ösvényt, annak nem lesz haszna belőlük, sőt éppenséggel el is utasíthatja befolyásukat. Az Uránusz, Neptunusz és Plútó nem véletlenül jelent meg az égbolton! Újra felfedezték őket, holott már évmilliók óta jelen vannak. Az ember világegyetembeli zarándokútjának ebben az utolsó szakaszában jól meghatározott helyen állnak, hogy sugárzásuk különböző irányból támadja az emberiséget. Ezzel szunnyadó lehetőségeket keltenek életre, másokat pedig kioltanak. Ezért azt tanácsoljuk Önöknek, hogy a világ eseményeit ebben az összefüggésben szemléljék, mert minden, ami történik, azoknak a gondolatoknak, érzéseknek és tetteknek az eredménye, melyek valamikor nagyon régen a finomabb síkokon történtek, most pedig a durva anyagban jutnak kifejezésre. Ebben az összefüggésben látva, ezeknek a dolgoknak meg kell történniük, és a viharfelhők kisüléseihez hasonlóan fel kell oszlaniuk.

 

Rombolással válaszolunk?

A mai emberiség feladata magában foglalja a fej, a szív és a kezek – a gondolkodás, érzés és cselekvés – felkészítését egy új fejlődésre. Ez csak azon gnosztikus törvény alapján lehetséges, amely így szól: „Ha van Isten iránti szeretet, akkor van felebarát iránti szeretet is”. A Teremtőtől áradó világosság megtisztult szíveken, fejeken és kezeken keresztül sugárzik a világba. Ez korunk hívó hangja! Az emberek eme felismerés, és különösen a tiszta törekvés alapján szentelhetik – és kell hogy szenteljék – magukat a világosságnak, melynek egy szikrája alvó isteni magként bennük is nyugszik.

Korunk független embere felteheti a kérdést: valóban ezt kell tennem? Amíg még megvan a választás lehetősége, addig fontolgathatja és eldöntheti. Időközben „Isten nevében” megtámadták a „demokráciát”. Az áldozat pedig szintén „Isten nevében” széleskörű rombolással válaszol. Ám az „Isten nevében” kifejezés nem csupán egy másik szó-e az „önérvényesítésre”? A belső megszabadulás ösvényén haladó jelölt, aki valamilyen tekintetben állást foglal, nemcsak saját magát akadályozza, hanem teremtménytársait is, sőt az egész teremtést. Mert végül az összes létező hatalom feloszlik és eltűnik, hogy helyet adjon az új kornak, melyben az igaz felebaráti szeretet – Krisztus egyetemes törvénye – fogja a földi életet átalakítani, és magasabb körbe emelni.

 

 

Az uránusz-korszak mindent áthat

részlet Jan van Rijckenborgh: Confessio Fraternitatis című könyvéből

 

A rózsakeresztesek hitvallásukban a CONFESSIO FRATERNITATlS-ban előre jelezték, hogy az úgynevezett misztériumbolygók hatást gyakorolnak majd az emberiségre. Ezzel összefüggésben pedig a Serpentarius és a Cygnus (a Kígyó és a Hattyú) csillagképre utaltak.

 

A testvériség confessiója 1615-ben jelent meg először. Ezt hamarosan követte A Szerzet kiáltványa (Fama Fraternitatis) és a Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzője. Az ezekben az iratokban közzétett reformprogram csatlakozik más források jövendöléseihez is, amelyek többek között arra utalnak, hogy a jelenleg fennálló vallások eltűnnek majd, és helyettük egy új, egyetemes vallás jelenik meg.

Amint a Confessio Fraternitatis közölte, „Isten már elküldte követeit, nevezetesen a Kígyó és a Hattyú csillagzatainak képében”, hogy határozatát mindenkinek tudomására hozza, s így ezeket a csillagképeket „az Ő magasztos határozatának nagy jeleiként” említik. Jan van Rijckenborgh 1966-ban ezt írta:

„Mágikus életre-eszmélésünk idején felpillantunk a csillagokhoz is, mert tudjuk, hogy a Confessio az eljövendő idők három hatalmas életalapjára utal, nevezetesen az Uránusz, a Neptunusz és a Plútó bolygókra. Amikor a Confessiót írták, akkor a közönséges csillagászat még nem ismerte e három égitestet, de a gnosztikusok már ősidők óta számoltak ezzel a három fontos misztériumbolygóval, és tudták, hogy mit jelentenek az isteni határozatnak e hatalmas jelei.”

1781. március 13-án fedezte fel Herschel, angol csillagász az Uránuszt. John Flam Steed már 1690. december 23-án észlelte ugyan ezt a bolygót, de úgy gondolta, hogy egy csillaggal van dolga.

Az Uránusz kékeszöld színű, amit az őt körülvevő metángáz burok kölcsönöz neki.

A Neptunuszt 1846-ban, a Plútót pedig 1930-ban fedezték fel. Az utóbbi felfedezése azoknak a számításoknak az alapján történt, amelyeknek azt kellett megállapítaniuk, hogy az Uránusz és a Neptunusz miért tért el várt pályájától. Feltételezték, hogy ennek a Plútó lehetett az oka, de annak nagyon kicsi a tömege ahhoz, hogy ilyen mértékű eltéréseket okozzon.

1970-ben fedezte fel Christy, hogy a Plútónak van egy holdja is (a Charon), amely olyan nagy, hogy a Plútót tulajdonképpen kettős bolygónak kell tekintenünk.

 

Asztrológiai befolyások

A rózsakeresztes írások megjelenésének idején a tudományokkal még más módon foglalkoztak, mint manapság. Valójában minden tudomány a filozófiából indult ki; akkoriban a filozófia képezte a tudományos kutatás és gondolkodás alapját. Ha úgy vesszük, az asztrológia tulajdonképpen asztrozófia volt, vagyis olyan tudomány, amellyel az ember felismerhette a tér és idő határain belül elfoglalt helyét.

A görög mitológia elbeszélése szerint Uránuszt saját fia, Szaturnusz fosztotta meg hatalmától. A felületes szemlélőnek tényleg úgy tűnhet, hogy az anyag győzedelmeskedett a szellem fölött. Szaturnusz, az anyagi elv ugyanis a Föld ura lett. A szellem azonban továbbra is az anyagban maradt, mégpedig mint lelkesítő, hajtó erő, mint fel nem ismert és meg nem értett uralkodó. Emiatt Szaturnusz győzelme csak látszat volt, amely viszont jelképe lett az emberiség mai állapotának. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az anyag olyan törvényeknek van alávetve, amelyek az ember felfogóképességén messze túlmutatnak. Ezeket a törvényeket Uránusz határozza meg. Általa érezhető a szellem jelenléte az anyagban, mert ő az ember szívében nyilatkozik meg. A szeretet e megnyilvánulása miatt Uránusz Vénusz magasabb oktávjának tekinthető.

Mindaddig, amíg az ember indítékai még nem mentesek a földi kívánságoktól, törekvésének eredménye tökéletlen marad. Sőt mi több, kívánságai őt a nyereségvágy és az erkölcstelenség egyre újabb útjaira terelik. Ezért kell Uránusz szellemi nézetének – tehát nem a bolygónak, mint anyagi égitestnek – a segítségével kioltanunk alantas vágyainkat. Csakis ezután léphetünk a „magasabb javakhoz” vezető útra.

 

„Az egek urát elhagyván hozzátok jövök, halandók, hogy segítsek néktek.”

A titkos tanítás ezzel az idézettel Merkúrra, az isteni küldöttre utal. Merkúr uralja a gondolkodást. Ellenőrzi az agyközpontok egy részét, de az idegrendszert, a gerincvelőt, valamint a légzést és az érzékszerveket is. Mint az istenek küldötte, a spirituális gondolkodást is befolyásolja. Uránusz Vénusz magasabb oktávja, és kapcsolatban áll az eredeti szeretettel. Ez azt jelenti, hogy Uránusz sokkal több, mint a földi szeretet, amely általában a családra és barátokra irányul. Ő a mindenség atyja. A görög mitológia szerint Kronosz, az idő, vagyis Szaturnusz az, aki megfosztja őt teremtő hatalmától.

Neptunusz Merkúr magasabb oktávja, aki a lélek bölcsességével egészíti ki a földi gondolkodást. Ő a fej megújítója.

Tetterejével Plútó pedig a Mars magasabb oktávja. Ezért unszol minket Plútó az új életértékeknek a gyakorlatban történő dinamikus megvalósítására, vagyis az új életvitelre.

Uránuszt a Krisztus-erő magasztos jelképének is tekinthetjük. Itt Krisztus már nem a „bárány, aki elveszi az emberek bűneit”, és nem is „az emberhalász”, hanem a nagy, egyetemes és világító szereteterő. Aki megérti Uránusz magasabb rendű, fennkölt hatását, és erre válaszként megtisztítja szívét, az belép az önbeavatás folyamatába. Megkap minden teremtő képességet, amelyek az örökkévalósághoz tartoznak ugyan, de amelyeknek az időben kell alakot ölteniük.

Az Uránuszból sugárzó szeretet ezért mindig személytelen, és az egész emberiséget átkarolja. Tervszerűen és intelligens módon árad ki, hogy az emberiséget tévútjáról a megújulás ösvényére vezesse vissza.

Az 1789-es Francia Forradalmat gyakran hozzák összefüggésbe az Uránusz 1781-ben történt felfedezésével. Uránusz megjelenésével a Föld-logosz ahhoz az új lehetőséghez jutott, hogy megnyilvánulhasson az ember tudatában. A szabadság, egyenlőség és testvériség fogalmak Uránusz befolyása alatt állnak, és mintegy első impulzust adnak az egyetlen tekintetben sem „földi”, hanem az igazi Szabadság, Egyenlőség és Testvériség felé vezető ösvény bejárására. Ennek a tudatában felismerhetővé válik Uránusznak a Francia Forradalom eseményeire gyakorolt hatása. De az első impulzust már a forradalom idején más irányba terelték és vérbe fojtották. Szabadság helyett még nagyobb kötöttség keletkezett, mint addig bármikor. Megjelent a materializmus.

 

A Vízöntő korszak

A Vízöntő korszak Uránusz uralma alatt áll. Neptunusszal és Plútóval együtt ő már az eljövendő földi élet erővonalait rajzolja meg. A szabadság, egyenlőség és testvériség követi őt, de lassú, földi tempóban. A Vízöntő korban a természet emberének rendkívül mélyreható változásokat kell megélnie. Egy ideig még valószínűleg törekedni fog a földi eszmények megvalósítására. Ebben az esetben pedig továbbra is a természet törvényének, vagyis a kikelet, virulás és hanyatlás törvényének marad alávetve, s így az igazi szellemi szabadságot, egységet és testvériséget nem érheti el.

Ez azonban nem az anyagtalan Uránusz hatása, amelyre a Confessio Fraternitatis utal. Uránusznak ez a nézete azt az embert támogatja, aki már túllépett a földi szabadságra, egyenlőségre és testvériségre törő vágyain. Ez a magasabb Uránusz-nézet teszi lehetővé, hogy a megsűrűsödött anyag világában észleljük az isteni szellem hatását. Mindez először az emberi szívben zajlik le, mégpedig azzal a céllal, hogy ezt a meggyalázott Szentélyt ismét helyreállítsa, és előkészítse a Krisztus-erő befogadására. Akkor válhat majd valósággá az isteni Szabadság, az isteni Egység és az isteni Testvériség.

 

Plútó – A cselekvő kereszténység

Uránusz és Neptun minden működése mellett a világon az éber ember számára végül Plútó tevékenysége a legfontosabb. Plútó az az energikus fáklyahordó, amely kanócot dob az elrothadt házba, a korhadtba és idejét múltba.

Persze gyönyörű erről beszélni, de hogyan kell megvalósítani? Hogyan tépjük ki a korhadtat és siralmasat a szívből és a fejből? Hogyan szabadulunk ki a nyomorúságból? Megértik-e, hogy ez a legfontosabb? Ehhez van szükségünk a Plútó szellemre.

Vannak olyanok, akik egész életükben jó gyerekekként járnak-kelnek eszményeikkel, programjaikkal, karácsonyi fecsegéssel, nagypéntek-könnyekkel és húsvéti tojással. Ha elfogy a tojás, akkor a boldogságnak is befellegzett. Ekkor az egész emberiség a pokolba zuhan, saját gyártmányú poklába, minden templomi énekével és zsolozsmájával, költőivel, filozófusaival együtt, rózsakeresztes tanulókkal és más ezoterikusan tájékozódókkal egyetemben. Minden könyvünkkel és képletünkkel együtt pokolra vetnek minket.

Aki igazán keresztény, az cselekszik! „Nem mindenki, aki Uram-Uramot mond nekem, jut be a mennyek országába, hanem aki az én Atyám akaratát teljesíti”. „Amit testvéreim legkisebbjeivel tettetek, azt velem tettétek.” Ez Plútó. Ha ennek a szelleme hatja át Önt, akkor képes Plútót, a megvalósítót, az összetörőt és újjáalakítót megérteni, az ember szent alkotóképességének helyrehozóját. A magasabbat csak olyan mértékben lehet megvalósítani, amilyenben az alantast megzabolázták és semlegesítették. Ami az egyedre érvényes, az érvényes a közösségre is!

Az emberiség fejlődése bizonyos terv szerint megy végbe. Mint a Szellemi Iskola tanulói, megtanuljuk, hogy minden szellemnek alkotó lénnyé kell válnia Isten példájára és ábrája szerint. Ezért az emberiség megszabadítása szolgálatának kell szentelnie magát. Mert ez képezi a további spirálisokban haladó fejlődés alapját és a következő fokot az emberiségfejlődés ösvényén. Ennek érdekében minden akadályoztatásnak el kell tűnnie az életünkből, s ezért az alkotóképességgel való minden visszaélést súlyos büntetés követi. Ezt a munkát végzi el Plútó az élet Szent Szelleme.

A munkát pedig velünk és általunk végzi. Az egyes nemzetek kölcsönösen jelentenek megpróbáltatást egymás számára, mert a tömeg még túlságosan öntudatlan. Heves megrázkódtatásokra van tehát szükség. Mi ezeket tudatosan várjuk. Ismerjük az isteni határozat regeneráló, helyrehozó működését, amelyet megjelentetett a Kígyóban és a Hattyúban, ezért tehát bevetjük egész szívünket az Uránusz feladat érdekében, egész eszünket a Neptun feladatért és a megvalósító, újjáépítő Plútó cselekvéséért.

Így szolgáljuk őt, aki volt, aki van és aki eljövendő, az élet Urát, a Krisztust, aki eltölti a mindenséget, aki minden rózsakeresztes törekvés kezdete és vége. Ez a Krisztus az örök, egyetemes szeretettörvény alapján hagyta, hogy a föld foglyul ejtse őt.

 

 

Jövő – látszat és valóság látomása

 

A kormányzás előrelátást jelent. Az ember szeretné tudni, mit hoz a holnap. Szeretné tudni, mit hoz a jövő, hogy már ma hathatósan felkészülhessen az eljövendő eseményekre, és elejét vehesse a bajoknak. Ki ne szeretné?!

 

Azonban nem csupán a kormányokat foglalkoztatja a jövő. Világszerte igazgatóságok és bizottságok sora van érdekelve a jövőben rejlő lehetőségekben. Ugyanez érvényes persze a tanulókra, háziasszonyokra, meteorológusokra, parasztokra, üzletemberekre, spekulánsokra, asztrológusokra is – és nem utolsó sorban a hívőkre, akik mindenekelőtt azt akarják tudni, hogy mi vár rájuk eme élet után.

Aligha létezik valaki is a jövőt illető elvárások nélkül. Az ember olykor nyíltan kimutatja, hogy milyen fontosak ezek neki, néha többé-kevésbé ügyesen palástolja ezt. Mindenkinek tovább kell azonban haladnia életútján, s ezáltal mindenki saját jövőjének alkotója.

Az emberiség történetében vannak bizonyos időszakok, melyeket látszólagos nyugalom jellemez, míg egyidejűleg vallásos, kulturális és tudományos téren gyökeres változások és forradalmak zajlanak.

Jövő – látszat és valóság.

A tudomány tanulmányozza ezeket a jelenségeket, és egyre újabb felismerések, valamint vizsgálati módszerek segítségével érdekes és árnyalt magyarázat-modellekkel szolgál. Minthogy azonban az összegyűjtött információs anyag igen gyakran ellentmondásos, és ráadásul többnyire valódi belátás nélkül értelmezik, már nagyon nehézzé vált az események tényleges megértése.

Mindenesetre olyanoktól is származnak kijelentések, akik igaz benső belátásból szólnak, és tudásuk első kézből való. Nekik teljesen más meglátásaik vannak, melyek az ok és okozat törvényeire magasabb szinten világítanak rá. Képesek ezért olyan folyamatokra rámutatni, melyek mind az egész emberiség életútjára nézve, mind a Föld szempontjából nagy jelentőségűek. Az ilyen emberek a természet emlékezetében is tudnak olvasni.

 

Jövő – átok vagy áldás?

A legtöbbek számára a jövő bizonytalan és elképzelhetetlen – gyakran szorongató is! Egyrészt nagy lehetőségeket rejt magában, másrészt a fenyegető vész árnyékát is előrevetíti. Minden esetben a múlt és a jelen aratásáról van azonban szó. Ha az idők beteljesedtek, és egy fejlődés elérte tetőpontját, akkor az emberiség mindig új korszak küszöbén áll. Eme új kor aztán csavarvonalszerűen gombolyodik le, és egészen más, új lehetőségeket tár fel teljesen más körülmények között.

A téridő dimenzióiban élő lények számára – éljenek bár a földön vagy a föld alatt – itt nincs menekvés. Döntő fontosságú tehát számukra az idők jeleinek megértése, hogy képesek legyenek értelmesen reagálni rá.

Mi értendő a „jövő” fogalmán? És vajon mit értsünk az „idők jelein”? Az idő valóságos és matematikailag mérhető. Ennek ellenére azonban viszonylagos is, és így minden ember számára más értékkel bír. Jóllehet a történelem ismétli önmagát, mégis egyre tovább halad, és sohasem tér vissza. Mindig érvényesíti azonban befolyását, és képes érési folyamatokat sürgetni. Ebben az értelem az „idő” mindig jelenvaló és időszerű. Az általunk használt időszámítás szerint most majdnem elértük a 2000. évet. A Gergely-naptárral számolunk, mely a nap mozgása után tájékozódik. Mások azt mondják, hogy a második évezred már elkezdődött, megint mások, hogy csak egy évvel később kezdődik majd. A zsidó hagyomány teljesen más időszámítást követ, mint a kereszténység, az iszlám pedig a napévek mellett a 354 napból álló holdévekkel is számol. E rendszerek különbözősége meglehetősen zavarba ejtő. Mégis, talán a keresztény időszámítás sugallja azt, hogy az emberiség még igen fiatal, és ígéretes jövő előtt áll.

 

A jövő a múltban kezdődött

A holnapra nyíló ablakot jövőnek hívják. Akinek szabad kitekintenie rajta, az megpillanthatja a várhatónak egy képét. Talán egy másik távlatot? Vagy egy másik világot? Ez az ablaküveg gyakran színes, sokszor tükörhöz is hasonlatos, és a kitekintőnek többnyire csupán a saját gondolatait veti vissza. Csak ritkán annyira áttetsző, hogy megmutassa a fejlődések mögött rejlő alakulásokat.

Az egyik számára a megpillantott dolog rózsás és várakozást keltő, a másiknak sötét és fenyegető.

Aki kinéz ezen az ablakon, rendszerint azt gondolja, hogy a jövőnek még csak ezután kell eljönnie. Ez azonban veszélyes tévedés. Mert a jövő már elkezdődött: tegnap elvettetett, ma érlelődik, és holnap learattatik. A jövő a múltban kezdődik. Téridőben tekintve, látszólag csak egyetlen fajta jövő létezik, nevezetesen az az idő, amely még előttünk áll és az észlelhető világegyetem életfolyamataiban rajzolódik ki. A látható világegyetem mögött mindazonáltal léteznek még más, végtelenül hatalmasabb világegyetemek, melyeket földi érzékszervek képtelenek észlelni. Másképpen szólva: az általunk lakott és átkutatott világegyetem az „éj királynője”, a teljes valóságnak csak egy külsődleges és nagyon behatárolt nézete.

Látható világegyetemünk – vagy ahogy Jacob Böhme nevezi: a halál mérhetetlenül nagy háza – a mentális, asztrális, éteri és anyagi területeken számtalan megnyilvánulást mutat, az e területeken előforduló energia és anyag minden fokozatában. Az ember tudatában egyaránt központi szerepet játszik eme megnyilvánulások fogantatása, születése, növekedése és tudatossá válása. Ezek képezik az illető jövőről kialakított elképzeléseit látszat és valóság látomása formájában.

A Halak korszaka korunkban lép át a Vízöntő-korszakba. Már hosszú idővel ezelőtt előreküldték e váltás első jeleit, mint „hírnököket”, és megjelölték a szükséges változásokat. Ami korábban sokak számára láthatatlan volt, az most mindenkinek láthatóvá válik. A Vízöntő lebontja a régit, és mindent megújít, ami új életesélyeket tár fel. A Vízöntő az istenterv beteljesítésére sarkall, s megszabadítja az emberiséget minden köteléktől, ami még fogva tartja. Nem a fennálló tudományos, vallásos és kulturális normák megújításáról van azonban szó, hiszen ezeknek megvolt a saját korszakuk, és az új fejlődésbe nem illenek bele – még modernizált formában sem. Ma kizárólag az igazán spirituális, szellemmel eltöltött emberről van szó, akinek a régi emberből kell kibontakoznia, és az arra előkészített szívekben kell alakot öltenie. A Vízöntő meghozza „Krisztus újra eljövetelét”, a belső kereszténység új impulzusát, melynek az ember szívében kell feltámadnia.

 

De mit tudnak erről az emberek?

Az életet ajándékozó víz már áramlik a világra és az emberiségre, de csak kevesen tapasztalják pozitív befolyásként.

A többiek ehelyett egy mindent elsodró áradatot élnek meg.

Ez kínos ürességet hagy hátra bennük, amit megkísérelnek minden lehetséges eszközzel, nagyon különböző úton és módon újra feltölteni. Ennek során különösen azok az anyagi és finomanyagi reakciók tűnnek fel, melyek „a személyiségért és a személyiségben kibontakozó új fejlődésekre” irányulnak. Az emberek által most bejárandó út azonban olyan út, amelyen a személyiséget már nem hasítják, nem nemesítik és nem is kerül egyre nagyobb fogságba, hanem amelyen a személyiséget véglegesen fel kell adni, hogy a halhatatlan lélek elfoglalhassa helyét.

Bolygónk egy piciny kerék a nagy egyetemes óraműben. Azok a sugártörvények, melyek ezt a testet uralják és adott célra irányítják, egyúttal a világ és az emberiség minden fejlődését is meghatározzák és vezetik. A világnak és az emberiségnek reagálnia kell rájuk! Amikor azt mondják, hogy a jövő a csillagokban rejlik, akkor ez teljesen helyes, de nem a tömegek asztrológiájának értelmében. Bizonyos csillag-együttállások ugyanis az emberiség nagy sürgető és sorsmeghatározó erői. Így már hosszú idővel ezelőtt kihirdették és leírták, hogy a Kígyó és a Hattyú csillagjegyek világforradalmat idéznek elő, és az emberiséget majdan teljesen új korszakba vezetik.

Nos hát ez a Vízöntő tűzvihara, amely megrengeti az eszmények eleddig szilárdnak vélt alapjait, de egyidejűleg ez a tűzvihar ajándékozza az embernek azt az alkalmat, hogy áttörhesse határait. Nem a külsődleges értelemben vett téridő határairól van szó, hanem azokról a határokról, melyek akadályozzák az ember benső növekedését, és távol tartják attól, hogy kiemelkedjen a dialektika börtönéből. A klasszikus rózsakeresztesek ezeket a jegyeket „Isten hírnökeinek” vették.

Ma, 400 évvel később, a három úgynevezett „misztériumbolygó” is közismert: az Uránusz (1781-ben Herschel fedezte fel), a Neptunusz (1846-ban Gallé észlelte), és a Plútó (1930). Az ezoterikusok ezen kívül beszélnek három további, még fel nem fedezett bolygóról is, melyek a Nap közelében találhatók: ezek Izisz, Hermész és Hórusz. Ez az utolsó „darabka jövő” tehát már régóta létezik, még ha a tudomány nem is fedezte fel. 1949-ben A. E. Thierens így írt Kozmikus törvény című könyvecskéjében: „…azt várjuk, hogy (absztrakt) bolygókat találnak az ízisz, Hermész vagy Hórusz szféráiban, melyek a Vénusz, Merkúr és a Nap szféráit tükrözik vissza.”

A látható világegyetem a mindenség-megnyilvánulás egy teremtési fázisa. Benne minden megjelenési forma múlandó, és szakadatlan változásoknak van alávetve. A téridő eme ruhája mégis egyre inkább irreálisnak tűnik, ha az ember belegondol, hogy újabb és újabb csillagokat fedeznek fel, melyek már évezredekkel ezelőtt kihunytak, és hogy vannak olyan bolygók, melyeket bizonyára majd még csak ezután fognak felfedezni. A tér öltözete, melyet az idő kormányoz, mindig is korlátozott marad, és egy körforgásos mozgás belsejébe zártan terül el. A Prédikátor szavaira gondolva, miszerint semmi új sincs a nap alatt, és minden, ami volt, vissza fog térni, joggal kérdezhetjük, hogy van-e egyáltalán „jövő”, és mit takar ténylegesen a jövő fogalma. Talán csak egy elvárásokat keltő csali az emberiség mozgásban tartására?

 

Minden élő tudatossá válása

A tér és idő területein minden fejlődés arra szolgál, hogy lakóinak tudatát kibontakoztassa. Egyes modern kutatók tagadják a tudat létezését, mások megállapítják, hogy minden életformának van tudata, és hogy ez a tudat fejlődésben van. E fejlődés során az emberre különösen érvényes, hogy tudata eme folyamat végén annak felismeréséhez vezeti el, hogy a téridő dimenzióinak foglya. A tér és az idő így „az örökkévalóság gyakorlóiskoláját” alkotják, melyben a tudat csavarvonal formában emelkedik fel a számára megszabott határokig.

A csúcsponton az embert választás elé állítják: feláldozni a behatárolt tudatot egy olyan tudatért, amely egy még ismeretlen dimenzióba nyújt bebocsátást, vagy visszatérni a kezdethez, hogy még egyszer végigjátssza az egész fejlődést. Aki megérti az „idők jeleit”, és megragadja az új lehetőségeket, az új jövőt épít saját magának és mindenki más számára is. Ez így volt, így van, és így lesz mindenkor. Ezt erősíti meg a Prédikátor sóhaja és könyörgése.

 

A jövő értelmezése

A jövő fogalmát tehát nagyon különböző módon lehet értelmezni, felfogni, életre kelteni és megtapasztalni. Ami az egyik számára jövő, az a másiknak már réges-rég a múlté. Ami az egyiknek közeli jövőként kopogtat, az a másiknak még a ködös messzeségben vesztegel. Valaki még a jövőnek tulajdonítja ugyanazt, ami másvalaki számára már időszerű és élő jelenné vált. A jövőt nem pusztán az határozza meg,

Minden élőlény tárolja az emlékezetében élményeit és azok eredményeit. Ha ez egy csoporttal kapcsolatos, akkor „kollektív tudatról” beszélünk.

Ez egyaránt áll az emberekre, állatokra és növényekre is. A Föld és lakóinak egész fejlődésmenete is fel van azonban jegyezve, csakúgy, mint a naprendszerben végbemenő folyamatok összessége a makrokozmoszban egyszer már megrajzolt erővonalakkal egyetemben.

E feljegyzések együttese alkotja úgymond a „természet emlékezetét”, hogy miként „gombolyodik le” az idő, hanem mindenekelőtt az az út és mód, ahogy az egyes ember és az őt magába foglaló csoport felfogja és kivitelezi életfeladatát.

A jövő az életmegnyilvánulások summájaként, az emberek közötti viszonyok, a karmikus fejlődések és a természettörvények összegeként válik önnön valóságává.

Ebben a folyamatban nagy különbségek léphetnek fel. Minden jövő az emberek múltjára alapozódik, akik feltették és felteszik magukban a kérdést: honnan jönnek, kicsodák ők, és hová tartanak. Válaszuk életvitelükben fejeződik ki, és így meghatározza jövőjüket.

 

Lépcsők

Hermann Hesse

 

Ahogy a virág hull, s ifjú öreggé lesz:

a maga idején borul virágba

minden erény és bölcsesség, az élet

minden lépcsője, s nem tarthat örökre.

A szív a lét minden hívó szavára

legyen kész, hogy búcsúzzék s újrakezdjen,

mert így tud majd csak más, újabb körökbe

belépni bánat nélkül, bátorsággal.

És olyan varázs él mind a kezdetekben,

Amely megvéd s élni segít szavával.

 

Derűsen lépjünk ki terekből terekbe,

ne válasszuk egyiket sem hazánknak,

a világszellem nem köt, nem határt szab,

de kitágít, lépcsőkön fel, emelve.

Alig miénk az otthon biztonsága

egy életkörben, már a petyhüdés jön:

csak ki mindig kész útra, indulásra,

szabadulhat a bénító közönytől.

 

És úgy lehet, hogy a halál órája

is új terek felé küld megújulva.

Hív bennünket a lét szava mindig újra…

Fel hát szívem: búcsúzz új gyógyulásra!

 

fordította: Keresztury Dezső

 

 

 

2016/5. szám

 

 

Dei gloria intacta

Isten dicsősége érinthetetlen

 

„Isten nem rejtély. Rejtély az, hogy van valami Istenen kívül. Isten a nyilvánvaló láthatatlan. A misztérium nem Isten, hanem a világ, ahogy nem a szellem a misztérium, hanem a természet, nem a lélek, hanem a test. Isten megismerése nem nehéz.”

 

Hamvas Béla: Scientia Sacra

 

 

A legteljesebb nyilvánvalóság titka

Corpus Hermeticum, Hermész Triszmegisztosz beszéde Táthoz az általános lelkületről

 

43. „Hermész: Isten mindent körülölel és áthat, mert ő a mindenség cselekvő és elszenvedő ereje egyaránt. Emiatt egyáltalán nem nehéz Istent megérteni.
44. Ha Istenhez gondolkodás révén akarsz közeledni, akkor szemléld a világ rendjét és e rend szépségét. Figyeld meg minden észlelt dolog szükségességét és a gondviselést, mely a múlton és a jelenen uralkodik; nézd, mennyire élettel teli az anyag, s hogyan mozgat e kimondhatatlan Istenség minden jó és szép lényt: isteneket, démonokat és embereket.
45. Tát: De hát ezek erőhatások, Atyám!
46. Hermész: Ha ezek csak erőhatások, fiam, akkor ki kelti őket? Egy másik istenség? Nem látod-e be, hogy miként az ég és a víz, a föld és a levegő a világ részei, úgy az élet és a halhatatlanság, a vér, a sors, az elrendeltetés, a természet, a lélek és a szellem Istennek nézetei, s hogy mindezeknek a maradandóságát nevezik jónak? Sem a jelenben, sem a múltban nincs tehát semmi olyasmi, amiben Isten ne lenne jelen.
47. Tát: Isten tehát az anyagban van, Atyám?
48. Hermész: Ha az anyag Istenen kívül lenne, fiam, akkor miféle helyet választanál számára? Mert mi más lenne, mielőtt működésre nem serkentették, mint zavaros tömeg? Ha pedig tevékenységre kell sarkallni, akkor ki teszi azt? Azt mondtuk ugyanis, hogy a hatóerők Isten alkotásai. Márpedig kitől kapta minden élő az életet? Kinek köszönhetik halhatatlanságukat a halhatatlanok? Ki végzi el a változtatást a változóban?
49. Akár anyagról beszélsz, akár testről, vagy a dolgok lényegéről, tudd meg, hogy ezek is mind Isten erőhatásai! Az anyagban lévő erőhatás képezi az anyagiságot, a testekben lévő erőhatás képezi a testiséget, és a dolgok lényegében lévő erőhatás határozza meg a valódi mivoltot. Mindez Isten, a mindenség.
50. A mindenségben semmi sincs, ami ne Isten lenne. Ezért nem lehet Istent olyan fogalmakkal körülírni, mint a méret, hely, tulajdonság, forma vagy idő. Mert Isten a mindenség, s így ott van mindenben, és mindent magába foglal. Imádd ezt az igét, fiam, és tiszteld. Csak egyetlen istentisztelet létezik, Istent egyetlen módon lehet szolgálni és tisztelni, azzal, hogy nem vagy gonosz.”

 

Az angyal szavai

Rainer Maria Rilke

 

Te sem vagy az Úrhoz közelebb;

mi mind távol vagyunk.

De csodákkal áldott kezed

előtt meghódolunk.

Ily éretten nem ragyogott

más asszonyi kéz soha:

hajnal vagyok, harmat vagyok,

ámde te vagy a Fa.

 

Nagy volt az út, most sápadok,

elfeledtem, amit

ő – ki aranypáncélban ott

mint napfény, úgy vakít –

üzent neked, te révedő

(zavart a tér zaja).

Lásd: én kezdet vagyok, s a tő,

ámde te vagy a Fa.

 

Kiterjesztettem szárnyamat,

kitágultam nagyon;

elárasztja kis házadat

roppant ruházatom.

Alig tekint rám két szemed,

s magad vagy mint soha;

vagyok szellő liget felett,

ámde te vagy a Fa.

 

És minden angyal így borong,

s szétválnak; sohasem

volt még a vágy ilyen nagyon

s tétován végtelen.

Megtörténhet már – úgylehet -,

álmodból ismerős.

 

Légy üdvöz, lelkem van veled:

érett vagy és erős.

Hatalmas kapu életed,

s megnyílsz hamar, tudom.

Dalomnak fül, legkedvesebb,

érzem: hangom beléd veszett,

beléd, te dús vadon.

 

Így jöttem s beteljesedett

álmaid jóslata.

Az Úr rám nézett: égetett…

 

Ámde te vagy a Fa.

 

Garai Gábor fordítása

 

 

A fény az emberek élete

 

Én vagyok a Szellem, aki a lélek mélyén,

minden lényben kifürkészhetetlenként lakom,

én vagyok mindeneknek a kezdete, a közepe és a vége,

mindennek eredete, élete és megszűnése.

 

Én vagyok, aki hat az erők birodalmában,

a bölcsek bölcsessége és a szemek világossága,

a mindenség teremtője és atyja,

a mindenség eredete és a halál is,

minden dolognak a vége.

 

Én vagyok a csend,

melyben az isteni titok lakozik.

Én vagyok mindennek a vetőmagja

minden erők ősereje minden erőben,

minden létezőben a lét eredete;

mert én vagyok minden, nélkülem semmi sincsen.

 

Minden dologban egyedül Én vagyok.

Ám belőlem keletkezett az egész mindenség

önvalóm megnyilvánulásaként.

 

Én vagyok a Szellem, minden dolgok kezdete,

közepe és a vége,

minden erők ősereje minden erőben

és minden létezőben a lét eredete.

 

(Bhagavad Gita)

 

„Kezdetben vala az Ige (…) Őbenne vala az élet, és az élet vala az emberek világossága.” Fény nélkül nem lehetséges élet a Földön. És így olvashatjuk egy modern folyóiratban:

„Minden ember földből lesz, földet eszik, és halála után a földbe tér vissza. Mégis azzal táplálkozik, ami a földből az ég segítségével jön elő. Tehát a növények fotoszintézise által a fénnyel is. A fény tesz lehetővé minden életet. Minden élőt fénytér vesz körül, egy koherens, ámde rendezett fény, a biofotonok. Így hat a látható nap a látható testre, amely egy meghatározott rendnek felel meg. A napfény által kapott táplálék az anyagi testet úgy rendezi el, hogy az egészséges marad.”

„Az élet vala az emberek világossága” – ez áll a Bibliában. És a modern tudomány megállapítja: „az élet fény”.

A kvantumfizika megmutatta, hogy az életet azonosítani lehet a fénnyel, avagy – másként szólva – a sejtek között végbemenő elektromágneses interakcióval, vagy virtuális fotonok, illetve energiakomplexumok cseréjével. Létezik tehát világegyetemünkben a nehézségi erő mellett az elektromágneses erő, az energia átalakításának ereje. Ez az erő határoz meg minden földi életet, tartja karban a földi rendet, és ezt az erőt hívják fénynek.

Létezik azonban a végtelenül magasabb rendű fény is, az az erő, amely az isteni rendből jön elő, és amelyről a Bhagavad Gita a következőket mondja:

„Én vagyok a Szellem, minden erők ősereje minden erőben, és minden létezőben a lét eredete.”

Max Planck, a kvantummechanika alapítója azt mondta: „Olyasmi, mint anyag magában véve nem létezik. Nem a látható és múlandó anyag a reális, a valós és a tényleges, hanem a láthatatlan, örök szellem… Ám a szellemi lények nem állhatnak önmagukból, meg kell őket teremteni. Ezért nem szégyellem ezt a rejtélyes teremtőt éppúgy nevezni, mint ahogy ezt minden régi kultúra tette: Istennek.”

Így jutunk el a modern kvantumtudományon át is minden vallások forrásához, Istenhez. Sokan elfordultak mindenfajta vallástól, „leszámoltak” a dogmákkal, melyekkel őket a vallások markukban tartották, és tárt karokkal fordultak a tudományhoz. Mérni annyi, mint tudni, és ami nem mérhető, az nem létezik – így hangzik a meggyőződésük. Róluk ír A tökéletes élet evangéliuma a 17. fejezetben:

„Akkor némelyek, akik hitetlenek voltak, odajöttek Jézushoz és így szóltak: Azt mondtad nekünk, hogy az életünk Istentől való, mi azonban sohasem láttuk Istent és nem is ismerünk Istent.

Meg tudod nekünk mutatni azt, akit te az Atya-Anyának és az egyetlen Istennek nevezel? Nem tudjuk, hogy létezik-e Isten.

Jézus felele nekik és így szólt: Hallgassátok meg a halak példázatát. Egy folyó halai egymás között tanakodtak és így szóltak: azt állítják, hogy az életünk a víztől való, ám egyszer sem láttunk vizet, és nem tudjuk mi az. Akkor közülük néhányan, akik okosabbak voltak, mint a többiek, így szóltak: azt hallottuk, hogy lakik a tengerben egy okos, tudós hal, aki minden dolgot ismer, menjünk el hozzá és kérjük meg, hogy mutassa meg nekünk a vizet.

Így néhányan közülük felkerekedtek, hogy megkeressék a nagy és bölcs halat, és végül eljutottak a tengerbe, ahol a hal élt, és megkérdezték őt. Amikor pedig meghallgatta őket, így szólott hozzájuk: ó ti buta halak! Okosak vagytok ti kevesek, akik keresnek. A vízben éltek és mozogtok, és a vízben léteztek; a vízből jöttök, és a vízhez tértek vissza újra. A vízben éltek, ám ezt nem tudjátok.

Ti éppúgy éltek Istenben és mégis arra kértek: mutasd meg nekünk Istent. Isten benne van minden dologban és minden dolog Istenben van.”

„Okosak a kevesek, akik keresnek” – mondta Jézus. Arról van tehát szó, hogy az ember keressen, és ne elégedjen meg csupán azzal, hogy létezik.

A Tökéletes fény, esszék a lélek tudományáról című könyvben ez áll: „Isten és ember viszonyáról sokat írtak már. Ám Isten létének biztos tudása csak egyetlen helyen keletkezik: az ember szívében. Még ha létezik is az egész világra kiterjedő keresés, és sokan kutatnak is nagy vágyakozással egy megszabadító perspektíva után, ezt a tudást akkor is csak a szívben lehet megtalálni. Az eljövendő idő meg fogja mutatni, hogy egyre többen találják meg újra ezt a titkot.” A szívből felemelkedő benső tudás biztos tudás. Új tudatból fakad: a Gnózisból.

 

Tudat

Micsoda tulajdonképpen a tudat és mi az új tudat?

A Pistis Sophia gnosztikus misztériumai című könyvének 9. fejezetében így ír Jan van Rijckenborgh:

„A tudatot az emberi gondolkodás, akarás, érzés és vágyakozás összessége alkotja. És ez a totalitás az az elektromágneses elv, amelyből az ember él. Ez az elektromágneses elv fej és szív, mindkettő. Ebből az elvből keletkezik a személyiség formája. Ez az elv ugyanis uralja a négy étert, odavonzza őket, egybeilleszti és elhasítja őket. A négy étert egy bizonyos rezgésállapotba hozza. Az emberi személyiség tehát eme elv által az, ami ő a formai nézete szerint.”

Majd a továbbiakban így folytatja: „A természetember dialektikus ruhát birtokol, mely az istentelenség elektromágneses teréből ered. Ilyen ruhával azonban nem találkozhat a vőlegénnyel, a Szent Szellemmel. Ezzel az elektromágneses elvvel nem részesülhet abban az életben, amely nem ebből a világból való. Ezért el kell kezdenie, gyakorlatilag, testileg, szervileg kimutathatóan egy új elektromágneses elvből élni. Az Egyetemes Tan és valamennyi szent irat erről tanúskodik.”

Ezután a szöveg annak magyarázatát adja, hogyan tudja az ember megújítani az elektromágneses ruhát, vagy másként szólva, hogyan érheti el a lélek újjászületését:

„Ha egy ember tökéletes értelemben járja az önfeláldozás jánosi útját, akkor nagy energiát hív fel: a Gnózis energiaforrását. Ez az energia egy bizonyos pillanatban az ősatomot tökéletes láncreakcióra lobbantja. Ez azt jelenti, hogy ez a láncreakció a személyiség minden atomját összhangba hozza az ősatom fajtájával. Ha egy ember meg tudja valósítani ezt a felszabadítást, akkor tűzte a rózsát a keresztre.” Ekkor lélek- testet birtokol.

Az önfeláldozás útja János útja, melyen az énnek alá kell szállnia, és a jelölt lényében, a mikrokozmoszban a Másiknak kell átvennie a vezetést. Ez az út csak a szív felismerésének alapján lehetséges. Ez egyrészt a magas értelem, másrészt pedig mély vágyakozás, üdvrevágyás.

Spinoza ezt az értelmet és a vágyakozást a következőképpen magyarázta: „Akit a középen lévő értelem megérint, csakis örömöt és vágyakozást fog tapasztalni. Miért örömöt? Mert a beteljesedés útja első alkalommal nyílik meg előtte teljes szépségében és sugárzóan. Miért intenzív vágyakozást? Mert mérhetetlen szenvedés és megannyi viszontagság után, lényének velejéig történő megsebzése után a megszabadító élet teljes igazsága oly világosan fénylik fel előtte, és nézeteit oly tágasan bontja ki, hogy az elérésére irányuló mérhetetlen vágyakozás a szívet mintegy felpattintja.”

Arról az értelemről beszélnek itt, amely középen van. Ez az az értelem, mely a szívet és a fejet egyesíti, és felismerteti az egyetemes igazságot. Erről az igazságról a következők állnak a Tökéletes Élet Evangéliumának 90. fejezetében: „Ha megtartjátok a szeretet törvényét, amit nektek adtam, akkor az igazság egyre inkább lelepleztetik előttetek, és az igazság szelleme, aki felülről jön, elvezet majd titeket […] az egész igazságba […]. Legyetek hűek a fényhez, melyet birtokoltok, míg egy magasabb fény nem adatik néktek. Keressetek több fényt, és túlcsorduló bőségben fogtok élni. Ne nyugodjatok, míg nem találtatok.

Isten, sokfokú létrához hasonlatosan, megad nektek minden igazságot a lélek megszabadulására és tökéletesedésére. És a ma igazságát elhagyjátok majd a holnap igazságáért. Fáradozzatok a tökéletességért. […]

Hagyjátok, hogy mindenki azt tartsa igaznak, amit annak ismer fel a szeretetben, tudván, hogy ahol szeretet nincsen, ott az igazság érték nélküli holt betű. [… ]

Ahogyan én kaptam az igazságot, úgy adtam azt tinéktek. Hagyjátok, hogy mindenki úgy kapja meg az igazságot, ahogyan fénye és képessége érteni engedi. […] Mert az igazság Isten hatalma, és végül uralkodni fog minden tévedés felett.

Isten sokfokú létrához hasonlatosan megad nektek minden igazságot a lélek megszabadulására és tökéletesedésére.”

Ezt a létrát kell megmásznunk. Mert „az előkészület és az előkészítés involúciónak nevezett szakasza után, az embert az elé a feladat elé állítják, amit evolúciónak jelölnek. Az általánosan elterjedt véleménnyel szemben ez az evolúció biztosan nem teljesen önműködő folyamat. Az embert nem fejlesztik, hanem önmegvalósítás révén kell önmagát fejlesztenie. Kényszer nélkül, és tökéletesen megismerő szeretetben kell Isten célját magasra tartania önmagában és önmaga által.”

 

(Jan van Rijckenborgh: A kínai Gnózis, 22-1. fejezet)

 

 

Az egy pont

 

Lassanként megszoktuk azt az eszmét, hogy a tömör anyag voltaképpen energia… A legtöbb ember számára ez az eszme csak egy gondolat, ugyanúgy, ahogy megszoktuk azt az elméletet, hogy a Föld a Nap körül kering, számunkra mégis úgy néz ki, mintha a Nap keleten feljönne, nyugaton pedig lemenne.

 

Tapasztalatunknak megfelelően a szék és a test, amelyik azon ül, egységesnek tűnik. Ez bizonyossá teszi számunkra, hogy egy eszme egy formába, egy foltra koncentrálódik. A részecske elmélet egzotikusan csengő neveivel, mint a kvark és neutrínó, de a rezgéselmélet rezgései is egy mély misztériumhoz való tudományos közeledést jelentenek, amiért feltehetően az „alapkutatás” fogalma alá tartoznak. Amit részecskének jelölnek, nem jelenti, hogy külön részecskék, inkább a fényenergiához hasonlíthatjuk őket, igaz többféle felfogás létezik ezzel kapcsolatban. Beszélnek a kvantumelméletről is és figyelemre méltó összefüggésekről és kapcsolatokról a szubatomi részecskék között. Azok számára, akik egy széken ülő test úgynevezett szilárd tömegének alapvető elképzelését túl körülhatároltnak tapasztalják, azok számára a mai fundamentális tudomány bizonyára érdekes lehet. Vajon a kvantumfizika megszünteti-e a hagyományos tudománynak, vagyis a vizsgálandó tárgynak és a vizsgáló tárgyának tudományát? Vajon ezáltal fizika nem duális jelleget kap-e?

Mondhatjuk, hogy a szétválasztás marad, de a kísérleti eredmények függenek a megfigyelő nézőpontjától. Ki lehet indulni a részecskeelméletből vagy a fényelméletből, de mindkettőből egyidejűleg nem. Vagy a misztérium az ismeretlennek még nagyobb mélységeibe űz. Növekvő mértékben feltételezzük, hogy az észlelő éppen az észlelést korlátozza, vagy határozza meg. Ám de akkor létezik-e az észlelés? És hogyan lenne elfogadható életünkben a nem-észlelés gyakorlati konzekvenciája? A következő kép biztosan segít integrálni önvizsgálatunkba.

 

A nem-részecske

Amennyire lehetséges képzeljünk el egy határozatlan ürességet. Ez nem egy téren belüli vákuum, hanem az ősalap, amint a misztériumok utalnak rá. Olyan semmi, amelyiknek a képzeletbeli közepén egy pont, vagy egy részecske van, amelynek nincsen tömege. Mivel ennek az elgondolt részecskének nincsen tömege, nem vonatkozik rá a nehézségi, a tehetetlenségi erő, vagy a fénysebesség határa. Azaz semmi sem korlátozza vagy zárja korlátok közé.

 

Az üresség forma, a forma üresség

A mi nem-részecskénk végtelen sebességgel tud előremozdulni anélkül, hogy egyetlen fizikai törvénybe ütközne. Ez azt jelenti, hogy ugyanabban a pillanatban mindenhol lehet, és sehol sem. A sebességnek nem szab határt a tér-időnkben ismert fénysebesség.

Továbbá: Ami végtelen sok részecskének tűnik – ami látszólag testünket, az univerzumot, de a széket vagy a teáscsészét is formálja -, tulajdonképpen csak egy rész, ami határtalanul gyorsan helyeződik át úgy, hogy állandóan úgy néz ki, mintha saját maga mellett tűnne fel. Úgy néz ki, mintha több, mint egy részecske volna, melyből minden felépül, miközben csak az alábbi van jelen: egy fundamentális részecske, ami az időben és tér nélküli semmiben követi szent geometriai útját. És minden megjelenő sokszínűsége egymásban tűnik fel, úgy, hogy a múlt, jelen és jövő ugyanabban az időtlen pillanatban jelenik meg. Másként szólva: minden atom, amelyekből testünk, a föld és a csillagok a fizikai univerzumban felépülnek, egy és ugyanazon részecske által tűnnek fel, tehát ugyanazon fajta által, hanem szó szerint egy egyetlen részecskén keresztül. Ez a nem-részecske azt engedi megjelentetni, aminek meg kell jelennie. Ez az élet ereje. A részecskének nincs múltja, jövője vagy szilárd helye, és a teremtésnek csak egy egyetlen látszólagos pillanata létezik. A teremtést minden látszólagos pillanatban megújítják, vagyis minden megjelenő minden pillanatban újra megteremtődik.

 

A mérhetetlen feneketlen kút

Mindezt olvasva nem lehetetlen, hogy meglepődünk s hitetlenséggel reagálunk, miközben a sorok között mégis áll valami. Kapcsoljuk be most értelmünket, hogy itt újra elmondjuk a véleményünket? Hol ismerjük fel magunkat ebben a példában? Ha a részecske példáját hatni engedjük magunkban, majd megint elengedjük, akkor elhúzunk kísérőink, értelmünk és érzésünk mellett. Ahol a szavak és képek értelemszerű felfogása nem visz tovább, felfedezzük a sorok között, hogy nem a személy, hanem ez az ismeretlen részecske a mi lényegi önvalónk. Ekkor botlunk bele éppen ebbe az önvalóba, és akkor látható, hogy minden jelenség nem valamiből jön, hanem a semmiből, mert a valami, mint tárgy, mindig jelenség, tünemény.

Az a részecske, ami nem részecske, az mint egy potenciális kreativitás forrása mindent egyetlen egy pillanatban teremt. Ha most a kút mindaz, ami megjelenik és meg fog jelenni, akkor ő lesz a személyiség is a tér-időben. A kút azonban, mint ok nélküli ok mindig kívül marad. A tér és idő tehát az abszolútban látszólag jelenik meg, s csak a mi énünk vagy személyiségünk megelevenítésével van összekötve. Ez azt jelenti, hogy mindig újat, mint egymás követőt éljük meg, és ezáltal időnek tapasztaljuk, mert a mi megelevenített énünk nem képes az új lényegi önvalónkban állni. A logikus értelem mindezt újra megtarthatja elméletként, a lényeget azonban nem foghatja fel. Ez azért logikus, mert az elmélet sohasem stimmel. A mi értelemszerű tudatunk csak minimálisan képes megváltozni, és a mindig újat lineáris tapasztalatként éli meg, tehát mint időt, miközben ez tulajdonképpen azonnali.

 

Oszcilláló Univerzum

A példában felfedezzük az Oszcilláló univerzum igen régi elméletét, mely szerint az Univerzum, és minden, amit tartalmaz minden pillanatban eltűnik és megjelenik.

Jami, a szufi költő így ír erről:

„Ez az Univerzum állandóan megújul.

Minden pillanatban, minden lélegzetvétellel.

Minden pillanatban feloszlik egy Univerzum

és egy másik, mely hozzá hasonló

elfoglalja helyét – ezt azonban a legtöbb ember

nem tapasztalja meg. E gyors egymásra következésnek

következményeként az észlelő azt hiszi,

hogy az Univerzum folyamatosan létezik.”

És ha Shabistari azt mondja? Az örök és az időszakos nem két elválasztott dolog, olyan, mint a hullámok és az óceán, megváltozhatatlanul egyek. Ha egy szikla az Óceánba esik, hullámok keletkeznek.

Az abszolútból kiemelkedik a relatív és újra visszaesik abba.

Így láthatjuk a három betűt is, az A-U-M-ot, mint teremtést, nevezetesen fenntartást és megszűntetést a végtelen óceánban”

A keresztény hagyományban így hangzik: „Belőlem-általam-hozzám”.

 

Egyszerűség

Az isteni leírhatatlan sokféleségben jelenik meg, mégsem komplikált. Csak a Most létezik. Az Egy minden, aminek lennie kell. Az Egy az, amit Hermész úgy nevez, mint „terjedelem nélküli kör olyan központtal, amelyik mindenhol van” Miközben egy megjelenő középpont a kerületéhez, egy behatároltsághoz viszonyítva áll, Hermész itt a mindenhol jelenlevőségről beszél. Ez a pont a közép, mindenben lét. Ez a mérhetetlen Egy így az élet kútja, forrása. Ez az önvaló, vagy Isten. Minden ember ez, ez a mi legmélyebb lényünk. Ezt a mélységet a szokásos értelem üresnek tapasztalja, mint határtalan szakadékot, amitől visszariad.

Az a félelem, melyet kezdetben talán az üresség alapján tapasztalunk, lényegében mégis örömnek tűnik, a szikrázó élet szeretetének, ami a saját feneketlen kutunkból folyamatosan felbuzog. Ez a félelem beteggé tevő görcs, ami távolságot tart életünktől úgy, hogy folyamatosan ellenőrizhető, és olykor-olykor még gyűlölhetjük is. Ez lesz az „én életem”-től való búcsú. Az élet túl közel van ahhoz, hogy ezen elválasztás által igazán látható legyen. Mégis ez az élet, amely a mélyből buzog fel, az az erő, amivel minden megigazult ember minden megjelenőt szeretettel hordoz. Az AUM-ból – ezotérikus kifejezéssel – hét áramlat vagy kreatív őssugár ered, melyek arany viszonyban, egy megnyilvánulásban bontakoznak ki. Ezért beszéltünk egy szent, geometrikus útról, ami a Nem Részecskét követi. Ez egy olyan jelenség, amely egyúttal számunkra is úgy nézhetne ki, mint egy tórusz, egy körformájú mező, aminek belsejéből minden rezegve buzog fel és újra visszaesik, mint isten szívének lüktetése.

„Isten létezést akar, és ő a létezés.” Ezzel a kijelentéssel összefüggésben mondja Hermész azt is: „Helyesebb azt mondani, hogy nem Istenben van minden teremtmény, hanem hogy valójában őbennük van Isten. Nem kívülről illeszti magához őket, hanem saját lényéből teremti elő őket, és saját magából nyilvánítja meg őket. És ez isten gondviselése és gondolattevékenysége: A Mindenség állandó folytonos mozgása, és soha nem lesz idő, hogy abból, ami létezik, ami azt jelenti, hogy Istennek valamilyen része, el fog veszni. Mert Isten mindent magában foglal, semmi sincs rajta kívül, és Ő mindenben benne van.” (Corpus Hermeticum, 11.Könyv, 23-24 vers.)

Így tanítja Hermész, hogy a kút nem „valami”, amiből valami más keletkezik, vagy amiben megjelenik valami. Mert akkor a létezés egyetlen dualizmus lenne, amire az értelemszerű tudat őt korlátozni akarja.

 

Én-részecske

Mindeközben a személy értelemszerű tudatával úgy viselkedik, mint egy részecske – de nem az. Amit látunk, csak egy kifigurázott Én-részecskének önkéntelenül megjelent játéka. Nos, minden megjelenő személy egyedülálló, a semmi látszólag egy valami lesz személyek sokaságában, akik a „valaminek” rabszolgái. A valami rabszolgájának lenni egyéni dolog. Közülünk mindenki elengedheti rabszolgaságát. Az elengedést nem háríthatjuk át egy vélt egységre, aki ezután felelős lenne azért a kivetítésért, hogy valamik vagyunk. Hogyan látható nagyban és egészben ez az én-jelenség? Hermész mondja: „A világ az első teremtés, az ember a világ után a második élőlény, de a halandók között az első. Az emberben ugyanaz a lelkesítő elem van, mint a többi élő lényben.”

„Van közössége a lelkeknek, az isteneknek, embereknek és az értelem nélküli életformáknak.” (Corpus Hermeticum, 12. Könyv, 35. és 64. sor.)

Egyszerűbben szólva, két jelenség létezik: a természet és az ember, és mindkettő lelkesített. A természetnek és megjelenési formái minden csoportjának egy központi lelke van. Ezért beszélnek csoportlélekről. Minden embernek azonban saját lelke van. Ha követjük a részecskével kapcsolatos példánkat, a részecske egy szikrát, egy önmagától való lehasadást idéz elő, miközben ez a szikra mégis eloldhatatlanul a részecske és az is marad. A részecske látszólag egy sokrétűségbe hasad, amit mi emberiségnek nevezünk, miközben minden ember birtokol egy ős-szikrát. Ezáltal minden embernek egy isteniteremtő potenciálja van, és saját belső lénye szerint halhatatlan. Ez a szikra egy tudat tüzet lobbant lángra. Ha már most azt mondjuk, hogy a részecske az abszolút kikutathatatlan „ÉN”, akkor ez a tudattűz az „Én vagyok”. A belső keresztény hagyományban a szellemlélekről beszélnek vagy az Atya Fiáról. A kifürkészhetetlen Atya a Fiú által nyilvánul meg.

 

Részecskeenergia

Ha a szikra tudattűzzé lesz, akkor az egy személyiséget lelkesítő lélektüzet keletkeztet. Követve példánkat, ezt a tüzet részecskeenergiának nevezhetnénk, melyben nevezett aranyszabály mindent megjelentet. Ez egy megújító szellem, mivel a Közvetlenből jön. Hagyományosan ezt a Megújítót „Szent Szellem”-nek nevezik.

Krisztus így mondja: „Lásd, újjá teszek mindent”, és mindenkit meghív, hogy beengedje ezt a szellemet, és hogy tudatosan jöjjön ebbe a közvetlen Újba. Ez a szellem a megvalósított emberben nyilvánítja meg magát, abban a megvalósított emberben, aki szellem, lélek és test szerint tiszta lett. Az önvaló elváltozik, az élet valóban él. Egy olyan lélekben azonban, aki a személlyel azonosította magát, a tudati tűz a lelket már nem tudja közvetlenül meggyújtani, ami által a természetlelkesülés veszi át a funkciót. Mint személyek, vele fejlesztettünk ki egy értelemszerű tudatot, amivel a világot csak korlátozottan tudjuk észlelni. Így jelenik meg egy látszólag elválasztott Én-részecske, az én egy éltetője. Ezúttal keletkezik egy tudattalan félelem a mibennünk található közvetlen élettől. A világ megtapasztalása azonban nem egyéni ügy.

Egyetemleges.

A tiszta tudatban a megtapasztalt tárgyak előkészítetlenül kerülnek a tudatba, és veszik fel annak minőségét. A tapasztalat és a tárgy nyitottá válik, vagyis nem az értelemtől behatárolt, hanem mindig új, egy egyedülálló közvetlen jelenés!

Így tovább már nem a személy, hanem a tiszta tudat gondoskodik minderről. Ha ez az egy tudat itt van, akkor az tartalmazza a világ megtapasztalását. Ezen keresztül, ezáltal jól érthető, hogy nem létezik intelligencia, amely mindent kívülről irányít, mert intelligencia mindenben van.

A modern fizika szerint az „energia azonos az intelligenciával, intelligencia egyenlő energia.” Ez figyelmünket arra irányítja, hogy a test, de a lélek is, önszabályozó és öngyógyító. Ebben bízhatunk.

 

Az egység elkerülhetetlen

Ha minden részecske egymásban van, akkor az Egység tehát nem összeillesztés. Akkor az emberiség is csak Istenrészecskék egy kötege. Még ha a tudatosság azt gondolja is, hogy két világ van, az itteni és az isteni, vagy ha rengeteg világot vetít is ki, ez akkor is csak egyetlen egy jelenségben történik. Ezért a párhuzamos világok eszméje vagy matricájának elve abszolút értelemben valószínűleg nem megfelelő.

A személy szemszögéből a téridőben való elválasztottság mégis egy kézzelfogható valóság – de abszolút értelemben nem az. Azt lehet mondani, hogy nem látjuk valamennyi égitestet, mert egy bizonyos dimenzióban tapasztalunk. Azzal vagyunk összekötve, aminek tudatában vagyunk; ez egy intim jellegű családi kapcsolat. Ha nem engedjük magunkat a logika, az értelem kalodájába zárni, és nem hiszünk a szavaknak: ha a semmi már nem takar el, hol van akkor az ellentmondás? Hol van akkor a gondolat, hogy egy elválasztott én vagyok, hol van akkor a szűzies energia? A mag különbségtétel nélkül éltet, keletkeztet, és az élet szeretet, és ez hozza össze újra azt, ami szemmel láthatóan el van választva.

És mivel az egységben való összehozatal lényegében lehetetlen, világos, hogy a határozatlan részecske az abszolút Én mindenben.

Ezzel az előbbiekben feltételezett kép az énben való visszaesésről csak egy kép, mert hová is kellene visszaesni, saját magunk magunkba?

Az Abszolút és a megjelenő felfoghatatlan szeretettáncot lejt, ahol nem létezik két szerelmes… csak a szeretet.

 

 

Valar Morghulis – Valar Dohaeris

Barbelo

 

Mindenkinek meg kell halnia! Mindenkinek szolgálnia kell!

Igen ez a jelmondata az Arcnélkülieknek, a Trónok harcában. Triviális, vitathatatlan, egyszerű, húsbavágó, lélekszaggató igazságok ezek. Azt hiszem, ha az olvasók, filmnézők értenék, a történetből is több minden kapna értelmet.

Mindenesetre ettől függetlenül nem a film/regény előtt szeretnék most fejet hajtani, ez inkább csak legyen mondjuk egy kiindulópont, mely tovább haladhat egy egyszerű felismerés irányába.

Mindenkinek meg kell halnia! Mindenkinek szolgálnia kell!

Igen, nekem is, neked is, másnak is. (ez a felismerés)

Ha az életünkkel nem tudunk eljutni odáig, hogy szolgáljunk, (a szolgálat itt nem alárendeltséget, hanem belső szükségletből hozott áldozatot jelent.) azaz szeretetből adom, amim van. Szóval, ha ez nem jön össze, mert egónk erős, vágyaink önzőek, figyelmünk magunkra irányul, inkább kapni, mint adni szeretünk (stb.), akkor a halálunk lesz az, ami pótolja mindazt, mit elmulasztottunk megtenni.

A hogyant nem tudom, a sors intézi az efféle kérdéseket. Ellenben a pontos időzítésről nem lehet kétségünk, minden a megfelelő helyen, a megfelelő időben, és a megfelelő módon történik. Akkor is, ha felismerjük és tesszük magunk is az élő jelenben a dolgunkat, és akkor is ha nem.

Mindenkinek meg kell halnia! Mindenkinek szolgálnia kell!

 

 

Túl-Istenen

Fernando Pessoa

 

I./  A mélységből

Nézem a Tejo-t, s eközben

Nézve nézni elfelejtek,

És ez megüt, visszadöbbent,

Tükröt tart tűnődésemnek –

Mi az, hogy folyó és folyik?

S ki nézi és gondolkodik?

 

Semmivé szakad hirtelen,

Üres lesz hely és pillanat

Összezuhan e semmiben,

Lyuk lesz bennem a gondolat.

Minden – én s az egész világ –

Így lesz önmagából kizárt.

 

Így veszik el lét és jelenlét,

Ha a tudat egyberakja.

Nem lélegezhetem lelkét

Névnek, eszméknek magamba,

Sem a földbe és egekbe.

 

És rádöbbenek Istenre.

 

II. / Túl van

Túl van Mikoron, Miérten,

Eltűnt túl az Eltűnésen…

 

Hullámzik az Ismeretlen:

Mozdulatlan, meg se rezzen…

 

Csordultig telt Hiány – soha

El nem felejti, hogy nincsen…

A világ az ő lábnyoma…

Az ő árnyéka az Isten…

 

III. / Isten hangja

Egy éjben csillogó hang,

A Kint mélyén hallgatom…

Mindenség: én magam…

Oh, öröm és borzalom

Hogy a lámpás kilobban,

Mely vezetett utamon!

 

Belül név- és gondolat –

hamu, s a hang: Ó, világ,

Benned nézem arcomat…

Visszhang vagyok, önmagát

Szorzó – sötét fénykutak

Mélyén Isten maga vár.

 

IV. / A mélybehullás

A világról szőtt ideákból

Kiestem…

A semmi fénylik odaátról,

Hol nincs Én, s nincsen Odaát sem…

 

Káosz – a puszta semmi héja,

Fogalmak között üres hely…

Fokok nélküli Tökéletes Létra…

Látomás, nem látszó színekkel…

 

Túl-lstenen! Túl-lstenen!

Fekete csend…

Az Ismeretlen villanása…

Lélek, minden mást jelent,

S még az is csupán célzás másra…

 

V. / Testetlen kéz magasba emel egy kardot

A fa között, és hogy látom a fát,

Hol van hát az álom?

És a hídnak melyik oldalát

Őrzi Isten?… Rámhull szomorúságom,

Mert a híd íve, nem tudom,

Nem a láthatár-e vajon…

 

Az élő és az élet között

A folyó mely irányba folyik?

Itt egy fa, levelekbe öltözött,

A Fához mily gyökérrel kapaszkodik?

Galambok röpülnek a galambdúc körül,

Van-e, mit a csapat mindig jobbról kerül?

 

A nagy Térköz, Intervallum: Isten,

De mi és mi között tehát?

Szavam között, s miről nem szólok mit sem,

Ki vagyok? Ki az, ki életemre lát?

Tévelygek… S a dúc ott, a magasba lökve,

A galamb mellett van, vagy körülötte?

 

 

A tűzből és vízből épült híd, mely a fényhez vezet

Történet egy öregemberről és a tengerről, az őserdőkről, az eonokról és a Fény mélységeiről

 

Román a tengernél áll és a távoli horizontot kémleli, azt a megfoghatatlan helyet, ahol az ég és a tenger egymásba olvad. Egy hete minden este kijár ide. Ma szeles idő van, s a tenger erre fehér tajtékos hullámokkal felel. A belső nyugtalanság, melyet már gyerekkora óta ismer, az utóbbi hetekben ismét fölerősödött benne. Állandó kísérője ez a nyugtalanság, különösen az életében bekövetkezett nagyobb változások előtt. A mai este azonban valahogy másmilyen…

Román érzi: figyelik. Pillantása újra és újra egy idős férfira esik, aki tőle kissé távolabb ülve szintén a tengert kémleli. Hirtelen az az érzése támad, hogy gondolatai valahogy egyesülnek az öregével. Ebben a pillanatban azt éli át, mintha gondolatai szabadság iránti határtalan vágyódásában messzire szárnyalnának a széllel. S ekkor hirtelen minden elcsendesedik körülötte: gondolatai áthúznak a látóhatáron, és ott a semmibe olvadnak.

 

Kozmikus tánc

Román nem tudja, mennyi ideig ült így. Arra riadt fel gondolataiból, hogy az öreg áll mellette. „Hát nem szépek ma este a hullámok? Gyakran üldögélek itt, és arra gondolok, hogy vajon honnan jöttek?” Az öreg leül Román mellé, és a tengert nézi.

Ez az egyszerű kérdés váratlan képsort indít el Román belső szemei előtt. Mintha múltjának olyan régi ajtói tárulnának fel hirtelen, melyek még pillanatokkal ezelőtt is szorosan zárva voltak. Az emlékezés hullámai csapnak át rajta. Felvillan agyában, amit a fizikai világ erőiről tud. A hullám: mozgás. Ennek a hullámmozgásnak a fentjeit és lentjeit saját életéből is ismeri.A következő pillanatban a kozmoszban találja magát, és látja minden egyes atom hullámmozgását. Atomcsoportok mozognak ritmikus összhangban. Ahhoz a ponthoz közeledik, ahol az egész kozmikus teremtés mögött álló két őserő találkozik: a Tűz és a Víz.

A Tűz indítja el az atomi szubsztancia szakadatlan mozgását, és alakítja azt folyton újjá. A Víz képezi a szubsztanciát, mindig új formát adva neki. Amint követi a mozgásokat, a Tűz és a Víz elválik, s a hullámmozgás teljesen elcsendesedik. Román nem tudja mennyi ideig ültek így egymás mellett, anélkül, hogy egy szót is váltottak volna. Egyszer csak megszólal az öreg: „Itt az idő.” Fejét még egyszer megbiccenti Román felé, és eltávozik. Román is elgondolkodva tér haza.

Másnap olyan gyorsan végzi el a munkáját, amennyire csak lehet, hogy ismét a partra mehessen. Az öreg megint ott ül, s már várja. Román nyíltan a szemébe néz. Előző esti élménye, mint valami háttérzene kísérte egész nap. Tengernyi kép, látomás, benyomás és emlék támadt fel benne, újfajta tudássá egyesülve. Csak most tűnik fel neki az öregember időjárástól cserzett bőre, melybe mély barázdákat szántott a változás. Minden egyes redőnek meg van a saját története. Az öreg szemei nyugodtan pásztázzák a horizontot. Román leül melléje, és ugyanabba az irányba pillant. Megint azon a rejtélyes módon kapcsolódnak össze gondolataik és tűnnek el a horizont mögött. Román látja, hogyan habzik a szél-korbácsolta tenger.

A horizontot nézi, melyhez fokozatosan közeledik a nap. Hirtelen ismét a tegnapi panoráma nyílik meg előtte, lenyűgözve bámulja a természeti erők színjátékát. Ekkor egy szüntelenül változó formákat felvevő tánc ragadja magával, s ezeket a formákat anyag tölti ki. Megtapasztalja, hogyan keletkeznek ezáltal a terek, melyekben megnyilvánulnak a formák. Ezek azután az idő múlásával továbbváltoznak.

Az idő ma egészen tiszta. A horizonton világosan látható a keskeny csík, amely lassan szélesedik. Erős vonalat képez, mely ebben a színjátékban minden erőnek a forgáspontja. Választóvonal ez a látóhatár fölötti finomabb szerkezetű erők, és a lenti durvább anyag-erők között: választóvonal Ég és Föld között. Román látja magát a horizontra helyezve és a világító erővonalakkal összekötve. Olyanok ezek, mint a ragyogó szalagok, amelyek összekapcsolják őt a látóhatár feletti és alatti erőkkel. Érzi, ahogy e világító szalagok százai egy kerékre feszítik őt, amely ide-oda gurul a térben és időben. Látja, hogyan tartják és vezetik őt élete útján ezek a szalagok, amelyek tizenkét nagy erőösszpontosulásban végződnek, amelyek körül e szalagok, mint a kerék küllői a kerékagy körül forognak. Eszébe jutnak azok az emberek, akiket napközben megfigyelt. Őket is látja most, ahogy bábuként függenek e szalagokon.

A forgatókönyv változik, és hatalmas lény jelenik meg, amely ezt a tizenkét erőösszpontosulást mozgatja. Ez az Uralkodó tüzből és vízből, vagyis az egész kozmoszt kitöltő őserőkből áll. Mindig új módon mozgatja és keveri ezeket az őserőket, és a tizenkét nagy erő összpontosulásban így miriárdnyi formát teremt. Szüntelen gondolatfolyam árad ki belőle, aki tűzbe öltözve, egyre újabb lehetőségeket csal ki a vízből. Hosszabb-rövidebb ideig fennálló szilárd, összetett formák jönnek létre. Minden mozog a térben és időben.

Románban felmerül a kérdés: vajon mi ad e lénynek uralkodói hatalmat? A világ erői alkotják, amelyeken uralkodik, és Román mégis érzi, hogy minden más lény alatta áll. Az Uralkodó Románhoz fordul és kinyitja a szemeit, melynek mintha csak két nagy tűzkerékből állnának. Ugyanebben a pillanatban Román egész saját lényében észreveszi ezt a tüzet. Úgy érzi, hogy el fog égni. Figyelmét megkísérli elterelni, de valami megigézi. Román érzi azokat a határtalan lehetőségeket, amelyek ezzel a lénnyel kapcsolatosak, amelynek hatalma és szabadsága lebilincseli. Saját lényének minden porcikája most már csak ezzel az erővel szeretne kapcsolatba kerülni.

„Én az Úr vagyok a te Istened. Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem!” Ez a felszólítás szüntelenül hangzik a hatalmas Uralkodó szájából, és minden engedelmeskedik neki.

 

Két tűz

Hazafelé vezető útján Román még teljesen fel van zaklatva. Az idős ember valamikor felállt, hogy távozzon, a ma este képei pedig ugyanabban a pillanatban elillantak. Visszatér saját világába, anélkül, hogy az élménnyel elveszítené a kapcsolatot. De valami más is foglalkoztatja: ki ez az idős ember, aki minden este társául szegődik? Egyetlen szót sem szól egész idő alatt, csak kíséri őt. Román ezen az estén sokáig nem alszik el, és a tetőablakon át az éjszakai eget kémleli.

Alig tudja kivárni, hogy ma este ismét a parton legyen. Nap közben újra és újra tapasztalja, ahogy a különböző érzések küzdenek benne a hegemóniáért. Egy idő után a Világosság és a sötétség küzdelmének nevezi ezt, mert éppen ez a kép fejezi ki legjobban az érzéseit. Újra és újra eszébe ötlik az a mondat, amit tegnap este hallott: „Én az Úr vagyok a te Istened, ne legyen néked idegen isteneid én előttem” Ez a mondat, mint valami sötét szakadék nyílik meg előtte. Azonban minden egyes alkalommal, amikor Román ebbe a szakadékba esne, megjelenik egy másik erő, egy hatalmas vágyakozás, amely megóvja őt attól, hogy az erő, ez a szakadék magához vonzza. Olyan vágy ég a szívében, amely erősebb e világ minden őserejénél. Tudatára ébred annak, hogy a benne lévő sötétség, a szakadék ereje és az Uralkodó ugyanabból a forrásból származik. A szívében lévő Világosság azonban valami más. Román érzi, hogy ez a tegnap esti hatalmas lény fél a szívében kelt vágyakozástól.

A partra siet. Ma teljes szélcsend van, és a tenger tükörsimán csillog. Látja, hogy az öreg már ott ül, és ez megnyugtatja. Egyenesen hozzá megy, üdvözlik egymást, és általánosságokról váltanak néhány mondatot. Az idős ember egyszer csak elfordul, és ismét a tenger felé pillant. Román melléje telepedik, és a biztonság ismert érzése tölti el. A víz felszíne minden reá eső képet visszatükröz. A víz felszínének csendes, teljesen semleges atmoszférája mintha átköltözne a saját bensőjébe is. Ismét maga előtt látja a tegnap esti képet. Most minden erővonal az Uralkodóban sűrűsödik össze. A víz felett lebeg, és gondolatáram indul ki belőle, amely szünet nélkül hat a vízre, a korlátlan lehetőségek és a végtelen sötétség vízére.

Román a bensőjében uralkodó csendre összpontosít, és ugyanabban a pillanatban egy új alakot ismer fel, amely csupa fényből áll. Ez a világosság leírhatatlan, mert békét és összhangot teremt őbenne. Nincs olyan tér, melyet ez a világosság ne hatna át. Az Uralkodó azonban nem észleli ezt a világosságot. Ez a fényből álló lény azonban mégis kíséri és átjárja e világ Uralkodóját. Ebben a pillanatban világossá válik Román előtt, hogy ez a fénylény anyaként áll az Uralkodó mögött, és erőt kölcsönöz neki, hogy mindenek felett álljon, ami a világához tartozik.

A fénylény maga mintha egy fátyolon át gyakorolna hatást az Uralkodóra. Amikor a fátyol túlságosan elvékonyodik, akkor az Uralkodó tombolni kezd, és az egész teremtés felbolydul. Az Uralkodó újra és újra Románra szegezi a tekintetét. És ezeknek a szemeknek a tüzét ő a fénylény megváltozott tevékenységének tapasztalja.

Román a Világosság közvetlen hatását is észreveszi. Ez, mint vágyakozás ég a szívében, és megnyugtatja őt. Tudatára ébred annak a harcnak, amely ma tombolt a lényében. E két erő újra és újra egymás ellen támad, és hegemóniáért küzd őbenne.

 

Minden istennél hatalmasabb

Románnak ma szabadnapja van. Elhatározza, hogy a városi parkba megy. Ez az első napfényes tavaszi nap, és sokan vannak a parkban. Alig méltatja figyelemre őket, mivel még a tegnapi képekről gondolkodik. A fénylény lényének olyan mélységét érinti, amely teljesen idegen és új a számára. Román nem tudja megérteni, hogy ez a fényből álló lény úgy vesz részt az egész panoráma kialakításában, hogy észre sem veszik. Érzékeli a fény hullámait, és látja a többi embert, akiken ezek észrevétlenül haladnak át. Az az érzése, hogy ő egy egészen más ember, akit valami rendkívülivel ajándékoztak meg. Legszívesebben az egész világgal közölné a felismeréseit, de egyetlen járókelő sem veszi észre, hogy mi foglalkoztatja őt. Gondolataival visszatér a fénylényhez. Környezete rögtön megváltozik. Mindazt, ami körülötte lejátszódik, egyfajta filmnek látja, melyet egy vászonra vetítenek, ő maga pedig nézővé válik. A szívéből kiinduló leírhatatlan nyugalom szállja meg. Olyan érzése van, hogy a vásznon zajló játékban ő már nem vesz részt. Mintha eltűnt volna. Ez a fény nagyobb és hatalmasabb mindannál, amiről eddig tudomása volt. Létezik egy viszály, félelem és sötétség nélküli világ, amely bizonyára mindenhol jelen van, ám senki nem észleli. Ez a lény az istenek Istene, hatalmasabb, mint a leghatalmasabb és teljesen láthatatlan a látható világban. Román szédülni kezd, és érzését ismét le kell tompítania, hogy ne zuhanjon valami elképzelhetetlen „semmibe”. Amikor újból magához tér, még egy kérdés lebeg előtte: Van e olyan ajtó, amely összeköti az elképzelhetetlent az elképzelhetővel? A szívét megérintő lény az egész világot kifordítja a sarkaiból. Korábban mindig azt hitte, hogy a teremtés, ahogyan a bibliai Genezisből ismeri, a Szellemmel kezdődik, amely a vizek felett lebeg. Most arra kell rádöbbennie, hogy létezik egy elképzelhetetlen teremtés, amely már korábban fennállt, és magába zárja és áthatja a Genezis teremtését. Ennek az elképzelhetetlennek a tudatára ébred, és – mint egy ablakon át – beletekinthet egy másik világba. Ahol ablak van, ott ajtónak is kell lennie, és ahol ajtók vannak, ott útnak is kell lennie. Ezekkel a gondolatokkal megy a tengerpartra.

 

A Világosság vize

Román megkönnyebbül, amint a homokbuckákon áthalad, és az idős ember már ott ül. Ma beszélnie kell vele. Leül melléje, és vár, amíg az öreg odafordul hozzá. Ekkor így szól.:

„Az elmúlt napok tapasztalatai alapján úgy érzem magam, mintha moziban lennék. Amikor a vászonra nézek, olyan film forog előttem, amelyben én már nem szerepelek. Amikor megfordulok, akkor csak a sötétséget látom, és egy kicsiny lencsét, és mintha ebből indulna ki minden. Én magam egy elképzelhetetlen semmiben vagyok, amelyben nincs sem előre, sem hátra. Egyedül ülök a moziban, és azt veszem észre, hogy valami megfogalmazhatatlan vesz körül”

Az idős ember bólint, mint aki jól érti őt.

„Ezt az állapotot nevezik a „világ végének.” Abban a pillanatban, amikor ez a világossá válik számodra, tudod, hogy létezik egy új kezdet. Ezen a világon minden ember egy gömbben szalad körbe-körbe. A gömbnek se kezdete, se vége nincs. Olyan pontra érkeztél, ahonnan már kívülről szemléled a gömböt.”

„Alig tudom elképzelni azt, amit itt mondasz. Miért kellene éppen nekem kapcsolatot teremtenem az elképzelhetetlen és elképzelhető között, ha még ennek a világnak a leghatalmasabb istene sem képes erre? Miért vagyok alkalmas erre egyáltalán?”

„Román, azért vagy rá képes, mert ember vagy.” és Román tudja, hogy a beszélgetésnek keresi azt a finom vonalat, amely az Eget pillanatban egy ajtó nyílik a láthatáron.

Azt azonban nem tudja megmondani, hogy a horizont távol van-e tőle, vagy pedig közvetlenül a testén halad keresztül. Ott van e az ajtó a horizonton, vagy az ő szívében?

Ekkor ismét változik előtte a kép. Újra a látóhatáron áll. Átmegy az ajtón, és rögtön egy sok ajtóval ellátott ismeretlen teremben találja magát. Középső részén, amelyet felül egy magas kupola zár le, szökőkút vize csobog. Ennek a teremnek tulajdonképpen sötétnek kellene lennie. Semmilyen fényforrást nem fedez fel. Az észlelt fénynek nincsen középpontja. Amire csak néz ebben a teremben, az világít. A legerősebben a szökőkút ragyog. Úgy tűnik, mintha az egyes vízsugarak a fényesség sugarai is lennének egyben. Érzi, hogy a fényvíz eléri a belső lényét, és érzékelése ezáltal mintha a feje tetejére állott volna. Mindent megfigyelve körbejárja a szökőkutat, amely minden lépésével változik. Az egyik helyen egy középről jövő sugarat lát buzogni, azután, ahogy továbbmegy kettő, majd három lesz belőle, mígnem végezetül hét sugárban ömlik a fény. Többször körbejárja a kutat, hogy újra és újra megélje a sugarak színjátékát.

Román végül odalép a kúthoz, és belenéz a tálba, amely a vizet fogja fel. Mögötte teljes dicsőségében becsukódik az ajtó, így vissza zárva az út. Mindaz tehát, ami a múlttal kapcsolatos, feloldódik a Világosság mélyén.

A vízfelület csendjét elérő első gondolata hullámot kelt, amely egy lényt formál: első gondolata élni kezd.

Ámen”

 

 

A cselekvések közötti szent tér

Charles Eisenstein

 

Mielőtt a legtöbb ember képes lenne új történetét elkezdeni, ahogy a közösségre is igaz ez, a régit el kell hagynia. A régi és az új között egy üres tér található, egyben idő, amelyben a régi történet tanítását, és a belőle megtanultat asszimilálják.

 

Csak akkor zárható le az, ami már nem tud tovább lépni önmaga lehetőségein, ha az asszimilációt elvégezték. Ezután nincs semmi, csak terhes üresség, melyből aztán minden létező fölszállhat. Visszatérve az esszenciálishoz, újra megkapjuk annak lehetőségét, hogy ebből építkezve cselekedjünk.

Visszatérve a történetek közötti térbe, a megszokás helyett választhatjuk a szabadságot is. Jó alkalom ez arra, hogy semmit se tegyél, amikor azt érzed, hogy megrekedtél. Ne félj az üres tértől! A kút az, amelyhez vissza kell térnünk, ha a történetektől és a minket fogva tartó megszokásoktól meg akarunk szabadulni. Ha megrekedünk, de nem akarunk még bemenni ebbe az üres térbe, akkor legvégül mégis csak oda fogunk érni. Talán felismerik ezt a folyamatot.

A régi világ szétesik, de az új még nem jelent meg. Még a képzet szintjén sem, csakis a hiánya érzékelhető. Minden, ami valamikor maradandónak és igaznak tűnt, rögeszmeként lepleződik le.

Az ember nem tudja, hogy mit gondoljon, mit tegyen, nem tudjuk már, hogy mit jelent mindez. Életösvényünk, amit elkezdtünk, értelmetlennek tűnik, de nem is vagyunk képesek másikat elképzelni.

Minden bizonytalan.

Időérzékelésünk erre a hónapra, erre a hétre, mára, talán csak egy pillanatra zsugorodik.

A minket egykor megóvni, és a valóságot megszűrni látszó rendnek e délibábjai nélkül meztelennek és sérülékenynek érezzük magunkat, holott egyúttal megtapasztaljuk a szabadság egy nézetét is.

A régi rendszerben nem létező lehetőségek átragyognak, átlátszóak lettek, érthetőek, és elérhetőek, még akkor is, ha nem tudjuk, hogyan alkalmazzuk azokat.

Kultúránk kihívása az, hogy megengedjük magunknak, hogy ebben a térben vagyunk. Bízzunk benne, hogy biztosan eljő a következő történet, akkor, ha a köztes idő véget ér… és abban is, hogy felismerjük!

Engedjék meg maguknak tehát a történések közötti szent teret, engedjék meg maguknak, hogy ott legyenek!

Félelmet keltő, ha az ember elveszíti a biztonság régi szerkezeteit, azt a rendszert, amit a világ, a társadalom kínál neki. Meg fogják látni, hogy mégis jól érezhetik magukat, ha elveszítik azokat a dolgokat, amelyek elvesztését el sem tudták képzelni. A kegyelemnek egy formája az, ami a történések közötti térben megvédelmez minket. Nem mintha nem veszíthetnénk el házasságunkat, pénzünket, karrierünket, egészségünket, sőt, hitünket, elveinket, céljainkat. Viszont egyre szorosabb kapcsolat alakul ki olyasmivel, ami sokkal értékesebb, valamivel, ami tűz által nem ég el, nem lophatja el tőlünk senki, el nem veszíthető. Hogy néha látókörünkből el-el tűnik, nem jelenti, hogy nem vár ránk mindig, nincsen jelen állandóan az életünkben.

Ez a nyugalom helye, ahová megtérünk, ha a régi történet a végére ér. Ha a köd feloszlik, igazi látást nyerünk a következő világra és egy új életre, amelynek pompája minden addigi ismertet felülmúl. A víziónak és ürességnek ennek az együtt hatásából óriási erők bontakoznak ki. Ez egy olyan hely, ahová közösen elindultunk, és ahová úton vagyunk. Azok lesznek a kollektív emberi test új érzékszervei, akik elbúcsúztak a régi történetüktől.

Ha a társadalom egységben lép a történések közti térbe, akkor lesz kész arra, hogy az együttlétnek ezen vízióit, technológiáit és szociális formáit befogadja. Biztos, hogy erre még nem érett az emberek közössége.

Jelenleg az emberek többsége a régi megoldásokat szánja működtetni. De a rendszer nem tudja meghaladni önmagát. Működnek is… ideig-óráig. Új elnököt, kormányt választanak, egy új felfedezést, vagy a gazdaságnak egy újabb fellendülését jelentik be, és a remény tovább él…gyakorta olyan hazugságok árán, amelyek leplezni kívánják az eredmények másik oldalát, a negatívumokat.

Még nem esik nehezünkre azzal áltatni magunkat, hogy az átélt időszak, csak egy nehéz periódus, de máris látjuk az alagút végén a fényt… ami legtöbbször az érkező szerelvény…

Át fogunk vészelni mindent, ha új kőolaj forrásokat találunk, ha nagyobb atomerőművet építünk, ha több infrastruktúrát telepítünk, ha fokozzuk a gazdasági növekedést, ha az autoimmun betegségek molekuláris rejtélyeit megoldjuk, ha a bűnözés és terrorizmus ellen egyre hatékonyabb erőszakszervezeteket állítunk fel, amelyek terrorizálják az emberiséget, és amelyek önmagától védik meg azt.

E kísérletek többsége beláthatatlan következményekkel járnak, amelyek még rosszabbak, mint azok, amelyek inspirálták őket.

A nem-cselekvés bölcsességét már nem annyira nehéz belátni.

A nem-cselekvés természetes módon jön létre a véget érő régi történésekből, mely egy beszabályozott, ciklikusan visszatérő, standart cselekvésmódot írt elő.

A központi bankok, a hatóságok új fajta irányítására maguk sem tudják elszánni magukat, inkább kamatcsökkentésekkel, több pénz kibocsájtásával akarják megmenteni a bankokat, azért, hogy a gazdaság növekedése ismét beinduljon. Evidens, hogy bármilyen szigorú intézkedést hoz az állam a banki tevékenység korlátozására és felügyeletére, létük egymástól elválaszthatatlan, és a pénzügyi válságért egyformán felel mind a bank, mind az állam, így sem az államreformmal, sem a pénzügyi reformmal alapjában nem változik meg semmi… a változás lehetősége bennünk rejlik.

Egy bizonyos ponton abba kell hagyni a régi történetet.

Abba kell hagyni, akár annak elképzelése nélkül, mi fog történni ezután. Céltalanul követtünk egy olyan térképet, amely körbe-körbe vitt minket anélkül, hogy valaha is megmutatta volna a kijáratot.

Ahhoz, hogy kilépjünk ebből a rendszerből… a térképet össze kell gyűrnünk, és el kell felejtenünk.

Nézzünk körül! A halasztások, a lustaság, a különösebb lelkesedés nélküli kísérletek arra, hogy összeszedjük magunkat, mindez azt jelzi, hogy a régiben már nincsen potenciál, a befásult történelem már nem tud minket tűzbe hozni. Fokozatosan húzódjunk vissza hát ettől a világtól, természetesen magunkban kezdve ezt a munkát.

A társadalom természetesen minden erővel meggyőzné Önöket, hogy álljanak ellen a visszavonulás kísértésének, és ha ellenállnak, rendszerint depresszióban nyilvánul meg. Egyre erősebben motiváló vegyi szerekre van szükség, olyan létállapot fenntartásához, amellyel voltaképpen már nem akarunk foglalkozni, és jelentéktelenné vált számunkra.

Ha már nem használ a szegénység miatti félelem, akkor talán a pszichiátriai gyógykezelés, vagy gyógyszer segít. Minden lehetségest elkövetnek azért, hogy a „business as usual”-ban, a szokás szerinti üzletben feltétel nélkül részt vegyünk. Kollektíven is kifejeződik az a melankólia, ami lehetetlenné teszi azt, hogy továbbra is olyan energikusan vegyünk részt az életben, ahogy azt elébünk tálalják. Meggyőző értelem nélkül téblábol társadalmunk, és meggyőződés nélkül forgatjuk a kereket.

A depresszió gazdasági értelemben is manifesztálódik, ha kollektív akaratunk eszköze, a pénz, már nem cirkulál. Már nincsen elég belőle ahhoz, hogy igazán nagyot lehessen alkotni. Ahogy az inzulin-rezisztens betegbe pumpálják az inzulint, úgy pumpálnak egyre több pénzt a rendszerbe a parancsolók, aki teljesen mindegy, hogy magán- vagy nemzeti bankok, a céljuk ugyanaz. A hatásuk viszont egyre csekélyebb.

Ami valamikor felélesztette a gazdasági konjunktúrát, most már csak éppen elég arra, hogy elkerüljék a leállást… még egy darabig. Pedig a leállás, a nyugalmi állapot lehetne az az állapot, hogy egy új történetet kezdjünk el, közösségi szinten is. Félünk azonban az összeomlástól, ami akár lehetne feloldódás, felszabadulás is.

A nem-cselekvés nem egyetemes sugallat. Arra az időre jellemző, amelyben a végére ér egy történet, és amikor mi a köztes helyre érünk. A tao elve, a wu-wei kiválóan illik megnevezni a nem-cselekvést, viszont a megfelelő fordítása mégis az lenne: „ne avatkozz közbe”, „semmi kétely, semmi csalárdság”, „semmit ne erőltess”.

Akaratlan, önkéntelen, cselekedetektől való szabadságot jelent: tenni valamit, ha ideje van, nem cselekedni, ha nem megfelelő az idő. Olyan cselekedet tehát, amely az Univerzum, a természet mozgásaira van hangolva, annak szolgálatában, ami meg akar születni.

 

 

„A te Istened – az én Istenem”

Esszé az egységről és a sokféleségről

 

A rózsakeresztesek számára egy templom az egyetlen nagy „középső templom” sugara is egyben, az isteni nap sugara, amely mindent és mindenkit körülölel. Aki a templomban megtalálja a fényt, az felemelkedhet. Mintegy a sugarak által felemelve észlelni tudja, amit a saját lényében megvilágítanak. Ahogy a Nap az élet középpontja, és mindennek forrása, ami a minket körülölelő univerzumban létezik, úgy Isten a forrás, amelyből minden univerzum keletkezett. Ő a forrás, ami mindent megvilágít, amelyből és ami által minden keletkezett és amihez minden visszatér.

A kínai bölcs, Lao Ce írta egykor:

A dolgok, amik valaha a Taoból lettek,

az Ég, ami a Taotól tiszta,

a Föld, ami a Taotól van nyugalomban,

a szellemek, amik a Tao által spirituálisak,

a völgyek, melyeket a Tao tölt meg,

a tízezer dolog, amiket a Tao hívott életre,

[…] mind a Taoból, az Egyből keletkeztek.

(Lao Ce, Tao Te King, 39. fejezet)

 

A valóság keresése

Előbb-utóbb elérkezik az életben a pillanat, amikor az ember elkezd azon gondolkodni, hogy mi is a valóság, hogyan lelhetné meg, és elmereng Istenen és a teremtés célján; az emberen itt a Földön. Némelyek azt gondolják, hogy a minket körülvevő valóságon kívül nincs másik valóság, hogy a világon nincsen semmi maradandó, és a világ számunkra csak rövid ideig tartó tapasztalattal szolgálhat. Minden, amit látunk, egy természetes folyamat véletlen terméke.

Mások úgy vélik, hogy a világot isteni lény teremtette, aki az ember körül szorgoskodik, és megjutalmazza vagy megbünteti. Ezt hirdetik az ortodox vallások.

Aki ezt nem fogadja el, az tovább keresi a kérdésre a választ: Vajon miért van zűrzavar a Földön? Miért van annyi káosz harmónia helyett? Miért a folytonos szenvedés? Miért virágzik mindenütt ennyire az istentelen?

Ezzel veszi kezdetét a valóság keresése. Ha körültekintünk a világban, a formák végtelen sokféleségét látjuk. Nézzük meg például a ló formáját. Sok ezer különböző ló létezik, de mind megfelel egy típusnak, a ló típusának. Ez ugyanígy igaz egy rózsára vagy egy tölgyfalevélre. Ezek is nagyon változatos formákban fordulnak elő, de mindegyik felismerhető, mint rózsa vagy tölgyfalevél. Nincs két ugyanolyan, de mindegyik egy bizonyos típus végterméke, amely a többihez képest kicsit másképpen néz ki. Ebben felfedezhetjük az egyet és a sokfélét. A probléma most az, hogy a dolgok a sokféleségben megvizsgálhatóak, mert láthatóak. Az egyetlen azonban láthatatlan. Létezése csak a sokféleségből vezethető le. Mégis az Egy paradox módon valósabb, mint a sokféle.

 

 

„Egy új fejlődés nem az ősállapottal kezdődik valahol az őskor hajnalán, hanem mindig egy már létező eredményhez kapcsolódik. Minden továbbfejlődés alapja mindig a múltban szerzett anyagi tapasztalatok esszenciája. Ebbe az esszenciába hatol bele a függőleges áramként a szellemi impulzus, melyre a vízszintes kibontakozás és terjeszkedés a reakció. A két áramlat együtt egy keresztet képez, melynek metszéspontjában a közvetítő elv található.”

Pentagram szerk.

 

 

Jorge Luis Borges

A tenger

 

Az álmok és (ó a rémület) előtt kanyargott,

Mitológiák és világmagyarázatok szőtt

Ideje előtt, megelőzve a naptestű időt.

A tenger, az örök tenger már itt hullámzott.

Ki vagy te tenger? Ki az, aki ennyire mély

És ősi, aki egy és aki tízezer,

Aki a föld oszlopait falja fel,

És csillogás és ék, kockázat és szél?

Aki tényleg lát – mindig először néz

Igazán. Ez az ámuló rácsodálkozás

Az elemek erején. Látni a harmóniát

Délután, a Holdat, az örömök tüzét.

Ki vagy tenger? Ki vagyok én? Érik a tudás,

Mely hátrahagy minden agóniát.

 

fordította: Weiner Sennyey Tibor

 

 

2016/6. szám

 

 

Öröm

 

Részlet Hermész dicsőítő énekéből:

 

„…Óh, ti bennem lévő erők, dicsérjétek mind az Egyetlent és Mindent;

énekeljetek akaratom szerint, óh ti bennem lévő erők.

Óh, Gnózis, Istennek szent ismerete, megvilágosítottál, s ezzel megadatott nékem a tudomány világosságának dicsérete és a szellemlélek megörvendeztető öröme.

Óh, minden erő énekelje velem ezt a dicshimnuszt! Te pedig, óh, visszavonultság, és te, bennem lévő igazságosság, énekeld meg a nevemben az igazat; óh te, mindenség szeretete bennem, énekeld meg a mindenséget bennem.

Óh igazság, dicsőítsd az igazságot: óh jóság, dicsőítsd a jót!

 

46. Tőled jön a dicséret, óh élet és fény, és hozzád is tér vissza. Köszönöm néked Atyám, aki az erőket megnyilatkoztatod. Köszönöm néked, aki a lehetségest tettekre sarkallod. Igéd általam zengi a Te dicséretedet. Fogadd el általam a mindenséget, mint igét, mint az ige áldozatát.

47. Halld, mit kiáltanak az erők bennem: megéneklik a mindenséget, teljesítik a Te akaratodat. A Te akaratod belőled ered és minden hozzád tér vissza. Fogadd el hát mindentől az ige áldozatát!
48. Mentsd meg a mindenséget, mely bennünk rejlik! Világosíts meg minket, óh élet, világosság, lélegzet, Isten!

Mert a szellemlélek az ige oltalmazója!”

 

Jan van Rijckenborgh: Az egyiptomi ős-Gnózis 4

 

 

Apokrif János-evangélium: Jézus tánca

 

Dicsőség véled, Atya!

Dicsőség véled, Szó! Dicsőség véled, Kegyelem!

Üdv néked, Szellem! Üdv néked, Szent! Üdv az Üdvösségednek!

Dicsérünk téged, Atya! Hála néked, Fény, kiben nem lakik sötét!

Mért adunk hálát: eldalolom.

 

Szabadulni vágyom és szabadítani vágyom.

Üdvözülni vágyom és üdvözíteni vágyom.

Oldódni vágyom és oldani vágyom.

Nemzeni vágyom és megfoganni vágyom.

Sebesülni vágyom és sebezni vágyom.

Dalolni vágyom és dallá válni vágyom.

Mind táncoljatok!

Enni vágyom és etetni vágyom.

Hallani vágyom és szólni vágyom.

Tisztulni vágyom és tisztítani vágyom.

Értésre vágyom, mert értelem vagyok.

A Kegyelem vezeti a táncot.

Fuvolázni vágyom, mind táncoljatok.

 

Jajdulni vágyom, mind jajongjatok.

A Nyolc dicséret énekel velünk.

A Tizenkettő körtáncot jár fenn.

A Minden táncot jár fenn.

Aki nem táncol: nem ismeri meg az előtte állót.

Menekülni vágyom és maradni vágyom.

Ékeskedni vágyom és ékesíteni vágyom.

Egyesülni vágyom és egyesíteni vágyom.

Nincs hajlékom és hajlékaim vannak.

Nincs szállásom és szállásaim vannak.

Nincs templomom és templomaim vannak.

Lámpád vagyok, ha látsz engem.

Tükröd vagyok, ha gondolsz rám.

Ajtód vagyok, ha zörgetsz rajtam.

Út vagyok néked, a vándornak.

 

Ha pedig körtáncomat követed: nézd meg magad bennem,

aki beszélek, és ha látod, mit teszek: hallgasd el titkaim…

 

Weöres Sándor fordítása

 

 

A teremtő tánc

 

Az isteni teremtés alapelve a férfi és női kozmikus áramlatok „táncában” jut kifejezésre, amelyek mint örök princípiumok egymás felé mozognak, vonzzák egymást, szeretetteljesen teret adnak egymásnak, hogy végül egyesüljenek, s önátadás és önfeláldozás révén valami újat hozzanak létre.

 

A biológiai teremtőfolyamatok ennek a táncnak a ritmusát követik, azonban a természeti törvények keretein belül. Ezeken a határokon belül, amit szeretetként adni tudunk, korlátozott, s hogy a másiknak teret engedjünk, azt gyakran a másik eltaszításával azonosítjuk.

A lélekfejlődés belső folyamata is erre az ősi ritmusra bontakozik ki saját örömteli és magas rezgésszintjén. Ezen a folyamaton belül is felfedezhetünk teremtő fázisokat, melyben a régi feltörik – látszólag a férfi és női pólus közötti feszültség révén -, hogy így valami új jöhessen létre. Hiszen a két áramlat önmagát folyamatosan tisztító, emberben zajló egyesülése által, melyet „alkímiai menyegzőnek” is neveznek, valóban valami új nyilvánul meg: egy új élet kezdete, egy új tudatállapot egy magasabb spirálison.

 

Az ember keletkezése

Hogy a biológiai teremtési folyamat „táncként” valósul meg, már a pete- és hímivarsejt felépítéséből is kitűnik: a petesejt körülbelül olyan nagy, mint egy parányi homokszemcse, és szabad szemmel látható. Térfogatát a nagy mennyiségű sejtfolyadék, a citoplazma és egy nagy nyitott tér tölti ki. Minden peteleváláskor rendszerint csak egy petesejt érintett.

Ezzel ellentétben a férfi ivarsejtek milliós mennyiségben termelődnek, ám méretük csupán körülbelül egy-hatvanezred része a petesejtének. A hímivarsejtek szinte kizárólag sejtmagból állnak, amelyen egy aktív, mozgékony farkacska van. A petesejt ezzel szemben passzív. A pete- és a hímivarsejt találkozása a petevezetékben megy végbe.

A petesejtben és a petevezetékben lévő biokémiai anyag irányítja a hímivarsejteket mágneses-biokémiai úton a helyes irányba. A petesejt működése a corona radiata-ban válik láthatóvá, a tüszősejtekben, amelyek a petesejtet körülveszik. A tüszősejtek hatására a közelben lévő hímivarsejtek átalakulnak: elveszítik a legkülső burkukat. A hímivarsejtek jelenlétében, melyek csillag alakzatban körülveszik, a petesejt külső burka is megváltozik biokémiailag. Ekkor szó szerint egy órákig tartó tánc veszi kezdetét: bekerítés, visszahúzódás, vonzódás és taszítás…, mígnem eldől, hogy melyik hímivarsejt nyer bebocsátást. A hímivarsejt és a petesejt is feladja eredeti tulajdonságát, s új egységgé lesznek. Az a régi elképzelés, mely szerint a hímivarsejt behatolásának pusztán az a célja, hogy a petesejttel összeolvadjanak, nem teljesen helytálló. Itt sokkal inkább egy közös táncról van szó, melyben a női és férfi sejt mintegy lemond sajátos karakteréről, hogy azután az egybeolvadásban egy új egység jöjjön létre. A szó szoros értelmében ezzel kezdődik az inkarnáció, a mikrokozmosz új megtestesülése.

 

A hormonok hatása

Valódi csoda, ahogyan a megtermékenyített petesejt folyamatos osztódása révén létrejön a magzatburok, a köldökzsinór, a méhlepény, s végül a beágyazódási folyamatokban egy méhlepénysziget átalakulásán keresztül már néhány nap után kialakul az embrió. Míg a már megszületett ember megkezdi a kifelé irányuló mozgást – lényét kifejezi -, az embrió lénye bizonyos értelemben „befelé fejeződik ki”, s ezáltal nő a forma.

Az ötödik hét körül kezd kialakulni az ivarmirigy, amely kezdetben mindkét nemnél azonos. Csak a nyolcadik hét körül kezdenek a tesztoszteron, a férfi nemi hormon hatására kifelé növekedni a nemi szervek, melynek eredményeként egy fiúgyermek alakul ki. Ám ha ez a hormonhatás elmarad, akkor a belső nemi szervek jönnek létre. A kislányok tehát egy speciális hormon behatása nélkül alakulnak ki.

Kezdetben a külső nemi szervek is azonosan fejlődnek mindkét nemnél. A női és férfi nemi szervek elkülönülése csak a második hónap végén kezdődik. Az úgynevezett nemi hormonok (az androgén és az ösztrogén) érdekes módon, mind a férfi, mint a női testben jelen vannak. Körülbelül a nyolcadik-kilencedik évig az androgén és ösztrogén szint egyformán alacsony szinten van. Csak ezután kezd el az agyalapi mirigy lassan olyan hormonokat kiválasztani, amelyek beindítják a változási folyamatokat a testben. Az ezt követő néhány év során a hormonok hatására lassan kialakulnak a külsődleges nemi jegyek; hímivarsejtek és petesejtek érlelődnek, és az ember elnyeri a nemzőképességet.

 

A hét éves ciklusok

Az első hét életévben a fiatal gyermekben lakó szellem az anyagi testet építi. Ilyenkor szoktuk mondani: ó, milyen gyorsan nő, milyen nagy lett ez a gyerek! Ez egy ugrásszerű fejlődés, melyben a gyermek folytonosan valami újra lesz képes. A gyermek saját életteste ekkor még nem képes az egész testalakot ellátni: ehhez szüksége van a szülők és nevelők szeretetteljes környezetére. A kisgyermek elsősorban a körülötte lévő emberek étermezőjéből él mindaddig, amíg saját éterteste nem kellően érett. Tudjuk, hogy a férfi anyagteste pozitívan polarizált: több izmot fejleszt és alkalmas a dinamikus erőkifejtésekre. A női anyagtest negatívan polarizált, vagyis benne olyan erők képesek koncentrálódni, melyek révén új élet növekedhet. Az első három év során jönnek létre az agyban a meghatározó kapcsolódások. Ekkor alakulnak ki a későbbi gondolkodás alapjai.

Az étertest, amely az élet melegét és a fajfenntartási képességet adja, életerők sokaságát termeli. Ezek miután keresztülhatoltak a durva anyagi testen, a test burkáról egyenes vonalban minden irányba szétsugároznak, miként a kör középpontjából a sugarak. Ez a folyamat körülbelül a hetediktől a tizennegyedik életévig érik be.

Ebben a második hétéves periódusban az életerők már kevésbé intenzíven szükségesek az anyagtest önálló funkcióinak beindításához. A gyermek lassacskán leválasztja magát a család óvó közegétől, s egy nagyobb szociális környezetet hódít meg. Ebben az életszakaszban alakulnak ki a későbbi érzelmek alapjai. A fiatal lány életteste kezdi kifejezni pozitív polaritását, a fiúé pedig a negatívat, tehát a kezdeményezőt.

 

Tiszta eszmék korszaka

A tizennegyedik életévtől kezd kialakulni az érzelem- vagy vágytest. Ez a nemi érés korszaka. A fiatalok most mintákat, eszményképeket keresnek, amelyekre figyelmüket irányíthatják. Megszületik az eszményi szerelem képe és – a hormonok működésének köszönhetően – feltámadnak a másik nem iránti szexuális vágyak is. Mivel a fiúk vágyteste pozitív polaritású, ők azok, akik elsősorban képesek akaraterejüket cselekedetekre váltani. A Mars-elem, amelyen ez az akaraterő alapul, tehát a férfiban működik erősebben. A férfi vére több vörös vértestet, több vasat (Mars) tartalmaz, mint a nőé. A nő, a maga negatívan polarizált vágytestével sokkal inkább a Vénuszi befolyásokra fogékony. Az ő vére több rezet tartalmaz. A réz vezető fém, s ez segíti a nőt abban, hogy erősebb szociális készséget építsen fel magában.

Abban a fázisban, amikor az érzelemtest formálódik, erőteljesen és akaratosan fejezzük ki magunkat a környezetünkben. Ez gyakran az útra kelés korszaka, annak keresése, ami még hiányzik önmagunk megvalósításához: például egy partner. De egyszersmind ez a foglalkozás kiválasztásának, a tanulásnak és a jövő megtervezésének a korszaka is.

Körülbelül a huszonegyedik életévtől kezdve mondhatjuk, amikor önmagunkra és a világra vonatkozó felfogásunk teljes erővel kialakulóban van, hogy a mentális test létrejön. Ebben az életszakaszban történik meg legtöbbször a családalapítás és rajzolódik ki a foglalkozás.

A huszonegyedik életévtől kezdődő hét éves ciklusban az ember azt építi tovább, ami az első három életszakaszban létrejött. Számtalan személyes életkrízis kíséri ezt az időszakot, ezek azonban hatalmas lehetőséget kínálnak a tudat ébredésére, és mély belátáshoz vezethetnek.

 

Az átfordulás a bensőbe; az újragondolás időszaka

Ha ebben a szakaszban a szív nyitott marad, az eredeti életterület impulzusai egészen biztos, hogy aktív kapcsolatot keresnek az emberrel. Ebben a kapcsolatban, ebben a magasabb rendűvel való cserében tudják a szellem erői megérinteni a természet rendszerét, amitől remélhetőleg a személyiség természet-szülte nézetei egy bizonyos pillanatban alárendelik majd magukat a szelleminek.

A hetedik hétéves szakaszban, a 42. életévtől a 49.-ig megváltoznak a hormonok: a férfiaknál már 35 éves koruktól kezdve, a nőknél valamivel később, csökken a nemi hormonok szintje a vérben. Ez történhet gyorsabban vagy lassabban, s többé vagy kevésbé harmonikusan. Megkezdődik az úgynevezett változókor. S ez a férfiakat éppúgy érinti, akár a nőket.

E fázis gyakori ismertető)elei a heves krízisek. Ez mégis az újragondolás korszaka, amikor elérkezünk a kérdéshez, hogy elégedettek vagyunk-e az elért célokkal, vagy még akarunk egy másik tartalmat adni életünknek. Ha nem tudjuk, vagy nem akarjuk elfogadni, hogy a fajfenntartást szolgáló nemi erők visszahúzódnak, akkor gyakran tanúi lehetünk, ahogy az öregedő emberen a hanyatlás, a feleslegesség és elveszettség érzései lesznek úrrá. Ebben a korszakban még egyszer tisztán világossá válhat számunkra, hogy nem a másikban kell keresnünk azt, ami hiányzik számunkra, hanem mindezt önmagunkban kell megvalósítanunk.

 

Tánc az isteni harmónia ritmusára

A vázolt folyamatok minden ember életében végbemennek horizontális, testi-biológiai szinten. Ennek a fejlődésnek a vége – legyen az bármilyen is – a halál.

De ezen a biológiai folyamaton felül tudunk emelkedni! Létezik egy új teremtés! Egy olyan teremtés, amelyben egy teljesen új lélekfejlődés mehet végbe.

Ez a folyamat akkor lobban lángra, amikor egy isteni-szellemi impulzus megérinti a lelket és beléhatol. Az ilyen lélek pedig mozgásba jön! – a magasabbhoz fordul, és sejtése támad isteni rendeltetéséről, tele jósággal, tiszta szépséggel és igazsággal. Ki ne szeretné ezt a rendeltetést követni? Mintha csak táncolna, lelkünk – személyes életünk sajátos dallamára – követni kezdi az isteni impulzusokat az odafordulás és a belső megvalósítás állandó váltakozásában, a térhez jutástól a belső egyesülésig.

Ebben a táncban a lélek egyre jobban megtisztul. Az alsóbb, önmagára irányuló élet dallama a háttérbe szorul. Az isteni harmónia ritmusa, amelyre a lélek rábízza magát, s amely vezérli őt, elvezeti a Világosság áldott napján az alkímiai menyegzőhöz, hogy a szellemmel egyesüljön. Ebből születik meg az új teremtés, a Világosság új embere egy új, transzfigurált testben, amely soha véget nem érő táncban bontakozik ki dicsőségesen.

—

Források:

Jan van Rijckenborgh: A modern rózsakereszt elemi filozófiája

Jan van Rijckenborgh: Rózsakereszt Krisztián alkémiai menyegzője, 2. rész Kunstwerk Biografie; Pietro Archiati; Archiati Verlag 2006.

Voss-Herrlinger: Taschenbuch der Anatomie, Band 4 (Embryonale Entwicklung des Menschen). Gustav Fischer Verlag, Stuttgart www.embryo.nl – Jaap van der Wal, embriológus weboldala.

 

 

Rondó

Caj Westerberg

 

A Pokolban senki sem tudja, hogy ő kicsoda.

A Pokolban senki sem tudja, hogy ki kicsoda.

A Pokolban nincs senki.

A Pokolban csak lázas árnyak vannak.

A Pokolban senki senkit nem érint meg.

A Pokolban senki sem senki.

A Pokolban mindenki egymás és önmaga lába alatt és szorításában és kínjában leledzik.

A Pokolban nincs senki.

A Pokol végtelen.

 

A Tisztítótűzben egyedül te vagy.

A Tisztítótűzben egyedül te vagy a vendég.

A Tisztítótűzben árnyak repdesnek a falakon.

A Tisztítótűzben találkozol minden árnykorodban megismert árnyékkal.

A Tisztítótűzben csak a Pokol cselekedetei vannak, az árnyak és te.

A Tisztítótűzben egyedül vagy.

A Tisztítótűz végtelen.

 

A Menny szélén pitypangmező virágzik.

A Menny szélén mindenki minden közepén van, és annak közepén, aki ő.

A Menny szélén a kéz, amely érint, téged érint meg és az valakinek a keze.

A Menny szélén enyhet adó árnyék van.

A Menny szélén mindenki a maga útját járja.

A Menny szélén mindenki tudja, ki kicsoda.

A Menny szélén a Menny van.

A Menny széle végtelen.

 

A Menny névtelen és cselekedetek nélküli.

Menny majdnemhogy nincs is.

A Mennyben minden fényből van formálva.

A Menny árnyék nélküli.

A Mennyben a Pokol elhanyagolható.

A Mennyben mindenki ott van.

A Mennyben minden megvan.

Benned és bennem van a Menny.

A Menny szélén van a Pokol is.

 

Turczi István fordítása

 

 

A hosszútávfutó tisztessége

 

1959-ben Alan Sillitoe írt egy novellát A hosszútávfutó magányossága címmel. A mű a tisztességet és a tisztességtelenséget járja körül, két olyan viselkedési szabványt, melynek a jelentése egyáltalán nem abszolút, hanem a körülményektől függ. Amit valaki tisztességesnek tart, az mások szemében akár bűnnek is tűnhet.

 

A történet egy köztiszteletnek örvendő börtönigazgatóról és egy 17 éves, merőben tisztességtelen tolvajról, Smith-ről szól, akinek megrögzött lopási és hazudozási hajlamát csupán a hosszútávfutás terén megmutatkozó természet adta tehetsége múlja felül. Azonban ez sem mentheti meg attól, hogy elfogják, és így rács mögé kerül. Büntetése a börtönigazgató felügyelete alá utalja, akinek leghőbb vágya, hogy megnyerjék a hosszútávfutás nemzeti díját, és tisztában van vele, hogy Smith képes is erre.

Smith érzi, hogy a börtönigazgató iránta tanúsított érdeklődése nem őszinte: az valójában nem az ő lényének, hanem csakis hosszútávfutóként elért eredményeinek szól. Az edzés hosszú órái alatt Smith azon gondolkodik, vajon hogyan oldhatná meg ezt a problémát. A börtönigazgató iránti gyűlöletét csak tovább fokozza a gondolat, hogy az előtte való megalázkodás által ő is tisztességtelenné válik. Bár tudja, hogy a verseny után pontosan olyan elbánásban részesül majd, mint bármely más rab, mégsem próbálja meg kihasználni a helyzete adta ideiglenes előnyöket. Önmaga marad.

Kezdetét veszi a verseny. Smith számára nem okoz nehézséget, hogy versenyzőtársait maga mögött hagyja. Pontosan a cél előtt azonban megáll, és hagyja, hogy a többi futó megelőzze. Csak miután a többiek lehagyták, akkor lépi át ő is a célvonalat. Életében először érzi magát tisztességesnek, mert nem hagyta, hogy a börtönigazgató irányítsa.

 

A tisztességtelenség és a becstelenség közti határ

Az értelmező szótárba pillantva az a benyomásunk támad, hogy a szerkesztők – akik pedig rendszerint a mélyére hatolnak a szavak igazi értelmének és jelentésének -, tudatosan vagy tudtukon kívül itt olyan általánosításokkal vélik elintézni a dolgot, mint „becsületes viselkedés illetve természet” vagy „igazmondás”. Akik nem felelnek meg ezeknek a kultúrnormáknak, azokat „tisztességtelennek” tartják. Az olyan fogalmakat, mint megbízható, igazságos, szavahihető, tisztességes és tisztességtelen, a kulturális normák határozzák meg. Ezek viszont a társadalom szerkezetétől függnek. Amit valaki tisztességesnek tart, azt a másik teljesen becstelennek, és fordítva.

Mi hát a különbség a tisztesség és a becstelenség között? Egy megrögzött hazudozó sohasem lehet tisztességes? És egy tisztességes ember vajon sohasem hazudik, még akkor sem, ha érveinek alátámasztása végett túloz vagy lekicsinyel, vagy például amikor „igent” mond és közben „nemre” gondol? Sohasem játssza ki a szabályokat, nem huny szemet valami fölött, nem leplez el hibát? Sohasem felejtett még el fizetni valamiért, vagy visszaadni valamit? Sohasem számít fel túl sokat, vagy fizet túl keveset? Mindig azt mondja, amit valóban gondol?

 

Saját cselekedeteink igazolása

Mindezek a kényes kérdések egy „tisztességes” embert arra indíthatnak, hogy megpróbálja igazolni tetteit, nehogy „tisztességtelennek” tartsák. Úszik az árral, hogy saját szemében „tisztességes” maradjon, és ily módon képes legyen a túlélésre. Egy „tisztességtelen” ember mindent megtesz, hogy „tisztességesnek” tartsák.

A tisztesség és a becstelenség szemmel láthatóan két olyan nézet, mely állandó mozgásban tartja, meghatározza és tartalmazza egymást. William Shakespeare Téli mese című művében a szélhámos Autolicus tesz egy nagyon őszinte kijelentést: „Bár természetemnél fogva nem vagyok tisztességes, néha véletlenül mégis az vagyok.” Céljai elérésére bárki használhat olyan eszközt, ami mások szemében tisztességtelennek tűnik. A mindennapi élet tisztessége és becstelensége tehát erősen függ a nézőponttól. Mindez nagyon világosan megmutatkozik a politikában. Az egyik párt teljes mértékben tisztességesnek tartja választási jelszavait és azok eredményét, míg az ellenzék becstelenség és csalás miatt emel szót. A választás után pedig megeshet, hogy mindkét párt ellenkező álláspontot vesz fel.

 

Kérkedés a tisztességgel

A normák egy adott nép közösségi tudatától függnek. A nép és a vezetői ugyanabból az asztrális jászolból táplálkoznak, és mindaddig együtt változnak a körülményekkel, amíg egy határhoz nem érkeznek. Ezért kulturális minták alapján nem lehet tökéletesen meghatározni a tisztességes és a tisztességtelen fogalmát. Lao-ce azt mondja:

„Aki kérkedik a tisztességgel,

az a körülmények szerint cselekszik,

és a kötelesség ruhájába öltözteti

a szellem mezítelenségét.

Mintha szőrmébe bújna,

erkölcsbe és szokásokba

burkolódzik:

kívül a ruha ragyog,

ám belül a szörnyeteg lakik.”

Egészen más a helyzet, ha valaki lelkiismerete hangjára hallgatva állapítja meg, hogy tisztességes-e vagy sem. Lelkiismereten nem a modern pszichológia meghatározását értjük, mert az a természetlélek félelmeivel és tapasztalataival függ össze. A valódi lelkiismeret a halhatatlan lélekhez kapcsolódik, és az ősi tudás maradványaira utal, melyek még sokakban megvannak.

Növénynek, állatnak és embernek egyaránt harcolnia kell a túlélésért. Az emberben ezenfelül még az önkifejezés belső kényszere is jelen van. Ez az ösztönzés minden élő sejtben megnyilatkozik. Így tehát a tudat nem más, mint mindama tapasztalatok összessége, amelyek ezen erők tevékenysége nyomán felhalmozódtak. A tudat képes feldolgozni és elraktározni a felvett információt, és cselekvésre sarkallni az embert. Ez történhet érzelmes, jól megfontolt vagy akár teljesen spontán impulzusok formájában, melyek az embert önérvényesítésre ösztönzik, még akkor is, ha lényének mélyéről valami arra serkentené, hogy más cselekvési irányt válasszon. Pál azt mondja a Rómabeliekhez írt levelében: „Mert nem a jót cselekszem, melyet akarok; hanem a gonoszt cselekszem, melyet nem akarok” (7:19). Ebből a szempontból pedig nincsen különbség a régi idők és a ma embere között.

A halandó ember énközpontú rendszerében három fontos fejleményre kerülhet sor az élettapasztalatok nyomán:

• emlékezés egy magasabb életre, mely a szívben lévő szellemszikra útján meg akar nyilvánulni;
• a megnyílt szív által sugallt gondolatok, melyek keresésre sarkallnak;
• az e gondolatokkal összhangban lévő cselekvés.

Mindezt azonban állandóan elnyomja az igyekezet, hogy amit már elértünk, azt tartsuk is meg. Az eredeti életre való emlékezés következtében az ember elkezdi keresni eme élet forrását. Részben mikrokozmoszának, azaz monádjának jellemvonásai vezérlik, részben pedig külső impulzusok. Számtalan megtestesülésének tapasztalatai aurikus lényében vannak elraktározva. E tapasztalatok összessége – a karma – határozza meg az illető jellemét és azt, hogy milyen impulzusok késztetik reagálásra. Ebben nincsen szabad választása. Ez a hatalmas tapasztalat- és indítékgyűjtemény a személyiségben jut kifejezésre. Működésbe hozza gondolkodását, érzését és cselekvését, és arra kényszeríti az illetőt, hogy felhalmozott múltját folytassa és gyarapítsa.

 

Lehetőség a kényszerpálya elhagyására

Mialatt a személyiség ezt az utat követi, az „eredeti élet emlékezete” is megérinti. Újra és újra felajánlják neki annak lehetőségét, hogy a szabadság és megújulás útjára térve elhagyja a karma által meghatározott utat. Ha reagál ezekre a sugallatokra, akkor fogékonnyá válik az új lehetőségekre. Gondolatai is erre irányulnak majd, s útját a halandó lét és a halhatatlan élet határán folytatja. Eddig a pillanatig aurikus lénye diktálta gondolatait, érzelmeit és cselekedeteit, most azonban új belátás tör felszínre benne, és keresővé válik. Kezdetben összefüggéstelen gondolatgubancokba bonyolódik, melyek minduntalan eltérítik. Ám ezek a gondolatok fokozatosan letisztulnak, megtelnek valódi tartalommal, és a kereső lassan kezdi sejteni az utat, mely kivezetheti a lejtmenetből. Aurikus lénye nemigen örül e fordulatnak, és önfenntartási kényszerében megpróbál csírájában elfojtani mindenfajta új fejlődést, mivel az egyszerűen a létét veszélyezteti. Mindazonáltal, amíg a kereső nincs igazán tudatában annak, hogy mit is keres, az aurikus lény együttműködik vele.

Az eredeti forrásból, mikrokozmosza eredeti magjából a kereső képes olyan gondolatokat alkotni, melyek aurikus lénye érdekeivel ellenkeznek. Tudatában így fokozatosan kialakul a magasztos terv képe, mely az emberiséget visszavezeti az eredeti életbe. Más szemmel kezdi látni a világot és teremtménytársait. Most, hogy kezd ráébredni isteni eredetére, fokozatosan felfedezi azt is, mennyire eltévelyedett attól.

Ha a visszatérés vágya növekszik benne, akkor a belső nyugtalanság vezeti majd a keresésben. Egyre inkább felismeri, hogy minden földi érdeket el kell vetnie, hogy elnyerje az isteni életet. „Mert aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; aki pedig elveszti az ő életét én érettem, az megtartja azt.” (Lukács 9:24)

 

Mindenkinek a saját rejtélyét kell megfejtenie

Hogyan lehet a halál befolyását megtörni? Azzal, amit Pál „naponta meghalásnak” nevez, a katárok pedig „endúraként” ismertek. Ez intelligens lemondást jelent mindarról, ami a lélek fejlődését akadályozhatja. Az egyik ember számára ez nehezebbnek tűnhet, mint a másiknak, ám ebből a szempontból mindenkinek a saját rejtélyét kell megfejtenie. Ez a lemondás időnként nagy belső nyugtalanságot okozhat, de kiválthat külső támadásokat is. Sem belsőleg, sem külsőleg nem reagálva – az eredeti taoizmus „vu-vej” elve alapján – el lehet érni azt a pontot, ahol minden ellenállás erejét veszti.

Az ezt követő nyugalomban a bölcsesség keresője képes lesz meghallani az Élet forrásából szóló hangot. Új gondolkodás keletkezik, melynek már sem az önfenntartáshoz, sem az önérvényesítéshez nincs köze. Gondolatai, érzelmei és cselekedetei akkor erre a Forrásra hangolódnak, és teljesen tisztességesek lesznek! Elérkeztünk tehát annak az alapjához, amit Pál „gyűlöletet nem ismerő szeretetként” említ a Korinthusiakhoz írt első levelében (13:1-10):

„Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen én bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom.

És ha jövendőt tudok is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyökről, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi vagyok.

És ha vagyonomat mind felétetem is, és ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi hasznom abból.

A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel.

Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt,

Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal;

Mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr.

A szeretet soha el nem fogy: de legyenek bár jövendőmondások, eltöröltetnek; vagy akár nyelvek, megszűnnek; vagy akár ismeret, eltöröltetik.

Mert rész szerint van bennünk az ismeret, rész szerint a prófétálás: De mikor eljő a teljesség, a rész szerint való eltöröltetik.”

 

Az önfenntartás és önértékelés rabszolgája

Amire általában mint „tisztességes emberi viselkedésre” hivatkozunk, az a mindennapi életünkben nagyon fontos és értékes. A Pál által ábrázolt szeretet fényében azonban nyilvánvalóvá válik, hogy hiába tartózkodik valaki a hazugságtól, csalástól és lopástól, mégis az önfenntartás és önérvényesítés rabszolgája marad.

Smith, a hosszútávfutó, a sajátját felülmúló tisztességtelenséggel került szembe. Az egyik állapoton aratott győzelme azonban korántsem jelenti, hogy egyúttal a másikat elérte volna. Belső győzelmének érzése és átélése az öröm könnyeit csalja szemébe. E tapasztalat olyasvalamit vésett a lényébe, amit nem felejt el egyhamar – azoktól az eseményektől eltérően, melyek máskor szomorúságot és bánatot okoztak neki. Az ilyen tapasztalatok vezethetik el végül a személyiséget szenvedésének határáig, hogy azután maga mögött hagyhassa őket a magasabb élet felé vezető úton.

 

 

Megtaláltam a világ tengelyét.

Hogyan – kérdeztem – mindennap tengely? És mindennap más?

A világnak számtalan tengelye van, valamennyi körül egyszerre forog számtalan irányban, egymástól különböző és összehangzó idő mértéke szerint.

Egyszer azt mondta:

Nem akkor érsz célhoz, ha mindent kimerítettél, hanem ha megtaláltad a kimeríthetetlent.”

 

Hamvas Béla: Summa Philosophiae Normalis

 

 

 

„Aki nagy akar lenni, magát teljesen oda kell adnia.

Ne tagadd meg, se le ne alacsonyítsd, ami hozzád tartozik!

Légy mindig tökéletes a munkában, teljes szívvel végezd legkisebb cselekedeteidet is. A Hold is azért fénylik minden tóban, mert a magasságokban áll.”

Fernando Pessoa

 

Fernando Pessoa portugál költőt (1881-1935) főként ezoterikus, szimbolista és futurista versei miatt ismerik. Naggyá akkor leszel, ha mindenben az leszel című idézett költeménye Ricardo Reis versei nevű ciklusának a része. (Ricardo Reis a költőnek egy további álneve.) Az írott szó sokféleképpen érthető, ha mindennapi jelentésétől elvonatkoztatunk. Az élet külső oldalán csüggő olvasó viselkedésének igazolását láthatja a költő Fernando Pessoa szavaiban, aki azonban megpróbál a belső jelentésekig eljutni, az egy kielégítetlen vágyakozás finom visszhangjait is meghallja benne, egy érzékeny húr rezgését, válaszként annak a legmagasabbnak a keresésére, amit csak emberi lény elérhet.

Márpedig kit ne hívnának, hogy forduljon el a dolgok felszíni oldalától, és önnön belsejébe nézzen? Hogy megfeleljen ennek a hívásnak, amely ifjúkortól kezdve visszhangzik a szívben, hogy beteljesítse örök küldetését? Ahogy hallja valaki ezt a hangot és reagál rá, végül megérti, hogy a legfelsőbb célt csak úgy éri el, ha az örök Fény által benne életre keltett gnosztikus képességek segítségével minden cselekedete pontosan tükrözi vágyakozását. Hogyha így él, akkor biztosan nem a békés konformista típushoz tartozik, aki a fennálló elveket és a tisztségükben lévő hatalmakat követi!

 

„Aki nagy akar lenni, magát teljesen oda kell adnia”

Lényének mélyéből kell szóljon évszázados vágya, és erősen, meggyőződéssel, gyengeség, tétovázás nélkül. Nagy célja megköveteli tőle gondolatai, érzései, akarata és cselekedetei teljes feladását. Nem azt kérik tőle, hogy az emberi jóságot gyakorolja, hanem lelkének odaadását, hogy újjászülethessen. Lehet, hogy ez önellentmondásnak tűnik, de ha az örökkévalóságot földi érzékeinkkel akarjuk elérni, a szakadékok csak egyre nagyobbak lesznek. Ezért meg kell hát tanulni felhagyni azzal, amit a földi létezés valóságának hívunk, hogy megállapodjunk az örök élet valóságában. Ez a két valóság ugyanis egymásnak teljesen ellentmond.

Semmi értelme annak, hogy valami enciklopédikus tudás megszerzése érdekében tanulmányozzuk és elemezzük az Egyetemes Tant. A birtoklás, csakúgy, mint a dogmatizmus, a belső értékek lanyhulását, stagnálását és megkövesedését eredményezi. Aki lemond a külső és belső birtoklásról, az meg fogja érezni, hogy a Gnózisnak semmi köze sincs az észbeli megértéshez. Az igazi élet ősforrásából áramló megújító erő nem az énhez szól.

Az öröklétet kereső minden erejével azon van tehát, hogy megértse az örökkévalóság hangját, s lelke központi elvéhez fordul, mely szívében rejlik. Mert a szív által képes őt elérni a hívás. A szív a közvetítő elv, amely lehetővé teszi a kapcsolatot az újraalkotó és szentelő Hétszellemmel. Egy belső érési folyamat során egyszer csak megjön a felismerés, és a kereső tudatosan tapasztalja az őt hívó világosságot.

 

„Ne tagadd meg, se le ne alacsonyítsd, ami hozzád tartozik”

Az Egyetemes Tan rámutat arra, hogy az emberiséget földi fejlődése során mindig is vezették a világosság küldöttei. Ezt a tant mindig az élet változó körülményeihez igazították, hogy a visszavezető utat minden igazságkereső számára nyitva tartsák. Ezekben, lényük legmélyén értékes kincs rejlik, ám a feltárt bölcsességet gyakran megtagadják és lealacsonyítják a megértés vagy a hit hiánya miatt, a lustaság vagy esetleg a következményektől való félelem miatt. Az egyik jól ismert mentség, hogy még sok egyéb tennivalójuk van. A mindennapi gondok így elemésztik az élet valódi céljának eléréséhez kapott energiát.

A kínai bölcs, Lao Ce ekként szólt kortársaihoz:

„Tartsátok távol magatokat a dolgoktól, ne leljetek örömöt a látszatban.”

 

„Légy mindig tökéletes a munkában’

Eltávolodni a dolgoktól és mégis „teljesen jelen lenni minden munkánkban”? Megint egy feloldhatatlan ellentmondás?

Aki a meghallott belső hívást követni akarja, annak tartania kell magát az alapelvekhez. Az új elvárásoknak kell szentelnie magát, melyek vágyakozása erejével és a beteljesedés akarásának hevével vannak kapcsolatban.

Elhagyva a dialektikus természet dolgainak sokaságát, a kereső a hívás felé irányítja vágyakozását. Ehhez szabja gondolatait és cselekedeteit, felmutatván élete tökéletes megfordulását. Az így elnyert egyensúly meghozza számára a belső békét, és oly mértékben teszi alkalmassá a cselekvésre, amennyire valódi emberi állapotától telik; kicsiben csakúgy, mint nagyban. És ezt nem óvatosságból vagy magasabb érzelmek miatt teszi, hanem mert teljes alázattal felismerte helyét a teremtésben. Nagy feladat várja. Megtisztult szíve egyre inkább a megújulás gnosztikus áramlatai felé irányul, és ebben a folyamatban olyan, mint a nyugalom és béke kis szigete az ellentétes erők tengerében.

 

„Teljes szívvel végezd legkisebb cselekedeteidet is”

„Az igaz viselkedés hasonlatos a vízhez. A víz mindenütt ott van, és mindenhol megmarad. Ott van az emberektől megvetett helyeken is – mondja Lao Ce, s folytatja: – íme, ezért közeledik a bölcs a Taóhoz. A megfelelő helyet foglalja el. Szíve mély, mint egy örvény. Szeretete tökéletes. Az igazságban áll, beteljesíti az igazságot. Ha kormányzásra hívják, fenntartja a rendet. Helyesen cselekszik. A megfelelő pillanatban cselekszik. Mivel nem pöröl és nem harcol, semmit nem lehet szemére vetni.” (Tao Te King, 8. szakasz.)

Ím, ezek világos szavak, melyeket lehetetlen meg nem érteni. Aki a belső utat követi, óvakodik az önmagát fenntartani próbáló régi tudat és a megjelenő lélekember új tudata közti összes megalkuvástól. Őrt állít gondolatai mellé, mert az énközpontúság a gondolatokkal kezdődik!

 

„A Hold is azért fénylik minden tóban, mert a magasságokban áll”

Íme, egy szép kép! Az éj csendjében, távol a mindennapok kavargó és lármás életétől a tó vize szétterül csillogón, nyugodtan, egyenletesen, s tökéletes tükörként veri vissza a fényt anélkül, hogy megváltoztatná. A hold nem is akar, s nem is tud nap lenni. A nap fénye nélkül csak a föld holdja, élet nélküli kísérő. De a nap fényét felfogva ugyanakkor végtelenül finoman és jótékonyan szét is árasztja az élet javára.

A nap aranyát, mely az egyetemes Krisztus-szellem szimbóluma, ezüstös fénnyé alakítja – ez a lélek ragyogása -, lágy fénnyé, mely a bukott mikrokozmoszokat vissza akarja vinni eredeti hazájukba, csakúgy, mint az egész, istentelenségben leledző emberiséget.

Ezért, ha halljátok a belső hangot, ne tagadjátok meg, se le ne alacsonyítsátok! Legyetek mindig tökéletesen jelen a munkátokban! Újszülött lelketek irányítsa legcsekélyebb cselekedeteiteket is!

Amiként a hold betölti feladatát visszatükröződvén lelketek tavában, akként hívnak benneteket is, hogy váljatok az egyetemes megnyilvánulás építőkövévé magatok boldog és határozott önátadásával. Ha nagyok vagytok törekvésetekben, nagyok lesztek a megvalósításban is.

 

 

Szerencsés János

 

Van egy régi mese egy bizonyos Jánosról, aki a mesterénél töltött tanoncidejéért egy fej nagyságú aranyrögöt kap fizetségként, és miután véget ér a szolgálata, haza akar térni az édesanyjához. Hazafelé az aranyrögöt először elcseréli egy lóra. A lovat egy tehénre – a tehenet egy disznóra – a disznót egy lúdra – a ludat pedig egy köszörűkőre… A végén a köszörűkövet beleejti a kútba. Ekkor nem ismer többé határokat a szerencséje…

 

Ki ne ismerné ezt a huncutkás mesét? Mégis ki gondolná, hogy hátterében mély bölcsesség rejlik? Ez Tao bölcsessége, az elengedés csodájának bölcsessége, amelyet itt kevés szóképpel – mint egy napnyugati Lao-Ce – fejeznek ki.

„Szerencsés Jánost” – a látszólag bolondot – olyan embernek lehet látni, aki az igazi emberré válás nagy feladatának szenteli magát.

 

Mit jelent az, hogy igazi emberré-válás?
Hogyan ábrázolhatnánk az igazi emberré-válás céljának az útját?

Aki tanítómesterétől fizetségként a világ tapasztalati iskolájában eltöltött tanoncidejéért egy fejnagyságú aranyrögöt kap, nyilvánvalóan jól dolgozott.

Munkaeszközeit – a gondolkodást, az akarást és a cselekedetet – értelmi képességét – okosan használta, hogy munkadarabját, a tudatossá válást a mester megelégedésére készítse el. Egy ilyen ember kiemelkedik a tömegből: szerencséje van. „Szerencsés János” – ura szerencsés szolgája. Most pedig, hogy Szerencsés Jánost a világ tanítómestere – a sors – a megszerzett tapasztalati kincsével, az aranyröggel elbocsátotta, haza vágyik! Érzi, hogy értékes tapasztalati kincsével megkezdheti hazautazását.

Eddigi tanoncidejéért, melynek a szükséges felkészülési alapot kellett nyújtania ehhez a feladathoz, a mestertől, az emberiségfejlődést irányító kozmikus intelligenciáktól egy „fejnagyságú aranyrögöt” kapott. Ennek révén jól működő egyéniséggel, tökéletes személyiség-eszközzel, erős Énnel rendelkezik. Tehát, ez az a fizetség, amelyet János földi munkahelyén – sok élet alatt – az anyagi világban szerzett számtalan tapasztalatával megkapott: az „aranyrög” akkora, mint a feje. Ezzel János intelligensen érzékelheti a világot, megkülönböztetheti a jót és a gonoszt, (tényleg meg tudja tenni?), újabb és újabb tapasztalatokat gyűjthet, és szabadon dönthet útja mellett.

És most, hogy János megkapta az „aranyrögöt”, haza akar térni. Haza akar térni az „Anyjához”, minden létezés ősforrásához, Taohoz. Mert az anyjához való hazatérés az az út, amelyen az igazi emberré válás feladata majd teljesül. Ezt a bölcsességet ismerte meg végül János a világban szerzett minden tapasztalata után. Igen, tanoncidejének fizetségével – énközpontú értelme aranyrögével – akar az anyag külső világából az istenrend ölébe, az eredet birodalmába visszatérni.

Ezzel az igazi rendeltetése tervének, azaz egy önálló, teremtő, az istentervet teljesítő gondolkodó ember értelmében vett emberré-válásnak szenteli magát. Hiszen most már az „aranyrög”, egy tapasztalatok által megérett egyéniség birtokában van, amellyel szabadon dönthet célja mellett! János nagyon boldog emiatt! Hazafelé vezető útján persze teljesen váratlan új tapasztalatokat szerez, amelyek az úttal kapcsolatos elképzelésével egyáltalán nincsenek összhangban.

Az ember számára az „Anyához – Taohoz – hazavezető úton”, egy tiszta egyéniség „aranyrögére” szert téve, valami tökéletesen új kezdődik. Mintha nagyon-nagyon régen egy kozmikus hegyről, a szilárd anyag mély völgyébe szállt volna alá, ahol tanoncidejét megszámlálhatatlanul sok tapasztalatot szerezve töltötte, most pedig újra fel akarna mászni a kozmikus hegyre, vissza eredetéhez. Talán el tudjuk képzelni, hogy egy ilyen „hegymászással” az összes érték az ellenkezőjére vált. Közben az ember teljesen váratlan feladatokkal szembesül. Mert hát Jánosnak be kell bizonyítania, hogy az „anyag völgyében” töltött tanoncideje alatt megtanulta-e az anyagi élet valóságában szerzett tapasztalataival szemben értelmét, gondolkodását, énjét eléggé próbára is tenni, hogy megismerje az anyag korlátozottságát, az anyag elkerülhetetlen felbomlását, minden dolog törvényszerű végét az okát illetően is.

Miért van felbomlás? Miért van halál? Miért van félelem és szenvedés?

Miért ismétlődik vég nélkül ugyanaz a tananyag?

Szembenézett-e ezzel valaha is? Szerencsés János tanoncidejéért egy fejnagyságú aranyrögöt kapott. Ez azt jelenti, hogy énje valóban meg van áldva értelemmel és tudattal, és képes a világot úgy nézni, ahogyan az van. Minden szépségével együtt nem egy hétosztályos iskola-e, ahol vég nélkül ismételhetünk – kisegítő-iskola – hatalmas kórház – börtön – csatatér – temető – igen, kísérleti terület, ahol az ember újra meg újra becsapja magát – egy katasztrófa sújtotta táj… és ezzel egyidejűleg természeti csodáktól hemzsegő világ?

Hej, ez feloldhatatlannak tűnő ellentmondás! Ez az ellentétek folytonosan váltakozó játéka! Mi a mélyebb értelme mindennek?

Nem kell-e emögött egy örök igazságnak működnie, amelyben feloldódik minden ellentét? Szerencsés Jánost, aki mindezt az éntudatával megfontolta, szíve hazahúzza „anyjához”. Ezért lép rá a megfordulás, az isteni eredethez – minden élet anyjához – vezető belső kozmikus hegymászás útjára. És most megmutatkozik, hogy új útján az aranyrög már hamarosan nyomni kezdi. Megszerzett énjének, számtalan tapasztalattal bíró összetett személyiségének egész súlya, ez a lomha, anyagban gyökerező én-központú értelem, bénítóan hat lépéseire. Vágyakozó lelke nem halad. Én-központú értelme újra és újra kérdésekkel tartja fel, kétségekkel tokozza be, bűntudattal és szemrehányásokkal gyötri… János felfedezi, hogy a nehéz aranyröggel együtt a célt nem érheti el. Ekkor egy lovas tüzes lovon jön vele szembe. Micsoda szerencse!

A ló János számára a dinamizmus, a mentális energia, az akaraterő és az eszményiség kifejeződése. Egy ilyen lóval biztos, hogy gyorsan célba érne. Ez most egy olyan magasabb elv, amely számára sokkal jobban megfelel. Így történik meg, hogy örömmel adja oda a nehéz „aranyrögöt” a lóért. Ebben a jelenetben János elvileg lemond összetett személyiségének természet-énjéről egy eszményi képzeletvilág magasabb elve, a dinamizmus, az akaraterő, az inspiráció javára – ezek célba juttatnak! Hopp, hopp, hopp! – kiáltja el magát Szerencsés János, ezzel próbálja meg az időt és a teret leküzdeni. De lám! Türelmetlensége miatt nemsokára elveszti uralmát a ló fölött. A féktelen akarat dinamizmusa és egy elhamarkodott sugallat hamar kiveti Jánost a nyeregből! Keményen megüti magát a valóság talaján. „Szerencsés János” elhamarkodta a dolgot. Ilyen „lóra” többé nem ülök fel, gondolja János, és örül az ebből az új tapasztalatból szerzett önismeretnek.

Nem sokára szembe jön vele egy paraszt egy tehénnel. Ami most hiányzik nekem, gondolja János tűnődve, az a magamba-szállás, a szelíd lélek, a nyugalom, a béke, a belső szemlélődés és a hallgatás. Hisz mindez ebben a tehénben rejlik! Ezen kívül tejet ad – a bölcsesség finom nedűjét -, amelyre bizony az anyámhoz hazavezető úton szükségem van. Csodálatos! János örömmel cseréli el a lovát a tehénre, és ráérősen, önmagával megelégedve és nagy lelki nyugalommal gyalogol tovább a tehén mögött. Közben az örökkévalóságról elmélkedik, és anyjára, Taora emlékszik. Igen, még a tehénlepénynek is örül, melyet a tehén – mint a magasabb bölcsesség jele – az úton hátrahagy. De miért nem ad ez a tehén egy csepp tejet sem? Miért kólintja fejéskor mindig fejbe?

Ó, a tehened túlságosan sovány és túl öreg! – magyarázza neki egy talicskában fekvő kövér malaccal arra vándorló paraszt. János sejti, mire céloz a paraszt. Bizony, mégiscsak túl sokat várt a tehéntől és a misztikus magába-szállás elvétől. Az összes meditáció, a jógaülésben végzett lélegző-gyakorlatok, a semmibe mélyedés és az aszkézis, az aszkézis – olyan sovánnyá tették, mint egy madzag. Talán ez mind túl távol áll tőlem, és nem egészen felel meg igazi természetemnek, gondolja János. Valahogy az a gondolata támad, hogy ismét inkább a tényleges valóságban kell élnie, és a szellemi hegymászás ellenére a természettel való egészséges kapcsolatát és testi jólétét sem szabad figyelmen kívül hagynia. Bizony, így van! – mondja a paraszt és csettint egyet a nyelvével, majd felkínálja Jánosnak cserébe kövér malacát.

Nagyszerű! János kezet ráz, és megválik az öreg tehéntől. Milyen jó, hogy a jelenben élek és újra meg újra el tudom hagyni a régi dolgokat, gondolja János boldogan. Bizakodva vándorol kövér malacával a karjaiban tovább. Nem akarom a testi egészségemet, a lelkem és a természet összhangját – a sertéssültet – szemem elől téveszteni. Valóban nem szabad rugalmatlannak és a világtól elzárkózottnak lennem. Egészséges, természetes életelvet akarok ápolni, az egyszerű dolgokat szeretni, a természetnek örülni, szabadon, mindent utam céljával összhangban: haza anyámhoz. Egész jól megy így ez egy darabig. Mégse tart sokáig, ekkor arra jön egy paraszt egy lúddal. Arról értesül tőle János, hogy malacát a szomszéd falu polgármesterétől lopták el, ami miatt ő a lopott holmival kóborol. Ó! – fogja a fejét János. Ez nem annak a jele-e, hogy itt valami rossz irányba haladt? A természettel összhangban levő kellemes érzése talán mégis illúzió volt? A legújabb irányzathoz igazított egészség-stratégiája mégis veszélyekkel járt együtt? A kellemes érzésnek ez az elve rátukmálta a lopott „szerencsemalacot” ?

A paraszt ekkor megmutatja Jánosnak a hófehér ludat, és azt tanácsolja neki, hogy disznóját cserélje el érte, ha el akarja kerülni annak veszélyét, hogy mint tolvajt lecsukják. János azonnal belátja ennek az ésszerűségét. Igen, valóban hálás a parasztnak. Mert most megsejti, hogy alapjában véve mi hiányzik még neki! Lelke vágyik a hófehér tisztaság, az önzetlenség, a szellemi szárnyak után, amelyek őt vidáman és gond nélkül vinnék haza anyjához.

A tiszta érosz, az önzetlen szeretet, a földtől való eloldozottság elve azonnal fellelkesíti, és magasabb intuícióval látja el, amikor csak a ludat figyeli. János nem habozik. Örömmel cseréli el malacát a hófehér lúdra.

Így engedett el „Szerencsés János” – az ember eredetéhez, a Taohoz hazavezető útján – már rengeteget régi lényéből: az aranyrögöt mint én-elvét – a lovat mint dinamikus gondolkodásának, eszményiségének és akaraterejének elvét – a tehenet mint a misztikus meditáció és köldöknézés elvét – a malacot mint a természetes, egészséges életre törekvő egészség-stratégiájának elvét. Mindig örömmel cserélte le régi elképzeléseit és állapotait új tapasztalatokra.

Most vidáman vándorol a lúddal – a tiszta érosz és a magasabb intuíció elvével – tovább. Az egész létezés ősforrása után vágyakozó tiszta sóvárgás tényleg szárnyakat ad lépteinek. Céljának – Taonak – történő odaadása csaknem tökéletes. De a régóta vágyott cél miért maradozik még mindig el? Miért tart az „anyjához hazavezető út” ennyire végtelenül hosszú ideig?

Egy köszörűs állítja meg Jánost, és elmesélteti vele történetét. Most minden újra szerephez jut. A „köszörűsben” a sors lép fel, és az élet anyjához visszatérni akaró vándort próbára teszi. Az ember legérzékenyebb pontja – Istenbe vetett bizalma – tétetik most próbára. A köszörűs ezt mondja Jánosnak: Az egyetlen dolog, amit most még hiányolsz, az a bizonyosság abban, hogy a célod valóban el is éred. Ha a bizonyosságod a tarisznyádban van, akkor minden kétségedtől és gondodtól megszabadulsz. Nézd, a bizonyosság itt van a köszörűkövemben. Ezzel mindenkor meg tudod élesíteni az életlent, és a görbe szögeket egyenesre tudod kalapálni. Ezzel a kővel igazi varázskő van a birtokodban, igen, a „bölcsek köve” van a kezedben – a teljesen biztos módszer, amellyel kétségtelenül eléred a célodat. János mosolyog.

Alapjában véve el sem tudott volna indulni az anyjához vissza haza, ha már kezdettől fogva nem adatott volna meg neki az Istenbe vetett szilárd bizalom. Hát jó. Az út mégis túlságosan hosszúnak tűnik fel a számára. Talán igaza van a köszörűsnek ezzel a „kővel” kapcsolatban. Hiszen nem okozhat kárt, ha a varázskövet a tarisznyájában hordja… Így sikerül a köszörűsnek – a sorsnak – rábeszélnie Jánost, hogy engedje át neki a ludat a köszörűkőért cserébe.

János vidáman vándorol útján az elcserélt darabbal – a bizonyosság elvével. Nem hallja meg a „köpönyegforgató” köszörűs, a sors huncut énekét. János meg van győződve arról, hogy a „bölcsek köve” van nála a tarisznyájában, ami szavatolja számára a megérkezés bizonyosságát. Minden életlen és elkopott dolgot újra meg tud élezni és vágásra alkalmassá tenni. Ezzel elsajátított néhány olyan technikát, amelyekkel magasabb tudatállapotba juthat. Így halad János útján tovább. Már nem tudja, hogyan száll az idő. Megy, mendegél hegyre fel és le a sors köszörűkövével együtt. Csiszolgatja magát néhány a számára megérkezés bizonyosságát adó fitness gyakorlattal…

Az egyetlen dolog, ami mindinkább gyötri, az a szomjúsága. Ó, mennyire szomjazik a friss vízre! Mint egy forrás után epekedő szomjan halni készülő szarvas, úgy vágyakozik a friss víz után…

Ekkor holtfáradtan és kimerülve egy mezei kúthoz ér. Leteszi a követ a kút kávájára, hiszen szörnyen elkezdte nyomni, és iszik és iszik…

Micsoda megkönnyebbülés! Az örök igazság forrásából az élet vizét issza. Közben váratlanul belepottyan a kő a kútba, és elmerül a feneketlen mélységben. Micsoda szerencse! János hálát ad Istennek, hogy még ez a számára utolsó kő is – mintegy magától – elvétetik.

Most szabad mindazoktól az elképzelésektől, amelyekkel haza akart jutni. A hirtelen öncéllá fajuló sok hamis reményt és ábrándot szélnek eresztette útján. Még ha a látszólag értékest egy csekélyebb értékűre is cserélte el, a végén ezzel így az igazi elengedés arany tapasztalati kincsét szerezte meg! Az én-személyiség aranyrögének a régi képzeletvilág elengedésének tapasztalata révén kellett az önmegismerés szellemi aranyává átváltoznia. Szerencsés János most az egyetlennek történő önfeláldozásban, és ezért a szabadságban áll. A legbelsőbb forrással, a minden létezés eredetével újra összeköttetésben tudja magát. Átadja magát Taonak, minden élet Anyjának. Betölti az Isten és az Ő teremtése iránti tiszta szeretet misztériumát. Így van ez jól. Az igazi emberré-válás célja valóra válik. „Szerencsés János” hazatért az Élet kútjához. Aki odanéz éppen, felfedezi, hogy a kútnál egy rózsabokor virul…

 

 

Krisztus-központú élet

 

„Aki egyik arcodat megüti, fordítsd néki a másikat is; és attól, aki felsőruhádat elveszi, ne vond meg alsóruhádat se.”

Lukács evangéliumának kijelentését különböző módon lehet értelmezni és átélni.

 

Aki lénye mélyén fölkészül, és megnyílik a gnosztikus tudatossá válás számára, annak ez nem csupán valamiféle viselkedést szabályozó utasítás. Egy pofon, vagy akár a hátbavágás, mint Rózsakereszt Keresztélynél, fölébresztést jelent; valakit álmából fölráznak.

A Szeretet Egyetemes Szerzeteként ismert megvilágosult és megszabadult lények szemében ugyanis az ember alszik. Álmainak foglya, és ezeket az álmokat az én kivetíti az anyagba. Ha reggel felébred, álmai csak más formát öltenek, mint éjjel. Az énember sohasem lehet igazán éber, megvilágosult, tájékozott és lélekben tudatos. Az énállapotot korlátozottság, tudatlanság, beszűkült tudat jellemzi, azaz alvás és álom.

 

Az én természete

Az éntudat sohasem válhat igazán szellemtudattá. Valóságos tudatról csak az énlét legyőzése után lehet szó. Az én számára nincs szabadulás, csak az éntől való megszabadulás létezik. Mivel az én evilági, múlandó jelenség, úgy véli, léte szüntelenül veszélyben forog. Oltalmaznia kell önmagát, védekeznie kell, hogy fennmaradhasson. Az én természete az önérvényesítés. Tudatunkat érő pofont események vagy emberek, barátok, ismerősök, családtagok vagy vélt ellenségek által kaphatunk.

Istennek sok szolgája van, még ha ezek nem is tudják, kinek a szolgálatában állnak. A Világosság sokféle alakban küldi el követeit; nem azért, hogy próbára tegyen minket, amint azt természetvallásos körökben hiszik, hanem, hogy az én álompalotáját lebontsa, ily módon földi álmunk fátylai szétnyíljanak, és a határtalan szeretet, bölcsesség és energia eltölthessen bennünket.

Azért kapunk ilyenfajta ütést, hogy kisegítsen minket az álomból, áttörje azt a viselkedési szabványt, amelynek jelenleg foglyai vagyunk. Csak az a kérdés, megértjük-e ezt az üzenetet, és milyen szinten.

 

Védekezés

A gnosztikus tudatossá válás útján az embernek belülről el kell búcsúznia az énléttől, hogy feladja a védekezést. Mert mit is kell tulajdonképpen megvédeni?

Az ént-e, mely úgyis múlandó jelenség? Vagy igazi, isteni lényünket, azt, ami az ember valóban az őskezdet óta? Sem a mulandót nem kell megvédeni, mert hiszen az az idő és a változás áramlatához tartozik, sem pedig a határtalant és istenit, mivel az érinthetetlen. Az énember természetesen védekezik és érvényre juttatja önmagát, mert nem tud jobbat. De a Szellemi Iskola a gnosztikus tudatossá válás útján járókhoz fordul. Nekik szól a kérdés:

Mire jó a védekezés, a védelem, az óvintézkedés? Minek a szívósan fenntartott korlátoltság, a tudat behatároltsága?

Cselekedeteink a következő történet szereplőjére emlékeztetnek.

Élt egyszer egy ember erdei tisztáson álló házában, melynek ajtaja, ablaka állandóan zárva volt. Emberünk bent ült, és panaszosan kiáltozott: „Olyan sötét van a kunyhómban!” A Nap meghallotta a jajveszékelést, és azt kérdezte: „Mit akarsz azzal mondani, hogy sötét?” A bent ülő azonban egyre csak hajtogatta:

„Olyan sötét van, oly sötét!” Ekkor a Nap azt mondta: „Nem értelek, hadd lássam mit jelent ez.” Az ember kinyitotta az ablakokat és ajtókat, a Nap bement, és azt mondta: „Jóember, még mindig nem értem, mi az, hogy sötét.”

 

Az élet törvényeinek eleget tenni

A Nap maga világosság, csupa világosság. Hogyan is észlelhetné a sötétséget? Minden tevékenysége világosság. Amit bárhogyan is észlel, az mind azonnal világos lesz. Az emberek azonban jól zárva tartják házikóikat. Védekeznek, szeretnék magukat biztonságban tudni. Sok megtestesülés során vastag védőrétegeket emeltek, és most elszigetelten ülnek saját egojuk árnyékában. Az ember lélegzőterében nem csak egyetlen, hanem sok ilyen réteg van. Benne vannak gondolkodásunkban, érzéseinkben és cselekvésünkben. Ha aztán jön valaki, aki igazán levenné ezt a kabátot, aki megpróbálja levenni az egyik védőréteget, annak add oda mindjárt az alsóruhádat, az ingedet is! Élj az alkalommal, és kezd el a régi beidegződéseknél! Ez azonban semmi esetre sem jelenti azt, hogy az ember ne gondoskodjék alapvető szükségleteiről. Mindenkinek vannak alapvető szükségletei, és figyelembe kell vennie a földi élet szabályait. De ebben az esetben olyan beidegződésekkel, szokásokkal és gépiessé vált viselkedésmintákkal van dolgunk, amelyek egyáltalán nem alapvető szükségletekhez fűződnek. Naponta hányszor van életünk igazán veszélyben? És milyen gyakran védekezünk, vagy támadunk? Néha már a legcsekélyebb dolog is okot ad erre, ha úgy látjuk, valami keresztezi utunkat. Az énlét velejárója, hogy karmát szerzünk, és így mozgásban tartjuk a születés és halál kerekét. Ablaktábláink és ajtóink mindaddig zárva maradnak, míg egy kivételes pillanatban fel nem kiáltunk: „Sötét van régi kunyhómban!”

Ez a kiáltás a mélyen bennünk gyökerező tudásból és érzésből ered, ami szerint a világosságnak kell uralkodnia bennünk, sőt, lényegében világosság vagyunk. Nem mint énember, hanem mint ember, mint mikrokozmikus lény, mint az isteni makrokozmosz kifejeződése. Ekkor érezzük az én által fölhalmozott védőrétegek és korlátok elviselhetetlen feketeségét. És amikor a világosság azt mondja, hadd lássam, mit jelent ez, akkor ennek ára kabátunk, ingünk és minden ruhadarabunk lehet, szóval mindazok a beidegződések, melyeknek célja az én létének a meghosszabbítása.

 

Ébredés az új életszinten

Aki igazán fel akar ébredni a gnosztikus életben, aki a határtalanban, a mindenütt jelenvaló létben, az isteni szeretetben, bölcsességben és erőben akar feloldódni, annak szól a következő: Add oda a kabátodat, az ingedet, az énedet!

A Szellemi Iskola a Világosság küldötte és eszköze. Megüti a jobb arcunkat, és el akarja venni régi kabátunkat. Nem lehet előre megmondani, ez hogyan történik. Váratlanul következik be, minden előrejelzés nélkül. Előrejelzésre nincs is szükség, mert akit előre figyelmeztetnek, az kettőnek számít. Az ilyen előre figyelmeztetett szinte két énlény; a védekezési szerkezet azonnal működni kezd. Az ütés mindig váratlan. De aki megérti, miről van szó, minden pillanatban kész a másik orcáját is odatartani, sőt még az ingét is odaadja.

A Szellemi Iskola szóban, emberek és események által, és közvetlen energiával közeledik az igazságot kutatóhoz. Esetleg villámszerűen megérint bennünket a belátás, és leveszi lényünkről a régi ruhákat. Bárhogyan is, mindig energiáról, világosságerőről van szó, amely többféle módon hatja át és világítja meg lényünket.

A kívülről jövő világosságenergia élénkíti és ösztönzi, megindítja a bennünk szunnyadó világosságot. Persze a világosság előtt nem létezik kívül és belül. A világosságban felébredt ember számára nincsenek válaszfalak. Sem a belső, sem a külső nem valóságos, nincs megosztottság vagy kettősség.

 

Kettősség csak az emberben van

Csak az én választ el. Már említettük, hogy az én alapvető beidegződése a védelem, a védekezés, a túlélés. Hogy önmagát megvédje, az én a világot különféle elképzelésekre osztja fel, mint például enyém vagy tiéd, fenyegető vagy nem fenyegető, megszerezni vagy elutasítani, vágy és gyűlölet, előny és hátrány, igen és nem, pozitív és negatív, birtokolni és elveszíteni, élni és meghalni. Az én jellemzője a felosztás és szétbontás: az én alapja a dialektika.

A fogva tartás és elutasítás mindig megosztottsággal jár. A szétbontás az energia rezgési szintjének csökkenését jelenti. A pozitív és negatív elektromosságra való szétbontás pl. olyan alacsonyabb energiaformát eredményez, amely osztatlan állapotban magasabb rezgésű fény. Széthasadáskor a rezgés alacsonyabb lesz, szilárd anyaggá alakul, kristályosodás és betokosodás jön létre.

 

Ne ítélj

Az igazságot kereső embernek valószínűleg legfontosabb feladata így hangzik: Ne válassz szét, ne ítélj! ítélni annyi, mint tagadni a mindenség fennállásának egységességét. A Szellem végtelen térségében minden meg van engedve, még az az emberi viselkedés is, amely szörnyű szenvedést és leírhatatlan fájdalmat okoz. Az ember egyre újabb lehetőségeket kap, a dolgok ismétlődnek, hogy teljesen eltérő életkörülmények között, más feltételek mellett új kísérletet tehessen. Már ez a tény is bizonyítja, hogy az isteni Szellem milyen határtalan szeretettel tölti be a mindenséget.

Ne ítélj! Az énembernek – mivel szétbontó tudat – ez betölthetetlen feladat. Aki viszont régi kunyhójában észrevette a sötétséget, mert a világosság megérintette, annál ez a feladat igazi belátássá válhat. Akkor pedig nem feladat többé, hanem átélt igazság, mely megeleveníti őt. A megosztás és az ítélkezés mindig szélsőségekhez vezet. Világunk tele van velük, a szélsőséges magatartásformákat állandóan tapasztaljuk. A megszabadulás ösvényén a tanuló a következő figyelmeztetést kapja: Kerüld a szélsőségeket, ne ítélj, járj az arany középúton! Annak az útján haladj, ami lényed közepén, a Te középpontodban van! Szenteld magadat a világosság útjának! Válaszd a szívedben rejlő isteni arany útját!

 

A kezdet nélküli szeretet

Létezik olyan szeretet, mely nem szétbontással keletkezett, amely egyáltalán nem keletkezett, hanem végtelen, örök, osztatlan. Ő minden létezőnek az ősalapja – tiszta arany, legmagasabb rezgésfok. Szétválás, ellentétek és szélsőségek rezgéscsökkentés következtében jönnek létre, a rezgésgátló tudat által. Az isteni szeretet mindent átkarol, mindent megenged. Végső soron semmi és senki nem létezhet az isteni mindenség terén kívül.

Ha az ember ítél, akkor leszállítja saját tudatának rezgésszintjét, és félreismeri az oszthatatlanságot, mely mindennek az alapja. Aztán a dialektikát okolja. Pedig mi vagyunk a hibásak. Valakit vagy valamit okolni annyi, mint ítélni. Akkor is ítélünk, ha saját magunkat hibáztatjuk, mert akkor leszállítjuk saját tudatunk rezgésszintjét, és belső ellenállásokat idézünk fel.

 

Járj az arany középúton

A nagyszerű kiút ez: járj az arany középúton! Hajts fejet a szívedben lévő isteni arany energiaszintje előtt! Tarts ki, míg az energiák össze nem olvadnak, akkor a fej a szeretet belső világosságának ereje révén, Krisztus által újra felegyenesedik.

 

Krisztus-központúan élni

Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája Krisztusközéppontú Iskola. Nem az a cél, hogy ezt csupán megállapítsuk, hanem, hogy eszerint éljünk. A Krisztusközéppontú élet a fontos. A Szellemi Iskola minden tanulót erre akar ösztönözni, szóval és erővel, energiával és tettekkel, mozgatással és csönddel. Minden tanulónak saját magának kell megtanulnia, hogy fejet hajtson a középpontból jövő felemelő energia előtt. Aki nem képes fejet hajtani, azt nem is lehet felegyenesíteni. A Szellemi Iskola arra tanítja tanulóit, hogy alázattal és örömmel fogadják, ha az isteni energia fejbe csapja őket, hogy fejüket meghajtván, végül fogadhassák a szeretet érintését. Ezáltal egészen új módon fognak felegyenesedni. Az Iskola megmutatja annak az útját, a tanulók hogyan fogadhatják a transzfiguráló szereteterőt testük minden sejtjében, látható és láthatatlan lényük minden atomjában. A régi ruhákat elveszik tőlünk, és mi kimondhatatlan örömmel és mély hálával megengedjük ezt.

Megdönthetetlen törvény, hogy az ember visszakapja, amit kisugároz. Visszatükröző tulajdonságú atomok óceánjába vagyunk beágyazva. Ami minket körülvesz – akár látható, akár láthatatlan -, az visszatükröző atomokból áll. Amit kisugárzunk, az visszatükröződik, visszahat ránk. Mi határozzuk meg a környezetünk minőségét, és ez a minőség visszajár hozzánk. Mivel az atomok egyidejűleg sokféle tulajdonságot tudnak tükrözni, a környezet az egyik ember számára egészen másnak tűnhet, mint a másiknak. Aki Krisztusközpontúan él, aki kisugározza a szeretetet, mert legmélyebb lényében szeretet, az ezerszeresen kapja azt vissza. Természetesen ez csak utalás, mert az igaz szeretet nem fejezhető ki szavakkal, és semmiféle gondolati elképzeléssel sem lehet meghatározni vagy felismerni. A szeretet közelebb van hozzánk, mint ruháink, amiket hordunk, mert ő a mi igazi lényünk lényege.

 

 

Hazatérés

Uroš Zupan

 

Poros utak, hang, mely a torokból felfakad és

a sivatagban szétolvad, egy szeptemberi reggelen

fényezett parketta szag, árnyék és fény

dialógusa, mit elfelejtettünk feljegyezni, a létezésnek

 

egy másik helyen való lehetősége, jóllehet kétségtelen,

hogy a lábak ebbe az aszfaltba nyomódtak bele és az idő,

mint a higany az ereken visszaverődött. Ide

menekülünk, ezekbe a menedékekbe, amikor hazatérünk.

 

Fejünk felett az égbolt összeráncolódott és alatta, valahol

jobbra hallatszik a higgadt folyó reszketése, melybe sohase

léphetsz kétszer bele. Valahol, valaki számára ez adatott

meg, mindig így. Otthon várnak a hallgatásba félretolt

 

tárgyak, s néha olyan érzésünk támad, hogy

egy elfeledett madár rebbent elő a kora hajnali

ködből, a várakozás határa felé vette útját,

hiszen az élet most áll össze, mikor orcája sincsen már,

 

mely az üvegben szemlélhetné tükörképét,

se karja, mely ezerszer érinthetné meg az éjjel az arcát,

hogy megvizsgálja valaki életkorát, aki kitartóan várakozik

ránk. Nyugodtan visszhangzanak a léptek, másznak az éj

 

nedves falán, csendesen folyik az a sötét folyó,

mely reggelre majd ezüstös lesz, és nyugodtan

távolodik el, amit lemérhet az emlékezet, egyre távolabb,

lassan, mint ezek a léptek, bizonytalan kanyarog a jövő ölére.

 

Lukács Zsolt fordítása

 

 

A háromságok értelmezése

 

Antonin Gadal: A druidák öröksége – részlet

 

Az ember három dolgot kap vissza a Gwynfyd körében:

eredeti szellemét,

eredeti szeretetét,

eredeti emlékezetét.

 

Ne felejtsük el, mit mond ez a háromság:

„Három dolog eredetileg egykorú:

az ember,

a szabadság,

a világosság.”

 

Gwynfyd három bősége:

részt venni minden életállapotban,

megkapni az Egy bőségét,

szeretni minden élőt és minden életet, Istent szeretve mindenek felett.

 

 

Jelentés Greconak

Nikosz Kazantzakisz

 

„-Aki nem tud táncolni – mondotta – imádkozni sem tud. Az angyaloknak van szájuk, de a beszéd adományától meg vannak fosztva; táncukkal szólnak Istenhez.

– Milyen névvel nevezitek az Istent? – tudakolta az abbé.

– Az Istennek nincs neve – válaszolta a dervis. – Névbe nem foglalható. A név börtön, Isten pedig szabad.

– Mégis, ha szólni akartok hozzá, ha föltétlenül szükséges, akkor hogyan kiáltotok hozzá? – ma- kacskodott az abbé.

A dervis lehajtotta fejét, kis ideig gondolkozott, végül így válaszolt:

– Azt mondom: Ó! Nem azt, hogy Allah, elég ennyi: Ó!

Az abbé megdöbbent.

– Igaza van…- mormolta magában.

…

– Milyen boldogok! – suttogta az abbé. – Hogy sugárzik az arcuk mögött az Isten arca! – Kérően megérintette vállamat: – Légy szíves, kérdezd meg tőlük, milyen szabályok szerint él a rendjük?

A legöregebbik dervis a térdére támasztotta a csibukját, úgy válaszolt:

– A szegénység a legfőbb fogadalmunk, hogy ne legyen semmink, ne terheljen semmi, hogy virágos ösvényen haladjunk Isten felé: a nevetés, a tánc, az öröm, ez a három arkangyal, aki kezünket fogja, s úgy vezet utunkon.

– Kérdezd meg tőlük – kérte ismét az abbé hogyan készülnek az Isten színe előtt való megjelenésre? Böjtöléssel?

– Ó nem! – felelte nevetve egy fiatal dervis. – Eszünk, iszunk kedvünkre, és hálát adunk Istennek, amiért ételt, italt adott.

– Tehát akkor hogyan készültök fel? – ismételte meg kérdését az abbé.

– Tánccal – felelte a legöregebb dervis, a hosszú fehér szakállas.

– Tánccal? És ugyan miért? – kérdezte az abbé.

– Azért – válaszolta az öreg -, mert a tánc megöli az ént, és ha az én elpusztul, nincsen akadálya az Istennel való egyesülésnek. Az abbé szeme felragyogott:

– Szent Ferenc is ugyanígy rendeli! – kiáltott fel, és megszorongatta a dervis kezét. – Szent Ferenc is táncolva vonul végig a földön, és így jut fel a mennyekbe. Mert mi nem vagyunk mások, azt mondta, mint a Jó Isten bohócai, azért születtünk, hogy megörvendeztessük az emberek szívét! Látod, kis barátom? Újra meg újra ugyanaz az Isten!”

 

 

Antonin Gadal: A katárok öröksége – részlet

 

– Mester, minden egyes istenszikra megszabadul egyszer?

– Mind, egytől egyig! Próbatételek hosszú sora és különféle megtisztulási folyamatok után, a tökéletességhez vezető kemény gyakorlatok után ismét fölmennek a ragyogó kékségbe. Látjátok az éter óceánját? Tele van tűzszigetekkel, a világosság szigetvilágaival.

A lélek egy-egy állomásai ezek a térben, a sok lakóhely, melyekről a Krisztus beszél. Csillagoktól csillagokig emelkednek majd, csillagképektől csillagképekig, föl egészen Isten ölébe. A Krisztus, aki ismét fölszállt a mennybe, leírta a katár egyház Anyjának a lélek hat bolygón át vivő utazását (Mária evangéliuma).

– Mester, és a Sátán?

– Miért lenne egyedül ő kizárva az üdvözülésből? Isten Szeretet. A Krisztus vissza fogja vezetni a mennybe a nagy száműzöttet.

– Sátán tehát nem a gonosz? Ám a teljesen, lényszerűen gonosz létezik-e?

– Hol is létezne? Hiszen Isten a tökéletes, lényszerű, végtelen jóság.

– Mester, akkor nincs örök bűnhődés, örök fájdalom, nincs pokol?

– Ó, szeretett Fiam, a Föld egy hatalmas tisztítótűz, a beteg emberi faj menhelye. Mivel Isten végtelen szeretet, hol is lenne helye a pokolnak? Az Egyiptom szent hieroglifáit jól ismerő bölcsek tanítása szerint Tüphon gyilkossága miatt és után Ízisz özvegyi sorsra jut, ezért Isten adott egy belső szemet az embernek, hogy meglássa az igazságot. Ez a szem figyelmezteti az embert, hogy elkerülje a gonoszt.

Ettől fogva, ahogy a Gyémántfényű Origenész mondja: „A pokol a tudat lelkiismeret-furdalása.”

 

 

 

2016/7. szám

 

 

Karma

 

Egy 2600 éves gondolat Püthagorasztól:

 

„Halhatatlan léted az idők kezdetétől fogva mindig újabb és újabb halandó kifejezőeszközt, egy énnel rendelkező testet teremtett.

Ezek a testek az idő és a tér mélységeiben egymást követő inkarnációk láncolatát képezik, és mindeddig még egyetlen láncszem sem volt képes a „szférák harmóniáját” érzékelő szervet kifejleszteni.

Te azonban meg tudnád tenni.

Megbízást és lehetőséget kaptál arra, hogy kifejlesszél egy ilyen szervet.

Halhatatlan lényed egy szellemi út bejárása folyamán önmagát, isteni eredetét, az örökkévalóságot és az isteni világot illető tudatosságra tehet szert. Ez teljesen átalakítaná testedet és személyes tudatodat.

És akkor új, szellemi szemeiddel látnád, hogy mostani életed, mely látszólag egy véletlen pont az idő és a tér világában, valójában számtalan inkarnáció szükségszerű következményét képezi.

Felismernéd jelenlegi inkarnációd értelmét.

Akkor a látszólag létedhez tapadó véletlenszerűség és tetszőlegesség eltűnik majd.

Fel fogod ismerni mily aprók és korlátoltak jelenlegi érdekeltségeid, kívánságaid és félelmeid és mily hatalmasak és korlátlanok a testedben és énedben lakozó összefüggések.”

 

 

Szabadság felé a szolgálaton keresztül

 

Vihar tombol és szél süvít, a természet mindenestül felkavarodik, s a légkör örvénylése új rendet eredményez, látszólag újra rendet teremt. Számunkra ugyan ez legtöbbször rendetlenségnek tűnik, de a régi dolgok felforgatása s az ezt követő káosz rendszerint új lehetőségeket is rejt.

 

A vihar tombolhat az ember bensőjében is, pusztítja, szétzilálja, és teljesen kimeríti, ha védtelenül kitárja magát ennek az őrjöngésnek. Ahogyan pusztítani és rombolni képes, úgy a vihar új utakat is feltárhat, amelyek megtisztuláshoz és a személyiség újfajta megnyilvánulásához vezetnek. A Vihar Shakespeare utolsó darabjainak egyike. Az angol költő és drámaíró műveit többnyire vallásos, politikai és filozófiai témákra építi. A Vihart 1610 körül írta, halála előtt öt évvel. E darabra általában úgy tekintenek, mint a szerző szellemi fejlődésének csúcspontjára. Amint egy 1846-os kiadás Samuel Johnson tollából származó bevezetőjéből megtudhatjuk, Shakespeare a mű mágikus és filozofikus nézetét tekintve is a John Dee és társai által gyakorolt „rózsakeresztes” bölcsességből merített.

Ezoterikus körökben is „rózsakeresztes” darabnak tekintik a Vihart, amelyben nyomon követhető a krisztusi rejtélyekbe való beavatás jelképekben megfogalmazott útja. A darabot 1610-ben I. Erzsébet királynő udvarában mutatták be először, a klasszikus rózsakereszt legteljesebb kibontakozásának idején.

 

Prospero, a két természetrend törvényeinek tudója

A Vihar témája az emberi szabadság. Mágiáról, felsőbb erőkről, belátásról, a megtisztulás és a megszabadulás folyamatáról szól, amelynek szakaszait különböző szereplők személyesítik meg. Ezeket az ember különféle nézeteinek is érthetjük, amelyek harcolnak egymás ellen, vagy éppen szövetkeznek egymással. A darab főszereplője Prospero – valaha Milánó hercege – akit lányával egy szigetre száműztek. Mágikus hatalmával Prospero saját és mások sorsát is befolyásolhatja. Ezt a tulajdonságát azonban kizárólag nemes célokra használja. Ismeri a magasabb világokat, és ismeri törvényeiket is. Akaratát bizonyos mértékig a természeti erőkre is rákényszerítheti, s az emberekre is hatni tud a felsőbb erők közvetítésével. Nem tudni, miként jutott mindezen erők birtokába, de hercegi címe fejlett személyiségre utal. Prospero egy felsőbbrendű élet megértésén fáradozik, s felsőbbrendű bölcsességet igyekszik elérni. Minderre több időt szentel, mint az uralkodói hatalom gyakorlására, amelyet aztán fivére, Antonio ragad magához. Prosperonak és leányának menekülnie kell.

 

Közösség az új élet felé vezető úton

A darab elején Antonio – Milánó törvénytelen hercege – valamint Alonso nápolyi király és fia, Ferdinánd néhány útitársukkal együtt hajótörést szenved.

A sziget, a hajó és a vihar nem véletlenül választott jelkép. A sziget olyan helyre utal, amely távol van a civilizációtól és a mindennapi élettől, ahol minden szokatlan dolog megtörténhet. Nemritkán megesik, hogy egy száműzött hős vagy szent számára éppen egy szigeten tárulnak fel a titkok, esetleg itt jutnak új felfogóképesség birtokába.

A szigeten Prospero a többiek sorsának irányítója lesz, először belső tudása miatt, másodszor pedig azért, mert a hajótöröttekhez karmikus kapocs fűzi.

A hajó olyan emberek közösségét jelenti, akiknek alapvetően ugyanaz a céljuk. A tény, hogy együtt vannak egy hajón, megerősíti kapcsolatukat. Az emberek összegyűlnek a parton, mert egy csoporthoz tartoznak, amelynek meg kell tanulnia valamit, és amely képes is megtanulni ezt a leckét. Karmájuk és az ebből következő események által ők maguk hívják elő ezt a feladatot.

A vihar a belső és a külső sors által mozgásba hozott hatalmas erőket jelképezi: a felkorbácsolt tenger az utasok asztrális állapotának képe.

 

Sorsformáló beavatkozás

Antonio és Alonso hajója megrongálódik tehát. Mindketten régi adósai Prosperonak – karmikusan kötődnek hozzá. Prospero azonban többet tud náluk: érzékeli a finomabb szférákat, érti a csillagok nyelvét, s tudja, hogy általuk lehetséges a többiek sorsának megváltoztatása. Mágikus képességeinek segítségével előhívja a sors fiát, és vihart kavar, eljövendő eseményeket határoz meg. A természeti szellemek engedelmességgel tartoznak neki, s így uralkodik a víz és a szél fölött. Ez jelképezi a gondolatok és az érzelmek fölötti hatalmát. A kedves levegő-szellem, Ariel áll szolgálatában, hogy segítsen terveinek végrehajtásában. A természet rossz szellemét Caliban, egy boszorkány fia testesíti meg emberi formában. Romlott és gonosz, de akarata s ő maga is alá van vetve Prospero akaratának, akit szolgálnia kell.

 

A belső börtön erőszakos megnyitása

A dühöngő tenger a sziget partjaira veti a hajótörötteket, és szétszórja őket. A nápolyi király úgy hiszi, hogy fia, Ferdinánd tengerbe fulladt. E fölötti mély megrendülése megnyílást és egy nagyszerű tisztító folyamatot indít el benne.

Ennek eredményeként teljesen megváltozik a darab folyamán. Belső börtönének „erőszakos” megnyitása, amelyet a kegyetlen vihar jelképez, számára mélyebb megértést s egy új életlehetőséget eredményez.

Ferdinánd ezalatt a vízben vergődik, de Prospero segítségével sikerül partra jutnia. Itt Prospero lányával, Mirandával találkozik. Prospero tudja, hogy a sors egymásnak rendelte őket, ezért nem áll útjába találkozásuknak. A két fiatal semmit sem tud egymásról. Miranda az ártatlanságot és tisztaságot, Ferdinánd az alázatosságot és szűziességet személyesíti meg. A fiatalok felismerik lelki hasonlóságukat, és egymásba szeretnek. Prospero tartogat ugyan még számukra néhány próbát, de ezeken minden nehézség nélkül jutnak keresztül. A különös erőknek ezen a szigetén hamarosan találkozik Prospero, Ferdinánd és Miranda.

E szereplőket bizonyos szellemi alapelvként is értelmezhetjük, amely egészen más jelentést kölcsönöz számukra. Prospero így a szellemet, Miranda a lelket jelképezi, Ferdinánd pedig a szellemmel egyesült, szolgálatnak szentelt lélek aktív nézetét. E három alapelv minden emberi lényben megtalálható, s ha harmonikusan működnek együtt, Isten tervét valósítják meg a földön.

Amint Ferdinánd elfelejti, hogy királyfi, s fejet hajt a lélek előtt, szolgálni kezdi azt. A darabban ez úgy nyilvánul meg, hogy Ferdinánd elvégez Mirandáért egy igen nehéz fizikai munkát, amely nem való királyfinak, bizonyítva ezzel szerénységét és odaadását. Ferdinánd tehát szolgálja Mirandát, és Miranda szolgálja apját, a szellemi alapelvet. Miranda felismeri önmagában a felsőbb akaratot, és ezt szolgálva segíti beteljesedését. E három szereplő ilymódon foglalja egybe az emberben lévő jóságot.

 

A lélek teljes megtisztítása

Vannak akik életük során hatalmas változást élhetnek át a megértés, az önismeret és a megtisztulás segítségével. Alonso, Ferdinánd apja is közéjük tartozik. Lelkének teljes megtisztulását éli át, s így eljut egészen az új életig. Vannak azonban olyan „javíthatatlanok” is, akik nem változnak, akik nem akarnak okulni. Ilyenek Antonio, Prospero fivére és Sebastian, Alonso testvére. Mindketten ugyanazokat a nagyhatású eseményeket élik át, de úgy látszik, semmit sem változnak. Alig rendeződik valamelyest helyzetük, máris elfelejtik a drámai perceket, s azt, hogy miként fordult jóra nehéz helyzetük. Képtelenek egy felsőbbrendű fejlődés útjára lépni, ezért újra a gonosz befolyása alá kerülnek. Hatalomra szomjazva megkísérlik meggyilkolni Alonsot, hogy a nápolyi trón birtokába juthassanak. Tervük azonban meghiúsul.

A jó és a rossz kettőssége részben Prosperoban és fivérében, Antonioban, részben pedig Alonsoban és fivérében, Sebastianban nyilvánul meg. Prospero azonban nem csupán a földi jóság megtestesítője, hanem főképp a felsőbb, szellemi jóságé.

Mindenkit szigorúan megbüntetnek, aki nem tud jó útra térni. Prospero, a háttérben ható erő azonban megbocsát a bűnösöknek, mert tudati állapotuk miatt nem tudnának másként cselekedni. A kegyelem, nem pedig a bosszú törvénye alá helyezi őket. Így tesz Jézus is, amikor azt kéri Istentől: „Bocsáss meg nékik Uram, mert nem tudják, mit cselekesznek.” Lemond a tudatlan ember elítéléséről, mert tudja, hogy ez a kegyelem felülmúlja a bosszút és a megtorlást. Prospero ugyanígy tesz, amikor teljesen büntetlenül elengedi a gonoszt, példájával a jóság magját hintvén el. Megváltja azokat, akik befogadják az üdvösséget.

 

A szereplők emberi jelképek

Miranda és Ferdinánd az eredeti jóság nézeteit fejezik ki azzal, hogy Isten felsőbb akaratát önszántukból szolgálják. A szolgálattal magasabbrendű fejlődésre ösztönzik az emberiséget.

Alonso az ember alvó, öntudatlan nézetét ábrázolja, amelynek azonban lehetősége van a felébredésre s így arra, hogy a jóra irányulva eljusson a megértésig. Az új belátás és az elnyert bölcsesség által az ember egy felsőbbrendű világhoz tartozik.

Antonio, Sebastian és főleg Caliban, a boszorkányt jelképezik, az emberben rejlő sötét erőket. Calibant ösztönei, a másik kettőt pedig hatalomvágy és nagyratörés irányítja. Megátalkodottságukban makacsul kitartanak, s ezzel belső és külső zűrzavart idéznek elő, amely káoszhoz és megsemmisüléshez vezet. Végső soron saját maguk felett mondják ki az ítéletet.

Prospero a háttérben marad. Ismeri a magasabb rendet, Isten akaratát. A véletlenre semmit sem hagyva mindenkinek és mindennek visszaadja az Isten eredeti tervében neki szánt helyet. Miranda és Ferdinánd Nápoly uralkodói lesznek, miután rátermettségüket bebizonyították. Alonso új útra tér, s a gonosz is helyére kerül.

 

Lemondás minden elnyert képességről

Prospero viselkedése csodálatra méltó. Megmentő tervének végrehajtása után elhatározza, hogy eltemeti varázspálcáját és mágikus könyvét. Miért? Mert rózsakeresztessé válik. Mint tudós elmélyült kutatásokat végzett, s minden területen igen nagy tudásra tett szert. Ezt a tudást arra használta, hogy segítse és jó útra térítse az emberiséget.

Tapasztalatokat szerzett a mágia és az alkímia területén, felkutatta a bölcsek kövét, hogy megfejthesse az emberi lét titkát. De felért a csúcsra. Milánó hercegeként gyakorolt már világi hatalmat is, ezoterikus tanulmányai pedig nagymesterré avatták. Mit kívánhatna még?

A tiszta és valódi rózsakeresztesség egészen más dolog, és Shakespeare Prospero viselkedésében ezt a másságot meg is mutatja a szokásostól eltérő, felsőbbrendű értelemben. Prospero egy teljesen új nézőpontot állít fel, amely jóval magasabbra helyezhető a puszta mágikus tapasztalatszerzésnél. Prospero rózsakeresztessége abban rejlik, hogy hatalmának csúcsán felismeri, hogy mindez a hatalom és képesség egy alsóbbrendű mágiából számazik. Megérti, hogy minden világi és természetfeletti képesség pusztán csak káprázat, s a belső megszabadulás útján semmi értéke nincs. E tudás forrásai nincsenek megjelölve, de Prospero bebizonyítja, hogy ismer egy sokkal magasabb valóságot, mint ahol eddig élt. A mennyei muzsikát többre becsüli az alsóbb mágiánál. Lemond mágikus hatalmáról, amelyet varázspálcája és könyve jelképez.

 

A megszabadult ember

Belső fejlődésének köszönhetően Prospero minden eddigit idegennek és alkalmatlannak talál belső élete számára. Mindent elhagy, ami fontos volt számára, és önszántából visszatér a világba szolgálni. Kezdetben elfordult a világtól, mert úgy gondolta, máskülönben eltérne szellemi útjától, de most, hogy elnyerte a tudást és a bölcsességet, visszatér az emberek szolgálatára, mint közülük egy. Ezzel teljesíti be a tökéletes önfeláldozást. E cikk címének szavai – Szabadság felé a szolgálaton keresztül – Prosperot új fénybe helyezik előttünk. A szolgálat, a szolgálatkészség és a szabadság a valódi témája ennek a darabnak. A főszereplő, Prospero igen bonyolult és nehéz körülmények között is tudja, hogy a szabadság feltétele az Isten tervének való engedelmesség és annak szolgálata. A szolgálat szabadság. Egyedül talán Prospero lehetne mások mestere, de ő nem kívánja ezt. Csakis saját magának mestere, s ezáltal közvetve másoké is. Ez a szabadság, ez az „önmesterség” Shakespeare drámájának fő mondanivalója. Az ember nem szabadulhat meg konok akarással és énközpontúsággal, csakis úgy, ha az isteni tervet szolgálva az égi muzsikára figyel. Ez az eljövendő dolgok szolgálata.

 

Nem visszahúzódni kell a világtól, hanem elhagyni örvényeit

A világba való visszatérés Prospero részéről nagy önfeláldozást jelent. Nem húzódik már el a világtól, hanem törvényei alá helyezkedvén újból kiszolgáltatja azoknak magát. Teljesen tudatában van, hogy mágikus hatalom nélkül ki lesz szolgáltatva eljövendő sorsa kénye-kedvének. Utolsó szavaival a következőket mondja:

„Bűbájam szétszállt, odalőn,

S ha még maradt csekély erőm,

Az már a magamé csak, és

Nápolyig vinni is kevés.

Országom visszanyertem én.

S a csalót meg se büntetém:

Ne hagyjatok hát tengeren.

Ezen a puszta szigeten:

Sőt jertek e varázst a ti

Varázsotokkal megoldani.

Lágy lehellet röpítse vásznam,

Másképp nehéz célt nem hibáznom.

Célom a tetszés volt. S ma már

Oda a szellem, oda a báj

S kétségbeesni kéne ma,

Ha nem könnyítne szent ima

Mely a kegyelem kényszere,

S minden hibának gyógyszere.

Ha vártok hát bocsánatot,

Nekem is megbocsássatok.”

Fordította: Babits Mihály

 

Eljövendő halálával szembenézve az én minden fegyveréről lemond, még akkor is, ha ezek kényelmes helyet biztosítanának számára a világban. Tudja, hogy az ilyen eszközök csak megbéklyózzák a mennyei embert. E pillanattól kezdve csak Istenben bízik, a felsőbbrendű törvényben, amely más ösvényeken kormányozza a világot. Prospero fényhordozóvá lesz, aki megnyitja az utat a hozzá hasonlóknak.

 

Mindent megkapni, mindent visszaadni, és ezáltal mindent megújítani

A mágikus képességekről való lemondás megnyitja az új élet kapuját. Mindent el kell hagyni, ami nem tartozik a belső útjára irányuló, valódi emberhez. Az emberi jellemből és akaratból született erők által ekkor a tiszta rózsakeresztes út győzelemhez vezet. A rózsa kivirul a kereszten. Aki a Gnózis szerint él, és teljesen átadja önmagát, az a tiszta isteni erő hordozója, a mennyei muzsika hangszere lesz. Az önfenntartás ösztönéről való lemondás a lélek felébredéséhez vezet, és a felébredt léleknek a megértés siet a segítségére. A lélek és a belátás együtt szolgálják a Szellemet. Az isteni akarat így megnyilvánulhat az emberben, s az megújulva visszatérhet embertársai szolgálatára. Prospero megmutatja, miként lehet lemondani a régi emberről az új ember javára. Mindent odaad: saját kis életét, saját kicsiny képességeit, mert tudja, hogy ezek nem Istentől valók. Szegény és gyönge lesz, de csak ebben az állapotában kaphatja meg az örök és valódi gazdagságot. Prospero a fény gyermeke immár, belsőleg szabad lény. Valóra válnak általa a rózsakeresztesek régi szavai:

„Mindent megkapni, mindent visszaadni, és ezáltal mindent megújítani”

Aki betölti ezt a folyamatot, másokat is megszabadító, új, elmúlhatatlan szereteterőket kelt életre.

 

A cselekvés a kontextus, a mező és a szándék egységbe rendeződésének automatikus következménye. Valójában minden tett spontán. Azokat a karmikus hajlamokat és helyi körülményeket tükrözi, amelyek vagy elősegítik, vagy nem segítik elő a megnyilvánulást. A cselekvés elszemélytelenítéséhez csak annyi kell, hogy lemondjunk arról a meggyőződésről, miszerint létezik egy különálló, független okozó tényező, akit „énnek” nevezünk.

 

részlet Dr. David R. Hawkins „365 napi elmélkedés A MEGVILÁGOSODÁS ÚTJÁN” című könyvéből

 

 

Alkonyat

Mircea Ciobanu

 

Te azt mondod: közeleg a fény.

Én azt mondom: a sötét érkezik.

Itt is van már, elterült, hallgasd

miként sustorog bokáid körül.

Nemsokára lebegni fogsz – figyeld,

hogyan hatol be a hasadékokba bugyborékolva,

mint az iszap a fiatal bivalyok bensejébe

mielőtt hosszú kampókkal

partra húzzák őket a halászok;

hallgasd, hogyan csapkodja a falakat,

az eresz nyögve csikordul – s most még jó,

még lábujjra állsz, szájpadlásod –

ha elkiáltod a szót: világosság! – még

visszhangot ver; most még jó, lábad alatt

még ott a talpalatnyi, neked kijáró

köves talaj; de nézd, a sötétség ingája

immár megszüli világtalan magzatát, nincs mutatója;

megszületett hallgasd, hogyan közeleg

hullám képében hozzánk – még most is jó,

lebegünk sorjában, arccal az égnek,

s egy zuhatag – nem hideg, nem forró –

tolakszik tüdőnkbe; mondhatni,

nem is éltünk másként, mint emez

idejébe érkezett éjszaka sodrában lebegve –

(habár az is megtörténhetett volna,

hogy az árnyék, a leáldozó arany

s a meleg bíbor küzdelméből

a fény kerül ki győzedelmesen).

 

Lendvay Éva fordítása

 

 

Alkonyat

Mircea Ciobanu

 

Te azt mondod: közeleg a fény.

Én azt mondom: a sötét érkezik.

Itt is van már, elterült, hallgasd

miként sustorog bokáid körül.

Nemsokára lebegni fogsz – figyeld,

hogyan hatol be a hasadékokba bugyborékolva,

mint az iszap a fiatal bivalyok bensejébe

mielőtt hosszú kampókkal

partra húzzák őket a halászok;

hallgasd, hogyan csapkodja a falakat,

az eresz nyögve csikordul – s most még jó,

még lábujjra állsz, szájpadlásod –

ha elkiáltod a szót: világosság! – még

visszhangot ver; most még jó, lábad alatt

még ott a talpalatnyi, neked kijáró

köves talaj; de nézd, a sötétség ingája

immár megszüli világtalan magzatát, nincs mutatója;

megszületett hallgasd, hogyan közeleg

hullám képében hozzánk – még most is jó,

lebegünk sorjában, arccal az égnek,

s egy zuhatag – nem hideg, nem forró –

tolakszik tüdőnkbe; mondhatni,

nem is éltünk másként, mint emez

idejébe érkezett éjszaka sodrában lebegve –

(habár az is megtörténhetett volna,

hogy az árnyék, a leáldozó arany

s a meleg bíbor küzdelméből

a fény kerül ki győzedelmesen).

 

Lendvay Éva fordítása

 

 

A fazekas művészete

A lélek szellemi ébredése és metamorfózisa

 

Catharose de Petri: A Rózsakeresztesek és a tűz, Neue Orientierung, 1948. május

 

Az új lélek születése olyan élettitok, amely a középkorban különösen az alkimistákat foglalkoztatta. A VIII. és IX. században az emberek még ismerték az alkímia igazi jelentését. A belső transzformáció tudományát – az alkímia törvényének megfelelően – leginkább olyan tudósok gyakorolták, akik visszavonultan éltek és munkálkodtak. A régi kéziratokból kivehető, hogy az alkímiát sokszor az evangéliumi elbeszélésekkel hasonlították össze. Az alkimisták tudták, hogy az evangélium történetei – akárcsak az alkímia – nem történelmi eseményekről, hanem belső transzformációról szólnak. Éppen az állítólagos történelmi tartalmazza az evangéliumok mítoszát!

Alkímiai kísérleteik során a kutatók megfigyelték, hogy a tűz hatására milyen változások mennek végbe az anyagban, és ebből következtettek az útjuk során önmagukban végbemenő változásokra. Felismeréseik alkalmazása egyidejűleg a fazekasmesterség finomodásához is vezetett: Az edények az égetés folyamán lezajló kémiai reakciók során visszatükrözték a tűz különböző színeit. Ezeket a színeket alkímiai szempontból, a belső átalakulás fázisainak megfelelően magyarázták.

 

Az evangéliumok három különböző fázisról beszélnek:

1. Keresztelő János születése és élete.
2. Jézus születése és élete.
3. Krisztus születése, élete és szenvedése.

János vízzel keresztel, ő az utolsó próféta, és annak az eljövetelét hirdeti, „… akinek én nem vagyok méltó, hogy saruja szíját megoldjam” (János 1,27).

A „János” szó jelentése „víz”.

Jézust János a Jordán folyóban kereszteli meg. Ezután a szellem galamb képében ereszkedik le Jézusra. Ebben a tűzkeresztségben Krisztus összekapcsolódik Jézussal, az emberrel.

Az apostolokat is tűzzel keresztelik, mégpedig pünkösd ünnepén. Megkapják a képességet, hogy „nyelveken beszéljenek”. „Christos” tehát az, akit „olajjal” vagy „tűzzel kereszteltek”.

A fazekasmesterség a tiszta agyag kiválasztásával kezdődik. A fazekas ezt vízzel vegyíti, hogy az anyag nedves és gyúrható legyen, majd a nedves agyagdarabból a fazekaskorongon edényt formál. Az agyagból készült forma a földi ember jelképe, ahogyan azt a Biblia több ízben is hangsúlyozza.

A szakrális célokra szánt edények agyagjába aranyat kevernek. Az ilyen edényeket különleges módon égetik, hogy felületükön megjelenjen a szivárvány hét színe, melyek a nemesfémeknek felelnek meg. Ezeket az edényeket aztán a templomban Istennek szentelik.

A fazekas nem ismeri a tűz alkímiai hatásának eredményét. Jó kézművesként azonban előre tudja, hogy mire kell majd használni az általa készített edényt, és az istentiszteletre szánt edények anyagát nagy gondossággal választja ki.

Itt párhuzamot vonhatunk egy olyan emberrel, aki keresőként közeledik a Szellemi Iskolához. Ő már egy „gondosan kiválasztott” személyiség. Más úton halad, mint amit a megszokott világ kínálhat. Nem elégszik meg többé azzal, amit mesélnek neki, a megszokott, világi színekkel, a szokásos kedvtelésekkel, hanem „valami mást” keres. Olyanná vált, akit mi keresőnek hívunk. Személyisége agyagát már fokozatosan kioldotta a földi talajból a sok tapasztalat és a számtalan különböző út és módszer. A „fazekas” kikereste az alapanyagot, és gondosan elválasztotta a földtől.

Ekkor következik be az a pillanat, amikor az agyagot vízzel elegyítik, tehát megnedvesítik. Ez a spirituális tannal való első kapcsolat. A kereső életében most megkezdődik a legalsónak a felfelé fordítása. Az élet értékei összekeverednek, a kereső felkavarodik. Mostantól kezdve új módon szemléli az embereket és a dolgokat.

Akit még nem keményített meg az élet, aki még képes elfogadni a dolgok átértékelődését, az megtapasztalhat egy új fiatalságot, egy új lelkesedést és egy új életcélt. A tan irányelvei alapján a kereső megkezdi spirituális útját. Az agyag formálhatóvá vált, és a korongra helyezik. A tan – bármilyen formájában fejezik is ki – az egyetemes Világosság sugarából származik, amely lehet a Világosság egyik követének a tana: Jézusé, Krisnáé, Buddháé, vagy akár egy olyan emberé, aki e Nagyok tanítását magyarázza és testvériséget alapít.

A korong forogni kezd, és eközben a fazekas kezei formálják az agyagot. Az ember fokozatosan alakul át a tannak megfelelően. Életét a tanhoz igazítja. Ez a „vízzel” való keresztelés, a vízzel való beavatás, mert a kereső itt passzív módon reagál. Így történhet, hogy egy egészen nyugati típusú ember zen-szerzetessé, egy koreai Victor Hugo tanítványává válik, vagy hogy egy Andok-béli testvériség tanait egy olyan város kellős közepén alkalmazzák, mint Párizs vagy Amszterdam. Ebben a fázisban a beavatás jelöltje még „képlékeny”, de már összekapcsolódott az örökkévalóság erejével; „a beavató templom előudvarában” tartózkodik, és ott még minden lehetséges. Azért van szükség erre az előkészítésre, hogy a következő fázisban meg lehessen munkálni az agyagot. A jelölt elhatározottan és lényének teljes odaadásával halad útján. Hite mindent lehetővé tesz, és mindent megváltoztat. Nem úgy mondják-e, hogy a hit hegyeket mozdíthat el? Ez az a fázis, melyben az ember rátalál egy csoportra, amely felveszi tagjai közé. Ez a „jámborság” szakasza, a „János-ember” fázisa. János az ebből a természetből született ember, aki szilárdan elhatározza, hogy végigmegy a nagy megszabadulás útján, és az ezzel járó következményeket teljes szívéből elfogadja. Egy ilyen emberből hatalmas erő árad. Egész lényének megtisztításával összeköti magát az eredeti természettel, és képes lesz a kapott erőt másokkal is megosztani.

„Semmi sem hat annál magával ragadóbban és tettre ösztönzőbben, mint az olyan ember, aki azt teszi, amit mond, és úgy él, ahogy tanítja.” (Catharose de Petri)

Ám a vízkeresztség, a János-keresztelő egyfajta határhoz vezet bennünket, melyet az ember-lét, a bennünket alkotó „agyag” képez. A hitállapot, melyre a földi személyiség alapoz, olykor ajtót nyit az illúziókra… és a kiábrándulásokra is! Azt hisszük, hogy elértük a világosságot, a magasztosat, ám lényünk alapvetően még nem változott meg. A természeti lény – főleg nehéz helyzetekben – ellenáll, és újra a régi önérvényesítő ösztönök kerülnek a felszínre. Nem tudjuk tartani magunkat ahhoz a „magasztos” életmódhoz, amelyet elsajátítottunk. Ennek oka az ösztöneinkben rejlik: a biztonság utáni vágyakozásban, a birtoklási vágyban, a féltékenységben és a haragban… stb. Határon állunk, ahol időnként a lelkesedés majd a depresszió különféle formáit tapasztaljuk. Egyik pillanatban még mintegy a felhőkön lebegünk, a következőben pedig már bánat és bűntudat nyomaszt. A földből származó „agyag” – tagadhatatlan minősége ellenére – még nem ment át a tűzön. Természete ugyanis csak akkor változik majd meg.

Rövidebb vagy hosszabb idő múlva saját magunk könyörgünk új világosságért, mélyebb megértésért és lényünk megtisztításáért. János megtisztítja belátását, vágytestét, és összhangba hozza az isteni természettel. Most lép színre Jézus, és természetesen egy adott pillanatban találkozik Jánossal. Eközben valami váratlan dolog történik. Felhívjuk a Világosságot, hogy megváltoztasson bennünket, de a Világosság kiszolgáltatja magát nekünk, és azt kéri, hogy mi változtassuk meg őt. Nem Jézus kereszteli meg Jánost, hanem Jézus merül teljesen a vízbe, hogy János megkeresztelje őt.

 

Miért?

Minden régi testvériség úgy magyarázta, hogy Jézus Krisztus csak egy jelenés, és ezért halála a kereszten nem lehetséges. Ezzel azt akarják mondani, hogy a misztériumok útján haladó zarándok számára Jézus Krisztus nem természetből született ember, nem „agyagból” való személyiség. János a természetből született ember, és neki nyilatkozik meg az Eredeti. Amint a János-ember teljesíti küldetését, tudata a Jézus-ember tudatába siklik át. Jézus pedig átéli keresztútját a János-ember személyében. Felébreszti a karmát, megtisztítja és átváltoztatja a személyiséget. Az isteni belemerül a természetbe, és a szellemszikra teljes mértékben megváltoztatja a személyiség agyagát.

Ez azt jelenti, hogy az agyagedényt a tűzbe helyezik.

Így lép egészen konkrét módon egy másik természet rezgése az életünkbe. Ez az önbeavatás nem egy szertartás alkalmával történik, hanem a soha alább nem hagyó vágyakozás által: „Megtisztult szívet teremts bennem, ó Uram.”

János, ennek a természetnek a megtisztult embere aláhanyatlik, hogy Jézus növekedhessen benne. Így halad át a lélek először a tűzön. Felfedezi, hogy saját korlátozott belátása volt az, ami eddig hátráltatta a továbbhaladásban. A láng meggyullad és fellobban. A felhevített tűzön az agyagedény vörösen izzik, és fehér fénnyel kezd sugározni és világítani. Ebben a parázsban a megszokott tudat nem tud ellenállni, és egyre inkább közeledik a döntő választás pillanata: vagy kitart a tűzben és gyökeresen megváltozik, vagy visszautasítja a tüzet. Aki nem akar kitartani, azt kiveszik a tűzből. Az edény megmunkált agyagát visszateszik a földi alkotóelemek közé. Az agyag azonban magán viseli a tűz halvány nyomait, ami lehetővé teszi, hogy a személyiség egy későbbi próbálkozás alkalmával könnyebben megtisztulhasson.

Ha a természettudat mégis elfogadja, hogy nem ő áll már az első helyen, és a lélek átadja magát Istennek, akkor az új tudat kezdi hallatni a hangját. Ez a lélek nagy metamorfózisa. A tan hangján kívül a lélek hangja is közvetlenül észlelhetővé válik. A fényt árasztó tudat mintha mindenen átragyogna, ami közeledik felé. Kifejlődik a tényleges alkímiai fázis, melyet itt nem magyarázhatunk el minden részletében, ugyanis mindenkinél másképp zajlik.

Csak azt mondhatjuk, hogy a kemencét lezárják, hogy az összes oxigén elégjen benne. A hőmérséklet tovább emelkedik. A természetes oxidációs folyamat megváltozik, és a cserépedény az agyag fémkristályainak transzformációja révén különböző színekben pompázik. Eleven színek díszítik. Ekkor beszélünk a „lélek fényruhájáról”, vagy az „aranyba öltözött” lélekről, az arany menyegzői ruháról.

A Jézus-ember Krisztus-jelöltté válik. Az alapvető, fehér sugárzás elhasad, és megjelenik a szivárvány hét színe. A jelölt „a kő mesterének” nevezheti magát.

Ekkor az edényt kiveszik a kemencéből, és a jelöltnek, egy Szellemi Iskola tanulójának, azt mondják: „Maradj a váza közelében, hogy színeit felismerhetővé tedd.”

Az ébredő lélek hét sugara a következőképpen bontakozik ki:

1. az általános érdeklődés vagy személyes keresés
2. a tanban való hit
3. a tan elsajátítása
4. az élet szervezése
5. a káosz, a hegy, ahol a forma meghal
6. a meghatározó választás
7. a gnosztikus mágia.

 

A rózsakeresztesek és a tűz

„Amikor a szent könyvek arról írnak, hogy Isten eleven tűz, akkor nem arra gondolnak, hogy Isten és a tűz azonosak, hanem hogy Isten, a Logosz a tűzben és a tűz által – akárcsak más elemekben és más elemek által – nyilvánul meg.

Ha egy úgynevezett tűzimádó a szent tűzhöz közeledik, akkor ő nem pogány, és nem is volt az, hanem olyan ember, aki bebizonyítja, hogy birtokában van az isteni tudomány ismeretének! Ha a rózsakeresztesek közelednek a tűz titkához – ahogy Mózes közeledett Isten kezét fogva az égő csipkebokorhoz – akkor harmóniában vannak a szent nyelvvel. Akkor a tűz filozófusai közé tartoznak, és megértést mutatnak a szellem szent alapja iránt, amely elé állnak.

 

Mi történt Mózessel?

Közeledett az égő bokorhoz. Ez azt jelenti, hogy szemtől szembe került a korszakában alámerülő, isteni étererővel. És a tűz kijavította őt, a visszahúzódását, a tökéletlenségét, és megbüntette félelmét.

Hiszen nem menekül-e először saját, magasabb hivatásától? Az volt a küldetése, hogy önmagát és a rá bízott sereget kivezesse a dialektikus szolgaság házából, és a szent, új földre vigye. Amikor azután a sok mérlegelés után teljesítette ezt a hatalmas feladatot, előtte ment „az úr felhője”. […]

A szent tűz, amely egy nem ebből a természetből származó éteranyagban ég, nem emészt fel. Éppen ellenkezőleg, az őt legbelül észlelő embert az új, ragyogó életben történő feltámadásra vezeti.”

 

 

A káprázat oka

 

Morfikus terek zárják körbe szilárdan a dialektikus tudatot. A természetnek e titokzatos emlékezetnyomai mindaddig rejtve maradnak előttünk, míg rá nem jövünk a dolog megszabadító nyitjára.

 

Szorongás és bizonytalanság uralja a világot, s kelt szörnyű, ijesztő látomásokat az emberiség tudatában. Határozottan érezzük, hogy ez a szorongás általános és légköri. Bolygónk körül hatalmas erőtér képződött, mely az összemberiség sokrétű szorongásvetületeinek miriádjaiból áll. A gnosztikusok eonoknak nevezték ezeket az erőtereket. A hírközlő szervek különleges eseményeket hajhászó s eltorzító tudósításáradata fokozottan erősíti e vetületeket. Furcsa dolog e zaklatott korszakban békéről és szabadságról beszélni, hiszen a szóban forgó válsághelyzet éppen hogy az emberiség meghasonlott állapotáról tanúskodik. E leleplezés mérhetetlenül erősítheti a megszabadító út bejárására irányuló elszántságunkat.

Joggal mondják, hogy az idegrendszert végsőkig feszítő válsághelyzetek ős-szorongásokat váltanak ki az emberben. A szorongás alapvetően gátló tényező életünkben. Jobb megértéséhez tágabb összefüggésekben kell elemeznünk az emberiség összetett fejlődéstörténetét, s ezt is főként az energetikai-dinamikai síkon.

 

A morfikus terek

A Föld bolygón az idők kezdete óta mindig voltak kisebb, nagyobb háborúk, és mindahányan a tudatos vagy tudattalan én őrületnek ugyanazt a beteges színezetét viselték. Az idők folyamán számtalan embert öltek meg kegyetlen módon. Ebből nemcsak a kivitelezők vették ki részüket, hanem egy széles embertömeg is, amely mindenekelőtt gondolatban gyilkolt együtt a többiekkel. Fájdalom, szorongás, gyűlölet és diadal így maródott bele a világ éterterébe. Az áldozat így vált az idők folyamán ismételten tettessé és viszont, s e módon képződtek áttekinthetetlenül bonyolult karmikus szövedékek, nyomukat tudatalattinkban is hátrahagyva.

A sokrétű tapasztalatok e sokasága a természet közös emlékezetében tárolódik. Itt fölöttébb dinamikus morfikus terekről van szó. Ezek a terek szüntelen kölcsönhatásban állnak a hasonló minőségű múltbéli terekkel, de alkotóikkal is, s emiatt az emberi tudatot és idegrendszert élénken befolyásolják. Ezek a terek válsághelyzetekben megerősödnek és megnagyobbodnak. Felismerjük, hogy a szorongást illetően nem beszélhetünk enyémről meg tiédről. Egyértelműen közös ügyről van szó, e terekhez való közös kötődésről. Válsághelyzetekben e roppant erők lappangásból hatalmi állapotba lendülnek át, hogy aztán – megerősödvén és megnövekedvén – adott pillanatban újfent a lappangás állapotába térjenek vissza.

E morfikus terek egymásba ágyazott hierarchiákat képező minőségek és hatalmi tényezők sokszínűségéből állnak. Mindezek kölcsönösen feltételezik, szervezik, szerkesztik és erősítik egymást. Ezek a rettenetesen erős téridő rendi terek zárják szilárdan körbe az emberiséget. Természetesen mindig a tudatállapotunknak megfelelő eonokkal állunk kapcsolatban. Amíg hozzá nem jutunk a megszabadító kulcshoz, addig teljesen rejtve maradnak előttünk a természetnek e titokzatos emlékezetnyomai.

Az évezredek folyamán az emberi gondolkodás és az emberi érzelmek szakadatlanul alkották, fenntartották, táplálták és erősítették ezeket a tereket. Ilymódon tudatosan vagy tudattalanul közvetlenül részt veszünk az egész világtörténésben, és befolyásoljuk is azt. Tudatában vagyunk vagy sem, de minden tekintetben össze vagyunk kötve minden létező okával. Alulmaradunk egy élethosszig tartó hatalmas érzéki csalódással szemben, mert a viszonylagos, múlandó világgal azonosulunk. Ez az emberiséget fogva tartó hipnotikus állapot az eonok és az emberek közötti kölcsönhatásban van lerögzítve.

A világ, amelyben élünk, az emberiség egyetlen nagy kivetítése. Ez az egyedi, a közös és a viszonylagos értékelképzelésekből magyarázható. E roppant nagy „kép”-zőerőkben és általuk élünk, létezünk. Sejtjük már, mit nevezünk életnek, világnak, valóságnak? Ebben az értelemben ténylegesen beszélhetünk a világ minden embert összekötő közös sorsáról. Ezek a mérhetetlenül erős terek kormányozzák a fajok, népek és kultúrák magatartását is.

 

Úton a valódi lét felé

E belátás révén kinyílhat bennünk egy ajtó, és megmutathatja, mennyire nem élünk tudatosan, s hogy velünk élnek, s milyen felelőtlenül bánunk a mi hatalmas, alkotó, gondolatteremtő eszközünkkel. Sejteni kezdjük, milyen bonyolultak ezek az „én”-nek nevezett erőszerkezetek. Felismerjük egyrészt a természet eonokat: velük a természet szerint egyek vagyunk. Másrészt: szívünkben vibrál egy hatalmas ősemlékezés, mely a másik világ utáni kimondhatatlan szomjúhozással társul. Ez a sugárerő megrendíthetetlen bizonyossággal tudatja velünk, hogy igazi létállapotunk e lepecsételt, bukott természetrenden túl található.

A természetszülte ember számtalan módszert és rendszert talált ki ennek a mi földi, kettős létezésünkön túl fekvő fénytérnek az elérésére. Ezek mind kudarcot is vallottak, mert nem vezettek messzebb e természetrend legmagasabb csúcsánál, a tudatlanság határánál. Jóllehet nagyon magas szellemi állapotot értek el a személyiség művelése vagy személyiséghasítás által, ez azonban még mindig e természetrend morfikus terein belül helyezkedik el.

Ennél a pontnál kérdezhetjük és megfigyelhetjük, milyen irányultságú a gondolkodásunk, kívánkozásunk és akaratunk. Fel fogjuk ismerni, hogy lényünk csaknem kizárólag önmagát helyezi előtérbe. Szüntelenül azzal foglalkozik, hogy egyéni, családi, foglalkozásbeli, vallásos és politikai célokat valósítson meg, melyek tudatosan vagy tudattalanul mindig a saját fennmaradásának biztosítására vannak ráhangolva. Magunkat mintegy más emberektől elkülönített, lezárt dolognak tapasztaljuk és éljük meg. Most azonban hirtelen tudatára ébredünk, hogy az egyéni gondolkodást főként ezekből a mindenkit egyazon irányba húzó morfikus terekből befolyásolják.

Lényünk – sajátosságának megfelelően – szüntelenül együtt rezeg a kollektív cselekvési mintákkal. Ezek a terek tehát egyfajta csoporttudatot képeznek, amit a mi impulzusaink szakadatlanul átformálnak. A formálódó csoporttudat pedig ismét visszasugárzik az egyéni tudatba.

Ez a földi fogság fojtogató! Pontosan ehhez a belátáshoz kell eljutnia a személyiségnek, hogy egy új tájékozódásra, a lény teljes megfordulására irányuló kívánság megszülethessen. Ez azt jelenti, hogy az e terekhez kötő köldökzsinórt határozottan, okosan, folyamatszerűen el kell vágni, s így végül az egész természetszülte személyiség alapja megszűnik, feloszlik. Ebben az önmagát megerősítő edényben születik meg újra az istenember.

Hogy ez nem olyan egyszerű, azt már magunk is számtalanszor megtapasztalhattuk. Ezek az erős, minket megkötő elektromágneses terek ugyanis nem eresztenek el minden további nélkül. Mégis voltak minden időkben emberek, akik legyőzték a világot. A megszabadító útnak e sokrétű dialektikus terekben történő keresése nagy veszélyeket is rejt magában. Egyes rendkívül erővonalak ugyanis hatalmas tévutakra vezethetik a keresőt. Istennek, az örök fénybirodalomnak a keresése során lopódzhat be, és az ember személyesen önmagára vonatkoztatva keres létező vagy nemlétező dolgokat. Szóval az én keres egy célt.

Gyakran összetévesztjük az abszolút istenit, az örökkévalót a múlandó személyiséggel és a halandó testtel. Ezért van az az erős érzésünk, hogy keresnünk kell, mert hisszük, hogy valamit elveszítettünk. Az isteni fény azonban sohasem veszett el, hiszen örök és múlhatatlan. A testet előrehajtó én-gondolat nyugtalansága szakadatlanul afelé hajszol minket, hogy valami ismeretlent keressünk, amit személyes tudatunkon belül sokat ígérő célnak tekintünk. Ha azonban ráébredünk, hogy lényegében mi magunk vagyunk ez a mi múlandó világunkon túl található abszolút cél, akkor mégis szembesülünk a kérdéssel: tulajdonképpen kicsoda a kereső, aki fáradhatatlanul, vakon keres egy számára ismeretlen célt? Baktat körbe-körbe, mint a szamár az orra elé tartott pozsgás répával, fáradhatatlanul annak a megrendíthetetlen reményében, hogy valaha elérheti a répát.

A morfikus (morfogenetikus) terek a természet teremtésmintái. Kristályok, növények és állatok építési terveit foglalják magukba. Itt a biológiai fajta közös építési tervéről van szó. E szerint képeznek minden egyedet, és ehhez hozzá is járul minden egyed. E fajta teremtésminták éteri, asztrális és mentális területen is léteznek. Az azonos genetikus képlettel bíró állatok csoportokban idomíthatok. Ugyanannak a rendnek más állatai – bárhol a világon – ezáltal gyorsabban felveszik a tanultakat.

Egypetéjű ikreknél is gyakran fellépnek meglepő azonosságok. Különösen erős együtt rezgéssel bírnak: egy hullámhosszon élnek, legyenek bár óceánok közöttük. Az asztrális morfogenetikus terek néha óriási alakokat öltenek. Ilyenkor eonoknak nevezik őket. A morfikus terek elméletét az angol Sheldrake fejlesztette ki.

 

Lukács evangéliuma 12,18-21.

„És monda: Ezt cselekszem: Az én csűreimet lerontom és nagyobbakat építek; és azokba takarom minden gabonámat és az én javaimat.

És ezt mondom az én lelkemnek: Én lelkem, sok javaid vannak sok esztendőre eltéve; tedd magadat kényelembe, egyél, igyál, gyönyörködjél!

Monda pedig néki az Isten: Bolond, ez éjjel elkérik a te lelkedet te tőled; a miket pedig készítettél, kiéi lesznek?

Így van dolga annak, aki kincset akar magának és nem az Istenben gazdag.”

 

 

A kör és gömb természete

 

Légy mindig tökéletes a munkában, teljes szívvel végezd legkisebb cselekedeteidet is. A Hold is azért fénylik minden tóban, mert a magasságokban áll.”

Fernando Pessoa

 

A gömb tökéletesen harmonikus test. Valamennyi, a középpontján áthaladó metszete a többivel megegyező kört eredményez. A gömb tehát végtelen számú, azonos méretű körből áll, s így az örök összhang, valamint a tiszta, harmonikus állandóság, a Statika jelképe lehet.

A kör kerületének nincs látható kezdete vagy vége. Ezenkívül a kerület minden pontja azonos távolságra van a kör középpontjától. Ebből a szempontból a kör kerületének akármelyik pontja a transzfigurációs ösvény kiindulópontjának tekinthető. A mértani középponthoz vezető utat bármelyik pillanatban megkezdhetjük. A kör ezenkívül azt is jelképezi, hogy a Teremtő teljesen körülöleli és áthatja alkotását, s hogy az élet ősforrásához vezető út mindenkor hozzáférhető. Isten az élet fáját mindenki gyógyulása és üdve érdekében ültette az Édenkert közepére. A szent iratok nem tesznek különbséget azon teremtmények között, melyek befogadják az isteni szeretetet, s amelyek nélkülözik azt. Mindenki egyenlő.

A dialektikus ember felfogóképessége számára a kör középpontja csupán olyan pont, melyből megrajzolható annak kerülete, ezen felül semmit nem jelent a számára. Ha viszont arról beszélünk, hogy a Teremtő a mindenség- megnyilvánulás kellős közepe, akkor ezt a középpontot a hatalom és erő lángoló összpontosulásának kell látnunk, olyan pontnak, melyből a Teremtő ki- és belélegzik, s amelyből létrehozza, áthatja, betölti, és előre serkenti az egész világegyetemet.

Jakob Böhme az isteni ősanyag említett összpontosulását „mélységnek” nevezte. A térhez és időhöz kötött háromdimenziós értelem aligha képes megragadni e fogalmat. De akinek sikerül belülről elcsendesednie és figyelmen kívül hagynia mindazt, amit az érzékszervek közvetítenek, az talán képes lesz meglátni valamicskét abból, amit ezen Böhme értett. Ezekben a pillanatokban, melyek végtelenül boldoggá teszik az embert, ekkor érzünk meg valamit abból a kötelékből, mely eredeti lélekmagvunkat teremtőjével összeköti.

 

Az eredeti középpont elvesztése az emberiséget a dialektika törvényeinek veti alá

A bűnbeesés előtt az eredeti emberi lények makulátlan mikrokozmoszok voltak, s egyek voltak teremtőjükkel. A Teremtő volt a középpontjuk, ahogyan Ő a középpontja a korlátlan, mindent átható isteni világegyetemnek is. Azok a mikrokozmoszok, amelyek tudatossá válásuk érdekében a jó és rossz ismerete mellett döntöttek, elválasztották magukat ettől a középponttól, és eltávolodtak tőle. Mindegyik önmaga istene, saját középpontja akart lenni. Még a teremtés részei voltak, még megkapták az eredeti világosságból eredő fényt, de többé nem annak az élethullámnak a fejlődését követték, melyhez korábban tartoztak.

 

Az én, a szentségtelen tűz gyújtópontja

Az eredeti kozmikus ember szintén egy kör középpontja volt. A Teremtő azáltal, hogy belélehelte lélegzetét, kivételesen lendületes képességet ajándékozott neki, mellyel magához tudta vonzani, át tudta alakítani, és be tudta olvasztani az erőket. Abban a pillanatban viszont, amint eltért eredeti küldetésétől, új vezetőt alkotott magának: az „ént”. Ez az én idővel egyre erősebb lett, s olyan, szentségtelen erőkből álló központtá vált, mely többé nincs kapcsolatban az eredeti fejlődési tervvel. Ez a centrum aztán rányomta bélyegét a környező életterületre, és saját kört alkotott, melynek az én mestere és rabja is egyben.

Mikor az emberlény eltávolodott az isteni tervtől, és kitört az „örökkévalóság köréből”, a tér és idő korlátáihoz kötötték, nehogy még mélyebbre süllyedjen.

 

Az ellipszis: két gyújtópont, egy középpont

A kör isteni egysége megtört tehát. Az isteni tervtől való eltévelyedésből olyan szerkezet jött létre, melyet az ellipszishez hasonlíthatnánk. Az ellipszis, mely afféle széthúzott kör, két fókusszal rendelkezik, ezek azonban nem középpontok! E két gyújtópont egymással szemben áll, mint a világosság és a sötétség, a jó és a rossz, az élet és a halál két sarkpontja. Szemléltetésül az ellipszist két szeg és némi cérna segítségével könnyen megrajzolhatjuk. A cérna egyik végét kössük az egyik szegre, a másikat a másikra, és a fonal legyen valamivel hosszabb a szögek közti távolságnál. Ceruzánk hegyével feszítsük ki a fonalat, és ahogyan az engedi, rajzoljuk végig. A ceruza hegye eközben a két fókusszal együtt végig egy háromszög csúcsait alkotja. Látnivaló, hogy az ellipszis körvonalát mindig a két gyújtópont határozza meg. Jó és rossz, világosság és sötétség, élet és halál; egyik sem létezhet a másik nélkül. Ezt az ösvényt tehát, melyet a két gyújtópontú életterületen követünk, a kettősség fogalmával jellemezhetjük. Vagy ahogyan Pál mondja: „…mert nem azt mívelem, amit akarok, hanem amit gyűlölök, azt cselekszem.” (Róm. 7:15) A lényt így ellipszis alakú röppályán űzik tovább, egy Nap körül keringő bolygóhoz hasonlóan, a gyorsulás és lassulás végtelenségig ismétlődő körülményei között.

Míg tehát a kört az isteni életterület jelképének foghatjuk föl, az ellipszis olyan utat jelképez, mely nem a középpontra irányul, hanem a két gyújtópont közötti szüntelen viszályt jeleníti meg. Persze az ellipszis is újra körré változhat, ha két fókusza az eredeti középpontban találkozva kioltja egymást. Az ellipszis ívére úgy is tekinthetnénk, mint a két gyújtópontnak a lélekért folytatott küzdelmére. Ez a magyarázata annak, miért található a lélek mindig olyan viadal közepén, ahol a vonzás és taszítás, gyorsulás és lassulás váltakozik egymással. Mikor ezek az egymásnak feszülő erők eltűnnek, azaz a lélek egyensúlyba kerül, akkor az ellipszis íve a kör kerületévé válik, melynek minden egyes pontja egyensúlyban és összhangban van a középponttal. A két fókuszpont önmagát eltörölvén összeolvadt, föloldódott egymásban, vagy – másként megfogalmazva – egyesült az eredeti középponttal, az örök élet forrásával. A Tamás-evangéliumban ezt olvashatjuk: „Midőn a kettőt eggyé teszitek, az Emberfiává lesztek.” S a téridőrendi világ keserű tapasztalatainak jelképe ekkor átadja helyét az örökkévalóság körének.

 

 

Újra megtestesülök, vagy sem?

 

Az ember élete nem más, mint a mikrokozmoszában lejátszódott sok-sok életnek és azoknak a körülményeknek az összege, melyek között pillanatnyilag – mint mikrokozmoszának lakója – találja magát. A mikrokozmosz – vagy kis világ – egy megnyilvánulási tér, amelyben újra meg újra egy másik test születik. Ez a test vagy ezen testek rendszere a mikrokozmosz eszközéül szolgál, és megnyilvánítja az ezen mikrokozmoszban rejlő erőket és lehetőségeket.

 

A bukott világban való tévelygése során az eredeti isteni mikrokozmosz erősen megsérült. Hajdani tiszta állapotát elveszítette, és a mindenkori új lakó által belevitt torzulásokat és ferdüléseket mutatja. Ezért különbözik minden ember az embertársaitól, ezért viselkedik másként és él tőlük eltérő körülmények között. Ebben az értelemben beszélhetünk tehát reinkarnációról, újra megtestesülésről, de ez semmiképpen sem a személyiségre vonatkozik.

 

Cselekvés az előző életek összegéből merítve

A korábbi életek tapasztalatának összege formálja a tudatot, amely egy aktuális új személyiségben fejeződik ki. Ahogyan minden ember a vérében hordozza szülei örökletes tényezőit, ugyanúgy magán viseli a mikrokozmosz korábbi lakóinak „örökletes tényezőit” is. Ezekből él és cselekszik. Ez azt jelenti, hogy az ún. karma nem mindig feltétlenül rossz. Ha például a korábbi lakók azon fáradoztak, hogy az eredethez visszavezető utat megtalálják, akkor ezek a fáradozások szintén belevésődtek a mikrokozmoszba – ebben az esetben azonban mint „jó karma”, mint pozitív segítség.

Ha az ember saját magát és embertársait vizsgálja, hamar észreveszi, hogy az eredeti isteni természetből nem valami sok maradt meg. A mindennapi élet viszályok, gondok, betegségek, háborúk, iszonyatos vérontások és megsemmisítések közepette zajlik. Az ember halottnak nyilvánította istent, amivel egy mennyei létezés minden kilátását elveszítette, így kénytelen megkísérelni, hogy a földön valósítson meg valamiféle mennyországot. Közelebbről szemügyre véve az is nyilvánvaló, hogy minden ember saját földi mennyországának megteremtésével foglalatoskodik. Ezt egyesek eszmékkel, mások fegyverrel, pénzzel és hatalommal próbálják meg. Minden ember megkísérli életét tökéletesíteni, erősíteni és meghosszabbítani.

Ami néhány évtizede esetleg még értelmetlen borúlátásnak tűnt, az ma minden normális érzületű ember számára érzékelhető ténnyé vált. Az ember a létért küzd, miközben hullákon tapos keresztül. Ebben semmi magasztos sem található.

 

Az ellentétek fokozódnak

Ezen tapasztalatok miatt sokan váltak keresővé. Számuk egyre növekszik, csakúgy, mint a lemondóké. A világ tele van olyanokkal, akik ezt az állapotot már nem tudják elfogadni, és egyre erősebben lázadnak létük kilátástalansága ellen. Jelentős szétválás észlelhető. Ezen a határon állnak az isteni igazság keresői. Hosszú fejlődésük során eljutottak addig a pontig, ahol még választhatnak – és választaniuk is kell. Készülődniük kell, hogy nekivágjanak az útnak, amely kivezet ebből a nyomorúságból. Kizárólag így tehetnek eleget életfeladatuknak. A cél: minden régit, minden földhözkötőt megsemmisíteni és elhagyni, és az új, a felemelő, építő és örök felé nyújtózkodni. Nagyon sokan állnak manapság ezen a válaszponton. Ők egy új fejlődés előestéjén találják magukat, amelyre az egész emberiséget meghívják és előkészítik. Az ember szabadon dönt róla, hogy ezt a meghívást elfogadja vagy sem.

Rózsakereszt Keresztély elfogadja a meghívást. Ő az új ember mintapéldánya, akiről a klasszikus rózsakeresztesek írásai tudósítanak. Ő az, aki elhagyja a régi életet, és felkészül rá, hogy belépjen az új, halhatatlan életbe. Rózsakereszt Keresztély Húsvét előestéjén kapja a meghívást, amikor régi élete elérte végpontját, és ő átkelhet a határon az új élethez. Felszólítják a választásra: a meghívást vagy elfogadja, vagy nem. Ahhoz azonban, hogy elfogadhassa, meg kell felelnie bizonyos előfeltételeknek. Rózsakereszt Keresztély előkészíti magát, így szól a történet. Minthogy ez a pillanat sokak számára ugyanúgy időszerűvé válik majd, jó lesz tanulmányozni ezeket az előkészületeket, hogy az egész világra most újra kisugárzó hívást fel lehessen ismerni.

Mielőtt valakit meg lehetne menteni, annak hét megszabadító cselekedetet kell magában elvégeznie. Tanácstalanul és megfáradtan le kell telepednie a határon, mivel elérte személyes lehetőségeinek határát. Nem jut tovább, és minden szétfoszlik kezei között. Tudata megpróbálja összeszedni magát, és mint egy ide-oda repkedő madár, letapogatja kicsiny világának határait. Mi értelme van a teremtésnek? Mi értelme van az életnek? És mi értelme van az én életemnek? Keres és mindent tagad. Elutasít minden tekintélyt, és tiltakozik a felállított hagyományok ellen. Kifelé a feltornyozott homokzsákokkal!

 

Visszavonulás a félrevezető befolyásoktól

Azon fáradozik, hogy áttekintse életét és eseményeit, és mérlegelje ezek következményeit, így sem jut azonban tovább. A küszöbön áll, és hogy ezt átlépje, belső szükségből és gyakran spontán módon kivonja magát a környező befolyások alól.

Szembeszegül a tekintélyekkel, környezetével, családjával, nevelőivel stb. De saját nézeteivel még nem fordul szembe, így aztán belülről és kívülről is elérhető marad ezen befolyások számára. Még nem tudja igazán szabaddá tenni magát. Mivel tudja és belülről tapasztalja, hogy a küszöb mögött, az ajtó túlfelén egy teljesen más, új életnek kell lennie, egyre inkább visszavonul a mindennapi sürgés-forgásból.

Így előbb-utóbb „kívülállóvá” válhat. Olyasvalakivé, akin mások mosolyognak, és akitől oly szívesen tartanak távolságot, mert hisz oly különös elképzelései vannak. Ha vitába száll velük, akkor elveszett. Ha azonban jobban visszahúzódik az asztrális forgatagból, akkor a megszabadító világosság egészen a tudatalattijáig le tud ereszkedni. Ezt a helyzetet világosan ecseteli a veremről szóló elbeszélés, amelyben Rózsakereszt Keresztély és társai találják magukat, és amelybe hét kötelet eresztenek le.

 

A múlt lelepleződik és erejét veszti

Amikor a verem fedelét félrehúzzák és a fény sugarai behatolnak, akkor óriási zűrzavar és veszekedés tör ki, és mindenki megpróbál valahogyan menekülni. A tudatalattit felfedik és erőtlenné teszik; megtámadják és feloszlatják. A múlt valamennyi béklyója, mely a jelenlegi életben csápként és karomként hat, lépésről lépésre lerázódik és eloldódik. A régi élet ajtaja bezárul, mert már az új élet kopogtat.

Ez mindenkiben egy nagyon tudatos egyéni folyamat, amelyet senki más nem végezhet el helyette. Meg kell tanulnia megszabadulni azoktól a befolyásoktól, amelyek a környezetén keresztül hatnak rá; a lelkét fogva tartó erőktől és hatalmaktól. Ebben az értelemben is érvényes a „Carpe diem” – vagyis hogy szakítsd le a nap gyümölcsét, hogy használd ki a felkínált lehetőséget, mielőtt túl késő lenne. Aki meg meri tenni ezt a lépést – mert itt egy folyamatról van szó, az megtapasztalja, hogy fokozatosan helyreáll a fej és a szív közötti egység.

A fej csak gondol és gondol, a szív meg érez, akar, és kiönti magát; ám egyik sincs összhangban a másikkal. Ha az érzések nem gondolatokkal fejeződnek ki, és a gondolatok nem érzésekkel, akkor bizony nincs szó egységről! Ismeretes, hogy érzések és gondolatok mily hevesen tudnak perlekedni egymással. Bizonyára vannak, akiknél már kifejlődött a fej és a szív bizonyos egysége, és ezáltal meglehetősen figyelemre méltó képességekkel rendelkeznek. Itt azonban nem erről az egységről van szó. A mondott esetekben erős kapcsolat áll ugyan fenn a fej és a szív között, ebben a kapcsolatban azonban a szív van a fejnek alárendelve.

 

Az új ember terve a szívben rejlik

Rózsakereszt Keresztély azt az egységet keresi, amely a tiszta, nyitott szívből ered. A szívben található ugyanis az a pont, mely a halhatatlan ember életére nyíló kaput jelenti, ez képezi az összekötő tagot a régi és az új élet között. Ebben a pontban – az ősatomban vagy szellemszikra atomban – nyugszik befalazva az új, halhatatlan ember teljes fejlődési terve. Ebből a tervből kell az új egységnek kifejlődnie és felépülnie.

Miért nem a fej alapján? – kérdezhetnénk. Azért, mert a fej nem rendelkezik ezen belső érintési pont fölött, és csupán visszatükrözi azt, ami a szívből felszáll. Ezért aki a szellemi úton akar továbbhaladni, annak helyre kell állítania a fej és a szív eredeti egységét. Az anyagra irányított gondolatok áramát meg le kell csendesíteni. A gondolkodás megtisztításán túl a szívből felszálló és a vérben hatásossá váló új erőre is pozitívan kell válaszolni. A bukott természet és befolyásainak spontán elutasítása révén ugyanis új erők szabadulnak fel a szívben, amelyek jó irányban befolyásolják a gondolkodást.

Az így megújuló gondolkodás az új, halhatatlan életre irányul. Ez is egy folyamat, amely időt és teljes figyelmet követel. Fejnek és szívnek egy nézeten kell lenniük, és ugyanazon az alapon kell egymáshoz kapcsolódniuk. Ha ez az eset áll fenn, akkor együtt egy Grál-kelyhet képeznek, amelyben fel lehet fogni az új erőket. Logikus, hogy itt egy mélyreható kapcsolatfelvételi folyamatról van szó, amelynek hatalmas kisugárzása van.

A mikrokozmosz szívében ekkor egy Grál-kehely keletkezik, egy üvegtenger. Az erről a rejtélyről szőtt elbeszélések hangsúlyozzák, hogy mennyire finomak és sérülékenyek az ezzel kapcsolatos folyamatok. Fonák gondolkodás vagy visszás cselekvés egy csapásra megsemmisítheti a tiszta fényből álló csillogó kelyhet. Ez bizonyára sokszor meg is történik, mielőtt a megszabadulást kereső ember egy szétzúzhatatlan Grál-kelyhet alkotna.

 

Minden egyes teremtmény megújításáért

Ha azonban ez egyszer bekövetkezik, akkor az ember nem csupán befogadni képes az isteni erőt, hanem – minden természetbirodalom áldására – kiárasztani, kisugározni is. Ezek az erők egyidejűleg saját magában is hatásossá válnak. Az egész rendszer megtisztul és előkészül az új feladatra. Új anyagcsere alakul ki, a táplálékfelvétel és a hulladékanyag kiválasztása egyensúlyba kerül. Az egészség a lehető legmagasabb fokot éri el. Legyen szabad azonban arra utalnunk, hogy a számtalan élet során szerzett nehézségek nem oldhatók fel csak úgy minden további nélkül. Amikor tehát az egészség lehető legmagasabb fokáról beszélünk, akkor azon természeti feltételeket vesszük figyelembe, melyektől az anyagtest függ. És mégis, egészen biztosan létrejön egy új anyagcsere, melyet a transzfiguráció megjelenésének kell tekintenünk. Minden egyes sejt és szerv szép sorban átpolarizálódik és előkészül annak a nem földi erőnek a befogadására, amit Krisztus-fénynek vagy Gnózisnak nevezünk.

Minden nézet, amely ezzel a fénnyel szemben nem állja meg a helyét, megsemmisül. Ami viszont helyes reagálást mutat, azt beillesztik a nagy fejlődési tervbe, és együtt építkezik minden teremtmény új életmegnyilvánulásán.

Ha ez a tevékenység erős alapokon nyugszik, akkor elmondhatjuk, hogy a régi természet erőit nem használjuk, nem fecséreljük többé. Minden ember befogad erőket, létrehoz erőket és ezeket kiterjeszti maga köré. A teremtőerő ilyen szempontból nem más, mint amivel az ember fenntartja és örökíti magát. A teremtőerőt, ahogyan mi ismerjük, az ember kizárólag arra használja, hogy életét fenntartsa, meghosszabbítsa és minél kényelmesebbé tegye. Ez a teremtőerő csakis a régi élet fenntartására szolgál – bármennyire ellentmondásosan hangzik is ez! Ha azonban valaki megszabadul a régi élettől, akkor kialszik benne a vágy, hogy a kapott hatalomra és erőre támaszkodva ebben az életben valósítsa meg önmagát, és itt váltsa valóra eszményeit. Ekkor a neki szánt erőt arra használja, hogy teremtménytársait szolgálván egy magasabb élettervbe emelje őket.

 

Megújulás az utolsó sejtig

Mindezt azonban csak akkor tudja teljesíteni, ha teljesen megfordult, ha alapvetően elbúcsúzott a régi természettől, és teremtőerőit már nem a halandó élet megtoldására pazarolja. Ebben a pillanatban ugyanis megtörik a tudatalatti ereje. A múltnak a földi élethez kötő ölelése aláhanyatlik, és a halál legyőzetik. A bensőben ágaskodó ellenállás, az isteni terv útjában éktelenkedő fal leomlik, hogy a Gnózis, a Krisztus-világosság akadálytalanul beáramolhasson, és az egész rendszert még erőteljesebben megérinthesse és megtisztíthassa.

A Régi az utolsó porcikájáig, az utolsó sejtig és atomig vizsgálat alá kerül, és ha szükséges, elő lesz készítve az új életre. Isten világossága, a Gnózis – amely Krisztusban leereszkedik a sötétségbe – összekapcsolódik az emberrel, és kivezeti a betegség és halál világából, át az örök létezés birodalmába.

 

 

Amíg az embernek van démona, addig van sorsa, addig van egyénisége, addig vannak elvei, vannak tételei, van elmélete, van világnézete. Fixa ideája. Rigolyája.

• Csak tévedéseknek van szükségük elméletre.
• Csak az erőtlennek van szüksége hatalomra.

 

Hamvas Béla: Summa Philosophiae Normalis

 

 

Származás

Ira Cohen

 

Az igazi tapasztalás az

amikor egyedül vagy

nem amikor a tömeghez

tartozol

Amikor életre kelsz, az

hasonlít a tavaszra

Egy napon belekóstolsz a kékbe

és akkor rájössz

Amikor mindennek vége van

a szó megmarad

a költészetben és

a próféciában egyaránt

Dicséret ömlik az idegenek

szájából

És akkor az ígéret földjén

megkezdődik az igazi küzdelem.

 

Gyukics Gábor fordítása

 

 

„Az igazi vallás nem az, amit tudunk, hanem amit teszünk”

 

J.K. Antarova

 

A test és a környezet nem a jelenlegi inkarnáció eredményét mutatja – mindig évezredek karmáját jeleníti meg. Egyetlen külső tényezőtől sem szabadulhatunk meg szabad elhatározásunk révén. Csak a szeretet ereje teheti szabaddá külső és belső utunkat, csak ez változtathatja a vigasztalan napot ragyogó, teremtő boldogsággá. […] Szívünk alkotó tevékenysége megnyilvánul a hétköznapokban. Ez abban is áll, hogy minden körülményt elkerülhetetlennek és sajátunknak fogadunk el és szeretettel, könyörülettel és kegyelemmel megtisztítjuk azokat. De ez nem jelenti azt, hogy a gonoszt a nyakunkba vesszük. Sokkal inkább arról van szó, hogy harcolunk is, tanulunk is, uralkodunk önmagunkon, elesünk és újra felállunk, szembenézünk az akadályokkal is, majd legyőzzük őket. De belsőleg mindig szeretettel kell győzedelmeskednünk.

 

 

 

2016/8. szám

 

 

Az emberen túli ember

 

Természetes, hogy az evolúció, vagyis a tudati szerkezet változása az időben mindig is meghaladható formákat hozott létre. A jövő beláthatatlanságának ideológiája olyan lény szempontjából érvényes, aki bír a gondolkodás képességének piciny szeletével.

Egy, az állati asztrál birodalomból kiemelkedő entitást a már meglévő képességeinek birtokában izgat a lehetőség, hogy – a megélhető valóságon túl, amit ő nem tapasztalhat tökéletesnek – valami olyasmi következik, amely meghaladja tudat- és létállapotát.

Reménykedik, hogy jobb lesz ez a valóság, de retteg is tőle, hogy ő maga annak bizony már nem lehet részese.

Az ember szerkezetét illetően nem biztos, hogy alkalmas egy olyan változó világ szereplőjévé válni, amelyre nincsen rálátással.

 

 

Visszatekintés: modern gnosztika, egyetemes spirituális tények

 

Mindannyian érezzük, hogy az emberiséget óriási változás ragadta magával. Életünk egyre inkább maga a felfoghatatlan, követhetetlen és megjósolhatatlan átalakulás. Egyre többen érzik úgy, mintha létezésükben már semmiféle biztos kapaszkodót sem tudnának találni. A gazdasági, társadalmi, de az egyéni egzisztenciális, szociális, családi életünkben is egyre több hirtelen változás jelenik meg.

Az ezredforduló környékén minden megváltozott. Azt mondják, „az erő kilépett a nagy piramisból”. Eddig csak úgy tudtunk kapcsolatba kerülni ember feletti, Isteni minőségekkel, ha felvételünket kértük a világ valamelyik olyan őrzött terébe, ahol a szentély és papjai birtokolták azt, pl. a Nagy Piramis vagy a Pireneusi barlangrendszer egykori beavató szentélyébe.

A nagy ezredfordulós légköri változás kezdete óta azonban minden lélegzetvételünkkel egyre mélyebben belénk áramlik, egészen a vérünkig az a megváltó impulzus, amiért régebben a jelölteknek évek vagy évtizedek kemény gyakorlatait és próbáit kellett kiállniuk.

Világunkba ellenállhatatlanul behatolt, és egyre erősebben megnyilvánul Isten tüzes lehellete. Feladatunk e lelki, szellemi felemelkedésünket megkövetelő folyamat céljának, magasztos értelmének, határtalan szépségének és elképzelhetetlen tüzes erejének mély megértése, örömteli el- és befogadása.

Jelenleg egyéni és társadalmi szinten is inkább az tapasztalható, hogy a végtelen öröm és harmónia intenzitás energiáinak légköri megjelenése az emberiséget pszichotizálja és összeroppanással fenyegeti.

Atlantisz embereinek teste eleinte egy kopoltyúszerű szerven keresztül jutott oxigénhez a magas légköri víztartalom miatt. Aztán a légköri víztartalom lassú felszívódása megkezdődött, míg kialakult napjaink légköre, amiben először láthatóvá vált a nap. E katarzist csak azok élhették meg, akik az evolúciós lépésre, a tüdők kifejlődésére készen álltak. A többiek egyszerűen megfulladtak.

Az ötödik, tüzes elem megjelenése az elkövetkező évszázadokban környezetünkben és saját magunkban is olyan felpörgető hatást fejt ki, amihez képest a mai tempó erdei sétának fog tűnni.

Bizonyos magasabb lelki minőségek kifejlesztése nélkül Atlantiszhoz hasonlóan konkrétan, testileg sem lesz elviselhető napunk magasabb aspektusának megjelenése.

Kevés lesz az igazi szeretetről csak beszélni, ha nem éljük meg legbelül és cselekedeteinkben nem jelenik meg konkrétan. A karma törvényei annyira fel fognak gyorsulni, hogy tetteink következményei pillanatok alatt utolérnek minket, és semmilyen vallás, mágia, mester vagy filozófia nem tudja ezt megakadályozni. Idővel sem a népek sem az emberek nem tudják majd azt mondani, hogy ez vagy amaz tehet arról, hogy nekem bajom esett. Mindenki számára láthatóvá válik önteremtése, sorsa feletti kizárólagos saját felelőssége.

Mindezek a hatalmas változások elkezdődtek, benne vagyunk. Láthatjuk, ahogy világunkat, életünket e folyamat egyre inkább kezdi magával ragadni, és vinni, ki tudja hová.

Mindenki körül megjelent, ott van és hat az Isteni erő. Az isteni szeretet ereje, ami mindent nekünk akar adni. Mindenki annyit vesz fel belőle amennyit képes életébe, és személyiségébe befogadni. Az embereknek nem lehet ennél több, értelmesebb, szebb és hatásosabb erőt adni. Aki ellenáll, azt viszont megsemmisítheti.

Ezért ma már nem több erőre, hanem információra van szükségünk, hogy megértsük az új kozmikus helyzetet: mit kezdjünk vele, hogy vegyük használatba.

A mindenkori Egyetemes Tan pontos információkat ad. Az elmúlt 20-30 évben viszont akkorát változott a világ, hogy a mai fiatalok már a szüleik számára még érthető nyelven sem értik már meg az egyetemes tan közléseit. Ezért nagyon fontos, hogy napjaink fiataljai számára is érthető nyelvre fordítsuk le az egyetemes tan közléseit, hogy az elkezdődött nagy változás rendkívüli fejlődési lehetőségeivel élhessenek.

Az Egyetemes Tan tabuk nélküli, logikailag kikezdhetetlen tényszerűsége és elképzelésmentessége a mai ember hétköznapjainak képein és gondolatain keresztül testközelbe hozta az egyetemes élményt, ami felé az emberiség fejlődése visszafordíthatatlanul elkezdődött.

 

 

Jó lesz

Menyhárt Jenő

 

Jó lesz nekünk, jó lesz nekünk,

A súlytalanságban szeretkezünk,

Idegen ködökbe utazgatunk,

És ha ott jobb, ott maradunk.

Jó lesz nekünk, jó lesz nekünk,

Hogyha intelligens gépek leszünk,

Véget ér majd a történelem,

Egy hosszú pillanat lesz a végtelen.

 

Jó lesz nekünk, jó lesz nekünk,

Egy palackba zárjuk a szellemünk,

Én örülök neki, hogy itt lehetek,

Mert itt tervezik az isteneket.

Jó lesz nekünk, jó lesz nekünk,

Csak előbb lágyan tönkremegyünk,

Te se engem, én se téged,

Minket már a bűn se véd meg.

 

Jó lesz nekünk, jó lesz nekünk,

Űrhajósból űrhajó leszünk,

Egy kalandot őriz a formalin,

Túl a hús törékeny szobrain.

Jó lesz nekünk, jó lesz nekünk,

Lesz végtelen sok égitestünk,

Feltárul minden titkos világ,

Felébred az álom, és mi alszunk tovább.

 

 

Végül is

részlet

Fernando Pessoa

 

Minden, ami bennem van, újra teljes akar lenni.

Minden, ami bennem van, le akar lökni a síkra,

A tágas, legfelső síkra, amely nincs sem fent, sem pedig alant,

De a csillagok és napok alatt, a lelkek és a testek alatt van,

Intellektuális tudatunk kétes értékű birtoklása felett.

 

Feltörő láng vagyok, lefelé és felfelé egyaránt török,

Egyszerre török minden irányba, glóbusz vagyok,

istent kereső robbanó lángokból, elégetem

Tudatom kérgét, gondolkodásom falát,

Korlátolt és fagyott intelligenciám.

 

Horgas szíjak hajtotta nagy gép vagyok,

Épp csak azt látom belőlük, ami elér bennem a tartórúdig,

A többi a csillagokon túl jár, túl a Tejút napjain,

És úgy tűnik, soha többé nem jön vissza a tartórúdig, ahonnét elindult.

 

A testem egy ragyogó szépségű és végtelen vándor középpontja,

Mindig szédületes sebességgel forog önmaga körül,

Keresztezi minden irányban más vándorok útját,

Egymásba hatolnak és elegyednek, mert ez nem a térben történik,

Nem tudom, hol, de biztos valami isteni szándék űrjében.

Le van fogva és kötözve bennem a földre

Az univerzumot alkotó összes mozgás,

A kicsinyes düh és az atomok,

Minden lángok dühe és minden szelek haragja,

Minden zuhatag dühös tajtékja,

 

Szakadó eső kilőtt kövekkel, a katapulták

Az égbolton elrejtőzött évek gigászi hadereje.

 

 

Az emberen túli ember

 

Megélt valóságunkon túl, teljességünkben transzhumán lények vagyunk. Körülnézve a térben, bármilyen hatalmas legyen is a távlat, saját egész-ségünkkel kerülünk kapcsolatba.

Még azok a finomanyagi rendszerek sem fedik emberségünk egészét, amelyek auraként leírhatók, és amelyek végső, legdurvább vetülete egy biológiai lényiség az a bizonyos homo sapiens sapiens.

Fajunk egyedei egyenként minden rétegződéssel, ezoterikus, sprirituális és pszichológiai megközelítésben meghatározható szervezeti egységeivel egészként mikrokozmoszok, és így ebben az értelemben minden egyes megélt világ analóg a „mindenisten” tudattal, és amelynek alkotó, teremtő entitása az, amely saját tudatosságának szintjén jeleníti meg mindazt, ami ebben a szerves egy-ségben megtapasztalható.

Így magát, a testalakot is.

A felettes én, vagy más néven aurikus én kiteljesedése az az evolúció, amely oly hosszú ideje útja egy, az anyagi tudatosság szintjére transzformált történelemnek. Az aurikus én, mint teremtő isteni entitás határozza meg megnyilvánulásainak minőségét. Ő maga, mint a karma voltaképpeni egzisztenciája a mikrokozmosz egészében hatékony, egyetlen egy helyet kivéve, amelyre nincsen rálátása: a Lét Centruma ez, amelyből ő maga is való.

Az Ismeretlen Isten.

Mikrokozmoszunk és egyben kozmoszunk istene az aurikus én, demiurgosz, aki zárt tudatában a „Rajtam kívül nincsen isten” állapotában ég, a folyamatos teremtés feszültségében.

Az átélt történeti valóság, amelyben mi magunk, homo sapiens sapiensként egy magasabb tudat fejlődését háborúinkban átéltük, most tapasztaljuk meg, hogy alaki valóságunkat meghaladó lehetőséghez ért a történelem, amit egyelőre nevezzünk evolúciónak.

Maga a tudatállapot az, amely alakot hoz létre.

Nem arról van szó, hogy nem vagyunk tökéletesek. Még betegségeink és halálunk is nélkülözhetetlenek annak a működési folyamatnak a szempontjából, amelyet mi magunk személyes létnek, életnek tapasztalunk. A működés fönntartója minden testi, lelki baj, és maga az elmúlás is.

Tökéletességünk azonban zárt rendszer eredménye, amely egy ideig képes a reprodukcióra, ám a korlátait a maga természetében nem képes meghaladni. Az aurikus én, mint teremtő entitás ezért keresi mindazokat a lehetőségeket, amelyek megújuló tudatának megfelelő formai megnyilatkozásaként azt hordozni képes, akár a homo sapiens sapiens elmúlásának árán is, de annak munkáját felhasználva.

Kérdés az, hogy mindaz, amit a tudomány, filozófia a transzhumanizmus távlataiban megkísérel fölvázolni, egyensúlyban van-e egy pozitív tudati fejlődéssel, avagy meddő kísérlet marad?

Tény, hogy az emberi fejlődés ismét elért határaihoz, és az az egész-ség, amely önmaga fejlődésében teremti valóságunkat, megújulni akar. Ebben a krízisben újra és újra felpörögnek a bevált technikák, de egyre reménytelenebb, hogy valódi eredményt produkálhatnak.

A Vízöntő mindenképp választ fog arra adni, hogy a tartalmi megújulás milyen formában nyilatkozik meg.

Mind a biológiai, mind a közösségi, társadalmi szerveződés megújul.

Ez a spirális útja a fejlődésnek.

Van azonban egy élő állapot a mikrokozmoszban – nevezzük a szingularitásnak -, amelyben tényleg nem érvényesek a zárt rendszer törvényei, ugyanakkor benne minden lehetőség élő, egymást nem kizáró szabadságban van jelen, ezért nincsen evolúciója sem, csak pompás vansága.

 

 

 

„A technológia történelmének elemzése rámutat arra, hogy a technológiai változás exponenciális, szemben a jelenlegi „intuitív-lineáris” nézetekkel. Ezért a 21. században nem 100 évnyi, hanem – a jelenlegi ütemmel – 20 000 évnyi fejlődést fogunk megtapasztalni. A fejlődés haszna, eredményei is, mint a chipsebesség és költséghatékonyság szintén exponenciálisan fognak növekedni. Még az exponenciális növekedés is exponenciálisan fog változni. Pár évtizeden belül a gépi intelligencia meg fogja haladni az emberi intelligenciát, és ez a szingularitáshoz fog vezetni: olyan gyors és alapvető technológiai változásokhoz, amely szakadást fog létrehozni az emberi történelemben. Az esemény következményei olyan, jelenleg elképzelhetetlen jelenségek lesznek, mint a biológiai és nem-biológiai intelligencia keveredése, halhatatlan, szoftver alapú emberek, végül pedig egy hihetetlenül magas szintű intelligencia, amely fénysebességgel terjed az univerzumban.”

Ray Kurzweil

 

A halhatatlanság álma

 

A tudományos kísérletekről szóló híradások szerint a kutatók legújabb törekvése az emberi szellem és a géntechnológiai (nano-) robotok tökéletes egybeolvasztása, amely a mikrochipek és a biológia összekapcsolásával egy „neuronális gép” megalkotására irányul. „Körülbelül 30 év múlva lehetséges lesz a teljes agyat beszkennelni egy neuronális gépbe” – állítja a tudós, Ray Kurzweil.

Ha mindez megvalósul, akkor az embert és a gépet már nehéz lesz megkülönböztetni egymástól. A számítógépek emberi vonásokat mutatnak majd, érzelmeket fejeznek ki, és saját célokat, vágyakat fogalmaznak meg. Ennek megvalósulását a nukleinsavak elektronjainak átvitelével, illetve a gondolkodásminták szilíciumchipekbe való átültetésével, bemarásával akarják elérni.

Vajon az emberiség lesz az első faj ezen a bolygón, amely saját találmányával helyettesíti önmagát?

„A gépek meg fognak győzni minket arról, hogy tudatuk van, és egyet kell érteni velük, különben elektronikus agyuk megbolondulna”¹ – mondja Kurzweil. „Az intelligencia fejlődése a feltöltésektől és letöltésektől fog függeni. De az intelligens számítógépek nem lesznek az ember ellenségei, nem fogják kiirtani őt, hanem összeolvadnak vele.”²

A Vízöntő korszak kezdetével az ember és a természet valóban az anyagiságból az elanyagtalanodásba történő átalakulás óriási folyamatába lépett. A tudat hatalmas, új lehetőségeket pillant meg a láthatáron. Már teljesen e világ anyagától megszabadultnak látja önmagát. Elanyagtalanodás, mint a digitális szabadságba való ellebegés?

 

Örömteli út vissza

Az elanyagtalanodás egy egészen más útja a szív megtisztításában rejlik. De mi is a szív? Milyen folyamatok zajlanak le benne? Ezek vajon banális dolgokra irányuló, késztetések vezette, passzív folyamatok-e? Vagy inkább egy tudatfolyamatról van szó, amelyben megtanuljuk felismerni, hogy a bennünk lévő legfelsőbb elv az élet egy nagy láncolatában áll, és kapcsolatban van mindazzal, aminek része van ugyanebben az életben?

Az ember még alig ébredt tudatára annak a gazdagságnak, amely benne rejlik. Egészen más látásmód fejlődik ki, ha tudjuk, hogy ugyanabban az életben osztozunk felebarátunkkal, bárki legyen is az. Ez a látásmód elmélyül: Megtanuljuk megérteni az emberi törekvést, és felismerni azt is, hogy mitől szenved. Megtanuljuk megérteni a szenvedést, amely minden lény létével együtt jár. A szív sugarának kiterjesztésével – mert ez az, ami történik – új gondolatképességet hozunk elő, amely képtelen az élet ellen „gondolkodni”. Ez ugyanakkor egészen biztos alapot is teremt az akarat teljesen új aktivitásához, a cselekvéshez!

Ez az út – melyet a szívből kiinduló tiszta impulzus fejlődési folyamatának tekinthetünk – a tapasztalat és tudatossá válás útja. Hiszen nem a tapasztalat tanít-e meg minket arra, hogy közvetlen környezetünkben elfoglalt helyünket, és a társadalomban játszott szerepünket felismerjük? A tapasztalat önismerethez vezet és megtanít önmagunk legyőzésére. Az ember belátja, milyen keveset tehet, és így természetes módon alázatossá válik, addig a pontig, míg megérti, hogy önmagunk legyőzése elsősorban önátadás. Milyen egyszerűnek és könnyűnek hangzik, ugyanakkor mennyire fáradságos és finom dolog is ez. Az önátadás révén új képesség aktivizálódik, amely egy az emberrel és elválaszthatatlan tőle. Innentől kezdve tudja, hogy mennyit tehet valójában. Azoknak a láncához kapcsolódik, akik vele járják az utat, és jól megalapozott lelkesedéssel, nagy tetterőt fejleszt ki ezután.

Ez egyúttal az „amint fent, úgy lent” hermetikus törvényének a fordított hatásához is vezet. Ugyanis megvilágosult cselekedetei vissza is hatnak a nagy egészre, a kozmoszra és a makrokozmoszra, csakúgy, mint az egész univerzumra.

Amit most megkísérlünk így néhány szóval bemutatni, az az emberiség útja. Ez a legnagyobb felelősséggel járó és legörömtelibb kibontakozás. Mert, ha erőfeszítés és hatásosság összekapcsolódnak, kialakul az egység: a szív, a fej és a cselekedetek egysége. Ahogyan egy gyermek is örül, ha képes valami új tevékenységre, ugyanúgy tapasztalja meg az ember is, aki a szív és a fej új tudatnézeteire tesz szert, a mély békét, ami egyben nyugalom és felemelkedés, és amely tökéletes egészséget foglal magába. Üdvözült lett – meggyógyult.

Ez az, amit az ember spirituális központja, a szív rózsája keres: tökéletes kibontakozást, amely az egész embert átöleli. Ehhez hihetetlen inspirációt és segítséget jelent a Szellemi Iskola. Tanulói pedig megkísérelnek minden nap egy-egy lépést tenni ebben az irányban.

 

Negatív elanyagtalanodás

Ugyanakkor realistának kell maradnunk. Az ember még képtelen a Vízöntő-erők minden impulzusára pozitívan reagálni, mert ezt a fejlődést, amely igazi rendeltetését tartalmazza, gyakran még fel sem ismeri. Ezért azt akarja, hogy halandó személyiségének nézetei halhatatlanná váljanak, vagy azt, hogy halandó énje, egy mesterségesen élő, fizikai test révén örökké éljen ebben a természetben. Az ilyen felfogások szinte kényszerűen tévedésekhez, és azokkal az erőkkel való visszaélésekhez vezetnek, amelyeket a Vízöntő besugároz.

A Vízöntő-hatás következményeként, elsősorban a nyugati civilizációkban, az élet és a munka világának különböző területein egyfajta általános virtualizálódás figyelhető meg. Sok kommunikációs folyamat, amely korábban személyes kapcsolatok útján jött létre, vagy legalábbis a papír révén megjelent az anyagban, manapság már elektronikus úton bonyolódik. Ez a vízöntősugárzások hatásainak tipikus jele. Különösen a gyerekek és fiatalok azok, akik szinte magától értetődően már ezzel a virtuális médiavilággal együtt nőnek fel, sokan pedig ennek mértéktelensége folytán lelkileg beteggé válnak.

A gyógyászatban alkalmazott mikro- és nanotechnológiával kapcsolatban szintén új, virtuális technikák jönnek létre, melyekkel például mikrochipeket ültetnek az agyba, a szívbe és más szervekbe. Néhány éven belül, az egészség megőrzése érdekében „nanobotok” milliói surranhatnak majd fel-alá az emberek testében, az erekben, a véredényekben, a kapillárisokban, sőt „önállóan” cselekedhetnek és reagálhatnak is. Hogy eközben az ember finomanyagi testeivel mi történik, azt nem tudni, a mai tudomány ugyanis fel sem teszi ezt a kérdést. Mi történik a lélekkel, a tudattal? Mi a helyzet a manipulációk veszélyeivel?

Másik példaként a biometrikus biztonsági rendszerek szolgálnak. Az íriszfelismerőben egy digitális kamera nagyfelbontású képet vesz fel a szem szivárványhártyájáról (írisz), aztán számítógép segítségével az írisz mintegy 300 jellegzetességét összehasonlítják a rögzített adatokkal. A klasszikus ujjlenyomatnál csupán 40 jellegzetességet vizsgálnak. Az írisz ezért egyedülálló és hamisíthatatlan.

Az emberben rejlő örökkévalósági lény várja, hogy megszabaduljon az anyaghoz kötött élettől, és belépjen egy egészen más életbe.

Vajon van-e hatása annak, ha a szemen keresztül, közvetlenül elektronsugarakat irányítanak az agyra? És mi történik közben fizikailag, lelkileg és spirituálisán? Befolyásolja-e mindez a fej belső elválasztású mirigyeit? A szem a „lélek tükre”. Azon felül finomanyagilag közvetlen összeköttetésben áll a tobozmiriggyel, amelynek az új tudományos felismerések alapján ugyanolyan felépítése van, mint a szemnek. Ezeket a kérdéseket is csak ritkán teszik fel, és válaszolják meg.

Egyesült Államokbeli tudósok azonban még tovább mennek. Ahogyan azt a bevezetőben is bemutattuk, annak a lehetőségét vizsgálják, miként lehet a mikrochipeket a biológiával „neuronális géppé” egyesíteni. Ennek sikerét a nukleinsavak elektronjainak átvitelével, illetve a gondolatminták szilíciumchipekbe történő beégetésével kívánják elérni. A végső következtetést Kurzweil az alábbiakban fejti ki:

„Az ember lesz ennek a bolygónak az első olyan faja, amelyet saját találmányaival fognak helyettesíteni. De az intelligens számítógépek nem az ember ellenségei, nem fogják őt kiirtani, hanem összeolvadnak vele.”

 

A halhatatlanság álma

A kutatók célja az, hogy az emberi „szellemet” – illetve azt, amit annak tartanak – az esendő, megbízhatatlan, és így felesleges anyagi testtől elválasszák, és chipkártyákra vagy nanobotokba ültessék. Szeretnék az élet alapját digitalizálni, a hibákra hajlamos testet feleslegessé tenni, és az önszervező struktúrával rendelkező dinamikus rendszereknek közelebb kellene vinni az embert a halhatatlanság álmához.

Az extropier-ek, a számítógép-specialisták egy csapata, akik „transzhumanista futuristáknak” nevezik magukat, azon dolgoznak, hogy minden elképzelhető technológiát a lehető leggyorsabban kifejlesszenek, a világ hiperökonómiai, virtuális rendszerré változtatása érdekében. Azt jósolják, hogy az emberek majd a testeikkel és gondolataikkal kísérleteznek, és egy technológiai jártasságú „proto- felettes emberré” fejlesztik magukat, akik hatalmasabbak az emberiség többi részénél, és ez a régi faj eltűnéséhez vezet majd.

Hans Moravec, kutató és élenjáró számítógép-szakember, már a nyolcvanas években az emberiség, mint faj hanyatlásáról beszélt – s tette ezt nem kis lelkesedéssel! A homo sapiensen, mint „a Földbolygó, kisszerű, biológiai bennszülöttjén” kevés megőrzendőt talál. Az elégtelen biológiainak az átalakulása egy jobb, digitális életformába, szándéka szerint, közvetlen előttünk áll. „Mindannyian robotokká válunk. Ez éppen annyira elkerülhetetlen, mint amennyire kívánatos. – Az evolúció fontosabb, mint mi. Mi csupán csak a nagy egész részei vagyunk.”³

 

A nagy vágyakozás – a nagy félreértés

Milyen evolúcióról beszél Moravec, s beszélnek a kutatók? És melyik „nagy egészről”? Milyen „proto-felettes emberre” gondolnak, hogyan értik a halhatatlanságot? És: Mi az intelligencia? Mi a szellem, és mi a lélek? Mi számukra a tudat, az ön-tudat, és a mindenség-tudat?

Bizonyos értelemben azt mondhatjuk, hogy az intellektuális ember szenvedélyes kutató-ösztöne létünkben nem más, mint a halhatatlanság elkeseredett keresése. Ez nem mindig alantas szándékon alapul, hanem gyakran a biztos alap és a valódi ismeret hiányzik a létezés, az emberiség, a mindenség alapjainak és azok értelmének keresésekor. A tökéletesség, a harmónia és a bölcsesség utáni nyugtalanító vágy hajtja az embert előre csakúgy, mint az egyesülésnek, minden elválasztottság megszüntetésének, és a mindenütt jelenvalóságnak a kívánsága. Csakhogy: mindezt a halandó természetben keresik!

Éppen a számítógép-tudományok területén él olyan erősen a halhatatlanság, a mindenhatóság és a mindentudás mítosza. De vajon megszüntethető-e ennek a természetnek a jellege?

Dialektikus természetünk jellemzői a múlandóság, a halandóság. Minden, ami ebben a világban keletkezik, az el is múlik. A változás létünk egyetlen állandója. Előbb-utóbb minden mikrochip is elmúlik, és még egy nanobot sem él örökké. Az, ami örök egy emberben, az újra és újra visszavonul halandó köntöséből – mert nem oda tartozik! Ezen az elektronikus alkatrészek sem fognak soha változtatni. Az, ami az emberben örök, nem arra vár, hogy örökké ebben a világban éljen. Ez a halál világába való örök száműzetést jelentené! Az emberben rejlő örök lény az anyaghoz kötött élettől való megszabadulásra vár, hogy egy egészen más életbe léphessen be.

 

A mindent eldöntő különbség

A tudomány rendszerint egy materiális világképből indul ki. Vezérlő szerve a rendkívül bonyolult, anyagi agy a maga intellektuális gondolkodásával. Meggyőződése, hogy az ember majdan az élet utolsó titkairól is lerántja a leplet, és mindez csak idő kérdése. Egy rózsakeresztes azonban teljesen másképp tekint a világra. Számára a megújult élet kiindulópontja az örökkévalóság, a szívében rejlő szellemmag. Ez vezérli minden cselekedetében. És a szellemmag megváltásának spirituális útján teljesen új gondolkodás fejlődik ki. Ez az új gondolkodási képesség nem intellektuális, hanem megértő. Ez egy tökéletesen új tudat világos alapját képezi, amely egy másik létállapotban gyökerezik.

 

A feloldódás

Tehát a világosság és sötétség ősrégi küzdelméről van szó, amely mára – az új korszak beköszönte után – elért egy döntő állapotot. A negatív elanyagtalanodás nem csak az egyes emberekre van hatással, hanem az egész emberiség, a Földkozmosz, a naprendszerünk és a világegyetem fejlődésére. A hely pedig, ahol ez a küzdelem zajlik, az ember bensője. Ott fejti ki hatását a Világosság, de azok az erők is, amelyek végső soron minden mögött hatva az emberi lelkek megsemmisítéséért, de legalábbis a károsításukért folytatják ősi harcukat, hogy fogságunkat bebetonozzák.

Ám végül minden a tervszerű útján halad. Minden a magasabb törvényeknek megfelelően zajlik, a Goethe Faustjában említett elv szerint: az az erő hat, „amely szüntelenül a rosszat akarja, és mégis a jót éri el”. Vagy másképpen fogalmazva: Részesülünk az erőben és a segítségben, ha felkészülünk rá és megnyitjuk magunkat neki. Mi tartana hát vissza bennünket?

—

Források:

¹ Ray Kurzweil: „Homo sapiens”, és a „Konrad” magazin interjúja Ray Kurzweil-al, 2000.

² Uo.

³ H. Moravec: „Robot: Evolution from Mere Machine to Transcendent Mind”

(A puszta géptől a transzcendens értelemig történő evolúció), Oxford University Press, 1998.

 

 

Mindenhatóság

 

„Fáradozzanak bármennyire is, sosem fogják felfogni, milyen apró egy proton, és mennyire kevés teret foglal el. Mindehhez túl kicsi. A proton az amúgy is rendkívül kicsiny atomnak egy végtelenül kis része. A protonok annyira kicsik, hogy egy tintacseppben, ami ezen az i-n a pontot alkotja, kb. 500.000.000.000 férne el. Ez több másodpercnek felel meg, mint amennyi egy millió év alatt eltelik. [… ] Most képzeljék el, hogy sikerülne, [… ] egy ilyen protont annak milliárdod részedére összezsugorítaniuk, úgy, hogy hozzá képest egy normális proton óriásinak tűnne. Ezek után töltsék fel ezt az elképzelhetetlenül kicsiny teret úgy 30 gramm anyaggal. Kitűnő. Ilyen volt világegyetemünk a kezdetekkor.”

 

Ilyen izgalmasan kezdődik Bill Brysons lenyűgöző könyve. Tartalmaz szinte mindenről egy kis történetet, amiben valóban „szinte mindent” ugyanazon a könnyed módon magyaráz.¹ A fizikusok és kozmoszkutatók biztosra veszik, hogy a világegyetem kezdete úgy tizennégymilliárd évvel ezelőttre tehető. Azonban bármilyen elmésen is van felépítve, hosszú távon – ebben a fizikusok és kozmológusok szintén egyetértenek – a világegyetem menthetetlen, Egy ideig még tágul, hogy aztán viszonylag gyorsan egyetlen, nagy töménységű anyagi ponttá, ún. végszingularitássá essen össze, melyben a tér, az idő, és minden anyagi alak megsemmisül. Sőt, Földünkön már „rövidesen”, néhány millió év múlva lehetetlenné válik a mai formájában ismert élet.

Az ismert amerikai fizikus, Frank Tipler A halhatatlanság fizikája című könyvében, egy túlélési stratégiát fejlesztett ki az emberi faj számára. Tipler abból indul ki, hogy az ember a mai, biológiai állapotában egy minden szempontból rendkívül korlátolt lény, aki azonban nagy lehetőségekkel rendelkezik. Mindenesetre ahhoz, hogy a kozmikus fejlődés megváltozott feltételeihez hozzáigazodjon, jelentősen megnövelt intellektuális képességet kell elérnie, ezen felül, anyagi jelenségét olyannyira meg kell változtatnia, hogy a világegyetem bármely sarkában képes legyen a túlélésre. Tipler szerint a jövőben, számítógépek segítségével mindkettő bekövetkezhet. Ma még elképzelhetetlen számító-képességek segítségével gyűjtik majd össze a világegyetemre vonatkozó valamennyi ismeretet, és egy gigantikus, szimulációs programba táplálják. Azon túl magát az embert is, sejtről sejtre, atomról atomra számításfolyamatokkal elemeire szedik, úgy, hogy a számítógép egy napon képes lesz létrehozni a személyiség tökéletes mását a virtuális valóságban.

„A tökéletesen pontos szimulációt emulációnak nevezik. […] A kulcskérdés így a következő: léteznek-e emulált emberek? A szimulált emberek nézőpontjából tekintve – igen. […] Az emulált embereknek egyszerűen nincsen lehetőségük annak felismerésére, hogy ők valójában egy számítógépben léteznek, hogy csak szimuláltak és nem valódiak. Onnan nézve, ahol tartózkodnak, vagyis egy programban, nincs hozzáférésük a valódi anyaghoz, az anyagi számítógéphez. Így elképzelhetjük a legextrémebb helyzetet: egy tökéletes szimulációt – egy emulációt – az egész fizikai univerzumét, amely mindenekelőtt az összes, a valódi világban is létező lényt tartalmazza, és a valódi világegyetem valódi időbeli fejlődését egyaránt tökéletesen utánozza.”³

Ez az emulált világ egy paradicsomi világ minden szempontját felvonultatja. „Az emulált test, ellentétben a mi jelenlegi testünkkel, jóval jobb lehetne. A szimulált világ törvényeit így megváltoztathatnánk, úgy hogy ne legyen második fizikai halál. Pál nyomán (1. Kor. 14, 42-44) a szimulált testet „szellemtestnek” nevezhetnénk, hiszen ugyanabból az anyagból állna, mint most az emberi szellem: egy gondolat egy szellemben.”⁴

 

Az Omega-isten

De ki programozná ezt a mindentudó szuperszámítógépet? Végső fokon ki az ura ezeknek az életre hívandó világoknak, melyekben nincsen halál? Maga a szuperszámítógép. Bizonyára majdan átlép valamely fontos küszöböt, és onnan kezdve önmagát programozza. Önteremtő, önmagát reprodukáló lénnyé lett. A világegyetem minden információját begyűjti, kísérletez velük, s így az emberi intelligencia összes korlátját átlépve, maga mögött hagyja azt.

Ezt a „számítógépet” ne képzeljük el semmilyen, számunkra manapság ismert formában. A durva anyagin kívül létező formát fog ölteni. Ez végül azt is lehetővé teszi majd neki, hogy túlélje a világegyetem összeomlását, és önmagából teremtsen univerzumokat. Ezt az utolsó, rendkívül tömény, az elmúlt univerzum minden információjával telített végpontot nevezi Tipler, Teilhard de Chardin nyomán az Omega-pontnak.

„Minden további nélkül kijelenthetjük, hogy az Omega-pont mindentudó; tudja, amit a fizikai univerzumról tudni lehet (és ebből kifolyólag önmagáról is mindent).”⁵ Saját halálán áthaladva, a világegyetem megéli saját újjászületését az Omega-isten tudatában.

Természetesen, akkor semelyik számunkra ismert élet nem létezik már. De Tipler problémája nem is ez. A világegyetem nem azért keletkezett, hogy megjelentesse a jelenleg ismert formákat. Hanem azért, mert kezdetben véletlenszerűen jelen volt valamilyen információ, pl. egy atom képessége, hogy egy másikat magához kössön. Így évmilliárdok alatt különböző formák alakultak ki, majd ismét eltűntek, ha nem bizonyultak életképesnek. Az emberi életforma egyike ezeknek, és az elkövetkező időkben ki fog halni.

Bryson ezekről az emberekről is tud izgalmasat mondani. Az Egy kis történet bevezetőjében ezeket írja: „Kezdetben, az Ön földi jelenléte érdekében, ide-oda bolyongó atomok billiárdjainak kellett összetett és felettébb összehangolt módon egymáshoz kapcsolódniuk, hogy Ön létrejöhessen. Ez a rend olyan bonyolult és egyszeri, hogy azt annak előtte sosem kísérelték meg, és csakis ez egyszer valósították meg. A sok-sok év alatt, amelyek még hátra vannak (reményeink szerint), ezek a parányi részecskék ellenállás nélkül, azokkal a milliárdnyi intelligens, együttműködő elintéznivalóval fognak foglalatoskodni, melyekre szükség van, hogy Önt életben tartsák. És hogy Önt a felettébb kellemes, de mindent összevetve aláértékelt állapottal megismertessék, amelyet létezésnek nevezünk.”

Tipler semmit sem ismer fel ebből a „felettébb kellemesből”. Az előítélet szemüvegén keresztül szemlélődik. Számára az emberi teremtés nem más, mint csekély plusz és egy kis mínusz. Ami megmarad, az maga az információ. Tipler így fogalmaz: „Az élet természetes kiválasztás útján megőrzött információ.”⁶ Egy másik helyen pedig: „Az élet […] az információfeldolgozás egy módozata, és az emberi szellem – ahogyan a lélek is – egy rendkívül összetett számítógépes program.”⁷ Ahogyan manapság információk millióit programozunk egy aprócska chipre, valószínűleg a nem is olyan távoli jövőben lehetséges lesz ezeket az adatokat néhány atomban eltárolni, és ezzel Tipler szerint, az élet további létezése, minden katasztrófa ellenére, biztosított. Az információfeldolgozás – céltalanul és értelmetlenül – tovább folyik.

Tipler ötleteit még kollégái körében is kételkedve fogadták, de logikája kézenfekvő. Instabil kozmoszunk már csak korlátozott ideig nyújt életlehetőséget az embernek. Amíg a spirituális értelmezés magasabb síkja ismeretlen, addig csakis a jelenlegi valóságban elérhető tökéletesség utáni kutatás marad számára. A tökéletlenségnek önmagát kell tökéletesítenie, a véges végtelenné, a korlátozott ismeret pedig mindenhatóvá kell, hogy váljon.

 

Képesek-e önmagukat istenné tenni?

Tipler emberi jövőről alkotott képe, aminek ugyebár a hivatalos tudomány materialista tantétele adja az alapjait, kijózanító és félelmetes. Egyedül maradva tökéletlen lehetőségeivel, egy olyan világban, amely csupán tudásszomjának csillapítására és hatalmának bizonyítására szolgál, de ami nem más, mint kapcsolat nélküli létformák egyvelege, az embernek merész és bizonytalan vállalkozásba kell kezdenie, hogy a kiszámíthatatlan természettől kiharcolja további fennmaradását. Szomorú kilátás számítógéplényként halhatatlanná válni! Legfőképpen az az elszomorító, hogy az igazi és hatalmas eszme, az emberi lény halhatatlansága, ilyen groteszk módon fejeződik ki. „…Csak mint szellemi test, csak számítógépes emuláción keresztül lehetséges a második halál nélküli feltámadás: jelenlegi, anyagból álló testünk képtelen lenne a végszingularitás közelében uralkodó extrém hőséget kiállni.”⁸ Valóban: „…Test és vér nem örökölheti Isten országát.” (1. Kor. 15,50)

A nagy vallások feltámadási elképzelésétől hajtva, Tipler kidolgozta fizikai istenbizonyítását. Az ő Omega-istene az evolúciós keletkezés és elmúlás eon-jainak ismeretéből és tapasztalatából születik. Gigantikus időtávokat lát át, mégis egy keletkezett, a térből és időből született Isten marad.

„Én vagyok az alfa és az omega” – mondja ezzel ellentétben Jézus. Az ő működése az örök Isten létezésében gyökerezik, aki a téren és időn kívül mindig is volt, örökké lesz, és jelenleg is megnyilatkozik az embereknek.

Csakis az erről az örök természetrendről szerzett ismeret ad a feltámadásnak valódi értelmet. Az eredeti embert nem egy számítógépnek kell létrehoznia, a feltámadási test nem a régi, földi test mása, és a szellem világa sem digitális művelet eredményeképpen keletkezik. Mindez létezik, és mindig is létezett, csakhogy egy olyan dimenzióban, amely a földi ember előtt bezárult.

A tökéletesség világából hívták életre a számunkra ismert kozmoszt, mint időrendi szükségrendet. A transzfiguráció az eredeti szellemembert kelti újra életre – egy téren és időn kívül fekvő területen, ami azonban mégis áthatja ezt – az eredeti, örök élet területén. Az időbeli ember képtelen felfogni ezt az örökkévalóságot, ám mélyen benne él az említett világnak egy nagyon bizonyos sejtése. Erről tanúskodnak Tipler megfontolásai, legyenek ezek bármilyen torzak is.

A szellemember feltámadásának útja ma is teljesen megvalósítható. De ahhoz, hogy bejárjuk, élesen meg kell különböztetni ezt a világot és ezt a létezést, másrészt pedig az isteni világot és az örök létezést. Az időbeliség története, és az ember fejlődése ugyanis csak az örökkévalóságból nézve nyilvánítja meg az értelmét is. Aki nem képes e „személyiségfeletti” nézőpontból tekinteni a földi fejlődés menetére, az csak saját tökéletlen tudatának visszatükröződését látja.

Olyan emberek, mint Tipler, képesek túltekinteni ezen a tökéletlenségen, és az intuíciónak egy tudatalatti forrásából meríteni, mialatt a tudat tükre ezt az intuíciót egy régen ismert köntösbe bújtatja.

 

Beszélünk például mindenhatóságról vagy Isten mindenható erejéről. A mindenható tehát maga Isten. Ezért mindenhatóságra szert tenni annyi, mint áthatolni az isteniség központi lényéhez, részesülni benne. És mivel Isten központi lénye mindig a tűzzel áll kapcsolatban, bizonyára megértik, hogy a jelölt – mihelyt lehetségessé válik számára, az ötödik elem, a tűzéter uralása – ezáltal egyben az atom központi lényét is uralja, ami által teljes mindenhatóságot ér el. Beszélünk az isteni mindenütt jelenlétről. Ez az isteni mindenütt jelenlét, az isteni erő, benne foglaltatik az atom ötödik nézetében. Ha az ember megnyitja magát ennek az erőnek, akkor magával Istennel egyesül. Akkor egy lesz a mindenség-megnyilvánulás maglényével, egészen az atomig. Így megnyílik számára Isten ereje, a mindenhatóság.

 

Részlet: A kínai Gnózis, magyarázatok a Tao Te King-hez, Jan van Rijckenborgh – Catharose de Petri

 

A mindenhatóság paradoxona

Az újkor tudományának tökéletesen igaza van abban, hogy az embernek használnia kell az értelmét és törekednie, kutatnia kell. Egy igazi kutató azonban fel fogja ismerni lehetőségeinek határait. Ez az intelligens észlelés kérdése. Be fogja látni, hogy pusztán a gondolkodás által képtelen valódi ismeretre szert tenni. És ekkor felfedez valami különöset: amire szüksége van, az nem térhez, időhöz és alakhoz kötött. És ez az ember számára – aki végül is ezekből áll – aligha felfogható. Hacsak nem lel rá bensőjében azokra a rejtett képességekre, melyek – egyelőre teljesen lappangva – kezdettől fogva az egész létezésének elemei voltak, de itt, jelenlegi létterületén, eddig még nem játszhattak szerepet. Ezek a képességek egy különleges életnézetből erednek, egy ötödik „elemből”, ami eddig még hatástalanságra volt ítélve. A Rózsakeresztesek ezt „ötödik éternek” vagy „tűzéternek” nevezik.

 

 

 

2016/9. szám

 

 

Hermann Hesse

 

A huszadik század irodalma már egy olyan korszakban született, amelyre nem csak a keresztény hagyományok hatottak, hanem a tizenkilencedik század közepétől kezdődően, ahogy egyre nagyobb rálátásunk lett a távol keleti kultúrára, az ősi indiai, kínai tanítások is. Ezek mindenképpen termékenyítően hatottak a nyugati művészetekre, a gondolkodásra és a tudományra is, és egyre inkább át lehetett élni annak valóságát, hogy: Minden Egy.

Ez az inspiráció hatotta át Hermann Hesse művészetét is, amely így lett univerzális, és valódi értelmében: európai. Ennek a ténynek olyan mély spirituális tartalma van, amely könnyebben megérthető, ha a Világosság hármas szövetségének munkájára gondolunk, amelynek aktivitása a jelen korban éppen úgy hatással van az élet minden szintjére, ahogy az elmúlt évszázadokban, és amely újabb és újabb formát alkot önmagát megnyilvánítva.

Ennek a munkának egyik jelensége az az irodalom, ami a modern német kultúrában is felismerhetővé tette az egyetemest.

 

 

Hermann Hesse: A hivatottól a választottig

 

1. A művész feladata

Ahogy távolodunk az időben egy-egy kijelölt ponttól, az a közös élmény, amit az emberiség átélt, letisztul, tapasztalattá válik csakúgy, ahogy egyéni létünk eseményei. Az újra születésben esszenciaként megmarad az a lényeg, amelyből sors szőhető, vagy pedig egy addig ismeretlen úton indulhatunk el, az újjászületést választva.

Természetes, hogy az individualizálódó ember egyre kevésbé tud az egyetemes hagyományba kapaszkodni, ugyanakkor elemeiben olyan értékként épült a közös tudatba, amely nélkül elképzelhetetlen a vízszintes, horizontális evolúció éppen úgy, mint a vertikális reorganizáció.

Hermann Hesse az első olyan valódi művész, aki tudását alkotásaiban úgy képes megjeleníteni, hogy a rá ható nyugati protestáns és katolikus kereszténység, a keleti, indiai és kínai tradíció, valamint Carl Gustav Jung új pszichológiája lényegi valóságukban átvilágítsák a kort, amelyben élt és alkotott. Egy olyan kort, amelyben a materializmus világbirodalmakat épített.

Ellentétben az okkult tradícióval, amely hasonlóan abból a hagyományból merít, amelynek eredete a világ minden vallásában közös, Hesse a kapcsolatot megtalálja az emberivel. A humánum tisztelete sohasem vész ki belőle, annak minden gyarlósága ellenére. Sőt, barátja és kezelőorvosa Carl Gustav Jung tanaival rokon nézeteit beleszőve írásaiba, a művészet útját a realizálás eszközeként használva az ősvalóság kutatásában, felsorakoztatja a legkülönbözőbb emberi szerepeket, és célja nem a hordozott sors megtagadása, az emberi élet félresodrása, hanem az átélés és az egység ismerete. Mondhatjuk-e azt, hogy Hermann Hesse rózsakeresztes volt?

Ha csak azokra a vallási élményekre alapoznánk véleményünket, amelyek életét meghatározták, és előítéleteinkre hagyatkoznánk, amelyek által nem jutunk messzebb, mint a kritizált teológiák, legyen az a kereszténység bármely nézetéé, vagy buddhista, hindu tanítás, Hesse nem tartozhatott egyetlen társasághoz sem.

Ahogy az első sorokban említettük, alkotásai, életműve, és életének realizációja a legjelentősebbek közé emeli. Azok az univerzális hatások, amelyek felpörgették az emberi kreativitást és számtalan művészt, tudóst, gondolkodót, prófétát ihlettek meg, és ideig-óráig az aktuális trend föl-föl dobta valamelyikük nevét, és valóban a tapasztalt valóság egyes részletében igenis tagadhatatlan hatásuk. Mégse fogták össze olyan egységbe a XX. század első felének művészetét és gondolkodását, mint azok a kevesek, akik közé Hermann Hesse is tartozott, és akik nem csak egy bizonyos korszak jellemző karakterei voltak, hanem az elmúlt századok hagyományait továbbszőve, azokat akár meg is haladhatták, újabb lehetőségek születését készítve elő.

 

„Minden ember élete kísérlet, hogy eljusson önmagához.

Minden ember élete egy ösvény sejtése.”

Hermann Hesse: Demian című könyvéből

 

 

Ahogy egyre távolabbról szemléljük azt a kijelölt pontot, amit közös élményként, mint emberek átélhettünk, egyre jelentéktelenebbé válik a nézetek, stílusok, mozgalmak kavalkádja, és éppen azért, mert Hermann Hesse, és még kevesen az emberi lélek valódi célja felé igyekeztek művészetükben és igyekeztek életüket egy szent középpont köré fölépíteni, és ez az új épület, amely soha nem állandó forma, mégis az öröklét anyagaiból épül, lehet lakása mindazoknak, akik képesek alászállani, szolgálni, hogy önmagukat meghaladó alkotások által nyilatkozhasson meg, ami új, ami több, ami… szent.

Hesse neve összecseng az írásos múlt tanítóival, legyen az az őskori hagyomány mitikus alakja, mint Orpheusz, vagy a klasszikus múlt nagyszerű tanítói, mint Szókratész, de akár az európai újkort a Halak korszakából a Vízöntőbe átvezető ihletett művészei, mint Shakespeare, Fernando Pessoa, vagy akár Hamvas Béla életműve. Mint kutató individuum, aki a keresés eksztázisában a legfontosabb alak, felállítja keresztjét, így válik tehát rózsakeresztessé a szó igaz értelmében. Ezért művészete valóban jelentőséggel bír a mindenség történetében.

 

2. „Az Evangélium vázlata vagy”

(Hoszai Macou)

Hesse írásművészetében a legelső mozgató az ősvaló keresése. Még a rá oly nagy mértékben ható katolicizmus is ilyen szereppel bír központi szerepet kapva két nagyon fontos regényében, az Üveggyöngyjátékban és a Narziss és Goldmund-ban. Annak ellenére, hogy tisztában van azzal, formai megnyilatkozása olyan karmikus terhekkel van megbéklyózva, amelyek nem engedik egy valódi reform kibontakozását. Mégis: egyetemesnek vallja önmaga hitét, és nem vész el a történelmi viszonylagosság erdejében.

Ugyanakkor a bibliai üdvtörténetnek egy más, feledett, de már ébredező ismerete jelenik például a Demian-ban, melyben a címszereplő az ősvaló manifesztációja, a kiteljesedett személyiség példája, aki nietzschei értelemben túl van jón és rosszon, ugyanakkor, mint Káin, megbélyegzett, idegen mindenhol. A szokások perceiben dagonyázó közösségnek idegen, hiszen nem azonosul azzal a kispolgári vallásossággal, amelynek célja továbbpörgetni az élet kerekét.

A gnosztikusoknál jelenik meg leghatározottabban az a tanítás, amely szerint az egész ember, Adam Kadmon Teremtő nézete, mint demiurgosz, saját művébe zárja a tudatállapotának megfelelő valóságot, és ebben olyan törvényeket szab meg, amelyek fenntarthatják ezt a rendszert. Bukása: Önmaga – a valódi eredet szabadságától való elzárkózás. A János apokrifonban a kísértő: maga Jézus. Az emberi teljesség eredeti tudatállapota szeretné fölébreszteni saját édenében fogoly teremtő nézetét, ezért hívja fel a tudás fontosságára a lefokozott éberségű, immár kettős entitást, az embert. Az egyetemes tan ilyetén megvilágítása természetesen irritálja a betokosodott asztrálist, és heves reakciókat generál.

Ahogy távol áll attól a viszonyrendszertől, amely a judeo-kereszténység morális kategóriáit építi fel, ha Káint a bukott emberőst a szellem emberének nevezzük, hiszen az üdvtörténetet lefokozza bűn és bűnhődés viszonyára, így az ember tudati evolúcióját is olyan síkra tereli, amely az egész megértését a kezdeteknél akadályozza meg. Jan van Rijckenborgh így ír erről, Miért vagyok rózsakeresztes című vallomásában:

„A sérthetetlenség jelének nincs külső nyoma. Ez a jel egy vérben rejlő birtokot jelent, a vérnek egy bizonyos állapotát, amely képessé teszi Káin szellemét célja elérésére. Káin meg akarja ostromolni az egeket. És Isten most képessé teszi őt erre. Így Káin dicsőséges állapotában egy várost épít, Henoch városát, a beavatás városát, egy elő-Krisztianopoliszt, az alsó egyházat, amely pontosan szemközt áll az égi egyházzal, Melchisédek rendjével, és a következő dinamikus hívást intézi ehhez a Rendhez: „Gyertek át, és segítsetek nekünk!”

Nos, Barátaim, ezekben a jellemzőkben látom felragyogni a választ az általam feltett kérdésre: „Miért vagyok rózsakeresztes?”

Aki bensőjéből kiindulva rózsakeresztes, az testére, lelkére és szellemére nézve is, a következő tulajdonságokat birtokolja:

• A Káin-típushoz tartozik.
• Szellemalakjában erőteljes tudati hangsúlyokat hordoz.
• Hajlamos arra, hogy a lélek fontosságát és a lélekre vonatkozó törvényeket figyelmen kívül hagyja, ezeket a törvényeket saját felfogása szerint elhajlítsa, valamint ezeket – fajtájuk és állapotuk miatt – lenézze. A vérében működő hajszoló erők hatására nagy érdeklődést mutat a szellemtudományok iránt és e tudományok szellemi javait számára nélkülözhetetlen eledelként asszimilálja.
• Ebben a szükséghelyzetben felfedezi, hogy lélekgyilkosságban vétkes. Így a szellemi tudományok mellé odaállítja Krisztus tűzegyházát, hogy a lélek ellenőrzése és hatása alatt szellemi fejlődése a helyes irányba haladjon.
• És így fog majd, Isten szelleme által fellobbantva, szabad önátadásban alámerülni Jézusban, az Úrban, hogy a Szent Szellem által újjászületve, tovább mehessen az Úr színe elől Nod földjére, az Édentől keletre. Ez azt jelenti, hogy mivel a szellem új lélekállapotra ébreszti, saját fajtájának megfelelően Hánókh (Henoch), a beavatás születik meg belőle. És ezt a beavatást nem felülről ajándékozzák oda neki! Ez a beavatás őbelőle születik meg!
• És testvéreivel így épít egy várost a szellem, lélek és test szerint, Henoch városát, a földön küzdő egyházat, mely a föld sötét szülőméhéből az Atya, a Fiú és a Szent Szellem nevében odakiáltja a Fény Hierofánsainak: „Gyertek át ide és segítsetek nekünk!”

 

3. „Az emberi lélekben már minden létező benne van.”

A Demian címszereplője az ősvaló szimbólumaként a kiteljesedett személyiség példája, felsőbbrendű ember, akiben Káin, mint erős jelenik meg a gyenge Ábellel szemben.

Hesse így ír egy levelében: „Az, hogy a Demianban az Ön számára sok mindennek visszataszítónak és gyűlöletesnek kell tűnnie, azt értem. Ebben a könyvben az individuáció folyamatán van a hangsúly, a személyiség létrejöttén, amely nélkül nem létezik magasabb rendű élet. (…) Azt, hogy feladatunk és rendeltetésünk másik oldalát, a nagyobbat, az istenit, a személyiség fölébe kerekedést, és azt, hogy az isten belsőleg teljességgel kitölt, szintén ismerem, ezt Ön kiolvashatta a Sziddhártából. Ami engem illet, számomra ez a két könyv távolról sem áll ellentmondásban egymással, hanem ugyanannak az útnak a szakaszait írják le.”

A kiteljesedés útján tehát a Sziddhárta a Demian meghaladása. A kereső megtanulta, hogy az ősvaló hangját kövesse. Eléri azt az egó számára idegen létállapotot, amely egyfajta szingularitás, különösség, ugyanakkor a létezés legtermészetesebb minősége. Fölemelkedett tudatállapotában éli át minden élet egységét. Hosszú útja, amelyre hívatott, beteljesedett, hiszen a neve sem jelent mást, mint „az, aki elérte a célját”. Ez jelent karmikus kegyelmet is, a mikrokozmosz oly sok tapasztalatának összegét, és visszautalást az előzőekben tárgyalt regényre a Demian-ra, amelyben a kereső eléri azt az úgynevezett második lépcsőt, amely már elválasztja a világtól, de még nem nyerheti el a lélek békéjét, amiért elindult. Sziddharta olyan brahmana családjába születik, amely eleve különválik a többi kaszttól, hiszen a legfelső hierarchia az emberi világban. Sziddharta mégis nyugtalan, új utat keres, így haladja meg a demiani ősképet is, megtanulva a legfőbb bölcsességet: a lélek készségét arra, hogy a lét minden állapotában tapasztalhassa az egységet.

Minden Isten.

Ismét idéznénk Jan van Rijckenborgh-ot:

„A rejtett kapcsolatot Istennel meg lehet találni – erre a szellem, a lélek és a test összes törvényének alkalmazása teremt lehetőséget. Ezért Káinnak nem a szellemből kell kiindulnia, hanem a lélekből. Szellemét a lelken keresztül kell kibontakoztatnia. A lelkében sugárzik az a fény, amely az Atyából indul ki. A világosság, a Krisztus az, aki az Atyát megmagyarázza nekünk. Káin, a tűzszellem, a lélek fényének vezetése nélkül csupán zabolátlan, féktelen, kutató és kísérletező, a vakmerő és ezért bukásra ítélt. Ő az, aki megperzselt szárnyakkal zuhan a mélybe.

Szellemi iskolánkban ezért megtanuljuk és tudjuk, hogy minden igaz életet kereső ember útja a szívben, a fényszentélyben kezdődik. Valódi alázatban, minden önhittségtől mentesen kell áldozatunkat bemutatni a szívszentély oltárán, és Őt, a mindörökkön örökké létezőt arra kérnünk, hogy legyen világító mécses a lábunk előtt. Krisztus világosságát tehát valódi jámborsággal kell befogadnunk. És a Káin-ember így lesz valódi Káin, a birtokos. Mert a világosság nyilvánítja meg benne a tüzet. Maga Isten gyújtja meg a főszentélyben a tüzet a Krisztus világossága által, és amikor Káin belekezd nagy feladata teljesítésébe, maga Isten vezeti őt. A főszentélyben csak a lélek fényén keresztül jöhet létre valódi, isteni megnyilvánulás.”

És minden őszinte kutatónak utolsó mondatként egy fontos gondolat Hessétől: „Ön talán nem vette észre, hogy a Sziddhárta nem valami kész dolog, hanem csak egy kezdet” – írja Hesse egyik levelében.

—

Forrás:

Hermann Hesse: Demian, Sziddharta

Riskó Enikő: A regényelemzés lehetséges lélektani szempontjai

Jan van Rijckenborgh: Miért vagyok Rózsakeresztes?

 

 

A bölcsek köve, melyet oly sokan kerestek hiába, nem az ásványok világában keresendő, hanem ez az isteni épületkő magszemként nyugszik az ember szívében. Isten birodalma magában az emberben található. A szellemtermészet egy rejtett fókuszban összpontosul az ember szívében. Itt található a bölcsek köve. Az ember jobboldali szívpitvara táján egy titokzatos szellemi központ található, melyet „Jézus magjának”, a „szív rózsájának”, vagy modernebb nyelven „szellemszikra-atomnak” vagy „Krisztus-atomnak” is neveznek. A léleknek ebben a vetőmagjában alszik az a hatalmas képesség, mellyel létre lehet hozni a belső, arany ősanyagból álló mennyei embert.

(Catharose de Petri, Jan van Rijckenborgh)

 

 

Sziddhárta¹

 

„Szabad-e másnak áldozni, másnak szolgálni tisztelettel, mint Neki, az Egyetlenegynek, az átmannak? Átman² pedig hol található, hol vett lakást, örök szíve hol dobog, hol máshol, mint kinek-kinek saját Énjében, törhetetlen legbensejében, amelyet magában hordoz mindenki?

Hanem hol, ugyan hol van ez az Én, az ember lényének Legbenseje, ez a Legvégső lényeg? Nem hús és vér, nem is a gondolat vagy az öntudat, így tanították a nagy bölcsek. Hol, ugyan hol van hát? Bejutni oda, az Énhez, magamhoz, az átmanhoz – van-e más érdemes út? Jaj, ezt az utat senki sem mutatta meg, és senki sem ismerte, az édesapja sem, tanítómesterei sem, az isteneknek való áldozás szent énekei sem! Mindent, mindent tudtak ők, a bráhmanák³, és az ő szent könyveik, gondoltak mindenre, a mindennél is többre, a világ teremtésére, a beszéd, az étkezés, a belégzés, a kilégzés eredetére, az érzékek rendezésére, az istenek tetteire – mérhetetlenül sok volt, amit tudtak – de érdemes volt-e mindezt tudni, ha valaki nem tudta azt az Egyet, az Egyetlent, a Legfontosabbat, az egyedül Fontosat?”

…

Felismerni, hogy semmit sem tudunk.

A szellem megszabadulásának kezdete a belátás. Krishnamurti számára a legfontosabb belátás annak felismerése, hogy semmit sem tudunk. Ez klasszikus felismerés, amely megtalálható már Szókratésznál is. Rózsakereszt Krisztián pedig szintén így szólt: „Minden tudás összege, hogy semmit sem tudunk.”

…

„Sziddhárta, olyan hangon, amelybe ugyanannyi bánat, mint gúny vegyült, szomorú, halk, kicsit csúfolódó hangon így szólt: – Ó, Govinda⁴, barátod hamarosan el fogja hagyni a samanák⁵ útját, amelyet oly rég jár teveled. Szomjazom, ó, Govinda, és ezen a hosszú samana-úton semmit sem enyhült a szomjúságom. Mindig ismeretre szomjaztam, mindig tele voltam kérdésekkel. Kérdeztem a bráhmanákat, évről évre, kérdeztem a szent védákat, év év után, és kérdeztem a kegyes samanákat, év év után. Ó, Govinda, meglehet, ugyanolyan jó, bölcs vagy gyógyító dolog lett volna, ha az orrszarvú madarat vagy a csimpánzt kérdezem. Sok időre volt szükségem, és még mindig nem fejeztem be, hogy ezt az egyet megtanuljam, ó, Govinda: hogy az ember semmit sem tanul! Azt hiszem, a valóságban nincs olyasmi, amit „tanulás”-nak nevezünk. Csak a tudás van, barátom, az pedig mindenütt ott van, az átman, amely ott van bennem és benned és minden lényben. Így hát kezdem már hinni: ennek a tudásnak nincsen gonoszabb ellenfele, mint a tudni akarás, mint a tanulás.”…

Gótama¹:

– Ez a tanítás, amelyet tőlem hallottál, nem vélekedés, célja sem az, hogy a tudásra szomjazóknak megmagyarázza a világot. Más a célja: a szenvedéstől való megváltás a célja. Ez Gótama tanítása, nem egyéb.

– Kérlek, ó, Fenséges, bár ne haragudnál rám – szólt az ifjú. – Nem azért szóltam hozzád, hogy vitákra keressek okot, nem azért, hogy szavakon fennakadjak. Valóban igazad van, a véleményeken nem sok múlik. De ezt az egyet még hadd mondjam meg neked: tebenned egy pillanatig sem kételkedtem. Egy pillanatig sem vontam kétségbe, hogy Buddha vagy, hogy elérted a célt, a legmagasabb elérhetőt, amelyre oly sok ezer bráhman és bráhmánfi törekszik. Megtaláltad a haláltól való megváltás útját, ez saját keresésed alapján lett a tiéd, a magad útján, gondolataid, meditációd, ismereteid, megvilágosodásod útján, nem valamely tan segítségével! És így – ez az én elgondolásom, ó, fenséges Mester – nincs ember, aki puszta tanítás útján jutna megváltáshoz! Senkit sem tudsz részeltetni benne szavakkal és tanítással, ó, tiszteletre méltó Mester, senkinek sem tudod szóval átadni azt, ami a megvilágosodás órájában történt veled! Sok mindent tartalmaz a megvilágosodott Buddha tanítása, sokakat útbaigazít, hogyan éljenek helyesen, hogyan kerüljék a gonoszt. Egyet azonban nem tartalmaz ez az oly világos, oly tiszteletre méltó tanítás: nem tartalmazza annak a titkát, amit maga a Fenséges megélt, százezrek közül ő egyedül. Ez volt az, amire gondoltam, amit felismertem, amikor a tant meghallottam. Ez az, amiért folytatom vándorutamat – nem azért, hogy más, hogy jobb tanításra leljek, hiszen tudom, hogy jobb nincsen, hanem hogy búcsút vegyek minden tanítástól és minden tanítómestertől, s egyedül magam érjem el célomat vagy meghaljak. Sokszor gondolok majd még vissza erre a napra, ó, Fenséges Mester, és erre az órára, amelyben a saját két szememmel láttam egy szent embert.

A Buddha csendesen lesütötte szemét, kifürkészhetetlen orcájáról csendes, tökéletes nyugalom sugárzott. – Kívánom – szólalt meg lassan a tiszteletre méltó Férfiú hogy gondolataid ne legyenek tévedések! Kívánom, érj célt!

De mondd csak: láttad-e samanáim népes seregét, sok-sok testvéremet, akik mind a tanhoz menekedtek? És azt gondolod-e, idegen samana, vajon azt gondolod-e, hogy mindezeknek jobb volna búcsút intenie a tanításnak, s a világba és az élvezetek közé visszatérnie?

– Ó nem, távol áll tőlem ez a gondolat – szólt Sziddhárta hevesen. – Kívánom, hogy mind maradjanak hívek a tanításhoz, kívánom, mind érjenek célt! Nem dolgom mások élete felől ítéletet mondani! Egyedül felőlem, egyedül a magam útja felől kell döntenem, választanom, miatta a tant elutasítanom. Mi, samanák az éntől való megváltást keressük, ó, Fenséges Lélek. Ha tanítványoddá lennék, tiszteletre méltó Mester, attól tartok, megtörténhetnék velem, hogy csak látszólag, önáltatással nyugodna meg és lelne megváltást bennem az Én, valójában azonban tovább élne és nagyra nőne, mert akkor ott volna számomra a Tan, lennének tanítványaim, ott volna hozzád húzó szeretetem s a szerzetesek közössége, amelyeket mind saját Énemmé alakítanék!

Gótama halvány mosollyal, megingathatatlan derűvel és barátsággal nézett szemébe az idegennek, és alig észlelhető mozdulattal elköszönt tőle.

– Bölcs vagy, samana – szólt a Tiszeletreméltó. – Bölcsen szól ajkad, barátom. Óvakodjál a túl nagy bölcsességtől!”

A közönséges természet testembere a haláltermészet asztrális anyagából él, abból is tevődik össze, és nem emelkedhet ki belőle, mert legmagasabb rendű teste nem jut hozzá a csend Sophiájához. Az üdvösség ösvénye, a megszabadulás útja ezért az alulról induló és ott kivitelezett felkészülésben rejlik, amelynek a csalóka dialektikus világtól való elfordulással és a hétszeres szívnek minden eföldi vágytól való megtisztításával kell elkezdődnie. Aki ezt megteszi, azt megérinti, átlelkesíti a monád sugárzása. És ennek az érintésnek, ennek a lelkesedettségnek kell a gondolkodási képességet a szellem beereszkedésére, a Sophiának, a csend lényének, a Szentelő Szellemnek a beáramlására felkészítenie.

– De ki veti el a jelöltbe a csend magját? – kérdezhetik.

Ne higgyék, hogy bármilyen úgynevezett mester, adeptus vagy beavatott megajándékozhatja Önöket vele. Valójában önmaguk teszik ezt meg, az előkészületeikkel és önátadásukkal. A még igencsak kezdetleges gondolkodásukat ezzel megnyitják az isteni bölcsesség, a beereszkedő szellem előtt. S ezáltal az ennek megfelelő isteni törvény is azonnal beteljesül. Az isteni bölcsesség mindenkibe beereszkedik, aki megnyitja magát neki.

Ha a gnosztikus erő megérint valamit, akkor a sugár megtörik, hét nézetre oszlik. Ha tehát a világosság megszületik bennünk, akkor a Hétszellemnek ez a hatása tudatossá válik nekünk. Ebben a Hétszellemben és ezáltal fejlődik ki aztán, mialatt a jelölt tudatosan részesül benne, a képesség, a világosság, a meleg, hang, összetartóerő, élet és mozgás további folyamata.

Hogy mindent jól megérthessen, amit szabad erről mondanunk, meg kell teremtenünk ehhez a helyes szellemi környezetet. Gondolja el egy pillanatra, hogy megkapta a legnagyszerűbb karácsonyi ajándékot, amelyet emberfia kaphat: Ön Isten világosságszületésében áll. Mivel minden érzékszerve és egész lelkiállapota alapvetően megváltozott, lelke homlokablakán át megpillantja ezt az egész, csodálatos bevonulást az új életterületre. Derűsen tiszta fényességben áll, mely rendkívül vigasztaló, nem vakító, minden mértéken felül szép: és kimondhatatlan békesség ereszkedik Önbe. Ez a „Jézusban elhunyás” békéje, ahogyan a klasszikus rózsakeresztesek mondták. A régi lélek, személyiségrendszerének magja valóban meghalt. Mihelyt a világosság-áttörés ünnepelhető, addigra a régi lélek eltűnik, és új lélek születik a régi létállapotban. Most a Szent Szellemből való újjászületés kezdődik meg. Ez a még létező régi lény további eltűnését, pusztulását hozza magával. Az új lélek megszületett, de a régi dialektikus lényben! Ezért a régi dialektikus lény utolsó maradékát is teljesen fel kell számolni. Ezzel egyidejűleg teljesen új lénynek, teljesen új személyiségnek kell kifejlődnie, amelyben az új lélek harmonikusan lakhat és valóban kifejezheti magát. Ha az új léleknek a régi lényben kellene maradnia, akkor mindenféle hátráltatásban részesülne. A régi lényben nem tudna teljesen kibontakozni. Az új léleknek emiatt új személyiséget is fejlesztenek.

„Az Én volt az, amelynek értelmét és lényegét meg akartam tanulni. Mégsem tudtam legyőzni, csak becsaptam ideig-óráig, menekültem tőle, rejtőzködtem előle. Való igaz, semmi a világon nem foglalkoztatta annyit a gondolataimat, mint az én Énem, ez a rejtély, hogy élek, hogy egyetlenegy vagyok és mindenki mástól eltérek és különbözöm, hogy Sziddhárta vagyok! És mégis, nem sok dolog van a világon, amiről kevesebbet tudok, mint magamról, Sziddhártáról!” A lassan tovahaladó és gondolataiba merült Sziddhárta megállt, ez a gondolat hatalmába kerítette, ez a gondolat rögtön másikat is szült, egy új gondolatot, amely így hangzott: „Annak, hogy semmit sem tudok magamról, hogy Sziddhárta oly idegen és ismeretlen maradt számomra, annak egy oka van, egyetlenegy: féltem magamtól, menekültem magam elől! Az átmant kerestem, a bráhmánt kerestem, hajlandó voltam Énemet darabokra szedni, héjanként szétfeszegetni, hogy megtaláljam az ismeretlen Legbelsőben az összes héj magját, az átmant, az Életet, az istenit, a Legvégsőt. Én magam azonban elvesztem eközben.

Sziddhárta tágra nyitotta szemét és körülnézett, arca mosolyra derült, és a hosszú álmokból való ébredés mélyreható érzése járta át egész valóját, egészen a lábujja hegyéig. És hamarosan szaporábban szedte lábát ismét, szinte futott, mint aki érett férfiként már tudja, mit tegyen.

„Jaj, bizony – gondolta mély lélegzetet véve -, most már nem engedem megszökni előlem ezt a Sziddhártát! Már nem akarom gondolkodásomat és életemet az átmannal és a világ szenvedésével újrakezdeni. Nem akarom megint megöldökölni és szétdarabolni magam, csak azért, hogy a romok mögött megtaláljak egy titkot. Ne a Jadzsurvéda tanítson már engem, se az Atharvavéda és az önsanyargatók se, és semmiféle új tan se. Önmagamtól akarok tanulni, saját tanítványom leszek, magamat akarom megismerni, ezt a titkot: Sziddhártát.

Úgy tekintett körül, mintha életében először látná a világot. Szép volt a világ, tarka volt a világ, különös és titokzatos volt a világ! Itt kék volt, amott sárga, megint másutt zöld, áramlott az ég és a folyó, erdő és hegység magasodott és mindez szép, mindez  titokzatos és varázslatos, a közepén pedig ő. Sziddhárta, az álomból ébredő, útban önmaga felé. Ez a sok minden, a sárga és kék, a folyó és az erdő, először jelent meg Sziddhárta figyelő szeme előtt, és már nem csupán Mára⁶ varázslata volt, nem csupán Májá⁷ fátyla, nem volt már a jelenségek világának értelmetlen és véletlenszerű sokfélesége, amely megvetendő lenne a mélyen gondolkodó bráhmana szemében – aki a sokféleséget lenézi és az egységet keresi. A kék kék volt, a folyó folyó volt, és bárha Sziddhárta érzékelte, hogy a kékben és folyóban elrejtőzve maga az Egyetlen és Isteni lélegzik, akkor is épp magának az Istennek természete és értelme az volt, hogy itt sárga legyen, amott kék, itt ég legyen, amott erdő, és emitt pedig Sziddhárta. Az értelem és a lényeg nem valahol a dolgok mögött volt, hanem bennük magukban, mindenben.

Milyen süket is voltam, milyen érzéketlen! – gondolta magában a gyorsan tovasiető Sziddhárta. – Hiszen ha valaki el akar olvasni egy írást, amelynek értelmét keresi, nem veti meg jeleit és betűit, és nem nevezi őket megtévesztésnek, véletlenszerűségnek, értéktelen bájnak, hanem végigolvassa őket, betűről betűre tanulmányozza és szereti őket. Én pedig, aki a világ könyvét és saját lényem könyvét akartam elolvasni, megvetettem az írás jeleit és betűit, egy előre feltételezett értelem kedvéért, megtévesztésnek neveztem a jelenségek világát, szememet és nyelvemet véletlenszerű és értéktelen jelenségnek. Nem, nem, ennek most vége, felébredtem, valóban felébredtem, és mintha csak ma születtem volna.

…

Amit Gótamának mondott, vagyis hogy az ő kincse, a Buddha kincse és titka nem a tanítása, hanem valami más, ami kimondhatatlan és meg nem tanítható, az, amit gyakran a megvilágosodás órájában átélt – éppen ez volt az, aminek átéléséért most útnak eredt, amit most átélni kezdett. Önmagát akarta most megélni.

Igaz, régóta tudta, hogy Énjében az átman lakozik, aki ugyanabból az örök Lényegből való, mint Brahmá. Ezt az Ént azonban sohasem találta meg igazából, mert gondolatainak hálójával akarta megfogni. Igaz, a puszta test sem az Énje, s az érzékek játéka sem, de bizony a gondolkodás sem az Én, az értelem sem, a megtanult bölcsesség sem, az ősöktől tanult tudomány sem, hogy következtetéseket vonjon le és az elgondoltakból új gondolatokat szőjön. Nem bizony, ez a gondolati világ még nagyon is földi, és nem vezet célhoz, ha az ember meggyilkolja véletlenszerű, érzéki énjét, viszont az éppoly véletlenszerű gondolati és tudós énjét egyre csak hizlalja. Mindkettő, a gondolatok világa is, és az érzékeké is, egyaránt kedves dolog, mindkettő mögött ott rejtőzik a végső értelem, mindegyikre hallgatni kell, mindegyikkel kell tudni játszani, egyiket sem kell se megvetni, se túlértékelni, mindegyikre addig kell hallgatni, míg meg nem hallja az ember a Legbelső Létező hangjait. Semmire sem akart úgy törekedni, mint arra, hogy e hang parancsának engedelmeskedjék, sehol sem akart időzni, mint ott, ahová a hang hívta. Miért is ült le egykor Gótama, az órák órájában, a bófa⁸ alá, ahol a megvilágosodás érte? Meghallotta a hangot, a saját szívéből szóló hangot, amely arra szólította, hogy ez alatt a fa alatt megpihenjen, ő pedig semmit sem tartott előbbrevalónak, mint hogy a hangnak engedelmeskedjék. Sem önmegtagadást, sem isteneknek való áldozást, sem rituális mosakodást, sem imádságot, sem evést, sem ivást, sem alvást, sem álmot, egyszerűen hallgatott a szíve hangjára. Így engedelmeskedni, nem külső parancsra, hanem a saját lelkének hangjára hallgatni, ily módon készen lenni, ez a jó, ez a szükséges dolog, semmi más nem szükséges – így gondolta.”

A Gnózissal szembeni lelkes, őszinte, meleg érdeklődés tehát nem a közönséges természetből magyarázható. Mert közönséges természetállapotunk a haláltermészet vezetése alatt áll. Honnan jönnek akkor nem dialektikus gondolataink és érzéseink? Csakis kívülről jöhetnek! Betörnek a szerkezetünkbe, s mentalitásunkat más irányba terelik. Ha az olvasó sajátjaként ismer rá erre a helyzetre, akkor azzal foglalkozik, hogy a tudatát a lép-máj szerkezetből a szívébe vonja fel. Mert csakis az ilyen tudat képes gnosztikus befolyásokat felvenni a szerkezetbe. A szív ekkor megnyílik a gnosztikus sugárzások számára, ezek összekeverednek a vérrel, a kis vérkeringéssel felhatolnak a főszentélybe, és furcsa befolyást gyakorolnak az Önök mentalitására, úgy hogy az emiatt keletkező gondolataik nem felelnek meg a közönséges élet vízszintes síkjának. Így tör be a Gnózis egy ember rendszerébe, amelynek új képességet adományoz. Ez kezdetben talán csak gondolatfoszlány, amellyel egy akaratvillanás, vágyimpulzus ér minket, hogy a Gnózisban rejlő idvességet megragadhassuk.

Ha tehát a Gnózis belénk hatol, ha olyan gondolataink keletkeznek, amelyek nem a karmából, nem a lipikából, nem az asztrális területről és éppoly kevéssé a természet véréből erednek, hanem Istentől születtek, akkor attól az órától kezdve hallgathatjuk a lélek hangját, vagy misztikusan kifejezve: Isten hangját. Akkor kapcsolatban vagyunk az új asztrál területtel, a Gnózissal, az Egyetemes Gnosztikus Lánccal.

Ily módon önmagukban találják meg annak a bizonyítékát, hogy birtokolnak-e már valamit ebből. Ha igen, akkor velünk örüljenek, mert akkor az ösvény kulcsa a kezükben, a saját rendszerükben van. Akkor ezzel az új képességgel például minden további nélkül leállíthatnak régi típusú gondolatmeneteket – amelyek a természeténből ütik fel a „fejüket” -, s gondolkodásuknak az ösvény követelményeinek megfelelő új irányt adhatnak.

…

Minél inkább meg akarjuk tartani az élvezet céljából oly fáradságosan megszerzett anyagi és szellemi tulajdonunkat, annál erősebben meg kell tapasztalnunk, hogy mindent újra elvehetnek tőlünk. Faust, az igazságkereső prototípusa a következő szavakba öntötte ezt a felismerést: „Örömről szó sincs. A kábulatnak (mámornak) szentelem magam, a legfájdalmasabb élvezetnek…”

A mértéktelen élvezet fájdalmat és szenvedést szül. Ezzel csaknem mindenki szembesült élete folyamán. Ha valaki elegendő ilyen tapasztalatot élt át, akkor kiutat keres ebből a dilemmából. Ám ha a másik végletbe esik, és távolságot tart az őt körülvevő világtól, akkor egy idő után rádöbben, hogy ez éppoly kevéssé jelent valódi megoldást. Mert jóllehet az aszkézis és az önsanyargatás lemondást sugall, mégsem szabadít meg az anyag szorításából, csupán az élvezetszenvedély szélsőséges ellenpólusát alkotja. Az ember ettől még ugyanúgy az érzékek foglya marad.

…

„Jó dolog – gondolta – ha az ember mindent saját maga ízlel meg, amit tudnia kell. Hogy a világi gyönyör és a gazdagság nem jó forrásból való, azt már gyermekkoromban megtanultam. Tudni tehát tudtam régen is, de csak most éltem át. No és most tudom valóban, nemcsak az emlékezetemmel, hanem a szememmel, a szívemmel, a gyomrommal is. Jó nekem, hogy tudom!

Sokáig elgondolkodott átváltozásán, hallgatta a madarat, amint örömében énekel. Mert vajon nem halt-e már meg ez a madár, nem a halálát érezte-e? Nem, valami más halt meg benne, valami, ami már régóta halálra vágyott. Nemde ez volt az, amit egykor, izzó vezeklőéveiben meg akart ölni? Nemde az Énje volt az, kicsi, aggodalmas és büszkén ágáló Énje, amellyel oly sok éven át vívta harcát, s amely mégis mindig legyőzte őt, amely minden halál után mégis mindig megjelent, örömet tiltott, félelmet ébresztett? Nem ez volt-e az, ami ma végre halálát lelte, itt az erdőben, ennek a kedves folyónak a partján? Nem ennek a halálnak köszönhette-e, hogy most újra olyan, mint egy gyermek, tele bizalommal, félelmet nem ismerőn, örömmel telve?

Most kezdte csak érteni Sziddhárta, miért harcolt hiába bráhmanaként, vezeklőként ezzel az Énnel. A túl sok tudás akadályozta a harcot, a túl sok szent vers, túl sok áldozati szabály, túl sok lemondás, túl sok tevékenység és igyekezet! Tele volt önhittséggel, mindig ő volt a legokosabb, a legszorgalmasabb, mindig előbbre járt egy lépéssel a többieknél, mindig ő volt a tudós, a szellemi ember, mindig a pap vagy a bölcs. Ebbe a papi létbe, ebbe az önhittségbe, ebbe a szellemiségbe húzódott be az Énje, ott megkapaszkodott és nagyra nőtt, miközben ő azzal áltatta magát, hogy böjtöléssel és önsanyargatással megölheti. Most belátta ezt, és megértette, hogy igaza volt annak a mélyről jövő hangnak, amely azt jósolta, hogy nincs tanító a földön, aki megváltáshoz tudná juttatni. Ezért kellett a világba kerülnie, átadnia magát gyönyörnek és hatalomnak, nőknek és pénznek, kereskedővé, kockajátékossá, iszákossá és harácsolóvá válnia, míg meg nem halt benne a pap és a samana. Ezért kellett végül ezeket a csúf éveket elszenvednie, viselni az undort, a puszta és veszendőbe ment élet ürességét, értelmetlenségét végig a keserű kétségbeesésig, míg Sziddhárta, a kéjenc, Sziddhárta, a harácsoló is meg nem halt. Most meghalt az is, új Sziddhárta ébredt fel az álomból. Ez is megöregszik, ez is meghal egyszer, Sziddhárta múlandó, minden jelenség múlandó. Ma azonban ifjú lett, gyermek, újdonatúj Sziddhárta, teli örömmel.

Te is észrevetted – kérdezte egyszer Sziddhárta -, te is megtanultad a folyótól azt a titkot: hogy az idő nem létezik?

Vászudéva⁹ arca mosolyogva felragyogott.

Igen, Sziddhárta – bólintott -, azt hiszem, arra gondolsz: hogy a folyó egyszerre van ott mindenütt, eredeténél és torkolatánál, a vízesésnél, a révnél, a duzzasztógátnál, a tengerben, fenn a hegyeken, egyszerre mindenütt, s hogy számára csak a jelen létezik, nem ismeri sem a múlt árnyékát, sem a jövő árnyékát. Erre gondolsz?

Erre – mondta Sziddhárta. – És amikor ezt megtanultam, végigtekintettem az életemen, folyó volt az is, és Sziddhártát, a kisfiút, meg Sziddhártát, a felnőtt férfit, meg Sziddhártát, az aggastyánt mind megannyi árnyék választotta csak el egymástól, valóságos válaszfal nem volt közöttük. Még Sziddhárta korábbi születései sem enyésztek el a múltban, s halála és a Bráhmához való visszatérése sem pihen a jövőben. Semmi sem volt, és semmi sem lesz majd; minden van, mindennek van magja, van jelenléte.

Elragadtatással beszélt Sziddhárta, lelke mélyéig boldoggá tette ez a megvilágosodás. Ó, hát nem úgy van-e, hogy minden szenvedés oka csupán csak az idő, minden önkínzás, félelem oka: az idő. S lám: máris legyőztünk, máris ártalmatlanná tettünk a világon mindent, ami nehéz, ami ellenséges, mihelyt legyőzzük, mihelyt kiiktatjuk gondolatainkból az időt.”

…

„Nem, az igazi kereső semmilyen tant nem fogadhat el, az, aki valóban találni akar. Aki azonban megtalálta a kincset, az minden, minden tanítást jóvá tud hagyni, minden utat, minden célt, azt már semmi sem választja el az összes többitől, az ezer- meg ezertől, akik az Örökkévalóban élnek, és lelkét lélegzik.”

…

Soha nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy azért kell közelednünk a világhoz és az emberiséghez, hogy e hatalmas kincsünket megosszuk velük. A mi kincsünk nem filozófiából áll, hanem belső fényünkből, annak belső belátásából, hogy miért hívnak „kis világnak” bennünket, és hogy ezáltal hogyan vagyunk képesek újra összekapcsolódni az isteni világgal. Az iskola nyelvezetének nem az a célja, hogy valami meghatározatlan távoli dologról adjon hírt, hanem hogy perspektívát adjon – az élő út perspektíváját -, hogy a hallgató közel érezze magát ehhez a nézethez, mert az isteni önvaló közelebb van hozzánk, mint kezeink és lábaink. Az üzenet csak akkor válik igazzá, ha maga is tartalmazza a Szellemet, amelyről beszélünk, és ezáltal a befogadóban is felhívja ugyanazt a szellemet, a belső istenséggel való kapcsolatot. Ezért Aquarius arra hív fel valamennyiünket, hogy feladjuk a bevett fogalmakról szóló ismereteket, és csak azokat tartsuk meg, ami számít: a hitelességet és a szellemlélek-ember mindennapi életben való kinyilatkoztatását. Talán meg fognak döbbenni e felismerés egyszerűségén – ha azt a bennünk lévő örökkévalóság fényébe állítva látjuk. E belső fénynek hatalma van arra, hogy világért és emberiségért folytatott munkánkban egy valódi, korlátlan kapcsolatot hozzon létre. Ez az örök fény dinamikus és mégis mindenkor ugyanaz. Benne rejlik a hatalom ahhoz, hogy egy tökéletesen új emberiség jöjjön létre. Ez a különleges fény napról-napra megváltoztatja realitásunkat, ha tapasztalataink magasabb rendű és mélyebb értelmű jelentései tudatunk előtt egy megszabadító életmódban bontakoznak ki. Megrendelni nem tudjuk ezt a fényt, de ráhangolódhatunk, beengedhetjük, hívhatjuk és életünk vezérelvévé tehetjük; akkor hagyja, hogy tudatosan felismerjük a mély belső valóságot, amivel szemben a korábbi, érzékszerveinkkel megtapasztalt realitás halvány pislákolás volt csupán.

Jan van Rijckenborgh erről a következőket írta: „Az iskolában megkülönböztetjük a haláltermészetet és az élet természetét. Ezt meg kell tennünk, mert számolnunk kell a valós állapottal, és meg kell tanítanunk egymásnak, hogy a tűz oldaláról a fény oldalára forduljunk. Először bele kell lépnünk a fénybe és fel kell oldódnunk abban, hogy aztán a fényből kiindulva a tüzet, a világért és emberiségért végzett szolgálatban, fénnyé változtassuk át.

Alapjában véve tehát – és ezt be kell látnunk – csak egy természet, csak egy birodalom létezik.

Lélekemberekként nem tudunk belsőleg elhatárolódni. Természetesen gyakorlati okokból kifolyólag, utunk megkülönböztetéséért, célunk világos meghatározása érdekében különbséget kell tennünk, és ki kell jelentenünk: „A fényhez fordulunk!”

Azonban attól a pillanattól kezdve, hogy képesek vagyunk felemelkedni a fényhez, számunkra már csak egyetlen csodálatos feladat létezik: az emberiség szolgálata annak minden következményével!”

…

„Most másként nézte az embereket, mint azelőtt, kevésbé okosan, kevesebb gőggel, viszont több melegséggel, kíváncsibban, részvevőbben. Mikor egyszerű embereket szállított át a folyón, gyermekembereket, üzletembereket, fegyveres katonákat, asszonynépet, mindezek az emberek nem tűntek szemében idegennek, mint egykor. Megértette őket, megértette és osztozott életükben, amelyet nem gondolatok s a belátás, hanem egyedül ösztönök és vágyak irányítottak, és velük érzett. Közel járt már a Beteljesedéshez és utolsó sebe fájdalmát viselte, mégis úgy tűnt fel neki, hogy ezek a gyermekemberek mind a testvérei; hiúságaikról, mohó vágyaikról, nevetséges dolgaikról lekopott a nevetségesség, érthetővé váltak, szeretni valóvá, sőt tisztelte bennük ezeket a tulajdonságokat. Az elvakult anyai szeretet, melyet az asszony gyermeke iránt érzett, a hiú apa ostoba, mértéktelen büszkesége egyetlen fiacskájára, a hiú fiatal nő vak, szenvedélyes vágya ékszerek és bámuló férfiszemek után, mindezek az ösztönök, ezek a gyermekded játékok, mindezek az egyszerű, ostoba, de hallatlanul erős, nagyon eleven, erővel érvényesülésre törő ösztönök és kívánságok nem voltak már szemében gyermekded játékok. Látta, hogy az emberek ezekre a célokra teszik fel az életüket, hogy véghetetlen sokat tesznek meg értük, útra kelnek, háborúznak, végtelen sokat szenvednek, végtelen sokat tűrnek, és ezért szeretni tudta őket. Az életet látta, az eleven életet, a törhetetlent, a brahmant látta minden szenvedélyükben, minden cselekedetükben. Szeretni valónak, csodálatra méltónak látta mindezeket az embereket vakon bízó hűségükben, vakon bízó kitartásukban, rövidlátó szívósságukban. Semmi sem hiányzott a lényükből, a tudós és a gondolkodó semmivel sem előzte meg őket, csak egyetlenegy apró dologgal: a tudatossággal, a minden élet egységének tudatos gondolatával.

Sziddhárta pedig néha szinte még ebben is kételkedett, abban, hogy ez a tudás, ez az elgondolás vajon olyan fontos-e, hogy vajon nem a gondolkodó ember gyermekessége-e, a gondolkodó gyermekemberé? A világ fiai minden egyéb dologban egyenrangúak a bölccsel, sőt sokszor messze túlszárnyalják, mint ahogy az állatok is a szükséges dolgok szívós, tántoríthatatlan keresztülvitelében bizonyos pillanatokban felülmúlhatják az embert.

Lassan szökött virágba, lassan érett Sziddhártában az ismeret, a tudás arról, hogy mi az igazi bölcsesség, hogy micsoda is hosszú keresésének célja. Rájött: nem más az, mint a lélek készenléte, olyan képesség, olyan titkos tudás, amellyel az ember minden pillanatban, az élet kellős közepén is el tudja gondolni az egységet, képes érezni, belehelni az egységet.

Lassan kivirágzott ez a képessége, és visszaragyogott rá Vászudéva öreg gyermekarcáról is: harmónia, a világ örök tökéletességének ismerete, mosoly, egység.”

A legfontosabb tulajdonság, amely kivezethet bennünket az önérvényesítésből (…): a szeretet. Nagy gondolkodók hangsúlyozták, hogy nincs nagyobb öröm, mint a másikat megismerni. Az indiai védikus filozófia azt tanítja, hogy valójában nincsen különbség a Másik és az Én között: Tat tvam asi: „Ez vagy te”. A Másikat Brahmával azonosítja. És Jézus hasonló szellemben tanította: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”. Egy perzsa költő egy „tűzről beszél, amely önmagát táplálja”, és egy „kútról, melyből minél többet merítenek, annál jobban megtelik”. A Másik utáni vágyódásunk igazi szeretetünket is ösztönzi. Megszólítva lenni a Másiktól – ez az igazi megszabadulás kezdete.

Kezdetben a minket körülvevő teremtést használjuk fennmaradásunkra. Aztán a teremtés megnyit nekünk egy érzékszervet; lassanként érdeklődést mutatunk a nagyszerű természet iránt, amely körülvesz minket. Csodálkozunk, majd ebből a csodálkozásból áhítat lesz, szinte „remegő ima”, ahogy Jan van Rijckenborgh fejezte ki.

Akkor – talán első ízben – meglátjuk a másik embert is valójában. Felismerjük, hogy a Másik ember nélkül nem létezhetnék.

Ember az, aki tanul. Ember az, aki ad és elvesz, és azt mondhatja: Szükségem van rád, aki azt kéri: „Bárcsak neked is szükséged lenne rám!” Ember az, aki alázatos, ahogy Lao Ce tanácsolja:

„Az igazi ember olyan, mint a víz, felkeresi a legmélyebb helyeket, összegyűlik, és a nagy óceánba áramlik.” (Tao Te King, 66. fejezet) Mert csak olyan életben válhatok valamivé és fedezhetem fel önmagam, amely „másokkal és másokért” van.

Mi történik, ha találkozunk egymással? Többnyire félig tudatlanul élünk egymással, sokszor egymás mellett is. Ha azonban odajön hozzánk valaki, például beszélgetni, akkor egy csapásra minden megváltozik: Akkor nemcsak a partnerünk arcát fedezzük fel, hanem ennél jóval többet. Egy világ, egy fejlődéstörténet áll előttünk. És mindez a megszokott jelenben, az időben. Egy valódi embert látunk az emberben, mert bennünk is felébredt ez az ember, ha szemeink nyitva vannak és a szellem világítja meg őket!

Az első nagy lépés a végleges megszabaduláshoz, ha nyitottságunk, szeretetünk és gondoskodásunk a Másikra vonatkozik. Ez egy új felelősség: Csak ha a Másikat szolgálom, ha magamat teljesen megnyitom az egyedülálló másik lény számára, csak akkor ismerhetem meg önmagam. Mert ez nem úgy van, hogy az ember maga nem fontos. Épp ellenkezőleg! Jézus, aki a Krisztust megvalósította, azt mondta: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!” Arról van szó, hogy ismét felismerjük a helyes összefüggéseket, így tanít minket az egyik régi rózsakeresztes bölcsesség: „Az önfeledt szolgálat a legrövidebb és legboldogabb út Istenhez.” Ez egy nagy titok és talán nagy feladata is korunknak.

Lévinas szerint az emberi lét végső értelme, hogy legyőzzük az önérvényesítést. Az élet nem más, mint mások általi lét. Az életem akkor kap értelmet, ha „ott vagyok másoknak”, segítőkészen, tanítva őket, nyitott szemekkel az engem körülvevők egészségét, jóllétét elősegítve. Van egy Másik utáni vágyakozás, anélkül, hogy én őt személyes céljaimra használnám, mert önérvényesítésem fokát már legyőztem. „Isten birodalma tibennetek van” (Lukács 17,21) mondja az evangélium, de csak akkor találjuk meg, ha a többieket szolgáljuk.

Egy lélekember, egy valóban bensőleg megszabadult ember mindig a magasabbra emeli szemeit, a szellemre irányítja tekintetét, de szívét megnyitja embertársai számára. A következő szavak ezt világossá teszik: „Ha azok, akik vezetnek benneteket, azt mondják: Nézd, Isten birodalma a mennyben van, akkor az ég madarai megelőznek titeket. Ha azt mondják: Isten birodalma a tengerben van, akkor a halak hagynak le benneteket. De e birodalom bennetek is és rajtatok kívül is van. Ha felismeritek magatokat, akkor benneteket is felismernek.” (Tamás evangéliuma, 3. vers)

Itt a birodalmat közvetlenül az önmegismerés folyamatához kapcsolják. Ez a tulajdonképpeni (szellemi) élet. „A birodalom egy tudatállapot az itt és most-ban” – állapítja meg Jacob Slavenburg „Inleiding tot het esoterisch christendom” című könyvében. Továbbá azt írja: „Jézus tanai ébresztő hívások, hogy hallgatói tudatossá váljanak. Ez a tudatossá válás végül a „tudatosnak lenni”-hez, a birodalomhoz vezet. Ez az emberi lét tökéletes megvalósításának tudata. Ez azonban csak a Másikkal történő csere után lehetséges, méghozzá egy magasabb nívón, melyen az igazi összeköttetés lehetségessé válik: a lélek területén. Ez az igazi párbeszéd.”

…

„Célja felé törekedett a folyó. Sziddhárta látta, hogyan siet, látta a folyamot, amely őbelőle, az övéiből és minden emberből tevődik össze, akiket csak valaha látott. A sok-sok hullám, a sok víz, mind célok felé sietett, szenvedve, sok cél felé, a vízesés, a tó, a zuhatag, a tenger felé, és minden célt elért a víz, és minden célt új cél követett, s a víz párává lett, felszállt az égboltra, majd eső lett belőle és lezuhogott az égből a földre, ismét forrás lett, patak, folyam, újból előretört, újból tovafolyt. Sóvár hangja azonban megváltozott. Még hallani lehetett azt is, a fájdalmas, kereső hangot, de más hangok csatlakoztak hozzá, az öröm és a szenvedés hangjai, jó hangok, gonosz hangok, kacagók és gyászolók, sok száz hang, sok ezer hang. Sziddhárta figyelt. Egészen feloldódott a figyelésben, elmélyedt az odahallgatásban, üres volt egészen, befogadó, és érezte, hogy most tanulta ki egészen a figyelést, a hallgatást. Többször hallotta már mindezt, a folyó sok hangját, ma újonnan csengett mind. Már nem tudta a sok hangot megkülönböztetni egymástól, a boldog hangokat a síróktól, a gyermekieket a férfihangoktól, együvé tartoztak mind, a vágyakozás panasza és a bölcs nevetése, haragos kiáltás és a haldokló nyögése, mindez egybefolyt, egybeszövődött és egybekapcsolódott, ezer szállal fonódva egymásba. És mindez együtt, minden hang, minden cél, minden vágyakozás, minden szenvedés, minden gyönyör, minden jó és rossz, mindez együtt volt a világ. Mindez együtt volt a történés folyama, az élet zenéje.

És ha Sziddhárta figyelmesen hallgatta ezt a folyót, ezt az ezerhangú éneket, ha nem figyelt külön sem a szenvedésre, sem a nevetésre, ha nem kötötte lelkét egyetlen hanghoz sem, úgy, hogy elmerüljön benne Énjével együtt, hanem egyszerre hallgatta őket mind, és az egészet, az Egységet érzékelte, akkor ezt az ezerhangú hatalmas dallamot egyetlen szó alkotta, az óm: a Tökéletesség.

– Hallod? – kérdezte Vászudéva megint csak a tekintetével.

Vászudéva mosolya csak úgy ragyogott, ott lebegett fénylőn vén ábrázatának minden egyes ránca körül, mint ahogy a folyónak is minden hangja fölött az óm lebegett. Fényesen ragyogott mosolya, amint barátjára nézett, és Sziddhárta arcán is fényesen felragyogott ugyanaz a mosoly. Sebe kivirágzott, szenvedése sugárzott. Énje beleolvadt az Egységbe. Életének ettől az órájától fogva Sziddhárta nem harcolt sorsával, és nem is szenvedett miatta. Arcán a tudás derűje virágzott, mely ellen az akarat nem berzenkedik, amely befogadta a tökéletességet, amely egyetért a történés folyamával, az élet áramával; mert megtölti a szenvedésben és örömben való osztozás, odaadón követi ezt az áramlást, s az Egységhez tartozik.

Mikor Vászudéva felállt a folyóparti ülőhelyéről, amikor Sziddhárta szemébe nézett, s látta benne fényleni a tudás derűjét, a maga óvatos és gyengéd módján kezével finoman megérintette a vállát, és így szólt: – Régóta várok erre az órára, kedves barátom. Most, hogy itt van, én elmegyek. Régóta várom ezt az órát, régóta vagyok Vászudéva, a révész. Most befejeztem. Isten veled, kunyhó! Isten veled, folyó! Isten veled, Sziddhárta!

Sziddhárta mélyen meghajolt búcsúzkodó barátja előtt.

Tudtam – mondta halkan. – Ugye az erdőkbe térsz?

Az erdőkbe, az Egységbe térek – szólt Vászudéva fénylő arccal.

Fény áradt belőle, amint távozott; Sziddhárta sokáig nézett utána. Mélyről feltörő örömmel, mélyről felszálló komolysággal nézett utána, nézte békességet sugalló lépteit, a fénykoronát feje körül, fényességtől körülvett alakját.”

…

Mivel elveszítettem az énem,

pusztaság van körülöttem.

Csak a nem-én él már bennem,

megszűnvén kiválasztott lettem.

 

Bár elgyötört a kínzó rabság,

de megtalált a világosság.

A sivatagból kiszólított,

Isten áramához hívott.

…

„- Sok jót cselekszel te velünk, zarándokló szerzetesekkel, sokunkat átvittél már a folyón. Vajon te is a helyes ösvény keresője vagy, révész?

Sziddhárta így szólt, öreg szemében mosollyal: – Keresőnek nevezed magad, tiszteletre méltó barátom, pedig már sok évet megértél, és Gótama szerzeteseinek öltözetét hordod.

– Öreg vagyok, igen – szólt erre Govinda -, hanem a kereséssel nem hagytam fel. Örökké keresni fogok, úgy tűnik, ez a rendeltetésem.

Úgy látom, te is kereső ember voltál. Nem szólnál nekem erről valamit, tiszteletre méltó révész?

Sziddhárta így szólt: – Ugyan mi mondanivalóm lehetne neked, tiszteletre méltó barátom? Talán, hogy túl sokat keresel? Hogy épp a sok keresés miatt nem találsz semmit?

– Hogy lehetséges ez? – kérdezte Govinda.

– Ha valaki keres – szólt Sziddhárta -, könnyen megeshetik vele, hogy már csak azt a valamit látja meg, amit keres, hogy semmit sem tud megtalálni vagy magába fogadni, mert mindig csak arra gondol, amit keres, mert egyetlen célja van, mert megszállottja e célnak. Aki keres, az egyetlen célra tör. Megtalálni viszont azt jelenti: az ember szabaddá lesz, nyitottá lesz, nem törődik a céllal. Te is, tiszteletre méltó férfiú, valóban kereső ember lehetsz, mert célodra gondolván, észre sem veszel sok mindent, ami pedig majdhogy ki nem szúrja a szemedet.”

…

„Néha, egy-egy órára vagy egy napra, úgy éreztem magamban a tudást, ahogy az ember a szívében érzi az eleven életet. Sok gondolat volt, nem is egy, de nehezemre esnék közölni őket. Tudod, Govindám, ezek közül a gondolatok közül, amikre rájöttem, az egyik ez: a bölcsesség át nem adható. Az a bölcsesség pedig, amit a bölcs mégis át akarna adni, mindig bolondságnak hangzik.

– Tréfálsz? – kérdezte Govinda.

– Nem tréfálok. Csak azt mondom, amit megtapasztaltam. A tudás átadható, a bölcsesség azonban nem. A bölcsességet lehet megtalálni, lehet aszerint élni, a sodrásához igazodni, csodákat tenni általa, de kimondani és megtanítani nem lehet. Ez volt az, amit már fiatalember koromban is sejtettem néha, ez a sejtés hajtott tovább, hogy elhagyjam mestereimet. Rátaláltam egy gondolatra, Govinda, amelyet te megint tréfának vagy bolondozásnak tartasz majd, jóllehet ez a legokosabb gondolatom. Ez pedig a következő: Minden igazságnak az ellentéte is igaz! Ami így értendő: az igazságot csak úgy lehet kimondani, szavakban megformálni, ha sarkítva van. Sarkítva van minden, amit gondolatokba lehet formálni és szavakkal kimondani, és minden sarkított féligazság nélkülözi a teljességet, a kerekséget, az egységet. Amikor a fenséges Gótama oktatásában a világról beszélt, kénytelen volt szamszárára és nirvánára osztani, hazugságra és igazságra, szenvedésre és megváltásra. Másként nem lehet, nincs más út annak számára, aki tanítani akar. A világ maga azonban, a Létező, bennünk és körülöttünk, sohasem sarkított. Az ember vagy cselekedete sohasem egészen szamszára, nem is egészen nirvána, az ember sohasem teljesen szent vagy tökéletesen bűnös. S mivel megtévesztés áldozatai vagyunk, úgy tűnik bizony, mintha az idő valóban léteznék. Nem, az idő nem valóság, Govinda, ezt tapasztaltam minduntalan. Márpedig ha az idő nem valóság, akkor az az elválasztó időszakasz, mely a világ és az öröklét, a szenvedés és az üdvösség, a gonosz és a jó között látszólag húzódik, szintén megtévesztés.

– Hogyan lehetséges ez? – kérdezte aggodalmasan Govinda.

Jól figyelj, kedvesem, jól figyelj! A bűnös, aki vagyok, és aki te is vagy, az bűnös, de valamikor ismét brahman lesz, valamikor eléri a nirvánát, Buddha lesz – és lám csak: ez a „valamikor” áltatás, hasonlat csupán! A bűnös nem csupán úton van Buddhasága felé, nincs fejlődőfélben, bár az igaz, hogy gondolkodásunk számára a dolgok másként nem képzelhetők el. Nem bizony, hanem a bűnösben benne van, már itt és most benne van az eljövendő Buddha, jelen van benne egész jövendője, és benne, magadban és minden keletkezőben a lehetséges, a rejtőzködő Buddhát kell tisztelned. A világ, Govinda barátom, nem tökéletlen, nincs is hosszú úton a tökéletesség felé: nem, hanem tökéletes minden pillanatában, minden bűn magában hordja már a kegyelmet is, minden kisgyermekben benne van már az aggastyán, a csecsemőben a halál, minden haldoklóban az örök élet. Nincs ember, aki a másikról meg tudná állapítani, mennyire jutott előbbre útján, a rablóban és kockajátékosban már ott várakozik Buddha, a bráhmanában ott várakozik a rabló. Az elmélyült meditációban megvan a lehetősége annak, hogy megszabaduljunk az időtől, hogy egyidejűleg lássunk minden valaha létezett, létező és eljövendő életet, és lám, abban minden jó, minden tökéletes, minden brahman. Azért az én szememben jó minden, ami van, a halál is, az élet is, a bűn is, a szentség is, a bölcsesség is, a balgaság is, mindennek olyannak kell lennie, amilyen, minden csak beleegyezésemre, csak engedelmességemre vár, mindenhez csupán szeretetteljes egyetértésem hiányzik, így hát nekem csak jó lehet, csak javamra válhat, és semmi sem árthat. Testemen-lelkemen megtapasztaltam, hogy nagyon is hasznomra vált a bűn, hasznomra vált a gyönyör, a birtoklás óhajtása, a hiúság, sőt a legszégyenteljesebb kétségbeesés is, hogy megtanuljam feladni ellenkezésemet, megtanuljam a világot szeretni, hogy ne mérjem többé valamely általam kívánt, általam elképzelt világhoz, az általam kigondolt tökéletességhez, hanem megelégedjem vele már most, szeressem úgy, ahogy van, és örüljek, hogy része vagyok. – íme, ó, Govinda, néhány azok közül a gondolatok közül, amelyek felébredtek bennem.

Sziddhárta lehajolt, felemelt a földről egy követ, s kezével méregette a súlyát.

”- Íme – szólt játékosan -, ez egy darab kő, bizonyos idő múlva talán földdé lesz, földből növénnyé vagy állattá vagy emberré. Régebben azt mondtam volna: „Ez a kő csupán kő, értéktelen valami, Májá világának része; mivel azonban az átalakulások körforgásában emberré, lélekké is válhat, neki is értéket tulajdonítok.” így gondoltam volna régen, talán. Most azonban így gondolom: „Ez a kő az, ami, de állat is, Isten is, Buddha is, nem azért tisztelem és szeretem, mert egykor majd ez vagy amaz válik belőle, hanem azért, mert mindez úgyis benne van régtől fogva és örökre. És éppen ez, hogy kő, hogy itt és most kő alakjában van jelen előttem, ez benne a szeretetre méltó, ezért látok értéket, értelmet minden egyes kis erezetében és vájatában, sárga és szürke színében, keménységében, a hangjában is, melyet ad, ha valamihez odaütögetem, a felületének szárazságában vagy nedvességében. Vannak kövek, melyeknek olyan a tapintása, mint az olaj vagy a szappan, másoké, mint a falevél, megint másoké, mint a homok, és mindegyik különbözik az összes többitől s a maga módján imádkozza az ómot. Mindegyik brahman, s egyszersmind ugyanannyira kő is, olajos vagy szappanszerű, és épp ez tetszik nekem, ez tűnik fel csodálatosnak, áhítatos tiszteletre méltónak.” Több szót azonban ne vesztegessünk erre. A titkos értelemnek nem használnak a szavak, minden egy kicsit megváltozik, mihelyt az ember kimondja, kicsit torzul, kicsit bolondosan cseng – bizony, és még az is nagyon jó, és igen tetszik nekem, azzal is nagyon egyetértek, hogy az, ami az egyik embernek kincs és bölcsesség, a másik fülében mindig bolondságnak hangzik.”

…

„Govinda így szólt: – De hát mindaz, amit „dolgoknak” nevezel, valóság-e, létező-e? Nem csupán Májá téveszt meg velük, nem puszta látszat mindez és jelenség? Ezek a te köveid, fáid, a folyód – létező valóság-e mindez?

– Ez sem aggaszt túlságosan – szólt Sziddhárta. – Ha a dolgok puszta jelenségek is, lám, akkor én magam is jelenség vagyok, s így hozzám hasonlatosak változatlanul. Ez az, ami számomra olyan szeretni és tisztelni valóvá teszi őket: hogy hasonlók hozzám. Ezért tudom szeretni őket. Nos hát, ez az a tanítás, amiért mindjárt kinevetsz: a szeretet, Govinda, a lényege mindennek, úgy hiszem. Átlátni a világ törvényein, megtalálni a magyarázatát, megvetni a világot, mindez lehet nagy gondolkodók ügye. Nekem azonban egyedül az a fontos, hogy szerethessem a világot, meg ne vessem, ne gyűlöljem sem azt, sem magamat. Sőt szeretettel, csodálattal és tisztelettel tudjam szemlélni a világot és magamat és minden létezőt.”

—

Forrás:

Hermann Hesse: Sziddhárta

Hindu rege

¹ A történelmi Buddha (i. e. 563-483) eredeti neve Gótama Sziddhárta.

² Világszellem, mindenségszellem

³ Bráhmana, bráhmán vagy bráhmin: az ind társadalom első csoportjához, a kiváltságosokhoz tartozó, rendszerint – de nem szükségképpen – papi személy.

⁴ A hindu mitológia legünnepeltebb hősének, az ember- és istenalakban egyaránt tisztelt Krisnának egyik mellékneve Govinda; jelentése: pásztor.

⁵ Önsanyargató zarándokok

⁶ Az ördög, aki a megvilágosodás fája alatt ülő Buddhát is meg kísértette.

⁷ Illúzió, érzékcsalódás; a hindu mitológiában a világi dolgok valótlanságát megszemélyesítő istennő.

⁸ Más néven bódhifa vagy pípalfa; indiai fügefa.

⁹ Krisna isten egyik mellékneve; jelentése: isteni születésű.

 

 

Az üveggyöngyjáték és a játékos

 

„… Az igazi Üveggyöngyjátékost úgy kell áthatnia a derűnek, ahogy az érett gyümölcsöt átitatja édes nedve, s elsősorban a zene derűjének kell hatnia benne, a zenének, amely nem más, mint bátorság, derűs, mosolygó tánclépés a világ borzalmai és lángjai között, ünnepi áldozás…”

 

„… az igazság kultusza szorosan kapcsolódik a szépség kultuszához, és ezenkívül a meditációs lélekgondozáshoz, sohasem veszítheti el egészen a derűjét. Üveggyöngyjátékunk pedig egyesíti magában mind a három alapelvet: a tudományt, a szépség tiszteletét és a meditációt…”

„… Ott, ahol a szenvedélyesség uralkodik, nem a vágy és törekvés többletereje van jelen, hanem elszigetelt és hamis célra irányul a szenvedély, s ebből ered a légkör feszültsége s fülledtsége. Aki a vágy legnagyobb erejét a középpontra irányítja, az igazi Létre, a Tökéletesre, az nyugodtabbnak látszik, mint a szenvedélyes ember, mert izzása lángját nem mindig látni, mert vitatkozás közben például nem kiabál és nem hadonászik. De én mondom neked: izzania és égnie kell!

– Ó, bárcsak tudóvá válhatna az ember! – kiáltott fel Knecht.

– Ha volna egy tan, valami, amiben hihetünk! Minden ellentmond egymásnak, minden elfut egymás mellett, sehol sincs bizonyosság. Mindent magyarázhatunk így is, meg fordítva is magyarázható minden. Az egész világtörténelmet értelmezhetjük fejlődésként és haladásként, de ugyanúgy láthatunk benne csupán hanyatlást és értelmetlenséget. Hát semmiféle igazság sem létezik?

A Mester még sohasem hallott Joseftől ilyen heves szavakat. […]

– Az igazság létezik, kedves fiam! (…) Az istenség benned van, nem a fogalmakban és könyvekben. Az igazságot élni kell, nem tanítani! Készülj fel a küzdelmekre, Josef Knecht, hisz látom, már meg is kezdődtek…”

„…Egy nyelvtörténeti kérdést boncolgattunk, és bizonyos fokig közelről vettük szemügyre egy nyelv életének csúcspontját és fénykorát, percek alatt olyan utat tettünk meg vele, amelyhez neki évszázadokra volt szüksége, s engem – írja egyik levelében Josef Knecht – hatalmas erővel nyűgözött le a múlandóság színjátéka: az, ahogyan egy ilyen szövevényes, ősi, tiszteletre méltó, nemzedékek során át lassan épülő szervezet a szemünk láttára éri el a virágkorát, s virágzásában ott rejlik már a hanyatlás csírája, s az egész, értelmesen tagolt építmény süllyedni, torzulni kezd, meginog, pusztulóban van – s ugyanakkor örvendező ijedelemmel cikázott át agyamon a gondolat, hogy ama nyelv felbomlása és halála mégsem torkollt a Semmibe, s hogy fiatalkora, virulása, hanyatlása azzal, hogy tudunk róla és történetéről, megőrződik emlékezetünkben, s a tudomány jelzéseiben és kifejezéseiben, valamint az üveggyöngyjáték titkos képleteiben tovább él, és bármikor újra fölépíthető lenne.

Egyszerre csak megértettem, hogy a nyelvben, az üveggyöngyjáték nyelvében vagy legalábbis szellemében csakugyan minden mindent jelent, s minden jelkép és minden jelképváltozat nem ide vagy oda, nem egyes példákhoz, kísérletekhez és bizonyításokhoz, hanem a középpontba, a titokba, a világ lényegébe, az őstudásba vezet…”

„… Végül is minden jól megoldott mennyiségtani feladat is nyújthatott szellemi élvezetet, minden jó zene hallgatása s még inkább eljátszása fölemelhette s naggyá tágíthatta a lelket, minden áhítatos meditáció megnyugtathatta s összhangba hozhatta a Mindenséggel a szívet; de hát – ezt súgták kételyeim – az üveggyöngyjáték talán épp ezért csak külsődleges művészet, szellemes készség, elmés kombináció, s akkor már jobb nem is játszani ezt a játékot, hanem foglalkozzunk inkább tiszta matematikával és jó zenével. Most azonban első ízben hallottam meg a játék benső hangját, felfogtam értelmét, elért hozzám és áthatott, s az óta az óra óta hívőn hiszem, hogy a mi királyi játékunk valóban lingua sacra, szent és isteni nyelv…”

„… Úgy vélem – írja pártfogójának Knecht -, az ember egészen jó, sőt mesteri üveggyöngyjátékos lehet, sőt talán nagyon rátermett Magister Ludi is anélkül, hogy sejtené a játék voltaképpeni titkát és végső értelmét. Igen, még az is megeshet, hogy épp az, aki sejti és tudja, ha az üveggyöngyjáték szakértőjévé vagy vezetőjévé válik, veszedelmesebb lehet a játék szempontjából, mint a tudatlan. Mert a játék benső lényege, ezoterikuma, mint minden titkos beavatottság, az Egy, a Minden felé irányul, abba a mélységbe, ahol már csak – önmagával is betelve – az örök Lélegzet hat és működik örök be-és kiáramlásban…”

„…Én például, nyíltan megvallva, egész életemben soha egy szót sem mondtam tanítványaimnak a zene „értelméről”; ha van értelme, nem szorul rám. Ezzel szemben mindig nagyon fontosnak tartottam, hogy tanítványaim szépen, pontosan számolják ki a nyolcadokat és tizenhatodokat. S te most, akár tanár, tudós vagy zenész leszel, tiszteld az „értelmet”, de ne véld taníthatónak. Az „értelem” tanítani akarásával a történetfilozófusok hajdan elrontották a világtörténelem felét, bevezették a tárcairodalom korszakát, s rengeteg vér kiontásában voltak cinkosok…”

„…A világtörténelem: végeérhetetlen, szellem és feszültség nélküli tudósítás arról, hogyan erőszakolják meg az erősebbek a gyengéket, s a valódi történetet, a szellem voltaképpeni, időtlen történetét kapcsolatba hozni ezzel az ősrégi, ostoba verekedéssel, a becsvágyók hatalmi törekvésével és a törtetők tülekedésével vagy épp ebből magyarázni: ez már önmagában a szellem elárulása”. (…) a világtörténelem versenyfutás az időben, versengés a nyereségért, hatalomért, kincsekért, s közben mindig minden azon múlik, kinek van elég ereje, szerencséje, ki elég aljas ahhoz, hogy a kellő pillanatot el ne szalassza…”

„…Egyszer aztán Knecht bevallotta tanárának, szeretne odáig jutni, hogy képes legyen az I-Ging rendszerét beépíteni az üveggyöngyjátékba… – Hát csak rajta! Majd meglátod. Egy bájos kis bambuszligetet helyezni bele a világba, ezt még csak lehet. De azt már nagyon is kérdésesnek látom, hogy a kertésznek sikerülhet-e a maga bambuszligetébe beleépíteni a világot…”

 

Az üveggyöngyjáték

 

A Mind zenéje s Mesterek zenéje

Hallgatására készülünk ma itt fel,

Megidézni a tiszta ünnepélyre

Áldott korokat nagy szellemekkel.

 

Emeljen minket mágikus jelképek

Titka, formuláik igézetén

A parttalan, a viharzó, az élet

Hasonlat lett, gyémántkemény.

 

Csillagzatként kristályos hangot adnak,

Szolgálatukban teljesül a lét,

És köreikből senki sem zuhanhat

Máshova, mint a szent Közép.

 

(Vajda Endre fordítása)

 

Forrás:

Hermann Hesse: Az üveggyöngyjáték

 

 

 

2016/10. szám

 

 

Christianopolis avagy az ezeréves birodalom

 

Zarándoklatunknak a múlt ködébe vesző, nagyon félelmetes szakaszában egy nagyon erős lökést kaptunk, amely az angyali élethullámból indult ki, és számunka egy súlyos következményekkel járó sorscsapássá vált.

Azóta részesülünk a krisztushierofánsok megnyilvánulásában és hirdettetik az eljövetele annak, akinek az erejében széttiporhatjuk a rossz őskígyójának a fejét. Reméljük, hogy a kígyó addigra nem fogja szétmardosni a sarkunkat. Mivel az ember szabadította el a gonoszt- habár más lényiségek buzdítására – neki magának kell azt, Isten terve szerint, újra megláncolnia. Ezt nem lesz túl nehéz megtennie, mert megmenttetéséhez ösztönzést és erőt fog kapni. Ez nem jelent mást, mint azt, hogy a Krisztus méltónak tartja arra, hogy „újra Isten gyermekévé váljon”.

A Fény Szerzete megmentési tervének az a célja, hogy pozitívan felhasználva a megfelelő számú ember erejét, egy erőteret hozzanak létre a krisztusszeretetben.

A Rózsakereszt rejtélyiskolájának tanulói a különböző szellemi fejlődést célzó előkészületeik mellett szert kell tegyenek a belátásra, illetve a tökéletes irányulásra azzal az ezer évvel kapcsolatban, amit a klasszikus Rózsakereszt „CHRISTIANOPOLIS” névvel illet, és amit a jelenlegi szellemi iskola „Istenuralomnak” (teokráciának) nevez.

A Fama Fraternitatis szerzőjének, Johann Valentin Andreae-nak azonos című műve, amely 1619-ből származik, már majdnem a feledés süllyesztőjébe hullott, amikor Jan van Rijckenborgh és munkatársa rábukkantak, és elhozták Hollandiába a szöveg angol nyelvű fordítását. Bensőleg érezték, hogy e könyv tartalmát feltétlenül napvilágra kell hozniuk, és megfelelő magyarázatokkal ellátva meg kell ismertetniük minden tanulóval, ezáltal még jobban szolgálva a Nagy Művet.

 

 

Christianopolis

 

A Fény Szerzete, Krisztus hierofánsai megmentési tervének röviden az a célja, hogy az erőiket megfelelő módon kibontakoztató teret hozzanak létre. Ez a fejlődési lehetőségeket gátló, tompító, régebbi korok formai megnyilatkozásainak foszlányaihoz ragaszkodó képzeteket átvilágítja, segítve azok széthullását és beépülését a változásba. A Jelenések Könyve úgy ír erről, mint a szörnyeteg mélybe vettetéséről, és az ideiglenes állapot, amely a Fény Szerzetének a segítségével valósult meg, az emberiségnek, mint közösségnek az összefogásával, együtt való cselekvésével emelkedik egy új fejlődési spirálra, azaz az Új Jeruzsálem nyilatkozik meg. A Rózsakereszt misztériumiskolájának tanulói a szellemi fejlődést célzó előkészületeik mellett szert kell, hogy tegyenek a belátásra, illetve a tökéletes irányulásra azzal az ezeréves birodalommal kapcsolatban, amelyet a klasszikus rózsakeresztesek Christianopolis névvel illettek.

Törekvésünk az, hogy összekössük Önöket a Várossal, a jövő államával, amelynek falai már sejlenek korszakunkban is.

Christianopolisnak két nézete van: egy háromdimenziós, a megvalósítandó új állam, amely az anyagi rendhez van kötve, és egy négydimenziós, ami viszont a beavatás, az Élet Fehér Szerzete néven ismert közösségbe, amely a jelöltet két világ polgárává teszi.

Háromdimenziós nézetében Christianopolis a jövendő életközösség, melyet emberi szívek, fejek, kezek valósítanak meg a jóságban, erényességben, igazságban. Négydimenziós voltában az isteni város megélhető mindenki számára, aki igazán vágyakozik rá.

A Rózsakereszt Szerzete államát a kereszténység erővonalaira alapozta, ezért a Város építői készek rálépni a belső megújulás útjára.

Ehhez el kell hagyni azt a megrekedt, homályos állapotot, amelybe kapaszkodunk. Ez a változás indítja útnak Valentin Andreae hősét is, aki fölszáll a Fantázia hajójára, amely az Akadémia tengerét szeli, míg nem hajótörést szenved. Kafar Szalama szigetére vetődik.

A Kafar szó eredete jelenthet kost és bárányt is, a Szalama pedig nem más, mint bölcsesség. Így lesz e menedék a már meztelen, reményét vesztett ember menedéke, Isten bárányának bölcsességével való együttélésben.

Elhelyezkedése szintén beszédes.

Tíz fokra a Déli-sarktól: a tízes a kabbalában Isten kezének a száma; a Déli-sark az Ég közepe, az Úr kapuja, ahol a fej lehanyatlik, és azt kiáltja: „Elvégeztetett”.

Húsz fokra az Egyenlítőtől: a huszas a kabbala szerint a halálból való felébredés száma, amely az Egyenlítő áttörésével, a negatív és a pozitív, a süllyedés és az emelkedés, a sötétség és a világosság közötti választóvonal áttörésével valósul meg.

Tizenkét fokkal a Bika csillagjegye alatt: a tizenkettes egy prófétai látomáshoz kapcsolódik, egy kinccsel teli teremhez. Itt a Bika a szellemi tőkét jelképezi.

A sziget háromszöget formál, amely a szabadkőművesek tüzes háromszöge, a jóság, igazság, erény jelképe. A sziget kerülete harminc mérföld, utalva a Fehér Szerzetre, a beavatottak hétszeres erőterére.

E mágikus tudás alapján, ebből az isteni erőből, ebből a kimeríthetetlen forrásból alkotja meg államának tervét, Christianopolisát Johann Valentin Andreae, az Államot, amely a nyugati misztériumiskolák valóságából jön létre. Isten Krisztuson keresztül ránk sugárzó mindenütt jelenvaló bölcsességének és szeretetének ábrázolása, amely emberi fejek, szívek és kezek által szellemi központtá válik ebben a világban.

Istennek legyen hála! Dicsértessék az Isten!

 

 

„Ha az ember a normális és eredeti állapotot helyre akarja állítani, akkor újra és újra fel kell ismernie, hogy egy magasabb valóság – mint az az elnevezésében is benne foglaltatik – sokkal inkább valóság ahhoz képest, ami pusztán valóságos. Ez végtelenül egyszerűnek tűnik, és minden bizonnyal végtelenül egyszerű is, de újra és újra realizálni kell a valóságnak az evidens szemléletét. És e szemlélet értelmében kell létezni és élni is.”

 

Horváth Róbert: NAPVÁROS – a város, ahol mi élünk

 

 

Interjú dr. László Ervinnel

 

Egy a Pentagram számára készített interjúban László Ervin a modern rózsakereszteseket „a jelenkor egyik legfontosabb spirituális szervezetének” nevezte, a mai emberiséget döntő tudatváltással szembesítő kitartó erőfeszítéseik miatt.

Azt is hozzátette: „Egy másik fontos szempont a valóban spirituális meglátások újrafelfedezése mindenütt, minden szellemi háttérre való tekintet nélkül. Fokozatosan újra felfedezzük az ősi bölcsességek szellemi alapját. És az évezredek összes kultúrájának meglátásai alapvetően abból a pontból indulnak ki, hogy részei vagyunk az egységnek, részei vagyunk egy nagy, globális közösségnek. Hívhatjuk Földanyának vagy Gaia-nak, a név nem lényeges: de ez is egy kozmikus egység. S nagyon fontos újra felfedezni, hogy ez a kozmikus egység nemcsak képzeletbeli, hanem kvantum minőségű, tehát nagyon finom szinten valóban össze vagyunk kötve, és befolyással vagyunk egymásra.”

 

Sok bölcs, mester és a régi klasszikus rózsakeresztesek is megállapítják, hogy a kozmikus sugárzás egyre aktívabbá válik, reagálásra késztetve az emberiséget, hogy nagy változások menjenek végbe, és a tudat egészen másképpen fejlődjön. Osztja Ön ezt a nézetet? Úgy látja, hogy olyan kozmikus lénnyé fejlődünk, aki többről tud, mint a legalkalmasabb fennmaradása?

Szerintem ez létszükséglet. A tudat evolúciója nem csupán lehetőség vagy alternatíva, hanem szükségszerűvé vált fennmaradásunk érdekében. A tudat jelenlegi állapotának dominanciája egy fenntarthatatlan világhoz vezet. Egy tarthatatlan világot teremt.

Ez egy töredékes tudat, nagyon énközpontú, nacionalista, európai vagy nyugati orientációval. Biztosan nem bolygói tudat, hanem etikátlan, és képtelen hat és fél milliárd ember életét lehetővé tenni a Földön.

Tehát szükség van új tudatra, a tudat evolúciójára.

Úgy tűnik számomra, hogy van valamiféle gyorsulás, mert egyre inkább egy új kultúra jelenik meg. Egyre több ember ismeri fel a felelősségét, és a fenntarthatóság szükségességét, valamint az egymással való szorosabb kapcsolatot. Vannak, akik azt mondják, hogy ezt a gyorsulást jókora földön kívülről érkező, a földre hatással levő, magas rezgésszámú energia okozza. Szerintem ez lehetséges, de nincs rá tudományos bizonyítékunk. Megfigyelhetjük, hogy új társadalmi formák gyorsabban jelennek meg, mint valaha. Ez a legjobb a jövőre nézve, mert nem teremthetünk új civilizációt új tudat nélkül, és új civilizáció nélkül nem maradhatunk fenn itt a földön.

 

Igazolhatóak tudományosan ezek a sugárzások? Bizonyítható bolygónkra gyakorolt hatásuk? Különböző helyről hallani időnként, hogy bolygónk alapsugárzása magasabb rezgésű lesz a kozmikus háttérsugárzás vagy a napsugárzás erősödése miatt.

Amit fizikailag mérhetünk, annak főleg az elektromágneses mezők ingadozásaihoz van köze. Ezek viszont naprendszerünk, és különösen a Nap viselkedésével vannak kapcsolatban. Ezt meg lehet mérni, és úgy tűnik, hogy a naptevékenység 2012 végére lesz a legerősebb. Ez a Föld mágneses pólusváltását fogja okozni. Ezeket a dolgokat tudjuk.

Lehet, hogy ez nagyon fontos, de még fontosabb az a fajta információ, amit az agy asszimilálni tud. Műszereink nem olyan érzékenyek, mint az agy és az idegrendszer. Sok olyan érzet van, amit agyunk fel tud dolgozni, és aminek tudatában lehetünk, de amit még a legérzékenyebb műszerekkel sem lehet kimutatni. Ezeknek a műszereknek mindenekelőtt az interaktív érzékelésre kellene képeseknek lenniük. Úgy mérjük meg a dolgokat, hogy interaktív kapcsolatban állunk a megfigyelt dolgok energiájával.

Fizikai szinten a nagyon érzékeny, nagyon finom energiák már nem objektív anyagok. Amit az agy fel tud dolgozni, és ami tudatunk részévé válhat, tehát lehet nem-energetikai információ. Ezt hívják aktív információnak. Ezt Dávid Bohm (1917-1992) fedezte fel. Ha úgy tetszik ez egy finom energia, de nem olyasmi, amit fizikailag rendes körülmények között mérhetünk. Azonban mégis valós, és kvantum szinten nem helyhezkötve jön létre. Interaktív, és az emberi tudat szintjén kommunikál.

 

Ez az információ az a fő tényező, ami ezt a tudatváltozást megvalósíthatja?

Elősegíti azt. Ez a tudati átalakulás megkönnyítésének egyik módja. Jó kérdés, hogy a tudat fejlődik-e magától. De bizonyosan igen, ha inger éri.

És ez az ingerhatás máris egyre inkább fenyegeti a jelenlegi, uralkodó tudatot. Mi pedig most erről a tudatról beszélünk. Ha ebben a világban minden rendben lenne, semmi sem változna. Az emberek ennek ellenére ma sokkal nyitottabbak az alternatív lehetőségekre.

 

Korábban Ön sikeres zongoraművész volt, vagy még mindig az. Ha figyelembe vesszük lenyűgöző számú publikációit, le kell vonnunk a következtetést, hogy úgy tűnik, mintha határozottan mentálisan közelítene az emberi létezéshez.

Amikor azonban az emberiség egyetemes tanításainak szövegeit és tanácsát olvassuk, gyakran egy új kapcsolatról, a fej és a szív harmonikus egységéről értesülünk. Végül is a szív az a szerv, amely a legérzékenyebb az A-mezőből jövő új, magas kozmikus rezgésekre.*

Az Ön megközelítése természetesen nem zárja ki azokat, akik nem annyira tudományos beállítottságúak. Ön szerint van szerepe a szív belső aktivitásának?

El kell gondolkodnunk társadalmunk természetén, és azon a módon, ahogyan az információt felfogjuk. Azt hiszem, egy csomó információ megszűrve jut el hozzánk, egyszerűen elhallgatnak dolgokat. Ez nyugati, anyagelvű és kísérletező gondolkodásmódunknak köszönhető. Nem kell tudományosnak lennünk. Ha tudományosan, racionálisan és szűk látókörűen gondolkozunk, az a legrosszabb, ami elképzelhető, mert akkor képtelenek vagyunk elfogadni, és nyitottnak lenni más eredetű információkra.

Tehát tulajdonképpen azt mondjuk, hogy az nem is létezhet. És ha ez az információ nem létezhet, akkor felfogni sem tudjuk.

Nagyjából azt mondhatjuk, hogy azt hisszük el, amit látunk. Nem tudományosan kell a dolgokhoz közelítenünk, hanem meg kell nyílnunk intuíciónk, és a dolgok kölcsönös összefüggése, valamint az egymással, a kozmosszal és a bioszférával való természetes szolidaritás iránt. Úgyhogy szerintem a rossz racionalitás rosszabb a racionalitás teljes hiányánál.

 

Említette az egymással való természetes összetartozás érdekfeszítő koncepcióját. A tudomány és az Akasha krónika című és sok más könyvében nyitott, fejlődő és termodinamikus rendszerekről ír. Hivatkozik az embernek, mint rendszerek magasan fejlett kombinációjának ötletére.

Alapítónk, Jan van Rijckenborgh mindig hangsúlyt fektetett a csoportegységre. Hangsúlyozta egy másik, az egyéni tudatot és annak korlátáit meghaladó rendszerré alakulás szükségességét. Aláhúzta azt a teljes mértékben szükséges lépést, hogy az embereknek meg kell próbálniuk csoportegységben dolgozni és élni az eljövendő időszakban.

Az emberek félretéve önzésüket mindig is megkíséreltek bizonyos célokat együtt elérni. Sosem voltunk igazán elegyéniesedettek, énközpontúak oly módon, mint Robinson Crusoe. Mindig is egy közösség részei voltunk. Az egész történelem során a közösségi érzés sokkal erősebb volt, mint az elmúlt párszáz évben Nyugaton, ahol a személyiség egyre inkább az egyénre, az énre jellemző vonásokkal fejlődött.

A nyugati személyiség és egyéniség főleg közösségeken belül fejlődött. Az egyénekre és csoportokra, saját felelősségüket vállalva, egyaránt szükség van.

Egy híres író egyszer azt mondta: „Elemeiből minden, az embert is beleértve, egésszé szerveződik, de egyúttal az egy nagyobb egésznek is a része.” Jelenleg be kell illeszkednünk egy nagyobb közösségbe, mert a közösségünk megváltozott. Nemcsak család, törzs, falu, város vagy nemzet vagyunk; kapcsolatainkban egyre több emberrel kerülünk egyre szorosabb kontaktusba. Egy világméretű közösséget képezünk. Társadalmunk fokozatosan globális társadalom lesz. Az a nagy probléma, hogy gyakran nagyon soviniszta módon még mindig törzsi tudat alapján reagálunk.

Legyen az egy város, egy etnikai csoport vagy egy ország, abból az elgondolásból indulunk ki, hogy „ezek vagyunk mi”, a világ többi része pedig „ők”.

Ez így nem folytatódhat tovább, mert minden, amit teszünk, visszahat ránk. Más szóval, amit másokkal teszünk, azt magunkkal tesszük.

Hogy élni tudjunk egy olyan közösségben, mint a globális társadalom, ki kell alakítanunk az egyetértés formáját. Ez a globális falu rólunk szól, mert az összes ember közössége az egész földi élet közösségén belül! Bizonyos mértékig egy olyan közösség része, amiről nagyon keveset tudunk: a világegyetemben lévő minden élet közössége, egysége. Ez bizonyosan létezik, bár nekünk nincs róla sok részletes információnk.

 

Ha helyes döntéseket hozunk, lát Ön lehetőséget arra, hogy az egyéni tudat bolygói tudattá, és talán még tovább, kozmikus tudattá alakuljon?

Ha sikerül fennmaradnunk!

 

De ez nem automatikus evolúció vagy fejlődés.

Nem, az evolúció sohasem garantált!

 

Ön már közel húsz éve foglalkozik ezzel a kérdéssel.

Igazából 45 éve. 1953-ban adták ki az első könyvemet Hágában. (Számos könyve és cikke közül öt könyve látott napvilágot hollandul.)

 

Végül is most, és figyelembe véve, hogy az úgynevezett káosz-pont gyorsan közeledik, még mindig derűlátó a tudat fejlődését illetően? Mert még nyitott kérdés, hogy mivé alakul?

Bizakodó vagyok. Nem vagyok sem optimista, sem pesszimista. Próbálok aktivista lenni. Vagy inkább szeretem a „lehetőség” szót használni. Álláspontom hasonló a mostani amerikai elnökválasztás szlogenjéhez: Meg tudjuk csinálni.

 

És ezért tartották meg Hágában 2008. március 5-én a „Fenntarthatóság belülről” című szimpóziumot?

Ennek egyedi célja volt, az emberi tényező. A pénz és a műszaki feltételek nagyon fontosak, ahogy a politika és a hatalom is, de az egyéni értékek adják a kulcsot. Ezek alighanem még fontosabbak is, mert a technika és a politika mindig is utána fog következni. Szerintem ez nem lehet másképp. Einstein egyszer azt mondta: „Nem tudjuk a problémákat ugyanazzal a fajta gondolkodásmóddal megoldani, mint amely létrehozta azokat”. Használhatjuk a legjobb technikát, de ha továbbra is a régi módon gondolkozunk, csak fenntartjuk vele a régi rendszert, és nem fog változni semmi.

 

Mi a véleménye erről a kérdésről még időben: úton vagyunk a nagy változáshoz szükséges kritikus tömeg felé?

Már a káosz-ablak, a még idejében nyíló kedvező alkalom közepén vagyunk. Azt hiszem, meg tudunk hozni néhány kritikus döntést. A globális felmelegedés és a klímaváltozás problémájáról értesülünk a legtöbbet. Jelenleg ezek a legszembeötlőbbek, de ott vannak az élelmezési és vízellátási gondok, a betegségek terjedése, a városi túlnépesedés és a szegénység is. Ezeket mind meg kell majd oldanunk. De a médiák pillanatnyilag legalább egy problémarétegnek, a klímaváltozásnak szentelnek nagyobb figyelmet.

 

Akkor Ön úgy látja, hogy történik valami?

Tudatában kell lennünk annak, hogy ez a világ nem tartható fenn. Azt is fontos felismernünk, hogy a rendelkezésünkre álló idő rövidebb, mind gondoltuk. Nem lehetetlen, hogy tíz éven belül alapvető változásoknak leszünk tanúi. Még az is lehetséges, hogy alapvető változtatásokat kell tennünk a víz, a levegő, a termőföld, stb. kérdésében 2012 végére.

 

Ezalatt a 45 év alatt látott Ön változást a közvélemény hozzáállásában a Földünkkel való törődést illetően?

Nőtt az általános tudatosság a bolygó gondjait illetően. Utalok itt a Római Klub 1972-ben kiadott első jelentésének nagy ösztönző hatására. Azelőtt senki sem beszélt a bolygó problémáiról. Az emberek szabadságról, politikáról, gazdasági igazságosságról és hasonlókról beszéltek.

Nem beszéltek viszont az emberiség gondjairól. Mostanra már állandóan felmerül ez a téma, és az utóbbi néhány évben ezek a problémák nagyon előtérbe kerültek. Ebben a tekintetben a tudatosság exponenciális növekedéséről beszélhetünk.

 

* Az A-mezővel László Ervin a tudatváltozást lehetővé tevő kvantum szintű finom információs mezőre, az Akasha krónikára utal. Lásd még: László Ervin: A tudomány és az Akasha krónika.

 

 

A város a vágyak tükre

 

Elérte Ön a célját? Ha az ember a városba utazik autójával, hogy úti célját megtalálja, a navigációs készülék minden irányváltoztatást megmutat.  A régi készüléknek megvolt az a hátránya, hogy a nagy képet, az utak és városrészek összefüggéseit, a város formáját már nem láttuk. Képzeljünk el valakit, aki ebben a városban lakik, és néhány éve költözött ide. Azért döntött így, mert a vonzó erők nagyobbak voltak, mint a taszítók. A vonzás itt azt jelenti: közel akarok lenni. Taszítás azt jelenti: nem akarok ott lenni vagy lakni. Vonzó: a család, barátok, ismerősök és jó infrastruktúra közelében lenni, közel a munkahelyünkhöz, és a város kreatív energiáihoz, a társas élethez. Taszító az egyes városrészek atmoszférája, a város túl nagy dinamikája – a ritmus, amely már nem ismer nyugalmat és mindig zajos, a megkövesedés és kilátástalanság, a népsűrűség, a túl kicsi élettér.

Ha ezt a képet például egy városi térképre, vagy az atlasz egy lapjára rajzolnánk le akkor vonalak kötegeit látnánk. Minden vonal egy-egy vonzó vagy taszító pont, és az ember között húzódna, aki vagy vágyakozik, vagy elutasít. Vonalak kötege lenne, melyeken belül ez az ember kiválasztja aktuális helyét e földi életben – de: az aktuális hely egyúttal az is, amelyet kötöttségei határoznak meg számára.

E városban minden egyes ember számára le lehetne rajzolni egy ilyen erőviszonylatot. A térképen mindezek a kötegek egy vastag, majdnem fekete foltot képeznének, ahol a város az emberek koncentrációpontjaként jelenne meg. A makrotényezőkkel együtt – választási lehetőségek, gazdasági kapcsolatok, úthálózat, nyelvi és munkalehetőségek, a föld geológiája-folyók, síkságok, hegyek, éghajlat – ez az energetikai egyensúly határozza meg az emberek sűrűsödési pontjait, a falvakat és a városokat. Ugyanezzel a képpel – de már az emberrel az energetikai erővonalak középpontjában – meg lehet rajzolni az egész bolygón az emberek eloszlását.

 

Összefüggések a naprendszerben

Tudjuk, hogy maga a Föld, a többi bolygó, a Nap, a Hold és a csillagok között kialakult finom egyensúlyban mozog; éppen úgy, ahogy az egyes embert mozgatják a csillagok és bolygók kifinomult, de gyakran sürgető erői és befolyásai. Feltételezhetjük, hogy a csillagok és bolygók e kozmológiai órája a múltban is működött. Akkoriban a másik, korábbi időt is mutatta, és az akkori idők embereit meghatározott helyeken földlakóként hozta össze, hogy ott egy várost építsenek. Régészek gyakran találnak egymást követő időszakokban ugyanazon a helyen városokat egymás fölé építve – néha közvetlenül egymás fölött, mint egy ház emeletei, olykor pedig a feledés vastag föld-és homokrétegeivel elválasztva egymástól. Az építőanyag lehetséges újrahasznosítása talán befolyásolta a lakóhely tudatos választását.

 

A városok építése

Új város építése egy már előre megrajzolt terv szerint következhet. Lehet szerves, organikus is ez az építkezés, mindenekelőtt, ha egyéni és egymást követő döntés határozza meg a formát, leggyakrabban mindkét lehetőség keverékéről van szó. Ha az atlaszban vagy a Google-ban várostérképet nézünk, akkor a mai nagyvárosokban gyakran jellemző formákat ismerhetünk fel. Brüsszel ötszöget, Párizs hatszöget formáz, Moszkva és Berlin egészen kerek kört alkotnak, Randstadt (Hollandia) patkó formát, Madrid pedig hosszú szárú háromszöget.

 

Utópia: Forma és tudat, Föld és Kozmosz egymásra hatása

Doris Lessing Shikasta című utópikus regényében leírja, hogy az emberek ősi városait szilárdan rögzített, meghatározott forma és minta szerint építették, hogy a magasabb tudattól vezetve pontosan beilleszkedjenek a kozmikus hálózatba, és ezáltal befogadhassák a Mindenség bölcsességét.

A város formája által katalizálva a befogadott bölcsesség akkor a lakói tudatát befolyásolta, legalábbis addig, amíg ezeket a befolyásokat pozitívan, igenlően fogadták. A gondolkodásban és cselekvésben elkezdődő „Nem” következménye a város spontán elhagyása volt, visszatérés lehetősége nélkül, az időközben kialakult megbetegítő befolyások miatt. Ennyit Shikastáról, e sokatmondó utópiáról.

 

A földi élet hálózata

A Földet tudatos, élő organizmusnak tekinthetjük, az embert pedig az élő Földdel sajátos kapcsolatban álló igen tudatos lénynek. Ahogy az emberi rendszer egy energia-csere szerkezetből vagy csakrákból áll, úgy a Földnek is van energia-anyagcsere rendszere: egy belélegző északi pólusa és egy kilélegző déli sarka, valamint vonalak és helyek olyan hálózata, amelyek mentén energiák mozognak és koncentrálódnak. Ez a hálózat a természetes tájjal függ össze, a földi és földkéregbeli vízfolyásokkal, a jelenlévő fémek eloszlásával, melyeket a bolygók polarizálnak, kristályokkal, fákkal, növényekkel, Nappal és Holddal. Az élethullámok, állatok és emberek együtt mozognak ezzel az energiahálózattal, harmonikusan, ha „igent” mondanak az intuitív tudásra, diszharmónikusan, az önfejűség „nem”-ével. Ez a „nem” gyakran halálhoz vezet: meghal az egyéni emberben valami, de valami viszonylag kicsi a Földben is.

 

A megvilágosodás dialektikája: a lélek nyelvétől való elválasztódás

A „nem”-nek meglehetősen új és igen határozott formája az európai megvilágosodás meg nem értése, amely az intuíciónak mint a lélek nyelvének tagadásához, az emberi intellektus racionális nézetének dominanciájához és végül a materializmus hegemóniájához vezetett. És annak a tudásnak az elfelejtéséhez, hogy a Föld egy élő organizmus, egyensúlyban összekötve velünk, emberekkel. Egészen addig, hogy a megszerzett tulajdon, hatalom és nyersanyag lett a mérce, mint a gazdaság működésének valósága és alapja.

 

Rablógazdálkodás az anyagi Földön

Az ész és anyag iránti vágy, a belső tudás elfelejtésével összekötve, vezetett a Föld mai rablógazdálkodásához. Az emberi aktivitás eredménye például a földkéregben előforduló fémek, drágakövek, kristályosodott nyersanyagok, kőolaj és más energiahordozók teljes újraelosztásához, valamint a szeméthegyekhez is, egészen a világűrben is előforduló emberi hulladékokig. Mind a bányászat és annak termékei, mind a városfejlődés megváltoztatja a lakók és a környezetük energetikai viszonyait, és így befolyásolják az emberi tudatot. Így marad egészen a legapróbb részletekig a megépített város az ott lakó emberek kollektív lélekszerkezetének másolata.

 

A toronyépítés impulzusa egy városban

Ha világszerte megfigyeljük a modern városokat, felismerhetjük, hogy azon versengenek, ki építi a legmagasabb és legnagyobb benyomást keltő felhőkarcolót. San Gimignano világszínvonalon. Toscana kis városának polgárai a reneszánsz időkben abban versenyeztek, hogy ki építi a legmagasabb tornyot a városban. Honnan jön az egyre magasabb tornyok építésének igénye?

Egy bizonyos szinten tipikusan férfias dolog ez: a hatalom és a pénz kifejezése. Más szinten: a város ég felé nyúlása. Ebből következik, hogy a várost a vágyak és kívánságok tükrének tekinthetjük. Gondoljunk Kityezsre, az úgynevezett orosz Grál legenda mennyei városára.

 

A vágyott város

A várostervezés különös formái az utópiák. Ha létezik valahol a magasabb utáni, a szívünkben lévő kép utáni vágyakozás megnyilvánulása, akkor az bizonyára itt található meg.

A szív állapota és a kívánságok tisztasága szerint helyezkedik el az utópisztikus város a láthatáron, meghatározott magasságban a föld és az ég között. Utópiák lehetnek egy ideális társadalom képei és a velük kapcsolatos várostervezés.

E képek némelyike az anyagban is megvalósult, a legtöbb azonban csak látók különös leírásaiban vagy a látnoki építész rajzasztalán maradt fenn.

Mások magasabbra tekintenek és egy lélek-várost jelenítenek meg. Az utópisztikus városterv akkor mindenekelőtt jelképes, mint Doris Leesing a Shikasta-ban, ugyanarra gondolt, mint Campanella is az ő Napvárosában, s talán Thomas Morus is az Utópiával. Különösen érvényes ez Valentin Andreae Christianapolisára.

 

Séta saját lényünk városán keresztül

Át lehet e haladni egy mandalán? Városterv lenne a Mandala a tudati lélek sétájához? A város – mint fent már említettük – a városlakók aktuális kollektív önvalójának tükröződése lenne?

 

A Szellem város: város mágikus központtal

Ha megkockáztatjuk, hogy szellemi területre lépünk, akkor az alkalmazott nyelv és a képek jelképessé és mitikussá válnak. Három részlet következik: az Újszövetségből, a Christianapolis című könyvből, majd pedig az iszlám szent városának, Mekkának a központjában található mitikus kőnek, a Kábának a leírása.

„És elvive engem lélekben egy nagy és magas hegyre és megmutatá nékem azt a nagy várost, a szent Jeruzsálemet, a mely Istentől szállott alá a mennyből. Benne vala az Isten dicsősége; és annak világossága hasonló vala a legdrágább kőhöz, úgymint kristálytiszta Jáspis kőhöz; És nagy és magas kőfala vala, tizenkét kapuja, és a kapukon tizenkét angyal, és felírott nevek, amelyek az Izrael fiai tizenkét törzsének nevei: Napkeletről három kapu; Északról három kapu; Délről három kapu; napnyugattól három kapu.

És a város kőfalának tizenkét alapja vala, és északon a Bárány tizenkét Apostolának nevei és a ki pedig én velem beszéle, annál vala az arany vessző, hogy megmérje a várost, és annak kapuit és kőfalát. És a város négyszögben fekszik, és a hossza annyi, mint a szélessége. És megméré a várost a vesszővel tizenkétezer futamattnyira: annak hosszúsága és szélessége és magassága egyenlő. És megméré annak kőfalát száznegyvennégy singre, ember mértékével, azaz angyaléval. …helye tiszta aranyból volt, tiszta üveghez hasonló, mint a tiszta kristály….

…És nem megy abba be semmi tisztátalan, sem aki utálatosságot és hazugságot cselekszik, hanem a kik beírattak az élet könyvébe, amely a bárányé… és megmutatá nékem az élet vizének tiszta folyóját, a mely ragyogó vala, mint a kristály, és az Istennek és a báránynak királyi székéből jővén ki.

Az ő utcájának közepén, és a folyóvízen innen és túl életnek fája vala, mely tizenkét gyümölcsöt terem vala, minden hónapban meghozván gyümölcsét; és levelei a pogányok gyógyítására valók. (Jelenések 21, 10-18 és Jelenések 22, 1-2)

„A város kinézetének leírásával kezdem, és igyekszem a lehető legpontosabb lenni! A misztériumok városának alaprajza négyzet alakú, hétszáz lábat elérő négy torony erősít meg. Következésképp a város a Föld négy égtája szerint van tájolva. A város erejét a benne elhelyezett nyolc másik súlyos torony is növeli; ugyanakkor található benne még tizenhat másik kisebb fontosságú, de nem elhanyagolható torony is, közepében pedig egy bevehetetlennek tűnő erődítmény helyezkedik el.

Az épületek két, illetve ha figyelembe vesszük a kormányzóság székhelyét és a közraktárakat is, négy sorban helyezkednek el. Csak egy közös utca és egy piactér van, de ezek nagyon jelentősek. A belső utca húsz láb széles. Innen a központ felé haladva következnek a házsorok, a kertek, az egyetem és a tér, amelyek rendre huszonöt, harminc, harmincöt, negyven és negyvenöt láb szélesek, tehát mindegyik öt lábbal szélesebb az előzőnél, egészen a belső, kör alakú templomig, melynek száz láb az átmérője…Minden épület három emelet magas, melyeknek közös lépcsőik vannak.”

Christianopolis, J.V. Andreae

 

A kába

„A zarándok életében egyszer felkeresi Mekkát, nevezetesen abban a pillanatban, amikor elég tapasztalatot szerzett. Az utazás célja egy négyszögletű épület, harminc láb magas, amit Kábának vagy Kubusnak ismernek. Egy mecset gigantikus, óriási belső udvarának közepén emelték a Kábát. Az épületben található egy fehér kő, mely mára a zarándokok általi érintés miatt fekete lett.

A hagyomány szerint a paradicsomból származik. A kő Vénusznak, a negyedik teremtési nap szellemének, a szeretet szellemének a jelképe, aki maga Isten, és akit az embernek a mi időnkben is meg kell valósítani. A kocka körül bizonyos távolságra néhány alacsony, körformájú márványfalat emeltek, amelyek mentén a zarándok a kocka körül hétszer körbejár.

 

A középen levő templom

A két első töredék egy eszményi utópisztikus várost ír le, az utolsó egy téren álló anyagi épületet. Az alaprajz mindhárom esetben négyszögű. Két töredékben egy kockáról beszélnek: A harmadik dimenzió mérete is egyezik a négyszögű alapterület oldalaiéval. A másik leírásban háromemeletes házakról beszélnek. Két történetben nevezik meg a négy égtájat. A három szövegrészlet egészen kifejezetten a középre utal. Az új Jeruzsálem közepén áll az élet fája, mondja a szöveg. A kocka egy nagy tér közepén áll, és a Kábában (kockában) található a fehér kő, a Vénusz jelképe. A négyszögletű város közepén, Christianopolisban egy kerek templom van emelve.

 

Centrum

A város, ahol lakunk, a városlakók kollektív tudatának egy képmása. Az idézett szövegtöredékek, amelyek vallási hagyományokkal függenek össze, három alaprajzot említenek, melyek szimmetrikusak állnak, a központban. Olyan alaprajzokról van szó, melyek erősen hasonlóak egy mandalához. A lélekfejlődésre vonatkozó hagyományos bölcsesség úgymond az önvaló képmásaival dolgozik, amelyek centrumot képeznek. Nekünk, embereknek, a középpontunk a szívünkben van. Ez az a pont, ahonnan az istenember kivirágozhat bennünk, ha lehetővé tesszük a lélek növekedését.

 

Naprendszerünk különös bolygói erői

Különös időkben élünk, a Vízöntő korszakhoz való átmenet közepette. A kozmoszból igen speciális befolyások áramlanak a Föld irányába, olyan befolyások, melyek naprendszerünk úgynevezett misztériumbolygóiból erednek. A következmények egyike, hogy növekszik azoknak az embereknek a száma, akik belsőleg kezdenek keresni. Először nyugtalanító kérdések merülnek fel bennük, majd esetleg elnyomják ezeket, kísérletet téve arra, hogy ezt a nyugtalanságot feldolgozzák, de az elfojtás átmegy egy fokozatos felfedező utazásba. Ezen perspektívákat lehet felfedezni, amelyek az olyan alapvető kérdésekre nyílnak meg, mint „ Ki vagyok?”, „Honnan jövök?”, „Hova megyek?”

A felfedező út egyénileg különböző, mivel már nagyon hosszú ideje távol vagyunk hazánktól és mindannyian valahol máshol kezdünk hozzá, de megállapíthatjuk, hogy kívánságok és kötöttségek kötegeinek foglyaként ebbe a városba érkezünk.

 

A középpont, mint önmagunk forrása

A kötöttségektől való eloldás megváltoztatja belső szerkezetünket. Térbeli tekintetben nem vagyunk többé valamiféle tömör folt a kötelékek kuszaságában.

Helye támad a mozgásnak és a középpontból beáramló világosságnak. Belső szerkezetünk átlátszóbb lesz, és a mindenségszellem erővonalainak megfelelően rendeződik át. Bensőleg új város épül.

 

A templom, mint központi mágikus munkahely

Mi egy templom?

A találkozás tiszta helye, ahol az emberek gondolkodnak és éreznek, hogy különös vágy alapján mágikusan egymásra hangolódjanak.

Nagyobb energia szabadul fel, képi nyelven: egy sokkal magasabban rezgő energiaáram éri el és öleli át ebben a lélekvárosban az embercsoportot. És azután nem lehet másként, mint hogy ezt az energiaáramot kisugározza a város és az ország fölé. Hatása tehát teljesen összehasonlítható az emberek városban való koncentrálódásával, mint azt korábban leírtuk: az emberek sokasága hat az emberek tudatára.

 

Kívánságok, vágyak általi mozgás

Figyelemre méltó, hogy e világosság színét a csoport minden tagja saját legmélyebb vágyai alapján, lelkének középpontjában ellenőrizheti, és saját maga állapítja meg, hogy az energiaáram megadja e neki az erőt, hogy folytassa felfedező útját saját, egyéni középpontjához. Ugyanis az arra a kérdésre adott válasz, hogy „hová is akarok igazán eljutni?” meghatározó jelentőségű a térre adott egyéni válasz szempontjából.

Mivel a kérdés egy utat hív fel, mozgást, célt vagy egymásra következő sarok-pontok egész sorát, egy tervet, egy várostervet városrészekkel, utakkal és egy központtal. Ha a vágy a belső központhoz vezet, akkor a térkép a benső kivetítése lesz, a központban a templommal, vagy az élet fájával, amelynek levelei minden embernek gyógyulást ígérnek…

 

A szellem tengelye

A mandala, mint a lélek, mint a középponthoz vezető út képe. Az új város, az új Jeruzsálem, mint a kollektív lélek képmása, a szerkesztett Föld. Minden mandalában csak egy középpont van, csak egy centrum, egy életfa.

Az egyén fája azonos a kollektíva fájával, a szellem tengelyével, és átjárat minden dimenzióhoz.

Világosságenergia, melyet közvetlenül és változatlanul alakítunk át lelkünkben maradandó fényvonal szerkezetté. Ez az új Jeruzsálem egyéni nézete, a lélektest. Egy újonnan felépített, szervezett, újjászületett lélek, egy szabad entitás, amely összhangban van a szellem sugárzásaival, amely képes, mint a sas, erős szárnycsapásokkal felszállni, és amely messze fennköltebb, emelkedettebb, mint elengedett vágyainak, a régi városnak a képei.