Pentagram 2016/7

Szabadság felé a szolgálaton keresztül

 

Vihar tombol és szél süvít, a természet mindenestül felkavarodik, s a légkör örvénylése új rendet eredményez, látszólag újra rendet teremt. Számunkra ugyan ez legtöbbször rendetlenségnek tűnik, de a régi dolgok felforgatása s az ezt követő káosz rendszerint új lehetőségeket is rejt.

 

A vihar tombolhat az ember bensőjében is, pusztítja, szétzilálja, és teljesen kimeríti, ha védtelenül kitárja magát ennek az őrjöngésnek. Ahogyan pusztítani és rombolni képes, úgy a vihar új utakat is feltárhat, amelyek megtisztuláshoz és a személyiség újfajta megnyilvánulásához vezetnek. A Vihar Shakespeare utolsó darabjainak egyike. Az angol költő és drámaíró műveit többnyire vallásos, politikai és filozófiai témákra építi. A Vihart 1610 körül írta, halála előtt öt évvel. E darabra általában úgy tekintenek, mint a szerző szellemi fejlődésének csúcspontjára. Amint egy 1846-os kiadás Samuel Johnson tollából származó bevezetőjéből megtudhatjuk, Shakespeare a mű mágikus és filozofikus nézetét tekintve is a John Dee és társai által gyakorolt „rózsakeresztes” bölcsességből merített.

Ezoterikus körökben is „rózsakeresztes” darabnak tekintik a Vihart, amelyben nyomon követhető a krisztusi rejtélyekbe való beavatás jelképekben megfogalmazott útja. A darabot 1610-ben I. Erzsébet királynő udvarában mutatták be először, a klasszikus rózsakereszt legteljesebb kibontakozásának idején.

 

Prospero, a két természetrend törvényeinek tudója

A Vihar témája az emberi szabadság. Mágiáról, felsőbb erőkről, belátásról, a megtisztulás és a megszabadulás folyamatáról szól, amelynek szakaszait különböző szereplők személyesítik meg. Ezeket az ember különféle nézeteinek is érthetjük, amelyek harcolnak egymás ellen, vagy éppen szövetkeznek egymással. A darab főszereplője Prospero – valaha Milánó hercege – akit lányával egy szigetre száműztek. Mágikus hatalmával Prospero saját és mások sorsát is befolyásolhatja. Ezt a tulajdonságát azonban kizárólag nemes célokra használja. Ismeri a magasabb világokat, és ismeri törvényeiket is. Akaratát bizonyos mértékig a természeti erőkre is rákényszerítheti, s az emberekre is hatni tud a felsőbb erők közvetítésével. Nem tudni, miként jutott mindezen erők birtokába, de hercegi címe fejlett személyiségre utal. Prospero egy felsőbbrendű élet megértésén fáradozik, s felsőbbrendű bölcsességet igyekszik elérni. Minderre több időt szentel, mint az uralkodói hatalom gyakorlására, amelyet aztán fivére, Antonio ragad magához. Prosperonak és leányának menekülnie kell.

 

Közösség az új élet felé vezető úton

A darab elején Antonio – Milánó törvénytelen hercege – valamint Alonso nápolyi király és fia, Ferdinánd néhány útitársukkal együtt hajótörést szenved.

A sziget, a hajó és a vihar nem véletlenül választott jelkép. A sziget olyan helyre utal, amely távol van a civilizációtól és a mindennapi élettől, ahol minden szokatlan dolog megtörténhet. Nemritkán megesik, hogy egy száműzött hős vagy szent számára éppen egy szigeten tárulnak fel a titkok, esetleg itt jutnak új felfogóképesség birtokába.

A szigeten Prospero a többiek sorsának irányítója lesz, először belső tudása miatt, másodszor pedig azért, mert a hajótöröttekhez karmikus kapocs fűzi.

A hajó olyan emberek közösségét jelenti, akiknek alapvetően ugyanaz a céljuk. A tény, hogy együtt vannak egy hajón, megerősíti kapcsolatukat. Az emberek összegyűlnek a parton, mert egy csoporthoz tartoznak, amelynek meg kell tanulnia valamit, és amely képes is megtanulni ezt a leckét. Karmájuk és az ebből következő események által ők maguk hívják elő ezt a feladatot.

A vihar a belső és a külső sors által mozgásba hozott hatalmas erőket jelképezi: a felkorbácsolt tenger az utasok asztrális állapotának képe.

 

Sorsformáló beavatkozás

Antonio és Alonso hajója megrongálódik tehát. Mindketten régi adósai Prosperonak – karmikusan kötődnek hozzá. Prospero azonban többet tud náluk: érzékeli a finomabb szférákat, érti a csillagok nyelvét, s tudja, hogy általuk lehetséges a többiek sorsának megváltoztatása. Mágikus képességeinek segítségével előhívja a sors fiát, és vihart kavar, eljövendő eseményeket határoz meg. A természeti szellemek engedelmességgel tartoznak neki, s így uralkodik a víz és a szél fölött. Ez jelképezi a gondolatok és az érzelmek fölötti hatalmát. A kedves levegő-szellem, Ariel áll szolgálatában, hogy segítsen terveinek végrehajtásában. A természet rossz szellemét Caliban, egy boszorkány fia testesíti meg emberi formában. Romlott és gonosz, de akarata s ő maga is alá van vetve Prospero akaratának, akit szolgálnia kell.

 

A belső börtön erőszakos megnyitása

A dühöngő tenger a sziget partjaira veti a hajótörötteket, és szétszórja őket. A nápolyi király úgy hiszi, hogy fia, Ferdinánd tengerbe fulladt. E fölötti mély megrendülése megnyílást és egy nagyszerű tisztító folyamatot indít el benne.

Ennek eredményeként teljesen megváltozik a darab folyamán. Belső börtönének „erőszakos” megnyitása, amelyet a kegyetlen vihar jelképez, számára mélyebb megértést s egy új életlehetőséget eredményez.

Ferdinánd ezalatt a vízben vergődik, de Prospero segítségével sikerül partra jutnia. Itt Prospero lányával, Mirandával találkozik. Prospero tudja, hogy a sors egymásnak rendelte őket, ezért nem áll útjába találkozásuknak. A két fiatal semmit sem tud egymásról. Miranda az ártatlanságot és tisztaságot, Ferdinánd az alázatosságot és szűziességet személyesíti meg. A fiatalok felismerik lelki hasonlóságukat, és egymásba szeretnek. Prospero tartogat ugyan még számukra néhány próbát, de ezeken minden nehézség nélkül jutnak keresztül. A különös erőknek ezen a szigetén hamarosan találkozik Prospero, Ferdinánd és Miranda.

E szereplőket bizonyos szellemi alapelvként is értelmezhetjük, amely egészen más jelentést kölcsönöz számukra. Prospero így a szellemet, Miranda a lelket jelképezi, Ferdinánd pedig a szellemmel egyesült, szolgálatnak szentelt lélek aktív nézetét. E három alapelv minden emberi lényben megtalálható, s ha harmonikusan működnek együtt, Isten tervét valósítják meg a földön.

Amint Ferdinánd elfelejti, hogy királyfi, s fejet hajt a lélek előtt, szolgálni kezdi azt. A darabban ez úgy nyilvánul meg, hogy Ferdinánd elvégez Mirandáért egy igen nehéz fizikai munkát, amely nem való királyfinak, bizonyítva ezzel szerénységét és odaadását. Ferdinánd tehát szolgálja Mirandát, és Miranda szolgálja apját, a szellemi alapelvet. Miranda felismeri önmagában a felsőbb akaratot, és ezt szolgálva segíti beteljesedését. E három szereplő ilymódon foglalja egybe az emberben lévő jóságot.

 

A lélek teljes megtisztítása

Vannak akik életük során hatalmas változást élhetnek át a megértés, az önismeret és a megtisztulás segítségével. Alonso, Ferdinánd apja is közéjük tartozik. Lelkének teljes megtisztulását éli át, s így eljut egészen az új életig. Vannak azonban olyan „javíthatatlanok” is, akik nem változnak, akik nem akarnak okulni. Ilyenek Antonio, Prospero fivére és Sebastian, Alonso testvére. Mindketten ugyanazokat a nagyhatású eseményeket élik át, de úgy látszik, semmit sem változnak. Alig rendeződik valamelyest helyzetük, máris elfelejtik a drámai perceket, s azt, hogy miként fordult jóra nehéz helyzetük. Képtelenek egy felsőbbrendű fejlődés útjára lépni, ezért újra a gonosz befolyása alá kerülnek. Hatalomra szomjazva megkísérlik meggyilkolni Alonsot, hogy a nápolyi trón birtokába juthassanak. Tervük azonban meghiúsul.

A jó és a rossz kettőssége részben Prosperoban és fivérében, Antonioban, részben pedig Alonsoban és fivérében, Sebastianban nyilvánul meg. Prospero azonban nem csupán a földi jóság megtestesítője, hanem főképp a felsőbb, szellemi jóságé.

Mindenkit szigorúan megbüntetnek, aki nem tud jó útra térni. Prospero, a háttérben ható erő azonban megbocsát a bűnösöknek, mert tudati állapotuk miatt nem tudnának másként cselekedni. A kegyelem, nem pedig a bosszú törvénye alá helyezi őket. Így tesz Jézus is, amikor azt kéri Istentől: „Bocsáss meg nékik Uram, mert nem tudják, mit cselekesznek.” Lemond a tudatlan ember elítéléséről, mert tudja, hogy ez a kegyelem felülmúlja a bosszút és a megtorlást. Prospero ugyanígy tesz, amikor teljesen büntetlenül elengedi a gonoszt, példájával a jóság magját hintvén el. Megváltja azokat, akik befogadják az üdvösséget.

 

A szereplők emberi jelképek

Miranda és Ferdinánd az eredeti jóság nézeteit fejezik ki azzal, hogy Isten felsőbb akaratát önszántukból szolgálják. A szolgálattal magasabbrendű fejlődésre ösztönzik az emberiséget.

Alonso az ember alvó, öntudatlan nézetét ábrázolja, amelynek azonban lehetősége van a felébredésre s így arra, hogy a jóra irányulva eljusson a megértésig. Az új belátás és az elnyert bölcsesség által az ember egy felsőbbrendű világhoz tartozik.

Antonio, Sebastian és főleg Caliban, a boszorkányt jelképezik, az emberben rejlő sötét erőket. Calibant ösztönei, a másik kettőt pedig hatalomvágy és nagyratörés irányítja. Megátalkodottságukban makacsul kitartanak, s ezzel belső és külső zűrzavart idéznek elő, amely káoszhoz és megsemmisüléshez vezet. Végső soron saját maguk felett mondják ki az ítéletet.

Prospero a háttérben marad. Ismeri a magasabb rendet, Isten akaratát. A véletlenre semmit sem hagyva mindenkinek és mindennek visszaadja az Isten eredeti tervében neki szánt helyet. Miranda és Ferdinánd Nápoly uralkodói lesznek, miután rátermettségüket bebizonyították. Alonso új útra tér, s a gonosz is helyére kerül.

 

Lemondás minden elnyert képességről

Prospero viselkedése csodálatra méltó. Megmentő tervének végrehajtása után elhatározza, hogy eltemeti varázspálcáját és mágikus könyvét. Miért? Mert rózsakeresztessé válik. Mint tudós elmélyült kutatásokat végzett, s minden területen igen nagy tudásra tett szert. Ezt a tudást arra használta, hogy segítse és jó útra térítse az emberiséget.

Tapasztalatokat szerzett a mágia és az alkímia területén, felkutatta a bölcsek kövét, hogy megfejthesse az emberi lét titkát. De felért a csúcsra. Milánó hercegeként gyakorolt már világi hatalmat is, ezoterikus tanulmányai pedig nagymesterré avatták. Mit kívánhatna még?

A tiszta és valódi rózsakeresztesség egészen más dolog, és Shakespeare Prospero viselkedésében ezt a másságot meg is mutatja a szokásostól eltérő, felsőbbrendű értelemben. Prospero egy teljesen új nézőpontot állít fel, amely jóval magasabbra helyezhető a puszta mágikus tapasztalatszerzésnél. Prospero rózsakeresztessége abban rejlik, hogy hatalmának csúcsán felismeri, hogy mindez a hatalom és képesség egy alsóbbrendű mágiából számazik. Megérti, hogy minden világi és természetfeletti képesség pusztán csak káprázat, s a belső megszabadulás útján semmi értéke nincs. E tudás forrásai nincsenek megjelölve, de Prospero bebizonyítja, hogy ismer egy sokkal magasabb valóságot, mint ahol eddig élt. A mennyei muzsikát többre becsüli az alsóbb mágiánál. Lemond mágikus hatalmáról, amelyet varázspálcája és könyve jelképez.

 

A megszabadult ember

Belső fejlődésének köszönhetően Prospero minden eddigit idegennek és alkalmatlannak talál belső élete számára. Mindent elhagy, ami fontos volt számára, és önszántából visszatér a világba szolgálni. Kezdetben elfordult a világtól, mert úgy gondolta, máskülönben eltérne szellemi útjától, de most, hogy elnyerte a tudást és a bölcsességet, visszatér az emberek szolgálatára, mint közülük egy. Ezzel teljesíti be a tökéletes önfeláldozást. E cikk címének szavai – Szabadság felé a szolgálaton keresztül – Prosperot új fénybe helyezik előttünk. A szolgálat, a szolgálatkészség és a szabadság a valódi témája ennek a darabnak. A főszereplő, Prospero igen bonyolult és nehéz körülmények között is tudja, hogy a szabadság feltétele az Isten tervének való engedelmesség és annak szolgálata. A szolgálat szabadság. Egyedül talán Prospero lehetne mások mestere, de ő nem kívánja ezt. Csakis saját magának mestere, s ezáltal közvetve másoké is. Ez a szabadság, ez az „önmesterség” Shakespeare drámájának fő mondanivalója. Az ember nem szabadulhat meg konok akarással és énközpontúsággal, csakis úgy, ha az isteni tervet szolgálva az égi muzsikára figyel. Ez az eljövendő dolgok szolgálata.

 

Nem visszahúzódni kell a világtól, hanem elhagyni örvényeit

A világba való visszatérés Prospero részéről nagy önfeláldozást jelent. Nem húzódik már el a világtól, hanem törvényei alá helyezkedvén újból kiszolgáltatja azoknak magát. Teljesen tudatában van, hogy mágikus hatalom nélkül ki lesz szolgáltatva eljövendő sorsa kénye-kedvének. Utolsó szavaival a következőket mondja:

„Bűbájam szétszállt, odalőn,

S ha még maradt csekély erőm,

Az már a magamé csak, és

Nápolyig vinni is kevés.

Országom visszanyertem én.

S a csalót meg se büntetém:

Ne hagyjatok hát tengeren.

Ezen a puszta szigeten:

Sőt jertek e varázst a ti

Varázsotokkal megoldani.

Lágy lehellet röpítse vásznam,

Másképp nehéz célt nem hibáznom.

Célom a tetszés volt. S ma már

Oda a szellem, oda a báj

S kétségbeesni kéne ma,

Ha nem könnyítne szent ima

Mely a kegyelem kényszere,

S minden hibának gyógyszere.

Ha vártok hát bocsánatot,

Nekem is megbocsássatok.”

Fordította: Babits Mihály

 

Eljövendő halálával szembenézve az én minden fegyveréről lemond, még akkor is, ha ezek kényelmes helyet biztosítanának számára a világban. Tudja, hogy az ilyen eszközök csak megbéklyózzák a mennyei embert. E pillanattól kezdve csak Istenben bízik, a felsőbbrendű törvényben, amely más ösvényeken kormányozza a világot. Prospero fényhordozóvá lesz, aki megnyitja az utat a hozzá hasonlóknak.

 

Mindent megkapni, mindent visszaadni, és ezáltal mindent megújítani

A mágikus képességekről való lemondás megnyitja az új élet kapuját. Mindent el kell hagyni, ami nem tartozik a belső útjára irányuló, valódi emberhez. Az emberi jellemből és akaratból született erők által ekkor a tiszta rózsakeresztes út győzelemhez vezet. A rózsa kivirul a kereszten. Aki a Gnózis szerint él, és teljesen átadja önmagát, az a tiszta isteni erő hordozója, a mennyei muzsika hangszere lesz. Az önfenntartás ösztönéről való lemondás a lélek felébredéséhez vezet, és a felébredt léleknek a megértés siet a segítségére. A lélek és a belátás együtt szolgálják a Szellemet. Az isteni akarat így megnyilvánulhat az emberben, s az megújulva visszatérhet embertársai szolgálatára. Prospero megmutatja, miként lehet lemondani a régi emberről az új ember javára. Mindent odaad: saját kis életét, saját kicsiny képességeit, mert tudja, hogy ezek nem Istentől valók. Szegény és gyönge lesz, de csak ebben az állapotában kaphatja meg az örök és valódi gazdagságot. Prospero a fény gyermeke immár, belsőleg szabad lény. Valóra válnak általa a rózsakeresztesek régi szavai:

„Mindent megkapni, mindent visszaadni, és ezáltal mindent megújítani”

Aki betölti ezt a folyamatot, másokat is megszabadító, új, elmúlhatatlan szereteterőket kelt életre.

Alkonyat

Mircea Ciobanu

 

Te azt mondod: közeleg a fény.

Én azt mondom: a sötét érkezik.

Itt is van már, elterült, hallgasd

miként sustorog bokáid körül.

Nemsokára lebegni fogsz – figyeld,

hogyan hatol be a hasadékokba bugyborékolva,

mint az iszap a fiatal bivalyok bensejébe

mielőtt hosszú kampókkal

partra húzzák őket a halászok;

hallgasd, hogyan csapkodja a falakat,

az eresz nyögve csikordul – s most még jó,

még lábujjra állsz, szájpadlásod –

ha elkiáltod a szót: világosság! – még

visszhangot ver; most még jó, lábad alatt

még ott a talpalatnyi, neked kijáró

köves talaj; de nézd, a sötétség ingája

immár megszüli világtalan magzatát, nincs mutatója;

megszületett hallgasd, hogyan közeleg

hullám képében hozzánk – még most is jó,

lebegünk sorjában, arccal az égnek,

s egy zuhatag – nem hideg, nem forró –

tolakszik tüdőnkbe; mondhatni,

nem is éltünk másként, mint emez

idejébe érkezett éjszaka sodrában lebegve –

(habár az is megtörténhetett volna,

hogy az árnyék, a leáldozó arany

s a meleg bíbor küzdelméből

a fény kerül ki győzedelmesen).

 

Lendvay Éva fordítása

A hattyú

Rainer Maria Rilke

 

Félni egyre, élni vontatottan,

életünk, akár a hattyú útja,

melyet még le sem írt a habokban.

 

És meghalni, titkosan elülni,

mily elembe jártunk itt, ki tudja,

mint mikor hattyút látsz elmerülni: –

 

a vizen, mely nyájasan fogadja,

fodrozódik, elmúlik alatta, s

boldogan gyűrűzik föl a hab;

míg a hattyú csöndesen kiválik,

mind nyugodtabb, tisztább és királyibb

méltósággal cél felé halad.

 

Kosztolányi Dezső fordítása

A fazekas művészete

A lélek szellemi ébredése és metamorfózisa

 

Catharose de Petri: A Rózsakeresztesek és a tűz, Neue Orientierung, 1948. május

 

Az új lélek születése olyan élettitok, amely a középkorban különösen az alkimistákat foglalkoztatta. A VIII. és IX. században az emberek még ismerték az alkímia igazi jelentését. A belső transzformáció tudományát – az alkímia törvényének megfelelően – leginkább olyan tudósok gyakorolták, akik visszavonultan éltek és munkálkodtak. A régi kéziratokból kivehető, hogy az alkímiát sokszor az evangéliumi elbeszélésekkel hasonlították össze. Az alkimisták tudták, hogy az evangélium történetei – akárcsak az alkímia – nem történelmi eseményekről, hanem belső transzformációról szólnak. Éppen az állítólagos történelmi tartalmazza az evangéliumok mítoszát!

Alkímiai kísérleteik során a kutatók megfigyelték, hogy a tűz hatására milyen változások mennek végbe az anyagban, és ebből következtettek az útjuk során önmagukban végbemenő változásokra. Felismeréseik alkalmazása egyidejűleg a fazekasmesterség finomodásához is vezetett: Az edények az égetés folyamán lezajló kémiai reakciók során visszatükrözték a tűz különböző színeit. Ezeket a színeket alkímiai szempontból, a belső átalakulás fázisainak megfelelően magyarázták.

 

Az evangéliumok három különböző fázisról beszélnek:

1. Keresztelő János születése és élete.
2. Jézus születése és élete.
3. Krisztus születése, élete és szenvedése.

János vízzel keresztel, ő az utolsó próféta, és annak az eljövetelét hirdeti, „… akinek én nem vagyok méltó, hogy saruja szíját megoldjam” (János 1,27).

A „János” szó jelentése „víz”.

Jézust János a Jordán folyóban kereszteli meg. Ezután a szellem galamb képében ereszkedik le Jézusra. Ebben a tűzkeresztségben Krisztus összekapcsolódik Jézussal, az emberrel.

Az apostolokat is tűzzel keresztelik, mégpedig pünkösd ünnepén. Megkapják a képességet, hogy „nyelveken beszéljenek”. „Christos” tehát az, akit „olajjal” vagy „tűzzel kereszteltek”.

A fazekasmesterség a tiszta agyag kiválasztásával kezdődik. A fazekas ezt vízzel vegyíti, hogy az anyag nedves és gyúrható legyen, majd a nedves agyagdarabból a fazekaskorongon edényt formál. Az agyagból készült forma a földi ember jelképe, ahogyan azt a Biblia több ízben is hangsúlyozza.

A szakrális célokra szánt edények agyagjába aranyat kevernek. Az ilyen edényeket különleges módon égetik, hogy felületükön megjelenjen a szivárvány hét színe, melyek a nemesfémeknek felelnek meg. Ezeket az edényeket aztán a templomban Istennek szentelik.

A fazekas nem ismeri a tűz alkímiai hatásának eredményét. Jó kézművesként azonban előre tudja, hogy mire kell majd használni az általa készített edényt, és az istentiszteletre szánt edények anyagát nagy gondossággal választja ki.

Itt párhuzamot vonhatunk egy olyan emberrel, aki keresőként közeledik a Szellemi Iskolához. Ő már egy „gondosan kiválasztott” személyiség. Más úton halad, mint amit a megszokott világ kínálhat. Nem elégszik meg többé azzal, amit mesélnek neki, a megszokott, világi színekkel, a szokásos kedvtelésekkel, hanem „valami mást” keres. Olyanná vált, akit mi keresőnek hívunk. Személyisége agyagát már fokozatosan kioldotta a földi talajból a sok tapasztalat és a számtalan különböző út és módszer. A „fazekas” kikereste az alapanyagot, és gondosan elválasztotta a földtől.

Ekkor következik be az a pillanat, amikor az agyagot vízzel elegyítik, tehát megnedvesítik. Ez a spirituális tannal való első kapcsolat. A kereső életében most megkezdődik a legalsónak a felfelé fordítása. Az élet értékei összekeverednek, a kereső felkavarodik. Mostantól kezdve új módon szemléli az embereket és a dolgokat.

Akit még nem keményített meg az élet, aki még képes elfogadni a dolgok átértékelődését, az megtapasztalhat egy új fiatalságot, egy új lelkesedést és egy új életcélt. A tan irányelvei alapján a kereső megkezdi spirituális útját. Az agyag formálhatóvá vált, és a korongra helyezik. A tan – bármilyen formájában fejezik is ki – az egyetemes Világosság sugarából származik, amely lehet a Világosság egyik követének a tana: Jézusé, Krisnáé, Buddháé, vagy akár egy olyan emberé, aki e Nagyok tanítását magyarázza és testvériséget alapít.

A korong forogni kezd, és eközben a fazekas kezei formálják az agyagot. Az ember fokozatosan alakul át a tannak megfelelően. Életét a tanhoz igazítja. Ez a „vízzel” való keresztelés, a vízzel való beavatás, mert a kereső itt passzív módon reagál. Így történhet, hogy egy egészen nyugati típusú ember zen-szerzetessé, egy koreai Victor Hugo tanítványává válik, vagy hogy egy Andok-béli testvériség tanait egy olyan város kellős közepén alkalmazzák, mint Párizs vagy Amszterdam. Ebben a fázisban a beavatás jelöltje még „képlékeny”, de már összekapcsolódott az örökkévalóság erejével; „a beavató templom előudvarában” tartózkodik, és ott még minden lehetséges. Azért van szükség erre az előkészítésre, hogy a következő fázisban meg lehessen munkálni az agyagot. A jelölt elhatározottan és lényének teljes odaadásával halad útján. Hite mindent lehetővé tesz, és mindent megváltoztat. Nem úgy mondják-e, hogy a hit hegyeket mozdíthat el? Ez az a fázis, melyben az ember rátalál egy csoportra, amely felveszi tagjai közé. Ez a „jámborság” szakasza, a „János-ember” fázisa. János az ebből a természetből született ember, aki szilárdan elhatározza, hogy végigmegy a nagy megszabadulás útján, és az ezzel járó következményeket teljes szívéből elfogadja. Egy ilyen emberből hatalmas erő árad. Egész lényének megtisztításával összeköti magát az eredeti természettel, és képes lesz a kapott erőt másokkal is megosztani.

„Semmi sem hat annál magával ragadóbban és tettre ösztönzőbben, mint az olyan ember, aki azt teszi, amit mond, és úgy él, ahogy tanítja.” (Catharose de Petri)

Ám a vízkeresztség, a János-keresztelő egyfajta határhoz vezet bennünket, melyet az ember-lét, a bennünket alkotó „agyag” képez. A hitállapot, melyre a földi személyiség alapoz, olykor ajtót nyit az illúziókra… és a kiábrándulásokra is! Azt hisszük, hogy elértük a világosságot, a magasztosat, ám lényünk alapvetően még nem változott meg. A természeti lény – főleg nehéz helyzetekben – ellenáll, és újra a régi önérvényesítő ösztönök kerülnek a felszínre. Nem tudjuk tartani magunkat ahhoz a „magasztos” életmódhoz, amelyet elsajátítottunk. Ennek oka az ösztöneinkben rejlik: a biztonság utáni vágyakozásban, a birtoklási vágyban, a féltékenységben és a haragban… stb. Határon állunk, ahol időnként a lelkesedés majd a depresszió különféle formáit tapasztaljuk. Egyik pillanatban még mintegy a felhőkön lebegünk, a következőben pedig már bánat és bűntudat nyomaszt. A földből származó „agyag” – tagadhatatlan minősége ellenére – még nem ment át a tűzön. Természete ugyanis csak akkor változik majd meg.

Rövidebb vagy hosszabb idő múlva saját magunk könyörgünk új világosságért, mélyebb megértésért és lényünk megtisztításáért. János megtisztítja belátását, vágytestét, és összhangba hozza az isteni természettel. Most lép színre Jézus, és természetesen egy adott pillanatban találkozik Jánossal. Eközben valami váratlan dolog történik. Felhívjuk a Világosságot, hogy megváltoztasson bennünket, de a Világosság kiszolgáltatja magát nekünk, és azt kéri, hogy mi változtassuk meg őt. Nem Jézus kereszteli meg Jánost, hanem Jézus merül teljesen a vízbe, hogy János megkeresztelje őt.

 

Miért?

Minden régi testvériség úgy magyarázta, hogy Jézus Krisztus csak egy jelenés, és ezért halála a kereszten nem lehetséges. Ezzel azt akarják mondani, hogy a misztériumok útján haladó zarándok számára Jézus Krisztus nem természetből született ember, nem „agyagból” való személyiség. János a természetből született ember, és neki nyilatkozik meg az Eredeti. Amint a János-ember teljesíti küldetését, tudata a Jézus-ember tudatába siklik át. Jézus pedig átéli keresztútját a János-ember személyében. Felébreszti a karmát, megtisztítja és átváltoztatja a személyiséget. Az isteni belemerül a természetbe, és a szellemszikra teljes mértékben megváltoztatja a személyiség agyagát.

Ez azt jelenti, hogy az agyagedényt a tűzbe helyezik.

Így lép egészen konkrét módon egy másik természet rezgése az életünkbe. Ez az önbeavatás nem egy szertartás alkalmával történik, hanem a soha alább nem hagyó vágyakozás által: „Megtisztult szívet teremts bennem, ó Uram.”

János, ennek a természetnek a megtisztult embere aláhanyatlik, hogy Jézus növekedhessen benne. Így halad át a lélek először a tűzön. Felfedezi, hogy saját korlátozott belátása volt az, ami eddig hátráltatta a továbbhaladásban. A láng meggyullad és fellobban. A felhevített tűzön az agyagedény vörösen izzik, és fehér fénnyel kezd sugározni és világítani. Ebben a parázsban a megszokott tudat nem tud ellenállni, és egyre inkább közeledik a döntő választás pillanata: vagy kitart a tűzben és gyökeresen megváltozik, vagy visszautasítja a tüzet. Aki nem akar kitartani, azt kiveszik a tűzből. Az edény megmunkált agyagát visszateszik a földi alkotóelemek közé. Az agyag azonban magán viseli a tűz halvány nyomait, ami lehetővé teszi, hogy a személyiség egy későbbi próbálkozás alkalmával könnyebben megtisztulhasson.

Ha a természettudat mégis elfogadja, hogy nem ő áll már az első helyen, és a lélek átadja magát Istennek, akkor az új tudat kezdi hallatni a hangját. Ez a lélek nagy metamorfózisa. A tan hangján kívül a lélek hangja is közvetlenül észlelhetővé válik. A fényt árasztó tudat mintha mindenen átragyogna, ami közeledik felé. Kifejlődik a tényleges alkímiai fázis, melyet itt nem magyarázhatunk el minden részletében, ugyanis mindenkinél másképp zajlik.

Csak azt mondhatjuk, hogy a kemencét lezárják, hogy az összes oxigén elégjen benne. A hőmérséklet tovább emelkedik. A természetes oxidációs folyamat megváltozik, és a cserépedény az agyag fémkristályainak transzformációja révén különböző színekben pompázik. Eleven színek díszítik. Ekkor beszélünk a „lélek fényruhájáról”, vagy az „aranyba öltözött” lélekről, az arany menyegzői ruháról.

A Jézus-ember Krisztus-jelöltté válik. Az alapvető, fehér sugárzás elhasad, és megjelenik a szivárvány hét színe. A jelölt „a kő mesterének” nevezheti magát.

Ekkor az edényt kiveszik a kemencéből, és a jelöltnek, egy Szellemi Iskola tanulójának, azt mondják: „Maradj a váza közelében, hogy színeit felismerhetővé tedd.”

Az ébredő lélek hét sugara a következőképpen bontakozik ki:

1. az általános érdeklődés vagy személyes keresés
2. a tanban való hit
3. a tan elsajátítása
4. az élet szervezése
5. a káosz, a hegy, ahol a forma meghal
6. a meghatározó választás
7. a gnosztikus mágia.

 

A rózsakeresztesek és a tűz

„Amikor a szent könyvek arról írnak, hogy Isten eleven tűz, akkor nem arra gondolnak, hogy Isten és a tűz azonosak, hanem hogy Isten, a Logosz a tűzben és a tűz által – akárcsak más elemekben és más elemek által – nyilvánul meg.

Ha egy úgynevezett tűzimádó a szent tűzhöz közeledik, akkor ő nem pogány, és nem is volt az, hanem olyan ember, aki bebizonyítja, hogy birtokában van az isteni tudomány ismeretének! Ha a rózsakeresztesek közelednek a tűz titkához – ahogy Mózes közeledett Isten kezét fogva az égő csipkebokorhoz – akkor harmóniában vannak a szent nyelvvel. Akkor a tűz filozófusai közé tartoznak, és megértést mutatnak a szellem szent alapja iránt, amely elé állnak.

 

Mi történt Mózessel?

Közeledett az égő bokorhoz. Ez azt jelenti, hogy szemtől szembe került a korszakában alámerülő, isteni étererővel. És a tűz kijavította őt, a visszahúzódását, a tökéletlenségét, és megbüntette félelmét.

Hiszen nem menekül-e először saját, magasabb hivatásától? Az volt a küldetése, hogy önmagát és a rá bízott sereget kivezesse a dialektikus szolgaság házából, és a szent, új földre vigye. Amikor azután a sok mérlegelés után teljesítette ezt a hatalmas feladatot, előtte ment „az úr felhője”. […]

A szent tűz, amely egy nem ebből a természetből származó éteranyagban ég, nem emészt fel. Éppen ellenkezőleg, az őt legbelül észlelő embert az új, ragyogó életben történő feltámadásra vezeti.”

A káprázat oka

 

Morfikus terek zárják körbe szilárdan a dialektikus tudatot. A természetnek e titokzatos emlékezetnyomai mindaddig rejtve maradnak előttünk, míg rá nem jövünk a dolog megszabadító nyitjára.

 

Szorongás és bizonytalanság uralja a világot, s kelt szörnyű, ijesztő látomásokat az emberiség tudatában. Határozottan érezzük, hogy ez a szorongás általános és légköri. Bolygónk körül hatalmas erőtér képződött, mely az összemberiség sokrétű szorongásvetületeinek miriádjaiból áll. A gnosztikusok eonoknak nevezték ezeket az erőtereket. A hírközlő szervek különleges eseményeket hajhászó s eltorzító tudósításáradata fokozottan erősíti e vetületeket. Furcsa dolog e zaklatott korszakban békéről és szabadságról beszélni, hiszen a szóban forgó válsághelyzet éppen hogy az emberiség meghasonlott állapotáról tanúskodik. E leleplezés mérhetetlenül erősítheti a megszabadító út bejárására irányuló elszántságunkat.

Joggal mondják, hogy az idegrendszert végsőkig feszítő válsághelyzetek ős-szorongásokat váltanak ki az emberben. A szorongás alapvetően gátló tényező életünkben. Jobb megértéséhez tágabb összefüggésekben kell elemeznünk az emberiség összetett fejlődéstörténetét, s ezt is főként az energetikai-dinamikai síkon.

 

A morfikus terek

A Föld bolygón az idők kezdete óta mindig voltak kisebb, nagyobb háborúk, és mindahányan a tudatos vagy tudattalan én őrületnek ugyanazt a beteges színezetét viselték. Az idők folyamán számtalan embert öltek meg kegyetlen módon. Ebből nemcsak a kivitelezők vették ki részüket, hanem egy széles embertömeg is, amely mindenekelőtt gondolatban gyilkolt együtt a többiekkel. Fájdalom, szorongás, gyűlölet és diadal így maródott bele a világ éterterébe. Az áldozat így vált az idők folyamán ismételten tettessé és viszont, s e módon képződtek áttekinthetetlenül bonyolult karmikus szövedékek, nyomukat tudatalattinkban is hátrahagyva.

A sokrétű tapasztalatok e sokasága a természet közös emlékezetében tárolódik. Itt fölöttébb dinamikus morfikus terekről van szó. Ezek a terek szüntelen kölcsönhatásban állnak a hasonló minőségű múltbéli terekkel, de alkotóikkal is, s emiatt az emberi tudatot és idegrendszert élénken befolyásolják. Ezek a terek válsághelyzetekben megerősödnek és megnagyobbodnak. Felismerjük, hogy a szorongást illetően nem beszélhetünk enyémről meg tiédről. Egyértelműen közös ügyről van szó, e terekhez való közös kötődésről. Válsághelyzetekben e roppant erők lappangásból hatalmi állapotba lendülnek át, hogy aztán – megerősödvén és megnövekedvén – adott pillanatban újfent a lappangás állapotába térjenek vissza.

E morfikus terek egymásba ágyazott hierarchiákat képező minőségek és hatalmi tényezők sokszínűségéből állnak. Mindezek kölcsönösen feltételezik, szervezik, szerkesztik és erősítik egymást. Ezek a rettenetesen erős téridő rendi terek zárják szilárdan körbe az emberiséget. Természetesen mindig a tudatállapotunknak megfelelő eonokkal állunk kapcsolatban. Amíg hozzá nem jutunk a megszabadító kulcshoz, addig teljesen rejtve maradnak előttünk a természetnek e titokzatos emlékezetnyomai.

Az évezredek folyamán az emberi gondolkodás és az emberi érzelmek szakadatlanul alkották, fenntartották, táplálták és erősítették ezeket a tereket. Ilymódon tudatosan vagy tudattalanul közvetlenül részt veszünk az egész világtörténésben, és befolyásoljuk is azt. Tudatában vagyunk vagy sem, de minden tekintetben össze vagyunk kötve minden létező okával. Alulmaradunk egy élethosszig tartó hatalmas érzéki csalódással szemben, mert a viszonylagos, múlandó világgal azonosulunk. Ez az emberiséget fogva tartó hipnotikus állapot az eonok és az emberek közötti kölcsönhatásban van lerögzítve.

A világ, amelyben élünk, az emberiség egyetlen nagy kivetítése. Ez az egyedi, a közös és a viszonylagos értékelképzelésekből magyarázható. E roppant nagy „kép”-zőerőkben és általuk élünk, létezünk. Sejtjük már, mit nevezünk életnek, világnak, valóságnak? Ebben az értelemben ténylegesen beszélhetünk a világ minden embert összekötő közös sorsáról. Ezek a mérhetetlenül erős terek kormányozzák a fajok, népek és kultúrák magatartását is.

 

Úton a valódi lét felé

E belátás révén kinyílhat bennünk egy ajtó, és megmutathatja, mennyire nem élünk tudatosan, s hogy velünk élnek, s milyen felelőtlenül bánunk a mi hatalmas, alkotó, gondolatteremtő eszközünkkel. Sejteni kezdjük, milyen bonyolultak ezek az „én”-nek nevezett erőszerkezetek. Felismerjük egyrészt a természet eonokat: velük a természet szerint egyek vagyunk. Másrészt: szívünkben vibrál egy hatalmas ősemlékezés, mely a másik világ utáni kimondhatatlan szomjúhozással társul. Ez a sugárerő megrendíthetetlen bizonyossággal tudatja velünk, hogy igazi létállapotunk e lepecsételt, bukott természetrenden túl található.

A természetszülte ember számtalan módszert és rendszert talált ki ennek a mi földi, kettős létezésünkön túl fekvő fénytérnek az elérésére. Ezek mind kudarcot is vallottak, mert nem vezettek messzebb e természetrend legmagasabb csúcsánál, a tudatlanság határánál. Jóllehet nagyon magas szellemi állapotot értek el a személyiség művelése vagy személyiséghasítás által, ez azonban még mindig e természetrend morfikus terein belül helyezkedik el.

Ennél a pontnál kérdezhetjük és megfigyelhetjük, milyen irányultságú a gondolkodásunk, kívánkozásunk és akaratunk. Fel fogjuk ismerni, hogy lényünk csaknem kizárólag önmagát helyezi előtérbe. Szüntelenül azzal foglalkozik, hogy egyéni, családi, foglalkozásbeli, vallásos és politikai célokat valósítson meg, melyek tudatosan vagy tudattalanul mindig a saját fennmaradásának biztosítására vannak ráhangolva. Magunkat mintegy más emberektől elkülönített, lezárt dolognak tapasztaljuk és éljük meg. Most azonban hirtelen tudatára ébredünk, hogy az egyéni gondolkodást főként ezekből a mindenkit egyazon irányba húzó morfikus terekből befolyásolják.

Lényünk – sajátosságának megfelelően – szüntelenül együtt rezeg a kollektív cselekvési mintákkal. Ezek a terek tehát egyfajta csoporttudatot képeznek, amit a mi impulzusaink szakadatlanul átformálnak. A formálódó csoporttudat pedig ismét visszasugárzik az egyéni tudatba.

Ez a földi fogság fojtogató! Pontosan ehhez a belátáshoz kell eljutnia a személyiségnek, hogy egy új tájékozódásra, a lény teljes megfordulására irányuló kívánság megszülethessen. Ez azt jelenti, hogy az e terekhez kötő köldökzsinórt határozottan, okosan, folyamatszerűen el kell vágni, s így végül az egész természetszülte személyiség alapja megszűnik, feloszlik. Ebben az önmagát megerősítő edényben születik meg újra az istenember.

Hogy ez nem olyan egyszerű, azt már magunk is számtalanszor megtapasztalhattuk. Ezek az erős, minket megkötő elektromágneses terek ugyanis nem eresztenek el minden további nélkül. Mégis voltak minden időkben emberek, akik legyőzték a világot. A megszabadító útnak e sokrétű dialektikus terekben történő keresése nagy veszélyeket is rejt magában. Egyes rendkívül erővonalak ugyanis hatalmas tévutakra vezethetik a keresőt. Istennek, az örök fénybirodalomnak a keresése során lopódzhat be, és az ember személyesen önmagára vonatkoztatva keres létező vagy nemlétező dolgokat. Szóval az én keres egy célt.

Gyakran összetévesztjük az abszolút istenit, az örökkévalót a múlandó személyiséggel és a halandó testtel. Ezért van az az erős érzésünk, hogy keresnünk kell, mert hisszük, hogy valamit elveszítettünk. Az isteni fény azonban sohasem veszett el, hiszen örök és múlhatatlan. A testet előrehajtó én-gondolat nyugtalansága szakadatlanul afelé hajszol minket, hogy valami ismeretlent keressünk, amit személyes tudatunkon belül sokat ígérő célnak tekintünk. Ha azonban ráébredünk, hogy lényegében mi magunk vagyunk ez a mi múlandó világunkon túl található abszolút cél, akkor mégis szembesülünk a kérdéssel: tulajdonképpen kicsoda a kereső, aki fáradhatatlanul, vakon keres egy számára ismeretlen célt? Baktat körbe-körbe, mint a szamár az orra elé tartott pozsgás répával, fáradhatatlanul annak a megrendíthetetlen reményében, hogy valaha elérheti a répát.

A morfikus (morfogenetikus) terek a természet teremtésmintái. Kristályok, növények és állatok építési terveit foglalják magukba. Itt a biológiai fajta közös építési tervéről van szó. E szerint képeznek minden egyedet, és ehhez hozzá is járul minden egyed. E fajta teremtésminták éteri, asztrális és mentális területen is léteznek. Az azonos genetikus képlettel bíró állatok csoportokban idomíthatok. Ugyanannak a rendnek más állatai – bárhol a világon – ezáltal gyorsabban felveszik a tanultakat.

Egypetéjű ikreknél is gyakran fellépnek meglepő azonosságok. Különösen erős együtt rezgéssel bírnak: egy hullámhosszon élnek, legyenek bár óceánok közöttük. Az asztrális morfogenetikus terek néha óriási alakokat öltenek. Ilyenkor eonoknak nevezik őket. A morfikus terek elméletét az angol Sheldrake fejlesztette ki.

A kör és gömb természete

 

Légy mindig tökéletes a munkában, teljes szívvel végezd legkisebb cselekedeteidet is. A Hold is azért fénylik minden tóban, mert a magasságokban áll.”

Fernando Pessoa

 

A gömb tökéletesen harmonikus test. Valamennyi, a középpontján áthaladó metszete a többivel megegyező kört eredményez. A gömb tehát végtelen számú, azonos méretű körből áll, s így az örök összhang, valamint a tiszta, harmonikus állandóság, a Statika jelképe lehet.

A kör kerületének nincs látható kezdete vagy vége. Ezenkívül a kerület minden pontja azonos távolságra van a kör középpontjától. Ebből a szempontból a kör kerületének akármelyik pontja a transzfigurációs ösvény kiindulópontjának tekinthető. A mértani középponthoz vezető utat bármelyik pillanatban megkezdhetjük. A kör ezenkívül azt is jelképezi, hogy a Teremtő teljesen körülöleli és áthatja alkotását, s hogy az élet ősforrásához vezető út mindenkor hozzáférhető. Isten az élet fáját mindenki gyógyulása és üdve érdekében ültette az Édenkert közepére. A szent iratok nem tesznek különbséget azon teremtmények között, melyek befogadják az isteni szeretetet, s amelyek nélkülözik azt. Mindenki egyenlő.

A dialektikus ember felfogóképessége számára a kör középpontja csupán olyan pont, melyből megrajzolható annak kerülete, ezen felül semmit nem jelent a számára. Ha viszont arról beszélünk, hogy a Teremtő a mindenség- megnyilvánulás kellős közepe, akkor ezt a középpontot a hatalom és erő lángoló összpontosulásának kell látnunk, olyan pontnak, melyből a Teremtő ki- és belélegzik, s amelyből létrehozza, áthatja, betölti, és előre serkenti az egész világegyetemet.

Jakob Böhme az isteni ősanyag említett összpontosulását „mélységnek” nevezte. A térhez és időhöz kötött háromdimenziós értelem aligha képes megragadni e fogalmat. De akinek sikerül belülről elcsendesednie és figyelmen kívül hagynia mindazt, amit az érzékszervek közvetítenek, az talán képes lesz meglátni valamicskét abból, amit ezen Böhme értett. Ezekben a pillanatokban, melyek végtelenül boldoggá teszik az embert, ekkor érzünk meg valamit abból a kötelékből, mely eredeti lélekmagvunkat teremtőjével összeköti.

 

Az eredeti középpont elvesztése az emberiséget a dialektika törvényeinek veti alá

A bűnbeesés előtt az eredeti emberi lények makulátlan mikrokozmoszok voltak, s egyek voltak teremtőjükkel. A Teremtő volt a középpontjuk, ahogyan Ő a középpontja a korlátlan, mindent átható isteni világegyetemnek is. Azok a mikrokozmoszok, amelyek tudatossá válásuk érdekében a jó és rossz ismerete mellett döntöttek, elválasztották magukat ettől a középponttól, és eltávolodtak tőle. Mindegyik önmaga istene, saját középpontja akart lenni. Még a teremtés részei voltak, még megkapták az eredeti világosságból eredő fényt, de többé nem annak az élethullámnak a fejlődését követték, melyhez korábban tartoztak.

 

Az én, a szentségtelen tűz gyújtópontja

Az eredeti kozmikus ember szintén egy kör középpontja volt. A Teremtő azáltal, hogy belélehelte lélegzetét, kivételesen lendületes képességet ajándékozott neki, mellyel magához tudta vonzani, át tudta alakítani, és be tudta olvasztani az erőket. Abban a pillanatban viszont, amint eltért eredeti küldetésétől, új vezetőt alkotott magának: az „ént”. Ez az én idővel egyre erősebb lett, s olyan, szentségtelen erőkből álló központtá vált, mely többé nincs kapcsolatban az eredeti fejlődési tervvel. Ez a centrum aztán rányomta bélyegét a környező életterületre, és saját kört alkotott, melynek az én mestere és rabja is egyben.

Mikor az emberlény eltávolodott az isteni tervtől, és kitört az „örökkévalóság köréből”, a tér és idő korlátáihoz kötötték, nehogy még mélyebbre süllyedjen.

 

Az ellipszis: két gyújtópont, egy középpont

A kör isteni egysége megtört tehát. Az isteni tervtől való eltévelyedésből olyan szerkezet jött létre, melyet az ellipszishez hasonlíthatnánk. Az ellipszis, mely afféle széthúzott kör, két fókusszal rendelkezik, ezek azonban nem középpontok! E két gyújtópont egymással szemben áll, mint a világosság és a sötétség, a jó és a rossz, az élet és a halál két sarkpontja. Szemléltetésül az ellipszist két szeg és némi cérna segítségével könnyen megrajzolhatjuk. A cérna egyik végét kössük az egyik szegre, a másikat a másikra, és a fonal legyen valamivel hosszabb a szögek közti távolságnál. Ceruzánk hegyével feszítsük ki a fonalat, és ahogyan az engedi, rajzoljuk végig. A ceruza hegye eközben a két fókusszal együtt végig egy háromszög csúcsait alkotja. Látnivaló, hogy az ellipszis körvonalát mindig a két gyújtópont határozza meg. Jó és rossz, világosság és sötétség, élet és halál; egyik sem létezhet a másik nélkül. Ezt az ösvényt tehát, melyet a két gyújtópontú életterületen követünk, a kettősség fogalmával jellemezhetjük. Vagy ahogyan Pál mondja: „…mert nem azt mívelem, amit akarok, hanem amit gyűlölök, azt cselekszem.” (Róm. 7:15) A lényt így ellipszis alakú röppályán űzik tovább, egy Nap körül keringő bolygóhoz hasonlóan, a gyorsulás és lassulás végtelenségig ismétlődő körülményei között.

Míg tehát a kört az isteni életterület jelképének foghatjuk föl, az ellipszis olyan utat jelképez, mely nem a középpontra irányul, hanem a két gyújtópont közötti szüntelen viszályt jeleníti meg. Persze az ellipszis is újra körré változhat, ha két fókusza az eredeti középpontban találkozva kioltja egymást. Az ellipszis ívére úgy is tekinthetnénk, mint a két gyújtópontnak a lélekért folytatott küzdelmére. Ez a magyarázata annak, miért található a lélek mindig olyan viadal közepén, ahol a vonzás és taszítás, gyorsulás és lassulás váltakozik egymással. Mikor ezek az egymásnak feszülő erők eltűnnek, azaz a lélek egyensúlyba kerül, akkor az ellipszis íve a kör kerületévé válik, melynek minden egyes pontja egyensúlyban és összhangban van a középponttal. A két fókuszpont önmagát eltörölvén összeolvadt, föloldódott egymásban, vagy – másként megfogalmazva – egyesült az eredeti középponttal, az örök élet forrásával. A Tamás-evangéliumban ezt olvashatjuk: „Midőn a kettőt eggyé teszitek, az Emberfiává lesztek.” S a téridőrendi világ keserű tapasztalatainak jelképe ekkor átadja helyét az örökkévalóság körének.

Újra megtestesülök, vagy sem?

 

Az ember élete nem más, mint a mikrokozmoszában lejátszódott sok-sok életnek és azoknak a körülményeknek az összege, melyek között pillanatnyilag – mint mikrokozmoszának lakója – találja magát. A mikrokozmosz – vagy kis világ – egy megnyilvánulási tér, amelyben újra meg újra egy másik test születik. Ez a test vagy ezen testek rendszere a mikrokozmosz eszközéül szolgál, és megnyilvánítja az ezen mikrokozmoszban rejlő erőket és lehetőségeket.

 

A bukott világban való tévelygése során az eredeti isteni mikrokozmosz erősen megsérült. Hajdani tiszta állapotát elveszítette, és a mindenkori új lakó által belevitt torzulásokat és ferdüléseket mutatja. Ezért különbözik minden ember az embertársaitól, ezért viselkedik másként és él tőlük eltérő körülmények között. Ebben az értelemben beszélhetünk tehát reinkarnációról, újra megtestesülésről, de ez semmiképpen sem a személyiségre vonatkozik.

 

Cselekvés az előző életek összegéből merítve

A korábbi életek tapasztalatának összege formálja a tudatot, amely egy aktuális új személyiségben fejeződik ki. Ahogyan minden ember a vérében hordozza szülei örökletes tényezőit, ugyanúgy magán viseli a mikrokozmosz korábbi lakóinak „örökletes tényezőit” is. Ezekből él és cselekszik. Ez azt jelenti, hogy az ún. karma nem mindig feltétlenül rossz. Ha például a korábbi lakók azon fáradoztak, hogy az eredethez visszavezető utat megtalálják, akkor ezek a fáradozások szintén belevésődtek a mikrokozmoszba – ebben az esetben azonban mint „jó karma”, mint pozitív segítség.

Ha az ember saját magát és embertársait vizsgálja, hamar észreveszi, hogy az eredeti isteni természetből nem valami sok maradt meg. A mindennapi élet viszályok, gondok, betegségek, háborúk, iszonyatos vérontások és megsemmisítések közepette zajlik. Az ember halottnak nyilvánította istent, amivel egy mennyei létezés minden kilátását elveszítette, így kénytelen megkísérelni, hogy a földön valósítson meg valamiféle mennyországot. Közelebbről szemügyre véve az is nyilvánvaló, hogy minden ember saját földi mennyországának megteremtésével foglalatoskodik. Ezt egyesek eszmékkel, mások fegyverrel, pénzzel és hatalommal próbálják meg. Minden ember megkísérli életét tökéletesíteni, erősíteni és meghosszabbítani.

Ami néhány évtizede esetleg még értelmetlen borúlátásnak tűnt, az ma minden normális érzületű ember számára érzékelhető ténnyé vált. Az ember a létért küzd, miközben hullákon tapos keresztül. Ebben semmi magasztos sem található.

 

Az ellentétek fokozódnak

Ezen tapasztalatok miatt sokan váltak keresővé. Számuk egyre növekszik, csakúgy, mint a lemondóké. A világ tele van olyanokkal, akik ezt az állapotot már nem tudják elfogadni, és egyre erősebben lázadnak létük kilátástalansága ellen. Jelentős szétválás észlelhető. Ezen a határon állnak az isteni igazság keresői. Hosszú fejlődésük során eljutottak addig a pontig, ahol még választhatnak – és választaniuk is kell. Készülődniük kell, hogy nekivágjanak az útnak, amely kivezet ebből a nyomorúságból. Kizárólag így tehetnek eleget életfeladatuknak. A cél: minden régit, minden földhözkötőt megsemmisíteni és elhagyni, és az új, a felemelő, építő és örök felé nyújtózkodni. Nagyon sokan állnak manapság ezen a válaszponton. Ők egy új fejlődés előestéjén találják magukat, amelyre az egész emberiséget meghívják és előkészítik. Az ember szabadon dönt róla, hogy ezt a meghívást elfogadja vagy sem.

Rózsakereszt Keresztély elfogadja a meghívást. Ő az új ember mintapéldánya, akiről a klasszikus rózsakeresztesek írásai tudósítanak. Ő az, aki elhagyja a régi életet, és felkészül rá, hogy belépjen az új, halhatatlan életbe. Rózsakereszt Keresztély Húsvét előestéjén kapja a meghívást, amikor régi élete elérte végpontját, és ő átkelhet a határon az új élethez. Felszólítják a választásra: a meghívást vagy elfogadja, vagy nem. Ahhoz azonban, hogy elfogadhassa, meg kell felelnie bizonyos előfeltételeknek. Rózsakereszt Keresztély előkészíti magát, így szól a történet. Minthogy ez a pillanat sokak számára ugyanúgy időszerűvé válik majd, jó lesz tanulmányozni ezeket az előkészületeket, hogy az egész világra most újra kisugárzó hívást fel lehessen ismerni.

Mielőtt valakit meg lehetne menteni, annak hét megszabadító cselekedetet kell magában elvégeznie. Tanácstalanul és megfáradtan le kell telepednie a határon, mivel elérte személyes lehetőségeinek határát. Nem jut tovább, és minden szétfoszlik kezei között. Tudata megpróbálja összeszedni magát, és mint egy ide-oda repkedő madár, letapogatja kicsiny világának határait. Mi értelme van a teremtésnek? Mi értelme van az életnek? És mi értelme van az én életemnek? Keres és mindent tagad. Elutasít minden tekintélyt, és tiltakozik a felállított hagyományok ellen. Kifelé a feltornyozott homokzsákokkal!

 

Visszavonulás a félrevezető befolyásoktól

Azon fáradozik, hogy áttekintse életét és eseményeit, és mérlegelje ezek következményeit, így sem jut azonban tovább. A küszöbön áll, és hogy ezt átlépje, belső szükségből és gyakran spontán módon kivonja magát a környező befolyások alól.

Szembeszegül a tekintélyekkel, környezetével, családjával, nevelőivel stb. De saját nézeteivel még nem fordul szembe, így aztán belülről és kívülről is elérhető marad ezen befolyások számára. Még nem tudja igazán szabaddá tenni magát. Mivel tudja és belülről tapasztalja, hogy a küszöb mögött, az ajtó túlfelén egy teljesen más, új életnek kell lennie, egyre inkább visszavonul a mindennapi sürgés-forgásból.

Így előbb-utóbb „kívülállóvá” válhat. Olyasvalakivé, akin mások mosolyognak, és akitől oly szívesen tartanak távolságot, mert hisz oly különös elképzelései vannak. Ha vitába száll velük, akkor elveszett. Ha azonban jobban visszahúzódik az asztrális forgatagból, akkor a megszabadító világosság egészen a tudatalattijáig le tud ereszkedni. Ezt a helyzetet világosan ecseteli a veremről szóló elbeszélés, amelyben Rózsakereszt Keresztély és társai találják magukat, és amelybe hét kötelet eresztenek le.

 

A múlt lelepleződik és erejét veszti

Amikor a verem fedelét félrehúzzák és a fény sugarai behatolnak, akkor óriási zűrzavar és veszekedés tör ki, és mindenki megpróbál valahogyan menekülni. A tudatalattit felfedik és erőtlenné teszik; megtámadják és feloszlatják. A múlt valamennyi béklyója, mely a jelenlegi életben csápként és karomként hat, lépésről lépésre lerázódik és eloldódik. A régi élet ajtaja bezárul, mert már az új élet kopogtat.

Ez mindenkiben egy nagyon tudatos egyéni folyamat, amelyet senki más nem végezhet el helyette. Meg kell tanulnia megszabadulni azoktól a befolyásoktól, amelyek a környezetén keresztül hatnak rá; a lelkét fogva tartó erőktől és hatalmaktól. Ebben az értelemben is érvényes a „Carpe diem” – vagyis hogy szakítsd le a nap gyümölcsét, hogy használd ki a felkínált lehetőséget, mielőtt túl késő lenne. Aki meg meri tenni ezt a lépést – mert itt egy folyamatról van szó, az megtapasztalja, hogy fokozatosan helyreáll a fej és a szív közötti egység.

A fej csak gondol és gondol, a szív meg érez, akar, és kiönti magát; ám egyik sincs összhangban a másikkal. Ha az érzések nem gondolatokkal fejeződnek ki, és a gondolatok nem érzésekkel, akkor bizony nincs szó egységről! Ismeretes, hogy érzések és gondolatok mily hevesen tudnak perlekedni egymással. Bizonyára vannak, akiknél már kifejlődött a fej és a szív bizonyos egysége, és ezáltal meglehetősen figyelemre méltó képességekkel rendelkeznek. Itt azonban nem erről az egységről van szó. A mondott esetekben erős kapcsolat áll ugyan fenn a fej és a szív között, ebben a kapcsolatban azonban a szív van a fejnek alárendelve.

 

Az új ember terve a szívben rejlik

Rózsakereszt Keresztély azt az egységet keresi, amely a tiszta, nyitott szívből ered. A szívben található ugyanis az a pont, mely a halhatatlan ember életére nyíló kaput jelenti, ez képezi az összekötő tagot a régi és az új élet között. Ebben a pontban – az ősatomban vagy szellemszikra atomban – nyugszik befalazva az új, halhatatlan ember teljes fejlődési terve. Ebből a tervből kell az új egységnek kifejlődnie és felépülnie.

Miért nem a fej alapján? – kérdezhetnénk. Azért, mert a fej nem rendelkezik ezen belső érintési pont fölött, és csupán visszatükrözi azt, ami a szívből felszáll. Ezért aki a szellemi úton akar továbbhaladni, annak helyre kell állítania a fej és a szív eredeti egységét. Az anyagra irányított gondolatok áramát meg le kell csendesíteni. A gondolkodás megtisztításán túl a szívből felszálló és a vérben hatásossá váló új erőre is pozitívan kell válaszolni. A bukott természet és befolyásainak spontán elutasítása révén ugyanis új erők szabadulnak fel a szívben, amelyek jó irányban befolyásolják a gondolkodást.

Az így megújuló gondolkodás az új, halhatatlan életre irányul. Ez is egy folyamat, amely időt és teljes figyelmet követel. Fejnek és szívnek egy nézeten kell lenniük, és ugyanazon az alapon kell egymáshoz kapcsolódniuk. Ha ez az eset áll fenn, akkor együtt egy Grál-kelyhet képeznek, amelyben fel lehet fogni az új erőket. Logikus, hogy itt egy mélyreható kapcsolatfelvételi folyamatról van szó, amelynek hatalmas kisugárzása van.

A mikrokozmosz szívében ekkor egy Grál-kehely keletkezik, egy üvegtenger. Az erről a rejtélyről szőtt elbeszélések hangsúlyozzák, hogy mennyire finomak és sérülékenyek az ezzel kapcsolatos folyamatok. Fonák gondolkodás vagy visszás cselekvés egy csapásra megsemmisítheti a tiszta fényből álló csillogó kelyhet. Ez bizonyára sokszor meg is történik, mielőtt a megszabadulást kereső ember egy szétzúzhatatlan Grál-kelyhet alkotna.

 

Minden egyes teremtmény megújításáért

Ha azonban ez egyszer bekövetkezik, akkor az ember nem csupán befogadni képes az isteni erőt, hanem – minden természetbirodalom áldására – kiárasztani, kisugározni is. Ezek az erők egyidejűleg saját magában is hatásossá válnak. Az egész rendszer megtisztul és előkészül az új feladatra. Új anyagcsere alakul ki, a táplálékfelvétel és a hulladékanyag kiválasztása egyensúlyba kerül. Az egészség a lehető legmagasabb fokot éri el. Legyen szabad azonban arra utalnunk, hogy a számtalan élet során szerzett nehézségek nem oldhatók fel csak úgy minden további nélkül. Amikor tehát az egészség lehető legmagasabb fokáról beszélünk, akkor azon természeti feltételeket vesszük figyelembe, melyektől az anyagtest függ. És mégis, egészen biztosan létrejön egy új anyagcsere, melyet a transzfiguráció megjelenésének kell tekintenünk. Minden egyes sejt és szerv szép sorban átpolarizálódik és előkészül annak a nem földi erőnek a befogadására, amit Krisztus-fénynek vagy Gnózisnak nevezünk.

Minden nézet, amely ezzel a fénnyel szemben nem állja meg a helyét, megsemmisül. Ami viszont helyes reagálást mutat, azt beillesztik a nagy fejlődési tervbe, és együtt építkezik minden teremtmény új életmegnyilvánulásán.

Ha ez a tevékenység erős alapokon nyugszik, akkor elmondhatjuk, hogy a régi természet erőit nem használjuk, nem fecséreljük többé. Minden ember befogad erőket, létrehoz erőket és ezeket kiterjeszti maga köré. A teremtőerő ilyen szempontból nem más, mint amivel az ember fenntartja és örökíti magát. A teremtőerőt, ahogyan mi ismerjük, az ember kizárólag arra használja, hogy életét fenntartsa, meghosszabbítsa és minél kényelmesebbé tegye. Ez a teremtőerő csakis a régi élet fenntartására szolgál – bármennyire ellentmondásosan hangzik is ez! Ha azonban valaki megszabadul a régi élettől, akkor kialszik benne a vágy, hogy a kapott hatalomra és erőre támaszkodva ebben az életben valósítsa meg önmagát, és itt váltsa valóra eszményeit. Ekkor a neki szánt erőt arra használja, hogy teremtménytársait szolgálván egy magasabb élettervbe emelje őket.

 

Megújulás az utolsó sejtig

Mindezt azonban csak akkor tudja teljesíteni, ha teljesen megfordult, ha alapvetően elbúcsúzott a régi természettől, és teremtőerőit már nem a halandó élet megtoldására pazarolja. Ebben a pillanatban ugyanis megtörik a tudatalatti ereje. A múltnak a földi élethez kötő ölelése aláhanyatlik, és a halál legyőzetik. A bensőben ágaskodó ellenállás, az isteni terv útjában éktelenkedő fal leomlik, hogy a Gnózis, a Krisztus-világosság akadálytalanul beáramolhasson, és az egész rendszert még erőteljesebben megérinthesse és megtisztíthassa.

A Régi az utolsó porcikájáig, az utolsó sejtig és atomig vizsgálat alá kerül, és ha szükséges, elő lesz készítve az új életre. Isten világossága, a Gnózis – amely Krisztusban leereszkedik a sötétségbe – összekapcsolódik az emberrel, és kivezeti a betegség és halál világából, át az örök létezés birodalmába.

Származás

Ira Cohen

 

Az igazi tapasztalás az

amikor egyedül vagy

nem amikor a tömeghez

tartozol

Amikor életre kelsz, az

hasonlít a tavaszra

Egy napon belekóstolsz a kékbe

és akkor rájössz

Amikor mindennek vége van

a szó megmarad

a költészetben és

a próféciában egyaránt

Dicséret ömlik az idegenek

szájából

És akkor az ígéret földjén

megkezdődik az igazi küzdelem.

 

Gyukics Gábor fordítása

„Az igazi vallás nem az, amit tudunk, hanem amit teszünk”

 

J.K. Antarova

 

A test és a környezet nem a jelenlegi inkarnáció eredményét mutatja – mindig évezredek karmáját jeleníti meg. Egyetlen külső tényezőtől sem szabadulhatunk meg szabad elhatározásunk révén. Csak a szeretet ereje teheti szabaddá külső és belső utunkat, csak ez változtathatja a vigasztalan napot ragyogó, teremtő boldogsággá. […] Szívünk alkotó tevékenysége megnyilvánul a hétköznapokban. Ez abban is áll, hogy minden körülményt elkerülhetetlennek és sajátunknak fogadunk el és szeretettel, könyörülettel és kegyelemmel megtisztítjuk azokat. De ez nem jelenti azt, hogy a gonoszt a nyakunkba vesszük. Sokkal inkább arról van szó, hogy harcolunk is, tanulunk is, uralkodunk önmagunkon, elesünk és újra felállunk, szembenézünk az akadályokkal is, majd legyőzzük őket. De belsőleg mindig szeretettel kell győzedelmeskednünk.

Könyvajánló: A kínai Gnózis

Magyarázatok Lao-Ce Tao Te Kingjéhez

Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri

 

A Gnózis egyetemes. Sem tér, sem idő nem korlátozza. A századok során mindig is ott rejlett minden nép és minden faj bölcsességének nyelvében. Így írta meg mintegy kétezer évvel ezelőtt Lao-ce, a kínai bölcs is múlhatatlan művét, a Tao Te Kinget. Olyannyira tömör s oly mélységes ez a mű, hogy korlátozott terjedelme ellenére mindent felölel, amire a keresőnek csak szüksége van az igazság megleléséhez.

A kínai Gnózis szerzői magyarázataikban a következőt írják:

„Az ösvényen járó minden tanulónak el kell olvasnia a Tao Te Kinget, azután újra el kell olvasnia, s szinte szóról szóra ki kell betűznie. Hiszen a Másik, akinek a Tao-t szánták, Önökben raboskodik, és csakis úgy szabadíthatják meg, ha az önátadás révén a Wu-Wei-ben felébresztik önmagukban. Ezért mondotta Pál: „Nem én, hanem a bennem lévő Krisztus”. Aki képes így olvasni ezt a könyvet, az felfedezi hogy „a Tao sugárzásai és hatásai kimeríthetetlenek”.