Pentagram 2016/2

Aminek nem szabad léteznie, az nem is létezik (?)

1920 körül a világ csillagászai még meg voltak győződve arról, hogy csak egy tejútrendszer illetve galaxis létezik. A görög „galaxias” szó jelentése tejút- vagy csillagrendszer. Abban az időben azokat a csillagászokat, akik más galaxisok létezését is elképzelhetőnek tartották, a tudományos közösség eretneknek bélyegezte, a szakmai lapokban pedig hevesen támadták és nevetségessé tették őket.

Azok a csillagászok, akik a Tejútrendszerünkön kívüli, távoli galaxisokhoz tartozó elmosódott fényfoltokat, az ún. ködöket vizsgálták teleszkópjaikkal, az ősrégi, címadó mondás értelmében hibásan jártak el.

1592. június 2-án Giordano Bruno a következő – akár hitvallásnak is beillő – szavakkal foglalta össze a világegyetemről és az emberiségről alkotott elképzeléseit Velencében, az inkvizíció előtti kihallgatása során.

„Hiszek egy végtelen világegyetemben, melyet az isteni mindenhatóság teremtett, mert lehetetlennek tartom, hogy az isteni gondviselés és mindenhatóság egy véges világot teremtett volna, amikor pedig számtalan másikat is képes létrehozni ezen az egyen kívül. Ez okból állítottam számtalan, a miénkhez hasonló világ létezését. Meg vagyok győződve róla, csakúgy, mint Pitagorasz, hogy a többi bolygó és égitest bizonyos szempontból hasonlít a Földhöz. Hiszem, hogy az összes égitest egy-egy világ. Számuk végtelen, és a határtalan téren belül együtt egy végtelen természetet alkotnak, melyet – mind az égitestek számát, mind a világegyetem kiterjedését tekintve – végtelen világegyetemként ismerünk. Hiszem, hogy minden teremtmény, bárhol is legyen a világegyetemben, az isteni terv, az isteni gondviselés szerint él, létezik és tökéletesedik. Ezt az isteni tervet kétféleképpen értelmezem: először is, mint az egész testben lélekként jelenlévőt; ennélfogva természetnek nevezem, ez valójában Isten árnyéka illetve nyoma; másodszor, ez az isteni terv leírhatatlan módon, mintegy isteni mindenütt-jelenvalóságként létezik, mint mindenben és mindenek felett lévő mindenhatóság, nem valami részként, nem lélekként, hanem megmagyarázhatatlan módon.”

A leírhatatlan isteni mindenütt-jelenvalóság kifejeződése

Giordano Bruno szavait röviden összefoglalva: van egy végtelen kiterjedésű világegyetem, melyben számtalan égitest létezik. Ezek a kifejezhetetlen isteni mindenütt-jelenvalóság és mindenhatóság megnyilvánulásai, melyek mind a természetben, mind az emberiségben nyomot hagynak, hogy az a tökéletesedés felé haladhasson.

Az igazság tagadása gyakran a legkönnyebb, elfogadása ellenben rendszerint győzelmet jelent. Az emberiség élettörténetének egy része a tagadás és elfogadás feszültséggörbéjével írható le. Giordano Bruno sorsa egy ilyen feszültséggörbe mentén alakult. Több mint 400 évvel ezelőtt kijelentette, hogy a csillagok, illetve égitestek száma végtelen. A kor uralkodói azonban nem tudták és nem is akarták elfogadni ezt az álláspontot.

1925-ben az ősrégi, dogmatikus tudományos nézet megváltozott. Edwin Hubble volt az a csillagász, aki a Wilson-hegyen álló teleszkópjával – mely abban az időben a leghatalmasabb volt a világon – be tudta bizonyítani, hogy a ködökként emlegetett képződmények valóban távoli csillagrendszerek. Immanuel Kant német filozófus már 1755-ben felvetette, hogy ezek közül a diffúz fényfoltok közül legalább egy nem a Tejútrendszerhez, hanem egy távoli csillagrendszerhez tartozik. Ez a rendszer jelenleg Androméda ködként ismeretes. Feltételezhetjük, hogy Kant látcsövet használt. Ám Giordano Brunonak nem álltak rendelkezésére ilyen technikai eszközök. Szabad szemmel öt-hatezer csillagnál többet nem észlelhetett. Ennyi látható egy tiszta éjszakai égbolton távcső nélkül. Tudomásunk szerint az első távcsövet Európában Galileo Galilei használta 1609-ben. Hogyan lehetett hát Bruno meggyőződve egy számtalan égitesttel rendelkező, végtelen tér létezéséről? A kozmoszról és az emberiségről alkotott nézeteinek eme összefoglalójában talán meglelhetjük a választ: Ezek a kimondhatatlan isteni mindenütt-jelenvalóság és mindenhatóság megnyilvánulásai, mely nyomot hagy a természetben és az emberben – a végtelen az emberben és általa pillantja meg önmagát.

Az egyetemes tér egy végtelen éteróceán

Tegyük fel, hogy egy átlagos légzés, mely egy belégzésből és egy kilégzésből áll, körülbelül 6 másodpercet vesz igénybe. Ez percentként 10 légzést jelent. Egyetlen lélegzet – azaz egy be- és kilégzés – alatt a Föld már 200 kilométert tett meg Nap körüli pályáján. Bolygónk ugyanis másodpercenként több mint 30 kilométeres sebességgel mozog. Ez szinte hihetetlen. A Nap sem áll egyhelyben, mely körül Földünk kering. Velünk és az összes többi bolygójával együtt másodpercenként 230 kilométeres sebességgel rója útját a Tejútrendszerben. Ám a Föld mozgása sokkal bonyolultabb:

Először is kering a Nap körül.

Másodszor, a Nappal együtt halad a Tejútrendszerben. Ez már kétszeres spirálmozgást eredményez.

Harmadszor, Tejútrendszerünk másodpercenként 90 kilométeres sebességgel közeledik a szomszédos tejútrendszer, az Androméda köd felé. Tejútrendszerünk és az Androméda köd közötti távolságot 2,5 millió fényévre becsülik. Ez a távolság azonban folyamatosan változik, mivel minden mozgásban van. Lévén, hogy a fény körülbelül 300.000 kilométert tesz meg másodpercenként, a legközelebbi tejútrendszer távolságát kilométerekben úgy adhatjuk meg, hogy a 23 után még 18 nullát írunk.

Bruno gyakran úszásként emlegeti az égitestek mozgását, mert számára az egyetemes tér egy végtelen éteróceán, a világlélek, az energia és intelligencia végtelen óceánja. A Föld, a Naprendszer és a Tejútrendszer sebességét illetően képzeletünk befogadóképessége zátonyra fut. De még nem értünk a végére, és kétséges, hogy egyáltalán elérünk-e valaha. Mert Tejútrendszerünk az Androméda köddel együtt egy számos tejútrendszer alkotta csoporthoz, az ún. lokális csoporthoz tartozik. Ez egy néhány tucat galaxis vagy csillagrendszer alkotta csoport. Ez az egész csoport, és vele Tejútrendszerünk is, körülbelül 600 kilométeres másodpercenkénti sebességgel halad egy másik, galaxisok alkotta csoport, a Virgo halmaz felé, mely maga is egy nagyobb, csillagrendszerekből álló csoport irányába tart, melyet a csillagászok a „Great Attractor” (Nagy Csábító) néven tartanak számon.

Pillantás 15 milliárd fényév távolságba

A hihetetlen méretű térben végtelen számú égitest, csillagok, csillagrendszerek és csillagrendszer-csoportok, valamint a legképtelenebb fajtájú, leírhatatlan sebességű mozgások léteznek. És ez még nem a végtelen. A „még nem” kifejezés azt a benyomást keltheti, hogy észlelésünk kiterjesztésével egyszer majd képesek leszünk megragadni ezt a végtelent. A modern Hubble-űrtávcső segítségével, mely jelenleg talán a legjobb, a csillagászok 15 milliárd fényév távolságba vethetnek pillantást. Egy fénymásodperc 300.000 km. 15 milliárd fényév nem kis távolság, de a végtelenhez viszonyítva a semminél is kevesebb.

Giordano Bruno kijelentette, hogy a végtelent nem lehet felosztani, sem térben, sem távolságban, sem időben. Nincs fél-végtelen, mivel minden elképzelhető fél megint csak végtelen lenne. Annak sem lenne értelme, ha a végtelenből elvennénk egy millimétert, mert az még mindig végtelen maradna. Csak egy végtelen van, nincs második, harmadik, negyedik vagy akárhányadik. A többszörözés csak a mi éntudatunk számára létezik, mely a három dimenzió véges határai között működik. Maga a végtelen nem valami jelenség. Ez minden lét abszolút elsődleges forrása, maga az abszolút. Bármi, ami a végtelenben megjelenik, mozog. Maga a végtelen mozdulatlan, mivel nincs tér, amelyben mozoghatna. Ha volna tér a végtelenen kívül, akkor a végtelen nem lenne végtelen. Amikor éjszaka szemünket a csillagos égre emeljük, a mozgások gigantikus méretű játékát pillanthatjuk meg, a helyzetek és a sebességek változását egy roppant térben, melyet elképzelni sem tudunk. Ezért mi csak egy határtalan táncparketten zajló, kozmikus és interkozmikus tánc tanúi vagyunk.

A legközelebbi tejútrendszer körülbelül 2,5 millió fényévnyi távolságra van tőlünk. A csillagászok a tejútrendszerek számát eddig 400 milliárdra becsülik. Elnémulunk a dolgok hátterében meghúzódó misztérium mérhetetlen nagysága előtt. És ugyanez az emberben is el van rejtve! Ez az oka a keresésünknek, a tudás- és bölcsesség utáni szomjunknak, a belátás, megértés és felfogás utáni vágyunknak. A hasonló hasonlót vonz, és hasonlót keres. A végtelen az emberben és az ember által pillantja meg önmagát. Az egység a sokféleségben fejezi ki magát, és határtalan változatossággal sokszorozódik. Az ember, mint ennek a sokszorozódásnak a része, sok vándorlás és a kozmikus táncparketten tett számtalan tánclépés után tudatosan részt vehet ebben a végtelen, abszolút létben. Ez a tánc végül az öröm mérhetetlen táncává válik. Bruno ezt az állapotot teljességnek nevezi.

Ki tudja elképzelni azt a sebességet, mellyel a Föld kering a Nap körül, vagy amellyel a napok és a 400 milliárd galaxis rója pályáját a térben? Ki képes ezt felfogni? Ki tudja megragadni vagy megérteni a csillagrendszerek közötti távolságokat és tereket, a végtelenről nem is beszélve?

„Halandó keblemben

Te lobbantottad fel

örök lángodat!”

De… miért is beszélnek erről az emberek? Mert az elképzelhetetlen még mindig tény. És éppen ez a tény világít rá a mögötte lévő leírhatatlan misztériumra. Ez a világegyetem misztériuma, az életé, az emberiségé. „Ez a három misztérium egy, és a hozzájuk tartozó kulcs az emberi lényben van elrejtve” – mondja Giordano Bruno, aki a De triplici minimo et mensura (A háromszoros legkisebbről és a mértékről) című művében ezt írja: „Ó Isten, Te végtelen Egy, Te tetted lehetővé, hogy örök lángod halandó keblemben fellobbanhasson, hogy szívem világosságod fényében fürödhessen, és izzító tüzedben felragyoghasson. Hogy követhessem a csillagok útját a te végtelen világodon át, minden árnyéktól elválasztva, és a tehetetlen anyag kötelékeitől valamint az érzékek erejétől megszabadítva. Világosság, mindent átfogó fény, te teremted a világosságot, hogy minden felismerhető legyen.”

Az idő labirintusába veszve

A berlini Pergamen Múzeum elő-ázsiai részlegében a VA1243-as katalógusszám alatt található a világ valószínűleg legrégibb csillagtérképe. Csaknem 5000 éves, tehát az i.e. 3. évezredből származik: egy agyagtábla Akkádból, abból az országból, mely valaha a két folyam vidékén, a Tigris és az Eufrátesz között, a mai Irak helyén terült el. A térkép pontosan és a helyes léptékkel jeleníti meg a Naprendszert…

…középen a Nap, körülötte pedig a helyes sorrendben a kicsiny Merkúr, majd a Vénusz és a Föld (csaknem azonos nagyságban), valamint a Hold. Ezekre következik a Mars, a két nagybolygó – a Jupiter és a Szaturnusz -, s végül az Uránusz, a Neptunusz, valamint a törpebolygó Plútó. Ezenkívül egy további, mindeddig ismeretlen planétát is ábrázol a térkép, amelynek létezését még ma is csupán gyanítják a csillagászok.

Nikolaus Kopernikusz 1543-ban, 5 évvel Giordano Bruno születése előtt tette közzé Az égitestek körmozgásáról című könyvét, melyben kimondta azt a veszélyes állítást, miszerint az égitestek a Nap körül keringenek. E tény azonban ismeretes volt már 4000 évvel Kopernikusz előtt! A róla szóló tudás csak az idő útvesztőjében tűnt el újra, mint ahogy oly sok minden, ami egykor ismert volt, újra eltűnik vagy rejtve él tovább különböző kultúrák bizonyos köreiben és csoportjaiban, hogy a maga idejében újra felbukkanjon, és nagyobb mértékben leljen bebocsátásra az emberiség tudatába.

Bruno írásaiból kiderül, hogy Pitagorasz jóval többet tudott a kozmosz életéről és a kozmoszban zajló életről, mint az őt követő nemzedékek. Tudvalevő, hogy Pitagorasz sok mindent átvett Egyiptom papjaitól. Kereken 300 évvel Pitagorasz után, az i.e. 3. században gondolta el Arisztotelész azt a világképet, amely Bruno korában, és még jó ideig meghatározta az emberiség gondolkodását és képzeletét. Arisztotelész gondolatait később az Alexandriában élő görög csillagász, földrajztudós és matematikus, Ptolemaiosz (Kr.u. 2. század) erősítette meg.

A mérhetetlen térben lejtett kozmikus tánc tanúivá válunk

Mielőtt röviden vázolnánk ezt a világképet, tegyünk egy kirándulást szemünk észleletvilágába. Ha éjjel felpillantunk a csillagos égre, akkor tulajdonképpen mozgások, változások és sebességek gigantikus játékát látjuk. A végtelen térben lejtett kozmikus tánc tanúivá válunk. Hanem látunk-e effélét ténylegesen? Észreveszünk-e valóban valamit abból a sebességből, mellyel a Föld kering a Nap körül? Vagy érezzük-e, hogyan forog a Föld a tengelye körül? Nem inkább az-e a benyomásunk, hogy a Nap kering a Föld körül? Hiszen még mindig azt mondjuk: a Nap felkel, a Nap lenyugszik.

Az érzéki észlelés síkján az ember a Földet mozdulatlannak éli meg, amint körülöttünk forog a Nap, a bolygók és az egész égbolt. A Föld mozdulatlanságának benyomása azonban érzéki csalódás. Így nem csupán a kozmikus történésekre, hanem saját életünkre és társadalmunkra vetett pillantásunkat is gyakran meghatározza az a tény, hogy saját magunkat éljük meg a történés középpontjaként. A középpont pedig mindig uralkodó jellegű. Nyelvünk nagyon érzékletesen ábrázolja ezt. Gyakran mondjuk: azt hiszi, hogy ő a világ közepe. Vagy pedig abból indulunk ki, hogy mindennek mikörülöttünk kellene forognia.

Van egy nagyon találó kifejezés erre a beállítottságra: egocentrikus, énközpontú. Ha a Földet a világegyetem középpontjának tekintjük, akkor – mint ismeretes – a geocentrikus világképet kapjuk. A Földet jelentő görög szó a Gaia. És itt ismételten Arisztotelésznél és Ptolemaiosznál vagyunk. Ők a Földet a kozmosz középpontjának tekintették. Számukra a Föld mozdulatlan volt, s minden más körötte forgott. (Egyébként érdekes, hogy a geo és az ego szavak ugyanazon betűkből állnak.) A Föld a középpont, és a firmamentum körötte forog. Ezt már a firmamentum szó elárulja: latinul a „firmare” azt jelenti, hogy „megszilárdít”. Az eget tehát egyfajta átlátszó kristályboltozatnak tekintették, melyre a csillagok és a bolygók fények gyanánt lettek odaerősítve. (Bruno ezt az elképzelést újra és újra támadta.) És ez a boltozat különböző síkokon és szférákban forgott a Föld körül. Ezt a világképet nem volt szabad megrendíteni. Mert a Föld – mint a világegyetem központja – egy egész különleges feladattal bírt. Az egyház számára csupán az Isten által kiválasztott egyetlen égitest létezhetett, melyen Isten Fia megszülethetett: a Föld, a világegyetem középpontja.

Szakítás a régi elképzeléssel

Csodával határos, hogy Nikolausz Kopernikusz természetes halált halhatott. Hiszen az inkvizíció később, 1616-ban indexre tette írásait. Kopernikusz vetette meg az úgynevezett heliocentrikus, napközpontú világkép alapját. Világos volt számára, hogy a Föld a többi bolygóval a Nap körül kering, tehát nem képezi a világegyetem középpontját. Az égitestek Föld körüli látszólagos mozgása azáltal jön létre, hogy a Föld maga körül forog.

Mint ismeretes, görögül „Helios” jelenti a Napot. A heliocentrikus annyit tesz: a Nap a világegyetem középpontja, és minden a Nap körül forog. Jóllehet, ez szakítás a régi világképpel, ám a Nap itt is még mindig a világegyetem mozdulatlan középpontját alkotja.

Bruno azonban Kopernikusz megállapításaira támaszkodva még tovább ment. És a törés, amit Bruno idézett elő, már nem volt elfogadható az egyház számára. Nézete szerint az egyetemes tér végtelen. A végtelenség azonban nem bírhat középponttal, és nem lehet meghatározni koordináták által. A végtelenségben minden hely, a számtalan égitest mindegyike középpont. És nem csupán ez – minden atom, minden pont illetve energia-kvantum szintén középpont. A végtelenség az energia mérhetetlen óceánja. Bruno számára nem létezik olyasmi, mint a tökéletes vákuum értelmében vett üres tér. A végtelen teret világléleknek hívja: az energia és az intelligencia végtelenségben gyökerező határtalan terének.

Az elhatárolódásból adódik a különbözőség

A végtelenség maga Isten. A világlélek Isten mindenütt jelenvalósága a térben. A tér erőt, energiát, intelligenciát, szubsztanciát és formát adó elv. A tér egy, tökéletesen egy, ő a világlélek. Belőle lett minden; ezért a mélyek legmélyén – legyen bármennyire különböző is – minden egy. Az elhatárolódás misztériuma által adódik a különbözőség. A végtelen elkülönülés, kiválasztódás misztériuma által adódik a végtelen sokaság. Aki az elhatároltság árnyéklétéből kiemelkedik, az megéli az abszolút egységet. Ez – vallja Bruno – a beteljesedés.

Bruno sok dologban megelőzte korát. Korunk emberének fülében a modern természettudománynak köszönhetően sok minden nem cseng idegenül abból, amit mondott. Atomfizikusok és kvantumfizikusok okítanak minket, hogy a szilárd anyag nem más, mint egy bizonyos állapotban leledző energia. Önmagában nem létezik szilárd anyag. A világűrben végzett kutatások kiderítették, hogy több száz milliárd tejútrendszer létezik egy minden képzeletet felülmúló kiterjedésben. Ám Bruno számára még több létezett, sokkal több. Néhány gondolatát már a mai kutatási eredmények is megerősítették.

Ezért van minden lélekkel átitatva

Szemlélete azonban még mélyebbre hatolt. Számára az egyetemes tér az egység. A világlélek nem ismer ürességet magában. Ő a mindenütt jelenlévő teljesség, intelligencia, tudat. És ezért minden lélekkel van ellátva, jóllehet különböző módon, különböző fokon, de lélektől van áthatva. Lelkesülés nélkül semmi sem létezhet.

Nos, vannak tudósok, akik abból indulnak ki, hogy tényleg nem létezik üres tér. Mindaz a feketeség, ami éjjel a csillagok között látható, szerintük energia. Az úgynevezett üres tér egy köbcentimétere annyi energiát tartalmaz, hogy azzal a Föld minden vizét, tehát minden óceánt, tengert és folyót forrpontra lehetne hevíteni. Itt tachionokról vagy nullponti energiáról beszélnek. Mindez természetesen még hipotézis és elmélet, még maradnak a kérdőjelek. A természettudós Stephen Hawking azonban optimista. Az 1988-ban írt A világegyetem című könyvének előszavában azt mondja: Néhány éven belül tudni fogjuk, hogy szabad-e azt hinnünk, hogy egy kezdet és vég nélküli, önmagába visszatérő világegyetemben élünk.

Bruno számára nem kérdés a világlélek léte, hogy létezik a végtelen energia- és tudati tér. Szerinte minden égitest középpontjában a világlélek különös összpontosulása rejlik, tehát minden bolygót és napot a magva hoz mozgásba. Minden égitest közepében sarkall és hat az élő-mozgató hajtóerő. Minden egyes égitest középpont a végtelenségben. Természetesen minden erő kölcsönhatásban is áll egymással, mégis minden égitest, minden lény saját magvából él, és általa mozog. S mindennek a forrása a világlélek, aki a végtelenben, az Egyben gyökerezik.

Aki az Egyet nem érti, semmit sem ért

Bruno azt írja Az okról, az elvről és az egyről szóló dialógusában: „A világegyetem tehát egy, végtelen, mozdulatlan. Egy, mondom, az abszolút lehetőség, egy a valóság, egy a forma vagy lélek, egy az anyag vagy a test. Egy az ok, egy a lény. Egy a legnagyobb és a legjobb, melyet nem lehet jobban megérteni, és ezért meghatározhatatlan és behatárolhatatlan, és ő ezért határtalan és határozatlan is, és ezért mozdulatlan.”

Ugyanebből az írásból származik a következő idézet: ”Mert amint az, aki az Egyet nem érti, semmit sem ért, úgy mindent ért az, aki valóban érti az Egyet. És aki az Egy megismeréséhez közeledik, az közeledik mindenek megismeréséhez.” Ernst Bloch német filozófus Brunot a végtelen „minnesängerének”, lovagi költőjének nevezte. És két évszázaddal ezelőtt Hegel üstökösnek jellemezte Brunot, aki letért a tudós filozófiai iskolák bolygói pályájáról, ámde háromszáz éven belül vissza fog térni. Hegel szerint tehát Bruno felismerései a közeljövőben meghonosodnak majd az emberek gondolkodásában és tudatában. Talán tényleg így van.

A minden atomban ható örök őserő

Utaljunk itt még néhány nyomra, amit az olasz költő és gondolkodó látnoki elméjével és lángoló szívével az emberiségre hagyott. Ezek főképpen a De Immenso, A győzedelmeskedő bestia elűzése és A heroikus szenvedélyekről című műveiből származnak, és itt modern nyelvezettel tolmácsoljuk őket.

A világok – mondja Bruno – a világrendszerek és minden látható lény szakadatlan mozgásban van, változékony és múlandó. Egyedül az alkotó energia örök, melyből minden keletkezett. Örök a minden atomban ható őserő. De a mindenkori csillagképek, összetételek, formák és alakok változékonyak.

A végtelenben és általa sugárzik a mindenütt jelenvaló isteni intelligencia. Ő egyszerre mindenség-energia és mindenség-szubsztancia. Ez az őserő válik szét örökké, végtelen sok egységre. Az anyagi szinten ezek az atomok, vagy a még kisebb, atom alatti energiaegységek. A lélek és a szellem síkján Bruno ezeket az egységeket monádoknak nevezi. A monádok és az atomok közötti különbség csak fokozatbeli, csak belső állapotukra vonatkoztatva érvényes. Azt is mondhatnánk: az őserő vagy a mindenség-intelligencia összpontosulásában rejlő különbség.

Az árnyak világa

Az emberi lény magja nem más egységek egybeillesztéséből létrejött konstelláció, hanem egy szellemmonád, egység, és ezért múlhatatlan. A szellemmonád egy isteni intelligencia-összpontosulás, a végtelenség megjelenítése az emberben – a választás szabadságával rendelkező szellemi elv.

Az anyagi világ atomok, többé-kevésbé lappangó monádok változékony együtteséből áll. Bruno ezt helyenként az árnyak világának nevezi. Ahogyan az égitestek haladnak pályájukon, úgy rója útját az ember lényének magva az anyagi világon át. E fejlődési út célja az, hogy a szellemi elv az emberben tudatosan eggyé váljon ősalapjával, az isteni intelligenciával vagy isteni igazsággal.

Aki valóban keresi az igazságot, az Bruno szemében egy hérosz. A görög hérosz szó istenfiat, félistent, hőst jelent. Az ember tehát félisten! Szellemi magva szerint isteni és örök, formája szerint múlandó. Félig isteni, és félig halandó! Aki félelem nélkül töri útját a végtelen igazsághoz, az hős, aki önmagát győzi le. Felülkerekedik azon, ami őbenne halandó, ami elválasztja őt az isteni igazságtól.

Mélyen meghatva szépségétől

A heroikus szenvedélyekről című írásában Bruno a következő történetet meséli el a görög mitológiából. Aktaion, Téba királyának unokája kutyáival egy csaknem áthatolhatatlan erdőben vadászik. A vadásztrófea utáni sóvárgása által hajtva egy tisztáshoz közeledik, anélkül, hogy tudná. Ezen a helyen egy tavacska található, melyben Artemis, a vadászat istennője éppen fürdik. Aktaion, a vadász a vizet körülvevő bokrokon át leskelődik, és látja Artemist néhány szűz társaságában, ruhák és köntösök nélkül. Szépségétől mélyen meghatva révületbe esik. Ám a szüzek felfedezik őt, és hangos kiáltozásukkal felhívják rá Artemisz figyelmét. Ekkor az istennő vízzel locsolja le Aktaiont. Abban a pillanatban, amint megérinti őt a víz, a vadász szarvassá változik, és a sűrűbe menekül. Az űző üldözötté válik. A kutyák üldözőbe veszik, fogukat a torkába vájják, és megölik.

Szokatlan az értelmezés, amit Bruno a mítoszról ad. Sokfajta vadász van. Boldogságot, dicsőséget, hatalmat és élvezetet űző vadászok, földi javakat űző vadászok, tudást hajszoló vadászok. Ám létezik az isteni igazságot űző vadász is, a hérosz. Keresése közben egy csaknem áthatolhatatlan erdőbe kerül – önmagába jut, földi, kusza, halandó lényébe. A kutyák a gondolkodását és akaratát jelképezik, ezekre azonban – legalábbis kezdetben – szüksége van, hogy célját megközelíthesse. És akkor elérkezik a csodálatos pillanat, amikor a hős a misztériumot, az isteni Artemiszt szemlélheti. Ez a teljes megváltozás pillanata. A vadász űzötté válik, a kereső keresetté, vagy ahogy szintén gyakran megfogalmazzák, az észlelő az, akit észlelnek.

Az újra megtalált ősalap

A vadászaton, melyen a mindent átfogó isteni elvet veszik űzőbe, ez utóbbi végül magát az embert ejti foglyul. Ez teljesen a birtokába kerül, feloldódik benne. Az ember szellemi magja megtalálja ősalapját, és tudatosan eggyé válik vele. És ezáltal változik meg az ember. Aktaion szarvassá válik. Kiemelkedik a földi emberlétből, és úgymond elhagyja a megszokott világot. Az erdőbe megy, a magányba. Végül ebből az állapotból is kiemelkedik. Az érzékek minden kötelékétől, kuszaságától és illúziójától megszabadul. Megszabadul a testi lét börtönéből, amit a halál jelképez. Ez nem betű szerinti halál, hanem a teljes belső és külső megváltozás misztikus halála. A szemlélő és a szemlélt most egy. Nincs már erdő, bozót, ami a kereső és a keresett közé állhatna. A vadászatnak vége, a vadász eltűnik. Az ember szellemlénye eggyé vált a nagy ősmonáddal, a végtelen léttel, a végtelen önvalóval.

E fájdalom a vezeklés tövise

A győzedelmeskedő bestia elűzése című írásában Bruno az ember földi létéből a valódi rendeltetéséhez vezető utat egy másik szép képbe öltözteti.

Hattyúhoz hasonlítja az embert, mely lénye mélyén fájdalmat és búnbánatot érez a földiben való fogsága miatt.

„Ez a fájdalom a bűnbánat tövise. A bűnbánat erény, hattyúhoz hasonlatos. Nem mer felemelkedni, mert megalázottságának tudata a földhöz köti. Ezért fordul el a földtől, és keresi a vizet. A víz a lelkiismeret kiontott könnye. És ebben a vízben kísérli meg a hattyú a megtisztulást, hogy azonossá váljon a szeplőtelen, fehér ártatlansággal.

A hattyú vagy a lélek magába száll. Emlékszik magasztos örökségére, s noha kezdetben még tétován, de kezd eltávolodni minden rossztól. Ekkor újfent szárnyai nőnek, felemelkedik, felmelegíti a nap, és lángra lobban az isteni lét iránti szeretetben. Így válik éterivé, és saját eredeti lényévé változik át. Vezeklésének oka lett légyen bár tévedés és bűn: most a lelket a szúrós tövisek között növekvő bíborrózsának hívom, ragyogó szikrának nevezem, amely a kemény kavicsból csiholva felemelkedik a Naphoz, mellyel bensőleg rokon.”

A szó mélysége Giordano Brunonál

Giordano Bruno az egyik legjelentősebb, de ugyanakkor a legnehezebben érthető alakja a kései 16. századnak. Ebben szerepe volt mozgalmas életének, terjedelmes, nem egykönnyen megközelíthető munkásságának, éles vitáinak, valamint élete kegyetlen végének. A vélemény, miszerint sarlatán volt, önjelölt mágus, még mindig zavarossá teszi a róla alkotott képet.

Filippo Bruno 1548-ban a dél-olaszországi Nápoly melletti Nola városában született. Származására gyakran hivatkozik. Műveiben gyakran szerepelnek családtagok, drámai életszerűséget, személyes tónust kölcsönözve nekik. Filippo 15 évesen Nápolyban belép a Dominikánus-rendbe, és ekkor veszi fel kolostorbeli nevét, a Giordanot. Nagyon hamar fellázad a kolostorbeli élet ellen, és azzal vádolják, hogy rossz hatást gyakorol társaira.

Később egy őt is fenyegető eretnekségi per elől Rómába, majd tovább, észak-Itáliába szökik. Végül egy kevéssé katolikus helyen, Genfben köt ki, ahol a kálvinistákhoz csatlakozik, azonban hamarosan konfliktusba kerül feljebbvalóival, mégpedig a későbbiekben többször ismétlődő forma alapján: Megtámadott egy vezető teológust, akit vitákban vagy írásaival rendkívül felingerelt, ezért távozásra, vagy bocsánatkérésre kényszerítették. Ez hozzájárult ahhoz, hogy Európa több városában is élt és tevékenykedett.

Egy velencei patrícius, Giovanni Mocenigo 1592-ben meghívja őt Velencébe, majd pár hónappal később befeketíti az Inkvizíciónál. Hosszadalmas pernek vetik alá előbb Velencében majd Rómában. Kezdetben megbánást tanúsít, de elképzeléseit mégsem akarja visszavonni. Végül máglyára ítélték, amely a szokásos büntetés volt az eretnekeknek számára.

Három párbeszéd egyben

Bruno művei többnyire párbeszédes stílusban íródtak, részben latinul, részben pedig olaszul. Bár az egyetemeken a latin volt a hivatalos nyelv, a francia és az angol Udvarban az olaszt a kultúra nyelveként használták. Ezért nem meglepő, hogy a Dialógusok egy sorozata 1584-85-ben Londonban jelent meg, ahol Bruno ez időben bejáratos volt az Udvarhoz.

A „Lo spaccio della bestia trionfante” (a győzedelmes bestia kiűzetése) című művében két síkon három párbeszéd játszódik. Ketten beszélgetnek egymással, Saulino és Soha, a bölcsesség. Kicsit később megjelenik Mercurius. Soha elmondja Saulinonak, ami az Istenek világában történik: Jupiter megváltozott, mert uralkodásának „világéve”, harminchatezer év, nemsokára letelik, és a főisten fél, hogy megfosztják trónjától.

Összehívja az Istenek gyűlését, és egy reformot terjeszt elő: Minden egyes, az eget benépesítő csillagképet, amely az istenek régebbi, sokszorosan buja hőstetteiről tanúskodik, kritikai vizsgálatot követően el kell távolítani az égről. Helyükre az erényeket teszik, akik megmutatják az utat az etikai és vallási megújuláshoz, a másodlagossá és mellékessé vált rossz szokásokat pedig elűzik. A dialógusra a 16. század közelgő vége adja a közvetlen alkalmat. Ezt hozza összefüggésbe egy megújított reformációval. A hosszú, allegorikus párbeszédet a teológusokról és filozófusokról szóló heves, szatirikus szidalmak élénkítik.

Jupiter a Fenevad miatt dühöng, amely „gonoszabb, mint a lernai hidra”, és „többszörös eretnekséggel halálos mérget terjeszt” (Luther), ezért a Földre akarja küldeni Herkulest, hogy legyőzze őt, mondja Momus, aki égi kritikusként – mint Bruno alteregója -a radikális megoldást foglalja szóba:

„Ennyi elég, hogy a vaskalaposok e szektájának véget vessünk, akik, anélkül, hogy az isteni és természeti törvények értelmében jót tennének, magukat tartják Isten előtt kedveseknek, és ilyennek is akarnak látszani. Azt mondják, hogy jót tenni jó, rosszat tenni rossz; de azt nem, hogy az ember nem a jó által, amit tesz, illetve rossz által, amit nem tesz, válik Istenhez méltóvá és neki tetszővé, hanem azáltal, hogy saját katekizmusának, vallási tételeinek megfelelően remél és hisz.”

Jupiter ítélete

A második dialógusban Bruno Sofiával mondatja ki: „Jupiter kihirdette az ítéletet, és elrendelte, hogy vizsgálják ki, vajon igaz-e, hogy ők (a skolasztikusok) a népeket a törvényhozók és a törvények megvetésére, vagy legalábbis a törvényhozókkal és a törvényekkel szembeni közömbösségre buzdítják, miközben azt hozzák a tudomásukra, hogy ezek a tréfa kedvéért lehetetlen dolgokat tálalnak fel nekik. […] Mialatt pedig azt mondják, hogy törvényeket és vallásokat akarnak megreformálni, mindent, ami ezzel kapcsolatban felmerül, tönkretesznek. […] És végezetül, bár a „Béke” szóval köszönnek ott, ahova bemennek, a meghasonlás kését viszik magukkal, elveszik az apától a fiát, a felebaráttól a felebarátját, a polgártól a hazáját és más aljas, a természeti és minden más törvénynek ellentmondó meghasonlást okoznak. Vagy bár olyan valaki szolgájának nevezik magukat, aki halottakat hoz vissza az életbe és betegeket gyógyít, ők azok – gonoszabban bárki másnál, akit a föld táplál – akik az egészségeseket nyomorítják meg és az élőket teszik holttá, de nem is annyira tűzzel és karddal, hanem a romlott nyelvükkel.

Miféle béke és egyetértés látszatát keltik ők a sajnálatra méltó népek előtt? […] A világ fennmaradó részében nem található annyi széthúzás és disszonancia, mint náluk. Mert tízezer ilyen pedáns, vaskalapos közül nincs egy sem, aki ne tartaná készenlétben a saját katekizmusát. Amennyiben ezt még nem publikálták, úgy éppen azon vannak, hogy publikálják, és semmi más beállítottságot nem találnak jónak, csak a sajátjukat, ez által pedig mindenki másnál valami megjegyeznivalót találnak, amelyet kritizálhatnak és kétségbe vonhatnak.”

Virtu (erény, kiválóság) – a hasznosság, az erő és az erény fontossága

A katolikus egyházat sem hagyja ki: Mercurius úgy definiálja a nápolyi inkvizíciót, mint a „legnagyobb birtoklási vágyat, amely álcázva, a vallás ürügyén tartja fenn magát”. Ugyanilyen kevéssé pártfogolja Bruno – és ez különbözteti meg őt Rousseau későbbi, 18. századi „forradalmi teóriáitól” – az Aranykorba való visszatérést. Ellenkezőleg, a harmadik dialógus kezdetén megállapítja, hogy a bűntelenség, ahogy az Aranykorban megjelent, még nem jelenti azt, hogy az ember birtokolja a virtu-t (erőt és erényt). Az istenek éppen azért adtak kezeket az embereknek, hogy használják, és ez által különböztessék meg magukat az állatoktól. Közvetetten itt tehát újból a szabad akarat elsődlegességét követeli, Luther „szolgálatra való elkötelezettségével” szemben.

Bruno tanulmánya az ókori egyiptomiakkal folytatódik, az ő bölcsességükkel, melyhez az a felismerés tartozik, hogy Isten a természetben van, sőt, „a természet nem más, mint a dolgokban lévő Isten”. A természetet tisztelve az ókori egyiptomiak az istenséget imádták. „Ahogy az istenség bizonyos értelemben lejön, amennyiben a természetben megnyilvánul, úgy emelkedik fel az ember a természeten át az istenséghez, kúszik át a természet dolgaiban visszatükröződő életen, és emelkedik fel az e fölött létező Élethez.”

A századforduló 1600 körül

A hősi szenvedélyekről című művében Bruno leírja a lépcső elvét, amelyen keresztül az ember a „természetmágia” segítségével Istenhez ér. Ezzel szemben az emberek „olyan isteneket imádnak, melyek épp csak annyira szellemiek, mint az állatok, mert imádatuk végül a halandóknál köt ki, méltóságukat vesztett, szégyenletes, őrült, fanatikus, becstelen, szerencsétlen, gonosz szellemek által megszállt embereknél, akiknek sem agyuk, sem beszédben való jártasságuk, sem virtu-juk nincsen. Akik életükben semmit nem tudnak felmutatni, és lehetetlen, hogy haláluk után bárkiért bármit is tegyenek”. Ez egy kendőzetlen támadás a szenteknek az ellenreformációban megnyilvánuló tisztelete ellen. Azt mutatja, hogy Bruno a közeledő századfordulót az egész kereszténymózesi hagyomány befejezésének látja. Ennek a végnek erkölcsi megújulást kellene magával hoznia, mégpedig az ókor, főleg a rómaiak erényeihez való visszatéréssel, akiket Bruno különösen nagyra értékel:

„[…] A nagylelkűség, igazságosság és kegyesség tetszik az isteneknek. Erről az alapról emelték fel a római népet a többiek fölé, mert más népeknél jobban sikerült nekik az, hogy dicsőséges tetteik által hasonlatossá váljanak az istenekhez. [… ] És amilyenek a törvényeik és a vallásuk voltak, olyanok voltak szokásaik és tetteik, és ugyanannyi megbecsülésben és szerencsében volt részük.”

Egy új etikai lendületre való ösztönzés Bruno legutópisztikusabb oldalához tartozik. Ugyanakkor az olyan utópisztikus konstrukciók, mint Thomas Morus ideális városa, vagy az ezen a területen szerzett tapasztalatokról szóló híresztelések meglehetősen hidegen hagyták.

A fehér fekete

A harmadik párbeszéd utolsó részében az Orion és a Kentaur csillagképről szóló vitát a kereszténység álcázott támadására használja Bruno. Orionról az mondja Momus: „Hagyjátok, istenek, hogy egy javaslatot tegyek. […] Hagyjuk, hogy ő, aki már annyiféle csodát tett, és mint Neptun, képes a tenger hullámain járni, anélkül, hogy elsüllyedne, sőt anélkül, hogy benedvesítené a lábát – következésképpen sok szép trükköt fog tudni bemutatni – az emberek közé menjen. Hadd mesélje el nekik, amit akar, hadd hitesse el velük, hogy a fehér fekete, hogy az emberi intellektus, ahol a legjobbat látni véli, ott vak, és amit az értelem kiválónak, jónak és remeknek tart, valójában alantas, rossz és romlott…”

A Lo spaccio párbeszédét, mint Bruno összes dialógusát, polemikus írásnak kell tekintenünk, mely szerzője fejlődésében csak egy pillanatfelvétel. Ezért ne lepjen meg bennünket, hogy Bruno később Lutheránus központokban bukkan fel, Wittenbergben és Helmstedtben, a német vallásmegújítókat pedig Oratio Valedictoria (1588) című művében, a Wittenbergi egyetemi búcsúbeszédében nagyra értékeli.

A Lo Spaccio dialógusban az eretnekség szörnye, melynek Herkulest kell legyőznie, maga válik Herkulessé, amely győzedelmeskedik a tiarával koronázott Cerberuson. Ez az ellentmondás, vagy irányváltoztatás ugyanakkor nem jelenti azt, hogy Bruno minden, a dialógusokban alkalmazott gondolatképet visszavont. Gondolatai teljesen következetes rendszert alkotnak.

Még néhány lényeges pont: a Hősi szenvedélyekről című mű az istenség iránti emberi szeretetet tárgyalja. Ez homlokegyenest szemben áll – teljesen az égi és földi éroszról szóló plátói tradíciót követve – a vulgáris szerelemmel. Mert az istenivel való egység a földi életben nem (teljesen) valósítható meg, ezért a hősi szerelem tragikuma állandó gyötrelme a filozófusoknak. Az istenség azonban felvezeti őt a megismerés folyamatának lépcsőjén. Ez a mű kulcsszövegnek tekinthető, melyben Bruno sorsa, és az inkvizícióval szembeni helytállása előre látható.

A heliocentrikus világkép védelmezése

Nagyon tanulságos Brunonak a Világegyetemről alkotott nézete. Már a Hamvazószerdai vacsorában (1584) védelmezi Kopernikuszt, mint „…aki magasan Ptolemaiosz, Hipparchusz, Eudoxusz és mások fölött áll… Ezt a felsőbbrendűséget a szokásos és közönséges filozófia néhány hamis axiómájától (hogy ne vakságot mondjunk) való megszabadulásával éri el. Azonban nem nagyon távolodik el tőle. Mert ő, aki inkább matematikus, mint fizikus volt, nem tudott olyan mélyre ásni, hogy kitépje a hamis és haszontalan elvek összes gyökerét, ez által minden nehézséget feloldva, önmagát és másokat annyi felesleges vizsgálattól megszabadítva, figyelmét konkrét és biztos dolgokra irányítva. Ennek ellenére ennek a német embernek a nagyságát nem lehet eléggé díjazni, aki olyan keveset vett át a bolond tömegtől, és kiállt a szembenálló meggyőződés árama ellen.”

Kopernikusz védelmezését tovább dolgozza ki a De l’infinito, universo e mondi dialógusában. Tizenhárom évvel később Galilei maga ír erről egy nem publikációra szánt írásában. Fél évszázaddal később megjelent Galileitől a Dialógus a két világrendszerről (1632).

Bruno felülmúlja Kopernikuszt. A világegyetemet – mint századokkal előtte a Lucretius nevű római természetfilozófus – végtelen nagynak látja, és állítja, hogy sok olyan világ létezik, mint a miénk. A világegyetemet nem tekinti üres térnek. Az univerzumon belül, melynek nincs centruma, és egyértelmű mozgásiránya sem, mégis minden mozog, a „Napok” és a „Földek” is. Nehézség és könnyűség relatív fogalmak számára.

Bruno ebben a modern tudomány előfutáraként jelenik meg. Nehéz megítélni, hogy befolyása milyen messzire ér. Az sem világos, mennyire ismerhette egy olyan gondolkodó, mint Galilei, Bruno írásait. Ugyanezt mondhatjuk el Spinozáról is. Mégsem kizárt, hogy ez a holland filozófus is olvasta Bruno írásait.

Az ember és a természet kapcsolatát illetően

A 16. század végén Giordano Bruno ezt írta A végtelenről, a világegyetemről és a világokról című müvében:

Első párbeszéd

Beszélgetők: Elpino, Filoteo, Fracastorio, Burchio.

Elpino: Hogyan lehetséges, hogy a világegyetem végtelen?

Filoteo: Hogyan lehetséges, hogy a világegyetem véges?

Elpino: Úgy véled, hogy ez a végtelenség bebizonyítható?

Filoteo: Úgy véled, hogy ez a végesség bebizonyítható? […]

Burchio: Ha mégoly igaz is, én nem akarom hinni; mert a végtelent sehogy sem bírja fölfogni a fejem, sem pedig megemészteni a gyomrom; ámbár, megvallom, szeretném, ha úgy volna, ahogy Filoteo mondja, mert ha szerencsétlenségemre megesnék valaha, hogy kibukom ebből a világból, mindig csak találnék talajt valahol.

Elpino: Bizonyos, ó, Filoteo, hogy ha az érzékeket akarjuk bírákká tenni, vagy legalábbis nekik adjuk az elsőséget, mely őket azért illeti meg, mert minden megismerés velük kezdődik: talán azt találjuk majd, hogy nem könnyebb következtetni arra, amit te mondasz, mint az ellenkezőre. Ha tehát úgy tetszik neked, kezdj bele magyarázatodba.

Filoteo: Nincs érzék, amely látná a végtelent, nincs érzék, amelyből reá következtetni lehet; mert a végtelen nem lehet az érzékelés tárgya. Aki tehát az érzékek útján akarja azt megismerni, hasonlít ahhoz, aki a szemével akarja látni a szubsztanciát és a lényeget; aki pedig azért tagad egy dolgot, mert nem érzékelhető vagy látható, annak tagadnia kellene a saját szubsztanciáját és létét is. Éppen ezért csak okkal-móddal szabad az érzékek tanúságára hivatkozni; ennek csak érzéki dolgokban adunk helyet, sőt még itt sem bízunk benne addig, míg meg nem erősíti az értelemre támaszkodó ítélet. Az észre tartozik, hogy a távollevő s a hely- és időbeli távolságok által elválasztott dolgokról ítélkezzék és számot adjon. Kérdésünkre nézve pedig tökéletesen kielégít minket az érzékek tanúsága annyiban, hogy nem képes nekünk ellentmondani, s hogy azon fölül nyilvánvalóvá teszi és bevallja saját gyarlóságát és elégtelenségét, amennyiben a látóhatárral a végesség látszatát kelti, s ennek létrehozásában is nagyon állhatatlannak mutatkozik. Ha tehát tapasztalatból tudjuk, hogy az érzékek még e földteke felületére nézve is megtévesztenek, amelyen élünk, mennyivel inkább kell rájuk gyanakodnunk, ha arról a határról van szó, amelyet a csillagos égboltozaton szemünk elé varázsolnak.

Elpino: Mondd meg tehát, akkor mire szolgálnak nekünk az érzékek?

Filoteo: Csakis arra, hogy ösztönzést adjanak az értelemnek: hogy vádoljanak, és ahhoz, hogy részrehajlóan tanúskodjanak; de tanúságuk sohasem lehet teljesen meggyőző; még kevésbé ítélkezhetnek vagy ítélhetnek el. Mert bármilyen tökéletesek is, soha sincsenek valami zavarosság nélkül. Éppen azért az igazság, kis részben mint erőtlen kezdetből, az érzékekből indul ki, de nem az érzékekben van.

Elpino: Hát hol?

Filoteo: Az érzéki tárgyban, mint egy tükörben; az értelemben, mint érvelés és ítélés; az észben, mint elv vagy következtetés; a szellemben, mint a tulajdonképpeni és élő formában.”

Az önmagunk által teremtett valóság

A világ, amelyben élünk, puszta kivetítődés. az eonok hatása alatt az ember saját valóságot épít magának; saját (bal)szerencséjének kovácsa. E tudományosan is megalapozható gondolat alkotja a következő cikk vezérfonalát.

Az ember útjának fő akadályát saját érzékei képezik. Túlságosan is könnyű és felületes dolog lenne azonban az emberi pusztulás felelősségét teljes egészében az érzékekre hárítani, amikor ebben a lélek különböző állapotai és létezésünk alapjai is nagy szerepet játszanak. Ezt támasztja alá a következő történet is.

Két idegen töltötte éjszakáját egy tengerparti kis szállodában. Mögötte sivatag terpeszkedett, amelyet a távolban magas hegyek határoltak. Az utasok értesültek arról, hogy ezen a vidéken bizonyos időszakonként óriási viharok dúlnak, amelyeket féktelen áradás követ. A vizek lezúdulnak a hegyekből, és útjukon mindent magukkal sodornak. A két utazó éjszaka hatalmas zúgásra riadt. A szálloda előtt emberek futkostak és kiáltoztak. Az eső patakokban ömlött… Nemsokára azonban elült a zaj, csak az eső kopogott tovább a tetőn.

Az egyik utas úgy gondolta, hogy az emberek a sivatag szélén örömükben kiáltozzák: „Víz! Víz!” Elégedetten aludt el tehát még mélyebb álomba merülve. A másik azonban nyugtalanul, dobogó szívvel feküdt ágyában. Neki úgy tűnt, hogy az embereket félelem kerítette hatalmába, és kiáltásaik aggodalmasak. Növekvő morajlást hall, és kétségbeesetten képzeli maga elé, amint a hegyekből lezúduló víz mindent elsodor és összezúz. Érzi, amint őt is magával ragadja, és a tengerbe sodorja a cápák közé. Szájában érzi a sós víz ízét…

Mindkettőjüket ugyanazok a hatások érték, mégis teljesen különbözően értelmezték az eseményeket. Hogyan lehetséges ez?

E történet megmutatja, hogy az ember saját külön valóságot épít magának a bensőjéből előtörő gondolatokból. E gondolatok nem tárgyilagos látásmódból fakadnak. Úgy tekintünk magunkra, mint alanyra, és környezetünkre, mint tárgyra. E tárgyat azonban nem tudjuk valóban „tárgyilagosan” felfogni, csupán vélekedésre vagyunk képesek vele kapcsolatban, legyen szó bár egy lelketlen kőről vagy egy élőlényről. Ítéleteinkben a környezetünkre, valamint egyéni értékrendünk szerint felcímkézett gondolatképeinkre támaszkodunk. A dolgokat egyéniségünk különféle szemüvegein át látjuk, énünk különféle ablakain keresztül tekintgetünk kifelé.

Menjünk azonban tovább. Történetünkből látnivaló, hogy érzékeink kiválogatják a nekik megfelelő jelzéseket, amelyeknek útja az én ellenőrző pontjain keresztül vezet. Ily módon azok még tovább szelektálódnak és (át)értelmeződnek. Aminek nem szabad léteznie, az nem is létezik. Ami megmarad, az puszta okoskodás. A külvilág úgy jelenik meg előttünk, ahogy nekünk megfelel, és ahogy lelkünk állapotának leginkább tetszik.

Lehet borzalmas, de éppúgy csodálatos is. Lehet sötét vagy fénnyel teli, rémítő vagy békességes. Ezt hívjuk mi „valóságnak”. így teremtjük nap mint nap környezetünk egy kis részét a téridőben; s mivel a többi emberrel is kapcsolatban állunk, közös értékek és közös tudati képek is léteznek. Ezek összességét hívjuk „a mi világunknak”.

A világ tehát nem kívülről származik, hanem az emberi közösség vetíti ki folyamatosan. Minden közösség gondolatképeket teremt és őriz tudatában. Valaha úgy vélték, hogy a Nap kering a Föld körül, mígnem Galilei a XVII. században bebizonyította az ellenkezőjét. Ezt az elméletet csak hosszú évek múltán fogadták el hivatalosan is.

Most bizonyára a következő ellenvetést tenné az olvasó: „Egy szék nem egyéb, mint szék, egy fa nem más, mint fa, a hegy pedig hegy.” Régi filozófiai ellenvetés. Egyesek úgy gondolják, hogy az állítólagos valóság nem magukban a dolgokban rejlik, inkább a dolgoknak egy olyan rendjéről van szó, amelyet az ember önmaga teremt. Mások azon töprengenek, vajon érzékeink valóban a valóság-ról tudósítanak e minket. Egy alma sárgának, simának vagy éppen jóízűnek tűnik, de valóság e ez? Rendelkezik e ezekkel a tulajdonságokkal igazán?

Emmanuel Kant (1724-1804) még messzebbre hatolt. Megállapította, hogy az ember semmit sem ismerhet a dolgok valódi természetéből. Szerinte az „emberi tudás” tapasztalatok rendszerezett összege. Az ember tehát függ attól, ahogyan a világot értelmezi. Ugyanakkor azt is mondhatnánk, hogy semmilyen világ sem létezne anélkül, hogy az ember ne értelmezné azt. Ki tudná bebizonyítani az ellenkezőjét? Lehetetlen megmagyarázni egy vak embernek, hogy léteznek a színek, amikor nem látja azokat.

Századunkban a filozófia a tudományok házába is belépett. Albert Einstein (1879-1955) megállapította, hogy nem az észlelés útján juthatunk az elmélethez, hanem az elméletből kiindulva válik lehetővé az észlelés. Szóval az ember csak azt képes észlelni, ami megfelel a tudatának.

A világ megtapasztalása személyes teremtés

Azonban nem csupán az embernek, hanem minden élőlénynek is meg kell teremtenie az ő saját világát. Az érzékelősejtek képtelenek minőségük alapján megkülönböztetni az ingereket: csupán azok erőssége szerint reagálnak. Pusztán mennyiségi, a lényeget nem érintő változásokat hoznak létre. A szem recehártyájának milliónyi, fényre érzékeny sejtjét érik elektromágneses hullámok. E hullámok erősségének különbségei alapján jön létre a fekete, a fehér, vagy bármely szín. Az emberen kívül nincs tehát fény vagy színek, hanem csak elektromágneses hullámok, nincsenek sem hangok, sem zene, hanem csak a légnyomást megváltoztató szakaszos eltérések. A hőség vagy hideg sem más, mint molekulák mozgása. Az agy értelmezi ezeket az ingerületeket, és az emlékezet alapján nagyjából kiszámítja az egyéni valóságot.

Az Egyetemes Tan szerint a személyiség egy asztrális és éterikus erőket vonzó rendszerrel rendelkezik, amely ezen erőket saját szükségletei szerint fordítja le. A szem főként az asztrális történésekre reagál, a fül az éterikus rezgésekre. A szem asztrális szférát hoz létre, egy mágneses teret, egy lélegzőteret. Ezen a téren keresztül jutnak át az éterek, amelyeket a hallás befogad. A fül belsejében e rezgések osztályozódnak, és az idegrendszer segítségével áthatják az egész életrendszert. Az ízlelés is fontos szerepet játszik, mivel a testnek táplálékra van szüksége. Az íz az asztrális mágneses tér minőségétől függ. A táplálék feldolgozása nagy mértékben függ a vér állapotától. A látás, a hallás és az ízlelés együttműködése képezi a személyiség alapját.

A minket körülvevő asztrális erőnek megfelelően „látunk” tehát, az odavonzott étereknek megfelelően „hallunk”, és a táplálkozás, amely ehhez járul, meghatározza természetünket és létállapotunkat. A szem tükrözi ezt az állapotot, valóban „a lélek tükre”. A szemekből minden asztrális érzelmet ki lehet olvasni.

Egy ember állapota teljesen megfelel a hét agyüreg rezgésének. E rezgéseket a talamuszideg közvetíti a szemnek. Ezen impulzusoknak megfelelően azt látjuk, amit látni akarunk, ami egyezik mágneses állapotunkkal. Számtalanszor tapasztalhattuk már, hogy nemlétező dolgokat hallunk, vagy az orrunk előtt lévő dolgokat sem vagyunk képesek meglátni. A bűvészek és a mozi rengeteg példával szolgálnak erre a jelenségre. Egy bűvész ügyesen tudja a folyamatosság látszatát kelteni, amikor arról ténylegesen szó sincs. Egy film folyamatos mozgásnak tünteti fel a valójában álló képek sorozatát, amelyeket agyunk köt össze. Amit az ember felfedezni vél a természetben, az csupán kitalált, elképzelt valóság. Azt hisszük, találtunk valamit rajtunk kívül, holott csak azt fedeztük fel, amit kerestünk. A külső, tárgyilagos valóságot ily módon előítéleteinkre alapozva közelítjük meg, amelyeket szintúgy „tárgyilagosnak” vélünk!

A beltás megszületése

Az emberi megértés, mérlegelés az énen alapul. Az én kovácsolja a külvilág kapuinak kulcsát, amelyekből számtalan található. A mód, ahogyan az én felteszi a kérdést, meghatározza a választ is. A bizonyosság érzésének emberi szükséglete a lehető leghosszabban tartó rendhez vezet. Az én még a legnagyobb összevisszaságban is megpróbál törvényrendszert felállítani.

Világunk korlátai

Talán ismerős a mondás, hogy akinek csak kalapácsa van, az mindent szegnek néz. Személyiségünk építőkövei meghatározzák utunkat és korlátáinkat. Amit tapasztalunk, felismerünk vagy tudunk, az mind eme kövekből épül fel a megfelelő technikák segítségével. Ez az ismeret kielégítőnek tűnik, annál is inkább, mivel saját tapasztalataink világára vonatkozik: „bizonyos kulcsokra” és „bizonyos utakra”. Arról, hogy létezne más út is, fogalmunk sincs. Ekképpen az abszolút valóság látszólag el van rejtve előlünk. Dialektikus természetünkből kiindulva mindazt megtanulhatjuk, ami nem jellemző az igazi valóságra. A valódi világ tehát csakis akkor nyilvánul meg, ha saját építményeink mind leomlanak. Amíg ez utóbbiak kielégítenek minket, összhangban élünk saját világunkkal. De mi történik, ha saját valóságunk összeütközésbe kerül egy másikkal? Az én megpróbálja átalakítani az új képet olyanná, hogy saját világának megfeleljen. A lelki válságok ekképpen vezethetnek győzelemhez. Ha viszont ez nem sikerül, és saját világunk összeomlik, az válságot vált ki. Semerre sem tudunk többé irányulni, teljes a bizonytalanság.

Az én új világ létrehozására kényszerül, új látszategyensúly, új biztonság teremtésére, ameddig csak lehetséges. A nyomorúság világát magunk teremtjük. Mennyiben érinti mindez a megszabadulás ösvényét? Nem hajlunk-e mindannyian arra, hogy nehézségeinket sorsunkra és ne saját viselkedésünkre hárítsuk? Nem vagyunk-e mégis felelősek, ha figyelembe vesszük, hogy a valóság saját idegrendszerünk, saját énünk terméke? Ugyan ki fogja beismerni, hogy sorsát saját személyisége határozza meg? Az ember így él a karma igájába hajtva. Próbálja fenntartani magát, őrzi a látszatot. A magunk teremtette világ borzalmai között tévelygünk, mondja Jan van Rijckenborgh. Ez a folyamat sok fáradságba és energiába kerül, hiszen minden erőnket az egyensúly megőrzésére fordítjuk a nehézségek elkerülése végett. Nem csupán énünk merev épületét kell azonban lerombolnunk, hanem a nagyok által teremtett valóságokat is, amelyekből annyi ember részt kapott és amelyek sokak számára éltető erőknek tűnnek. Ezért egy tant soha ne fogadjanak el gondolkodás nélkül! A múlt régi nagyjainak munkája elismerést és tiszteletet érdemel, a régi templomok azonban már megépültek. Most mindenkinek a saját mikrokozmoszában kell megépítenie egy Új Templomot, amely nélkül a régi bölcsességek felújításának semmi értelme sincsen. Ha az ember nem érti meg a mostani idők isteni megnyilatkozását, akkor megkristályosodik, sóbálvánnyá dermed az egyetemes megnyilvánulás közepette. Amint megértjük, hogy saját világunkat a legapróbb részletekig magunk teremtettük, nem gondolkodunk többé a valóságon. Abban a pillanatban a jelenben élünk; nem keresünk többé olyan dolgok teremtésére lehetőséget, mint boldogság, tökéletesség, összhang, Isten, mert tudni fogjuk, hogy mindez csupán délibáb.

Ugyanebben a pillanatban az igazi valóság, az igazság megnyilvánul bennünk.

Az értelem álarcai

Mi történne vajon, ha az egymással tusakodó emberek csak egyetlen órára is, de levethetnék álarcaikat, s ha az állítólagos igazságról alkotott elképzeléseiket és ötleteiket félretéve az őket elválasztó dolgok helyett inkább azon elmélkednének, ami közös bennük?

A csend hangja című könyvében H. P. Blavatsky azt írja: „Az értelem a valóság mészárosa”. Mire céloz ezzel? Az értelem a gonosz megtestesítője? Az oly bonyolult agy képessé teszi az embert a visszatükröző éterek felfogására és a dolgokról való elgondolkodásra. Értelmünkkel logikus következtetéseket vonhatunk le. Olyan ez számunkra, mint egy ablak, amelyen keresztül megtanulhatjuk felismerni, feltárni és megérteni a világot. Azonban mint minden ablak, a valóságnak ez is csak egy szűk metszetét tárja elénk. Miként egy álarc, amelynek szemnyílásain át a valóságnak csak a töredéke jut el tudatunkig. Így aztán az álarc viselőjének a „valóságába” az általa nem észlelt dolgok nem tartoznak bele.

E szubjektív korlátozottság miatt az értelem, sajnos, egyben az ember saját maga által előidézett legnagyobb bajának a bejárati ajtaja is. A behatárolt látásmódon alapuló ötletek és elképzelések aztán a mások gondolatai és ötletei elleni küzdelemhez vezetnek – szóval vagy fegyverrel. Minden effajta ideológia, hittétel vagy utópia elvakítja az értelmet. Ezek tehát az észlelést alapvetően korlátozó maszkok, amelyek mögé az értelem elrejtőzik.

Bárhova is tekintünk a világon, mindenütt csak viszályt látunk: kisebb-nagyobb ellentéteket, egy utca lakóinak civódását, atomhatalmak vitáit és viszálykodását. Emberek állnak egymással szemben, saját ötleteiktől elragadtatva, a másikétól pedig felháborodva. Ellenséges táborokat alkotnak, és erőiket megsemmisítő összecsapásokra fecsérlik el. Természetesen mindegyik fél meg van győződve a maga igazáról. És saját szemszögükből tekintve igazuk is van. Ellenlábasához hasonlóan mindőjük saját vallásának, gazdasági rendszerének, társadalmi formájának, saját erkölcsének és saját területi követeléseinek álarcát tartja maga előtt, és ezért nem is láthat másképpen. Így hát mindketten gyűlölettel telve állnak szemben a másikkal. A többiek tévednek, nekünk van igazunk; ez mindannyiuk meggyőződése. A csak korlátoltan érzékelő értelem elválasztja az embereket a teljes valóságtól, s ezzel így egymástól is. Mindkét oldalon megáldatják a fegyvereket, gyakran ugyanazzal az istennel – aztán pedig már csak az erősebb joga számít, legyen az bármi is.

Harc a vízért és kenyérért

A föld több területén katasztrofális az élelmiszerellátás. Az embereket az évszázadokig tartó kizsákmányolás és rossz gazdálkodás következtében éhség és szomjúság gyötri. Tízezrek – köztük gyerekek is – halnak meg naponta! Néha hallhatjuk, hogy a földön alapvető élelemhiány van. Az anyaföld azonban elég gazdag ahhoz, hogy gyermekeit ellássa. Mégis háborúkat indítanak, hogy ezt a gazdagságot egyesek javára fordítsák, mások elől pedig elzárják. Háborúkat a vízért és kenyérért. Ezért találtak ki maguknak az úgynevezett gazdag országok különféle önigazoló modelleket, hogy a szegény anyaföldről szóló meséket elevenen tartsák: a déli országok éghajlatáról, az évszázadok óta ott uralkodó szegénységről, az elnyomásról, a politikai helyzetről.

Ez mind igaznak és logikusnak hangzik. De vajon mi történne, ha a tejjel-mézzel folyó országok lakói egyszer, egyetlen órácskára félretennék előítéleteiket? Ha az önmaguk alkotta feltevéseket és elképzeléseket, amelyekkel luxuséletmódjukat igazolják, egy órára feladnák? Ha többleteiket valóban megosztanák, meg tudnák osztani a többiekkel?

A mindennapok óvodásai

Nagyon tanulságos lehet közeli környezetünk mindennapi csetepatéinak megfigyelése is, a mindennapi személyes csatáké, otthon és a munkahelyen. Azon vitatkozunk, hogy egy feladatot miként kell a legjobban elvégezni. Anything you can do, I can do better. No, you can’t, yes I can. (Bármit csinálsz, azt én jobban tudom nálad. Nem, nem tudod. De tudom.) A múlt század hatvanas éveiben, amikor a nyugat-európai gazdaság oly nagy fejlődésnek indult, az Annie, get your gun (Anni, fogd a puskádat) c. filmnek fent idézett dalát mindenfelé énekelték. Az emberek tekintélyes mennyiségű gondolati energiát pazarolnak arra, hogy a saját ötleteket előtérbe helyezzék, mások igazát pedig elvitassák. A megélt igazságtalanságokat másokra hárítják: a szülők a hibásak – nem, a tanárok – nem, a rendőrség – nem, az állam – mégsem, hanem a másik ország, a másik vallás, a másik gazdasági rendszer. Így próbálják saját hanyagságuk következményét másra hárítani: a nevelésre, a főnök hibás döntéseire, a kollégák hozzá nem értésére vagy a gyerekek hálátlanságára. A gondolati energiák másik nagy hányadát pedig önmaguk igazolására herdálják el – arra, amit tettek, vagy éppenséggel arra, amit nem tettek. Közben a magyarázat valójában teljesen felesleges: alapjában véve önmagunkon kívül senkit sem érdekel. Vajon mi történne, ha személyes környezetünkben mindenki (beleértve magunkat is) felhagyna egy órára előítéletei gondozásával, önmaga igazolásával és mások – bármilyen okból is történő – kritizálásával, hibáztatásával?

Néhány kritikamentes óra forradalmat hozna

Különösen izgalmas lenne egyszer végiggondolni ezeket az eseményeket. Három óra kritikamentesség például egy soha nem sejtett tetterőt szabadítana fel. Az egész világot alapjaiban forradalmasítaná, méghozzá eddig soha nem tapasztalt módon. Az élet hirtelen más irányt venne. Érezhetővé válna a valódi emberszeretet, a háborúk abbamaradnának, mert mindenki egyszerre belátná abszurditásukat. Mindenkinek jutna elég élelem, és mindenki jobban becsülné embertársát, mint önmagát.

Sajnos azonban az efféle események csak feltevésszerűek. Ennek a világnak a valóságában megvalósíthatatlanok, ha már az embereknek egyszer fenn kell tartaniuk magukat, mert az ellentétek világában élünk, s ezek egymáshoz vannak kapcsolva. Háború és béke egy és ugyanazon érem két oldala.

Miért nem tudunk egyszerűen kitörni?

Miért van ennek az értelemnek – amely csak viszályokhoz és háborúkhoz vezető ötleteket és elképzeléseket szül – ekkora hatalma, ami így félre tud vezetni, annak ellenére, hogy tudjuk: sehova sem vezet? Miért nem tud az ember kitörni gondolatszövevényeinek börtönéből? Először is, mert fel kéne ismernie a börtönfalakat, mint olyanokat. Másodszor, meg kéne, hogy legyen benne a vágy és a bátorság a börtönajtókat nyitó kulcs keresésére. Valamint, harmadszor, elegendő erővel kellene rendelkeznie ahhoz, hogy kinyissa ezt az ajtót, és megmeneküljön.

Az első lépés: belátás és önmegismerés

Saját állapotunk és a világ helyzetének a felismerése tapasztalat és intelligencia kérdése. Az értelem azonban bezárkózik, mihelyst a tényeket már nem tudja áttekinteni. Ragaszkodik a már egyszer kialakított véleményeihez, dogmáihoz és (elő)ítéleteihez. Ezek az akadályok elzárják előle a valóság észlelésének bejáratát. Milyen gyakran is alkotunk véleményt egy embertársunkról, egy helyzetről, a világról! Ezek a vélemények aztán megakadályozzák újabb észlelések elfogadását, amelyeket lényegtelenként hessegetünk el. Embertársaink, a helyzetek és világesemények változásait így már nem vesszük észre, vagy pedig félretoljuk őket. Így válik értelmünk a mi kis világunk és a valóság közötti barikáddá. Azonban így nem jutunk előbbre az életben, és másokat is feltartóztatunk fejlődésükben, mert azzal, hogy saját pillanatfelvételeinket tartjuk valóságnak, elálljuk útjukat.

Meghalni, hogy igazunk legyen?

Nagyban sincs ez másképpen. Egy nép vagy nemzetiség egy másik nép vagy csoport igazát vitatja el. Az értelmi tudat után pedig az érzelmi tudat(!) is szembehelyezkedik a másik csoporttal. Polaritás fejlődik ki – ez pedig a konfliktus kezdete. Ha az ellentétet nem lehet feloldani, megkezdődik a háború. A történelem bőven szolgál erre példával: Kelet a Nyugat ellen, a kommunizmus a kapitalizmus ellen, gazdag a szegény ellen, az Iszlám a Kereszténység ellen stb. Az emberek ezekkel az ellentétekkel együtt nőnek fel, ezért embertársaikban csak ellenfelet látnak, akit meg kell támadni és el kell pusztítani, még ha ez saját életükbe kerül is. Csakis azért, mert azt hiszik, igazuk van. Hát nem abszurd ez?

A gondolatokat kellő távolságból vizsgálni

Aki valamit tárgyilagosan akar látni, annak távolságot kell tartania. Ez annyit tesz, hogy képesnek kell lenni egy tárgyat vagy egy problémát bizonyos távolságból szemlélni. Eközben arra a szenzációs felfedezésre juthat az illető, hogy ő maga és értelme semmi esetre sem tévesztendő össze! A földi értelem ravasz. Minden észlelésnél azt sugallja nekünk: Úgy van! Úgy van, ahogy észleled! Igazad van! Aztán pedig levonjuk a következtetést: Jól látom. Az én ötletem és hozzáállásom a jó. Úgy kell lennie, ahogy én mondom. A többiek nem értenek hozzá. Ez az értelem stratégiája. Megtanulta a túlélést. Ehhez különféle álarcokat használ, mint pl. a humanitást, a jóságot, az igazságosságot, de ugyanúgy a diktatúrát, az elnyomást és a megsemmisítést is. Az értelem megszűri a valóságot, és csak azt engedi be, ami megfelel a saját elképzeléseinek. Ezt a Forrest Gump c. filmben, Tom Hanks-szel a főszerepben, nagyon szemléletesen mutatják be. Forrest egy kevésbé tehetséges fiú, aki mindig pontosan követi édesanyja és barátnője útmutatásait. Saját véleménye csak saját észleléseinek felfogására elegendő. A nehézségeket, mint olyanokat, nem ismeri fel. A ráaggatott álarcoknak megfelelően cselekszik.

Az aranyhidat lerombolták

Az ősbölcsesség az emberről, mint mikrokozmoszról beszél – mint a kis világról, és a nagy világnak a tükröződéséről. Ebben a mikrokozmoszban található a személyiség. Az értelmet az embernek a személyiség kormányzása céljából ajándékozták. De még ki kell fejlődnie, mégpedig harmonikusan együttműködve a szívvel. Mivel az ember ettől a fejlődési tervtől elfordult, a még fiatal gondolkodási képesség rossz irányba fejlődött, s ezáltal megsérült. A fej és a szív közötti „aranyhidat” lerombolták. Eredetileg az ébredező gondolkodási képességet a szíven keresztül táplálták. A gondolkodási képesség visszatükrözte mindazt, ami a szíven keresztül besugárzott a mikrokozmoszba. A mai, főképpen anyagelvű emberben a gondolkodás dominál, és a szív már nem számít. Így a kormányos nélkül maradt gondolkodás a hatalmas természeti erők befolyása alá került, amelyek a mikrokozmoszt az ellentétek világában tartják fogva.

A második lépés: hívó hang a szívben

Mint mondottuk, az ember nem egyenlő az értelmével! Több annál! Egy szilárd nézőponttal rendelkező mikrokozmosz, ahonnan az életet semlegesen szemlélheti. Ez a stabil kiindulópont a mikrokozmosz közepén az ember szívével áll kapcsolatban. Végtelenül kicsi, de végtelenül hatalmas, hatalmasabb, mint a természet összes vele szembeállított ereje. Ez a pont a kulcs, amely kinyithatja a börtönajtót.

Ahhoz, hogy ezt a támpontot megtaláljuk, el kell távolodnunk saját értelmünktől. Összes elképzelésünket, beállítódásunkat és véleményünket félre kell tennünk egy pillanatra, csakis arra összpontosítva, ami a szívünk mélyén megszabadításért kiált. Ez a hívás az eredeti, még megszentségtelenítetlen szív utolsó maradványából jön. Ez a szív rózsája, a szellemszikra-atom. Az anyagba zuhanás miatt ez az isteni elv mindaddig tehetetlenségre van kárhoztatva, amíg kopogtatását, ennek a belső szívnek a kopogtatását meg nem halljuk. El tudják-e képzelni, hogy a szív rózsája miként hív valakit, és hogy az illető ezt a hívást hogyan hallja meg életében először? Ez egy halk, finom hang, amelynek teljes csendre van szüksége, hogy felismerjék. Ehhez a mindenen uralkodó gondolatokat a másodperc töredékéig figyelmen kívül kell hagyni. Akinek ez sikerül, aki figyelmét néhány másodpercre el tudja vonni gondolatairól, hogy meghallja ezt a belső hangot, az egy új világba lép be!

Gondolatok az isteni világból

Akkor mintegy villámként egy másik erő lép a tudatát elsötétítő természeterők helyébe. A fej és a szív közötti aranyhíd egy pillanatra mintha ismét létezne. Majd hirtelen más gondolatok szállnak fel. Olyan gondolatok, amelyek eddig még sosem voltak jelen a gondolkodási képesség által. Gondolatok, amelyeket az isteni világból keltettek. Áttörik a börtönfalakat, és megvilágítják a gondolkodást. Ez az első lépés a börtönből kifelé. Sajnos ez az állapot nem tart sokáig. A fej és a szív közötti szakadék túl mély, a természeterők még túl hatalmasak ahhoz, hogy rögtön teljesen legyőzessenek. Az értelem manipulátorai nem engednek. Ha az emberek bizonyos csoportjának egyetlen órára sikerülne megmaradni ebben az állapotban, akkor a régi természet az alapjaiban remegne meg.

A harmadik lépés: felelősség önnön életünkért

Ez a lépés az embert bensőjének természeti erőivel állítja szembe. Aki ezt nem meri megtenni, az saját értelme falai közt tartja magát fogva. Pedig ez nem olyan nehéz, mint amilyennek látszik. Aki az eredeti élet hívására akar hallgatni, és azt akarja követni, az megtapasztalja, hogy természeti állapotának legyőzéséhez megkapja a szükséges erőt. Ezután belép abba a folyamatba, ahol megcsonkított értelmének hatalma elmúlik, és egy új tudat ébred fel. Ekkor új gondolkodás születik. Az értelem a valóság nagy mészárosa. A tanítványnak meg kell ölnie a mészárost. Mert: csak ha már saját alakja is, mint ahogy ébredéskor minden gondolat, amit álmában látott, lényegtelennek tűnik számára, csak ha már nem hallgat a sok mindenre, csak akkor tudja az Egyetlent, a belső hangot, amely a külső hangokat elhallgattatja … a Csend hangját megkülönböztetni.