A Pentagram 2015. évfolyamának cikkei könyvajánlók nélkül

 

2015/1. szám

 

 

Zodiákus

 

Az állatöv 12 csillagjegye, a zodiákus, a világmindenséget mozgató erőket jelképezi. Ezek az erők világunk történéseit meghatározzák és irányítják: a makrokozmosz eseményeit, és a mikrokozmosz, az emberi kis világ sorsát egyaránt. Amíg az ember megelégszik azzal, amit ez a világ nyújtani tud, addig az asztrológia segítségével többé- kevésbé képes ezt befolyásolni, de amint szabadságra vágyik, az állatöv 12 erejét börtönőrként ismeri fel. Amint elindul azonban valaki a belső úton, melyen az ember felszabadíthatja a benne szunnyadó, de nem ebből a világból való isteni erőt, a zodiákus erői visszahúzódnak. A feltámadást önmagában megvalósító ember új eget (új zodiákust) és új földet (újjászületett testet) lát, tapasztal meg, és ez a 12 új erő a benne lévő 12 apostol, akik az üdvöt az egész világnak, mind a 12 alapvető karaktert megtestesítő embertípusnak elviszik.

 

 

A tizenkét rossz tulajdonság

 

Naprendszerünk, minden bolygójával és holdjával az állatöv tizenkét jegyén belül mozog, rendszerünket ez a tizenkét erő fogja körül, s mindez egyetlen összefüggő rendszert képez. Ez az állatövrendszer mozgatja, irányítja életünket, s ez az állapot meghatározza a személyiségünket. Az egész állatövképződmény egyetlen asztrális rendszert képez, amelyből élnie és léteznie kell minden ebben lakó lénynek, bármelyik bolygón tartózkodjék is.

 

Hermész szó szerint azt mondja, hogy a tizenkét rossz tulajdonság közvetlenül az állatövi hatásokból magyarázható. „Az állat öv tizenkét elemből áll. Egyetlen természet, de megjelenésében sokrétű.” Ez azt jelenti, hogy valamelyik állatövi jegy, a Zodiákus valamely hatása alatt születünk. Egyik nézete tehát alapvetően benne áll az életünkben, a többi áramlat pedig ehhez csatlakozik. Egységük együttműködik az ember csábításán. Abszolút egységet képeznek, és itt korlátlanok. A tizenkét rossz tulajdonság tehát nagyon is alapvetően le van rögzítve bennünk.

A tizenkét rossz tulajdonság bennünk van mindkét nézetével, a pozitív és negatív nézetekkel, a jó és a gonosz szempontokkal, s emiatt súlyos karmát alakíthatnak ki, úgyhogy az embert a saját természetének bünterhe görnyeszti. Ami még nem tökéletes, azt a tökéletlenség képes magának megtartani, az a tökéletlenség rabja marad.

„Atyám, látom a szellemiélekben az egész világegyetemet és önmagam!”

 

Tát ezt kérdi Hermésztől:

„Azt mondd meg még nekem: hogyan űzi ki a sötétség tizenkét ostorát, a tizenkétszeres büntetést tíz erő? Hogyan történik ez, Triszmegisztosz?”

A válasz így hangzik:

„A sátorház, melyet elhagytunk, a tizenkét elemből álló állatövböl készült: egyetlen természet, de sokrétű jelenség az emberek tévelygő gondolatai miatt. E büntetések között – fiam – vannak csoportosan fellépők. Például az elhamarkodás és a meggondolatlanság elválaszthatatlan a haragtól. Az ember önmaga nem képes megkülönböztetni őket. Érthető és logikus, hogy együtt menekülnek a tíz erő elől. Ugyanis ez a tíz erő eszközli ki a lélek megszületését.

Az élet és a világosság egyesült. így születik meg az egység száma a szellemből. Éppígy érthető, hogy az egység tartalmazza a tízséget és a tízség az egységet.”

 „Atyám, a szellemlélekben látom az egész mindenséget, és önmagamat is!”

Hermész pedig összegez: „Ez tehát az újjászületés, fiam: erről nem lehet háromdimenziós elképzelést alkotni. Ezt te most az újjászületésről szóló beszéd miatt ismered és tapasztalod, amelyet kizárólag a te számodra jegyeztem fel, hogy ne hagyjuk a tömeg kezébe kerülni, hanem csakis azok kapják meg, akiket Isten erre kiválasztott.”

E titkos közlemény meggondolásához gondolatainknak az eddigieknél magasabbra kell szállniuk, mert a kozmoszból most bevonulunk a makrokozmoszba. Ez elengedhetetlen lesz Tát kérdése miatt: „A tizenkét erénytelenséget, a tizenkét rossz tulajdonságot hogyan űzi ki tíz erő?” Hermész erre közli, hogy a jelenleg általunk lakott személyiség, amely most mi magunk vagyunk, nemcsak a földtől való, földi, hanem ugyanakkor a Zodiákusból, az állatövből is. Aki folytatott már asztrológiai tanulmányokat, az tudja, hogy naprendszerünk, minden bolygójával és holdjával az állatöv tizenkét jegyén belül I mozog, rendszerünket ‘ ez a tizenkét erő fogja körül, s mindez egyetlen összefüggő rendszert képez. Ez az állatövrendszer mozgatja, irányítja életűn két, s ez az állapot meghatározza a személyiségünket. A sátorház – ez a személyiség, amelyben lakunk – az állatöv tizenkét hatásának kegyelméből él.

Ha alaposan meggondolja az olvasó, ha tüzetesen megvizsgálta, például asztrológiai tanulmányokkal és ezek alkalmazásával, akkor belátja és világosan tudja, hogy az egész állatövképződmény egyetlen asztrális rendszert képez, amelyből élnie és léteznie kell minden ebben lakó lénynek, bármelyik bolygón tartózkodjék is. Emiatt ez a rendszer – minden benne lévővel és tartozékával együtt – az úgynevezett haláltermészettel, a nem állandóval, nem sztatikussal azonos, amelyben az egymást folyamatosan megszüntető ellentétek erői lépnek fel. Ennek bizonyítékát persze asztrológia nélkül is, de az asztronómia segítsé- gével is kétségtelenül megállapíthatják, ha megfigyelik az ebben a haláltermészetben szabványt képező kikelet, virulás és hanyatlás folya- matát. Az állatövbe való bezártság, életterületünk zártsága, amelybe – mint Jakob Böhme mondja – „Isten az emberiséget bezárta, hogy az ebben alakot öltött gonosz ne X terjedjen szét az egész világ- mindenségre”, számunkra világosan észlelhető.

 

 

A tizenkét rossz tulajdonság bennünk van mindkét nézetével, a pozitív és negatív nézetekkel, a jó és a gonosz szempontokkal, s emiatt súlyos karmát alakíthatnak ki, úgyhogy az embert a saját természetének terhe görnyeszti. Ami még nem tökéletes, az a tökéletlenség rabja marad. Ezért beszélnek kétféle születésről, a természetbenszületésről és a szellemi születésről: valamint lélekszületésről és szellemszületésről, tehát kétszerszületésről.

E hatások és eredményeik ismerete mindig az emberiség tudásához tartozott. Bármilyen messze pillantanak vissza az emberiség történelmére, az állatöv mibenléte és hatása ismeretes volt.

(Jan van Rijckenborgh: Az Egyiptomi ős-Gnózis. IV. kötet, XXII. fejezet. Rozekruis Pers, Haarlem, 1985.)

 

 

A mindenség koncentrikus

 

Párbeszéd

 

Zűrzavarokkal és eltévelyedésekkel teli világ körüli útja során két ember pihenőt tart egy folyó partján. Illúzióikat és tévképzeteiket csakúgy, mint régi gondolatmintáik ketreceit, maguk mögött hagyták már. Hazugságokkal táplált álszenteskedésüket bátran elégették a leleplezés füzében. Mint a mesebeli Jancsi és Juliska, elhagyták a „mézeskalácsházat”, a megtévesztés ál-paradicsomát, és csak a tapasztalatok értékes gyöngyét vitték magukkal.

 

Éjszaka van, és friss északi szél fúj. A csillagok tükröződnek a vízben. Az utazók tudják, hogy át kell kelniük ezen a folyón, hogy visszatérhessenek az atyai házba. De hogyan? Bizakodva tekintenek a csillagos égre, és hallgatják a csendet. „A szél, a szél, az égi gyermek...”, úgy tűnik, mintha, alig halhatóan, ezek a szavak csendülnének fel az éjszakában. A lány lassan lélegzik. Számára a szél a nagy lélegzet titka, mely a mindenséget mozgatja. Érzi a szív mélységét, melyben a megnevezhetetlen lüktet. Lenyűgöző. Majd így szól: „A mindenség koncentrikus; ezt mindig is éreztem. Ez igaz.”

„Miből gondolod?” – kérdi a másik. „Nappal a napot látom az égen, éjjel pedig a tejutat. Semmilyen koncentrikus mindenséget sem tudok felfedezni.” Mire a lány: „Másképpen kell látnod: A világ minden látható jelensége a belső láthatatlanból keletkezik. És a belső a legbensőbből jön létre. A külső világegyetemnek van egy belső magja, érted? Ezért koncentrikus.” A fiatalember bólint. „Habár a tudomány is valami ilyesmit állít a maga ,ősrobbanás elméletével’, mégsem tudom ezt igazán felfogni az értelmemmel.”

„Igen, de a tudomány másra gondol, vagy te nem így látod? A mindenség közepe benned és bennem van. Minden lény ugyanazt a magot birtokolja. Mivel minden ebből a magból keletkezik, és ehhez az eredethez tér vissza, ezért koncentrikusan minden ezzel a maggal van összekötve. Érted mire gondolok?”

Noha a fiatalember felismeri, hogy barátnője a dolgokat intuitívan fogja fel, mégsem tudja megállni, hogy ne mondjon ellent neki. „Nem, ez így szerintem helytelen, mert középpont alatt általában valami földrajzit értenek, aminek a térhez és időhöz van köze. A világmindenségben pedig ilyen centrum nincsen. Ezért a „mindenség szívét” – ahogy te érted – csak, mint szellemi elvet láthatod, mint egy örök szellemi energiát, de nem, mint egy földrajzilag kimutatható középpontot.”

A lány észreveszi, hogy elbeszélnek egymás mellett. „Rendben” – mondja – „igazad van, tudom, mire gondolsz… Tisztázzuk előbb a „szellemi elv”, mint a mindenség középpontjának fogalmát. Ha a szellemi elv, a szellem, mindenütt jelenlévő, akkor minden teremtményében is benne kell lakoznia – vagy nem?” A fiatalember mosolyog. Tudja, hogy a másiknak igaza van. Mégis tovább szeretné fokozni a feszültséget: „A szellemet azonban tudományosan nem lehet bebizonyítani! Csak feltételezzük, hogy létezik. Ez csak egy hipotézis…” Mire a lány: „Na, most már hagyd abba! Ezt csak úgy mondod! Hiszen már minden illúziót és megtévesztést magunk mögött hagytunk! Hiszen megszabadultunk a kényszerképzeteinktől, és elégettük a valótlan-igazságot! Elbúcsúztunk az utánzástól és a majmolás szabadságától. És miként tehettük mindezt? Úgy, hogy a szellem, a szél, a szél, az isteni gyermek, idevezetett bennünket. Hogyan mondhatod akkor, hogy a szellem csupán tudományos feltételezés, egy hipotézis?” A fiú lágyan megveregeti barátnője kezét. Pontos definíciót akar hallani, nem pedig olyan fogalmakat, melyeket az emberek tévesen értelmezhetnek. Hiszen nagyon is jól tudja, hogy az örök szellem az örök ok és a mindenség alapja. De annyira szeretné, ha ezt mások is felfedeznék, ha a mindenség szellemi eredetét, mint az .abszolútot’ ismernék fel önmagukban.

Azt mondja: „Mindketten tudjuk, hogy a bennünk és a mindenségben lakozó szellem az alfa és az ómega. Láthatatlan erőként tapasztaljuk, mint a szeretet és a bölcsesség energiáját, amely hív, kísér és vezet. De megérzésedet, mely szerint a mindenség koncentrikus, tiszta fogalmakkal meg is kell tudnod magyarázni, ha azt az emberekkel meg akarod értetni. Talán egyezzünk meg inkább az .eredeti információ’ fogalmában a szellem vagy a Logosz helyett. A tudomány felfedezte, hogy az érzékelhető világmindenség mögött kell léteznie egy térnek, mely tartalmazza az egész teremtés eredeti információját. És e mögött pedig kell lennie egy statikus térnek, egy tökéletes vákuumnak, melyből spirális formában erők áramlanak az érzékelhető világmindenségbe, majd utána ismét visszatérnek az eredetükhöz. Ezek az energiák hordozzák az információt, amely alapján a mindenség megnyilvánul. És…”

„Ez úgy hangzik, mint valami fantasztikus felfedezés. De miért kell ezt állandóan ilyen bonyolultan kifejezni? Már a János evangélium is azt mondja, hogy: ,Kezdetben vala az Ige.’ A tudomány pedig ebből a következőt faragta: ,Kezdetben volt az eredeti információ’…

„Ez olyan, mint egy kvantumugrás az igazság felé” – erősíti meg a fiatalember. – „De, hogy aztán ezt a felfedezést felcímkézve a fiókba toljuk-e, vagy eszerint az eredeti információ szerint élünk, az még kérdéses. Igen, ez valamiféle kvantumugrás az igazság felé.”

A lány egy gyöngyöt vesz elő, és nézegeti, milyen csodálatosan van kialakítva ez a kis világ. És úgy érzi, mintha felismerne valamit ebből az ,eredeti információból’, abból, amit az örök szellem tudatni akar teremtményeivel. „Ha az emberek, ezt az ,eredeti információt’, ezt a szellemet, mint szeretetet, bölcsességet és szabadságot a szívükben tapasztalhatnák, és fejükkel felfoghatnák, akkor ennek az üzenetnek befolyásolnia kellene tetteiket és cselekedeteiket – vagy nem?” Ránéz barátjára. „Ez csak akkor lehetséges, ha a téves információikat és a hazugságokat megtanulják megkülönböztetni az igazságtól, az eredeti információtól. Hiszen mi is így juthattunk el ide” – válaszolja. A lány bólint: „Igen, először még minden illúziót, a félrevezetést a világban, és még sok mást is le kell leplezni, és fel kell oldani magadban.” A fiú a gyöngy után nyúl. „Ehhez rengeteg bátorságra és megkülönböztetési képességre van szükség” – mondja. – „Vágyakoznod kell az igazságra. Tudod miként tartják fogva az embereket ,ál-paradicsomukban, hogyan vezetik félre, hogyan hizlalják, fojtják meg és nyelik el őket. Úgy gondolom, hogy csak azok a bátrak látják át és tudják legyőzni az őrület világát, akik vágyakoznak az igazságra.”

„Én is így gondolom” – mondja a fiatalember, miközben visszaadja a gyöngyöt. „Az embereket meg kell, hogy érintse a szívükben lakozó szél, a szél, az égi gyermek. Akkor már nem is lényeges, hogy miként látjuk a dolgokat, hogy a mindenséget koncentrikusnak tartjuk-e vagy sem. Akkor te magad váltál egy olyan középponttá, mely összeköttetésben áll a mindenséggel.”

A lány megforgatja kezében a gyöngyöt és lehunyja szemét. Visszavonul bensőjébe, és látja, amint a határtalan mindenség, mint egy óriási fényrózsa, kibontakozik. Minden szférában, naprendszerben, csillagban és elemben, igen minden sejtben és atomban mozgás uralkodik. A teremtő szellem tudatosodásra serkenti őket. Látja magát, mint mikrokozmoszt, mely összeköttetésben áll a makrokozmosszal és érintkezik vele. Mindketten koncentrikusan egybeolvadnak.

„A szellem minden teremtményben megnyilvánul. Benned, bennem, minden lényben… Mindenhol az élet középpontja van. De az embert úgy alkották, hogy a szellem közvetlenül beáradhat a szívébe, és tudatossá válhat a fejében.”

„Gondolod, hogy csak az embernek van lelke, amely fogadhatja a szellemet?”

„Igen, de a lélek is csak akkor fogadhatja a szellemet, ha teljesen megtisztult. Meg kell újulnia.” A lány visszagondol látomására. „És, ha a lélek kész arra, hogy átadja magát a nagy csodának…”

Némán néznek a vízre, melyben tükröződnek a csillagok. Filozófiai gondolataikat eredeti hazájuk utáni mély vágyakozásuk váltja fel. A szél, a szél, az égi gyermek…

És így vonul át a két barát a tér és idő széles folyamán. Visszatérnek az örök szellem eredeti birodalmába, leikeik országába. És tapasztalataik értékes gyöngyei azok a fénykincsek, melyeket hazahoznak.

 „A gnosztikusan tudatossá vált lényt nem lehet a Földön megtalálni, de a Marson vagy a Vénuszon sem! Nem lesz belőlünk marslakó, hiszen az, akinek sikerül felemelkednie a gnosztikus tudatosságig, az túllép az egész állatövi rendszeren, elhagyja a zodiákust… „

Jan van Rijckenborgh: Az egyiptomi ős-Gnózis 4

 

 

Választás kötelesség között – és a halhatatlanság útja

 

Héraklész, az ókori görög hős, ma is éppoly híres, mint a maga idejében. Oroszlánbőrbe öltözve és olajfabuzogánnyal felfegyverkezve folytatja csodás kalandjait a filmekben, televízióban és a képeskönyvekben. Vajon a rendkívüli helyzetek tetszenek benne, melyekbe mindannyiszor belekerül, vagy pedig ügyessége és a szokásoson felüli ereje?

 

Héraklész a legfelsőbb istennek, Zeusznak egyik fia volt, jóllehet egyszersmind halandó is. Származása folytán olyan erővel rendelkezett, ami túlhaladta minden földi emberét, továbbá olyan intelligenciával, amely hatásos módon, hamar cselekvésre késztette. A halhatatlanság útján végzett tizenkét „munkája” ezen istenfiú növekedésére utal, egészen az isteni állapotig. Mai anyagias korunkban a Héraklész által követett út éppoly időszerű, mint a távoli múltban.

A tizenkét feladat, melyet Héraklész Eurüsztheusz kezéből kap, az állatöv tizenkét körével, a dialektikus élettér hatásköreivel van kapcsolatban, amelyben az emberiség fejlődik. Héraklész ennélfogva minden győzelemkor „ad valamit a legyőzöttnek”. A cselekményből kitűnik, hogy a görög mitológia két, egymástól eltérő élettérrel számol. Miután Héraklész legyőzte és „az őket megillető helyre juttatta vissza” az állatöv erőit, megnyílik előtte az út az Olümposz felé. Az Egyetemes Tan alapján az embert a bolygók, csillagok és csillagzatok sugárzásai irányítják egyénileg és kollektíve is. Ezek a hatások többek között a horoszkópokban tűnnek fel. A mikrokozmosz felépítésének effajta áttekintése pontosan megmutatja, mely hatások jótékonyak vagy zavaróak. Ám vigyázat: mutatja a börtönt, amelybe be vagyunk zárva, de nem mutatja a kivezető ajtót! Valóban, a bolygóknak a születés pillanatában fennálló rendje megfelel a mikrokozmikus égboltnak, az aurikus lény csillagainak. Az állatövi erők igája fölött aratott tizenkétszeres győzelem képezi a Héraklész-mítosz központi témáját.

Héraklész tehát – a rómaiaknak Herkules – fontos szerepet játszik a görög mitológiában. A föld legerősebb emberének tekintették. Midőn elérte a felnőtt kort, találkozott Örömmel és Kötelességgel, két szép növel; s egyik is, másik is kérve kérte, tartson vele. Öröm ezt mondja neki: „A nevem Öröm. A legtöbb emberi lény szeret engem. Lásd, milyen széles és könnyű az én utam, és milyen sima a te lábaidnak! Kövesd ezt, és nem fogsz szűkölködni sem ételben, sem italban; sem szép ruhákban, sem puha ágyakban, sem az élet összes örömeiben.

 Teljességgel mentes leszel a szenvedéstől és védve minden veszélytől. Gyere velem!” Kötelesség pedig így szólt: „A nevem Kötelesség. Kikerülni senki sem mer, de kevés ember szeret. A valóság az, hogy az én utam göröngyös, tövises, és sem kényelmet, sem örömet nem ígérek közben. Sok fáradozással jár, és szenvedéssel sújt, közben azonban a bátorsággal elviselt fájdalom örömmé és büszkeséggé válik. Aki engem követ, dicsőséget és békét nyer ezen a földön, és végül születési jogot is az istenek között.”

 

Aurikus lény

Az ember aura-égboltja, erőközpontokkal és fókuszokkal, melyekben az ember egész karmája, sorsának fonadéka le van fektetve. Földi, halandó lényünk ennek az égboltnak a vetülete, így ez az égbolt határozza meg. Ez képviseli a bukott mikrokozmosz egész bűnterhét. Ez az a régi ég, melynek a Gnózis vezetésével, az élet teljes megfordításával el kell múlnia, hogy új ég keletkezhessen, aminek következtében új föld is keletkezik, az igazi ember feltámad. Ebben pedig a szellem, a lélek és a test újra Isten tervével összhangban lévő, múlhatatlan egységet képez.

 

A világ legnagyobb ereje

Effajta elképzelések közvetítették az élet ismeretét és egy magasabb tudat eszményét a korabeli emberek számára. Héraklész egy pillanatig sem tétovázott, a kötelesség útját választotta. Abban a pillanatban, hogy elutasítja Örömöt, végleg leszámol lénye alacsony rendű nézeteivel, melyek mindig arra törekszenek, hogy bebörtönözzék és elpusztítsák a magasabb nézeteket. E folyamat „Héraklész tizenkét munkájaként” ismeretes.

A hős születését kísérő szokatlan és izgalmas események magas származására utalnak. Zeusz, az istenek atyja, Alkméné királynőhöz az éppen távol lévő férje alakjában közeledett. Úgy mondják, ez az egyesülés három éjen át tartott. Héraklészt tehát úgy tekinthetjük, mint egy isteni hatás és az anyaföld bensőleg egyesült működésének koronáját. Zeusz büszkén jelenti be, hogy fia végül egész Görögország felett uralkodni fog. Ám Héra, Zeusz hitvese nem fogadja el ezt a helyzetet, megpróbálja már születésekor elfojtani ezt az új elvet. Két kígyó tekeredik az alvó újszülött Héraklész köré, aki azonban felébredvén megragadja és megfojtja azokat.

 

Ugyanazon személyiség különböző tényezői

Miért ez a féltékenység Héra részéről? A királyság elnyerésében inkább a gyenge és félénk Eurüsztheusznak kedvezett, mint az okos és fortélyos Héraklésznak. A görög mítoszokban néha zavart keltőén sok szereplő és név van. Istenek és hősök gyakran egyazon személy különböző nézeteit testesítik meg. így Eurüsztheuszt az emberi lény gyenge és halandó nézetének tekinthetjük, melynek Héraklész az erőteljes isteni tényezőjét testesíti meg. Eurüsztheusz tizenkét munkát ír elő Héraklész számára – ezek azok a dolgok, amelyeket valamennyi emberi lénynek meg kellene valósítania önmagában. Héraklésznak utat kell törnie az Olümposzhoz, az istenek tartózkodási helyéhez. Feladata, hogy tudatára ébredjen a földi láncokból fakadó akadályoknak, melyeket isteni természetének fokozatosan össze kell törnie. Ez a megszabadító ösvény akkoriban csak keveseknek volt fenntartva. Először egy önálló öntudatot kellett ugyanis kifejleszteni, hogy azután le lehessen mondani róla. Az idő tájt az emberek egy közös mitikus öntudatig jutottak, amelyet anyaistennők irányítottak, mint például Héra.

 

A veleszületett fejlődési terv

A görög mitológia képet ad róla, miként lesz a kollektív tudatból egyéni tudat. A gondolkodásnak fejlődnie kell, és az intellektusnak a következő szakasz alapjává kell válnia. Héraklész ezt a fejlődést követi, és kalandjai ennek szakaszait példázzák. A földhöz kötő asztrálhatások legyőzéséhez egy isteni hatalom áll rendelkezésére. így lesz Héra nagy ellenszenvének és féltékenységének céltáblája; Héra ugyanis érzi, hogy Héraklész meg fog menekülni az ő hatalma elől. Életét az emberiség javának szentelve megkapja a birodalmat, ami itt annyit jelent: elnyeri a halhatatlanságot. így követi azt a fejlődéstervet, amely már születésétől jelen van benne.

Tizennyolcadik évében megöli a némeai oroszlánt, és bőrét köpenyként magára ölti. Ám Héra ravasz, és különféle fortélyokat alkalmaz. Őrületet bocsát rá, aminek következtében Héraklész áldozati állatoknak nézi gyermekeit, és megöli őket. Miután öntudata visszatér, egy sötét helyiségbe zárkózik, hogy jobb belátásra jusson.

Akkor találkozik Örömmel és Kötelességgel, amikor az elszabadult ereje miatti pusztítást látja. Korunkban e szavaknak talán más az értelmük. Míg az „öröm” szó itt inkább mindarra utal, ami a földiséggel kapcsolatos, addig a régi „kötelesség” fogalma az istenek által az emberek számára kijelölt útra vonatkozott.

 

Teljes megtisztulás

Az egyik legnevezetesebb erőpróba a teljes mikrokozmikus rendszer megtisztításának próbája. Egy napon Héraklésznak Aigeiasz istállóját kell megtisztítania, ahol évek alatt gyűlt fel a szenny. Olyan fantasztikus mértékű a piszok, hogy önnön erejével senki nem képes végrehajtani ezt a feladatot. Héraklész két folyó vizét vezeti be, s az istállók igen hamar ismét csodálatosan tiszták lettek. E két folyót a gerincoszlop mentén haladó két idegpályának vehetjük. Egy másik változat csak egy folyóról beszél. Ez a kép azt juttatja eszünkbe, hogy Héraklész az isteni energiaáramlást, az élő vizet használta fel feladata teljesítéséhez. Valóban, csakis egy ilyen erő segítségével lehet semlegesíteni és eltávolítani a felgyülemlett szennyet. Egy másik feladat a Heszperidák kertjének három aranyalmájával kapcsolatos. Ez a kert Héráé és a Heszperidáké: Atlasz lányaié. Egy soha nem alvó, százfejű sárkány őrzi a kincset. Héraklész egy nyílvesszővel leteríti a sárkányt, majd megkéri Atlaszt, legyen segítségére, ugyanis nem tudja leszedni az aranyalmákat. Ekkor Atlasz átteszi a világot Héraklész vállára, és megszerzi az almákat. Hirtelen nyert szabadsága mámorában el is akarja vinni az almákat Eurüsztheusznak. Egy fortély segítségével, mely fiatal értelmének gyümölcse, Héraklész rábírja Atlaszt, hogy vegye vissza terhét. Ily módon megszabadulva a világ visszahúzó terhétől, az aranyalmák által örökre megfiatalodva, az Olümposzra vezető útján maga mögött hagyhatja a világot.

 

A bebörtönzöttség vége

A legnehezebb feladat az utolsó, és Kerberoszra, a háromfejű kutyára vonatkozik. Ö az alvilágon uralkodik, és a rab lelket, Perszephonét fenyegeti. Hatalmának megtöréséhez fel kell hozni a fényre. Athéné és Hermész kíséretében Héraklész leszáll az alvilágba. Az utazás hosszú, veszélyes, kimerítő és reménytelenségbe hajló. Athéné, a védelmezője azonban megvigasztalja és megerősíti Héraklészt. Kharon pedig, a révész, aki a halottakat viszi át a Styx-en, végül elvezeti őt Hádészhoz, a halottak birodalmánakuralkodójához. Az megengedi Héraklésznak, hogy elfogja Kerberoszt – de azzal a feltétellel, ha semmilyen fegyvert nem használ! A hős arra gondol, hogy nem fogja tudni végrehajtani ezt az utolsó feladatot. Emberfölötti erejével azonban sikerül kiparancsolnia a szörnyeteget odújából, és láncra verve odadobni Eurüsztheusz lábai elé. Alsóbbrendű énje – Eurüsztheusz – ekkor beismeri vereségét, és Héraklész végre megszabadul.

Héraklész, miután tizenkét próbáját sikerrel kiállta, győzött az alacsonyrendű természeten. Földi élete vége: tűz általi halál. Féltékeny felesége, Déianeira egy méregbe mártott inget adott neki abbéli hitében, hogy ezzel a varázserejű mesterkedéssel visszanyeri szerelmét. Amint Héraklész magára ölti azt, amit „Nesszosz ingeként” ismerünk, az a bőréhez ragad, és égeti tagjait. Ebben a halálos csatában egy máglya épül, melyre önként lép fel, hogy földi külsejétől megszabaduljon. Tűzben ég el oroszlánbörével és buzogányával együtt.

Az Olümposzon Zeusz így kiált örömében: „Ami halhatatlan volt Héraklészben, most megszabadult a haláltól. Rövidesen köszöntőm őt ezen az áldott helyen.”

 

 

Az örökkévalóság morfogenetikus teret

 

„Ha energiamezőnek tekintjük az embert, olyanok vagyunk, mint a fényrezgések, mint egy fehér pókháló: a fej és a lábujjak között keringő vékony fonalak. A látó szemében az ember keringő rezgésekből álló tojásnak látszik. Karjai és lábai minden irányba kinyúló fénylő emlőknek tűnnek. A látó látja, hogy minden ember kapcsolatban áll az összes többivel, de nem a kezei, hanem a teste közepéből minden irányba kiinduló hosszú rezgésnyalábok révén. Ezek a rezgések összekötik környezetével, egyensúlyban tartják, és stabilitást adnak neki.” – írja Carlos Castaneda az 1960-as évek jelenségéről Az idő kereke című könyvében.

 

Az erőtér fogalma a fizikából származik. A tudományban olyan jelenségek leírására használják, mint a gravitáció vagy az elektromágnesesség. Vegyünk például egy mágneses mezőt, amelyet nem vagyunk képesek sem látni, sem hallani, sem pedig megérinteni. Amit viszont képesek vagyunk látni, azok a mágneses tér erővonalai, mint amikor például vasreszeléket szórunk egy mágnes köré. Ilyenkor egy mintázatot látunk, amely az erőtérről tanúskodik. A mágnes körül és azon belül tehát bizonyos hatású energia működik: a mágneses mező megadja a vasreszelék struktúráját.

Közismert, hogy minden sejt genetikai anyaga azonos, de a végtagok és a fizikai szervek formája mégis minden embernél más és más. Eszerint ugyanaz a kémia összetétel, és ugyanazon fehérjék különböző alakzatokat eredményeznek. A forma nem magyarázható pusztán a kémiai anyagból, ahogyan egy épületterv sem érthető meg pusztán a felhasznált kő, fa vagy beton elemzésével. Alapelv tehát, hogy a forma nem magyarázható az anyagból.

A biológiában is ismert a „mező” fogalma. Az 1920-as években néhány biológus kidolgozta a mor- fogenetikus terek elméletét. Ez a fogalom röviden arra utal, hogy formaképző terek befolyásolják a szervezet – beleértve az élő szervezetek – növekedését. Ezt az elképzelést a mágneses mezők analógiájára dolgozták ki. A biológusok feltételezése szerint a szervezetek a mágneses mezőkhöz hasonló láthatatlan terekkel rendelkeznek, amelyek láthatatlan mátrixként meghatározzák fejlődésüket és alakjukat.

Rupert Sheldrake ennek alapján fogalmazta meg később azt az elméletet, mely szerint minden élőlényt láthatatlan erőterek vesznek körül, amelyekből a lény életerőket vonz magához. Noha Sheldrake szerint ezek a morfo- genetikus terek nagyon személyre szabottak, emellett beszél kölcsönös befolyásolásokról és kollektív erőterekről is, amelyekhez hozzá vagyunk kötve, s amelyek hatással vannak ránk. Korunk több gondolkodója, mint például László Ervin vagy Peter Russell továbbfejlesztették ezt az elgondolást egy olyan „mező” elméletével, amely az emberiség körül és az emberiség révén is létezik. Ez a mező „megőrzi” az emberiség összes megnyilatkozásának mágneses lecsapódását, s ezáltal meghatározza, milyen lépéseket kell az emberiségnek a jövőben megtennie. Levonhatjuk a következtetést, hogy az erőtérnek formaképző befolyása van azokra a dolgokra és lényekre, amelyek kapcsolatba kerülnek vele. Minthogy minden embernek és minden élőlénynek megvan a maga „kis” erőtere, nem nehéz elfogadni azt a képet, miszerint a hasonló erőterek összekapcsolódnak.

A gnosztikus tanokban a felemelkedés, tündöklés és aláhanyatlás természetéhez tartozó nagy, kollektív erőtereket a tizenkét természeti eonnak is szokták nevezni. Ezek a zodiákushoz kapcsolódó sugárterek alkotják a tizenkét részből álló állatövet, melyek mindegyike váltakozva és egyszerre is, a maga módján befolyásolja az ember viselkedését. A gnosztikus gondolkodásban szó van emellett egy „tizenharmadik eonról” is. Ezzel a természetünkön abszolút kívülálló erőtérre utalnak. Ebben az erőtérben összpontosulnak az örökkévalóság erői, vagyis Krisztus Világossága, és körülveszik az örökkévalóságot keresőket.

Létezik tehát egy tizenkétszeres „eonikus uralom”, vagy más néven „zodi- akális (állatövi) börtön”. Ezen eonikus uralom tükörképe megtalálható a saját mikrokozmoszunkban is egy tizenkétszeres aurikus égbolt, a lipika formájában. És ez az aurikus lény vagy lipika tükröződik az anyagember tizenkétszeres „agyistenének” trónján.

A szokásos én-ember tehát nagyon barátságos, előzékeny és müveit lehet, de ez még nem változtatja meg a tizenkétszeres agyistent, melyet a tizenkétszeres aurikus tér ural, ami pedig szintén a tizenkétszeres zodiákus eon uralma alá tartozik! Ezt az életállapotot nevezik „bűnösnek”, nem azért, mert az ember romlott, vagy rossz, hanem mert az eonikus rögeszmében időleges jelenségként, mintegy marionettbábként, dróton rángatják öt.

Az anyagember születésétől fogva ebben a rögeszmében él, sőt, mint természeti jelenség, ebből is született. Kijelenthetjük, hogy a dialektika kényszerképzete úgy járja át az egész életet, mint a kovász a kenyeret. Nincs egyetlen szerv, sejtcsoport vagy sejt sem, amelyik szabad lenne tőle, kivéve a szív rózsájában lévő szellemszikra atomot. Hogy ez az őrület megszűnjék, egy másik folyamatnak kell megkezdődnie az emberben. Egy másik kovásznak kell őt áthatnia, a véréből kiindulva és innen kezdve a folyamatot. Ezt az új kovászt „az új szövetség pránájának”, vagy „Krisztus misztikus vérének” nevezik.

Ez egy hatalmas folyamat, és az a fontos, hogy elkezdődjön bennünk, és ne halogassuk az evangélium tanítványaihoz hasonlóan, akik előbb még meg akartak házasodni, vagy eltemetni a hozzátartozójukat, vagy felszántani a földjüket. A mennyei birodalom új, eredeti zodiákus formájában, új aurikus konstellációban és megújult főszentéllyel a szív nyitott ajtajánál várja, hogy beengedjék.

 

Mit értenek a rózsa keresztesek azon, hogy…

 

Aurikus tér vagy lipika:

Az érzékszervi központok, erőösszpontosulások és gyújtópontok összessége, melyekben az ember egész karmája le van rögzítve. Az ember földi, halandó lénye nem más, mint ennek a firmamentumnak, vagyis saját égboltjának a kivetülése. Lehetőségeinek, korlátainak és fajtájának megfelelően, teljesen ezáltal van behatárolva. Az aurikus lény a bukott mikrokozmosz „bűnterheinek” (régi egyházi fogalom) megtestesülése.

Ez a régi mikrokozmikus égbolt, amely a Gnózis értelmében vett teljesen új életmóddal, az „életmegfordítással” kicserélődik, és új égbolt keletkezik. Ennek következménye egy új föld, és az igazi ember feltámadása, melyben szellem, lélek és test az isteni tervvel összhangban ismét újjá, harmonikussá és múlhatatlanná válik.

 

Eonok:

Többek között hatalmas, láthatatlan, de világosan érezhető természeterők, melyeket hosszú idők folyamán az emberek teremtettek, kezdetben még öntudatlanul. Kényszerítőén befolyásolják az emberi létet. Mivel a természeti emberiség legkifejezőbb jegye az önfenntartás, így a tizenkét eon közös ismertetőjegye és legfontosabb mozgatórugója is az önfenntartás.

Ezek az idők folyamán hierarchikusan a tér-idő rend fölött uralkodó csoporttá fejlődtek. Az emberiség hatalmas szenvedése árán a leghatalmasabbak közülük ideiglenesen ki tudják vonni magukat a dialektika körforgásából. Ezt a szabadságot azonban csak a világ szenvedésének fenntartása árán érhetik el, mivel az emberek erős fájdalma vagy öröme esetén felszabaduló étererőkből táplálkoznak, és ez szükséges ezen eonok fennmaradásához.

E természeti hatásokon kívül léteznek még az isteni, hétszeres Földkozmosz természeterői is. Az emberi faj bukott állapota miatt azonban e hétszeres erőt többnyire kopárnak, üresnek és ellenségesnek éljük meg. Ezeknek az erőknek a harmóniáját és csendjét az ember számtalan módon megzavarja.

 

Gnózis:

Isten lélegzete, a Logosz, minden dolgok forrása, amely mint Szellem, fény, szeretet, erő és egyetemes bölcsesség nyilvánul meg.

Az Egyetemes Szerzetet is Gnózisnak nevezik, mint Krisztus sugárterének hordozóját és megnyilvánítóját. Harmadsorban a Gnózis Isten élő ismerete, amelyben azoknak lehet részük, akik képesek fénylelküket a tudatos léthez vezetni.

 

Főszentély és szívszentély:

Az ember feje és szíve arra hivatott, hogy Isten emberben folytatott működésének megszentelt munkahelye legyen, ha az ember helyreállította a kapcsolatot a szellemmel.

 

 

 

Egy jel a szerzet nyomában

 

A Szellemi Iskola fejlődését számos különleges jel hangsúlyozta. Mély szellemi megnyilvánulások előhírnökei voltak ezek, melyeket a nagymesterek fényként, erőként és a Szerzet szavaiként továbbítottak a tanulók seregének.

 

Az elmúlt évszázad hatvanas éveiben tartották az első Aquarius-konferenciákat. Ezeken elmagyarázták, hogy a bolygónk lélegzési terében már régóta jelentkező légköri változások hatására egy új sugártér alakult ki. Ez az in- terkozmikus sugártér, a beköszöntő Vízöntőidőszakkal közösen, bolygónkon hatalmas szellemi forradalmat, és az élet minden formájában végbemenő megfordulást okoz. Egy világválság nagy változásokat idéz elő, és mélyen beavatkozik az emberi létbe. Ezáltal egy új keresés jön majd létre. Számtalan ember tér majd le az addig járt útjáról, és mélységes elkeseredésében minden elképzelhető irányba halad, hogy az élet értelmére rátaláljon. Az emberiségnek ebben a válságában a világ és az emberiség egyre mélyebbre süllyed. A nagymesterek öt Aquarius-konferencián magyarázták, hogy a bolygóközi rendszerből, az eredeti mennyei zodiákusból kiáramló teljesen új sugárerő hogyan fog minden embert megérinteni.

Ez a sugárerő, potenciális képességként mindenkinek lehetővé teszi, hogy kövesse a megszabadító ösvényt. A bolygói lélegzötérben lévő új sugárerő az eredeti területről a főszentélyre, és elsődlegesen a pinealis (tobozmirigy)-agy- területre irányul. A pinealis az akarat és a tudat központja.

Minden halandó – magyarázta Jan van Rijcken- borgh – részesül a Szellem sugaraiban, de távolról sem mindenki reagál erre a megfelelő módon. Az ebből következő zavarodottságban, sok ember tudatát támadás éri, és ők felteszik maguknak a kérdést: mi célból, miért és hová? Ezeket a kérdéseket a Szellemi Iskola mindig újból megválaszolta, munkája pedig arra irányul, hogy mindenkit bevezessen az új időszakba, aki kapcsolatban áll vele….

 

Új gnosztikus birodalom

 

Az eredeti, tiszta asztrális anyagból épült gnosztikus asztrális tér, amelyet a gnosztikus Egyetemes Lánccal együttműködve az ifjú gnosztikus Szerzet épített. Két térségre, a mi világunkra (azaz a hetedik kozmikus területre) és a hatodik kozmikus terület feltámadási terére kiterjedő tevékenysége az igazi megváltásra vágyó embert – mindaddig, míg az aratási időszak tart – képessé teszi arra, hogy az ifjú Gnózis élő testén keresztül belépjen a feltámadási térbe. Vagyis az Iskola élő teste alkotja a két kozmikus terület közti nagyon is ideiglenes hidat. Az új gnosztikus birodalom testesít meg minden szükséges erőt, amellyel a tanuló ezen a hídon áthaladhat az élethez. Európában keletkezett, majd innen kiterjedt az egész világra. Hívása az egész emberiségnek szól.

 

 

 

2015/2. szám

 

 

Teremtő és teremtett

 

Az Egyetemes Tan szerint a teremtmény arra hivatott, hogy egyszer olyanná váljon, mint Isten: a teremtettből felmenjen a teremtetlenbe. A régi kínaiak szavaival élve a valamitől áttörjön a semmihez, azaz a határtalanhoz, ahhoz, amiről egyszerűen nem lehet beszélni.

A teremtéssel kapcsolatos folyamatokat Jan van Rijckenborgh hermészi filozófiát értelmező írásai alapján szeretnénk megvizsgálni mélyrehatóbban.

 

 

Hermész, fiához, Táthoz: a láthatatlan Isten a legnyilvánvalóbb

Jan van Rijckenborgh: Az egyiptomi ős-Gnózis 2 XXX. A nyolcadik könyv

 

1. Hermész: A következők jelentőségét, ó Tát, szintén részletesen megmagyarázom neked, hogy megnyíljanak szemeid Isten rejtélyei számára, mert Isten minden értéken felül magasztos. Belső szemlélődéssel értsd meg, hogy Ő, aki a nagy tömeg számára láthatatlannak tűnik, számodra mégis a legnyilvánvalóbb.
2. Mert nem létezne valóban, ha nem lenne láthatatlan. Mert ami látható, az lett, egyszer megjelent.
3. Az észlelhetetlen azonban mindörökké létezik, mert nem kell megjelennie: örök és minden mást megjelentet.
4. Mindent megjelentet, anélkül, hogy maga megjelenne: szül, anélkül, hogy ő maga született volna. Semmilyen észlelhető alakban nem mutatkozik, hanem mindent észlelhető alakkal ajándékoz meg.
5. Mert csak az alkotott dolog észlelhető jelenség. A születés, az alakulás nem más, mint belépés a láthatóságba.
6. A nem született Egyetlen ugyan észlelhetetlen jelenség, tehát láthatatlan, mivel azonban mindennek alakot ád, így minden által és mindenben láthatóvá válik, mindenekelőtt azoknak, akiknek meg akar nyilvánulni.
7. Ezért, fiam Tát, mindenekelőtt arra kérd az Urat, az Atyát, az Egyetlent, aki nem az Egy, hanem az Egy eredete, rendelje úgy kegyesen, hogy te ezt az Istent, aki oly kimondhatatlanul nagy, megláthassad, ha csak egyetlen sugarát is felvillantaná a tudatod fölött.
8. A láthatatlant csakis a lélektudat látja, mert maga is láthatatlan.
9. Ha sikerül neked, ó Tát, akkor Ő láthatóvá válik szellemlelked szemei előtt, mert az Úr szabadon, bőségesen megmutatkozik az egész mindenségben.
10. Képes vagy-e a lélektudatodat látni, kezeddel megfogni és Isten ábráját csodálva megfigyelni? Ha ugyanis a benned lévő számodra láthatatlan, hogyan váljon maga Isten láthatóvá benned anyagi szemeid számára!
11. Ha látni akarod Őt, akkor figyelmedet fordítsd a Nap felé, a Hold járására, a csillagok törvényszerű menetére.
12. Mert kicsoda az Ő rendjeik oltalmazója? Íme minden rendet lelkiismeretesen meghatároz a szám és a hely.
13. A Nap, az égbolt isteneinek legnagyobbja, akinek minden mennyei isten tisztelettel helyet ad, mint királyának es uralkodójának, ez a kimondhatatlanul nagy, a földnél és tengernél is nagyobb, megengedi, hogy kisebb csillagok őfölötte mozogjanak. Tiszteletből vagy félelemből? Kitől való félelemből, fiam?
14. Nem rója-e pályáját minden csillag hasonló vagy egyforma uton az égbolton? Ki határozta meg mindegyiknek külön-külön a fajtáját és pályája méreteit?
15. Nézd a Göncölszekeret, mely a saját tengelye körül forog és forgásába az egész égboltot belevonja. Kinek az eszköze ez? Ki tűzte ki a tenger határait? Ki rakta le a föld alapjait?
16. Ó, Tát, a mindenség alkotója és Ura. Nélküle, aki mindezt alkotta, sem hely, sem szám, sem mérték nem lenne a kozmikus rend kifejezője. Mert minden rend egy alkotó valóság eredménye. A rendetlen és mértéktelen csak ennek a távollétét bizonyítja.
17. De még az ilyen sem gazdátlan, fiam. Mert – habár a rendetlennek hiányzik a rend lényege -, mégis alá van rendelve annak, aki még nem adta meg neki az ő rendjét.
18. Bárcsak megadatna néked, hogy szárnyra kelve, ég és föld között lebegve lenézhess a föld szilárd testére és a tenger hullámzó messzeségeire, a folyamok hömpölygésére, a levegő szabad lebegésére, a tűz hevére, a csillagok járására, az égbolt sebességére és a mindezek körül keringő világegyetemre.
19. Mily rendkívül kegyes ez a látomás, fiam, ha mindezeket a dolgokat az ember belül látja felvillanni: hogyan mozdul meg a mozdulatlan, és hogyan jelenik meg a láthatatlan a művekben és a művek által, amiket Ő alkot! Ez tehát a rendje, és a teremtés ennek a rendnek a himnusza.
20. Ha észre akarod venni Istent a halandó lényekben és a halandó lények által is, amelyek a földön és a mélységekben vannak, akkor gondold meg, fiam, hogyan épül az ember az anyaméhben: gondold át pontosan ezt a művészien ügyes alkotást, és tudd meg, hogy az ember e szép és isteni képének ki az építtetője.
21. Ki csinálta a szemeket gömbölyűre?

Ki fúrta az orrlyukak és a fül nyílásait?

Ki nyitotta ki a szájat?

Ki feszítette ki és erősítette le a testben az izmok és idegek hálózatát?

Ki fektette le az erek csatornázatát?

Ki adta a csontváznak a szilárdságát?

Ki vonta be a húst bőrrel?

Ki választotta szét az ujjakat?

Ki tette szélessé a talpakat?

Ki vájta a test kijáratait?

Ki helyezte helyére a lépet?

Ki alkotta a szívet piramis alakúra?

Ki tágította ki a májat?

Ki tette lyukacsossá a tüdő kamráit?

Ki tette öblössé a hasat?

Ki rakta a legkedveltebb részeket a nyilvánosság elé és állította hátrébb a mellékeseket?

22. Lám, mennyi művészi kézügyességet és milyen sok munkamódszert alkalmaztak egyetlen tárgy kialakításánál, mennyi műtárgyat vontak össze egyetlen műben; mind rendkívül szép, mindenütt tökéletes arányok, és minden más és más.
23. Ki készítette mindezeket? Ki más lenne anyjuk-apjuk, mint a láthatatlan Isten, aki az ő akarata szerint alkotta ezeket!
24. Senki sem állítja, hogy egy emlékmű vagy egy festmény szobrász vagy festő nélkül készült volna. Éppen ez a teremtés keletkezett volna teremtő nélkül? Ó, mérhetetlen elvakultság, ó Istentől való elhagyatottság, ó elzárkózottságok mélysége!
25. Ó Tát, fiam, sohase vitasd el tehát a teremtőtől az ő kezének alkotásait! Az Isten névnél sokkal jobban kitűnik az ő nagysága, ha azt mondjuk: minden dolog Atyja. Mert csakis ő jogosan Atya; sőt – valójában ez az ő megnyilvánító tette.
26. Ha pedig még merészebb dolog kijelentésére kényszerítesz: az ő lénye minden dolognak a megtermékenyítője és nemzője. Ahogyan pedig semmi sem jöhet létre teremtő nélkül, úgy a teremtő nem lenne örök, ha nem teremtene örökké: az égben, a levegőben, a földön, a mélységben, a világegyetem minden részében, az egész mindenségben, abban, ami van, és abban is, ami nincs.
27. Mert az egész mindenségben semmi sincsen, ami nem ő lenne. Ő a létező meg a nemlétező is. Mert a létezőt ő nyilvánította meg, és a nemlétező őbenne szunnyad.
28. Ó, Isten mindenek fölött magasztos! Ő a láthatatlan, aki mégis a legnyilvánvalóbb; ő, akit a szellemlélek néz, akit azonban a szemek is láthatnak; ő a testetlen, akinek sok teste van, sőt minden test az övé, mert olyan nincsen, ami nem ő. Mert minden, ami van, az ő. Ezért az övé minden név is, mert mind az egyetlen Atyából van. Azért nincsen egyetlen neve sem, mert ő a mindenség Atyja.
29. Ki magasztalhatna téged túl, vagy egyáltalán a méltóságod szerint? Hová nézzenek szemeim, hogy dicsérjelek? Felfelé vagy lefelé, befelé vagy kifelé? Nincsen olyan út, olyan hely, nincsen olyan teremtmény sem, mely rajtad kívül lenne. Minden benned és belőled van. Mindent adsz, és semmit sem veszel el, mert minden a te birtokod, és semmi olyan sincsen, ami nem a tiéd lenne.
30. Mikor dicsérjelek? A te órádat és idődet lehetetlen tudni.
31. És miért dicsérjelek? Azért, amit alkottál, vagy azért, amit nem alkottál? Azért, amit megnyilvánítottál, vagy azért, amit rejtekben tartottál?
32. És mivel dicsérjelek? Mintha lenne valamim, valami sajátom, vagy bármi, ami nem te lennél?
33. Mert te vagy minden, ami én egyáltalán lehetek; te vagy minden, amit egyáltalán tehetek; te vagy minden, amit egyáltalán mondhatok; mert te vagy minden, és rajtad kívül semmi nincsen.
34. Még az is te vagy, ami nincs. Te vagy minden, ami lett, és minden, ami nem lett; szellem vagy, ha a szellemlélek néz; Atya vagy, amikor a világmindenséget alakítod; Isten vagy, amikor tevékeny, egyetemes erőként nyilvánulsz meg. Te a jó vagy, mert mindent teremtesz.
35. A legfinomabb anyag a levegő.

A legfinomabb levegő a lélek.

A legfinomabb lélek a szellem.

A legfinomabb szellem Isten.

 

 

Az istenterv sérthetetlensége

Jan van Rijckenborgh: Az egyiptomi ős-Gnózis 2 XV.

 

Képzeljék el a világegyetemet teljesen szűzies állapotban, tehát üresnek, ahogyan a teremtés elbeszélésének bevezetője ábrázolja: a világmindenséget a teremtés előtt. Ez az üresség csak látszat, mert tele van ősanyaggal, kozmikus eredet-önállósággal vagy gyökérönállósággal. Ez a kozmikus eredet-önállóság az igazi kezdeti természet, amelyet a legrégibb egyiptomi gondolatmenetek gyakran Anyának vagy Ízisznek neveznek. És amikor a Gnózis Máriáról beszél, ugyanerről a szűzies ősanyagállapotról van szó.

Az őstermészetre hét sugár gyakorol befolyást, az egyetemes szellemtér hét ereje, Isten hét ereje, amelyek a Mozdulatlan Birodalomból indulnak ki. E hét sugár mindegyike hétszeres, hétféle. A hétszer hét sugár mind egymástól függ.

A negyvenkilenc sugár az abszolút életet, az abszolút szeretetet, az abszolút intelligenciát, az abszolút harmóniát, az abszolút bölcsességet, az abszolút odaadást és az abszolút megszabadító cselekedetet képviseli.

Azt, hogy ez a hét sugár egymástól függ, és így minden sugárban jelen kell lennie a hat másiknak, könnyen megérthetik, ha végiggondolják, hogy minden tettben életnek, szeretetnek, intelligenciának, harmóniának, bölcsességnek és odaadásnak kell jelen lennie, hogy valóban megszabadító tettről beszélhessünk.

Mihelyt a hét sugár – mely a mozdulatlanból, a határozottból, az érinthetetlenből indul – bemegy az őstermészetbe, az egyetemes anyába, Íziszbe, ebben az őstermészetben mozgás, hatás keletkezik. Ez a mozgás mindig együttmozgás. Az őstermészet ekkor a belőle keletkező által az Istenségben elhatározottat bizonyítja. Az ismerhetetlenből a hét sugár bejön az őstermészetbe, hogy hatása által, és azáltal, ami az őstermészetből emiatt megjelenik, bizonysággá tegye, amit az Istenség akar. Az együttmozgással tehát az isteni ki lesz hordva és meg lesz nyilvánítva a természet térségében.

Ha az olvasó végiggondolja, hogy minden megjelent valóság a hét egymástól függő isteni sugárból lett, akkor tudatába jut egy tudományos szükségszerűségnek: minden teremtettnek magában kell hordoznia az isteninek a képét, lényegét, a magját; minden teremtettben egy elhatározott isteni cél rejlik, amelyet azonban csak együttmozgással lehet megvalósítani. Amint tehát egy lénynek sikerül az őbenne hét sugárban hatásos istentervvel együttmozogni, együttrezegni, ez a terv őbenne és őáltala megvalósul.

Ez egy óriási következtetés, s erre vezet rá minket az egyiptomi filozófia, Hermész Triszmegisztosz filozófiája. Aki az együttmozgásban áll, aki a „közös mozgalomba” belép és abban kitart, az önmagában és önmaga által megvalósítja az istentervet. Az egész teremtésben benne van tehát az abszolút isteniség felé haladó tökéletes együttmozgás. Emellett azonban fennáll az ellenmozgás lehetősége is! Mert az istenivé válás lehetősége, amellyel a teremtményt megajándékozták, az abszolút szabadságot is magában foglalja. Ez a hét egymástól függő sugár fajtájából következik. Erről tanúskodik az idézet is, amelyet mindannyian jól ismernek: „Ahol az Úrnak szelleme, ott a szabadság”.

Ezért láthatjuk a mindenség-megnyilvánulásban mindkét hatást, az együttmozgást és az ellenmozgást is fellépni: a szabadságot, hogy valóban bemenjünk az isteni mindenség-alakulásba, és igazi értelemben, alapvetően és szerkezetileg Isten gyermekei legyünk, valamint a szabadságot, hogy ellenkezzünk, és így az elfajult dialektika káoszába süllyedjünk. A dialektikát látjuk és ismerjük. Látjuk és ismerjük azonban – ha hajlandók vagyunk – az Istenségben folyó élet valóságát, az együttmozgás eredményét is. Éppígy látjuk és ismerjük a kettő között lévő csoportot is, mely kioldozza magát az ellenmozgásból és ennek következményeiből, hogy az együttmozgásba merüljön, melynek első következménye a transzfiguráció, az átalakító helyreállítás, az ellenmozgalom következményeinek a kijavítása.

Az őstermészet tehát annak a fejlődésnek a tere, amely az Istenségben van elhatározva. Ami emögött van, és azután jön, miután ezt a fejlődést siker koronázta és befejezték, arra az Iskolában a felelettel adósnak kell maradnunk, mert teljesen felfogóképességünkön kívül fekszik.

Térjünk vissza az ellenmozgalom tényéhez. Tudjuk, mily rettenetes nyomort és megzavarodást, milyen természetellenességet hoz magával az elfajult dialektika. Ugyanakkor az ellenmozgás következményeit is ismerjük: ez a megkövesedés, a kikristályosodás.

Van azonban egy vigasz: a halál ténye. Ezen egyszer alaposan el kell gondolkodniuk! Az ellenmozgás, mint láttuk, szabadságunk miatt alakult ki. Ha azonban az ember megmozdul, önkéntesen aktívvá válik, akkor ezzel mindig következményeket is teremt, ez elkerülhetetlen. Bizonyos cselekvés a neki megfelelő fejleményekkel jár. Az ellenmozgás következménye tehát a halál. Az ellenmozgás eredménye az, hogy önmagát megsemmisíti.

Nem pompás-e és nem kimondhatatlanul vigasztaló-e ez? A vonakodás – a létünk alapját képező istenterven való önkéntes együttműködés megtagadása – ezek szerint nem tarthat örökké, hogy végül esetleg megtöltse az egész mindenségnyilvánulást, majd áttörjön az anyagtalanba egészen a mozdulatlanig, hogy így állandóvá váljon. Képzeljék el, mily rettenetes lenne ez!

Amit nem isteni létre szántak, ami nem az isteni állapotból indul ki harmonikus együttmozgásban, az oly valótlan, oly erőtlen, annyira a kristályosodásnak van alávetve, hogy bizonyos pillanatban össze kell omlania. Akkor megmutatkozik, hogy lényegében semmi, és önmagát semmisíti meg.

Csakis az az örök, ami az Úr szelleméből van. Aki tehát az ellenmozgalomban áll, aki az ellenmozgás foglya, azt addig éri a szüntelen felőrlődés és megöletés, amíg a minden teremtettben rejlő isteninek az ereje miatt be nem látja, hogy mivel az ellenmozgás nem együttműködés, semmiféle eredményhez sem vezet, hanem következményeiben felőrlődik és összetörik. A megmenekülés egyetlen lehetősége az együttmozgásban, az egyesülésben és a hét egyetemes sugárral való tökéletes harmóniában található meg.

 

 

Involúció – evolúció

Jan van Rijckenborgh: A modern Rózsakereszt elemi filozófiája VI.

 

A szűzszellemek világa az eredeti embervilág Isten terve szerint. Ez az istenrend a mennyek birodalma, és nem tévesztendő össze a külső keresztények úgynevezett mennyországával, sem a spiritiszták „örök nyár” országával. Ez a világ bolygói kozmoszunk egyik létterületén fekszik. Bolygói kozmoszunknak hét létterülete van, melyek együtt egy nagy gömböt képeznek. Világunk e hét térség egyike.

Az eredeti embervilág az örök nagyszerűség területe. Az emberiség ott tökéletes engedelmességgel teljesíti Isten tervét, amin a világ és az emberiség alapul. Az engedelmesség itt nem vak követés vagy vakfegyelem, hanem önkéntes, tudatos együttműködés Istennel, szabad szeretetkapcsolatban. Ebben a kapcsolatban az egész emberi, dinamikus akarat, melyben az istentűz lehetőség formájában jelen van, az isteni akaratra hangolja magát. Ebben a létállapotban az ember akaratképességét egyáltalán nem használja kísérletezve, spekulálva vagy erőltetve. Képzeljék el ezt az állapotot.

Az ember teljesen rendelkezik eredeti, isteni képességével úgy, hogy kimondhatja a teremtő szót: mert ő szólt és meglett, ő parancsolt, és előállott. Ezek a képességek tökéletesek, ha az Istennel való szabad szeretetkapcsolat keretei között, mintegy Isten kezét fogva fejlődhetnek. Ha azonban ezeket az isteni képességeket valaki kísérletezve, spekulálva vagy erőltetve akarná alkalmazni, akkor annak katasztrófa lenne a következménye, ami az egész világegyetemre átterjedne. Szemeink láttára alakul ki egy ilyen dráma, amikor az ember kísérletező, erőltető önfenntartási törekvése ösztönzésére a kozmikus építőanyagok után nyújtja ki a kezét, és megkísérli ezeket a kozmikus energiákat atomhasítással önző céljai szolgálatába állítani. Akaratának ennyire tudatlan alkalmazásával, minden kozmikus összefüggést figyelmen kívül hagyva az ember olyan gyerekre hasonlít, aki gránáttal játszik. Ha ezt belátjuk, akkor képesek leszünk valamit megérteni abból a katasztrófából, ami a bűnbeeséskor ért minket. Az ember elkezdte isteni, teremtő képességeit önkényesen, kísérletezve, erőltetetten használni. Így az emberi akarat zabolátlanná vált, visszaélt a szabad akarattal, s az elszabadult erők kivonták magukat az ember ellenőrzése alól.

A szent könyvek azt mondják, hogy Isten nem hagyja el kezeinek alkotásait. Meg kell azonban gondolnunk, hogy ez nemcsak ránk vonatkozik, hanem az egész teremtésre. Az emberi lázadás következményeként meg kellett védeni a teremtést (a világot, az emberiséget, a világegyetemet). Az ember hatósugarát ezért korlátozták, de az eredeti állapotba való visszatérés lehetőségét nyitva hagyták arra az esetre, ha az ember belátja az isteni akarattal szembeni szabad engedelmesség szükségességét, és újra aszerint él.

Az emberiséget kiűzték a mennyei világból. Nem a bűnbeesés büntetéseként, elkövetett lázadása miatt, hanem hogy a teremtést megvédjék, s az embert is saját magától. Ekkor kezdődött az involúció, a leszállás az anyagba. Tehát nem az történt, hogy Isten tervbe vett egy zarándoklást, hogy tapasztalatokat szerezhessünk, hanem ez egy kozmikus forradalom következménye volt. Az involúcióra az elveszett fiak miatt, a szándékos hűtlenség miatt volt szükség.

Ezért, ahogyan az involúció sem volt feltétlen, úgy magától értetődően az evolúció sem az. Mert számtalan olyan lény volt, akinek léte megőrződött a szabad szeretetkapcsolat tökéletes engedelmessége miatt az eredeti életterületen, s akik így az emberi hierarchia magját képezték.

Számunkra azonban, akik részt vettünk a hanyatlásban, az involúció feltétlenül szükséges volt, mert ellenkeztünk az isteni törvénnyel, s egyetlen alkalmat sem ragadtunk meg a visszatérésre.

A bukás közvetlen következményeként az emberi szellemet, a mindent mozgató és erővel ellátó szikrát elszigetelték. A lázadó ember így szárnyszegett lett, s „lezuhant az égből”.

Az így hanyatló emberiséget egy olyan területre helyezték, ahol észre kellett vennie, hogy isteni helyzete félistenivé vált. Az egyetemes filozófia ezt az állapotot úgy jelöli, hogy „a tudatot a szellemalakból a lélekalakba helyezték”. A tudatot a vérhez kötötték.

Amikor a szentségtelen, zabolátlan akarat az embernek ebben az új helyzetében is tovább burjánzott, az involúció isteni szükségrendjét még alacsonyabb területen, még életbevágóbban folytatták. Ezen a most már végképpen hanyatló zarándokúton az ember elveszítette eredeti alakját. Az embertől elvették a mennyei személyiséget. A szellem ezzel elveszítette isteni képességeit és erőit, isteni életerőit. Ezentúl már csak biológiai, állatias tudata lehetett, egy olyan látszatemberi állapotban, amelyben már csakis saját magát, ezt az új természetes megjelenési formáját károsíthatja.

Ez az involúciós folyamat egy teljesen új, istentelen személyiség alapjának kialakításával kezdődött. Az emberiség történetének leírását minden régi ezoterikus filozófia a lesüllyedésnek ezzel a szakaszával kezdi.

Az új anyagtest magja a Szaturnuszkorszakban készült el, az új élettest magja a Napkorszakban, az új asztráltest magja a Holdkorszakban, az új gondolati képesség magja pedig a Földkorszakban.

Ez a folyamat most végére ért. Van egy személyiségünk, testalakunk, de nem az, amit Isten tervezett. Mostani személyiségünkkel csak azért ajándékoztak meg minket, hogy ezen az alapon megtalálhassuk a visszautat.

Ebben a személyiségben van ugyan bizonyos tudatunk, de nem az eredeti állapotú testtudat, még kevésbé igazi lélektudat, és különösen nem szellemi tudat!

Magunk kovácsolta láncokkal vagyunk ennek a világnak a csupasz szikláihoz láncolva. A szabad akarat utolsó halvány nyomával, amit meghagytak nekünk, tombolunk démonokként, technikai szörnyszülötteket találunk fel, erőszakot teszünk minden természetes életen, kihasználjuk egymást, s általánosan degeneráljuk ezt a réteget, életterületet.

Ugye most már érthető, hogy egy ilyen személyiség regenerálása nem lehetséges, mert ez az eredeti ember elfajulásának a terméke? Belátják-e, hogy a visszaút más, mégpedig a személyiség kicserélése? Ez pedig az elfajult termék semlegesítése, s ugyanakkor az eredeti ember újra-felépítése.

Az evolúció tehát nem önműködő folyamat, hanem elhatározástól és cselekvéstől függ. Nagyon sok mindennek kell megtörténnie, amíg majd velünk kapcsolatban újra evolúcióról beszélhetünk.

„Isten azonban nem hagyja el kezeinek alkotásait.” Az egyetemes tan, a Krisztushierarchia, és ennek a világra és emberiségre gyakorolt befolyása lemerült Ádámmal együtt. Erről tanúskodnak a világvallások, valamint a próféták és munkások hatalmas sora.

Mindannyian az ember ősemlékezetére hatnak, azt szólítják fel. Ezt az eredeti létével kapcsolatos emléket az ember magával hozta a hanyatlásba. A legtöbb ember létösztöne azonban az anyagban oly nagy, hogy az emlékezés mélyen a tudatalattijába süllyedt. Az ilyen helyzetben lévő embernek alig lehet valamit is segíteni. Mihelyt azonban tudatára ébred emlékező képességének, megérhet benne az elhatározás, hogy felálljon a moslékos vályútól, s visszatérjen Atyjához.

Ebben az állapotban érinti meg őt a Szellemi Iskola, és megkezdődik a koncepció, a tervezés stádiuma, vagyis a benedikció hatására elvetik a magot a szántóföldbe. Megállíthatatlan kibontakozásról azonban itt sincsen szó. A magvetőről szóló példabeszéd ennek a meggyőző bizonyítéka. A jelöltnek erős érdeklődéssel kell dolgoznia. Teljes együttműködést és állandó erőfeszítést követelnek meg tőle. Így ezzel az írással sem intellektuális szórakozást nyújtunk, hanem az isteni mag kifejlődését kívánjuk elősegíteni.

Ez a mag egy erő, egy fejlődési lehetőség, mely sem a halálos álomba merült igaz ember képében, sem az elromlott énben nem található. Ez a hierarchia ajándéka, mely Krisztus erejében vérkapcsolatba lép a jelölttel. Ha erre az érintésre önkéntelenül reagál (amihez az érintéssel az erőt is megkapja), akkor a mag fejlődésnek indulhat. Így megy át a koncepció stádiuma a magzati állapotba, melyben megalapozódik a mennyei személyiség.

A megalapozás előrehaladása során felébred az emberben a lélek és a szellem, s megszólalnak benne. Az új élet követelménye, mely most feléled a tanulóban, sokrétű konfliktusba, lényének mélyreható krízisébe viszi. Mert az új élet erői, amelyek kifejlődnek benne, földi személyiségét az alapjaiban támadják meg. Mivel test és vér nem örökölheti a birodalmat, a tanulónak magának kell földi lényén végrehajtania az ítéletet, s következetesen kiviteleznie az én összetörésének folyamatát. A benedikció állandó vezetése alatt most erős tevékenység kezdődik, az alapvető megváltozás önmagán dolgozó folyamata. Ez sokoldalú folyamat, s ehhez folyamatos, állandó, egyre mélyebbre hatoló tájékozódásra van szükség. A tudásnak és az életnek egészen új területét kell feltárni.

E fejezet végén utalnunk kell arra, hogy a kozmoszra vonatkozó isteni tervben van egy feltétlen evolúció, s hogy ezzel kapcsolatban a rendelkezésünkre álló idő korlátozott. Bukott emberiségünk érdekében az isteni szükségtervben van egy fejlődési program, amelynek fokozatai törvényszerűen követik egymást, így most új korszak kezdődött. E korszak aratásának az ideje. Ebben a meghatározott időtartamú új időszakban el kell magunkat határoznunk. Akinek megvan az ősemlékezése, azt, az „elveszett fiút”, az Atyához való visszatérés lehetőségével szembesítik.

Krisztus figyelmeztetésére gondolva „Nélkülem semmit sem tehettek”, be kell látnia, hogy ha kívül áll a Krisztushierarchián, akkor semmire sem képes, mert ennek kell őbenne elvetnie a megújulás magját. Továbbá azzal a ténnyel is számolnia kell, hogy az emberiség hanyatlása tovább folytatódhat, mert az ember állandó, elvakult, önkényes törekvéssel a kozmikus építőanyagok után nyújtja ki a kezét, s ezeket az atomok elhasításával akarja önfenntartó céljaira felhasználni. Ezáltal megzavarja a fennálló kozmikus egyensúlyt, és az életet ezen a Földön, mai formájában, lehetetlenné teszi.

A földi emberiség további hanyatlása legyen arra újabb ösztönzés, hogy elhatározással és tettekkel kivonják magukat e következmények alól.

 

 

Erő és mozgás

Jan van Rijckenborgh: Az egyiptomi ős-Gnózis 4 XXIX.

 

A Corpus Hermeticumként ismert iratokat a tizenegyedik század körül találták meg. A tizenhatodik könyv Ámonhoz szól. Ámon olyasmit jelent, mint „Isten gyermeke, Isten fia, Isten teremtménye”. Itt azonban ne az Úrjézusra gondoljanak, hanem az emberre általában. Mert az ember teremtmény, Isten alkotása. Isten gyermekei vagyunk, Isten tervéből született teremtmények.

Vizsgáljuk meg valamivel részletesebben a rejtett ember, Ámon kialakulásának folyamatát.

Hermész kifejti, hogy mielőtt a rejtett ember teljes testi-lelki szépségében előkerülhetne a mikrokozmoszból, először egy teremtési folyamatnak kell lejátszódnia, amely létrehozza a teremtményt. Vagyis léteznie kell egy kozmosznak, hogy megjelenhessen benne a mikrokozmosz, lennie kell továbbá makrokozmosznak, amely a kozmoszt hordozza, mögötte pedig annak a hajtóerőnek, amit Hermész természetnek nevez.

Ez a természet két elemből áll: erőből és mozgásból. Az egyik, az erő, áthatja és belülről fogja össze a világot. A másik pedig, a mozgás, bővüléshez segíti és kívülről öleli át. Ez a két jelenség mindig mindenben együtt lép fel, így teljesítve a nagy tervet, – a saját, belső erő és a mozgás tágító hatása révén ugyanis alkímiai folyamat megy végbe. A mozgás és az erő együttműködése tudniillik hőt fejleszt, a hőség pedig tüzet okoz.

Az olvasó talán tudja már, hogy az ősanyag határtalan óceánját víznek szokták nevezni, élő víznek. Amikor az erő és a mozgás következtében fellobban a tűz, és megérinti a vizet, akkor besűrüsödés indul meg, „vízkő” keletkezik.

Így történt meg, hogy egy adott pillanatban föld sodródott a vízen.

Az erőből és mozgásból víz, tűz és föld képződött.

A víz, a tűz és a föld alakuló egyensúlyának további folyamata során pedig gőz szabadult fel, azaz levegő, légkör keletkezett. És ebben a légkörben nyilvánul meg az életlélegzet.

Miért taglalja Hermész itt az általunk részben már ismert teremtési folyamatot? Azért, mert ez a folyamat szakadatlanul ismétlődik. Bennünket, természetben-születetteket ugyanis folyamatosan mozgásban tartanak. És mindaz, ami körülvesz bennünket, szintén mozgásban van. Ugyanakkor belülről is támad bennünket egy erő.

Ha az a helyzet, hogy ez a belülről ható erő, a lélek ereje valójában a Gnózis világossága, és életét Ön teljesen az új életvitel követelményeihez hangolja, akkor a belső erőre reagáló és azzal együttműködő életvitele egyfajta hőséget kelt, tüzet lobbant lángra, s így transzfigurálva az egész hordozót megváltoztatja, más létállapotba hozza.

Emellett egy új sugárzó tulajdonság, új életlégkör is kibontakozik, amelybe aztán beereszkedik – s amelyben megnyilatkozik – a szellem. Az alkímiai alkotófolyamat eredményeként új életállapot jön létre. Ez a folyamat – az alakulás és megújulás – kezdettől fogva szüntelen tökéletességben, milliószorosan megy végbe a világmindenségben. Így jön létre minden dolog az erő és a mozgás által az idő és tér világában. Majd szüntelenül változik is az erő és a mozgás révén, ezáltal tovább haladva a tökéletesedés útján, egészen a kitűzött végcélig.

Ha pedig a rejtett ember, Ámon valamelyest életre kelt és befogadta a szellemet, akkor lénye az erőt és a mozgást előidéző lelken keresztül meg is nyilvánul. A lélek nélkül nem is létezhetne.

Ezért mondja – joggal – a tizenötödik szakasz, hogy a lét okozója, a lélek már jóval korábban létezett.

Így mehetne végbe minden teremtés, változatlanul, logikusan és tökéletesen. Ebben a helyzetben azonban adódik egy nehézség, mert a lélek a teremtés első pillanatától kezdve semmiképpen sem kerülhet összhangba a teremtménnyel – a lélek ugyanis tökéletes és változatlan, a személyiség teste viszont folyamatos változásnak van alávetve.

A másik nehézség abban áll, hogy a személyiségnek a kozmosz ereje és mozgása alapján kell kialakítania magát, hiszen a mikrokozmosz abba van beágyazva. Természetünk ugyanis mindig a Föld állapotának és a csillagok állásának megfelelően működik. Emellett azonban a személyiség és a lélek konfliktusa is jelen van. Mert létezik egy erő és mozgás, amelyet a lélek okoz, valamint egy másik erő és másik mozgás, amelyet a mikrokozmosz kelt. Ez az ellentét csak akkor szűnik meg, ha a csillagokkal és a kozmosszal összhangban elérkezik természetben-születettségünk vége. Csak akkor beszelhetünk barátságról a lélek és a személyiség között, és a rejtett ember, Ámon csak akkor szállhat ki a sírjából.

Az igazi lélek áldozati menete most már biztosan érthető az Önök számára. A lélek kezdetben egy olyan élettel kapcsolódik össze, amelyet teljesen a haláltermészet végzete tart a markában, s amely ezáltal ennek a természetnek minden dühét és mohó szenvedélyét magához vonzza. Párharc alakul ki, amelyben mindig a lélek győz, bármeddig tartson is a harc.

Természetszülte állapotunknak két végzetes tulajdonsága van: az életösztön vagy életerő, valamint a vágy vagy szénvedély. Ha azonban átadta magát a léleknek, akkor mindig a lélek értelmének sugallataira kell hagyatkoznia, ahogyan Hermész mondja. Ez ugyanis mindig összhangot teremt, s ennélfogva helyes cselekvést. Az életerő túltengését és a vágy hiányosságait ugyanis a lélek értelmi képessége egyensúlyba hozza, illetve kiegészíti.

Időzzünk el itt még egy pillanatig.

Az életerő avagy életösztön, és a vágy avagy sóvárgás – ezt tapasztalatból tudjuk – a rendszerünk reakciói. Az ösztön ugyanolyan akarati reakció, mint a vágy. Az akarat e reagálásainak azonban nem kell kisiklaniuk a tudatos ellenőrzés alól. Ha eszünket vesztjük, akkor ez a vér és az idegéter mérgezésének következménye. A vér és az idegéter azonnal válaszol a tímuszhormonra, amelyet viszont kedélyünk hullámzása mozgat.

Ezért aztán mihelyt kedélyállapotunk a lélekre hangolódik, lényünk azonnal megnyugszik. Így válik – mondja Hermész – az életerő és a vágy együttese végül megfelelő magatartássá. Mert az így elért, jól kiegyensúlyozott létállapot határt szab az életerő túltengésének, a vágyat viszont kiegészíti azzal, ami hiányzik belőle.

Mindez elég világossá teheti számunkra, hogy mennyire rá vagyunk utalva a lélek vezetésére és együttműködésére. Ámon, a rejtett ember nem kelhet életre a lélek nélkül. Annak a ténynek pedig, hogy velünk együtt a lélek is felvétetett a mikrokozmoszba, arra kell serkentenie bennünket, hogy minden szükségeset megtegyünk – minden hátráltatót pedig elkerüljünk – annak érdekében, hogy a legrövidebb úton kapcsolatba kerüljünk ezzel a lélekállapottal.

A lélek Istentől való. Ugyanezt azonban a személyiségünkről már nem mondhatjuk el. Arról legfeljebb azt jelenthetjük ki, hogy van benne valami isteni. Ez magától értetődik, mert az élő anyag végül is az isteni teremtés része. Mégis az a helyzet, hogy az emberi lélek emellett az értelmet nélkülöző tényezőkkel, a vággyal és az életerővel is kapcsolatban áll. Mert amíg a haláltermészet fennáll, addig az életösztön és az alantas vágy is létezni fog, mert ezek a halandó test termékei és tulajdonságai.

Az ösztön és a vágy a lélekkel szembenálló erők. Mert az ösztön és a szenvedély – mint az előzőekben rámutattunk – akarati és érzelmi sürgető erő.

Mi lesz azonban a rejtett ember, Ámon ősösztöne?

Nos, az isteni erő megnyilvánítása, a rejtett ember alapját képező terv teljesítése.

És mi a rejtett ember ősvágya? Az, hogy minél közelebb hozza a nagy terv beteljesülését, mihamarabb kivitelezze azt. Ezzel kiderült, hogy az ösztön és a vágy az ős-természeterők – nevezetesen a már említett erő és mozgás – elfajulása, megcsonkítása. Az erő és a mozgás csak akkor fog újra helyesen működni, ha a lélekkel harmonikus módon egyesültünk. Amíg ez nem történik meg, addig az ellenerők, az ösztön és a szenvedély rabjai maradunk.

Így bizonyítják a tomboló ösztönök és szenvedélyes kicsapongások – valamint ezek következményei az életben -, hogy az ember egy rejtett Isten, aki azonban az esztelenségekbe belegabalyodva a tudatlanság rabja lett, s akit ez elválaszt az isteni lénytől.

 

 

Isten munkája az emberiséggel, ami a teremtés nyelvén a hatodik napig jutott el, még nem fejeződött be. Emberiségünk még alakulóban van. A teremtés hetedik napja pedig, a beteljesedés napja, Isten nagy napja csak akkor kezdődik, ha egy ember elkezdi a léleképítést…

Akinek vannak lélekminőségei, annak már nem kell aggódnia, mert „aki lelket nyer, az a világmindenséget nyeri el”. Aki a lelket építi, az az örökkévalóságot építi. Ezzel pedig a világ minden dicsősége sem hasonlítható össze.

 

 

 

2015/3. szám

 

 

Férfi és nő egysége

 

Földünkön a férfi és a nő eredeti egysége megszűnt. Az ember most vagy férfi, vagy nő. Az egységből kettősség lett, s így az eredeti egység iránti vágy is elveszett. Azóta a földi életet az egység és az elvesztett társ keresése határozza meg. Nyilvánvaló, hogy az emberi lény nem tudja megvalósítani ezt az egységet. „Csak a lélek mehet a lélekhez.”

 

 

A teremtő tánc

 

Az isteni teremtés alapelve a férfi és női kozmikus áramlatok „táncában” jut kifejezésre, amelyek mint örök princípiumok egymás felé mozognak, vonzzák egymást, szeretetteljesen teret adnak egymásnak, hogy végül egyesüljenek, s önátadás és önfeláldozás révén valami újat hozzanak létre.

 

A biológiai teremtőfolyamatok ennek a táncnak a ritmusát követik, azonban a természeti törvények keretein belül. Ezeken a határokon belül, amit szeretetként adni tudunk, korlátozott, s hogy a másiknak teret engedjünk, azt gyakran a másik eltaszításával azonosítjuk.

A lélekfejlődés belső folyamata is erre az ősi ritmusra bontakozik ki saját örömteli és magas rezgésszintjén. Ezen a folyamaton belül is felfedezhetünk teremtő fázisokat, melyben a régi feltörik – látszólag a férfi és női pólus közötti feszültség révén -, hogy így valami új jöhessen létre. Hiszen a két áramlat önmagát folyamatosan tisztító, emberben zajló egyesülése által, melyet „alkímiai menyegzőnek” is neveznek, valóban valami új nyilvánul meg: egy új élet kezdete, egy új tudatállapot egy magasabb spirálison.

 

Az ember keletkezése

Hogy a biológiai teremtési folyamat „táncként” valósul meg, már a pete- és hímivarsejt felépítéséből is kitűnik: a petesejt körülbelül olyan nagy, mint egy parányi homokszemcse, és szabad szemmel látható. Térfogatát a nagy mennyiségű sejtfolyadék, a citoplazma és egy nagy nyitott tér tölti ki. Minden peteleváláskor rendszerint csak egy petesejt érintett. Ezzel ellentétben a férfi ivarsejtek milliós mennyiségben termelődnek, ám méretük csupán körülbelül egy-hatvanezred része a petesejtének. A hímivarsejtek szinte kizárólag sejtmagból állnak, amelyen egy aktív, mozgékony farkacska van. A petesejt ezzel szemben passzív. A pete- és a hímivarsejt találkozása a petevezetékben megy végbe.

A petesejtben és a petevezetékben lévő biokémiai anyag irányítja a hímivarsejteket mágneses-biokémia úton a helyes irányba. A petesejt működése a corona radiata-ban válik láthatóvá, a tüszősejtekben, amelyek a petesejtet körülveszik. A tüszősejtek hatására a közelben lévő hímivarsejtek átalakulnak: elveszítik a legkülső burkukat. A hímivarsejtek jelenlétében, melyek csillag alakzatban körülveszik, a petesejt külső burka is megváltozik biokémiailag. Ekkor szó szerint egy órákig tartó tánc veszi kezdetét: bekerítés, visszahúzódás, vonzódás és taszítás…, mígnem eldől, hogy melyik hímivarsejt nyer bebocsátást. A hímivarsejt és a petesejt is feladja eredeti tulajdonságát, s új egységgé lesznek.

Az a régi elképzelés, mely szerint a hímivarsejt behatolásának pusztán az a célja, hogy a petesejttel összeolvadjanak, nem teljesen helytálló. Itt sokkal inkább egy közös táncról van szó, melyben a női és férfi sejt mintegy lemond sajátos karakteréről, hogy azután az egybeolvadásban egy új egység jöjjön létre. A szó szoros értelmében ezzel kezdődik az inkarnáció, a mikrokozmosz új megtestesülése.

 

A hormonok hatása

Valódi csoda, ahogyan a megtermékenyített petesejt folyamatos osztódása révén létrejön a magzatburok, a köldökzsinór, a méhlepény, s végül a beágyazódási folyamatokban egy méhlepénysziget átalakulásán keresztül már néhány nap után kialakul az embrió. Míg a már megszületett ember megkezdi a kifelé irányuló mozgást – lényét kifejezi -, az embrió lénye bizonyos értelemben „befelé fejeződik ki”, s ezáltal nő a forma.

Az ötödik hét körül kezd kialakulni az ivarmirigy, amely kezdetben mindkét nemnél azonos. Csak a nyolcadik hét körül kezdenek a tesztoszteron, a férfi nemi hormon hatására kifelé növekedni a nemi szervek, melynek eredményeként egy fiúgyermek alakul ki. Ám ha ez a hormonhatás elmarad, akkor a belső nemi szervek jönnek létre. A kislányok tehát egy speciális hormon behatása nélkül alakulnak ki.

Kezdetben a külső nemi szervek is azonosan fejlődnek mindkét nemnél. A női és férfi nemi szervek elkülönülése csak a második hónap végén kezdődik. Az úgynevezett nemi hormonok (az androgén és az ösztrogén) érdekes módon, mind a férfi, mind a női testben jelen vannak. Körülbelül a nyolcadik-kilencedik évig az androgén és ösztrogén szint egyformán alacsony szinten van. Csak ezután kezd el az agyalapi mirigy lassan olyan hormonokat kiválasztani, amelyek beindítják a változási folyamatokat a testben. Az ezt követő néhány év során a hormonok hatására lassan kialakulnak a külsődleges nemi jegyek; hímivarsejtek és petesejtek érlelődnek, és az ember elnyeri a nemzőképességet.

 

A hét éves ciklusok

Az első hét életévben a fiatal gyermekben lakó szellem az anyagi testet építi. Ilyenkor szoktuk mondani: ó, milyen gyorsan nő, milyen nagy lett ez a gyerek!

Ez egy ugrásszerű fejlődés, melyben a gyermek folytonosan valami újra lesz képes. A gyermek saját életteste ekkor még nem képes az egész testalakot ellátni: ehhez szüksége van a szülők és nevelők szeretetteljes környezetére.

A kisgyermek elsősorban a körülötte lévő emberek étermezőjéből él mindaddig, amíg saját éterteste nem kellően érett. Tudjuk, hogy a férfi anyagteste pozitívan polarizált: több izmot fejleszt és alkalmas a dinamikus erőkifejtésekre. A női anyagtest negatívan polarizált, vagyis benne olyan erők képesek koncentrálódni, melyek révén új élet növekedhet. Az első három év során jönnek létre az agyban a meghatározó kapcsolódások. Ekkor alakulnak ki a későbbi gondolkodás alapjai.

Az étertest, amely az élet melegét és a faj fenntartási képességet adja, életerők sokaságát termeli. Ezek miután keresztülhatoltak a durva anyagi testen, a test burkáról egyenes vonalban minden irányba szétsugároznak, miként a kör középpontjából a sugarak. Ez a folyamat körülbelül a hetediktől a tizennegyedik életévig érik be.

Ebben a második hétéves periódusban az életerők már kevésbé intenzíven szükségesek az anyagtest önálló funkcióinak beindításához. A gyermek lassacskán leválasztja magát a család óvó közegétől, s egy nagyobb szociális környezetet hódít meg. Ebben az életszakaszban alakulnak ki a későbbi érzelmek alapjai. A fiatal lány életteste kezdi kifejezni pozitív polaritását, a fiúé pedig a negatívat, tehát a kezdeményezőt.

 

Tiszta eszmék korszaka

A tizennegyedik életévtől kezd kialakulni az érzelem- vagy vágytest. Ez a nemi érés korszaka. A fiatalok most mintákat, eszményképeket keresnek, amelyekre figyelmüket irányíthatják. Megszületik az eszményi szerelem képe és – a hormonok működésének köszönhetően – feltámadnak a másik nem iránti szexuális vágyak is.

Mivel a fiúk vágyteste pozitív polaritású, ők azok, akik elsősorban képesek akaraterejüket cselekedetekre váltani. A Mars-elem, amelyen ez az akaraterő alapul, tehát a férfiban működik erőssebben. A férfi vére több vörös vértestet, több vasat (Mars) tartalmaz, mint a nőé. A nő, a maga negatívan polarizált vágytestével sokkal inkább a Vénuszi befolyásokra fogékony. Az ő vére több rezet tartalmaz. A réz vezető fém, s ez segíti a nőt abban, hogy erősebb szociális készséget építsen fel magában.

Abban a fázisban, amikor az érzelemtest formálódik, erőteljesen és akaratosan fejezzük ki magunkat a környezetünkben. Ez gyakran az útra kelés korszaka, annak keresése, ami még hiányzik önmagunk megvalósításához: például egy partner. De egyszersmind ez a foglalkozás kiválasztásának, a tanulásnak és a jövő megtervezésének a korszaka is.

Körülbelül a huszonegyedik életévtől kezdve mondhatjuk, amikor önmagunkra és a világra vonatkozó felfogásunk teljes erővel kialakulóban van, hogy a mentális test létrejön. Ebben az életszakaszban történik meg legtöbbször a családalapítás és rajzolódik ki a foglalkozás.

A huszonegyedik életévtől kezdődő hét éves ciklusban az ember azt építi tovább, ami az első három életszakaszban létrejött. Számtalan személyes életkrízis kíséri ezt az időszakot, ezek azonban hatalmas lehetőséget kínálnak a tudat ébredésére, és mély belátáshoz vezethetnek.

 

Átfordulás a bensőbe; az újragondolás időszaka

Ha ebben a szakaszban a szív nyitott marad, az eredeti életterület impulzusai egészen biztos, hogy aktív kapcsolatot keresnek az emberrel. Ebben a kapcsolatban, ebben a magasabbrendűvel való cserében tudják a szellem erői megérinteni a természet rendszerét, amitől remélhetőleg a személyiség természet-szülte nézetei egy bizonyos pillanatban alárendelik majd magukat a szelleminek.

A hetedik hétéves szakaszban, a 42. életévtől a 49.-ig megváltoznak a hormonok: a férfiaknál már 35 éves koruktól kezdve, a nőknél valamivel később, csökken a nemi hormonok szintje a vérben. Ez történhet gyorsabban vagy lassabban, s többé vagy kevésbé harmonikusan. Megkezdődik az úgynevezett változókor. S ez a férfiakat éppúgy érinti, akár a nőket.

E fázis gyakori ismertetőjelei a heves krízisek. Ez mégis az újragondolás korszaka, amikor elérkezünk a kérdéshez, hogy elégedettek vagyunk-e az elért célokkal, vagy még akarunk egy másik tartalmat adni életünknek. Ha nem tudjuk, vagy nem akarjuk elfogadni, hogy a fajfenntartást szolgáló nemi erők visszahúzódnak, akkor gyakran tanúi lehetünk, ahogy az öregedő emberen a hanyatlás, a feleslegesség és elveszettség érzései lesznek úrrá. Ebben a korszakban még egyszer tisztán világossá válhat számunkra, hogy nem a másikban kell keresnünk azt, ami hiányzik számunkra, hanem mindezt önmagunkban kell megvalósítanunk.

 

Tánc az isteni harmónia ritmusára

A vázolt folyamatok minden ember életében végbemennek horizontális, testi-biológiai szinten. Ennek a fejlődésnek a vége – legyen az bármilyen is – a halál.

De ezen a biológiai folyamaton felül tudunk emelkedni! Létezik egy új teremtés! Egy olyan teremtés, amelyben egy teljesen új lélekfejlődés mehet végbe.

Ez a folyamat akkor lobban lángra, amikor egy isteni-szellemi impulzus megérinti a lelket és beléhatol. Az ilyen lélek pedig mozgásba jön! – a magasabbhoz fordul, és sejtése támad isteni rendeltetéséről, tele jósággal, tiszta szépséggel és igazsággal. Ki ne szeretné ezt a rendeltetést követni? Mintha csak táncolna, lelkünk – személyes életünk sajátos dallamára – követni kezdi az isteni impulzusokat az odafordulás és a belső megvalósítás állandó váltakozásában, a térhez jutástól a belső egyesülésig.

Ebben a táncban a lélek egyre jobban megtisztul. Az alsóbb, önmagára irányuló élet dallama a háttérbe szorul. Az isteni harmónia ritmusa, amelyre a lélek rábízza magát, s amely vezérli őt, elvezeti a Világosság áldott napján az alkímiai menyegzőhöz, hogy a szellemmel egyesüljön. Ebből születik meg az új teremtés, a Világosság új embere egy új, transzfigurált (szellem, lélek és test szerinti megújult) testben, amely soha véget nem érő táncban bontakozik ki dicsőségesen.

 

 

A fordított polarizáció

 

A lélekember fajtája miatt együttműködést keres, együttműködésre van szorulva. Ezt magától értetődővé teszi a szeretet, mely minden fölött áll. Ez az emberiségre, de fajra vagy népre, csoportra vagy egyes emberekre is irányulhat.

 

Képzeljék el, hogy az emberiségnek egy része a megújult lélekállapot vezetése alatt képes megvalósítani az asztrál (érzelem vagy vágy) képességek egyensúlyát, s így Isten szeretetében megszabadulva ezt a szeretetet, mint egyenletes, belső világosságot, mindenre és mindenkire kisugározza. Ennek az lesz a következménye, hogy ennek a csoportnak a tagjai a csoportegységet megvalósítják és bizonyítják. Mert akik Isten szeretetét az új lélek alapján kapják, azokat ez a szeretet egységgé kovácsolja.

Ez pedig egészen más viszonyba hozza a két nemet, más viszonyt fejleszt ki a férfi és a nő között, s mindkettőt az igazi rendeltetéséhez vezeti.

A Logosz, a világmindenség Atyja pedig úgy rendezte be, hogy ha az ember erőt akar kifejteni, akkor az úgynevezett fordított viszonyban álló polarizációt, „mágneses sarkok” közötti viszonyt kell használatba vennie, vagyis a férfi és a nő együttműködését, a teljes egyenjogúság alapján – ha figyelembe veszik a fordított polarizációt. Mit jelent ez?

Tudni kell, hogy a hímnemű személyiség hordozói, a férfi testei másképpen vannak polarizálva.

A férfi mentálteste negatív / az asszonyé pozitív.

A férfi asztrálteste pozitív / az asszonyé negatív.

A férfi éterteste negatív / az asszonyé pozitív.

A férfi anyagteste pozitív / az asszonyé negatív.

Ez azt hozza magával, hogy a férfinek és a nőnek különböző megnyilvánulási területre van szüksége, s hogy éppen az ellentétes sarkosítás miatt jó és kiegyenlített együttműködést lehet elérni a szent szolgálatban.

Például: mivel a férfi mentálteste negatív, vagyis befogadó, hozzáférhető a sugallatok számára. Mivel a nő mentálteste pozitív, vagyis kisugárzó, a női ész a mi természetünkben okosabb, de erősebben korlátok közé is szorul.

A férfi asztrálteste rendkívül tüzes és dinamikus, az asszonyé pedig befogadó, s így befolyásokra érzékenyebb.

A férfi éterteste befogadó, felvevő, míg az asszonyé kisugárzó, alkotó. Az anyagtestnél újra fordítva van: a férfinél kisugárzó, alkotó, a nőé befogadó, felvevő. Mindkettőnél tehát a kisugárzó elv az alkotó, a befogadó elv pedig a szülő.

A férfi így – negatív, befogadó mentálteste miatt – a Gnózisban (tudás, valódi belső ismeret) érzékenyebb a szellem közvetlen besugárzására, mert a szellem pozitív.

Az asszony – pozitív mentálteste miatt – a lélek világosságára és erejére fogékonyabb, mely negatív.

Ezért nevezik a szellemet hímneműnek, a lelket pedig nőneműnek. Ezért képviseli a szellem az atya-elvet, a lélek meg az anya-elvet.

Megmutatkozik tehát, hogy a nemeknek abszolút szükségük van egymásra, s rendkívül intelligens együttműködést kell megvalósítaniuk, hogy feladataik területe harmonikus állapotban legyen. Együttműködésüknek a szeretet és erény irányvonalai szerint kell megvalósulnia. Ha a nemek egyike kilép feladatköréből, akkor mindig nehézségek és bonyodalmak keletkeznek; a férfi elveszíti férfiasságát és a nő a nőiességét, s a munka hibás lesz, vagy akadozik. Akkor a helyzetnek nincsen értelme!

A férfi és a nő kozmikus szerkezetét, ellentétes polarizáltságát fejtegettük. Ez a két élethullám isteni megbízáson alapul, amely szerint együttesen hatva, együttműködve egyetlen lénnyé, lényközösséggé kell válniuk.

 

 

Érdekesség: a férfi és a nő haja között lényeges különbség van

 

Minden szőrszál szervezet, és nem a bőr elhalt sejtjeiből áll, ahogy azt a tudomány állítja. Minden szőrszál testünk élő része, amelyet azonban meg lehet ölni: például vegyszeres kezeléssel. A bőrben lévő minden szőrtüsző kapcsolatban van a vérrel és az idegekkel, s így táplálkozik. A szőrzetnek az a szerepe, hogy kifelé levezesse az idegek és a vér feszültségeit, és erőket vegyen fel a szervezetbe. Ez tehát az étertest szerves része. A feszültségek levezetésével kapcsolatban tudnunk kell, hogy a szőrzet sugárzó tér lehet, különösen a nőnél.

A női haj sugárzási tér, a férfié pedig felvevő tér. A férfi hajára ezért más feltételek érvényesek, s így más a szerkezete is. Emiatt a hajat gondosan kell ápolni, s amit ebben a tekintetben megtesznek, az nagyon is természetes. A modern tudatlanság azonban ezt a törekvést rossz irányba terelte, ami miatt egyrészt természetellenes szokások, másrészt nemtörődömség és csúnyaság keletkezett.

Pál arról tanúskodik, hogy a haj a nőnek fátyolként, azaz sugárzási térként adatott. A női haj sugárzóképessége miatt lehet az aurikus (az ember aura-égboltja, erőközpontokkal és fókuszokkal, melyekben az ember egész karmája, sorsának fonadéka le van fektetve) felvevő folyamat eredményét kisugározni az anyagi életterületre. A gnosztikus tudomány ebben a tekintetben világos irányvonalat ad az érdeklődőknek.

 

 

Az igazi ember az életből és világosságból jön

 

Önben is, kedves olvasó, két élet van: az eredeti élet, és a természetalak élete. Az igazi ember az egyetlen isteni életből lett léleklénnyé, és az egyetemes világosságból szellemlélekké. Itt különös lélekfajtájú érző lényről van szó, mely a Szellemmel áll kapcsolatban. Az igazi embernek tiszta a szíve, sőt, ő a szív. Istenként lakozik a természetalak szívében.

 

Az igazi ember kétnemű, hímnős, habár külsőleg csak férfi vagy csak nő. A természetalakokat ellenben nemekre választották. A természetalak vagy férfi vagy nő, a lélekember ellenben egyszerre mindkettő, jóllehet külsőleg néha férfiként, néha nőként jelenik meg. Van tehát hímnemű és nőnemű léleklény is, holott nincsenek nemekre osztva. A természetalak azonban, ahogyan mi ismerjük, mindig egynemű jelenség, hogy végtelen tapasztalat és számos természetalak-születés segítségével a megmentési tervet ki lehessen vitelezni. A haláltermészetben a szakadatlan felőrlődés és a mikrokozmosz (az ember, mint minutus mundus, azaz kis világ) szüntelen újraélesztése miatt mindig fennáll az eredeti életben való részesülés határozott lehetősége.

Az olvasó az újságokból és más hírekből kétségtelenül tudja, hogy jelenleg is szorgalmasan keresik az élet meghosszabbításának lehetőségét. Azt remélik, hogy belátható időn – néhány évszázadon – belül képesek lesznek az ember életét mintegy nyolcszáz évre meghosszabbítani. Hogyan akarják ezt megvalósítani?

Ismeretes, hogy az atomban hatalmas erők rejlenek. Az emberi jelenség életeleme, élet-elixírje az atomban rejlik. Korhatárunk korlátoltsága abban a körülményben található, hogy az ember az atomi életelemet nem képes eléggé használatba venni. Most aztán a soká keresett és megtalált életelixírt fel akarják szabadítani. Termelni akarják, és az emberbe fecskendezve kívánják meghosszabbítani az életét. Ha azonban az olvasó meggondolja, hogy az ember az életből hetven-nyolcvan év alatt is micsoda káoszt kavar, akkor megérti, hogy két-háromszáz, sőt nyolcszáz évig tartó emberélet esetén a társadalmi rend teljesen megzavarodna.

Így kétségtelen, hogy az ilyen élet-meghosszabbítás ugyanakkor az emberiség életének a befejezését jelentené. Ezzel kapcsolatban nagy jelentőségű a minden igazi rózsakeresztes számára érvényes törvény is (gondoljanak Backström okiratára!), hogy „ő nem kíván hosszabb életet, mint amilyet Isten szánt neki”. Mert a dialektikus embernél mindig fennáll annak a veszélye, hogy természetszülte állapotának ösztönzésére a dialektikus rend színvonala alá süllyed.

A nemek megoszlásának az újabb természetlények születéséről való gondoskodás a célja, és az élet maga gondoskodik arról, hogy ezek időben újra felőrlődjenek. Így érvényesül a megmentés terve a tapasztalatok szigorú iskolájában. Így lehet bejárni az önismeret útját. Ennek feltétele pedig a természetalak nemekre osztása. Mert emiatt a születés és a halál kereke szüntelenül forog: és az életen át vezető út a tapasztalatok nélkülözhetetlen iskolája. Akit tehát az életnek ezen az iskoláján hajtanak át, s akinek megvan a lelkülete – vagyis olyan szívszentélye, mely együtt tud rezegni a rózsával és amely a gnosztikus fénynek megnyílt -, az egyszer megismeri valódi mibenlétét, és mélyen átérzi saját két-ségét. Az ilyen ember azt is megérti, hogy a természetalak iránti szeretet, a testbörtön vágyai okozzák a halált, ennek minden következményével együtt.

Látjuk tehát, miként lépett életbe a keveredés és a szaporodás a nemek megosztása által, mint az állatok és a növények birodalmában is. Aki ezen az úton jut el az önismerethez, azt a lélekemberiség útjára vezetik. Aki pedig a természetalakhoz ragaszkodik, az tovább bolyong a sötétségben, és a természetes halál lesz az osztályrésze.

Talán jó lesz itt rámutatni a nemek elválasztottsága miatt előálló abnormális jelenségekre. Időnként olyan természetalak jön létre, mely se nem férfi, se nem nő. Az ilyen típus egyrészt az isteni terv, az embert bűnnel és bűnhődéssel az anyagon át ösztönző isteni terv visszautasítása miatt fejlődik ki, másrészt a nemek elválasztottságának és a következményeinek visszautasítása miatt. Nem akarják elfogadni Isten tervét, mely az embert ismét az eredeti lélek-alakba emelné, viszont a visszautasítás kérlelhetetlen következményeitől is visszariadnak, hogy ugyanis ekkor kénytelenek a dialektikus állapotban élni. Így keletkezik például a homoszexuális embertípus a természetalak elszigeteltsége következtében. Az ilyen ember akkor gyógyulhat meg, ha teljes odaadással az ösvényre irányul és határozottan rá is tér. A természetszülte ember csak akkor mondhat le a természetalakról, csak akkor utasíthatja vissza, ha tudatosan vágyik a lélekalakra, és tetterősen törekszik az abba való felmenetelre. Ha azonban a felfelé vezető utat nem keresi vagy nem akar rátérni, s így a hormonálisan meghatározó ösztönök tüze a régi marad, akkor előbb- utóbb elkerülhetetlenül természetellenes fejlődés keletkezik! A századok folyamán sokan vonultak vissza az élettől zárdákba és kolostorokba, ezzel természetellenessé téve önmagukat.

Ha az ember a szívszentélyét illetően tisztává válik, ha a jelölt őszintén és állhatatosan törekszik az ilyen tisztaságra, s a világosság ennek következtében beköltözhet hozzá, akkor érzéki életével együtt a gondolkodási élete is teljesen megváltozik. A szív tisztulásának aztán a tett világa is megfelel. Akkor ez az ember mindenben tiszta, bármit is tesz vagy enged megtörténni.

Az emberi rendszer hormonműködése csak ekkor változik meg, és a jelölt ekkor lép csak be az igazi léleknövekedés állapotába, a jónak a területére.

 

 

Amikor a férfi nővé lesz,

A nő pedig férfiúvá,

Akkor találják meg önmagukban az örök egységben lévő legendás képmásukat, valódi eredetüket, az alaptalan Mélységben lévő egy és egyetlen ősképet.

Akkor a kettő újra eggyé vált, ahogy ez az időn kívül létezik.

Ó Idők, akik halljátok szómat,

Adjátok vissza akkor az asszonynak saját helyét azonos értékűen a Mélység felett.

 

Tamás Evangéliuma

 

 

Az asszony rendeltetése

 

Az emberiség nagy része meg van győződve róla, hogy az asszony dicsősége, feladata és rendeltetése csaknem kizárólagosan az anyaság szerepében merül ki, ahogyan azt ez a földi természet ismeri.

Ezt az anyaságot sok költő megénekelte, számos gondolkodó tudatában foglalt el szilárd helyet, és az egyházi intézmények is dicsőítik. Állam és egyház mindent megtesz a természetes anyaság biztosítása érdekében.

A romantika korszakában is felmagasztalták az anyaságot, valójában az egész romantika e körül forgott. A boldog és a boldogtalan anyaság számos nézetét tárgyalták és ábrázolták.

Fiatal asszonyok öntudatlanul is vágynak az anyaságra. Férfiaknál az apaság vágya talán kevésbé szembetűnő, de éppúgy létezik. Ezért a családalapítás kívánsága sokaknál áll előtérben.

Ezenkívül vannak házaspárok, akik teljesen a saját gyermekeikre irányulnak. Ez teljesen logikus, hiszen a saját testről és vérről van szó, és ez jut szóhoz. A természet szerinti családalapításból kiindulva a gyermekeik nevelését és a kultúra zsinórmértékeit tartják szem előtt, az uralkodó divat ösztönei szerint: „Mi legyen a fiam, a lányom?” Mindegy, hogy jó vagy sem, erkölcsös vagy sem, csak „kulturáltnak” nevezhető legyen.

Persze tisztában kell lenniük azzal, hogy az emberiség fenntartása természeti törvény. Ebben a törvényességben az anyaság és apaság öröm és kötelesség. Ezenkívül egy család igen magas szellemiséget is képviselhet. Isten határtalan kegyelméből a Világosság Szerzete a természetes házasságban valóban eljön az emberhez. És két ember szeretetsugárzásában a gyermek megszenteltetik.

Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája ismételten bebizonyítja, milyen erősen meg van győződve annak a szükségességéről, hogy belátható időn belül egy új nemzedéknek át kell vennie az idősebbek feladatát. Ezenkívül Iskolánkban a házasságot szentségnek látjuk, és ismerjük a keresztelő szentségét is.

Ennek ellenére, ha új lélekemberekké akarnak válni, ezeket a dolgokat alaposan át kell gondolniuk. Ugyanis nem érezték-e magukat még sohasem valami más anyaságra vagy más apaságra ösztönözve?

Az anyaság ebben a természetben annak a következménye, hogy az ember bűnbe esett, a szükségrendnek ebbe az állapotába jutott. Ha valóban rá akarnak térni a transzfiguráció (alkímiai átváltozási és megújulási folyamat, amelyben a halandót a halhatatlan váltja fel) ösvényére, akkor ez a probléma elkerülhetetlenül előtérbe kerül. A földi mértékek szerint megszabadult ember léleklényében ugyanis egy új anyaság keletkezik. És egy hiteles szellemi iskola minden női tanulójának erre az új, mennyei anyaságra kell törekednie.

Természetesen tudni kell, hogy ez a mennyei anyaság mit jelent. Csak ha az ember ezt belülről érti, akkor lehet eszerint élni is minden erőltetettség nélkül.

Első asszonynak a Biblia Évát nevezi meg. Ő számunkra az eredeti lélekember női megnyilvánulásának a prototípusa.

Ki ez az Éva? A név azt jelenti: „Az élő lelkek anyja”. Ő az emberi élethullám hordozója a Mindenség megnyilvánulásában. Ahogyan Ádámot kabalisztikusan a kilences szám, az emberiség száma jelöli, úgy Évát a hetes, a Szent Szellem száma jelképezi.

Ha ezekben a bibliai szóképekben elmélyülnek, akkor az ismeretek világa nyílik meg Önök előtt. Felismerik a lélekember két megnyilvánulását, hímnemű és nőnemű nézetét a mikrokozmoszban.

Ha az Ádám szóképet hatni hagyják magukra, akkor meglátják, hogy isteni bölcsesség, isteni terv rejlik benne, melyet a helyes kulcs segítségével tökélyre kell vinni. Ezt a tökéletességet csak úgy lehet elérni, ha megvan először is a valódi intelligencia, másodszor a szent tűz, mely Isten ötletét a nagy életterületen lángra lobbantja.

Ez a férfi a maga mennyei létében, mint mennyei megnyilvánulás. Mindazonáltal ez a mennyei Ádám nem képes teljesen megnyilvánulni, ha a nőnemű pólus, Éva, az élő lelkek anyja nincs jelen.

Ahol tehát megvan a szabadság és az óriási lendület, ott a lényt a mindenségi megnyilvánulás követelményei szerint kell formába önteni. Ez egy megjelentetés, mindent szeretve a mindenség szeretetében. A lendítő erőnek, a főpapnak, az akaratnak pedig engedelmesen Isten nagy tervéhez kell igazodnia. És a kulcsot, amellyel az eredeti Ádám rendelkezik, csak a kimondhatatlan mindenség-szeretet keretében lehet alkalmazni.

Ahol aztán élethullámunk két sugara, a hímnemű és a nőnemű pólus Isten mindenségi megnyilvánulásában egybekel, hogy a legtisztább intelligencia szent tüzét meggyújtsa és kisugározza, ott üli meg Éva a nagy anyaságának ünnepét. Szeretetáldozatával megvédi a szent tüzet minden támadástól és csapástól. Így lesz Éva a szent tűz papnője.

Ez a lélekember női nézetének a munkája a mennyek birodalmában. Így viszi, viseli a világot, a világrendet, a világ folyását.

A lélekember hímnemű nézete az engedelmes, akinek tudomására jutott az istenterv, aki ismeri Isten tervét. Tudja, hogy lendülete, felsőbb akarata az a fő kulcs, amellyel a mindenség kimondhatatlan szeretetét fel lehet tárni, s így az megnyilvánulhat.

Ezen a világon sok asszony érzi a világanyaságot, ám az isteni tervbe való betekintés hiányában érzületeiknek a mai napig is az emberbarátság terén adnak kifejezést, ami miatt jó szándékú törekvésük újra és újra holtpontra jut.

Mi tehát annak a nőnek a fontos hivatása, aki a megszabadító ösvényen akar járni? Hivatása és rendeltetése a mennyei lélek tudatos megszabadítása az egyetemes szeretettörvény alapzatain.

A papnők nélkül a felmenetel folyamatában nem lehet szó megszabadult lelkek aratásáról.

Ismeretesnek vesszük, hogy az esszénusok, manicheusok, katárok és siddhák jelentős sikere női vezetőiknek köszönhető. Bensőséges hálával fejezzük ki hódolatunkat az évszázadok szent asszonyainak.

Most pedig azt kérjük bensőségesen, hogy a jelenkor gnosztikus munkaterületén a szent tűz romolhatatlan temploma emeltessék, hálából azoknak az asszonyoknak, akik felismerték szent hivatásukat, magukévá tették a világanyaságot, és ezzel utat nyitottak az örök megszabadulásnak.

Ha tehát a férfiben munkál az egyetemes értelemben vett megnyilvánulási törekvés, akkor ezt kizárólag a nő mindenség-szeretetében lehet véghez vinni.

 

 

A szerelem értelme

 

„Azt a célt, hogy az ember valóságosan megmentse önmagát – tehát, hogy egyéni élete a valódi szeretetben újjászülethessen és örökkévalóvá válhasson -, az egyes ember csakis másokkal együtt, vagy mindenkivel együtt képes megvalósítani.”  

Vlagyimir Szolovjov

 

Szolovjov éles különbséget tesz az egység két, egymással élesen szembenálló válfaja között, és ezzel mintegy utat készít, hogy egyértelmű határvonalat húzhassunk a földi-dialektikus és az isteni világ szférái között. Szolovjov szerint a valódi, vagyis pozitív minden-egységben az „egy” nem a többiek kárára, hanem mindenki javára létezik. A hamis, vagy negatív minden-egység ezzel szemben elnyomja, vagy elnyeli a beléje áramló elemeket, és így önmagát ürességként nyilvánítja meg. Az igazi, pozitív egység azonban fenntartja az egyes elemeket, táplálja és erősíti azokat, és ezáltal az elemekben önmagát a létezés teljességeként nyilvánítja meg.

Szolovjov eléggé realista ahhoz, hogy felismerje a jelenlegi emberiség „bukott” állapotát, és azt a „negatív egység” valóságának tekintse, amelyben sok rész-idea található, melyek elveszítették összefüggésüket a nagyobb egységgel, és kizárólagosságra való igényükért valóságtartalmuk elveszítésével fizettek. Ezek a rész-ideák szüntelen harcban és ellentmondásban állnak egymással, és az emberiséget a szellemi diszharmónia állapotába taszítják. Az ember feladatát Szolovjov abban látja, hogy teret engedjen önmagában „a szabad minden-egység ideájának”. Minden ember felfogható egy „valamilyen feltétlenül pótolhatatlan” minőségként, amely nélkülözhetetlen a minden-egység megteremtéséhez. Minden ember egyénisége, valódi önvalója abban áll, hogy felismeri feladatát a minden-egység szolgálatában, mellyel annak élő szervévé válik. Ezt az egységet azonban nem tudja saját erejéből megvalósítani. Az embereknek saját, bensőséges kapcsolatot kell kialakítaniuk az Ős-Függetlennel – Istennel – mert csakis így tudnak szabadon megfelelő tudatot kifejleszteni, és képessé válni arra, hogy egymást szolidaritásban és feltétel nélküli szeretetben elfogadják.

 

 

Vlagyimir Szolovjov (1853-1900) nemcsak Oroszország, hanem a szláv népek viszonylatában is a legjelentősebb gondolkodók közé tartozik: írói alkotásaiban sok, egymástól igen eltérő témával foglalkozott. A „Három beszélgetés” és az „Elbeszélés az Antikrisztusról” című, ismert művein kívül „A szerelem értelme” című öt esszéje (1892-1894) is komoly figyelmet érdemel filozófiai művei között.

 

 

 

Elfogadottá válni az elfogadásban

Aki szeret, az úgy érzi, hogy őt – számára megmagyarázhatatlan módon – egy másik ember vonzza. Ez a vonzóerő a szó szoros értelmében megrohanja őt, mágneses erővel vonzza, és olyan helyeslést kelt benne, melyet lényének minden porcikájával átél. A szerelem eredetileg úgy mutatkozik meg, mint szabad és mindent felölelő, minden erőt igénybevevő cselekedet, mellyel az emberek kölcsönösen „igen”-t mondanak egymásra.

Az „igen”-t mondás fogalma Szolovjovnál döntő jelentőséggel bír. A szerető ezt az „igen”-t először az érzékiség szintjén mondja a szeretett embernek. Az érzéki szintet azonban össze kell kötni a partnerrel kialakított erkölcsös-személyes kapcsolattal.

Ha egy másik emberhez kizárólag érzékileg-ösztönösen vonzódunk, ez még nem jelenti az ő lényének igenlését. A valódi igenlés csakis egy szabad tettben következhet be, amelyben a szerető ember önnön valójával vesz részt. A szerelemben a szerető ember megnyilvánítja, hogy ki is ő valójában, megmutatja saját Önvalóját.

Ha a másik embert csak az előnyeiért „kedvelem”, akkor nem őrá mondok igent, hanem csak azt fogadom el, ami az én számomra jó – tehát az „igen”-t alapjában véve önmagamra mondom ki.

A saját Önvaló csakis egy szeretett emberrel fennálló kapcsolatban válik felismerhetővé. „Önvaló” alatt itt azt a képességet kell érteni, amellyel egy másik emberre „igen”-t tudunk mondani, amellyel egy másik embert az ő összetéveszthetetlen egyediségében el tudunk fogadni, és értékelni tudjuk őt.

A férfi és a nő közötti szerelem érzéki és erkölcsi szintjén kívül Szolovjov a szerelem vallási-spirituális dimenzióját is felismeri. A tény, hogy az emberek egymást szeretve „igen”-t tudnak mondani egymásra, egy rejtett, abszolút hatalom létezésében gyökerezik. A feltétel nélküli igenlésre való képesség értelmezhető az isteni szeretet leképeződésének, amely arra hív meg bennünket, hogy egy magasabb hatalom feltétel nélküli IGEN-je iránti bizalomban, önmagunk merjük kimondani az „igen”-t a szeretett partnernek.

Az igenlés mindhárom szintjének – az érzéki, az erkölcsi és a vallási szintnek egyaránt – együtt kell működniük. A három szint mindegyike a másik kettőhöz van kötve, és csak együttesen képesek megnyilvánulni.

 

Az egoizmus legyőzése a szeretettel

Az egoizmus gonoszsága Szolovjov véleménye szerint nem abban áll, hogy az ember túlértékeli önmagát, feltétel nélküli fontosságot és végtelen méltóságot tulajdonít önmagának; az ember ugyanis olyan lény, amely életében és tudatában képes helyet adni az abszolút igazságnak. E sajátsága révén abszolút jelentőséggel és méltósággal bír, eme minőségében és egyéniségében pótolhatatlan. Ezzel szemben viszont az a probléma, hogy az ember folyamatosan „az élet középpontjának” tekinti önmagát – tehát embertársaitól pont azt a feltétel nélküli fontosságot tagadja meg, amelyet saját magának már eleve tulajdonít.

Ez a feltétel nélküli fontosság, amelyet az ember önmagának tulajdonít, azonban csak lehetőség, amely arra vár, hogy megvalósítsák, hiszen: Isten minden, azaz Ő… a Lét teljes bőségét birtokolja. Az ember… csakis akkor lehet Minden, ha a tudatából és az életéből minden olyan válaszfalat eltávolít, amely őt másoktól elválasztja. „Ez” az ember csak a többi emberrel együtt lehet „Minden”; csakis a többi emberrel együtt tudja saját feltétel nélküli jelentőségét megvalósítani, csak a többiekkel együtt lehet a minden-egység elválaszthatatlan és pótolhatatlan része, az abszolút Élet önálló, élő és egyedi szerve.

Szolovjov szerint csak egyetlen erő létezik, amely az egoizmust belülről kiindulva, tehát a gyökerénél találja el, és képes az egoizmust gyökerestől kitépni: ez pedig a férfi és nő közötti szerelem.

A szerelem szinte kiragadja a szerető embert saját magából, ezért a létezés iránti érdeklődése már nem önmagára összpontosul, és így a középpont áttevődik a másik emberbe. A szerelem átalakító ereje biztonsággal megtalálható a szeretet más kategóriáiban is: a szülők iránti szeretetben, a barátok közötti szeretetben, és a misztikus szerelemben is. Mégis, legerősebben a férfi és nő közötti szerelemben fejti ki hatását, mivel itt a megfelelések igen hosszú sora fonódik össze a nagyszámú maradandó különbségekkel. Akit szeretünk, annak egyenrangú, valóságosan elénk álló „alanynak” kell lennie; és meg kell lennie benne annak a teljesen lényegi tartalomnak, ami mibennünk is megvan, de ezt a tartalmat a másik embernek egy, a miénktől eltérő úton-módon, egy másik formában kell hordoznia, mégpedig úgy, hogy a mi lényünk minden megnyilvánulása ebben a másik emberben összetalálkozhasson egy, a miénknek megfelelő, de azzal nem azonos megnyilvánulással.

Milyen módon nyílik lehetőség arra, hogy egy ember odaadja önmagát a másik ember létezésének, de ezzel ne oltsa ki a másikat vagy önmagát?

 

Az isteni képmás felfedezése

Mindegyikünk felfedezte már, hogy minden szenvedélyes szerelmi érzés múlandó. A szerelembe esés kezdeti szakaszát általában már rövid idő múlva követi a kijózanodás. Szolovjov azonban energikusan figyelmeztet arra, hogy ezt a kezdetben érzett, szenvedélyes szerelmet nem szabad leértékelni, mint valami valótlan vagy illuzórikus érzést. Véleménye szerint a szerelmes ember mindjárt a mágneses vonzás kezdetén közvetlenül átérzett bizonyossággal lát meg partnerében olyasvalamit, amit a kívülállók nem képesek látni. A szeretett emberben „Isten képmását” pillantja meg. A szeretett partnerben meglátja azt a rejtett képességet, hogy meg tud felelni Istennek. Ha a szerető ember a partner iránt érzett szerelmében megsejti ezt az igazi, isteni alakot, akkor megnyitja magát ennek az ígéretnek, és egyúttal a feladatnak is, hogy ezt az egyelőre csak passzív módon megérzett és távolról megsejtett Istenképet a cselekvő hit által… önmagában és másokban… segítse alakot ölteni…

Ekkor azonban két igen súlyos hibába eshet az ember. Ha a szeretett partnerre egyszerűen „ráhúzza” az ideál képét, anélkül, hogy a partner egyéni képességeit és lehetőségeit figyelembe venné, akkor ez a szerelmi kapcsolat egoista értelmezésébe torkollik. Ebben az esetben az ember csak a saját teremtményét, a saját maga által megtervezett ideál képét akarja az önszeretet erőszakos módján megvalósítani.

Ha viszont egyszerűen figyelmen kívül hagyja a partnerében kezdetben megpillantott ideál képét, és ezt akár – túlzó módon – még ki is neveti (hiszen a szerelem vakká tesz) és e képet megtagadja, akkor a szerető egyszerűen nem ismeri fel, hogy a partnere bizonyos mértékig rá van utalva arra, hogy viszonzást, előlegezett bizalmat kapjon. A közös feladat abban áll, hogy elővigyázatosan elfogadják egymást, és a különböző élethelyzetekben segítőkészen és egymást támogatva dolgozzanak azon, hogy az ideál-képben rögzített lehetőségek kibontakozhassanak.

Szolovjov az elé a felismerés elé állít bennünket, hogy az ember az előfeltételek nélküli szeretet kincsét csakis isteni erők által bontakoztathatja ki. Aki képes arra, hogy egy másik embert annak a tökéletlensége és múlandósága ellenére eszményi megvilágításban látni és szeretni tudjon, az a másikban pontosan azt szereti, amit Isten mindig is szeretett abban az emberben. A szerető ily módon Isten szeretethullámait követi. Ezért a szerelemben olyan történés zajlik, amely messze túllép az emberi képességeken. Az isteni szeretet erejében pedig végbemehet az ember alapvető megváltozása.

 

 

A rózsa a szeretet és szerelem általános jelképe. A szeretet legmagasabb formája az isteni szeretet, Isten és ember eggyé válása.

A rózsát, azaz ezt a szeretetet virágzásba hozni, ez a modern Szellemi Iskola kifejezett célja.

 

 

 

2015/4. szám

 

 

Tudatállapotok

 

Az egyes emberek tudatállapota között nagy különbségek lehetnek.

Míg az egyik ember időbeli tudatossága nem ölel fel nagyobb távot, mint a gyermekkorától a mostani percig tartó időszak, tértudata pedig nem terjed tovább, mint ameddig a szem ellát, addig másvalakié a múlt időtlen időitől a messzi jövőig terjed, tértudata még a szeme által be nem fogható dolgok távlatait is átlátja.

Milyen tényezők vannak befolyással a tudati különbözőségekre?

Hogyan igazíthatjuk tudatunkat a magasabb tudatszintekhez?

Ezeket szeretnék megvizsgálni jelen számunkban.

 

 

Isten – a legfelsőbb tudat

Mikhail Naimy: Mirdad könyve – részletek

 

„MIRDAD: Jóllehet mindegyikőtöknek saját énje a középpontja, mégis mindannyian egyetlen én – nevezetesen Isten egyetlen énje – körül keringtek. Isten énje, ó, szerzetesek, Isten egyetlen, örök Igéje. Ebben az Igében nyilvánult meg Isten – a Legfelsőbb Tudat. Az Ige nélkül Isten nem volna más, mint tökéletes csönd. Ezáltal alkotta magát a Teremtő. Ezáltal veszi fel az egyetlen formátlan a formák sokféleségét, amelyeken keresztül a teremtmények újra visszatérnek a formátlanságba.

Ahhoz, hogy érezze, gondolja és kifejezze magát, Istennek csak azt kell mondania: Én.

Ezért az Én az ő egyetlen szava. Ezért ez a szó az IGE.

Amikor Isten azt mondja: Én, semmi sem maradt kimondatlanul. Látható és láthatatlan világok; megszületett és majdan születendő dolgok; a múló és az eljövendő idő – minden, még a legapróbb homokszemet sem kivéve, benne foglaltatik és kimondatik ebben a szóban. Ezáltal jött lére minden, ami van. Ez az Ige tart fenn mindent.

Ha egy szónak nincs értelme, akkor az csupán visszhang az űrben.

Ha egy szónak nem örökké egy és ugyanaz az értelme, akkor az csak rákos daganat a torokban, és hólyag a nyelven.

Isten Igéje nem az űr visszhangja, nem a torok rákos daganata, és nem is hólyag a nyelven, csak azok számára, akikben nincs meg a belátás. Mivel a belátás a Szent Szellem, amely az Igét életre kelti és a tudattal összeköti. Ez az örök egyensúly mérlegének a nyelve, amelynek két tányérja az eredeti tudat, és az Ige.

Az eredeti tudat – az Ige – a belátás szelleme: íme, ó, szerzetesek, a létezés szent háromsága, a három, amely egy, az egy, amely három, az együtt-egyenlő, az együtt-kiterjedő, az együtt-örök: az önmagát kiegyensúlyozó, az önmagát megismerő, az önmagát beteljesítő, amely sohasem gyarapodik, és sohasem csökken. Mindig békében van. Mindig változatlan. Ez, szerzetesek, a tökéletes egyensúly.

Az emberek Istennek nevezik, noha túlságosan csodálatos ahhoz, hogy névvel lehessen illetni. Mindazonáltal szent ez a név és szent a nyelv, mely szentként megőrzi.

Mi hát az ember, ha nem ennek az Istennek az ivadéka? Különbözhet-e az ember Istenétől? Nem rejtezik-e benne a tölgy a makkban? Nem rejtőzik-e Isten az emberben?

Ezért az ember is szent háromság: tudat, ige, belátás. Teremtő az ember is, mint az Istene. Az ember teremtménye az ő énje. Miért nincs ő is egyensúlyban, mint az Istene?

Ha tudni akarjátok ennek a rejtélynek a megfejtését, hallgassátok meg, mit mond nektek Mirdad.” (53. o.)

„Bizony mondom néktek, mindennek van akarata. Még a kő, amely látszólag oly süket, néma és élet nélküli, még az sincs akarat híján. Másképpen nem is létezhetne, nem lenne hatással semmire sem, és semmi sem lehetne hatással őrá. Akarásának és létének tudata különbözhet az emberétől, de csak mértékében, lényegét tekintve nem.

Életetek egy napjának mekkora részéről mondhatjátok el igazán, hogy azt valóban tudatosan élitek meg? Valójában nagyon jelentéktelen részéről.

Ha ti, akik rendelkeztek aggyal, emlékezettel, az érzelmek és gondolatok feljegyzésére szolgáló szervekkel, életetek egyetlen napjának legnagyobb részét mégis öntudatlanul töltitek, akkor miért csodálkoztok, hogy a kő nincs tudatában életének és akaratának?

Mint ahogy éltek és mozogtok, de oly gyakran nem vagytok ennek tudatában, ugyanígy van ez akaratotokkal is. De az Egyetemes Akarat tudatában van a ti öntudatlanságotoknak, mint ahogy tudatában van a világegyetem minden egyes teremtménye öntudatlanságának is.

Amikor az Egyetemes Akarat szétosztja önmagát, amint ez szokása az idő minden pillanatában és a tér minden pontján, akkor minden embernek és minden dolognak azt juttatja vissza, amit azok kívántak, bármi is lett légyen az, sem többet, sem kevesebbet, akár tudatosan, akár másként kívánták azt.” (131. o.)

„Amíg nem váltok tudatossá minden dologban, addig nem érthetitek meg akaratuk bennetek való hatását, sem a ti akaratotokat őbennük.

Amíg nem ébredtek tudatára akaratotok minden dolgokban való működésének, azok Akaratának pedig a bennetek való működésére, addig nem ismerhetitek meg az Egyetemes Akarat misztériumait.

És amíg nem ismeritek meg az Egyetemes Akarat misztériumait, addig akaratotokat nem szabad szembeállítanotok vele; mert minden bizonnyal vereséget szenvedtek. Minden összecsapásból sebektől borítva és keserűséggel eltelve fogtok kikerülni. Bosszú után fogtok lihegni, csak azért, hogy a régi sebekhez újabbakat szerezzetek, és a színültig telt pohárból túlcsorduljon az epe…

Fogadjátok el azt, amit nem tudtok, hogy ez elvezessen benneteket a megértéshez.” (132-133. o.)

„Amilyen a tudatotok, olyan az énetek. Amilyen az énetek, olyan a világotok. Ha az énetek világos és egyértelmű, akkor a világotok is világos és egyértelmű; akkor a szavaitok sohasem lesznek zavarosak, sem tetteitek nem válnak a fájdalom fészkévé. Ha az énetek homályos és bizonytalan, akkor a világotok is homályos és bizonytalan; akkor a szavaitok zavarosak lesznek; tetteitek pedig a fájdalom melegágyaivá válnak.” (48. o.)

„A tudatlanság legkönyörtelenebb bírája maga a tudatlanság. Nézzük csak az embert. Nem ő volt-e az, aki tudatlanságában kétfelé szakította önmagát, s ezzel fölidézte a halált saját fejére és mindarra, ami a hasadt világát élteti?

Bizony mondom nektek, nincs Isten és ember, hanem van az Isten-ember vagy az ember-Isten. Csak az Egy van. Bár megsokszorozódott és megosztottá lett, mégis Egy mindörökké.” (76.o.)

 

 

Mi a tudat?

 

A tudat fogalma olyan jelenség elé állít bennünket, melynek megannyi nézete van. Az Egyetemes Tan vázolja a hét kozmikus tartománynak megfelelő tudatformák végtelen különbözőségét: az ásványi, növényi, állati és emberi tudatot, valamint a megvilágosodás fázisait, melyek az előbbieket még meghaladják. A tudat élet. Minden életformának rá jellemző tudatformája van, illetve ő maga tudatforma. Élet és tudat meghatározzák egymást. Élet és lét a legmagasabb, mindent átölelő isteni tudatban lel eredetére. „Mint fent, úgy lent.” Ebből a hermetikus törvényből következik, hogy mind a legkisebb, mind a legnagyobb tudatban ugyanazok a kozmikus törvények uralkodnak.

 

Semmilyen tudat nem működik önállóan. Minden életforma összeköttetésben áll egymással, lévén úgyszólván az élet felettes, magasabb kifejezésformájának szervei, testrészei. Így felelős az egész minden részért, s a rész az egészért. Minden teremtmény a tudat erején és minőségén keresztül határozza meg a környezetet, amelyben él.

Az ember tudata a jelenlegi életben és a mikrokozmosz korábbi életmegnyilvánulásai során felgyülemlett valóságos és képzelt tapasztalatok összességéből áll. Leibniz (1646-1716) a tudatot mint „én-tapasztalásunk össztartalmát” határozta meg. Sigmund Freud (1856-1939) számára meg „érzékszervet” jelentett, „mely egy másképpen adott tartalmat észlel”.

A tudat az a képesség, hogy intelligensen észleljünk, hogy átéljük magunkat és környezetünket. Vevőkészülékhez lehetne hasonlítani, amely érzeteket, érzéseket és emlékeket fog fel és értelmez saját tetszése szerint. Ezek az észlelések jöhetnek kívülről, de az érzelmekhez és emlékekhez hasonlóan belülről is, az emberi lélek mélyen fekvő szintjeiről. A mai embernél ez a felvevőállomás többnyire az én szükségleteire van hangolva: a testi tapasztalatoknak és azoknak a benyomásoknak a tükre, melyek a környező világból érik az ént; ám ugyanakkor a tudatalatti jelzéseit – a fizikai szükségleteket és ösztönöket – is tükrözi.

A földi tudat a formához kötődik, és csak a tér idő területein fejeződik ki.

Tökéletesen dialektikus jelenség tehát, kizárólag a földi életterület két pólusa között mozoghat. Korlátozottsága ellenére mégis képes önismeretre is szert tenni. Bizonyos mértékig „képes” ítélni, és az értelem segítségével megtanulhat tudatosan és intelligensen cselekedni.

Ha az átlagembert megkérdeznék, hogy van-e neki tudata, valószínűleg így válaszolna: „Természetesen! Micsoda kérdés! Látok, hallok, ízlelek és szagolok, és megtapasztalom a körülöttem lévő világot. Tudok gondolkodni, és tudom, hogy mit teszek jelen pillanatban. Hiszen nem alszom!” Ebből a válaszból világossá válik, hogy mit értenek általában tudaton.

A legtöbb ember számára ez a fogalom kizárólag azokat az észleléseket fedi, amelyeket az öt érzékszerv közvetít, s amelyeket az agy kiértékel és feljegyez.

 

A tudat csupán vetítővászon

A gondolatok mintegy filmet alkotnak. Az öröm és szenvedés, szeretet és gyűlölet, boldogság és kétségbeesés, elvárás és csalódás szüntelenül a tudatba vetítődik. Ezeket a kaleidoszkóp-szerű gondolatmintákat s az általuk keltett érzelmeket általában az én „széleskörű fejlődése” és „magas színvonala” ismérvének tekintik. Az éntudatnak azonban szánalmasan kicsiny a hatósugara, ennélfogva roppant keveset észlel a természet állandó mozgásából. Az észlelések teljesen egyéniek, s kizárólag a saját szükségletekhez kötődnek.

A maya, a káprázat fátyla mögött rejlő örök valóságot a közönséges tudat nem veszi észre, mert az ehhez szükséges vevőáramköre ki van kapcsolva.

Az ember nem él igazán tudatosan: valójában alszik, de anélkül, hogy észrevenné. A múlandó világban létezik, s ott álmodja eonokkal egyidős álmát a „földi paradicsomról”, melyben ő maga olyan, „akár Isten”. Ezért illetik a földi tudatot a „luciferi” jelzővel: ez az eltévelyedett, halandó természetnek lélekkel való felruházása.

 

A tudat világosságerő

„Istent feladni annyi, mint kioltani a napot, hogy aztán egy lámpással botorkáljunk tovább” (Christian Morgenstern, 1871-1914). A tudat a hét agyüregben nyilvánul meg, melyet a modern Szellemi Iskola irodalma „hétkarú gyertyatartónak” is mond. Ha a Gnózis hívó hangja az első lángot meggyújtotta, akkor a többi gyertya is képes lángra lobbanni a maga idejében. Ennek az a feltétele, hogy az Isten igazságát kereső ember kitartson törekvésében, és ne adja fel.

A természetes tudat kicsiny lámpáshoz hasonlatos, mely többé-kevésbé – az ember fejlettségétől függően – bevilágítja a sötét életutat. A gnosztikus fényerő azonban teljesen más rend képessége. Felfedi a halandó világ határait, s felébreszti azon világ utáni vágyat, mely e fényerőt kibocsátja.

 

Nem csak illúzió-e a tudat?

Természetes és normális körülmények között a tudat a közvetítő szerepét is betölti a tudattalan karmikus erők és azon anyagi forma között, melyben az ember kifejezi magát. A pszichoanalízis már a XX. század kezdetén bebizonyította, hogy az ember nem önállóan él, hanem elsősorban tudattalan ösztönei és kívánságai éltetik. Újabb amerikai kísérletek alátámasztják ezt a szemléletmódot. Egyes neurofiziológusok úgy vélik, hogy az ember idegrendszerében számos olyan folyamat játszódik le, mely „talán még egy tudat-illúziót is létrehozhat”. Mielőtt valaki tudatosan megmozdítaná a kezét, az már rég felvette a helyes pozíciót. Majd a nagyagy megkapja a megnyugtató közlést: Te akartad így! Úgy tűnik, hogy ezt a hírt csak a másodperc töredékével a cselekvés után adják tovább az agynak az „időt visszaállítani” utasítás kíséretében. Így keletkezik az az illúzió, hogy az adott cselekedet szabad akarati elhatározás. Más szavakkal: az ember olyan dolgokat művel, amiről azt hiszi, hogy tudatosan akarja, holott a cselekvési szándékot már korábban eldöntötte valami, amire magának az embernek semmilyen befolyása sincs. Így manipulálja az embert szüntelenül a tudatalattija, a múltja és az aurikus lénye. A természetes öntudat ebben többnyire csak egy bábfigura szerepét játssza.

A kereső számára, aki arra törekszik, hogy kiutat találjon a halandó természetből, a tudat híd gyanánt is szolgál azon fényerők számára, melyek a szívben rejlő felébredt isteni magon keresztül a főszentélybe áramlanak. Ezek a természetfölötti erők olyan evilági összeköttetést teremtenek, melynek segítségével a kereső felismerheti élete igazi feladatát. Talán úgy véli, hogy a megkapott új belátás bizonyára a saját műve, a valóságban azonban ez mintegy gerjesztés hatására keletkezik. A gnosztikus fényerők feltörik a régi tudatot, megtisztítják és kiegészítik a még szükséges elemekkel. Ez az állapot, melyben a célt, az eredetet és az új lehetőségeket meg lehet ismerni, Keresztelő János fellépéséhez hasonlítható, aki Jézus előfutára, útjának egyengetője volt. Ez a legmagasabb állapot, melyet a dialektikus személyiség elérhet.

Végül egy új lélekfejlődés tudata lép a régi kormányzó-gépezet helyébe, melyet megszámlálhatatlan földi gondolat, sóvárgás, vágy, aggodalom és félelem, s számtalan egyéb mozgatórugó alkot. Most mindez elmarad.

Ha a Szellemlélek napfénye torzítatlanul tükröződhet az új tudat mozdulatlan és kristálytiszta felszínén, akkor az ember elérkezett a tökéletes nyugalomhoz. Ebben a pillanatban születik meg az az ismeret, mely tökéletesen megegyezik az isteni teremtésterv őseszméjével. A végső állapot az a mindent átölelő Krisztus-tudat, melynek birtokában a transzfigurált ember az Élet Szerzetének szolgálatában együttműködhet a világ és az emberiség megmentésében. A régi és az új tudat tehát teljesen valóságos. Mindkettő leírható és megtapasztalható. Az új tudatot azonban semmilyen földi mércével nem lehet méricskélni, mert olyan világból származik, amely a személyiségtudat számára örök rejtély marad.

 

 

Három tudatállapot

Részlet J. van Rijckenborgh és C. de Petri „Az egyetemes Gnózis” c. könyvének „A Gnózis mint ősprána” című fejezetéből

 

Amikor a Gnózis önökre irányul és önökhöz beszél, akkor tulajdonképpen a mikrokozmoszukhoz fordul.

Minden mikrokozmosznak három tudatállapota van:

1. Tudatában van önmagának mint rendszernek, mint egésznek, – ezért kozmikus tudatról beszélhetünk.
2. Másodszor a benne keletkezett személyiségalakban tudatos.
3. Harmadszor van egy úgynevezett „tudatalattija”, amelybe mind a személyiségtudat, mind a kozmikus tudat minden tapasztalata bevésődött.

Amikor kozmikus tudatról beszélünk, akkor nem valami szellemi tudatra gondolunk, mert minden tudatállapot csupán természet-anyagi állapot. A tudat reagál a szellemre, ő maga azonban nem szellem.

Lássuk ezt a következőképpen. Kozmikus tudatunk megfelel egész létterületünknek; e tudatnak megfelelően ősanyagot, pránát vonzunk magunkhoz, és ezt átalakítjuk. Ezen a létterületen kifejlődik az eredmény: a személyiség, saját tudattal. Végül mindkét állapot és folyamat következményei a tudatalattiban rakódnak le.

A szentségtelen, bűnös személyiségalak egy bűnös, szentségtelen kozmikus tudat bizonyítéka, mert a személyiség a kozmikus tudat képződménye. Ennek következtében a természet alapvető halála, amit endúrának nevezünk (a létező alapvető kioltása), elsősorban nem a személyiségalak és tudata kioltását jelenti, hanem sokkal inkább a fennálló kozmikus tudat kioltását. A Biblia a kozmikus tudat, a mikrokozmikus tudat feloszlatása kapcsán „első halálról” beszél.

Ha a természet szerinti kozmikus tudat meghalt, és Istennel, a Szellemmel újra megbékélt, ha ez a tudat ismét a szellemmel teljes összhangban rezeg, akkor a bűnös és elhalt kozmikus tudat kifejezési formája, azaz a személyiségalak szintén megszűnik, és egy teljesen más személyiség fejlődik ki. A régi személyiség ezen aláhanyatlását nevezi a Biblia „második halálnak”, és hozzáfűzi, hogy egy kozmikus forradalomban a második halál már senkinek sem árthat. Ez azt jelenti, hogy ha egy mikrokozmosz megszabadult bűnös kozmikus tudatától, és így az első halált halta, akkor az anyagtest mellékes eltűnése a legcsekélyebb kárt sem teheti az újjászületési folyamatban. Amikor évszázadokkal ezelőtt a római inkvizíció a katárok ezreit fogdosta össze, kínozta meg és öldöste le, akkor a megújulás folyamatában már ott tartottak, hogy ez a halál már nem károsíthatta őket.

A mikrokozmikus rendszer szerkezetét áttekintve a tévedés és félrevezetés számos csapdájára bukkanhatunk benne. Az illúziók egy csoportja a tudatalatti szintjén, egy további a személyiségtudatban, a harmadik pedig a kozmikus tudat területén fészkel.

Vannak, akik teljesen a tudatalatti szférájába merülnek. Mit jelent ez? Azt, hogy meglévő személyiségükkel teljesen ihleteikre, reményeikre, hajlamaikra, ösztöneikre hagyatkoznak, és ezzel a zsenialitástól az idealizmuson át a bestialitásig, a jóságtól a gonoszságig minden lehetséges fokozatot megvalósítanak. Mindez a múltban való kotorászás és áskálás. Csak időtöltés, és mérhetetlen szenvedéshez és fájdalomhoz vezet. Olyanok is vannak, akik teljesen a személyiségtudat szférájában lakoznak. Megtagadják a tudatalatti minden sugallatát, s minden létszükségletükkel és szenvedélyükkel az aktuális jelenbe vetik magukat. Féktelen önérvényesítés, helytállási kényszer és tudati lehetőségeik teljes bevetése jellemzi őket. Hogy ez hová vezet, az mindannyiuk számára ismeretes.

Megint mások teljesen a kozmikus tudat szférájába vonulnak vissza, aminek a lényegét talán nehezebb megérteni. Ezek az emberek e természet kozmikus tudatának birtokában arra törekednek, hogy kivonják magukat a bűn és a halál következményei alól azzal, hogy rendet visznek életterületünk és a sokrétű prána kölcsönhatásába.

A kozmikusan tudatosak a törvény megalapítói, a dialektikus természet eon- jai. Törekvésükkel, hogy minden létezőt törvényeik alá hajtsanak és ott is tartsanak, meghosszabbítják létrendünk fennállását, és így fenntartják a szenvedést, a vesződséget és a fájdalmat. A kozmikusan tudatosak alkotják e természet hierarchikus hatalmasságait; a tudatlanok (a személyiség-tudatosak) pedig a nyájat, amely a törvény alatt él, és amely tej helyett transzmutált pránát szolgáltat, amiből aztán a kozmikusán tudatosak élhetnek és létezhetnek. A tudatalattiban otthonosak pedig a nyájat vallásos, művészi és tudományos ámítások özönével ajándékozzák meg, ami arra szolgál, hogy ezt az elfogadhatatlan létezést „életnek” lehessen feltüntetni, s hogy az emberiség valami olyan jövőképet dédelgethessen, melyben a szenvedésteli léttől megmenekülhet.

A mikrokozmosz egy tudatgömb, amelyben a prána – vagyis az ősanyag – segítségével bizonyos ötletnek kell kifejlődnie. E fejlődés alapját képező ötlet nem a pránából vagy a mikrokozmoszból ered, sem pedig a mikrokozmoszban lévő valamilyen erőből, hanem egy kozmoszon kívüli, földöntúli területen határozták el. A mikrokozmosz a célhoz vezető eszköz. A tudat lélek, s ezt valami egészen másnak kell „lelkesítenie”.

Az egész fejlődés célja Istenben nyugszik. Ez a Szellem, ez egy pránán felüli-kívüli terület. Amikor a mikrokozmoszban a tudat ezzel a céllal összhangba kerül, mihelyt „Isten keze vezeti”, egy prána-anyagot sugároznak be a rendszerbe, amely tökéletesen tiszta és a célra van hangolva. Akkor az egész rendszer nagy dicsőségű, nagyszerű sugártér lesz, s transzmutálással prána-anyagot ad vissza a kozmikus területnek. A prána területét ez nagyobb lehetőségekhez juttatja, aminek eredményeként a fejlődés jobban, gyorsabban és hatásosabban mehet végbe.

 

 

A tudatállapot életállapot

Jan van Rijckenborgh: A Gnózis jelenlegi megnyilatkozása – részlet

 

„A tudat állapota az élet állapota!” Az egyik valóságának a másikban és a másik által kell tükröződnie. Akkor van egyensúly. Ha az egyensúly nem jön létre, akkor az ember halálosan boldogtalan, elégedetlen és nagyon nyugtalan marad. Ez természeti törvény.

 

A tudatállapot egy elektromágneses állapot. Tudatunkat ugyanis hét góc képezi, amelyek mágneses közeggel, asztrál anyaggal vannak tele. Ezek a gócok vagy központok a főszentélyben vannak, a hét agyüregben. Agyunk mágneses rendszerének lélegzési folyamata táplálja őket, mely az asztrál közeget az interkozmikus mágneses térből veszi fel. Az egyéni tudatállapot tehát teljesen a körülöttünk lévő interkozmikus mágneses tér jellegétől és hatásától függ.

Így érthető, hogyan fejlődnek ki új korszakok: a bennünk kialakuló változásokat a környező interkozmikus tér változásai okozzák. Az interkozmikus tér változásai gyakran közvetlenül változást okoznak a megnyilvánult életben, tehát a mi életünkben is.

Az interkozmikus mágneses tér tizenkét áramlatból áll. Ez a tizenkét áramlat többek között bennünk is megnyilatkozik, és egy terven alapul, mely a térben és időben nyilvánul meg. Ebből az következik, hogy ezt a tizenkét elektromágneses áramlatot más, erősebb áramlatok irányítják, vagyis nyilván sok mágneses rendszer van, erősebb és gyengébb, amelyek kölcsönösen hatnak egymásra.

A dialektikát létrehozó mágneses tér a korszakok sorozatát hozza létre, ennek következtében megszabja az emberiség téridőben folytatott útját. A dialektikus természet embere téridőrendi menetében semmiben sem határozhat. Erre nincsen szabad lehetősége. Az emberrel rendelkeznek. Az emberiséget irányítják, dirigálják, mert a mágneses állapot tudatállapot, és a tudat állapota határozza meg az életet! Ami az elektromágneses térben létezik, az az agyunkba vetítődik, tudatként nyilatkozik meg: ami pedig tudatként lakozik bennünk, az életmegnyilvánulásra törekszik. Ránk tehát az érvényes, hogy a természet szerint teljes mértékben irányítás alatt állunk, semmiben sem dönthetünk szabadon, hanem felőlünk döntenek.

Az ember egy mágneses folyamathoz tartozik. Minden ember egy nagy test része, tagja, melyben egyik fejlődés a másikat követi: a szervezet egy óramű. A mutatók forognak felfelé és lefelé, s így az egész tervet és egész befolyását előre lehet tudni és téridő szerinti dátumait előre meg lehet határozni, akkor is, ha figyelembe vesszük az idő viszonylagosságát.

Huszonnégy óra egyszer hosszabbnak, máskor rövidebbnek tűnhet, mégis huszonnégy óra marad. A viszonylagosság tehát nem befolyásolja a téridő rendjét.

Nos, értelmetlen lenne azt mondani, hogy mi, a modern Szellemi Iskola tanulói, tudatunk állapota alapján erre vagy arra az életvitelre akarjuk elhatározni magunkat! Már mondtuk: egy téridő-rendszerben nincs mit eldönteni, nem határozhatunk különbözőképpen, mert élnek velünk. Ha valóban ez lenne minden, akkor a modern Szellemi Iskolát nyugodtan bezárhatnánk. Azonnal megváltozik azonban minden, ha megtudjuk, hogy ez a téridőrend, saját emberiségfejlődésével, megenged egy másik mágneses térre, a Gnózis mágneses terére irányuló érzékenységet is. Ha pedig egyszer kapcsolatba léptünk a másik mágneses térrel, akkor az a tér is éltet minket, s törvényszerűen megyünk a másik mágneses térbe vezető úton.

Csak azt szeretnénk világossá tenni, hogy ha bizonyos mágneses térben állunk, akkor ez a mágneses tér irányít minket. Akkor valóban arra kényszerülünk, hogy ennek a mágneses térnek a törvényei szerint éljünk. Ha választhatunk két mágneses megnyilvánulás között, akkor belátható, hogy vagy az egyik, vagy a másik tér törvényeihez kell igazodnunk.

Összefoglalva megállapítjuk, hogy két mágneses tér létezik, melyeknek egyike természetállapotunkból kifolyólag hat az emberiségre: a másik azonban csak bizonyos körülmények között és feltételek mellett hatásos. Téridőrendi szempontból ez a két tér bizonyos időszakban párhuzamosan működik. Azután azonban eljön a pillanat, amikor eltávolodnak egymástól. Ennek következtében az emberiségben két embercsoport fog megmutatkozni. Az egyik fajta az egyik térhez tartozik, a másik a másikhoz, s így elkülönülnek mind a testi tulajdonságaikat, mind pedig erkölcsi és szellemi állapotukat illetően.

 

 

„Gondolataim legmélyén egy isten vagyok”. Ez a gyakran idézett kijelentés a 19. században élt holland író, Willem Kloos tollából származik. A felvilágosodás korának filozófusai, Descartes és Spinoza pedig egy valóban emberi létből, kizárólag a gondolkodási képesség és az értelem alapján indulnak ki. Erre utal Descartes jól ismert „Gondolkodom, tehát vagyok” megállapítása is. Képesek-e arra, hogy az Önökben lévő Örökre és Halhatatlanra vonatkozó érzéseiket, vagy biztos feltevésüket másoknak átadják? Beszélgetéseik folyamán szavakba tudják-e önteni az ezzel kapcsolatos gondolataikat? Valóban ez a kérdés, mert a tudat ettől nagyon individuálisnak tűnik. Önmagunk kifejezése külön művészet: a beszéd- és szóképek végtelenül szubjektívek. Jelentésük – különösen korunkban – gyorsan változik, vagy elavul és teljesen eltűnik.

A világ számos szellemi példaképe, mint például Lao-ce és Buddha, olyan emberek voltak, akik kevés szóval fejezték ki magukat, és sokat hallgattak. A bölcs soha nem beszél feleslegesen. A gnosztikus filozófiák híveit is, és azokat, akik a keresztény-hermészi Gnózisból élnek, a szűkszavúság jellemzi. A hagyomány szerint az emberben az isteni és örök titokban van jelen. Ez mind a mai napig érvényes. Erről a titokról beszélni nagyon kényes dolog, mert szinte minden kiejtett szó csökkenti a téma erejét, legalábbis ha olyan emberek jelenlétében hangzanak el, akik világi hatalomra, sikerre, gazdagságra és magas pozícióra törekednek.

A régi rózsakeresztesek köreiben ezért volt ismeretes a „sub rosa” kifejezés: aminek titokban kell maradnia, annak a „rózsa alatt” kell maradnia. Ezen kívül a „ne dobjatok rózsákat a szamarak elé” szólás is tőlük származik.

 

 

Tudás vagy valódi bölcsesség

 

A „tudás” és a „bölcsesség” fogalma között nagy, áthidalhatatlan szakadék tátong. A szellemi ösvényen haladó kereső számára fontos, hogy belássa: az isteni bölcsesség sohasem azonos azzal a tudással, amelyet információk gyűjtésével lehet megszerezni.

 

Aki ennek komolyan utánajár, az felfedezi, hogy az egyetemes filozófia élesen megkülönbözteti a „bölcsességet” és az „értelmet”, de nem abban az értelemben, mintha a bölcsesség lenne minden, az értelem pedig semmi. Azonban két különböző értéknek vagy tulajdonságnak írja le őket. A Teremtő bölcsességgel és értelemmel látta el az embert. A mindenség megalkotója az eredeti embert kapcsolatba hozta az egyetemes bölcsességgel, és hogy arra reagálni tudjon, megkapta az értelmi képességet is. Ez transzformálta, alakította át a bölcsességet, s így az ember meg tudta tartani azt. Az emlékezetben pedig az átalakított bölcsességet el lehetett raktározni. Az értelem és a cselekvés központjain kívül az emlékezetben megvoltak a tisztán működő érzékszervek központjai is. Az ember a kapott bölcsességet így átgondolhatta, érzékszervileg megvizsgálhatta, ezért döntést tudott hozni, és ésszerűen cselekedhetett.

Ez egy tökéletesen felelősségteljes élet volt. Ebben az értelemben kell látnunk azt a kijelentést, hogy „az első ember önkéntes engedelmességben fűződött Istenhez, és Isten kezét fogva járt.” Önkéntelenül és intelligensen reagált Isten mindenütt jelenvaló bölcsességére. Az ember tehát „Istenből született Isten volt, az Atya fia, és tökéletes, ahogyan a mennyei Atya is tökéletes.” És csak növekedés, megnyilvánulás létezett, ahogyan egy kozmikus ködfelhő végül csillagcsoportokká fejlődik, melyet az állatöv jelképez.

 

A sok szenvedés oka

Ha „józan értelemről” beszélünk, világos, hogy ezen mit kell értenünk. A Teremtő bölcsességet és józan értelmet ajándékozott az eredeti embernek. És itt bukkanunk rá a szenvedés egyik legmélyebb okára. Értelmének józanságát ugyanis a jelenlegi ember már kimondhatatlanul régóta elvesztette. Értelmünk magasabb szempontból súlyosan beteggé és szervezetlenné vált. A főszentély elfajult, és az embernek az ebben a természetben szükséges értelmes gondolkodásra való képessége a régi dicsőség torz karikatúrájává lett. Ezeket a tényeket a mindennapi élet gyakorlata is megerősíti. Ebből egy rendkívül zűrzavaros és nyomasztó helyzet keletkezett. Ezért jól el tudjuk képzelni, mire gondolt Jakab apostol, amikor megkérdezte: „Kicsoda köztetek bölcs és okos?” (Jak. 3,13.) És a megdöbbentő végkövetkeztetés: Senki sem bölcs és értelmes! A dialektikus világban senki sem rendelkezik egészséges értelmi képességgel, ezért senki sincs kapcsolatban a mindent átfogó bölcsességgel sem. A teljesen „Isten kezét fogva járni” szép, de veszélyes mesévé vált. Ebben az összefüggésben is időszerűek Jézus szavai: „Nincs senki jó, csak egy, az Isten” (Luk. 18,19.)

Hogy a probléma mélyére hatolhassunk, megállapítjuk, hogy különböző embertípusok vannak. Először is itt van a kultúrember típusa, aki régóta azzal foglakozik, hogy értelmi képességét művelje. A bölcsesség bukott földi állapotában az értelmi képesség mindig a külső ingerektől függ. Mivel a Logosz befolyásai, és az úgynevezett kundalíni képességei hiányoznak, ezért különböző normák, feltevések, kultúra és vallás vagy más érzelmi spekulációk bitorolják az abszolút tudás helyét. Ennélfogva az értelmet egy bizonyos irányba hajszolják és kényszerítik, ami nemzedékről nemzedékre az ember vérébe vésődött.

Az egyhangúan ismétlődő külső ingerek a velük összhangban lévő belső vérösztönzéssel együtt az embert olyan intellektuális lénnyé tették, amilyen jelenlegi formájában, ill. amilyenné válik. Már a gyermek értelmét is teljesen az önérvényesítő életmódra idomítják, mégpedig a törvénnyel előírt tantervek szerint. A tapasztalat mégis azt mutatja, hogy az intellektuális ember is igen boldogtalan, vagy azzá válik. Egész életében a boldogságot hajszolja, de az mindig elszökik előle. Eközben mind magának, mind gyermekeinek felmérhetetlen károkat okoz, ami végül szervezeti felépítésében is megmutatkozik.

 

A fizikai emberben jelentkező hatás

Az emberi test minden szerve aszerint szentesül vagy esik ítélet alá, hogy milyen célra használják. A végletekig eltúlzott intellektuális képzés megakadályozza a magasabb bölcsesség befogadását. A fejnek azok a szervei ugyanis, amelyek ennek a befogadását lehetővé tennék, nagyon siralmas állapotban vannak. Ez a fajta intellektuális képzés csak egy bizonyos pontig folytatható. Azon túl vagy stagnálás, vagy különböző károsodások lépnek fel.

Egy másik embertípust képviselnek azok, akiknek értelme még csak kevésbé formálódott ki. Befogadóképességük – különféle okokból – egy bizonyos színvonal alatt maradt. Az értelmi képességnek ezt az állapotát az ezoterikus tudomány „Hold-agytudatnak” nevezi. Az ilyen típusú emberek az absztrakt és elvont érintésre érzékenyek, de ezeket az egyetemes impulzusokat nem képesek megérteni vagy feldolgozni. Erős vonzalmat éreznek a misztikus, a rejtett dolgok iránt, és szívesen feledkeznek bele a misztikába. Másrészt gyakran irigylik az intellektuális embert, aki magasabb fokú fejlettsége miatt jobban tud érvényesülni a társadalomban. Gyakran mélységes irigység rejlik a mögött a mentalitás mögött, amely mind a maga, mind közvetlen utódai gyors sikerére és nyereségére irányul. Szorosan ezzel függ össze az osztályharc is.

E két ábrázolt típuson kívül vannak még különféle altípusok is, melyek mindegyike nélkülözi az egészséges észképességet.

E problémákat közelebbről megvizsgálva világossá válik előttünk, hogy az ember három fontos központtal rendelkezik. Filozófiánk ezeket főszentélynek, szívszentélynek és medenceszentélynek vagy köldökközpontnak nevezi. Bennünk, mai emberekben, ez a három központ már nincs összhangban. Így például előfordulhat, hogy az értelem és az érzés együttműködik, miközben a cselekedet csődöt mond (egy helyben topog). Vagy a csak részlegesen használt agy a cselekvésre irányul, és figyelmen kívül hagyja az érzést. Együttműködhet az érzés és a cselekedet is, ilyenkor aztán az ész nem jut szóhoz. A modern pszichológiában számos példa igazolja ezt a régi ismeretet.

 

Theophania

Aki képes ezt a helyzetet saját „szükségállapotaként” felismerni, és felfedezi, hogy lejtőre jutott, felteszi a kérdést: hogyan lehet feltartóztatni vagy megfordítani ezt a történést?

Erre van lehetőség, hogyha elfogadjuk a transzfiguráció folyamatát, és hozzáfogunk önmagunk teljes megváltoztatásához, de nem a személyiségünk művelésével, hanem az egész mikrokozmosz újjáteremtésével. A félreértések elkerülése végett nem „újjászületésről” beszélünk, mivel ez a fogalom tévedésekhez és misztikus elragadtatáshoz, vagy pedig felületességhez vezethet.

Sokak számára az „újjászületés” egyfajta biológiai, természetvallásos megtérést jelent, amelyet azután ellenőrizhetetlen erők által létrejövő beárnyékolás követ.

A transzfiguráció tudományát a régiek „theophaniának”, az isteni ember fellépésének nevezték. A legrégibb hagyományok azt a pillanatot jelölték vele, amikor Jézus megnyilatkozott a világ előtt. Később arra a pillanatra vonatkoztatták, amikor a Szent Szellem megnyilvánult Jézusnak. A theophania szó szerint az istenség észlelhető megjelenését jelenti. Ez a tudomány olyan terjedelmes, de annyira bonyolult is, hogy egészében áttekinthetetlen. Tény azonban, hogy a transzfiguráció minden folyamatának a fennhéjázó emberi értelem alapos megtámadásával kell kezdődnie. Mert a mai értelem az a legfontosabb tényező, amely az isteni ember megjelenését akadályozza. Az egyetemes Tan minden jelöltnek elmagyarázza, hogy agya, érzékszervi jellegét hordozó szerve az egyetemes bölcsesség legnagyobb ellensége. Annak nincs jelentősége, hogy az ember intellektuálisan képezi-e magát, vagy sem. Minden gondolkodási módszer, vagy a gondolkodásnak e természet alapján történő bármiféle fejlesztése ebben a tekintetben kivétel nélkül veszélyeket hordoz, és negatív eredményeket hoz. A transzfiguráció megkövetelte egészséges értelem – dialektikusan szólva – lehetetlen. Ezért annál szorongatóbban merül fel a kérdés: hogyan menekülhetünk meg ebből a helyzetből? A válasz pedig ismét így hangzik: „Megmenekülésünk nyitja az isteni ember újbóli megjelenése.”

Biológiai, erkölcsi és szellemi minősége által az ember szembeszáll ezzel az újra-eljövetellel, és lehetetlenné teszi azt. A természetemberből hiányzik mindaz, ami ennek a megvalósításához szükséges. Az embernek ezért „új kalapácsra és új Igére” van szüksége. Mindenkinek segítségre, közvetítőre, isteni kéznyújtásra van szüksége. Nélkülük semmit sem tehetnek. Ez a segítség a bukott emberhez erő formájában jön el, amelyet „Krisztusnak” neveznek. Ez nem a teológiai, történelmi Krisztus, hanem az az erő, amely névtelen szeretetként behatol az emberek világába, hogy megmentse őket.

 

Az új kalapács és az új ige

Ha egy építő fel akarja építeni művét, és az nem sikerül neki, akkor erre az új kalapácsra és új Igére van szüksége, vagyis arra az új erőre, melyet a Logosz ajándékoz neki. Amikor Rózsakereszt Krisztiánt 120 év után teljesen ép állapotban megtalálták sírjában, az azon lévő bronztáblára az volt vésve: „Jézus mindenem!” Még egyszer hangsúlyozzuk: ennek semmi köze sincs egy állítólagos Jézushoz, aki 2000 évvel ezelőtt valahol megszületett. Itt Isten kéznyújtásáról van szó, amely transzfigurációra ösztönzi az embert!

Ha ebből az üdvfolyamatból mégis fel akarunk valamit fogni az értelmünkkel, akkor a megszabadulás tudománya jön a segítségünkre. Az agyban hét üreg vagy kamra található. Ha egy komoly jelölt a Krisztus-erőben megkezdi megszabadító ösvényét, akkor a hét agyüreget ez a közvetítő isteni erő egymás után meg fogja érinteni. Ezt a „Szent Hétszellem érintésének”, vagy a „hét isteni harmónia” újra-felhangzásának nevezik.

Mihelyt e hét agyüreg ilyen ösztönzést kapott, és a transzfiguráció folyamatát a vér ereje is támogatja, akkor ezek az agyüregek megszabadító energiával telnek meg. Mindez pedig a kisagy és a csodálatos medulla új képességének kifejlődésével jár együtt. Így az ember és Teremtője között szellemi-értelmi kölcsönhatás alakul ki. A régi káldeus „Számok könyve” ezt az állapotot Szamaelnek nevezi. Szamael a rejtett misztérium hierofánsa, aki Michaellel, a magasabb földi bölcsességgel került kapcsolatba.

Csak akkor lehet a jelöltet Mahatnak (Mahatmának), Manasznak, gondolkodónak nevezni, ha a Szent Szellem segítségével végbemegy ez a hétszeres megvilágosodás. Ezzel a beteljesedéssel kezdődik el a transzfiguráció folyamata.

A bölcsességet ismerő értelem nélkül senki sem képes akár egyetlen centimétert is előrehaladni a megvilágosodás ösvényén.

 

Kundalíni

Ez a szanszkrit szó pontos fordításban azt jelenti, hogy „feltekeredett” vagy „összecsavarodott, mint egy kígyó”. Létezik még több más fordítás is, melyek a kígyószerűt hangsúlyozzák, innen a kígyóerő vagy a kígyótűz kifejezés is. A két egymásba tekeredett kígyó ábrája, amelyet Caduceusnak neveznek, jelképezi ezt a kundalíni-erőt. Ez az a képesség vagy erő, amely „egy ív alakú pályán” mozog. Ez az egyetemes életelv, amely mint a vonzás és taszítás két nagy ereje nyilvánul meg mindenütt a természetben. Ezek valósítják meg azt, hogy „a külsők folyamatosan alkalmazkodnak a belső viszonyokhoz”.

Ha vágyakozása miatt az ember belső állapota megváltozik, akkor szívének abban a részében, amelyben a szellemi mag is található, nagy energia szabadul fel. Filozófiánkban ezt a szív kundalínijének nevezzük.

A kundalíni-erő tehát a transzfiguráció alapja. A léleképítés kezdetén egymás után minden szervet és fluidumot áthat ennek az energiája. Végül eléri a főszentélyt, ahol egy új, szellemi irányultságú gyújtópont keletkezik: a bölcsesség temploma az emberben, az aranyrózsa temploma. Csak az új életre irányuló, tisztán önzetlen és áldozatkész törekvés képes a szív kundalínijét aktiválni. A kundalínivel folytatott munka minden más formája veszélyeket okoz.

„Akinek cselekedetei összhangban vannak azzal a tudással, amit már birtokol, azt Isten olyan tudásban fogja részesíteni, amit még nem birtokol.

Akinek cselekedetei nincsenek összhangban a tudásával, attól Isten azt a tudást is elveszi, amit a magáénak mondhatott”

Darqáwí

A szúfi tanítás így ír: „A léleknek két oldala és kétféle tapasztalata van. Az egyik oldalhoz tartoznak a lélekkel és a testtel kapcsolatos tapasztalatok, a másikhoz pedig a szellemmel kapcsolatos tapasztalatok. Az előző a külső, az utóbbi a belső tapasztalat. A lélek természete átlátszó, mint az üveg. Ha az üveg egyik oldalát letakarjuk, tükörré válik. Ha a lélek befelé irányított oldalát letakarjuk, ugyancsak tükörré válik, amelyben a külső tapasztalatok tükröződnek.

Ezért, a külső tudással megajándékozott embereknek nincs feltétlenül belső tudásuk is. Ahhoz, hogy belső tudáshoz jusson valaki, le kell takarnia a lélek másik oldalát, hogy a tükröző felület ne a külső világra, hanem a szellemre irányuljon. Mihelyst ez megtörténik, az emberben megjelenik az inspiráció és a megnyilvánulás.”

 

 

Ez lenne a kozmikus tudat?

 

Az emberiség szakadatlanul olyan tapasztalatok megszerzésére törekszik, amelyek túlmutatnak a hétköznapi életen. Néhányan szereztek is ilyen tapasztalatokat. Ezáltal fogalmak tarka sokasága keletkezett: kozmikus tudat, eksztázis, beavatás, megvilágosodás, Isten-élmény, az örökkévalóság megtapasztalása, szellemi felébredés. Ezek vajon rokon értelmű szavak, vagy lényeges különbségek vannak közöttük, amelyek az első pillantásra fel sem tűnnek?

Amikor egy lelki válságban szenvedő ember életében csodálatos fordulat következik be, az bizonyára mélyreható tapasztalat. A megelőző időszak nagyon megrázó is lehet. Kívülről nézve talán minden viszonylag normálisan megy, de belül sötét felhők tornyosulnak. Egyre sötétebb lesz, oly sötét, hogy az élet egyetlen fájdalmas élménnyé válik. Ha ilyen helyzetben az ember tovább is vánszorog, nem tudja, hogy mit keressen. A figyelem elterelése már nem segít, az uralkodó sötétséget nem lehet félretolni. És ekkor történik a csoda.

Hirtelen nincs többé sötétség, hanem már csak fény, öröm és melegség, mintha tüzet gyújtottak volna. A világosság egyetlen pillanata elegendő, hogy a magányos embert kiemelje a sötétségből. Ezután a visszfény és az öröm tart még talán egy egész héten át, a hétköznapok azonban lassacskán visszakövetelik jogaikat, és újból beáll a sötétség.

Egy ilyen élmény után magától értetődő a kérdés, hogyan lehetne azt mihamarabb megismételni. Határozott keresés kezdődik, s mivel a keresés a kérdezés egyik formája, különféle válaszok kínálkoznak: guruk, filozófusok, újítók. „Bölcsességük” termékeit halomszámra olvashatjuk az irodalomban. A keresésből rövidesen vizsgálódás lesz. Persze amíg az illető szert nem tesz bizonyos megkülönböztető képességre, ez újabb zűrzavarral fenyeget. Vezetni csak azt lehet, aki képes csendben odafigyelni.

A belső csend a valóságos megtalálás előfeltétele. Ez a csend akkor jön létre, amikor az én már nem akar többé érvényesülni. A szenteskedő, színlelt csenddel azonban a beavatásból megszentségtelenítés lesz. Az énnek tehát meg kell tanulnia hallgatni, hogy helyet teremtsen az eredeti élet számára. E visszavonulás közben persze sok a csetlés-botlás. Az én kezdetben még észrevétlen erőkifejtései is zavaróan hívják fel magukra a figyelmet. A kereső viszont legfeljebb annyit követelhet énjétől, hogy kevésbé tolakodóan viselkedjen. Világossá válik ugyanis számára, hogy az éntudat nem létezhet énközpontúság nélkül, az én mindent felszippantó, mindent magához vonzó középponti helyzete nélkül. Nem úgy, mint a mindent elajándékozó Nap. Tételezzük fel, hogy a keresőnek sikerül énjét szótlanul a háttérben tartania. Ezért vajon belső megvilágosodás lesz a „jutalma”? Semmiképpen. Ez ugyanis nem az én jussa, hanem az emberben lévő másik, magasabb elv számára fenntartott lehetőség. Noha az én is képes eksztázisok, örömök és kellemes tapasztalatok átélésére, az ő élményei a múlandóságon belül maradnak, mivel ő a véges időhöz tartozik. A magasabb elv azonban az örökkévalóságból származik, ezért azt is megtapasztalhatja. Ez a tapasztalat az ősforrásból sugárzik ki, belülről kifelé irányul, és másokra is kiterjed. Ez azt jelenti, hogy az a tudat, amely ebben a megvilágosodásban részesül, szétterjed, mint egy feltörő vízforrás hullámgyűrűi. Az első gyűrű ekkor a kiszélesedett tudat, az érintetlen vízfelszín pedig, amelyen tovaterjed, a csend. Ekkor egy megvilágosodási tapasztalatról beszélhetünk. Egy zen-buddhista ebben az összefüggésben a következőket mondja: „Ha egy sötét szobába égő gyertyát visznek, eltűnik a sötétség, és világosabb lesz. Ha azonban tíz vagy száz gyertyánk van, még világosabb lehet. A döntő változást azonban az első gyertya okozta, amely elűzte a sötétséget.”

 

Az új tudat helye még foglalt

Jan van Rijckenborgh a Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzője című könyvében a következőket mondja: „Egy felébredt ember első tapasztalatai mindig az étertérre vonatkoznak.” Itt arról az étervilágról van szó, amelyben a magasabb elv, a tűzéter nyilvánul meg. A tűzéter új tudati tüzet képes gyújtani bennünk. Ehhez azonban meg kell teremteni a szükséges előfeltételeket. Azt a helyet ugyanis, amelyet az új tudatnak kell elfoglalnia, még az én, a halandó tudat megtestesítője uralja. Ő a bakon ülő kocsis, és nem képes magát felszámolni. Halandó tudatként csak megváltozhat, „kisebbé válhat” – és végül teljesen feloszolhat, hogy helyet teremtsen a magasabb elv számára. Csakis akkor lehetséges ennek a folyamatnak az elindítása, ha az ember a benne lévő Másiknak, a magasabb elvnek a tudatára ébred. Akkor egyszer eljön az a pillanat is, amikor az új tudat felébred. És ez vajon már a kozmikus tudat? Nem, még nem. Ez még csak a kezdete, a születése. Jan van Rijckenborgh ebben az összefüggésben a következőképpen írja le az új tudatállapotot, melynek még ki kell fejlődnie:

„Az új tudat jellemző tulajdonsága a mindenütt jelenlévőség, a kozmosz minden dimenziójának átélése és birtoklása, a valamennyi jelenséggel való eggyé válás, a mindenkor, mindenhol létezés állapota és az ennek megfelelő nem-létezés.” (Dei Gloria Intacta)

 

 

Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája minden segítséget megad a komoly keresőnek az új tudat elnyeréséhez. Mielőtt azonban kifejlődhetne, a Másiknak előbb meg kell születnie. Ennek tudatában a kereső erőt meríthet az ígéretből, amelyet A csend hangja című írásműben olvashatunk (H. P. Blavatsky): „Te, aki az emberiség megszabadításáért harcolsz, légy tudatában: minden kudarc – siker, és minden őszinte próbálkozás elnyeri jutalmát, ha eljön az ideje. A szent vetőmagok kicsíráznak és látatlanul növekednek a tanítvány lelkében; a belőlük sarjadó szárak minden új próbálkozás által erősödnek; hajlékonyak, mint a nádszál, soha nem törnek és sohasem romolhatnak el. De ha eljön az órájuk, kinyílnak.”

 

 

 

2015/5. szám

 

 

 

Amikor a fejet a szívnek rendeljük alá, azt nevezzük a modern Szellemi Iskolában önátadásnak. Ha pedig már a lélek feléledt, akkor a szív a fejnek szenteli magát.

Az önátadás folyamatában a személyiség, az én teljesen és önként beilleszkedik egy átváltoztató, megújító folyamatba, ami által feloldódik, hogy az új lélek felemelkedhessen. Amikor aztán feléled a lélek, akkor a szív meg tudja nyitni magát a Gnózis világosságának, és fel lehet tölteni fényerővel.

Önmagunk átadása a másik fénynek, amely segítségként van jelen az ember számára, igazi gyógyulásunk kulcsa. Ehhez azonban lankadatlanul kell irányulnunk a tiszta információk foton-áramlására, miközben a zavaros én-rezgések fokozatos kikapcsolására kell törekednünk. Ez a fényinformáció egy másfajta rendből ered, ezért a lélek, aki ezen a fényen keresztül erőt nyerve tudatossá válik, megveti lábát saját, eredeti életterületén, és ezzel kiemelkedik a testi halálból.

 

 

Dag Hammarskjöld: Jelek az úton

 

„Személyes életednek nem lehet tartós, különleges értelme. Akkor nyerhet értelmet, ha beolvad és alárendelődik valaminek, ami ,létezik’, és önmaga ,értelmet’ hordoz. Vajon ez utóbbi vonatkozik-e arra, amit tárgyiasítani próbálunk, amikor ,életről’ beszélünk? Lehet-e értelme az életednek, mint az ,élet’ egy töredékének?

Van-e élet? Vizsgáld meg, és meg fogod tapasztalni az ,életet’, mint valóságot. Van-e az életnek értelme? Éld át az életet, mint valóságot, és értelmetlennek fogod találni a kérdést.

,Megvizsgálni?’ Vizsgáld meg azáltal, hogy bele mersz ugrani az alárendeltségbe minden kikötés nélkül. Kockáztasd meg, ha provokál, mivel csak a kihívás fényében pillanthatod meg a válaszutat, és remélheted, hogy világosan látva választasz, személyes életednek hátat fordítva, a visszapillantás joga nélkül.

Meg fogod tapasztalni, hogy a ,modellben’ megszabadultál attól az igénytől, hogy a ,nyájban’ élj. Úgy fogod találni, hogy az ,életnek’ alárendelve, a saját életed teljes értelmét megőrizte, függetlenül attól a kerettől, amelyet a megvalósítására kaptál. Észre fogod venni, hogy az állandó búcsú, az óránkénti önátadás szabadságot, valóságélményednek tisztaságot és élességet ad – ami önmegvalósítás.

Megtapasztalod, hogy az alárendeltség, mint az akarat egy cselekedete, állandó ismétlést követel, és átcsap valami olyasmibe, ami lehetővé teszi, hogy individuális életünk visszatérjen a középpontba.”

 

 

Mindenki megváltásra vár

 

„Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: Aki én bennem marad, én pedig ő benne, az terem sok gyümölcsöt, mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.” (János 15,5)

 

A mindenség törvénye az odaadás

Önmagunk átadása befogadást jelent. A belélegzést szükségszerűen a kilégzés követi. Aki megpróbálja visszatartani a lélegzetét, az megfullad. Az ember befogadja a levegőt, majd újra hagyja kiáramlani. Ki- és belélegzés által újítja meg és tartja fenn magát a teremtés. A ki- és belélegzést az életenergiának történő odaadás váltakozó szakaszaival lehet összehasonlítani.

E mozgás folyamán, egy adott pillanatban a felismerhetetlen megtapasztalhatóvá válik. Ennek az örök Egyetlennek a befogadása a neki történő odaadásban rejlik.

 

Aki a világnak adja át magát

Nemrégiben egy ősi család fiatal tagja elhalálozott. Édesapja így jellemezte őt: „Mindig kereső volt, olyan valaki, aki állandóan kérdéseket tett fel. Egyetlen válasz sem elégítette ki soha, mindig keresett valamit, de kutatásai célját nem tudta kifejezni. Egyfajta érzés volt ez, egy mélység, a szeretet állandó keresése.” Az apa megindultan próbálta kifejezni azt, ami fiának soha nem sikerült. „Az utolsó könyv, amit olvasott, Hermann Hesse regénye, a Siddharta volt, amely egy brahman kereső fiáról szól. A mű a bibliája volt, amelyben sok mondatot húzott alá. Önismeretre és a cselekedeteire vonatkozó belátásra törekedett, valójában a lénye iránti szeretet mozgatta őt.”

Ez az idézet világosan megmutatja, hogy az emberek mennyire elveszítették az örökkévalóból, a mikrokozmoszuk központjából származó sugallatot. Gondolataik, érzelmi- és akarati impulzusaik egy látszatvilág körül forognak. Rovarokként keringenek e világ kritériumai, meghatározó jegyei körül, ahol múló jelenségek visszfényei vonzzák magukhoz őket. Ezek az önmegvalósítás vérükben ható mozgatóerői. Ezek alkotják személyiségüket, karakterüket, lélegzetük minőségét, gondolkodásukat, érzékelésüket, akaratukat és cselekedeteiket, és mindezekkel együtt sorsukat: a halált. A világ jellemző jegye a múlandóságra van programozva.

Csakhogy az ember nem csupán egyszer él. Megszámlálhatatlan életek során tapasztalja meg az ellentétek befolyásait: a hatalmat és tehetetlenséget, a sikert és kudarcot, a tulajdont és a veszteséget. A jelenségek világában ezek szolgáltatják számára a tapasztalatokat és ismereteket.

Az ember azonban tévelyeg! Automatikusan ismétlődő körforgásaiban – értsük azonban jól: a mikrokozmoszáról van szó – utazik e világ és a túlvilág labirintusaiban, állandóan valamilyen kiutat, börtönének kulcsát keresve. Azonban újra és újra a látszatvilág csapdájába kerül. Ezt a kínlódást jeleníti meg Sziszüphosz mítosza: Minden erejét megfeszítve a hegynek felfelé görgeti a súlyos követ, amely azonban állandóan visszagurul. Mint Tantalosz, megpróbál enni a fa csábító gyümölcseiből, annak ágai azonban mindig visszahúzódnak előle.

 

Mindenki megváltásra vár

Az ember mégis fel akar vétetni. Csatlakozni akar valamilyen eszméhez vagy embertársaihoz, és jót akar tenni. Igen, azt szeretné, ha felvenné őt Isten, a Világosság. Biztos és erős akar lenni. Be akar kerülni a lélek finom térségébe is. Azután pedig a Szellem az, amely izgalomba hozza. Gyakran a túlvilág jelenségvilága sugall neki ilyesfajta vágyat, így jutnak táplálékukhoz az archonok, az éteri és asztrális területek láthatatlan erőösszpontosulásai; hozzákötődnek az emberi odaadáshoz.

„Kedvenc eledelüket” a „felsőbb világokra” irányuló spekulatív és misztikus emberi odaadás képezi. A könyvesboltok polcait megtöltő ezoterikus irodalom az igazságkeresőt a „felsőbb” hatalmak magyarázatainak, mesterek, adeptusok, angyalok, jógarendszerek, tantragyakorlatok stb. követésére ösztönzi. Bizonyos energiák felhívásával és felszabadításával kísérleteznek, hogy azokat a Kundalini rendszerén keresztül a fejbe áramoltassák.

A kereső így reméli elérni végre a belátás villámját, a megvilágosodást, az „én-vagyok” élményét, a mindennel való hatalmas összeolvadást és eggyé válást. Mindez mérhetetlen energiát igényel, miközben tulajdonképpen csak a régi kigyótűz-erőket hívja fel. A szellemi úton ezek azonban inkább csak akadályt, mint segítséget jelentenek. Mindenesetre biztonságosabb lenne ezeket legelőször is semlegesíteni.

Az embert tévútra vezetik annak sugalmazása által, hogy a túlvilági láthatatlan erőkoncentrációk a teremtés célját képezik. Sokak természetes hajlamát, akik egy felsőbb vezetésben bíznak, az anyagtalan látszatvilág valamilyen utánzatának irányába terelik. Ezt a hamis fényt, az ál-istenek e fellépését igazságnak jelenítik meg. A keresőt így naivitásában arra csábítják, hogy tolvajként a „juhakol ablakán keresztül” hatoljon be, ahelyett, hogy az ajtót használná. Odaadásra, sőt néha egy hősies önátadásra való hajlama által illúziókba gabalyodik, ha hiányzik belőle a mélyebb összefüggéseket illető belátás. „Pedig csak jót akar”, nagy buzgalommal egy „magasabb szintű fejlődés” szuggesztióira hagyatkozik, és nem veszi észre, hogy a benne lévő ősatom ezáltal teljesen betokosodik. Így nem csak a múlandóság hullámain újra és újra tovasodródó kultúrák, civilizációk és társadalmi rendszerek, hanem az archonok és eonok birodalmának építésében is közreműködik, így azok sokkal lassabban pusztulnak el. Így mint energetikai ínyencfalat továbbra is az „istenek” fogságában marad. Miért is nem hallgat a Logoszra, amely szíve legmélyén már oly régóta hívja őt?

 

„Nélkülem semmit sem cselekedhettek”

Az ember csak akkor értheti meg bensőjének ösztönzéseit, ha mindezekből a tapasztalatokból már valóban elege lett. Akkor hallhatja meg szívének hozzá intézett szavait:

„Én benned vagyok és te énbennem! Ismerd meg önmagad!”

Ez a felébredés egy új szakaszát jelenti. Az isteni lélek, a szellemszikra     atomja felfedi magát.

Mindent meghatározó pillanat ez az ember életében: az örök központ újjáéledése, és a szívben lévő isteni lélekmag fellángolása. Ekkor mozgalmas időszak, egy nyughatatlan keresés veszi kezdetét az életében. Ö azonban már nem a külső keresés ösztönzését követi, hanem a bensőjében kutat. „Zörgessetek és megnyittatik néktek!” (Máté 7,7)

 

A valódi odaadás titka

Amilyen mértékben az ember elfordul az őrület világában zajló szerepjátéktól, és szívét a mindenség felé irányítja, úgy szakadnak szét benne a régi vérláncolatok, zavaros gondolatképek és szerepmechanizmusok. Ezzel egy csodálatos belső fejlődés veszi kezdetét. A hazatérő ember számára ekkor a világ hármas szerkezete – hatalom, tekintély és birtok – a sivatagi megkísértéssé válik. Ezt a próbát új tudatosságának, a lélek új állapotának ismételten meg kell tapasztalnia. Képes-e átlátni és feloszlatni a hatalom gyakorlására irányuló hajlamait mind a külvilágra, mind a tudatalattijára vonatkozóan? Képes-e arra, hogy tudatosodása következtében megsemmisítse az önalakítás minden formáját, a sikerre és személyes birtokra való irányulását?

Az életpránára való tökéletes irányulás és odaadás következtében minden akadály szétoszlik, mint a köd a nap fényében. Akkor a lélek létezik, mert a Krisztus tüzéből származó tiszta életenergiák megvalósították azt az emberben.

A tiszta életenergiák képezik börtönünk kapujának kulcsát. A mindenség szívére – a makro- és mikrokozmoszban egyaránt – irányuló odaadás által az ember újra befogadhatja az Élet Fájának eredeti pránáját. Az megtisztítja őt, megszabadítja régi természetétől, és egy tökéletesen új rendszert hoz létre benne. Ezáltal Krisztus mindenség-megnyilvánulásának tudatos munkatársává válik. Azzal, hogy odaadja magát neki, az igaz szőlőtőn újra szőlővesszővé válhat.

 

 

A régiek azt mondták:

mi nem innen valók vagyunk,

és nem azért vagyunk itt, hogy maradjunk.

Utunkon odaátra,

a másik életet keresve

hátrahagyom a dicsőséges virágokat.

És érzem, legalább egy pillanatra,

szívem szomorúságát,

mert nem birtokoljuk a gyönyörű dalokat,

csupán kölcsönbe kaptuk azokat.

 

Martin Auer

 

 

A halhatatlanság álma

 

Az elanyagtalanodás útja a szív megtisztításában rejlik. De mi is a szív?

 

Milyen folyamatok zajlanak a szívben? Ezek vajon banális dolgokra irányuló, késztetések vezette, passzív folyamatok-e? Vagy inkább egy tudatfolyamatról van szó, amelyben megtanuljuk felismerni, hogy a bennünk lévő legfelsőbb elv az élet egy nagy láncolatában áll, és kapcsolatban van mindazzal, aminek része van ugyanebben az életben?

Az ember még alig ébredt tudatára annak a gazdagságnak, amely benne rejlik. Egészen más látásmód fejlődik ki, ha tudjuk, hogy ugyanabban az életben osztozunk felebarátunkkal, bárki legyen is az. Ez a látásmód elmélyül: Megtanuljuk megérteni az emberi törekvést, és felismerni azt is, hogy mitől szenved. Megtanuljuk megérteni a szenvedést, amely minden lény létével együtt jár. A szív sugarának kiterjesztésével – mert ez az, ami történik – új gondolatképességet hozunk elő, amely képtelen az élet ellen „gondolkodni”. Ez ugyanakkor egészen biztos alapot is teremt az akarat teljesen új aktivitásához, a cselekvéshez!

Ez az út – melyet a szívből kiinduló tiszta impulzus fejlődési folyamatának tekinthetünk – a tapasztalat és tudatossá válás útja. Hiszen nem a tapasztalat tanít-e meg minket arra, hogy közvetlen környezetünkben elfoglalt helyünket, és a társadalomban játszott szerepünket felismerjük? A tapasztalat önismerethez vezet és megtanít önmagunk legyőzésére. Az ember belátja, milyen keveset tehet, és így természetes módon alázatossá válik, addig a pontig, míg megérti, hogy önmagunk legyőzése elsősorban önátadás. Milyen egyszerűnek és könnyűnek hangzik, ugyanakkor mennyire fáradságos és finom dolog is ez. Az önátadás révén új képesség aktivizálódik, amely egy az emberrel és elválaszthatatlan tőle. Innentől kezdve tudja, hogy mennyit tehet valójában. Azoknak a láncához kapcsolódik, akik vele járják az utat, és jól megalapozott lelkesedéssel, nagy tetterőt fejleszt ki ezután.

Ez egyúttal az „amint fent, úgy lent” hermetikus törvényének a fordított hatásához is vezet. Ugyanis megvilágosult cselekedetei vissza is hatnak a nagy egészre, a kozmoszra és a makrokozmoszra, csakúgy, mint az egész univerzumra.

Amit most megkísérlünk így néhány szóval bemutatni, az az emberiség útja. Ez a legnagyobb felelősséggel járó és legörömtelibb kibontakozás. Mert, ha erőfeszítés és hatásosság összekapcsolódnak, kialakul az egység: a szív, a fej és a cselekedetek egysége. Ahogyan egy gyermek is örül, ha képes valami új tevékenységre, ugyanúgy tapasztalja meg az ember is, aki a szív és a fej új tudatnézeteire tesz szert, a mély békét, ami egyben nyugalom és felemelkedés, és amely tökéletes egészséget foglal magába. Üdvözült lett – meggyógyult.

Ez az, amit az ember spirituális központja, a szív rózsája keres: tökéletes kibontakozást, amely az egész embert átöleli. Ehhez hihetetlen inspirációt és segítséget jelent a Szellemi Iskola. Tanulói pedig megkísérelnek minden nap egy-egy lépést tenni ebben az irányban.

 

Negatív elanyagtalanodás

Ugyanakkor realistának kell maradnunk. Az ember még képtelen a Vízöntő-erők minden impulzusára pozitívan reagálni, mert ezt a fejlődést, amely igazi rendeltetését tartalmazza, gyakran még fel sem ismeri. Ezért azt akarja, hogy halandó személyiségének nézetei halhatatlanná váljanak, vagy azt, hogy halandó énje, egy mesterségesen élő, fizikai test révén örökké éljen ebben a természetben. Az ilyen felfogások szinte kényszerűen tévedésekhez, és azokkal az erőkkel való visszaélésekhez vezetnek, amelyeket a Vízöntő besugároz.

A Vízöntő-hatás következményeként, elsősorban a nyugati civilizációkban, az élet és a munka világának különböző területein egyfajta általános virtualizálódás figyelhető meg. Sok kommunikációs folyamat, amely korábban személyes kapcsolatok útján jött létre, vagy legalábbis a papír révén megjelent az anyagban, manapság már elektronikus úton bonyolódik. Ez a vízöntősugárzások hatásainak tipikus jele. Különösen a gyerekek és fiatalok azok, akik szinte magától értetődően már ezzel a virtuális médiavilággal együtt nőnek fel, sokan pedig ennek mértéktelensége folytán lelkileg beteggé válnak.

A gyógyászatban alkalmazott mikro- és nanotechnológiával kapcsolatban szintén új, virtuális technikák jönnek létre, melyekkel például mikrochipeket ültetnek az agyba, a szívbe és más szervekbe. Néhány éven belül, az egészség megőrzése érdekében „nanobotok” milliói surranhatnak majd fel-alá az emberek testében, az erekben, a véredényekben, a kapillárisokban, sőt „önállóan” cselekedhetnek és reagálhatnak is. Hogy eközben az ember finomanyagi testeivel mi történik, azt nem tudni, a mai tudomány ugyanis fel sem teszi ezt a kérdést. Mi történik a lélekkel, a tudattal? Mi a helyzet a manipulációk veszélyeivel?

Másik példaként a biometrikus biztonsági rendszerek szolgálnak. Az íriszfelismerőben egy digitális kamera nagyfelbontású képet vesz fel a szem szivárványhártyájáról (írisz), aztán számítógép segítségével az írisz mintegy 300 jellegzetességét összehasonlítják a rögzített adatokkal. A klasszikus ujjlenyomatnál csupán 40 jellegzetességet vizsgálnak. Az írisz ezért egyedülálló és hamisíthatatlan.

Az emberben rejlő örökkévalósági lény várja, hogy megszabaduljon az anyaghoz kötött élettől, és belépjen egy egészen más életbe.

Vajon van-e hatása annak, ha a szemen keresztül, közvetlenül elektronsugarakat irányítanak az agyra? És mi történik közben fizikailag, lelkileg és spirituálisán? Befolyásolja-e mindez a fej belső elválasztású mirigyeit? A szem a „lélek tükre”. Azon felül finomanyagilag közvetlen összeköttetésben áll a tobozmiriggyel, amelynek az új tudományos felismerések alapján ugyanolyan felépítése van, mint a szemnek. Ezeket a kérdéseket is csak ritkán teszik fel, és válaszolják meg.

 

A halhatatlanság álma

A kutatók célja az, hogy az emberi „szellemet” – illetve azt, amit annak tartanak – az esendő, megbízhatatlan, és így felesleges anyagi testtől elválasszák, és chipkártyákra vagy nanobotokba ültessék. Szeretnék az élet alapját digitalizálni, a hibákra hajlamos testet feleslegessé tenni, és az önszervező struktúrával rendelkező dinamikus rendszereknek közelebb kellene vinni az embert a halhatatlanság álmához.

Hans Moravec, kutató és élenjáró számítógép-szakember, már a nyolcvanas években az emberiség, mint faj hanyatlásáról beszélt – s tette ezt nem kis lelkesedéssel! A homo sapiensen, mint „a Földbolygó, kisszerű, biológiai bennszülöttjén”, kevés megőrzendőt talál. Az elégtelen biológiainak az átalakulása egy jobb, digitális életformába, szándéka szerint, közvetlen előttünk áll. „Mindannyian robotokká válunk. Ez éppen annyira elkerülhetetlen, mint amennyire kívánatos. – Az evolúció fontosabb, mint mi. Mi csupán csak a nagy egész részei vagyunk.”

 

A nagy vágyakozás – a nagy félreértés

Milyen evolúcióról beszél Moravec, s beszélnek a kutatók? És melyik „nagy egészről”? Milyen „proto-felettes emberre” gondolnak, hogyan értik a halhatatlanságot? És: Mi az intelligencia? Mi a szellem, és mi a lélek? Mi számukra a tudat, az ön-tudat, és a mindenség-tudat?

Bizonyos értelemben azt mondhatjuk, hogy az intellektuális ember szenvedélyes kutatóösztöne létünkben nem más, mint a halhatatlanság elkeseredett keresése. Ez nem mindig alantas szándékon alapul, hanem gyakran a biztos alap és a valódi ismeret hiányzik a létezés, az emberiség, a mindenség alapjainak és azok értelmének keresésekor. A tökéletesség, a harmónia és a bölcsesség utáni nyugtalanító vágy hajtja az embert előre csakúgy, mint az egyesülésnek, minden elválasztottság megszüntetésének, és a mindenütt jelenvalóságnak a kívánsága. Csakhogy: mindezt a halandó természetben keresik!

Éppen a számítógép-tudományok területén él olyan erősen a halhatatlanság, a mindenhatóság és a mindentudás mítosza. De vajon megszüntethető-e ennek a természetnek a jellege?

Dialektikus természetünk jellemzői a múlandóság, a halandóság. Minden, ami ebben a világban keletkezik, az el is múlik. A változás létünk egyetlen állandója. Előbb-utóbb minden mikrochip is elmúlik, és még egy nanobot sem él örökké. Az, ami örök egy emberben, az újra és újra visszavonul halandó köntöséből – mert nem oda tartozik! Ezen az elektronikus alkatrészek sem fognak soha változtatni. Az, ami az emberben örök, nem arra vár, hogy örökké ebben a világban éljen. Ez a halál világába való örök száműzetést jelentené!

Az emberben rejlő örök lény az anyaghoz kötött élettől való megszabadulásra vár, hogy egy egészen más életbe léphessen be.

 

A mindent eldöntő különbség

A tudomány rendszerint egy materiális világképből indul ki. Vezérlő szerve a rendkívül bonyolult, anyagi agy a maga intellektuális gondolkodásával. Meggyőződése, hogy az ember majdan az élet utolsó titkairól is lerántja a leplet, és mindez csak idő kérdése. Egy rózsakeresztes azonban teljesen másképp tekint a világra. Számára a megújult élet kiindulópontja az örökkévalóság, a szívében rejlő szellemmag. Ez vezérli minden cselekedetében. És a szellemmag megváltásának spirituális útján teljesen új gondolkodás fejlődik ki. Ez az új gondolkodási képesség nem intellektuális, hanem megértő. Ez egy tökéletesen új tudat világos alapját képezi, amely egy másik létállapotban gyökerezik.

 

A feloldódás

Tehát a világosság és sötétség ősrégi küzdelméről van szó, amely mára – az új korszak beköszönte után – elért egy döntő állapotot. A negatív elanyagtalanodás nem csak az egyes emberekre van hatással, hanem az egész emberiség, a Földkozmosz, a naprendszerünk és a világegyetem fejlődésére. A hely pedig, ahol ez a küzdelem zajlik, az ember bensője. Ott fejti ki hatását a Világosság, de azok az erők is, amelyek végső soron minden mögött hatva az emberi lelkek megsemmisítéséért, de legalábbis a károsításukért folytatják ősi harcukat, hogy fogságunkat bebetonozzák.

Ám végül minden tervszerű útján halad. Minden a magasabb törvényeknek megfelelően zajlik, a Goethe Faustjában említett elv szerint: az az erő hat, „amely szüntelenül a rosszat akarja, és mégis a jót éri el”. Vagy másképpen fogalmazva: Részesülünk az erőben és a segítségben, ha felkészülünk rá és megnyitjuk magunkat neki. Mi tartana hát vissza bennünket?

 

 

A nagy ébredés

 

Az öröklét fénysugara, amely az örökké létezőből ered, a szenvedésen keresztül találja el a lelket. A lélek csak ebben a fényben juthat el ahhoz, hogy a vízszintes gondolkodás korlátoltságát, és a régi, szétforgácsolt én képtelenségét belássa. Átérzi a szellemben lévő élettől elválasztó mélységes szakadékot.

 

E pillanattól kezdve a gondolatok és érzelmek szüntelenül kapcsolatban állnak az örökké létező középpontjával, azzal a jótékony elvvel, melyet „Krisztusnak” nevezünk. Minden önfejűség, vakság, tehetetlenség, és az anyag önkényének kiszolgáltatott állapot meghátrál. Az egyetemes Szellem középpontjához fűződő odaadásban, a „meghalás”, az én-élet kialvása által teljesen új lélek kel életre az emberben. Megvilágosodik a mentalitás, az érzelmi- és cselekedeti élet. Mert a „tiszta élet szelleméhez” – amit a tudók évszázadokon keresztül „Krisztus” fogalmával jelöltek – fűződő folyamatos odaadás mindig tisztulással, egyszerűséggel és világossággal párosul. A régi tudat eltűnik, és folyamatosan átmegy egy új szellemlélek-tudatba. Semmi sem marad belőle. A Szellem éltető erejéből új ember született.

Egész lénye felmegy egy valóban magasabb szintű rezgésállapotba, amely kifinomult harmóniában Krisztus egyetemes törvényeire, a fényre, a szeretetre és az életre hangolódott. A halhatatlan tudati szerkezetek és a fény művei így továbbfejlődhetnek benne. A régi ember pedig a Grál hordozójává válik, melyben a szellemi Nap tükröződik. Az eljövendő új emberré vált.

 

 

Szfinx és Krisztus

 

Sok ember keresi a szeretetet. Minden kiábrándult és kedveszegett ember odaadón a szívében egy hívásra, a remény jelére vár. Az egész emberiség számára ezt a reményt, ezt a hívást az egyiptomi szfinx szimbolizálja a felismerés hatalmas jelképeként. Ezzel azonban nem egy emberfejű oroszlán idő koptatta, omladozó alakjára utalunk. Nem, mi egy emberi lényt képzelünk el oroszlánsörénnyel és egy oroszlán erejével, aki ereje és nagysága révén lenyűgöző. A szfinx a mögötte lévő nap dicsőséges fényében fürdik, mintha a napisten sugarában ereszkedne le a földre.

És ezzel a képpel a fejében, a megérintett ember, aki lelkesen követi az új ösvényt, meg akarja közelíteni a hívogató fényt. De hirtelen megállítják. A szfinx mellett ugyanis nem lehet csak úgy elhaladni, mert rajta túl mágikus földre lép az ember. Aki nem tudja a jelszót, nem mehet tovább: a szfinxtől a piramisig vezető titkos út nem hozzáférhető számára. Hogyan ismerhetjük fel a szfinx kívánságát? Hogyan tanuljuk meg felismerni a küldetésünket? Még mindig előttünk áll a szfinx hatalmas alakja, aki őrzi a bejáratot.

Nem úgy van-e, hogy a szfinx Aton, a napisten helyetteseként őrködik itt, aki hívja az embert… de jelenlegi állapotában nem képes elérni őt? Az ember akkor kapja meg a jelszót, ha belső ellenségét legyőzte. Ez az ellenség az emberen belül él és sehol máshol. Ő az, aki lehetetlenné teszi a belépést, mivel hangja sohasem hallgat el, és mindig érezteti a hatását.

 

Alfa és Omega – kezdet és vég

Így működik az ellenség, egészen addig a pillanatig, amíg az ember vissza nem emlékszik a másik oroszlánra: Júda oroszlánjára, az isteni hódítóra, akinek ereje elhallgattatja az egot.

És ekkor, az élet sivatagának közepén, eszébe jutnak a szavak: „Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég.” (Jel. 21,6) „Én vagyok a te Istened, akiből minden élő származik.” (Jel. 21,7) A szfinx még hallgat, ám az ember kezdi gyanítani, hogy minden dolgok Atyja küldte őt, hogy a hívást továbbítsa. Ekkor meghallja a suttogást: „Lényem és szívem feléd fordul, mert te hozzám tartozol”. És a jelszó világossá válik benne: „Júda oroszlánja”. Ő a Krisztus, a kozmosz megszabadító napenergiája, aki eljött az Atyától, hogy őt, a jelentéktelen embert a sivatagból hazavezesse. Ez nem most, és nem is 2000 évvel ezelőtt vagy az ősi Egyiptomban történt, hanem mindig, újra és újra megtörténik, amíg kereső ember él és a keresésre válaszoló megszabadító erő létezik. A tüzes kör, melyben az ember él, megtörik, és ekkor a szfinx hatalmas oroszlánmancsai között szabaddá válik a sugárzó piramisba vezető bejárat.

Most körülnézhetünk odabent. Egy beavatási ösvény nyílik meg előttünk. Ha a járat vonalát meghosszabbíthatnánk, az pontosan a Sarkcsillagra mutatna. Ám a piramisba lépvén azt látjuk, hogy utunk nem emelkedik, hanem éppenséggel lefelé halad. Ez a lefelé haladó járat zavarba ejtő: nem azt hiszi-e a megtért ember, hogy egyenesen a mennybe juthat? Nem azt jelenti hát a „beavatás”, hogy az ember gyakorlatok és önnevelés által felemelkedhet? Vagy netán „Istenhez való közeledése” inkább a világtól való menekülés volna? Tudatának legmélyéig meg kell győzni őt arról, hogy a beavatás keresztutat jelent. A keresztet pedig a nadírba, lényének legmélyebb pontjába kell állítani.

Jan van Rijckenborgh A nagy piramis című munkájában így ír minderről: „A leereszkedéshez bátorságra van szükség. A szellem melyik hősének vagy hősnőjének van bátorsága továbbmenni ezen a ponton? Annak érdekében, hogy az ember vállalja ezt a merész kockázatot, önmegtagadást kell gyakorolnia, és meg kell értenie Júda oroszlánjának kérését, aki a sivatag homokjában fekszik a világ nyomorúságában. ,Menj, add el mindenedet, és kövess engem!’ […] Ez nem a világból való elmenekülést, hanem a világ felölelését jelenti. Ez a kereszt felvétele! Ez a sötétségen túli világosság választása, hogy világosságot gyújtsunk a sötétben.”

Az önmegtagadás vezet a piramis földalatti kamrájába.

 

Mi van az önfeláldozás mögött?

Az ösvényre lépés azt jelenti, hogy az ember önfeláldozóan átadja magát a fénynek, amely a másokért végzett szolgálat által szabadul fel. Ez rendkívül megvilágosító! Az eredmény mélységes, igaz önismeret. Gyakran halljuk, hogy először önismeretre van szükség, mielőtt az ösvényre lépünk. Ezt pedig egy mentális vizsgálat követi, melynek révén az ember – úgy véli – képes lesz behatolni saját tudatának legmélyebb rétegeibe. Ez az út azonban lehetetlen, mivel az önismeret nem mentális, hanem fundamentális, vagyis alapvető: az ember összes központjára vonatkozik. Aki pedig szolgál, aki áldozatot hoz másokért, a másokban lévő fényért, az saját magával szembesül. Szembesül mindennel, ami rejtett, ami ismeretlen, és így sok illúziója kialszik. Még annak illúziója is, hogy ő egy jelölt, hiszen csak a fénylény, a másik az, aki a beavatás ösvényén van.

Kezdetben megtanulja felismerni elkerülhetetlen hibáit is, mivel a mások szolgálatának vágyában hibákat követ el. Következő lépésként felfedezi saját hiányosságait. Megtapasztalja, hogy szolgálatának hatása korlátozott. Majd felismeri, hogy minden, amiből a természet-tudat kiindul, már eleve el van ferdítve, ki van facsarva, szó szerint be van tokosodva és gúzsba van kötve. A másoktól átvett és a saját magától kialakított alapsémák állnak az útjában. Végül pedig megtanulja felismerni az okot: a minden mögött ott rejtőző indítékot.

A kiművelt természet-ember számára mindez megaláztatás. Végül az út elvezet a forráshoz, a plexus sacralisban lévő gyökértűzhöz. Ez a piramis földalatti kamrája. Gyermeki ártatlansággal, a belátás és a szolgálat által megtisztulva, és a tékozló fiú mély bűnbánatával az ember ismét a teremtés tüze előtt áll.

Ám ez ismét egy veszélyes pillanat! A kérdés az, vajon hogyan is folytatja? Hisz nem a teremtés tüzének rossz szándékú felhasználása-e az oka mindazon szenvedésnek, amely alatt az emberi társadalom nyög? Ezúttal hogyan fogja használni e tüzet? Ha a szolgálat és a bölcsesség fellobbantotta a szeretet szikráját a szívében, akkor az út emelkedni kezd… egy kissé. Az emberi szolgálat piramisában a további beavatás útját ugyanis hamarosan egy nehéz gránitkő zárja el: az út itt lehetetlenné és abszurddá válik a fizikai ember számára. Mit jelent ez a kőtorlasz a számunkra? Arra tanít, hogy az emberi lény a maga én-törekvésével, bármennyire jó szándékú is, képtelen a beavatás igaz ösvényére tenni a lábát. Csak a bizonyított szolgálat során összegyűlt lélekminőséggel folytathatja a felfelé vezető utat, mivel ez lényegét tekintve egyenlő a mindent átfogó szeretettel, a belső isteni központnak való önátadással. Ezért ebben a folyamatban, az ennek az alapelvnek való önátadásban csakis az új lélekerő részesülhet.

Egy új – ezúttal függőleges – járaton keresztül, amely a járatok rendszerének keresztgerendája, a lélekember belép a királynő kamrájába. Ez a fény újjászületésének terme. Itt a belső Krisztus, a bennünk lévő másik fogan meg szeplőtelenül a jelképes „mater”-től, az anyától, vagyis a misztériumok Szűz jelképétől. Ez nem más, mint az új, nem anyagi mentális erő befogadása.

Jan van Rijckenborgh magyarázata szerint ezen a szinten a kereső már túljut azokon az akadályozó tényezőkön, amelyek az emberiség fejlődését gátolják.

 

A királykamra

Dacára a királynő kamrájában töltött megszentelt pillanatnak, a megújulás tanulóját szigorúan figyelmeztetik: „Aki áll, vigyázzon, hogy el ne essen”. A nagy piramisban ezt a figyelmeztetést egy csapdára emlékeztető útszakasz jelképezi. Ez az akna visszavezet minket a földalatti kamrába, ahonnan utunkat – egy újabb megtisztulást követően – újra kell kezdenünk.

Ebben a szellemi Krisztuserőben egyszerre van jelen a tér és a korlátlan aktivitás, a dinamizmus és a csend is. Amikor a lélek fejlődése elérte ezt az állapotot, akkor egy hatalmas, magas és tágas folyosó nyílik meg a jelölt előtt, amely felfelé vezet a királykamrába. Ez a győzelem útja, melyen a fény megáldja a személyiséget, amely mostanáig kitartott az ösvényen! Kimondhatatlan ragyogás tölti meg a felfelé vezető folyosót. Itt pedig a megújulásban járó ismét bizonyságot tesz arról, hogy valóban megérti a Krisztusmisztériumot, amelyet a szfinx tanított neki mielőtt belépett, mert egy alacsony átjárón keresztül, csakis mélyen meghajolva léphet be végül a királykamrába. Kizárólag alázattal léphet be az újba.

Még semmit sem tud a rá váró nagy feladatokról, csak annak az élő tudása izzik benne, hogy „szolgálatomon keresztül semmivé váltam. Csak Ő, a Másik vált mindenné.”

Minden földi anyag eltűnt, és a szarkofágot teljes egészében betölti a szellem rezgése. Ekkor a jelöltre is vonatkozik az egyiptomi misztérium-madár, a főnix jelképe: én-központú személyisége legyőzetett, és nem létezik többé. Lélekteste felemelkedett a tisztító tűz által. A nagy piramis hallatta mágikus szavát. Kövei megőrizték az emberi lény és az egész emberiség feladatát. A szfinx hívása pedig az, hogy kövessük Krisztust: „Add el mindenedet és kövess engem!”

 

 

Miért hallgatott Buddha?

 

Buddha feltűnő módon csak a szenvedéstől való megváltás útjával, annak is elsősorban a gyakorlatával foglalkozott. A legközelebbi lépéseket, az ember által közvetlenül felismerhető igazságokat helyezte előtérbe.

 

Tudatosan kerülte a választ olyan alapvető kérdésekre, mint az ember és a világ eredete, a szenvedés és elmúlás eme világába való bukásunk oka, az ember lénye, vagy a nirvána, a „megszűnés” állapota.

Tanítványaival való egyik híres beszélgetésében Buddha egy fa néhány lehullott levelére mutat, miközben azt kérdi: Mennyi ez a levél a fa összes leveléhez képest? A tanítványok válasza: A fán lévőkhöz képest bizony elenyészően kevés. Erre Buddha: Amilyen kevés ez a fa összes leveléhez képest, oly keveset mondok én el nektek az emberről, a világról és a nirvánáról ahhoz képest, amit mindezekről tudok.

Vajon miért kap ekkora hangsúlyt Buddha hallgatagsága? Buddha indoklása a következőképpen hangzik: Ha olyan dolgokról beszélek, amiket ti magatok (még) nem tudtok megtapasztalni, akkor csak mindenféle találgatásba fogtok, s ez a spekuláció eltérít benneteket tulajdonképpeni feladatotoktól: attól, hogy a megváltás útját tényleg járjátok is.

Ha mármost megnézzük a Rózsakereszt Szellemi Iskolájának tanát – mely ugyancsak a szenvedéstől való megváltás útját mutatja meg és teszi lehetővé -, akkor olybá tűnhet, hogy itt egész más a helyzet. Filozófiánkban a megváltás útján kívül bizony jócskán esik szó az emberiség eredetéről és fejlődéséről, a két természetrendről, a szellemi világok felépítéséről is. Részletezzük a régi és az új ember szerkezetét, továbbá az ember bukásának mibenlétét. Nem rejtjük véka alá a túlvilágra és evilághoz fűződő viszonyára vonatkozó ismereteket sem. Be kell hát ismernünk, hogy e témakörök iskolánk tanulóit is könnyen belevihetik a spekulálásba.

Miért nem követi a Rózsakereszt Szellemi Iskolája is Buddha módszerét? Vajon miért nem vonja meg követőitől a találgatás lehetőségét? Nem lenne-e ésszerűbb most is arra szorítkozni, amit tanulóink az adott pillanatban maguk is megtapasztalhatnak – tehát közvetlenül meg is érthetnek -, hogy aztán felismeréseiket tudatosan ültessék át a gyakorlatba?

E kérdésen elmélkedvén ne vétsük azonban szem elől, hogy a rejtélyiskolák módszerei mindig is az adott korszak körülményeihez és a megszólított emberek tudatállapotához igazodtak. A XX. század emberét mindenekelőtt az értelmi beállítódás jellemzi; ebből magyarázható az anyaghoz való szorosabb kötődése is. Ez megköveteli, hogy a bölcsességtant is más módszerrel közvetítsék számára. Vallás, művészet és tudomány más értéket képvisel ma, mint sok évszázaddal ezelőtt.

 

Szellem, lélek és test hármas egysége

Az alábbiak keretét az Egyetemes Tan néhány olyan tétele adja, melyet a Rózsakereszt Szellemi Iskolája részletesen magyaráz. Ezek a következőképpen hangzanak.

Az eredeti ember a szellem, a lélek és a test hármas egysége volt. A szellem élő összhangban volt az isteni természetrend szerkezetével; a lélek szellemlélek volt, azaz tudatosan fogadta be a szellem bölcsességét és erejét; s a test volt az az eszköz, mely ezt felvette és átalakította. Ezzel szemben a mai embernél ez a hármasegység romokban hever. A szellem számára nyitott s arra hangolt lélek helyett az embert most egy önfenntartó énlélek élteti. Ez az énlélek azonosul a testtel, mely ezáltal teljesen e sóvárgó és önfenntartó én szolgájává válik. A szellem pedig, amely a lélekkel már nem közölheti magát – s így a test által sem képes megnyilvánulni többé -, mozgásképtelenné, lappangóvá fajul.

Az eredeti embernél a szellemlélek a néki rendelt testtel együtt halhatatlan volt, mivel közvetlenül a halhatatlan szellem hatotta át és irányította. A mai embernél az énlelket és a neki megfelelő testet ugyancsak a szellem tartja fenn és a szellem hatja át impulzusaival. Mivel azonban ez a lélek és ez a test nem harmonikusan reagál e hatásokra, újra és újra meg kell halnia. Ezután pedig egy új énlelket és egy új testet kell felépíteni, hogy az emberi fejlődésfolyamat meg ne rekedjen.

Az ember feladata, hogy a széttört hármasegységet ismét helyreállítsa. Rá kell döbbennie, hogy sóvárgó önfenntartó énlelke révén testével együtt elválasztja magát a szellemtől, s így a születés és halál kerekéhez láncolva marad.

Ez a felismerés már egy újra ébredező szellemlélek első megnyilatkozása, rózsakeresztes szóhasználattal élve az „Istenből születni” – Ex Deo nascimur – élménye. A szellemlélek aztán mindinkább felismeri, hogy a szellemhez, nem pedig a múlandó testhez tartozik, s kibontakozván újra képes lesz felvenni a Szellem impulzusait. A folyamatnak ezt a szakaszát az énlélek fokozatos feloszlása kíséri; ahogy a rózsakeresztesek mondják: „Jézusban aláhanyatlani” – In Jesu morimur.

Ez aztán a megnyilvánulás eszközére, a testre (illetve a személyiségre) nézve is mélyreható következményekkel jár: „A Szent Szellem által újjászületni” – Per Spiritum Sanctum reviviscimus.

 

Az ember egyre mélyebbre süllyed az anyagba

A mai nyugati ember teljesen elmerült a materializmusban. Számára először is újra meg kell világítani az ember és az emberiség helyzetét, eredetét és feladatát. Határozott belátásra kell ébreszteni: jóllehet ez a világ otthona énszemélyiségének, valójában nem hazája igazi lényének.

A Rózsakereszt Szellemi Iskolája ezért fordul filozófiával a kereső emberhez; ezért kínál számára egy értelmet kielégítő ezoterikus filozófiát. Ez a filozófia ugyanakkor nem csupán az értelemnek szánt mankó, hanem erő is, mely felébreszti és megerősíti az „ősemlékezetet”. A tanulóban felserkenti és táplálja a szunnyadó igazi embert, míg az fokozatosan tudatossá nem válik.

 

A keleti ember még nyitottabb volt a szellemre

Buddha tanítványai ellenben még képesek voltak közvetlenül belátni, hogy ez a világ az elmúlás és ámítás világa. Még nem estek annyira áldozatul a materializmusnak, mint a mai nyugati ember; még közelebb álltak az örökkévalósághoz. Nem kellett először belátásra ébreszteni őket e tények tekintetében.

Ugyanez érvényes arra az indítékra, mely a megszabadulás útjának bejárására visz. Ezt a késztetést a Rózsakereszt Szellemi Iskolája üdvrevágyásnak nevezi.

A Buddha idejében élők még nyilvánvalóan – szinte magától értetődően – magukkal hozták azt az érzést, hogy a szenvedésteli földi világ a maga múlandóságával nem az ember valódi hazája. Így aztán magától fakadt a vágyakozás, hogy a szenvedés világát elhagyván átmenjenek egy szenvedésmentes világba. Buddha tehát mindjárt erre az „üdvrevágyásra” tudott építeni.

Korunk emberénél ezzel szemben a tudattalanul benne szunnyadó üdvrevágyást a filozófia által kell tudatossá tenni s mozgató erővé fellobbantani. Hisz materialista és vallási illúziójában az a rögeszme élteti, hogy ez a világ és ez az ember az eredeti világ és az eredeti ember, akin már csak egy keveset kell javítani.

Hogyan válhat hát számára tudatossá a legbensőbb vágyakozás egy magasabb világ iránt, mely tulajdonképpen neki rendeltetett?

 

Külső és belső iskola

Nos tehát a Rózsakereszt Szellemi Iskolája az Egyetemes Tan segítségével egyrészt felébreszti az érdeklődőkben és a tanulóseregben az ember igazi lényére való ősemlékezést, másrészt belátást közvetít számukra. Így aztán felkelti bennük a megváltás utáni vágyat – az üdvrevágyást -, valamint a lehetőségbe vetett hitet is.

Azok az emberek azonban, akikhez Buddha fordult, nyilvánvalóan olyan fejlődési állapotban voltak, amelyben a belátás és az üdvrevágyás már erősen hatott. Buddha így arra összpontosíthatott, hogy lehetővé tegye számukra a következő lépést az úton, és hogy rálépjenek arra a fokra, melyet a Rózsakereszt Szellemi Iskolája önátadásnak nevez. Buddha egyben különleges erőtérrel vette körül tanítványait, mely a megváltási út bizonyos fázisának felel meg, és amelyben egy „magasabb tudat” jöhet létre. Könnyű észrevenni, hogy Buddha tana az önátadás Szellemi Iskolában megvalósuló folyamataira vonatkozik.

A Szellemi Iskolában első fokon a filozófiai belátás és az üdvrevágyás fejlődéséről van szó. A megszabadító út magja viszont az ember lénymegújításában rejlik. Az énléleknek az énszemélyiséggel egyetemben csökkennie kell, ami lehetővé teszi, hogy egy új lény keletkezzen: új lélek a neki megfelelő személyiséggel. Az út szempontjából a filozófia és a hit nagyon is fontos előfeltétel. Óhatatlanul elérünk azonban egy ponthoz, ahol már az ember teljes és alapvető lénymegváltozásának kell bekövetkeznie. Nem az a döntő ugyanis, amit egy ember hisz és tudni vél, hanem egyedül az, hogy ő micsoda. Hit és elképzelések hozzájárulhatnak a felismeréshez, hogy szükség van lényünk alapvető megváltozására, s ahhoz is, hogy igent mondjunk erre a változásra. E két képesség megalapoz és ösztönöz is egy célirányos viselkedést. A hit és a képzetek nem tévesztendők azonban össze magával az új lénnyel.

 

Önátadás és önmegismerés

Ha a Rózsakereszt Szellemi Iskolájának tanulója – az Egyetemes Tan által lángra lobbantva – intenzíven átélte a belátás és üdvrevágyás fázisait, akkor ugyanazon a fejlődési fokon tart, mint Buddha tanítványai. Most önátadásról van szó önmegismerés segítségével, ami a megismerésnek egy különleges formája. Nem értelmi és fogalmi megismerés, hanem megélés, tudatosodás. Az út eme stádiumában komolyra fordul a helyzet. Az ember igazi lényének meg kell mutatkoznia és hatékonnyá kell válnia a tanulóban. Ez csak annak állandóan növekvő tudatosulásával lehetséges, hogy az énlélek és énszemélyiség múlandó, s nem tartozik az ember igazi lényéhez. Hitet és tant a gyakorlatban kell alkalmazni.

Amikor Buddha azt kívánja tanítványaitól, hogy ne ragaszkodjanak fogalmakhoz és hitelképzelésekhez, s ennek még a lehetőségétől is távol tartja őket, akkor ez pontosan az út e lépcsőfokán álló tanuló feladatának felel meg. Először is arra szeretné ösztönözni őket, hogy új és önálló módon észleljenek és gondolkodjanak. Másodszor pedig, hogy mondjanak le az észlelés és gondolkodás régi módjáról ott, ahol annak semmi jogosultsága nincs. Azáltal tehát, hogy megtagadja tanítványaitól fogalmak és hittételek átnyújtását, előhív egy bennük szunnyadó másik, újfajta gondolkodásmódot. Ez a tudatnak önálló, feltétel nélküli, nyugodt, semleges várakozása. A tudat hagyja, hogy a valóság előítélet- és kívánságmentesen hasson rá, s észleli, ami ilyenkor van. Észleli a négy „nemes igazságot”.

Ha belátjuk, hogy itt élményekről, a tanuló tudatos belső tapasztalatairól van szó, nem pedig meggondolásokról, akkor észre fogjuk venni, hogy ezekben a tapasztalatokban a lénymegváltozás folyamata megy végbe: az igazi lény felragyogása és tudatossá válása, s a régi lény csökkenése. Azé a lényé, amelynek múlandóságát felismerjük. A keresztény terminológiában erre a következő szavakkal mutatnak rá: „Néki, Jézusnak, növekednie kell, s nékem, Jánosnak aláhanyatlanom”.

A tanuló felismeri és megéli, hogy személyisége – ahogyan Buddha mondja – öt „egymásba illeszkedő csoportból” áll: a testből, az életből, az érzésből, a gondolkodásból és a tudatból. Ezek megfelelnek annak a négy testnek, melyek a Rózsakereszt Szellemi Iskolájának tana szerint az ember személyiségét felépítik; az ötödik pedig az éntudattal, a személyiség magjával azonos.

A tanuló a személyiség ezen öt rétegére nézve felismeri és megéli továbbá, hogy: „Ez nem tartozik hozzám, ez nem a valódi énem!” Ez egyaránt igaz az anyagtestre, a három finomanyagi testre és az éntudatra – vagyis az énlélekre.

 

Ki az, aki megismer?

Talán az én valamely rétege elmélkedik magáról? Nem, ez a megismerés inkább megélés, tudatosulás; nem értelmi felfogás, és nem is hit kérdése. Ez egy újfajta tudat; eddig nem ismert mélységek tudatosulása. E megismerés alanyát az ember igazi önvalójának mondhatnánk. Pontosabban: az igazi önvaló nyilatkozik meg e megismerésként; igen, ő maga ez a megismerés, az új tudat. Ha ez felébred, akkor tudjuk, hogy ezzel énszemélyiségünk öt nézetének egyike sem azonosítható. A Rózsakereszt Szellemi Iskolája ezzel összefüggésben a „szív rózsájáról” beszél. Ez az új megismerő tudat, mely folyamatszerűen bontakozik ki a felfedezés nyomán, hogy „ez az ötszörös énszemélyiség nem az én lényem”. Ezt az új tudatot új léleknek vagy Jézus-tudatnak is lehet nevezni.

 

Hogyan zajlik le ez a megismerés?

Az ember ekkor nem azonosítja már önmagát a személyiséggel, azaz a négyburkú éntudattal. Ebben a megismerésben ugyanis az igazi én elválik a személyiségtől és éngyökerétől, mintegy érvénytelenítve a „bukást”. Mert épp e kötődés révén különítette el magát az igazi én a hazájától, a Szellem világától – ez a „bűn”. Nos, tehát az énszemélyiség megszűnik, aláhanyatlik Jézusban, az Úrban, s az igazi én lép a helyére. Aki eljut ebbe az állapotba, az átéli, mint szűnnek meg énjének és személyiségének gyökerei: a gyűlölet, a ragaszkodás és a tévedés. Elillan az önérvényesítési vágy, az értelem fogalmi gondolkodása, s az ember átéli, amint eltölti a nyugalom. Nyugtalanság a gyűlölködés, vonzódás és rögeszme miatt támad. Nyugalom pedig akkor jön létre, ha mindezek megszűnnek. S ebben a nyugalomban a tanuló számára új módon nyilatkozik meg saját lénye és a világ. Korábban dolgokat s lényeket akarattal, vággyal s értelemmel próbált megragadni, anélkül, hogy valaha is hatalmába keríthette volna őket. Most viszont a dolgok és lények eljutnak hozzá, s igazi valójukban tárulkoznak fel számára, miközben eggyé válik a mindent átható isteni lélegzettel.

 

Az én nem látja az igazi ént

Az átélő felismerés folyamatát a tanuló azon viselkedése támasztja alá, melyet Buddha a „nyolcszoros ösvényben” ír le. Ennek az ösvénynek az első lépcsőfoka a „négy nemes igazság” imént vázolt észlelése, tehát maga a megismerés. Az ezt követő fokok: igaz szándék, igaz beszéd, igaz cselekedet, igaz életvitel stb. Ezek értelme az, hogy ne erősítsék többé az énerőket s a tőlük függő személyiséget. A tanuló többé nem az énből kiindulva dönt, beszél, cselekszik és él. Most már kizárólag az új lélek törvényeit követi, s éber nyugalom élteti.

Buddha a megszűnés e folyamatára összpontosítja tanát. Amikor tanítványai megkérdezték tőle: hogy néz hát ki a megszűnés utáni állapot, akkor így válaszolt: Se nem létezik, se nem nem létezik. Ne gondolkozzatok ezen az állapoton. Mert gondolataitok az énből és személyiségéből származnak, amely azonban csak a múlandó valóságnak megfelelően képes fogalmakat vagy képzeteket alkotni. Ha megpróbálja elképzelni a kioltódás állapotát, akkor kioltódásról éppen hogy nem lehet szó. Ezt az állapotot lehetetlen az én eszközeivel megragadni, legyenek azok akár fogalmak, akár a hit. Az én számára a nyugalmi állapot sem nem létezik, sem nem nem létezik. Ez az állapot egészen más, elképzelhetetlen, csakis egy új tudattal megélhető valami.

 

Filozófia és hit a belső út előfokai

Annak egyik oka, hogy Buddha a lehető legkevesebb „információt” adja tanítványainak, a mondottak szerint tehát az, hogy saját, új gondolkodásukat akarja belőlük előcsalogatni. A másik ok valószínűleg az, hogy újra és újra szerette volna világossá tenni számukra, mennyire eltorlaszolják önálló gondolkodásukat azzal, hogy előre megadott véleményekhez és fogalmakhoz tartják magukat.

A tanítvány, aki követi Buddha ezen ösztönzését, felismeri: valahány elképzelésem és hitfogalmam, melyet eddigi utamon a reinkarnációról, a nirvánáról, a tükörszféráról, a szellemről, a bűnbeesésről stb. alkottam magamnak, nem tartozik az énemhez. Vágyik arra, hogy megélje, megtapasztalja, mik is ezek valójában. Megcáfolhatatlanul tudja: ő eddig csak hitt és sejtett, s jóllehet felfogott valamit az értelmével, a valóságban mégsem élte meg azt, amire ezek a fogalmak utalnak.

Eleddig mintegy „tükör által, homályosan” látott – ahogy ezt Pál kifejezi -, s nem „színről színre”. Ez a közvetlen látás csak akkor következhet be, ha az igazi én magát tökéletesen megismerve tökéletesen levált az énszemélyiségről, s nyugalmi állapotba került. Ha az új lélek szabaddá és felnőtté válik, akkor mutatkoznak meg neki közvetlenül olyan törvényszerűségek, mint reinkarnáció, bűnbeesés, tükörszféra stb. Ez a „megvilágosodás”, amiről Buddha beszél; s ez a rózsakeresztesek „alkémiai menyegzője” is, melynek során a szellem világa közvetlenül tudatosul a megismerő lélek számára.

Azzal, hogy óv a spekulációtól, Buddha minden tanítványnak hangos megálljt kiált. Ismerd fel, hogy semmit sem tudsz az igazságról, s értelmeddel nem is tudhatsz meg semmit! S hitbiztonságod sem első kézből való tudás. A filozófia és a hit az út első lépéseihez szükségesek: a tájékozódáshoz és az indíttatáshoz. Elérkezik azonban a pillanat, amikor a tanuló felfedezi, hogy nem állhat meg ezeknél. Mert az út célja, melyet bensőjében hordoz: a szellem világának tudatos, megismerő megtapasztalása. Amíg nem színről színre lát, nyugtalan marad, s a cél továbbhaladásra unszolja. S csak akkor közeledik feléje, ha – Buddha követelésével összhangban – igazi énjét a filozófiától, a hitelképzelésektől és annak reményétől is megszabadítja, hogy a megváltásban pusztán szertartások segítségével részesülhet.

Mily szívesen hiszi az ember, hogy elég csupán egy rítus, egy Buddha-rendhez vagy egy szellemi iskolához való puszta odatartozás, és már révbe is ért! Nem; mindez csupán esély, melyet meg kell ragadni s meg kell valósítani a cél elérése érdekében.

Így volt ez Buddha idejében, s így van ez ma is.

 

A négy „brahmaállapot”

Ha az új lélek az átélő megismerés révén szabaddá tette magát az éntől és az énszemélyiségtől, s ezáltal az éntől megvonta létalapját, akkor tovább növekszik és erősödik.

Miként teszi ezt?

A szellem dimenziójából táplált magatartás révén. Ebbe a dimenzióba a lélek fokozatosan növekvő mértékben lép be. Ebben a személyiség új életvitele támogatja. Azé a személyiségé, amely így most az új lélek szolgájává válik.

Buddhának felrótták, hogy célja az emberi egyéniség megszüntetése, egyfajta elpárologtatása lenne, mely után egyáltalán semmi nem maradna vissza. Nem értették meg, hogy csak az énösztön megszűnéséről van szó, aminek következtében egy egészen új valóság kerül napvilágra. Ennek valóban semmi köze sincs az én régi valóságához. Hogy megvilágosodása, énösztönének kihunyása után Buddha tovább létezik, mégpedig egy új valóságból kiindulva, az viselkedéséből megmutatkozik: ismét az emberiséghez fordul, s a négy „brahmani állapot” alapján tevékenykedik. Ez a mindent átfogó részvét, a mindent átfogó jóság, a mindent átölelő öröm s a mindent betöltő nyugalom. Ez az igazi én négy burka, az új lélek négy nézete. Korlátozott éntudat nem észlelheti őket. Mégis itt vannak: az új tudattal, magával az új lélekkel együtt ezek alkotják a Pentagram öt oldalát, ahogy ezt a Rózsakereszt Szellemi Iskolája leírja.

 

Az új személyiség felépítése

De mi történik azzal, aki ebből a Pentagramból az emberiségért tevékenykedik, ahogyan Buddha is teszi? Buddha megint csak hallgat az ilyen viselkedésnek magára a tevékeny emberre vonatkozó következményeiről. A rózsakeresztesek azonban megnevezik ezt a következményt: ez a Szent Szellem általi újjászületés. Ha az új lélek megvilágosodik, ha a Szellemmel való alkémiai menyegzőt ünnepli, akkor ez azt jelenti, hogy eggyé válik a Szellemmel, az „Atyával”. Jézus ebben az értelemben mondja: Én és az Atya egy vagyunk.

Az új lélek szellemlélekként a Szellem mindenségéből cselekszik. Az új test – az új gondolkodás, az új érzés, az új akarás és az új cselekvés – a részvétben, a jóságban, az örömben és a nyugalomban fejlődik ki. Buddha nem beszél ezekről a folyamatokról, de sokkal többet tud annál, mint amennyit tanítványainak elmesél: ő véghezviszi ezeket a folyamatokat. Így élő példaként szolgál a szellem, lélek és test helyreállított hármasegységére. A régi lélek, az éntudat kialudt, a régi énszemélyiségtől megvonták az erőt. Ezáltal egyenesedhet fel ismét az új lélek. Tudatos „edényként” – melybe beáramlik a Szellem megismerése és ereje – újra birtokában van a Szellemmel való összeköttetésnek. S új személyiséget épít magának, egy négyszeres testet, mely ismét a Szellem eszköze. Az új lélek mindkét irányban él és tevékeny: fogadja a megismerést a Szellemtől, s erőt közvetít a test számára. Fogadja a test benyomásait, s tapasztalatként közvetíti őket a Szellem részére. Így ismét kapoccsá válik a Szellem és a test között.

Ez volt Buddha tana: kioltani a régit, hogy az új élhessen. Ha a tanuló eléri ezt az állapotot, akkor saját tapasztalata alapján éli át a Szellem, lélek és test hármasegységét, melyre eddig legfeljebb jelképek utalhattak. Megismeri és átéli, amit Buddha tudott, amiről azonban nem beszélt, nehogy akadályozza a kioltódás folyamatát.

 

 

Az örök folyton megújulva egyesül a halállal, hogy megsemmisítse őt. Az anyagot formával ruházza fel, hogy a teremtmény számára tapasztalatokat tegyen lehetővé. Ezért alkották meg a formát. Ami a halálhoz tartozik, elillan. Ami az élethez tartozik, maradandó.

Az egyetlen út, hogy megszabaduljunk ettől az örökös körforgástól: a feltétel nélküli önátadás az élet áramlatának, a rend erejének, az életmegvalósításnak. Az ember tehát cselekedjen lénye növekvő és élő tudatosságából, hogy megtapasztalhassa az örök fejlődést és rátérhessen az örök mozdulatlanságba vezető útra.

 

 

 

2015/6. szám

 

 

Az egyetemes tan

 

Az emberek gyakran válogatás nélkül használják vagy keverik az olyan fogalmakat, mint Egyetemes Tan, szent nyelv és Szentírás (Biblia). Mindhárom az emberiség eredetéről, fejlődéséről és céljáról szól. A Biblia azonban csak egy része a szent nyelvnek, amely viszont az Egyetemes Tan részét képezi. Más szóval, az Egyetemes Tan a mindent magába foglaló „könyv”, melyben az emberiség teljes fejlődése és az ember jövője föl van jegyezve. Ez azonban nem egy különösképpen művelt ember írásba foglalt műve, hanem az emberiség és a világ éterbe vésett fejlődésterve. Az erre a feladatra ránemesedett „olvasó” a Teremtő „be- és kilélegzését” fedezheti föl ebben a feljegyzésben. Ez a folyamat évmilliókat ölel fel, az „olvasó” azonban akár egyetlen lélek mind a mai napig tartó fejlődését is nyomon követheti általa.

 

 

Mi az egyetemes tan?

Nem „tan” a szó szokásos értelmében, és könyvekben sem található meg. Legmélyebb lényegét tekintve Isten élő valósága, amelyből az arra ránemesedett tudat kiolvashatja és megértheti az Alkotó egész bölcsességét.

 

 

Biblia vagy egyetemes tan?

 

Sok igazságkereső kortársunk teszi félre a Bibliát. Az idősebb, keresztény gondolkodású nemzedéktől egyre csak bibliaidézeteket hallottak. A fiatalabb nemzedék azonban többé nem a dogmákban keresi az igazságot, hanem inkább a teremtés mindent felölelő egyetemes képében. Mindazonáltal ennek a hozzáállásnak is megvannak a maga buktatói.

 

A szent nyelv az Egyetemes Tan mindazon részeit képezi, melyeket a különböző fajok, népek és kultúrák számára hozzáférhetővé tettek. Jelentős részüket szóban közölték. Más részüket leírták, melyet aztán a kor szelleme kiszínezett. A Szentírás, a Biblia egyrészt a múlt tapasztalatainak a gyűjteménye – más néven Ószövetség-, másrészt annak az útnak a bizonyságtétele, melyet a léleknek egy napon be kell járnia és be is képes járni – vagyis az Újszövetség. Az elmúlt két évtized fölfedezései, föltárásai és tanulmányai megmutatták, hogy a Biblia mai összeállítása egy rendkívül zavaros folyamat eredménye. Időnként politikai okokból kihagytak vagy hozzáadtak könyveket. Máskor a fordítók is fűztek hozzá megjegyzéseket, úgyhogy a szöveg olykor egész más értelmet nyert. Márk evangéliuma hivatalos holland fordításának egy régi, zsebkönyv formájú, nyers fametszetekkel illusztrált kiadásában minden tisztázatlan töredéket nyitva hagytak, vagy dőlt betűvel szedtek. Egy későbbi változatban az üres helyek már eltűntek, és a korábban dőlt betűs szavak a szöveg egyenrangú részévé váltak. A fordító kételyeit illetve kérdéseit egyszerűen törölték.

 

A szent nyelv kapcsolatba lép a tudatunkkal

Mivel a nyelvnek mindig egy korlátolt tudathoz kell igazodnia, olyan formákat, képeket és kifejezéseket használ, melyek az adott tudattal rokonságban állnak. Különben nem lehetne megfejteni az üzenetét. Az Egyetemes Tant tehát nem lehet a maga tiszta formájában átadni. Ráadásul egyes részeit – egyéb célok szolgálatában – gyakran szándékosan eltorzították és kiforgatták. Azokban az országokban, ahol a vallás fontos szerepet játszik, a politikát mindig vallással színezik. Mindeme hiányosságok és mesterkedések ellenére azonban a szent nyelv még mindig hordozza eredeti gyógyító és szentelő elemeit. Egyetemes mivolta miatt a komoly kereső mindig felismeri ezt a jellegzetességet. A szent nyelv lényege a világon mindenütt ugyanaz. Rámutat az emberiség isteni eredetére, és legtöbb esetben megmutatja az utat is, mely ehhez egyenesen visszavezet. Beszél az isteni világról is, és kapcsolatba hoz minket a forrásunkkal. Azt mondhatni tehát, hogy jelképek segítségével fölfedezhetjük az egyetlen valódi bölcsességet, az egyetlen valódi szeretetet és az egyetlen valódi munkát. Ez az ősforrás sohasem mocskolható be vagy rombolható szét, még akkor sem, ha magasan fejlett énünk megpróbálná átvenni a teremtőnk szerepét. Ha az eredeti életterületről származó valamely küldött a szülőföldjéről beszél, nemcsak képekkel, szavakkal és hangokkal teszi azt, hanem szentelő, azaz gyógyító erővel is. Ezzel az erővel próbál behatolni a megkeményedett szívű emberbe, hogy az isteni szikrát felébressze halálos álmából. Hiszen ezért adatott az egyetemes bölcsesség az emberiségnek.

 

Az igazság mindig új ruhát ölt fel

Ez az egyetemes üzenet megtalálható az emberiség legtöbb szent könyvében szerte a világon. Gyakran azonban az általuk használt képek megfoghatatlanok a nyugati tudat számára, amely mint valótlant és hasznavehetetlent elveti őket. Másrészt az is előfordul, hogy ezeket gyakran egy bizonyos múltbéli fejlődés előmozdítására írták. Ilyenformán tartalmuk érdekes lehet ugyan, de korunk embere számára már nem időszerű. Ezért van az, hogy az Egyetemes Tan mindig új ruhában jelenik meg, a pillanatnyi helyzethez alkalmazkodva.

A szent nyelv nem csupán az ember isteni eredetéről beszél, hanem földi világának valós természetét is fölfedi. Szembesíti a korlátáival, melyeket maga emelt ebben a világban, és azt is megmutatja, hogyan lehet azokon túllépni.

Az isteni világ fényében a halandó világ elfogadhatatlan. A lények itt folyamatosan olyan ellentéteknek vannak kitéve, mint élet és halál, fény és sötétség, hideg és meleg, nedvesség és szárazság. Az emberi lény mégis uralkodónak érzi magát a saját birtokán.

Ebben az a szomorú, hogy ez a terület nem áll összhangban a valódi élettel. A valódi élet fenntartások nélkül nyilvánul meg, és a benne élő összes teremtmény harmonikus kapcsolatban áll egymással. Az emberi világban viszont a legerősebbek mindig azon szorgoskodnak, hogy a lehető legtöbbet markolják a maguk számára. Viszályban élnek egymással, melynek nyomor, betegség és halál a következménye. Úgy is mondhatnánk, hogy az ember kibukott az eredeti életterületéről, ám ezért a bukásért maga az emberiség a felelős, habár nem teljesen önállóan, hanem egy olyan közösség részeként, mely ezt az utat választotta. Az énlény, miután önérvényesítésre törekszik, naponta tágítja a jelenlegi állapota és a származása között támadt szakadékot.

 

A feltételezéseket vigasztaló szavak igazolják

Akik ehhez hasonló megállapításokat olvasnak a Szentírásban, kétféle módon reagálhatnak. Félretehetik, mondván, hogy efféle könyvről hallani sem akarnak – vagy teljesen izgatottá válhatnak, mert amit mindig is gyanítottak, az beigazolódik: létezik egy magasabb élet, és bizonyos feltételek mellett el is érhető!

Nekünk, mint bukott és elveszett emberi lényeknek, fontos megbízást kell teljesítenünk. Ebben a dialektikus világban, melyben érvényesülnünk kell, van egy ajtó, mely a szabadsághoz vezet. Az isteni világ magja bennünk rejtőzik, és újra összekapcsolhat minket az eredetünkkel. Ez a mag ellentétben áll a személyiségünkkel és a napi életünket meghatározó testi mivoltunkkal. A személyiséget az én, valamint az éntudat összessége határozza meg. Az isteni mag-atomnak és az énnek közeledniük kell egymáshoz. A mag odaajándékozza, feláldozza magát az énnek, és cserébe az éntől is ezt kéri. Ebben a kölcsönös áldozathozatalban jöhet létre az új ember.

Az egyetemes bölcsesség ezt a magot a lótusz gyöngyszemének, a szív rózsájának, illetve szellemszikra atomnak is nevezi. Ezek az elnevezések mind a szívünkben lévő és kibontakozásra váró Isteni magra vonatkoznak. Ezenfelül ismeretesek olyan fogalmak is, mint a talamus, ami „menyegzői termet” jelent, sternum, azaz „sugárzó”, valamint plexus sacralis, más néven „szentelt idegközpont”. Mindezek a kifejezések azon szervek működésére utalnak, melyek a megújulásunk és visszatérésünk folyamatában szerepet játszanak. Ismeretes továbbá az idő és tér világából kivezető út is, amely az „Isteni Birodalomba”, a „Nirvánába” vagy a „Tao-ba” vezet. Ezek mind az isteni valóság jelképei.

 

Az isteni valóság jelképei

Az egyetemes bölcsesség az igazság megvilágosodott küldötteiről is szól, akik bizonyos időszakokban megjelentek: Lao Ce, Buddha, Jézus, Mani, Pitagorasz és még sokan mások. Rámutat, hogy ezek a küldöttek az eredetünkhöz való visszatérés útját tanították, és ennek bejárására nagyobbrészt példát is mutattak. Ezért mondják például Buddhát „Magasztosnak” vagy „Megvilágosodottnak”, Jézust „Megváltónak”, Lao Ce-t az „Aggnak”. Ők valamennyien az emberben lévő isteni elv kibontakozásának a megtestesülései.

A szent nyelv a szabadsághoz vezető utat mindig nagy részletességgel és a helyi körülményeknek megfelelően írja le, hogy felismerhessük és követhessük. Részletesen ismertet minden lépést és minden nehézséget, amellyel az úton találkozhatunk, valamint azok megoldásait is. Ilyen összefoglalás például a Hegyi beszéd, Pitagorasz Arany szabályai vagy Lao Ce Tao Te King-je, illetve Jakob Böhme, Spinoza és Paracelsus írásai. Tanúskodnak azokról a helyzetekről, melyeket a kereső Istenhez vezető útján megtapasztal. Elegendő, ha fellapozzuk a Zsoltárokat, hogy meggyőződjünk róla, azok szerzői jelképesen és ténylegesen is beszámolnak mindazokról a magasságokról és mélységekről, melyekkel a kereső kutatása során találkozik. Még a látszólag világi irodalomban is szembesülünk ilyen tapasztalatokkal, mint például a következő művekben: Gustav Meyrink A nyugati ablak angyala, Grimmelshausen Simplicius Simplicissimus (1668), Goehte Faust (1808/1832), Dante Isteni színjáték (1321), Bunyan A zarándok útja (1678), Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzője (1616).

Az egyetemes bölcsesség mindig az illető nép és kultúra tudatállapotához igazodik. Ennél fogva tartalma mindig más, új jelképeket használ: más a görög vallásban és misztériumokban, más a perzsáknál, más a zsidók titkos tanításaiban, és megint más az indiaiaknál. Mindenekfelett azonban a bebörtönzött és elhagyatott lélekhez szól és nem az énhez.

 

A tudathoz és a kor szelleméhez igazodva

Isten üzenete így minden nyelvben és kultúrában kifejezésre jut. A megváltás eme üzenete végigkísér minket kereső utunkon. Mindenkor a körülményeinkhez igazodik, hogy serkentse az érdeklődésünket, és a létezés magasabb fokára emelhessen fel minket. A megszabadító üzenetre adott összes lehetséges válaszunkat megmutatja, néha jelképesen, máskor viszont nagyon is közvetlenül és félreérthetetlenül. Az emberi és az isteni lélek teljes lélektanát szavakban és képekben közvetíti nekünk.

Aki akarja, az megtalálhatja az Egyetemes Tanban azt a pontot, mely megragadja az érdeklődését, valamint azokat az utasításokat, melyek személyesen neki szólnak. Mondanunk sem kell, hogy a jelenlegi, kifejezetten a mi tudatunkhoz és körülményeinkhez igazodó változat kínálja a legjobb lehetőségeket ösvényünkön a következő lépés megtételéhez. Aki őszintén keres, és fogékony ezekre az benyomásokra, fejlődése számára mindig megtalálja azt a területet, mely elősegíti a haladását az úton. Az erőtér, mely által az egyetemes bölcsesség minden korban kifejeződik, alkalmazkodik a kor szelleméhez és tudatállapotához.

 

Jézus mindig jelképekben beszélt

Jóllehet az egyetemes tanítás alapjában véve a bebörtönzött lélekhez szól, természetesen azoknak a nyelvét használja, akikhez beszél. A szent tartalom kifejezésére mindig földi fogalmakhoz folyamodik. Gyakran több kultúra és vallás is ugyanazokkal a jelképekkel ábrázolja a lényeget. Így majdnem minden kultúra beszél az élet vizéről, mint az örök isteni energia képéről, és a szellem tüzéről, mint Isten teremtő erejéről, mely mindent elemészt, ami az Isteni tervvel szembeszegül. További egyetemes fogalmak pl. a világosság, az élet eredeti forrásának jelképe, a sötétség, azoknak a teremtményeknek az életterülete, akik a fénytől elfordultak, és a fa, a belső növekedés jelképe. A kígyó is egy ilyen ősrégi, világszerte ismert jelkép, mellyel általában a tudatot fejezik ki. A test jelképes neve gyakran ruha, az örök lélek testéé pedig a menyegzői ruha.

Egy gnosztikus szöveg azt állítja, hogy „Jézus mindig jelképekben beszél”. Minden teremtett dolog Isten gondolatainak a bélyegét viseli, és az isteni üzenet jelképeként szolgál azoknak, akik istent keresik. Az eredeti jelképek isten tervének erővonalait elevenítik meg, és semmi közük sincs azokhoz a torzképekhez, amikké olykor a modern emberiség silányítja őket saját földi céljainak elérése érdekében. Ily módon például a komoly alkimisták által használt betűk és számok a belső megszabadulás ösvényére utalnak jelképesen. A földi érdekek hajszolása során sokszor figyelmen kívül hagyták ezt a célt. Megrendítő példa erre az ötszög, a pentagram, amely eredetileg az élő léleklény jelképe volt, és amely manapság pl. sok ország címerében szerepel. A fehér ötágú csillag az Egyesült Államok jelképe, a vörös csillag a szovjet hadseregé volt. Cégek versengenek a jogért, hogy emblémájukként használhassák.

 

A beszéded elárulja, ki vagy

A tiszta, hamisítatlan szent nyelv az Élet Szerzetének eszköze, amely meg akar szabadítani minket, bukott teremtményeket a nyomorúságunkból, hogy visszavezessen az eredeti hazánkba. Szavaiból és képeiből származik a mi földi nyelvünk, amely megkönnyíti a dialektikus világban való tájékozódásunkat és emlékeztet minket a korlátáinkra. Egy közmondás szerint: A beszéded elárulja, ki vagy.

A földi nyelv a szavak és fogalmak igen széles skáláját képes felölelni, az egészen konkréttól a teljesen elvontig. Ennél fogva nyelvünk a tudatosságunknak megfelelően változik. Másképpen szólva: az energiamező, melyben és melyből élünk és cselekszünk, megváltoztat minket és a nyelvünket is. Nagyon sok szó van, melyek korábban teljesen egyértelműek voltak, most pedig akár tucatnyi jelentéssel is bírhatnak.

Az emberi lény a kezével fog, a megértés (felfogás és érzés) viszont a szív dolga. Az ész azonban, mely mindent meg akar ragadni (azaz megismerni és megtartani), erre nem képes. Ahogy egy görbe szeget egyenesre kalapál, úgy próbál a hamisból igazat fabrikálni értelmi vagy szellemi tekintetben is. Jelenlegi társadalmunkban, ahol minden a feje tetején áll, az igazság az ész ama erőfeszítése, hogy valamiféle hamisat igaznak állítson be. Az olyan szavaknak, mint nézet, ítélet, vélemény, a múltban határozott jelentésük volt, mára viszont elvonttá váltak. Más szavak esetén az eredeti jelentés nehezen ismerhető fel. Például a „beszélni” eredeti jelentése „szikrát szórni”. A beszéd azonban nem mindig szikrák szórása, vagyis a gondolat és az erő mind pozitív, mind negatív értelemben vett szikrázása. Másként fogalmazva: a kimondott szót használhatjuk arra is, hogy „égessük” embertársainkat, de arra is, hogy kiemeljük őket a nyomorúságukból.

A szent nyelv segíti az üdvre vágyásunkat. Egyfelől hív és figyelmeztet, másfelől viszont erőt is ad az akadályok legyőzéséhez. Az isteni Ige megtalálja azoknak a szívét és fejét, akik fogékonyak rá, belátáshoz juttatja őket, és erőt ad nekik a cselekvéshez. Új erő kezd hatékonnyá válni bennünk, melynek rezgése messze felülmúlja a földön ismert összes energiáét. Az Egyiptomi ős-Gnózis és kiáltványa az örök jelenben c. könyv negyedik kötetének XI. fejezetében Jan van Rijckenborgh leírja az e kapcsolatra adható lehetséges válaszainkat. Reagálhatunk pl. úgy, hogy a földi eszünkkel próbáljuk megérteni ezt az örökkévaló nyelvet. Ilyenformán megpróbáljuk meghatározni és kategorizálni, amit hallottunk vagy olvastunk, azután beilleszteni tapasztalataink jelenlegi látókörébe. És mivel mások másként határozzák meg a dolgot, és a tapasztalataik is eltérőek, az ilyen reagálás szenvedélyes vitákhoz vezethet. Valamennyien úgy gondoljuk, hogy a saját ismereteink, gondolataink és érzéseink képviselik az egyetlen igazságot. Ezért mindent megteszünk, hogy okoskodásunkat ráerőltessük a többiekre. Jan van Rijckenborgh erre azt mondja, hogy bűntényt követünk el mind embertársainkkal, mind a szent nyelvvel szemben. A saját igazságunkhoz való ragaszkodás elpusztítja az egyetemes bölcsesség megszabadító erejét. Az én-központú gondolkodás mindent elpusztít, amit nem ért meg. Ellenséges például minden új, a lelket érintő meglátással szemben, és másokat arra kényszerít, hogy azt közhelynek tekintsék.

Bárcsak elcsendesedne egyszer ez az én-központúság, s a szabadság hívása a szívekbe hatolva megkezdhetné onnan diadalútját!

 

Ha az én egyszer elcsendesedne

Ha az igazságkereső minden külső tekintélytől megszabadulna, akkor pozitívan válaszolna a szent nyelvre. Ha lehetővé válik számára az egyetemes tanítás lényegének megértése, akkor képes lesz abból másoknak is átadni valamit. A Fama Fraternitatis (a Rózsakereszt Szerzetének kiáltványa) 35. fejezetében Jan van Rijckenborgh öt fokozatban vázolja fel a belső megújulás folyamatát. Minden foknak külön nyelvezete van, amely a szent nyelv más-más minőségű használatának a képessége.

Az első fok a szent nyelv megértése a szív rózsáján és a megtisztított elmén keresztül. A második fokon a szent nyelv gyökeret ereszt a szívben, behatol a tudatba, és átalakítja azt. A harmadik fokon a szent nyelv fogalmaival és képeivel kezdünk el gondolkodni. A negyedik fokon a szent nyelv erejével új személyiséget tudunk kialakítani, mely összhangban él az isteni világ törvényeivel. Életünk a szent nyelv megtestesítőjévé válik, s midőn ez az új Fehér Templom felépült, az ötödik fokon, a szent nyelv másokkal is közölhető lesz. Mivel a legtöbb ember mindmáig távolról sem értette meg a kereszténységet, ezért az mindig sok háború, kapzsiság és vérontás okozója volt. Ha azonban az emberiség képes lenne felfogni a belső megújulás öt fokát, és azok megvalósítására törekedne, akkor egy gnosztikus, teljesen új, belsőleg megszabadító kereszténység születne, melynek nyelve és ereje ki tudná emelni az emberiséget a tudatlanságából és küzdelméből.

 

 

Modell és megismerés

 

Aki élettapasztalatai révén határlakóvá vált, az szükségszerűen eljut valamikor az ősi alapkérdésekhez: mi a világ? kicsoda az ember? Amíg azonban valaki el van választva a bölcsesség egyetemes forrásától, a gnózistól, addig csak természetes értelme alapján juthat ismerethez és tudáshoz.

 

Ám a dialektikus, értelmi gondolkodás nem foghatja át Isten teremtését a maga roppant mélységeiben, hiszen nem képes átlépni saját, anyaghoz kötött határait. Abbéli kísérleteinek során, hogy ennek ellenére bizonyos mértékű megértéshez jusson, az ember ősidőktől fogva alkalmazza azt a módszert, hogy képet alkot magának a valóságról. Kialakítja a valóság modelljét, melyet tapasztalatai alapján felülvizsgál, majd életalapként használ. A filozófia egész története ilyen gondolatmodellek felsorakoztatása. Egyáltalán nem vagyunk tisztában azzal, hogy a modellalkotás folyamata az idők során mily nagy mértékben eluralkodott gondolkodási szokásainkon. A megszabadulás útját járó kereső számára pedig igencsak fontos, hogy átlássa saját gondolati sémáit. Így lesz képes ugyanis távolságot tartani tőlük, és ezáltal tud majd teret nyerni egy egészen új, a szellemtűz által ösztönzött gondolkodás számára.

 

A modellek meghatározzák gondolkodásunkat

A filozófia egyik ága, az ismeretelmélet vagy tudományelmélet a modellalkotás törvényszerűségeivel és korlátáival foglalkozik. Az emberi tudatban egyazon minta szerint lejátszódó bizonyos folyamatokat különböztet meg, melyek szerint a modellalkotás végbemegy. Egy egyszerű példával szemléltetjük, miről is van szó voltaképpen.

Egy kisgyerek első alkalommal fest embert: kis tojásforma a fej, egy nagyobb a test, egy-egy vonás a keze, lába. Kész az ember! A gyermek teljesen önkéntelenül kiválasztotta a látható ismérvek bőségéből a számára fontosakat, a lényegesre csökkentette és olyan összefüggő egésszé szerkesztette őket, mely világosan különválik környezetétől. „Ez mama!” – állapítja meg végül, és ezzel egy fogalmat képzett gondolatalkotása számára. A festett kép azt bizonyítja, hogy a gyermek az „ember” testformáját meg tudja különböztetni más alakzatoktól.

A tudós, aki megismerése tárgyához fordul, lényegében semmi mást nem tesz, mint a kisgyermek. Megismerése tárgyát egy kiválasztó és rendszerező folyamat segítségével elemzi. A tudományelmélet e szakaszt „rendszerelemzésnek” hívja. Ez előzi meg a tulajdonképpeni modellalkotást.

Minél fejlettebb a gondolkodási képesség, annál több részletet vagy befolyásoló tényezőt képes figyelembe venni a rendszerelemzés során. Így keletkezik a szemlélődő fejében a valóság egy modellje, egy gondolati alkotás. További megfigyelések vagy sejtések alapján tulajdonságokat rendel hozzá a modellhez, feltevéseket állít fel – „ez és ez bizonyára így van” -, és ezeket aztán a tárgy tényleges viselkedésével veti össze. Ha az elvonatkoztatásnál lényegeset tartott meg, és igaznak bizonyulóra sikerült ráéreznie, akkor e vizsgálat megerősítheti modelljét; ha nem, akkor fel kell adnia, vagy meg kell változtatnia.

A megerősített modell lehetővé teszi számunkra a valóság egy kis szeletének megértését. Jobban eligazodhatunk benne, biztosabban bánhatunk vele, sőt meg is jósolhatjuk a viselkedését. Ebben haszon rejlik, és éppen ez jellemzi a dialektikus értelemben vett megismerést. Egy megfelelően sokszor megerősített modell egy elmélet alapját veti meg – ami annyit jelent, hogy: „a tudomány jelenlegi állása szerint ez így van”. Azonban a legjobb elmélet is csupán árnyéka a valóságnak, ahogy Platón írja barlanghasonlatában.

 

Ez így van! – valóban így van ez?

Az elmélet leírásával azonban még nem fejeződött be a modellalkotás folyamata. Vészterhes fejlődés bontakozik ki: egy meghatározott elmélet pályáin folytatott tartós gondolkodással erőteljes gondolatfelhőt teremtünk – saját életminőségű fantomot. Létösztöne ezt önfenntartásra és a hasonlókkal való összefogásra sarkallja. Táplálékot kíván, és visszahat alkotójára. Egy sikeres elmélet ezért könnyen merev kerékvágásba kényszeríti gondolkodásunkat, ismétlésre unszol, olyan látásmódot erőszakol ránk a dolgokkal szemben, melytől csak nehezen tudunk újra elszakadni. Szokássá válik. Így feledésbe merül az elmélet elvonatkoztatás mivolta, modell-jellege, s ezzel együtt viszonylagossága és behatároltsága is. Ennek a következménye az „így van ez!” csalóka, betokosodott bizonyossága a nyitott „így lehetne” helyett. Ami nem illik bele a modellbe, az nem felfogható, nem ábrázolható, nem átadható, mert hiányoznak hozzá a fogalmak. A modell pótvalósággá silányul, magát a valóság bőségét pedig ugyanakkor megtagadják és háttérbe szorítják. A továbbvezető, esetleg megszabadító kérdés, hogy „Valóban így van?” elnémul. Aki nyitott szemmel jár a világban, az naponta megfigyelheti maga körül ezt a jelenséget, teljes hatékonyságában. Aki pedig ugyanilyen nyíltan magába tekint, azt is felfedezi, hogy ő maga is a feje búbjáig telítve van ilyen valóságtól elütő modellekkel. Igen, egész gondolkodása nagyrészt ezekből áll, és ezek uralják. Modellekből áll mértékünk, amivel minden információt megszűrünk – érzékszervi benyomásainkat és érzelmeinket is. Ami beleillik kedvenc modellünkbe, azt igazként megtartjuk, ami nem, azt mint hamisat elvetjük, s az eredményt a tudás címkéjével ékesítjük. A modell ezáltal saját magát védelmezi, s lassanként szabályszerű börtönt képez gondolkodásunk számára. Modelljeink összessége alkotja világnézetünket, s megszabja azok azonosságát, akik ebből élnek.

 

A megismerés gyökerei

A klasszikus kérdésre: „Ki az ember?” számtalan válasz született modellek formájában, melyek részben kiegészítik egymást, részben ellentmondanak egymásnak. Bár e modellek közül sok éppenséggel helyesnek és használhatónak bizonyult, mindent egybevéve még mindig csupán töredékek, s az ember mivoltát teljes összetettségében nem tudják megmagyarázni. Miből ered ez az elégtelenség és összevisszaság?

A természet-értelem minden megismerési mozzanata az érzékekre támaszkodik. Mivel minden rendszerelemzés alapja az érzéki észlelés, ami pedig mindenkinél teljesen egyéni színezetű, minden modell a valóság más-más szeletét mutatja. Már csak ezért sem alakulhat ki általános érvényű és egyöntetű vélemény az ember lényiségéről. Az érzékszervek azonban felépítésüknél fogva sem alkalmasak az ember igazi megismerésére, mert az ember kettős lény. Míg az érzékszervekkel rendelkező négyszeres személyiség a dialektikus természetből származik, a vele összekötött mikrokozmosz – az örökkévalósági lény – másik természetrendhez tartozik: az Isten-természethez, amely az érzékszervek számára hozzáférhetetlen. Ez érvényes a gondolkodásra is. Az értelmi gondolkodás kiműveltsége ma nagyon magas, s lényegesen több befolyásoló tényezőt képes modellé feldolgozni, mint akár néhány nemzedékkel ezelőtt. Ezért lehetségesek olyan gondolkodási modellek, melyek évszázadokkal ezelőtt még szó szerint elgondolhatatlanok voltak. Lehetővé vált a modellek cseréje és összehasonlítása az egész világra kiterjedő információ-hálózaton keresztül. A feltételek tehát kedvezőnek tűnnek, s így fel lehetne tenni a kérdést: vajon nem hatolhat-e át valamikor mégiscsak a dialektikus gondolkodás a valósághoz a tengernyi kifejlesztett modell összképében?

A középkorban egyes tudósok még képesek voltak arra, hogy minden létező modellt átlássanak. Ma ez már lehetetlen, mert az alapvető modellek oly sajátossá és összetetté váltak, hogy egy egyetemi hallgatónak is hosszú és erőteljes összpontosításba kerül akár csak egynek az elsajátítása is. Aki viszont ily módon elég kitartóan ismételgeti ugyanazt a gondolatot, az többé már nem tud tőle szabadulni. Élete hátralevő részére hozzáláncolódik ehhez a modellhez és fogalmaihoz. Így képeznek egyetemeink nagyon intelligens szakembereket, akik jószerivel egész életüket azzal töltik, hogy kedvenc modelljeiket – melyek számukra valósággá és igazsággá váltak – alkalmazzák és még jobban elbonyolítják. Aki már megfordult valaha egy állami vagy főiskolai könyvtárban, és látta a kilométeres polcokat, az érzi, hogy összképről többé már szó sem lehet. Pont ellenkezőleg: a tudás évről évre mind jobban szétforgácsolódik és megsokszorozódik, persze az egységbe foglalás legcsekélyebb reménye nélkül. Ez egy rafináltan kigondolt ördögi kör. Az a célja, hogy gondolkodási képességünket használhatatlanná tegye tulajdonképpeni rendeltetése számára, ami nem más, minthogy az új lélek munkaeszköze legyen.

 

Az ember egy sötét barlang fogságában

Az ember barlangban él, háttal a bejáratnak, ahonnan beáramlik a napfény Már kora gyermekkorától ehhez a helyhez láncolva ül, s csak a barlang sötét hátsó falát láthatja. Se mozogni, se megfordulni nem tud. Háta mögött tűz ég. A tűz és a fogoly között út vezet el, melyen mindenféle tárgyakat hordoznak ide-oda. A fogoly a tárgyaknak csupán az árnyékát észlelheti maga előtt a barlang hátsó falán, s ezeket a torzképeket tartja a valóságnak. Ha az ember megszabadulna bilincseitől – az érzékszerveitől -, s a fény felé tudna fordulni, akkor magukat a tárgyakat láthatná. Ám a sötétségben eltöltött sok év után először a vakító fényhez kellene hozzászoknia. Lassanként aztán még a napot, minden élet forrását is megláthatná. De ha aztán visszatérne fogolytársaihoz, hogy elújságolja nekik felfedezéseit, akkor nem hinnének neki. Sőt, ki lenne téve az üldöztetés és megöletés veszélyének. Kereső emberek is újra meg újra áldozatul esnek annak a veszélynek, hogy valamely modell elkötelezettjei maradnak, és így elzárják magukat az első kézből származó megismerés elől. Aki például az önmagára találása során segítséget kapott valamely pszichológiai iskolától, az csak nagyon nehezen tud lemondani erről a segítségről, és adott esetben el fog zárkózni énjének mélyebb megismerése elől. Aki bizonyos táplálkozási tannak köszönheti testi gyógyulását, akkor is kitart emellett, ha ez más körülmények között vagy más emberek számára nem alkalmas. A Rózsakereszt Nemzetközi Iskoláján belül is alkalmaznak modelleket a tanfolyamokon, cikkekben és beszédekben, hogy hasonlatok révén tegyenek megfoghatóvá bizonyos ismereteket. Egyes tanulók aztán belekapaszkodnak ezekbe, mert belső ablakot nyitott meg nekik. Így aztán teljesen megzavarodnak és csalódnak, ha más helyen egy másik modell látszólag épp az ellenkezőjével szembesíti őket. De hisz éppen ez a szándék! Minden kimondott vagy leírt dolog csak hasonlat, mankó. Jó, ha az embernek időnként kiütik a kezéből a mankót, különben nem tanulja meg az önálló járást. Ha egy modell felismeréshez vezetett, akkor ezzel be is töltötte szerepét. Rögtön el kell engedni tehát, különben megkristályosodáshoz vezet.

 

A szív tana

A gnosztikus értelemben vett megismerésnek, mely egy magasabb valóság valódi ismeretéhez vezet, más utat kell járnia. Ez nem az érzékszervi érzékeléshez kapcsolódik, hanem a mikrokozmosz szívében lévő szellemi maghoz. Az egyetemes tudás ezen forrása be van ugyan temetve, de ha lappangó állapotban is, mégis jelen van, mint az egykori isteni ember utolsó maradéka.

Ezen elsüllyedt elv újraéledésének mértékében új megismerési képesség tárul fel három megkülönböztethető fokozatban.

Az első lépcsőn még szüksége van a keresőnek arra, hogy modell közvetítse a megismerést. Ám egyre növekszik benne a megkülönböztetés ékköve, mely megmagyarázhatatlan bizonyosságot, belső újrafelismerést közvetít számára. A modellt felülvizsgálat nélkül elfogadja, gyakran az elemző értelem ellenállása dacára. Ezt az állapotot hitnek hívják.

Egy szellemi iskolában a hit alapján lehet a második lépcsőt megvizsgálni, elérni és megélni. Még itt is a szó és az érzékszervi érzékelés a közvetítő, de minősége teljesen más. Most már nem az értelmet kötik össze modellel, hanem a szívet egy ősképpel, így ébred fel az intuíció, mely nagyon távol van attól a képtől, amelyre az értelemnek van szüksége a megértéshez. Az intuíció az újjászületett lélek képessége. Ez a hang először olyan, mint a suttogás. De egyre érthetőbben képes kifejeződni, és a keresőt irányítani, vezetni.

Az új lélek megérik, s végül fel lehet lépni a harmadik lépcsőre. A Szellem ekkor belép a rendszerbe. Szellem és lélek egységgé válnak. Most már nincs szükség többé modellre, közvetítőre.

A tanuló első kézből nyer megismerést. Rendelkezik az új ember megismerő képességével. Bármire irányítja is ezt a képességet: az tökéletesen megnyilatkozik számára. Látja az ősképeket, és átlátja a jelenségeket. Felismeri a dolgok lényegi jellegét, s tagadja összetett jellegük sokféleségét. Eljutott a „sapientia occulta”-hoz, a rejtett, belső bölcsességhez: a Gnózishoz mint Isten, a világ és az ember megismeréséhez.

 

 

„…A Gnózis az ismeret tökéletesedése, azé az ismereté, mely Isten adománya.”

Hermész Triszmegisztosz

 

Megkíséreljük megmagyarázni, hogy mire gondol Hermész. Az emberi lét igazi céljának elismerése, amelyen egy mikrokozmosz alapul, és az ehhez vezető folyamatnak az elfogadása az egyetemes, mindenütt jelenlévő tudásba való behatolást hozza magával; az ilyen ember részesül ebben a tudásban.

 

Ahogyan légkörünk, a levegő mindenütt jelen van, ahogyan minden lélegzettel ebből a légkörből élünk, úgy van jelen az isteni tudomány, ilyen légkör a Gnózis. Bárhová fordul az ember, bármire irányul, az egyetemes tudás lélegzetként áramlik hozzá.

Ez a tudás, ez a bölcsesség tehát az újjászületett lélekember oxigénje, valóban nélkülözhetetlen lélegzete. Az egyetemes bölcsesség forrásában való részesülés, az egyesülés ezzel, természetesen minden dialektikus tudástól, minden hagyományos tudástól való megmenekülést, maradéktalan megszabadulást jelenti. Mert minden dialektikus tudomány a természete miatt tele van káprázattal, csalatkozással, mivel az érzékszervek működésével van kapcsolatban.

Mihelyt belépnek az önmegtérítésbe, önmaguk megfordításába, és teljesen megvalósítják az ösvényt, azonnal részesülnek a szellemben. Akkor az isteni életlégkörben lélegeznek, részesülnek a szent Hétszellemben.

A földi tudomány viszont azoknak a bonyolult agyában él, akik az érzékekhez kötött tudatból élnek. A földi tudomány tehát az érzékszervek eredményeinek alapján lett összeállítva. A földi tudomány kizárólag az ésszel való vizsgálatból ered.

Az isteni, egyetemes tudomány ellenben, a Gnózis, az a tudomány, amelyről Hermész tanúskodik, nem egy embertől vagy egy embercsoporttól ered, nem oszlik tudományágakra, hanem mint mondtuk mindenütt jelenlévő, mint valami légkör. Ezért van az, hogy akik létvalóságosan megtanulnak ebben a légkörben lélegezni, azok a századok folyamán mindig is ugyanarra az eredményre jutnak, ugyanazokat a következtetéseket vonják le.

Akiket Isten ismer, azok között az egész világon egyetlen különbség sincsen, sem a tudás, sem a beállítottság tekintetében, akkor sem, ha természetes alakjukban sohasem találkoztak, természetszemeikkel sohasem látták egymást; mert tökéletes egység uralkodik közöttük.

—

Forrás:

Jan van Rijckenborgh: Az egyiptomi ős-Gnózis 3. XXV. Az érzékek fogsága

 

 

Egy órát sem tudtok virrasztani velem?

 

Gondolatok mozgatják az atomokat. Minél célirányosabbak a gondolatok, annál célirányosabb az energia, mely a megfelelő mágneses téren keresztül atomok irányított folyamatát indítja el. Ez az anyagra ható és az anyagot irányító szellemi törvény minden idők beavatottai előtt ismert volt.

 

Ezzel a törvénnyel eredetileg az isteni teremtési tervet szolgálták. Ezt a törvényt azonban mindig is kihasználták az önző, isteni tervtől eltérő célokat követő mágusok. Az akaratenergiával való ilyen visszaélés által az emberiség újra meg újra okkult lények hatalmi érdekeinek hálójába került. Ha egy ilyen függőség mélypontját elérik, okozóikat és áldozataikat mindig válságba vezetik, melyet katasztrófák és világvége jelenségek kísérnek. Következményként egy kozmikus helyreigazítás, kiegyenlítő, „bíráskodó” világtörvény lép fel, melynek keretében elválasztják a félrevezetett, istenellenes energiaáramokat a mindenségszellemmel összhangban lévőktől.

Ekkor aztán minden irányt tévesztett, önhatalmú gondolkodásból származó energiaáram növekvő mértékben harcol saját maga ellen, mintegy kiiktatván saját magát, történjék ez túlfeszítettség okozta robbanás vagy ridegségből fakadó megmerevedés formájában.

Ilyen kozmikus helyreigazítások időszakosan következnek be. Gyakoriságuk és időtartamuk a javításra szoruló eseményektől függ. Megállapíthatjuk, hogy az emberiség ma egy feloszlatás, megmerevedés és tökéletes átalakítás értelmében történő igen drámai helyreigazítás folyamatában áll. Az általános mélypont és fordulat jellemzői a szélsőséges elpuhulás és szélsőséges megkeményedés, de ugyanakkor az új tájékozódás iránti erős törekvés is.

 

Gondolatok mozgatják az atomokat

Azért, hogy a két energiaáramlást elválasszák, a „fényt” a „sötétséggel” való összekeveredéstől megóvják, s hogy az isteni embert istenellenes fogságából kiszabadítsák, az isteni energiaáramlást a Föld terében különös módon felerősítik. Egy gnosztikus iskola erőterében ezt az impulzust a tanulók erős törekvésnek érzik az irányban, hogy megszabadítsák magukat a sötétség kötelékeiből, és segítsenek más, még fogoly emberi lelkeknek szintúgy lerázni a bilincseket.

Egy gnosztikus iskola különleges erőterében isteni energiaáramlatok, isteni gondolatok válnak szabaddá az élő ige által, mely az emberi szívekben az ősmagot, a szellemszikrát lángra lobbantja. Ez az a „rózsa”, az a „drágakő”, mely az Egyetemes Szívvel, a LOGOSZ-szal kapcsolatban áll, még ha lappangón és rejtetten is. Csodálatos fejlődési folyamat kezdődik az emberben és az emberiség körében.

Az isteni igazságnak, az isteni tervnek, mely az élő igén keresztül besugárzik az ember szívébe, az a hatása, hogy az embert régi gondolkodásában, akarásában és vágyakozásában megrázkódtatás éri, és felismeri, hogy életét az Egyetemes Szellemre kell hangolnia.

Ebben az új gondolkodásban már benne foglaltatik a fogságból történő abszolút megváltás hatalmas lehetősége. Mihelyt ugyanis ez a folyamat a szívben elindul, és ha ezt intelligens, üdvrevágyó lélektudat is támogatja, akkor az éteri, az asztrális és a gondolati tér atomjai új módon elevenednek meg. Ez azt jelenti, hogy a szervezet sejtjeit az isteni gondolat irányítja és látja el megszabadító energiával.

Egy ilyen folyamat dinamikája tehát attól függ, hogy a jelölt ebben a folyamatban nagyon tudatosan és következetesen kezd-e bele egy intelligens és üdvrevágyásból fakadó cselekedetbe, és kitart-e amellett.

 

Egy órát sem tudtok virrasztani velem?

Jézus ezen szavai, melyeket foglyulejtésének előestéjén mondott, az ember azon képességére vagy képtelenségére vonatkoznak, hogy gondolatait egyedül és kizárólag Istenre irányítsa, és ezáltal életre keltse saját isteni középpontját.

Gyakran azonban az ember még nincs teljesen tudatában céljának. Sok tekintetben még az alvó tanítványokhoz hasonlít, akik nincsenek abban a helyzetben, hogy Jézussal virrasszanak, vagy ami ugyanazt jelenti: az isteni gondolatokban és isteni erőben tudatosan kitartsanak. Sokakat meghívnak a menyegzőre, de miként a „gazdag ifjú”, még ezer dologgal, számtalan látszatisteni gondolattal és tevékenységgel foglalatoskodnak, melyek megakadályozzák őket abban, hogy a feltámadásban részesüljenek. Egyedül a Szellemben „szegények”, akik valóban a Szellemre éheznek, akik gondolataikat szakadatlanul a Gnózisra irányítják, vesznek részt a menyegzőn. Ezek azok, akik Jézussal a Krisztuserőben virrasztanak.

 

Szakadatlanul az egyetlen célra irányulva

Mit jelent a gondolatokat állandóan a Gnózisra irányítani? Nem kellene talán az embernek a hétköznapok ezernyi tevékenysége által a dialektikus kötelezettségeknek teljesen eleget tennie? Vagy nem járhatja-e az ember a megszabadulás útját azáltal, hogy sokat olvas és beszél róla?

Már ez a gondolat is mutatja, hogy az ember csak a saját rezgésében él, ami által a Szent Szellem rezgése nem érheti el. Így él a világegyformaságban. Mert Isten szelleme az embert egészen akarja. Az ember egész rendszerét a fénybe akarja emelni. És amíg az ember a világegyformaságban áll, és gondolatait arra hangolja, állandóan gátlón hat a Gnózis megmentési művében. És ahol egy ember az Egyetemes Tant csak a külső forma szerint tanulja és tökéletesíti anélkül, hogy a szellemszikrából felébresztett erőt mikrokozmikus rendszerében keringésben tartaná, üres kardhüvelyként áll a megszabadulás ösvényén saját és mások útjában.

Tudatos kapcsolat a Gnózissal gondolatok és érzések útján is lehetséges. És abszolút szükséges is a regenerálás folyamatának elősegítéséhez mind az emberiségre, mind pedig az egyénre nézve.

Rózsakereszt Keresztély azt az erőt jelképezi, mely ezt mondja: „Egy órát sem tudtok virrasztani velem?” Ez az az erő, mely az alkémiai menyegzőre hív, és – mivel a gazdagok és előkelők még ezer más dologgal vannak elfoglalva – azokat a „szegényeket” hívja meg a felső terembe, akik igazán éheznek a Szellemmel való összekapcsolódásra, és készek az isteni gondolat és akarat kenyerét és borát szakadatlanul beépíteni.

Bármilyen külső rangja is van, egyetlen embertől sem tagadják meg a szellemösszeköttetés kenyerét és borát, ha ő szívből éhezik arra.

Az Egyetemes Tan élő szava erősíti a Szellemhez való kapcsolatot úgy, hogy a dialektikus fogság minden láncának folyamatszerűen el kell szakadnia, ha az ember az élő igét elfogadja és átalakítja.

 

Minden másodperc számít

Aki ezt a törvényszerűséget belülről ténylegesen megérti, és a megszabadulásra nem csak saját lelke, hanem az egész emberiség számára Isten akaratával összhangban vágyik, az az élő jelenben megtesz mindent az isteni gondolat tényleges alkalmazása érdekében. Szívének tüzes műhelyében kovácsolja a „kardot”, mellyel legyőzi a szentségtelenség sárkányát belül és kívül. Nemcsak akkor kovácsol, ha ez neki éppen megfelel, hanem élete minden másodpercében ezzel foglalatoskodik. Mert ezt követeli a szellemi törvény mindazoktól, akik HOZZÁ vissza akarnak térni. Ha az ember többé nem hagyja magát ettől a szent munkától eltéríteni, eltávolítani, hanem abban kitart, akkor ösvényén a Krisztuserő öt tevékenységében és igazában megvizsgálja, eligazítja, kijavítja és megáldja.

A törvény – „gondolatok mozgatják az atomokat” – csodálatos szellemi képességként mutatkozhat meg mindazok számára, akik ezt „szellemi szegénységükben” megértik, az isteni tervet tudatosan felismerik, és intelligens módon működésbe hozzák.

Így válhat a gnosztikus mágia képessége az emberiség megváltására szabaddá, élővé, dinamikusan hatékonnyá. A gnosztikus mágiának semmi köze a varázsláshoz. Ez sokkal inkább az isteni akaratra való tudatos irányulás és az azt követő cselekvés. Ekkor az ember egyéni életterületeinek atomjait a Szellem magas rezgéseihez emelik, mely által az egész rendszer megtisztul és transzfigurál. „Virrasztásunk” tehát az Egyetemes Szellemhez való lankadatlan odafordulást, kapcsolatot jelenti. Egyedül ebben az éber kapcsolatban oldódik meg valamennyi, az embert még fogva tartó bilincs. Ahol az isteni gondolatok szabaddá válnak, ott keresztülrezegnek az emberiséget átkaroló egész éterterületen. Felébresztik az isteni magot az emberben, így a Gnózis erővonalai az emberiség egész életterületén megnyilvánulnak.

Ami ellenséges energiaként még közébük tolakszik, az élő, gnosztikus-mágikus ige mindazt áthatja, keresztezi, és felismerteti. A megszabadulás után vágyó ember így segíthet embertársainak, amennyiben Rózsakereszt Keresztély értelmében kivitelezi a megmentési tervet.

 

 

Az örök egyetemes a mában

 

Miért létezik modern rózsakereszt?

Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának alapítói leírják a lélek megszabadulásához vezető utat. Ezt többek között az Egyetemes Tan ősi szövegei alapján tették, melyeket a Szellemi Iskola tanulóinak és az érdekelt embereknek megmagyaráztak és életük példájával bemutattak.

 

A Szellemi Iskolának nem a megszokott dialektikus módszer képezi az alapját, hogy átörökített utat kövessen, vagy hogy gyengeségeket fedjen el. Itt arról az egyetlen igazságról és annak az egyetlen feladatnak a teljesítéséről van szó, amely megváltoztathatatlan marad: visszavezetni az elsüllyedt emberiséget eredeti hazájába és megvilágítani az elsüllyedt emberiség számára a sohasem változtatható egyetlen utat, igazságot és életet.

Ami persze változik, az a kor, az emberi elsüllyedtség jellege és mértéke, valamint az emberiség anyagi és szellemi létállapota, melyhez az Egyetemes Tan a pillanatnyi szükségleteknek megfelelően intelligensen alkalmazkodik.

Nem a régit akarjuk feléleszteni, hanem az egyetemest. Nem a régi módszert akarjuk kipróbálni, hanem az egyetemes módszert értelmi-erkölcsi értelmében a pillanat számára. Ebből a megvilágításból szemlélve megérthetjük Krisztus igéjét: „…a régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden.” (2 Kor. 5,17) Ami látszólag ellentmondásban áll ezzel: „Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem.” (Máté 5,17)

Ebből meg lehet és meg kell tanulnunk, hogy az örök változtathatatlan hogyan nyilatkozik meg az időben és a jelennel összhangban. Ha szellemi munkánk nem ennek jegyében folyik, akkor az halott. Minden szellemi mozgalmat megbíznak azzal, hogy az egyetemest megértse a mában.

Talán ezek után elcsodálkozik, hogy figyelmét ebben az összefüggésben a múltra akarjuk irányítani, mindenekelőtt az Egyiptomi Halottaskönyv mennyei hajójára. Azért teszünk erre kísérletet, hogy a múltba tett utazással, annak a jelenben fennálló időszerűségét egy másik oldalról világítsuk meg, és ezzel az olvasó életében beállt esetleges nyugalmi helyzetet, ha lehet, valódi hazautazássá változtassuk, „…a régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden.” Mi újult meg?

Ha megvizsgáljuk az Egyiptomi Halottaskönyv tábláit, mindegyiken észrevesszük a mennyei hajót vagy napbárkát. Az egyik ábrázoláson azt látjuk, hogy a hét sugárral körülvett Ozirisz a napbárkában készül helyet foglalni.

A többin gyakran hét evezőssel vagy hét evezővel ábrázolják a csónakot. Néha ízisz Ozirisz mellett ül, és a hét sugár a gyermek Hóruszt formázza. Amikor megmentik Xisuthrust – vagy Xisuthrost, a káldeus Noét -, látjuk, hogy rajta kívül hogyan foglal helyet hét istenség a mennyei hajóban. Yaonak (a kínai mitológia egyik hősének) ábrázolásán világosan felismerjük, hogy további hét alak kíséretében egy hajó fedélzetére megy. Manura és a hét rishire is gondolhatunk, akik vele utaznak a bárkában.

Figyelmét továbbá a Puránákban (hinduizmus) található hasonló beszámolókra, mindenekelőtt azonban (az Avesztában található) perzsa Vendidadra, az egyik legősibb szent könyvre szeretnénk terelni. Ebben Ahura Mazda megparancsolja szolgájának, Yimának:

„Építs egy wara-t (elkerített területet), azután egy argha-t (bárkát, ill. járművet). Vidd be oda az összes hím- és nőnemű eredeti életcsírát, és kezeiddel morzsold szét a földet. (…) Keltsd életre az összes teremtetlen fényt!”

 

Noé bárkája esetében sincs ez másképp

Noé a napbárkájába, amivel kilép a természet árjából, a valóban isteni élethez szükséges összes életelvet magával viszi.

A pusztában felállított tabernákulum legbelsejében álló szövetség ládájában is, és a jeruzsálemi templomban is az igazi mennyei élet minden szükséges ismertetőjelét szintúgy megőrizve látjuk.

Az Újszövetségben hét angyalról és hét harsonáról számolnak be. A hét angyal egymás után megfújja trombitáját. És miután a hetedik angyal megfújta, nagy hangok szólalnak meg, ahogy a Jelenések könyve 11. fejezetében olvashatjuk:

„E világnak országai a mi Urunkéi és az Ő Krisztusáéi lettek, aki örökkön- örökké uralkodik.” (Jel. 11,15)

„És megnyilatkozék az Isten temploma a mennyben, és megláttaték az Ő szövetségének ládája az Ő templomában.” (Jel. 11,19)

A hangok ujjonganak: Bolygói kozmoszunk minden nézete részesült Urunkban és Krisztusában. És ő királyként uralkodik örökkön-örökké. Majd megnyílik a mennyben Isten temploma, és a tanuló középen látja a bárkát, a megérkezett napbárkát, a mennyei hajót. Kitörölhetetlenül mély nyomot hagy tudatunkban, hogy az Egyiptomi Halottaskönyv tábláin ábrázolt Ozirisz napbárkája egyezik Pátmosz látnokának ládájával! És e jelképes ábrázolások jelentése is állandóan ugyanaz!

Hogy ezt a megváltoztathatatlan jelentést közelebbről megvilágíthassuk, például vesszük Yima mennyei hajóját Zarathusztra könyvéből, a Vendidad 2. fejezete 25. verséből.

Mint tudjuk, Yima először egy wara-t, egy elkerített területet, egy műhelyt épít. Ebben a wara-ban az egyetemes élet törvényei szerint egy argha-t, egy új járművet épít magának. A wara embere az az ön-szabadkőműves, aki az új kalapáccsal és az új igével dolgozik. Az az ember, aki új műhelyt készít magának, aki határozottan távol tartja magát a dialektikus élettől és belép az új életterületre, hogy ott megépítse „argha-ját”.

Argha, napbárka, mennyei hajó – misztikus utalások az isteni emberre, aki megkezdi az eredeti hazába vezető utazását.

Hogy ezt az utazást el lehessen kezdeni, és egy ilyen építményt létre lehessen hozni, ahhoz egy „wara”, egy leválasztott, elkerített terület szükséges. Az embernek alapvetően és szerkezetileg le kell mondania szokásos életéről. El kell hagynia az egyértelműen hibás életútját és életmódját. Szét kell morzsolnia a földet – alacsonyabb természete énjét fel kell adnia ezt az ént, a saját maga által teremtett wara-jából új embert kell építenie, mennyei hajót, mellyel behajózhat isten templomába.

Ezzel zárjuk a múltban tett utazásunkat.

Az isteni érintés és ébresztés bármelyik rendszerében is mélyülünk el, az Egyiptomi Halottaskönyvben ábrázolt „hazautazás” egyezik a Jelenések könyvében leírttal.

Amikor Jézusról, a Krisztusról azt mondják, hogy: „Egyiptomból hívtam ki az én fiamat”, akkor ezt most már kétségtelenül meg tudjuk érteni. Ezek a szavak a megváltoztathatatlan üdvüzenetre, amely tegnap és ma is ugyanaz marad, ugyanarra a megbízatásra, útra és igazságra, valamint ugyanarra a szabadkőműves-munkára utalnak.

 

A régi elmúlt, lásd, már megújult!

Milyen értelemben kell akkor ezt jelenlegi korunkban érteni?

A régi állandóan új módon nyilatkozik meg, összhangban az időbeli történésekkel és helyzetekkel, amelyekben az emberi élethullámnak – összhangban az ebben a kozmoszban folyó sok hatalmas fejlődéssel is – teljesítenie kell feladatait.

Ezért készül fel sok tanuló is, hogy megépíthesse wara-ját, és ezáltal argha- ját. A jelképesen leplezett értékek ideje lejárt. A modern Szellemi Iskola tanulóját most mikrokozmosza hétszer hét nézete, hét életterülete elé állítják. Ezt a hét életterületet tudatmagjaival együtt, ezt a hét Rishit létállapotával együtt helyre kell állítani.

Ehhez járul még egy erő és egy aktuális érintés is. És új életterületről beszélünk, és egy ezzel kapcsolatos új Magasabb Tudat Iskolájáról, melynek segítségével a hétszeres embernek meg kell építenie wara-ját. Továbbá részletes és egyértelműen vázolt filozófia áll a tanuló rendelkezésére, úgyhogy teljes mértékben tud tájékozódni.

Ezen az új úton, a warán belül és kívül, és a műhelyen belül és kívül mehet végbe és kell végbemennie a két ember egyértelmű különválásának. E történésnek felmérhetetlen következményei vannak.

Az egyik ember a szokásos élet foglya marad, a másik pedig felmegy mennyei hajójára, ami azt kell jelentse, hogy benne teljes átváltozás megy végbe. És ennek az átváltozásnak – hogy sikerüljön – korunk szellemi, kozmikus és légköri viszonyaival kell számolnia. Ezért nincs már értelme a régi módszerek tanulmányozásának. A régi iskolák kiszolgálták az idejüket. Ami évszázadokkal ezelőtt érvényes volt, annak ma már nincs megszabadító jelentősége. „A régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden.”

 

Az örök egyetemes

Ezért beszélünk modern rózsakeresztről, az új filozófiáról és az új tudat iskolájáról.

De pontosan úgy, ahogy a Fiút, ezeket az aktivitásokat is „Egyiptomból hívták ki”, ami azt jelenti, hogy őseredetüket az Egyiptomi Halottaskönyvben találják meg. Egy új korban beszélnek és tanúskodnak az egyetemes megváltoztathatatlanról.

Az „Egyiptomból kihívottnak lenni” kifejezésnek azonban még egy további jelentése is van, és jó lesz figyelmüket erre is ráirányítani. Az „Egyiptom” szót ugyanis „sötétségnek” is fordíthatjuk, és a Szentírás ismert részletét így is olvashatnánk: „A Sötétségből hívtam ki az Én Fiamat.” A szónak ez a magyarázata minden kereső számára fontos leckét tartalmazhat, mert ha sötétségről beszélünk, akkor ez korunkra bizonyosan érvényes! Volt-e a világtörténelemben valaha is ilyen világméretű a szétziláltság és az elfajulás? Napjainkban az élet minden területén nem a végsőkig fokozódik-e az abnormalitás?

Így a sötétségnek ebben az állapotában hívják Isten minden „fiát”. Minden ember mikrokozmoszában magában hordja az igazi istengyermeket, ő azonban meg van bilincselve a hazugságok és a látszatemberiség közepette, a sötétséghez és a tudatlansághoz kötözve. Nos, az így megbilincseltet és megkötözöttet maga Isten hívja.

Hogyan kell ezt az isteni hívást értenünk? Az isteni hívás nemcsak tudatunkat megérintő és ősemlékezésünket felébresztő hang, hanem olyan időszerű erő, mely megérinti az egész világot és az egész emberiséget, és mélyreható folyamatokat és fejlődéseket okoz. Az isteni hívás tehát azt jelenti, hogy készek vagyunk az időszerű isteni erőre tudatosan, harmonikusan és intelligensen reagálni. Ezért nincs a legcsekélyebb értelme sem a múlton töprengeni, ha emellett megfeledkezünk a pillanat követelményeiről.

Csak akkor lesz ez az isteni erő hatásos, ha az „Egyiptomból hívtam ki az Én Fiamat” mondat az itt és most számára is valódi jelentőséggel bír, és szorgalmas építőmunkásokat talál.

 

 

A spanyolországi Al-Andalus bölcse Ibn Tufayl (1105-1185) így fogalmazott csaknem 900 évvel ezelőtt:

„Sok idő szükséges az igazság megleléséhez. Semmi másnak nem szabad a fejünkben lenni, és egész érdeklődésünkkel ennek a feladatnak kell szentelnünk magunkat. Ha végül áthatoltunk az igazsághoz, akkor azért találtuk meg, mert pontosan követtük az Egyetemes Tan útmutatásait, mindaddig, míg világos képet nem nyertünk az igazságról. Ez elsősorban vizsgálódás és elméleti szemlélődés révén történik. Egy későbbi szakaszban szabad megtapasztalnunk valamit, ’a boldogságos szemlélődésből’. […] Ha tényleg szilárdan elhatározza magát, hogy így cselekedjen, és eltökélt szándéka, hogy teljes odaadással vesse magát ebbe a feladatba, akkor a hajnalpírral dicsérni fogja éji vándorlását, és úgy találja majd, hogy erőfeszítése elnyerte jutalmát. Akkor az Úr megelégedést fog ajándékozni Önnek.”

 

 

 

2015/7. szám

 

 

A Zen és művészete

 

A művészet olyan tükör, amely a művész vetületét maradandóan visszatükrözi. Azonban nem minden művészeti alkotás szándéka, hogy spirituális valóságot nyilvánítson meg. A Zen-művészet erre törekszik. Azt akarja, hogy szépség és filozófia összetalálkozzon. Az a célja, hogy a szemlélőt az egyetlen valóság közvetlen megtapasztalásához vezesse, a transzcendentális, mindenütt jelenlévő valóság megtapasztalásához, amelyre az ember benső lényéből vágyakozik.

 

 

Zen a művészetben

 

Amikor a logikus gondolkodás még gyerekcipőben járt, és az emberi intellektus még nem osztályozott és választott szét mindent szenvedélyesen, a vallás, a tudomány és a művészet az érzékelésben és a tapasztalásban egységet alkotott.

 

A vallás, mint az istenivel való egyesülés vagy újraegyesülés folyamata, a tudomány mint az isteninek a természetben való megismerésének a folyamata, és a művészet mint az ember legmélyebb lényében még meg nem nyilvánult isteni kifejezésének a folyamata, mintegy egyetlen lélegzetvétel, egyedüli fáradozás volt mindazokban, akik a transzcendentálisra, a mindenütt jelenvalóra vágytak.

De abban a mértékben, ahogyan a külső világ és az objektivizálás átvette az egységesítő szubjektivitás helyét, a három faktort különbözőnek kezdték tekinteni, szétválasztották egymástól, míg végül valamilyen módon ellentétbe is kerültek egymással.

Napjainkban egyre nő az igény arra, hogy újra visszatérjünk az egységes látásmódra, amely a különváltakat összeköti, és az értékeket közös gyökereikben egyesíti. Erre abszolút szükség van, hogy az embernek egyáltalán esélye lehessen arra, hogy kérdéseket tegyen fel önmaga meghatározására.

 

De van-e lehetőség a szétzúzottat újraegyesíteni?

Mindegyikőnk szépnek találja a szépet, és ebből következik, hogy valami mást csúnyának ismerünk fel.

A Tao Te King e szavai jól példázzák az intellektus, a gondolkodás általi megkülönböztetést. Abban a pillanatban, amikor tudatossá vált számunkra, hogy a tudomány elkülönült a vallástól és a művészettől, megfogalmazódik a kérdés, hogyan lehetne ezt a hármat mégis egységként tapasztalni. Észlelhetjük-e egységben őket, és ha igen, hogyan?

Ezt megtehetnénk a művészet és a vallás esetében, de a tudománnyal kapcsolatban nem. A mai tudomány a logikus gondolkodás megkülönböztető képességében bontakozik ki, és ezáltal kizárja a közös összegzés lehetőségét. Ez másik utat követel meg, a szív és a fej intuitív egységének útját.

A régi tudományos gondolkodás idevágó szempontjait a vallás és a művészet területére száműzték, mert nem felelt meg az objektív gondolkodás szakterületének.

A kozmikus tudathoz vezető vallásos utat még mindig járják, holott a templomok üresek. Nyugaton eközben a művészet útja olyan irányt követ, amely egyre inkább eltávolodik ettől a lehetőségtől.

Ezért vonzódik a kereső ember, vagy az, akit szellemi nyugtalanság hajt, a keleti művészethez, különösen a Zen-művészethez. Sokan látnak és találnak benne olyan ösvényre, ahol olyan tapasztalatokhoz jutnak, melyek szavakkal vagy a nyelvi logikával nem fejezhetők ki.

A Zen, a buddhizmusnak ez a fontos irányzata tudatossá teszi érzékelésünk illuzórikus voltát, mégpedig szélsőséges határozottsággal. A Bodhidharmának a kínai császárral, Wu-ti-val, a buddhizmus védelmezőjével és mecénásával, a kolostorépítővel – aki fölöttébb szívén viselte a buddhista tanok terjesztését – való találkozásának legendája, példa erre a szélsőségességre. Amikor Wu-ti megkérdezte tőle, hogy milyen szellemi haszna van a műveinek, Bodhidharma tömören azt válaszolta neki: „Semmilyen.” Ez a válasz kétségkívül világos. Ez a tömör kifejezése annak, hogy külső művek nem lehetnek belső eredmények mércéi. Bodhidharma világosan megállapítja, hogy a szubjektív tudat tapasztalatai jelentéktelenek, és semmi közük az objektív érzékeléshez.

Ezért a Zen a figyelem középpontjába helyezi a megkülönböztető gondolkodás intellektuális logikája és a spirituális gondolkodás Logosza közötti konfliktust. A Logosznak más mondattani szabályai vannak, amely a prófétai nyelvben és a költészetben találja meg a legerősebb kifejezési formáját. Az intellektus régóta fáradozik sikertelenül azon, hogy megértse ezt a kifejezést.

A koan és a haiku jól példázza, hogy a szubjektív, amit az ember nem tud szavakban kifejezni, milyen erővel áradhat ki néhány szón keresztül, amelyek finoman kapcsolódnak a témához, és sugallatként vagy katalizátorként működnek. A koan egy szó, egy mondat, egy párbeszéd vagy egy történet, amelyet a zen-buddhizmus tanulói használnak, hogy megvilágosodjanak. A Haiku egy rövid vers, egy pillanat tapasztalata, amelyet három sorban öt, hét és újra öt betűcsoportba sűrítenek.

Ebből a nézőpontból minden pontot, mint egészet élhetünk át, és a mindenségi tudatot bármelyik oldalról kiindulva megvalósíthatjuk. És ez a zen festészetben világosan észlelhető. A pillanat intenzitása, amelyet a festő átél, szokatlan szenvedéllyel ragad meg minket, ami nem magyarázható a festmény tárgyával. Hasonlít arra, amikor egy csésze gőzölgő teában látjuk az egész univerzumot.

 

 

Közelebb a Zenhez

 

A Zen a buddhizmus egyik irányzata. A zen-buddhisták szerint akkor született meg, amikor Buddha a Keselyű-hegyen egyszer egy csokor pompás aranyló virágot mutatott fel követőinek. Az erről szóló történetben vagy legendában olyan események jelennek meg, amelyek a logikus gondolkodás számára követhetetlenek és behatárolhatatlanok. Ezért tartják a következő szútra tartalmát a Zen kezdetének.

 

A „Mahapitaka Brahmaraja kérdéseiről” című szútrában a következő áll:

A brahmaraja eljött a buddhista csoporthoz a Keselyű-hegyre, s mikor mélyen meghajolt, egy arany lótuszvirágot (utpala) nyújtott át a Buddhának, és arra kérte a mestert, hogy tanítson a dharmáról (a tanról) a múlandó lények javára. A Buddha felállván felmutatta a virágot az istenek és emberek csoportjának. Ám senki sem értette cselekedetének jelentését, kivéve a tiszteletreméltó Mahakashyapát, aki mosolyogva bólintott. Akkor pedig Buddha így szólt: „enyém a dharma csodálatos szeme (látása), amely a nirvána, a szellem, a valóság és a nem valóság titka, s a transzcendentális igazság kapuja. Most mindezt átadom Mahakashyapának”

Mahakashyapa pedig továbbadta a dharma legmélyébe tekintő szemet (látást) követőjének, Anandának. Ez így történt: Ananda megkérdezte Kashyapát: „Mit kaptál még a Buddhától ruhán s tálon kívül?” Kashyapa felkiáltott: „Ó, Ananda!” Ananda felelt: „Igen.” Mire Kashyapa így szólt: „Törd le a kapunál a zászlórudat!” Amikor megkapta e feladatot, Ananda szelleme megvilágosodott, és Mahakashyapától a „szellem pecsétje” átszállt fiatal tanítványára.

A Buddha után huszonnyolc pátriárkát neveznek meg a Zenben. Ananda volt a második, aki a pecsétet továbbadta egészen a huszonnyolcadik Bodhidharmáig, aki Kr.u. 520-ban Kínába ment. Ez a Bodhidharma egy dél-indiai király harmadszülött fia volt. Miután negyven éven át tanulmányozta a buddhizmust, a Dhyana áramlat pátriárkája lett. Három év utazás után, Kr. után 520-ban dél-Kínába érkezett, ahol Wu császár (Liang dinasztia) vendégszeretetét élvezte. Később a mai Nankingba utazott, ahol a császár számtalan kérdést tett fel neki, amelyek elsősorban a császár személyes gondolataiban gyökereztek. Miután a dharma megmondta a császárnak, hogy kérdéseit nem tudja megválaszolni, továbbutazott Észak-Wei állam felé, ahol kolostorba vonult. 529-ben halt meg 150 évesen. Ő volt az első pátriárka, aki „a Buddha szívének pecsétjét” átadta követőinek, akik ezt azután továbbadták saját követőiknek. A Krisztus utáni nyolcadik századtól kezdődően a Zen áramlata egyre jelentősebbé vált Kínában. Szinte minden fontos templom és kolostor a Zen iskolához tartozott, jóllehet a Zen mint élő hit szinte már teljesen kihalt.

 

Két iskola

Japánban napjainkban két iskola létezik, amely a Zen szellemi örökségét hordozza. Az egyik a Soto, amely a Ch’ing yueh iskoláig nyúlik vissza, amit Japánban 1233-ban Dogen indított el. A másik a Rinzai iskola, melyet hivatalosan Yesai alapított 1190-ben. Mindkét iskola Kínából származik tehát.

A Zenben nincsenek sem könyvek, melyek tekintélyként szolgálnának a tanulók számára, sem pedig előírások, amelyeket a zen gyakorlónak szellemi üdvösségük eléréséhez feltétlenül követniük kellene.

Azt mondják, a Buddha szellemét adják tovább, vagyis megvilágosult spiritualitását, mellyel olyan sok szent könyvet tudott létrehozni. A zen mesterek tehát könyvek és dogmák nélkül gyakorolták vallásukat. Eredetiek voltak, s nem kötötte őket gúzsba Buddha egyetlen hagyomány szerinti tanítása sem. Sőt maga Buddha sem volt tekintély zen tanítványai számára, ahogyan az a következő Rinzai idézetből is kitűnik:

„Ó ti, akik az ösvényen jártok, Buddhát ne a létezés csúcsának lássátok. Az én szememben ő a bűn fertője. A Bodhiszattvák és arhatok mind eszközök csupán, melyek mintha szégyenfához vagy a lánchoz béklyóznának benneteket. Ezért öli meg Manjusri kardjával Gautamát, Anglimala pedig késével sebesíti meg.

Ó ti, akik az ösvényen jártok, nincs Buddhaság, amely elérhető volna. Az olyan tanítások, mint a háromszoros jármű, a létezés öt módja, a tökéletes tanítás: mind-mind segédeszközök, amelyek a sokféle betegség gyógyítására szolgálnak, s közülük egyik sem valóságos. Bármilyen valósághoz kötődjenek is, nem többek jelképes ábrázolásnál, és nem mutatnak túl a betűk önkényes során. Így tanítom én.

Ó ti, akik az ösvényen jártok, akad néhány borotvált fejű ember, aki megpróbál valamit találni, amivel munkához láthat, s ami megszabadítja őt a világi kötelékektől. Ám ők alapvetően tévednek. Ha valaki a Buddhát keresi, rá nem lel; ha valaki az ösvényt keresi, eltéveszti azt, s ha egy pátriárkát keres, meg nem találja.”

Világos, hogy a zen mesterek arra törekszenek, hogy tanítványaik – amennyire csak lehetséges – eredetiek és függetlenek legyenek, nem csupán a hagyományos buddhizmus értelmezésében, hanem elsősorban gondolkodásukban.

Hacsak egyetlen dolgot is mélyen megvetnek, az nem jelent mást, mint hogy vakon elfogadnak egy önmagukon kívül álló tekintélyt, vagy engedelmesen behódolnak a konvencióknak. Életet, egyéniességet és inspirációt szeretnének. Teljes szabadságot adnak az önmagukban zajló szellemi kibontakozásnak, amit nem akadályozhat a Buddha megmentőként való imádása, a szent könyvekbe vetett vak hit, vagy egy rajtunk kívüli tekintély feltétel nélküli elfogadása.

Tanítványaiknak azt tanácsolják, hogy semmit se fogadjanak el, amiről maguk nem tapasztalták meg, hogy igaz-e. Mind a szentet, mind a profánt el kell utasítani, ha nem tartozik a belső szellemhez.

Ezt hirdetik: „Ne kösd magad az érzékszerveidhez; ne kösd magad az intellektushoz; ne bízz sem a dualizmusban, sem a nem-dualizmusban; ne hagyd, hogy magával ragadjon az abszolút, sem pedig egy isten; ám légy önmagad, s kitágulsz, akár a tér, szabad leszel, mint madár a levegőben vagy hal a vízben, s szellemed oly áttetsző lesz, akár a tükör. Buddha vagy nem Buddha, Isten vagy nem Isten – ez mind csak szőrszálhasogatás, játék a szavakkal, s nélkülöz minden jelentést. Csakis az számít, ami valódi az emberben.”

—

Forrás: dr. D.T. Suzuki (1870-1966), A zen története, Néhány oldal összefoglalás a Zen Tanulmányokból, Rider, 1955

 

 

Betekintés a Zen-be és a Za-zen-be

 

„Minden visszatér

az egyetlenhez,

de az Egyetlen

mihez tér vissza?”

 

„Ha egy fa kidől

az erdőben, amikor senki

sincs jelen, kelt-e akkor

hangot?”

 

A Krisztus utáni első században az indiai jalandharai zsinat sikertelenül kísérelte meg az erősen megosztott buddhizmust újra egy egységes tanra visszavezetni. Azóta is két fontos, uralkodó irányzat létezik: A Mahayana buddhizmus (a „nagy kocsi”) és a Hinayana buddhizmus (a „kis kocsi”). A spirituális fejlődés előbbi irányzata minden ember számára nyitva áll, az utóbbi csak a szerzeteseknek hozzáférhető.

 

Reformok

Röviddel később, a második században a Mahayana-nak oldalága fejlődött ki. Az eredeti Mahayana buddhizmus merev szertartásokban és gondolatmintákban rekedt meg. Erre reagálva alakult ki a tanításainak magelve után Sunyavada-nak nevezett irányzat: az ember által megismerhető egyetlen igazság az üresség (sunya). Ez az áramlat a zen buddhizmus fontos ösztönző-forrásává vált. Nagarjuna, indiai filozófus szakított a Mahayana buddhizmus dogmatikus természetével, és kialakította a saját létünk ürességének gondolatát. Kijelentette, hogy az abszolút igazság annak felismerése, hogy a mi (az általunk elfogadott) igazságunk csak annak a ténynek az elkenése, hogy a dolgok lényegében üresek, meg vannak fosztva saját létüktől vagy lényegüktől, és ezért illúziók. Ez a meglátás a nirvánához vezet, mert kioltja a létezés és nemlétezés utáni minden sóvárgást.

„Minden lehetséges annak, akinek lehetséges az üresség. Semmi sem lehetséges annak, akinek lehetetlen az üresség” – következtetett Nagarjuna.

 

Zen

Az ötödik században egy Bodhidharma nevű buddhista szerzetes hozta el ezeket a tanításokat Indiából Kínába. Mivel ez nagy hasonlóságot mutatott a Tao tiszta tanával, így mindkettő felvirágozhatott. A „Dhyana”-nak hívott (szanszkritul áhítatot jelent) tanítások kínaiul „Csan”-ná, később Japánban „Zen”-né váltak.

 

Za-zen

A Zen tanítvány Za-Zent gyakorol. Meditál, hogy legyőzze az érzékek és a gondolkodás megkötő hatásait. Meditációjának célja a belső csend, azaz egy olyan állapot elérése, melyben az egót erősítő ingerek áradata, az egóval való azonosulás, tehát a kettősség tudata lecsendesedik. Mindez megszűnik, és a tanítvány megismeri a Zen tradícióban satorinak, a buddhizmusban pedig samadhinak hívott tudatállapotot. A megvilágosodás szép, de sohasem lehet cél. Ezt a célt nem lehet kierőszakolni, hiszen ez éppen az egó aktivitása lenne.

 

A koan

A Zen is ismeri a paradoxont: cselekedni azért, hogy ne érjünk el semmit. Ezért a koan a célról szóló paradoxon. A koanok lejegyzett és tanításra használt, a Zen mester és a tanítvány közötti párbeszédek. Eredetileg „Koeng-an”-nak (történés) hívták őket, de a történelem során a japán „koan” elnevezés maradt fenn. A mester módszeresen használja a koanokat, hogy a tanítványt gondolkodásának legszélső határaihoz vezesse, és felkészítse az intuícióra való hirtelen átváltásra. Azonban, hacsak a célhoz való nyílt vagy rejtett ragaszkodás meg nem szűnik létezni, a cél, vagy satori elérhetetlen marad. A Zen lényege: „nem ragaszkodni”. Ez azt jelenti, hogy igazából semmilyen meditációs módszerre nincs szükség. A humorérzék és az önirónia módszerek arra, hogy az egó vagy a káprázat hiábavalóságát – bármit is ért el – viszonylagossá tegyék: „Minél nagyobb az eleje valaminek, annál nagyobb a hátulja!”

A két legfontosabb koangyűjtemény a Mumonkan (Kapujanincs átjáró) és a Hekiganroku (Kék szírt történetek). Ezek a Csan első évszázadaiban élt Zen tanítók történeteit tartalmazzák, kiegészítve a későbbi időszakokból származó magyarázatokkal és költeményekkel.

 

Megvilágosodás

Egy napon Huai-jang Ma-tsu-t mély meditációba merülve találta. Ezért kérdezgetni kezdte: „Mi célból meditálsz?” Ma-tsu azonnal válaszolt: „Buddhává akarok válni.” Huai-jang erre nem mondott semmit, csak vett egy cserepet és dörzsölni kezdte egy kővel. Ma-tsu képtelen volt kíváncsiságát fékezni és megkérdezte: „Miért csiszolod a kővel azt a cserepet?” Huai-jang azt válaszolta: „Tükörré fényesítem.” Erre Ma-tsu: „De hogyan tudod egy kővel tükörré fényesíteni?” Huai-jang erre: „Hogyan tudsz meditálva megvilágosodni?”

A Zen gyakorlatát illetően sok jelentős különbség alakult ki Kínában, melyek az északi és déli Csan kialakulásához vezettek. A Shen-hsiu és P’oe-csi Zen mesterek által képviselt északi ág a klasszikus dhyana-t gyakorolta: az ösvényen fokozatosan haladva szert tenni a belátásra. A déli iskola (Hui-neng és Shen-hui) a spontán megvilágosodáson alapult: „a meditációtól senki sem lesz Buddhává, ha az illető alapjában véve már kezdetben nem az. Amennyiben a lineáris gondolkodás feladta a tudatra gyakorolt befolyását, azonnal, egy pillanat alatt el lehet jutni annak felismeréséhez, hogy mélyen belül az ember már megszabadult”. A Zen-tanító feladata, hogy gyökerestől kitépje a tanulónak ezt a fajta ellenőrző gondolkodását.

 

A zen Japánban

A Zen japánbeli hosszú történelme alatt a koan legjelentősebb mestere az 1686-tól 1769-ig élt Hakuin volt. Új életet lehelt a koan tradícióba, melynél fennállt annak a veszélye, hogy hanyatlásba süllyed és kultúrává fajul. A „Milyen hang kél, ha csak egy tenyér tapsol?” koan tőle származik. Ő öntötte szavakba azt a három fő pillért, amelyen a Zen nyugszik: mély bizalom, jelentős kétely, és határtalan erőfeszítések. Nézete szerint a meditáció elválaszthatatlanul hozzátartozott a napi gyakorlathoz. „Ha egy zsúfolt utcán valaki véletlenül leejt két vagy három aranypénzt, el fog feledkezni róluk, mert minden szem rászegeződik. A mindennapok szorítása és gondjai közepette meditációra koncentrálni ugyanolyan, mint leejteni az aranypénzeket, és arra összpontosítani, hogy megtaláljuk őket.”

Arra a kérdésre, hogy mi az igazi meditáció, azt válaszolta: „Mindent, köhögést, nyelést, integetést, mozdulatot, mozdulatlanságot, szavakat, cselekvéseket, gonoszságot és jóságot, boldogulást és szégyent, hasznot és veszteséget, igazságosságot és igazságtalanságot egyetlen egy koanná tenni.”¹

„A nagy út nem nehéz annak, aki nem részesít előnyben semmit.

Amikor szeretet és gyűlölet közül egyik sincs jelen, minden világossá és leplezetlenné válik.

Ha viszont még ha a legcsekélyebb különbséget is teszed, az ég és föld végtelenül távolra kerül egymástól. Ha látni akarod az igazságot, ne foglalj állást semmi mellett vagy ellen.

A kedvelt és nem kedvelt dolgok összehasonlítása gondolkodási zavar. Ha nem értjük a dolgok legalapvetőbb jelentését, fölöslegesen kibillen nélkülözhetetlen lelki egyensúlyunk. Az út tökéletes, ahogy a mérhetetlen tér, ahol semmiből sincs hiány, és ahol semmi sem felesleges. De mivel mi ismételten elfogadjuk az egyik dolgot, és elutasítjuk a másikat, nem látjuk a dolgok igazi természetét. Aki nem él az egyetlen út szerint, az mulasztást követ el, amikor tevékenykedik és akkor is, amikor tétlen, amikor (kifelé) irányul, és amikor elengedést gyakorol.

Ha megtagadjuk a dolgok valóságát, valóságuk elkerüli a figyelmünket; ha hangsúlyozzuk a dolgok felszínességét, nem vesszük észre igazi létüket. Minél többet beszélünk valamiről és gondolkodunk rajta, annál inkább eltévelyedünk az igazságtól. Hagyjuk abba beszédet és a gondolkodást, és akkor nem lesz semmi, amit ne értenénk meg. Ha visszatérünk az eredethez, felfedezzük a mélyebb értelmet, de ha hiábavaló látszatok után futunk, nem vesszük észre a forrást.

Ne keressük az igazságot; egyszerűen hagyjunk fel a merev vélekedések ápolgatásával. Ha nem törnek fel kritikus gondolatok, a régi gondolkodás eltűnik. Ha nem különböztetjük meg a durvát és a finomat, nem leszünk merevek és előítéletesek. A nagy út szerint élni sem nem könnyű, sem nem nehéz.

De ha bizonyos látásmódunk van, akkor bátortalanok és bizonytalanok vagyunk: minél jobban sietünk, annál lassabban haladunk. A ragaszkodás nem korlátozódik egy szempontra; még ha a megvilágosodás gondolatához ragaszkodunk is, már rossz úton vagyunk.

Alkalmazkodjunk a dolgok természetéhez, hogy képesek legyünk szabadon és akadálytalanul mozogni. Ha gúzsba kötjük gondolatainkat, az igazság elrejtőzik, mert akkor minden szennyezett és zavaros.

Minden megkritizálás nyomasztó gyakorlata ingerültséget és kimerültséget okoz.

Mi haszna lehetne a válogatósságnak és az előítéleteknek?

Ha az egyetlen utat akarjuk járni, akkor soha ne utasítsuk vissza még az érzéki- és gondolatvilágot sem.

Sőt, teljes elfogadásuk egyenlő az igazi megvilágosodással. A bölcs nem törekszik semmire, de az ostoba megbéklyózza magát.

Csak egyetlen egy dharma van, nincs sok belőlük. Az ostoba vágyak okoznak minden megkülönböztetést.

Előítélettel telt gondolkodással keresni a Szellemet a legeslegnagyobb tévedés. Nyugalom és nyugtalanság a káprázatból ered, a megvilágosodásban nincs részrehajlás vagy idegenkedés. Minden ellentét a helytelen következtetésekből származik.

Ezek képzeletbeli virágokhoz hasonlók: ostobaság, ha meg akarjuk ragadni őket. Haszon és veszteség, jó és gonosz: feltétlenül szabaduljunk meg az ilyen gondolatoktól.

Ha a szem soha sem csukódik le, minden álom magától eloszlik.

Ha az elme nem különböztet meg semmit, a tízezer dolog körülöttünk olyan amilyen, és mind ugyanabból a magból származik.

Ha megértjük a közös lényeg misztériumát, megszabadulunk minden zavartól.

Ha tanulmányozzuk a mozgást a mozdulatlanságban, és a mozdulatlanságot a mozgásban, a mozdulatlanság is és a mozgás is megszűnik.

Ha az ilyen ellentétek megszűnnek, maga az egység nem létezhet.

Ezt a legmagasabb igazságot sem törvénybe foglalni, sem leírni nem lehet. Mert az úttal összhangban álló önálló értelem minden önző törekvést eltüntet. A kételkedések és habozás feloszlanak, és lehetővé válik a bizalommal teli élet. Egyetlen ugrással kiszabadultunk a fogságból; már semmi sem tartozik hozzánk; már nincs semmi, amihez még ragaszkodunk.

Minden üres, világos, és magától értetődő, amikor már nem összpontosítunk mindennel foglalkozó agyi gondolkodásunkra. Akkor a gondolatok, érzések, ismeret és képzelet már nem számítanak semmit. A tiszta létezésnek ebben a világában nincs önmagam, sem nem önmagam.

Hogy közvetlenül erre a valóságra hangolódjunk, amikor bármilyen kételyt érzünk feltámadni magunkban, mondjuk egyszerűen, hogy „nem kettő”. Ebben a „nem kettő”-ben semmi sincs elválasztva és semmi sincs kizárva. Tekintet nélkül a holra és mikorra, a megvilágosodás azt jelenti, hogy áthatolunk ehhez az igazsághoz, mely nem növekedhet vagy csökkenhet térben és időben, benne egyetlen gondolat tízezer évig tart.

Üresség itt, üresség ott, a végtelen világmindenség viszont mindig látható körülöttünk, végtelenül nagy és végtelenül kicsi, nincs különbség, mert a meghatározások megszűntek, és nem láthatók határok sehol.

Ugyanaz vonatkozik a létre és nemlétre.

Ne vesztegessük az időt kételkedésekkel és vitákkal, melyeknek semmi közük hozzá.

Egy dolog, minden dolog: ne maradjunk távolságtartók, éljünk közöttük, anélkül, hogy válogatósak lennénk. Ha mindig tudatában vagyunk ennek, nem aggódunk a tökéletlenség miatt.

E hit szerint élni az egység útja, mert ami nincs elválasztva, az egy a Szellemmel, mely odaadja magát.”

 

Szavak!

Az utat beszéddel nem lehet kifejezni, mert nem ismer sem tegnapot, sem holnapot, sem mát.²

 

—

¹ Hsin hsin ming, Sósán Zenji versei (?-606) (kínaiul: Sengtrsan, harmadik Zen pátriárka)

² Lucy Kooman holland fordítása alapján, Dennis Genpo Merzel szerint

 

 

Zen-művészet – a megismeréshez vezető kapu

Jesús Zatón

 

Egy tudós egyszer meglátogatott egy japán mestert, hogy a Zen-filozófiát tanulmányozza. A mester meghívta, hogy teázzon együtt vele. Amikor vendégének kitöltötte a teát, a színültig telt csésze ellenére, a legnagyobb nyugalommal tovább öntötte az italt. A tudós gondolataiba mélyedve szemlélte a terített asztalt, amikor hirtelen észrevette a történteket, és felkiáltott: Kérem, hagyja abba! Hiszen már tele van.

A mester ekkor így szólt: Amennyire tele van ez a csésze, úgy vagytok ti is színültig véleményeitekkel és spekulációitokkal. Hogyan is taníthatnálak meg benneteket a Zen-re, ha először nem ürítitek ki a fejeteket?

A Zen egyik alapelvét annak szükségszerűsége képezi, hogy minden véleményünket, spekulációnkat, meggyőződésünket, előítéletünket, frusztrációnkat és beteljesületlen vágyunkat lerázzuk magunkról. Ez azt jelenti, hogy megszabadítjuk magunkat minden dualizmustól és az ellentétek (mint a jó-rossz, helyes-helytelen, szép-rút) korlátáitól, hogy a valódi lény eredeti természete újra megjelenhessen.

A Zen-Buddhizmus abból a tényből indul ki, hogy a világot – teljes valóságában – képtelenek vagyunk érzékelni. Pusztán egy tévútra vezető ál-valóságot élünk át, melyet egy ál-lénnyel – saját énünkkel – teremtünk meg. A világ kettős (duális) érzékelése tehát egy illúzió, amely abból a szellemi tudatlanságból ered, amibe belesüllyedtünk.

A Zen-ben a tudat valódi természetét a „megvilágosodás” képezi. Ha mégsem ez az állapot jellemzi, az csakis annak tudható be, hogy a vádaskodó gondolatoktól, téveszméktől és negatív érzelmektől még nem szabadult meg. A Zen ezért azt hirdeti: a „megvilágosodás”, a „felébredés”, vagy az „éles” tudatállapot eléréséhez az emberi szellemnek a teljes szabadság és a tökéletes üresség állapotában kell lennie. Ez az üresség minden formától, dogmától, kötöttségtől, életszemlélettől és külső befolyástól való megszabadulást jelent. A cél, hogy előítéletektől mentesen visszatérjünk a szellem eredeti állapotához.

A Szútrákban, Sosan mester, a Bodhidharmát követő harmadik pátriárka, az Igaz hit könyve című művében a következőket írta:

A nagy út nem jelent nehézséget azoknak, akik semmihez sem vonzódnak.

Ha mindkettő, a szeretet és a gyűlölet, hiányzik, minden világossá és áttetszővé válik.

Azonban a legkisebb megkülönböztetés hatására, Menny és Föld végtelen messzeségbe távolodik egymástól.

Ha meg akarod látni az igazságot, ne táplálj sem pozitív, sem negatív véleményeket. A tudatunkban dúló harc helyes és helytelen között a szellem betegségének oka.

A tudat folyamatosan különbséget tesz a személyes én és a többi én, önmaga és a természet között. Emiatt állandóan állásfoglalásra kényszerül, és belebonyolódik a jelenségekbe, a megjelenési formákba, a dualitásba. Az évszázadok folyamán a Zen kidolgozott egy módszert, mely azt a célt tűzte ki, hogy elvezessen a „megvilágosodáshoz”. Talán helyesebb lenne módszertelenségről beszélni, amely a saját természet vizsgálatán, valamint a gondolatok meditáció általi elcsendesedésén alapul.

Ezután már nem létezik olyan cél, melynek elérésén fáradoznunk kellene, vagy olyan hely, ahová el akarunk jutni, mert a célt már el is értük. A lényeg az, hogy e célnak tudatában legyünk, mégpedig a bensőnkben lezajló folyamatok megfigyelése által. Röviden szólva, a lényeg az, hogy a „valódi embert” itt és most megtapasztaljuk. Azonban, ha nem bízunk abban, hogy ezeket a tapasztalatokat átélve közvetlen megvilágosodást nyerhetünk, vagy ha túlságosan ragaszkodunk a vallás külső aspektusaihoz, akkor a legnagyobb akadályokat gördíthetjük magunk elé – figyelmeztet a Zen.

A prédikációknak és beszédeknek a Zen kevés figyelmet szentel, és azt hangsúlyozza, hogy a megvilágosodás „nagy útja” a valódi természet érzékeléséből áll.

A legtöbb Zen-történetben a szerzetesek nem tanulmányok által, lassanként „ébredeznek”, hanem hirtelen, egyetlen pillanat leforgása alatt, egy madárdal hallatára, egy koan* (példázat, feladvány, örök dilemma, amit a mester világít meg a tanítvány előtt – Bakos: Idegen szavak és kifejezések szótára) megértésekor, a mester kiáltásának meghallásakor vagy a fejre mért enyhe ütés következtében. Tehát nem ismeretek halmozása a lényeg, hanem a lemondás önmagunkról, a szellem megszabadítása.

A Zen (kínaiul: „Csan”) szó jelentését a „valódi, mélységes csend” vagy a „visszatérés az emberi lény eredeti, tiszta szelleméhez” kifejezésekkel fordíthatjuk le.

A Zen jelentése ezért a most, a pillanat tudatos átélése, mert a pillanatban bontakozik ki az Atman, a valódi szellemi lény.

Ahhoz, hogy a Zen lényegéből valamit is megérthessünk, a mesterek azt ajánlják, hogy először is abba kell hagyni a keresését. Mert minden megvalósításra irányuló emberi törekvés az értelem igyekezete. Úgy is mondhatnánk, hogy az embernek fel kell adnia az önmagán kívüli keresést.

Linji mester ezt így fejezi ki:

Minden tudatosan átélt pillanat tiszta fénye magának a bensődben lakozó Buddhának a lényege.

A Zen által kifejlesztett egyik legfontosabb eszköz a koan. Ez egy olyan gyakorlat, melynek az a célja, hogy a szokásos értelmi funkció megrendítésével a valóságot új módon közelíttesse meg. A logikus indoklás helyébe a koan az alaptalanságot, a képtelenséget és az abszurdot állítja. Mindent felhasznál, ami egyensúlyunkból kibillenthet bennünket, és ahhoz vezet, hogy logikus, racionális mérlegelésünket felhagyva áttérjünk a szívvel való gondolkodásra. A koan arra ösztönöz, hogy ne a logikára és az értelemre bízzuk magunkat. Arra irányul, hogy a tanítványt megszabadítsa a beszédtől és intellektuális fogalmaktól való függőségétől, hogy a valóságot intuíció útján érzékelje.

Ezért nem kell csodálkoznunk azon, hogy a Zen-tanításához nemcsak a paradox és nyilvánvalóan irracionális szóbeli kommunikáció, hanem kiáltások és könnyed ütések is hozzátartoznak.

A Zen-mester, Lin-Csi, Összegyűjtött beszédeiből vett részlet kiválóan illusztrálja ezt:

A mester felment a pódiumra, és a következőket mondta: „Ennek a vörös húsnak a tömegében létezik egy hely nélküli, valódi ember. Folyamatosan ki-be lép látószervetek kapuján keresztül. Ha közületek ezt valaki nem tudja: Nézzétek csak! Nézzétek!”

Ekkor előlépett egy szerzetes, és megkérdezte: „Hogy néz ki a hely nélküli ember?”

A mester lejött a pódiumról, megragadta a szerzetest, és így kiáltott: „Beszél! Beszél!”

Tisztán külsőleg szemlélve, e történetben lejátszódó jelenetet képtelenségnek és abszurditásnak tekinthetjük, mégis e szöveg szellemi tartalma nem is lehetne mélyebb értelmű és közvetlenebb.

Amikor a mester arra utal, hogy „Ennek a vörös húsnak a tömegében létezik egy hely nélküli, valódi ember”, tanítványaival azt akarja közölni, hogy a hús takarója alatt a halhatatlan, megvilágosult ember él. Folyamatosan belép az anyagi emberbe, majd újra kilép belőle, mégpedig a szerveken és az érzékszerveken keresztül: a látó-, halló-, ízlelő-, tapintószerveken és az értelmen keresztül. Észlel, és ő maga is észlelhető, mert mindenkor jelen van. A természeti ember azonban ennek nincs a tudatában. Ezért amikor egy szerzetes megkérdezi, hogy hogyan néz ki a valódi, hely nélküli ember, a mester megragadja, megrázza őt, és így kiált: „Beszél! Beszél!” Ezzel azt akarja elérni, hogy a tanítvány felismerje, a valódi ember, akinek beszélnie kell, akinek meg kell nyilvánulnia, őbenne van.

A felébredést lehetővé tevő módszerek közé tartozik a művészet is. Különféle kifejezési formáit használják, mint például a festészetet, a teaszertartásokat, a virágkötészetet, sziklakertek telepítését, a költészetet (Haiku), a mesélést stb. E művészeti formák által átélhetővé válhat a Satori, a „felébredés”. Azonban minden értéküket azonnal elveszítik, ha valaki célnak tekinti őket. Amit tehát mi Zen-művészetnek nevezünk, azt nem kell feltétlenül egy műalkotásnak tartanunk, hanem mindenekelőtt a mindennapi dolgok transzcendens kifejezésének.

Ezért a Zen-művészetben – ugyanazon időszak nyugati művészeteivel ellentétben – a technikai készségeknek nem tulajdonítanak olyan nagy jelentőséget. Sokkal inkább arról van szó, hogy az élet valamennyi megnyilvánulását átjáró Egyetemes Szellemmel kapcsolatot, közösséget teremtsenek.

A Zen-festő figyelmen kívül hagyja az esztétikai és formai nézeteket, ehelyett inkább a folyamatosan áramló teremtő erő mélyére akar hatolni.

Wan Yu mester ezt a következőképpen fejezi ki:

Magából a festő szívéből emelkednek ki a hegyek és a barlangok.

A valósággal, a Taóval való együttműködés folyamán a művész részesül abból a teremtő erőből, mely minden létrehozott dolgot élettel lát el. Egy ilyen állapotban a művész nem elszigetelt „én”-ként jelenik meg, hanem, mint a magasabb rendű valóság kifejeződése. Így tehát látható, hogy a Zen gyakorlata egy olyan eszközt képvisel, mely által a művész a természettel, vagyis a mindenséggel képes egyesülni. A Zen-festő azonban nem kereső, mert jól tudja, hogy semmit sem kell keresnie. Tudata egyetlen cél megvalósításával sem foglalkozik, és – paradox módon – éppen ez által éri el a célját: a kozmikus folyamatossággal való egyesülést.

Az egyik Zen-szövegben így olvashatunk erről: Csak akkor tudtok fákat festeni, ha szemeitek hegyekkel vannak tele, és csak akkor tudtok hegyeket festeni, ha szellemeteket víz tölti el.

A Zen-gondolkodásban a víz nem más, mint a hegy, a hegy pedig nem más, mint a fák és a szemek. Az ecsettel festett képek eszközként szolgálnak, hogy elhatolhassunk tudatunk legmélyebb rétegeihez.

A festő nemcsak fest, hanem egyúttal az ős-csendbe, az ürességbe hatol, ahol a pillantást nem homályosítják el az elképzelések. A Zen-művész kiradírozza, megtisztítja emlékezetét a véletlennek még a nyomaitól is, annak érdekében, hogy újra rátaláljon az eredeti harmóniára. Számára ezért a legnagyobb nehézséget az jelenti, hogy saját tudatát kiürítse, és minden leheletnyi vágyakozást kiirtson belőle.

A Zen-festészetnek – a Koanhoz hasonlóan – az a feladata, hogy sokkot idézzen elő, mellyel a tudat állapota hirtelen megváltozik. A Koanban, mint már említettük, ez a paradoxon, az irracionális révén történik, míg a Zen-festészetben az üresség által valósul meg.

A tele és üres (jin-jang) között fennálló viszonyt a festő munkájának saját elemei tartalmazzák, és az ecsetvezetés hatására válik láthatóvá. Az ecsetvonás képezi a mű dinamikus elvének alapjait, és meghatározza a teret korlátozó, a tele és üres viszonyait meghatározó arányokat. Egy vastag ecsetvonás behatárolja a teret, és a „tele” képzetét kelti. Egy vékonyabb, áttetszőbb ecsetvonás az „üres” megközelítése.

Az üresség utáni keresésben a Zen-művészet egy olyan irányba halad, amelyben minimumra redukálják a formai elemeket. A festmény spontán és közvetlen módon jön létre, kizárva az utólagos belejavítás lehetőségeit. Ez a munkamódszer nemcsak a technika tökéletes alkalmazását követeli meg, hanem a festett dologgal való elmélyült kapcsolatot is, egészében, de részleteit tekintve is.

Az ecsetvonások minden módjának megvan a neve és saját különleges ismertetőjegye. A dörzsölés, nyomás, hígítás, húzás és a laza ecsetvonások beleilleszkednek a művész érverésébe. A Zen-művészetben sohasem a technika a cél. A festőnek a legapróbb részletekig tanulmányoznia kell a természetet, meditálnia kell róla egészen addig, míg a természet belé hatol, s ő belekezdhet művének első ecsetvonásába. A Zen-művész ugyanis azért fest, hogy a satori-t elnyerhesse. Már magának a festésnek a folyamata is satori, hiszen lehetővé teszi a minden élő lényt lelkesítő ritmikus lélegzet felfogását. A Zen-művész ezért nem utánozza a természetet, hanem hagyja felvillanni annak az egyetemes teremtésben ható eredetét. Az egyetlen és egyedülálló ecsetvonás kizárólag az abszolút ürességben valósítható meg. Világos azonban, hogy egy ilyen üresség nem a tudatalattinak való odaadást, nem automatizmust jelent. A Zen-üresség fegyelmet és az akarat megfeszítését követeli meg.

Az első ecsetvonás előtt még csak az alaktalan üresség létezik. A művész teremtő mozdulata révén az egység sokrétűséggé alakul, a festő pedig minden teremtettel azonosul. A Zen-festőművészet így egy esztétikai törekvésből a felismerés hordozójává válik. Az eredmény pedig egy tükör, melyben az ember felismeri a művész által elért spirituális fejlődést.

 

 

„Mint egy olajlámpás, melynek fénye az olajtól és kanóctól származik, s amelyben az idő múltával senki sem tölti utána az olajat, és kanócról sem gondoskodik tovább senki: bizony, gyermekeim, mivel a régi üzemanyag elfogy, és újjal nem pótolják, a lámpa táplálék híján egyszer csak kialszik”.

(Buddha)

 

Ugyanígy fog megszűnni annak a vágyakozása is, aki kitart a felismerésben, hogy az összes földhöz kötő béklyó múlandó. Annak belátásával, hogy „semmilyen dolog sem éri meg a fáradságot”, minden vágy kialszik. Ilymódon válik a tanítványból „eloldozott” lény. Ha az ember eloldozottként szemben áll érzelmeivel és észleléseivel, akkor már képtelen ezek bármelyikének a fogságába esni. Mindezeknek már nincs többé befolyásuk a szellemi ösvényre.

 

 

Zen, intuíció és művészet

Mar López, Zen-tanító

 

Elég egy futó pillantást vetni a legjelentősebb zen-művészek munkáira, és felismerhető, hogy nem beszélhetünk zen-művészetről valamiféle iskola, vagy azonos festői stílus értelmében. Helyesebb azt mondani, hogy zent gyakorló szerzetesek vagy művészek, megkísérelték filozófiájukat és nézeteiket a műveiken keresztül körvonalazni és megmutatni. Alaki, formai szemszögből sincs komoly azonosság, még egyes művészek különféle alkotóperiódusai között sem.

 

Sesshu (1420-1506) korai tájképei például intenzívek, erőteljes, szinte már nyers ecsetvonásokkal készültek. Ezzel szemben, érettebb munkái (76 éves korából) már spontán és kifinomultabb esztétikáról tanúskodnak.

Ha azonban összehasonlítjuk Sesshu festményeit (melyek a japán Muromachi-periódus esztétikájában érték el tetőpontjukat) Sengai szerzetes (1750-1837) munkáival, a zen-művészet egy másik hatalmas oszlopával, akkor megállapíthatjuk, hogy esztétikai szempontból nem létezhet komolyabb ellentét. Sesshu múlandó és légköri benyomásaival Sengai kifinomult, felfogásbeli absztrakciói állnak szemben.

A zen-művészetnek tehát nincsenek formális, a művészt korlátozó irányzatai. Ezért a „Sumi-e-stílust”, amit nyugaton alkalmaztak, nem tekinthetjük autentikus zen-festőművészetnek, hanem éppen az ellenkezőjének.

Miután ezt tisztáztam magamban, feltettem magamnak egy második kérdést, melyre választ kellett találnom, mielőtt belekezdtem volna egy zen-fotósorozatba: miként találhatok saját esztétikai formát, hogy bemutathassam az én természetlátásomat? Ha tárgyat látok magam előtt, nem korlátozhatom magam régi előképek, vagy akár zen művészeti sztereotípiák követésére. Ehhez jön még, hogy sem szerzetes, sem remete nem vagyok. Az én társadalmi és kulturális életkörülményeim nagyon is eltérnek azon művészekétől, akik hatalmas műveiket hátrahagyták.

A harmadik kérdés technikai jellegű. A zen-festményeket hagyományosan farkas-szőrből, vagy hasonlóból készült ecsettel alkotják. Ehhez fekete vagy színes tintát használnak, melyet rizspapírra vagy selyemre visznek fel. Aztán feliratokkal, pecsétekkel és hasonlókkal egészítik ki.

A színek keverése és annak árnyalatai, az ecset súlya, a papírhoz érintés erőssége, és az ecsetvonás formája – ezek az alapok, amire a hagyományos, keleti festészet támaszkodik. Az én műveim azonban más eszközökkel, és más információhordozóval, vagyis kamerával és számítógépes megmunkálással valósulnának meg. Az engem foglalkoztató kérdés ezért igen egyszerű volt: Ha a japán Muromachi-periódus zen-szerzeteseinek lettek volna kamerái és számítógépei, vajon használták volna-e ezeket a készülékeket műveik elkészítésére? Természetesen ez tisztán elméleti kérdés, de a válasz véleményem szerint egyértelmű „igen” lenne. A zen-gyakorlatban nincsenek dogmák, nem próbál meg bizonyos nézőpontot erőltetni, és nem kínál előre elfogadandó igazságokat, hanem személyes tapasztalathoz akar vezetni. Ha pedig ez így van, akkor miért kellene technikai korlátokat emelnem, hiszen a technika csakis egy eszköz, hogy elérjük a kitűzött célt?

Miután ezeket a kérdéseket megválaszoltam magamnak, még hátra volt egy, a legfontosabb: Mi a Zen esszenciája, lényege, és hogyan adhatom át ezt a művészeten keresztül? Ehhez felvilágosító utalást találtam a zen-festészet egy régi kézikönyvében, A mustármagocska kertje című műben, Lu Ch’ai mestertől.

Ebben következő mondat állt:

Aki el szeretné sajátítani a festészetet, annak először a szívét kell megnyugtatnia, akkor sikerül megvilágosítania értelmét és kitágítania tudatát.

Ez az előírás pontosan egyezik azzal az életreformmal, melyet az Arany Rózsakereszt Iskolájában tanítanak. A rózsakeresztesek számára a szív nemcsak a legtisztább érzések székhelye, hanem a legbensőbb lénnyel felvett kapcsolat kiindulópontja is.

A probléma abban áll, hogy szívünk túlcsordul az énközpontú vágyaktól. Ambícióink folyton arra terelődnek, hogy kielégítsük kívánságainkat. És így érzelmeink és érzéseink a köszönet és közömbösség, a szeretet és gyűlölet közt ingadoznak.

A Zen eközben a festészet kitanulásához alapként megköveteli a szív nyugalomba hozását. És ez magában foglalja a kettősségétől, a világbeli jó és rossz ellentéteitől való megszabadulást. Véleményem szerint ezt csak akkor lehet megvalósítani, ha a bennünk rejlő isteni felébred és mi egyesülünk vele.

Hogyan nyugodjunk meg, ha ez először nem a szívünkben valósul meg? Miként érjük el a csendet? A történelem során számtalan praktikát és gyakorlatot fejlesztettek ki, hogy elérjék ezt az állapotot. De a szikár valóság azt mutatja, hogy ez lehetetlen számunkra, ha az isteni, aminek nincs része e világ vágyaiban és sodrásában, nem kel életre bennünk.

Értsenek jól. Nem azt mondom, hogy az olyan gyakorlatok, mint a meditáció vagy hasonlók nem járulhatnak hozzá egy ilyen tudatállapot eléréséhez. Arra korlátozódom, hogy jelezzem, hogy legyen az bármilyen gyakorlat vagy praktika – beleértve a meditációt is – csupán eszközök a cél elérésében. Ha azonban a legbensőbb lény nem éled fel, a szív továbbra is arra vágyakozik, ami a sajátja és ami benne rejlik: e világ dolgaira.

Lu Ch’ai mesternek ugyanebben a művében más kulcsokat is találtam, melyeket a múltban a zen-festőművészet tanulóinak adtak át, és amelyek számomra is segítséget jelentettek. A japán mester hangsúlyozza az ismétlés fontosságát, hogy végül az ecsetvonás az elgondolkodás szükségessége nélkül, spontán jöjjön létre. Nem arról van tehát szó, hogy normákat határozzanak meg, amelyek ezerszer ismételt másolatokon alapulnak, hanem arról, hogy a szellemet mentesítsék a nyugtalanságtól, a hiú kifogásoktól, és megállítsák az ellenőrizhetetlen gondolatok áramát, melyek folyamatosan kísértenek.

Miután a technikát olyannyira uralják, hogy az már nem játszik szerepet, kialakulhat egy gördülékeny és természetes kifejezésmód. Ez nem csak a zen-művészetre igaz, hanem minden művészetre, ha az akadályok és kondicionálás nélkül szeretne kibontakozni. Ebben az értelemben a művésznek felül kell emelkednie a technikán, és uralnia is kell azt, hogy a festmény az ő tudatának természetes kifejezésévé váljon. A technikát alkotó cselekedete közben képesnek kell lennie figyelmen kívül hagyni azt. Ezen felül szükséges, hogy meg tudja alkotni a festeni kívánt dolgok lehető legátfogóbb és pontos eszméjét, hogy ne zavarhassák kételyek és félelmek a kezek, a szellem és a lélek harmóniáját.

A zen-művész elmélyed az emberek, a természet és a magasabb valóság viszonyaiban. A Zenben gyakran a természettel történő azonosulásról beszélnek.

Mielőtt bambuszt festenél, azzá kell válnod – mondja egy másik nagy Zen-mester, Su Dongpo.

Az emberi lény kétségtelenül csak a valóság egy részét képes felfogni, azt ugyanis, amit már belsőleg birtokol. A megvilágosodást képtelenség elérni, ha még nincsen meg a bensőnkben. Ugyanígy a festő sem tudja a természetet különböző formáiban megfesteni, ha az nem része neki.

A zen-művész számára kifejezetten fontos felismerni, hogy tekintete, észlelése abban az értelemben alkotó, hogy csak azt a valóságot teremti, amit képes felfogni. Észlelésünk nincsen folyamatosan az egységre irányítva, hanem mindenekelőtt a töredékekre, a kettősre. Ezért kell a bambusznak bennünk növekednie, mielőtt megfesthetjük. Fúziónak, egybeolvadásnak kell létrejönnie, a szemlélt és a szemlélő között, az ember és a természet között.

Ez csak akkor történhet meg, ha a nem kettős, a nem töredezett megtestesül az emberi lényben. Más szavakkal: csak akkor lehetséges, ha képesek vagyunk egy olyan testnek vagy léleknek formát adni, amely lehetővé teszi a természetes tudat és az isteni tudat közti kohéziót.

Értsük meg ezért, hogy a zen-művész nem a természetet kísérli meg visszaadni, hanem a legbensőjében felébredő energiát, amely mindennel egy, és amit mi – más szavak híján – léleknek nevezünk.

A lélek szónak sok nézete és számos minősége van. De lényegében kijelenthetjük, hogy egy ilyen lélek olyan emberben alakul ki, akinek sikerül a világegyetemnek formát adó ősanyagot, a „Mater”-t, vonzani és dolgozni vele. A zen-művész a Föld-anya hatalmas teste szervének érzi magát. Ebben az egységben tapasztalja meg az egybeolvadást a természetfelettivel, az ő lényének részeivel, melyek felülmúlják a pusztán anyagit.

Tehát egy intuitív tapasztalatról van szó, melyben a szellem csendjén keresztül minden mozdulat, minden ecsetvonás kadencia, összecsengő rím, amely harmonikusan kapcsolódik a mindenség szívdobbanásához.

A bambusz növekedése a művészben különböző fokozatokat és szinteket ismer. A zen-művész már az első szinten a kozmikus testben tudja magát, ami táplálja, amelyben fejlődik, és aminek idővel segíti a fejlődését. A legmagasabb szintet kétségtelenül úgy éri el, ha a művész tudata összeolvad a legbensőbb, isteni lényével, hogy már nem önmaga, hanem a Másik éljen ő benne. E tapasztalatok megélése különös állapotot eredményez, ugyanis nem kizárólag érzékenység szükséges, hanem mentális rugalmasság és intuíció is.

Intuíció és inspiráció szorosan összefüggenek. Miután a zen-művész ritkán készít vázlatokat vagy végez előtanulmányokat, nem arra utazik, hogy természethűen fessen. Műve mindenekelőtt új-alkotás, amit műhelyében készít, éspedig a tárgy mélyreható tanulmányozása után.

Nem a pillanatot szeretné megragadni, nem a pillanat páratlanságát és múlandóságát, a maga légkörével együtt. Nem a múlandót, az illanót keresi, hanem megkísérel magához a természet lényéhez áthatolni, és mindazon értéket visszaadni, melyek felülemelkednek az időbelin.

A nem időbeli keresése nem jelenti azt, hogy a zen-művész képtelen lenne a „pillanatot”, vagy még inkább a „mostot” visszaadni, ahogy ez gyakran a Haikukban, a zen-versekben történik. Ugyanis ez a „Most” kétségtelenül az egyetlen valóság abban a pillanatban, amikor műve készül. A természettel megélt egységélményében ezért természetesen a természet sokrétű transzformációira is reagál.

A nyugalom és belső csend állapotában a zen-művész a művészi cselekedetet nemcsak tisztán esztétikai tettnek tapasztalja, hanem egy új érzékelés és új felismerés forrásának is.

 

 

A zen-művész a viharral ordít, a széllel száll a magasba, a madarakkal és a pillangók zümmögésével énekel kórusban, a mandulafa minden bimbójával újjászületettnek érzi magát, és együtt hal meg minden elszáradt levéllel, ami aláhull a fáról. Ám mindezen történésekben és a misztériumban, ami körülveszi őket, csak azért részesülhet, mert bensőjében megtalálta a csendes központot, a szent ürességet. Ezáltal képes mindent átérezni, de már semmi sem ragadja magával.

 

 

 

2015/8. szám

 

 

A lélekvezető

 

A túlvilági út egyik legfontosabb nézete a vezetettség. Ez olyan, magasabb tudat által valósul meg, aki az ébredező Lélek útján annak mestere, valójában: önmaga.

Nem csak a hagyomány, a mítoszok kora, a középkori irodalom foglalkozik behatóan azzal az úttal, amelyet be kell járni, hogy megismerje létezésének titkait az ember, hanem modern, népszerű alkotások is. Ahogy Danténak Vergilius, Bormester Mihálynak Henoch és Keresztelő János, úgy egy más dimenzióban, a Száll a kakukk fészkére főhősének, McMurphynak Serteperte Főnök, aki egyben a jézusi lét állapotának manifesztációja is.

Tudomásul kell vennünk azt, hogy az elhivatottság legelső rezdületétől kezdődően a Lélek a vezető, aki egyre dicsőbb alakjában szabadul meg a múlt megkötöttségétől.

A személyiség, akiben egyre jobban erősödik az a belső hang, az üdvre vágyás, kivetülésként éli meg ezt a vezetést, olyan nagyszerű alakban, akibe kapaszkodhat. Végül is a jelenlegi állapotát meghaladó tudatiság élménye ez. A mikrokozmosz intelligenciája, mindazon pozitív tapasztalatok összessége, amelyek a megszabadulás útja felé terelgették az embert.

 

 

Orfeusz éneke

 

Ki volt Orfeusz? Annak ellenére, hogy neve már rég csak elfeledett idők emlékeként cseng a fülünkbe, figyelemre méltó, hogy ez a mitológiai félisten az emberiséget a mai napig befolyásolja.

 

Élete visszhangját még ma is felfedezhetjük a művészetekben, és talán még azt is sejtjük, hogy Orfeusznak több mondanivalója van számunkra, mint ami a zene, a költészet és a festészet által elterjedt róla.

Sokáig csupán annyit tudtak Orfeuszról, hogy egy nagy beavatottnak kellett lennie, aki Trákiából származott, és aki énekével még a poklot is meg tudta lágyítani. A történelmi híradások olyan gyérek voltak, hogy ezek alapján még a létezését is teljesen kétségbe vonták. Homérosz sem közöl sokkal többet, mint hogy Trákiát egykor legendás papkirályok kormányozták, akik közül az egyik Orfeusz volt.

Edouard Schuré Orfeuszt Apolló fiának nevezi, Trákia főpapjának, és az isteni nap őrzőjének, aki elhozta nekünk az egyetemes igazságot. Mindezt pedig nem filozófiai gondolatrendszerbe szorította, hanem olyan dalokban és költeményekben fejezte ki, amelyek mélyen hatottak az emberek érzéseire, így csendült fel általa a tiszta éterek önkéntelen visszhangja. Mindehhez pedig hangszerként a héthúrú lantot, a mágikus „Phorminxet” vagy „Lyrát” használta.

Mit játszik Orfeusz e mennyei hangszeren? A hét húr az isteni harmónia hét hangját szólaltatja meg. Ezzel – mint beavatott – felhívja az eredeti teremtés fénycsengését, és elhozza életterületünkre tiszta étereinek rezgését. Ez különlegesen tiszta helyeken történt, ott, ahol a szív magasabb rezgésre tudott hangolódni. Ezeken a helyeken az emberi sejtek fogékonnyá tudtak válni az új éterek csengésére, az orfikus énekre. Így kelt életre az emberben egy új érzék, egy új képesség, amely fel tudta fogni a fény térségeinek sugallatait. Ez az ő éneke.

Az „Orfeusz” szellemi név, a föníciai „Ar-Pha”-ból származik, amely „fénnyel gyógyítót” jelent. Fényzengésével lecsillapítja alacsony rezgéseinket – megszelídíti a vadállatokat -, és megnyitja a rendszert az új élet tiszta éterei számára – és ez válik gyógyulásunkra.

Az orfeuszi misztériumtant soha nem foglalták írásba. A történelem előtti kultuszhelyek és a bolgár sírleletek felfedezése óta azonban mégis rekonstruálhatunk valamit a trák Orfeusz-kultuszból. Megállapították, hogy képeken és díszítéseken sokféle rejtett ábrázolása megtalálható. Felismerhetünk egy nagy istenanyát, akit a kultikus áldozat által felszabaduló isteni erő őrzőjeként számtalan sziklán ábrázoltak. Egy Dionüszosz-vázán az isteni áldozatot, mint izgalmas áldozati jelenetet úgy ábrázolják, hogy a halálról és újjászületésről ad hírt számunkra.

A trákok legendás bika-állata a magát feláldozó istenfiú szimbóluma, aki kiontja életet ajándékozó vérét – az isteni sugárzást -, amely a föld ölébe folyik. E felett trónol a nagy istenanya. E cselekedet által a bikaisten meghal, és egyidejűleg a nagy istennő mindent körülölelő erejében, annak fiaként születik újjá. Az istennő kezei két megszelídített kutyát tartanak, amelyek e természet hajtóerőit jelképezik.

Orfeusz volt a közvetítő, a tanító, aki szavaival a tiszta teret, vagy az isteni világanyát felhívta. Amit az ősi mítoszokban Orfeusznak neveztek, az egy erő, amellyel az ember az életanya, az őrző gyógyító étereire fogékonnyá válhatott. A szent erő eme áldozata őbenne megy végbe, ha ő is meghozza saját áldozatát, vagyis közvetlenül, spontánul reagál, és értelmi tevékenysége már nem akadályozza őt.

Trák valószínűleg egy nimfa volt, aki olyan dallamokat ismert, melyekkel fájdalmat tudott orvosolni vagy előidézni, aszerint, hogy mi szolgálta jobban a gyógyulást. Róla nevezték el Trákiát, melyet korábban Perkének hívtak. Perke sziklát, csúcsot vagy követ jelent. De ez volt a neve az istenanyának is, a tiszta elv megtestesítőjének, melyben a szellemtűz fellobbanhatott. Hegycsúcsnak, de ugyanakkor a barlang mélyének is tisztelték.

Trákia és Frügia még ma is tele van sziklaemlékekkel, kőtrónokkal, oltárokkal és sziklafülkékkel. Ezek a kő és a fény összeolvadásának a bizonyítékai, amelyek ezen kívül születési helyként és sírként is szolgáltak. Ezek a tanúkövek nyilvánvalóan a Krisztus előtti megalitikus sziklaemlékek csoportjához tartoznak. Ezek azon szent kövek tiszteletét fejezték ki, amelyekben az isteni dallam megdermedt. Mint kőkoszorúk, dolmenek, menhírek, trónok, lépcsők, fülkék és oltárok, megtaláljuk őket Indiától egészen Angliáig.

A kőfaragás a kezdetek óta kultikus tevékenységnek számított. A megmunkált kő mindenütt azt közvetítette, hogy az anyag titokzatos szerkezeteiben isteni erő működik, és arra a pillanatra vár, amikor az isteni hős eljön, és énekével megváltja megdermedt dallamát.

Ez még Tamás evangéliumának szavaiból is kihallatszik: „Emeljetek fel egy követ, és ott megtaláltok engem.”

Minden misztérium olyan emberi hősről beszél, akinek át kell küzdenie magát a földi élet sötét mélységein, hogy megtalálja a fény elveszettnek hitt és elfeledett erőit, és engedje, hogy azok feléledjenek benne. Így lesz a keresőből küzdő, akinek önmaga ellen kell küzdenie, amíg fel nem ismeri, hogy a fénynek kell győzelmet aratnia felette. Belátja, hogy régi létét fel kell áldoznia, hogy az újra megtalált örök erők hathassanak benne. Ez az áldozat a lény teljes megváltozásához vezet. A küzdő legyőzetik az isteni akarat által, és megtapasztalja, hogy régi lényének összetörésével az örök élet újra szabaddá válik. Trákiában a kőemlékek egyek voltak az életanyával, aki a fényerőt isteni tűzzé alakította át. Ezt a tüzet nevezték a fiúnak: Apolló-Dionüszosznak. Mindkettő ugyanannak az isteni lénynek a nézete. Orfeusz Apollónak, a napistennek a fia, azé a nagy íjászé és sárkányölőé, akinek isteni nyilai mindig célba találnak. A fénycsendülések Orfeusz mágikus eszközei, a tökéletes harmóniák, amelyekkel ez az istenfiú helyet készít az emberben a szellem áldozatának, a szétdarabolt Dionüszosznak. Ezt a helyet találja el a nagy íjász, hogy azt, ami hozzá tartozik, ami ő maga, a sokféleségből az egységbe vezesse.

 

 

Orfeusz legendája

 

Az orfizmus egy misztériumvallás, amely a trák költőről és dalnokról, Orfeuszról szóló mítoszokra nyúlik vissza. E vallás középpontjában egy halhatatlan emberi lélekbe vetett hit áll. Ez a lélek megmenekülhet a testben történő újraszületések kerekétől, ha tudatára ébred az anyaghoz fűződő kötelékeinek, és megtisztítja magát tőlük. Ez a lélek Orfeusz kedvese, Euridiké.

 

Apolló és Dionüszosz az ősanya és az isteni nap két nézete, két fia. A naplogoszt, amely egy hírnökön keresztül fejezi ki magát az anyagban, minden mítoszban és legendában jelképesen „megölik”, de ő ismét feltámad a halálból.

A legenda szerint Apolló napigéjének Orfeusz új hatalmat ad, amikor lelkesítő énekével ezt az igét újra elhozza az időbe, összeköti Dionüszosz misztériumaival, és ismét hatásossá teszi. Apolló a szellem hatalmát és erejét jelképezi, Dionüszosz pedig az általa felidézett lelkesedést, csábítást, inspirációt és eksztázist. Miután Orfeusz újra meghozta és prédikálta az igét, végső tettével feláldozza magát. Széttépik a trák asszonyok, vagy – egy másik verzió szerint – a titánok, és tagjait szétszórják a földön. Lénye áthatja a Földet, és minden atomot megérint Orfeusz isteni dala.

Az orfikus hagyomány szerint Orfeusz széttépése után a titánokat büntetésképpen Zeusz villáma halálra sújtja. Az ember ebből a hamuból, a titánok anyagi maradványaiból keletkezett, azonban magában hord egy isteni, dionüszoszi elvet is. Eme isteni szikrán keresztül birtokában van a halhatatlan léleknek, Euridikének, akit viszont meg kell váltani.

Euridikét megmarja egy kígyó (az anyag jelképe), és meghal a saját világában, s így az alvilágba – a mi világunkba – kényszerül. Orfeuszon, a szellem hírnökén elhatalmasodik a bánat, és Hádészhez, az alvilág istenéhez és feleségéhez, Perszefonéhoz közeledik. Belecsap lantja húrjaiba, s szívettépő énekbe kezd elveszett szerelméről. Az alvilág lakói könnyekig meghatódnak. Igaz ugyan, hogy még senkinek sem sikerült, de Orfeusz bizonyos benne, hogy éneke meggyőzi Hádészt. A szerelem istenének nincsen talán hatalma a halál birodalma felett? És valóban, ennyi szeretettől megérintve Hádész előhívja Euridikét a ködökből. Orfeusz engedélyt kap, hogy Euridikét felhozza az alvilágból, azzal a megkötéssel, hogy felfelé vezető útján nem pillanthat hátra. Amennyiben ez mégis megtörténik, úgy – ahogyan a legenda egyik változatában megmaradt – Euridiké elveszik az ő számára. Euridiké Orfeusz mögött halad, és kétségbeesetten kérleli őt, mert az nem akar ránézni. Kialudt volna iránta érzett szerelme? Orfeusz a részvéttől megindulva elfelejti a feltételt, és megfordulva megpróbálja szerelmét átölelni – de erre Euridiké ismét eltűnik az alvilágban, az idő és a múlt ködébe veszve. Hiába kérleli a megtört dalnok Káront, a révészt, hogy még egyszer vigye át a Styxen, amaz kérlelhetetlen: „Egy teremtett lélek sem kelhet át a Styxen. Csak azokat viszem át, akik az árnyékvilágnak rendeltettek.”

Az alvilág a mi világunk, az alvó lelkek világa, melyben a kikelet, a virulás és az elmúlás törvényei határozzák meg a dolgok folyását. A századokkal dacoló valódi szeretetet itt nem találják meg. Mégis, csak az igazi szeretet képes megtörni a varázslatot, és felébreszteni az alvó lelket. Orfeusz mítoszában Euridiké engedett a világnak. Ezért Orfeusznak, a szellem dalnokának, ő egyelőre elérhetetlen. Orfeusz csak feltétel nélküli szeretet által hozhatja őt vissza az alvók világából, ám akkor nem kételkedhet, tehát nem nézhet hátra. Orfeusz újból és újból visszatér Trákiába, ahol megénekli a szellem iránt érzett szeretetét, és Euridikét keresi. Énekei feletti dühükben a trák asszonyok vagy a titánok széttépik Orfeuszt, tagjait pedig szétszórják a földeken. A Föld örökké siratja Orfeuszt, kiáradnak könnyének folyamai, és a madarak, az állatok és a sziklák is sírnak. Orfeusz feje és lantja lefelé sodródnak, míg el nem érik a tengert, s a legenda szerint Leszbosz partjaira vetődnek. Feje számára oltárt emelnek, és lantja csillagkép formájában felvétetik az égre.

 

 

Orfeusz zenéje úgymond felvonja az embereket a mindennapok életének szintje fölé, kiemeli a létért folyó örökös küzdelemből. Más szavakkal: Az ember leteszi a fegyvereket, amelyek az ebben a világban való túléléshez szükségesek, ahol „az erősebb joga” és a „felfalni vagy felfalatni” törvénye uralkodik. Az ösztönök (a vadállatok) és szenvedélyek nem játszanak már uralkodó szerepet. Az agy-gerincvelőrendszerben (az ember rendszerének életfájában) az idegfeszültség az égi zene rezgési tere által nyugalomba kerül, és az én-ember megkeményedett, megkristályosodott kifejezési formái (a sziklatömbök) megmozdulnak, könnyebbekké és kevésbé hátráltatóakká válnak.

 

 

Orfeusz – a mítosz

 

Amikor Orfeusz megtalálja Euridikét, akkor a gomolygó köd nyomasztó csendjében és Hádész koromsötét birodalmában Euridiké követni kezdi őt a felfelé vezető spirálisokon, az alig járható ösvényeken és a mély szakadékok mentén. A szellemmel való újraegyesülést kereső lélek így megtapasztalja az Istentől való elhagyottság nagy magányát. Ám ebben a magányban legyőzi a természet-ego ijedtségét, és a feneketlen mélységbe zuhanástól való félelmét. A lélek vakon bízik a számára még nem látható szellemi vezetőben, akinek azonban hallja az énekét és érzi a jelenlétét.

Euridiké addig a pontig tud a beavatási úton menni, amíg meglátja a felső világ fényét felcsillanni Hádész birodalmának kapuján át. Ez az a pont, ahol áttör egy új tudat és megvilágítja az ösvényét. A mítoszban ekkor sokak számára hihetetlen fordulat következik be: Orfeusz, aki ezidáig semmilyen lépést sem hallott a háta mögött, most hátratekint, hogy Euridiké követi-e! Ugyanabban a pillanatban észreveszi kedvese árnyékát, aki kezét feléje nyújtva tovatűnik, és visszasüllyed a sötétségbe.

A görög misztériumbölcsességben ez a fordulat – az általános értelmezéssel ellentétben – éppen a végleges megszabadulásra utal. Dionüszosz szintén háromszorosan hal meg, melyet misztériumai is kihangsúlyoznak. Az első, a kígyóharapás általi halál Euridikét megszabadítja anyagi kifejezési formájától. Mivel lelke még nem fejlődött ki tökéletesen, az ösztönös szenvedélyek (Ariszteusz alakjában) lehúzzák az alvilág sötétségébe. A szeretet azonban megmenti: Euridikét Orfeuszhoz fűződő feltétlen bizalma lépésről-lépésre elvezeti a világossághoz.

Így veszíti el a vágylény egyre inkább a befolyását felette. Abban a pillanatban, amikor a felettes természet világossága közvetlenül összekapcsolódik vele, képessé válik arra, hogy végleg megváljon alantasabb vágylényétől. Így végül olyan halált hal, amelyen keresztül lehetővé válik a valódi menyegző Euridiké, a megszabadult lélek, és Orfeusz, az örök szellem között. E mítosz némely változatában ugyanis arról van szó, hogy Orfeusz és Euridiké az istenek világában örökké tartó két-egységgé egyesülnek, melyről a „lant” csillagkép maradandóan tanúskodik az emberiségnek.

Orfeusz Plútó birodalmában – az alvilágban – Euridikét keresi. Krisna leszáll a pokol birodalmába, és hetedik fiúként megmenti hat fivérét. Jézusról azt mondják, hogy alászállt a sátán birodalmába, hogy megmentse Ádám lelkét, aki az anyagi ember jelképe. A sátán birodalma talán nem az anyagi létterületünk? A beavatási rítusok egyik legfontosabb tartalma az alászállás az anyag és a sötétség birodalmába azért, hogy onnan, mint az „örök üdvösség napja” térjünk vissza. Ez a témája az összes Orfeuszról és Héraklészről szóló történetnek egészen Krisnáig és Krisztusig. Orfeuszt is elpusztítják, és minden ellenállás nélkül hagyja, hogy „megöljék”, miközben felkiált: „Én meghalok, de az istenek élnek!”

A legenda szerint Orfeusz volt az, aki Apolló napigéjének új erőt adott, miközben újra megelevenítette. A naplogoszt minden legendában és mítoszban „meggyilkolják”. Orfeusz elhozta és kihirdette az igét, és feltámadt a halálból. Hierofánsként, főpapbeavatottként ezt mondja: „Megnyilvánítom nektek a világok, a természetlélek és az isteni lény titkait. Egyetlen lény uralkodik a legmagasabb egekben és a földi mélységben is: Zeusz, a mennydörgés istene, Zeusz az éteri. Ő a legmélyebb bölcsesség, a legerősebb gondolat, a legdrágább szeretet. Uralkodik a Föld mélységein és a legmagasabb egeken. És ha a halovány árnyak újra elérik Isten csillogó szívét, akkor égő fáklyává válnak. Dionüszosz pedig feltámad, még teljesebben, még élőbben, mint valaha a térségekben.”

Ez Dionüszosz-Orfeusz halálának misztériuma.

 

 

Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni

 

Mióta a misztériumok az emberrel egyetemben a földi világba ereszkedtek, azaz a reorganizáció lehetősége öröktől valóan jelenlévő az életünkben, ismert, hogy ezek a misztériumok nem az egyes ember libidóját akarják helyrebillenteni.

Az őshagyomány időben való manifesztációja, azaz a kezdetek kezdete óta törekvése az embernek, hogy visszaállítsa azt a rendet, egységet, amelyből született, és amelynek megértése és újraszületése csak az addigiak meghaladásával történhet meg, azaz: a megtöretés, a bukás eredménye egy magasabb létállapotban való megszületés, dicsőségről dicsőségre.

A misztériumok, amelyek Jézus Krisztussal váltak kinyílva valóvá, a lét több síkján történnek meg, magukba ölelik a teljességet.

A legtriviálisabb állati vágyból születő ihletettség is saját maga meghaladását óhajtja, azt a lehetőséget, amely a teret kitágítja, határait eltörli.

Minden misztérium jelen van a hétköznapokban, az ünnepekben, és a beavatottság nem jelent feltétlen megszabadulást, csak tovább lépést, de minden esetben minőségi ugrást az előző tudatállapothoz képest. Ez érvényes akár az örökkévalóság, az univerzális teljesség szintjén is, amelyben meghal és újjászületik a Mindenség.

A halál értelme ez. Minden halál értelme ez, az új kibontakozásának lehetősége, az elért határokon való átbillenés, átröppenés.

A halálban minden odavész, ami régi volt. A misztésznek, annak, aki a lélek útján a halál kapuján belép, találkoznia kell, szembesülnie kell mindazzal, amit a saját maga képzetei szőttek, annak a felbontásra váró szőttesnek, amit világnak alkotott… ami ragyogó volt ebben a valóságban, törött, homályos, matt lett.

A túlvilágjárások mind erről a találkozásról szólnak. A lélek sötét éjszakája, amelyben az önvalóját megismerni vágyó jelölt részt vállal voltaképpen búcsúzás, elengedés, a megrekedt áramok feloldása, eloldozása.

 

 

A sötét ólomtól a fénylő aranyhoz vezető út

 

Régóta élő feltételezés, hogy mielőtt a Szellemről beszélhetnénk, először az anyagnak kell léteznie – először a tudattalannak kell megjelennie, és a tudat csak ez után következik. Röviden szólva: a sötétség megelőzi a világosságot. Mostanában azonban egyre erősebbé válik az a meggyőződés, mely szerint valószínű, hogy a régi feltételezésnek pont az ellenkezője igaz: mármint, hogy kezdetben a Világosság van jelen – ez az állítás teljesen megfelel a sok évszázados szellemi hagyománynak is.

 

Kezdetben, még mielőtt a Napról és a Holdról beszélhetnénk, a Világosság van jelen, a teremtő Világosság, fény-energia formájában. Ez az eredeti fényenergia azóta sem változott, még mindig és mindenütt aktív. Egyidejűleg azonban ez a Világosság – bármely okból is történt így – érzékszervi észlelésünk számára anyagba sűrűsödött megjelenésében mutatta meg magát, stabil anyagként, melyet anyagi tárgyaknak és különálló testeknek észlelünk. Ezért úgy tűnik, hogy a Világosság az anyagban született testbe is be van zárva, így azt gondoljuk, hogy birtokoljuk a Világosságot – sőt, teljesen tévesen úgy véljük, hogy mi magunk is ez a Világosság vagyunk.

Az eredeti Világosság perspektívájából nézve azonban ezek a testek csupán árny-alakzatok, illúzió-formák, melyek az „Il-lux-ion”-ból, vagyis a hamis világosságból keletkeztek. És ugyanígy magától értetődik – akármennyire is tagadjuk szünet nélkül mindennapjaink gyakorlatában, hogy mélyen bennünk még mindig létezik az isteni Világosság, lényünk eredete. Ez a Világosság pedig éppoly sugárzó és elpusztíthatatlan, mint amennyire rejtett és félreismert.

Ez az eredeti, bennünk még látens módon megmaradt Világosság arra van ítélve, hogy rejtett Világosság legyen, mert nincs kifelé vezető pályája, hiszen nem tud rajtunk keresztül sugározni.

Olyan fényforrás, amely – lelkünk mélyére vetett fénymagként – még nem tud kicsírázni.

Ennek oka az, hogy főképpen olyan dolgokra irányítjuk a figyelmünket, amelyek nappali és éjszakai életünkben eltérítenek bennünket belső fény-természetünktől, mi pedig saját magunkat állítjuk önelégülten a középpontba, a nyilvánosság fontosságát jelentő fényszóró elé. Bármennyire is elbűvöl azonban bennünket a körülöttünk lévő sok-sok sok lidércfény, mégis, félünk a sötétség hatalmától: annak a sötétségnek a hatalmától, amely körülvesz minket, de ugyanakkor bennünk magunkban is ott szunnyad.

Így élünk fogolyként az árnyjáték határai közé zárva, világosság és sötétség között, és még semmit sem tudunk a valódi, isteni Világosságról, mert tudatunk csupán a saját, elsötétedett világosságunkat érzékeli, és azt gondoljuk, hogy ezzel a világossággal megvilágítottuk az értelmünket.

Ez a helyzet egészen addig a pillanatig, amíg a valódi, belső Világosság egy felvillanásának sikerül áthatolnia a tudatunkhoz, amely a villámhoz hasonlatosan, egy pillanat alatt történik. Ekkor láttuk a Világosságot, de elsötétült lényünk miatt ez nyugtalanságot kelt bennünk. Láttuk ugyan a Világosságot, de még nem teljességében – és most saját lényünk sötét szakadékával állunk szemtől szemben. Egyelőre még kilátásunk sincs arra, hogy a fojtogató sötétségből kiutat találjunk. Várakozásunkkal ellentétben, a megvilágosodáshoz és megszabaduláshoz vezető ösvény elején ezért mindig egy mélypont következik. Ekkor semmi sincs, ami még segíthetne rajtunk, hanem csak saját belátásunk éles fényszórójával kényszerülünk bevilágítani a zavaros helyzetet, melybe kerültünk, és így megláthatjuk a világosság és a sötétség bennünk dühöngő harcát.

Ekkor ugyanabban a helyzetben vagyunk, mint Dante, aki élete feléhez érve felfedezte, hogy eltévedt saját élete erdő-rengetegében – vagy mint Rózsakereszt Krisztián, akinek a házát húsvét előestéjén egy vihar alaposan megrázta – vagy Saulus, akit egy villámcsapás ledobott a lováról, és napokig nem látott, amíg csak Paulus-szá nem vált.

A sokkal régebbi időkből pedig Ozirisz, a Naphős példája szól hozzánk, akivel közös az isteni fény-természetünk – de neki sem sikerült azonnal minden. Látjuk, hogy noha a Napistentől származik, mégis a Földön, Egyiptomban uralkodik. Ebben az alakjában ő valódi fényhordozó, a termékeny ország védelmezője, a napsárga magé, amely a káprázatos napfényben érik meg. De Ozirisz nemcsak ez – nemcsak az isteni-szellemi Világosság képviselője, hanem megjeleníti azt az embert is, aki saját énjének káprázatától elvakulva visszaél ezzel a világossággal. Önmagával eltelve fürdik a Világosság „luxusában”.

És a következmények gyorsan megmutatkoznak. Vajon féltékenység az, ami sötét testvérét, Séthet arra hajtja, hogy megölje őt, hogy azután saját maga léphessen a trónra – vagy talán bosszú azért, mert Ozirisz házasságon kívüli gyermeket nemzett Séth feleségével, Nephtysszel? Akármi is az oka, Séth ravaszul tőrbe csalja Oziriszt, ólommal lezárt koporsóba rakatja, és belevetteti a Nílus sötét vizébe.

A gyászoló Ízisz özvegyi ruhát ölt – innen ered a „fekete Ízisz” elnevezés – és Nephtyst társul maga mellé véve bejárja az egész országot, mígnem egy cédrusfa alatt megtalálja az annyira siratott férjét rejtő ládát. Mentési tervét azonban Séth keresztülhúzza, mert bátyja holttestét tizennégy részre vágja és szétszórja az országban.

Így szól a régi mítosz. Mindent elmond nekünk arról a látszólag kilátástalan állapotról, amelybe a megvilágosodást kereső utunkon kerülünk: elmeséli, hogy fény-természetünk tragikus módon be van zárva, és így el vagyunk választva a Világosságtól, ugyanakkor halálos, sötét erők vesznek körül bennünket – „a halál árnyékának völgyében” járunk, ahogy ezt egy bibliai kép felidézi. Korábban önfejűségünk hamis fénye vezetett félre minket – most azonban önmagunk sötét tükrébe bámulunk, kiszolgáltatva saját sötét ellentermészetünk bosszúálló erőinek.

Mint minden Naphős, mi is arra vagyunk ítélve, hogy elnyeljen minket Tiamat, a sötét tengeri szörny, amely minden világosságunkat elrabolja – le kell szállnunk létezésünk alapjáig, az alvilág ős-káoszáig. Ez a kényes állapot az alkémia nyelvezete szerint a „Nigredo”, a sötét fázis, l’oeuvre au noir.

Nem véletlen, hogy az ehhez a szakaszhoz rendelt fém a sötét ólom, az uralkodó bolygó pedig a halott Szaturnusz. Az „al-chymi” kifejezés jelentése egyébként „a fekete” – valamikor Egyiptom neve volt („Kémét”), melynek jelentése szintén „fekete”. Hasonló vonatkozás, hogy az antik misztériumiskolákban a jelöltnek három napot teljes sötétségben kellett eltöltenie.

Ez a szakasz egy nehézségekkel teli, lefelé vezető utazás, a leszállás, vagy Descensus, amellyel elérhetjük a mélypontot – ennek a leszállási szakasznak meg kell előznie a felfelé haladási folyamatot, az Ascensus-t. Teljes türelemre kényszerülünk, mert ekkor olyan helyzetben vagyunk, amelyben mi magunk semmit sem tehetünk. Most az a fontos, hogy mozdulatlanok maradjunk, mint Ozirisz, és ne álljunk ellent ennek a leszállásnak.

Ha nem akarjuk az ellenhatást még jobban felerősíteni, akkor teljesen el kell engednünk a gyeplőt. Úgy, ahogy korábban életösztönünk hatására a Világosságot még eltulajdonítottuk, most, a sötétség fojtogató szorításában sem szabad magunkat a sötét halálerőkkel összekötnünk – ugyanakkor, nem szabad kibúvót sem keresnünk, önsajnálatba és a kétség sötét gondolataiba merülve. Nem szabad ebből a belső harcból erőszakosan kitörnünk, hanem készen kell állnunk arra, hogy ezt a harcot teljességében átéljük. Az egyetlen módszer, amivel a sötétséget leküzdhetjük az, hogy elfogadjuk: nem szabad figyelmen kívül hagynunk, nem szabad harcolnunk ellene, hanem egyszerűen engednünk kell, hogy átélhessük a folyamatot, amelyben mi magunk teljes önátadásban elmerülünk. A megvilágosodást a folyamat végén csakis ennek az éjszakai pokoljárásnak a teljes átélése fogja meghozni számunkra.

A Naphős most a szörnyeteg hasában meggyújt egy tüzet, amely fényt hoz a sötétségbe. Csak az éjszaka sötétjében – ha már nem keressük a Világosságot ott, ahol az nem található – tudunk visszaemlékezni eredetünkre, és csak itt ébredhetünk tudatára a csodás ténynek, hogy mi, magunk fényhordozók vagyunk. Csak ebben a helyzetben lehet az elrejtett szellemi Világosságot újra felfedezni.

Ezért kellett pokolraszállásunk során a régi fényeket kioltani, mindazokat a fényeket, amelyekkel önmagunkat és az életünket művi úton megvilágítottuk. Ekkor – még ha gyakran úgy látszik is, hogy a régi sötét hajtóerők dobálnak minket – felébredhet bennünk a bizalom, hogy minden folyamat mögött a Világosság megszabadító hatása rejlik, az úgynevezett lux in tenebris, a Világosság, amely a sötétségben ragyog.

Az alkémia ezt az átalakulási folyamatot „Albedo”-nak nevezi, tekintettel a fehér fényre és az ezüst fémre – esetleg hallottunk már a megszületett új lélek karácsonyi Világosságáról is, amely szintén erre a szakaszra vonatkozó megfogalmazás. Csak most kezdődhet meg a hermetikus elválasztási folyamat, melynek során szeretetteljes belátással kell különbséget tenni a Világosság és a sötétség, a nehéz és a könnyű között.

Az egész leírt folyamat alatt sokáig úgy érezhetjük, hogy teljesen magunkra vagyunk hagyva. Ez azonban semmiképpen sincs így!

Térjünk vissza most röviden a történetünkhöz, különösen Ízisz szerepéhez a történetben. Ízisz a szó valódi értelmében az életet hozó világosságerő, amely képes a szellemi embert újra életre kelteni. Ízisz soha nem harcol – hagyja, hogy Séth elkövesse összes bosszúálló cselekedetét és gyilkossági kísérletét. Teljes figyelmét keservesen siratott férje megtalálásának szenteli, még akkor is, amikor célja eléréséhez különböző formamegnyilvánulásokon kell keresztülmennie.

Mivel így elnyeri a kánya-szárnyakat, képessé válik arra, hogy az összes égi irányt átkutassa, míg Ozirisz holttestének minden darabját egybe tudja hordani, majd szárnyának suhogásával a halott testet újra el tudja látni lélekkel. Így lesz Ozirisz az újra feltámadott szellem-ember, a kezdetektől fogva ragyogó, aki uralkodik a halottak birodalmán, aki az embereket el tudja vezetni a feltámadás sugárzó reggeléhez.

Ezt a szakaszt az alkémia Rubedo-nak nevezi, az arany fény után, melyet kisugároz. Ízisz és Ozirisz szellemi újraegyesüléséből Hórusz születik meg, aki átveszi Ozirisztől az uralkodást eme világ felett. Ő az, aki a végső küzdelemben le fogja győzni a sötét Séthet.

Amikor Hórusz ebben a harcban elveszíti az egyik szemét, újra Ízisz siet a segítségére: új szemet ajándékoz Hórusznak, egy Nap-szemet, amely lehetővé teszi, hogy a szellemi Világosságot megláthassa, egy mindent látó szemet, amelyre nemcsak ráesik a Világosság, hanem amelyből szintén Világosság sugárzik. Ezért az ilyen embernek a szellemlélek hordozójaként felébredt szelleme és élő lelke van: ez Hórusz, az arany Nap-sólyom.

Új emberként már nem látszat-ember többé, hanem ténylegesen a Világosságban felébredt lény. Egy fénytest teljes ünnepi ruhájába öltözve – az alkémia ezt a ruhát gyémánttestnek is nevezi, amelyen keresztül a szellemi Világosság akadálytalanul átragyoghat, ez az ember transzfigurált, mert az alkémiai folyamat összes transzmutációs szakaszát teljesítette. Ő maga megújulva, Világosság lett a Világosságból – a Kezdet Világosságából.

 

 

Az orfikus misztériumok és a szirének

 

Szeretnénk végül Orfeusz hagyományának egy további említésre méltó nézetéről szólni. A görög mitológiában két különböző énekstílusról beszélnek, amelyek homlokegyenest szemben állnak egymással.

Az egyik oldalon Orfeusz található, akinek éneke felébresztheti az isteni magot az emberben. A másik oldalon pedig ott vannak a szirének, akik visszatartják az embereket a magasabb dolgok keresésétől, és varázslatos énekükkel tévutakra csábítják őket.

A szirének kezdetben magasan fejlett természetlények voltak, akik szárnyaikkal a művészetek legmagasabb csúcsaira tudtak emelkedni. Azokra a csúcsokra, amelyek a halandók világában még elérhetők, azonban már az isteni világ határaiba ütköznek. Mivel azonban ők nem az isteni fajból származtak, ezért a szirének nem léphettek az isteni világba.

Az énekművészetben azonban olyan ügyesnek bizonyultak, zenei tehetségük annyira kifinomult volt, hogy adott pillanatban azt hitték, hogy versenyre kelhetnek a múzsákkal. Önteltségükért megbüntették őket. Olyan lényekké változtatták őket, akik félig asszonyok, félig pedig madarak. Éles, vas tollakba öltöztették őket, és le kellett mondaniuk a szárnyaikról.

Sok mítoszban láthatjuk, amint a szírének szinte isteni és így nagyon is alattomos énekükkel tengerészeket (a misztériumok nyelvén: azokat, akik Odüsszeuszhoz hasonlóan hazafelé, valódi rendeltetésük felé törekszenek) veszélyes örvényekhez vagy sziklás partokhoz csalnak, ahol aztán hajóik szétforgácsolódnak.

Ismert a történet, melyben Odüsszeusz úgy tud ellenállni a szirének kísértéseinek, hogy evezősei fülét viasszal tömeti be, önmagát pedig az árbochoz kötteti. Az argonautáknak is el kellett hajózniuk az aranygyapjú keresése közben a szirének előtt. Amikor azok ismét hallatták hívogató éneküket, az argonauták egyike képtelen volt ellenállni a magával ragadó hangoknak, kiugrott a hajóból és megfulladt. Az Argó fedélzetén ott volt azonban Orfeusz is. Gyorsan lantja után nyúlt, és annak dallamaival áttörte a szirének varázslatát, így a legénység többi tagja megmenekült.

A mítoszoknak ebben a modern tudatunk számára talán nehezen hozzáférhető nyelvezetében mégis tisztán hallható egy üzenet. Akit belsőleg megérintenek Orfeusz lantjának hangrezgései, azt választás elé állítják: Vagy együtt rezeg az isteni zenével, hogy így végül új életterületre mehessen be – vagy a csábító szirénekre hallgat. Ezzel pedig újra meg újra hajótörést szenved egy alapjaiban megtört létvalóság szikláin.

 

Terapeuták

A régi görögök sok misztériumiskolát ismertek (a „misztérium” szó a „mustes” = „beavatott” szóból származik; „mus” = „zárt szemek és csukott száj”), melyekből az eleuziszi kis misztériumok, és a nagy misztériumok vagy dioníziák voltak a legismertebbek. Orfeuszt a nagy misztériumok alapítójának tekintették, melyek régi időkre nyúlnak vissza. Némelyeket 12 000 évvel ezelőttre datálnak, azokba az időkbe, amikor az atlantiszi kultúra maradványai a Kaukázuson át Trákiába jutottak.

Orfeusz követői „Terapeutáknak” nevezték magukat, mert – miként tanítójuk – gyógyítókká kívántak válni. „Therapeutai” a görögben „gondozót – szolgálót – tisztelőt” jelent:

• „gondozza” a tudatlanságban tévelygő és szenvedő embereket;
• „szolgálja” az új életre keltett lelket;
• „tiszteli” minden dolgok teremtőjét.

A történelmi időkben, Kr.e. 2000-től, több mint ezer évig egy tisztán orfikus beavatási mozgalomnak kellett léteznie az illegalitásban. Ugyanis a Kr.e. 6. században ismét előtérbe lépett a forrás. Delfiben a templom Apollónak, Orfeusz apjának volt szentelve. A múlt század végén olaszországi és krétai sírokban számos orfikus himnuszra bukkantak. Ezek arany táblákba vannak gravírozva, és utasításokat tartalmaznak a halál utánra (vagy a beavatásra), tehát azok számára, akik az „Orfeusz létra” fokait meg kívánják mászni, és tisztulásban, odaadásban és szolgálatkészségben élik életüket. Az egyik ilyen himnuszban így szól az emberi lélek:

A Föld és a csillagos ég gyermeke vagyok;

de nemzetségem (csakis) a mennyekből való.

 

 

Ha felébred az üdvrevágyás,

Amelyet növel az anyag hitványságának tudata,

Akkor szelíden és jól megfontoltan,

Nem-cselekedve és halálra készen,

Összemérem kardomat az idők éjszakájával,

Magamat az örökkévalóságra bízva.

 

Auróra ragyogó hajnalpírja,

Mely kötelességünk teljesítésére

Nagy ünnepet ígér,

Anyagot és lelket teljesen átalakít.

Erőszerkezete: az Arany Szellem.

 

 

 

2015/9. szám

 

 

Bevezetés

 

Az Eredet elhagyása után egy olyan fejlődési útra lépett az emberiség, amely egy egészen más világrend megtapasztaláshoz vezetett, mint az Istennel való együtt létezés. A dicsőséges tudat állapota helyét egy olyan tudat vette át, amely önmagáról mit sem tudó mély alvása az életnek. Ahogy a modern kor ezoterikus tanításait böngésszük, a teozófia és az antropozófia, a rózsakeresztesek világnézeteit is tanulmányozva szembesülhetünk azzal a teljességgel, amelyben minden Egy, hiszen az a Világmindenség, amely a mi munkaterületünk, és amelynek az általunk megélt legmagasabb tudati állapota az emberi, egykor az ásványi tudatállapot legzártabb, legsötétebb állapotába bukott. Legtávolabb az istenihez, mégis a legközelebb hozzá. És minden merevsége ellenére is olyan tündöklő világ ez, amely káprázatos mivoltában emlékeztet az örök létre, és bár a halottnak vélt kövek a legtehetetlenebb formái a létezésnek, amelyekkel minden természeti erő játszik, mégis világteremtő energiák koncentrálódtak bennük. Egyes formáik, megjelenésük állapota kivételes csodálatnak örvend a már az angyaliság útjára lépett emberiség részéről.

 

 

Az ember, aki kihallgatta, mit mondanak a kövek

 

Sokan ismerik Angelus Silesius „A Kerubi Vándor” című könyvének alábbi sorait: „Megszülethet Krisztus ezerszer Betlehemben, mégis elveszel, ha benned nem.”

E szavak a belső felébredésre szólítják fel az embert. Arról a hatalmas kegyelemről szólnak, amely arra az emberre száll le, aki a benne rejlő Isteninek tudatára ébred.

A kegyelem azonban sohasem egyirányú. Mindig fáradozni és küzdeni kell érte. Ahhoz, hogy a kegyelem valóban saját, belső karácsonyünneppé váljon, ezt az ünnepet az annak megfelelő életvitellel kell előkészíteni.

Vannak olyanok, akiknél ez az előkészület mindenféle nehézség nélkül megtörténik. Mivel bizonyos egyensúlyban élnek, mindig meg tudják tenni a soron következő szükséges lépést. Mások élete ezzel szemben kétségbeesett küzdelemről tanúskodik. Rainer Maria Rilke, a német költő is erről beszél a francia festő, Cézanne munkásságáról szóló tanulmányában. Saját belső folyamatait ismerte fel művészkollégájának belső küzdelmében és tette fel ő is a kérdést:

„Hogyan jelenítsem meg a belső, élő valóságot?” és „Hogyan fejezzem ki ezt a mindent megváltoztató élettapasztalatot?” Rilke szerint a meg nem értett életfeladat kergette dühbe és kétségbeesésbe Cézanne-t. Írt arról is, milyen örömtelenül festett Cézanne. Minden egyes képe heves küzdelmet okozott neki amiatt, hogy nem sikerült vászonra rögzítenie azt, amit meg akart jeleníteni. Egyetlen munkája sem felelt meg belső igényének. „La réalisation”, vagyis a megvalósítás, a valóság volt az, amelyre Cézanne vágyott, amely az ábrázolt tárgyon keresztül oly intenzíven tűnik szembe, hogy kitörölhetetlen benyomást hagy maga után.

Rilke nagyon érzékletesen ábrázolja, hogyan tanulta meg Cézanne a valóságot szüntelenül növekvő tárgyilagossággal visszaadni, anélkül, hogy megítélte volna: „Mindinkább észreveszed, mily szükséges volt még magát a szeretetet is túlhaladni. Természetes, hogy minden dolgot szeretsz, amikor megteremted őket. Mikor azonban felismerhetővé teszed ezt, kevésbé jóra alkotod őket, aztán ítélkezel felettük. [… ] Olyankor az ember azt festi le, hogy, „íme, ezt szeretem” ahelyett, hogy az fejezné ki: „íme, ez ilyen”. Holott mindenkinek azt kellene – alapos megfigyeléssel – észrevennie és felismernie, hogy én szeretem-e.” A szeretetnek ez a felemésztése a személytelen alkotás során, mellyel oly tiszta művek jönnek létre, talán senkinek sem sikerült olyan jól, mint az idős Cézanne-nak.

Az ítélkezés elhagyása végül elvezetett a festő és festménye közötti minden különbség megszűnéséhez. Cézanne saját elmondása szerint arra törekedett, hogy „a táj általam fesse magát, és én az ő tudata legyek.”

Amint Rilke megértette ezt, neki is sikerült a belső megfordulás, melyet Cézanne festészetében felismert. Attól kezdve másképpen írta verseit, mint azelőtt, és az ekkor keletkezett műveit az Új Költemények (1907-1908) című kötetében adta ki. Azért voltak újak, mert többé már nem szubjektív fantáziája ihletésére hagyatkozott. Ezt a fejlődést egy göröngyös úthoz hasonlíthatnánk. Hogy ezt az utat folytathassa, előbb a kövek és egyenetlenségek eltávolításával járhatóvá kellett tennie azt.

Rilke erről a munkáról beszél a „köveket kihallgató ember” legendájában.

Amikor Michelangelo – mert róla van szó – a durva követ kezeivel „megbolygatta”, és mindazt levéste róla, ami fölöslegként a nagy művet eltakarta, a kőből egy gyenge, suttogó hang szólalt meg:

„Michelangelo”, szólította Isten szorongva, „ki van a kőben?”

Michelangelo fülét hegyezte,

s megremegett keze.

Aztán komoran válaszolta:

„Te, Istenem, ki más.

De eljutni nem tudok hozzád.”

És akkor érezte Isten,

hogy ő maga is benne van a kőben,

mely szűk és félelmetes.

És az egész menny ez a kő,

melynek közepébe lett van zárva.

Bízott Michelangelo kezeiben,

melyek őt kiszabadítják majd.

Már hallotta, hogy közelednek,

de még csak igen messziről.

Michelangelo nekilátott, hogy kiszabadítsa Istent a kőből, amikor meghallotta a hangot: „Michelangelo, ki van tebenned?”

És a férfi, szűk kamrájában, arcát tenyerébe temetve, halkan válaszolta:

„Te, Istenem, ki más.”

 

 

Rainer Maria Rilke

 

(1875. december 4-én született Prágában és 1926. december 29-én halt meg Muzot falucskában, Montreux közelében) költőként méltó formába öntötte a modern ember életérzését és a biztos talajt jelentő belső tapasztalatok utáni kutatását.

1899 és 1900 között két körutazást is tett Oroszországban, ahol többek közt Lev Tolsztojjal is találkozott. A „misztikus Oroszország” ébresztette rá először saját legmélyebb lényének tudatára. 1920-ban ezt írta erről: „Azt köszönöm Oroszországnak, hogy azzá tett, ami vagyok, hogy onnan indulhattam el belső utamra; mert ő a hazája minden belső ösztönömnek, és minden belső gyökerem onnan ered.” A két utazás élményeinek költői beszámolói az Órák könyve és a Történetek a Jóistenről című kötetekben jelentek meg. Habár később e korai műveit messzemenően elutasította, mert – mint mondta – még nem fejezték ki tökéletesen legbensőbbjét, mégis megtalálhatók benne a spirituális felismerés gyöngyszemei, többek között a fentebb közreadott részlet a Történetek a Jóistenről című művéből.

Rilke életének második szakaszát elsősorban a modern művészek végítéletszerű jelenségével való tudatos szembeszegülése határozta meg, akikkel főként Párizsban, Auguste Rodin titkáraként (1906-1907) találkozott. Csatározásuk bizonyítékául szolgálnak híres sorai: „Ki beszél győzelemről? A lényeg, hogy átvészeljük.” Ezután egyiptomi utazások következtek (1911 januárjától márciusig), majd elkezdte írni, de csak 1922-ben fejezte be a Duinói Elégiákat, melyek néha igen titokzatos képekkel ábrázolják a spirituális utat: hová vezet a találkozás az „angyalokkal”, akik a kicsiny én számára a lét félelmetes nagyobb törvényei? Az Orfeuszi Szonettekben Rilke művészien jelenítette meg az új hangokat, melyek a „magasabb létből” hatoltak el hozzá.

1923-tól Rilke súlyos egészségügyi problémák miatt jó időre szanatóriumba vonult. Hosszú párizsi tartózkodása is arra szolgált, hogy élete helyszíneinek és körülményeinek megváltoztatásával megszabaduljon betegségétől. Utolsó éveiben, 1923 és 1926 között még sok egyedülálló költeményt, valamint egy terjedelmes, mindmáig nem eléggé méltányolt francia nyelvű lírai művet írt.

Rilke egész életében küzdött azért, hogy megszabaduljon a frázisoktól és konvencióktól, valamint az önmagában bízó éntől, és kísérletet tett arra, hogy átadja magát egy hatalmasabb valóságnak.

Nyilvánvalóan működött benne az isteni szikra, amely mind életében, mind költészetében alakot akart ölteni. Rilke szeme előtt ezért az lebegett, hogy a lét isteni hangjaira „hallgasson”, és „magasztalja” a magasabb létet, és ne önhatalmúlag a saját elképzeléseit „hangoztassa”.

 

 

Az ember azért született, hogy Isten művét naggyá tegye, és hogy erről a műről saját maga tanúskodjon. Ehhez hatalmas segítséget kap, amely a természetszülte emberben raboskodó „igazi ember” kialakítására irányul. Ebben a folyamatban a léleknek van a legnagyobb jelentősége. A földi dolgok fölé emelkedő lelkület vezeti ki az igaz istenkeresőt születésállapotából. Ez képes az embert istenemberi lénnyé változtatni, aki Isten leheletéből, az Újszövetség légköréből lélegzik.

Isten szeretete mindig tökéletességben nyilvánul meg, és a szellemi templom szívével és elhívott pásztorával van kapcsolatban. Mert Isten szeretetét ki kell hordozni ahhoz, hogy hatásos legyen. Meg kell jeleníteni, le kell rögzíteni az időben. A szeretet csodás mágneses képessége nélkül a megszabadítás művét nem lehetne véghezvinni.

Minden embernek rá kell egyszer döbbennie, hogy micsoda erőből bukott ő ki, hogy eme erőhöz fűződő kapcsolata hiányzik, hogy e tiszta erőből – melyet szeretetnek hívnak – nem meríthet egy cseppet sem. A transzfiguráció ösvénye a keresőt az örök, múlhatatlan lélek és az élő, halhatatlan szellemlélek-ember kialakításának feladatával szembesíti. Aki az ösvényen jár, megváltozik: megkapja a próba fehér kövét. A fehér kő birtokosa pedig különleges ember, aki megtisztult Isten szeretetében. A próbák fehér kövének Isten szeretetét kell visszatükröznie: az emberben kinyilatkoztatott isteni szeretetet. Ez a kő legyen tehát ama szegletkő, amelyen a szellemlélek- ember az örökkévalóságba emelkedhet.

 

 

Az örökkévalóságnak építeni

 

Történelmünkön visszatekintve láthatjuk, hogy a jelképek mindvégig elkísértek minket. Gyakorta félreértve, de mély jelentésükből mit sem veszítve ma is ugyanaz az igazság tükröződik bennük.

 

A művészet jelképrendszere

„Csakis a művészet hivatott a Szentírás tanainak és kijelentéseinek a jelképes kifejezésére, vagyis arra, hogy ezt a saját módján utánafogalmazza. Így az embert az élő igazság által ihletett műértő kifejezés a legmélyebb lényében eltalálhatja és megragadhatja” – olvashatjuk Az egyiptomi ős-Gnózisban. A szellemi igazságok és jelképek azt a célt szolgálják, hogy „a kereső – újra meg újra hallván és látván ezeket – egyre mélyülő belátáshoz és pozitív reagáláshoz juthasson.” A jelkép, a művészet és a kultúra nem lehet meg egymás nélkül.

 

A középkor templomépítő céheinek példája

A mondott kapcsolatra jó példa a középkor templomépítő céheinek működése, melyben a külső és a belső összhangja különösen szembetűnő. Az az érzésünk, mintha ezek a céhek különös módon az „Opus Magnummal”, a nagy művel foglalkoztak volna. A kövek összeillesztésének mikéntje a kívülállók számára hozzáférhetetlen titok volt. E művészek látszólag rejtve maradtak, mindössze egy titkos, kőbe metszett jel árulkodott kilétükről. A mesterek odaadása nem e világ dicsőségét, hanem magasabb célokat szolgált. Életvitelüket szigorú rendszabályoknak alávetve rendekbe tömörültek.

Többnyire a céhszervezetektől is távol tartották magukat. Pitagorasz szellemét újraélesztve egyedül a világharmónia titkait kutatták. Kulcsuk az a szellemi kör volt, melynek magasztos bölcsességéről a következő vers is tanúskodik.

„Mint a pont, ha körbe lépsz,

Miben háromszög és négyzet kész,

Leld meg hát a pontot, tied lehet,

Baj és félsz rajtad erőt nem vehet.

A nagy művészet titka rád vár,

de ha nem érted: hiába fáradtál.”

Építményeik és szobraik egy kozmikus eszme jelképeit rejtik. Jóllehet külső megbízásra dolgoztak, munkájuk magasabb hatalmak iránti felelősséget tükröz. Egyedül ez a hivatástudat vezette őket. Belső fáradozásukat bizonyos értelemben a külső munka révén erősítették meg. A különálló egységekre tagozódást visszautasítva zárt egésznek tekintették magukat. A szolgálat e fokán magasabb célhoz törekedtek. Századunk embere már aligha fogja fel, hogy akkoriban egyesek olyan mű érdekében szövetkeztek, amelynek befejezését már tudván nem érhették meg. Ennek megértéséhez tisztában kell lennünk azzal, hogy ők egész másképp éltek és az örökkévalóság belső biztonságával az örökkévalóság számára építkeztek.

Ezekben a templomépítő céhekben gyakran lehetett ilyesféle titokzatos szavakat hallani: „Ha a dóm építménye elkészül, a világnak is vége lesz.” Itt azonban az örökkévalóságban való építkezésről van szó. Ha a Sanctus Spiritus – a Szent Szellem – háza valóban elkészült és lakosait felveheti az igaz élet, akkor a haláltermészet szükségrendje egyszer s mindenkorra elnyeletik abban a győzelemben, amit a jó és a rossz ikererőivel vívtak. Ebből a szellemi vágyakozásból született meg a gótikus csúcsívek építészeti élménye. Az ívek vonala a magasabb egység utáni közvetlen vágyakozásról beszél. A gótikus keresztgerendák ívei érezhetően egy bizonyos pontig, a zárókőig emelkednek, amely jelképesen az anyag és a tér törvényeinek legyőzésére utal. A kor szobrászata ugyanez a törekvést tükrözi, amire jó példa a Bambergi lovas néven ismert alkotás.

 

 

A lovas titka

A szobrot 1200 körül alkotta egy ismeretlen, a „lovasok mestereként” emlegetett művész, de csak 1600 körül került mai helyére, a bambergi dómba.

A művel szemtől szemben állva talán meglepődünk, hogy nem visel páncélt és a teljes fegyvertelenség benyomását kelti. Csak koronája jelzi, hogy a lovas egy magasabb létállapot képviselője.

 

Ki ez a lovas?

A középkorban a papság kivételével szinte senki sem tudott írni-olvasni. Ezért az írástudatlan többségre való tekintettel a képeket vagy szobrokat tiszta, félreérthetetlen jelképekkel kellett ellátni, melyek segítségével mindenki könnyen megérthette őket. Egy fegyver nélküli lovag ábrázolása ebben a korszakban egyáltalán nem jellemző, hiánya még ma is szemet szúr. A szobor titkához más oldalról kell tehát közelednünk.

Talán közelebb jutnánk a rejtély megoldásához, ha a lovast az összképen belül próbálnánk meg értelmezni.

 

Az eljövendő új ember, mint minden dolog mértéke

A lovas magasan trónol egy kővirágon – pontosabban egy növényekkel ékes tartópilléren -, amely mintegy szőnyeggé terebélyesedve hordozza a lovat és lovasát. A tartópillért két gyámkő tartja, melyek gyanítható módon a titok kulcsát is képezik.

A baloldali gyámkő teljesen simára van csiszolva. Jobboldali párját viszont egészen másképp formálták: egy antik színházi maszkhoz hasonlít, melyből titokzatos, növényi levélmotívumokból szőtt arc tekint le ránk. Miként az ókori színházakban, itt is az álarcon keresztül ér minket a döntő hatás.

A két gyámkő a teremtés alapelveit fejezi ki: az örökkévalóságot, mozdulatlanságot és a nyugalmat, mely önnön magát változtatja, mozgatja, formálja. A teremtés önmagáról akar beszélni. A gyámkövek a teremtésben zajló párbeszéd jelképei. Az alapot – a bölcsek kövét – a sima kő képezi. Először ezt kell keresni. Hogy ez a kő az emberben megjelenvén szabaddá váljon, a magasabb lét iránti teljes odaadásra van szükség. Goethe beszél erről a Faustban, amikor az ember hiábavaló fáradozását ekként jellemzi:

„Ha nekik bölcsek köve lenne,

a kőnek hiányozna a bölcs!”

Mégis, aki képes a szegletkő elhelyezésére, felszabadítja az abba bezárt isteni teremtőerőt. Ezért rezeg e gyámkőben – mint hordozóban – minden eljövendő: maga az élet, mely lélek és megnyilvánuló szellem. Ez tehát ama szegletkő, melyet a tudatlan építők a Szentírás hasonlatával élve oly gyakran elvetettek. A lovas jelképrendszerében ez a kiindulópont a teremtés dicső fokaihoz, melynek íve a földi tapasztalatoktól egészen a mennyei Jeruzsálemig nyúlik vissza. Ez a szegletkő az élet romolhatatlan magszeméhez is hasonlítható, vagy az alkimisták igazi aranyához, mely a tisztító tűzben keletkezik. Mindezek az utalások a szellem diadalmas győzelmi útjára vonatkoznak. Eközben az emberben összetalálkozó két természetrendnek harmonikusan együtt kell működnie. Ekkor valósul meg a képmáshoz való hasonlatosság, ekkor lesz összhang a teremtésben.

Hasonlóképpen vélekedik Eckehart mester is, aki a lovasszobor alkotásának idejében élt. A teremtés menetét, mely belső fejlődés, szellemi szemei előtt látja elvonulni.

„A természet minden féme az aranyat, a természet minden magszeme a búzát és minden (valódi) születés az (örök) embert ígéri.”

Hasonló értelemben utal Pál a két természetrendben végbemenő transzfigurista teremtésrejtélyre: „Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.” (Rom. 8:19)

A lovasszobor egész kompozíciója azt sugallja, hogy a szellem az eredeti embert az újjálett természetből akarja megteremteni. A jobboldali gyámkő maszk-formájú emberarcában a négy alapelem: a tűz, a föld, a víz, és a levegő lüktetését érezzük. Az eljövendő élet és a szükséges lelkesülés megjelenik. A szűzies, szeplőtlen anyagot, a príma matériát maga a szellem hozza mozgásba. Az alaktalan ősanyagban megfogan a rend és a forma.

Az éterszféra hordozóerejét, minden eredeti élet alapját a növényi motívumokkal díszített szőnyeg testesíti meg. Ha ez egyszer szabaddá válik, a szegletkő eredeti ereje tovább hat a ló megzabolázott asztrális erejében. A ló jelképezi minden harmonikus lélektulajdonság kifejlődését, amely az eredeti állatövben is kifejezésre jut. Maga a lovas könnyedén tartja a kantárt – tehát a lélekerőt vezeti, afölött rendelkezik. Egész megjelenése Parsifal alakját idézi, aki valódi istenkereső és akiben a szellem tudatosan dolgozhat.

Figyeljünk újra Eckehart mesterre, aki az ehhez vezető utat ekként foglalja össze:

„Elveszítem magamat, így megtalállak Téged.”

Így tanúskodik ez a magas szellemiségű lovagi kép is a két természetrendnek az istenkereső emberben belsőleg megoldható harcáról. A természet rendje emellett fokozatosan megtanít a mennyei élet szerzetének szolgálatára és önmagunk feláldozására.

„Elveszítem magamat, hogy megtaláljalak Téged.”

Ezért viseli a lovag a szolgálatkészség koronáját az égi Jeruzsálem felé vezető feltartóztathatatlan útján. A célt nem téveszti szem elől. Isten várának fénye emiatt „napköpenyként” (baldachin), a Parsifal-alak tudataként lebeg fölötte. Mert „aki nem ismeri a célt, az az útról sem tudhat semmit.”

A lovas kompozíciójában így ölt alakot a teremtő terve, melynek minden emberen be kell teljesülnie.

A teremtés rejtett erői a természetember önátadása révén szabadulnak fel a szegletkőből. A Trigonum Igneum – a lángoló háromszög – a szellem, a lélek és a test szerinti megnyilvánulással a teremtmény szolgálatába lép.

Az őseredeti teremtés mindig érinthetetlen marad. Nem ismer semmi akadályt, ha hozzáértő építők kicsiny csoportja az új erőben nekilát a mű építésének.

 

 

Beszélő kövek

 

A piramisok síremlékek, rendkívüli természetű és jelentőségű sírtemplomok. E különös építmények titokzatos ereje napjainkban is emberek ezreit ejti bámulatba, és jelentőségük korszakokon ível át.

 

A legtöbben ismerik a nagy egyiptomi piramisokról készült képeket. Az emberiség távoli múltjának e monumentális tanúságai már nagy távolságról is észrevehetők. Négy háromszögletű oldaluk eredetileg csiszolt mészkőlapokkal volt burkolva. A régi legendák szerint csúcsaik aranyozottak voltak. Felséges látvány lehetett, ahogy visszatükrözték a napsugarakat. Vajon milyen üzenetet voltak hivatottak közvetíteni? Kik számára és miért? Bár a tolvajok időközben kirabolták és kifosztották őket, a kövek még mindig beszélnek.

Talán kevésbé ismertek, mint az egyiptomiak, de bizonyosan éppoly nagyhatásúak és jelentősek Mexikó piramisai. A legismertebbek a Nap és a Hold piramisai Közép-Mexikóban, melyek külseje éppannyira megváltozott, mint a maják híres szentélyének lépcsőpiramisai Yucatánban. Ezeknek is csillagászati jelentőségük van, és a geometriai pontosság csodái. A pi szám, és a phi reláció is egyetemes mértéknek bizonyulnak.

Mit mondanak ezek a piramisok az emberiségnek? Minden további nélkül az égből pottyantak ide, vagy egyszerűen kedvtelésből hozták létre őket? Ez lehetetlen! Csillagászati szempontból már elhelyezkedésük is feltűnő és jól megtervezett, szintúgy járataik, kamráik és földalatti összekötőútjaik. Nem egyszerű megérteni és megtanulni ezeknek az építményeknek a nyelvét. Csak a nyitott szívű és szellemű, kereső ember képes megérteni. Ez az ősi nyelv a lét alapjairól és értelméről szól. Egyfelől arról beszél, hogy nincs semmi új a nap alatt, és minden már volt azelőtt is – a létezés végén a halállal, végtelen ismétlődésben. Másfelől fénylő jelekkel mutatja az ösvényt, amely kivezet a halál házából, ennek a létnek az útvesztőjéből.

 

Elveszett tudás – elveszett bölcsesség

A nyugati ember mennyországról beszél, ahová vissza kell térnie. Az indiánok számára az örök nyugalom helye a világegyetem középpontja volt. A maják ismerték az emberiségfejlődés nagy periódusait, és ciklusoknak vagy „Napoknak” nevezték őket. Közel négy ciklus telt el mostanáig. Jelenleg kicsivel az ötödik „Nap” kezdeti szakasza előtt élünk, mint ahogy erről a Popul Vuh, a maják szent könyve tanúskodik.

Ugyanakkor a Föld majdnem minden más népének összes szent elbeszélései, legendái, hieroglifái, könyvtekercsei és piramisai is a maguk módján bőségesen tanúskodnak erről a fejlődési folyamatról. Ők is hírt adnak az emberiség nagy fejlődési szakaszairól, a sokféle katasztrófáról és hatalmas földrengésekről. Földrészek tűnnek el hol tűz, hol víz által, vagyis földrengés és vulkánkitörés vagy nagy áradások által. A föld felszíne állandó mozgásban van. A földrészek elsüllyedése és felemelkedése szakadatlanul folytatódik. Így emelkedett meg például a tizenkilencedik század egy bizonyos pillanatában Dél-Amerika egész partvidéke egy órán belül 3-5 méternyire, majd süllyedt vissza. Huxley professzor pedig bebizonyította, hogy a brit szigetek a földtörténet folyamán néhányszor már eltűntek az óceán hullámai alatt. És ki ne ismerné a lassanként a hullámokba süllyedt legendás Atlantisz történetét? Az egyiptomi papok beszámoltak erről Szolónnak, és Platón is említést tesz Poszeidoniszról, e nagy kontinens utolsó maradványáról.

Ha a fejlődő kereszténység nem irtotta volna ki egyre fanatikusabban a „pogány” irodalmat – nem égette volna el Diokleciánusz Krisztus után 296-ban az egyiptomiak ezoterikus műveit az alkímiáról szóló könyvekkel együtt – és Alexandriai Teofilusz, a fanatikus érsek, 100 évvel később nem lázítja fel a tömeget annyira, hogy felgyújtsák a mouseiont az összes könyvével együtt, akkor bizonyára épségben megmaradt volna az egyiptomi és atlantiszi fejlődésről és az azt megelőző időszakokról és kontinensekről szóló tudás. Ugyanez érvényes a spanyol hódítókra, és az őket követő római katolikus egyházra, amely megsemmisítette a maják írásos emlékeit. Minden nyomot eltüntettek, ami a származásukról, a világmindenségről és a teremtésről szóló csodálatos tudásukra utalt. Csak néhány egyedülálló kézirat maradt fenn, amelyek jelenleg Drezdában, Párizsban és Madridban találhatók.

 

Más kultúrák nyomai

H. P. Blavatsky a Titkos tanítás című könyvében említi, hogy különböző atlantiszi népek jóval kontinensük hanyatlása előtt Közép-Amerikába és Észak-Afrikába költöztek. Atlantisziak lehettek tehát, akik jóval Egyiptom virágzása előtt a gizehi piramisokat építették. Továbbá arról is ír, hogy az atlantiszi asura-maják állatövi ismereteiket is az egyiptomiakra ruházhatták át.

A kérdést, hogy az egyiptomiak a csaknem átmenet nélkül keletkezett magasan fejlett kultúrájukat és tudományukat kitől vehették át, jelenleg nyíltabban kezelik, mint korábban. A tudósok régi kultúrák nyomaira bukkannak, és bizonyítékokat találtak rá, hogy a Szfinx kb. 10 000 éve víz alatt feküdt! Ennek fényében a mexikói maják nagy tudása a világegyetemről egyáltalán nem meglepő. Voltak és ma is vannak különféle piramisaik, templomaik valamint kő- és más ábrázolásaik, melyek az európaiak minden pusztítása ellenére még mindig kifejezik életszemléletüket. Ezek a kövek a saját nyelvüket beszélik.

 

 

Kőbe vésett tanúság

 

Bogomil tanítása szerint az embernek megvan a képessége arra, hogy „Theotókos” legyen: olyan ember, aki Istent kelti életre saját magából. Ez a tanítás egészen különleges módon fejeződik ki néhány régi kőemléken, amelyek Bosznia és Hercegovina egyes idilli fekvésű helyein találhatók, egyesével, vagy csoportosan elhelyezve. A szellemi kereszténységet követők, a bogumilok és más csoportok is, végül ezekre a területekre húzódtak vissza az ortodox és a római kereszténység kettős szorítása, valamint a muszlim csapatok gyakori támadásai elől.

 

E köveken részben dombormű-faragások, vagy egyszerű, archaikus hatású, karcolt rajzok találhatók. Mégis, ezek a kőbe vésett alkotások egyszerűségükben oly erős benyomást keltenek, hogy mélyen megérinthetik a megfigyelőt. Vajon ki munkálta meg ezeket a köveket, és mi lehet a jelentőségük?

A tudomány e kérdésre többféle feltételezést állít fel: az egyik elképzelés szerint temetkezési helyekről, ún. „nekropoliszokról” van szó. Az említett helyek közelében azonban csak ritkán találtak emberi maradványokat. Általában azt feltételezik, hogy a köveket a bogumilok munkálták meg, ezért „bogumil-köveknek” nevezik őket. Ez azt jelenti, hogy a köveket az üldöztetésük időszakában (valamikor Kr.u. 1200 és 1500 között) faragták. Néhány tudós jelenleg azt is állítja, hogy a kövek sokkal idősebbek, mert hasonlóságot mutatnak a neolitikus kultúra megnyilvánulásaival¹. Mindenesetre e kövek által benyomást szerezhetünk a gnosztikus csoportok hitéről. Üzenetük szárnyakat adhat nekünk a saját utunkon.

 

A fényért küzdő ember

A Stolac melletti Radimlja temetőjében nagy, monumentális kő áll. A bevésett ábrák körvonalai csak fokozatosan mutatkoznak meg a szemlélőnek. A Nap állásától függően, a kő bal oldalán felismerhetővé válik egy nagy alak, aki páncélinget és csizmát visel. Felemelt karjai felett, a fej jobb és bal oldalán egy kör látható, közepén mélyedéssel, valamint egy nyíl és egy íj. Ezek alatt két kisebb alak áll, a jobb oldalon pedig egy nagyalakú pajzs és egy kard látható.

A vésetekből egy harcos ábrázolása vehető ki, aki a fénybirodalomért küzd. Legyőzi az önnön magában lévő gonoszt, és ezáltal megtisztul a sötétség erőitől. A fényerő, az isteni szeretet segítségével oltalmazza tanulóit, melyet a két kisebb alak jelképez. Az eredeti élethez vezető útjukon segítőként kíséri őket. Karjait áldóan kiterjeszti, és ugyanakkor megóvja a szentélyt mindazoktól, akik a szükséges tisztulás nélkül akarnak közeledni. Ő egy „Perfectus”, egy beavatott.

Ugyanígy, a pajzsot és a kardot is jelképeknek kell értelmeznünk, melyek a „fény fegyverei”, tehát, mint a „bizalom-erő pajzsa” és a „Szellem kardja”. Az íj is a szellemi harcos ismertetőjegyei közé tartozik, aki beavatási útja során feláldozta magát, és bebizonyította, hogy képes volt az ellenerőket pontosan eltalálni, és ezáltal semlegesíteni.

A „Perfectus” összeköttetésben áll a fényerőkkel, és azokból él. A feje fölött, jobb oldalon található kör jelképesen e létállapot örökkévalóságát hivatott megerősíteni. Az alak fölötti hullámvonal a lét és keletkezés örök váltakozására utal. A hármas levelű lóhere az örökkön hatásos háromságot érzékelteti: az Atya, a Fiú és a Szent Szellem² háromságát.

 

A szarvas

A régi kőemlékeken sokszor találkozunk a szarvas-ábrázolás erőteljes jelképével. A bogumilok szobrászai e nemes állat képét, „amely friss vízre szomjazik”, abban az értelemben használták fel, ahogy az a zsoltárban is található, így hat ránk a Konjicban álló kövön látható kép is. Akaratlanul is azon lélek szomjúságára emlékeztet minket, amely egy számára idegen területen ébred fel, és válik tudatossá. Egy stilizált fa mellett ember térdel, aki karjait és fejét könyörgő tartásban nyújtja egy szarvas felé. A térdelő ember és a szarvas között nagy távolság van – ezzel a szobrász a földi ember létállapota és az isteni területen tudatossá vált új ember közötti szakadékot érzékelteti.³

A szarvast egy olyan ember jelképének is tekinthetjük, akiben felébredt az új gondolkodási képesség! A szarvasagancsból felfelé kiáradó hullám- és körvonalak bizonyára megengednek egy ilyen értelmezést: az új tudat kisugárzik az újonnan feltárult térbe, és egyesül a mindenségi megnyilvánulással.

Egy másik, Split város múzeumában kiállított pompás kő teljesen eltérő mondanivalót hordoz. A kövön látható két szarvas félreismerhetetlenül annak a léleknek a nyugalmát és harmóniáját mutatja be, amely elérte a „csillagok szféráját”. Megállapítható, hogy ezek az ábrázolások milyen erős rokonságot mutatnak a színjátékokkal, és a régi orfikus gondolatkinccsel, amelyben a szarvas a nagy Anya-Istennő fiát testesítette meg!⁴

Az ilyen jelképek rezgésükkel életben tudják tartani az isteni életterület üzeneteit. Így az ember képet alkothat magának arról, hogy valószínűleg milyen célt szolgálhattak ezek a kövek, és azok a helyek, ahol állanak. Olyan nyugalmi pontokat jelentenek a tájban, melyek a gondolatokat az eredeti világra irányítják. Mint korábban is említettük, a tudomány nem ad egyértelmű választ arra a kérdésre, hogy a bogumilok vajon ténylegesen ezeken a helyeken temették volna el a halottaikat. Hiszen ezeken a helyeken csak ritkán találtak emberi maradványokat. Inkább feltételezhető, hogy e helyek az erőkiárasztás helyei voltak, ahová a középkor keresői azért húzódtak vissza, hogy szellemi munkájukat háborítatlanul végezhessék. Az egyes kövekben, és a kövek lelőhelyein még ma is megérezhetjük a bennük rezgő fényerők összpontosulását. Ezek a rezgések még ma is betöltik a teret! Nem emlékhelyek, hanem szellemi erőterek, amelyek arra hívnak fel minket, hogy mindegyikünk váljék „Theotókos”-szá, olyan emberré, „aki Istent életre hívja”, vagyis, a Fény hordozójává.

—

Források:

¹ Hasonló ábrákat találtak többek között Göbekli Tepe-ben, Törökország legtávolabb eső dél-keleti részén. Lásd: Klaus Schmidt: Megépítették az első templomot. A kőkori vadászok titokzatos szentélye. Göbekli Tepe régészeti szenzációja. München, C.H. Beck Kiadó, 2006.

² Rudolf Kutzli: A bogumilok. Történelem, művészet, kultúra. Stuttgart, Urachhaus Kiadó, 1977,19. és további oldalak.

³ Ugyanaz, 88. oldal, 108. sz. ábra.

⁴ Eugen Roll: Eretnekek Kelet és Occitánia között: pataránusok, paulikiánusok, bogumilok. Stuttgart, Mellinger, 1978.

 

 

A katárok a szent Grál útján

 

A katárok mozgalma a Grál-elbeszélések virágkorában keletkezett. A korabeli minnesängerek, a trubadúrok misztikus képekben énekelték meg az isteni szeretetet, és e Grál-költeményeket a fejedelmi udvarokban adták elő. A katárok azonban nem álltak meg a szemlélődésnél. A szent Grálhoz, az isteni szeretethez vezető utat a tisztaság naponta gyakorolt életvitelével valóban be is akarták járni.

 

Krisztus után 950 táján, Bulgáriából kiindulva a bogumilok hirdették az őskeresztény-gnosztikus tant, ahogyan azt életük példájával a manicheusok mutatták be és hagyták rájuk. 1000-től pedig a katárok folytatták a megváltás ezoterikus keresztény tanának terjesztését, és ez a vallási mozgalom már rövid időn belül teljes virágzásnak indult. A 12. század végén Európában még alig hallott valaki a Grálról, a 13. század vége felé pedig már mindenki erről beszélt. A Grál-edény, a Szellem erőivel megtöltött kráter, ahogyan Hermész Triszmegisztosz nevezi, nyilván azért jelent meg Európa felett, hogy az érett lelkeknek elhozza a megváltó szeretet-üzenetet.

A katár mozgalom fellegvára Aquitániában, az akkori Dél-Franciaország területén volt, ahol rendkívül magas kultúra fejlődött ki. Különösen Languedocban – ebben a nagy aqutániai tartományban – virágzott a lovagi líra, a grófságokban és számos várban, és itt terjesztették a katárok tiszta keresztény üzenetét.

A katár szerzet szent Gráljának keresése Sabarthez vidékére vezet bennünket. Ennek a tájnak a titkát címerének következő szavaiban találjuk meg: Sabarthez, custos summorum. Ez azt jelenti: „Sabarthez, a legmagasságosabbnak az őrzője”. Ezt a legmagasságosabbat jelképesen egy világosságot kisugárzó Nap-testben ábrázolt szárnyas szent Grál fejezi ki. Sabarthez, fővárosával Tarasconnal, egy kis helytartóság volt Languedocban, amely a bájos Ariége- völgy egy részét és a Sem felföldet foglalta magába, és amelyet a foix-i grófság vett körül. Az Ariége-völgyből 100 méternyire kiemelkedő sziklán magasodik még ma is a fenséges vár, amelyet egykor a foix-i grófok laktak, akik támogatták és védelmezték a szent Grál iskoláját és a katár szerzetet.

A középkorban híres lovagi udvar volt ez a vár, amelyben a trubadúrok, így Chrétien de Troyes, Bertrand de Born és Wolfram von Eschenbach is szívesen látott vendégek voltak.

 

Szellemileg szabadok menedéke

Az Ariége völgye a maga 50 barlangjával és barlangrendszerével, amelynek széles termei, magas csarnokai sok kilométer hosszú szűk folyosói mélyen szétágaznak a hegyekben, mindenkor az ott élő emberek menedék- és lakhelye volt. Emellett melegvizű forrásai gyógyulást hoztak, különleges atmoszférája pedig természetes szentélyként szolgált.

Az ott talált sziklarajzok maradványai alapján 12.000 évre visszamenőleg nyomon lehet követni a vidék benépesedését és vallási életét is.

Sabarthez dombjai és barlangjai a katárok megjelenése előtt már a kelták és druidák kultikus helyeiként is szolgáltak, valamint megtaláljuk itt a manicheus, paulikiánus és priszcilliánus befolyásokat is, amelyek mind gnosztikus szellemi áramlatok megnyilvánulásai.

A katár név a görög catharos-ból származik, ami tisztát jelent. A katárok egyszerűen keresztényeknek mondták magukat. A nép les cathares (a tiszák), vagy a les bonhommes (a jó emberek) néven emlegette őket. Az albigensek nevet az egyház adta nekik. Ezzel a névvel illették ugyanis az aquitániai ún. eretnek mozgalmakat.

Katár nem keresztség vagy belépési nyilatkozat révén lett valaki. Ehhez Jézus példáját követő, hosszantartó előkészítő keresztény cselekedeti életre volt szükség. A katárok tudatában voltak annak, hogy a léleknek az anyagtól való megváltását nem valamiféle formaság rituális utánzása hozza meg. Tudták, hogy a szent Grál keresztény beavatási misztériuma a Betlehemből a Golgotára vezető út tényleges követésével valósítható meg.

 

A jelképes falon és misztikus kapun át vivő út

Azt a komolyságot és odaadást, amellyel a katárok a belső átalakulási folyamatnak szentelték magukat, leginkább akkor tudjuk átérezni, ha elkísérünk útján egy korabeli ifjú tanítványt. Az a jelölt, aki eltökélten a szent Grál útjára lépett, lemondott a polgári életről, a házasságról, a földi javakról, valamint a hús- és borfogyasztásról. Átélte az „endúrát”, énjének önkéntes halálát, hogy személyisége, megszabadulva minden evilági kötöttségtől, az isteni világosság- és szereteterők méltó edénye lehessen. Az Ariége-völgy barlangjaiban sok jelölt töltötte el az évekig tartó előkészületi időt. A katárok már 1000. óta lakták és szentelték természetes templomi helyeiknek ezeket a barlangokat, a belső, szent Grálhoz vivő útjukon. Részben megerősítették és falakkal zárták le őket, és így alakultak ki a nehezen megközelíthető ún. spoulgák.

Tarascontól délre, Ussat/Ornolac falucska felett a Montagne sacrée-ben, a szent hegyben találhatók a katárok templomai. A völgyet a 13. században még egy természetes víztároló gyanánt működő tó foglalta el, amelynek hullámai szinte a templomként szolgáló barlangokig csaptak fel. A szent Grál útján haladó jelölt ezeknek a szentelt helyeknek a magányába vonult vissza. Miután átlépte a „jelképes falat”, vagyis búcsút mondott a világnak, idősebb testvérei segítségével fokról fokra áthatolt a teljesülésig. Ennek az útnak a szakaszait hallgatás, böjtölés, munka, az asztrozófia és a gyógyítás tudományának elsajátítása, valamint a mindenekelőtt a János evangéliumon alapuló keresztény beavatási rejtélyek gyógyító üzenetének fokozatos feltárulása kísérte.

A katárok tudták, hogy csak a megváltó ismeret és a szolgáló élet vezet a Grálhoz. Röviddel a beavatás előtt, miután 40 napig böjtölt, a jelölt a „misztikus halált” halta. A Kepler nevű barlangban három napra jelképesen sírba helyezték, hogy véghez vigye endúráját, a meghalást a természet keresztjén. Lelke így, Jézus valódi követésével átélhette a „consummatum est”-et, vagyis hogy „elvégeztetett”.

 

Az endúra nem jelenti a fizikai halált

A Grál-rejtély szorosan összefügg a halálélménnyel. A Grál felirata, amellyel a jelöltet a szerzetbe hívják, egy epitáfium, sírfelirat. Ez az endúra nem a fizikai halált jelenti. A régi ént, a földi természethez kötött tudatot kell átadni a megújító Krisztus-erőnek, hogy a lélek újjászülethessen.

A harmadik napon azután mestere előhívta a „sírból” a jelöltet, aki átvehette „consolamentumát”, a vigasztalás szakramentumát, és így megtisztult lelke összekapcsolódhatott Isten szellemével. Ez a nagy esemény a Betlehem-barlangban zajlott le. A jelölt a misztikus kapun át lépett be ebbe a barlangba. Itt egy druida eredetű oltárkő volt elhelyezve. A gránitot fehér vászonterítő borította, az áldozati asztalon – a János evangéliumnál kinyitva – a Biblia feküdt. A sziklafal egy mélyedésében, függönnyel eltakarva állt a Grál-edény. Szintúgy druida-korabeli a pentagram, a sziklafalba vésett ötszög, amelyben a betlehemi csillag körvonalai ismerhetők fel. Ebben az ötszögletű mélyedésben állt a jelölt, amikor megkapta a beavatás pecsétjét, a konszolamentumot. Teste, felemelt fejével, széttárt karjaival és lábaival maga is ötágú csillagot képezett.

A betlehemi Krisztus-születés a jelölt számára testileg is megélt valósággá vált. És tudta – ezt erősíti meg Antonin Gadal, a katárok pátriárkája és tanúja korunkban -, hogy azt az embert, aki Betlehemből jött, semmi sem képes megfélemlíteni, semmi sem térítheti le a jó útról. Senki sem tudna úrrá lenni azon a titokzatos erőn, amelyet ő megtestesít.

Miután „parfait”, vagyis tökéletes lett, a beavatott a misztikus kapun át elhagyta a szentélyt. Először mutatott be papi szertartást a gránit oltár előtt, és intézte áldó szavait társaihoz. Majd pedig az ifjú „tökéletes” végighaladt a katárok híres útján, amelyen ma mi is végigmehetünk, a szent hegytől egészen Montségur váráig, a perfektek központjáig, ahonnan azután kiment a világba, hogy a világosságot kereső embereknek elvigye ezt a világosságot.

 

A katárok öröksége jelen van

A magas sziklára épült katár erődítmény hajót formáz. Olyan helyen emelték, ahol a régi időkben naptemplom állt, amely az embereket Zarathusztra misztériumaival kapcsolta össze. A többszintű kápolnában egy napszentély építési törvényei valósultak meg újra. Június 24-én, Szent János napján, déli 12 órakor a napnak egy sugara behatolt egy keskeny ablaknyíláson, és a szentély szemközti falán megvilágította Krisztus, a Naplogosz Grál-áldozatának jelképét.

Amikor az inkvizíció serege 1244-ben megadásra szólította fel a vár lakóit, a katárok időbeli haladékot jártak ki, hogy spirituális feladatukat még be tudják fejezni. A kivégzés előtti este a szerzet minden tagja, akik hitvallásukat a tűzhalállal akarták megpecsételni, nagymesterük, Bertrand Marti kezéből megkapták a konszolamentumot, hogy átnyújtott lelkük örökre egyesüljön a szellemmel. A katárok titkos kincsét, a szent Grált ezentúl az Ariége völgyében, a barlangokban őrizték. 1244. március 16-án 205 férfi és nő önként ment a máglyahalálba. A legenda szerint, azon a napon, amikor ők kéz a kézben, énekelve mentek a lángokba, egy bárd, aki tanúja volt az eseménynek, a következőt jövendölte: Hétszáz év múlva újból kivirágzik a babér a mártírok hamvain.

1944-ben a katárok pátriárkája, Antonin Gadal, hét társával együtt felment Montségur várába, hogy beteljesedjék a trubadúr jóslata. A szent világosság, a szent Grál erejének keresőit üldözhetik, kínozhatják és megölhetik, de a világosság maga sohasem pusztítható el, és ahol egyszer felragyogott, oda újból visszatér.

Ebben a tekintetben Albi olyan hely, amelynek túlméretezett katedrálisa még ma is uralja a városképet, az inkvizíció külső győzelmét hirdetve az eretnekek felett. E helyütt nem kívánunk az egyháztörténelem könyvének legfeketébb lapjaiból idézni – tekintettel a Grál mindent megbocsátó szeretettörvényére és az ezzel kapcsolatos viszálymentességre, amelyre a katárok mintaszerű állhatatossággal mutattak példát. De Albiban később váratlan, csodálatos folyamatok zajlottak le, amelyek az emberiség szellemi fejlődését szolgáló spirituális fordulathoz és egy teljesen új impulzushoz vezettek.

 

Az emberiség megszabadítása a Krisztus megjelenésével kapcsolatos várakozásoktól

1167-ben éppen ott, Albi közelében bízta meg Nicetas bolgár pátriárka a Katár Szerzetet spirituális feladatával, azzal, hogy Európával megismertesse a keresztény beavatási misztériumokat. Az emberiséget a történelmi, dogmatikusan lerögzített Krisztus-elképzeléstől el kell vezetni a Krisztus-erő kozmikus távlatainak megszabadító valóságába, amely mint egy világossággal teli Grál, elűz minden sötétséget az emberi lélekből. A belátástól hajtva, az igazság megsejtése által gyógyíthatatlanul megsebezve, az embereknek az új lélek születésének útjára kell lépniük, amely többé már nem hallgat a saját én-központú akarat dalaira, hanem a Krisztus-sugárzásban lélegzik, részesül a Grál szeretet-csodájában és mindazok csodás megvendégelésében, akik az igazi örök életre éheznek.

Szintén Albiban, közvetlenül az inkvizíció győzelmi katedrálisa mellett fekvő híres rózsakertben kapta meg 1954-ben az Arany Rózsakereszt Ifjú Gnosztikus Szerzete az egyetemes világosságtól azt a megbízást, hogy folytassa és bontakoztassa ki a katárok művét. Jan van Rijckenborghnak, az Arany Rózsakereszt nagymesterének Antonin Gadal, a katárok pátriárkája adta át azt a nagymesteri pecsétet, amelyet Nicetas bolgár pátriárka a 12. században bízott rá a Katár Szerzetre.

E belső szellemi kapocs látható jeleként 1957. május 5-én az Ariége-völgyben, Ussat-les-Bainsben emlékművet állítottak fel, amely a Galaad nevet viseli. Ezzel a névvel a Grál-elbeszélésekben is találkozunk. Szószerinti fordítása: „a tanúbizonyság kőből készült emlékműve”. A kocka alakú emlékmű négyzetén fekszik az oltárkő, amely előtt beavatását követően a perfekt első szertartását megtartotta. A követ az emlékműhöz a katárok utolsó pátriárkája adta át az ifjú Gnosztikus Szerzetnek. Ez az emlékmű jeleníti meg a Krisztushierarchia megszakítás nélkül folyó világmegváltó munkáját, a maga háromszoros tevékenységében: Grál, katárok és a kereszt a rózsákkal.

 

Beléphetünk a feltáruló új dimenzióba

Magától értetődő, hogy például Betlehem és Lombrives barlangjai, valamint a „katedrális” Ussat-les-Bainsben olyan helyek, amelyekben a belső tisztaság és szolgálatkészség különleges légkörét még ma is tisztán érezhetjük. A Lombrives barlang katedrálisa egy kb. 80 méter magas természetes dóm. Itt tartották szolgálataikat a katárok. 1328-ban, tehát Montségur eleste után 84 évvel befalazták, és a külvilágtól teljesen elzárták ezt a barlangot. 510 katárt zártak be ide, akik így, mivel környezetük már nem tudta ellátni őket, éhen haltak. Földi maradványaikat később megtalálták.

Ha a Grál üzenetét színes képekben adták is át az emberiségnek, a Grál ettől még nem mese. Élő, vibráló valóság, még modern korunkban is. Mi nem rajongással közeledünk ehhez a valósághoz. A Grál olyan távlattal bír, amelyet fel lehet és fel is kell tárni az endúra megfontolt gyakorlata segítségével. Ez a földi érdekek és törekvések feladását jelenti, miután kapcsolatba kerülünk Isten szellemével, az Egyetemes Gnózissal.

A hermészi törvény, a „mint fenn, úgy lenn” alapján a Grálnak van egy makrokozmikus, egy kozmikus és egy mikrokozmikus nézete is. A makrokozmikus nézet a mindenségi megnyilvánulás, a kozmikus nézet a Földre, az emberiség lakhelyére vonatkozik, a mikrokozmikus pedig az emberben lévő Grál-kehely. Ezt a kelyhet ismét meg kell találni, meg kell tisztítani, és elő kell készíteni, hogy befogadhassa a szellem gyógyító erejét.

A Grál csodája mindenkié. Az élő Grál képe ezért érinti meg a tudat legmélyebb rétegeit, és kelti életre a szunnyadó, betokosodott lelket. A valóságra emlékezve, amelyet ő egykor ismert, és amely újra meg újra az emberiséghez fordul, istenkeresővé válik. Az időtlenül felhangzó kérdésre: Akarjátok-e a Grált fogadni? pedig így hangzik a szintén időtlen válasz: Csak egyetlen törvény van: a mély, szent vágyakozás!

 

 

A rózsakeresztesek szegletkő szabadkőművessége

Catharose de Petri

 

Minden korszakban számtalan sokan voltak a világon, akik lelkük megváltásán és az örök élet elérésén fáradoztak. Sokan kerestek, de csak nagyon kevesen találtak! Így hát azok száma sem valami sok, akik tévelygő világunkban képesek voltak az élő víz forrásának feltárására.

 

Csekély számuk nyomban érthetővé válik, ha meggondoljuk, hogy az isteni életelvet csak akkor lehet felfedezni, ha szemünk felismeri a dolgok számtalan formában megnyilvánuló hiábavalóságát. Ekkor fel kell fedeznünk és ki kell kutatnunk azt a rengeteg szánalmas hazugságot, amely a világ külső pompája mögött rejtőzik. Ezenkívül meg kell értenünk, hogy a lélek békéje és üdvössége csak azon az életen alapulhat, amelynek semmi köze sincs a dialektikus földszférából származó élethez. Hogy a kereső lélekben a bölcsesség szeretete felébredjen, a szellemi iskolák szolgálói minden évszázadban és lehetőség szerint mindenütt megkísérelték a megváltás után kutató embert a halál sírverméből kiemelni, és a fényesen világító új életbe elvezetni.

Mivel az emberiség most is nagyon kritikus időket él át, a szellemi iskola hívó hangja ismét felcsendül. Az a célja, hogy Önök is belássák, mennyire fontos élő építőkövekként, igazi szabadkőművesként az isteni tervvel együttműködni.

 

Az emberiséget kiemelni a szenvedésből

Az eredeti életterület csak akkor nyeri el valódi értékét, ha teljes egészében maga az ember valósítja meg. Az a szándékunk, hogy ez irányú törekvéseikben felvilágosítással siessünk a segítségükre. Figyelmüket ezért a rózsakeresztesek szegletkő szabadkőművességére irányítjuk, mely olyan régi, mint maga a dialektikus ember. Ez a szabadkőművesség közvetlenül a misztériumokból, vagyis Isten rejtélyeiből ered, melyek mindig arra irányulnak, hogy az emberiséget az alacsony életből, amelyben teljesen elsüllyedt, az eredeti világosságba emeljék. Ezért az eredeti szabadkőművesség sohasem foglalkozik polgári etikával, a testvériség eszméjének ápolásával vagy humanista praktikákkal. Más szóval: sohasem irányul a kultúra vízszintes síkjára. Az igazi szabadkőművesség nemcsak a múltban, hanem a jelenben is még mindig az a módszer, amelynek segítségével az elsüllyedt ember – a mai látszatember – egykori dicsőségéhez visszatérhet. Aki ezen az úton jár, annak az etika, a testvériség és a humanizmus magától értetődő.

Az eredeti szabadkőművesség azon a tényen alapszik, hogy senki sem válhat a vallás, a tudomány vagy a jóságkultúra által igaz emberré, hanem csakis egy alulról elkezdett, tökéletesen új építkezés hozhatja meg ezt, miután a régi épület lebontását már elvégezték. A dialektikus életrendszer semlegesítésével kapcsolatban szóban és írásban már több ízben rámutattunk arra az alapvető szempontra, hogy a természetszülte embernek alább kell szállnia, hogy a mennyei életrendszer újra megnyilvánuljon. Ezért biztonsággal megállapíthatjuk, hogy minden vallásos, tudományos és emberbaráti gyakorlat, melyet a régi személyiségépülettel és általa – vagyis a dialektikus világrendre támaszkodva – végeznek, kivétel nélkül negatív eredményt hoz, és ez a jövőben sem fog változni!

 

Az ellentétes polarizáció törvénye

Mindamellett talán érdemes annak a ténynek is figyelmet szentelni, hogy a férfiak és nők abban a szabadkőművességben, amelyre itt mi gondolunk, teljesen egyenértékűek. Sőt ennek a szabadkőművességnek nagyon határozottan az a célja, hogy férfiak és nők együttműködjenek, s ez így is van rendjén. Ha Önök e tekintetben helyes megértéssel bírnak, akkor azt is tudják, hogy mind a férfi, mind a nő részt vesz a regeneráció folyamatában. Amikor tehát Pál arra a kegyelemre utal, amelyet a nő a férfin keresztül kap, akkor az apostol bizonyára nem ószövetségi alapokra helyezkedik, hanem arról a valódi együttműködésről beszél, amely az ellentétes polarizáció törvényéből következik. És ebben az összefüggésben a legcsekélyebb párhuzam sincs a zsidó vallás által képviselt állásponttal, amely a nőnek csak nagyon is másodlagos szerepet szán. Véleményünket egy régi iratból vett idézettel támasztjuk alá, mely egy rózsakeresztes testvértől, dr. Sigismund Bacströmtől ered, aki ezzel kapcsolatban azt írja: „A szellemi világban sem a szent angyaloknál, sem az emberi nem halhatatlan értelemmel megáldott szellemeinél nincs különbség a nemek között. Ezenfelül a megváltás műve egy nőn (Márián) keresztül ment végbe. És mivel az üdvösséget a női nemnek éppúgy megígérik, mint a férfinak, szerzetünk egyetlen arra méltó asszonyt sem zár ki a beavatásból, mert maga Isten sem zárta ki az asszonyt az eljövendő új élet boldogságából.”

A polgári vallásosságra alapozott szabadkőművesség visszavonhatatlanul megreked. Ezt bizton meg tudjuk állapítani. Ugyanez lesz a sorsa annak a szabadkőművességnek is, amelyet a tudományra alapoznak, vagy amely a különböző módon gyakorolt jóságkultúrára támaszkodik, és így kétségtelenül kihűlt lávává kövesedik. Az igazi szabadkőművesség mindezeket felülmúlja, mivel az Egyetemes Tanból, az emberi nem eredeti valóságából származik. A jobb megértés érdekében Önöknek meg kell ismerniük, hogy mit lehet és mit nem lehet vallásnak nevezni.

A természetvallás csupán vallásos érzelmek rendszere, melyet vagy támogat az értelem, vagy nem. A világtörténelem folyamán számos ilyen jellegű vallási rendszer létezett, mely aztán számtalan csoportra esett szét, így keletkezett az újkori történelem folyamán a rengeteg egyház és szekta, melyek állandóan arról vitatkoztak, hogy tulajdonképpen mit kell érteni a kereszténységen. Óriási erőfeszítéssel, éjjel-nappal azon fáradoznak, hogy végre eldöntsék, vajon melyik tényező köti össze ezeket a széttagolt részeket. Ennek érdekében aztán időről időre nemzetközi konferenciákat hívnak össze. Ez viszont azt bizonyítja, hogy az emberiség az igazi kereszténységet nem ismeri, hanem csak néhány benyomást és elképzelést alakított ki róla.

Azt a szabadkőművességet, amely valamely vallásos rendszeren nyugszik, sohasem lehet a szó eredeti értelmében szabadkőművességnek nevezni. Európa és Amerika ismert szabadkőműves mozgalmai a zsidó vallás szertartására, jelképrendszerére és mágiájára támaszkodnak. A jelenlegi tudomány a dialektikus élet szükségéből és nyomorúságából keletkezett, és olyan értelmi megnyilvánulást mutat, amely a kísérleteken és a feltevéseken alapszik. Ezért kell botladozva bejárnia a tapasztalat útját. Az a szabadkőművesség, amely ezzel az alapvetően hiányos tudománnyal él, sohasem lehet valóban SZABAD kőművesség. A humanizmus pedig, ahogyan ezt az ember érti, olyan jóságkultúra, amely a dialektikus emberiség belátásain alapszik. Mert amit az egyik csoport jónak és humánusnak tart, attól a másik undorodva fordul el. Biztosan érzik, hogy ily módon nem lehet eljutni az alapvetően jóhoz. Legfeljebb bizonyos normákat lehet egy ideig követni, melyek aztán törvényszerűen az ellentétükbe fordulnak.

Ezeket a kijózanító tényeket tudatosítva adva van a lehetőség, hogy a valódi szabadkőművesség lényegéhez is közeledhessünk, vagyis ahhoz az alapelvhez, amelyről itt szó van. Egy igazi szabadkőművesnek olyan erőt és értéket kell szegletkőként munkája számára kiválasztania, amely minden polgári vallásos szokáson és vélekedésen felülemelkedik. Ennek a szegletkőnek mentesnek kell lennie minden kísérletező tudománytól és éppúgy minden jóságnormától is a szokásos emberi értelemben. Az eredeti szent iratok ezt a szabadkőművességet úgy említik, mint „az Élő Kő kiválasztását és elnyerését”. Ez azt jelenti, hogy egy olyan erőt és értéket választunk, amely minden mástól függetlenül tökéletesen szabadon meg tud és meg is fog nyilvánulni a tanuló számára.

 

Minden tekintélytől és korlátozástól mentesen

Most már megértik, milyen hatalmas távlatok nyílnak meg itt előttünk. Mert az ilyen kőművesség független minden tekintélytől és korlátozástól. Ezért mindenekelőtt ön-szabadkőművességről van szó, mivel ez élő kövekből építkezik az egész emberi életrendszer bevetésével. Olyan munka ez, amelyben az „abszolút lét” – a Jézus Krisztus név erre utal – képezi az alapot és a célt. Ha tehát a „napkeleti csillag”, a napkelte jegyében kezdődik a munka, akkor az ilyen szabadkőművesség célját már nem lehet különböző módon magyarázni.

Ezt az élő szegletkövet egy igazi SZABAD kőműves nem fogja elvetni, mivel tudja, hogy újjászületése csakis ennek segítségével mehet végbe. Tudja, hogy az isteni bölcsesség – mely egy alapigazságba, egy szegletkőbe van bezárva – olyan erővel rendelkezik, amely minden dialektikus befalazottságot lerombol. Ezért mindössze egy feladat van, amelyet véghez kell vinnünk. Erről Péter 1. levele beszél a 2. fejezet 5. versében: „Ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá, szent papsággá, hogy lelki áldozatokkal áldozzatok, amelyek kedvesek Istennek a Jézus Krisztus által.”

Aki a szabadkőművességgel így foglalkozik, az olyan szegletkő-kincs birtokába jut, amely égből aláhulló kábakőként fog a rendelkezésére állni mindenkinek, aki ezt valóban akarja.

A szegletkő-szabadkőművességnek az a szándéka, hogy a fény eredeti birodalmával kapcsolatban legyen, és kizárólag azért dolgozik, hogy a bukott embert ebbe az eredeti világosságbirodalomba visszavezesse. Ehhez azonban az szükséges, hogy a jelölt mindenekelőtt tanulóként építse fel a szellemi házát! Egy új négyszeres személyiséget kell felépítenie, amely tökéletes összhangban van a mennyei ember háromszoros tudatmagjával.

Valószínűleg ismeretes Önök előtt, hogy a régi jelképek az embert olyan „kőként” ábrázolják, amely a mindenségben hétszeresen tud megnyilvánulni. Ezért beszél a régi bölcsesség egy „hétszemű kőről” is.

Érthető, hogy itt arra az emberre utalnak, akinek szellemi megnyilvánulása hétszeres. A „hétszemű kő” ugyanis kapcsolatban van a hétszeres mikrokozmosz hét aurikus terével és hét tudatmagjával, melyek a központi szellemet körülveszik. Ez a hétszemű kő – a hétszeres emberi rendszer – az a kő, amelynek élővé kell válnia. Ekkor lehet ezt a követ beilleszteni abba az egyetemes templomba, amely Krisztus szegletkő-kincsén épülve minden korlátozáson felülemelkedik.

 

Építkezés tiszta alapok nélkül

Egészen nyíltan megmondhatjuk, mivel kétségbevonhatatlan tény, hogy aki kőműves akar lenni, és mégis ezen egyetemes feladat színvonala alatt vagy azon kívül áll, az meg fog szégyenülni, és munkája mindig is eredménytelen lesz. Érthető azonban, hogy egyáltalán nem kellemes érzés ezzel az igazsággal szembesülni. Mindig láthatunk ugyanis magunk körül olyan jószándékú, mégis teljesen fölösleges fáradozásokat, amelyeknek az a célja, hogy ebben a világban valamilyen tűrhető építményt létrehozzanak. A lényegen azonban ez semmit sem változtat – ezt a tények is bizonyítják -, és az építők ezt a szegletkő-kincset újra meg újra elvetik, mert állandóan megütköznek és megbotránkoznak rajta. Gondoljanak csak ezzel kapcsolatban a Szentírás szavaira: „A kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a szegletnek fejévé, és megütközések kövévé s botránkozások sziklájává.” (Péter 1. levele, 2:7-8)

Ez nagyon is érthető! Mert a világegyetem mindenkit egy nagy, isteni célhoz, vagyis a világgal és emberiséggel kapcsolatos istenterv teljesítéséhez hajszol. Ebben a nagyszerű tervben csakis egyetlen kő számít szegletkőnek: Jézus Krisztus. És minden, ami nincs összhangban ezzel a kővel, viszályba kerül vele. Mihelyt pedig az ember belátja, hogy a dialektika világát össze kell törni, hogy végül minden újra az eredeti istentervnek engedelmeskedjék, akkor beteljesednek azok a szavak is, hogy Krisztus nem azért jött, hogy békét hozzon, hanem hogy fegyvert. A rózsakeresztesek szegletkő-szabadkőművessége ezért sohasem próbálja meg a bukott embert humanizálni vagy vallásos életét támogatni, mert itt arról az eszméről van szó, amely Krisztusban fénylik. És ennek az eszmének egy teljesen új életben, egy teljesen új világban kell élő valósággá válnia, hogy az újonnan-születettet eredeti életterületére vissza lehessen vezetni.

Eközben talán azt kérdezik, hogy ennek a szabadkőművességnek miért kell a rózsakereszt nevében végbemennie. A válasz így hangzik: azért, mert a hétszirmú rózsa vagy a hétszirmú lótusz, a hétszer hétszeres mikrokozmikus építmény, a hétszemű kő jelenlegi létállapotunkban kizárólag a keresztút, a regeneráció vállalása révén válhat élő valósággá.

A helyes megértés kedvéért csak azt szeretnénk még ehhez hozzáfűzni, hogy aki ezen a keresztúton jár, annál teljesen természetes módon alakulnak ki a következő képességek:

Jóindulat, amely figyelembe veszi a felebarátot,

humánus életmód,

valódi testvériség és szeretet minden embertársunk iránt.

 

 

A hagyomány szerint Jákob emelte az első kőrakást, a közötte és Lábán között létrejött egyezség jeleként.

„És vőn Jákob egy követ, és felemelé azt emlékoszlopul. És monda Jákob az ő atyjafiainak:

Szedjetek köveket! És gyűjtenek köveket és csinálának rakást; és evének ott a rakáson. És nevezé azt Lábán Jegár Sahaduthának, Jákob pedig nevezé Gálhédnek. És mondja vala Lábán: E rakás bizonyság ma, közöttem és közötted, azért nevezék Gálhédnek.

(Mózes I. könyve, 31, 45-48)

 

A héberek és a kelták között vallási szokás volt a „Tanúbizonyság kőrakásának” emelése. Így tettek tanúságot megingathatatlan hitükről, valamint a közöttük és az egyetlen, láthatatlan Isten közötti szövetségükről.

 

 

„A végleges otthonban való elhelyezkedés kívánsága a porszemben is él.

Az egész föld a vita nuovára sóvárog, mert nincsen kavics, amely ne a teljesértékű létet kívánná.”

(Hamvas Béla)