A Pentagram 2014. évfolyamának cikkei könyvajánlók nélkül

 

2014/1. szám

 

 

A csend

 

Bárhol jelenjen is meg a szív élő csendjének ez az ereje, a környezetre rendteremtő módon hat: az indulatok hullámai elsimulnak, az ellentétek megoldódnak, a kérdésekre gyakran szinte magától megjön a válasz. E folyamat hatására titokban sokan érzik, hogy a valódi nyugalom, a valódi csönd, ami után a lélek vágyódik, az valami egészen más és kimondhatatlanul sokkal több, mint a nyugtalanság üdvös hiánya. Több annál, minthogy csak ellensúlya legyen a mindennapi élet túlzott követelményeinek.

Annál is több, hogy csupán a lelki egészség egyik előfeltétele legyen. A rendteremtő nyugalom más erőkből táplálkozik: ez az eredeti, isteni életterülettel összeköttetésben álló és abból élő új lélek állapota. Ez az az életterület, amelyből a belső utat járó embernek rejtélyes módon szabad részesülnie.

 

 

A csend útja

 

Ki ne szeretne ebben a rohanó világban egy kis nyugalmat és visszavonulást? A legtöbben azonban képtelenek huzamosabb ideig nyugton maradni. Egy belső nyugtalanság kizökkenti és arra készteti őket, hogy minél előbb új dologba fogjanak. Zaklatott világunkban a belső csend valami szokatlan, valami költséges dolog. Pedig ez lenne a megszabadító út elsődleges feltétele.

 

Volt egyszer egy öreg király, aki egész életén át ide-oda utazgatott a világban. Az ismeretlent, valami valóban újat keresvén országról országra vándorolt. Élete végén azonban meg kellett állapítania, hogy a Föld semmi újat sem tudott neki nyújtani. Mégis tovább keresett, mert meg volt róla győződve, hogy lennie kell valaminek, ami biztosan teljesen más, mint minden egyéb, amivel valaha is találkozott. Végül egy magas hegyhez ért, a világ legmagasabb hegyéhez, melyet nagyon nehéz volt megmászni. Mivel a király már nagyon fáradt volt a sok utazástól, elhatározta, hogy hét fiát küldi fel a hegyre, hogy keressék meg neki azt az ismeretlen „valamit”.

Hosszú és veszélyes vállalkozás volt ez. Amikor fiai végül visszatértek, a király türelmetlenül kérdezte, hogy találtak-e valamit.

Apánk, megtaláltuk, amit kerestünk. Találtunk valamit, ami a Földön nem található.

Hogy nézett ki? – kérdezte izgatottan a király.

Éppolyan volt, mint én – mondta a legidősebb fiú.

Bőre olyan, mint a krokodilé – jegyezte meg a második.

Akkora volt, mint a palota kapuja – válaszolta a harmadik.

Drágakövekkel kirakott koronát viselt – kiáltotta a negyedik.

Örült, hogy találkozott valakivel – bizonygatta az ötödik.

Egy légió állt mögötte, hogy megvédje – fűzte hozzá a hatodik.

A kuszának tűnő válaszok hallatán a király csak még kíváncsibb lett, és azt kérdezte:

Milyen úton mentetek, hogy megtaláljátok az ismeretlent?

A fiai részletesen elmesélték, hogy milyen fáradságos volt az utazásuk, és milyen veszélyekkel kellett megküzdeniük. Mindezt csak apjukért tették!

Ekkor az apának feltűnt, hogy a legfiatalabb fia még semmit sem mondott.

Hát te, legifjabb fiam, melyik úton mentél? – kérdezte.

A csend útján, apám – hangzott a királyfi válasza.

A csend útján? Hiszen nincs is olyan út, melyet így neveznek és a hegy csúcsára vezet. Pontosan követted a parancsomat, mint fivéreid?

Bocsáss meg, apám! Be kell vallanom, hogy a palotában maradtam. Mikor éjszakánként az ablak előtt álltam, s ahogy a csillagos eget néztem és megbízásodon gondolkodtam, földöntúli nyugalom költözött a szívembe.

 

A belátás azt jelenti: elbúcsúzni

Ezt a történetet a Lectorium Rosicrucianum Ifjúsági Művének egyik évkönyvéből vettük. Leírja a kereső nagy vágyakozását a földöntúli, isteni csend megtapasztalására. A hétköznapi életben előforduló számtalan érintést és megindultságot az ismeretlen, az igaz, az isteni csend – gyakran még nem tudatos – keresése okozza. Azt, hogy ez a csend „közelebb van hozzánk, mint kezünk és lábunk”, az anyagelvű társadalom emberének gyakran nehéz felfogni és elfogadni. Mégis, ez a csend nem is olyan megfoghatatlan, mint amilyennek tűnik.

Mit jelent, hogy „közelebb van, mint kezünk és lábunk”, és mit értsünk az „isteni” jelzőn? Természeténél fogva az ember teljesen a sötét anyaghoz van kötve. Az elbeszélés királyához hasonlóan mérföldeket tesz meg a tér és idő világában azért, hogy az élő víz kútja utáni vágyát csillapítsa. Eközben úgy viselkedik, mint némely állat. Amikor például egy légy nekirepül az ablaknak, látszólag megtapasztalja, hogy az üvegen nem tud átmenni. Kicsivel később azonban teljes sebességgel nekirohan ugyanannak az üvegnek, mert a szabadságot keresi, és ki akar jutni a szobából. Sokan éppen így járnak el, mikor útjukon akadályokba ütköznek. És ez így megy tovább egészen addig, amíg – mint a legifjabb királyfi – arra a belátásra nem jutnak, hogy abbahagyják a keresést, és elcsendesednek.

Ebből a szempontból az a pillanat, amikor valaki a dialektika kemény üvegének ütközik, mégis a megmentését munkálja. Ekkor ugyanis régi, hosszú idők óta dédelgetett illúziók dőlnek össze benne, és nemsokára anyagi vágyainak romhalmaza előtt áll. Ez az a pillanat, amelyben képes megtanulni és belátni, hogy énjének vágyakozása sohasem fogja őt előbbre vinni. Az ütközés ezért kegyelem – még akkor is, ha sebekkel, fájdalommal és szenvedéssel jár. Az ebből fakadó belátás következtében változhat meg mélyrehatóan az élet. Minden dolog új jelentést kap és a valódi helyére kerül.

 

Saját magunknak kell megálljt parancsolni

Felhagyni a régi, megszokott cselekvéssel, elcsendesedni a belső Úr előtt – ez a belső megszabadulás útjának jelentős pillanata. Ez a pillanat mindazok számára fontos, akik valóban járni akarják ezt az utat. Az út, az ösvény nem vonat, amelyben kényelmesen helyet foglalhatunk, és amely önműködően a céljához szállítja utasát. Sokkal inkább arról van szó, hogy tudatosan kijelöljük a menetirányt, megszokott életünk előre programozott vonatát pedig idejében elhagyjuk. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy amennyire tudatosan csak lehet, el kell bocsátanunk, amit a saját énünknek tekintünk. Meg kell tanulni otthagyni régi tapasztalataink – egész dialektikus múltunk – vágányát. Ugyanígy a jövőt is el kell engednünk, mert ez sem egyéb, mint régi tapasztalataink kivetítése. Az „elengedés” mély nyomot hagyó tapasztalatok leszüremléséből fakad, és az a felismerés váltja ki, hogy az én a maga tartós látszatkeltésével és cselekedeteivel nem képes szabaddá válni. Annak révén, hogy az én taposómalmát külső szemszögből tanulmányozzuk, egy pillanatra eltűnhetnek a tér-időbeli dimenziók, és a Ma csendes, nyugodt pompában mutatkozik.

Ez a „kiszállás” nem egy térben és időben történő ellenmozgás, hanem minden mozgalmasság felváltása az abszolút belső csendre, amelyben a szív rózsájának megszabadító és megújító ereje hatásossá válhat. Aki legyőzi énközpontú cselekvéseit, tudatára ébred, hogy úgyszólván vonaton ül, de csak azért tűnik úgy, mintha utazna, mert szembejön egy másik vonat. A peron, az emberek, ő maga – hirtelen minden megáll. A haladás illúziója szétpukkan, mint egy szappanbuborék. Most derül ki, hogy valójában mindvégig egyhelyben állt. Aki így felébred élete álmából, az megtapasztalhatja a lélek mély csendjét. Az az érintés, melyet ez a csend vált ki, teljesen másfajta, mint az a mozgalmasság, amely az énközpontú tevékenység eredménye. Ami ebben a mérhetetlen csendben mozog, az Isten teremtése. Aki ebben feloldódik, az képes a világban élni és hatni anélkül, hogy függne tőle és az irányítaná őt.

Térjünk most vissza elbeszélésünk kezdetéhez. A hat fiú nem riad vissza semmiféle fáradságtól, semmilyen megerőltetést nem sokallnak. És aztán megtalálják a legmagasabbat is, amit a világ kínálhat: tekintélyt, hatalmat és erőt.

Arra lelnek, ami megegyezik énközpontú kívánságaikkal és elképzeléseikkel: az igazság töredékére, mely rövid időre megelégedést nyújt, hogy aztán az ellenkezőjére forduljon és undort keltsen az emberben. Nem lenyűgöző-e a természet? Nem pompás-e gyakran a művészet? Milyen nagyságokat érhetnek el a gondolatok, és milyen hatalmasak lehetnek az érzelmek! Milyen szépnek tűnnek olykor az emberi kapcsolatok!

Már kevergetjük is az általános dialektikus „kását”. Élvezettel eszünk a jó és a gonosz tudásának fájáról, és a szép lassan csúnyává válik, a meleg hideggé, a magasság mélységgé és fordítva. A dolgok állandóan ismétlődnek, mígnem végül leállunk velük és meglátjuk azt, ami valóban „van”.

Aki megtanul rohanásában és hajszájában megállni, az képet alkothat magának saját valóságáról. A tökéletes belső nyugalom állapotában világossá válnak számára gondolatok, érzelmek és cselekedetek. Az élet belső és külső törmelékhalmazának tárgyilagos érzékelése megmutatja, hogy az ember végeredményben „semmi”, s felébreszti, megerősíti a vágyat, hogy elcsendesedjen, és bemenjen a „nemcselekvésbe”, melyről Lao Ce beszél. Aki belátja, hogy a külső élet puszta illúzióvadászat, az meg tud állni a belső nemcselekvésben, és az igazi csend ereje és hatalma egyre jobban megnyilvánul számára. Ez a csend a szív rózsájának lényege.

A hat királyfi a láthatót, a megnevezhetőt keresi, ami teljesen megfelel egyéniségüknek. Ezért talál mindegyikük valami mást. A hetedik fiú hallgat. Ő megtalálta a névtelen csendet: a Taot, melynek nincsen neve, és amely nem írható le. A hetedik fiú nem kel többé útra, mert „a birodalom őbenne van”. „Közelebb van, mint keze és lába”, és mégis a lüktető élet kellős közepén. A belső csend nincs térhez és időhöz kötve. A külső világ hajszájában mindenkiben felszabadulhat a csend, aki érett rá, aki belefáradt minden dialektikus harcba. Aki a csendben van, az a szív rózsájából él. A rózsaillat szakadatlanul áramlik, mint a „csend ereje”, és az embernek készen kell állnia ennek az illatnak a belélegzésére. Lényünk magja, a lótuszvirág gyöngye valóban tökéletesen érintetlen a dialektikus birodalom mocsarától: mindig nyugodt volt, most is nyugodt, és mindig is az lesz. Ezért nem kell a csendre várni, mert a nap minden pillanatában jelen van! Ott van abban a pillanatban, amikor egy ember kész arra, hogy távol tartsa magát a nyugtalanságtól és lármától, hogy a belső és külső nyüzsgést ítélet nélkül vegye tudomásul.

Józanul megvizsgálva tehát: minden nyugtalanság oka az én! A halhatatlan élettel összehasonlítva, az én „sok hűhó semmiért”. Ki ne akarná ezt elengedni, hogy helyet teremtsen az örök fény számára? Akit eltölt a világosság, az nem vágyik még több fényre, mert azonos vele. Minden negatív befolyás, amely netán behatolna, azonnal szertefoszlik, mint az árnyék.

Tökéletes irányulás

A mély csend egy valódi életcélra való „irányultság”. Itt nem az akarat összpontosításáról van szó, melynek során minden más kiszorul. Az irányultság itt a dialektikus tudat megüresedését és csendjét jelenti, minden kívánság elhalását, és eloldódást minden kivetítéstől és érzelemtől. Ez az irányulás tehát inkább egy állandó belső csend, melynek során sutba dobjuk az énre irányuló gondolkodást, akarást és érzést. E csend nyugalmában béke uralkodik – nem két háború közötti béke, hanem az a Béke, amely örökké tart és minden értelmet felülmúl.

Aki e tökéletes irányulásban él, az részesülhet abban az egyetlen abszolút szeretetben, mely mindenütt jelenlévő. Tökéletes irányultságban és szeretetben keletkezik az a csend, amely középen van és marad: a Taoban.

 

 

A hallás a belső látás kapuja

 

A fül nagyon fontos összekötő elem környezetünk és belső életünk között. A fül által érzékelt hangokból a hallás képet alkot, belehelyezi az embert az őt körülvevő térbe.

 

Egy ismeretlen költő írta: „Oly nagy vagyok, amennyire fülem hallani képes, oly mély vagyok, amennyire szemem látni képes.” E költő füle kifelé irányult, szeme pedig befelé pillantott. Fülét környezete természetes csendjére nyitotta. Szeme azt látta, amit füle már meghallott.

A hallás előbb létezett a látásnál. A magzat már az anyaméhben hallja, amit a környezetében mondanak. Oly pontosan rögzíti az elhangzottakat, hogy a különösen fontos megjegyzések mély nyomokat hagynak a még fiatal tudatban.

A hallás lényegében minden belátás kezdete. Ahol elhangzik egy üzenet, ott halló fülre van szükség, amely felfogja és értelmezni tudja. Ezért mondja Ézsaiás próféta: „Halljátok egek, és vedd füleidbe föld!” (1, 2). A 78. zsoltárban ez áll: „Figyelj én népem az én tanításomra!” János pedig így ír a Jelenések könyvében: „Akinek van füle, hallja, mit mond a szellem a gyülekezeteknek.” (2, 7). Ezen ne a szokásos vagy a csak úgy mellesleg való hallást értsük, sem a jobb belátásunk ellenére való engedelmességet, hanem egy nyílt, fogékony, sóvárgó lény odafigyelését, aki kisgyermek módjára, ámulattal telve képes lesni a szavakat.

 

A szavak energiahordozók

A hallás az emberek mindennapi beszédének az előfeltétele is. Ez azonban mindenekelőtt a belső beszédre érvényes, a saját lényünkben ható csend hangjának beszédére. A régmúltban a beavatottak a kimondott szó útján közvetítették üzeneteiket az emberiségnek. Történeteik mítoszokban, legendákban és mesékben élnek tovább. Akik fogékonyak voltak rá, megértették ezt az üzenetet. Hittek benne, és arra törekedtek, hogy életvitelüket hőseik életviteléhez igazítsák, hogy így egy magasztos és nemes célt érjenek el.

A szavak energiahordozók, olyan formák, amelyekben energia nyilvánulhat meg. A kimondott szó által energia – információ – hatol be a tudatba, és képeket vált ki benne.

A demagógia is erre az elvre támaszkodik. Politikusok igen alaposan kigondolt módszerekkel közvetítik gondolatképeiket az erre fogékony hallgatóságnak. A hallgatóság aztán a maga választotta eszmények szerint, illetve annak megfelelően cselekszik, amit eszményképnek állítottak be előtte! Politikai vezetők így válhatnak veszélyes népámítókká, akik olyan tettekre buzdítják hallgatóságukat, amelyeket egyetlen józan ember sem követne el magától.

 

A saját gondolatok zavarják az odafigyelést

A zene is ilyen képeket alkot tudatunkban. Van, aki egy kiváló koncertmű könnyed hangzására kezd álmodozni, másvalakit a dzsessz ősritmusa hoz mozgásba.

És kinek a tudatalattiját hagyta volna érintetlenül a mára már csaknem elfelejtett népzene?!

Mily gyakran hat ránk egy előadás hallgatása során a bennünk kialakult kép! Felkelti érdeklődésünket, és önálló életet kezd élni. Gondolataink elkalandoznak, és a kép, mint egy fa, kusza mellékgondolatokba ágazik szét. Ezek után már nem vagyunk képesek figyelni, mert gondolataink az előadó kimondott szavai és fantáziánk között váltakoznak. Gondolataink csaponganak, és mindinkább eltávolítanak minket a beszélőtől. Ekkor az előadó már semmit, vagy csak nagyon keveset tud közvetíteni tudatunknak. A már kialakult kép előítéletté rögzül, és már nem lehet rajta változtatni. Ennek a fordítottja is megeshet azonban: valamely külső tekintéllyel szembeni vak engedelmesség helyébe fokozatosan egy növekvő belső meggyőződés léphet. Az én választ, és saját vonzódásai alapján tesz különbséget.

Ez történt a Teremtő Igéjével is. „Kezdetben vala az Ige”. Isteni erők áramlata érinti meg az embert a tudatában, és képeket hív fel, a tökéletes élet és a halhatatlanság képeit.

Ezek egy tökéletes világ képei, amelyben sem betegség, sem halál nem létezik, egy olyan emberiség képei, amely viszály nélkül képes elfoglalni helyét a teremtésben, többé már nem „orrfacsaró bűz Isten számára”, hanem „dicsőségről dicsőségre halad tovább”. Azonban itt is az én választ. Csak arra a szóra hallgat, amely leginkább megfelel neki, és minden egyéb lehetőséget kizár. Ez vajon tényleg meghallás – vagy csak hallás? Egyik fülünkön be, a másikon meg ki? Képes-e még egyáltalán a materialista ember a fülelésre?

 

A szem már nem a lélek tükre többé

A modern élet ritmusában a látvány, a vizuális elemek egyre inkább előtérbe kerülnek. A szem többé már nem a lélek tükre, csak egy lencse, melyen keresztül az én minden arányt eltorzít. Olykor azt halljuk ugyan, hogy a műsorszórás a TV és az Internet révén eloldozza a szemet a környezetétől, és szélesíti a néző látókörét. Ez részben biztosan igaz, viszont egyértelműen a fül kifinomult működésének a rovására történik. A fület elárasztja az üzletekben hallható barátságos vagy agresszív háttérzene, a szellőzőrendszer monoton mellékzöreje, a belső égésű motorok zaja, a dübörgő forgalom ritmusa. Vagy pedig egy fülhallgatós sétálómagnóval határoljuk el magunkat a külvilágtól. Köztudott, hogy a diszkók és CD-üzletek számtalan dolgozója már fiatal éveiben komoly halláskárosodást szenved.

 

Az odafigyelés a tisztelet egyik formája

A csend ma már ritkaságszámba megy. Az odafigyelés a tiszteletnek egy formája. Az ember az első életéveiben tanul meg beszélni, mégpedig a fülelés révén. A gyermekek az otthon hallott beszéd alapján tanulják meg anyanyelvüket. A szóhasználat, hangsúly, kiejtés mind a család nyelvszokásaira vezethető vissza. Emellett sok kultúrában érvényesült és érvényesül ma is az a pedagógiai elv, hogy „aki nem hajlandó hallani, az ezt majd saját bőrén érzi meg”. A gyermekektől megkövetelték – és több országban még ma is megkövetelik – a szülő és nevelő tekintélyével szembeni vak engedelmességet.

Az iménti kijelentés, hogy „aki nem hallgat, az majd megérzi” nem csak a gyermeknevelésre vonatkozik. Aki szeretne belátást nyerni a teremtésnek, valamint lakóinak a céljával és jellegével kapcsolatosan, annak el kell fogadnia az anyagban megszerezhető kemény tapasztalatok útját is. Amikor ehhez hozzáfog, akkor belső fülei még zárva vannak, vagy épphogy csak megnyíltak. Amikor azonban számtalan tapasztalat után megtanul felfigyelni belső hangjára, akkor megszűnhet süketsége, és felébredhet a megújító életfolyamatok iránti érzéke. Az ok-okozati törvény végül megtanítja az embert arra, hogy figyeljen a szívében lévő csend hangjára.

Aki e hangot hallja, és huzamosan hallja, az megtapasztalja, hogy belátása érlelődik, és folyvást megújul. Ekkor ráébredhet Jakob Böhme szavainak értelmére: „Akinek van füle a hallásra, az lát!”

 

 

Az érzékek fogságában

 

Érzékeinket a bennünket körülvevő valóság megismerésére, megértésére és értelmezésére használjuk. A létállapotunknak megfelelő dolgok, amikre szükségünk van, amit látni és hallani szeretnénk, azok többek között szemeinken és füleinken keresztül jutnak el hozzánk. E benyomások figyelmünket szüntelenül kifelé irányítják.

 

Érzékeink azonban nem csak befogadó szervek. Elsősorban a szemeinken keresztül az egész létállapotunk a világba, kifelé is sugárzik. Hangunk pedig emellett kifejezi legmélyebb lényünk minőségét akkor is, ha ennek nem is vagyunk tudatában.

Az ember már igen fiatal korától az érzékszervein keresztül fejleszti a személyiségét. Az így szerzett benyomásokkal alkot magának képet környezetéről, hogy ezen az alapon kibontakozhasson egyénisége.

A hallószerv csíráját – mint első érzékszervet – a Szaturnusz-korszak első négy szakaszában alapozták meg¹. Hallószervünk ezért is a legkevésbé fogékony a rögeszmék és illúziók iránt. A hallás tehát a legtisztább érzékszervünk – vagy másképp kifejezve a legkevésbé bepiszkított. Ezenkívül pedig nem csak a legelőször megalkotott érzékszerv, hanem ez is marad a legtovább működőképes. Mindannyian ismerünk tudósításokat, amelyek kómában fekvő emberekről szólnak, akik beszédhangokra reagálnak, s egy esetleges felébredés után azokról be is számolnak. Vagy olyanokról, akik egy operáció alatt hallott szavakat képesek elismételni.

Körülbelül harminc éves korig – manapság azonban már valamivel korábban is – kialakulnak az ember különböző testei. Az ember felnőtté válik, ahogyan mondani szokás. Addigra többnyire elég tapasztalatot is gyűjtött, hogy különbséget tudjon tenni, és döntéseket tudjon hozni későbbi életének menetéről. Milyen nagyszerű lenne, ha az ifjú felnőtt érzékszervi benyomásainak és tapasztalatainak összességéből az a tudatos döntés következne, hogy többé nem éri be a külső benyomásokkal! Akkor felismerné, hogy amit valóban keres, amire mély, tudatalatti vágyakozása irányul, az nem található meg ebben a valóságban. Belsőleg tudná, hogy a világ zaja folyton belső érzékelése túlharsogásával fenyeget.

Sajnos a dolgok legtöbbször nem így alakulnak. A tömeges külső benyomások olyannyira lenyűgözők, az elterelések annyira nagyok, hogy évek, sőt akár életek is eltelhetnek, mire az ember belefárad e benyomásokba és tapasztalatokba, és végre ráébred, hogy az érzékszervi észlelés világa csak egy látszat-valóság.

Egy ilyen tudatossá válás után azonban nem alakul ki rögtön valami ideális helyzet, mivel az érzékszervi benyomások továbbra is áramlanak befelé, elsősorban a szemeken és füleken keresztül. Lényünket a benyomásoknak e folyamatos árama szinte lehengerli. Az érzékszerveink összekötnek bennünket e természet asztrális terével. És ez az asztrális tér egyre inkább ki van téve a szennyeződésnek, melyet az egyre mélyebben elfajuló emberiség számtalan vágya okoz. Ennek még komolyabb következményei vannak, mint a természet fizikai elszennyeződésének. Ezért is lényeges, hogy megóvjuk magunkat ettől. A személyiségnek azonban nincs lehetősége végleg elhatárolódni ettől.

 

A valódi hallás utáni vágy

A hallás nem csak valós hangokra és szavakra korlátozódik. Egész dialektikus világunk rezgésekből és hullámokból áll, melyek semmilyen hallható hangot nem keltenek. E világ rezgései azonban bizonyosan nincsenek összhangban a szférák eredeti, isteni harmóniájával. Éppen ellenkezőleg, a dialektika durva lármája, hamis hangjainak roppant tömegével zavarja az eredeti harmóniát. A dialektikus ember e megzavart rend közepén áll, és megpróbálja megnyitni lényét az eredeti, isteni rend belső hangjának! Bensőleg tudva, hogy ez nem maradhat így, tehetetlensége közepette arra vágyik, hogy igazán halljon és értsen.

„Ez, Istenem, hozzá tartozik földi életem sötét arculatához, ami oly gyakran megakadályoz abban, hogy meglássalak. Ezért hívlak téged, s nem lellek, és hívsz Te, és nem hallak.”²

Nyilvánvaló, hogy az ember, mint e természet teremtménye, képtelen feltörni érzékeinek fogságát. Ehhez segítségre van szüksége, ami természetesen nem jöhet ebből a világból. Nem képes önmagát megszabadítani. Amint azonban a tapasztalatok által éretté válik, és így belsőleg elcsendesedik, abbamarad a zaj körülötte. Így szó szerint teret nyer a belső, kínzó kérdés: „mit tegyek?” Ez a kérdés olyan, mint egy szívből feltörő sóhaj. Ekkor egy egészen új rezgés indul ki a szívből. És erre a kérdésre, erre a rezgésre bizonyosan válasz érkezik! Tér keletkezik a Másik számára. A fejlődő új lélek új hallásának azonban egészen más dimenziója van.

 

Jobb szemük közvetlen kapcsolatban van a tobozmiriggyel és az annak megfelelő agyrésszel. Ezzel szemben a bal szemük teljesen a közönséges, mentális gondolkodásból, a természetes értelemből sarjad ki és azzal áll összeköttetésben. Eközben meg kell fontolniuk, hogy értelmi szerkezetük a vágyéletből, a vágytestből magyarázható, ez uralkodik rajta, és ez ellenőrzi. Ezért azt mondhatjuk, hogy a bal szemen a máj uralkodik.

Ezzel azt szeretnénk megmagyarázni Önöknek, hogy egy ember, akit még nem „gyújtott lángra Isten szelleme”, s így még lelkét sem nyitotta meg a Gnózis világosságának, az gyakorlatilag félszemű, hiszen a jobb szem ekkor még nem használható a belső érzékeléshez. Ugyanis a tobozmirigy-agyrészhez vezető út, a lélekközpontban fekvő hipofízisen keresztül visz a tobozmirigyhez. Az embrióban a szemek az agyszövet mélyéből, belülről kifelé növekednek. Ha a tobozmirigy nem nyitott a gnosztikus világosságra, akkor a jobb szem képtelen világosságot érzékelni vagy világosságot gyújtani. […] így van ez a hallásunkkal is: A jobb fül a jobb szemmel működik együtt, ahogyan a bal szem a bal füllel. Amit a szem lát, azt a fül érzékeli. Mi pedig tudjuk, hogy a világosság magasabb, intenzívebb rezgéssel bír, mint a hang. Ezért a világosság határozza meg a hangot. A közönséges természetben először a villám fényét látjuk, s csak ezután halljuk a mennydörgés zaját.”

Nincs üres tér – Jan van Rijckenborgh, 8. fejezet 75-76. és 77-78. oldal. 1994-es német kiadás.

 

Ez a hallgatás saját bensőnk mélyének „hangjára”. A hallás – és az annak megfelelő cselekedetek – által ezt a hangot egyre jobban értjük.

 

Vágy és irányulás

Különösen fontos, hogy az ember megtanuljon hallgatni erre a belső hangra. De szabad akarata miatt megvan a lehetősége, hogy akár figyelmen kívül is hagyja ezt a halk hangot. Akkor az ismét gyengül, majd visszahúzódik és elnémul. Ezt ugyan szemrehányás és türelmetlenség nélkül teszi, de milyen sajnálatos, ha ezek után az ember már nem érzékelheti saját szíve hangját!

Ha azonban a belsőre hallgat, úgy a vágy is növekedni fog, hogy egyre jobban figyeljen rá. Ez aztán valóban a szívvel történő hallás. Ugyanis mihelyt a fej érvekkel kétségeket teremt, minden félresikerül! Csakis a tiszta, eredeti asztrális térre való irányulás által, a szívből induló, a valódi, megújító élet iránti vágyakozáson keresztül alakulhat ki lassacskán védelem a benyomások áradata ellen.

Csak így menekülhetünk meg az érzékek fogságából. Ekkor az érzékszervek eszközökké válnak, melyekre az e világbeli élethez, tevékenységhez és létezéshez szükség van. A szem persze még ekkor is érzékel, ám minden ítélet és érzelem nélkül. A fül is hall még, de már nem kötődik többé a hallottakhoz. Az asztráltest mozgalmassága így lassanként elcsitul. Egyensúlyba jön, és a kedély megnyugszik! Ennek az ítélet nélküli érzékelésnek, ennek a megindultság nélküli hallgatásnak semmi köze sincs a belső ridegséghez vagy merevséghez, éppen ellenkezőleg! Ekkor ugyanis valódi igény fejlődik ki arra, hogy segítsünk az embereken.

Az új hallás és a helyes megértés egyetlen alapja a szívből felszálló vágyakozás. A vágy, hogy a szeretet szót valóban megértsük, és megtanuljunk aszerint cselekedni. Ezen életvitel gyümölcse aztán minden test egyensúlya lesz. Ebben az egyensúlyban, ebben a csendben, az ember valóban képes lesz hallani. Ebben a csendben megtámadhatatlanul kitartva aztán hozzájárul a hangzavar lecsillapításához az embertársaiért és a világért is!

Lénye egészen más rezgést kapott, új hangot hív elő: az új névre hallgat, amit senki más sem ismer. Ezt a nevet feljegyezték az élet könyvében.

—

Forrás:

¹ Max Heindel, Kozmológia, 4. fejezet

² M. Naimy, Beszélgetés a Másikkal, 72. oldal

 

 

Gondolatok A Csend hangjáról

 

Helena Petrovna Blavatsky (HPB) azt írta 1889-ben francia barátainak: „Orvosom két hét szabadságra küldött, mivel környezetváltozásra van szükségem.” Így meghívást kapott a Párizshoz közeli Fontainebleau-be. Az ajánlatot Bostonból kapta, egy amerikai barátnőjétől. Ida Candler az Egyesült Államok egyik szenátorának felesége volt, és akkoriban éppen Fontainebleau-ben tartózkodott nővérével. HPB végül három hétig maradt.

 

Már röviddel érkezése után izgatottan írta testvérének, Nadjának, hogy a környezetváltozás nagyon jót tesz neki. Ő, akit egyébként tolószékbe ültettek, sokat sétál „saját, esetlen lábain” ahogy levelében írja, „hatalmas tölgyfák és skót fenyők között. Mindegyiknek történelmi neve van. Szinte egész nap az erdőben lakom.”

A fontainebleau-i látogatás azonban nem azért figyelemreméltó, mert HPB levegőváltozás miatt éppen oda utazott, hanem mert ott vetette papírra „A csend hangja” című művének nagy részét. Talán az a tény is hozzájárult művének megírásához, hogy a ködös, szennyezett londoni atmoszférából kiszakadhatott egy időre.

Nagyon sokat írtak A csend hangjáról. Többek között Dr. Suzuki, a Zen-buddhizmus ismert tanítója tanúskodott e különleges mű valódiságáról. Ezt írta róla: „Kétségtelen, hogy Blavatsky asszony bizonyos fokig a mélyebb Mahayana-tanok beavatottja, és aztán teozófiaként hozta el a külvilág számára e tanokból azt, amit ezekből a nyugati világ számára alkalmasnak talált.” George Mead mesél arról, hogy HPB meghívta őt A csend hangja kéziratának elolvasására. Így számol be erről:

„Azt mondtam neki, hogy ez az egész teozófiai irodalmunk legnagyobb műve. Szokásommal ellentétben megpróbáltam szavakba foglalni azt a lelkesedést, amely olvasás közben öntött el. De HPB nem volt elégedett művével, és aggodalmát fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy fordítása nem felel meg eléggé az eredetinek… Ez egyike volt legkitűnőbb jellemvonásainak. Sosem volt biztos saját irodalmi művében, és minden kritikára odafigyelt, olyanokéra is, akik jobban tették volna, ha hallgatnak. Különös módon mindig a legjobb cikkei és művei miatt aggódott, míg leginkább vitairataiban bízott.”

A csend hangja három részből áll, melyeket az Arany tanok könyvéből vett át. Az első rész A csend hangja címet viseli, a második A két út, amely a szem és a szív útjáról szól, a harmadik pedig A hét kapu. A könyv megjelenéséhez a szerző az alábbiakat fűzte: „Az Arany tanok könyve olyan bölcsességet rejt, melynek elsajátítása minden olyan iskolának kötelessége, amely a szellem egyetemes tanához közeledni kíván.”

Amikor Jan van Rijckenborgh és társai a második világháború után teljesen újra kezdték művüket, a Lectorium Rosicrucianumot, ezt a Szellemi Iskolát, akkor A csend hangja volt az első könyv, amivel a törekvő tanulók tudatához közeledni tudtak. Rijckenborgh úr így kommentálta a művet:

„Az Arany tanok könyvének teljes tartalmát csak a belső iskola komoly tanulóinak hoztuk tudomására. Ennek kivonata, A csend hangja csak a ,nagyon kevesekhez’ juthatott el.”

Ez a nagyon kevés azokat jelenti, akik mindent megtesznek azért, hogy – ahogy ez többször is elhangzott – a világossághoz, az eredeti birodalomhoz vagy a Gnózishoz közeledjenek. Ezek azok, akik a magasabb isteni ember szolgálatában készek elveszíteni énjüket, hogy így az új lélek megszületése által összeköthessék magukat a világossággal.

Be szeretnénk vezetni Önöket e nagyszerű mű, A csend hangja különleges szépségébe és lényébe.

„Aki a szellem hangját (Nada hangját) a ’hangtalan hangot’ meg akarja hallani és érteni, annak meg kell ismernie a szellemi elmélyedés állapotát (Dharana)…” Dharana a lélek tökéletes koncentrációja, amelyben a kizárólag a magasabb, isteni szándékú gondolkodás egyik vagy másik témára irányul. Ekkor mindent tökéletesen elengedünk, ami a külső világmindenséghez, vagy az érzékek világához tartozik. Ekkor szólhat hozzánk életünkben az isteni Másik. Egyesülés jön létre, egy alkímiai menyegző, mely számunkra is nagy misztérium, a rózsakereszt misztériuma.

„Ez az oktatás azoknak szól, akik az alantas lélekerők (Iddhi) veszélyeit nem ismerik.”

Ez azt jelenti, hogy azoknak van szánva, akik a valóban nagyok ösvényét akarják járni, és akik nem szállnak szembe kőkemény önérvényesítéssel az isteni szándék áramlatával. Ha a tanulni vágyó ember „abbahagyja a sokfélére (az érzékszervek külső világára) való hallgatást, akkor képes lesz az Egynek a megkülönböztetésére.” Akkor intenzív megvilágosodás megy végbe, ahogy a világirodalom is említi, egy belső megvilágosodás, amely hatalmas fényáramként hatol át a földi lét sötétségén. Akkor meghalljuk a belső hangot, Nada hangját, a hangtalan hangot, amely a külsőt teljesen megsemmisíti. Ekkor fordul az Atya hangja a szívben ismét a fiúhoz, ami maga a fény, mely egykoron elveszett és most újra megtaláltatott.

Betű szerint a szanszkrit cím így hangzana: „A csend a szellem hangjában”. Már az első rész világosan összefoglalja, hogy milyen módon nyerheti el az ember a megismerést és a tudást. Három termen kell keresztülmennie, hogy az ,üdv völgyét’ elérje: a bánat csarnokán, a tanulás és megtisztulás csarnokán, valamint harmadszor a bölcsesség csarnokán. Csak ennek az első fejezetnek több konferenciát szentelt Jan van Rijckenborgh, melyeknek néhány mondata talán jó benyomást ad a mű mélységéről:

„Mi emberek, időhöz kötött tudatunk segítségével beszélünk egymáshoz. Ha azonban sikerül önátadó törekvéssel és vágyakozással megszabadítanunk a lelket, akkor a saját, isteni önvaló újra működésbe léphet benne. És akkor, csak akkor beszélhetünk valódi gondolkodásról, amely az isteni terv szándékát felismeri és tanúskodik róla. Az ember csak ekkor egy – szellemben, lélekben és testben. Ekkor bontakozhat ki a tanítvány számára az ösvény.”

Az Arany tanok Könyve a tanuló belső hallásához fordul:

„Ha a lelked nevet, míg életed napfényében fürdik, […] ha a lelked sír a sok csalódás miatt, ha lelked azon fáradozik, hogy az ezüst fonalat, mely mesteréhez köti, elvágja, tudd akkor ó, tanítvány, hogy lelked a Földé.”

Ha a tanuló így találja magát az ösvényen, akkor először a csend hangját hallja meg. Ez a saját belső isten hangja, amely hozzá beszél. Ez a saját belső isten nem más, mint Krisna a régi hinduknál, és Krisztus (Christos) a korai gnosztikusoknál. Krisztus (Christos) hangja a beereszkedő szellem, amely a lelken keresztül összeköti magát a természetemberrel.

Semmi és senki nem tehet semmit az emberért az ösvényen, ha ez a hang nem beszél hozzá. A lélek itt kulcsszerepet játszik. Ha a csend hangját meghallják, hang a lélek vezetőjévé válik. És csak ha ezt a vezetőt követjük és hallgatjuk meg, akkor zárulhat le az első, veszélyes fázis, mert a hang egy számunkra nagyon ismerős életvitelről beszél.

Az életben sok a felfelé és lefelé menet, nemde?

Amikor az ember fiatal, egészséges és erős, akkor azt mondják, hogy dagasztja a szél a vitorláit és az élet napos oldalán fürdik, akkor szinte „dalol” az anyagtestében. Ki ne kívánná ezt neki? De aztán jönnek pillanatok, amikor a csalódások miatt fogságban érzi magát. Egyik pillanatban teljesen belemerül a világ nyugtalanságába, a következőben pedig már hallja a „nagy csalódások hangjának morajlását”, „megijed, mert észleli a fájdalom forró könnyeit, és elkábul a jajszavak kiáltozásától”, amelyek felszínre törnek benne. Vannak pillanatok, melyek arra adnak okot, hogy teljes optimizmussal forduljunk az élet felé, hogy ezt a következő pillanatban a félelem zúzza szét ismét. Ki tagadhatná ezt?

Ekkor mondja A csend hangja, Krisztus (Christos) belső hangja az ösvény elején álló embernek: „Ne hagyd lelkedet kitenni az érzékek változó hangulatainak, ne lépj be a pillanat örömeibe és fájdalmaiba.”

Hogyan léphet be az örökkévalóságba, aki hagyja magát a megindultság szakadatlan hullámaitól rángatni?

Írják be a szívükbe: ha lelkük a mozgalmasság szakadatlan áramával együtt lebeg, és minden pillanatban ez ostromolja a lelket, akkor maguk tépik szét az „ezüstfonalat”, ami a mesterrel köti össze a lelket. Akkor a lélek nem időzhet vele a csendben. Hogyan mehet át a lélek a tanulás és a megtisztulás csarnokán, anélkül, hogy közönyös lenne az ember sorsát illetően? Minden megindultságtól megszabadulhat, ideértve az örömtől és fájdalomtól való meghatottságot is. A fényre, a Christosra való irányultságban maradhat, tudván, hogy ez segíthet a legtöbbet abban, hogy szellem, lélek és test egységgé olvadjon.

Ekkor beteljesülhetnek a szavak, melyekkel írásunkat le szeretnénk zárni: „De ó, tanítvány, ha a tested alávetett, a fejed nem józan és a lelked nem erős és tiszta, mint a gyémánt, akkor ez a sugárzás nem hatolhat le a kamrába, akkor a Nap fénye nem melegítheti fel a szívedet, és füled sem hallja meg a végtelen tér (Akasha) magasságaiból a misztikus hangokat.”

Ha a lélek elénekelheti Önökben új dalát, akkor megismerik a csend hangját, a „szellemi hang” csengését és struktúráját, egy olyan nyelvet, mely a tudás és az élet egyetlen forrásából emelkedik fel.

„Láss! Te lettél a fény és a hang, te vagy a mestered és istened. Te magad vagy keresésed célja, az örökké csengő hang, amely ott cseng örökkévalóságról örökkévalóságra, amely minden változástól mentes, minden bűntől szabad, ez a hét hang egyben, a CSEND HANGJA.”

 

*Az idézetek Helena Petrovna Blavatsky, A csend hangja című művének alábbi, német nyelvű kiadásából származnak: Adyar-Verlag, Graz, 5. kiadás. 1976.

 

 

 

2014/2. szám

 

 

Számunk témája

 

A Tao

 

Így nevezi meg Lao Ce minden dolog forrását.

Könyve, a Tao te King, számos sora a józan ész számára ellentmondásnak tűnhet, a bensőnkben lévő másik hang azonban nyilvánvalóvá teszi, hogy az egyetemes bölcsesség nyelvével van dolgunk:

„Aki alantas énjét a szellemi dolgok alá rendeli, akaratával a Tao-ra irányulhat. Nem lesz szétszórt többé. Uralja életerejét, amíg az olyan engedelmes nem lesz, mint egy újszülött gyermeké. Bensőjét megtisztítja, derűssé teszi, és megszabadul erkölcsi fogyatékosságaitól. Birodalmát szeretettel kormányozza, és a Vu-Vej, a nem-cselekvés lesz élete vezérfonala. A világ ajtócsapkodása közepette is megőrzi tökéletes nyugalmát.”

 

 

„A lágy víz az idővel együtt legyőzi a hatalmas követ”

 

Bertold Brecht: Legenda arról, miként keletkezett a Tao Te King, amikor Lao Ce emigrációba ment.

 

Hetvenéves volt már és törődött,

Vágyott megnyugodni szerfölött.

Mert a jóság a világról újra cihelődött,

És nyomában a gonoszság megerősödött.

Hát a bölcs sarut kötött.

 

Ami kellett, zsákba dugta rendre:

Keveset bár, mégis eleget.

A pipát mondjuk, mit szívott estelente

És a könyvet, mit böngészgetett.

Némi fehér kenyeret.

 

Örvendett a völgynek, s máris elfeledte,

Amikor az út a hegyre tért.

Ökre a friss zöldet vígan hersegette,

Lassan ringatván hátán a vént.

Néki megfelelt azért.

 

Ám negyednap fönt a sziklaháton

Odaállt elé egy vámszedő:

„Vámolandó holmi?”-„Nincs, barátom.”

„Mester volt, tanított” – szólt az ifjú ökörvezető.

Érthetett belőle ő.

 

Huncutul a férfi odavágja:

„Ki is sütött valamit e vén?”

A fiú meg: „Azt, hogy a víz, gyenge bár, kivájja

A követ is – érted? – jószerén.

Győz a lágy, és enged a kemény.”

 

Hogy az idő kárba alkonyig se vesszen,

Megnógatták most az állatot.

S egy fenyőnél tovatűntek már-már

mind a ketten,

S fölkurjant a vámos ekkor: „Hé, megálljatok!”

Valami fejében járhatott.

 

„Hogy is állunk, öreg, ama vízzel?”

Szólt a mester: „Látom, érdekel.”

Az felelt: „Csak vámszedés a tisztem,

De hogy kit ki győz le, tudni szintén érdekem.

Mondd meg hát nekem!

 

Diktáld! És majd a fiú leírja!

Ilyesmit az ember nem visz el.

Akadsz nálam tintára, papírra

S vacsorára szintén: Itt lakom közel.

Beleegyezel?”

 

Az megfordult, ott állott a vámos:

Gönce egy-folt, lába meztelen,

Homloka már összevissza ráncos.

Győztest lát? Az agg jól tudta: nem.

„Te is?” – morgott csendesen.

 

Udvarias kérést megtagadni

Az öreg már kissé túl öreg.

„Méltó választ illik annak adni,

Aki kérdez”- mondta. A fiú meg:

„Az idő is hűvösebb.” ,,Jó, maradjunk keveset!”

 

És a bölcs az ökréről leszállott.

Tolluk hét álló nap sercegett.

És a vámos hordta étkük (s közben csak halkan gyalázott

Egy-egy csempészt, kit nyakon csípett).

S aztán vége lett.

 

S nyolcvanegy mondást kapott az ember

A fiútól egyik hajnalon.

S a kis útravalót megköszönve, menten

Kanyarodtak a sudár fenyőnél föl a sziklaoldalon.

Illendőbben ki tehet vajon?

 

Mégse csak a mesteré az érdem,

Kinek könyvünk fedelén neve!

Mert a bölcstől bölcsességét el kell venni szépen.

Ez meg épp a vámos érdeme:

Ő íratta véle le.

 

(Bertold Brecht versét Csorba Győző fordította)

 

Lao Ce-nek nem állt szándékában könyvet írni, hiszen ez ellentmondott volna e Tao Te King versnek: „Az út, mely szóba-fogható, nem az öröktől-való; a szó, mely rája-mondható, nem az örök szó.” (Weöres Sándor fordítása).

Ha valamit egyszer szóba vagy írásba foglalnak, az többé már nem „abszolút igazság”. Lao Ce különbözik azoktól, akikben a jóság csökken, és a gonoszság növekszik. Ezért kel át a határon. Egy másik rezgésre van hangolva. A kínai bölcsekre, a Lohanokra* emlékeztet, akik már azelőtt látták a közeledő viszályokat, mielőtt azok megszülettek volna, és így természetes módon el tudták kerülni őket.

Lao Ce, a fiú és az ökör elhagyják a múlandó világot. Az ökör türelemmel és szívesen végzi feladatát. Mentes természetes hajlamaitól, az önuralom révén ezért az erő példája, a győzedelmes, megtisztult szellem-lélek jelképe. A fiú egy másik életterületen lévő új kezdetre, és az agg Lao Ce örök ifjúságára utal. A Lao Ce név nem tulajdonnév, és gyakran fordítják „az Öreg”-nek.

 

Az elvámolandó értékek

A különböző területeket, befolyási övezeteket, országokat és életterületeket határok választják el. E határok korlátozzák az adott létforma hatókörét. Soha senki sem lépheti át a határvonalat akadálytalanul anélkül, hogy a működő régi és új törvényeket figyelembe venné. Ebben pedig a szellem-lélek rezgéskulcsa mindig is meghatározó tényező.

 

„S egy fenyőnél tovatűntek már-már mind a kerten”

Az országról, ahová Lao Ce utazik, nincs leírás. A „semmi” az. A bölcs egyetlen másik országban sem tud otthonra lelni: a határtalanság a hazája. Csak látogató, segítő volt egy olyan síkon, ahol segítségre volt szükség, és természeténél fogva visszatér a határtalan teljességbe. A bölcs feladatát teljesítvén önként ingázik a korlátozottság és a határtalanság között oda-vissza. Fentről tekintve Lao Ce keresztezi az élet vízszintes vonalát, mert a függőleges ösvényt választja. Ily módon – ahogyan minden igaz ember – egy világ-keresztet képez.

 

„Ki is sütött valamit e vén?”

A vámszedő ellenőrzi, hogy ki léphet át a határon, ő maga azonban nem kelhet át rajta. Mindenki, aki átkel, korábban – jelképes értelemben – határlakó volt. A vámszedőnek rendszerint szemére hányják, hogy határátkeléskor pénzt szed be. Ez azonban a vám. A vámot számolás, és a számba vett dolgok alapján szabják ki. Az anyagi világban mindent számba vesznek, megmérnek súlyra, méretre, felbecsülnek és kiértékelnek. Mindez annak a jele, hogy e birodalom lakói nem az egységben élnek. Egy vámszedő természetesen nem becsülheti fel rögtön a bölcsesség értékét. Csakis akkor foghatja fel az értékét, és akkor akar majd annak részesévé válni, ha már elgondolkodott rajta.

 

„Hogy is állunk, öreg, ama vízzel?”

Lao Ce morgás, de egyszersmind lelkesedés nélkül osztja meg bölcsességét és energiáját: semleges marad. A vámot a „Tao Te King”-gel fizeti meg a világnak. Mindenkinek vámot kell fizetnie, aki átkel a határon, különben nem léphet át rajta. A szabadságot meg kell „váltani”. A Biblia is szól azokról, akik a földtől „megváltattak”. A csempészek, akikről a vámszedő panaszkodik, megpróbálják ezt a törvényszerűséget kijátszani. Azért próbálják ugyanis észrevétlenül átlépni a határt, hogy utána saját, személyes haszonra tegyenek szert. Ám éppen ezek kerülnek szembe a karmikus következményekkel: elkerülhetetlenül, ám jogosan. Lao Ce örök kincseinek nem csak a tizedét fizeti meg, hanem mindent odaad. Az egyetemes bölcsesség oszthatatlan: egy másik rend teljessége. A keresett értékek e szavakkal nyilatkoznak meg a határőrnek:

„A lágy víz az idővel együtt legyőzi a hatalmas követ.”

 

Enged a kemény…

Ha a víz nem tudja meglágyítani a követ, nem száll harcba vele. Finoman elfolyik mellette. Idővel azonban állandó szereteterőként hat a kőre. Lao Ce bölcsessége úgy viszonyul az emberiséghez, mint a víz a kőhöz. És ez a víz, a bölcsesség lelke, folytatja munkáját a kövön. Ezt bizonyítja a Tao Te Kingről szóló számtalan új kiadvány és tanulmány, és az iránta tanúsított nagy érdeklődés. A víz finomság, kicsinység, csepp és tisztaság, megszabadító értelemben az élet vize, amely tiszta, új erőket vezet a lényünkbe. A kemény kő a szilárd, durva-anyagi, megkristályosodott anyagot jelképezi, és ezzel egyben a bukott emberiség szimbóluma is. E bukott embert, a megkötött anyagot pedig éppen az új élet erői hatják át, és ezek az erők képesek mindazt megszabadítani, ami benne szellemi.

 

Mégse csak a mesteré az érdem…

A bölcsességre vágyakozni kell. Lao Ce azt mondja: „Méltó választ illik annak adni, aki kérdez”. Ez szintén törvény. Kérdés nélkül nincs válasz. Aki valóban kérdez, és nem csupán spekulál, az kap választ, „…a zörgetőnek megnyittatik” – a kérdés milyenségétől függően. Az egyetemes tant nem vakon árasztják ki a világra.

A határlakónak sóvárognia kell a bölcsesség után, és akkor nem csupán az igazság egy részét, hanem a teljességet kapja meg. E valódi kérdés nélkül azonban nem kap semmit. A vámszedő foglalkozásánál, hivatásánál fogva kérlelhetetlen az értékek felbecsülésében és követelésében. A határlakónak a határtalan segítségére van szüksége. Ezért hívja vissza a megszabadult embert a határon túlról. A határlakónak szüksége van a bölcs segítségére, ám az igazságot mégis ő maga hódítja majd meg.

„Ez meg épp a vámos érdeme: Ő Íratta véle le.”

 

*A Lohanok eredetileg Buddha első tanítványai voltak, akik végül Bodhiszattvákká, az emberiség segítőivé váltak. Először tizenkettőn, tizenhatan vagy tizennyolcan voltak, majd 500 fős csoporttá növekedtek, amely nagy világosságérőt szabadított fel, főleg Kínában. Néha ökrön vagy bivalyon lovagolva, gyakran a hűséges őrzőkként ábrázolják őket.

 

 

A tisztaság könyve

Írta: Ko Juan, a Krisztus utáni III. évszázadban

 

1. Lao-Ce, a Magasztos így szólt: A nagy Tao forma nélkül való, de Menny és Föld általa jött létre, és ő táplálja őket. A nagy Tao kívánság nélkül való, de ő okozza a Nap és a Hold mozgását. A nagy Tao név nélkül való, mégis általa marad fenn és növekszik minden. Nem tudom a nevét, de törekszem megismerni, és Tao-nak nevezem.
2. Tao megnyilvánul a tisztában és a tisztátalanban, a mozgásban és a nyugalomban is. A Menny tiszta, a Föld nem tiszta. A Menny mozog, a Föld mozdulatlan. A férfias erős, a nőies gyenge. A férfias mozog, a nőies pedig mozdulatlan. Az eredetileg tiszta leereszkedett és a nem tiszta eredmény messzire kiáradt. Így jött létre minden dolog. A tiszta a nem-tiszta forrása, és a mozgás a nyugalom alapja. Ha az ember képes lenne mindig tiszta és csendes maradni, a Menny és a Föld visszatérne (a Nem-Léthez).
3. A mai ember szelleme szereti a tisztaságot, de ezt az elméje megzavarja. Az értelme szereti a csendet, de a vágyai elűzik. Ha az ember a vágyait mindig el tudná utasítani, elméje magától elcsendesülne. Ha elméje megtisztulna, szelleme magától tisztává válna. A hat vágy (az öt érzék vágya és a beképzelés vágya) így nem jöhetne létre, és a három méreg (a birtokvágy, a harag és az ostobaság) elvétetne és eltűnne.
4. Az emberek két ok miatt nem tudják ezt elérni: nem tisztították meg elméjüket, és nem utasították el vágyaikat. Ha valaki el tudja utasítani vágyait, és elméjére figyel, akkor ezek már nem az ő sajátjai. Ha letekint a saját testére, akkor az már nem az ő sajátja. Ha a külső dolgokra pillant, azok olyan dolgok, melyekhez semmi köze többé. Ha az ember megérti ezt a három gondolatot, minden üresnek tűnik majd számára. Az Üresség megfigyelése felébreszti a Semmire vonatkozó gondolatokat. Az ilyen Semmi nélkül nem létezik Üresség. Ha az üres térre és a Semmire vonatkozó gondolat egyaránt eltűnik, érthető, hogy bekövetkezik az állandó Csend állapota. Hogyan is keletkezhetnének vágyak e tértől független nyugalom állapotában? Ha pedig nem keletkezik többé vágy, megjelenik a valódi Csend és Nyugalom. A valódi Csend tartós tulajdonsággá válik, és ebben az állapotban minden dolog lényegét felismeri; igen, a valódi és tartós tulajdonság uralkodni fog az ember természetén. Az ilyen állandó ábrázolásban és állandó Csendben van a tökéletes Tisztaság és Nyugalom. Aki birtokolja ezt a tökéletes Tisztaságot, az fokozatosan eléri a valódi Taot. Ha elérte ezt, a Tao mesterének nevezik. Noha a Tao mesterének nevezik, nem gondolja, hogy bárminek is a mestere volna. Olyan ez, mintha minden élő dolog állandó változása okozná, hogy őt a Tao mesterének nevezik. Aki ezt megérti, az másokkal is közölheti a szent Taot.
5. Lao-Ce, a Magasztos, így szólt: a magas fokozatú tanult emberek nem törekednek; a törekvés az alacsonyabb fokozatúak szenvedélye. Azok, akik egy tulajdonságot nagy mértékben birtokolnak, soha nem mutatják azt – akik csak kis mértékben birtokolják a tulajdonságot, belekapaszkodnak. Akik kapaszkodnak, és megmutatják a tulajdonságot, úgy jellemzik, hogy „nincsenek Taoban és Tao tulajdonságaiban”.
6. Annak, hogy nem minden ember kapja meg a valódi Taot, az az oka, hogy az emberek értelme megromlott. Mivel az értelmük megromlott, összezavarodott a szellemük. Az ilyen ember a külső dolgokhoz vonzódik. Mivel a külső dolgokhoz vonzódik, mohó keresésbe kezd. A mohó keresés elfogultsághoz és gyötrelemhez vezet. Emiatt pedig megint csak a zavarodott gondolatok jelennek meg, amelyek a testnek és a szellemnek félelmet és nehézségeket okoznak. Az ilyen emberek ezután csúfosan megszégyenülnek, vadul átszáguldanak az élet és halál egymást követő állapotain, és folyton arra vannak kárhoztatva, hogy a keserűség tengerében süllyedjenek el. A valódi Taot mindörökre elveszítik.
7. Aki megérti a valódi és örök Taot, az egyszerűen megkapja őt. És aki eljut a Tao megértéséhez, az a Tisztaságban és Nyugalomban marad.

 

 

Szembenállás helyett semlegesség

 

A semlegesség fogalma nem mindig cseng jól az általános nyelvhasználatban. „Se hús, se hal”, tehát nem tartozik egyik félhez vagy párthoz sem. Gyakran a közönnyel, pártonkívüliséggel és visszahúzódással azonosítják. A neutron töltés nélküli atomi részecske. A latin nyelvben a „neuter” szó azt jelenti, hogy pártatlan, „a kettő közül egyik sem”.

 

Az ellentétek láthatóan meghatározzák az egész életet. Az élet a Földön Észak és Dél mágneses sarka között zajlik. A pozitív és negatív elektromos töltések között olyan energiamező található, amelyre azonban mindkét pólus „rányomja bélyegét”. Erkölcsi szempontból „jónak” neveznek valamit, ha inkább a jó sarokhoz közelít, és „gonosznak” amennyiben a rossz sarokhoz áll közelebb. Így ingázik jó és gonosz a két pólus között ide-oda. A két fogalom tartalmát a mindenkori kultúra határozza meg, amelyből származik. Ugyanez érvényes az ízletesre és az undorítóra, az elfogadhatóra és az elfogadhatatlanra, a forróra és a hidegre, a kellemesre és a kellemetlenre.

A két sarok mint szélsőség azonban nem létezhet és működhet az őket összetartó erő nélkül. Az atom szétesne, ha a magvában rejlő erősen sarkosított részecskéket nem tartanák össze a neutronok, melyek láthatóan nagyobb erővel rendelkeznek, mint a mag többi, töltéssel rendelkező részecskéi.

 

„Az üresség miatt használható”

A nem polarizáltban, a semlegesben nagyobb erő rejlik, mint a polarizáltban. Hermész Triszmegisztosz azt mondja: „Minden, ami mozog, valamiben és valami által mozog. Az, amiben valami mozog, nagyobb és erősebb a mozgatottnál.” Lao Ce a „nemlétről” szól, és ezt az üres térhez hasonlítja: „Harminc küllő kerít egy kerékagyat, de köztük üresség rejlik: a kerék ezért használható. […] így hasznos a létező, és hasznot-adó a nemlétező.” (Tao Te King, 11. fejezet, Weöres Sándor fordítása). A húr nem zeng, ha csak az egyik irányba feszítik. Csakis úgy ad hangot, ha a középen át visszaleng. Az arany középút egy nyugalmi állapot, amely erősebb töltésű, mint a két sarok, melyek közt rejlik.

Az embert mindennapi élete mindig ellenpólusok elé állítja, így szüntelenül választania kell. Emellett az ember birtokol egy semleges képességet is, egy semleges erőt, mely sokkal erősebb, mint a két pólus, melyek folyton meg akarják nyerni a maguk számára. Ez a képesség rejtett napként nyugszik a mikrokozmosz közepén. Ha ezt a semleges és semlegesítő képességet helyesen alkalmazzák, akkor hatásossá válik az isteni erő, mely felülmúlja a polarizált természet minden erejét. Ez az erő visszavezetheti az embert eredeti, halhatatlan életállapotába, mely megelőzte az ellentétek eme világának létét. A Bibliában van egy példázat, amely rávilágít erre (Lukács 8,22-25): „Lőn pedig egy napon, hogy beméne a hajóba ő és az ő tanítványai; és monda nékik: Menjünk a tónak túlsó partjára. (A modern Rózsakereszt tanában a „túlsó part” az új életterületet jelenti.) És elindulának. De hajózásuk közben elszenderedék”; – Jézus jeleníti meg a másik életterületet. Így is mondhatnánk: a másik életterület megjelenítője visszavonult. – „És szélvész csapott le a tóra, és megmerülének, és veszedelemben valának.” A régi természet sarkosítása egyre erősebbé vált, és a tanítványok kezdték félteni az életüket. Csak ekkor emlékeztek arra, hogy közöttük volt Jézus, az isteni küldött. „És hozzá menvén, felkölték őt, mondván: Mester, Mester, elveszünk! Ő pedig felserkenvén, megdorgálá a szelet és a víznek habjait; és megszünének, és lőn csendesség.” A nyugtalanságot okozó ellenpólusokat megfosztották erőiktől. Nyugalom ereszkedik az ember lélegzőterébe, mihelyt megnyitja magát a mikrokozmosza magvában nyugvó semleges elv előtt.

Az embert természeténél fogva állandóan magával rántja „az ellentétek mozgása”, és – mint az órainga – ide-oda leng. Egy csekély impulzus is elegendő ahhoz, hogy kiváltsa ezt a mozgást, míg a nehézségi erő az ingát újra és újra a közép felé viszi. Így állítja az egyetemes Krisztus-erő is az embert újra meg újra az arany középút elé. Ameddig azonban a különböző sarkok közötti nyughatatlanságból él, addig nem ismeri ezt az arany középutat. Túlságosan szoros kapcsolatban van a nyugalmi állapotból való kilengéssel, a létért való küzdelemmel, amit az „életének” hív. Minden energiájával beleveti magát ebbe a viszályba, és nem ismeri fel, hogy így bezárul a közép útja. Pedig ez az út kezdettől fogva a mikrokozmoszába van írva, és a halál sem törli el. Ez a benső harmónia élete, az isteni bölcsességé és a pártatlan szereteté. Ez semmiképpen sem olyan út, amely néha a gyűlölet völgyén vezet keresztül, időnként pedig a földi szeretet kedves dombvidékén szárnyal. Nem viszonylagos tulajdonságok uralják, hanem az abszolút. Ezen út nyomai ősemlékezésként, bizonytalan honvágyként jelen vannak még az ember szívében. És nagy szükségben olykor felvillanhat előtte az aranyló út egy részlete, és megmenekülést hozhat számára.

 

A közép ereje újra megszólalhat

Logikus, hogy az ember ezt csak akkor érheti el, ha elhagyja a küzdőteret, tehát mihelyt nem kapaszkodik már a pólusok egyikébe sem, és képes szabadon állni, embertársai megítélése és kritizálása nélkül. Akkor újra megszólalhat a közép ereje, felvirágozhat az eredeti élet. Az emberben újjászületik az eredeti ember, Jézus pedig Krisztussá fejlődhet, azzá a tiszta lélekké, aki tudatában van az őt vezető isteni szellemnek. Lao Ce ezt Taónak hívja:

„Tao legfelül nincs a fényben,

legalul nincs a sötétben.

Tao örök és nem nevezhető meg névvel;

mindig visszatér a nemléthez.

Közeledsz Taóhoz és nem látod kezdetét.

Követed és nem leled a végét.

Az ősi Taót felkutasd,

hogy a jelen létén uralkodhass.

Aki felismeri az eredethez vivő kezdetet,

az kezében tartja Tao fonalát.”

(Tao Te King, 14. fejezet)

 

Az eredethez való visszatérés a szívben rejlő isteni magnál veszi kezdetét. A benne nyugvó erő – éppúgy, mint Tao – felülmúl minden polaritást. Aki a mindennapi életben használhatja ezt a semleges erőt, az megtapasztalja, hogy a viharok elcsitulnak, mert egy sokkal hatalmasabb erő utasítja rendre őket.

Ekkor az ember tökéletes tudatossággal áll világa pólusai között, melyek már nem téríthetik őt le arany pályájáról. Mivel saját maga lelt rá a közép ösvényére, nem próbál menekülni a világból, hanem képes szolgálni benne teremtménytársainak.

—

Források:

Jan van Rijckenborgh: Az egyiptomi ős-Gnózis, 2. rész, 13. fejezet.

Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri: A kínai Gnózis, 1988, Rozekruis Pers, Haarlem.

 

 

A tudás elbocsátása

 

Napjainkban nagy súlyt fektetnek a létezés anyagi oldalára – mindarra, ami látható és ami tapintható. Ez az, amit oly szívesen nevezünk valóságnak, mintha csak a látható világ lenne a valóság.

 

Születésünktől fogva gyűjtjük tapasztalatainkat ebben a világban, és többé- kevésbé elfogadjuk társadalmunk szabályait. Átéljük a létért folytatott küzdelmet, és megtanulunk érvényesülni, hogy ne kelljen elpusztulnunk.

Ez a létfenntartási harc, amely az élet különböző spiráljain nyilvánul meg részben nagyon kifinomult és alig felismerhető módon, részben azonban szemmel láthatóan is az erőszak és elnyomás sokféle formájában. Ez az Ószövetség törvénye, a „szemet szemért és fogat fogért”, melynek ebben a természetben kivétel nélkül minden teremtmény alá van vetve.

Van egy ösztön az emberben, hogy megszabaduljon a kérlelhetetlen isteni ítélettől: „Orcád verítékével egyed a te kenyeredet”. Mindenáron szeretne kiemelkedni a kemény rögből, a „szántóföldből”, amit Ádámnak a bukás után kiosztottak. Manapság mindenekelőtt a tudomány az, amit ez a késztetés hajt, egyelőre persze minden maradandó eredmény nélkül. Kétségtelen, hogy a tudomány felfedezései révén az emberiség jelentős hányada számára kényelmesebbé és kellemesebbé vált az élet. Ha azonban mérleget készítünk, akkor megmutatkozik, hogy ehhez a sikerhez számos elfogadhatatlan mellékhatás is járul.

A tudomány, mely nem az üdv egyetemes filozófiáján alapszik, és nem az élő víz forrásából fakad, nem teljesíti tulajdonképpeni feladatát. S miután a mai tudomány sem ebből az ősforrásból merít, minden külső siker ellenére megannyi bajt okoz.

A külső tudás csak akkor nyeri el valódi értékét, ha elvezeti az embert egy még rejtett, belső tudáshoz, ahhoz a bölcsességhez, amely messze felülmúl minden külső felfogó- és befogadóképességet.

És így, miközben az élet külső körülményei gyorsuló tempóban változnak, és tudásállományunk naponta növekszik, belsőleg majdnem ugyanazok maradtunk. Egész létünket még mindig az énember tudati gyújtópontja uralja. És közben arra törekszünk, hogy ezt érvényesítsük, erősítsük, és lehetőleg még ki is tágítsuk.

Igazi életmegfordulás ilyen módon nem várható el, mert így nem válnak kérdésessé szentségtelen létezésünk alapjai.

 

A tudás határai

Mindezek ellenére mindig akadtak olyan kutatók és híres tudósok is, akik nagyon komolyan próbáltak közelebb kerülni az élet rejtélyéhez. Munkásságuk azt az igyekezetüket tanúsítja, hogy az emberiségnek valami igazán értékeset adjanak a kezébe. És nemegyszer éppen ők – akik a tudomány területén sokkal jobban kiismerik magukat, mint a kívülállók – emelik fel szavukat, ha észreveszik, hogy valamely fejlődés rossz, sőt veszélyes irányba vezet. Megpróbálják figyelmeztetni az emberiséget, mert képesek előre látni bizonyos következményeket. Végső soron azonban ők is tehetetlenül állnak az emberi fejlődéssel szemben, mert látják, hogy ennek az egész gépezetnek erős belső dinamikája van, amelynek még ők sem képesek megálljt parancsolni.

Bármilyen átfogó legyen is tudásunk, mindig csak bizonyos határig terjed, amely egyénenként nagyon különböző. Szigorúan szemlélve pedig édeskevés, amit igazán tudunk – különösen, ha létezésünk alapkérdéseiről van szó:

Honnan jövök?

Hová megyek?

Mi a célja létezésünknek?

Ennek belátása vitte Szókratészt a következő kijelentésre: „Tudom, hogy semmit sem tudok.”

Rózsakereszt Krisztián pedig így vall utazása végén: „A legmagasabb tudás az, hogy semmit sem tudunk.”

Az igazság felé törekvő ember tudja, hogy ennek a világnak minden tudása csak a külső, múlandó emberhez tartozik. És azt is tudja, hogy amire csak szüksége van, már mind megtalálható őbenne, mégha csak lappangó, rejtett módon is. Egyedül csak azt akarja, ami az emberlét igazi céljához közelebb viszi.

Ezért hát megszabadul minden felesleges tehertől, és a lényegeshez tartja magát. Az igazi keresőnek van bátorsága a tudás elengedéséhez. Ez azt jelenti, hogy bár külső tudása talán igen nagymérvű, belső ismerete alapján jelentéktelennek tekinti, hiszen számára értéktelen. Nem ragaszkodik a tudáshoz, mert a Taóhoz vezető igaz úton egy lépéssel sem viszi előbbre. Tudja magáról, hogy Szellemben szegény, de tapasztalja, hogy ez az egyetlen igazi alap, amelyen az üdv útjára léphet. A tudás elengedésével – az igazi életbetöltés iránti olthatatlan vággyal párosulva – megszületik benne az igaz hit. Egy olyan hit, mely állandóan megújul és dinamizálódik, magában hordván a készséget, hogy a holnap igazságáért cserébe maga mögött hagyja a ma igazságát.

 

A Taóból élni

Elengedni annyi, mint nem cselekedni, ahogyan Lao-ce mondja. A tudásra vonatkoztatva ez azt jelenti, hogy nem kapaszkodunk külső tudásba, és nem vetjük be akaratunkat annak érdekében, hogy tudásunkat a saját célunkra fordítsuk. Hanem önátadásban a Tao, a Szellem erőiből élünk.

Az elengedés, a nemcselekvés ezenkívül azt is jelenti, hogy az ember az énjével nem kapaszkodik a Tao-nak, az új életnek a dolgaiba és értékeibe sem, ahogyan korábban a régi élet dolgaival tette. Ha ezt mégis megteszi, akkor tapasztalni fogja, hogy újból szembesül a valósággal. Mert csak így tanulhatja meg a nagy leckét. E tekintetben nincs egyetlen kivétel sem, mert az „énjével” senki sem járhatja az ösvényt.

Ha például valaki az egész egyetemes filozófiát tökéletesen átfogná az értelmével anélkül, hogy valamit is megvalósítana belőle, akkor csupán régi tudását cserélte volna ki egy újra. Ekkor elkerülhetetlenek a csalódások. A tapasztalatok ezáltal csak még erőteljesebbé válnak, hiszen az egyetemes filozófia révén kapcsolatba kerül a másik természetből eredő valamely erővel, melyet öntudatlanul állandóan elutasít, valahányszor elmulasztja a saját életében megvalósítani az új életvitelt.

A nemcselekvés, a tudás elengedése azt jelenti, hogy a kereső Isten mozdulatlan birodalmának dolgait, értékeit és erőit, a lényegét nem az énjével ragadja meg. Mert ha dialektikus lényének birtoklási ösztönével veti rá magát, akkor nem csak a legnagyobb énközpontúság tanújelét adja, hanem éppen ezáltal a miszticizmus vagy okkultizmus útjaira téved. Ezért a nemcselekvés nem a tan egyik érdekes nézete csupán, hanem feltétlen szükségszerűség: út az igazi önátadáshoz.

Ehhez Jan van Rijckenborgh a következőket írja A kínai Gnózis c. könyvében:

„A nemcselekvés módszere csendes, nyugodt öröm, és az a folyamat, hogy eme csendes, nyugodt örömben továbbmennek az Önökben lakozó birodalomnak, az ősatomnak való teljes önátadásig. Azaz a nemcselekvéshez tartani magunkat nem más, mint a tant szavak nélkül megélni. »Nem nekem, hanem Neki, a Másiknak – aki több nálam – kell növekednie. Nekem pedig alá kell szállanom; el kell merülnöm ebben a Másikban, a másik lényben, aki az ősatomba zártan nyugszik.«”

 

A másik növekedése

Ezen az alapon minden kereső a saját tempójában járhatja útját.

Felvétetvén abba az áramlatba, amely őt a múlandóságból az örökkévalósághoz vezeti, a bukott világból a Taóhoz, lélekállapotát már semmi nem rendítheti és nem támadhatja meg, ami ehhez a természethez tartozik. Sziklaszilárd emberré válik, és a dialektika viharai már semmit sem árthatnak neki. Tudata egyre tisztább lesz; így járja útját a baj, a vész világában. És mialatt testvéreivel egységben továbbmegy, szembeárad vele a világosság, az igazi tudás abszolút egyenletessége és lenyűgöző szépsége. Ez nem az énjének szánt tudás, hanem a benne lévő Másiknak szól. A Másik növekedése bensőséges, csendes örömmel tölti el. Hogyan is vágyódhatna még valami másra, mint erre a tudata előtt feltáruló gyönyörűségre?

Hogyan is értékelhetné még a káoszt és a diszharmóniát, amely mindig akkor keletkezik benne, ha vigyázatlanságból letér az igaz útról, mivel a dialektikus erők minden elképzelhetőt bevetnek, hogy őt visszatartsák?

Hiszen szeretne teljesen alámerülni a Tao-ban, feloldódni a nagy áramlatban, egyesülni a mindenség-léttel, mint vízcsepp a tengerrel, hogy örökre a része legyen.

 

Az igazi ember olyan mint a víz, felkeresi a legmélyebb helyeket, összegyűlik, és a nagy óceánba áramlik.

(Tao Te King 66. fejezet)

 

 

A szó hatalma

 

Az ember a kimondott szó révén különbözik az úgynevezett alacsonyabb létformáktól. A beszéd segítségével befolyásolni lehet a gondolatokat és érzelmeket és gyakran sokkal árnyaltabban lehet őket kifejezésre juttatni, mint más érzékszervek által. A szavak gyakran erősebben sebezhetnek, mint a fizikai erőszak, de arra is képesek, hogy láncokat tépjenek szét és megmutassák az utat a szabadsághoz.

 

Nem ártana elgondolkodnunk azon, hogy az emberek hogyan „etetik” egymást kölcsönösen gondolatokkal és érzelmekkel azáltal, hogy szavakat mondanak ki vagy hallgatnak meg, és azon, hogy milyen hatással vannak szavaink más lények életére.

Oly időben élünk, midőn az embert betemetik a kimondott szóval. Számtalan módszer létezik, mely abban segít mondjuk egy üzletembernek vagy politikusnak, hogy túltegyen embertársain. Az eszmecserék gyakran bizonyításba és támadásba mennek át. A reklámnyelv befolyásoló erejét vetik be annak érdekében, hogy az emberek szívében elültessenek bizonyos célokat és kívánságokat, amelyek aztán a kívánt cselekvésre késztetik őket. Sok szó elveszítette eredeti jelentését, és énközpontú erőkkel töltődött fel. Semmitmondó szavak értéktelen kultúráról tanúskodnak, melyben az emberek megsemmisítik egymást és a földön jelenlévő sokféle életet.

 

A szavak alkotások

Mennyiben lehet egy szó alkotó hatású? És milyen alkotásokról van itt szó? Aki egy hosszú munkanap után elgondolkodik rajta, hogy mit hozott ez a nap, az megállapíthatja, hogy sok szó csak úgy automatikusan jött elő. Más szavak üresek vagy elégtelenek voltak, míg esetleg csupán egyetlen olyan szó hangzott el, amely egy szenvedő embertárs szívéig hatolt.

A régi rejtélyekben a „szót” arra használták, hogy az anyagi életterülettől eltérő dologra utaljanak vele. A szót azért nevezték „alkotónak”, mert képes arra, hogy a hallgatóban új erőket és képességeket fejlesszen ki. Ezért mondják a megváltót „testté vált igének” is.

A mítoszokban, legendákban és hagyományokban sok szónak teljesen más jelentése van, mint a mindennapi életben. Az „Isten” szó egyesek számára jelenthet pl. egy égi lakót, aki hasonlít az emberhez, csak hatalmasabb, igazságosabb és abszolút tökéletes. Mások számára, akik érzik benne a teremtő erőt, az „Isten” szó egy személytelen és kifürkészhetetlen erővel áll összefüggésben, melynek hatalma határtalan. Ez a szeretet, avagy mindennek az ősoka, amely mindent áthat.

A „halál” szó a legtöbb ember számára a fizikai lét végét jelöli. Aki azonban megérti az alkotó szót, az e szó hallatán a régi, alantas személyiség alászállására gondol a fölöttes, halhatatlan isteni lélekben. „Naponta meghalok”, mondja Pál. Ez semmiképpen sem szenvedéssel és fájdalommal teli halál, hanem egy naponta felemelkedés az istenihez, melynek során az alacsonyrendű élet – teljesen magától – elmarad. Jakob Böhme ezt mondja: „Tanuljatok meg meghalni, mielőtt meghaltok; akkor majd meg tudtok halni, amikor meghaltok.” (Sírfelirat a St. Jan templomban, Gouda, Hollandia.)

Az „élet” szó a legtöbb embernek a születés és halál közötti időszakot jelenti. Egyesek azonban az „élet” szóval a felébredt isteni ember állapotát jelölik. Ezzel összehasonlítva a földi „élet” nem több a „halál” egyik megnevezésénél.

 

A nyelv új értelmezése

Aki ilyen, a kifosztott köznapitól eltérő jelentés alapján olvassa a szent hagyományokat, az maga és mások számára egy teljesen új dimenziót tár fel, nevezetesen a halhatatlan lélek nyelvét. Egy szó mélyebb jelentését és rejtett hátterét nem lehet csupán az értelemmel felfogni. Ehhez mindenekelőtt annak ismerete szükséges, hogy minden szó erővel van feltöltve. Az erő határozza meg a hatást, vagyis hogy egy szó gnosztikus értelemben véve alkotó, vagy földi értelemben véve romboló-e.

A szükséges tudat akkor fejlődik ki, ha az emberi megnyilvánulási forma szívében lévő isteni mag kapcsolatba kerül az ősi alkotó szóval, az „Igével”. Akkor nem csak a szó jelentése válik világossá, és nem csak a szó erejét tapasztalják meg, hanem a földi szavaktól való különbség is világossá válik. A „kezdet teremtő szavának” segítségével szól a Teremtő a teremtményeihez. Ahhoz, hogy ezt az Igét képesek legyünk meghallani, a szívnek el kell csendesednie. Ezért mondja Lao Ce: „A szavakba öntött Tao már nem az örök Tao. A megnevezett név nem az örök név.”

A kínai „Tao” fogalma a teremtés alkotó Igéjéhez hasonlatos. Akik megtanulják megérteni ezt az „ősokot”, és eszerint cselekszenek, megváltoztatják saját magukat és a világot. Nekik nincs szükségük rá, hogy új szavak keresésével és alkalmazásával foglalkozzanak. Mert amikor tetteik az ősi – jóllehet számukra új – irányvonalat követik, akkor szavaiknak teljesen más lesz a hatása. Abba a helyzetbe kerülnek, hogy segíteni tudnak másoknak a belső forrás felszabadításában.

Csak az ilyen nyelv alapján különbözik az ember az alacsonyabb élettől. Csakis ez a nyelv képes a láncokat széttörni, és a szabadsághoz vezető utat megmutatni.

 

 

 

2014/3. szám

 

 

Betlehem-Golgota-Pünkösd I. rész – Betlehem

Betlehem kapuja

 

Azon tanuló szívének az állapota, aki igaz üdvre vágyással kieszközli élete teljes megváltoztatását. Ezzel feltárja szívét a gnosztikus világosság számára, az „istállót” tehát, az elcsúfult és elpiszkolódott szívet felkészíti a belső Krisztuslény megszületésére, így lesz minden igaz tanulóban Betlehem az ősrégi út kezdete, mely dicsőséges betetőzését Golgotán, a koponya helyén találja meg az igazi istenfia feltámadása képében a mikokozmoszban.

 

 

A fény kincseskamrájának kulcsa

 

Az örök Ige, amely – a János evangélium mágikus bevezetője szerint – Istenből árad ki, minden misztérium megközelítésének arany kulcsa. Ez az az örök titok, amely átöleli az egész mindenséget. Ez a naptest, valamint a mikrokozmosz és makrokozmosz szellemi világosságának magja.

 

Ez a szó a teremtő „Fiat”, a felcsendülő harsonaszó, mely a monádikus lángesőt elindítja, és az életet végtelenül sokrétű rezgésekben és színárnyalatokban megnyilvánítja. Az élet ezáltal „megfürödhet” az egyetemes égboltban, mely visszatükrözi a mindenségszeretet sugárzó fényét. Ez a misztérium körülfogja és átöleli a világmindenséget. Ez a „kezdet igéje”, mely ma is létezik és mindig is lesz. „Ebből a misztériumból jöttem elő” – mondja Jézus a Pistis Sophia Evangéliumában. Ennek az igének a hét áramlatából áll az új ember fényruhája.

Az isteni teremtésben rejlő nagy misztériumról csak az igaz ismeret vallása, a tiszta Gnózis vallása lebbentheti félre a fátylakat. Ez a Gnózis a monádikus lángból kiáramló és a szellemet a fénylélekkel összekapcsoló emanációk egyesülése. Ez a fénylélek mindenkiben benne rejlik. Jézus azt mondja erről: „Ébredjetek fel álmotokból, és emelkedjetek fel Krisztusban, aki fel akar venni titeket a világosságába.” A Gnózis az Önök szívében fog megszületni, s fejükben az élő ismeret gyümölcseként megnyilvánulni. Ez a Gnózis, a fénylélekről szóló ismeret világosíthatja meg Önöket, és ajándékozhatja oda a fény kincseskamrájának kulcsát.

 

Az anyatejjel magunkba szívott hazugságok

Ezek a szavak, valamint az ősrégi szövegek más töredékei is ismeretesek voltak a keresztény időszámítás kezdetén     az akkori vallási és filozófiai körökben. Ezek egy egészen másfajta gondolkodáshoz és tökéletesen más vallásos tapasztalathoz vezetnek minket, mint ami a Názáreti Jézusról szóló történelmi tudósításon alapul – vagyis azon a felfogáson, ahogyan az egyházatyák és követőik az evangéliumokat évszázadokkal ezelőtt értelmezték.

A hiteles rózsakeresztesek bizonyosan nem Krisztus születésének romantikus, évről-évre az emberiség elé tárt történetével foglalkoznak. Ezt a regényes elbeszélést és a történelmi „tényeket” időközben különböző oldalakról kemény támadások érik. Az evangéliumokat elsősorban történelmi tudósításként felfogó kereszténységet azzal a komoly váddal illetik, hogy a keresztény tanokat saját céljaik érdekében átértelmezték. Az elmúlt évszázadokban már sokan rámutattak erre az árulásra, tiltakozásukat azonban újra és újra vérbe fojtották. Most azonban az emberiség a leleplezés korszakában él.

Ha a dolgokról és állapotokról lerántják a leplet, nem mindig tárul elénk örvendetes látvány. A meztelen valóság megmutatja, hogy mennyire eltorzult az önmagunk által teremtett társadalom, tudomány és vallás. Ezért nem csoda, ha sokan egyrészt megrémülnek, ha ezek a tények nyilvánosságra kerülnek, másrészt viszont mohó érdeklődéssel szívják magukba az ilyen ismereteket. Mert az emberiség szinte szomjazik az igazságra.

 

Átsiklani az igazság felett?

Aki elmélyülten foglalkozik a Biblia tisztán történelmi értelmezése és saját tapasztalatai között fennálló ellentmondásokkal, majd e gondolatait papírra is veti, az bizonyosan sokak érdeklődésére számíthat. Emellett azonban felvetődhet a kérdés, hogy azoknál, akik a Gnózist így akarják népszerűsíteni, nem játszanak-e szerepet a személyes érdekek is. Meg vagyunk győződve arról, hogy korunkban a leleplezésnek tökéletesen becsületesen és belső ösztönzésből kell megtörténnie. Aki így jár el, nem hagyhatja figyelmen kívül azt a tényt, hogy létezik egy modern szellemi iskola, melyben a test és lélek újjászületésének folyamatát már jó háromnegyed évszázada tanítják és alkalmazzák. Ezen pedig bizonyára érdemes elgondolkodni. Mindenesetre figyelemre méltó, hogy következetesen elhallgatják azt a tényt, hogy Jan van Rijckenborgh, a modern gnosztikus és transzfigurista már akkor beszélt és írt a Gnózisról – mint a belső ismeret és megszabadulás forrásáról – amikor még ezek a modern publikációk meg sem jelentek. Sőt mi több, alapított egy tisztán gnosztikusan irányuló közösséget, mely időközben már több mint harminc országban van jelen és vonja magára a valódi igazságkeresők figyelmét. Jan van Rijckenborgh szívesen idézte a barokk misztikus, Angelus Silesius szavait:

„Ha Krisztus Betlehemben ezerszer is megszületne,

ám benned nem, akkor mégis el vagy veszve.

Az örök ige bizony még ma megszületik.

Hogy hol? Ott, ahol önmagadban önmagad elveszik.

Az üdvösség kapujában csak az lehet,

Ki az új életben megszületett.

Azt kérded hát keresztény: Hol van Isten trónja?

Benned, hol ő Fiúként megszületik újra.

Ha te Isten-szülte, a Fiút az új létre segíted,

akkor te távozol, ő pedig beléphet.”

Az eljövendő új ember című könyvben ezt írja Jan van Rijckenborgh: „Először is egy régi témát kell elővennünk: Krisztus nem egy magasztos hierofáns, aki valahol az anyagi világon kívül tartózkodik, hanem elsősorban személytelen, korlátlan lény, aki világosság, erő és hatalmas sugártér alakjában ismerhető fel. Ez Krisztus sugártere, amely közöttünk megjelent, és sötét világrendünket nem hagyja nyugton. Ennek a sugártérnek, ahogy ez világosan felismerhető, hatalmas befolyás, sőt befolyások egész sora a következménye.”

 

A gnosztikus azt tanítja, amit tud

Jan van Rijckenborgh templomszolgálatokon és előadásokon évtizedeken át magyarázta az egyiptomi misztériumok, a manicheusok, az esszénusok, a bogumilok, a katárok és a klasszikus rózsakeresztesek Gnózisát, mielőtt még korunkban a keresők nagy serege számára a Gnózis fogalma egyáltalán közismertté vált volna. Rámutatott a gnosztikus vonásokra Hermész Triszmegisztosz, Buddha, Lao-ce és sok más, a Gnózishoz tartozó bölcs tanában. Arra ösztönözte tanulóit, hogy maguk is ellenőrizzék kutatásait, hogy felismerhessék, mi az, ami Gnózis, és mi nem az.

Mintegy ötven évvel ezelőtt megjelentette a Dei Gloria Intacta (Isten dicsősége érinthetetlen) című művét, mely teljes áttekintést nyújt a megszabadító útról. 1945 májusában – napokkal a második világháború befejezése után – e könyv első fejezetét használta fel a haarlemi templomban tartott, háború utáni első beszédében. Ez volt az ő Fama Fraternitatisa, az ő közvetlen hívása és felszólítása a tanulókhoz, hogy szabadítsák meg magukat a természetvallásos, dogmatikus kereszténységtől. Tanulóit mesteri módon vezette ki az egyházi gondolkodás sötétségéből az egyetemes kereszténységhez. Megmagyarázta a gnosztikus misztériumokban rejlő újjászületés ösvényét, melyet Krisztus követőjeként mindenki bejárhat. A Dei Gloria Intacta-ban ezt írja:

„A kereszténységet nagyobb összefüggésben kell látni. Nem Betlehemben kezdődött, hanem a Nílusnál. [… ] Már ez az utalás is hatezer évre vezet vissza, az egyetemes Krisztus-fáradozás pedig több millió éves.”

 

A Krisztusfény 33. beereszkedése

Az isteni világosság beereszkedése és a mindenség kozmikus óraszerkezete meghatározott viszonyban áll egymással. Az interkozmikus sugártér, mely korunkban a 33. alkalommal sugárzik be az árja korszak idején, évszázadunk végére újra egy fokkal előbbre lép az állatövi cikluson. Az állatövi óramű ezen utolsó perce rendkívül nagy jelentőségű: az emberiség ugyanis időközben megérett egy szellemi forradalomra, a döntő jelentőségű szellemi átváltozásra. Jelenleg egy kb. 6000 évet átölelő kozmikus fordulat végső szakaszában állunk, melynek utolsó fázisában egy új tudatállapotnak kell megnyilvánulnia és áttörnie. Ez az áttörés azon mélyreható tapasztalatok eredménye, melyeket az idő területeinek fájdalom-útján haladva kegyetlen küzdelmek árán szerzünk. Pillanatnyilag újra a világ-óceán hullámhegyén hányódunk. Ide-oda dobálnak bennünket a Nap-makrokozmoszból jövő mágneses orkánok, melyek életterületünket megtámadják. Tudjuk, hogy a sugárzás mindent megérint és befolyásol, és szinte valamennyi elemet átitat. A Nap-kozmoszból jövő sugárhatások így érintenek meg és befolyásolnak minden életet, és semmi sem tartóztathatja fel őket. Ezáltal számtalan ember tudatát támadják meg, új tapasztalatok és érzékelések forgatagát okozva. Ez egy átfogó, új tájékozódáshoz vezet, s azzal a törekvéssel jár, hogy a tudatállapot megváltozását új módon magyarázzák. Ezek a kísérletek keserű és kiábrándító társadalmi jelenségekhez kapcsolódnak. Sokan fordulnak el a társadalom jelenlegi formájától. A jó és a rossz egyre szélsőségesebb formában áll egymással szemben, mialatt az új korszak mindenen keresztül utat tör magának.

 

Újat építeni, vagy csak átépíteni?

Sokan visszariadnak attól a követelménytől, hogy önmagukat megváltoztassák, és csak minden régi lebontásán fáradoznak. Mások az újjal szembeni ellenállást kihasználva régi, korhadt filozófiákat és teológiákat mentenek át az új időszakba. Ezen kívül vannak olyan csoportok is, akik semmit sem akarnak tudni a változásokról és megújulásokról, s mindenre az „ez csak a New Age” elcsépelt érvével legyintenek.

Tény viszont, hogy az „új korszak” már elkezdődött, mégpedig drámai megnyilvánulásokkal! Roppant érdekfeszítő időszakban élünk. Azt a pillanatot éljük meg, amikor az emberiség a fogságban tartó falak ellen fordul. Ki akar törni abból a bezártságból, amelybe a dogmatikus kereszténység és más hasonló vallások zárták be.

A Szellemi Iskolában e nagy változásokat már sok évvel ezelőtt bejelentették, és részletesen megtárgyalták. A kultúrák átalakulásának kellős közepén állunk, mely minden országban és népnél végbemegy. Ez mind az emberiség, mind az egyes személyiség tudatát befolyásolja. A Nap-makrokozmosz új világosság-sugarai nemcsak az asztráltestet, hanem az éter vagy élettestet is megtámadják. Az új korszak változásai tehát az egész személyiséget érintik. A még sokak számára idegen erő, lényünk aurikus-mágneses rendszerén keresztül jut a lélegzőtérbe. Ezt az erőt „belélegezve” – és ezt óráról órára megtesszük – nem vonhatjuk ki magunkat a hatása alól. Tudatunkat megnyitja a természet rejtett nézetei számára, s arra ösztönöz, hogy életünk hangsúlyát máshová helyezzük.

 

Az út végre felfelé vezet?

A nagy átalakulás következtében egyre mélyebbre merülünk az anyagba, melynek eredménye többek között a szédítő gyorsasággal fejlődő elektronika is (a számítógépek, a telekommunikáció, a távvezérlés stb.). Emellett azonban egy másik, szintén gyorsan növekvő csoport a kozmikus befolyások hatására egy egészen más világképet sejt meg, s ezt megkísérli kikutatni. E fejlődés kezdetén, a régi szabályok elvesztése miatt, még túlnyomórészt zavar és bizonytalanság uralkodik. Ennek ellenére a csillapíthatatlan tudásszomj fokozódik: megismerni az ember eredetét, eredeti állapotát és létünk céljáról bizonyosat tudni. Az ilyen keresők át akarnak törni a mindenség titkaihoz, és fel akarják fedni a lét gyökereit.

A régi, külső hatalomként felfogott Isten „meghal”, s a szív az új, szellemi láthatár felé fordul. De ott nagy veszélyek leselkednek, mivel a hatalmas kozmikus impulzust a még elvakított emberek nem tudják teljes terjedelmében felfogni. Ekkor olyan „magyarázók” és „értelmezők” is előállhatnak, akik mindent tudnak, de a lényeget eltitkolják. A szellemi impulzust elferdítik, s az emberiséget egy új börtönbe vezetik. Különféle mozgalmak és csoportok ajánlkoznak, melyeket a Biblia hamis prófétáknak nevez. Ezek saját igazságaikat hirdetik, és mindent ehhez az „igazsághoz” igazítanak, hogy fenntarthassák magukat. Így kell tenniük, mert amíg nem fordulnak valóban az egyetlen világosságok világosságához, nem is tehetnek másképp.

 

Az eredeti ige megérinti az embert

Hogyan jutnak a hamis próféták saját értelmezéseikhez és magyarázataikhoz? Úgy, hogy szubjektívan reagálnak a szellemi fény kiáradására. Ez a világosság mindenütt jelen van, és mostantól teljesen új módon kapcsolódik a világhoz és az emberiséghez. Ez a szellemi fény az „Igéből” származik, mely a kezdetektől mind a mai napig az egész mindenséget megérinti és áthatja. Ez a másik élet pránája, a másik világé, mely minden sejtünket megérinti, hogy a földekről behordja a termést.

Az aratást már régóta készítik elő. Vetőmagját már korszakokkal ezelőtt elvetették, és ami kihajtott belőle, megérett az élet termőföldjén. Milyenek lesznek a gyümölcsök? Hogyan fogják őket learatni? Krisztusban történik-e majd az aratás? Mit jelent az, hogy „Krisztusban? Azt jelenti, hogy az Ige, mely számunkra élet és világosság, három hatalmas alapon nyugszik. Az Ige nemcsak a teremtés alapvető ereje, hanem az ismeret megnyilvánulásaként, felfedve a szellem és a lélek lényét, benne rejlik minden szent beszédben is. És ez az ismeret, ez a tudás a harmadik: a Gnózis, a megnyilvánult Ige!

 

A valódi szellemközösség a fény gyújtópontjaként hat

Az Igét számtalan olyan küldött hozta el nekünk, akik nem csak beszéltek a világosságról, hanem magukban fel is tudták szabadítani azt, és ki is tudták sugározni. Közösségeket alapítottak, melyekben a világosság hatalmas, vibráló sugártérként nyilvánult meg. A történelem során voltak olyan hosszabb-rövidebb időszakok, amikor a felettes természetnek nevezett másik, tiszta világ fényereje a földszférában világosságtérséggé, légkörré összpontosult, melyben az életnek új lehetőségeket ajándékoztak. E világosságtérnek köszönhetően a szellemi fejlődés irama nagyon felgyorsulhatott.

Így tart lépést a világosság beereszkedése az állatöv óraművének haladásával. Az istenfáradozás újabb hullámát most is átéli az emberiség. És mindazok, akikben a halhatatlan lélekerőből él valami, még ha egészen kis mértékben is, a Gnózisfény segítségével felvétetnek az aratási területre. Ennek bizonyosságában hívták életre az Arany Rózsakereszt modern Szellemi Iskolájának küldöttei és alapítói az új gnosztikus szerzet úttörő csoportját, hogy egy magas szellemi szintet elérve, fiatal Gnózisként, együttműködhessen a beereszkedő világosságtérrel. Így jutunk el három lényeges kérdéshez:

• Mit jelent nekünk, rózsakereszteseknek a világosság megszületésének ünnepe?
• Mit jelent számunkra a Názáreti Jézus születése?
• Mit jelent számunkra Betlehem békéje?”

Ezek csupán külső jelképek számunkra, történelmi események, melyeknek már semmilyen időtlen jelentésük sincs? Vagy az egészet teljesen más megvilágításban látjuk? Igen, egészen biztosan! Mert Betlehem a saját szívünk jelképe, ahol a rózsa fénye, az ősatom világossága megszülethet. A fényünnep a főszentély nagy csodája, mihelyt a tobozmirigy-szentélyben a monádikus láng egyesül a szív kundalínijével. Ekkor mondhatják azok, akik mint Jézus, bejárták ezt az utat: „Én és az Atya, az élő lélek és a Másik, én és a monádom egyek vagyunk!”. Ha a világosság a személyiségben – az élő lélek szolgálatában – elkezdett keringeni, akkor be lehet járni a rózsa keresztútját, a via dolorosát, egészen a halál legyőzéséig.

Jan van Rijckenborgh célja egy olyan szellemi iskola alapítása volt, amelyben egy úttörőkből álló csoport, ifjú gnosztikus szerzetként gyújtópontot képez, tehát olyan közösséget, amely a mindenütt jelenvaló Gnózisfényt képes felfogni és visszatükrözni. Ebben a közösségben a Gnózisfénynek hatalmas tűzzé kell válnia, mely eljut minden keresőhöz, aki a szívét meg akarja nyitni a Gnózis számára.

 

Felkészülni a nagy lépésre

Hogyan lehet ehhez a közösséghez tartozni? Úgy, hogy az asztráltestet megszabadítjuk a dialektikus lét asztrális szférájától, és belépünk az egészen másba, az egyetlen világosságba, mely maga a Gnózis. Ez a fény közelebb van hozzánk, mint a kezünk és lábunk. Szüntelenül megérint minket. Átsugárzik rajtunk, beburkol, és minden oldalról áthat minket. Aki ennek tudatába jut, és ebben a fényben akar élni, annak előtte meg kell tennie néhány alapvető lépést – meg kell tisztítania magát, hogy alkalmassá váljon a lélek és a szellem egyesítésére. Hogyan érheti el az ember a belső megvilágosodásnak ezt az állapotát? Tökéletes odaadással, melyben egész életét erre a folyamatra hangolja, megszabadítva magát a régi dialektikus természettől, és a hangsúlyt a halandó éntől elvonva következetesen a halhatatlan lélek életére helyezi. A régi természettől elszakadva meg kell azt tagadnia. Ha ez nem történik meg, minden a régiben marad. Akkor legfeljebb csak hívők lehetünk, sőt még hitetlenek is, de transzfiguristák semmi esetre sem.

 

A belső észlelés magasabb oktávja

A rózsa ereje belülről kifelé sugárzik, melynél egy észlelhető fluidumról van szó, az életprána kiáradásáról. Ebben az erőben nyilvánul meg az Ige, az emberek élete és világossága. Ez a szívszentélyben létrejövő érintés a Jézus-születés a szív megtisztított barlangjában, amelyet Krisztus, a világ világossága, a szent Hétszellem mindenütt jelenvaló világosságtere tesz lehetővé. Ennek a szokásos értelmet messze meghaladó magasztos folyamatnak az oka Isten szeretete, amely a mindenség kovásza, a teremtés gyökere, és amely – még ismeretlenül – az új lélekben található meg. Ez a szűztől való születés! Ez az igazi belső megvilágosodás! Ez a belső megvilágosodás nem csak szenteknek és mestereknek van fenntartva. Itt a fényerő-atom meggyújtásáról van szó az igazságot kereső emberben, mellyel a tudaton átragyog a világosság, és új dimenzió nyilvánulhat meg.

Ezzel egy tökéletesen más észlelés keletkezik, a belső látás magasabb oktávja, melyben az isteni bölcsesség, a Gnózis beszél. Ez a bennünk lévő világosságszikra, a lélek Gnózisa, mely párbeszédben áll a Gnózis világosságterével. Ez az erő kiemel a korlátozottságából, és életünk hangsúlyát a másik, az élő lélek világára helyezi. Az ilyen Krisztus-ünnep már nem sorolható a mindennapi, szokásos élet eseményei közé.

Így láthatjuk meg az évnek ebben a pillanatában a Gnózis új aratási időszakának láthatárán a fényt felragyogni. Új, egyetemes érintés tör utat magának. Isteni lélegzet tölti meg a haláltermészet tereit, hogy az elveszett Isten-szikrákat megérintse, felébressze és visszavezesse a felettes természetbe. Aki ezt az üzenetet meg tudja érteni, az emelje fel a fény fáklyáját, hogy embertársai felismerhessék és kövessék őt. Ekkor lesz a Krisztus-ünnep valódi gnosztikus világosságünnep.

 

 

A betlehemi csillag

 

Véres viták folynak a testvérnemzetek között azzal a hellyel kapcsolatosan, ahol a hagyomány szerint Jézus született, s ahol a kereszténység alapjait lerakták. A felek jogaikat a keresztény próféták állítólag történelmileg igazolható kijelentéseire alapozzák, ám egyszersmind szem elől tévesztik a betlehemi csillag szellemi jelentését.

 

Az égbolt tele van jelekkel és jelképekkel, s ezt minden időkben jól tudták. Az emberiség nagy tanítói, Hermész Triszmegisztosz és Pitagorasz el is magyarázták tanítványaiknak: „Mint fent, úgy lent”. Ezek a jelek s jelképek az Egyetemes Tan kincstárának ősi és titokzatos ékkövei. A látható világegyetemnek és mindenekelőtt magának az embernek a belső világát juttatják kifejezésre. A különféle formájú keresztek, a hatszög, a rózsa és az ötágú csillag (a pentagram) – hogy csak néhány jelképet említsünk – szinte minden kultúrában megtalálható. Ezek a szimbólumok gyakran a személyiség belső lényéhez szólnak, s az embert elgondolkodásra vagy cselekvésre sarkallhatják.

A magyarázók többnyire nem értenek egyet a jelképek mélyebb jelentéséről, hiszen sokan saját elképzeléseiket és gondolataikat fűzik hozzá. Némely jelkép használata felkapott a filozófiai vagy ezoterikus társaságokban, katonai körökben vagy éppen a kereskedelmi életben. Számtalan zászló, címer és cégembléma használja az egyetemes jelképeket, vagy éppenséggel rajtuk alapul.

A pentagram például, amelyet már az egyiptomiak is használtak, az elmúlt évszázadban újra a figyelem középpontjába került. Mivel a jelkép már a druidáknál is honos volt, a szabályos ötágú csillagot druida-lábnak vagy lidérclábnak is nevezik. Pitagorasz számára a pentagram a szellemi menyegzőt jelképezte: a lélek és a szellem összeolvadását. A benne szereplő ötös számot a mikrokozmoszban lévő ember számaként jelölte meg. A korai keresztények a pentagramot Krisztus jelképének, az alfa és az ómega, a kezdet és a vég szimbólumának tartották. A középkori alkimisták az ötágú csillagot a kvintesszencia, az ötödik elem, a tűzéter vagy Szent Szellem jelképeként használták. Giordano Bruno számára az ötös szám a lelket képviselte, mivel mind az egyenlő, mind az egyenlőtlen, a páros és a páratlan is megtalálható benne.

 

A vonalak az aranymetszés szerint metszik egymást

Bár a csillagok gömbölyűek, általában pontszerűnek vagy sugárkoszorúként ábrázolják őket. Hasonlóképpen, a pentagram is öt pontból áll, amelyeket ha közvetlenül összekötünk, egy fordított ötszöget kapunk. Vonalainak az a különleges tulajdonsága, hogy az aranymetszésnek megfelelően metszik egymást: a kisebbik szakasz tehát úgy aránylik a nagyobbikhoz, mint a nagyobbik az egészhez. Matematikailag kifejezve: p:q = q:(p+q). Az ötszögbe ugyanilyen arányú, egyre kisebb ötszögek rajzolhatók. Következésképpen, ha a pentagram oldalait sok ezer fényév nagyságúakra növelnénk, az arányok akkor sem változnának.

Képzeljük el, hogy e vonalak erővonalak, fénysugarak. Ekkor a pentagram egy zárt erőmezőt képez, amelyben a gerjesztett erők visszafolynak a középpontba. Az egyetemes bölcsesség szerint a különböző univerzumok számtalan kisebb nagyobb erőmezőből állnak, s ezek egymás közötti kapcsolatát az isteni törvény szabályozza.

Ahogyan Goethe írta:

„Amikor az örökkévalóságban

Az idő kering szüntelen,

A világegyetem és a tér

Tágul, sugárzik és rezeg,

majd az élnivágyás útjára bocsát mindent,

a legkisebb és legnagyobb csillagot.

És minden küzdelem, minden hajsza

Örök béke Istenben, az Úrban!”

Ezt a képet Goethe a Faustban keltette életre. Amikor Mefisztó szabadulni szeretne Fausttól, nem tudja átlépni az ajtót, mert a küszöbre egy pentagram van rajzolva. Mefisztó ekkor így szól:

„Megvallom hát! hogy innen elszaladjak,

Megtiltja egy picinyke gát:

Küszöbödön az a lidércláb”!

Faust pedig így válaszol:

„A Pentagramma fáj neked?

Pokol fia, ha ez veszély rád,

Be mégis hogy jöhettél, mondsza meg?”

 

A tökéletes, megújult ember jelképe

A modern rózsakeresztesek számára a pentagram a valódi, új ember jelképe. Az egyetemes tanítás szerint az embernek két lelke van: a természetes lélek, amelyet egy mindent uralni vágyó énné fejleszt, és a még magként jelenlévő eredeti lélek, amely a megszabadulásra vár. Mindkét léleknek megvan a saját ritmusa és törvénye. Az igazán új „lelkülét” csak akkor születhet meg, ha az uralkodó én visszahúzódik, és lehetővé teszi, hogy az eredeti lélek újra életre keljen. Ez hosszú folyamat, amelynek során a természetes lélek gyökeres változáson megy keresztül. Ez az az út, amely „tövisek közt vezet a csillagokba” (per aspera ad astra).

A katárok szentélyei az Ariege völgyében lévő barlangokban erre a pompás folyamatra emlékeztetnek. Mintegy 700 évvel ezelőtt a katárok szerzete rendkívül tevékeny volt Dél-Franciaországban. A beavatási folyamat körülbelül négy évig tartott. Mielőtt „tökéletesként”, perfektként (parfait-ként) kiment volna a világba, a jelöltnek át kellett mennie az utolsó vizsgán a Betlehembarlangban. A sziklafalak egyikébe egy ötszög alakú mélyedést véstek, ahová a jelöltnek kitárt karokkal, szétvetett lábbal és felemelt fejjel be kellett állnia, hogy kitöltse az ötszög öt sarkát. Egy nagyszerű szertartás során a jelöltet felavatták feladatára. Az elért új tudatállapot sérthetetlenné tette őt. „Senki a világon nem lenne képes úrrá lenni azon a rejtélyes erőn, amely a jelöltet eltöltötte” írta Antonin Gadal A szent Grál útján című művében.

 

A világosságnak meg kell születnie a lélekben

Miért is nevezik a pentagramot betlehemi csillagnak? S miért kapcsolódik hozzá az új lélek születése? A Biblia szereplőit a lélek különböző nézeteinek megtestesítőiként foghatjuk fel.

A szív, Mária, világosságra vágyik! A világosság, Jézus, leereszkedik az ember szívébe, hogy megtisztítsa és helyreállítsa az egész rendszert – a mikrokozmoszt és a benne lakó személyiséget. Ám amíg valaki egyre a saját elképzeléseit követi – legyenek azok bármilyen komolyak vagy eredetiek -, addig a világosságszületés csodája váratni fog magára. Amint azonban érdektelenné válunk önmagunkkal szemben, és megtapasztaljuk saját jelentéktelen világunk reménytelenségét és hiábavalóságát, akkor áttör hozzánk a szívnek a megszabadulás utáni vágya, azon világosság utáni vágya, amely szakadatlanul zörget lényünk kapuján. Ez az a pillanat, amikor a megfáradt szív megtanulja felismerni az isteni szeretet kinyújtott kezét, és – ha elég bátor hozzá – talán el is meri fogadni azt. Ahogyan az evangéliumokban áll: ekkor eljön a válasz a Szent Szellem által. „Mária” teherbe esik a Szent Szellemtől. Másként fogalmazva: az embert megérinti egy tisztító, megújító és gyógyító erőtér. Hogy ez misztikus magyarázat volna? Semmiképpen sem, hiszen a Szent Szellem eme tevékenysége egyszersmind kegyelem és feladat is. A világosságnak ugyanis meg kell születnie a lélekben: az ötszörös lélekben, amelyet a pentagram jelképez. Csak ezután, ebből a világosságból indulhat el a megújulás – belülről, nem pedig kívülről.

 

Új erő szabadul fel a szívben

A négyes szerkezetű személyiségben ekkor különböző tisztulási és megújító folyamatok fejlődnek ki, hogy a lélek felemelkedhessen és növekedhessen. A szívből új erő szabadul fel. Az egyes „testeket” felkészítik feladatukra, ám mindennek az ember még szinte alig van tudatában. Nem sokkal eme ígéretes pillanatok után elkövetkezik az Egyiptomba való menekülés. A lélek és a tudat kezdetben még túl gyenge ahhoz, hogy tudatosan befogadja és megtartsa a világosságot. Ezért játszódnak le ezek a folyamatok rejtetten. Ám ha az ember át meri adni magát a lélekmegszabadulás folyamatának, akkor a lélek egyre jobban képes áthatni a személyiséget, s így a tisztulási és megújító folyamatok is felgyorsulnak. Ennek következtében megtisztul a szív, és rajta, valamint a vérkeringésen keresztül az idegközeg és a belső elválasztás is új impulzusokat kap.

A vágyakozás ezután már nem kizárólag a világosságra összpontosul, hanem célirányos cselekvésként ölthet alakot. Mindehhez pedig belátásra, mély belső nyugalomra és szüntelen odaadásra van szükség. Így az ötszörös lélekkel rendelkező embert megérinti Isten lángoló szelleme.

 

A győzelem csillaga

Amikor a régi lélek kiürül és aláhanyatlik, az új lélek pedig megszületik, akkor az ötágú betlehemi csillag belülről fénylik. A mikrokozmoszból és a személyiségből az ötszögbe zárt csillag ragyog. Ez egy teljesen új éteri erővonal, és a mikrokozmoszban minden erre hangolódik. Ez az erő a fejből a jobb lábba, onnan a bal kézbe, majd a jobb kézbe, azután a bal lábba áramlik, és végül visszatér a fejbe, így rajzolódik ki a mágikus pentagram. „Akkor a rózsa kivirul, és ontja az illatát” írja Jan van Rijckenborgh A Pistis Sophia gnosztikus misztériumai című művében.

Ekkor új égbolt keletkezik, egy új mikrokozmikus naprendszer. A régi égbolt csillagai kihunynak, és új képességek keletkeznek:

• Betekintés a világ és az emberiség fejlődési tervébe;
• Minden lélek természettől való megszabadulására irányuló vágy;
• Az én teljes átadása, hogy a lélek élhessen;
• Új életvitel a mikrokozmosz megtisztításának és helyreállításának elősegítésére;
• Valódi bölcsesség a gondolkodás, érzés és cselekvés alapjaként.

Új fényruha ragyog majd a megújult emberen annak bizonyítékaként, hogy belépett az új valóságba. Semmi sem áll már a nagy átalakulás útjába, amely nem más, mint a teljes lény transzfigurálása a szellem, lélek és test egyesülése által.

Íme, így tündöklik a betlehemi csillag. Ez a fény nem egy messze felettünk látható csillag tehát, hanem azoknak a tiszta erőknek a forrása, amelyek az új lelket eltöltik és előkészítik az isteni szellemmel való összekapcsolódásra. Ez minden ember célja.

A katárok ezt a jó véget kívánták egymásnak e szavakkal: „Betlehem mélységes békéje legyen veletek.”

 

 

A szív, mint szellemi nap

 

A fej és a szív közötti kapcsolatról alkotott elképzelések változnak. A tudomány régóta úgy véli, hogy a testet kizárólag az agyból érkező jelek irányítják. A modern szívkutatás azonban bebizonyította, hogy a szív is jeleket ad, nem csupán a fej, hanem az egész test számára.

 

A modern tudomány szerint a szív nem csupán egy egyszerű pumpaként működő izom. Jelenlegi ismereteink alapján a szívbetegségeket elsősorban nem a pumpa mechanikus elégtelenségei okozzák, mint ahogyan azt számos túlhaladott könyv állítja. A szív csak akkor tekinthető pumpának, ha pusztán technikai szempontból vizsgáljuk. Ha egy pumpa tönkremegy, az elhasználódott alkatrészeket ki lehet cserélni. A szívműtéteknél és szívátültetéseknél azonban kiderült, hogy ezek a beavatkozások számos esetben megdöbbentő és egyúttal megmagyarázhatatlan változásokat okozhatnak a beteg személyiségében. Ezek az esetek adták az ösztönző lökést a régi fogalmak felülvizsgálatára és egy új szemléletmód kialakítására. Ezek eredményeképpen egy sokkal átfogóbb kép született a szív összetett – és mindenekelőtt szellemi – képességeiről. Ezeket a felfedezéseket a Kelet és Nyugat szellemi hagyományaiból, az ezoterikus módszerekből, a misztikus irodalomból, valamint a még minden nyelvben megtalálható misztikus elemekből származó felismerések is gyakran alátámasztották.

A Biblia tárgymutatójában 340 szócikk található a szív szó alatt. A nagyszótárak több oldalon keresztül sorolják a szívvel foglalkozó, illetve ahhoz kapcsolódó szavakat, kifejezéseket és mondásokat. Ezek szerint a szív képes verni, dobogni, kalapálni, reszketni, vágyakozni, örvendezni, megnyugodni, égni, habozni, kihagyni és összetörni. Lehet meleg, gyengéd, megértő, szomorú, nemes és hűvös; képes összehúzódni, kőből lenni, avagy büszkeségtől dagadni. Az összes megtapasztalható indulat és érzés a szívvel áll kapcsolatban.

A szív az emberi test legerősebb izma. A többi izomtól eltérően nem öregszik. Megbetegedhet, megsérülhet, elgyengülhet, de az izomszövet nem öregszik. A szívet úgy alkották meg, hogy első lélegzetünktől az utolsóig betölthesse különleges feladatát.

 

A bal oldal erősebb, mint a jobb

A szív két szomszédos részből áll, melyeket egy fal választ el egymástól. Mindkét rész saját energiával, céllal és funkcióval rendelkezik. A szív mindkét oldalának van egy felső pitvara, melyben a vér összegyűlik, és egy alsó kamrája, melybe a vér beleömlik. A baloldali rész fizikailag erősebb, mint a jobboldali. A szív olyan hatalmas érrendszeren pumpálja keresztül a vért, hogy ha az ereket egy vonalba rendeznénk, azok több ezer kilométer hosszúak lennének.

A baloldali rész olyan erővel nyomja keresztül a vért a véredényrendszeren, hogy e nyomás hatására egy vízoszlop két méter magasra lövellne. A jobboldali rész főként a tüdő vérkeringését szabályozza. Ennek nyomása a vizet mintegy harminc centiméter magasra nyomná.

 

Az energia információ

Különös és folytonos ritmusban összehúzódva és elernyedve a szív erővel lát el bennünket egy életen át. Az energia korunk kulcsszava. Minden energiaként nyilvánul meg, még a legszilárdabb tömör formák is – legbelsőbb lényegüket tekintve – valójában tiszta energiák.

Mélyen az atomban az atommag olyan energiaegységeket tartalmaz, melyek pontosan tudják, miként kell viselkedniük és együttműködniük más energiaegységekkel. Ebben a folyamatban a távolság és az idő nem játszik szerepet. Manapság azt mondjuk, hogy az energia információ. Az élőlények, tárgyak és folyamatok ennek az információnak köszönhetik létüket. Ez az egyes atomokra éppúgy érvényes, mint a látható világ teljes egészére, az egysejtűektől a Tejútrendszer megszámlálhatatlan csillagmiriádjáig.

Valamennyi testrész és sejt egy hálózaton keresztül kommunikál egymással, ám a szív sejtjeinek nem kellenek anyagi eszközök ahhoz, hogy információt cseréljenek. Így az időnek és a távolságnak számukra nincs jelentősége. Tudomással bírnak egymásról és egymás tevékenységéről, ehhez pedig nincs szükségük térre és időre. A szellemlélek szintjén lévő energiához hasonlóan viselkednek, amely számára az idő és a távolság többé nem számít.

Sejtjeinek csodálatos képessége miatt a szív egyben áramfejlesztő is, mely a nagy erejű energiát szükség szerint gyengébb elektromos, fizikai vagy mozgási energiává alakítja át. Szakadatlanul küldi az információt tartalmazó energiát a test szervei és sejtjei számára.

Azt mondhatnánk tehát, hogy a test minden egyes sejtje – összesen mintegy 75 milliárd – egyformán részesül a szív által küldött energiából. A szív több millió sejtjének mindegyike külön is lüktet. Ez más sejtekre nem jellemző. Mondhatjuk ugyan, hogy a test minden része rezeg, mivel minden energia, ám az egyes szívsejtek önálló lüktetése mégis különleges és egyedi. A szív sok millió sejtjének mindegyike – egymással örökösen és finoman kommunikálva – összhangban rezeg. Így születik meg a semmihez sem hasonlítható szívdobogás. Mintha zenészek milliói egy hihetetlen, ritmusos szimfóniát mintáznának meg hangszereiken, lehetővé téve, hogy az élet titka alakot öltsön és hallhatóvá váljon.

 

„Hallod-e a szív hangját álmatlan éjszakáidon?”

Minden egyes szívdobbanás sokkalta többet jelent egy egyszerű pulzáló mozgásnál: az erő misztériuma ez mind anyagi, mind szellemi szinten, mely a szellem csodáját teljesíti be. Tértől, időtől és távolságtól függetlenül az emberi szív Isten létezésének legerősebb, s egyben a legérzékenyebb és legcsendesebb üzenethozója.

Mi, emberek, magunkban hordozunk egy magot, mely isteni lényünk kifejlődésének teljes tervét tartalmazza. A. H. de Hartog professzor (1869-1938) azt mondja erről János jelenései című művében (1935):

„Ő, az Örökkévaló, minden egyes szívdobbanással szívünk kapuján, szívkamránk ajtaján kopogtat. A végtelen szeretet még a legfélénkebbhez is esedezik a szívdobbanások millióin keresztül. Te, aki közömbös vagy és ezeket a sorokat olvasod, vajon hallod-e szíved hangját álmatlan éjszakáidon? Minden szívdobbanás Isten hangja, melynek leghőbb óhaja, hogy meghallgatásra találjon.”

A pránaként, illetve őspránaként is ismert isteni életerőt a költők a mindenütt jelenlévő aranynak nevezik. Ezért azt is mondhatnánk, hogy az emberi szív – sejtjeinek tulajdonsága folytán – leginkább a pránához hasonló, hiszen ez az a szerv, amely a legközvetlenebb rokonságban áll az eredeti életerővel.

 

Ötezer nap fényessége

A szív elektromágneses mezője ötezerszer erősebb az agyénál. Azt mondják, hogy ha az agy elektromágneses mezője látható lenne, akkor a felhőtlen égen ragyogó Nap látványához hasonlítana. A szív elektromágneses tere viszont – nagy érzékenységű orvosi műszerrel mérve – ötezerszer erősebbnek mutatkozik. A szív olyan titkokat rejt, melyeket az ész nem képes felfogni.

A szív az erő és a fény lüktető csodája. Sejtjei olyan energiára hangolódnak, mely téren és időn felül áll. Minden egyes szívdobbanással Krisztus kozmikus ereje születik meg bennünk. A szívverésként hallható csodálatos szimfónia a kozmikus életerő forrásának derűs üzenete. Ez a kozmikus energia, a világosságerő küldi az impulzust, amely szívünket lüktetésre készteti: ez az impulzus nyilvánul meg e nem mindennapi szerv dobogásában.

A csoda még mélyebbé válik, ha felismerjük, hogy maga a szív is kell, hogy birtokoljon valamit e magasztos fényerőből. Az isteni világosság egy és oszthatatlan, mindenütt jelen van, és a téridő korlátain felül áll. Ez a fényerő pontosan megjelölhetővé válik, amint a tér és az idő határain belül nyilatkozik meg. A halandó tudatunk által érzékelhető színképen azonban ez az erő az eredeti tartalom és egység halvány tükröződése csupán. Ez a Krisztus, aki az ember szívében megszületett.

Az embrió szíve már a terhesség 25. napja körül kialakul és elkezd dobogni. Naponta körülbelül százezret ver, évente pedig körülbelül negyven milliót. Hetven év alatt ez kb. 3 milliárd szívdobbanás. Felvetődhetne bennünk a kérdés, hogy miért nem érezzük szívünk hívását legalább egyszer életünk során. Miért nem halljuk szívünk csodálatos szavát, a kopogtatást létünk kapuján legalább egyszer életünkben? Testünk többi szervétől eltérően a szív szüntelenül hallható. Saját hangja van, csodálatos életszimfóniája, amely érverésként csaknem egész testünkben érzékelhető. A többi szervről csupán akkor szerzünk tudomást, ha megbetegszik. Szívünkről azonban mindig tudunk. Ez pedig nagyon fontos üzenet, hiszen szüntelenül tanúskodik a Világosság jelenlétéről.

 

Az egyensúly elengedhetetlen

A szív mindenekelőtt az emberi személyiséggel áll kapcsolatban, mivel az érzelmi élet a szívtől, illetve rajta keresztül kap személyes színezetet. Az olyan kifejezések, mint pl. „szívem szerint” vagy „érzéseim azt súgják”, arra utalnak, hogy a szív saját tudattal rendelkezik. Ha a szív és a fej egyensúlyban van, akkor az érzelmek és a gondolatok harmonikusan ültethetőek át az akarat döntéseibe és a tettek be. Aki szívből cselekszik, a tudatában van annak, hogy milyen érzés készteti cselekvésre, és teljes összpontosítással tudja tettre váltani ezt az érzést. Ez az egyensúly elengedhetetlen a tökéletes egészség szempontjából, mivel ez az egész rendszerben lehetővé teszi az erők keringését. Így az érzelmeket, gondolatokat és tetteket a helyes módon lehet összehangolni.

A szív pumpaként aktív szerv. Tudati szervként viszont éppen ellenkezőleg: passzív elv, üres tér, üreg. Az aktív és passzív elv az „üreges izom” fogalmában egyesül, ahogyan a szívet élettanilag nevezik.

 

„A csillag, amelyben élünk”

A buddhisták „Buddha barlangjának” nevezik a szívet, a keresztények pedig „Betlehemi istállóról” beszélnek. Hogy közelebbi képet nyerjünk a szívről, mint üregről, avagy barlangról, meg kell vizsgálnunk a Napot. A Nap naprendszerünk energiaközpontja, a fény, a meleg és az élet forrása. Ezért gyakran hasonlítják a szívhez is. Korunk amerikai napfizikusa, Eugene Parker és az orosz Alexander Csisevszki, sok korábbi tudóshoz hasonlóan arra a következtetésre jutott, hogy a Nap az a csillag, amelyben benne élünk. A naptevékenység ritmusa és a földi folyamatok ritmusa közötti kapcsolatok kutatása egy új világképhez vezetett. Mi itt a Földön távoli csillagként fényes korongnak látjuk a Napot. Hol van azonban a Nap határa? Talán a látható korong pereménél? A Nap egy ritmikusan lüktető energiaközpont, a meleg és a fény sugárzó forrása. Sugarai a naprendszer végéig érnek, és behatolnak minden testbe, mely ezen a rendszeren belül található.

Ily módon tehát benne élünk a Napban.

Ebből a helio-holisztikus (napuralmú) világképből egy teljesen új tudományág született: a napbiológia. A napbiológusok azt tanulmányozzák, hogy milyen összefüggés van az életfolyamatok és a Nap hatalmas szervezete között, így tudományosan igazolják azt, amit Dr. Rudolf Steiner, Madame Blavatsky, Max Heindel valamint Jan van Rijckenborgh már korábban az emberiség tudomására hozott. A Nap nélkül lehetetlen az élet a Földön. A napenergia befolyásolja a légköri jelenségeket, a növények növekedési ritmusát, az állatok viselkedését és – egyebek között – az emberi idegrendszer, a szív és a vér hatékonyságát is. A középpont és a hatókörzet közötti kapcsolatok természetesen fordítva is működnek: mint élő szervezetet, a Napot is ugyanúgy befolyásolják a környezeti hatások.

A szív egy ritmikusan lüktető központ, mely a test valamennyi sejtjével kapcsolatban áll. Christian Morgenstern, költő, ezt a felismerést egyetlen tömör mondatban foglalta össze: „A vér: Nap.” Csisevszki kutatása során két területet hoz kapcsolatba egymással: a Napot és az ember keringési rendszerét. Elképzelése szerint a Nap nem egy gömb alakú égitest, hanem inkább egy üres tér, mely magába foglalja az összes földi életfolyamatot. Ennek az üres térnek a központjában folytonos energiakitörések zajlanak. A nap plazma erőteljes energiahullámokban árad ki a bolygóközi térbe, hogy azután küldetését teljesítvén ismét visszatérjen a Nap szívébe. A szív tehát valóban az ember Napja. A Napban hatalmas energiaviharok tombolnak, melyeket tűzviharok formájában láthatunk. Ugyanezek a jelenségek lezajlanak az emberi szívben is. Vagy talán nem indulati, érzelmi és hangulati viharok kitörésének központja-e gyakorta a szív?

A Nap azonban nem pusztán látható égitest, amelynek sugárzása mérhető, hanem egyúttal szellemi nap is, amely Vulkánként ismeretes. Ebben az erőteljes testben is van egy életterület, mely azonban nem a szellemi nap kerületén, hanem a középpontjában található. Ez a szellemi nap minden élőt körülölel, így az emberi szívet is, melyben benne nyugszik saját gyújtópontja.

Ahogyan a látható életet a látható Nap sugárzása táplálja, úgy a szívben lévő magot, szellematomot a Vulkánuszból származó szellemi erő élteti. Miként a Vulkán a szellemi világ szellemi szíve, éppúgy a szellemszikra a szellemi ember szíve.

Legfelsőbb nézetét tekintve a tudat hordozója a szív. A tudat legmagasabb, legősibb formájában negatív, azaz befogadó tevékenység. A tudat tágabbá és tisztábbá válik, ha semleges, nyitott és befogadó. A tudatnak benső sajátsága, hogy önmagát ki akarja terjeszteni, ugyanakkor rendelkezik egy gyújtóponttal, mely az öntudat. A tudat e két pólus között, saját középpontja és az önmaga kiterjesztése utáni vágy között lüktet.

A szív tehát nem elszigetelt szerv, ellenkezőleg: az egész testet áthatja. A tudatról is elmondhatnánk, hogy a testet teljes egészében áthatja, hiszen a test minden egyes sejtje tartalmaz valamennyit az egész szervezet tudatából. Az élet és a tudat székhelye azonban mégiscsak a szív: a magzatban ez kel életre legelőször, az eltávozó emberben pedig ez hal meg utoljára.

 

Középpontkereső élet

Akik a léttel kapcsolatosan eljutottak egy más látásmódhoz, azok saját életüket is ehhez fogják igazítani. A mindennapi gyakorlatban ez azt jelenti, hogy többé nem kifelé, hanem befelé irányulva élnek. Gondolkodásuk, érzéseik és cselekvésük kiindulópontja többé már nem az én-tudat, ez ugyanis eltűnik, helyet adván egy új tudatnak, amely adománnyá válhat, és a Szellem tiszta tükreként szolgálhat. Ekkor a hangsúly egy olyan életmódra helyeződik, amely belülről kifelé irányul. A természet maga is példaként szolgál erre: a Nap nem csupán a látható korong határáig hat, s a szív sem önmagába zárt lüktető gépezet. Hát nem mindenkire egyformán süt a Nap?

Vizsgáld meg veséimet és szívemet! (26. zsoltár)

A tudatosság önmegismerést szül, az önmegismerés lerántja rólunk az álarcot, leleplezésünk pedig elvezet bennünket az igazsághoz.

Az „új szív” mindenkivel vele születik. Alapjában véve mindannyian magunkban hordozzuk. Tőlünk csak azt kérik, hogy megnyíljunk ennek az új lehetőségnek, és szenteljük magunkat ennek a megújulási folyamatnak azáltal, hogy kioltjuk az ego központjának lámpását, és engedjük a belső Napot a magasba emelkedni.

Vajon nem hökkent-e meg bennünket, hogy egy különleges számítógép egy sakknagymestert is képes legyőzni? Érdekes azonban, hogy ugyanez a gép a sakkvilágbajnok ellen játszmát veszít. Az emberi agy tehát még mindig összetettebb számítási műveleteket képes végezni, mint a XXI. század legfejlettebb számítógépe.

Az ember képes járni, ugrálni, egy labdát a hálóba dobni, a kiejtett szót megérteni, egy dallamot felismerni. Mindezek a tulajdonságok egy egészséges ember számára alapvetőek és maguktól értetődőek, míg egy számítógépnek jóval bonyolultabbak, mint a sakk. Hogy az ember a fentieken kívül még érezni, vágyakozni, szeretni és alkotni is képes, azt mutatja, hogy messzemenően sokoldalúbb, mint a legokosabb számítógép. Sokaknak fogalmuk sincs, milyen nagy csoda a testük, és milyen hatalmas – szinte elképzelhetetlen – lehetőségeket kínál számukra ez a bámulatos szerkezet.

Az egészséges vesék a testet megtisztulásra késztetik, és lelki értelemben is tiszta életvitelre, nyílt, tisztelettől áthatott viszonyokra és kapcsolatokra sarkallnak. De milyen is valójában a vesék szellemi, megszabadító nézete?

Az embernek két veséje van, amelyek a gerincoszlop mögött kétoldalt, a hasüregben fekszenek, jobbra a – vérben gazdag – léptől, attól a szervtől, amelynek nagy jelentősége van a test ellenállóképessége szempontjából. A vesék mindegyikére sapkaként zárul a mellékvese, amely többek között az adrenalin nevű hormont is termeli.

 

Egy óra alatt a vérünk teljesen megtisztul

A vesék csak akkor működnek jól, ha elég vér áramlik bennük. Ezért erős véredényeken keresztül közvetlenül összeköttetésben állnak a nagy szíverekkel. A vesékben található a vesemedence. Ez kisebb tárolóhoz hasonlít, mely a vizeletet fogja fel. Innen fut a húgyvezeték a húgyhólyaghoz. A folyadék, amit a test a bélcsatornán keresztül felvesz, a vérrel keveredve a vesékhez kerül, és ott megtisztul. Ezek után a vizelet kiválasztódik. A vesék ebben a folyamatban nagyon finom kis sziták szerepét töltik be. A vér nagy nyomással tódul a szitákhoz, s ez a vizet és a hulladékanyagokat kipréseli a rendszerből. A vörös és fehérvérsejtek, valamint más, nagyobb alkotórészek – például fehérje – nem esnek át a szitán, tehát a vérben maradnak. A vesék olyan hatásosan dolgoznak, hogy nem egész egy óra leforgása alatt a test teljes vérmennyiségét teljesen megtisztítják! Sőt, valójában még tartalékai is vannak, mert az embernek egy fél, jól működő vese is elegendő. Mialatt a vér átáramlik a veséken, a vérnyomás ellenőrzése folyamatos. Ha ez egy bizonyos nem elfogadható szint alá csökken, akkor a vesék egy hormont választanak ki, amely a vértermelést serkenti. Ha a vesefunkciók megszűnnek, a test rövid időn belül megtelik méreganyaggal.

Az anyagcsere folyamatában a hasznos tápanyag és a használhatatlan salakanyagok különválnak egymástól. A táplálék lebomlik, és legkisebb „élő” alkotórészei a test építőanyagaiba épülnek be. Ez „halott” anyaggal elképzelhetetlen. Mai iparosodott világunkban azonban az ember napi étkezése nem korlátozódik az élő matériára, hanem egyre növekvő mértékben holt anyagokra is kiterjed. Ezért fontos, hogy milyen minőségű, milyen állapotú anyagokat vesz magához a test. Hosszan főzött vagy felmelegített ételek, a mikrohullámú sütőben elkészíthető gyorsételek, valamint a manipulált táplálék megtöltik ugyan a gyomrot, de alig tartalmaznak élő anyagokat.

 

A biztonsági tartalékhoz már hozzányúltunk

Az anyagcsere alapja az egyensúly. Szerveink elégtelen tápanyaggal nem működnek kielégítően, a túlzott tápanyagfelvétel pedig szűkületet okozhat. A szűrő, amely a fölösleget elvezeti, ugyancsak elzáródhat, ha a rendszer teljesítőképességét folyamatosan túllépjük. Ha testünket és szerveit túlterheljük alkohollal, zsírokkal, cukorral, kávéval, teával stb., akkor veséink valósággal szenvednek. Tartalékkapacitásuk miatt azonban még hosszú ideig „normális” képet mutatnak.

Az ember azért eszik, hogy életben tartsa magát. Ez természetes folyamat. A kultúremberben azonban ez az életösztön egyre erősebbé válik, és többet eszik, mint amennyire testének ténylegesen szüksége lenne. Az eredmény pedig éppen ellentétben áll a hosszú és egészséges élet utáni tudatalatti törekvésével. A túlsúly, a koleszterin, a cukor- és savtúltengés betegségekhez vezet, és az életét fenyegeti. A túlzás nemcsak az evés terén jelentkezik. Az ember – önmagát igazolandó – keményebben is dolgozik, többet vásárol, mint amennyire szüksége van, több információt gyűjt be, mint amennyit a teste elvisel.

Sok filozófus és szerző foglalkozott a test szellemi nézetével. Pitagorasz szerint az embernek a szellemi ösvény bejárásához egyszerűségre és mértékletességre van szüksége. Többek a házaséletben és a családi életben jelentkező érzelmi és konfliktushelyzeteket közvetlenül a vesékkel hozták kapcsolatba. Néhány kutató szerint a túlzott kritika megtámadhatja a veséket. Ez nem hangzik logikátlanul, ha belegondolunk, hogy a vesék feladata a „szenny” eltávolítása a vérből. A kritika pedig – legyen akár negatív, vagy úgymond pozitív – szenny!

 

Életmódunk megkérdőjelezése

Az ember fiziológiai nézőpontból való tanulmányozásával a tudomány fokozatosan valamelyest holisztikus képhez jut. Ezzel azonban „előrehaladott” évszázadunk még nem oldotta meg a problémákat. Már Paracelsus rámutatott, hogy az ember még teljesen más táplálékokkal is él, mint amelyek étkezéskor az asztalra kerülnek. Ez a bölcsesség jelenleg is érvényes és időszerű. Sajnos, túl kevés figyelmet szentelnek neki, mert az embert még mindig egyszerű biológiai lénynek tekintik. Aki ebben a rejtett bölcsességben mélyebbre szeretne hatolni, annak meg kell tanulnia az embert egy bonyolult mikrokozmosz megnyilvánulásának tekinteni. De ki meri ezt megtenni? Ki meri a ma elfogadott létezési módot megkérdőjelezni?

A szív és a vesék a vérkeringésen keresztül szoros összeköttetésben állnak egymással. Azt is mondhatjuk, hogy a vesék bizonyos értelemben a szívet ellenőrzik. Ez a spirituális összefüggés mindenekelőtt a népi bölcsességben volt ismeretes.

A szív emiatt a test legfontosabb érzőközpontja. A vesék jelképezik például a férfi és nő közötti polaritást. Mihelyt megbomlik köztük az összhang, romlik a kiválasztás, és hasznos anyagok is távoznak a testből.

 

Érzelmek autópályája

Mint említettük, a vesék nem működnének szív nélkül. De a szív sem lenne képes ellátni feladatát a vesék segítsége nélkül, mert ezek gondoskodnak a tiszta vérről, és a vérnyomást is ők szabályozzák. A mellékvesék továbbá adrenalint is termelnek. Mondhatnánk, hogy a szív vakon és jóhiszeműen követi a vesék jelzéseit. Ha a vér tiszta és stresszmentes, akkor a szív is emészthető táplálékot kap, és harmonikusan működhet. Ha azonban a méreganyagok és az adrenalin felizgatják, akkor az érzőközpontban feszültségek és diszharmóniák lépnek fel. Akkor a szív temploma leginkább piactérhez, futballstadionhoz vagy autópályához hasonlítható, amelyen érzelmek rohangálnak fel és alá. Az ember minden lélegzetével magába szívja környezetét. Minden harapással, minden korttyal a csodás anyagcserét táplálja, aminek alig van tudatában. Aki „egészségesen” táplálkozik, annak is jutnak használhatatlan, sőt mérgező anyagok a szervezetébe. Így különböző szinteken magunkba szívjuk a természet építőelemeit, a „jó és rossz” erejét, tehát mindent, ami a dialektika szerves része.

Az anyagcsere-folyamat közben mindezen elemek és erők átalakulnak; az energia magasabb energiává transzformálódik. A felvett erők anyagi építőkövekké és a test hajtóerejévé lesznek. Az így felszabaduló energia építi és fenntartja a testet, érzésekben, gondolatokban, cselekedetekben és szavakban fejezi ki magát.

Aki az élet forrásával való kapcsolatot keresi, és az ellentétek világából megszabadító erő után vágyakozik, annak nem szabad figyelmen kívül hagynia, hogy így hatalmas energiamezővel lép érintkezésbe. Ha erre aztán nem reagál megfelelően – mert még nem képes reagálni -, az testileg megmutatkozó egyensúlyzavarokhoz vezethet. Jan van Rijckenborgh írja Az egyetemes Gnózisban: „A gyomor-plexuskör képessé teszi a tanulót a szent eledelek és a tudattűz új, tápláló alkotóelemeinek a vérpályába való bevezetésére. A plexuskörök együttműködése és a vesékre gyakorolt hatása kiüríti azokat a hulladékanyagokat és megkövesítő erőket, amelyeket a dialektikus ember kétségtelenül felvesz a vérébe, s melyek a hírhedt glutén (sikér) képződéséért felelősek…

Ha a gyomor-plexuskör helyesen dolgozik, akkor az életenergiát célszerűen lehet elosztani és használni. Elejét lehet venni a kimerülésnek és a túl sok energia elhasználásának.”

Aki tehát tudatosan össze kívánja kötni magát a megszabadulásnak ezzel a magas és lényegében idegen erejével, amit Jan van Rijckenborgh mint szent eledelt említ, annak – amint a 26. zsoltár is írja – „az Úr oltára elé kell mennie” és fel kell rá készülnie. „Ha ez a gyomor-vese-mellékvese rendszer és a neki megfelelő idegerő-transzformátor nem jól működik, akkor minden természeten kívüli erőérintésnek hibás cselekedet lesz a következménye, és a sikér a vérben felgyülemlik. Mivel ez a rendszer szorosan összefügg a fej-szív rendszerrel, érthető, hogy a dialektikus érzelmi élet eltúlzásának betegségek lehetnek a következményei.” Aki egyre inkább az oltár megújító erőit élvezi, és ezek által hagyja vezetni magát, az „ismételheti a 26. zsoltár szavait: Oltárodat gyakorlom, Uram, és szabadon mondhatja: Próbálj meg, Uram, és kísérts meg, vizsgáld meg veséimet és szívemet! A tudatközeg, a belső elválasztás és a vér így tökéletesen egyensúlyba hozható, s ez egy új megszabadító cselekedetet tesz lehetővé.” (Jan van Rijckenborgh: Az egyetemes Gnózis, 120-121. oldal.)

Így alakul ki a megszabadulás erejéhez közeledő keresőben egy egészen új egyensúly. A vesékre ekkor már nemcsak anyagi és pszichológiai feladat hárul, hanem jelentős szerepet játszanak a lélekmegszabadítás folyamatában is. Habár sokan úgy gondolják, hogy a szervezetben a fej játssza a vezető szerepet, a személyiség cselekedetei szempontjából a szív és a vesék belső állapota a meghatározó. Ha tényleg döntő választásról van szó, akkor a földi értelem engedni fog a szívből és vesékből érkező befolyásnak. Ezért az új életterületre történő szüntelen ráhangolódás és az intelligens életvitel életfontosságú. A szív-vese rendszer így felkészíthető szellemi feladatára, s a helyes döntés biztosítva lesz. Mert az Úr nem értelmünket vagy gazdagságunkat nézi, hanem szívünket és veséinket.

 

 

Betlehemtől Golgotáig

 

A megszabadulás ösvénye, Jézus születési helyén kezdődik. A cél Golgota, a győzelem halma. A kettő között fekszik a rózsakeresztes út, a régi természet meghalása.

 

Világosságszületés az ember szívében

Ez a legszebb szimbolikus történet, amit egy ember átélhet. Amikor a szív és a fej új egysége létrejön, Jézus születését nem történelmi eseménynek, hanem valóságnak éljük meg. Mária, a negatív töltésű szív Józseffel, a pozitív töltésű fejjel való egyesülését ünnepli. Mindkettő felkészült és megtisztult, olyannyira, hogy a hétszeres Egyetemes Szellem beléphet. Angelus Silesius ezt így fejezi ki:

„Születhet Krisztus ezerszer Betlehemben,

ha benned nem: mégis elvesztél.

Hiába láttad Golgota keresztjét,

ha magadban rózsaszívet nem építettél.”

Egy angyal jelenti a fogantatást Máriának. A Szellem csodálatos módon belép a szívbe a tímusz-mirigyen keresztül, és felébreszti a Fiút. A Jézus születés tényleges valóság lett.

Röviddel a születés után elkezdődik a menekülés. Mária és József biztos helyre, Egyiptomba viszi Jézust. Az újszülött léleknek el kell hagynia az ellenséges országot, hogy növekedhessen és felnőhessen. Jézus csak felnőtt lélekként tér vissza születési helyére, hogy feladatát elvégezze. Időközben az új lélek sok tapasztalatot gyűjtött, hogy ráléphessen a győzelem útjára.

 

A kínszenvedéstől húsvét ünnepéig

Jézus Krisztus kínszenvedésének útja egyúttal minden ember útja is a megszabadulás ösvényén. A cél húsvét, a régi életterület legyőzésének ünnepe. A keresztútnak, mint a földitől való megtisztulás ösvényének itt és most kell elkezdődnie ahhoz, hogy egyszer a győzelem ünnepelhető legyen.

Az egész föld nagy szenvedések színhelye. Gondoljunk a sok helyütt végbemenő értelmetlen háborúkra. Elképzelhetetlen kegyetlenség söpör végig ezeken az országokon.

Úgy tűnik, hogy a sok megemlékezés ellenére a második világháború rémségei és borzalmai feledésbe merültek.

Ha a természet szerinti szenvedés megszabadító lenne, akkor a második világháborúnak a megvilágosodott lények nagy tömegét kellett volna eredményeznie. De nem ez a helyzet, sőt azt látjuk, hogy ezek a tapasztalások egyre fájdalmasabban ismétlődnek. A közönséges szenvedés ebben a természetben sohasem lehet megszabadító, és nem tehet szabaddá magasabb életre, hiszen az egész szenvedés földi törekvésekből magyarázható, és azokból keletkezett.

Krisztus szenvedése azonban egészen más, mint a mi mindennapi szenvedésünk. Az a győzelem szenvedése. Tüze megtisztít mindentől, ami ehhez a természethez tartozik, beleértve minden érzelmünket, gondolatunkat, vagyis mindent, ami e világhoz fűz bennünket.

Amíg azonban ez a győzelem ünnepelhetővé válik, addig még sok a tennivaló. A múlt minden bűnének terhe ott van aurikus lényünkben felhalmozódva. Ha valaha kitakarítottak már egy régi padlást vagy pincét, akkor sejthetik, mi minden kerülhet onnan elő.

 

Az új életmód

Az új emberré válás útjának eme szakaszában mindent eldönt az új életvitel, az új magatartás. Valóban kész-e az ember a múltat nyugton hagyni? Elsőbbséget ad-e életében az újonnan feléledő tudatnak? Döntenünk kell. Aki az új lelket választja, nem élhet többé a régiben úgy, hogy csak beszél az újról. Mert az újnak a választása egyúttal lehetőséget nyújt arra, hogy a régit végleg magunk mögött hagyjuk. És a szív minden alkalommal megtelik örömmel, valahányszor ismét lehullik egy karmikus kötelék.

A réginek levetése és magunk mögött hagyása nem egyszerre megy végbe, mert ezt senki sem tudná elviselni. Itt is úgy történik minden, mint a pince kitakarításánál: minden darabot külön előszedünk, leporolunk, felismerünk és értékelünk, az őt megillette helyre teszünk, s végül otthagyunk.

Az emberi lény pincéje, a plexus sacralis, és a padlás, azaz a fej, sok meglepetést tartogat. A kíváncsiság felfedezéseket hoz, és a felfedezések megértéshez vezetnek. Ilyen módon hozzájárulunk lelkünk belső világának védelméhez, még akkor is, ha ennél a folyamatnál a csalódások biztosan nem maradnak el. A Gnózis erejében az ember mégis képes ezt az utat járni. Képes megszabadítani magát a régi romhalmaztól, hogy e fejlődés tetőpontján szíve a felettes természet világosságát tisztán, azaz dialektikus befolyások nélkül fogadhassa be és dolgozhassa fel.

Ekkor lehet ünnepelni a pászka, a húsvét, a befejezés ünnepét, az e világ erői számára érzéketlenné válásnak az ünnepét. A kovásztalan kenyér elkészül a szívben. Ami ebből a természetből származik – legyen az jó vagy rossz – nem hagy nyomot többé. A felettes természet erői akadálytalanul áramlanak az arra előkészített szervekbe. Az új épület szegletköve – Jézus Krisztus – áll. Ekkor nem csak Jézus, a keletkező új lélek van jelen, hanem Krisztus is, az új lélek építője.

 

Növekedés világosságban és erőben

Az új Jézust születése után „biztonságba” kellett menekíteni Egyiptomba. Most azonban felnőtt, és képes semlegesíteni minden támadást, ami a tekintélyek, a tudósok, írástudók és teológusok részéről éri. A győzelem keresztjét hordozza, mialatt megkorbácsolják és leköpdösik. Világosságereje egyre nő ezen a rózsakeresztúton. Jézus nem küzd sem belső, sem külső ellenfeleivel, akik életútjáról le akarják téríteni. Ellenkezőleg, ezek a támadások erősítik akaratát az áldozathozatalra. Kínszenvedésének útját nem hatja át aggodalom, félelem, hanem ez az út belső erővel és belső szabadsággal ajándékozza meg: a szeretet minden ostorcsapással csak még erősebben árad belőle, kínzóinak fokozódó gyűlölete ellenére.

A régi természet szorongattatása végül is annyira megerősödik, hogy lehetővé válik az új élethez való áttörés. A régi természet feloszlik: „íme, újjá lett minden.” A természet keresztjén függve Jézus Krisztus legyőzi a téridőrend világát, és része lesz a felettes természetnek. Ez a drámai keresztjárás hosszú ideig is eltarthat, de a győzelem biztos.

 

Az éterek képezik az élet kenyerét

Hogyan is értendő a régi természet feloszlása? Az éterként ismert finomanyag nélkül a mai értelemben vett élet nem lenne elképzelhető. Éterek nélkül sem emberi anyagi testünk, sem pedig az állatok, de a növények sem tudnak élni. Egészségi állapotunk az anyagtestünket teljesen átható étertest függvénye. Az étertest felelős a lélekkel való ellátottságért is. A táplálékon keresztül az ősanyagból veszi fel a szükséges étereket. Ha ez a táplálkozási folyamat csak rövid időre is megszakadna, annak halál lenne a következménye.

Amikor szerveink az étereket feldolgozzák, felszabadul a fényéter, mely az új lélek építéséhez lenne felhasználható. De éppen csak lehetne, mert mi is történik általában? A szabaddá vált világosságerőket újra és újra elrabolják tőlünk a túlvilági lények, melyek a mi költségünkön építették fel a maguk képzelt menyországát. Fényétereinket önmaguk fenntartására használják. Ez is közrejátszik abban, hogy az emberiség többé már nem tud fejlődni megszabadító értelemben. Minden körben forog. Minden belátás újabb kérdéseket vet fel. A meglévő rezgésszint nem tartható, s ezáltal tovább süllyed, ahogyan az a mai társadalmi vadhajtásokban elég tisztán felismerhető. Előbb-utóbb minden jószándék kezdetleges szintre esik vissza.

 

Rezgésszint emelés, az új élet kulcsa

Az elmerüléstől csak a rezgésszintemelés menthet meg. A rezgésszintemelés, amely egy magasabb élet kilátásainak a nyitja. Ha a rezgés a haláltermészet szintje fölé emelkedett, akkor a túlvilág hamis istenei többé nem jelentenek veszélyt, mert rezgésük nem illik a megújult élethez.

A mai kereső ember egy gnosztikus erőtér segítségével vehet fel megújító elemeket a lélegzőterébe. Ez az új étertest építésének az alapja. Ha ez hiányzik, akkor a mai viszonyok között nem lehet az éterrablástól és ezáltal a lelki, szellemi hanyatlástól megmenekülni. A gnosztikus elemek feltartóztathatják ezt a hanyatlást, és a rezgésszint emelésével felemelkedéssé tehetik.

Ha ez egyszer megtörténik, akkor e világ erői többé nem tudnak kapcsolódni a megújuló mikrokozmikus rendszerhez. Létezésük alapját elvonjuk tőlük. Ha ez a folyamat zavartalanul tovább fejlődhet, akkor végül elérhető ennek a természetnek a rezgésskála határa is. E határ átlépése után már a régi természet egyetlen atomja sem maradhat meg. Aki ezt elérte, azután már kizárólag a Gnózis erejében lélegzik, életének kenyere a négy szent éter. Az ajtó, mely eddig a pillanatig hermetikusan be volt zárva, most feltárul előtte: az új éterösszpontosulások (a kenyér) segítségével a tudat megtisztul, és az új élet egyre világosabban kezd kirajzolódni. „Dolgozzatok azért, amíg még nappal van!”

 

Az új lélek születése – azé a léleké, amely méltó, hogy a szellemmel kapcsolatba kerüljön – a szívben játszódik le. Ezért aztán az emberi szív egyben a kereszt szíve is, a függőleges és vízszintes áramlás találkozási pontja. Két életáram találkozik. Az a pillanat, amikor a beáramló folyam – a valódi életből fakadó életáram – behatol a szívbe és fénybe borítja, kezdete lehet az embertársainkkal való lényegi találkozásoknak is – a kapcsolatoknak szív és szív között.

 

 

2014/4. szám

 

 

Betlehem – Golgota – Pünkösd  II. rész

Golgota

 

Tudjuk-e mit jelent Krisztust szolgálni a földi éjszakában? Ez a kereszt vállalását jelenti, ami fájdalommal jár.

Az éjt azonban a hajnal követi, az elérés reggele. Nyomait pedig abban a csodás, finom szervben hagyja hátra, amellyel mindannyian rendelkezünk a tobozmirigy formájában. Ezen a halmon, a koponyák hegyén fejeződik be a kereszthalál, és megyünk fel a feltámadás révén a delelésbe, ahol a Szent Szellem erői ünneplik diadalukat, a pünkösdi tűz lángjai csapnak a magasba. Ekkor felragyog az ékkő az emberi lélek homlokán, kimondják és meghallják az alkotó Fiatot. Ekkor lett az ember igazán ember.

 

 

A Betlehemből Golgotára vezető ösvény

részlet Jan van Rijckenborgh: Az egyiptomi ős-Gnózis 2. című művéből

 

Amint láttuk, a mélységes béke ösvénye, a Betlehemből Golgotára vezető ösvény mindannyiunk számára nyitva áll. A Jézus-ige: „kövessetek”, nem egy teljesíthetetlen követelmény.

 

Ezért mondja Hermész Triszmegisztosz: „Magasztos ez az út, és készen áll. Habár, teszi hozzá a helyzettel számoló Hermész, fáradalmas és nehéz a léleknek, amíg még a testben él. Ezeket a nehézségeket szeretnénk most közelebbről megvizsgálni.

Mert a léleknek először maga ellen kell felvennie a harcot, egy nagy elválasztást véghezvinnie, és egyik részének meghagyni a győzelmet maga fölött. Harc keletkezik ugyanis egy rész és két másik rész között, amelyből az első menekülni próbál, mialatt a másik kettő alulról le akarja húzni. Ennek az eredménye küzdelem és nagy erőpróba lesz az egyik rész, mely menekülni akar, és a másik kettő között, amelyek le akarják fogni.

Nem mindegy azonban, hogy melyik fél győz. Mert az egyik minden erejével a jóhoz törekszik, a másik kettő pedig a vesztébe rohan. Az egyik rész a szabadságra vágyik, a másik kettő a rabszolgaságot szereti. Ha a kettő veszített, akkor magukba zárva maradnak, hatástalanul és magányosan, mert aki uralkodik, az magukra hagyja őket. Ha viszont az egyet győzik le, akkor a másik kettő fogolyként vezeti el őt, mindentől megfosztják, és megbünteti őt az élet, amelyet itt él.

Nézd fiam, az vezessen a szabadsághoz vivő úton: fel kell adnod a testet, mielőtt meghal, és az életet, mely részese a küzdelemnek, le kell győznöd. Ha ebben győztél, akkor térj vissza a magasságba.”

Talán megértik, hogy ez a szöveg a lélek igazi feltámadása elé, a léleknek a természetben-születettségtől való megszabadítása elé állít minket. Ez nehéz feladat, de éppen ez teszi a győzelmet annál szebbé. A harcot, a belső harcot, amelyet minden jelöltnek meg kell vívnia, az evangéliumokban Jézus Urunk foglyul ejtésével ecsetelik, kihallgatásával Pilátus, Heródes és a Szanhedrin előtt, majd megaláztatásával a keresztútján, és a meghalásával; végül pedig a harmadik napon aratott pompás győzelmével, a feltámadási reggel ünnepével ábrázolják. Jézus szenvedésének és feltámadásának egész evangéliumi elbeszélése, a legkisebb részletek feljegyzése is megtalálható Hermész ötödik könyvének fent idézett részében. A Jézus-dráma, a Jézus-eposz pontosan jellemzi a lélek születését és menetét az anyagban, az anyagtól való megszabadulását és felmenetelét az élő lélekállapotba, ahonnan visszatér az emberek szolgálatára, hogy a többi megkötözöttnek segédkezzen.

Ha Önök az ifjú Gnózis tanulói, akkor tudják, hogy a lélek a világosság hármas szövetségéhez, az igaz lény: szellem, lélek és test hármas szövetségéhez tartozik. E lény mindhárom nézetének megvan a saját szerepe, hogy hármójuk együttműködését tökéletessé és harmonikussá tegye. Eközben a lélek közvetítőként lép fel a szellem és a test között. Pozitívan a szellemre, negatívan a testre irányul. így, ezen a közbülső tagon, a lelken át áramlik be a szellemerő a testbe.

 

 

A tudat spirálisai

 

Johfra Az ősanya című festménye jól szemlélteti, hogyan árasztja ki a szellem hét sugara a fényt az ősanya ölébe, aki az ősanyag formáló és szülő képességének a jelképe. Az eredeti tudat az isteni természetből kapja csíráját.

 

Így ajándékozzák meg azzal a képességgel, mellyel a teremtő gondolatát megnyilváníthatja. Ezért szállnak fel öléből óriási spirálokban azok a világok, melyek jóval a „modern idők” kezdete előtt születtek. Ezekben a világokban növekedett fel atyja képére és az ősanya gyermekeként egy tudat. Az eljövendő mennyei embernek önálló, szabad akarata volt, melynek segítségével a tudat az anyagba merülhetett és uralkodni tudott fölötte. Ezt a szabad akaratot arra is használnia kellett, hogy adott időben a természet formáitól megváljon, és annak korlátozottságából végleg kiemelkedjen.

Isten fia ily módon ismerte meg atyját.

Ezt a szabad akaratot azonban az emberi élethullám egy része olyan út keresésére használta, mely az élet ősforrását megkerüli. Ezt az elhajlást nevezzük a bukásnak. Ezáltal egy elválasztott világ keletkezett, melyben a tévelygő emberiségnek saját útját a végsőkig követnie kell. Ebből a világból származik a biológiai ember, akinek itt kell megvalósítania életét.

Létezik tehát két teljesen különböző életterület. A magasabb rendű tér megnyilvánul az alacsonyabban, de fordítva nem. Az alacsonyabb rendű teret – teljes joggal – saját világunknak is nevezhetnénk anélkül, hogy ténylegesen megértenénk, mily szörnyen és fájdalmasan igaz ez az előszeretettel használt kifejezés. Alig, vagy egyáltalán nem ismerjük fel, hogy a két élettér között – akárcsak lakóik tudatában – szinte áthidalhatatlan elválasztottság keletkezett.

 

A harmadik élettér, mint híd

A két ellentétes élettér egyike által és egyikében végzett tudatos munkával bizonyos időben kifejlődhet egy harmadik életterület, melyet a „harmadik természetnek” is neveznek. Ez a harmadik, időnként beiktatott életterület hídként szolgál az isteni élettér és a bukott emberiség lezárt világa között. E harmadik természetnek köszönhetően szabadítható meg a tévelygő tudatban raboskodó isteni mag. Ezáltal kezdődik el újra az eredeti fejlődés, melynek során az embert megváltják bukottságából.

Saját világunkban a DNS a biológiai élet alapja. A DNS felépítése olyan, mint egy csavarvonal vagy egy kettős spirál. A két spirálon lévő különböző aminosavak páros elrendezése a múlandó egyéni életformák testfelépítésének sajátos szerkezetrajza. A dupla csavarvonal a hordozója úgymond minden földi életforma sejtekre épülő tudatának. A biológiai test valamennyi sejtje tartalmazza a minden egyes test esetében egyedülálló DNS másolatát. A DNS-ből nyert információ segítségével elvileg minden egyes sejtből fel lehetne építeni az egész testet.

 

Hosszú előkészület a szellem születésére

A kettős spirál a Merkúr bolygó szimbólumában is megtalálható. Ez ugyancsak egy új fejlődésre utal, mégpedig az új tudat megszületésére a harmadik természetben, a „feltámadási térségben”. E születés előtt hosszú út vezet a megkristályosodott anyagi világon át. Ez az út az eredeti tudat bukása, valamint az eredeti életterület helyreállítása és az oda való visszatérés között húzódik.

Ennek az útnak egy része a biológiai személyiség születése és halála közötti időszak, mely kisebb- nagyobb mértékben tudatosan bejárható. Ha egy személyiség valóban tudatosan él, akkor elérkezhet a pillanat, amikor az az eredeti tudat javára visszahúzódik, miután ennek magja egy isteni impulzus hatására újból életre kel.

Ebből a szempontból a tudat hasonlatos az élet legelemibb princípiumához. Ez egy olyan elv, amelyet sűrű homály fed.

Emiatt sok a találgatás körülötte. A tudat a személyiség minden nézetében megnyilvánul. Az eljövendő új emberen kívül áll ugyan, ez mégis érzékelheti valamelyest annak fejlődését.

A tudatnak sok különböző formája létezik, például a nappali és az éjszakai tudat, az éber és az álomtudat, a tudatalatti és a magasabb tudat, tapasztalati tudat, sejtekből összegződő, fizikai, pszichikai tudat, egyéni- és csoporttudat, kozmikus, dialektikus és isteni tudat, megkülönböztető képességgel rendelkező tudat és egyetemes tudat. A valóságban mindezek három alapvető tudatformában egyesülnek: az eredeti tudatban, a személyes tudatban és egy köztes formában, melyben mindkettő kifejezésre jut.

 

A földi hatalom jogara

Az eredeti tudat megrekedt a dialektikus életben, így nem képes megnyilvánulni egy arra alkalmas, őt befogadó hordozó nélkül. Éppen ezért először türelemmel végig kell gondolnunk, hogyan próbálja irányítani a dialektikus tapasztalatok összessége a mikrokozmoszt. A tapasztalatok eredménye egyrészt az úgynevezett aurikus lényben, másrészt ennek szolgálójában, az énben, a személyiség vezetőjében nyilvánul meg. Ennek a dialektikus fejedelemnek a köntösét újra és újra a múlandó földi anyagból kell megszőni. Jogara az önfenntartásra irányuló akarat korlátozott hatalmát jelképezi. Szavai bizonyos behatárolt – a saját törvénye alá vetett – területen belül találnak csak visszhangra. A személyiség hűséges rabszolgája ennek a kérlelhetetlen fejedelemnek. A személyiség egyben a vadász, aki táplálékkal látja el őt, és ő játssza a művészt is, aki képeivel ajándékozza meg őt, sőt egyben a harcosa is, aki életét áldozza azért, hogy a fejedelem uralma meg ne szakadjon.

Az eredeti lénynek várnia kell, míg a rabszolga felfedezi, hogy két úr van, akik az ő szolgálatától függenek, akinek tehát tudatosan el kell döntenie, hogy melyik urat akarja szolgálni. Ha az igazi én, az isteni elv mellett dönt, akkor a rabszolga tudatos szolgálójává válhat az eredeti fejedelemnek, s így újra elfoglalhatja jogos helyét. Újjászületik a feltámadási térben, a harmadik természetben, és jogara az új merkúrbottá válik.

Mielőtt azonban mindez megvalósulhatna, a személyiségnek az összes nézetével fel kell erre készülnie, vagyis ezen az alapon meg kell tisztulnia és át kell alakulnia. A tapasztalati tudat az ismétlés és a ritmus elve alapján működik. Az ember mindenekelőtt a hasonló vagy csaknem azonos hibákból tanul. Ez egy szinte végtelen ismétlődési folyamat. Hasonló ismétlődő folyamatok játszódnak le a természetben is. A víz elpárolog az óceánból, keringő levegőáramlatok szállítják tovább, csapadékként hull a földre, és mint víz, újra visszaáramlik az óceánba. Mialatt a víz lezúdul a hegyekről, levegővel keveredik és ásványokat vesz fel, melyeket a folyótorkolatokban lerak. Csak a föld-víz-levegő körforgás miatt lehetséges biológiai élet a Földön. A nap adja az energiát, mely ezt a folyamatot megindítja és fenntartja. A vér nem csak azért áramlik az erekben, hogy tápanyagokat szállítson, hanem a méreganyagok eltávolításáról is gondoskodik. Így tehát minden biológiai test egy kisebb körforgás az élet nagy körforgásán belül.

 

A kör bezárult

Egy mikrokozmosz a dialektikus élettérben éppúgy egy-egy ciklust, fordulatokat végez, miközben rendszeresen újabb és újabb személyiséget vesz fel, hogy önmagát kifejezhesse. Ez az új személyiség aztán a tudatalattiban összegyűjtött tapasztalatok alapján cselekszik. Ezek a tapasztalatok táplálják a tudat érzékszerveit, és meghatározóak a cselekvésben is. Azok a jelek, amelyek nem kapcsolódnak a mindenkori tudattartalomhoz, kiszűrődnek. Az ember csak azt hallja meg, amit hallani akar, s csak azt látja, amit látni akar. A szűrőt maga a tudat képezi. Így a gyűjtött tapasztalatok megerősíthetik a már korábban elfogadott álláspontokat. Ezáltal a cselekvési élet újra kedvezőtlen befolyás alá kerül, és az abból eredő tapasztalatokat az egyre korlátozottabbá váló tudat értelmezi.

A kör így bezárul: a tudat saját magát burkolja be. Nem képes fejlődni, mert belülről semmiféle impulzust sem kap.

A tapasztalati tudat alapját tehát a ciklikus mozgások képezik. Mivel a természet nem ismer megállást, csak fejlődés vagy visszafejlődés létezik – más lehetőség nincs.

Mindkét esetben spirális mozgásról beszélhetünk. Ez vagy egy kifelé irányuló mozgás – fejlődés, vagy egy ellenkező irányú bebábozódás – visszafejlődés.

A kettős spirál a tapasztalati tudat merkúrbotjában ezt a mozgást jelképezi. Mihelyt azonban az új fejedelem elfoglalja trónját, a tapasztalati út véget ér. Ezután az igazi, tudatos úton haladunk felfelé, vissza az eredeti Istenihez.

 

Golgota

 

A keresztre feszítés történetében azt olvassuk (Luk.23:44-45): „Vala pedig mintegy hat óra, és sötétség lőn az egész tartományban mind kilenc órakorig. És meghomályosodék a nap, és a templom kárpitja középen ketté hasada.”

Ebben meg kell látniuk a nagyszerű diadalt a legkeservesebb csalódás mellett, azt a küzdelmet, amelyet mindenkinek át kell élnie, ha lényének mélyén igazán meg akarja valósítani Jézust, a Krisztust.

A még kezdetleges tudatállapotú ember érzéki ingerekre vágyik, mígnem mélységesen csalódva elfordul ezektől, hogy azután ismét egy új rögeszme karjaiba vesse magát. Például: minden törvényes vagy törvénytelen eszközzel anyagi birtok megszerzésére törekszik. Mígnem csalódottan búcsút mond neki.

Később az élet kemény csapásai esetleg elismerésre méltó életvitel kialakítására késztetik, míg ebből is ki nem józanodik. Ezután esetleg az egyházi kereszténységbe temetkezik, míg ott is ki nem ábrándul minden káprázatból, és fel nem fedezi, hogy mit is követel tőle a kálvária hegyén meghozandó áldozat.

Erre a csúcsra érve, tiszta emberszeretetben az önmegtagadás keresztjén függve rájön, hogy még a ragyogó napsugár is illúzió. A napfényből élő teremtmények a csalás rögeszméjének, a mesterséges világosságnak, káprázat világának a foglyai. Krisztus megváltó, ragyogó világosságához képest az anyagi nap oly sötét, mint valami gyertyaláng egy óriási, sötét pincében.

Az emberek szeme azonban a Krisztus-fényre sajnos éppolyan vak, mint a vakondé a napfényre. Ha azonban végigjárják keresztútjukat, állhatatosan megmásszák a kálvária hegyét, vagyis ha eltökélten el akarják érni a legmagasabb célt, hogy véghezvitt áldozatuk után teljesen személytelen módon belépjenek a Vízöntőkorszakba, és az élet vizét mindenkinek odaadják, akinek szüksége van rá, akkor a templom függönye középen kettéhasad. Ekkor hagyják maguk mögött igazán és első ízben a csalatkozásokat, és az egyetemes Krisztus-világosság teljes dicsőségét nemcsak látják, hanem magukat örökre egynek tudják vele.

 

 

A hollótól a főnixig

 

Ha a szívet kétség megszállja,

kezdődik a lélek aszálya.

Becsületvallást gyalázat kerget,

hol egy szívben kettő ül nyerget:

vállalkozó kedv és csüggedtség,

hit mellett sivár hitetlenség.

Ily kétszínű szív tarka-barka,

fehér-fekete, mint szarka-farka.

Az ilyen ember maga se tudja,

égbe, pokolba visz-e útja.

Az ingatag társ talpig feketébe öltözik,

és hamarosan a sötétséghez lesz hasonlatos;

míg a másik hűséges, szilárd elmével

a fehérhez húz.

Ez a szárnyaló példázat túlságosan is fénylő a szemnek,

az eltompult ember nem foghatja fel értelmét.

(Wolfram von Eschenbach: Parszifál, 1. 1-17.)

 

A lenyűgöző Parszifál eposz első versszakával Wolfram von Eschenbach már a kezdet kezdetén utal művének misztérium jellegére. Egy olyan állat, mint a fekete-fehér csíkos tollú szarka, kiválóan alkalmas volt a középkorban a lélek állapotának jelképes ábrázolására. E korszak költészetében és festészetében számtalan példát találhatunk erre. A misztériumállatok azonban később is a szellemi fejlődéshez kapcsolódó lelki történések jelképei voltak. A különféle állatok alakját különösen az alkímiában használták, az „izzítólombikban” lezajló folyamatok szemléltetésére, melyekkel belső lelki történéseket ábrázoltak. Például a formátlan Prima Materia fekete anyagát egy fehér sashoz láncolt fekete varanggyal jelképezték, ami azt jelenti, hogy a fény összekapcsolódik a sötétséggel, hogy megszabadítsa azt. Így utal a zöld és a vörös oroszlán, vagy a páva sokszínű farktolla az elemek és fémek kölcsönhatására, melyek a megszabadulás útján végbemenő lelki folyamatok szimbólumai.

Mivel az állatok az emberiség fejlődése során felszabaduló asztrális erők hatására keletkeztek, párhuzam vonható magatartásunk, valamint az állatok formája és viselkedése között – a természet így szinte lelki életünk tükrét tartja elénk. Az állatok az archetipikus erők jelképeként nagy hatással lehetnek tudatunkra, ezért már ősidők óta alkalmazták őket a misztériumokban. A misztériumállatok között a madarak különösen fontos helyet foglalnak el. Ez az ismert madarakon kívül a különböző állatokból összetevődő mesebeli lényekre is vonatkozik, mint például a griffmadárra, amely a sas és az oroszlán részeiből áll. Mivel a madarak a levegőbe felemelkedve ismét visszatérhetnek a földre, szimbolikusan összekötik a mennyet és a Földet. Nem ilyen madár-e az emberi lélek is, amely a szellemi irányulás pillanataiban a durva anyagból a finomabb szférákba emelkedik?

A különféle madarak világos vagy sötét színe a fény vagy a sötétség birodalmához fűződő kapcsolatukra is utal. A természet sokszínűsége olykor zavaróan hat, ezért használta Wolfram von Eschenbach a szarka fekete-fehér tollait hasadt lélekállapotunk jelképeként.

 

Az öt misztériummadár

Az alkímiai művekben újra és újra a misztériummadarak bizonyos sorrendjével találkozhatunk. A régi rózsakeresztes-alkímiai tankönyv, a Musaeum Hermeticum Reformatum et Amplificatum (Hermann van Sande, Frankfurt 1677.) egyik képén egy kör felső felében a mennyei hierarchiát és az apostoli állatövet ábrázolták. Az alsó félkörben balról jobbra haladva egymás mellett öt misztériummadár látható, melyek a szellemi fejlődés fázisait jelentik: a holló, a hattyú, a baziliszkusz, a pelikán és a főnix. Ugyanezekkel a misztériummadarakkal találkozunk a Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzője című műben is, melyet Jan van Rijckenborgh látott el magyarázatokkal. (I. kötet, magyarul megjelent 1991-ben.) A második oldalon találjuk a festő Johfra A Rózsakereszt misztériumai című rajzát, melyen pontosan ugyanezeket a misztériummadarakat ábrázolja egy pentagram csúcsai mellett. A pentagram öt oldalán keresztül a madarak a fenti sorrendben követik egymást, így szimbolizálva az alkímiai változás ötszörös ösvényét az ólomtól az aranyig, az utat a hollótól a főnixig – a lélek megszabadulásának útját az anyagból.

Figyelembe kell vennünk ugyanakkor, hogy a lélek fejlődési szakaszai kereszteződnek és megegyeznek egymással. Például meg kell említenünk, hogy a holló még akkor is jelen van, amikor a főnix már feltámadt, mert a durva anyag mindaddig képes elsötétíteni a tudatot, amíg még szorosan függünk az anyagi ruhától.

Ezen ősi szimbólumok kifejező formája és igazsága az évszázadok folyamán semmit sem veszített erejéből, és a megszabadulás útját ma is a misztériummadarak útjaként ábrázolhatjuk. Alexander Nitzberg, a Düsseldorfban élő orosz költő ihletet merített az ősi szimbólumokból. A régi Musaeum Hermeticum képeinek hatására költeményciklust alkotott, amely a megfelelő bibliai idézetekkel együtt H.-A. Stamm Krisztus a mennyei főnix című zeneművének szövegkönyve lett. Cikkünk vezérfonalául ezeket a verseket választottuk.

 

A holló

A legeslegmélyebb éjszakán,

mikor nem gyúlt számomra fény,

a sötétségtől erőm fogytán

mintegy sírban feküdtem én.

 

Mint fekete holló szárnya

az üresség úgy ölelt át,

és kínzón érződött a fájdalom árnya

minden földi dolgon át.

 

És szőlőt hoztak nekem,

és hozták a kenyeret,

és új élet csírázott bennem

mely a halálból eredt.

 

Új élet, mely rejtőzködve

ragyog a sötétség fölött.

S az új hajnal felé törekedve

a távolból megláttam ŐT.

 

A hollón fekete színe a legfeltűnőbb. A fekete valami egészen különleges dolog. Vitatott, hogy egyáltalán színnek minősül-e, és a kutatások még nem mutatták ki, hogy a fekete színt optikailag hogyan ismerjük fel. A fekete valami rejtettre utal, gondoljunk csak a „Fekete Ozirisz”, a rejtett belső szellem képére. A fekete elnyeli a fényt. Ez belülről kifelé, és megfordítva is érvényes. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a szellem fénye még fogságban van bennünk, másrészt pedig azt, hogy a kereső ember a természet megszokott fénybefolyásaitól távol tartja magát.

A fekete holló a szellemi ösvény kezdetét jelöli. Az alkímiában a nigredo-fázis az elfeketedés szakaszának jelképe, melyben az alkimista az izzító-lombikban szimbolikusan meghal: a személyiség ekkor alámerül az endúrában. Nem véletlen, hogy útja előkészítő szakasza után Rózsakereszt Krisztián is maga mögött hagyja a hollót. A hollóhoz tartozó bolygó a Szaturnusz, eleme az ólom. Az alkímiában a bolygókat és a nekik megfelelő fémeket azonos jellel ábrázolták, mivel a földi fémek bizonyos bolygói erők megnyilvánulásai, másrészt minden bolygó a naprendszer őstípusának alaperejét jeleníti meg. A napkozmosz szerveiként a bolygóknak meghatározott feladatuk van a naptestben. Itt azonban ne az égitest anyagi nézetére gondoljunk, hanem inkább arra a finomabb hatásra, melyet a régi asztrozófiában „asztrálnak” (astra = csillag) neveztek. E bölcsesség szerint a Nap (szellem, arany) és a Hold (lélek, ezüst) a hét bolygóhoz tartozik. A három külső misztériumbolygó, az Uránusz, a Neptunusz és a Plútó pedig különleges helyet foglalnak el: irányítják és dinamizálják a szellemi átváltozási folyamatokat. A Földet, melynek fémje az antimon, nem sorolták a misztériumbolygók közé.

A Naprendszer bolygói nagy hatással vannak a Föld minden természeti birodalmára, és különösen az emberiségre. E befolyások hatása az azt megtapasztalók irányulásától függ, ezért gyakran földhöz kötő is lehet, aki azonban a szellemi fejlődés útján jár, az megszabadító erőnek tapasztalhatja őket.

A földi ólmot Szaturnusz bolygói befolyása és vezetése alakítja, ami azt jelenti, hogy a Szaturnusz „polarizálja” az ólom atomjait. A Szaturnusznak két nézete van. Egyrészt ő a magvető, amely megkristályosító hatásával felépíti a megjelenési formákat. Így alakul ki Szaturnusz hatására testünk, és különösen annak durvaanyagi része, a csontozat. Szaturnuszban másrészt a „kaszás” csontvázát is láthatjuk, amely – ha a kristályosodás túlságosan előrehaladt – újra lebontja azt, ami felépült. Tehát a haldoklás és a halál is az uralma alatt állnak. Ezért nem meglepő, hogy a görög mitológiában Kronosz – a Szaturnusz görög neve – „felfalja gyermekeit”.

Ezért a holló, mint a Szaturnusz madara, először is az elsötétült, elszigetelt éntudat, a mély anyagba süllyedtség és az Istentől való elhagyatottság jelképe. Ha azonban tudatosul bennünk ez az elszigetelt magány, és bűntudat – a fénytől való elkülönültség tudata – fejlődik ki bennünk, akkor máris a nagy változás kezdetén állunk. Ez a felismerés a fény érintéséből keletkezik, mert a sötétség nem tudja önmagát, mint sötétséget megtapasztalni. Ezért is mondjuk, hogy a „belátás egy feltárult kapu” – ez Szaturnusz kapuja. A kereső ember csak akkor tudja levonni a következtetéseket, és feláldozni földi én-tudatát az endúra ösvényén, ha el tudja fogadni azt a fájdalmas felismerést, hogy szó szerint „elsötétült elmével él”. Ezért hangsúlyozza a mitológia sok helyen a holló pozitív oldalát, különleges intelligenciáját, és emiatt ábrázolják az alkímiai jelképrendszerben a hollót gyakran fehér fejjel.

Ebből a pozitív nézőpontból a holló már egy magasabb fejlődési fokon álló ember kifejeződése. Ezenkívül jelképezheti az önkéntes magányt, a külső érzéki világtól való elfordulást és a kezdetben még homályos befelé irányulást. Nem tapasztalja-e meg minden kereső, hogy Szaturnusz befolyása olykor pesszimizmust okoz, és érezteti a Föld lehúzó erejét, melynek bénulással fenyegető vonzását újra és újra tudatos irányulással kell leküzdenie? A megkristályosító Szaturnusz-hatást tehát mindig újra fel kell törni. Nem véletlen, hogy a Szaturnusz jelében a testet és a Földet jelképező kereszt, a félkör – a lélek jele – felett helyezkedik el. A Szaturnusz befolyása alatt álló lélek „magára veszi keresztjét”.

Így fejlődik ki lassanként az ösvény elején a János-ember, Patmosz szigetének magányos embere, aki kész egyengetni urának útját és viselni a remeték fekete ruháját. A fekete lepel itt a növekvő lélek lassankénti elszigetelődésére utal a dialektikus világ fényével szemben, amire azonban a jelöltnek semmiképpen sem kell rákényszerítenie magát. A világosság utáni erőteljes vágyakozása miatt a Krisztus-erő vezeti el oda. Ez a hatalmas különbség az okkult tevékenységek és a valódi szellemi folyamat között.

 

A hattyú

Tollam ragyogó fehér.

Alattam tiszta áramlat úszik

ragyogó színem tükrözi felém,

mutatva, hogy minden bennem nyugszik.

 

Lelkemből emelkedik énekem,

torkomból a mennyekbe száll.

Szárnyaimat leteszem,

mert csak dalolni tudok már.

 

A hangokban feloldódom,

és testemet rezgés rázza.

Erőteljes hattyúdalom

a mindenség figyelve koronázza.

 

Az ébredező önismerettől megvilágosodik a jellem és megtisztul a lélegzőtér. Az alkímia nyelvén szólva: a folyamat második lépéseként felragyog a kristálytiszta fehér. A megtisztított lélegzőteret fehér rózsának, vagy János-rózsának is nevezik, amely tiszta vizű tóként egyre jobban tükrözheti vissza a Nap fényét, és ezen a tavon pihenhet a hattyú. A hattyú az új lélek jelképe, amely az isteni fénynek való odaadásból születik. Öltözete fehér vászon, melyet Jupiter-köntösnek neveznek. A bolygói hatás ettől a pillanattól kezdve a Jupiterből, az éjszakai égbolt legfényesebb csillagából árad. A hozzá tartozó fém az ón, amely lecsiszolva visszatükrözi a fényt. A Jupiter jele egy kereszt bal oldalán lévő félhold, befolyása pedig optimista látásmóddal jár, ezért az ilyen ember „joviális” (Jovi = Jupiter).

A hattyú nyaka hosszú, feje pedig magasan kiemelkedik a törzsből: a tudatállapot uralkodik az anyag felett. Ez az új, nagyon örömteli állapot azonban azzal a veszéllyel jár, hogy a törekvő ember önelégülten megreked annál a gondolatnál, hogy szellemileg előbbre jutott. A hattyú ezt is világosan szemlélteti: ritkán láthatjuk repülni, inkább elegánsan siklik a vízen. Az új állapot másik veszélye a büszkeség és a szép látszathoz való ragaszkodás, melyre énünk rendkívül hajlamos. Ha azonban a jelölt el akarja érni a következő fokot, el kell kezdenie hattyúdalának énekét: az endúra dalát.

Meg kell jegyeznünk, hogy az alkímiai folyamat e második szakaszát más állatok is szimbolizálják, mint például a fehér galamb vagy a sárkánnyal küzdő fehér sas.

 

A baziliszkusz

Ahol nagy a sötétség mélye

kígyófajzat előkúszik,

éles harapásainak mérge

már a véremben úszik,

 

hogy fogainak égető marása

belsőmet átjárja s eltölti.

És az undorító kígyók látványa

bennem a lelket dermeszti.

 

„Miért hoztatok fel minket Egyiptomból,

hogy meghaljunk e pusztában?

És monda az Úr: Csinálj magadnak érckígyót,

és tűzd fel azt póznára:

és ha valaki megmarattatik, és feltekint arra,

életben maradjon.”

 

És elérve a vadak keresztútjára,

reám tekintett az ÉLET.

És a vérem – pillantva arcára –

ereimben száguldva éled.

 

És a hang fentről beszél:

„Ez az én szeretett fiam,

kit megmentéstekre küldtem én!”

És menekül az irtóztató kígyó.

 

A baziliszkusz mesebeli lényében azokat a negatív erőket foglalták össze, melyek az embert kitartóan a földhöz és a természethez kötözik. Ő a sárkánykígyó, amely egyetlen pillantásával halált okoz. A baziliszkusznak kakasfeje van, melyet gyakran koronával ábrázolnak. Úgy mondják, hogy kígyók és varangyok félresikerült tojásából, sőt a ganéjból kel életre. Ez a szemléletes jelképbeszéd a lényünkben lévő minden ésszerűtlen, ostoba és visszataszító dologra utal, melyeknek el kell tűnniük. A kakas itt nem egy új reggel hírnöke, hanem a civakodó állat, melynek tűzpiros taraja az alacsonyrendű állati ösztön uralmára utal a földi értelem felett.

A „baziliszkusz” görög szó, jelentése „kis király”, amely szemléletesen mutatja be az alacsonyrendű ént, amely hosszú ideig, kitartóan „uralkodik” a felfelé törekvő lélekerőkön, hátráltatva azokat.

Szárnyak nélkül a baziliszkuszt a kígyók közé sorolják, szárnyakkal pedig misztériummadár. Bolygója a Mars, amely a vasat polarizálja. Az emberben a vas biztosítja a vér melegét, és képessé teszi arra, hogy akaratát tetteivel fejezze ki. Mivel a tett és az agresszió szoros kapcsolatban áll egymással, nem véletlen, hogy a Mars az erőszakban és vérontásban örömét lelő háború istenévé vált.

A szellemileg törekvő ember számára az ősi, földre irányuló has-tudat szüntelenül zavart okoz, nemcsak a benne lévő szexuális erő értelmében, hanem mindenekelőtt azért, mert a napfonat, mint a medenceszentély „agya” az alacsonyrendű akarat székhelye. Innen fejti ki ellenállását – képtelen sugallataival, kétellyel és hitetlenséggel – a szellemi irányulással szemben. Amikor a zsidók Mózessel a pusztában vándoroltak, zúgolódni kezdtek „Miért vezettél ki minket Egyiptomból, hogy meghaljunk e pusztában?” (Mózes 4. könyve, 21,5)

Aki a lélekmegújulás ösvényére lép, mindenkinek át kell élnie az összetörés e szakaszát. Ezt a tisztító égést szinte egy testileg megélt kígyómarásnak érezhetjük, amikor a régi szokások ismét felütik fejüket. Ezért válaszul Mózes könyörgésére az Úr megparancsolja, hogy jelképként egy érckígyót állítsanak fel. Akit a kígyók megmarnak, és erre a jelre feltekint, az életben marad – mondja a történet. Ezt a folyamatot ábrázolja az alkimisták keresztre tekeredő kígyója a „serpens mercurialis”. A felegyenesedett kígyó, ellentétben a csúszómászóval, a megtisztult tudatállapot, a megvilágosult lény szimbóluma. Az alantas akaratot önátadással kell legyőzni, azzal, hogy az alantas énből eredő ingerekre nem reagálunk.

Az alkimisták azt ajánlják, hogy a baziliszkusz elé tükröt kell tartani, hogy halált hozó, mérgező pillantása visszavetüljön rá. Ez a tükör az önismeret, a saját vagy mások énjéből fakadó erők semleges megfigyelésének jelképe. Ha az ember zaklatott állapotba kerül és felforr a vére, a lehető leggyorsabban le kell higgadnia, mielőtt cselekedne.

Néhány tanulmányban a baziliszkusz mellett a kígyóölő páva is megjelenik. Híres, minden színben pompázó farktollával, a „cauda pavonis”-szal a kígyóméreg – a negatív karmikus erő – napszerű szubsztanciává alakítható. A pávafarok „szeme” emellett a valódi, önismeretből fakadó bölcsesség kifejeződése is, amely a negatív karmával, a baziliszkusszal való összeütközésből keletkezik. E madár jelentésének azonban más nézőpontja is lehet. A páva ugyanakkor hiúságunkat is bemutatja: a saját pompánkkal és nagyszerűségünkkel való kérkedést. A pávaszimbólum ilyen kétirányú magyarázatán alapul egyes alkímiai tanulmányok kijelentése, hogy az alkímiai folyamat kudarcba fullad, ha a pávafarok megmutatkozik. Ha a jelölt még nem tudja elutasítani ellenfelének sugallatait, és vélt előrehaladásának fényében sütkérezik, akkor összekeveri a transzfiguráció ösvényét az én-kultúra okkult útjával. Ezért a szándék mindig döntő fontosságú a folyamat szempontjából: a felfuvalkodott én pávaszemei mutatkoznak-e meg, vagy az „ígéret ívének” szétterülő színpompája, a gnosztikus élő test ragyogása?

 

A pelikán

Tollazatom ragyogó fehér.

Fölöttem az egek fénye

ragyogó színem tükrözi felém,

és szívem szétmarja sugarainak fénye.

 

És szívem sok vörös kis darabját

patakként vérezve

hét fiókámnak adom,

szárnyaimmal dómot képezve:

 

Kupolájuk alatt

lesz ÉLETTÉ és SZELLEMMÉ

minden hús, mint lenyelt falat

és minden elnyelt vér.

 

Ha a jelölt átélte és átszenvedte a baziliszkusz támadásait, beléphet egy valóban papi létállapotba. Az új lélek erői most már felszabadulnak, és az embertársakra irányuló tudatos, önfeláldozó szolgálatban hétszeresen megnyilvánulnak. Ezt jelképezi a hét fiókáját saját szíve vérével tápláló pelikán. Ez a papi munka az igazi rózsakeresztes feladata. Ezért létezik a magas szintű szabadkőművesség skót rendszerében egy rózsakeresztes fokozat. Az ehhez tartozó „Rózsakereszt lovagjait” a régi rendszerekben a „Pelikán lovagjainak” is nevezték.

E felebaráti szeretetből fakadó papi munka bolygója a Vénusz. A Vénusz jele egy kereszt és a felette lévő kör. Ezzel azt fejezik ki, hogy az isteni szeretet az anyag felett áll. E felebaráti szeretettel a jelölt életkeresztjének rózsáját vörösre színezi, mint ahogy a Vénusz-fém, a réz is vörösen ragyog. Egy középkorból származó „Bestiárium”-ban, mely valódi állatok és fantáziateremtmények tulajdonságait írja le, egy szövegre bukkanhatunk, mely így hangzik: „Pie Pelicane, Jesu domine” (Óh, pelikán tökéletes jóság, Úr Jézus). Ebben a pelikán tulajdonságára utalva azt javasolják, hogy csak annyi élelmet vegyünk magunkhoz, amennyi az élet fenntartásához valóban szükséges. Ez utalás az önuralomra és a harmonikus erőháztartásra, mely az ösvénynek ebben a szakaszában lehetséges és szükséges.

Átfogóbb értelemben a pelikán egy szellemi iskola élő testét szimbolizálja, amely egy beborító erőteret képez. A pelikán kiterjesztett szárnyai az alattuk összesereglő hét fiókával ezt nagyon szépen mutatják be. Némely mítosz arról beszél, hogy a pelikán megöli dacos fiait, majd három nap múlva saját szíve vérével újra feléleszti őket.

Ez azt jelentheti: az erőtér megöli a múlandót, hogy az új, az örök felébredhessen. Valaminek alá kell hanyatlania, hogy az új fejlődése lehetővé váljon.

 

A főnix

Szárnyam csillogása

most arany vigalom,

a sírból végre kiszállok én.

Minden bűnöm eltörölte az irgalom,

és bocsánatot nyertem én.

 

Jézus Krisztus, mennyei főnix,

felvisz birodalmába, haza.

Mit az örök égi király őriz,

mely a feltámadás maga!

 

Ha a papi feladatot hűségesen és folyamatosan kivitelezték, feltétlenül bekövetkezik az alacsonyrendű élet feletti győzelem. Ezért a pelikánt gyakran hozzák kapcsolatba a feltámadás mitikus madarával, a főnixszel. Pontosabban mondva, a főnix a transzfiguráció, az úgynevezett „második feltámadás” jelképe. A Merkúr bolygó és a higany jellemzi a folyamatnak ezt a szakaszát. Az első feltámadást a jelölt a lélek újjászületésekor ünnepelheti, tehát a hattyú fázisában. Ezzel lefektették a transzfiguráció alapjait. A második feltámadás folyamán a megújult idegéterben az „isteni higany” olyan intenzitást ér el, hogy a jelölt feje felett egy lángjáték, egy pünkösdi tűz ragyog fel. Ebben a szakaszban a halál legyőzése befejezett ténnyé vált. Ezért mondhatta Pál apostol első korinthusbeliekhez írott levelében (15, 54-55): „Akkor beteljesül amaz ige, mely meg vagyon írva: Elnyeletett a halál diadalra.” Az Ige, az isteni erő már régóta összekapcsolódott a jelölttel. A szívébe írták. Most azonban a Merkúr erő hatására átléphet egy kritikus ponton, és ez az Ige eltölti a jelölt testét és lelkét. Isten szelleme összekapcsolódott a felfelé törekvő emberrel, és a pünkösdi tűz lángkoronaként övezi a fejet. A főnix fejét hercegi tollkorona ékesíti. Olykor két fejjel is ábrázolják, annak jeleként, hogy az új ember kétnemű, tehát a női és a férfi elem újra egyesült benne.

A szellemlélek sugara üstökös-csóvaként fokozatosan megtölti, és aranyra színezi a jelölt egész lélegzőterét. Így enyészik el minden szentségtelen. Az arany a Nap eleme, a másik hét fém szintézise, melyekhez a Hold férne, az ezüst, a lélek fényének szimbóluma is hozzátartozik. Ez a hét fém a higany által áll össze egésszé. Ebben az összefüggésben a glutén, a szentségtelen fém – amely eddig vérünket a karmikus erők vezető közegévé tette – tökéletesen eltűnik.

Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzőjében leírják, hogy Rózsakereszt Krisztiánt mennyire lenyűgözte a főnix szépsége. A főnix nyaka aranysárga színben ragyog (pajzsmirigy-csakra), miközben teste és szárnyai vörösen izzanak. Ez a rózsakeresztesek jelképében a jelölt bensőjében lévő Grálra, és az ibolyakék papkirályi köntösre utal, amely a zarándokot útjának végén beborítja.

Egy régi rajzon az égő máglya ágai, melyről a főnix felemelkedik, ötszöget képeznek, az újjászületés hatalmas szimbólumát. Golgota keresztjének felirata: I. N. R. I., „Igne Natura Renovatur Integra”, szintén a főnixre utal. Jelentése: a tűz által tökéletesen megújul a természet.

Így fejezik ki az alkímiában a misztériumállatok jelképeivel az ösvényt, amelyen megszabadulhatunk a haláltermészet kötöttségeitől. Ez az út a hollótól a főnixig vezet. Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának szavaival ez azt jelenti, hogy a belső tapasztalás és megvilágosodás ösvénye a földi élet sivatagán át olyan állapothoz vezet, melyben a szolgálat áll az élet középpontjában.

 

 

Az emberiség tudatossá válása

 

Az emberi élethullámnak két fejlődési ága van: a mikrokozmoszé és az emberi lényé. Ez utóbbinak munkaeszközül kellene szolgálnia a mikrokozmosz számára, hogy lehetővé tegye neki az eredeti életterületére való visszatérést. Noha e két folyamat összetartozik, mégis élesen meg kell különböztetni őket, mert a mikrokozmosz az eredeti életterülethez tartozik, az ember pedig teljesen e földi természet szülötte.

 

Az eredeti mikrokozmosz szellemből, lélekből és testből állt. Ez az egység azonban az isteni életterülettől való elszakadás miatt elveszett. A mikrokozmoszban megmaradt ugyan a lélekmag, de hatalom és erő nélkül, mivel a szellemmel való kapcsolata megszűnt. Az eredeti testiség sem maradhatott fenn többé a földi életterületen. Ezért kellett megérlelődnie egy olyan lénynek, amely a mikrokozmoszt újra megnyilvánulási lehetőséghez juttathatta. Ehhez volt szükség az említett második fejlődési folyamatra.

A mai ember kialakulása évmilliókon át ment végbe Földünk keletkezési folyamatával párhuzamosan, mivel az alakulófélben lévő emberi lény számára életteret is kellett teremteni, ahol létezése során a mikrokozmosz eszközeként egyben tapasztalatokat is gyűjthetett.

Az emberiség évmilliós formálási folyamatát szellemi erők vezették, melyek tudatosságuknál fogva abban a helyzetben voltak, hogy átláthatták a szükséges teljes alakulásmenetet, és így a még formátlan, de formálható lényeket elkísérhették útjukon.

 

Az emberiség fejlődésmenete

Ezekben a Szaturnusz-, Nap-, Hold- és Föld-korszakoknak nevezett fejlődési ciklusokban teremtették azokat a testeket, melyek ma a négyszeres személyiséget képezik. A finomanyagi testiség fejlődésével egyidejűleg egy tudatalakulási folyamat is lezajlott. Minden korszakban elültettek egy csírát, melynek segítségével a további tudatfejlődés végbemehetett, így estek át ezek a lények különböző tudatállapotokon a mély, teljesen érzéketlen tudattól (amilyen például az ásványoknak van) a növényvilág alvó vagy álomtudatán át egészen a derengő, ösztönös, de még éntudatlan állapotokig, amelynek legkülönbözőbb formái a mai állatvilágot is jellemzik. Végül aztán elérték az emberi tudatot. Az alakulóban lévő ember tehát nem volt – mint ahogyan gyakran állítják – először ásvány, majd növény, aztán állat, végül pedig ember. Csak azokon a tudatállapotokon ment keresztül, melyek ezen élethullámok sajátságai.

Amit ma általánosságban nappali tudatnak nevezünk, csak akkor lehetséges, ha egy megelevenítő, lelkesítő elv az embernek mind a négy, koncentrikusan egymásba ágyazott testébe be tud hatolni. Ez sem az ásványoknál, sem a növényeknél, sem pedig az állatoknál nincs így, mivel ezeknél a finomanyagi testek vagy még nincsenek jelen, vagy még nincsenek belsőleg összekapcsolva a lénnyel. Ezen élőlények éltetése és vezetése ezért kívülről történik.

Felismerjük tehát, hogy a fejlődő emberiségnek csak bizonyos idő után alakulhatott ki tiszta tudata, mivel korábban a finomanyagi testek még egyáltalán nem, vagy csak kezdetleges formában voltak jelen, s még fejlődniük kellett. Csak miután ez a felépítési folyamat befejeződött, akkor lehetett egy olyan lényről beszélni, amely tudatában volt létezésének – és így használható eszközzé válhatott a mikrokozmosz számára.

Mindnyájan tudjuk azonban, hogy ez az eszköz nem a mikrokozmosz szolgálójává vált, hanem a ház urává tette magát. Vajon hogyan fajulhatott idáig a dolog?

Miután a mikrokozmosszal való összekapcsolódás megtörtént, bebizonyosodott, hogy az eszköznek valami nagyon fontos dolog hiányzik, mégpedig a vezetés, az irányítás, amely eddig meghatározta a tevékenységét. (Már említettük, hogy szellemi erők irányították az emberiséget.) Ezek az erők vigyáztak arra, hogy minden szükséges fejlődés végbemenjen. Ennek az építkezési folyamatnak az volt a célja, hogy egy olyan személyiséget teremtsen, amely már nem szorul rá a külső vezetésre, hanem újra teljesen be tud illeszkedni a szellem, lélek és test egykor fennálló egységébe- Ekkor azonban nagy nehézség keletkezett. A külső vezetés fokozatosan visszahúzódott, hogy elősegítse az emberiség önállósulását és tudatossá válását. Az ember belső vezetője, az eredeti lélek, a mikrokozmosz középpontjában lévő isteni elv azonban még nem volt felébredve. Ebben az átmeneti állapotban keletkeztek a vallások. Kezdetben még isteni küldöttekből álló papság tanította az embereket arra, hogy felismerjék és megértsék származásukat és megbízatásukat. Erre a feladatra aztán lassanként szellemileg felkészült embereket is igénybe vettek. Idővel azonban – részint erőszakkal – világi hatalmasságok vették át ezt a szerepet, mivel abban a rögeszmében éltek, hogy ők Isten küldöttei.

Ez azonban óriási veszéllyel járt, mert az embernek az idő tájt már nemcsak éterteste, hanem vágyteste is volt. Így aztán – ébredező gondolkodási képességét is latba vetve, ravasz praktikákkal saját malmára hajtván a vizet – saját énközpontú vágyait valósíthatta meg. Ekként sodródott az emberiség az egykori elővigyázatos vezetők oltalmából a világi uralkodók és a méltatlanná vált papság mesterkedéseinek hálójába. Ily módon még hajdani példaképeiktől is megfosztották őket. Mivel az emberiség nagy része még „gyermeteg” állapotban volt, s így feltétlenül gyámolításra szorult, az ellenséges erőknek nem került túl nagy erőfeszítésébe, hogy elterelje őket arról az útról, melyet egykor Isten küldöttei mutattak nekik. Az ezzel kapcsolatos minden élmény és tapasztalat – függetlenül attól, hogy az uralkodói vagy a másik oldalon keletkezett – e – tapasztalatkincsként elraktározódott a mikrokozmoszban. A tapasztalatok eme tárházával minden ember szembesül, akár akarja, akár nem, mivel ez hozzájárul jellemének és tudatának alakulásához.

Nem lenne azonban lehetséges az emberiség növekedési folyamata a tompa félálom-tudattól egy későbbi szellemlélek-tudatig, ha a megtett tapasztalatok alapján az ember nem értené meg életállapotát. Tehát a sok összegyűjtött tapasztalat alapján tudatosan meg kell élnie – belátásra kell jutnia felőle -, hogy mi a feladata, mi hozta őt ebbe a megkötözött állapotba, és hogy miként tud szabadulni az őt fogva tartó erőktől, melyek nemcsak a mikro-, hanem a makrokozmoszban is jelen vannak.

Itt persze nem külső ismeretek és tapasztalatok elsajátításáról és tárolásáról van szó, hanem az ezekből levonható helyes végkövetkeztetésekről. Mivel azonban Isten nem hagyja el kezeinek alkotását, az isteni erők szakadatlanul tevékenykednek – a mai időkben különösen erősen -, hogy segítségére legyenek az embernek ezekben a „vezető nélküli” időkben.

 

A szellemi iskola segítsége

A Szellemi Iskola mágneses teste isteni erőket és képességeket hív fel. Ezeket a tanulók és keresők rendelkezésére bocsátják, akikben aztán lassan megérik egy „bűn-tudat”, annak a tudata, hogy el vannak választva az isteni életterülettől. Ezzel párhuzamosan kialakul bennük annak a hibás magatartásnak az érzete is, amely a szellem, lélek és test elválasztottságához vezetett. Ezen felismeréseknek és belátásoknak pedig egyenes folyománya az egyre sürgetőbb vágy, hogy hibás viselkedésükből kigyógyuljanak. Erre a tiszta vágyra egy erőkitöltés jön válaszul, melynek forrása szakadatlanul buzoghatna, ha az őt felhívó vágy változatlanul fennmaradna. Ha így áll a helyzet, akkor ez az erőáram felnyitja a szellemi lélekmagot, mely az ősi tudást rejti magában.

Az éledező tudással egybekötve új lelkesítő elv is keletkezik a mikrokozmoszban. Amint ez a folyamat megfelelő mértékben előrehaladt, megvalósul a szellem-lélek kapcsolat. Ekkor pedig megszületik az új tudat, és a mikrokozmosz „vezető nélküli” ideje a végéhez ér.

 

Fivér, nővér, állj meg csendben, és próbálj emlékezni.

Felejtsd el az idő hajszáját, még ha csak naponta tíz percre is. Figyeld önmagad és embertársaidat, és cselekedeteidet is.

Próbáld teljesen őszintén feltárni a dolgok mozgatórugóit, és az eredményt a téged körülvevő valóságban vizsgáld. Sohase felejtsd el, hogy a bölcs derűs, és az okokat keresi. Pusztítsd el büszkeséged, mely nevetséges Isten előtt.

Írtsd ki a becsvágyat, amely arra kényszerít, hogy fivéredet vagy nővéredet kínozd.

Semmi se legyen túl könnyű a számodra, csak az áldozat.

Légy szorgalmas, de megfontoltan.

Kerüld el, hogy értelmetlen dolgokat cselekedj, mondj vagy keress, és a nap minden percében számold fel ezeket.

Ne cselekedj vagy beszélj meggondolatlanul, hogy ne teremts új gondokat.

Jegyezd meg, csak az az erős, ki saját magát legyőzi. Ha erőt vesz rajtad a fájdalom, nyugtasd meg magad. Ne menekülj kábulatba vagy hazugságba, hanem szemléld azt számtalan jelentésének fényében.

Ismerd fel, hogy a fájdalom egy megvilágosító tűz, mely a sebeket kiégeti és megtisztítja.

Buzgón vágyj egy ilyen tisztulásra, mert nem válhatsz tudóvá, mielőtt e tűzben főnixként nem születtél újjá.

Élj az örök jelenben!

 

 

 

2014/5. szám

 

 

Betlehem – Golgota – Pünkösd  III. rész

Pünkösd

 

A pünkösdi események során, a Szellemet az apostolokra leereszkedő tüzes nyelveknek ábrázolják, vagy galamb alakjában ereszkedik alá az isteni világból. Ezután az apostolok kimennek a világba és prédikálnak. Megvalósították magukban az Atya, Fiú, Szent Szellem, az akarat, a szeretet és a béke közösségét, amit minden embernek meg kell magában valósítania a megszabadulás útján. Akkor birtokolja az isteni akaratot, az Atyát, melyből a Fiú szeretetbölcsességét megtudhatja és kibocsáthatja. Egy új asztrális köpenyt sző, és a „Szent Szellem”, a béke, mely minden értelmet túlszárnyal, új étertest létrehozásához vezeti őt, mely új, az egyetemes szeretetből született cselekedeteket tesz lehetővé.

 

 

A szellem temploma

részlet Jan van Rijckenborgh, Az egyetemes ösvény című művéből

 

A misztikus év folyamán évente ünnepelt Pünkösd egészen más, mint amit a tanuló ünnepelhet a megújulás ösvényén. Amikor a Biblia azt írja, hogy „ mikor eljött Pünkösd napja”, akkor ez a nap sem a zsidó, sem az egyházi év Pünkösdjével nem esik egybe.

Pünkösd ünnepe, amelyről a Biblia beszél, az a pillanat, amikor a tanuló fejlődése és előkészületei elérik azt a pontot, hogy a Szent Szellem, tehát az egyetemes, eredeti szellemi anyag valóban testi kapcsolatba léphet a tanulóval. Ezzel egészen új folyamat kezdődik. Jó lesz tehát itt megbeszélni, milyen ez az előkészület, hogyan jön létre ez a kapcsolat, és mik a következményei.

Legelőször is elbúcsúzunk mindenféle történelmi eseménytől. Mint egy Szellemi Iskola tanulói, egy egészen új lehetőség, egy nagyon aktuális esemény elé állítjuk egymást, mely magában a tanulóban zajlik le, s amelyben Önök mind részesülhetnek. A szellem templomáról szeretnénk Önökkel beszélni, mert érthető, hogy a szent, egyetemes Szellem befogadásához egy templom kell.

Mivel ezt a tanulónak magának kell felépítenie, logikusan az az első feltétel, hogy a tanulónak templomépítővé kell válnia. Ez viszont közvetlenül a szabadkőművesség fogalmával, a rózsakereszt szegletkő-szabadkőművességével hoz kapcsolatba minket. A szegletkő-szabadkőműves egy szegletkőre, Jézus Krisztusra akar építeni. A földi világ embere csak nehezen hatolhat el ennek a dolognak a megértéséhez. A tanuló számára azonban, aki be akarja járni az ösvényt, ennek a szónak többet kell jelentenie valami szövegnél vagy épületes, misztikus, közönséges vagy jámbor szólamnál. Ön előtt is sokan keresték már ezt az ösvényt, de nem találták meg, mert hiányzott a kulcs, az egyetemes szegletkő, a kulcs, mely Jézus Krisztus.

Gondolataikat most ne hagyják valami papi ruhába öltözött jelenséghez kalandozni – mert Krisztus egy hatalmas szellemi erő. Ez a szellemi erő körülvesz minket. Benne van bolygónk szennyezett, megromlott anyagában. Szent erő ez, mely nem ebből a természetből magyarázható. Ezt az erőt sok néven nevezik.

A rózsakereszt Szellemi Iskolája Önnek elsősorban Krisztus-erőről beszél, ami azt jelenti, hogy ezt az erőt egyenesen az eredeti egyetemes életből sugározzák bele ebbe a megromlott természetbe.

A Szellemi Iskola ezt az erőt Jézusnak is nevezi, amivel azt jelzi, hogy az egyetemes Krisztus-sugár feszültség és rezgésszám tekintetében olyan erővé transzmutálódott, amit a dialektikus ember is képes felfogni és kibírni. Olyan erő ez, amellyel tehát a bűnös ember a megszenteltetésig dolgozhat. Ez az isteni erő azért oly nagy titok, mert csak Krisztusban tudunk a mélyére hatolni.

Ha a tanuló ebben él, akkor ez a vibráló isteni őserő az ő számára asszimilálható birtokká válik, amely őt képessé teszi arra, hogy ebből az erőből cselekedjen. Meg kell ugyanis értenie, hogy az isteni nyelv nem szavakban, hanem tettekben, testi élményben jut kifejezésre.

Talán most már az is világosabb lett, hogy ha a Krisztus-erő nem válna Jézuserővé, akkor az ember semmit sem tudna kezdeni vele. Ezért mondták a régi rózsakeresztesek: Jesus mihi omnia – Jézus mindenem. Ezért szól így a megvilágosodott üdvözlete:

Üdvözöllek, napok Elsőszülöttje,

Te, feltámadás reggele.

Akinek fényénél a gonosz menekül

És a rózsa kivirult.

Így ujjong minden idők megszabadult embere, akiben ez az isteni erő személyes lett, mert tudja, hogy enélkül az alapvető erő nélkül, a Szegletkő, a szegellet feje nélkül nem lehet építeni, az ívet nem lehet befejezni.

Ismételten ki kell jelentenünk tehát, hogy a dialektikus embernek először is ezt az alapvető erőt kell megragadnia és birtokolnia, ha be akarja járni a megszabadulás ösvényét. Ezzel az erővel senki sem tudja Önöket egyszerűen megajándékozni, ebben a tekintetben semmiféle közvetítő sincsen. Ezt Önöknek kell meghódítaniuk, a dialektikus vér és annak sötét tombolása elleni kemény küzdelemmel kiharcolniuk.

Ha tehát tudják, hogy tudatunk színvonala vérünk tartalmától és szerkezetétől függ és akaratunk a vérünkhöz van kötve akkor talán jobban megértik, hogy a megsemmisülési folyamat miért a jelenlegi formájában játszódik le! Ezért vannak annyian, akik ezt a harcot nem merik elkezdeni. Ezért vannak annyian, akik ezt a harcot nem akarják elkezdeni. Hiányzik belőlük a tökéletes bátorság, a mély meggyőződés és a tiszta vágyakozás. Számukra Jézus Krisztus neve puszta szó, vagy egy kép a falon.

Sokan küszködnek, sokaknak nagyon nehéz az életük, és halálra fáradtak a szakadatlan csatározásban. A földi zsibvásárban senkinek sem jutott sima út. Mi azonban nem erről a csatáról beszélünk, mert ezt a háborút az ember önmagáért, az önfenntartásért folytatja. Ezt az önfenntartási ösztönt csoportokra oszthatjuk. Küzd az ember a saját véréért, saját gyermekeiért, családjáért, a saját érdekeiért, saját eszméiért. Mi azonban – még egyszer hangsúlyozzuk – arról a harcról beszélünk, mely akkor fejlődik ki, ha egy magasabb rendű kapcsolatot akarnak elérni, ez egy harc Isten kéznyújtásáért, mely az élethez vezet!

Tapasztaltak-e már életükben valamit ebből a harcból? Ezt a harcot talán a fájdalomhoz, szülési fájdalomhoz lehetne hasonlítani. Mert az ösvényen haladó tanulónál valóban Jézus Krisztus születéséről van szó, az egyetemes érintés megszületéséről mikrokozmoszában. Törvény azonban, hogy egy újnak a születését halálnak kell megelőznie. Ha ennek az elsődleges pusztulásnak a kardja először érinti meg az embert, már úgy ordít, mintha nyúznák. Mihelyt pedig megszületik a zsenge kis Világosság, azonnal gyilkosságról és menekülésről hallunk, mint közvetlenül a történelmi Jézus születése után is. Ez érthető, mert a külső élet természetesen ellensége az éppen megszületett új, belső életnek, s azt meg akarja ölni.

A dolgok az ellentmondások örvényével rontanak Önökre, és ebben az örvénylésben kell megtanulniuk megismerni azt a folyamatot, mely megkezdődik Önökkel. Tulajdonképpen két folyamatról beszélhetünk: egy lehanyatlási folyamatról és egy felemelkedési folyamatról, melyek különösen sokrétűnek fognak mutatkozni. Itt ugyanis a nagy transzmutálásról, a mikrokozmosz átváltoztatásáról, minden idők misztikus templomépítéséről van szó. Csodálatos kegyelem egy ilyen magasztos építmény szabad kőművesének lenni.

Régi legendák és mítoszok is beszélnek az építésnek erről a magas, lovagi hivatásáról, és hogy a templom lovagjainak és szerzeteseinek oldalukon karddal kell dolgozniuk, állandó készenlétben, hogy bármely pillanatban ki tudjanak védeni egy nagy erejű támadást, le tudják verni az ősellenséget. Ezért a szabad kőműves, a szabadon építő hős és bölcs, de ugyanakkor munkás is. Minden szakmát egyesít magában, mert hatalmas műve során mindre szüksége van. Így épít és harcol a tanuló ebben az egyetlen erőben a megújulás ösvényén, az egyetlen szegletkövön.

Az eredmény pedig meglepő. Egy új tetőponthoz vezet, melynek két nézete van. Az egyiket Golgotának nevezzük, a másikat feltámadásnak.

Aminek az új templom építése előtt el kellett pusztulnia, azt teljesen lebontották, abból semmi sem maradt. Ezért ki lehet mondani, hogy Consummatum est: elvégeztetett! És mi támad fel? Az új ember! A sír és a halál már nem tudja fogva tartani ezt az újraéledtet, aki megváltotta magát régi létkörétől, megszabadult a születés és halál kerekétől, a dialektikától.

Ez az egész, sokrétű folyamat Jézusban, az Úrban ment végbe, a transzmutált, majdnem emberivé vált Krisztussugárzásban. Amikor ez az érintés teljesen befejezte a munkáját, akkor mintegy mennybemenetellel visszatér eredeti forrásához, s az így elhagyott tanuló Jeruzsálem felé fordul. Jeruzsálem – a templomváros! Az egyetemes élet városa, lakóhelye, a Mozdulatlan Birodalom, Isten városa. Itt történik meg a Szent Szellem kitöltetése. Míg az egyetemes életnek eddig csak egy sugara foglalkozott a tanulóval, ez most felemelkedik az egyetemes anyag teljességéhez és egyesül vele. A vándor igazán és tökéletesen hazaért.

És ezután tanúsítja, hogy a megújult élet tudatra ébredt benne. Tanúsítja, hogy tudja, tudatos kapcsolatban van egy olyan valósággal, amely nem magyarázható ebből a természetből. Tanúskodik önvalójának legyőzéséről: annak a legyőzéséről, ami eddig megakadályozta a mennyei tudatmag felébredését. Tanúsítja, hogy számára a dialektika anyaga nem létfeltétel már, mert kiemelkedett az idő béklyóiból.

Ez tehát egy koronázási ünnep, mert elérte az időbeliség végcélját: de azért is ünnep, mert a megnyilvánulásnak egy új napja tárult fel számára: Pünkösd, életének koronája.

 

„Az Élet Szerzete minden tanulóhoz lehajol, s a tanulónak a tisztulás folyamata révén a gnosztikus-asztrális tér felé kell fordulnia. Ha ez mélységes vágyakozással történik, akkor az érzelem-ember belül megnyugszik, és a szenvedély megszelídül. A tiszta irányulás miatt megtanulnak csendben lenni és odahallgatni, annyira jól figyelni, hogy megértik, amit Nikodémus nem fogott fel, mert úgy vélte, hogy már mindent olyan jól tud.

Pünkösd táján gondolataink a Szent Szellem tüzével foglalkoznak. Hogyan hat ez a tűz az emberben? A Szent Szellem a szent lélegzettel jön el az emberhez. A Szent Szellem erői a kegyelem tüzével hatolnak be a lélegzési térbe. Megtöltik a tüdőt, s így bejutnak a vérbe. Ha a vér eléggé tudatossá vált, akkor ekképp föltöltődvén egy hatszoros érzékszervi észlelést idéz elő, amely lángnyelvként száll fel az emberből.”

részlet Catharose de Petri: Az élő ige c. művéből

 

 

Hatalmas szellemi fordulat közeleg

 

Senki sem juthat ki a dialektikus életterületről észrevétlenül. Ez olyan biztos, mint ahogy kétszer kettő négy. Nem mintha a dialektika különösebben gonosz szándékú volna, de fajtájának megfelelően nem képes más módon reagálni. A megüresedett teret – ahol csak lehetséges – azonnal újra ki kell töltenie.

 

Ez dialektikus törvény, e természet egyik alapvető tulajdonsága. Pusztán e tulajdonság következtében vannak lények, melyeknek jó, vagy gonosz szerepet kell betölteniük. Mégis, velejükben mindannyian a gonosz-jó vagy a jó-gonosz, a téridő-világ hasadtságát uraló őrület szálain függnek. A látható világról van szó, de mindenekelőtt a láthatatlanról is.

A rózsakeresztesek a „dialektikus hierarchia” jelöléssel utalnak e szervezett őrületre. Ebből keletkezett minden okkult, misztikus és egyházi hierarchia. A Pistis Sophia gnosztikus irata szerint a Pistis Sophianak az eonok minden szféráján át kell vonulnia, és kétségbeesetten, lesújtva énekli vezeklő dalait. Ebből megtudjuk és rádöbbenünk, hogy a csaknem tehetetlen embert hatalmak tartják fogságban. Ennek legrosszabb állapota pedig a tökéletes tudatlanság, amikor az ember már nem is veszi észre, hogy fogoly. Ha nem látja, hogy „elveszett fiúként” kénytelen a disznók moslékát enni. Ha nem érez késztetést, hogy felkeljen és visszatérjen az Atyához. Ez az átlagember állapota.

 

Nagy változások 1875 óta

A tükörszféra hatalmi helyzetét évszázadokon át, körülbelül 1875-ig, semmi sem veszélyeztette. Akkoriban azonban kifejlődött néhány hatalmas impulzus, amelyeknek az emberiséget egy hosszú éjszakából való felébredés küszöbéhez kellet elvezetniük. Ezt az időszakot az Egyetemes Szerzet gondosan és hosszan készítette elő. Beavatottak jövendölték meg századokkal azelőtt, hogy a XX. században nagy fény ragyog fel a világon, és az emberek seregestől fognak feléledni.

E felébredés méretét mégis a jövő rejtegeti, mígnem felvirrad a nap, amikor az Egyetemes Szerzet a tükörszféra-őrület áluralmát közvetlenül megtámadja. Ezt a szent munkát a Szerzet küldöttei öntötték formába. A valóban és komolyan az igazságot keresők előtt természetesen meg kell nyilvánulnia mindannak, ami még rejtve van. Viszont sem gyöngyöket nem szabad soha a disznók elé szórni, sem rózsákat a szamarak elé…

Így ajándékozták meg az emberiséget a világossággal, és nyitottak ajtót neki. Az ellenség azonban, mint mondottuk, nem alszik: mert nem tehet mást; mint a víz, amely a szabaddá vált helyet nyomban kitölti…

 

A fényhez vivő út ellenállást kelt

A Rózsakereszt nagymesterei, Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri annak is tudatában voltak, hogy az igazságkeresőt nem lehet ellenállás nélkül a világosságok világosságához vezetni. Az ellenálló erők mindig odasújtanak egész ravaszságukkal. Aki le akarja leplezni ezt a ravaszságot, annak ezt önmagában kell felfedeznie. Aki önmagában még nem pillantotta meg a szörnyű Medúzát, az könnyen mondhatja: ó, nem lesz ez olyan vészes, hiszen jóakaratúak vagyunk, a fényre törekszünk; a fény minden, amire vágyom! Egész szívemmel, minden vágyakozásommal sóvárgok utána…

Maga Péter, a legjobbak egyike sem tanúskodott nagyobb önismeretről: „Ha veled együtt kell is meghalnom, semmiképpen meg nem tagadlak téged.” (Márk 14:31) Neki is meg kellett azonban tapasztalnia, hogy háromszor tagadta meg urát: fejével, szívével és cselekedeteivel. Ez a puszta valóság.

Amikor pedig az Úrnak Gecsemáné kertjében át kellett virrasztania a sötét szenvedés óráját, senki sem akadt, aki vele virrasztott volna. Alva találta tanítványait. Méghozzá háromszor.

„Harmadszor is jőve, és monda nékik: Aludjatok immár és nyugodjatok. Eljött az óra, ímé az embernek Fia a bűnösök kezébe adatik.

Keljetek föl, menjünk: ímé elközelgett, aki engem elárul.” (Márk 14:41,42)

 

Ki érti a fény és a sötétség drámai konfliktusát?

Vajon meg tudja-e érteni napjaink embere e kozmikus és mikrokozmikus drámát? Ha az égi közelít a földihez, és kerekasztalt alkot, akkor alapvető szembenállás keletkezik. A tizenkét pár állatövi erő éppoly kevéssé képes pozitívan reagálni, mint a tizenkét pár agyideg. Alszanak. Sőt: van közöttük egy Júdás is. Nem rossz ember, nem gonosz áruló, hanem a legmagasabb, amit a dialektika kínálhat. Júdás jelképezi az ember ama hajlamát, hogy a Krisztusfényt saját ragyogó világi eszményeinek szolgálatába állítsa. Ez az árulás minden emberben ott leselkedik.

Mi pedig ebben a hasadt állapotban beszélünk másoknak a fényről, mely tudatunkat még mély álomban találja. Itt szunnyad Júdás árulása. Ez nagy éberséget követelő helyzet. Ezt a mozzanatot ugyanakkor nem lehet átugrani, végig kell küzdeni és átélni. Egészen addig a pillanatig, amikor besugárzik a Szellem tüze. Akkor virrad fel Pünkösd napja, a Szent Tűz kitöltésének ünnepe.

Évszázadok gyakorlata bizonyítja, hogy a keresztény ünnepnapokat felületesen ülik meg anélkül, hogy az ember ezáltal belülről bármit is változna. Ez annál inkább szomorú, mert az egész ciklus – a fény születése, a keresztre feszítés, feltámadás, mennybemenetel és a Szent Szellem kitöltése – az emberben lezajló folyamatra utal. Az újjászületésnek és az azt követő transzfigurációnak eme állomásait egy gnosztikus szellemi iskolában viszont meg lehet valósítani. A keresőnek azonban jól meg kell értenie az idők jeleit. Magában és maga körül is fejlesztenie kell a jelenségek igazi fajtájának helyes felfogását. Látnia kell, mi történik, és nem szabad hagynia, hogy áldozatul essék a tudatlanságának.

Pedig mily könnyen félrevezeti az embert a szép látszat, egy hamis eszmény, a fény miatt keletkező árnyék…!

Az egész világ mindent átfogó nagy felébredésről beszél. Az ember felteszi a kérdést, hogy ki is ő valójában. Mit csinálok én itt? Van-e ennél jobb világ is? Mi történik, miután meghaltam? Sokan válnak érzékennyé úgynevezett természetfeletti jelenségekre is. Jó, hogy az emberiség most felébred. Ez az állapot azonban nem is olyan egyszerű, mert az ébredés közben és után vezetőkre is szükség van. Méghozzá olyanokra, akik saját tapasztalatból ismerik a labirintusból kivezető utat, akik ezt az utat már maguk is bejárták. Azért, hogy ne vak vezessen világtalant, nehogy mindkettőjüknek a mocsárban kelljen megfenekleni. Hogy ne vak prédikáljon világtalannak a fényről, amit egyikőjük sem lát, és egyik süket ne a másikat faggassa a gyönyörű zenéről, amit egyikük sem hall.

A vízöntő korszak ösztönző befolyására jelenleg lenyűgöző a kínálat az okkult vagy misztikus alapú, nyugati és keleti eredetű gondolkodási irányzatok és önmegvalósítási rendszerek tekintetében. Oly sokféle létezik, és oly gazdagon árnyalva, hogy az igaz kereső is csak fáradságosan talál utat, mivel rendkívüli mértékben ki van téve a félrevezetés veszélyének.

 

Kiút a növekvő zűrzavarból

Az állítólagos lehetőségek vásári összevisszaságának és nyüzsgésének kellős közepén mutatja meg a Lectorium Rosicrucianum a kereső számára a Gnózis megszabadító ösvényét. 1956-hoz képest azonban van egy különbség. A Gnózis fogalma akkoriban még nem volt olyan ismert, mint ma, azóta viszont – ahogy mondani szokták – beszédtémává vált. Észre kell vennünk azonban, hogy ebben is nagy veszély rejlik. Ekképpen ugyanis könnyen befalazhatják a Gnózist mindenféle elképzeléssel és értelmezéssel, melyek bizonyára érdekesek, mindamellett egészen agyafúrt módon akadályozhatják meg a Gnózis eleven érintését. A világ így zárja keretek közé a Gnózist. Akkor aztán csupán történelmi összefüggés marad belőle.

Jóllehet ezt is nagyszerűen lehet még egy ideig tanulmányozni, de semmiképpen sem vezet már a Gnózis számára egyedül szükséges önátadáshoz.

Az új élet legfontosabb követelménye ugyanis az önátadás, tehát hogy az ember a gnosztikus ösvénynek szentelje magát. Enélkül, a „mindent vagy semmit” elvével szembeni engedelmesség nélkül a Gnózis csak lebilincselő fogalom marad, érdekes beszédtéma, mélyreható tanulmányok tárgya, vagy – kétes értékű ráadás gyanánt – az éntudat színekben pompázó dísze. Ezért, aki igazságkeresőként az ellenség nagy játéka elől meg akar menekülni, ha valóban meg akar szabadulni, és ilyen értelemben kíván munkálkodni a fordulóponthoz közeledő tízezrek szolgálatában is, annak határozottan kell a Gnózis felé fordulnia és magát átadnia. Lényét meg kell nyitnia a Hétszellem megszabadító érintésének, annak bősége számára. Akkor a fény minden sejtést meghaladó erővel terjed ki az egész világ fölé, és számtalan embert érint majd meg mélyen a szívében.

„Tudom, hogy halandó vagyok,

s röpke nap csupán a létem.

Mégis, ha a csillagokat útjukon kísérem,

lábammal a földet többé nem érintem.”

(Hermész Triszmegisztosz)

 

 

A tűz rejtélye

 

Figyelmüket most a tűz ragyogó és fenséges rejtélyére szeretnénk irányítani. Hermész ezt részletesen megtárgyalja. És bizonyára tudják, hogy minden szent írás és minden misztikus filozófus ezt teszi. Mert az a helyzet, hogy aki képes kikutatni a tűz rejtélyének a jelentését, az birtokolja az összes rejtély kulcsát. Az ilyen ember számára tulajdonképpen már nincsenek titkok.

Forduljunk először a Bibliához. Mert ha a Bibliát valamelyest ismerjük, akkor jól eligazodhatunk a tűz különböző nézetei között. Nézzék meg először Mózes könyveit. Isten Mózeshez az égő csipkebokorból beszélt. A tűz kellős közepéből beszélt hozzá Isten a hegyen. Dániel a tüzes kemencében járt. Ezékiel a tűzfelhővel került szembe. És mennyi, de mennyiszer beszél az Újszövetség tűzről. Azt mondja János: „Én vízzel keresztellek titeket, aki pedig utánam jő, az a Szent Szellemmel, a tűzzel keresztel majd titeket”. A tanítványok feje fölött Pünkösd kezdetén tűznyelveket láttak. Végül pedig azt olvassuk a Jelenések könyvében: „Feje és haja fehér volt, mint a hó, szemei pedig mint a tűzlángok”. Ez a néhány idézet, amelyet sok mással kiegészíthetnénk, világossá teszi, hogy tűzön a tiszta, folttalan szellem értendő. A következő ige is erről tanúskodik: „Az Úr, a te Istened, emésztő tűz”. Amikor tehát a szellem a megbeszélt módon beleereszkedik egy tanulóba, és egész létével kölcsönhatásba lép, természetszerűleg kifejlődik egy tűz, egy láng és egy új hordozó, a jármű, a láng teste. Akik ezt a testet viselik, akik képesek ezt elviselni, azokat minden időkben a tűz fiainak nevezték.

Hermész azt mondja, hogy a földi testnek lehetetlen ily nagy isteniséget elviselni. Ha a megfelelő életvitel miatt egy lény a gnosztikus rejtélyek tanulójaként kapcsolatba kerül a tűzzel, a szellem tüzével, akkor azonnal hatalmas láng, szinte villámsugár fejlődik ki. Ha a szellem kapcsolatba kerül a személyiség asztrális anyagával, akkor azonnal hatalmas tűz keletkezik. Nem nehéz megérteni, hogy egy normális, természetszülte test egy ilyen tüzet nem képes elviselni.

Van egy felismerhetetlen tűz és egy ebből kiinduló felismerhető tűz. A felismerhetetlen tűz a szűzszellem. A felismerhető tűz a szellem, mely kapcsolatba lép az asztrális anyaggal. Elméletileg minden tanuló ismeri a szellem-beereszkedés útját, azt az ösvényt, amellyel a felismerhetetlen tüzet felismerhetővé lehet tenni. A klasszikus rózsakeresztesek ezt nevezték az aranykészítés művészetének. Az eredeti aranycsinálók a szellem ösvényén járó testvérek voltak, akik emiatt értettek ahhoz, hogyan kell az arany tüzet, az arany lángot létrehozni.

A tűzimádás eredetileg a szellem imádása volt. A napkultusz egy szellemi kultusz. Egy ilyen kultusznál azonban nem szabad megállni, a szellem imádatánál nem szabad vesztegelni, ahogyan a természetvallások teszik ezeknek a dolgoknak a negatív átélésével. Mert, Barátaink, a tűz megvalósítása a fontos, az aranycsinálás a lényeg.

Tudjuk, hogy másik tűz is van, az ismert elem, a tűz. Ennél a jelenségnél egyidejűleg fény és meleg is keletkezik. Ha a hőség növekszik, és van elég oxigén is, akkor láng lobban fel, a legkülönbözőbb formájú, fajtájú és hőfokú lángok. A tűzláng tehát pompás jelkép a szellem számára, holott semmiképpen sem szellem. A földi tüzet azonban mégis kapcsolatba lehet hozni a szellemi tűzzel. A minket körülvevő szellemtér és az ebből kiinduló hét sugárzás miatt a szellem által körülvett teremtési térségben különböző elemi viszonyok, különböző feszültségek keletkeznek, melyek a teremtési térben tüzesen fellépő erőt keltenek. Az egyik ilyen erő az elektromosság. A teremtési térben ebből az erőből súrlódás és forgás miatt fény és tűz keletkezik. Elektromos erő minden teremtési térben működik nyugvó vagy dinamikus erőkifejtő formában. Naprendszerünkben vannak óriási elektromágneses erőforrások. Gondoljanak csak a Napra. Ha ezeket az erőket helytelen módon szabadítanák fel, akkor ez az egész naprendszert és bolygónkat is bizonyára a másodperc töredéke alatt elégetné. Ha az állati mágnesességre gondolunk, akkor tudjuk, hogy minden teremtményben sok elektromos jelenség és hatás van. Ezek azonban nem lépik át teremtési terünk szabályait és határait. Minden mágia szintén elektromágneses sugárzásokon alapul.

Továbbá, ha valaki megszegi a természettörvényeket, kényszeríti ezeket, akkor mindig zavarok fejlődnek ki, életrendszere elektromágneses viszonyai megzavarodnak. A betegség nem más, mint az illető elektromágneses rendszerének a zavara. Az ember gyakran zavaró, emésztő tüzet szabadít fel, és hagyja, hogy rárontson. Ebből magyarázható az úgynevezett pokol tüze is. Nem Isten veti az embert a tűzbe, hanem a saját alkotási területének életét, elemi törvényeit megzavaró ember maga gyújtja meg ezt a tüzet.

Világos tehát a legenda is, hogy az embernek halála után törvényszék előtt kell megjelennie, s ezután esetleg a pokol tüzére vettetik. A kőkemény természetember, aki életösztöne miatt megszegte az elemi természettörvényeket, és ezzel saját rendszerében kimondhatatlan feszültségeket keltett, az anyagtest halála után, amikor személyisége elválik a többi résztől, a személyiségnek ebben a maradékában erős égést fog érezni. Láng tör fel a mikrokozmoszban. Erős világosság, lángoló tűz. Önmaga elítélését tehát a gyors végrehajtás követi. Mindez erős szenvedéssel, fájdalommal jár a kialvó tudat számára.

Normális esetekben ez az elégési folyamat sokkal lassabban megy végbe. A Leleplezés című könyv fejtegeti, hogyan tartják fenn magukat a tükörszféra lakói éterrablás révén. A fényéter erősen fel van töltve elektromossággal.

Az úgynevezett mágnesezők mindig fényéterrel, elektromos erőkkel dolgoznak.

Most már azt is el tudják képzelni, hogyan csalnak azok a tükörszféralények, akik gyakran a tűz fiainak neveztetik magukat. Produkciójuk siralmas utánzat. Mert gondoljanak csak újra az 51. szakaszra, miszerint oly nagy isteniséget, mint a szellem tüze, egy földi személyiség semmiképpen sem tud elviselni. Sem érintkezés, sem pedig látomás formájában. Csak azok tudnának egy ilyen találkozást kibírni, akik az ösvényen járnak és megkapták a szellemsugárzásokat. Ezt mondják a szent hermetikus szövegek is (53. szakasz).

A föld nem tudja elviselni a tüzet: egyetlen szikrája lángra lobbantaná. Ezért burkolja a földet teljesen víz, hogy sáncként védje a tűzlángoktól.

Ez a szakasz itt a naprendszerben összpontosuló óriási elektromos energiákra utal. A rendkívül bonyolult bolygói légkör, amelyet mindig a víz jelképével jelölnek, gondoskodik arról, hogy bolygói teremtési területünk eléggé elszigetelt helyzetben legyen és így is maradjon.

A naprendszer minden bolygójának, minden részecskéjének megvan a saját külön elektromágneses értéke. Persze minden szigetelést össze lehet törni, meg lehet sérteni, ami nagy katasztrófákat okozhat. Ezért rendkívül szigorú természeti törvény gondoskodik arról, hogy minden teremtési tér, mely saját feszültséggel rendelkezik, zavartalanul végezhesse munkáját.

Ha a Föld tűz által elmúlik, akkor ez az erre vonatkozó természeti törvények megzavarását jelenti, amelyet az emberiség bizonyos része okozott. Gondoljanak ebben az összefüggésben az atomtudomány foglalatoskodására, s esetleg el tudják képzelni, hogy a Földben, mint teremtési térben mily nagy kárt okoz ez az önfejű kísérletezés. Talán azt is tudják, hogy a Grál Szerzete mindig megpróbálja ezeket a nagy szenvedéssel fenyegető katasztrófákat semlegesíteni, hogy ha bekövetkeznek, akkor a lehető legkisebb mértékben érvényesüljenek.

A szellem gyökértüze a világmindenség leghatalmasabb ereje, minden elképzelést felülmúl, minden korlátozáson túlér. Emiatt talán azt is el tudják képzelni, hogy milyen óriási érintkezés következik be egy emberlélekben, ha a szellem hét hírnöke megérinti a mikrokozmoszt! Ha ezeket az erőket egyszer felhívták, akkor itt életről vagy halálról van szó!

Talán azt a fázist is el tudják képzelni, amelyben az ifjú Gnózis Szellemi Iskolája néhány éve van, amikor is az előtt a feladat előtt állunk – méghozzá mind az Iskola, mind pedig az egyes csoportjai -, hogy meg kell tanulnunk a szellem erőivel dolgozni.

Mint emberiség, újra a Szent Szellem kitöltésének időszakában élünk. A pünkösdi tűz újra meggyulladt. Ez pedig egészen más, mint valami ünnepélyen vagy misén részt venni és kalácsot enni. Ez annak a megtanulását jelenti, hogyan kell bánni és hatni a világegyetem leghatalmasabb erejével, és hogyan kell reagálni rá. És ismételjük: amint a szellem beereszkedik, azonnal hatalmas tűz keletkezik. Ezt a tüzet semmiféle földi test sem tudja elviselni. Ezért keletkezik az utóbbi években az Iskola mágneses terében egyre hatalmasabb mágneses feszültség. Erre pedig Önök mind a saját módjukon reagálnak.

Reméljük és azt kérjük, hogy tanulóságuk feladatát jó véghez vigyék, mert ez élet és halál kérdése.

 

„Az apostolokat is tűzzel keresztelik, mégpedig pünkösd ünnepén. Megkapják a képességet, hogy „nyelveken beszéljenek”. „Christos” tehát az, akit „olajjal” vagy „tűzzel kereszteltek”.

A fazekas mesterség a tiszta agyag kiválasztásával kezdődik. A fazekas ezt vízzel vegyíti, hogy az anyag nedves és gyúrható legyen, majd a nedves agyagdarabból a fazekaskorongon edényt formál. Az agyagból készült forma a földi ember jelképe, ahogyan azt a Biblia több ízben is hangsúlyozza.

A szakrális célokra szánt edények agyagjába aranyat kevernek. Az ilyen edényeket különleges módon égetik, hogy felületükön megjelenjen a szivárvány hét színe, melyek a nemesfémeknek felelnek meg. Ezeket az edényeket aztán a templomban Istennek szentelik.”

részlet A lélek szellemi ébredése és metamorfózisa c. cikkből

 

 

A Gnózis: Isten-ismeret. A Gnózis olyan erő és képesség, amellyel tökéletesen helyre lehet állítani azt a meggyalázott mikrokozmoszt, amelyben az én akar érvényesülni. Ez nem a minket büntető, bosszúálló, ószövetségi Isten. Meg kell szabadulnunk ettől az elképzeléstől, hogy valamennyire megértsük a Gnózist. Meg kell szabadulnunk attól a gondolattól, hogy Jézus, mint személyiség azért áldozta fel magát értünk, mert mi nem feleltünk meg a teológusok által felállított törvényeknek és parancsolatoknak. Ez az elképzelés alapjában véve természetesen tartalmaz egy hatalmas igazságot, hiszen a Krisztus-erő minden másodpercben valóban odaajándékozza magát nekünk, hogy véget vessen tévelygésünknek. Ezt az erőt azonban az embernek önmagában, és nem pedig valahol kívül, vagy egy történelmi személyiségben kell keresnie. Mi magunk teremtjük a szemet szemért, fogat fogért körülményeit, mert a Krisztus-erőt sem nem ismerjük, sem tudatosan nem tapasztaljuk. Ez az állapot pedig nem szolgálhat belső békénk alapjául.

Krisztust követve, a bűnöket megbocsátva és eltörölve, az emberek megszabadíthatják magukat és egymást a múlt befolyásától. Ez az út nem a kereszten ér véget, hanem a feltámadással és pünkösd ünnepével folytatódik. Békére csak a szeretet Istenében lelünk. Ő megmutatja az embernek belső gazdagságát, és megszabadítja az alacsonyrendűtől és az istentelentől.

 

 

 

2014/6. szám

 

 

A szív rózsája

 

A szellemszikra-atom misztikus jelölése; ősatomnak és Krisztus-atomnak is mondják. Ez körülbelül a jobb szívpitvar legmagasabb pontjával esik egybe, és a mikrokozmosz mértani középpontja. Ez az isteni, eredeti életnek egy összezsugorodott maradványa. A Szív Rózsája, amit arany magnak, Jézus magvának vagy a lótuszvirág gyöngyének is neveznek, egy teljesen új mikrokozmosz csírája, az isteni mag, amit a kegyelem ígéreteként őriztek meg a bukott emberben, hogy egyszer eljöhessen a pillanat, amikor emlékeztethetik eredetére, hogy az Atya háza utáni vágyakozás töltse el. Ekkor kialakul annak a lehetősége, hogy a Szellemi Nap Világossága, a Gnózis Világossága a szunnyadó rózsabimbót felébressze, és a tanuló pozitív reagálása és kitartó, belátó irányulása következtében az ember istenterv szerinti regenerálódásának kegyes folyamata kezdetét vehesse.

 

 

Szentivánéj ünnepe

részlet Jan van Rijckenborgh: Az egyetemes ösvény című művéből

 

A tavaszi napforduló körül eljön az a pillanat, amikor a természet pompásan virágba borul és megjön a nyár. Ami csak teremhet, az gazdag aratást ígér. Ezért teljesen érthető, hogy a természethez kötött emberek mind eltelnek hálával a természet megnyilvánulásai miatt. Az emberiség a távoli ókortól kezdve máig is ujjongva köszönti a nyár kezdetét, megénekli és fényűző ünnepléssel fogadja.

 

A természetvallásos elképzelések is magától értetődően teljesen ehhez igazodtak. Hogyan is lehetne másképpen? Ez a természetes cselekvésmód mind az animista, mind a politeista vallásokban szembetűnő. Ebben a hivatalos természetbeli kereszténység sem képez kivételt. A hivatalos kereszténységben is évszázadok óta polgárjogot kaptak azok az ünnepek, imaórák és hálaadások, melyek a nyári természetben megnyilvánultakért folynak. A természet és a vallás kapcsolata itt is szoros.

Miért is kellene kifogásolni ezt a hálát? A természet termékei nélkül az élet nem tudná fenntartani magát. Gazdag aratás nélkül az élet dialektikus viszonyok között elképzelhetetlen. Ki panaszkodna a napsugárra, az enyhe időjárásra, a madarak énekére vagy a virágpompára? A nyár tudatos ünneplése és a nyár kezdetének köszöntése ezért szükségszerű.

Aki csak teheti, kimegy a szabadba, és kihasználja a szabadságát, hogy a nyár adományaiból annyit szívhasson magába, amennyit csak lehet.

Van azonban egy egészen más nyári ünnep is, a nyár kezdetének egészen más üdvözlése. Ez az ünnep éppolyan régi, mint természetrendünk, és szakadatlanul ünneplik, éppolyan melegséggel és meggyőződéssel, ugyanolyan örömmel, mint a külső természet ünnepét. A fehér rózsa ünnepére gondolunk, a János-ünnepre, Keresztelő János ünnepére. Keresztelő János ama nagyok egyike, akik az emberiség szellemi fejlődési folyamatában oly jelentős szerepet játszanak.

A felületes szemlélő sohasem értette, hogy János ünnepe miért esik egybe június 21-ével, a természetben a nyár kezdetével. János úgy járt, mint a szellem sok más nagyja. Mindenféle hivatalos ruhába öltöztetik, a „szent” jelzővel tüntetik ki, alakját azonban ugyanakkor a felismerhetetlenségig megcsonkítják.

Szellemi kiválóságát, szellemi bátorságát és megmozdító erejét tudatosan vagy tudatlanságból a szentképekkel, nyári ünnepekkel és a híres körmenetekkel temették be. Ha azonban az emberek megértenék ennek a János-alaknak a jelentését az egyén életében, akkor szentségét biztosan nem kiabálnák a háztetőkről, legfeljebb nagyon is tudatos félrevezetési szándékkal, hogy az emberiség továbbra se ismerje fel János igazi jelentőségét.

A betűkben hívő álszent vallásosság elleni heves ellenállásnak volt-e valaha is hatalmasabb és tüzesebb bátorságtól hajtott képviselője, mint éppen Keresztelő János? Ha Jézus Krisztuson kívül valaki is mennydörgő szavakkal fordult a megmerevedett írástudóság, a farizeusság ellen, akkor az János volt.

Olyan ezoterikus irányzatú csoportok is vannak, amelyek teljesen elfelejtették szellemi hivatásukat. János-ünnepükön ők is a természetben növekedettekért adnak hálát. Magától értetődően hálásak vagyunk a szolgáló természetszellemek nagy seregének a növényvilágban kifejtett szakadatlan munkájáért – de hát mindössze ez lenne Keresztelő János ünnepének az értelme? Bizonyosan nem.

Misztikusan is nézhetjük a dolgot, és a jótündérekkel együtt ünnepelhetjük a birodalmukat romboló erők fölötti győzelmüket. De van-e mindennek még valami köze Keresztelő János igazi ünnepéhez? Élesebb ellentét el sem képzelhető: a természet bősége, a telítettség ünnepe – János alakjával szemben, aki kimegy a pusztába, s népe elé állva vezeklést és ítéletet prédikál.

Bizonyosan nem véletlen, hogy János, mint kiáltó szó az élet sivatagjában, éppen Betániában működött, mert Betánia az átjáróház jelképé. Ebben az átjáróban, Ebben az átjáróban, vagyis nyomorral teli házban tanakodunk ma is. Amikor a romlottság éjszakája a legsötétebb, amikor ennek a világnak a nyomora a legnagyobb, akkor mindig megjelennek János-alakok, mint a Mozdulatlan Birodalom Szerzetének követei, hogy hirdessék küldetésüket a világban: „Egyengessétek az Úr útját”. A legcsekélyebb feltűnés nélkül jelentkeznek, minden önteltség nélkül, csak a hozzájuk hasonlók számára látható köntösbe burkolódzva, ahogyan annak idején János is teveszőr köntöst hordott. Semmiképpen sem dicsekednek azzal, hogy valami újat hirdetnek, hanem mondják, hogy már Ésaiás is figyelmeztetett: „Egyengessétek az Úr útját”.

Egyszerű emberekként jönnek, mint az emberiség szolgái. Dicsőséget és megbecsülést nem remélhetnek. A Szellemi Iskola nevében szólalnak fel, s arra tanítanak, hogyan kell a világnak és embernek ezen a földi átjáróházon helyesen átkelni és újat építeni, hogy megtalálhassa Azt, aki János után fog jönni, akinek jönnie kell. Mert enélkül az Egyetlen nélkül, akinek minden emberéletben fel kell ébrednie, Önök sohasem hagyhatják el ezt a Betániát, a nyomorúság házát, megannyi körmenettel sem, évszázados szentivánéji ünneppel sem, vagy a János tiszteletére készített megannyi szentképpel sem. Feltehetjük a kérdést, hogy nem lenne-e egy olyan jelenségnek, mint Keresztelő János, nagyobb hatása, ha tanúsága a tél zordságában, vagy az őszi természet haldoklása idején hangzana el. Az ember, aki annyira rá van utalva a nyár adományaira, hogyan is vágyhatna János ünnepére, sivatagára és lemondására? És miért beszélnek itt fehér rózsáról? Különböző kérdések merülnek fel, s mi megpróbálunk válaszolni rájuk.

 

Gondoljunk el kétféle szentivánéji álmot.

Van egy álom, amelyből az ember mindig keserűséggel ébred. A nyár ünnepe a közönséges természetben végeredményben semmi más, mint a létért való küzdelem reakciója. Az embernek kenyér kell, harcol érte, s a természet engedélyezi neki. Erre ő a közönséges természetlény hálájával és vidámságával reagál. Ha azonban ebből az álomból felébred, akkor megint itt az újabb éhség és az újabb harc, mely újra meg újra ünnepli kikeletét és hanyatlását. Az ember szervezete ezáltal erősen elhasználódik, megöregszik és elkopik, míg végül sem kenyér, sem szórakozás nem segít már, mert az óramű lejárt.

Felmerülhet a kérdés, hogy az ember nem követi-e el itt azt a hibát, hogy természeti törekvéseivel csak egy agyrémet hajszol. Nem szeret-e önkéntelen, magától értetődő természetszeretetével csak valami szamárfejű lényt, s nem ilyenhez kötötte-e magát, mint Shakespeare Szentivánéji álmában?

Ha ez valóban így van, akkor arra kell következtetni, hogy egy másik nyári teljesség is ünnepelhető, mely viszont abszolút kielégít. Olyan nyári bőség, melynek elnyerése után soha többé nem ismerünk éhséget! Olyan telítettség ez, mely ezen felül örök ifjúsággal is megajándékoz.

Aki teljesen a természetnek és természeti ösztönének szenteli magát, az olyan, mint Shakespeare Szentivánéji álmának egyik alakja, aki tudja, hogy szamárfejű lényhez tartozik. Mivel azonban a természet nem tud abszolút kielégíteni, az ember ugyanakkor a másikat is akarja, ami nem ebből a természetből való, így szükségből két urat próbál szolgálni.

A másik lényvalóság pedig, az új élet, szívesen üdvözölné Önöket – de csak azzal a feltétellel, hogy hajlandók megünnepelni búcsújukat ettől a földi természettől. Az embernek előbb el kell bocsátania a szamárfejű lényt, hogy fogadhassa az új életet. Ahogyan Shakespeare darabjában Hermiának is meg kell szabadulnia Liszandertől, mielőtt Demetriuszé lehet. Demetriusz azonban csak Helénát kapja (ez az embernek a metafizikai érintést kereső része), míg a való lény az ámítások ligetében a valóság talaján marad.

Shakespeare művében nagyszerűen és teljesen helyesen ábrázolja az ember négy nézetének játékát. A tudat, mely a föld fekete rögéhez ragaszkodik, és a felettes én misztikus keresése. A felettes én keresése azonban mindig csak keresés marad, ha az ember ugyanakkor mégis ebbe a természetbe kapaszkodik, mert az ilyen zörgetésre sohasem nyitnak ajtót.

A két nyári ünnep így teljesen ellentétes. Egymásnak lényegükben idegenek. Az ösvényre lépő tanulónak választania kell a kettő között: vagy a természet útját, vagy a szellem ösvényét járja.

Az ókorban, amikor a rejtélyek tanulóinak mindenféle üldöztetéstől kellett tartaniuk, valódi szándékaikat álcázniuk kellett. Így például leplezett, jelképes beszédet használtak. A fehér rózsa ünnepének külső formáját is hozzáigazították az egyházi szokásokhoz, emlékünnepekhez és nyári ünnepélyekhez. A fehér rózsa ünnepének külső képe ezért csodásán illik a külső természet június 21-i helyzetéhez. Ennek a külső képnek azonban valójában semmi köze sincs az igazi szándékhoz.

A fehér rózsát ünnepelni akaró tanulónak ugyanis különböző folyamatokon kell átküzdenie magát, melyek az évszakokhoz hasonlíthatók. A nagy megújulási folyamat télen kezdődik. A tanulónak élete legmélyebb pontján kell megkezdenie megváltó művét. Ebben az órában kell a szamárfejű lénytől elbúcsúznia, s egyértelműen az új felé fordulnia. Ha ezt az elbúcsúzást, ezt a természet számára „meghalást” helyesen vitte végbe, akkor ezen a legmélyebb ponton, a nadírban, elvetik az új élet magját. A tanuló ekkor kezdhet ösvényt vágni a természeten át, mely számára időközben lényében egészen idegen lett, mert számára pusztává vált. Tudja, hogy vetés csírázik benne, amit az új életéter vetett el benne a Szellemi Iskolán keresztül, és arra törekszik, hogy az alig kibontakozottat a helyes módon növekedésre bírja. Egyengeti az Úr útját, mert az újonnan kapott élet-belátás alapján megfogadta, hogy engedelmesen eleget tesz az isteni hívásnak. Az ösvényen levő tanuló ezt nagyon konkrétan magára vonatkoztatja. Tudja, hogy a természetember szellememberré változtatása élet-halál harcot jelent. Ez azonban nem aggasztja, mert azt is tudja, hogy a tisztulás fájdalma az olvasztótégely, s hogy a csiszoló kő állandó súrlódása okozza azt a csillogást, amelynek a gyémánt az értékét köszönheti. A tél ünnepe után így ünnepli a tanuló a tavasz ünnepét. Ez az a pillanat, amikor a növekedés első jelei megjelennek.

Az új lény egyre erősebb és világosabb körvonalat ölt a tanulóban. Majd közeleg a nyár ünnepének napja, a szentivánéji ünnep, az éjszaka, amikor megnyilvánul a szeretett lény. A tanuló saját magában, testileg szembesül a Jézus-emberrel, aki egy téli órában született, tavasszal fejlődött, és most, a nyár derekán, átveszi a kezdeményezést, a tanuló életének abszolút vezetését. Ez a fehér rózsa ünnepe, a teljes élet kezdete Jézusban, az Úrban. Erre az időpontra a dialektikus tudatmag teljesen visszalép, mire a Jézusember megkezdheti gyógyító, üdvözítő munkáját, a mikrokozmosz teljes helyreállítását. Ebben a nagy műben a fehér rózsa vérvörösre színeződik. Ezt követi a „consummatum est”. Akkor a tanuló szentivánéji ünnepe után sohasem fog többé éhezni és szomjúhozni.

A fehér rózsa ünnepe, János rózsájának elnyerése azt jelenti, hogy az előkészült tanuló egyesül a Jézus-lénnyel. Ebben a nyári bőségben részesül az az ember, aki véghezvitte a természet és a szellem elválasztását, amivel új természetre tett szert. Ez minden igaz mágia titka: ez a transzmutáció tanának a titka.

Aki továbbra is szereti a szamárfejű lényt, az nem vándorolhat a szentté válás útján, akkor sem, ha úgynevezett misztikus életet él. Aki nem búcsúzik el a régi természettől, az nem tudja megragadni az újat. Mindkét értékrendnek megvan a szentivánéji ünnepe. A természet szentivánéji álmából való ébredés a virulás és a hanyatlás kerekéhez való kötöttséget jelenti. A másik szentivánéji ünnep viszont jótáll az örök bőségért.

Aki az igazi megváltás útján jár, az fel fogja fedezni, hogy ezt az utat ki kell harcolnia. Akik ezt már bejárták, azok mind tanúskodnak erről a tényről. Mert sokaknak áll érdekében a tanulót a régi természethez kötni. Mert kétségtelenül biztos, hogy ha egy lény az új természeté lett, akkor ez a régi természet számára krízist jelent. Ha tehát Önök segédkezve meg akarják akadályozni, hogy a Föld és lakói bajba és tűzbe vesszenek, akkor egyengessék velünk együtt az Úr útját. Az emberiséget Jézus Krisztus vezeti el végső céljához. Aki nem hangolja rá magát időben megszentelő éterrezgésére, aki nem tanulja meg kibírni az ő erejét, az vissza fog maradni az Istentől elhagyatottság sötétségében. Ezért örülnek a mennyben minden megtért emberléleknek, amikor egy ember belép a szellem szent templomaiba, hogy tudatosan megünnepelje és megpecsételje kapcsolatát az elmúlhatatlan élettel.

Shakespeare Szentivánéji álmában Oberon, a természetszellemek birodalmának királya az, aki szolgáival mindent megtetet, hogy Hermiát Liszanderhez láncolja. Ez megmutatja, hogy a tanulónak nemcsak magát kell legyőznie, hanem mindazt és mindazokat is, akik őt vissza akarják tartani a megváltó cselekedettől. A megújulás ösvényén járó minden tanuló tanúsíthatja, hogy mennyire igaz ez, s milyen hatalmas harcot kell megvívni. Örömét viszont annak a bizonyításában találja meg, hogy a vetés, mely az isteni életanyagban kicsírázott, megragadtatta vele az új életelvet, és az új napfényben az emberiség előtt mehet, hogy soha többé ne kelljen lehanyatlania. Mert ha az új egyszer megszületett, akkor a tanulót sem tetőpontok, sem lezökkenések, sem szellemi gonoszságok nem tudják elválasztani Isten szeretetétől, mely minden mindenben.

Adja Isten, hogy a megváltás útján győzteseknek találják Önöket. Erősödjenek meg a szellemben, hogy egyszer Önök is tudatos elhivatottakként tanúskodhassanak az új Jeruzsálemről, ahol állandóan ünneplik az örök nyár ünnepét.

 

 

A Szent-János-rózsa

 

Ha a természetember egy magasabb rendű képesség birtokába kerül, az kihat a fejben lévő két belső-elválasztású szerv, a hipofízis és a pineálisz, vagyis az agyalapi mirigy és a tobozmirigy, működésére.

 

A hipofízis az aurikus szféra* érzelmeket vagy benyomásokat feldolgozó szerve. Mindaz, ami bejut az aurikus szférába vagy akár csak megérinti azt, azonnal a hipofízis tudomására jut. Ez az érzelmi szerv mindent érzékel, amit az ember élete folyamán felhív. Az érintés rezgésbe hozza a hipofízist. Az ebből kiáradó hajtóerő felébreszti a tobozmirigyet, a harmadik szemet szunnyadó állapotából, és fokozott hatékonyságra ösztönzi. Ezáltal a kezdeti érzelmi benyomás belső látássá alakul.

A két szerv hatékonyságát természetes módon ki lehet művelni. Ennek feltétele, hogy az ember e fokozott hatékonyság bevetésének kulcsát birtokolja. Azonban ez csupán egy határozottabban kifejlődött természetes képesség, és kizárólag ebből a világból való. Ezért a transzfiguráció** ösvényén járó tanuló az érzékelőképesség ilyen kiszélesítését határozottan elutasítja. Felismeri ugyanis, hogy az ilyen jellegű fejlődés eredménye nem más, mint személyiségművelés, amely erős földhöz kötöttséget okoz. Az ember ezzel pont az ellentétét éri el annak, amire a kezdetektől fogva rendeltetett.

 

Akkor hát milyen magasabb rendű képességgel rendelkezik az új ember?

Ha ezt meg akarjuk érteni, akkor először is fel kell ismernünk azt az alapelvet, amelyből mindez kibontakozik. Ez az alapelv az én teljes és alapvető lebontása. Ez alatt természetesen nem azt értjük, hogy az embernek kevésbé önzőnek és egy kissé humanistábbnak kellene lennie, esetleg vallásos vagy egyéb irányelveket kellene követnie. Nem, az én lebontása alatt a természetember egész bonyolult rendszerének lebontását értjük. Csakis ezen az alapon lehet elkezdeni a munkát. A cél elsődlegesen az, hogy tökéletesen megváltoztassuk a földi jelenség életáramlatait. Az első feltétel az életalap megváltozása, mert az egész lényt annak áramlatai tartják össze. A földi emberben ható erők és anyagok a saját szintjükhöz kötnek, és ott tartanak. Az embernek ezért attól a pillanattól kezdve, amint lábait a megszabadító ösvényre helyezi, figyelmét arra kell irányítania, hogy mindentől eltávolodjon, ami az „ént” megtartja és erősíti. Az ösvényen járó ember nem kerülheti el ezt a folyamatot. Ugyanis a végtelenül fontos lélegzőteret, az aurikus szférát, minden alacsonyrendű és közönséges anyagi befolyástól el kell oldani és meg kell szabadítani. Csak ha ez megtörtént, akkor kezdhetjük meg a munkát a megfelelő megvilágítás mellett.

Abban a helyzetben, amelyben e világban élünk, nagyon valószínű, hogy feltesszük magunknak a kérdést: Valóban biztos alapot nyújt-e az aurikus tér e tökéletes megtisztítása és ellenállóvá tétele mindenféle káros befolyással szemben?

A biztonság annak tudatában található, hogy az aurikus tér három olyan képességgel rendelkezik, melyeket az ember tudatmagja irányíthat.

Az első képességnek vonzó hatása van, a másodiknak taszító, a harmadik képesség pedig mindent képes semlegesíteni, ami az aurikus térbe be akar hatolni. Nagyon fontos azonban, hogy ezeket a képességeket ne negatív módon, hanem pozitívan és józan belátással alkalmazzuk. Csak így tudjuk biztosítani a megszabadulás lehetőségét. Normális körülmények között az ember saját belátása szerint alkalmazza e három képességet. Ezért először át kell hatolnia annak felismeréséhez, hogy a tudati mag folyamatosan egy veszélyes körforgásban van; egy felmenetelt mindig hanyatlás követ. Emiatt az ember e világ korlátainak fogságában marad.

A kezdő tanulónak továbbá fel kell ismernie, hogy alá kell hanyatlania ahhoz, hogy az új élet megnyilvánulhasson, és mikrokozmoszában a mennyei Másik kibontakozhasson. Azonban e belátás elérését, az én által előidézett hanyatlás folyamatában, az „én” csak egy meghatározott pillanatig irányíthatja. Lehetetlen, hogy a tanuló kizárólag saját erejére támaszkodva valósítsa meg a megújító folyamatot, mert tudatmagja csakis jellegének megfelelően cselekedhet. Ezért egy tökéletesen új erőre van szükség!

Ha elhatározzuk, hogy bejárjuk az ösvényt, amely belátáshoz vezet, hamarosan egy nem ebből a világból való erő tölt el bennünket. Ez az erő hozzásegít egy magasabb rendű világ létezésének tudatához. A másodperc töredéke alatt felismerjük, hogy jelenlegi lényünk egy meghatározott vérállapot béklyóiban vergődik. Ez a felismerés nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a megfordulás szükségszerűsége tudatossá válhasson bennünk. Ennek elhatározásához egy nem ebből a világból származó erővel való kapcsolat az alap, mely az eredeti hazával köt össze minket. Ezt a kapcsolatot nevezhetnénk a „magasabb rendű tudatosság emlékezetének”, mely Isten szeretete által bizonyos mértékig életre kelt. Ezzel az emlékezettel tudatosan alkalmazhatjuk lélegzőterünk három képességét. Ekkor teljesen tudatosan elháríthatunk magunktól minden olyan vonzó hatású befolyást, melyet kitűzött célunk tekintetében károsnak ítélünk. Használatba vesszük az aurikus szféra harmadik képességét, a semlegesítést. Ha ezen dolgozunk, és ebből a szempontból vívjuk meg nagy küzdelmünket (mert a két különböző életerőt nem lehet egyesíteni) akkor egy csodálatos folyamat fejlődik ki bennünk. A magasabb rendű tudatosság emlékezete, amely a nagy- és kisagy között fekvő egyik agyközpontban található, erősen rezegni kezd. Ez megnyitja a hét agyüreget az univerzális prána, az isteni élet lélegzete számára. A rózsa kibontakozik a mennyei napfényben, és hét képessége felfrissül a Szent Szellem erejében. Ebben a szellem-erőben lehet legyőzni a régi életet.

Ebben az erőben sok tanuló vívta meg küzdelmét, vagy foglalkozik jelenleg is ezzel. Filozófiánkban ezt a harcot Keresztelő János folyamatának nevezzük. Az ehhez szükséges hétszeres erő a Szent-János-rózsa. A Szent-János-ünnepet az ünnepelheti, aki aurikus szféráját előkészítette erre a folyamatra azzal, hogy a természetben megtett útja során maga mögött hagyta az éntudatot.

A benne lévő mennyei tudat így tökéletesen megszülethet Isten birodalmában. Ezért a Szent-János-ünnep tetőpontja a fehér rózsa befogadása.

Ezzel azt akarjuk kifejezni, hogy a főszentélyben lévő rózsa megnyílik a magasabb rendű tudatosság emlékezetének erőteljes rezgései hatására, így érthetővé válik, hogy a tanuló számára, akiben ez az átadás – a rózsa elnyerése – megvalósult, miért érvényesek a következő szavak: „Annak (a mennyei Másiknak) növekednie kell, nékem pedig (a természetembernek) alább szállanom (elpusztulnom)” (János 3,30). Így indul meg az előkészítő folyamat. A Szent Szellem erejében megkezdődik a küzdelem az én és annak üzelmei ellen. A tanuló egy „Szent-János-lovaggá” válik.

Természetesen a magasabb szintű képességeket tekintve ezzel még távolról sem mondtunk el mindent. Ezért mélyüljünk el intenzívebben a Szent-János-rózsa jelenségében. Egy hétszeres rózsáról van szó. Egy hétszeres magasztos képességről, egy hétszeres tűzről, amely összefügg a hét agyüreggel. Ha ez a tűz fellobban, hét harmónia nyilvánul meg, mellyel egy hétszeres fejlődés jár együtt.

Az első harmónia a szeretet dala, amely maga az Isten. Isten fény és szeretet. A második „ének” a bölcsesség dala, a harmadik a főpap akarati képességét foglalja magában, aki belső oltára előtt énekli himnuszát. A negyedik ének a gondolat erejét tartalmazza. Az ötödikben egy dinamikus energia erői nyilvánulnak meg.

A hatodik ének az új alakmegnyilvánulás, a hetedik pedig összekapcsoló erejével egyesíti az előző hatot, és tökéletes „létté” társítja őket.

Ebből láthatjuk, hogy a Szent-János-rózsával az ember, a tanuló úgymond egy talizmánt birtokol, egy kulcsot, mellyel a hét örök ajtót megnyithatja. A hétszeres magasztos képesség által kapcsolatba kerül az eredeti, isteni közösséggel, ahonnan a mennyei ember felépítéséhez szükséges valamennyi elem származik.

A rózsakereszt testvérei keresztény meggyőződéssel a keresztutat mindig a keresztre szegezett rózsa mágiájával kapcsolták össze, amely Jézus Urunk véráldozata által vörösre színeződik. Ezért ez egy talizmán, a fátyol lehullásának szimbóluma, mellyel a hétszeres mikrokozmoszhoz vezető út hozzáférhetővé válik. Persze ez még nem jelenti azt, hogy a fátyol lehullásával az isteni erők tökéletes hétszeres alkalmazása már lehetségessé válna. Azonban a hétszeres abszolút „léttel” igenis összekapcsolódunk, és ezáltal tovább folytathatjuk a nagy művet. Elsősorban egy lebontó munkára van szükség, melyet a tökéletes újjáalakulás munkája követ. Ismerjük a mondást: Amikor a fény megjelenik, a sötétségnek el kell tűnnie. A szükségszerű lebontási folyamat nem drámai eseményt jelent, hanem azt, hogy az embert megérintő egyetemes fényben meg kell szakítani az anyaggal való kapcsolatot, mert az nem egyezik meg a fénnyel, és egy új anyagcsere-folyamatnak kell elindulnia.

Az ebben a természetben való lebomlás tehát ugyanakkor teljes megújulást jelent, más szavakkal: transzfigurációt. Amikor a régi meghal, ugyanakkor az új is megszületik. Az új ember hétszeres magasztos képessége olyan mértékben növekszik, amilyen mértékben a transzfiguráció folyamata előrehalad, így a mikrokozmosz, a fokozatosan megnyilvánuló Szent Szellem vezetése alatt visszajut elveszett hazájába.

Végezetül szeretnénk még egy összehasonlítást tenni a régi ember helyzetét illetően. Megállapítottuk, hogy képességei a hipofízis és a pineálisz természetes kultúráján alapulnak, tehát teljesen e világ keretein belül fekszenek. Az új képességnél a hipofízis és a pineálisz a hétszeres rózsa két szirmát alkotják, mert nagyon szoros kapcsolatban állnak a hét agyüreg közül kettővel.

Az új képességek alapján már nem természetes érzelmi és érzékelési szervként működnek az aurikus szférában megnyilvánult dolgok számára, hanem magával a szent Hétszellemmel állnak kapcsolatban! Olyan érintésnek nyitották meg magukat, amely nem ebből a világból való, amit fül még nem hallott és szem sem látott még soha. Kapcsolatban állnak az öt másik lótusz- vagy rózsaszirommal, és együtt a Szent Szellem tüzének hét lángját alkotják.

Az ábrázolt út tehát teljességében nyilvánítja meg a hétszeres rózsát, míg a két belső elválasztású szerv természetes úton való fejlesztése során érzékfeletti képességekkel játszadoznak. Ezzel olyan jelenséget hívnak fel, amely az emberben elsüllyedt, isteni képesség egyfajta „idegi rezgése” csupán.

Ezzel összefüggésben gondoljanak Mózesre és a kígyóra, valamint az egyiptomi fáraók kígyó-utánzatára. Mózes saját szent tüzének botjával – emberfeletti képességeinek szimbólumával – jelent meg a fáraó előtt. Bebizonyította a világnak, hogy az útnak a szabadság ösvényének kell lennie, míg a fáraó papjai ezt a szabadságot a szentségtelen kígyótűz pótszereivel próbálták megakadályozni. Sok szent dolgot és erőt lehet így utánozni. Az emberek pedig annyira hozzászokhatnak egy utánzathoz, hogy azt valóságosnak és lényegesnek látják. Nem vonatkozik-e ez a megszokott emberi életre is, amit „életnek” nevezünk, de valójában csak gond és fáradozás? Ezért a tanulónak, ha meg akarja érteni ezeket a dolgokat, felül kell emelkednie a fogalmak szokásos leszűkülésén, hogy a fehér Szent-János-rózsát megkaphassa.

Egészen bizonyos, hogy ez a fehér rózsa, ez a magasságos hétszeres képesség egyszer a hét örök kapu egyikeként nyílik meg, hogy az ember megérthesse Krisztus szavainak jelentését: „Isten országa tibennetek van!” (Lukács 17,21)

A Jézus-ember a fehér Szent-János-rózsa, János áldozata révén tud megvalósulni. A tanuló az új ember magasságos képességei által felel meg a Máté evangélium (5,48) szavainak: „Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes!”

 

 

*Aurikus szféra: az ember aura-égboltja, erőközpontokkal és fókuszokkal, melyekben az ember egész karmája, sorsának fonadéka le van fektetve.

**Transzfiguráció: alkímiai átváltozási és megújulási folyamat a szellem, lélek, test szerint, amelyben a halandót a halhatatlan váltja fel.

 

 

A rózsa – a szeretet virága

 

Nemcsak a kereszt idéz fel számtalan képzettársítást, a rózsát is gyakran használják mindenféle gondolat és érzés jelképeként. A legmélyebb értelemben a rózsa az Igazi, tiszta, istenemberi szeretetről tanúskodik.

 

A rózsa, mint növény

A rózsa a rózsafélék (Rosaceae) szerteágazó családjához tartozik, mint sok hazai gyümölcsfánk is, például az alma-, a körte-, a cseresznyefa. A rózsa eredetileg Ázsiából származik, és a kereszteslovagok hozták Európába. A hat ősi fajtából időközben 20.000-nél is több tenyészrózsát neveltek.

Arányait tekintve a rózsa egészen az ötös szám jegyében áll. Legegyszerűbb formája öt szirommal rendelkezik, melyet ugyancsak öt csészelevél tart. Ezek pentagramot alkotnak. A virág maga ötszögbe helyezhető. Egy ágon gyakran öt levél található. Ezen kívül a levelek spirálalakban helyezkednek el a rózsán. A hatodik ismét az első alatt van.

A rózsában, amely virágból és tövises szárból áll, a kettősség elvét fedezhetjük fel: egyrészről az illatos, színpompás virág, másrészről a hegyes, sebző tövisek. Közmondásunk azt mondja: „Nincsen rózsa tövis nélkül”. Hiszen a tövises szár tartja a virágot. A rózsabimbó csak azután pattan fel, miután a szár és a levélzet kialakult. Tehát: előbb vannak a tövisek, és csak azután a rózsa. Sok mese igazolja ezt a régi életbölcsességet.

 

Virág isten kertjében

Dante Isteni színjátékában az üdvözöltek rózsaszirom elrendezésben ülnek. Minden egyes szirom egy felébredt lélekhez tartozik. Együttesen égi rózsát, erőteret képeznek. Egy élő test csak az egyesítő Krisztuserő segítségével jöhet létre. Ebben a közösségben a Szeressétek egymást parancsolata valóság. Jézus Krisztust világi otthona után Názáreti Jézusnak nevezték. Názáret virágot jelent. Ez a falu a Karmel hegy lejtőjén feküdt, ami annyit tesz, mint az Isten kertje vagy szőlőskertje. Jézus tehát az, aki virágként lakik Isten kertjében.

Rózsakereszt Keresztély is négy rózsával a kalapján közeledik a templomhoz. „A rózsakertben virágként kinyíltál”, így köszönti egy imában a Szellem a felkészült jelöltet. Felkészítette magát, ragyogóan fehér (candidus) lett; a gnosztikus világosság fehér rózsáját nyújtják át neki. A felkészült jelölt helyét Mária veszi át. Odaadással beleegyezik, hogy a rózsák rózsájának, Krisztusnak táptalajaként szolgáljon.

A. Gadal írja a Szűz Mária jelképről: „A katárok egyháza az igazi szűzies és érintetlen, tiszta töredelmesség, ami istenfiakat hoz a világra.”

A rózsakertben, Noverosában, ahol korábban a Rózsakereszt Szellemi Iskolája első templomszolgálatait tartották templomsátorban, van egy ötszög alakú rózsaültetvény, melynek közepén szökőkút található.

Így megtaláljuk a rózsát a tiszta lélek ismertetőjeleként, vagy mint magát az újjászületett lelket, vagy a Szellemben újjászületett közösség tagjait, akik „Isten kertjében nyílnak”.

 

A rózsaösvény, vagy a rózsa elszínezése

Mint minden utazásnak, minden tapasztalati útnak, a rózsakert bejárásának is különböző állomásai, szakaszai vannak.

A szívben kezdődik egy szelíd, tétova érintéssel, ott, ahol a szellemi rózsa magja rejlik. A sugárzó atyanap és a szaporodásra kész anyanövény mindent megtesz azért, hogy a csíramagnak jó növekedési feltételeket biztosítson. Végül felpattan a bimbó. Megjelenik egy fehér, törékeny kis rózsa. Ez még tiszta fehér, azaz színtelen.

Ennek a virágnak azonban színt kell kapnia, ha magát az érés folyamatának hajlandó alávetni. Először a hajnal pírjának rózsaszínű fényében színeződik el. Rendkívül finom, kedves ragyogás árad belőle. De a reggelt a dél követi. A rózsaszín helyet ad a tevékeny, erőteljes vörösnek.

A feladatot végre kell hajtani, éppen a személyes életnedv áramlásával és áramlásán keresztül. Féktelenül árad a vörös nedv a rendszeren át, és a vörösre festett embervirágot visszajelzésre kényszeríti. Végül is az erők kimerülnek. A vérösztön tolakodó vörös színe megsápad. Új, letisztult rózsapiros szín mutatkozik. Ez már az egyetemes szeretetre képes jelölthöz tartozó rózsaszín, az új rózsa színe.

Ekkor – ó csoda – áttetszővé vált szirmain aranyos csillogás simít végig. Egy sugárzó fény pompás, erős aranyba burkolja. Az arany rózsa. Az ember a szívében lakó kincsét napvilágra hozta.

 

A rózsa és a kereszt elválaszthatatlan

A rózsa feláldozza magát a világért, magát a keresztre szegezteti. Nem lebeg a légüres térben, hanem szilárd, megkötő talajban gyökerezik.

A rózsa és a kereszt összetartozik, egységet képez. A rózsának és a keresztnek csak ezzel az egyesülésével, menyegzőjével jöhet létre az emberi lény újjáalakulása.

Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri Az új jel II. fejezetében ezt írja:

„A rózsán a Szerzet az ember auráját vagy lélegzőterét érti. És ebben a rózsában áll a személyiség, a kereszt, vele elválaszthatatlanul összekapcsolva.”

A fehér rózsa a kereszt köré fonódik. A kereszt hordozása színezi vörösre. Az átváltozás után koronázzák meg a szellemi királyság aranyával. Most már világos, mi rejtőzik a „Rózsakereszt Keresztély” rejtélynév mögött. Az alkémiai menyegzőben az első nap végén a következőket olvashatjuk: „Ekkor felvettem fehér gyolcsruhámat, ágyékomat felöveztem egy vérvörös szalaggal, melyet keresztben átvetettem mindkét vállamon. Kalapomra négy rózsát tűztem…” Rózsakereszt Keresztély – aki rózsáját a keresztre erősíti, mielőtt rálépne a rózsaösvényre -, minden igazi rózsakeresztesnek szellemi atyja.

Keresztneve – Keresztély – közvetlenül utal Jézus Krisztusra, a szellemből újjászületett lélekre.

További utalást találunk a német nyelvben a Blüte és Blut szó nyelvi rokonságában. (Blüte = virág, Blut = vér.) A középfelnémet Bluot szó egyaránt jelenthet virágot és vért is. Ha a rózsaszirmokat vércseppeknek tekintjük, és a csészeleveleket mint egy kelyhet, mely felfogja a vért, akkor kikerekedik előttünk ennek a – rózsa, vér – szimbolikának a képe.

A keresztnek is megvan a maga erőteljesen tanúskodó jelentése. Jézust, a kivirágzott fehér rózsát keresztre feszítették. Ezáltal a rózsa vörösre színeződik. Kiontott vérének rózsaereje mindannyiunk üdvére szolgál mind a mai napig. A vérfelfogó kelyhet, a Grálkelyhet újra és újra átnyújtják nekünk, hogy a rózsaösvény járásában megerősítsen.

 

Az isteni szeretet és az új rózsa

A rózsa a szeretet általános jelképe. A szeretet legmagasabb formája – mely mentes minden dialektikus ellentéttől – az isteni szeretet, Isten és ember eggyé válása. A rózsát, azaz ezt a szeretetet virágzásba hozni, ez a modern Szellemi Iskola kifejezett célja.

Oscar Wilde (1856-1900) A rózsa és a csalogány című művészi meséjében megkapóan fejezi ki ezt a gondolatot. A mesének az itt következő részlete elmondja, hogyan áldozza fel magát egy csalogány, hogy szíve vére révén egy rózsabokor kivirulhasson.

 

„Amikor pedig a Hold fönn ragyogott az égen, a csalogány odarepült a rózsafához, és a tövisnek feszítette keblét. Egész éjszaka énekelt tövissel a keblében, és a hideg, dermedt Hold lehajolt hozzá, úgy hallgatta. Egész éjszaka énekelt, s a tövis egyre mélyebben és mélyebben fúródott keblébe, és a szíve vére egyre apadozott… És a rózsafa legfelső ágán virágba szökkent egy csodálatos rózsaszál… Mint a rózsa árnyéka az ezüsttükörben, mint a rózsa árnyéka a víz színén, olyan volt ez a rózsaszál, amely a fa legfelső ágán virágba szökkent. De a fa rákiáltott a csalogányra, hogy szegezze mellét erősebben a tövisnek.

Szorosabban, kis csalogány – kiáltott a fa -, vagy megvirrad, mielőtt elkészülne a rózsa! S így a csalogány még erősebben nekifeszítette keblét a tövisnek, és egyre hangosabban és hangosabban énekelt… És enyhe pír öntötte el a rózsa szirmait, ahogyan a vőlegény arca elpirul, amikor megcsókolja menyasszonya ajkát.

De a tövis még nem hatolt be a csalogány szívébe, s így a rózsa bimbós belseje fehér maradt, mert csak egy csalogány szíve vére festheti karmazsinpirosra egy feslő rózsa szirmait. És a fa rákiáltott a csalogányra, szorítsa magát jobban a tövishez.

Szorosabban, kis csalogány – kiáltott a fa -, vagy megvirrad, mielőtt elkészülne a rózsa!

S így a csalogány még erősebben feszítette keblét a tövisnek, és a tövis belefúródott a szívébe, és szegény madarat gyötrelmes kín járta át. Keservesen, egyre keservesebben fájt a seb, vadul, egyre vadabbul szállt az ének, mert a csalogány szerelemről dalolt, amelyet beteljesít a halál, a szerelemről, amely nem hal meg a sírban. És a csodálatos rózsaszál karmazsinpiros lett, mint a keleti égbolt rózsája…

-Nézd, nézd – kiáltott a fa kivirult a rózsa! De a csalogány nem válaszolt, mert már holtan feküdt a magas fű között, tövissel a szívében.”

Aki beleénekel az éjszakába, és a sötétséget a kétségbeesés éles, vad kiáltásával áttöri, az egy csalogány. Ha éneke igaz, akkor a rózsánál meghallgatásra talál.

A rózsa csillapítja a szerelmes csalogány vágyakozását, de egyidejűleg a szenvedések útját követeli meg tőle.

Itt a tövisnek hasonló szerepe van, mint a keresztnek. Eszköz az önlegyőzésben, ő hozza a csalogánynak a halált és a rózsának az új életet. A csalogány halála az önmegtagadó odaadás utolsó koronázó tette. Az úttörés megtörtént, most már a rózsa teljesen ki tud bontakozni. Az új létezés érdekében történő teljes odaadás hasonló példáját látjuk a természetben, a rózsanemesítéssel. Egy nemes rózsának egy szemét (alvó rügy) vadrózsatőbe plántálják, talajközelben. Néhány héten belül a szemből új hajtás fakad.

A vadrózsa most már anyanövénnyé válik, az új hajtás viselőjévé.

Amikor a hajtás már eléggé megnőtt, az anyanövény régi ágát röviddel az új hajtás fölött lemetszik. Ettől kezdve a lemetszett vadrózsa minden életnedve az új sarjba megy át, és a nemes rózsa kifejlődik.

Ez a példa is jól szemlélteti, hogyan válik lehetségessé az egészen másik keletkezése a nem nemesnek az odaadása által.

Ezt a folyamatot az isteni szeretet szabaddá válásához lehet hasonlítani, azáltal, hogy a régi ember az új emberben feloldódik, szabaddá válik a rózsaerő, a lélekerő.

 

A tanulás ideje lejárt. Eljött az élet ideje. A megtapasztalás, a próba, az újjászületés ideje. Az új lélek ideje. Az új lélek egyesít, a szellem szabaddá tesz, a test meggyógyul. Mindenre fény árad, minden megvilágosodik. Minden mindenben, mindenben minden.

A gnosztikus bőség – a Pleroma – volt, van, és örökké lesz! E bőség körülvesz és áthat minket. Velünk marad még akkor is, ha mi elfordulunk tőle: „Isten nem hagyja el kezei alkotását.”

Az isteni bőségből való részesedésünk tőlünk függ. E bőség van. Számunkra is létező valósággá lehet, ha megnyílunk előtte.

A gnosztikus bőség minden szellemi iskola élő testében jelen van. Titokban munkálkodik, s a világ és az emberiség számára dicsőséggel teljes valósággá válik, amint egy embercsoport a felfedezésen és a teljesen tudatos életre való felébredésen túl megéli és megtapasztalja, azaz a szív titkos rejtekéből felvonja a fej világosságába.

Hajtsuk régi fejünket a bárd alá, adjuk át magunkat teljesen a szív csodás rózsájának, s hagyjuk, hogy legyen meg az Ő akarata! Hagyjuk el régi életünket a rózsa nevében!

 

 

 

2014/7. szám

 

 

Minden földi tudat annak az erőnek a hatására fejlődik ki, amelyet bolygói szellemnek nevezünk. Az „amint fent, úgy lent” elvének megfelelően a bolygói szellem Földünk dialektikus elvének egy kifejeződése, és az ember személyiségéhez hasonlítható. Minden emberi tudat ennek az anyagi Földnek az erőiből és energiáiból él, ezért ez a tudat korlátozott és kifelé irányul. Természetes életutunkat azonban a befelé irányuló tudati erők is keresztezik.

Az Egyetemes Tan különbséget tesz a bolygói szellem és a bolygói Logosz között. A bolygói szellem minden tekintetben csupán a bolygói Logosz kivitelező szerve. A bolygói Logosz annak az eredeti Földnek a magereje, amelyet Szent Földnek is neveznek, mivel benne tiszta fejlődés megy végbe.

A kereső ember szintén egy fejlődési folyamatban áll. Ha az élet súlypontja a földi irányulásról áthelyeződik a bolygói Logosz eredeti alapjára, akkor az egész emberi lényiség számára egy fokozatos változási folyamat veszi kezdetét.

 

Bolygói szellem

Az Egyetemes Tanban a bolygói szellemeket Isten fiaiként tartják számon, akiknek a területükhöz tartozó különböző élethullámokat tökéletességre kell vezetniük. A mi mikrokozmoszunk és személyiségünk a Föld bolygói szellemével van összekötve.

A Föld bolygói szelleme Krisztus.

 

Bolygói Logosz

Az eredeti, érintetlen, isteni bolygó ura. Ebből a szent Földből keletkezett „gyakorlóiskola” vagy „javítóintézet” gyanánt az előttünk ismeretes Föld-bolygó. Itt kell végeznie a mikrokozmosznak „tanulmányait”, mielőtt megtisztultan és meggyógyulva-helyreállítva (megszentelve) visszatérhetne az eredeti életterületre. Ebben a folyamatban a Krisztusszellem a közvetítő.

 

 

Hol tartunk most?

 

Az emberiség számos teremtéstörténete szinte mind ugyanúgy kezdődik. Gyakran a víz és tűz általi keletkezésről van szó – ezek a mitológiai képek valami megfogalmazhatatlanra utalnak, amely más dimenziókból, más tudati állapotokból ered. Így kapunk tájékoztatást a Földön végbemenő számtalan fejlődési folyamatról, azokról is, amelyek magát a Földet érintik, és az emberiség evolúciós fejlődéséről – miközben az emberiség szinte létrán próbál felkapaszkodni.

 

Jelenleg újra fontos változások előtt állunk, amelyek a Föld légkörét, és az emberiség lélegzőterét is érintik. Az említett változások miatt az ember már nem kövesedhet bele valamiféle várakozó helyzetbe; megkezdődött ugyanis a szellemi megvalósítás időszaka.

Ekkor felmerülhetnek az alábbi kérdések: miként is néz ki életünk lajtorjája, és vajon mi magunk a létra melyik fokán állunk? Mi az, ami előre hajt bennünket – és mindenekelőtt feltehetjük a kérdést, hogy vajon merre is tartunk valójában. A Föld szívének rezgése a kozmikus Krisztuserő beereszkedése miatt időszámításunk kezdete óta egyre emelkedik. Ez a folyamatosan erősödő impulzus felrázza álmából a világot, és egyre erősebb hatást fejt ki az emberiségre.

 

Megkondul a vészharang

A rózsakeresztesek – de más csoportok is – sokat fáradoztak azon, hogy a Világmindenség keletkezését és felépítését kozmogóniai és kozmológiai értekezésekben megmagyarázzák, tehát, hogy megrajzolják a mindenségi teremtés képét. Így tudomást szerezhetünk a lemúr és az atlantiszi kultúrák keletkezéséről és lehanyatlásáról, valamint az emberiség és különböző alfajainak fejlődési folyamatairól a jelenlegi árja periódusban. Tudatunk alapját ezek a kultúrák képezik. A tudomány már lezajlott fejlődési szakaszai a műszaki fejlődés felgyorsulásához, és ezzel a világ és az emberiség számára problémák kialakulásához vezettek. Gondoljunk csak ebben az összefüggésben az iparosodásra, az atomhasításra, a levegő, a vizek, és a Föld elszennyeződésére, valamint a táplálékhiányra, a túlzott urbanizációra, melynek következménye a vidéki területek elnéptelenedése lett; a stresszre, a lelki elfajulásra, és arra a tényre, hogy sokan egyszerűen a virtuális „életbe” menekülnek.

A múlt század hatvanas éveinek végén a Római Klubba tömörült vezető tudósok már megkondították a vészharangot. Olyan, az egész világot érintő problémák vonatkozásában végeztek áttekintő felmérést, mint a népesség növekedése, az élelmiszer-termelés, az iparosodás, az elszennyeződés, az energiaforrások kimerülése, stb. Figyelmeztető felhívásuk így szólt: „Az óra egy perccel éjfél előtti időt mutat!” 2005-ben az ENSZ riasztó jelentést bocsátott ki az ökológiai helyzetről, amelyből kiderült, hogy amennyiben nem következik be teljes irányváltás, akkor a Föld belátható időn belül elpusztul. A Föld és az emberiség halálosan beteg sejtté vált a Mindenség rendjében.

Világszerte különböző csoportok fáradoznak egy változás megvalósításán. Európában a legkülönbözőbb környezetvédelmi követelmények megjelenését látjuk, amelyek között néhány igencsak bizarr is található. Minden esetben arról van azonban szó, hogy az emberek magatartásában és pszichéjében valamilyen alapvető változás történik.

 

Nem vak reakciók

A Budapesten 1993-ban alapított Klub célkitűzése, hogy elősegítse az emberekben végbemenő mélyreható tudati változást, hogy elérhetővé váljék egy általános tudati megváltozás. A klub alapítója a magyar László Ervin nyomatékosan hangsúlyozza az élet egységét és minden dolog összefüggését egymással, mind a Földön, mind az Univerzumban. Senki és semmi nem képez kivételt ez alól a törvény alól. László kijelenti: „Minden olyan nap, amely új ötlet nélkül múlik el, elveszett napnak számít”. Al Gore és Clinton a Föld rendkívül gyors felmelegedésére figyelmeztetett, valamint azokra a nagy veszélyekre, amelyek emiatt az emberiséget fenyegetik. De sokan voltak olyanok – igaz, kevésbé ismert emberek – akik már sokkal korábban felhívták a figyelmet ugyanezekre a veszélyekre. Ennek ellenére, továbbra is ugyanúgy élünk, ahogyan megszoktuk, és úgy teszünk, mintha minden rendben volna! Úgy tűnik, mintha az emberiség nagy része vak lenne. A fejlődési folyamatok lassan és döcögve haladnak: a tudatot csak a sokk és megrázkódtatás képes feltörni.

Ez a helyzet sok emberben megdöbbenést kelt. Elveszítik az úgynevezett biztonsági kapaszkodóikat és összezavarodnak. Mások – jogosan – felteszik a kérdést, hogy a szituáció visszafordítható-e egyáltalán. Aki azonban visszamenőleg megvizsgálja a Föld történetét, az felismeri, hogy a levegő, a föld és a víz összetétele és aránya mindig is változó volt. Az idők folyamán a Föld forgási sebessége és tengelyének helyzete is periodikusan változott. Voltak jeges és jég nélküli periódusok, voltak szakaszok, amikor sok víz (gőz) volt a légkörben, és olyanok, amikor nem, voltak más csillagkonstellációjú szakaszok, és olyan idők is, amelyek hirtelen és rendkívül mélyreható változásokat hoztak. Nagy általánosságban abból indulnak ki, hogy az ilyen változások természetes, geológiai folyamatok, és nem a kozmikus Mindenségben előre látható fejlődési folyamatok következményei.

A már korábban említett kozmogóniai és kozmológiai vizsgálatok fényében egészen más magyarázat is adható. Ez az eltérő magyarázat abból indul ki, hogy nem csupán a természet autonóm folyamatairól van itt szó, hanem a természetnek az emberiség pszichikai és anyagi magatartási módjára adott reakcióiról is. Ezek a magatartási módok már nem felelnek meg a földi élet céljának, és ezért erős feszültségeket hoznak létre a légkörben. Ezek a feszültségek azután különböző módon befolyásolják a földi életet.

A régi bölcsesség e változásokat nem tartja a természet vak reakcióinak, hanem úgy értelmezi, hogy életkörülményeinket egy magasabb tudati elv korrigálja, mégpedig azzal a céllal, hogy ezzel megakadályozza a fejlődési lehetőségek további megkristályosodását és eltorlaszolódását. A Szellemi Iskola megalapítói, Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri, állandóan figyelmeztették a modern Rózsakereszt tanulóit a kozmikus változás következtében megjelenő, gyorsan változó földi feltételekre. Mindenekelőtt azonban a jelenlegi időszak számára az életterületünk anyagi korlátozásaiból való megszabadulás útját mutatták meg. Ezt az utat a legkisebb részletéig – egészen az atomig – megmagyarázták, és azt is pontosan ismertették, hogy milyen módon nyilvánulhat meg a szellemlélek-ember.

Az általuk adott tanítás szerint a világ és az emberiség jelenleg olyan időszakot él át, amelyben az elektromos, vagy tűzéter – az atom „ötödik megnyilvánulásának” megfelelően – teljesen kibontakozik, és erőteljesen továbbfejlődik. Ezt az új energiát lélek-éternek is nevezik. Ez az energia az atom olyan új megnyilvánulása, amely túlhaladja az általunk ismert földi rezgési szinteket – ez az energia a Krisztus-erő már említett beereszkedése miatt szabadul fel. Segítségével az ember bensőleg megtisztul, tovább épül, és ha lehetséges, egy magasabb szintre emelkedik.

 

Kétféle nagyságrend

Minden földi tudat annak az erőnek a hatására fejlődik ki, amelyet bolygói szellemnek nevezünk. Az „amint fent, úgy lent” elvének megfelelően a bolygói szellem Földünk dialektikus elvének egy kifejeződése, és az ember személyiségéhez hasonlítható. Minden emberi tudat ennek az anyagi Földnek az erőiből és energiáiból él, ezért ez a tudat korlátozott és kifelé irányul. Természetes életutunkat azonban a befelé irányuló tudati erők is keresztezik. Az Egyetemes Tan különbséget tesz a bolygói szellem és a bolygói Logosz között. Ahogy már említettük, a bolygói szellem kapcsolatban áll a durvaanyagi Földdel és ennek finomabb területeivel – mégis, minden tekintetben csupán a bolygói Logosz kivitelező szerve. A bolygói Logosz annak az eredeti Földnek a magereje, amelyet Szent Földnek is neveznek, mivel benne tiszta fejlődés megy végbe.

Jan van Rijckenborgh ezzel kapcsolatban megmagyarázza, hogy Földünk a Szent Földből vált ki, a mikrokozmoszok részére szolgáló gyakorlóiskolaként és fejlődési területként, hogy a mikrokozmoszok a téridő világában tapasztalatokat szerezhessenek. A tanulási idő leteltével azután újra rátérhet saját eredeti fejlődése útjára. Ezért a bolygói Logosz a kezdet – az Alfa -, de ugyanakkor a vég is – az Omega. Ezért írja a Biblia: „Lásd, mindent újjá teszek!” (Jelenések Könyve, 21,5), valamint: „Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég” (Jelenések Könyve, 1,8). Noha a két természet, tehát a Föld és a Szent Föld el vannak választva egymástól, mégis egymással szoros kapcsolatban vannak és teljességgel feloldódnak egymásban. A mikrokozmosz a Szent Föld megnyilvánulási terének felel meg, a személyiség pedig, ahogy tudjuk, a dialektikus természetből, az idegenség világából keletkezett. Ennek ellenére, a következőt lehet mondani a személyiségnek: „Isten birodalma tebenned van!” (Lukács, 17,21). A bolygói szellem és a bolygói Logosz kapcsolata ugyanis egy kibontakozási folyamatban halad – magyarázza Jan van Rijckenborgh.

A bolygói szellem valójában egy misztérium. Ez a szellem olyan lényiség, amely felfelé vezető vonalban fejlődik, és nagyon szorosan össze van kötve a bolygói Logosszal. Bizonyos értelemben ugyanezt mondhatjuk el a személyiségről is. A mikrokozmosz az isteni életterületről származik, és mindig is odatartozó marad. A személyiség a téridőnek van alávetve. A személyiség elektromágneses állapota azonban a belső birodalomra való irányulástól és az ebből keletkező tudatállapottól függ.

A kereső ember szintén egy fejlődési folyamatban áll. Ha az élet súlypontja a földi irányulásról áthelyeződik a bolygói Logosz eredeti alapjára, akkor az egész emberi lényiség számára egy fokozatos változási folyamat veszi kezdetét. Napjainkban a Föld és a teljes emberiség azzal a ténnyel szembesül, hogy az anyagi élet további besűrüsödése egyszerűen nem lehetséges már – a Föld atomi összetétele ugyanis teljesen megváltozik. Jan van Rijckenborgh ezt a folyamatot az anyag átszellemiesedésének nevezi, amit semmi esetre sem szabad úgy értelmeznünk, mintha az anyag tökéletessé válna: itt arról van szó, hogy az anyag áttetszőbb, finomabb lesz, hogy végül eltűnjék, és egy másik állapotba menjen át.

 

A tűzéter

Ez a folyamat a finomanyagi területeken, az éterikus szférákban, amint az megállapítható, már sokkal erősebben előrehaladt. Most minden megnyilvánul, felismerhetővé és láthatóvá válik. Semmi sem maradhat elrejtve. Az emberiséget pedig most anyagi szinten is igen nyomatékosan szembesítik ezen megnyilvánulásokkal. Mivel jelenleg a Naptest, bolygóival együtt, szellemi fajtájú rezgési térbe van ágyazva (ez a tér Földünkön magasabb energiaként észlelhető), egy olyan térbe, melynek intenzitása egyre növekszik, az atomi szerkezetek szintén magas nyomás alá kerülnek. Ily módon, jelenleg már konkrétan kezdetét vette az anyag megváltozása.

Ha egy atom magasabb energia hatása alá kerül, az atom elektronjai egy bizonyos pillanatban arra kényszerülnek, hogy – mintegy ugrással – magasabb pályára térjenek. Ez a tény növekvő (rezgés-)képességként nyilvánul meg, tehát vagy szellemi erőként, vagy pedig tudatként. A fizika ezt a jelenséget kvantum-ugrásnak nevezi. Az anyagatomban rejlő lehetőségek ekkor a bolygói szellem vezetése alatt nyilvánulnak meg, és az így keletkező erők az emberben egyre erősödő nyíltságot teremtenek az átfogóbb életszemléletekkel és a fejleményekkel szemben.

A tudat egyre nyitottabbá válik egy újfajta életfelfogásra és esetleg az élet egy spirituálisabb szemléletmódjára is. Az ember benső megnyilvánulása mind nagyobb teret nyer. A világban megjelenve, ez a magasabb, többdimenziós szellemi erő egy mindezidáig teljesen ismeretlen atomi megnyilvánulást eredményez. Az erő – mint mondtuk – az atom legbelső részéből szabadul fel. Ez az ötödik atomi megnyilvánulás az (a kvintesszencia, mert itt már erről van szó), amelyet a modern Rózsakereszt tűzéternek nevez.

Ez az erő arra serkenti az embert, hogy teljesen betöltse minden életlehetőségét és valódi életfeladatát. Ugyanez az erő azonban mindent el fog venni az embertől, amit az nem fejlesztett ki. Ha az ember nem „éber”, akkor ez az erő úgy jön el reá, „mint a tolvaj, éjjel”, ahogy ezt a Jelenések Könyve 3,3. részében olvashatjuk. A jelenlegi időszakban a két említett folyamat, tehát a megnövekedett érzékenység folyamata és az új-éteri atom-megnyilvánulás folyamata együttműködik. Többdimenziós befolyások formájában nemcsak felerősítik és túlhaladják a téridő minden jellemzőjét, hanem ezeket ugyanakkor különleges megvilágításba helyezik. A bolygói Logosz említett erőinek együttműködése a bolygói szellemet egy magasabb fejlődési fázisba hajtja – és a bolygói szellem magával viszi a (vele kapcsolatban lévő) földlakókat is! A bolygói szellem ugyanis a bolygói Logosz egyik vetülete, melynek gyújtópontja a Föld szívében található, és – ezzel analóg módon – az ember szívében is.

 

Érzékennyé válni az új értékekre

Mennyire lehet konkrétumként értelmezni ezeket a változásokat, és milyen következményekkel járnak a Föld és az ember számára? Tudjuk, hogy a víz kémiai képlete H₂O. Ez azt jelenti, hogy két hidrogénatom egy oxigénatommal működik együtt, amely eszményi és harmonikus kapcsolat, és többek között erőteljes hő- és energiaelnyelő jelleget mutat. Bolygónk felülete az óceánokkal, a növény- és állatvilággal együtt legnagyobbrészt vízből áll. Maga az ember is 70-80 %-ban vízből áll. A japán Masaru Emotonak a víz befolyásolhatóságával és felvevőképességével kapcsolatos felfedezései ebben a megvilágításban igen jelentősek.

A Földre és az emberiségre ható Vízöntő-energia egyre erősödik, és ez a víz atomszerkezetét is befolyásolja és megváltoztatja. Ez a tény igen nagy jelentőségű az emberi tudat szempontjából, amely végül is az ember valamennyi sejtje tudatának az összegét jelenti. Egy olyan, világunk számára különleges energiamezőben, mint amilyen a Szellemi Iskoláé, ehhez még az a tény is hozzáadódik, hogy – az életviteltől és az irányulástól függően – a sejtosztódásunk folyamata felgyorsul, ami pedig visszahat az étertestre. Ha most még az általános elanyagtalanodási folyamatot is figyelembe vesszük, világossá válik előttünk, hogy a tudat nyomás alá kerül. Megváltozik és érzékenyebb lesz. A finomanyagi vonatkozás erősebben lép előtérbe. Így az emberek fogékonnyá válnak egészen más értékekre is, akár csak olyan mértékben is, hogy saját létállapotukat és a saját helyzetüket fel tudják fogni. Arról van szó, hogy képesek legyünk valamit felismerni és érzékelni abból, ami most történik, és meglátni valódi feladatunkat És mindenekelőtt arról van szó, hogy belássuk, milyen is a mi igazságunk, és milyen választási lehetőségünk van, és milyen nincs.

A Gnózis számára egyszerűen lehetetlen, hogy természetünk részévé váljék, mivel a természet és az örökkévalóság kölcsönösen kizárják egymást. A transzfiguráció folyamatában azonban ez a lehetetlenség kiküszöbölhető, ha a személyiség teljesen a halhatatlan atom szolgálatába áll, és a rózsát – mint a mikrokozmosz szerves részét – a természetes személyiség keresztjére tűzi.

 

Erősödő tudatosodás

Aki bensőleg irányulva a rózsából sugárzó erőkben feloldódik (lélegzik), az megtalálja azt az összekötő láncszemet, amely a földi értelmet és a földi tudatot egy átmeneti időre egyesíti a Gnózissal.

Az ilyen ember atomjai csodálatos módon megváltoznak, és ez a változás egészen odáig terjedhet, hogy többszöri transzmutáció során, végül transzfigurációval megszabadul a dialektikus területek vonzási és nehézségi hatásaitól.

Az ember hátgerinc-rendszere egy hidrogén-állandót tartalmaz. A hidrogénnek csupán egyetlen elektronja van, amelyet egy elektromágneses mezőből könnyen magasabb pályára lehet terelni. Ezt az úgynevezett kígyótüzet egy atomoszlophoz, olyan magreaktorhoz hasonlíthatjuk, amelyben maghasadási folyamatok mennek végbe. Ezáltal az atomok – amelyekből állunk – kezdik megmutatni és kibontakoztatni valódi fajtájukat, és mindenekelőtt erejüket. Ez egyszerűen elkerülhetetlen! Ily módon kapcsolatba kerülünk azzal az új dimenzióval, amely a mikrokozmoszban és a Szellemi Iskola Élő Testében nyilvánul meg. Ez a magasabb éteri tudat az élő lélek megnyilvánulásának dimenziója. Ez az örökkévalósági lélek pedig, fejlődésének egy bizonyos pillanatában két kifejeződési forma felett rendelkezik. Az egyik forma az eredeti területen való életre szolgál, a másik pedig a mi életterületünkön folytatott életre, amely a lélek számára az idegenség országa.

Az idegenség országában sok olyan ember él, aki az atomi szerkezetek leírt változásai során egyre erősebben ismeri fel, hogy idegen itt, és egyre erősebben tudatába jut oktalanságának és zavarodottságának, így megnyílik a változásra és a megújulásra.

Mivel az emberiség légköre és lélegzőtere gyors változásban van, az ember már nem kövesedhet bele valamiféle várakozó állapotba. Az ember szeme előtt szellemi cél bontakozik ki, és ő ennek megfelelően akar majd élni. A Föld, lakóival együtt követi saját, törvényszerű pályáját. Megkezdődik a szellemi megvalósítás időszaka, amely meghozza a lehetőséget sok ember megváltozására, megújulására és megmentésére.

„Világmindenség végtelen csendjében a Teremtés megkapta harmóniával teljes alakját”

Minden földi tudat a bolygói szellemnek nevezett erő működése következtében fejlődik ki.

A bolygói szellem minden tekintetben a bolygói Logosz kivitelező szerve.

A bolygói Logosz az eredeti Föld magereje.

 

 

A teremtés hetedik napja

részlet Jan van Rijckenborgh: Rózsakereszt Krisztián alkémiai menyegzője II. című művéből

 

Minden bolygó a saját lényeit hozza létre a bolygói szellem fajtája szerint. Naprendszerünk bolygói lényeinek körvonalai egyformák ugyan, vagyis embertípusok ismerhetők fel bennük, de nem nehéz megérteni, hogy a bolygók légköri feltételei, szerkezete és lényei mégis különböznek egymástól. A föld atomjai így nem lehetnek ugyanolyanok, mint más bolygóké – ezt szeretnénk megmagyarázni.

 

Ha a rejtélyiskola tanulója a kígyótűzön többé-kevésbé uralkodik, s képességeitől és erőitől függően lépésről lépésre halad, akkor a fejlődésnek egy sohasem végződő ösvényén van, s nagyszerű úton halad dicsőségről-dicsőségre. Akkor közvetlenül a bolygói Logosz iskolájába vétetett fel. Mivel pedig tudjuk, hogy bolygónk nagy vezetője a Krisztus, a Napszellem, világos, hogy a tanuló fejlődési menete legalábbis a Föld határain túlhalad.

Aki a kígyótűzön uralkodik a szellemlélek-megnyilvánulás értelmében (mert okkult irányú kígyótűz-fejlődés is van), az a főszentély felébredését fogja megélni, ahogyan magyaráztuk. Fejlődése ösvényén Ura és megváltója vezetése alatt fog haladni és egyetlen részletet sem hagy ki. Ez minden elképzelhető út legbiztosabbja. Mert értsék meg: az atomban rejlő lehetőségek a bolygó szellemének a vezetése alatt nyilvánulnak meg! Ha egy tanuló a következő lépésre még nem kész, akkor sem ő maga, sem más nem kényszerítheti rá. Mert csak a saját atomi erői képesítik a további fejlődésre.

Senkit sem lehet tehát kényszeríteni. Minden tanuló a saját sebességével halad a győzelem ösvényén lélekerőről-lélekerőre.

Világmenetében az emberiség elérte anyagsága abszolút mélypontját. Az anyag már nem lesz töményebb. Erre tehát a végső korszak, a felfelé fordulás következik. Ez a megfordulás abban jut kifejezésre, amit az anyag átszellemülésének nevezhetnénk. Ez az átszellemülés nem valami dicsőségesebbé válás, hanem megfinomodás. Az a véleményünk, hogy az anyag ezt a finomabbá válást bizonyos mértékben már elkezdte. Ez a finomabbá válás az anyag folyamatszerű feloszlását jelenti, amit a Jelenések könyve Babilon leomlásának nevez. Az anyag, és minden anyagi berendezés, minden, ami az anyagból tartja fenn magát, nem képes megmaradni, ahogyan az máig lehetséges volt. Mert a Föld atomi szerkezete teljesen megváltozik!

Kézenfekvő tehát, hogy a kőkemény materialista ember, aki egész reményét és törekvését az anyagba fektette, ezt nem folytathatja. Földünk megváltozott atomszerkezete miatt nemsokára választóvonal keletkezik az emberiség sorai között.

Ez nem azt jelenti, ahogyan olykor ábrázolják – értsék meg jól -, hogy az emberiséget mindenféle sárkányok és szörnyek fogják kiirtani a legendák és mesék szerint, hanem az anyagember maga mondja ki maga fölött az ítéletet! Ez valami egészen más. Aki anyagból van és az anyagé, azon az anyag hajtja végre az ítéletet. Az ilyen embereknek vállalniuk kell a beállítottságuk következményeit.

Ezért hívjuk fel még egyszer a figyelmet kimondottan az Önök mostani tudatállapotára, ahogyan azt a Szellemi Iskolában már évtizedek óta tesszük. Tudatállapotukon először is kígyótüzük uralkodik, mely a főszentélyben végződik. Ezt a kígyótüzet napjaink, korszakunk követelményei és lehetőségei szerint teljesen hozzáigazíthatják Isten világtervének a követelményeihez.

Mindennek tudatában valamelyest elképzelhetjük a világ és az emberiség jövőjét. Térségünk atomi feltételeit megváltoztatják, mert az anyagság mélypontját elértük, létrendünk lefelé szállásának talppontjára értünk, és felfelé irányítják, felmenetté teszik! Így új föld és új menny bontakozik ki. Hogy ez a fejlődés milyen tempóban alakul ki, azt senki sem tudja. Nem tudni mennyi idő áll rendelkezésünkre egy olyan csoport kialakításához, amelyet megmentenek, – ezt valóban senki nem tudja.

Arról azonban biztosíthatjuk Önöket, hogy aki a hangot meghallja és szívből a tervhez alkalmazkodik, tehát legalábbis, az isteni terv alapjaként, valóban elnyeri a lelket, az akkor a szellemmel is össze van kötve, s rajta valamilyen módon segítenek.

Valójában senkinek sem kell elvesznie! Minden az Önök életmódjától, életük irányától függ!

A Jelenések könyvének szent írása például olyan embercsoportról is beszél, amely a megmentés folyamatában van ugyan, de amelynek még hiányzik az Emberfia jele és a jel a jobb kezén. A megszabadító folyamat ezekben az emberekben a földi élet folyamán megkezdődött. A kígyótűz tehát többé-kevésbé megnyilvánult már, de a folyamat a haláluk miatt nem folytatódhatott, mert emiatt a személyiség bizonyos részei elvesztek. Az atomok változása így a fejlődésük útján megelőzte őket. Mégis az a helyzet, hogy megmenekülnek, megkíméltetnek bizonyos átmeneti területen, s adott pillanatban részesülnek a megváltásban. Kijelentjük: amíg Önök még itteni emberként léteznek, van esélyük a megváltásra, ha elkezdik a kígyótűz-folyamatot. Mert, értsék meg, az utolsó pillanatig segítenek Önöknek. Megszabadítóink, a Gnózis szolgái azt szeretnék, hogy senki se vesszen el!

Próbálják meg elképzelni, hogy a fejlődés, melyen az ember eddig átküzdötte magát, amit átszenvedett, teljesen haszontalan lett volna. Képzeljék el, hogy az egészet meg kellene ismételni. Ehhez mérhetetlenül hosszú idő kellene! Plátó valahol néhány ezer évet mond. A világirodalom azonban a kezdettel kapcsolatban több mint 80.000 évről beszél. Ilyen hosszú várakozás csaknem kibírhatatlan.

 

Ezért hangsúlyozzuk:

Isten munkája az emberiséggel, ami a teremtés nyelvén a hatodik napig jutott el, még nem fejeződött be. Emberiségünk még alakulóban van. A teremtés hetedik napja pedig, a beteljesedés napja, Isten nagy napja csak akkor kezdődik, ha egy ember elkezdi a léleképítést. Erről van szó!

Hogy az Ön léte itt az anyagban hogyan telik, az ebből a szempontból mellékes. Van-e lelkiereje, vannak-e lélekminőségei? Ez a kérdés!

Akinek vannak lélekminőségei, annak már nem kell aggódnia, mert „aki lelket nyer, az a világmindenséget nyeri el”. Aki a lelket építi, az az örökkévalóságot építi. Ezzel pedig a világ minden dicsősége sem hasonlítható össze.

Nem boldogság-e tehát, hogy az élet láthatárán megjelent a hajnalnak ez a pírja?

Mi nem idegenszerű, siralmas híreket hozunk Önöknek a világ végéről, amikor is minden tönkremegy, hanem a keresve gondolkodó embernek azt mondjuk, ha a megszabadító megváltásra vágyik, hogy a változás boldogsága, a megújulás boldogsága az az erő, a hajnal, amely az élet láthatárán megjelent. És a rózsakereszt szerzetének egész nagyszerű és dicső munkája ezen a biztonságon alapul. Ez a Szerzet – úgy mondhatnánk – az utolsó napon jelent meg, hogy aki akarja, annak segítsen és szolgálatára legyen. Az emberiség soha sem szenvedett hiányt olyan vezetőkben, akik az egyetlen utat mutatták meg neki.

Ezt az utat ugyanis az emberiségnek léte pirkadata óta mutogatják.

De az emberiség az életnek csak egyetlen Szerzetét ismerte, amelyik megmutatta neki az élő keresztet a rózsákkal, s a mai napig is ezt mutatja. Ez a Rózsakereszt Szerzete, mely mindig az emberiség előtt megy a rózsákkal a kereszten a dicsőséges végig, ami a győzelem.

Ezért a rózsakereszt Szerzete az utolsó Szerzet. És ezért nevezheti el magát Rózsakereszt Keresztélyről: ez Krisztus élő Szerzete, amely a hét rózsát hétszeresen megörökítette, mint hétséges, múlhatatlan ősatomot, hogy a kígyó- tüzet, mely egyetlen reményünk és menekvésünk, halálos álmából fel lehessen ébreszteni!

El tudnak-e képzelni nagyszerűbb dolgot, mint hogy beléphessenek a rózsakertbe, az örökkévalóság rózsakertjébe, amelyben maga az élet, Isten élete nyilvánul meg állandó, pompás dicsőségről dicsőségre-születésként.

Így ér véget a halál. Az élet maga világosság lesz, mely a Szent Szellem rózsakertjében születik.

Ennek a sírveremnek, az anyag sírgödrének mindegyikőnk számára be kell zárulnia! Mind elértünk életutunk bizonyos pontjára; mindenki felteheti magának a kérdést: hol ez a pont, hol állok én? Túl van-e ez az új kezdet határán?

Ha nem, akkor igyekezzen! Mert az új kezdet a hetedik nap, az Úr napja, az Ön Istenének napja! És az a fontos, hogy Ön élete napjának ezt a virradatát megünnepelhesse.

Önök mind ragyogóan tanúskodjanak erről!

 

Nagy mozgásba lendül a Naprendszer összes fényerő-oázisa mindegyik bolygó felszínén és belsejében. Nagy dolgok fognak történni. Csodálatos fejlődés következik be, mert egy másik természet nyilvánul meg a miénkben.

De hát miért? – hangozhatna el a kérdés. Csak azért, hogy a teljesen anyagba süllyedt emberek feleszméljenek? Nem, itt egy magasabb evolúció megy végbe, amelynek során egy magasabb rendbe vonnak fel mindenkit, aki a haláltermészetben raboskodva komoly kísérletet tesz a megszabadulásra.

 

 

A Föld, a világ szülőméhe

részlet Jan van Rijckenborgh: Az egyiptomi ős-Gnózis 3. című művéből

 

Hermész 11. könyvében világos különbséget tesz aközött, amit mi világnak, s amit mi Földnek nevezünk. A hermészi filozófiában a világ a tökéletes, a szent, az Istentől megnyilvánított bolygó, míg a Föld a világnak csak egy nagyon kis része, egyetlen nézete, az a rész, amelyiket mi embrionális, magzati résznek vagy a világ szülőméhének nevezünk, amelyben az embernek kell kialakulnia, megszületnie, igaz emberré válnia.

 

A magzati tér az emberi fejlődési folyamat több eseménye, balesete miatt elanyagosodott. Ezt az anyagosodási folyamatot – ennek minden következményével együtt – nevezi Hermész gonoszsági folyamatnak, azaz a nem isteni alakulás folyamatának. Az elanyagosodás ugyanis megkristályosodás, olyan folyamat, mely végül megkövesedéshez és ezzel végső megálláshoz vezet. Egy megkristályosodott, megkövesedett Föld bizonyos pillanatban aztán nem képezhet már életterületet magzati állapotban lévő, alakuló lények számára, fejlődésben lévő dolgok számára. A világtörténelemben a földi területen azért látunk tehát szüntelen le- és felmenetelt, fokozódó kristályosodást és a kristályosodás szüntelen összeroppanását, hogy a földi terület újra fejlődési terület lehessen.

Az újra meg újra jelentkező elanyagosodás oka abban a vetőmagban rejlik, mondja Hermész, amelyet az ész a démonoktól kapott. Egy démon egy természeti erő. Démonok, technikai-filozófiai szempontból asztrális erőelvek, amelyeket intellektuális agytudatunk teremtett. A démoni fejlődéseknek vannak más okai is, de minket embereket illetően ez a legfőbb ok.

Ismételjük: a démonok asztrális erőelvek, amelyeket az ember intellektuális agytudata fejlesztett ki. Ilyen erőelveket kifejleszthet egy embercsoport a Föld asztrális térségében, és az egyed, az ember a saját asztráltestében.

Az ész vetése az ésszel való gondolkodásunk, agytevékenységünk. Ésszel való gondolkodásunk állandóan működik, és amit agyunk termel, az azonnal hatást gyakorol az asztráltestre. Az ésszerű agytevékenységgel tehát az ember hozzáférhet a saját asztráltestéhez, de a Föld asztráltestéhez is. Észtevékenységével az ember a Föld asztráltestében és a saját asztráltestében egy gyorsan forgó, tüzet hányó, világító elvet alkot, mely befelé és kifelé is sugarakat áraszt. Ezek az erők, ezek az asztrális hatások megnyilvánulnak többek között a mikrokozmosz középpontjában és az ember szívében is, mint lelket adó befolyások.

 

Asztráltest

 

A dialektikus ember egyik teste, magyarul érzelem- vagy vágytest. Áthatja az anyagtestet (fizikai testet) és az étertestet (élettestet), náluk finomabb anyagból áll és sok színben kavarog. Erővonal-rendszere átlagosan fél méterrel ér túl az anyagtesten, és tojásdad felhőt képez körülötte. Benne jutnak kifejezésre az érzések és érzelmek, a vágyak és kívánságok, a rokonszenv és ellenszenv, s ez a test befolyásolja az étertestet és az anyagtestet is e tekintetben. Az emberiség asztráltestének részét képezi, mint ahogyan a vízcsepp a tenger része. Asztráltestükön át az emberek könnyen befolyásolhatók, mert az ember asztrálteste mindenre fogékony, ami az emberiség asztráltestében végbemegy. Ily módon gyakran uralkodnak az emberen, akinek semmiféle ellenőrzése sincs e folyamatok fölött.

 

Személyiségünk és mikrokozmoszunk lelkesítő, lélekadó befolyása nem más, mint asztrális hatás. Ez a lelket adó befolyás egyezteti össze az egész személyiséget az asztráltestben okozott keringés fajtájával.

Most már nem lesz nehéz elképzelni: bizonyos észtevékenységhez kezdünk. Az észtevékenység által, az észtevékenységszerű gondolkodással asztráltestünkben bizonyos állapotot keltünk. Asztráltestünk minden oldalról körülvesz minket, és ebből az asztráltestből jön az, ami a személyiségünk közepének, mikrokozmoszunk közepének lelket ad. És mikrokozmoszunk közepe egyezik a szív helyével.

Ha aztán az asztrális tűzelveket csupán spekulatívan, találomra alkotjuk a magzati ember hirtelen, zavaros agyműködése révén, akkor a lelket adó erőnk nagyon is hamarosan nem felel meg többé semmiféle rendnek, a legcsekélyebb szabályosságnak sem, és minden bizonnyal nem egyezik az isteni renddel. Logikus, hogy ez a rendetlenség megbosszulja magát. Mindenekelőtt gondolják meg, hogy az ember agytevékenységének 99 százaléka zavaros! Figyeljék csak meg egyszer, merre kalandoznak el gondolataik a nap folyamán, mennyi gondolati feszültséget fejlesztenek ki, mennyi tiltakozásnak adnak gondolatban kifejezést! Gondoljanak csak kritizáló gondolataikra, ennek minden következményével, és hogy ebben milyen sok a csekély értékű! Akkor nem nehéz elképzelni, milyen mozgalmasságot keletkeztetnek az asztráltestükben, és emiatt hogyan néz ki lényük egész lelkesítő eleme.

Lényegében csak egyetlen egyetemes rend van, csak egyetlen keletkezési terv: Isten terve, minden dolog Atyjának a terve, a világra és emberiségre vonatkozó Istenterv. Nos, az ész démonikus vetőmagja miatt, az agy-ész kényre-kedvre, találomra ható, rendetlen és teljesen fejetlen működése miatt a Földre és az emberiségre vonatkozó egész Istenterv elromlik. A megnyilvánuló ember ki lesz taszítva az Isten által elrendelt rendből, és emiatt a megkristályosodásnak, a megkövesedésnek, betegségnek és halálnak lesz alávetve, mígnem eljön a vég. Ily módon gonosz az anyagi, állapítja meg a hermészi filozófia.

Ebben a földtérségben, amelyben élünk, amely napjainkban is újra annyira elanyagosodott és gonosz lett, oly gonosz, hogy megint egy összetörés és tisztogatás áll az idők ajtaja előtt, mi is, hogy úgy mondjuk, számolunk a jóval és a rosszal. Ismeretes, hogy beszélünk jó emberről és rossz emberről. Ennél a dolognál meg kell állnunk egy pillanatra, mert amit mi jónak és rossznak nevezünk, semmi köze ahhoz, amit Hermész nevez ennek.

Aki hermészi értelemben a gonoszban van, tehát az elanyagosodásban, egy gonosztevőt rossz embernek nevez. Jó ember pedig az elanyagosodott ember, aki szabatos, tisztességes, becsületes és például emberbarát. De gondolják meg, hogy mindkettő, a jó, meg a rossz ember is a megkristályosodásban, az anyagosodottságban, a megkövesedésben van. Tehát mindkettő a gonoszban van! Ahogyan pedig van egy hermétikus gonoszság, azaz egy anyagosodottságban, megkristályosodottságban állás, természetesen ugyanúgy van hermészi jóság is. Hermész beszél erről, tudjuk, beszél minden további nélkül a jóról. Ennél pedig arra a jóságra gondol, arra az abszolútra, mely Istentől, a Logosztól, a mindenség Atyjától van. Arról a jóságról beszél, mely magában foglalja az Istenterv tökéletes rendjét, amellyel az igaz, szellemi ember tökéletes összhangban él.

Erre az emberre mondja Hermész, hogy a jóval van kapcsolatban és őt Isten megtartja üdvösségében. Ezt bizonyára megértjük. Mihelyt a megkristályosodó, a gonoszba pusztuló ember valóban a jóra irányul, tehát Isten rendjéhez, a Gnózishoz fordul, pusztulása azonnal felmenetté változik. A kristályosodások és ezeknek a következményei akkor teljes átalakulássá, transzfigurálássá válnak. És akkor magyarázza a 11. könyv nyomatékkal, minden rosszat jóra fordít.

Ennek a lehetőségét megértik, ha nem felejtik el, hogy Hermész a rossz fogalmán a megkristályosodást, a megkövesedést érti ennek minden szempontjával, mely csupa betegség és halál. Ha aztán a jóhoz fordulunk, akkor a megkristályosodás befejeződik, és olyan folyamatoknak ad helyet, amelyek a megdicsőüléshez vezetnek.

Hermész azt mondja a 14. pontban: Isten, a mindenség alkotó szelleme minden teremtményét a saját ábrázolására teremtette. Az egész mindenségben minden megjelenőnek a lényege, a belsője a mindenség építőmesteréből ered, vagy belőle keletkezett. Ha az elanyagosodott ember újra az egyedül Jóhoz fordul, akkor az embert, akit a gonosz piszka borít, a jó megtisztítja. Mert a jó a valóságos; a gonosz pedig a rögeszme, a valótlan.

Ezeket a kijelentéseket Hermész Aszklépioszhoz intézi, ahhoz az emberhez, aki öngyógyító akar lenni. Ez pedig jó hír. Aki megkristályosító folyamatát megváltoztatja azzal, hogy a jóhoz fordul, az a gonoszt jóra fordítja.

Tudjuk, hogy minden, aminek valamilyen formája van, az asztrális térből születik. A világnak is van egy asztrális tere, ahogyan a Földnek is van, mert a Föld a világnak bizonyos nézete. A földi asztrális tér az ember viselkedése miatt nagyon sötét és nagyon veszélyes lett. Olyan természeterők lépnek fel benne, amelyek nem a Logoszból magyarázhatók.

Mégis, a földi asztrális térnek egykor az isteni világ derűs asztrális térségével kell egyenlővé válnia. A világ szent asztrális teste és a mi sötét, elsötétült Földünk asztrális teste között sem elvben, sem alapvetően nem áll fenn különbség. Az elfajulásokat, az elanyagosodásokat ugyan az asztrális tér teszi lehetővé, de ezek nem tartoznak a térséghez. Szóval, ha az ember valóban a jóhoz fordul, és vállalkozik asztrális térségének megtisztítására, akkor nem is lehet másképpen, mint hogy a gonosz jóra fordul. Akkor a gonoszt megmossa a jó, ahogyan a Szentírás is mondja. Ezt az üdvtitkot akarja Hermész is Aszklépiosznak megmagyarázni.

Mint magzati lények, teljes mértékben a Föld elsötétült térségéből élünk, s ennek a térnek minden szennyeződése bebizonyosodik bennünk egészen a vérünkig. Ha azonban a csakis jóhoz fordulunk, akkor folyamatszerűen részesülünk a szent világ, a szent anyaföld, az eredetileg Isten által alkotott bolygó asztrális terében. És ez az asztrális erő tisztít meg minket minden bűnös fertőtől.

Ez az üdvtitok! Éppen ezért mondja például János 1. levele is: „Az ő fiának, Jézus Krisztusnak vére megtisztít minket minden bűntől”. Ki ez az ő? A bolygói szellem, a Krisztus-lény.

János kijelentése tehát hermétikus. Aki kutatott, és megtalálta a Gnózist, ennek következtében teljes mértékben hisz és reménykedik benne, szívét az a Gnózisra irányítja. Ez azt jelenti, hogy egy hatalmas kegyelemtűz tölti el őt. Ez a tűz ad neki erőt, amellyel kivitelezheti a minden gonosztól való megtisztulást. Aki pedig ezt az utat akarja bejárni, annak ad tanácsot a 11. könyv 15. pontja:

Mivel a világ Isten által teremtett és eszköznek szánt észlelési és gondolkodási képessége ad alakot minden dolognak, majd oszlat fel újra mindent, hogy ezáltal minden vetést, amit Istenből kaptak megőrizzenek, minden dolgot a feladatuk és hivatásuk szerint megjelentessenek, és azzal, hogy újra felszabadítják, mindent megújulással ajándékozzanak meg.

Ez minden idők legóriásibb hermészi tanácsát tartalmazza. Ezeket a kijelentéseket, amelyeket a 11. könyv folytatása tovább fejteget, részletesebben meg kell beszélnünk. A könyv szeretné, ha megértenénk, hogy az elanyagosodott és egyre erősebben megkristályosodó embernek élnie kell, hogy a gonosz markából megmenekülhessen, és a jóhoz tartozhasson.

Különös előjog, hogy a mai időkben együtt szabad és kell elgondolkoznunk arról az életvitelről, amelyet ennek érdekében alapvetőnek kell tekintenünk. Mert a Földet, a Föld-térséget, amelyben sóhajtozunk, újra egy nagy légköri és kozmikus forradalomnak vetik alá. Ezért szabad és lehetséges erről az életvitelről elgondolkoznunk, és ha gyakorlattá tesszük, akkor a pusztulástól még megmenekülhetünk.

Itt tehát egy felmenetelt, azaz megszabadulást, vagy további pusztulást meghatározó életvitelről van szó. Ennek a szükséges vizsgálatát mindenképpen nekünk kell kiviteleznünk, mert a hermészi filozófia ezeket a dolgokat elvből megköveteli. Ezzel kapcsolatban és az elv figyelembevételével az embernek meg kell gondolnia az időt is és a társadalmi körülményeket is, amelyekben él. Az első időktől máig is minden gnosztikus szerzet rájött bizonyos pillanatban erre a hermészi életelvre, erre a mindent meghatározó életvitelre. Mindannyiójuknak azonban a korszak és a viszonyok figyelembe vételével kellett ezt megtenniük.

Ez a hermészi életelv, ez az életvitel a következő jelmondattal fejezhető ki: Mindent megkapni és mindent odaadni, ezzel mindent megújítani. Minden Istentől kapott vetőmagot magában megőrizni, mindent megjelentetni, és azzal, hogy újra feloszlatjuk, mindent megújítani.

 

A bolygói szellem valójában egy misztérium. Ez a szellem olyan lényiség, amely felfelé vezető vonalban fejlődik, és nagyon szorosan össze van kötve a bolygói Logosszal. Bizonyos értelemben ugyanezt mondhatjuk el a személyiségről is. A mikrokozmosz az isteni életterületről származik, és mindig is odatartozó marad. A személyiség a téridőnek van alávetve, elektromágneses állapota azonban a belső birodalomra való irányulástól és az ebből keletkező tudatállapottól függ.

 

 

 

2014/8. szám

 

 

Jelképek

 

Oly korban élünk, midőn a szimbólumok iránti érdeklődés erőteljesen fokozódik. Egyrészt szellemi indíttatásból – segítségükkel szeretnének ugyanis közelebb jutni a dolgok gyökeréhez -, másrészt pedig ama igyekezetből, hogy az emberi együttélés bonyolultságát áttekinthető egységekre vezessék vissza. A Pentagram mostani kiadványában szeretnénk közelebb férkőzni a szimbólum és a vele összefüggő jelképrendszer fogalmához. Ezt abban a reményben tesszük, hogy olvasóink számára világossá válik, milyen alapvető különbség van valamely szimbólum szellemi és anyagi jelentése között.

 

 

Jelképek, szimbólumok

 

A szimbólumokat – a jelképeket – minden időkben valamiféle titokzatosság lengte körül. Akadnak egyrészt olyan, hajdanvolt kultúrákra és vallásokra utaló jelek, amelyek jelentését már senki sem ismeri pontosan – másrészt nagyon is józannak tűnő jelképek, amelyek mindennapjaink tartozékai.

 

A szimbólumok részint ősrégi jelekből származtathatók, emellett azonban kortárs tervezőink is alkotnak jelképeket, hogy új gondolataikat és ötleteiket ily módon minél közérthetőbb köntösbe bújtassák. A bolygók hagyományos asztrológiai jelei jó például szolgálnak olyan nagyon régi szimbólumokra, amelyeket még ma is lépten-nyomon alkalmaz a tudomány. A modern jelképek viszont inkább a gazdaságban fordulnak elő sűrűn. Itt olyan egyetemes érvényű jelölésekre gondolunk, amelyek a birtoklás és kielégülés iránti vágyat ébresztik fel – egy evő vagy ivó emberalak, egy pénzérme az automatákban, vagy egyszerűen csak egy útjelző nyíl.

Volt idő, amikor a szimbólumok a közvetlen ismeretszerzés eszközei voltak. Gondolunk itt pl. Dzyan könyvének jelképeire (Blavatsky: Titkos tanítás, 1. rész), Hermész Triszmegisztosz Tabula Smaragdinájának szimbólumaira vagy a katárok barlangjaiban lévő ábrákra Dél-Franciaországban. Ezek az emberiségfejlődés kozmikus léptékű útjával vannak kapcsolatban. Egy ilyen jelkép az értő szemlélő számára közvetlen magyarázatként szolgált egy olyan folyamategyüttesre, amelynek egyes nézeteit a mindenkori korszellem szabta meg. így a kör a mindent magában foglaló és hordozó istenség ábrázolásaként szerepel, a kereszt a sötétség világába besugárzó fényt, a háromszög pedig azon erők hármas egységét ábrázolja, amelyek az egyetlen Istenből válnak hatékonnyá. Amilyen mértékben az ember érzékszervei és ezzel együtt tudata és értelme is továbbfejlődött, úgy váltak összetettebbé a megtanulandó jelképek is. A fejlődő emberiséget ezek alapvetően két síkon kísérték illetve kísérik: szellemi és anyagi síkon. Az ötágú csillag – a pentagram – például eredetileg az új lélekember szimbóluma, mindamellett az amerikai és orosz hadsereg zászlóján is feltűnik. Egyesek számára a hegyén álló pentagram az ördög jele. Megint mások tudományos érdekeltségeik támogatására használják fel. Ez a körülmény a szimbólumok lényegi ismérvére utal: minden jelképet lehet ugyanis – a mindenkori tudatnak megfelelően – értelmezni, ez azonban korántsem jelenti azt, hogy ez az értelmezés meg is felel az eredeti jelentésnek.

 

 

Jelképekkel élni

 

„A valóság nem csupaszon jött erre a világra, hanem jelképekben és képmásokban. Másképp a világ nem tudná befogadni az igazságot.”

(Nag Hammadi, Fülöp Evangéliuma)

 

„Aki a múlhatatlanságról hall valakit beszélni – folytatódik Fülöp evangéliuma -, az a hallottakat mindaddig gyakran összetéveszti a múlandósággal, amíg meg nem ismerte a múlhatatlanságot.” Így eshetett meg az is, hogy sok ősi jelkép idővel szép lassan ellaposodott, és a felületes szemlélő számára ma már csak az anyag területén van jelentése. Ennek ellenére az ilyen elkorcsosult szimbólumoknak is nagy és gyakran fel nem ismert ereje van.

Eredetileg egy szimbólum valamilyen üzenetet tartalmazott, melyet lefátyolozott formában közvetítettek az emberiségnek. Az ilyen ősi szimbólumok mentőköteleknek is tekinthetők, melyeket azért eresztettek le a földre, hogy a tévelygő emberiséget az anyagból a halhatatlanságba vezessék. Ez azt jelenti, hogy az éretlen emberiség akkor még nem volt képes egyedül járni az örökkévalóságba visszavezető utat. Mivel az ilyen szimbólumok a halandóság és a halhatatlanság közötti metszésponton állnak, fennállt és fennáll annak a veszélye, hogy helytelenül értelmezik és lehúzzák őket magukhoz. Akkor aztán a mentőkötél azon fogság megpecsételőjévé válik, melyben a bukott ember tartózkodik.

Képzeljünk el egy embercsoportot, amely az igazságért küzd. Útnak indulnak, hogy megértsék az igazságot, és ennek során egyre tudatosabban tapasztalják, hogy mennyire az anyaghoz vannak láncolva. Ezekben a keresőkben egy képszerű elképzelés, egy szimbólum formájában megjelenő új kilátás az igazság új nézeteit szabadíthatja fel. És eljön a pillanat, amikor minden ilyen kereső kellő lélekminőségre tesz szert, miáltal az új léleknézet befolyása elég erőssé válik ahhoz, hogy a kereső életében átvegye a vezetést. E pillanattól kezdve a régi kötelékeknek, gondolkodási mintáknak és szokásoknak nem lesz már lényeges jelentősége. A szabadságért folytatott küzdelem – mely az ősi, szívbe írt törvényből ered – ekkor oly erőssé válik, hogy az anyagi élet már nem életcél többé. A magasabb szellemi életre nyíló kapu világosan kirajzolódik. A földi börtönt kívülről és belülről is lebontják, és minden akadályozó befolyást megsemmisítenek. A szellemi önállósodás e folyamatában a régi, előírt irányvonalakat elhagyják, és új, egyéni erővonalakat rajzolnak. A kereső a megszabaduláshoz vezető úton tehát magára vállalja a felelősséget a saját életéért.

Ez a folyamat azonban többnyire nem ilyen simán zajlik le. Az ember ugyanis szívesen hagyja, hogy szabályok, előírások és statisztikák vezessék. Úgy tűnik, az „emberi” tekintély feltartóztatja, mivel nem szívesen keres egyedül, és az „emberi” csődjét még nem ismerte fel. Az úgynevezett tekintélyek is csak emberek, akik életfeladatuk beteljesítéséért küzdenek. Ők is éppúgy a régi élet dogmáinak foglyai, mint mindenki más, aki a halhatatlanságra nyíló kaput még nem látta meg. Hasonlóképpen, az ember szívesen változtatja át a szimbólumokat – melyeknek számára a szabad élethez vezető útmutatóknak kellene lenniük – külső támaszt nyújtó dogmarendszerré. A szimbólumok értelme így hamissá válik, a kereső embernek ajándékozott szellemi segítőeszközök erejüket vesztik. Az ember most egy börtön foglya, melynek falain ötletes szimbólumok tanúskodnak hiábavaló fáradozásairól. Ily módon például a Megváltó jelképes születése, keresztútja és feltámadása sokak számára dogmává kövült.

 

Kenyér helyett kövek?

Krisztus születése, keresztútja és feltámadása azonban egy szellemi fejlődés mindmegannyi fázisa, melyeknek minden egyes emberben végbe kell menniük. Azt, hogy ez a bukás és újrafeltámadás útja, bizonyítja például Péter abban a pillanatban, amikor megtagadja mesterét. Mikor a régi és az új között kell döntenie, az új még nem eléggé erős, és visszaesik régi viselkedésmódjába. Minden igazságkereső ember ismeri ezt a tapasztalatot. Új belátásának következményei gyakran oly ijesztőek, hogy fontolóra veszi, valóban tovább menjen-e, tovább akar-e menni! Ilyen pillanatokban nincs meg a belső biztonsága, és egy lépést hátrál. Ami a tér-idő kötelékeiből ki akart szabadulni, az újra visszakerül a régi természetbe. Ebben az esetben az ember szívesen húzza le a megszabadító szimbólumokat a természet szintjére, és ily módon dogmává silányítja őket. Igen, ezeket a dogmákat most még arra is felhasználja, hogy embertársait becsapja. Megpróbálja saját és mások szellemi kenyér utáni éhségét földi normákkal és értékekkel csillapítani. Meghamisítja a jelképek valóságát, és dogmák gyanánt kínálja őket embertársainak. Aki így cselekszik, az a tűzzel játszik, mert egy tiszta jelkép még akkor is megtartja hatalmát, ha helytelenül alkalmazzák. A fonák használattal is megcsapolják az igazság forrását, és aki ezt teszi, az egyszer tapasztalni fogja, hogy valami teljesen mást kap, mint amit egykor oly hőn áhított.

 

Aki a megkísérléseknek ellenáll

Ha azonban a kereső vagy a csoport áttöri a földi természet korlátait, és a jelképek felszabadított erejét az eredeti célra használja, akkor új lehetőségek és új tulajdonságok is fejlődésnek indulnak. Akkor a dogmákba zárt szimbólumok minden pókhálót levetkeznek magukról, és a keresőket magasabb, megszabadító szinten tudják megszólítani. A dogmák – melyek gyakran a félelem keserű gyümölcsei – ekkor elveszítik erejüket, és a jelképek eredeti üzenetét újra meg lehet tapasztalni. Ezt az ösvényt először az úttörők járják be, aztán sok követő, és végül az egész emberiséget felszólítják, hogy térjen vissza ezen az úton.

 

Zodiákus

 

Az állatöv 12 csillagjegye, a zodiákus a világmindenséget mozgató erőket jelképezi. Ezek az erők világunk történéseit meghatározzák és irányítják: a makrokozmosz eseményeit, és a mikrokozmosz, az emberi kis világ sorsát egyaránt. Amíg az ember megelégszik azzal, amit ez a világ nyújtani tud, addig az asztrológia segítségével többé-kevésbe képes ezt befolyásolni, de amint szabadságra vágyik, az állatöv 12 erejét börtönőrként ismeri fel. Amint elindul azonban valaki a belső úton, melyen az ember felszabadíthatja a benne szunnyadó, de nem ebből a világból való isteni erőt, a zodiákus erői visszahúzódnak. A feltámadást önmagában megvalósító ember új eget (új zodiákust) és új földet (újjászületett testet) lát, tapasztal meg, és ez a 12 új erő a benne lévő 12 apostol, akik az üdvöt az egész világnak, mind a 12 alapvető karaktert megtestesítő embertípusnak elviszik.

 

 

Jelkép és mágia

 

Az embernek megvan az a képessége, hogy a külvilág dolgait egy belső élet szimbólumainak tekintse. Gyakran ő maga teremt szimbólumokat, és mágusként jelenik meg, aki ezekkel az ábrákkal erőket vonz magához, melyeket befogad, majd továbbad. Ilyenkor két fő hozzáállást lehet megkülönböztetni. Az egyik a belsőleg megszabadult emberé, aki az ősi jelképeket arra használja, hogy az isteni erőket embertársai számára szabaddá tegye. A másik a természethez kötött emberé, aki gyakran ugyanezeket a jeleket arra használja, hogy természeti erőket hívjon fel földi haszon reményében.

 

A „mágia” fogalmát rendszerint a keleti bölcsességgel, varázslókkal vagy „gyógyító emberekkel” hozzák összefüggésbe. Abból indulnak ki, hogy a mágia bizonyos szertartásokat és szellemidézéseket vesz igénybe, hogy ezzel kisebb-nagyobb hatalmakat, embereket, állatokat és tárgyakat befolyásoljon. Ebben az értelemben beszélnek „fehér” vagy jó mágiáról, „fekete” vagy ördögi mágiáról és „szürke” mágiáról is, amely e kettő keveréke. Arról azonban, hogy a mágia e három formája napjaink józan emberének hétköznapjaiban is szerepet játszik, általában mit sem tudnak. Az emberek mutogatás és magyarázat, kérés és parancs, ígéret és fenyegetés révén közlik mondandójukat egymással. Szavakkal, mozdulatokkal és gyakran jelképekkel fejezik ki magukat. A szavak a fülnek szólnak, míg a taglejtések és jelképek arra szolgálnak, hogy szavak nélkül is „mondjanak” valamit, vagy hogy a szavak jelentését hangsúlyozzák és magyarázzák. A legmagasabb és legsilányabb értékek is felkelthetők és befolyásolhatók szavak, gesztusok és szimbólumok segítségével. Ilyenkor a „küldő” indítóoka és a „fogadó” tudatszintje határozza meg az eredményt. A vevő az érzékszervein keresztül fogad be, és ha tudatosan él, szabadon megnyílhat vagy bezárkózhat az őt érő hatások előtt.

Az átvitel jelképes formáját többek között a reklámokban alkalmazzák. Egy terméket egy nagy kifejezőerejű szimbólummal hoznak kapcsolatba. Ilyenkor gyakran a mások számára szent jelképekkel is élnek. A szimbólum és a termék képzettársításával az észlelőben azt a benyomást keltik, hogy a bemutatott termék szerencsét, dicsőséget, hatalmat, gazdagságot, egészséget stb. hozhat neki. Ez a modern mágia egyik formája, amely régi módszeren alapul. De azért normális esetben a szemlélőnek van annyi szabadsága, hogy ne kelljen bedőlnie a reklámszakemberek akarati kényszerének.

Ám vannak a mágiának olyan formái is, amelyek során a mágus tudatosan alkalmaz természetfölötti eszközöket, erőket és lényeket azzal a céllal, hogy láthatatlanul és észrevétlenül befolyásolja embertársait vagy egyéb természetfölötti erőket és lényeket. Ez az átvitel a rezonancián, az együtt- rezgésen alapul. Amikor pl. egy hegedű húrja megrezeg, a húr rezgése továbbadódik a rezonanciatestnek. Ez vele együtt rezeg, és továbbadja a hangot. Hasonlóképpen lehet átvinni az ember számára még ismeretlen magasabb vagy alacsonyabb világokból származó rezgéseket egy külvilági képbe. A rezonancia ezeket a rezgéseket gyakran még fel is erősíti, és akkor választ vált ki. Annak a világnak a természete, ahonnan ezek a rezgések jönnek, valamint a mágus és a befogadó indítéka határozza meg végső soron, hogy az illető magasabb szintre kerül-e, vagy még mélyebbre süllyed az anyagban.

 

A földhözkötő mágia és egy hiteles szellemi iskola erőtere

Mi a különbség a földhözkötő mágia és egy hiteles Szellemi Iskola erőterének hatékonysága között?

A természetmágia gyakorlata a természetben ható erők felerősítésére és tartósítására irányul. Ezért, ha természeterőket hívunk fel – mindegy, hogy jelképekkel vagy anélkül -, ezek a természetmágus hatalmát erősítik, híveit és hallgatóit pedig hozzá kötik. Ily módon egy olyan természeterő-összpontosulás keletkezik, amelyből mind a mágus, mind a közönsége él, és amely a csoportot fenntartja.

Mint már említettük, beszélhetünk fekete, fehér és szürke mágiáról. A fekete mágia azt jelenti, hogy a mágus önző okokból más embereket befolyásol, a fehér mágia pedig, hogy a mágus ugyanezt – földi mértékek szerint – jó és nemes indítékokból teszi. A szürke mágus, kutatási és megismerési célból alkalmaz mágiát. Tárgyilagosan szemlélve azonban a mágia mindhárom formája a múlandó természet határain belül mozog. Egyik sem azon a belső szabadságon alapul, amely az embernek a mennyek eredeti birodalmával való élő kapcsolata révén keletkezik. Ilyen értelemben nem is eredményeznek semmit, és nincs is részük a megszabadító útban, amelyet az Élet Szerzete mutat az emberiségnek. A természetmágia földi erőn alapul. A gnosztikus mágia megszabadító életgyakorlat, amely akkor jön létre, amikor valaki hátat fordít a természeti erők segítségével történő uralkodásnak. Azok az erők, amelyek ebben a folyamatban szabaddá válnak, nem csak egyetlen embernek vagy egy kisebb csoportnak vannak fenntartva, hanem arra szolgálnak, hogy az egész emberiséget eggyel magasabb fejlődési fokra vezessék. Ezért azt a szabadságot is meghagyják a befogadónak, hogy megvizsgálhassa ezt a magasabb életcélt, és ha kívánatos, az új útra térhessen. A Gnózis tehát nem a megújult és felerősödött földi kötelékekre irányul. Egy hiteles szellemi iskola szándéka kizárólag az lehet, hogy az új életet és az ehhez vezető utat megmutassa.

 

A természetmágia, mint a természetfeletti világra gyakorolt hatás

Néhány mágus azért folyamodik jelképek használatához, hogy befolyását a világ túlsó, rejtett oldalára is kiterjessze. A világirodalom számtalan példával szolgál erre. Ez az ismeretlen világ „felvilágosult” korunkban is sokak érdeklődését felcsigázza. Mindenekelőtt a modern irodalom és a filmipar kedveli ezeket a témákat. Közismert például Aladdin és a csodalámpás meséje, amelyben a lámpa tulajdonosának hatalma van a szellem fölött; vagy Faust alakja, aki mágikus jelek segítségével idézi meg a hatalmas Földszellemet. Ezekben a történetekben a szimbólumok anyagi tárgyak, amelyek szerkezetüket tekintve bizonyos természetfeletti lényeknek és erőknek felelnek meg. Aki egy ilyen természetfeletti lény jellegét ismeri, az egy hasonló szerkezetű szimbólummal fel tudja hívni vagy képes befolyásolni, mert a természetfölötti világa ezáltal az érzékszervek világához kötődik. Ezért formál a mágus egy összekötő láncszemet, amely az érzékszerveket kapcsolatba hozza az érzékfölöttivel. Egy jel egy ilyen összekötő láncszem lehet. De növényi illatok, alakok, szertartások és zajok is szolgálhatnak közvetítőeszközként.

Ha azonban a mágus abba a helyzetbe kerül, hogy egy jelkép által felhívott lény jelentkezik nála, akkor máris kötődik ehhez a lényhez. A legrosszabb esetben soha többé nem szabadul meg tőle. A természetfölötti lény az okkult mágus mesterévé, ő maga pedig ennek akarat nélküli eszközévé válik.

 

A szabadságban befogadott és továbbadott Krisztus-erő megszabadítóan hat

Az emberiség szolgálatában a szellemi úton haladó egyetlen komoly kereső sem fog ilyen okkult módszerekkel foglalkozni. Aközött, hogy a természetfölötti lényeket és erőket „jó” vagy „rossz” szándékkal hívják fel, elvben semmi különbség sincs. Ígyis-úgyis befolyásolják az ént, és a személyiséget korlátozott világukhoz kötözik. Az isteni szellemmel való eggyéválásnak útjában áll ez az én-tevékenység, lett légyen az én mégoly művelt is, s álljon bár teljesen a szenvedő emberiség szolgálatában is.

 

Védekezés a természetmágia következményei ellen

Ha mármost vannak olyan emberek, akik megpróbálják gondolatokkal, érzésekkel és akaratimpulzusokkal embertársaikat mágikusan befolyásolni, történjék ez akár szimbólumok, akár „magasabb” hatalmak és lények segítségével, akkor hogyan lehet ez ellen védekezni? Minden ember megvédheti magát ettől, ha tiszta, józan és gyakorlatias életet él. Aki nem ragadtatja magát túlzásokra, aki nem esik a bódulat állapotába és nem kerül az értelem, az érzések és vágyak szélsőséges helyzeteibe, az nem kínál rezonálási lehetőséget az ilyen tevékenységeknek. Mindenekelőtt az a lényeges, hogy megkülönböztetési képességre tegyünk szert, hogy eldönthessük, mi a képzelődés és mi a valóság. Léteznek egyéni vágy- és félelemképzetek, amelyek felerősödvén az emberre úgy hatnak, mint hangok, vagy mint cselekvő személyek. Ekkor azt hihetnők, hogy kívülről jövő mágikus befolyásoltság alatt állunk, holott csupán mi magunk hoztuk létre a jelenséget. Természetesen ekkor is csatlakozhatnak mágikus erők az ilyen hallucinációkhoz. Ezért olyan fontos, hogy az ember ezeket a hallucinációkat mint saját lényéből származó erőket ismerje fel. Csak ekkor vágja el a nemkívánatos kötődések lehetőségét.

A szellemi úton járó tanuló azonban a józan valóságérzéke mellett még olyan megszabadító erőknek is birtokában van, amelyek igaz önvalójából és valamely szellemi iskola megszabadító erőteréből kiindulva fokozatosan válnak hatékonnyá. Ezekkel az erőkkel válik lehetővé a felismerés, hogy mi a valóság és mi a képzelgés, hogy melyik a tükörszféra-erő és melyik a megszabadító erő. A tükörszféralények* fokozatosan lelepleződnek és hatástalanokká válnak.

A filozófus Jamblichus (Krisztus után kb. 250-325) ezt mondja a mágiáról: „Az egyik mód a lélek szentelődését kívánja meg, amely minden testit és természetből valót visszautasít és kizár; a másik mód a lélek megszentségtelenedéséhez vezet. Az egyik a bennünk lévő isteni szikrával, minden jó forrásával való egyesülés; a másik e természet hatalmaival való összeköttetés, a démonokkal és elementálokkal, amelyek az embert leigázzák, és médiumsághoz, ezáltal pedig lépésről lépésre lelki és erkölcsi hanyatláshoz vezetik” (Jamblichus: De Mysteriis)

 

* A tükörszféra a mindennapi élet színteréül szolgáló durvaanyagi szféra éterikus párja. Amikor valaki meghal, finomanyagi testei egy ideig még megmaradnak a földi élet tükörképében, a tükörszférában. Ezért beszélünk „tükörszféra-lakókról”, jóllehet ott számos egyéb életforma is előfordul. Bizonyos idő elteltével aztán az elhunyt finomanyagi testei is elpárolognak, majd a tudat újra visszatér a durvaanyagba.

 

Pentagram

Az ötszög. A lelkileg újjászületett ember jelképe, aki fölött Betlehem csillaga ragyog. A csillag öt ága szoros kapcsolatban van egymással. Ezek a megújult ember világító pontjai: a fej, a két kéz és a két láb csakrái.

 

 

Az ember titka

 

A nyugat egyik legismertebb rajzával vezet be bennünket jelképrendszerén keresztül emberi mivoltunk rejtélyébe a mű alkotója, az olasz egyetemes zseni, LEONARDO DA VINCI (1452-1519). A kép, melyet az „aranymetszetként” is emlegetnek, a valódi reneszánsznak – azaz újjászületésnek -, az isteni ember feltámadásának a kulcsa.

 

Manapság a „reneszánsz” fogalmát teljesen megfosztották vallásos értelmétől, és már csupán egy művészeti korszak megjelölésére szolgál. Tüzetesebben megvizsgálva azonban e korszak alkotóinak munkásságát, kutatóösztönükben bizony fellelhető a belső megújulás, az életmegfordulás keresése. Az újjászületésre irányuló eme fáradozás mögött a szellem-elv, az alásüllyedt isteni ember maradványának unszolása állt. A régi művészet és filozófia újraélesztése a mélységből feltörő tökéletességre való törekvést szolgálta. Ad Fontes – a forráshoz – volt e korszak mottója. Ettől az igazságkereséstől hajtva vázolta fel Leonardo da Vinci a megszabadulás útját az emberiség számára rajzának művészi közvetítésével.

 

Az ember helyreállítása – jelképekkel magyarázva

Leonardo ehhez azt a jelképrendszert alkalmazza, amit az ősi rovásírásban is megtalálhatunk. A rovásbetűket apróbb faágakba, bükkpálcákba karcolták. A papi jósnőnek ezek látnoki pálcaként szolgáltak, hogy az emberi sorsot megmutassák. A régi északi rovásírásábécé olyan matematikai erővonal-szerkezeteket ábrázol, melyek magában az emberben is megvannak. Az ember testalakja ill. testbeszéde ezeknek az erővonalaknak a kifejeződése.

A fa képét mindig is az emberrel hozták kapcsolatba. Egyes mítoszok az embert egy fából származtatják.

A fa törzse a hátgerinc kígyótűz-rendszerét jelképezi. A világkőris, az első fa, mely hajdan a paradicsomi fa és a szent kígyótűz-rendszer ősképe volt, teljesen eltűnt. Az ember már nem isteni lény többé, hanem földi anyagból szőtt árnyék. Az emberi kígyótűz-rendszer elszáradt fájának halott faanyaga azonban az endúra révén a győzelem keresztjévé válhat. A kereszt és a feltámadás összefügg egymással, ugyanis a keresztút az alapja a transzfigurációnak, az isteni ember újjászületésének, a valódi reneszánsznak. Ez az út pontosan nyomon követhető Leonardo emberábrázolásában a rovásírás alapján.

 

A kereszt és a feltámadásrovás

Ha a kettős végtagokkal ellátott embert vonalakká egyszerűsítve vázoljuk fel, akkor az algiz- vagy feltámadásrovást látjuk magunk előtt. A függőleges rovás a vízszintesen kitárt karokkal képezi a keresztet, mert a dialektikus személyiség keresztútja a híd vagy a közvetítő az új emberré váláshoz, melyet az algizrovás jelképez. A kereszt és a feltámadás egy. Az algizrovás, mint kettős rovás egy kettős titkot rejt magában, illetve a megújulás egész útját.

Az egységből sokság keletkezett. A Leonardo féle kettős végtagú emberlény az emberi ikerségről tanúskodik. Két lény lakozik bennünk, egy parányi isteni maradványlény, mely a szív rózsájában alszik, és egy hatalmas földi én, mely vágyaival és szükségleteivel éjjel-nappal eltölt bennünket, és minden más késztetést elnyel. Ha azonban a földi iker a keresztúton jár, akkor halandósága kiindulópontul szolgál a megújuláshoz.

Az algizrovás az életrovásból – mely az ember- vagy emberiségrovás megváltoztatása – és a halálrovásból tevődik össze. Így az algizrovást felfoghatjuk egy fának, melynek törzse a földi világot, koronája pedig az isteni világot jelképezi. A megszabadulás útja a földi haláltermészetben kezdődik, mely az isteni természet utánzata és tükröződése.

A halálrovásban az élet fája lekonyult és a feje tetejére állt. Ágai az anyag sártengerébe fúródtak és gyümölcstelenné váltak. Haláltermészetünket a dialektika ikererői uralják. Jó és gonosz, nappal és éjszaka, születés és halál tartják mozgásban létezésünk kerekét.

 

A keresztre feszített ember

Az algizrovás közepén találjuk a keresztre feszített embert, mely nem kereszten lévő holttestet ábrázol, hanem egy olyan embert, aki a krisztuserőben keresztre feszíti az életét, teljesen más irányt adván neki, s ezzel fordulópontot képez a teremtés történetében.

A Leonardo féle emberlény három mágikus központjával szegeződik a kereszt törzséhez: a tímuszmiriggyel, mely a szívnek felel meg, a plexus szolárissal a köldök helyén és a plexus szakrálissal, a karmakinccsel. Ezek a helyek – melyeknek a földi ember csak a megkötő nézetét ismeri és használja – változnak és újulnak meg az alkémiai folyamatban a Krisztus-erő segítségével.

 

Az új templom négyzete

A keresztet az anyag szimbólumaként egy négyzet fogja körül. E négyzet középpontját helytelenül alkalmazott, a földire vonatkoztatott szexuális teremtőerők képezik. Ezek kötik az embert a dialektikához az elromlott plexus szakrális szentségtelen hatásai miatt. Ezért süllyed innen kiindulva a halálrovás három gyökere lefelé a földbe. A dialektika ezen négyzetét kell a keresztút által olyan négyszöggé változtatni, amelyre fel lehet építeni a leendő új embert. Így dolgozik együtt a régi ember Krisztiánopolisz alaptervén, a mennyei Jeruzsálem négyzetén, az isteni világrenden, ahol az új lélek hazájára talál.

 

A kerék, amelyhez az ember hozzá van kötözve

A test és finomanyagi részeinek természetes középpontja a köldök és a plexus szoláris. Ez annak a keréknek az agya, melyhez az ember mindaddig hozzá van kötve, amíg a földi természet erői megkötik. Addig ott van kerékbe zártan, elítélten, saját földi, múlandó természete által halálra ítélten. Ezalatt a réginek meg kell halnia, alá kell hanyatlania, hogy az új megszülethessen. Ez a János-út, melyet egyszer minden komoly tanulónak be kell járnia. Ez az endúra keresztjén való halál azon alkémiai átváltozási folyamat kifejezése, mely a földi személyiségben kezdődik, amiről a halálrovás gyökerei beszélnek képletesen.

 

Az élet- és emberrovás

Az endúra az Új Lélek felébresztésének útja. Az új lélek képe az emberrovás, mely az Istenfia feltámadását hirdeti, a kereszt felemelését. Da Vinci rajzán az ember maga emberrovássá vált, ugyanis földi élete feloldódott a Szent Szellemben. A felfelé tárt karok az isteni Szellem befogadását jelzik.

Az emberrovás a Kos szimbólumra vonatkozik és arra az évszakra, melyre a Húsvét, a bárány ünnepe esik. Immánuel – a bennünk lakó Isten – keresztülment a halálon, és feltámadását ünnepli. Az Ószövetség prófétái Jézus Krisztust nevezték „Immánuelnek”.

 

A pentagram a halhatatlan életről tanúskodik

A régi köldökjegy a betlehemi csillag középpontjává változott.

A karok meghosszabbodtak és túlnőttek a földi anyag négyzetén, mégpedig az örökkévalóság körében emelkedő pentagram csúcsain keresztül. A fej belemerült a sugárzó csillagáramba. Az új ember arany pentagramként ünnepli feltámadását, és szárnyaló lényként feszül újra életre kelő testruhájának tökéletes körében. Négyzet és kör áthatják egymást, és egységgé szövődnek. Elkészült a szóma pszichikon, az arany menyegzői ruha. Ez az a „jármű”, amellyel az ember beléphet a felettes természetbe, ha az alantas természetet és a halált legyőzte.

 

A feltámadás ábrája

A négyzeten és a körön belül helyezkedik el az ember, mint feltámadásrovás. Papi mozdulattal áldást adóan felfelé tartja karjait. Eloldotta magát a természet keresztjétől. A kereszt ismét megelevenedett benne, mint isteni életfa, mely a Krisztus-fény pirkadatának hatására új rügyeket hajt.

A feltámadásrovás, mint algiz- vagy jávorszarvas-rovás a szent szarvas agancsát ábrázolja, az új ember isteni erőkből megújított gondolkodási képességét. A mitológiában az isteni előembert, vagy a feltámadott, újjászületett embert kétneműnek ábrázolják. Ez az isteni őslény hozza az ember bukása után az ősáldozatot, hogy nyitva maradjon az isteni hazába való visszatérés útja.

Ez az ember titka, és igaz művészet csak az, mely a földi anyag nehéz ólmából a szellem fénylő aranyát készíti. Leonardo da Vinci emberrajza ezt az üzenetet őrzi az egész emberiség számára. Ez a rajz az isteni megmentési terv tanúbizonyság-láncában lévő drágakövek egyike, melynek segítségével minden kereső találhat és maga is megtalálttá válhat.

 

Mikrokozmosz

Mikrokozmosz az ember, mint minutus mundus, azaz kis világ, egy rendkívül összetett, gömb alakú életrendszer, amelyben belülről kifelé haladva megkülönböztethetjük a személyiséget, a megnyilvánulási teret, az aurikus lényt és egy hétséges, mágneses szellemteret. A mikrokozmosz égboltja jelenít meg minden olyan erőt, értéket és kötöttséget, amely a mikrokozmoszban régebben megnyilvánult különböző személyiségek élete következtében bekerült a rendszerbe. Ezek közösen alkotják mikrokozmikus égboltunk fényeit, csillagait. E fények tulajdonképpen vonzó-taszító hatású fókuszok, erőközpontok, amelyek jellegükhöz igazítva meghatározzák a mágneses szellemtér természetét, vagyis az erők és anyagok fajtáját, amiket ez a légkörből magához vonzva felvesz a mikrokozmoszba és ezzel a személyiségbe. A megnyilvánulási térség vagy lélegzőtér az az erőtér, amelyben a személyiség élete lezajlik. Ez az aurikus lényt és a személyiséget összekötő kapocs, amelyben a személyiség fenntartását szolgáló erő- és anyagcsere lezajlik.

 

A Szellemi Iskola jelképe:

A Szellemi Iskola jelképe – a kör, a háromszög és a négyzet. E beavatási út kb. 6 évezredet fog át, s egészen Hermész Triszmegisztosz idejéig nyúlik vissza. A régi egyiptomiaknál a gömb, a kocka és a piramis a kozmikus elemeket jelképezte.

 

 

 

2014/9. szám

 

 

Halandó és halhatatlan

 

A „léleknek” különböző fajtái vannak, melyek mindenkor a személyiségember egy bizonyos nézetéhez tartoznak: az állati lélek, a vérlélek, az észlélek stb. Ezek a lelkek halandók, és a biológiai halált követően lebomlanak. A rózsakeresztesek azonban egy másik „lélekről” is beszélnek, a „halhatatlan lélekről”, mint az isteni Szellem és a személyiségember közötti összekötő kapocsról. A legtöbb embernél ez a „halhatatlan lélek” már csak szunnyadó elvként (Szív rózsája) van jelen, melyet fel kell ébreszteni. Krisztust azért mondják a lélek megmentőjének, mert egy abszolút megtisztított lélekközvetítő nélkül magasabb élet lehetetlen.

 

 

Két arkangyal, valamint két főördög párbeszéde az ember időtlen megszületésének alkalmából

Részlet Mikhaïl Naimy: Mirdad könyve című munkájából

 

MIRDAD: Az ember időtlen megszületésekor ez a párbeszéd zajlott le két arkangyal között a világmindenség felső pólusán:

Így szólt az első arkangyal: Csodálatos gyermek született a Földre; és a Föld fénybe borult.

Így szólt a második arkangyal: Dicsőséges királya született a Mennyeknek, és a Mennyek zengenek az örömtől.

Első: Ő az Ég és a Föld egybekelésének a gyümölcse.

Második: Ő az örök egység – apa, anya, és a gyermek.

1. – Őbenne dicsőül meg a Föld.

2. – Őbenne igazul meg az Ég.

1. – A Nap az ő szemeiben alszik.

2. – Az éjszaka az ő szívében van ébren.

1. – Keble a viharok fészke.

2. – Ajka dalokkal van teli.

1. – Karjai a hegyeket ölelik.

2. – Ujjai elérnek a csillagokig.

1. – Csontjaiban tengerek hullámzanak.

2. – Ereiben napok áramlanak.

1. – Szája kovácsműhely és öntőforma.

2. – Nyelve üllő és kalapács.

1. – Lábai körül a holnap láncai vannak.

2. – Szívében hordja e láncok kulcsát.

1. – Még a porban ring ennek a gyermeknek a bölcsője.

2. – De az eonok pólyáiba van burkolva.

1. – Mint Isten, ő is ismeri a számoknak minden titkát. Mint Isten, ő is ismeri a szavak rejtélyét.

2. – Minden számot ismer ő, csak a szent számot nem, mely az első és az utolsó. Ismer minden szót, csak a teremtő Igét nem, amely az első és az utolsó.

1. – De meg fogja ismerni a számot és az Igét.

2. – Csak akkor, ha lábai már nem járnak a tér úttalan útjain; csak akkor, ha szemei már nem az idő ijesztő üregeit fürkészik.

1. – Csodálatos, igen, csodálatos a Földnek e gyermeke.

2. – Dicsőséges, igen, dicsőséges az Egeknek e királya.

1. – Az, akinek nincs neve, az Ember nevet adta neki.

2. – És ő, az ember, Istennek nevezte azt, akinek nincsen neve.

1. – Az ember Isten szava.

2. – Az Isten az ember szava.

1. – Dicsőség annak, kinek szava ember.

2. – Dicsőség annak, kinek szava Isten.

1. – Most és mindörökké.

2. – Itt és mindenütt.

Így beszélgetett a két arkangyal a világegyetem felső pólusán az ember időtlen születésekor.

Ugyanakkor két főördög is beszélgetett egymással a világegyetem alsó pólusán, így szólt az első: Egy bátor harcos lépett a sorainkba Az ő segítségével győzni fogunk.

Így szólt a második főördög: Mondd inkább, hogy egy nyavalygó és siránkozó gyáva született. Árulás van a homlokára írva. És szörnyű az ő gyávasága, és rettenetes az árulása.

1. – Rettenthetetlen és vad az ő tekintete.

2. – Könnyekkel teli és bátortalan az ő szíve. De félelmetes ő a bátortalanságában és a könnyeivel.

1. – Elméje éles és állhatatos.

2. – Lusta és ostoba a hallása. De veszélyes lustaságában és ostobaságában.

1. – Gyors és pontos az ő keze.

2. – Tétovák és lomhák az ő léptei. De rémisztő lomhaságában és vészt hozó tétovázásában.

1. – A mi kenyerünk acél lesz az idegeinek. A borunk tűz lesz a vérének.

2. – Kenyeres ládáinkkal minket fog megkövezni, boroskancsóinkat a mi fejünkön fogja széttörni.

1. – A kenyerünk utáni vágy és a borunk iránti szomjúsága lesz a harci szekere.

2. – Csillapíthatatlan éhségével és olthatatlan szomjúságával legyőzhetetlen lesz, és lázadást fog szítani a sorainkban.

1. – De a halál lesz a kocsi vezetője.

2. – Ha a halál lesz a kocsi vezetője, ő halhatatlanná válik.

1. – Hová vezeti őt a halál, ha nem a halálba?

2. – Oh! A halált annyira ki fogják fárasztani az ő állandó siránkozásai, hogy végül az élet táborában fog kikötni vele.

1. – Talán a halál a halál árulója lesz?

2. – Nem. Az élet lesz hű az élethez.

1. – Majd a mi ritka ízletes gyümölcseink fogják csiklandozni az ínyét.

2. – Ő olyan gyümölcsök után fog vágyakozni, amelyek nem nőnek ezen az égtájon.

1. – Szemeit és orrát majd a mi gyönyörű és illatos virágaink fogják csábítani.

2. – Az ő szemei más virágokat fognak keresni, és orra más illatokra vágyik majd.

1. – Hallását édes, noha távoli melódiákkal bűvöljük el.

2. – De az ő hallása más kórus felé fordul majd.

1. – A félelem majd rabszolgánkká teszi.

2. – A remény megvédi majd a félelemtől.

1. – A fájdalom majd a mi igánkba hajtja.

2. – A hit megszabadítja a fájdalomtól.

1. – Alvását megtöltjük rejtélyes álmokkal, és titokzatos árnyékokkal szórjuk tele éber útjait.

2. – Képzelőereje feloszlatja majd az árnyékokat, és megfejti a rejtélyeket.

1. – Mindenestre számíthatunk majd rá, mint közülünk valóra.

2. – Ha akarod, akkor vedd úgy, hogy közülünk való, de sorold őt ugyanakkor ellenségeink közé is.

1. – Lehet-e egyszerre közülünk való és ellenségünk is?

2. – Magányos harcos ő a csatatéren. Egyetlen ellenfele pedig a saját árnyéka. Ahogy változik az árnyéka, úgy változik a csata is. Velünk van ő akkor, amikor az árnyéka előtte jár. És ellenünk van, ha az árnyéka mögötte van.

1. – Hát akkor miért nem tartjuk állandóan háttal a Napnak?

2. – De ki lesz az, aki a Napot állandóan mögötte tartja majd?

1. – Ez a harcos kész rejtély.

2. – Ez az árnyék kész rejtély.

1. – Üdv a magányos lovagnak.

2. – Üdv a magányos árnyéknak.

1. – Üdv neki, amikor mellettünk van.

2. – Üdv neki, amikor ellenünk van.

1. – Most és mindörökké.

2. – Itt és mindenütt.

Így beszélt a két főördög a világegyetem alsó pólusán az ember időtlen születésekor.

 

 

A Föld minden teremtménye közül csak az ember kettős lény

 

A Föld minden teremtménye közül csak az ember kettős lény: teste és tudata ebből a természetből való, itt keletkezett, és ezért halandó; mikrokozmosza halhatatlan, „Isten nemzetségéből való”, de az isteni szellemmel való kapcsolat nélkül, mert az egy kis atomi „szikra”, a szellemszikra kivételével teljesen visszahúzódott belőle.

 

Két világ találkozik tehát az emberben, melyek egymás számára tulajdonképpen idegenek. Mintegy ideiglenesen lettek egymáshoz kapcsolva, egy megmentési terv alapján. Az ember élete e két világ szakadatlan, fájdalmas és leleplező összecsapásai közepette játszódik le. Egyrészt tudat alatti, csak múltbéli isteni eredetéből magyarázható ösztön unszolja boldogságra és jólétre, ami az eredeti világban lett volna a sorsa. Szabadságra, egyenlőségre és igazságra vágyik, és személyisége egész törekvésével a megálmodott Paradicsomot ezen a múlandó világon próbálja megteremteni.

Másrészt az én-ember önző életét éli, szüntelenül önérvényesítésre és önigazolásra törekszik, s arra kényszerül, hogy helytálljon és fenntartsa magát a mindennapi élet csataterén.

Így jut az ember fájdalmon és szenvedésen keresztül tapasztalathoz, a tapasztalaton keresztül tudathoz, s a tudat segítségével én-személyisége határainak megismeréséhez. Felteszi az élet értelmének a kérdését, kutatni, keresni kezd.

Így van a mikrokozmikus lény a születés és halál, az ok és okozat törvényeihez kötözve. Ez pedig addig folytatódik, amíg számtalan megtestesülés tapasztalati kincse révén egy eléggé tudatos személyiség nem keletkezik a mikrokozmoszban, amelyik képes lesz megérteni anyaghoz kötöttsége okát, s képes lesz ezt a köteléket eloldani. Kötöttsége okát azonban nem környezetében fogja megtalálni, hanem saját magában. Az öndicsőítésre irányuló életerőt és az ebből keletkezett önfenntartó személyiséget le kell győzni és fel kell adni, hogy az élő lélekember megint elfoglalhassa a neki járó helyet. Az emberi élet megmásíthatatlan célja ebben a természetben tehát az eredeti isteni ember újramegalkotása.

 

 

Változó és örök természetrend – a két létezési rend

 

A Lectorium Rosicrucianum tanításai a „két természetrend tanán” alapszanak.

 

Először is van a számunkra ismert világ természetrendje, amely egy szükségrend és átjáróház, s egyaránt magában foglalja a halottakat és az élőket. Ebben a természetrendben minden alá van rendelve a megszületés, a létezés, a halál és az újjászületés keringő váltakozásának.

Másodszor van egy eredeti, isteni rend.

Az előbbi létezési terület a múlandóságé, a felemelkedés, a virágzás és a hanyatlás, vagyis a „dialektika” világa. A másik az örökkévalóság birodalma, az állandóság vagy „statika”, amelyet a Biblia a „Mennyek Országának” nevez. Ez utóbbinak egy utolsó maradványa egy isteni szikra vagy „szellem-szikra atom”, amely a szívben szunnyad. Ez az alapelv sokakban egy megmagyarázhatatlan sóvárgás érzést kelt, egyfajta honvágyat a régen elveszett eredeti állapot után, amely az Atyával, az Istennel való egység a halhatatlanság birodalmában.

 

 

Az ember kettőssége

 

A természetvallásos ember úgy véli, hogy halála után megérkezik az igazi mennyei területekre, és ott örökké létezik majd; míg az okkult ember azt hiszi, hogy dialektikus énlénye valamiféle végtelen fejlődés alapja lehet és lesz.

 

Ez egy rendkívül fontos pont, amellyel mindig számolnunk kell, s amelyre az ős-Gnózis, – Hermész Triszmegisztosz ötödik könyve nyomán – évezredek óta újra és újra felhívja a figyelmet. Ezért mondják:

Minden test a változásnak van alávetve, de nem minden test feloszlatható. Vagyis nem minden test képes egy magasabb rendbe feljutni. Ezzel a lehetőséggel csak egyes testek rendelkeznek.

Nem minden teremtmény halandó, nem minden teremtmény halhatatlan. Ami feloszlatható, az múlandó; a tartósan változatlan: örök. Ami ismételten megszületik, az ismételten el is pusztul; ami viszont egyszer és mindenkorra lett, az sohasem semmisül meg, és nem is lesz semmi más sem.

Mit akar a Hermészi tan ezzel megértetni? Többek között azt, hogy az egyetemes kozmoszban minden alakmegnyilvánulás változó tárgyat jelent. Pontosan meg kell azonban figyelniük, hogy kétféle változás van, a változásban kétféle fejlődést kell megkülönböztetni. Vannak alakban megnyilvánult lények, amelyek valójában folyamatosan fejlődnek és tökéletesednek, erőről-erőre és dicsőségről-dicsőségre haladnak tovább. Vannak azonban olyan lények is, melyek maradéktalanul a teljes és abszolút múlandóságnak vannak alávetve. El kell tehát fogadnunk a törvényt, hogy nem minden lény halandó, és nem minden lény halhatatlan. Minden lénynek választania kell és választhat az élet és a halál között! Nekünk, a mi létállapotunkban pillanatnyilag még megvan a lehetőségünk a döntésre. Választhatunk a magasabb értelemben vett igazi élet és a halál között.

Az életre, az egyetlen életre azonban Önök szintén nem tehetnek szert minden további nélkül. A fejlődésnek vannak olyan állapotai, amikor az igazi életmenetet annyira támogatják és előreviszik, hogy a halál már nem képes rajtaütni. A fordított helyzetben viszont a halálba süllyedés annyira előrehaladott, hogy az életet már nem lehet megragadni. Az ifjú Gnózis ezt mindig is tanulói elé tárta, és megmondta, hogy a másvilági területekre kerülők teljes mikrokozmikus kiürítése abszolút tény.

És ezt igazolja az ős-Gnózis röviden és velősen. A dialektikus embert biológiai állapotában a halál bármelyik pillanatban, szinte a másodperc töredéke alatt elragadhatja. Hiszen a halandó és oly elesett test bármely pillanatban megsemmisülhet. Ami ismételten megszületik, az újra meg újra el is pusztul.

Ezzel szemben létezik az egészen más embertípus, az állandó, vagy mennyei ember. Ez a típus megváltoztathatatlan és örök. Ami viszont egyszer s mindenkorra lett, a szó magasabb értelmében, az soha sem semmisül meg, és nem is lesz semmi más sem.

Szóval világosan megmondják, mennyire szükséges Krisztus követése, vagyis miért szükséges a rózsakeresztet a vállunkra venni és az ösvényre térni, s így transzfigurálással a halál embertípusát az élet embertípusává változtatni.

Ez az ötlet, amelyet minden idők Gnózisa hirdetett, bizonyos tekintetben nagyon is megdöbbentő; például látva azt, hogy néhány milliárd lény valójában teljesen a haláltípusba merül, és folyamatosan abban létezik. Másrészt ez az ötlet óriási, magasztos és elutasíthatatlan, ha szem előtt tartjuk a mindenségi megnyilvánulás alapjait: Istent, kozmoszt és embert. A mindenség, a kozmosz, Isten alakmegnyilvánulása azért jött létre, hogy általa Isten teremtménye olyanná váljon, mint Isten.

Isten teremtménye mögött ott az ösztönző parancs: „Legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes!”

Ahhoz, hogy ennek a pompás, isteni hívásnak eleget tehessen, az ember kettős lelket kapott. Az a rész, mely az érzékszervekkel észlel, halandó; a másik, mely az értelemnek felel meg, halhatatlan. Az érzékszervi lélek az önkéntelenül-természetesen reagáló rész, a valódi természetlélek, mely például melegre és hidegre, világosra és sötétre, minden dologra, törvényre és helyzetre válaszol, ami a természetben előáll. A hőmérséklet csökkenése arra készteti Önt, hogy felöltözzön, a hőség az ellenkezőjére ösztönöz. Az ember természetlelke a valódi eonikus lélek. Együtt sodródik a természet minden változásával, bejárja a természet minden útját, és a természetnek engedelmeskedik, hogy ebből a legnagyobb nyereségre tegyen szert, hogy a lényt, amelynél közvetítőként lép fel, olyan állapotba hozza, hogy az a kozmoszon át Istenhez menjen, és az egyetlen célt, az Istenre irányulást biztosítsa.

E cél megvalósítása érdekében létezik az értelemnek megfelelő másik lélek. Ez az értelemlélek a bölcsesség birtokosa, amelyet Isten, a Szellem megragadott, amely a Szellemmel van kapcsolatban. És az a helyzet, hogy az eonikus vagy természetléleknek az értelemlélek vagy szellemlélek vezetése alatt kell a mindenségen áthaladnia. Az eonikus lélek önkéntelenségét és természetes viselkedését a szellemléleknek kell kormányoznia.

 

 

Szellemlélek

 

Egy gnosztikus szellemi iskola tanulóösvényének elsősorban az a célja, hogy az igazi, halhatatlan lelket felébressze szendergő állapotából. Mihelyt a lélek felébred halálos álmából, helyreáll a kapcsolat az Egyetemes Szellemmel, Istennel.

 

A szellem és a lélek, Isten és ember e megújított kapcsolata a Másik dicső feltámadásában, az elveszett fiú, a bennünk lévő igazi ember atyai házba való visszatérésében bizonyosodik be. Az a lélek, amely ezt a kapcsolatot ünnepelheti, ezt az egyesülést azzal, akit az egyiptomi ős-Gnózis Pimandernek nevez, az a szellemlélek. Ez Ozirisz (a szellem) és Ízisz (a lélek) egysége, Krisztus-Jézus egysége, az Atya és a Fiú egysége. Ez Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzőjének beteljesedése, a mennyei vőlegény és a mennyei menyasszony egybekelése.

Isten az örök, a megváltoztathatatlan. A kozmosz ellenben fajtáját és feladatát tekintve szüntelen mozgás és változás. Ezek szerint a szellemlélek, az Istentől való, megváltoztathatatlan és halhatatlan; a természetlélek ellenben – mint a természet maga – változó és halandó, önmagát feloszlató, állandóan alkalmazkodó és önmagát szüntelenül változtató.

Ha tehát az emberlét két típusáról beszélünk – és a Hermészi filozófia erre kívánja felhívni a figyelmünket -, akkor teljesen világos, hogy a változásnak és a halandóságnak alávetett embertípus csak természetlélekkel rendelkezik és teljesen ebből él, s emiatt benne a szellemlélek nyugvó állapotba került. Ennek következtében az ilyen ember létéből teljesen hiányzik az értelem. Minden tekintetben az értelmetlenség, az értelemnélküliség, a változandóság, a halandóság jegyeit viseli. Ez a típus csupán természetes létet folytat, és már semmiképpen sem istenmegvalósító.

A Szentírás azonban azt tanítja, hogy az ember Isten dicsőítésére teremtetett! Ezért int minket a hegyibeszéd a Máté-evangélium 5. részében: „Úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.”

Az eredeti szövegben világosan, hermétikusan ez áll: „megvalósítsák”. A bibliafordítók ezt nem értették. Vallásos jellegük miatt értették, hogy valaki Istent dicsőíti, vagyis háláról tanúskodik, de nem tudták megérteni, hogy valaki Istent megvalósíthatja. Ezért fordították a szót „megdicsőítésnek”. Azt jól tudjuk, hogy az egyházak ezt a megdicsőítést hogyan értik.

Mit kell tehát tennie a természetnek – és így a halálnak – alárendelt teremtménynek? Nos, ez kézenfekvő. A nyugvó szellemlelket, az értelemleiket újra életre kell keltenie, tevékenységre kell késztetnie. Ez a lélek nem halhatott meg, mert halhatatlan, de teljesen hatástalan lett, mert a test énje csakis a természetlélekre hallgatott, ezzel létét megrontotta, magát pedig mérhetetlen szenvedésre ítélte. De minden szerencsétlenségben van valami szerencse is.

Ami szenved, az tapasztalatokat is gyűjt. A tapasztalat a szenvedés és gyakran kibírhatatlan fájdalom gyümölcse. A szenvedés, amit oly jól ismernek, egy alapvető őshalhatatlanság félreismerhetetlen jele.

A csupán állati teremtmény érzi ugyan a fájdalmat, de szenvedést nem ismer. A fájdalom mindig testi tapasztalat, így csak ritkán befolyásolja a belső állapotot. Aki fájdalmat érez, az hirtelen megváltozik. A durva ember a fájdalmak miatt ideiglenesen engedelmessé válhat. A fájdalommal járó betegség a hirtelen haragú, heves vérű embert kezessé és csendessé teszi.

A szenvedés azonban mindig a lélekkel rokon! A szenvedés lelki panasz. Persze nincs kizárva, hogy akinek fájdalmai vannak, az ugyanakkor szenved is. Akinek viszont csak fájdalmai voltak, az megszűnésük után a természet napirendjére tér. Természete nem tagadhatja meg magát. Az igazi szenvedés azonban mélyen bevésődik, és sok esetben tisztítóan hathat. Emiatt a szenvedés tapasztalata és ennek következménye az ember mai állapotában kétségtelenül az egyetlen, abszolút módszer, amellyel a természetlelket testvére hívására, a szellemlélek felhívására, az élő halottak sírjából való feltámasztására lehet kényszeríteni, hogy ezután a mentőterv szándékai szerint a szellemlélekre ruházza át az Ön élete vezetését, hogy a halhatatlanság őslénye a transzfigurációban újra igazolhassa, bizonyíthassa magát.

Ha Ön felébreszti szellemlelkét, és átadja neki élete vezetését, akkor nem kell már kételkedéssel telve töprengnie, hogy léte a halálnak lesz-e alárendelve, mert ekkor Ön birtokába jutott az egyetlen igaz életnek. Jámborság és istenfélés kelti a szellemlelket újra életre, és vezeti a tisztulás segítségével a mindenség-megnyilvánulás hármas szövetségébe, amely: Isten, kozmosz és igazi ember. Reméljük, hogy Önök is hamarosan belépnek ebbe a hármas szövetségbe. „Boldogok a szellemben szegények, mert övék a mennyeknek országa.”

Csak az találja meg tehát az igazi nyugalmat, aki az értelemlelket, a szellemlelket újra és teljesen életre keltette. Ezt a kijelentést az olvasó valóban egy Hermészi alaptörvénynek veheti. Hallgassa csak, mit mond Hermész ötödik könyve erről:

Az elme Istenben van; az értelem az emberben van; az értelem az elmében van; az elme nem érzékeny a szenvedésre.

Az elme – így állapítottuk meg – Pimander, maga a szellem. A szellem, az elme, Istenben van. Az értelem, az értelemlélek az emberben van; az értelemlélek az elmében van. Más szóval: az emberben lévő értelemlélek ugyanakkor kapcsolatban van a szellemmel, Pimanderrel, aki szintén ebben az emberben van és ettől való. Pimander tehát minden szenvedés fölött áll. Ha Ön az ösvényen továbbhaladva megtalálja, felébreszti és szabaddá teszi Pimanderét, akkor vele együtt Ön is minden szenvedés fölött áll.

Ez a megnyilvánulás kétféle: egyrészt a mikrokozmosz hétszeres magsugárzása ölt alakot azáltal, hogy belép a főszentélybe; később pedig, miután végbement a (halandó lélek önfeláldozása által lehetővé tett) megszenteltetés, a tökéletes, nagyszerű mennyei ember, a belső Krisztuslény feltámad a természet sírjából, az ősatomból, a mikrokozmikus Föld középpontjából. Ez a fejlődés tehát teljesen krisztocentrikus, azaz Krisztus-központú. Krisztus keresztre feszítése (azaz az isteni világosságnak a bűnös, halandó személyiségbe való belemerülése) után leszáll a Föld középpontjáig, hogy miután ott véghezvitte üdvözítő művét, sírjából feltámadjon.

Vizsgálja csak meg magát, hogy életében jól ismeri-e még a fájdalmat és szenvedést a megbeszéltek értelmében! Szüksége van-e még a fájdalomra és ennek következményére, a szenvedésre, mint tapasztalatra? Akkor úgy jó, mert az abban rejlő tananyagot semmilyen más módon nem tudja megtanulni.

Persze butaság és irgalmatlanság lenne valakinek fájdalmat és szenvedést kívánni. Ha azonban a Hermészi bölcsességet ebben a tekintetben megértette, akkor mindig is bensőségesen hálásnak kell lennie az értékes tapasztalatokért, amelyekben a szenvedés segítségével részesül. Hálája akkor abból a tényből eredhet, hogy a nyugvó szellemlélek, a sivatag homokjában fekvő szfinx hangja még képes beszélni Önhöz, bizonyos hatást kifejteni, s így lényegében él! Ezért mindig meg kell figyelniük, hogy tapasztalataik folytán fájdalmat élnek-e át, vagy szenvednek. Hiszen a fájdalom csupán állati reakció, tehát önkéntelen és értelem nélkül való, míg a szenvedés a megkötözött értelemlélek válasza. Hogyan tudhatják meg, hogy fájdalmat tapasztalnak vagy szenvednek? Nos, erre rájöhetnek a dolog következményeiből. Fájdalom, minden más nélkül, ellenállást, feleselést, haragot, gyűlöletet és bosszúvágyat kelt. A fájdalomra a kéz ökölbeszorítása a felelet. A fájdalom mindig az én-ember önfenntartási, önérvényesítési ösztönének összpontosításához vezet. A szenvedés viszont a megszabadító életre való vágyakozást éleszti fel. A szenvedés mindig magával a szeretettel van kapcsolatban. Mindenekelőtt a szánalommal. Szenvedés által tanulja meg az ember kimondani a pompás szavakat: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!”

 

 

Pimander

 

Pimander (görögül Polimandrész): az életre keltő szellem, aki az újjászületett lélekembernek – és általa – nyilvánul meg.

A szenvedés következtében a megbocsátás természete keletkezik az ember szívében, s az ember számára tágra nyílik a mennyei rózsakert, amelyet az értelemlélek választ lakóhelyéül, ahol Pimandert szabad látnia. Ezt a szenvedést és ezt a vigaszt kívánjuk mindannyiójuknak teljes szívünkből.

A szenvedés persze járhat testi fájdalommal is, és ez olykor rendkívül hasznosnak mutatkozhat az ember számára. De akkor ne álljanak meg a fájdalomnál, hanem testi nehézségeikhez mindig a lélek felől, a szenvedés felől közeledjenek. Ha így emelkednek ki az elmében, akkor egy adott pillanatban legyőznek minden fájdalmat, és mint megállapítottuk: kiszállnak minden szenvedésből. Ha aztán ezek után megértették Hermész ötödik könyvéből a megbeszélteket, ha mindez Önöket a helyes módon érintette meg, akkor belülről ismerik a boldogságot, a jámborságot és az istenfélést, valamint igazán szeretik az egyetlen bölcsességet.

 

 

Testünk a szellem temploma – vagy a lélek börtöne?

 

Voltaképpen mi a célja az emberi testnek? A válaszok ellentmondók: az egyik véglet a testet a szellem templomának, a másik a lélek világtalan börtönének tartja. Az előbbi szerint a fogságból kizárólag e testre támaszkodva lehet szabadulni, az utóbbi szemében pedig épp az anyagtest a nagy akadály. A test tehát egyrészt szükségesnek, másrészt koloncnak tűnik.

 

Shankara hindu filozófus azt közli A megkülönböztetés ékességében, mely a Védák és az Upanisádok tanát tartalmazza: „A szabadulásra semmi reményed sincs, amíg magadat testeddel és érzékeiddel azonosítod. Alapjában véve ez a tudatlanság okozza a születés és a halál körforgását. Komolyan arra törekedj tehát, hogy ennek véget vessél.”

Jézus szerint: „Ha a kezed vagy a lábad megbotránkoztat téged, akkor vágd le, és dobd el magadtól. Jobb neked, ha csonkán vagy sántán mégy be az életbe, semhogy két kézzel és két lábbal vettetel az örök tűzre. Ha pedig a szemed botránkoztat meg téged, akkor vájd ki, és dobd el magadtól.” (Máté 18.)

Ez is azt akarja világossá tenni: aki nem szakad el a test dolgaitól, az igazi megszabadulásról ne is álmodjék.

 

Isten temploma

Másfelől viszont a test mégsem lehet teljesen felesleges, sőt mintha nagyon is fontos szerep jutna neki – ez derül ki Pál szavaiból, amikor egyebek között így ír: „Nem tudjátok-é, hogy a ti testetek a bennetek lakozó szent Szellem temploma, melyet Istentől nyertetek?” (1Kor. 6:19)

Máshol: „Ha valaki az Isten templomát megrontja, megrontja azt az Isten. Mert az Istennek temploma szent, ezek vagytok ti.” (1Kor. 3:17)

Továbbá: „Mert ti az élő Istennek temploma vagytok, az mint az Isten mondotta: Lakozom bennök és közöttük járok; és leszek nékik Istenök, és ők én népem lesznek.” (2Kor. 6:16)

Nos, mi tehát az emberi test célja, és milyen feladatot lát el az ösvényen járó számára?

Az Egyetemes Tan közli, hogy az Isten képére és hasonlatosságára teremtett háromszoros isteni ember a bűnbeesés következtében elveszítette testiségét, léleklényét és az Istennel való szellemkapcsolatát. Kiürült mikrokozmoszában csupán egy csökevényes szellem- szikra-elv maradt meg. Mivel azonban Isten szereti teremtményeit, egy mentő tervet készített számukra.

E terv alapján egy új lény fejlődött ki, mely szinte szervátültetés módjára az isteni ember helyére került az üres mikrokozmoszban. Az így keletkezett egység azt a határozott feladatot kapta, hogy Isten bukott gyermekének segítsen visszatérni eredeti dicsőségéhez.

 

A szabad akarat

Ez az új lény nem más, mint a jelenlegi dialektikus ember, akit Isten szabad akarattal ruházott fel, hogy új fejlődési folyamatában szabadon dönthessen. E csodás ajándék azonban nagy veszélyeket is rejt, mert az ember szívében két erő lakozik. Az egyik a test kívánságait szolgálja, a másik viszont a szellemszikrából, a mikrokozmoszból ered. Az embernek szakadatlanul e két erővel kell küszködnie. Ha a test erőinek enged, akkor vét tulajdonképpeni megbízatása ellen – amely szerint Istenné kell válnia -, tehát a végesség és a halál útján bandukol. Ha a szellemszikrára hallgat, úgy az örökkévalóság, az élet mellett dönt. A szellemszikra tiszta fényében a választás nem tűnik nehéznek; de az önzés és az önszeretet káprázatában az ember folyvást a testiséghez fűzi magát, és a múlandó világot tartja igazi hazájának.

Sok-sok szenvedéssel és fájdalommal teli földi élet árán végül mégis megtanulja a szellemszikra hangját figyelembe venni, megtanulja megkülönböztetni, mi az, ami az élethez, és mi az, ami a halálba visz. Így megérti, hogy teste egy nélkülözhetetlen jármű és anyagi burok, mikrokozmosza ruhadarabja, melyben a régi, énközpontú ember új emberré alakulhat. Megérti Pál kijelentését, miszerint a test Isten temploma.

 

A transzfiguráció a testben kezdődik

A transzfiguráció folyamata az emberi testben megy végbe. Aki a transzfiguráció útját járja, annál a test Isten akaratának kivitelezőjévé, eszközévé válik. Az ember ráeszmél eredeti megbízatására, és egész lényével – a testével is – a mikrokozmosz szolgálatába áll. Az ezáltal végbemenő átalakulás vezeti őt – ha művét bevégezte – még anyagi életében a szabadságba és az örök életbe.

Pál azt mondja a halottak feltámadásáról szóló írásában:

„Az első ember földből való, földi; a második ember, az Úr, mennyből való. Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban. Mikor pedig e romlandó test romolhatatlanságba öltözik, és e halandó halhatatlanságba, akkor beteljesül amaz ige, mely meg vagyon írva: elnyeletett a halál diadalra.” (1Kor. 15: 47, 42, 54).

 

A test, mint tutaj

Bár Buddha itt következő hasonlata eredetileg az ösvény számára alkotott tan célját szemlélteti, egyúttal fényt vet a test szerepére is. „Mint amikor a vándor széles folyóhoz ér, melynek innenső partja veszéllyel teli, a túlsó viszont biztonságos; ám nem lát átkelésre alkalmas lehetőséget. Ekkor bizonyára felötlik benne, hogy ha tutajt építene, azzal biztosan átjutna a másik oldalra.

Nos, ha megépíti a tutajt, és átkel vele a folyón, ezt gondolhatja: Nocsak, milyen hasznos jószág ez a tutaj! Mi lenne, ha a hátamra venném, és mindenfelé magammal vinném?

Hát ez semmiképpen sem lenne bölcs dolog, barátaim. Ha ellenben a tutajt a partra húzná vagy hagyná elúszni, és nélküle indulna tovább, akkor bánna a tutajjal úgy, ahogyan kell. Bizony, a tant tutajnak készítettem nektek az átjutáshoz, nem pedig azért, hogy görcsösen belekapaszkodjatok.”

Ahogyan ebben a példában a tutaj nélkülözhetetlen a cél eléréséhez, úgy az ember teste is egy szükséges ház, melyben a transzfiguráció – az ember legmagasztosabb munkája – végbemehet.

E munka végeztével viszont ez a test betöltötte feladatát.

 

A Lectorium Rosicrucianum egyik célja annak magyarázata, hogy vissza kell térni az isteni természetrendbe a „szellemtől való újjászületés” folyamata révén (János 3:8), ahogyan azt Jézus közölte többek között Nikodémussal. Ez az újjászületési folyamat, vagy „transzfiguráció”, a „naponta meghalás” révén válik lehetségessé, ahogy Pál nevezte a folyamatot (1 Kor. 15:31). Ami meghal, az a régi természet, az én-tudatúság, és aminek fel kell ébrednie, az az isteni természet, a belső Krisztus. A Lectorium Rosicrucianum nemcsak tanításokat nyújt erről a folyamatról, de segíti és támogatja is tanulóit, hogy erőfeszítésüket még életük során megvalósíthassák.

 

 

 

2014/10. szám

 

 

Az egyszarvú és az alkémia

 

Az Unicornis, vagy Egyszarvú, a Szellemerő ősi szimbóluma. Az Egyszarvú fehér lóhoz hasonlatos, és csavarvonalas szarva a legfőbb célra való irányulást, a mindenség középpontja felé csavarodó spirálist, a lét egyetlen célja körül keringő galaxisokat jelképezi. Az Egyszarvú megállíthatatlan, szinte láthatatlan lény, és a legenda szerint csak az láthatja meg, aki saját mélységeibe elmerülve teljes csendben van. Főként szűzzel ábrázolják, mely a Szellemre nyitott lelket szimbolizálja. Hogy mit mesél még? Nézzünk picit a mélyére…

 

 

Az egyszarvú – az isteni erő jelképe

 

A különböző egyszarvú-legendák mind arról a szellemi fejlődésről beszélnek, mely az ember rendeltetéséhez vezet. Egy legenda szerint közönséges ember az egyszarvút nem pillanthatja meg, ilyenek előtt az egyszarvú nem mutatkozik.

 

Hasonló kép jelenik meg a Johann Valentin Andreae által írt Rózsakereszt Keresztély alkémiai menyegzője című szerzemény történetében is, amikor Húsvét előestéjén meghívót kap az alkémiai menyegzőre: a küldött megérkezésekor földrengésszerű vihar rengeti meg házát.

 

Alkímiai menyegző

A középkori rózsakeresztesek ezt a kifejezést használták a lélekembertől a szellemlélek-emberhez vezető transzfiguráció folyamatának burkolt megnevezésére.

„Istenből születtem” – állapítja meg a klasszikus rózsakeresztesek beavatási mantramjának első szakasza. Ha ennek tapasztalata – hogy ugyanis Istenből született – valakiben megjelenik, akkor az illető régi lénye az alapjáig megrendül. Ha a számára még láthatatlan szellem megérinti őt a szívében, akkor megérti, hogy életének nagyszerű rendeltetése van, mely végtelen célként fekszik előtte. Ráébred, hogy ő tulajdonképpen Isten ábrázolója. Hogy olyan tökéletessé kell válnia, mint az Atya, aki a mennyekben van, akiből ő, a jelölt született. E feladat megrengeti énjének félénken a lejtőhöz simuló, mégis dacosan a hegybe kapaszkodó házacskáját. Akit elér a szellem vihara, az megtapasztalja, hogy minden régi szokást és hétköznapi célt új mértéknek kell alávetnie, és ezzel az egyetlen nagy célnak alárendelnie. Így indul vadászatra: meg akarja fogni az egyszarvút.

 

Johann Valentin Andreae

a XVII. századi rózsakeresztesek kimagasló alakja, szerzetese. A Rózsakereszt Keresztély alkémiai menyegzője és más művek szerzője. A „Menyegző” leplezett formában leírja a transzfiguráció ösvényén haladó jelölt útjának minden nézetét. Johann Valentin Andreae, a középkori rózsakeresztesek atyja, tizenkilenc éven keresztül, 1620-tól 1639-ig volt a calwi Péter és Pál Várostemplom dékánja. A 17. században folytatott tevékenységük által a rózsakeresztesek és Calw városa között szoros kapcsolat fejlődött ki.

Őt tekintik a klasszikus rózsakeresztes iratok szerzőjének, amely művek nagyon mélyrehatóan foglalkoznak a rózsakeresztesek szellemi javaival.

A klasszikus rózsakeresztesek eszméi az úgynevezett Tübingeni Körben születtek meg, melynek Andreae ifjú kora óta tagja volt. Ehhez a körhöz tartozott többek között Tobias Hess, aki Paracelsus követőjeként vált ismertté, valamint Christoph Besolt, a tübingeni egyetem jogászprofesszora. Besolt-ot a 17. század első felének legnagyobb német jogtudósaként tartották számon.

Andreae korának számos olyan jelentékeny személyiségével állt kapcsolatban, mint pl. Johannes Amos Comenius, Johannes Kepler, Johannes Arndt, August von Lüneburg herceg és az itáliai Tomaso Campanella.

 

A szűzies lélek

Egy másik legenda azt meséli: Az egyszarvú egy csodás, nagyon ritka, értékes állat. Számtalan vadász kergeti, anélkül, hogy sikerülne elejteniük. Ha viszont egy tiszta szűz megy az erdőbe, és nyugodtan leül egy fa alá, akkor az egyszarvú maga megy oda hozzá, és szelíden a szűz ölébe hajtja a fejét: az egyszarvú foglyul ejteti magát. Csak egyetlen vadász tartozik a szűzhöz. Négy kutyájával ez is az egyszarvúra vadászik, és a szűz felé tereli, akivel aztán az egyszarvú szívesen foglyul ejteti magát.

Az ember birtokleső, elsőségre törekvő lelke az egyszarvút, a szellemet sohasem lesz képes megfogni. Számtalan ilyen vadász hajkurássza sikertelenül a valóság erdejében. Kizárólag az új lélek, a „tiszta szűzzé” vált lélek képes az egyszarvú lépteit maga felé irányítani. Ennek olyan léleknek kell lennie, mely minden földiségtől mentes, amely többé semmilyen földi érdeknek és szenvedélynek nem szolgáltatja ki magát, tehát szűziesen tiszta. Nyugodtan ül a valóság sötét erdejében. Minden régi elmúlt, és íme: újjá lett minden.

„Jézusban meghalunk” – mondja a klasszikus rózsakeresztesek beavatási képletének második szakasza. Az olyan lélekkel pedig, amelyben minden régi meghalt, az egyszarvú önkéntesen, szívesen foglyul ejteti magát, mert tudja, hogy őhozzá tartozik. Az új lélekbe új erőként és új életrendként beáramlik a szellem, hogy egyesüljenek. Csak amikor az ember semlegessé vált minden földi befolyással szemben, mentessé vált a rokonszenv és ellenszenv kényszerétől, vagyis tárgyilagossá lett, akkor jön el az egyszarvú, a szellem, hogy megünnepelje vele az alkémiai menyegzőt. Mária, a szűz, fogadja a Szent Szellemet.

Sok középkori festményen a szűz képében, akihez az egyszarvú közeleg, Máriát lehet felismerni, míg az egyszarvút a Krisztusnak veszik, akitől a szűzben új élet fogan. A bibliai történetben a Szent Szellem közelgését és fiának megszületését Máriának Gábriel arkangyal, Isten küldötte jelenti be. Gábriel Istennek egy ereje, mely az ember újjászületett lelkében hat, és az embert annak a biztos reményével, sőt bizonyosságával tölti el, hogy a szellem benne fog lakozni. Az egyszarvú legendájában az egyetlen vadász, aki szövetkezett a szűz Máriával, nem más, mint Gábriel, négy kutyája pedig az ember négy nagy erénye: igazság, igazságosság, irgalmasság és békesség. Mielőtt ugyanis a lélek szűzzé válhatna, az előkészület hosszú útját kell megtennie. Az embernek az építmény négyzetére kell helyezkednie, és négy fontos tulajdonságot kell kifejlesztenie:

1. Egyértelmű irányulást – az igazság erényét.
2. Viszálymentességet – a békesség erényét.
3. Összhangot a tevékenységek váltakozásában – az igazságosság erényét.
4. A csoportegység tudatát – az irgalmasság erényét.

Teljes, négyszeres természetes lényének az új lélek kialakulására és az alkémiai menyegző céljára kell irányulnia. A lélekember lényének ez a négy magától értetődő tulajdonsága, és annak a bizonyossága, hogy az alkémiai menyegzőt megünnepli, ez tereli a szellemet őhozzá. A legendában ábrázolt jelképek tehát nem mások, mint az alkémiai menyegző feltételei. A legfőbb és legalapvetőbb feltétel az, hogy az ember régi énlénye elhaljon. Csakis ezáltal fejlődhet ki az új, szűzi lélek. Ezt követi a személyiség négyszeres testének négy transzmutációja, átalakulása, amelyet a szellem vezet, amiért is bizonyos, hogy a mű sikerülni fog. Ímhol a négy kutya, Gábriel arkangyal vezetése alatt.

Így keletkezik az új lélekből, az átalakult testből és a szellemből egy új háromság. Most az egyszarvú, az isteni akarat odaadja magát az embernek, és sugárként tör elő annak homlokából. Az ember egyesült a szellemmel. Mint szellemlélek-ember egyszarvút ábrázol. Rendíthetetlen, „egyszarvú”, mert a szellem törvényeire irányuló akarattal dolgozik az emberiségért. A csavarvonalas szarv – a belőle áramló isteni akarat sugara – pontosan megegyezik a felettes természetből jövő csavarvonalban mozgó kozmikus áramlatokkal, melyeket befogad és továbbsugároz. Újjászületett a Szent Szellemből, ahogyan a klasszikus rózsakeresztesek beavatási képletének harmadik szakasza mondja.

 

A főpap

Az Egyetemes Tan arra oktat, hogy az akarat szó szerint mágikus lélektulajdonság. Az akarat a léleknek, s ezzel az életünknek nagy és féktelen mozgatója. Akaratával az ember képes egy eredetileg alaktalan és elvont mágneses erőt határozottá tenni és felhasználni. Az akarat minden életfolyamatnál számottevő, sőt a legtöbb esetben vezető szerepet játszik. Az akaratnak kell például a gondolatokat arra késztetnie, hogy valamire irányuljanak. Csak így keletkezhet egy gondolati elképzelés. Az akarat minden cselekvést megelőz. A rózsakereszt filozófiája ezért joggal nevezi az akaratot „főpapnak”. Isten fényszületése azonban csak akkor jöhet létre, ha az akarat odaadja, feláldozza magát. Ez Isten fényszületésének a kulcsa.

Az Egyetemes Tan alapvetően különbséget tesz a közönséges természet, vagyis a földre irányuló és a földi természetet fenntartani szándékozó ember akarata – valamint az Istenben lángra lobbant, megszenteltetett akarati képesség között. János 1. levelének 2. része közli a 17. szakaszban: „És a világ elmúlik, és annak kívánsága is; de aki az Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.” Ezen általában azt értik, hogy az ember a saját akaratával teszi azt, amit Isten akar. Ám ez természetesen lehetetlen! Régi tömlőkbe nem lehet új bort tölteni. Földi képességekkel lehetetlen mennyei munkát végezni. Isten akaratát teljesíteni tehát csak akkor lehet majd, ha az ember Isten akaratát új akaratképességként birtokolja. Ehhez a Szent Szellem első sugarát, mely az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának mágneses testében, s így a tanulóban is megjelenik, eleven erőként be kell engedni a tanuló főszentélyében lévő akarati és gondolkodási szervekbe. Hogy ez lehetséges legyen, ahhoz a tanulónak félre kell állítania saját akaratát. A tanulónak semmi ezzel a világgal kapcsolatos dolgot sem szabad akarnia többé, egész akaratát az isteni akaratnak kell alárendelnie. Akaratával a felettes akaratot kell szolgálnia, nem pedig alantas akaratával dolgokon és embereken uralkodnia.

Az ember akarata egy hatalmas tűz, egy rendkívül mágikus erő. Az ember bukását, bűnbeesését éppen ennek az egykor Isten által rendelkezésére bocsátott képességnek a helytelen használata, ezzel a tüzes, lendületes képességgel való visszaélés okozta, emiatt kellett elhagynia a dicsőség birodalmát. Ez a paradicsomi átok, amely csaknem elviselhetetlen terhével mind a mai napig nyomaszt és gyötör minket. Az átoktól csak egyetlen módon lehet megszabadulni, csak egyetlen úton lehet visszatérni az istenfiasághoz, amit Isten rendelt el az emberiségnek.

Ez az út talán valami módszer, előírások sora, melyhez igazodni kell? Vagy ismeret, valami filozófia? Esetleg meditálással és lemondással járó gyakorlatokat kell végezni? Elérhető-e ez a megszabaduláshoz vivő út imádkozással, vagy inkább humánus, emberbaráti életre kell törekedni?

Nem, semmiképpen sem. A paradicsomi átok hatástalanításának vagy semlegesítésének mindezen kísérleteinél az ember a régi akarat sötét tüzét veti be. Erre a haszontalan és veszélyes módszerre mondja a Szentírás: az ördögöt Belzebubbal akarja kiűzni.

A rózsakereszt által hirdetett út a transzfiguráció módszere. Ennek egyik nézeteként a szentségtelen akaraterőt fel kell számolni, ezt a sötétvörös tüzet el kell oltani, minden tartozékával és kellékével együtt. A természet akaratának ösztönző, hajszoló erejét a koponya hegyén meg kell feszíteni. Ahogyan Krisztus mondta tanítványainak: „Aki az ő életét elveszejti énérettem, az megtartja azt”.

 

A hit

Ezt csak erős hittel lehet megvalósítani. A „hit” a keresztény alkémia mágikus értelmében nem egy misztikus elmerülés a vérmes érzelmek világában, hanem azt jelenti, hogy az akaratot, az egész tudatnak ezt a kulcsát, az én alapját a Krisztus-tűzre kell rábízni. A hit a Szent Szellem tüzének lángjaiban végzett cselekvés. Aki így, az akarata átadásával veti bele magát a megszenteltetés tüzébe, az megszületik Istentől. Akit igazán Isten szelleme lobbantott lángra, az egy új „egyszarvú”, egyértelműen irányuló akaratképesség hatására cselekszik. Aki ennek az akaratnak van birtokában, az rendelkezik Isten akaratával. És megtapasztalja, hogy az egyszarvú az ő saját belső tulajdonságaként áll szolgálatába.

Mivel pedig ez a tulajdonság a főpap homlokáról kisugárzik, feladata végzése közben pedig fény villan fel onnan, a szimbolika ekkor is egyszarvúról beszél. Az akarat tehát a legdinamikusabb hatóerő a testalakban. Most már számunkra is világos, hogy a régi akaratot nem lehet átszellemíteni és kiművelni, nem lehet és nem szabad megdicsőíteni. Aki a saját bukott életénél jobban kívánja és szereti a szellemi élet felélesztését, az felmegy Golgotára, hogy miután ott kijelenthette: „elvégeztetett”, megünnepelhesse a feltámadást.

Ezt az utat kellett megtenniük az előttünk haladó testvéreinknek is. Ez az út mindenki számára a földiség leküzdéséből és a mennyeinek a felébredéséből áll. Nekik is cipelniük kellett a keresztet, mielőtt részesülhettek a győzelemben. Önző, személyes akaratukat meg kellett feszíteniük, és mindent maguk mögött kellett hagyniuk, ami a lelket a szenvedélyek és káprázatok földi szféráiba húzza le. Csak ekkor bontakozhattak ki szellemi erőik, hasonlóan a reggel fényességében kifeslő rózsához.

A mi szerzetünk – mondják a rózsakeresztesek – a teremtés első napjától kezdve létezik, amikor Isten szavára világosság lett, és létezni fog mind az idők végezetéig. Ez a világosság gyermekeinek a közössége, akiknek a teste világosságból van, és akik örökké a világosságban élnek.

 

Az önátadás

A fentiekkel kísérletet tettünk arra, hogy e hatalmas jelképről, az egyszarvú szimbólumáról fellebbentsük a fátylat. Ezekben az utolsó időkben, a nagy változásnak és új tájékozódásnak ezekben a napjaiban a Szerzet azokat keresi, akik készek a transzfiguráció útjára térni. Ez az az út, amelyen „néki növekednie kell, nékem pedig alább szállanom”. Ezek az emberek a századok során szerzett tapasztalatkincsük révén érettek lettek, betekintést nyertek az élet nagy összefüggéseibe, és ezzel megteremtődött önátadásuk alapja. Emiatt belülről képesek kimondani az egyetlen ima lángoló igéjét, amelyet a Krisztus hagyott az emberiségre, és amelynek mágikus ereje egykor megnyitja majd minden kapuk kapuját:

„Legyen meg a te akaratod, miként a mennyben, úgy a földön is”.

 

 

Rózsakereszt Krisztián alkémiai menyegzője I. olvasójához

 

Johann Valentin Andreae emlékére emeljük magasra a fáklyát, s világítsuk meg a gnosztikus rejtélyek területére vezető utat, hogy aki rá akar térni, az tisztában legyen a következményekkel.

 

Mindezt pedig a legszívesebben Rózsakereszt Keresztély alkémiai menyegzője segítségével tesszük. Ez a Rózsakereszt Szerzetének egyik legismertebb irata, s hozzátehetjük, hogy az egyik legvitatottabb is: mert nagyon sokan írtak, vitáztak és ábrándoztak már róla.

Értékét és jelentőségét sokan vitatták is. Vajon mit akart a szerző? Komolyan gondolta-e, vagy tréfa volt? Hajlamosak voltak az utóbbira gondolni, mindenekelőtt mert kitudódott, hogy Andreae a művet – úgymond – tizenhat éves korában írta, s mert a tartalom oly fantasztikusnak látszik, hogy manapság sikeres filmet csinálhatnának belőle.

Az alkémiai menyegzőben azonban részletesen, nagyon is pontosan leírják C.R.C. minden beavatását. Világosabban már nem is lehet. Minden felvilágosítást megadnak, a legcsekélyebb részletek kihagyása nélkül.

Ki volt, vagy inkább ki ez a Rózsakereszt Keresztély? Ez az igazi, eredeti ember ősképe, aki valóban keresztény, mert a Krisztust felszabadította önmagában azzal, hogy a kereszt útját bejárja a rózsa erejében.

 

C. R. C.

Christianus Rosae Crucis, azaz Rózsakereszt Krisztián nevének hagyományos latin rövidítése. Azt az embert értik rajta, aki a transzfigurációval visszajutott az igazi, halhatatlan emberlét állapotába. Az ösvény hét szakaszát a Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzője című könyv részletezi.

 

Ha a dialektikus ember meg akar szabadulni, akkor a megszabadulás ösvénye az ő számára az ötszörös Gnózis útja. Ez pedig a keresztút. A kereszt akkor keletkezik, ha két erővonal merőlegesen metszi egymást. Ez teljes változást, erők változását, alkémiai változást jelent.

A bennünk lévő rózsát össze kell kapcsolni igazi életterületével, a halhatatlanság térségével. A rózsát meg kell szabadítani a transzfiguráció keresztútja segítségével. Ezért beszélünk rózsakeresztről. Ezt a munkát Krisztus erejében, az univerzális élet elektromágneses erejében kell elvégezni. Mindenki Rózsakereszt Keresztély tehát, aki ezt az utat valóban végigjárja.

Akkor vagyunk rózsakeresztesek, ha ezt az utat, ezt az ösvényt véghezvisszük. Rózsakeresztesek leszünk, ha elkezdjük. Aki elkezd rátérni erre az ösvényre, az persze tapasztalatokra tesz szert. Az ilyen számára nagyon fontos tudni, hogy tapasztalatai és ennek következményei valóban az ösvénnyel járnak-e, hogy a lépcsőfokok megmászásánál nap mint nap helyesen reagál-e.

És íme, az ösvényen járó tanuló életének és tapasztalatainak abszolút hiánytalan leírását találja meg az alkémiai menyegzőben. A könyv nyelvezete, tartalma és szerkezete teljesen ennek a szándéknak felel meg. Aki azonban az ösvényre nem tér rá, akinek esze ágában sincsen ezt az utat bejárni, az a könyvet nem fogja megérteni. Mindenről lehet véleménye és sok mindent mondhat, de semmi helyeset sem.

Aki az ösvényen jár, s ezt az ösvényt tapasztalja, az a kívülállónak nem képes mindent pontosan megmagyarázni. Ezért ki kell jelentenünk, hogy az alkémiai menyegző – ha a kívülállónak úgy tűnik is – egyáltalán nincs elváltoztatva, elködösítve vagy leplezve. Világos bizonyítékokkal szolgál azoknak, akik az ösvényt maguk is tapasztalják.

Akkor fel lehetne tenni a kérdést, hogy van-e értelme erről olyanoknak beszélni illetve írni, akik nem részesülnek ezekben a tapasztalatokban. Azt válaszoljuk, hogy ez a könyv az ösvény kulcsa szeretne lenni. Aki megérti, hogy kulcsot kapott, az tudja, hogy ajtó is van, amelyhez a kulcs illik. Ahol ajtó van, ott háznak is kell lennie, ez viszont az emberiség háza: és ezt akarjuk tudatosítani. Ezt a házat nevezi Krisztus az Atya házának, ahol sok lakóhely van.

Az alkémiai menyegző az ebbe a házba vezető ösvényt írja le.

Az alkémiai menyegzőt három típus értheti meg:

1. aki megkapta a kulcsot,
2. a kezdő,
3. a tapasztaló.

Akinek kezében van a kulcs, az tudja, hogy van egy ház, mely vár rám: van egy örökségem. Bármely pillanatban beléphetek ide, csak komolyan kell akarnom. Már az ilyen ember is gazdag tehát, mert van ismerete, ha csak részben is.

Aki valóban elkezdi, a kezdő, kinyitja az ajtót és íme, kezdeti sejtelmei azonnal igazolódnak. Ha meglátja a ház első helyiségeit, akkor a többiek elképzeléséhez már nem kell sok találgatás.

A tapasztaló pedig olyan bizonyítékokra talál, amelyek a tapasztalatait és sejtelmeit messze felülmúlják. így lesz a tapasztaló aztán a birtokló.

Az alkémiai menyegző elvezérli ezen az egész, háromszoros úton – persze csak azt, aki valóban törekszik és fáradozik.

Nos, mint említettük, a könyv tartalma rendkívül fantasztikus. C.R.C. hét nap alatt különböző ceremóniákon és próbákon megy keresztül, hogy végül az Arany Kő lovagjává üssék. A hét napot bevezető és álom előzi meg. Továbbá hosszú, romantikus leírásokat is találunk, mint például a jelöltek erényeinek mérlegelését. Sok császár, király és főúr gyakran az első ítéletet, az első súlyt sem éri el, mire különböző büntetésekben részesül és elzavarják.

A tudósokat és nemeseket kigúnyolják, a jámbor urakat és vélt mágusokat leleplezik, kiderül, hogy népámítók és a bölcsek kövének utánzatát csak barkácsolják, mire ostorral zavarják le őket a mérleg serpenyőjéről. Mások fennhéjázók. Az egyik a mennyeket hallja zúgni, a másik Platón ötletvilágában lát, vagy Demokritosz atomjait képes megszámolni. Olyan is van, aki állítja, hogy feltalálta az örökmozgót.

Az önzés, beképzelés és hencegés feladása és abbahagyása azonban mindezek számára teljesen idegen fogalom, a vágyak halálát még egyik sem mondhatja elvégeztetettnek.

C.R.C. csakis nagy szerénysége és önismerete miatt arat diadalt.

Amikor próbái végére érve egy kis kápolnában a nevét kellene leírnia, azt írja:

„A legnagyobb tudás, hogy semmit sem tudunk.”

 

 

Az egyszarvú, az oroszlán és a galamb

Johann Valentin Andreae: Rózsakereszt Keresztély alkémiai menyegzőjéből – Jan van Rijckenborgh magyarázataival ellátva.

 

„Az előbb emberektől hemzsegő kert gyorsan kiürült, úgy hogy a vitézeken kívül már senki sem volt benne. Amikor pedig mindez megtörtént, és ötpercnyi csend uralkodott, megjelent egy szép, hófehér Egyszarvú, arany nyaklánccal, amelybe néhány betű volt vésve. A kúthoz lépett, és tisztelete jeléül első lábaival térdet hajtott az oroszlán előtt, melyet mozdulatlansága miatt kő vagy bronzszobornak tartottam. Ez azonnal megfogta a kardot, amelyet a karmai között tartott, s középen kettétörte, hogy – úgy emlékszem – darabjai a kútba merültek. Ezután addig ordított, míg egy fehér galamb a csőrében egy kis olajfaágat nem hozott, amelyet az oroszlán azonnal elnyelt, és megelégedett. Az Egyszarvú is örömmel tért vissza a helyére.

A Leány ezután újra levezetett minket a faállvány csigalépcsőjén, s megint meghajoltunk a függöny előtt. A kútnál fejet és kezet kellett mosnunk, majd ugyanabban a sorrendben várnunk kellett egy pillanatig, míg a király egy rejtett folyosón vissza nem ment a terembe. Ezután minket is csodás zene, pompa és dísz kíséretében, és kellemes beszélgetések közepette vittek vissza azelőtti helyünkre. Ez úgy délután négy óra körül történt.

Hogy ne unatkozzunk, a Leány mindegyikünkhöz egy apródot szegődtetett. Ezek nem csak előkelően voltak öltözködve, hanem rendkívül tanultak is voltak, s így minden témáról oly ügyesen tudtak elbeszélgetni, hogy okunk volt szégyellni magunkat. Azt parancsolták nekik, hogy vezessenek minket a kastélyban, de csak bizonyos helyekre, s segítsenek az időt kedvünk szerint kellemesen tölteni. A Leány elbúcsúzott, arról biztosítva minket, hogy az estebédnél újra jelen lesz, hogy a súlyok visszaakasztásának szertartását ünnepelhessük. A holnapi nap türelmes megvárására kért, mert akkor fognak bemutatni minket a királynak.

Miután elment, mindenki azt tehette, ami tetszett neki. Egyesek a szép lapokat nézegették, sőt le is rajzolták, s azon tanakodtak, hogy mit jelenthetnek rajtuk a különös jelek. Mások frissítőt ettek- ittak. Én azonban apródomat arra kértem, hogy társammal együtt menjünk sétálni a kastélyban, s ezt a körutat soha nem fogom megbánni. Sok pompás régiség mellett a királyi sírboltot is megmutatta, ahol többet tanultam, mint a világ minden könyvéből lehetne. Itt állt a nagyszerű Főnix is, amelyről két évvel ezelőtt egy kis könyvecskét adtam ki. Azt tervezem, hogy az oroszlánról, a sasról, a griffről, a sólyomról, és másról is – ha ezek a feljegyzések valakinek is hasznára lehetnek – saját értekezéseket teszek közzé ábrákkal és feliratokkal. Nagyon sajnáltam, hogy a többiek elmulasztották e kincsek megtekintését, míg ugyanakkor arra gondoltam, hogy valószínűleg Isten különös akarata rendelte ezt így.”

Érthető, hogy az alkémiai menyegző minden komoly jelöltje, aki a szellem minimális követelményeinek meg tudott felelni, bizonyos pillanattól kezdve belsőleg szabadnak, felszabadultnak érzi magát a megmérettetés és ítélkezés drámai mozgalmassága után. Belép a szellem derűs nyugalmába és csendjébe, a szellemmel való egység nyugalmába, amit Jézus, az Úr minden követőjének kilátásba helyez. Csak akkor szabadulhatnak fel és érvényesülhetnek valóban az igazi tanulóság céljai.

Ezért beszél az alkémiai menyegző az arany nyakláncos, hófehér egyszarvúról, a kutat őrző oroszlánról és a fehér galambról olajággal a csőrében. Talán ismerik ezeket a jelképeket. Az egyszarvú, az oroszlán és a galamb ugyanis a tüzes, lángoló háromszög, a klasszikus rózsakereszt trigonum igneumának jelképe. Ez a Hétszellem három első sugarára vonatkozik. Ha a jelöltben ég ez a tüzes háromszög, akkor méltó belépni a beavatás templomába. Mert ez a háromszög a jelöltet megnyitja az egész Hétszellem számára.

 

A Biblia több helyen beszél az egyszarvúról.

{Míg Luther és a német Bibliák mindenütt „egyszarvúról” (Einhorn) beszélnek, addig a Biblia magyar fordítója – az „állatot” nem ismervén – hol vadbivalyt (Mózes 4:23), hol bölényt (Jób 39), hol pedig borjút vagy bivalyfiát választott (zsoltár). A fordító megjegyzése.}

Mózes 4. könyvében azt mondja: „Isten ereje, mint az egyszarvúé”. És Jób pompás szövegében azt olvashatjuk: „Akar-e szolgálni neked az egyszarvú? Avagy meghál-e a te jászolodnál? Oda kötheted-e az egyszarvút a barázdához kötéllel? Vajjon boronálja-e a völgyeket utánad?” Vagy a 29. zsoltárban: „Az Úr szava mennydörög, …megmozgatja Libanont és Szirjont, mint a fiatal egyszarvú. Az Úr szava tűzlángokat szór”.

Ezek az idézetek azt mutatják, hogy az „egyszarvú” a magas szellemi eszményiség, az egysugarú, egyértelmű, „egyszarvú” irányulás. Az egyszarvú hófehér és arany nyakláncot visel. Itt a figyelmet a megtisztított, a szellem vezetése alatt álló új akaratra terelik, amelyet a Hétszellem első sugara, a lángoló háromszög első nézete gyújt meg.

Akit valóban lángra lobbantott Isten szelleme, az az akarat teljesen központi irányítású, új állapotából indul ki. Aki akarja birtokolni ezt az új akaratot, annak Isten erői állnak a rendelkezésére. Az tapasztalni fogja, hogy az egyszarvú belső tulajdonságként szolgálja őt.

Akaratunkat időnként mintegy igába fogjuk. Megpróbáljuk valamivel megbízni. Azt mondjuk magunknak: Mostantól kezdve ezt teszem; vagy azt nem teszem. Így szinte önmagunk ellen harcolunk. Ezt abba kell hagynunk, mert ez a módszer mindig sikertelen marad.

Ha viszont az új akarat valóban megszületett lélekminőségből és új életmódból, akkor az egyszarvú „meghál a mi jászolunknál”, tehát akkor az akarat, önkéntelenül, belülről, igazán Istent szolgálva fogja meghatározni egész életünk menetét. Ez pedig akkor is úgy lesz, ha Ön alszik, tehát nem képes közvetlenül uralkodni személyiségén. Az új akarat ebben a helyzetben is meghatározza az Ön útjait és cselekedeteit, mert teljesen az Ön útjára és feladatára van hangolva, arra a folyamatra, amelyet Önnek kell véghez vinnie. Akkor az egyszarvút hozzákötötte a szántó barázdáihoz. A felszántott földbe a földműves magot vet. Itt tehát a tökéletesen rendezett életre utalnak. Mert ha lángra lobbanhatott Önben az új akarat, akkor egész életmódja harmonikus, erősen rendezett képet mutat. Akkor az egyszarvú a termőföld barázdáihoz lesz kötve, s ha szükséges, boronálni és gyomlálni is fog.

Az akarat egy hatalmas tűz. Akinek akaratát Isten szelleme gyújtotta meg, annak akarata az Úr hangjával hatalommal teli és dicsőséges tűzlángokat kelt. Az akarat az ember legnagyszerűbb mágikus eszköze. Ha viszont az akarat nem Isten szelleménél lobbant lángra, akkor az ember soha sem lesz képes a gnosztikus-mágikus cselekvés gyakorlatához jutni.

Az oroszlán-jelkép is magasztos megnyilatkozás. Ez Isten szeretetének jelképe, ami egyetemes és mindent magába foglaló. Az oroszlán így a Hétszellem második sugarának a jelképe. Akinek megvan az egyszarvú, annak természetesen az oroszlán-ereje is megvan. Mert Isten szeretet. Kétségtelenül találkozott már az oroszlán-jelképpel. Például a Bibliára utalunk, a jelenések könyvére:

„És kiáltott nagy szóval, mint mikor az oroszlán ordít; és amikor kiáltott, akkor a hét mennydörgés is megszólalt”. Ha tehát egy emberben megnyilvánulhat Isten szeretete, akkor a Hétszellem is jelen van.

Itt – ahogyan a Biblia, és más szellemi üzenet is teszi – nekünk is rá kell mutatnunk a helytelen szeretetre, amit szintén oroszlánnal jelképeznek. Itt nem érzékeny felindulásokra gondolunk, ezeknek rokonszenv és ellenszenv általi korlátozásaival, hanem az úgynevezett szeretetre, mely sziszegő kígyóként tekeredik a világ testén. A haláltermészet életének viperamérge ez, melynek sok ember oly pontos képmása tud lenni. Isten hangját utánozza a legkedvesebb mosollyal, de a szándéka gyilkosság, egy ember lelkének meggyilkolása. Ha a lelket gyilkolják vagy csonkítják meg, az mindig testi gyilkosságot is jelent. Mert ha egy ember lelke tönkremegy, akkor a testnek is helyrehozhatatlanul össze kell roppannia. Az ilyen ember megbetegszik, testét nem képes fenntartani és idő előtt meghal.

A Trigonum Igneum két nézetét vizsgáltuk: az egyszarvút, mely az Istenben lángra lobbant, egyetlen, központi célra irányuló akarat jelképe és az oroszlánt, ami ezt a célra való összpontosítást az egyetemes szeretettel veszi körül. Akit Isten szelleme lobbant lángra, azt megérinti és teljesen átizzítja ez a mindent betöltő szeretet is. Ettől kezdve pedig az örökkévalóságnak ez a szeretetereje az egész lét alaphangja és táptalaja.

Ha tehát a gnosztikus rejtélyeknek a beavatás templomához közeledő jelöltje a határvidék asztrál mozgalmassága után, a határ átlépése után belép a rózsakert nyugalmába és csendjébe, akkor magától értetődik, hogy az egyszarvú lép be ebbe az udvarba, és az oroszlánnak, a kút őrzőjének tisztelettel adózik; mert ebben az udvarban Isten akarata és szeretete az alap. Az egyszarvú fellépése itt azt jelenti, hogy a rózsakertbe belépő ember minden természetre-törekvést és természetre irányulást abszolút visszautasított.

Figyeljék meg, hogy az oroszlán csupasz kardot tart mancsaiban.

Ha az egyszarvú, az Istenben lángra lobbant akarat belép a beavatás kertjébe, akkor az oroszlán a kardot darabokra töri, s a kútba, a vizek forrásába süllyeszti annak bizonyítékául, hogy az ítélet tüze visszavonult, s megkezdődhet az alkémiai menyegző igazi munkája. Az oroszlán hatalmas bömbölése ujjongó kiáltás. És erre a kiáltásra repül elő egy fehér galamb, olajággal a csőrében. Ismeretes, hogy a galamb mindig is a szellem jelképe volt. Gondoljon a Jordánra, ahol Jézusra, az Úrra szállt le a szellem galamb képében. A galamb az olajággal különösen a Hétszellem harmadik sugarának a jelképe, az aktív, teljesen Istenben bízó, és magát Istennek szentelő intelligencia jelképe, azé a sugáré, amely a trigonum igneumot teljessé teszi. A galamb itt ezt az intelligens életmódot ábrázolja, minden körülmények között az egyetlen igazi, Istentől való békét szolgálja. A nagy munkát békében és béke által kell véghez vinni.

Ezért van olajág a galamb csőrében. Ezért viszi azt az oroszlánnak. És ezért száll az udvarra az egyetlen béke, mely Istentől van.

Lebegjen szemük előtt e nagyszerű bölcsesség teljes szépsége: a háromszög egyik oldalát az akarat tüze képezi, a másikat a béke átlátszó, ragyogó világossága. A tüzet a Gnózisban a férfi jelképezi, a világosságot a nő. A háromszög alapja pedig, az összekötő elem, a második sugár, az egyetemes szeretet sugara. Logikus, hogy az ilyen háromszögből lángolnia kell az erőnek is.

 

EZ a Trigonum Igneum!

Most már a jelenések könyvének szavait is megértik:

„És hatalmat adok az én két tanúbizonyságomnak, hogy prófétáljanak ezerkétszázhatvan napig (a számjegyek összege kilenc: az emberiség száma), gyászruhákba öltözve (a vezeklés ruhája, a világért és emberiségért hozott áldozat ruhája). Ezek az a két olajfa, és a két gyertyatartó, amelyek a földnek Istene előtt állanak. És senki sem tud nekik ártani”.

Talán megértik ezt a nagy mágiát. Az a mágia ez, mely minden előttünk haladó szerzetben, s az ifjú Gnózisban is kifejezésre jutott. Minden gnosztikus szerzet ismérve, hogy a belső vezetés egy közvetlenül erre rendeltetett férfiből és egy nőből indul ki. Ezek képezik a háromszög emelkedő oldalait, amelyeket a Hétszellem második sugara hordoz. Ez a háromszög az Univerzális Logosz megtámadhatatlan tanúbizonysága, a tüzes háromszög tanúbizonysága, amit a haláltermészetben e világ istene elé állítottak. Ebben áll a Gnózis ereje: újra meg újra van két olajfa, a tűz, mint első sugár, és a béke, mely minden észt felülmúl, mint harmadik sugár, Isten szeretetének, a második sugárnak erejében.

Emiatt igazán gnosztikus rejtélyiskola az ifjú Gnózis; mert szintén megfelel ennek az ismérvnek, s ezt nem ő találta fel. Így a komoly tanulóra szabták a rómabelieknek írt levél szavait (11:17/24): „Vadolajfa ága létedre, természeted ellenére beoltattál a gnosztikus olajfára.” A galamb odaszáll, s az oroszlánnak olajágat ad, amelyet az zavartan lenyel, de azután meg van elégedve. Az egyszarvú is elégedetten tér vissza helyére. Megérti ezt a nyelvet, ezt az idegent, ezt a rejtély nyelvet?

A szerzet igazi udvarán, a rejtélyiskolában a harmadik sugár képviselője minden méltót, aki jogosan lépett be oda, Isten egyetemes szeretetének és erejének ad át, miután az első sugár képviselője megteremtette ennek lehetőségét, így lehet a vadolajfa ágait kiragadni e világ istenének a kezéből, és az igazi, egyetlen törzsre oltani.

Hogy a Szerzet kertjében kút van, az nem késztet csodálkozásra minket; mert a kút mindig az Egyetemes Szellem magát szakadatlanul megnyilvánító bölcsesség és erősugárzásainak a jelképe. Ezért mondja a Jelenések könyve:

Az ifjú Gnózisban így állandóan a bölcsesség, szeretet és erő áramlata buzog, az isteni Víz élő forrása, amelyben mindenki megmoshatja a fejét és a kezét, aki megnyílt ennek. Azért mondja az alkémiai menyegző szövege:

„A kútban meg kellett mosnunk fejünket és kezünket, majd ugyanabban a sorrendben várnunk kellett, míg a király egy rejtett folyosón vissza nem ment a terembe. Azután minket is visszavittek azelőtti tartózkodási helyünkre.”

Ki ez a király? Ezt is meg kell értenünk, hogy tudjuk, mennyire nekünk szól az alkémiai menyegző.

A beavatás temploma, amelyet könyvünk ecsetel, teljesen egyenlő az ifjú Gnózis élő testével. A szellemi fejlődés térsége ez, mely szoros kapcsolatban van az Egyetemes Lánccal és ebből indul ki. Így maga a szellem hat ebben a térben, mely a hetedik nézetből, a feltámadási térből, az arany fejből ered. És az élő testben a szellem, a király nevében van jelen az egyszarvú, az oroszlán és a galamb, a trigonum igneum, amelyet a belső iskola két vezetője személyesít meg, hogy minden erre nemesedett tanulót üdvözöljön a Szerzet kertjében, s a tanulók együttműködésével naggyá tegye az élő testet, egyetlen csoportot képezvén, amelyben mindenki egy a Gnózisban, egy mindenkiért és mindenki egyért.

A Gnózis élő testében minden szükséges hatásnál mindig maga a szellem lép fel, és ekkor minden Őt képviselő sugár, a szolgái, férfiak és nők, hatalmas világosság- és erőáramot árasztanak ki az élő test minden nézetéhez, részéhez. Ezután a szellem újra visszavonul az arany fej, a feltámadási tér területeire.

A szellemi fürdőt követően a jelölteket saját létállapotukra hagyják, hogy véghez vihessék a saját alkémiai átalakulási folyamataikat. Habár saját létállapotuknak adják vissza őket, mégis kivételes helyzetben, a gnosztikus élő testben, a Szerzet otthonában vannak. Így egyedül vannak, de sohasem elhagyatottak. Ebben a különös kegyelmi állapotban szabad és kell elvégezniük a nagy munkát. Azért különös kegyelmi állapot ez, mert az élő testben tartózkodó jelölt bármikor magától a szellemtől kaphat segítséget, ha szükséges és hasznos.

Ezért mondja a szöveg, hogy: „A Leány elbúcsúzott tőlünk, mert másnap magának a királynak fognak bemutatni minket”.

 

 

Rózsakereszt Krisztián és sírja

 

C.R.C. számára eljött ez az időpont.

Belépése történeténél figyelmünket az úgynevezett királyi sírboltra vagy sírkamrára terelik, „ahol”, mondja C.R.C., „többet tanultam, mint a világ minden könyvéből”. Most már értik, hogy ez a királyi sírkamra az Egyetemes Lánc egész szellemi és asztrál öröksége.

Ragadjunk ki az Alkémiai Menyegző szövegéből valamit, hogy valamelyest fogalmat alkothassanak arról, amit az Univerzális Testben lehet átélni és látni.

Vegyük a főnixet, a sast, a griffet és a sólymot. Ez a négy is rejtélyállat, mint az egyszarvú, az oroszlán és a galamb. Az Alkémiai Menyegző úgy beszél ezekről, hogy mellékes dolog benyomását keltik, de a beavatott nagyon is érti, miről van szó. Kezdjük a főnixszel, a tűzmadárral.

 

Rózsakereszt Krisztián és sírja

Annak a folyamatnak a jelképe, amelyet a rózsakeresztesek a „Jézusban, az úrban aláhanyatlani” kifejezéssel is jelölnek. A földi, különválasztott éntudat teljes semlegesítését, elölését jelenti, mivel az az egyetlen valódi akadálya annak, hogy az igazi, halhatatlan lélek újra megnyilatkozhasson a mikrokozmoszban. Krisztus azon kijelentése, miszerint „aki elveszti az ő életét én érettem, megtalálja azt” is erre a megszabadító folyamatra utal, ugyanúgy, mint Keresztelő János következő szavai: „Néki (a mennyei másiknak, a bennem levő Krisztusnak) növekednie kell, nékem pedig alább szállanom.”

 

A királyi sírboltba való belépésénél C.R.C. először a főnixről beszél, s „nagyszerű főnix”-nek mondja. Mert ez a halottakból való feltámadás élő jelképe. A századok folyamán ezt a legkülönbözőbb formákban hozták kifejezésre. Minden idők gnosztikusai is használták. Számtalan gnosztikus kőre véstek tűzmadarat, a tényt hangsúlyozva, hogy az Örök újra meg újra kiemelkedik az idő fogságából. Értsék meg tehát alaposan, hogy szabadságra, az Önök természetének halottaiból való feltámadásra hivatottak! Ezért a főnixet, a halál legyőzését fedezik fel, ha belépnek a királyi sírboltba. Az örökkévalóság ereje, maga a tűzmadár, egy az egész Egyetemes Élő Testtel.

A főnix-jelképre mindig is a legnagyobb figyelmet fordították; például a romantikusok. Nagyon sok legenda van, mely valamiképpen az egyetlen igazságról szól. Van például egy régi zsidó legenda egy óriási madárról, mely néha megjelenik a földön. Lába a tengeren jár, míg feje az egeket hordozza. Most már jól értjük ezt. Mert a főnix, az örökkévalóság nagy, feltámadási ereje az Egyetemes Élő Lánc ősrégi, univerzális Élő Testének ismérve, mely a kezdeti időkben épült, az első, elől haladó szerzeteknél, s az időben megnyilvánult, egészen az ifjú Gnózisig: egyetlen hatalmas világosság, egyetlen hatalmas erő, egyetlen fenséges főnix, aki a föld kerekségén jár, az óceánon áll, és feje a legmagasabb egekig ér.

Ez a test és ez az erő újra meg újra leereszkedik a földre, ezzel eget a földdel összekötve, mint valami hatalmas létra, amelyen Önök le- és felmászhatnak a végső győzelemig, míg az utolsó kereső is meg nem találta ezt az egyetlen világosságot.

 

A sas, a griff és a sólyom

A sas jelképének sok jelentése van. A szentírás, az Egyetemes Tan állandóan beszél a madaraknak erről a királyáról. A sas szívesen kering magasan a levegőben, s így gyakran a levegő elemének jelképe. Továbbá a szellemlélek és az élet jelképe. De az életerő és az akaraterő képviselője is. Ezen kívül az ötágú csillag a sas jele. A sassal a kémiai elemet, a ként is kapcsolatba hozzák. Végül pedig a negyedik evangélium, János evangéliuma is a sasról tanúskodik.

Próbáljuk meg ezekből az adatokból kikutatni igazi jelentését.

Minden test lélegzik. A legalacsonyabbtól a legfejlettebbig mindnek légköri anyagra van szüksége, hogy rendszerét fenntarthassa. Ez az egész világmindenségben, az alaptermészet minden megnyilvánulására érvényes. A sas, a levegő királya ezért a levegőelem urának jelképe, az élet-elemé, mely minden teremtmény számára nélkülözhetetlen.

A sas, mely az alkémiai menyegző szerint jelen van az egyetemes Élő Testben, az üdv kincseskamráiban, itt tehát azt az életanyagot jelképezi, amelyre a gnosztikus rejtélyek minden jelöltjének szüksége van, hogy az egyetemes Élő Testben élhessen. Az a nélkülözhetetlen életanyag ez, amelyet az Iskolában Gnózisnak szoktunk nevezni. Az Ön lelkének, lélekállapotához, lelke újjászületéséhez a Gnózisra van szüksége. Ez az egyetemes Élő Test légköre tehát, amelyet megtanulunk alkalmazni, amelyből élnünk kell.

Ha ez Önnek az ösvényen sikerül, önmagának az átadásával, odaadásával, akkor lelke kész bemenni az univerzális Élő Testbe, s tökéletesen, mikrokozmikusan abban létezni és élni. Akkor Ön felszáll az Élő Testben, s az új elemen, amelyből élnie kell, uralkodni fog, mint a sas.

Ebből az következik, hogy a sas az új lélek és az új élet jelképe. Beszéltünk az ifjú Gnózisról, mely lentről, az alapoktól lett felépítve és megvalósítva. Mielőtt egy ilyen építmény megvalósulhat, építészekre van szükség, s ezek sem potyognak az égből, hanem a Gnózis hívja fel őket, mégpedig nagyon pozitív és dinamikus módon. Mielőtt az építkezés megkezdődhetne, persze csak az Egyetemes Lánc van jelen, a magasztos Egyetemes Test, mely egészen a tiszta asztrál anyag területeire húzódott vissza. Ha meg kell kezdődnie az ifjú Gnózisnak, s bizonyos létállapot, bizonyos rezgés, életerő és akaraterő jelenlévőnek mutatkozik, akkor hirtelen a sas lövell le a magasból, mint a villám, s eltalálja az illető munkás szívét, rettenetes sokkot okozva. Talán megértjük, hogy mi történik. Az Egyetemes Test egész, légköri készségét mintegy testileg, kézzelfoghatóan a munkás rendelkezésére bocsátják. Kapcsolat keletkezik a lent lévő munkás és a fent lévő Szerzet között, tehát az Egyetemes Lánc és az alakuló ifjú Gnózis között, mely a felszólított munkás személyében jut kifejezésre. A sas, vagyis az első sugár erejével eltalált munkás ezzel az erővel, amely fölött rendelkezhet, sohasem vallhat kudarcot, a munkát mindig jó véghez viheti, ha eközben az alapból indul ki, az egyetemes szeretetből, ha magát a Hétszellem második sugarára bízza, hivatásához hű marad, s ennek megfelelően az ifjú Gnózist méltó tagként kovácsolja az Egyetemes Lánchoz, amelyik pillanattól kezdve így a fiatal láncszem Élő Teste az egyetemes Élő Testbe merül.

Továbbá világos, s már szabad volt magyaráznunk, hogy az Egyetemes Láncban, s így az Egyetemes Élő Testben is, amelybe az ifjú Gnózis felvétetett, a Hétszellem, a Szellem Hét Sugara teljes mértékben jelen van. Ez a sugárzó Hétszellem ezért az új légkör, a tiszta asztrál atmoszféra elengedhetetlen része. Mivel pedig a Hétszellem minden sugarát ötágú csillag jelképezi, mely a sas jele is, érthető, hogy az egyetemes Gnózisban miért a hét csillag, hét pentagram a Rend nagymesterének a jele, s eszerint az élő szellemlélek jele is, aki hét csillagot tart a jobb kezében. Így hozzák kapcsolatba a sast a pentagrammal.

Ismeretes, hogy mind a négy evangéliumnak megvan a saját jellege. Különösen János evangéliuma különbözik a többiektől. Ez a különösen gnosztikus evangélium. Teljesen a Gnózis légkörét, élet-leheletét lélegzi. Teljesen az egyetemes Élő Testből lett. Ezért ezt az evangéliumot kell kapcsolatban látni a Gnózis lélegzőterével, s emiatt a sassal.

A griff, a következő rejtélyállat, amelyet C.R.C. látott a királyi sírkamrában, bizonyos tekintetben szintén könnyen magyarázható. Ábráját leggyakrabban címereken figyelhetjük meg. Felső teste sas, alsó teste oroszlán, fülei hegyesek és hosszú, kígyózó farka van. Sok mesében éles karmokkal és két hatalmas szárnnyal jelenítik meg. Az ilyen mesék nagy része keletről származik. A griff ott többek között az arany őre, a kincstáros. Az állat ezért a Napnak van szentelve. Kelet a napkelte vidéke. Aki tehát az ösvénynek indul, az jelképesen kelet felé, a felkelő nap felé fordul. Ott lehet megtalálni a páratlan Világosságot. Igaz, el kell menni a kincstáros, a griff mellett! A griff neve: „annak a világosságnak a védelmezője, mely még nem fénylett sem földön, sem tengeren”. Gyermekeink bizonyára olvastak már mesét a nagyon kapzsi griffmadárról. Érthető, hogy ő az egyetemes Élő Test ereje őrzőjének, az üdv kincstárosának a jelképe, hogy ebbe a kincseskamrába senki se hatolhasson be szentségtelen szándékokkal. Ez az őrző erő tehát sas a sassal és oroszlán az oroszlánnal, s tüzes mint a Nap.

Ezen kívül a sólymot említik. A sólymot a halandó és a halhatatlan kapcsolata jelképének használják. Ezért az egyiptomi kereszt jelképe is, mint a függőleges és a vízszintes kapcsolata.

Most már azt is értjük, C.R.C. miért említi ezt a rejtélyállatot utoljára. A sólyom közli ugyanis az Élő Test lényeges célját. Miért hívja meg Önt a Gnózis arra, hogy emelkedjen fel az Élő Testbe? Mert ez a nagy beavatótemplom, amelyben szellem azért jelenik meg, hogy minden alacsonyt magasabb javakká változtasson. E templomban pedig a halandót elnyeli a halhatatlan.

Az idősebb egyiptomi beavatótemplomokban – mondja a történelem – két keresztelő-medence állt. Az egyiket sólyomfej, a másikat egy másik rejtélyállat feje díszítette. Vizét mindkét medence egyszerre öntötte a jelöltre. Az egyik áradat a halált jelölte, amelynek, önmaga átadásával, a jelöltnek önkéntesen kellett alávetnie magát. A másik a jelöltet átadta az új életállapotnak. Ez a kettős keresztelő tehát az „életrehalást” jelenti; a jelölt meghal, hogy éljen. Vagy Jézus szavaival: „Aki az életét elveszíti énérettem, az megtalálja Ezt”.

Minden fivérünk és nővérünk, aki átélte ezt a hatalmas megfordulást, felujjong: „Istenem, Napom, elárasztottál engem a Te sugaraiddal”.

A Biblia szerint azt mondta Jézus, az Úr a kereszten: „Eli, Eli, lama sabachthani”, ami azt jelentené: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem”!

Ez azonban az evangélium szándékos hamisítása, ami az úgynevezett egyházatyák bűne. Az evangéliumban ugyanis azelőtt az állt: „Eloi, Eloi, lamah azabvtha-ni”. Ez viszont azt jelenti, hogy „Elohim, Elohim, elöntöttetek engem a fényességtekkel”, vagy „Hogy megdicsőítettetek engem!”

Ha a Biblia későbbi átdolgozói, akik egészen a hermészi iratokból merítettek, ezt mondatták volna Jézussal, meghagyták volna ezeket a klasszikus szavakat, akkor ezzel be lett volna bizonyítva, hogy az egész evangéliumot a klasszikus hermészi filozófiából vették. Az új egyházi vallás alapítói ezt el akarták kerülni, annál is inkább, mert a két vízmedence templomi szertartása sok egyiptomi ábrán megtalálható.

Így már az is világos, hogy Valentin Andreae-nek az ő idejében az alkémiai menyegzőben leplezetten kellett erről beszélnie. Számára akkor csak a teológiai foglalkozás maradt, hogy szeretetének erejével eláraszthassa az emberiséget, s olyan munkát végezhessen, amiért vállalhatta a felelősséget. Nyilvános gnosztikus munka az ő korában nem volt lehetséges. Ilyen irányban csak titokban és kis csoportokban lehetett dolgozni. Mint teológus és az állami egyház szolgája, ebben a pontban nem fedhette fel az egyházatyák nagy árulását. De ezt nagyon is megtette az alkémiai menyegző beavatottjainak, amikor a sólyomra utalt.

Egyszer mindegyikőnk mondhassa a századok nagy beavatottaival együtt: „Istenem, Istenem, elárasztottál engem a Te fényességeddel.”

 

 

Utószó: az asztrális kritérium

 

Az előzőekben a rejtélyállatok témáját részleteztük. C.R.C. a sírboltban megtalálja a főnixet, az egyszarvút, az oroszlánt, a sast, a griffet és a sólymot. Ezek egy egészen új életállapot jelképei, amely az alkémiai menyegző harmadik napján tárul fel C.R.C.-nek.

 

Ezek a királyi sírbolt jelképei. Itt nem szabad temetőre gondolni, ahogyan szövegünk is helyesen hangsúlyozza. Most azt kell megmagyaráznunk, hogy mit tartsunk erről.

Azt mondják, hogy tulajdonképpen tilos belépni a sírboltba, ott nem szabad nézelődni. Ez azt jelenti, hogy amit C.R.C. láthatott, az mind az Egyetemes Szerzet rejtett tudományához tartozik. Ebben a tudásban csak azok részesülhetnek, akiknek létállapotuk alapján joguk van belépni a sírkamrába, akik valóban képesek belépni oda, hogy filozófiailag tájékozódjanak az eljövendő események felől. Ezért ad az alkémiai menyegző szerzője – ha leplezetten is – néhány felvilágosítást a sírkamra tartalmáról.

Ezzel először is azoknak akar segíteni, akik átlépték a „határt”; másodszor azért teszi, mert tudja, hogy a szintén a sírboltban lévő királyi katalógust hamarosan közzé teszik. Tudja tehát, hogy eljön az idő, amikor bizonyos részleteket ismertetni kell segítségül azoknak, akik a teljesen elutasító, halálos valóságban falhoz szorulva, nemsokára ugrani fognak a szakadékon át a megszabadító életbe.

Így mi is jogosultnak érezzük magunkat arra, hogy ezekről a közleményekről legalább is részben levegyük a leplet. Mint ismeretes, az emberiség az általános hanyatlás időszakába lépett. Ilyenkor a Szerzet nagy munkába kezd, hogy legnagyobb erőfeszítéssel a lehető legtöbb lényt menthessen meg. Egy emberlelket csak akkor lehet megmenteni a pusztulástól, ha a szellem által életre lehet kelteni, élő lélekké tenni, hogy háromságként bejárhassa az ösvényt. Ez a szellem, a lélek és a test háromsága, ahol a test méltó és alkalmazkodóképes szerszám lehet a szellemlélek szolgálatában.

 

A leírások szerint az egyszarvú hófehér, és arany nyakörvet visel. Ez az új és tiszta akaratra utal, mely a szellem vezetése alatt áll. Az egyszarvú ezek szerint rendkívül jelentős jelkép. Élőlényként a természetben nem fordul elő. Egyes festmények fehér lónak ábrázolják, homlokán hosszú, csavarodott arany szarvval.

Legendákban és mondákban a ló egy magasabb rendű, lendületes csillagerőre utal, melyet asztrális erőnek is neveznek. A fehér pedig a tisztaság színe. Aki elért egy magasabb szellemi fokra, az teljesen ráhangolódott az isteni akaratra. A dolgok nem az ő vezetése alatt állnak, hanem minden órában a magasabb rendű akaratnak vannak alávetve.

 

 

 

2014/11. szám

 

 

Az öt érzékszerven túli érzékelés

 

Érzékszerveink kora reggeltől késő estig az ingerek áradatának vannak kitéve: képeknek, beszédnek, zajoknak, zenének, mígnem szó szerint szemünk, szánk eláll, s csillagokat látunk. Majdnem az történik velünk, mint egy libával, melynek erőszakkal tömik a torkába a kukoricát: többé-kevésbé önkéntesen hagyjuk mi is magunkat ezerféle érzékdarabbal „hizlalni”…

Lehet-e egyáltalán ellenállni ennek az érzéki mámornak?

Mit tehetünk azért, hogy megóvjuk magunkat tőle?

Ha többé nem hagyjuk, hogy az érzékek és ezzel együtt a világ minden ámítása uralkodjon felettünk, akkor fokozatosan felismerhetjük egy másik, teljesen más világ létezését, mely az öt érzékszerv egyikével sem észlelhető.

 

 

A hatodik érzék keresése

 

Érzékszervek nélkül nem létezne a Földön magasabb fejlettségű élet. Érzékeink mégis nagyon megbízhatatlanok. Egy teljesen új érzékszerv kifejlesztése függetlenné teszi az embert a másik öt érzékszervétől, s ennélfogva a mindennapi élet tolakodó ingeráradatától is.

 

Miért vagyunk képesek, és miért kell egyáltalán észlelni?

E Föld minden élőlénye érzékszervekkel rendelkezik, hogy a környezeti befolyásokra reagálni tudjon, és a dialektikus értelemben vett tudatossághoz eljuthasson.

A virágok érzékelik a hőmérsékletkülönbséget, kiválasztják tápanyagaikat, a Napra irányulnak, s még hangrezgésekre is reagálnak.

Az állatok észlelési képessége részben felülmúlja az emberét, elegendő pl. a sas szemére vagy a kutya orrára utalnunk. A környezet érzékek általi szüntelen ellenőrzése és mindenekelőtt a változásokra való célszerű reagálás jelentősen megnöveli a túlélési esélyeket.

A természettörténeti fejlődés folyamán – a főemlősökkel bezárólag – egyre kifinomultabb, tökéletesebb érzékszervek jöttek létre. Téridőrendi világunk teljesen elképzelhetetlen érzékszervek nélkül.

Érzékszerveink, bármennyire létfontosságúak is, környezetünk valóságának csupán kis részét észlelik, és még ezt is meghamisítják. Szüntelenül megtévesztenek bennünket. Vegyük csak a híres délibábot, vagy gondoljunk a lélektan érzéki csalódásokkal foglalkozó területére.

Maga az érzék szó többféle értelemben használatos. Anyagi, éteri síkon öt érzékről beszélünk: látásról, hallásról, szaglásról, ízlelésről és tapintásról. Ezek a külvilágban lejátszódó dolgokat közvetítik számunkra. Az érzéki fogalmán érzéki benyomásokon alapuló érzelemszerű asztrális mozgalmasságot értünk. Van emellett valóságérzékünk, amely földi életünknek értelmet kölcsönöz. Enélkül nem bírnánk ki. Ez pedig a mentális síkon történik.

Tapasztalatból tudjuk, mennyire lóvá tehetnek bennünket a külvilág jelzései. Tulajdonképpen magunkat csapjuk be a külvilágról alkotott képzeteinkkel. Hogy ez milyen messzire mehet, azt a következő újsághír igen jól érzékelteti. Egy munkásnak vasúti mélyhűtőkocsiban volt dolga, és véletlenül bezárta magát. Kétségbeesetten dörömbölt a vastag, szigetelt falakon, de hiába. Idővel megadta magát sorsának, miszerint most meg kell fagynia. Talált valami íróeszközt, és a hátralévő órákban részletesen feljegyezte a megfagyás szakaszait. Másnap holtan találták meg a fagyhalál minden jelével. A történet különös tragikuma, hogy a mélyhűtő berendezés nem is volt üzemben, s ő csak beképzelte magának a hideget!

Milyen gyakran esnek meg velünk hasonló történetek a hétköznapok során, ha kevésbé tragikus következményekkel is! Hogyan lehetséges ez? Miért csúsznak be újra meg újra ilyen tévedések? Hagyatkozhatunk-e ezek után az érzékeinkre? Vagy mégis érzékszervi észleleteink képeznék a valóságot!? Mégis csak az az ésszerű és igaz számunkra, amit észlelünk, az eszünkkel lelünk, s így igaznak fogadunk el?

 

Az én értelmezi az érzéki benyomásokat

Az érzékszervek a központi idegrendszerrel függenek össze az összes gerinces állatnál és az embernél is. A látás, a hallás funkciói nagy egyeztető teljesítményeket igényelnek, ezért közvetlenül az aggyal vannak kapcsolatban. Más ingerválasz minták – a reflexek – nem futnak át az agyon. Saját személyének, mint önálló lénynek, mint énnek a tudatosodása az ember fejlődésében szorosan összefügg az érzékekkel. Az én a gyermekkorban alakul ki a túlélés fölérendelt műszereként, mely külső, belső impulzusokat fog fel, sorol be, és visszajelzéseket vált ki vagy nyom el ezekre. Így minden megváltoztatja közérzetünket, ami csak ingerli érzékeinket. A szép zene vágyakozást kelt. Egy szörnyű kép szemlélése közben kellemetlenül érezzük magunkat. A konyhából jövő finom illatok várakozásteli hangulatba hoznak minket stb.

Ha az érzékeket keresed, elveszíted az értelmet. Ha az értelmet keresed, elveszíted a bűnt.

Az én feladata, hogy lehetőleg csak ismert és a mindenkori kedélyállapotnak kellemes dolgokat engedjen be a tudatba, szűrjön ki és mellőzzön minden kellemetlen és idegen dolgot, vagy pedig reagáljon rájuk az élet védelmére. Ezért idomítja a valóságot szüntelenül az örökölt, ősi, kollektív képeinkhez. Nagyon merev, önműködően lefutó programokról van itt szó, melyekhez sem jóindulattal, sem elfojtással nem lehet hozzáférni. Az én rá van tehát utalva az érzékszervekre. Ezek tökéletlensége miatt nem kell azon csodálkozni, hogy minden embernek megvannak a maga saját elképzelései, látásmódjai és valóságai. Az érzékletes csalóka képek félrevezetnek bennünket, vagy ahogyan Jakob Böhme mondja: hagyjuk, hogy érzékszerveink mint öklök vonszoljanak minket a sáron át.

 

A hatodik érzék

Az öt érzék képessé teszi az embert arra, hogy a téridő világában kiigazodjon; de pontosan ugyanezek az érzékek veszik el az „eszét”. A mai ember egyre inkább érzéki bódulatba merül, teljesen kiszolgáltatván magát öt érzékének. Azonban, ha többé nem hagyjuk, hogy az érzékek és ezzel együtt a világ minden ámítása uralkodjon felettünk, akkor fokozatosan felismerhetjük egy másik, teljesen más világ létezését, mely az öt érzékszerv egyikével sem észlelhető. Ezt az új észlelést egy nagyon régi kép ábrázolja, melyen szem látható egy szívben. A szem távcsövön keresztül a magasba, az égbe tekint. A szívünkben lévő, s az igazság és a szeretet fényét észlelő új „szemmel” láthatjuk meg az új világot. Az új észlelést hatodik érzékként határozhatjuk meg. Ez az, ami számunkra az igazi érzék, értelemkitöltést meghozza. Ez a belső élet által nyílik meg nekünk. Az élet értelmének keresése, a hatodik érzék megtalálása és fejlesztése számunkra a legnagyobb jelentőséggel bír. Ez azonban nem jelenti azt, hogy szemellenzővel és füldugóval kellene a világban járnunk, mert annak sok mondanivalója van számunkra. Mégis azon kell fáradoznunk, hogy amilyen gyakran csak lehetséges, visszavonuljunk a csöndbe. Megkérdőjelezhetjük mindannak a hátterét, amit látunk és hallunk. Tudatára ébredhetünk érzékeink önműködő jellegének. Újból és újból fülelhetünk magunkban: lelkiismeretünk, az eredeti fény még gyenge visszfénye, továbbsegít majd bennünket, és új belátással ajándékoz meg.

A csend hangja azt mondja: „Ha biztosítva akarsz lenni az ellenséggel szemben, akkor olvaszd minden érzékedet egyetlen érzékké. Az agyad barlangjában fekszik elrejtve, s lelked homályos szeme számára egyedül ezen keresztül nyilatkozhat meg a meredek ösvény, mely téged mestered elé vezet.”

 

Emlékezz, és szabadulj meg érzékeidtől! Az érzékek meglopják az értelmet, feledést hoznak, észlelik azt, ami sohasem volt. Kimeszelik az árnyékokat, kifestik a fájdalmat, szabadságot zsákmányolnak, kínozzák a szívet. Emlékezz, és szabadulj meg érzékeidtől! Lásd át az érzékek és bűnök játékát! Emlékezz!

 

 

Világosságról világosságra

 

Az embert joggal nevezhetjük csodálatos teremtménynek, hiszen megadatott számára a legalacsonyabbtól a legmagasságosabbig való fejlődés lehetősége. Sötét Földünk felszínétől egészen a Naptestig, vagyis Vulkánuszig, a Nap mögötti NAP lángoló szívéig hatolhat.

 

Ehhez az úthoz minden szükségeset megkaptunk minden dolog Atyjától: egy szervezetet, amely szervek által kötődik a világhoz, és amely érzékszerveivel észleli a világot. Ezek valóban eszközök, melyekkel környezetünket mintegy tükörben érzékelhetjük.

Tapintással, ízleléssel, hallással, látással és ösztönnel tanul és tapasztal a fiatal lélek, mint a természet minden más teremtménye. Azonban az ember egyúttal azzal a lélekkel is munkálkodik, ami az évek során formálódik és alakul benne. Nemcsak a környezet, hanem a kőfaragó vésője is meghagyja rajta a maga nyomait. Mindemellett és mindezen túl, néha csendes, fényes felhőként bennünk vagy körülöttünk él még valami más, valami megfoghatatlan is.

Ez az élet útján vagy megmarad halvány sejtelemnek, miközben az életerő elapad, a személyiség meghal, és a lélek kialszik, vagy… egyszer csak feltör egy sóvárgás, egy vágy valami „megfoghatatlan” után.

Ez a határozatlan sóvárgás vonzza és megtalálja a magához valót, a hasonlót. Ez felkelti a világosságra való emlékezést, és egy eljövendő hajnalpír lehetőségét, mellyel az érthetetlen sürgetésből hit ébred, és a megfoghatatlan közelebb kerül. Ezzel új érzékszervek alakulnak ki, amelyek észlelhetnek valamit e világosságból. Ezt talán intuíciónak, a „csend hangjának”, vagy inspirációnak, „a szív szemeinek” nevezzük, vagy más, hasonló szavakat és jelzőket találunk rá.

Ezért a keresők, akik e világosságból akarnak élni, mintegy úton vannak feléje, de ők maguk még semmi esetre sem világosságok.

A keresés valódi és örömmel jár, ez bizonyos, de az ember sorshoz kötött része is szüntelenül a tudatba tódul. Goethe ezt így fejezi ki a Faustban: „Két lélek lakozik, oh a keblemben.” Minden testi szervünk kapcsolatban áll a lelkünkkel, és ezek képezik lelkesültségünk túlnyomó részét. Ezért természetléleknek is nevezzük.

 

A belső érzékszervek

Ahol természetes érzékeinkkel már nem tudunk a sötét anyag mélyére hatolni és kikutatni, ott folytonosan új technikai eszközöket találunk fel, melyekkel aztán egyre inkább beleveszünk a világegyetem végtelenségébe és az anyagba.

Vajon így találunk-e valaha is olyan válaszokat, amelyek kielégítenek minket? Hiszen ezek csak külső eszközök, amelyek értelmünket magyarázatokra és okoskodásra sarkallják. Ha semmilyen pozitív megismerés nem keletkezik, akkor a teljesületlen vágyakozás továbbra is megmarad, és egyre erősebbé, gyötrőbbé válik. Ki ne ismerné ezt? Milyen gyakran hoznak minket izgalomba képzetek, hangok és illatok! Milyen elkerülhetetlenül reagálnak rájuk a gondolataink, a pszichénk, és – a hormonok által – a testünk is! A vér tehetetlensége milyen hamar elárasztja újra a törékeny sejtelmet, a Másikat?!

Mégis ott van mindig a nagy honvágy, egy tisztább élet utáni néma vágyakozás. Lassanként megtanuljuk a külső érzékszerveinknél többre becsülni a belső érzékeinket, melyek a világosságból valók és arról tesznek tanúbizonyságot. Míg végül már nem bírjuk, és nem is akarjuk tovább elviselni a honvágy és a természetlélek ösztönzése közötti ellentét feszültségét és fájdalmát! Így hát válság alakul ki, amit magunk okozunk, a bennük lévő világosság, amellyel olykor-olykor dolgozunk is. Ez a válság az a pillanat, amikor választás elé kerülünk, és tökéletes „igent” kell mondanunk. A határozatlan magatartás ezzel a háttérbe szorul, csökken, majd végül teljesen abbamarad. Azonban éppolyan végleges „nemet” is mondhatunk a világosságra. Ekkor többnyire a világosság iránti érdeklődésünket is elveszítjük. Nem a jócselekedetek által válunk éretté az ösvényre. Ez illúzió, mégpedig az ezoterikus világ egyik legnagyobb félrevezetése. Az egyetlen lényeges, az a szívünkből, a belsőnkből jövő őszinte „igen”.

Ekkor minden készen áll arra, hogy a külső érzékek elsődleges belső érzékké alakuljanak át. Ez az önismeret világossága, saját helyzetünk ismerete, melyből belátás keletkezik.

E belátás első eredménye a hála, amely az egész létet örömteli, finom izzással tölti ki, az élettel szembeni hálával, és annak a tudatával, hogy – mint mindig – szerény, de mégis fontos részünk lehet benne. A folyamat előrehaladásának mértékében új akarat születik. Ezzel az erős és tiszta akarattal tudunk együttműködni a művel, amit a világosság transzfigurálóan véghezvisz bennünk. Nem mi magunk visszük végbe. A mi dolgunk csupán az, hogy tökéletesen és nagyon intelligensen szolgáljunk, ahol csak lehetséges.

Így válik láthatóvá az eredmény. Minél világosabban fénylik a cél, annál jobban figyelünk rá, és figyelmünk egyre erősödik. A vándor egyre konkrétabban tapasztalja ezt a valóságot, amit eddig csak bizonytalan sejtelemnek vélt, és amit a keresztény misztériumok „a nem evilági békében járásnak” neveznek. Ez tehát a „világosságban járás”.

 

Mikhail Naimy írja a Mirdad Könyve 9. fejezetében:

„Íme az út, amely az aggodalmaktól és a szenvedésektől való megszabaduláshoz vezet:

Úgy gondolkodjatok, mintha minden gondolatotok lángoló betűkkel lenne az égre írva, ahol minden és mindenki láthatja azokat. És ez valóban így is van. Úgy beszéljetek, mintha az egész világ egyetlen fül lenne, amely hallani szeretné, amit mondotok. És ez valóban így is van. Úgy cselekedjetek, mintha minden tettetek a saját fejetekre szállna vissza. És ez valóban így is van. Úgy kívánjatok, mintha ti magatok volnátok a kívánság. És valóban azok is vagytok.”

Mikhail Naimy: Mirdad Könyve, magyar kiadás, 2001.

 

 

Spirálmenet és rezgés

 

Bizonyára tudják, hogy szerveink érzékelésének egész területe teljesen rezgésektől függ. A modern természettudomány egyre mélyebbre hatol a rezgések tanába, s így – ha tétován is – egyre közeledik az Egyetemes Tan anyagi nézetéhez.

 

Hallás, látás, tapintás és más szervi benyomás, a szaglás és ízlelés észlelése és minden erkölcsi és szellemi benyomás is éterrezgések következtében jön létre, melyek viszont a légköri anyag erőiben, állapotaiban és nézeteiben folytatódnak tovább.

Minden rezgéshullám mögött egy ötlet, egy mozgató szellemi elv áll, mely meghatározza a rezgés lényegét, tulajdonságát és sebességét, valamint a rezgéshullámmal együtt ható természeti törvények fellépését. Például az összetartóerő törvényére, a kohézióra gondolunk. Az ötlet rezgést kelt az ősanyagban, a rezgés pedig fajtájának megfelelő jelenségeket hoz létre, amelyek bizonyos ideig megmaradnak, attól függően, hogy a teremtő ötlet és a rezgés mennyi ideig tudja működtetni az összetartóerő törvényét. Ezért mondják a gnosztikusok, hogy minden élet egy ősképen alapul, s hogy egy ősképnek bizonyos életereje van. Amikor pedig ez az életerő elhasználódik, akkor az őskép kifejeződése, a jelenség megszűnik.

Ezenkívül arra kell felhívnunk a figyelmet, hogy minden rezgéshullám nyilván dupla spirálist, egy középponttól távolodó és egy középpont felé törekvő csavarmenetet ír le, tehát a tágulás és a zsugorodás hatását mutatja. A spirálmenet és a rezgés ezen jelenségeit itt nem akarjuk részletesen tudományosan kifejteni, csak a figyelmüket akarjuk a kozmikus működésnek erre az alapjára felhívni, hogy néhány elutasíthatatlan következtetést vonhassunk le belőle.

Először is azt kell ebből megtanulniuk, hogy a világmindenségben minden teremtmény abban a környezetben él és tevékeny, amelyet alkotott magának – tehát amelyet megérdemel. Másodszor meg kell érteniük, hogy az előállított eredmény tökéletesen megfelel a létrehozó ötletnek. Harmadszor logikus, hogy ha az előállított eredmény, mint jelenség, megszűnik, azért az ötlet megmarad, és szellemi eredete miatt újra meg kell nyilvánulnia. A tudati elv állandóan úton van váltakozó irányban az ötlet és a jelenség között. A középpontból kifelé ható erő a tudati elvet a forma-megnyilvánulásba hajtja, míg a középpontot kereső erő miatt a tudatot felveszi az ötlet. Sok ezoterikus beszél a tudatnak erről a spirális-alakú utazásáról az ötletből a formába és a formából az ötletbe.

Továbbá egyesek azt is mondják, hogy az ilyen rezgési örvényben raboskodó tudatnak két nézetét lehet megkülönböztetni. Beszélnek a természetemberről és a szellememberről, a dialektikus énről és a mennyei énről, vagy az al-énről és a fő-énről (amelyet világosan meg kell különböztetni a dialektikus felettes éntől, az aurikus lénytől). Ez azt fejezi ki, hogy az egyik tudat – szerkezete és eredete miatt – lényegében különbözik a rezgési örvénytől, amelyben tartózkodik, míg a másik tudati állapot teljesen összekapcsolható a rezgési örvénnyel, és abból magyarázható. A fő én, a szellemi tudat tehát fogoly, míg az alantas én, a természetember a rezgésörvény természetes „szíve”.

Ahogyan egy bolygót vagy más égitestet le lehet taszítani a pályájáról, s az így másik rendszerbe kerülhet, és emiatt elvesztheti eredeti természetét, úgy jutott bizonyos lények (akikhez legbensőbb lényünkkel mi is tartozunk) fő-énje az ősidőkben eredeti spirálisáról, eredeti pályájáról egy másikra; egy másik vette fel és a fő-én így elaludt. Ebből a dialektikus természetből másik tudat keletkezett, mely most állandóan, ösztönszerűen csapong az ötlet és a forma között. Alantas természetünk miatt itt teljesen otthon vagyunk, és összpontosított érdeklődéssel mozgunk, természetes ösztöneink szerint. Magasabb rendű természetünk szerint viszont Isten elveszett gyermekei vagyunk, akiket kiűztek eredeti hazájukból.

A Szellemi Iskolában azok tudnak minket megérteni, akik belsőleg tudnak erről. Olyan emberek ezek, akikben a megkötözött, fogva tartott és alvó fő-én a tudat gyenge jeleit mutatja, akik az eredeti hazára vágynak, és ennek következtében felismerik, hogy fogságban vannak a számukra természettörvényszerűen idegen környezetben. Ezt a jelenséget az eredeti életterület sugárzó, ébresztő rezgése, az eredeti haza hívása okozza. Ez a hívás spirális pályán szeli át a teret, és mindenütt hat, ahol valaki vagy valami megegyezik lényével.

Az ember tehát akkor áll és jár a helyes ösvényen, ha az kitérők nélkül Isten szent csarnokaihoz vezeti, és a megszabadulás pályájának ritmusa veszi őt körül. Mint valami dal, mint lágyan susogó vagy hangosan zúgó melódia: mint az Isten-áramlat hömpölygése az örök városban.

Egy lélegzet – egy szívverés. Ennek a lélegzetnek kell az élő vért áthajtania az ereken, s így, lélegzetről-lélegzetre érti meg az ember a mindenségi tudattal való kapcsolatát. Teljesen belemerül, s már csakis a mindenséget éltető akarás az, ami magával ragadja, továbbhajtja.

Így lép be – mintegy magától értetődően – egy új érzékszervi képességbe, szervileg érzékelhető térségbe. Megtanul megkülönböztetni. Megtanulja látni és megvizsgálni az isteni éteranyag bolygói étereit. Ha pedig belép ebbe az észlelésbe, térbe, akkor nem tehet mást, minthogy ebből éljen, s ennek következményei mindenütt megjelennek. Az isteni lény tükröződik ebben a különös zarándokban. Az összefüggés erői a szeme láttára bebizonyosodnak. Ahogyan a gránitkő atomjait tartja össze az összetartóerő, a kohézió törvénye, úgy illeszti össze ugyanaz az isteni törvény a törekvő ember új lényét nagyszerű dicsőséggé.

 

 

A szellem tiszta szeretet

 

A spirituálisán érdeklődő emberek az érzékszerveket illetően két síkot képzelnek el. A megszokott öt érzéken kívül létezik a lelki szem, amellyel a magasabb lélekélet észlelhető, a belső fül, amely a szív hangját fogja fel, és a magasabb szaglás-, ízlelés- és tapintásérzék. A világirodalomban sok utalás található mindkét síkra. Mi konkrétnak és absztraktnak nevezzük őket.

 

A megszokott öt érzékből a hallás és a látás bizonyos mértékben objektív, vagyis némi erőfeszítéssel rövid időre megakadályozhatjuk a szem és a fül észleleteire adott szubjektív reakciókat. Ezt fejezik ki az olyan szófordulatok, mint például: „szemet hunyni valami felett – valami süket fülekre talál – nincs szeme rá – vagy nem hallgat valakire”. Az érzéssel más a helyzet. A fájdalommal szemben, amit például fejfájáskor, vagy lábficam esetén érzünk, tehát a fizikai érzéssel szemben nem védekezhetünk. A lelki érzések esetében még képesek vagyunk bizonyos mértékben elhatárolódni, amikor egy légkört, egy hangulatot, vagy annak szükségességét érezzük, amit éppen akkor tennünk kell. A szomorúság, a félelem és a nyugtalanság azonban nagyon szubjektívek, és nem, vagy csak alig hagyhatók figyelmen kívül. Az ízlelés végül olyan közvetlen észleleteket ad, hogy könnyen elfeledjük azt, hogy ez is egy érzékszerv. Sőt, még belső fejlődésünk ismérvének, mércéjének is tekinthetjük. A „jó ízlés” általánosan megbecsült tulajdonság, de gyakran erősen alakítja környezetünk is.

 

Az ízlelés magasabb síkja

Különös műszer a testünk, ugyanis megtalálható benne az a lehetőség, hogy „két úrnak szolgálhat”. A szervek ugyanis természetes funkciójukon kívül a felettes természetből jövő impulzusok érintkezési pontjai is, vagyis bejáratot képeznek azon erők számára, melyekből földi természetünk magyarázható. Nagymértékben érvényes ez az érzésre, a szaglásra, de leginkább az ízlelésre. Az ízlelés, ahogy mondtuk, létállapotunk indikátora. Itt nem az ínyencekre gondolunk, de arra sem, amit a „gyengédség” vagy „tapintat” fogalmával írnak körül. Hiszen ez még a test és a lélek területére tartozik. Az íz(le)lésnél spirituális létállapotunkra gondolunk.

Testi síkunkra és lelki színvonalunkra általában egyaránt érvényes az, hogy aminek megnyitjuk magunkat, vagyis, ami a rendszerünkbe bejön, okozza azt, amik vagyunk. Amit ezzel teszünk, ahogyan ezt feldolgozzuk, megmutatja azt, amik vagyunk. Még ez a megmutatkozás is részben az ellenőrzésünk alatt áll. Bizonyos fokig képesek vagyunk másnak feltüntetni magunkat, mint amilyenek vagyunk.

A külvilág előtt mindenesetre ez gyakran sikerül is. De önmagunk előtt is? Létállapotunk záróvizsgája az emberlét mélyebb rétegeiben, a szellem területén rejlik, és ez a szeretet. A szeretet úgyszólván egy ízlelő szerv, amely lényünk legutolsó zugaiba is „belekóstol”.

„Isten szeretet”, ez volt a katárok szerzetének hitvallása. A spirituális élet eme központi gondolatának az elsajátítása még ma is ahhoz a legmagasabb állapothoz tartozik, melyet a régi tudat még elérhet, mielőtt egy magasabb tudatban olvadna fel. Isten szeretet. A mindent beborító egység tiszta életterébe vezető út melyik pontján állunk? A magasabb sík ízlelőszerve ad majd erre választ: „Nem az fertőzteti meg az embert, ami a szájon bemegy, hanem ami kijön a szájból, az fertőzteti meg az embert.” (Máté 15,11)

Nem figyelemreméltó-e, hogy a beszédet lehetővé tevő nyelven helyezkednek el ugyanakkor az ízlelőbimbók is? Minden kimondott szóról számot kell adnunk: „édes”-e az íze, amikor szeretetteljesen elfogadunk egy másik embert „keserű”-e, amikor a saját egónkon, vagy másén ejt sebet vagy „savanyú” utóíze van-e, amikor tapintatlanul, vagy illetlenül zavar meg egy kapcsolatot?

Mennél inkább Isten szeretetének egységéhez fordulunk és rábízzuk magunkat, annál érzékenyebbé, finomabbá és konkrétabbá válik az ízlelésünk. Az ízlelőszerv már nem korlátozódik többé a szájra és a nyelvre. A transzmutált benső is megvizsgál és irányít minden egyes szót, gondolatot és tettet.

Így lesz minden, ami bejön a rendszerbe – jó és rossz egyaránt – a szellem által bennünk tiszta szeretetté változtatva és kisugározva. Hiszen a szellem tiszta szeretet, az a szeretet, melyben nincsenek már ellentétek, ahol minden ítélet megszűnik, és csak az Egyedül-Jó marad fenn valóságként.

Ebben az értelemben tanúskodik a szellem mindenen keresztül, ami a „szájból kijön”. És a 34. zsoltár költője így szól a 9. szakaszban: „Ízleljétek és lássátok meg, hogy jó az Úr! Boldog az az ember, aki Őbenne bízik.”

 

 

Előbb hinnünk kell, csak azután láthatunk

 

„Isten az embernek azt a megbízást adta, hogy halandó életében az örök életre irányuljon, és múlandó formájában fedezze fel az örök életet.”

Edith Mikeleitis: A rejtett képmás (Regény Jakob Böhméről)

 

A hit révén az emberben egy másfajta látás fejlődik ki, egy egészen más rendre irányuló érzékszerv. Ezért mondhatjuk, hogy a „hívő” olyan ember, akinek tudomása van egy másik valóságról, mivel látta azt, és keresi az oda vezető utat, ezért minden képessége erre irányul.

Ezt a „látást” itt az új-érzékszervi észlelés összességének kell érteni. Az „észlelés” ugyanis valami más, mint a szokásos látás, hallás vagy felismerés. Az igazság észlelése, „az igazság felvevése”, éberséget jelent, valamint a rendszerünkbe beáramló benyomások állandó figyelését. Ez kritikus ellenőrzés alatt végzett tudatos megfigyelést jelent, az említett „bemenet” szakadatlan vizsgálatát, és ráhangolódást az „Ige” rezgésére, a világító útjelzőre, amely ugyanakkor mintegy testileg is összeköt minket a „másik parttal”. E ráhangolódás neve a vágyakozás.

 

Ne illúziókat teremtsünk, hanem valóságot

Az említett vágyakozás olyan fogékonyságot hoz létre, amelyre a jól ismert népi bölcsesség azt mondja, hogy „hallani, látni és hallgatni” – de most a sorrend megfordul. Ha az egymást kergető benyomások nyugalmi állapotba kerülnek, a formák és ötletek oly végtelen örvényén át újra megtaláljuk „az utat, az igazságot és az életet”.

Elemző értelmünk számára ez mindennek az összege, amely információnak használható. A lélek számára ez azt jelenti, hogy újra helyreállíttatott az eredeti birodalommal való kapcsolat. Ezáltal mindkét világ egymásba olvadhat, és így egyre kevésbé beszélünk észlelésről – bármely formában történjék is ez -, hanem egyre inkább az „eredeti létezésről”. Ez az út nem valamiféle vészkijárat, nem menekülést vagy megszabadulást jelent, mert ez a Föld útja volna, amely áttekinthetetlen ívet követve újra és újra hozzánk vezetne vissza, és börtönünket még erősebben lezárná. A menny útja a nagy megbékélés útja, a mennyei és a földi rezgés egyesülése.

A személyiség számára, amelyet azért hoztak létre, hogy a teremtett világ vonatkozásában érzékszervként szolgáljon, minden bizonnyal nem könnyű feladat, hogy ezt a világot ne tekintse többé elsődleges életcélnak. Azonban, oly mértékben, ahogy a „hit”, az új lelkesítés hangja, visszhangot kelt a személyiségben, és ennek vágyakozása növekszik, a választás egyre könnyebb lesz, míg végül egyáltalán nem kell már választania.

Ne ringassuk magunkat illúziókba: a helyes választás nem hullik senkinek az ölébe. Mindaddig, amíg ezen a földön tévelygünk, a föld megköveteli a jogait, mert nagyon is sokat tud nyújtani. Valójában az a helyzet, hogy két hang beszél bennünk: egyszer a föld erős hangjára, máskor újra a mennyek halk suttogására figyelünk. És ez jól is van így. Pontosan emiatt fognak a csalódások és csalatkozások utat nyitni bennünk egy új érzékelő rendszer számára. Ez pedig azzal a képességgel kezdődik, amellyel különbséget tudunk tenni az álom és a valóság között. Hiszen életünk egy álom, amelyet át kell élnünk, és át kell tekintenünk. Átmenetileg még ide-oda sodródunk a remény és a félelem, a jó és a gonosz között, az ellentétek rabjaiként.

Ha azonban mégis sikerül bizonyos mértékű higgadtságra szert tennünk, akkor lelkünk rezgése a hiten és önátadáson keresztül közeledni kezd a világossághoz, a „nulla-vonalhoz”. A szellemi látás számára kibontakozik az eredeti áramlat, az a hely, ahol valóban élhetünk: az eredeti életterületünk. Az eredeti életbe való felmenetel következményeit nem lehet áttekinteni, de nagyon is világosan megfogalmazhatóak: olyanok, mint egy erőről-erőre és dicsőségről-dicsőségre vezető út.

 

 

Azonos-e az éteri vagy a tisztánlátás a szellemi látással?

 

A látásról beszélve az első dolog, ami eszünkbe jut, a szemhasználat. Az is nyilvánvaló, hogy a látáshoz fényre van szükségünk. A köznyelvben azonban különböző szófordulatok érzékeltetik, hogy a látásnak máséle értelme is van. Amikor valaki azt mondja: „nem látja a lényeget”, olyankor a „látni” az „érteni” kifejezésnek felel meg. „Nem érti, hová akarunk kilyukadni.”

 

A szemünkkel látunk. De mindenkivel előfordult már életében legalább egyszer, hogy „az orra után ment”. Ha mondjuk elmegyünk bevásárolni a másik nem valamely képviselőjével, rájövünk, hogy nem ugyanazt látjuk. Azt ugyanis, hogy mire figyelünk fel, az érdeklődési körünk határozza meg. S az észlelés nemcsak látásból, hanem hallásból, szaglásból, ízlelésből, tapintásból és tudomásul vételből is áll. Ha valaki egy hangversenyen hall egy hamis hangot, akkor érzékeli a hibát. Azt is meg tudja állapítani, hogy a zenész szívvel-lélekkel játszik-e vagy sem. A megfigyelés ennek folytán tapasztalattá válik. Továbbá ott van a belelátás, mikor az illető úgy képes megvizsgálni valamit, hogy szinte behatol annak lényébe, keresztüllát rajta, bizonyságot tesz róla. A próféta például belelát a jövőbe. A belelátás általában inkább már a vallással és misztikával kapcsolatos.

A megfigyelés is az érzékelés egy fajtája, de nem azonos a látással. Ha például valaki megfigyel egy másik embert, akkor látja, hogy az illető miként viselkedik egy-egy helyzetben. Megbirkózik-e a munkájával járó stresszel? Hogyan viselkedik társaságban? Alkalmas-e a beosztására? Vannak-e vezetői képességei?

Ez azt mutatja, hogy a „látást” sokféleképpen értelmezhetjük. Emellett a nézés és a látás az agy fejlettségétől és a szív közreműködésétől is függ. Tapasztalata és belátása következtében a felnőtt máshogy látja a dolgokat, mint a gyermek, és fordítva, a gyermek – nyitottságának köszönhetően – gyakran mélyebben és tisztábban észleli a dolgokat a felnőttnél.

 

Egyszerre észlelni a kül- és belvilágot

Az orvosi szakkönyvek részletesen leírják az anyagi szem működését. A fizikai szemen kívül olyan szervek is léteznek, amelyek az úgynevezett finomabb létsíkok észlelésére alkalmasak. Az éteri látással például a fizikai testben és körülötte végbemenő életfolyamatok figyelhetők meg. Az étertest egy finomanyagi eszköz, amely áthatja és körülveszi a Föld, valamint az emberek, állatok és növények fizikai testét. Aki éteri látással rendelkezik, az megfigyelheti mondjuk azt, hogy hogyan szívódnak fel az éltető nedvek a növénybe, hogyan keringenek, táplálva azt, majd hogyan térnek vissza a gyökérzetbe. Ezalatt az illető a növénynek mintegy a holisztikus képét (egészét) látja. Színét és fonákját, belsejét és külsejét egyidejűleg észleli.

A „tisztánlátás” viszont a Föld, az emberek és az állatok asztrális testére vonatkozik. Ez a test nagyobb, mint az étertest, ezt minden oldalról körülveszi és áthatja. A tisztánlátó azonban nem mindig képes észlelni az ebben a testben végbemenő folyamatokat és az itt áramló erőt. Összpontosítania kell rá, de az is előfordulhat, hogy ez a tisztánlátás váratlanul jön elő. A „tisztánlátóknak” gyakran eltérő a véleményük arról, mit is látnak. Ez különösen a jövendölésekre vonatkozik. Ráadásul azt, amit látnak, gyakran csak részben, vagy egyáltalán nem értik. A látó ezt sem tudja befolyásolni.

Az asztrális síkon minden mozgásban van. A „forma” állandóan változó rezgésmintákból áll össze. Ezért nehéz helyes következtetést levonni – a hétköznapi és személyes esetekben talán nem annyira, de a mikrokozmosz, kozmosz és makrokozmosz folyamatait illetően egészen bizonyosan. Csak egy beavatott juthat tiszta észleletekhez ezen a síkon, de még ő is tudja, hogy tévedhet. Ezért nagyon óvatosan von le következtetéseket, megállapításaihoz pedig többnyire hozzáfűzi: „Már amennyire felfedetett a számomra.”

 

Gondolatolvasás és az érzések „látása”

Az átlagos látnok nem képes tudatosan használni adottságát: az vagy jelentkezik, vagy nem. A gyerekek életük első éveiben általában tisztánlátók. De melyik szülő ismeri ezt föl? Számos állat is érzékeli az asztrális mozgást. A kutya például megugathat egy olyan „jelenséget”, melyet rajta kívül senki sem érzékel, emellett „olvas” gazdája gondolataiban, érzelmeiben is.

Az éteri látás sok természeti népnél ma is előfordul, de az egyéniesedett, anyagias emberből gyakorlatilag kihalt. Az ilyen képesség gyakran a mikrokozmosz korábbi megtestesüléseiben lezajlott fejlődés eredménye. Az egyetemes bölcsesség utal rá, hogy az isteni gondviselés egy adott pillanattól kezdve elzárja az effajta képességeket az ember elől, hogy az illető inkább az éppen előtte álló feladatra összpontosíthassa a figyelmét.

Fontos megértenünk, hogy az éteri és tisztánlátás a dialektikus élet határain belül marad. A tiszta szellemi látás csak azután fejlődhet ki, miután a mikrokozmosz mágneses égboltja megújult. A hermetikus filozófiában ezt a képességet „pimanderi tudatnak” nevezik. Ezt a tudatot nem a hetedik kozmikus terület élteti, hanem a hatodik kozmikus területről származó gyógyító és megújító erők.

 

Mikrokozmosz

Mikrokozmosz (rövidített formájában mikrosz): az ember, mint minutus mundus, azaz kis világ, egy rendkívül összetett, gömb alakú életrendszer, amelyben belülről kifelé haladva megkülönböztethetjük a személyiséget, a megnyilvánulási teret, az aurikus lényt és egy hétséges, mágneses szellemteret. A mikrokozmoszon azonban a valódi embert kell érteni. Amit ezen a világon embernek neveznek, az csak egy elkorcsosult mikrokozmosz súlyosan csonkult személyisége. Mai tudatunk csak személyiségtudat (azaz testtudat), s így csak annak a létterületnek van tudatában, amelyhez tartozik. A mikrokozmosz firmamentuma (I. aurikus lény) jelenít meg minden olyan erőt, értéket és kötöttséget, amely a mikrokozmoszban régebben megnyilvánult különböző személyiségek élete következtében bekerült a rendszerbe. Ezek közösen alkotják mikrokozmikus égboltunk fényeit, csillagait. E fények tulajdonképpen vonzó-taszító hatású fókuszok, erőközpontok, amelyek jellegükhöz igazítva meghatározzák a mágneses szellemtér természetét, vagyis az erők és anyagok fajtáját, amiket ez a légkörből magához vonzva felvesz a mikrokozmoszba és ezzel a személyiségbe. Így tehát e fények milyensége határozza meg a személyiséget! Azaz a személyiség tényleges megváltozását a firmamentum – a fények – lényegi átalakulásának kell megelőznie, és ez csak az énlény önfeláldozása, a teljes énfeloszlatás árán lehetséges. A megnyilvánulási térség vagy lélegzőtér az az erőtér, amelyben a személyiség élete lezajlik. Ez az aurikus lényt és a személyiséget összekötő kapocs, amelyben a személyiség fenntartását szolgáló erő- és anyagcsere lezajlik.

 

A negyedik dimenzió már jelen van

A holisztikus világkép, melyet a tudomány új felfedezések és számítások alapján épített ki, nagyszámú, eddig ismeretlen dimenziót feltételez. A kvantumelmélet például legalább 10 millió dimenziót említ! Mégis úgy tűnik, hogy ez az összes dimenzió még mindig belefér a fentebb leírt „negyedik dimenzióba”.

„Az ember három kiterjedést ismer: hosszúságot, szélességet és magasságot. E három dimenzió segítségével tapasztaljuk meg életterünket. Bármilyen nagynak képzeljük is ezt a háromdimenziós teret, mindig lesznek határai, korlátái, és mindig fogságot jelent. Azt, hogy e fogságot nem tudatosan bár, de érzékeljük, például onnan vehetjük észre, hogy – mivel Földünket háromdimenziós szempontból már teljesen ismerni véljük – a tudomány más bolygók felfedezésére törekszik. Az evolúciónak az emberiségre gyakorolt fékezhetetlen nyomása következtében a három dimenzió túl szűkké, túl nyomasztóvá válik. A tudomány erre a nyomásra háromdimenziós módon reagál, megpróbálva a lehető legjobban kitágítani a háromdimenziós teret.

Világos, hogy a szóban forgó nehézségek azonnal megszűnnének, ha létezne egy negyedik dimenzió, és ezt a tudomány valóságként tapasztalhatná meg. Márpedig ez a negyedik dimenzió létezik! Ez az a dimenzió, amelyet a tökéletesen átjárhatónak nevezhetünk. Mi a mindenhol-jelenlét valóságának szeretnénk nevezni. Ez az a dimenzió, amely teljes mértékben nélkülözi az idő, a távolság, a múlt, jelen és jövő, a most és majd fogalmát.

Ha az emberiség birtokolná ezt a negyedik dimenziót, akkor egyáltalán nem lenne szüksége elutazni mondjuk a Holdra, Marsra, Vénuszra vagy Merkúrra, mert pl. a Holdról való elmélkedés a negyedik dimenzióban azt jelentené, hogy ott vagyunk a Holdon. Röviden azt mondhatjuk, hogy a negyedik dimenzió a mindenütt-jelenlét képessége.

A három dimenzióban tudatos ember számára nagyon furcsa elképzelni ezt a képességet. Pedig a negyedik dimenzió csak az ötödik, hatodik és hetedik dimenzióhoz vezető ajtó. Ez a hét dimenzió szolgál a hét nézetű atom alapjául is. Ezért aztán az emberi lény, mivel atomokból épül fel, alapvetően mindenütt-jelenvaló, csakhogy ennek nincs tudatában, mivel tudata és jelenlegi képességei háromdimenziósak.

A mindenütt-jelenvaló tudat azzal a lehetőséggel ajándékozza meg az embert, hogy tudatilag bárhol lehet, ahol csak akar, anélkül hogy helyéről elmozdulna. Az intuíció az ehhez vezető kapu. Az új látás pedig a negyedik dimenzió megvalósításának a kezdete.”

(Catharose de Petri: Az élő Ige)

 

A Szent Szellemhez közeledni

A tiszta szellemi avagy mindenütt-jelenvaló látást azok kapják majd meg, akik a transzmutáció és transzfiguráció (a test-lélek-szellem újjászületés) útját akarják járni. Erről a „látásról” az anyagember számára csak kevés tárul fel, mert meghaladja a közönséges érzékszervi észlelést. A földi tudat nem képes felfogni. E képesség akkor jelenik meg, amikor a lélek elérte azt a szintet, amelyen Isten szelleme megközelítheti, egybeolvadhat vele, taníthatja és megvilágosíthatja. Akkor a lélek belsőleg „láthatja” is a szellemi sugallatokat.

Ezt a látást hívják a „harmadik szem látásának”. A Buddha-ábrázolásokon ezt a képességet gyakran a fejtetőn lévő félkörrel jelképezik: ez a koronacsakra, amely a tobozmiriggyel áll kapcsolatban. Gyakran díszítik szemekkel, a mindenütt-jelenvaló látást jelezve. A csakrák tulajdonképpen tölcsér alakúak, de Buddhánál a koronacsakra félgömbként jelenik meg, lánggal a tetején, mely azt jelzi, hogy ez a képesség a szellem és a lélek tobozmirigyben végbemenő egyesülése révén jön létre. A hermészi bölcseletben ezt a lángot Pimandernek nevezik. Pimander, azaz a szellemi látás olyan ütemben kap erőre, ahogy a transzfiguráció folyamata előrehalad.

 

A negyedik dimenzió észlelése

A negyedik dimenzióban való érzékelést mindenütt-jelenlévő tudatnak nevezik, mert amit általa észlelünk, az teljesen, minden nézetében látható, és teljességként tapasztalható. A teljes mikro- és makrokozmikus élet úgynevezett felfogását „a negyedik dimenzióbeli látásnak” avagy a „tökéletes átlátás” képességének nevezik. Az ezen a szinten való érzékelés során a látnok számára az okoz nehézséget, hogy amit lát, az azonnal teljes jelentőségében megmutatkozik neki, s ezáltal úgy elárasztja a nézetek sokasága, hogy azt sem tudja, hol kezdje a magyarázatot.

Ez az oka annak, hogy oly sok nagy szellem küzdött azzal, hogyan is öntse pontos szavakba a látottakat. A közvetített kép persze sohasem lehet teljes. Jakob Böhme ezt így fejezi ki: „Az isteni világosság kihuny a szavakban.” Ráadásul az olvasó vagy hallgató rendszerint még nem emelkedett a látásnak erre a szintjére. Így aztán az isteni üzenet hirdetői időnként nagyon szomorúak és csalódottak voltak, amikor nem sikerült olyan szavakkal kifejezniük azt, amit láttak, amelyek fellebbentették volna az igazságkeresők szeme elől a káprázat fátylát. Újabb és újabb kifejezésekkel és jelképekkel próbálták mások számára érthetővé tenni azt, amit ők maguk oly tisztán láttak.

Az Újszövetség azt, amikor valaki megkapja a mindenütt-jelenvalóság tudatát, Krisztus újra eljövetelének nevezi. „Ha valaki ezt mondja akkor néktek: Ímé, itt a Krisztus, vagy amott; ne higgyétek. […] Azért ha azt mondják majd néktek: Ímé a pusztában van; ne menjetek ki. Ímé a belső szobákban; ne higgyétek.” (Máté 24: 23, 26)

Krisztus újra eljövetelét tehát nem kívül kell keresnünk, hanem önmagunkban.

A Krisztus-erő ugyanis az egyén mikrokozmikus egén megjelenő világosságerőként válik hatékonnyá, amikor pedig eljön az ideje, akkor a kozmoszban, Földünkön is megjelenik majd.

 

Az emberi lény két kiindulási pont között ingadozik. Egyfelől ő egy még meg nem született Isten, és ez arra ösztönzi, hogy keresse isteni eredetét; másfelől viszont földi személyiség, amelyet a Föld táplál. Ez a kétféle jelleg összezavarja. Egyik pillanatban úgy érzi, hogy Isten szelleme vonzza, a másikban meg visszasüllyed az anyagba. E két erő közt húzódik az ösvény azok számára, akik most tanulják, hogyan lehet különbséget tenni a világosság és a sötétség között. Nekik megnyílik ez az út.

Az első lépés megtétele a lényeg, amely a mindenütt-jelenvalóság tudatához és a hozzá tartozó látáshoz vezet. Ez az új, szellemi látás sokak számára valósággá válhat a közeljövőben.

 

 

 

2014/12. szám

 

 

A szeretet

 

Az ember számára az élet azt jelenti, hogy gondolkozik, érez, vágyakozik vagy akar valamit, reménykedik annak elérésében, örül, szenved miatta és fájdalmat tapasztal.

Az élet mindenekelőtt azonban azt jelenti, hogy az ember kutat a szeretet után, rátalál és átéli azt.

A szeretet az az erő, amely kapcsolatot hoz létre két ember között, mint például a férfi és a nő közötti viszonyt, de a szeretet még ennél is jóval több: egy egyetemes energia. A szeretet kapcsolatot hoz létre két egymással ellentétes pólus között, egyesíti és továbbvezeti őket.

A szeretet a középpontban lévő erő, amely közvetlenül és igen egyedi módon kapcsolódik minden egyes emberhez, megérint, és egész életünkben vezet minket. Sőt, a szeretet még a testi életen túl is vezet minket. Ő az a vezető, amely helyreállítja a kapcsolatot egy magasabb életállapottal. Kezdete ott található minden ember testében, a lelken keresztül elvezet a szellemhez, majd ezen túl, tovább az Istennel való egységhez.

 

 

A szeretet éneke

részlet J. van Rijckenborgh: Rózsakerest Krisztián alkémiai menyegzője ötödik napjából

 

A nimfák éneke

 

1

A világon sincs nemesebb,

mint a szép-jó szeretet.

Istennel is eggyé lészen,

ki jóbarát, tettre készen.

Hogy a királynak is tetsszen,

csendüljön fel éneketek.

Kérdezünk – s ti feleljetek!

 

2

Miből lett a kezdetetek?

Szeretetből!

Mit adtak vissza a kegyelmek?

Szeretetet!

Miből születtetek?

Szeretetből!

S mi nélkül lennénk elveszettek?

Szeretet nélkül!

 

3

Mi nemzett hát mindünket?

A szeretet!

Mi szoptatott bennünket?

A szeretet!

Mivel tartozunk szülőnknek?

Szeretettel!

Miért ilyen türelmesek?

Szeretetből!

 

4

Mivel leszünk győzelmesek?

Szeretettel!

Mivel lelünk szeretetet?

Szeretettel!

Mi tűnik ki jó tettekkel?

A szeretet!

Mi egyesíti a kettőt?

A szeretet!

 

5

Énekeljünk mindannyian

szeretetet dicsőítve.

Így lesz ez is királyunknál –

királynőnknél megkettőzve.

Testük itt van. Lelkük merre?

 

6

Ha megéljük – Isten adja –

ahogy a szeretet ereje

őket elválasztotta,

úgy fogja a kettőt újra

a szeretet erős lángja

szerencsésen összehozni.

 

7

Akkor ez a szenvedés már

nagy örömre fog változni,

sok-sok ezer fiatalnak

örök valóságot hozni.

 

 

Az igaz szeretet hívása

 

Mily vigasztaló a gondolat, mily reményteljes az érzés, és milyen pompás az eszme, hogy az igazi szeretet megvalósítására vagyunk hivatottak! Vajon át tudjuk-e adni magunkat valaha is ennek a hatalmas hívásnak, ennek a mindent átölelő folyamatnak – fontolgatás, kétely vagy félelem nélkül? Képesek vagyunk-e erre? Méltóak vagyunk-e rá?

 

Létezik-e valóban, vagy csak úgy tűnik? Tévednék talán? Mit mondanak a többiek? Ez nem lehet igaz!? Szerethetek-e egyáltalán, csak úgy egyszerűen, a többiek beleegyezése nélkül, akik valószínűleg jobban tudják, hogyan lehet valóban szeretni?

Ó, milyen könnyedén tudjuk félretolni mindezeket a kétségbeejtő gondolatokat, ötleteket és elképzeléseket, mihelyst hirtelen megtapasztalhatjuk a vigasztaló, gyengéd, boldog érintést! Hogyan lehetséges, hogy eztán az én nem lesz többé, hogy a személyiség minden kínzó, küzdő, üres és poros tévelygése eltűnik, és a helyére valami alig megfogható, valami nyitott és ragyogó kerül!

 

Szeretet nélkül soha

A szerető lények, akárcsak a mesében, átalakulnak. Békákból, hernyókból és gonosz lényekből hercegnők, hercegek, nemesek lesznek. Az önző, önmagára irányuló nézetek és tettek nem találnak helyet az ily módon teljesen megváltozott lényben. Megtapasztalunk egy eleven erőt, amely eltölti és megmenti egész lényünket, mely ellenáll a bennünk oly mélyen gyökerező egoizmusnak. Ennek az erőnek az érintése képessé tesz bennünket arra, hogy önmagunkat és szeretteinket a meglévő tökéletlenségek és gyengeségek nélkül vegyük tudomásul vagy fogadjuk el őket, hogy mindent megbocsássunk és elengedjünk. Magasabb világra rendeltettünk, úgy ahogy vagyunk, anélkül hogy ítélkeznének fölöttünk, vagy hogy érdemeinket firtatnák. Rátaláltunk a szeretetre, és nem akarunk többé visszafordulni, nem tudjuk többé elviselni, hogy e szeretet nélkül létezzünk. Életünk hátralévő idejét ennek a szeretetnek a szolgálatában, a Másik szolgálatában kívánjuk eltölteni!

Egy idő múlva azonban ez az istenihez hasonló állapot újra megválik tőlünk. Megszokott, gondterhelt kis világunk uralkodik ismét én-lényünk vele összhangban lévő gondolataival és tevékenységeivel. Nem tragikus ez? Hát nem abszolút drámai ez? Vagy inkább természetes és indokolt? Vajon túl nehéz volt a feladat számunkra, rosszul értelmeztünk, vagy ügyetlenül hajtottuk végre? Tehetetlenül, gyakran fájdalommal telve és csalódottan, azonban sok hasonló tapasztalat után megértéssel tapasztaljuk, ahogy a megszokott, régi természet ismét visszaszivárog belénk. A ragyogó hajnalcsillag (Vénusz) helyett, mely ösztökélőn és szótlanul mutatta a fáradságos, egocentrikus természetből való megmentő kiutat, most visszatérnek a szokásos kispolgári elképzelések és merev szabályok. A szeretet feladatát – a mindent vagy semmit – ismét a hétköznapok realitásának megfelelően értelmezzük, és ebből kifolyólag nyoma vész a feladat valódi értelmének. Azután már alig látunk lehetőséget arra, hogy e magasztos megbízatásnak tudatosan eleget tegyünk. Ami megmarad, az egy különleges érzés emléke, hiányzik azonban az aktuális, mindent megváltoztató erő. A szeretet olyan élménnyé fakul, amely anélkül ragad meg bennünket, hogy eltöltené legmélyebb bensőnket.

Így nem csoda, hogy a szeretet pusztulásra ítéltetik, helyesebben mondva, hatástalan lesz. Nem tudunk megfelelni neki, sőt összetévesztjük minden lehetséges polgári céllal.

 

A valódi szeretet megvalósítása

Hogyan beszélhetnénk a valódi szeretet megvalósításáról? Hol kezdődik a megvalósítás magasztos útja, mely iránti vágyakozásunk úgy éget, hogy nem hagy nyugton minket? Mindannyiunk vigasztalására ráébredhetünk arra, hogy állatias természetünk és a társadalmi-erkölcsi törvényen kívül egy magasabb princípium is működik bennünk. Ezt a szellemi, vallási vagy isteni elvet nevezzük a szeretet törvényének.

Az orosz filozófus, Vlagyimir Szolovjov, összehasonlítva az emberi nemet a valódi emberrel, az előbbinek nem sok értéket tulajdonít:

Az empirikus valóságban az ember mint olyan, egyáltalán nincs – csak egy bizonyos egyoldalúságban és korlátoltságban létezik, mint a hím- és nőnemű egyéniség (és ezen az alapon fejlődik ki minden további különbség). A valódi ember – ideális személyiségének teljességében – azonban nyilvánvalóan nem lehet pusztán férfi vagy nő, hanem a kettő magasabb egysége.

A szeretet legfontosabb feladata az, hogy a valódi ember megteremtésével megvalósítsuk ezt az új, szabad egységet. Számtalan akadály, tévedés vagy megvetés éri az erre törekvő embert. Mégsem tudja semmi sem feltartani, ha vágya a szeretet vigasztaló ösztönzésében elég erős ahhoz, hogy kövesse a hívást!

 

 

Kielégíthető-e a szeretetvágy?

 

Minden teremtmény szeretet után vágyakozik. Az az út és mód azonban, ahogyan például az ember próbálja ezt a vágyat valóra váltani, nagyon is különböző. Sokan egy partnernél keresik a beteljesedést, mások a hivatásukban vagy kedvelt foglalatosságokban. Annak okán, hogy jelenleg a „keresztény” társadalomban egyre többen utasítják el a házasságot, mivel vagy nem tudják, vagy már nem akarják megoldani az ilyen kapcsolattal mindig is együtt járó konfliktusokat, előbb-utóbb mindenkinek fel kell tennie magának a kérdést, hogy tulajdonképpen milyen állapotban is van jelenleg az ember.

A középkorban létrejött a tiszta, állati ösztönöktől mentes szerelem eszméje, az „imádott hölgy” ideálja, amelyet „lovagi szerelemnek” neveztek. Ennek lényeges vonatkozása volt, hogy akit egyszer ez a szerelem megérintett, az soha többet nem tagadhatta meg ezt az érzést. Mind Trisztán és Izolda, mind Lancelot és Ginevra számára érvényes volt, hogy sem a halál, sem pedig a földi törvények nem semmisíthették meg szerelmüket. Ez a szerelem mindent átvészelt. Az egymás számára rendelt embereknek együtt kellett maradniuk, ez volt leghőbb vágyuk. A minden felett győzedelmeskedő szerelemnek ezt a témáját számos kultúra irodalmában ezerféleképpen feldolgozták. Korábban azonban még sohasem szólították meg olyan agresszív és szervezett módon az ember alacsonyrendű vágyait, mint napjainkban. A mesebeli menyegző pedig egyre inkább veszít a hiteléből.

Arról van szó, hogy a nemek szétválása előtt egy hímnemű és egy nőnemű lélek mindig együtt képezett egy lelket. Ha ez igaz – okoskodik az ember -, akkor mégiscsak úgy kell lennie, hogy valahol szaladgál a világban egy hozzám illő fél, akivel egységet képezek. És az ember keresi a tökéletes „másik felét” Aki viszont kizárólag a médiák révén tájékozódik, annak az a benyomása támad, hogy korunk emberének házassága szinte kivétel nélkül válásba torkollik. A tömegtájékoztatás által közvetített képet azonban eltorzítja a szenzációhajhászás. Természetesen sokan vannak, akik – vágyaik által hajtva – sebtében és meggondolatlanul kötötték össze magukat egy partnerrel. Velük szemben azonban milliók állnak, akik az élet problémáit közösen meg tudják oldani, és egymás számára kölcsönösen sokat jelentenek.

Az embereket belső és külső okok hajtják afelé, hogy megtalálják életük beteljesülését, legyen az egy másik ember iránt érzett szerelemben, a munkájukban vagy kedvelt tevékenységükben. Ezen az úton viszont sok csalódás várja őket. A mindennapok valósága ugyanis általában teljesen más, mint amit megálmodtak. Egy partner nyújthat például barátságot, rokonszenvet és biztonságot, de kisugározhat kritikát és elutasítást is. És megtörténhet, hogy egy emberpár kapcsolata fokozatosan egy olyan lehetetlen küzdelemben merül ki, amely olyasvalaminek a fenntartását erőlteti, aminek már semmi tényleges alapja nincsen. Hiszen ha valamelyikük mindig csak követel, de adni nem akar, akkor a másik fél végül már egyáltalán nem képes visszajelzést adni.

 

A saját sóvárgás kivetítése

Miért nem lehet vajon kielégíteni ezt az intenzív vágyakozást? A vágy élettörvény és mágneses képesség, erő, amely a hiányzót odavonzza. A vágyakozás következtében aztán képek teremtődnek, egy eszménykép, amely után az ember sóvárog. A hétköznapi élet tapasztalata azonban lassan megtaníthatja az embert arra, hogy egy képzeletbeli ideális partner utáni vágyakozása valójában a saját lényében lévő mennyei Másik iránt érzett vágyakozás kivetítése (akit viszont nem tud elképzelni magának). A vágy nemkielégítését az ember kegyetlenségként éli meg. A valóság viszont az, hogy vágyakozását és a vágy kielégítésére irányuló keresését szakadatlanul kiigazítják, mivel a beteljesülést ott keresi, ahol nem található. A mennyei Másik, az örök társ, aki soha nem hagyja cserben az embert, csendes, bevésett ideaként rejtőzik a szívében. Ő az eredeti lélek, ő az, aki képes arra, hogy az ember legmélyebb vágyakozását kielégítse, feltéve, hogy az keresi őt, és feltétel nélkül át tudja adni magát neki.

 

Másik

A valódi, halhatatlan embert nevezik így, aki igazán Istenből való és mennybéli Atya, tökéletes dialektikus létterületen való jelenlétünk egyetlen igazi célja az ő, az Egyszülött Fiú, a bennünk lévő Krisztus-lény feltámasztása; s ilyenformán ez minden őszinte, gnosztikus rózsakeresztesség értelme is.

 

Akkor tehát soha nem volt a férfi és a nő egyetlen teremtmény? Az Arany Rózsakereszt tanítása kijelenti, hogy az ember egy mikrokozmosz, az atomhoz hasonló módon felépített megnyilvánulási tér. Három magja vagy lelke van: egy pozitív és egy negatív töltésű mag, amelyek nagy sebességgel keringenek egymás körül, továbbá egy semleges mag, amely nagy távolságban kering a másik kettő körül. Ez az egész rendszer a ‘középponttól eltörekvő’. Egy nagyobb egésznek ajándékozza magát. Ezáltal minden határ feloldódik, és nincsenek sem terek, sem korlátok; csak végtelenség, örökkévalóság létezik. Mihelyt azonban egy ilyen hármas megnyilvánulási tér befelé fordul, tehát középpontot keresővé válik, azonnal megváltoznak a mágneses viszonyok. Ez a folyamat játszódott le az úgynevezett bűnbeeséskor.

Amikor ez a katasztrófa bekövetkezett – írja Jan van Rijckenborgh az Élet és halál rejtélye c. művében -, az említett atomot a hőség elhasította, mégpedig úgy, hogy a mikrokozmosz középpontjában egymás körül keringő két lélekmag egyike kivetődött a rendszerből, és eltűnt a térben. Az egyik mikrokozmoszból a pozitív, a másikból a negatív mag vetődött ki. Ez az igazság a nemek elválasztásáról. Azok a mikrokozmoszok, amelyeknél ez a katasztrófa kitört, attól kezdve már nem voltak hármasegységek, hanem csak két-egységek, kétségek.

 

Az ember tehát egy meggyalázott lény

Ha a pozitív, hímnemű mag vetődött ki, akkor a jelenlegi mikrokozmosz nőnemű lelket tartalmaz, ha pedig a negatív, nőnemű mag tűnt el, akkor a mikrokozmoszban hímnemű lélek lakik. A nő a hiányzó hímnemű elv után vágyakozik, a férfinak pedig a nőnemű elv hiányzik ahhoz, hogy az eredeti egységet helyre lehessen állítani. Az ember tehát egy meggyalázott lény. Nem egész-séges. Ennek a belátása azért fontos, mert a helyreállítás nem két partner egymásra találásának a kérdése, hanem egy fejlődési folyamat, amely az emberi szívben lévő isteni szikrán alapul. Ebben az utolsó isteni elvben rejlik az a képesség, melynek segítségével a mikrokozmosz újra egyensúlyba hozható. Ha ez egyszer megtörténik, akkor a szeretet utáni örökös vágyakozás is kielégíthető. A királyfi és a királylány menyegzője, amelyet oly sok mesében megünnepelnek, tehát nem a földi emberre és földi társára vonatkozik, hanem a lélek és az isteni szellemmag közötti kapcsolatra. Az ember mindaddig kifelé vetíti az erre a kapcsolatra irányuló vágyakozását, amíg nincs tudomása a megújulás és helyreállítás belső forrásáról. Addig abban reménykedik és arra vár, hogy egy másik ember megajándékozza ezzel a beteljesüléssel; de minden egyes lépés, amellyel Istentől távolodik, tévútra vezeti, el az örök szeretet forrásától. Jakob Böhme írja A hajcsár ostora eltörött c. művében: A bűn nem önmagából keletkezik, hanem az akarat hozza létre. Mindaz bűnnek számít, ami kifelé a világba, és Istentől elfelé törekszik. Az akaratnak nem szabad mást kívánnia, mint Istent és az Ő szeretetét, úgy, mintha önmaga semmi sem lenne és meghalt volna; vágyakoznia kell az Istentől való életre ahhoz, hogy Isten ezt megteremthesse benne.

 

A dolgok külső oldalára való irányulás

Sajnos nagyon sokan vannak, akik hagyják magukat tévútra vezetni, és nem is tudják, hogy valójában mit is keresnek. Ezért a külső világ felé fordulnak, a dolgok külső oldalára irányulnak, és elfelejtik, hogy a titok és a megoldás saját magukban található. Itt kell keresniük.

A házasság, a társkapcsolat, ahogy erre a mindennapos életben törekszenek, sokaknak boldogságot és beteljesülést ajándékoz. Mások számára viszont folyamatos szomorúság, félelmek, fájdalmak és gondok forrása.

A szeretet utáni vágyódás valódi kielégítését, mint megállapítottuk, nem a dolgok vízszintes síkján, két földi ember kapcsolatában lehet megtalálni. Ha az ilyen jellegű kapcsolat létrehozásánál az egyetlen kiindulási pont a földi szerelem volt, akkor ez bizonyára keserű tapasztalattá válik. Az ember azonban e tapasztalat révén felfedezheti, hogy milyen szegényes az élete az isteni szeretet nélkül. Hiszen mindenki a saját magánya ellen küzd, és utána megtapasztalja, hogy tulajdonképpen csak önmagát, az igazi énjét keresi.

Az ember szíve mélyéből akarja a szeretetet, sóvárog a szeretet után. Sokan azonban tudatlanságból több könnyet aratnak, mint boldogságot. És mégis ott van bennük a szakadatlan nyugtalanság, amely továbbhajtja őket, amely vádol és nem enged. Ez a lélek hangja, amely lelkiismeretként működik. A hús-vér ember vágyakozásától teljesen eltérő fajta vágyódást hoz felszínre. Az emberi szeretet és az isteni szeretet egymással ellentétesek, viaskodnak egymással. Minden mikrokozmoszban megtalálható az új élet már említett magja. Ebből a magból ered az a sugárzás, amely ezt a hatalmas megindultságot okozza, amely az embert felrázza álmából, és reagálásra készteti. Mivel azonban ez a sugárzás teljesen más, mint a földi ember törekvése, ebből a belső érintésből jelentős konfliktus fejlődik ki. Még ha valaki inkább a menekülést vagy az elrejtőzést választaná is – ez elől az önnön szívében lévő sugárzás elől nem térhet ki. A legtöbb, amit tehet, hogy eltakarja vagy elfojtja. Ennek aztán az az eredménye, hogy a léleknek tovább kell szenvednie, és így a személyiség is szenved, mert ki lett billentve egyensúlyából.

 

Megtisztítás és magasabb célhoz emelés

A személyiségre nagy feladat vár. Az a megbízatása, hogy megtisztítsa magát és felemelkedjen, hogy így a lélek szolgálójává válhasson. Ezután válhat a lélek azzá a menyasszonnyá, aki a szellemmel való menyegzőjét ünnepli. Ez a klasszikus rózsakeresztesek alkímiai menyegzője. E menyegző képe mindenki szívébe bele van vésve. De vajon fog-e az ember erre a képre irányulni? Mielőtt ezt megtehetné, sok illúziót kell lerombolnia, és tapasztalatokat kell gyűjtenie.

Ha a gondolkodás már nem raboskodik többé a rögeszmék fogságában, és elcsendesedik, akkor Isten valódi életet ajándékoz az embernek. Akkor körülveszi és áthatja őt az a szeretet, amely a léleknek megszerzi a szükséges tapasztalatokat a személyiség minden tisztátalanságtól történő további megszabadításához. A szeretet olyan módon viszi át a személyiséget minden nehézségen, amelyet a földi tudat szinte el se tud képzelni magának. Ezután már nem a szakadatlanul szeretet után sóvárgó személyiségről van szó. A szenvedésnek és az illúziónak ez a forrása megszűnt csörgedezni. A személyiség egybeolvad a lélekkel, amely összeköttetésben áll a szellemmel. A szeretet utáni vágy ekkor beteljesült.

 

Az eredeti tűz, amely a mikrokozmosz központjában ég a gnosztikus isteni szikra vagy monád. Ez az első és oszthatatlan princípium.

Ennek a lángoló keréknek két központja, vagy pólusa van.

Az első, a negatív, női pólus, a feltáró, amely a szívben lakozik (=Lélek).

A másik pólus, a pozitív férfi pólus, a teremtő, éppen a fej felett helyezkedik el, a tűzkör szélén (=Szellem).

Az egyiptomi mitológiában, a monád két pólusát Ozirisz és ízisz jelképezi, az evangéliumokban pedig József és Mária.

 

 

 

Az a férfi, aki ilyen sugárerőt tud személytelenül kiáramoltatni a szívszentélyéből, az József, az ács. Ő az építő, a kőműves, aki ösztökél, hív és ébreszt. Ő a pokolra törő, aki nem erőlteti önmagát és másokat hevesen szenvedélyesen, hanem minden szerszámát teljesen egyenletesen kezeli, hogy a Gnózisnak, tehát az örökkévalóságnak bejáratot készítsen az időbe. Nem restelli magához venni Máriát, mint feleséget, mint társat időre és örökre: mert ami Máriában keletkezett, az nem a férfiúnak akaratából lett, hanem a Szent Szellemből. Önzés és önfejűség itt semmivé foszlik. Isten minden észt felülmúló szeretete alakítja Józsefet, árnyékolja be Máriát.

 

Mária és József

Jan van Rijckenborgh – Catharose de Petri: Az egyetemes Gnózis című művéből

 

Amikor a Szent Szellem eljön Máriához, hogy neki, a megfordultnak, „megtértnek”, a világosság felé fordult léleknek átnyújtsa az üdvözítő szintézist, akkor azt mondják: „és Mária megőrizte e szavakat a szívében”. A szívben való megőrzés Isten tökéletes szeretésének állapotára utal: azt jelenti, hogy megvan a drágakő, mint szívkisugárzás, mely mindenhová és mindenkihez kimegy.

Az az asszony, aki személytelenül, személyt nem nézve tud ilyen sugárerőt kiküldeni a szívszentélyéből, az egy Isten-anyja, egy Mária, egy Ízisz. Mert birtokában van az üdvhozó világosság, s azt a megfelelő időpontban kisugározza a világra és emberiségre. Odaviszi mindenkihez a Gnózist, aki vágyik erre a világosságra. Amikor az öreg Simeon a legbensőbbje templomában észreveszi a szívnek ezt a világosságát, azt mondja: „Íme ez vettetett sokaknak elestére és feltámadására”.

 

A Gnózis tudást, valódi belső ismeretet jelent. A Gnózis a legmagasabb tudás, Isten ismerete, az isteni terv ismerete. A Gnózis Isten lélegzete: megnyilvánulás előtti állapotában a mindenség szellemi terve, minden dolog forrása, a Logosz. A Gnózis megnyilvánulva szellemi erő, szeretet, világosság, és egyetemes bölcsesség képében jelenik meg. A Gnózis megnyilvánulásának legmagasabb szintje az Egyetemes Szerzet sugártere, az aktuális Szellemi Iskola erőtere, melyben Krisztus testté lesz.

A Gnózis végső soron az emberben megszülető, Istentől származó eleven ismeret, amelyben azok részesülnek, akik lélek-újjászületés révén belépnek Isten fényszületésébe, a pimandrikus tudatállapotba.

 

 

Tűz, víz, szeretet

 

Modern kutatóink elmondhatatlanul magas hőfokokat, és ugyanakkor elképzelhetetlen hideget észlelnek párhuzamosan az univerzumban. A tűz eleme mindig a középponttól távolodó, a hideg viszont a középpontot kereső, összehúzó hatást kelt. A tűz következtében előáll a táguló Világmindenség, az intenzív hideg következtében pedig az összezsugorodó Világmindenség. A hideg megkövesedést és kristályosodást idéz elő. E kettő jelenti az életterületünkön egyértelműen felismerhető iker-erőket.

 

Élet a hőség és a hideg között

Az élet világunkban azt jelenti, hogy két erőközpont között mozgunk: egyrészről a pozitív, forró és tüzes, másrészről a negatív, hideg és vizes pólusok között. Ha ehhez a két pólushoz hozzárendeljük a férfi és a női jelleget, felismerhetővé válik a feszültségi viszony: a befogadás – a nőies -, és a teremtés – a férfias – jelleg között. E dinamizmusban nyílik lehetőségünk az élet megtapasztalására. Megtapasztaljuk egyrészt a teremtő energiát, amely aktív cselekvésben jelenik meg, másrészt pedig a nyugalomra és kontemplációra való vágyakozást. Így egy olyan vízszintes vonalat látunk, melynek végpontjain a duális energiák állnak. Az élet ezen a horizontális mozgásvonalon zajlik. A Földön az élet azt jelenti, hogy anyagunkban össze vagyunk kötve a Földdel, és hogy ezt az életet testileg is megtapasztaljuk. Testünk szerint nemekre vagyunk szétválasztva, és férfiként vagy nőként tapasztaljuk meg önmagunkat. Mégis, minden emberben zajlanak olyan folyamatok is, amelyekben mind a két nézet hatásos. Az egyetemes tanítások rámutatnak, hogy az emberi rendszer négy testből áll, amelyek egymáshoz képest ellentétesen polarizáltak. A nő négy testéből – és a férfiak esetében ugyanez a helyzet – két test pozitívan, kettő pedig negatívan polarizált. A pozitív megjelölés – a nemek tekintetében is – dinamikus, kisugárzó és teremtő jelleget jelent, ezzel szemben a negatív befogadó és megnyilvánító jelleget.

 

A nő testeinek polarizáltsága

Hogyan működik a pozitív polarizáció, tehát a kisugárzás és teremtés a nő esetében? Milyen területen nyilvánul meg a nőben a negatív polarizáltság, tehát a befogadás és a megnyilvánítás? A negatív polarizáltságot a legnyilvánvalóbb módon a nők látható teste mutatja. A befogadó, megnyilvánító, szülő elv minden gyermekszülésnél nyilvánvalóvá válik. A nők asztrálteste (vágyteste) ugyancsak negatívan polarizált. Emiatt erős fogékonyság keletkezik az érzésbeli és érzékszervi benyomásokra és befolyásokra. A nők gondolatteste pozitívan polarizált, tehát kisugárzóan és teremtő módon működik. Bizonyos értelemben azt mondhatjuk, hogy a nők erős gondolati impulzusokat tudnak adni, míg a férfiak nyugodtan és irányt adóan működnek az emberi érzelemvilág nagy területén. Különleges esetekben a férfi felfoghatja a nő gondolati impulzusait és megvalósíthatja azokat. A női étertest – vagy élettest – is pozitívan polarizált, tehát dinamizáló, erőt adó, következésképpen a nők az élet légkörére fejtenek ki hatást. A nők teremtik meg a teret, és ők építik fel azt az energiát, melyből a közvetlen környezetükben lévő emberek élnek.

 

A férfi testeinek polarizáltsága

Mit sugároz ki a férfi? Milyen vonatkozásokban befogadó és megnyilvánító? A férfi anyagi, látható teste pozitívan polarizált. Ez azt jelenti, hogy a férfi alkot, nemz és létrehoz. Dinamikus: tehát erőt és dinamikát sugároz. A férfiak vágy- ill. asztrálteste ugyancsak pozitívan polarizált, tehát a kívánságokat és a vágyakat erőteljesebben tudják kifelé sugározni, mint befogadni. A férfiak éterteste ezzel szemben elsősorban befogadó és felvevő – tehát negatívan polarizált. A férfiak gondolkozási képessége is negatívan polarizált – nyílt, felvevő és befogadó – képes arra, hogy a „levegőben lévő” ideákat megragadja.

 

A kapcsolat

Ha az ismertetett erőviszonyokat egyszer – csak rövid időre is – hatni engedjük önmagunkra, felismerhetővé válik, hogy mennyire össze vannak kötve a nemek a valóságban. A nemekre ható befolyás főleg atmoszférikusan működik. Minden ember megtapasztalja ezeket az „összeköttetéseket”, ezeket a kapcsolatokat, függetlenül attól, hogy az illető egyedül vagy másokkal együtt él.

Itt az adásról és az elfogadásról van szó. Minden kapcsolatban van mindennel – és minden a két pólus közötti intenzív cserét mutatja, minden szinten, melyek úgy vannak összekapcsolva, mint egy erőkből álló mágneses gömb két fele. És ez az egység mégsem tökéletes. Mint egy belsőleg kiegyensúlyozatlan gömb, ez az egység mindig kiesik a saját középpontjából, egyszer balra, máskor jobbra gurulva. Hiányzik az összekötő erő, a zsinór, a dróthuzal, amire a gömböket gyöngyökként lehetne felfűzni! Teljesen mindegy, hogy az ember egy kapcsolatban az élet mellett vagy ellen hozza meg döntését, konzekvensen végiggondolva – minden életállapotnak szükségszerűen egy bizonyos hiányt kell mutatnia.

A belső nyugtalanság vagy kiegyensúlyozatlanság arra enged következtetni, hogy még mindig keressük azt a valódi, harmonikus kapcsolatot, amely a két pólus között minden szinten működhet. Itt tulajdonképpen egy erő, az univerzális szeretet akar megnyilatkozni, mely egy gigantikus teremtési tervet követ. Ez a dinamikus teremtő energia, amely latensen a szívben nyugszik, meg tud nyilatkozni az emberben. És logikus, hogy ez a szívben, minden egyes ember középpontjában kezdődik. E folyamat abban a nagyon személyes, testi tapasztalatban veheti kezdetét, hogy az ember önmagát férfiként vagy nőként éli meg.

 

A függőleges energia áramlása

Ez az érintés a testben kezdődik, az anyagi létezés világainak idősíkján; mivel az élet testi megnyilvánulási szintjén végbemenő teremtő és fogamzási folyamat a test, a lélek és a szellem között végbemenő folyamatnak egy tükörképe. Ezt a három megnyilvánulási szintet nagyon tudatosan el kell különítenünk egymástól. Mint ahogy a test és a lélek esetében is igaz, a szellem is saját megnyilvánulásokkal rendelkezik. Ezzel párhuzamosan nagyon szoros kapcsolat áll fenn a három között. Egymás nélkül nem létezhetnek – és a három különböző nézet között hihetetlenül intenzív kölcsönhatás áll fenn, amit függőleges mozgásvonalnak nevezhetünk. Itt is fogamzás és teremtés, odaadás és elfogadás történik. Ennek során azonban egy alapvetően más mozgási irányt fedezünk fel, egy olyan mozgást, amely nem marad csupán a Földhöz kötve, hanem a Földtől eltörekedve, valami egészen máshoz vezet. A folyamatot a legmagasabb pontjáról vizsgálva, azt mondhatjuk, hogy az isteni szellem a tüzes elv, amely teremtő energiáját átruházza az erre nyitott lélekre. A lélek fogantatása tűzerővé válik, és a „test” matricája lesz. A „test” alatt jelen összefüggésben a személyiséget értjük, az ő tudatával. A személyiség a megkapott energiát a létezésére viszi át. Magától értetődik, hogy ez az együttműködés állandó, megszakítás nélküli folyamatban történik.

 

Szellem

szellemi teremtés (Tűz)

a lélek befogad (Víz)

a lélek teremt (Tűz)

a test befogad (Víz)

a test teremt (Tűz)

 

Ha megfigyeljük az említett két mozgási vonalat, akkor látjuk, hogy ezek keresztet képeznek. A földi mozgás vízszintes vonalát keresztezi a szellemi energiából induló függőleges mozgás. A függőleges vonal a Szent Szellem erejének kitöltése, olyan energiaáram, amely a szellem-lélek-test megnyilvánulási szintekre lépcsőzetesen árad ki.

Itt a következő kérdés adódik: mit kezdünk ezzel mi, emberek? Hiszen ezt az energiát működővé tesszük! Felismerjük vajon ezt az erőt, van-e megfelelő tudatunk ehhez? És ha igen, hogyan reagálunk rá? Készek vagyunk-e arra, hogy ezt a keresztet felállítsuk? A mi létezésünk a vízszintes gerenda, és az egyetemes szeretetáramlás jelképezi a függőleges gerendát. Kifejlesztjük-e vajon a minket elérő legmagasabb energia felvételéhez szükséges képességet? Hiszen, ha nem reagálunk erre az áramlásra, akkor nem élő oszlop vagyunk, hanem az energia áramlásának útját elzáró lámpa, és az energia így nem tud regenerálóan hatni. Mintegy halotti álomban létezünk: az áramlás ugyan megérint minket, de nem vagyunk képesek reagálni rá, ezért nem történik meg a tudatos befogadás, és teremtésre sem kerülhet sor.

A Földben mélyen nyugvó magok vagyunk, melyek ugyan magukban hordozzák a növekedéshez szükséges információkat, de nem jutnak sem vízhez, sem fényhez – így a magok zárva maradnak. A növény kifejlődéséhez szükséges információk bezárva maradnak a mag kemény héján belül, és nem valósulhatnak meg. Ha tudatunkat a keresztre irányítjuk, akkor a felvett erőt alkalmaznunk kell. Itt egy teremtő cselekedetnek kellene következnie, és amennyiben ez nem valósul meg, akkor blokk, torlódás következik be, amely vagy kristályosodáshoz (túlzott lehűlés), vagy robbanáshoz (túlzott felhevülés) vezet.

Felmerül a kérdés: Mit tehetünk mi, személyiség-emberek? Ehhez a teremtési folyamathoz mi a fizikai test síkján közeledünk, nagyon egyéni módon, férfiként vagy nőként. De bármelyik nemhez tartozunk is, mint személyiségemberek, a lélekhez – és ezen túl a szellemhez – való viszonyulásunk tekintetében mindig „befogadók” vagyunk, sohasem teremtünk önállóan, önmagunkból. Tudatunkat tekintve elüldözzük magunkat a külső, testi formától, és a minket megérintő legmagasabb elv után kutatunk.

Ez az érintés feladatot tartalmaz, ezért nem szabad megállnunk a puszta szemlélődésnél. A kereső embernek ezt az érintést a testi szinten használatba kell vennie, látható cselekedetté kell változtatnia, ellenkező esetben az érintés elhagy bennünket! Az ilyen cselekedet pedig mindig is emberszolgálatot jelent, azt, hogy nagyon bölcs módon valamit megteszünk a felebarátunkért, embertársunkért. A teremtési terv csakis így válik láthatóvá az idő világában: azáltal ugyanis, amit a tudatos lélekember véghezvisz.

Ennek során azonban jól meg kell gondolnunk, hogy az időnek és a testnek is megvannak a saját törvényei. A vízszintes síkon ott áll a halál ténye. A függőleges vonalon azonban az örök élet pulzál. Ha pedig a lélek és a szellem találkozik, és új egységet képez, akkor megszületik a szellemlélek-ember, aki ráléphet a függőleges pályára.

 

A visszatérés

Ahogy a Genezisben olvashatjuk, a Paradicsom bejáratát a kerubok őrzik. Ádám (eredetileg a szellemi nézet) és Éva (eredetileg a lelki nézet) már nem léphet be ebbe a kertbe. A belőlük keletkezett test, a jelenlegi ember számára egyszerűen lehetetlen, hogy a paradicsomi életállapotban létezhessen. Ezért Ádámot és Évát mindaddig lökdösi ide-oda a két pólus közötti mozgás, amíg felismerik, hogy milyen élet volt és van a kis világukban – a mikrokozmoszukban -, és milyennek kell megjelennie benne. Ez maga a Krisztus, az Atyához vezető Út. A Krisztus az emberben megnyilvánuló új lélegzőtér, amely ugyanakkor Isten szeretetcselekedete az emberben. Isten szeretetcselekedetének felismerése azt jelenti, hogy az ember rá tud lépni az ösvényre. Az én-tudat emésztő tüze meghódol a lélek szelíd, melengető tüze előtt. Amikor az embert Krisztus megvilágosítja, ez a környezetének igencsak a javára válik. Ez a valódi emberszolgálat, melyből olyan erő keletkezik, mely egyesíti a befogadást és a teremtést. Az új teremtés, „Isten gyermeke” a tűzerő révén születik meg az emberben, és ez az isteni tűz-gyermek az, aki a város kapuit feltárva találja, úgy, ahogy azt János Jelenéseiben olvashatjuk:

„És annak kapui be nem záratnak nappal, éjszaka ugyanis ott nem lesz.”¹

„És megmutatá nékem az élet vizének tiszta folyóját, amely ragyogó vala, mint a kristály, az Istennek és a Báránynak királyi székéből jővén ki.”²

—

Irodalom

¹ János Jelenésekről, 21,25

² János Jelenésekről, 22.1

 

A szívben tehát egy hatalmas erő rejlik, amely mindent meg tud valósítani. Ez a szeretet, amelyről azt mondják, hogy maga Isten. Ez az istenember feltámadásának alapja. Ez az a magerő, amely mindenkit megragad, továbbsürget és vonz. És ez az erő, amelyet az ember a legmélyebb lényében keres.