Pentagram 2014/4

A Betlehemből Golgotára vezető ösvény

részlet Jan van Rijckenborgh: Az egyiptomi ős-Gnózis 2. című művéből

 

Amint láttuk, a mélységes béke ösvénye, a Betlehemből Golgotára vezető ösvény mindannyiunk számára nyitva áll. A Jézus-ige: „kövessetek”, nem egy teljesíthetetlen követelmény.

 

Ezért mondja Hermész Triszmegisztosz: „Magasztos ez az út, és készen áll. Habár, teszi hozzá a helyzettel számoló Hermész, fáradalmas és nehéz a léleknek, amíg még a testben él. Ezeket a nehézségeket szeretnénk most közelebbről megvizsgálni.

Mert a léleknek először maga ellen kell felvennie a harcot, egy nagy elválasztást véghezvinnie, és egyik részének meghagyni a győzelmet maga fölött. Harc keletkezik ugyanis egy rész és két másik rész között, amelyből az első menekülni próbál, mialatt a másik kettő alulról le akarja húzni. Ennek az eredménye küzdelem és nagy erőpróba lesz az egyik rész, mely menekülni akar, és a másik kettő között, amelyek le akarják fogni.

Nem mindegy azonban, hogy melyik fél győz. Mert az egyik minden erejével a jóhoz törekszik, a másik kettő pedig a vesztébe rohan. Az egyik rész a szabadságra vágyik, a másik kettő a rabszolgaságot szereti. Ha a kettő veszített, akkor magukba zárva maradnak, hatástalanul és magányosan, mert aki uralkodik, az magukra hagyja őket. Ha viszont az egyet győzik le, akkor a másik kettő fogolyként vezeti el őt, mindentől megfosztják, és megbünteti őt az élet, amelyet itt él.

Nézd fiam, az vezessen a szabadsághoz vivő úton: fel kell adnod a testet, mielőtt meghal, és az életet, mely részese a küzdelemnek, le kell győznöd. Ha ebben győztél, akkor térj vissza a magasságba.”

Talán megértik, hogy ez a szöveg a lélek igazi feltámadása elé, a léleknek a természetben-születettségtől való megszabadítása elé állít minket. Ez nehéz feladat, de éppen ez teszi a győzelmet annál szebbé. A harcot, a belső harcot, amelyet minden jelöltnek meg kell vívnia, az evangéliumokban Jézus Urunk foglyul ejtésével ecsetelik, kihallgatásával Pilátus, Heródes és a Szanhedrin előtt, majd megaláztatásával a keresztútján, és a meghalásával; végül pedig a harmadik napon aratott pompás győzelmével, a feltámadási reggel ünnepével ábrázolják. Jézus szenvedésének és feltámadásának egész evangéliumi elbeszélése, a legkisebb részletek feljegyzése is megtalálható Hermész ötödik könyvének fent idézett részében. A Jézus-dráma, a Jézus-eposz pontosan jellemzi a lélek születését és menetét az anyagban, az anyagtól való megszabadulását és felmenetelét az élő lélekállapotba, ahonnan visszatér az emberek szolgálatára, hogy a többi megkötözöttnek segédkezzen.

Ha Önök az ifjú Gnózis tanulói, akkor tudják, hogy a lélek a világosság hármas szövetségéhez, az igaz lény: szellem, lélek és test hármas szövetségéhez tartozik. E lény mindhárom nézetének megvan a saját szerepe, hogy hármójuk együttműködését tökéletessé és harmonikussá tegye. Eközben a lélek közvetítőként lép fel a szellem és a test között. Pozitívan a szellemre, negatívan a testre irányul. így, ezen a közbülső tagon, a lelken át áramlik be a szellemerő a testbe.

A tudat spirálisai

 

Johfra Az ősanya című festménye jól szemlélteti, hogyan árasztja ki a szellem hét sugara a fényt az ősanya ölébe, aki az ősanyag formáló és szülő képességének a jelképe. Az eredeti tudat az isteni természetből kapja csíráját.

 

Így ajándékozzák meg azzal a képességgel, mellyel a teremtő gondolatát megnyilváníthatja. Ezért szállnak fel öléből óriási spirálokban azok a világok, melyek jóval a „modern idők” kezdete előtt születtek. Ezekben a világokban növekedett fel atyja képére és az ősanya gyermekeként egy tudat. Az eljövendő mennyei embernek önálló, szabad akarata volt, melynek segítségével a tudat az anyagba merülhetett és uralkodni tudott fölötte. Ezt a szabad akaratot arra is használnia kellett, hogy adott időben a természet formáitól megváljon, és annak korlátozottságából végleg kiemelkedjen.

Isten fia ily módon ismerte meg atyját.

Ezt a szabad akaratot azonban az emberi élethullám egy része olyan út keresésére használta, mely az élet ősforrását megkerüli. Ezt az elhajlást nevezzük a bukásnak. Ezáltal egy elválasztott világ keletkezett, melyben a tévelygő emberiségnek saját útját a végsőkig követnie kell. Ebből a világból származik a biológiai ember, akinek itt kell megvalósítania életét.

Létezik tehát két teljesen különböző életterület. A magasabb rendű tér megnyilvánul az alacsonyabban, de fordítva nem. Az alacsonyabb rendű teret – teljes joggal – saját világunknak is nevezhetnénk anélkül, hogy ténylegesen megértenénk, mily szörnyen és fájdalmasan igaz ez az előszeretettel használt kifejezés. Alig, vagy egyáltalán nem ismerjük fel, hogy a két élettér között – akárcsak lakóik tudatában – szinte áthidalhatatlan elválasztottság keletkezett.

 

A harmadik élettér, mint híd

A két ellentétes élettér egyike által és egyikében végzett tudatos munkával bizonyos időben kifejlődhet egy harmadik életterület, melyet a „harmadik természetnek” is neveznek. Ez a harmadik, időnként beiktatott életterület hídként szolgál az isteni élettér és a bukott emberiség lezárt világa között. E harmadik természetnek köszönhetően szabadítható meg a tévelygő tudatban raboskodó isteni mag. Ezáltal kezdődik el újra az eredeti fejlődés, melynek során az embert megváltják bukottságából.

Saját világunkban a DNS a biológiai élet alapja. A DNS felépítése olyan, mint egy csavarvonal vagy egy kettős spirál. A két spirálon lévő különböző aminosavak páros elrendezése a múlandó egyéni életformák testfelépítésének sajátos szerkezetrajza. A dupla csavarvonal a hordozója úgymond minden földi életforma sejtekre épülő tudatának. A biológiai test valamennyi sejtje tartalmazza a minden egyes test esetében egyedülálló DNS másolatát. A DNS-ből nyert információ segítségével elvileg minden egyes sejtből fel lehetne építeni az egész testet.

 

Hosszú előkészület a szellem születésére

A kettős spirál a Merkúr bolygó szimbólumában is megtalálható. Ez ugyancsak egy új fejlődésre utal, mégpedig az új tudat megszületésére a harmadik természetben, a „feltámadási térségben”. E születés előtt hosszú út vezet a megkristályosodott anyagi világon át. Ez az út az eredeti tudat bukása, valamint az eredeti életterület helyreállítása és az oda való visszatérés között húzódik.

Ennek az útnak egy része a biológiai személyiség születése és halála közötti időszak, mely kisebb- nagyobb mértékben tudatosan bejárható. Ha egy személyiség valóban tudatosan él, akkor elérkezhet a pillanat, amikor az az eredeti tudat javára visszahúzódik, miután ennek magja egy isteni impulzus hatására újból életre kel.

Ebből a szempontból a tudat hasonlatos az élet legelemibb princípiumához. Ez egy olyan elv, amelyet sűrű homály fed.

Emiatt sok a találgatás körülötte. A tudat a személyiség minden nézetében megnyilvánul. Az eljövendő új emberen kívül áll ugyan, ez mégis érzékelheti valamelyest annak fejlődését.

A tudatnak sok különböző formája létezik, például a nappali és az éjszakai tudat, az éber és az álomtudat, a tudatalatti és a magasabb tudat, tapasztalati tudat, sejtekből összegződő, fizikai, pszichikai tudat, egyéni- és csoporttudat, kozmikus, dialektikus és isteni tudat, megkülönböztető képességgel rendelkező tudat és egyetemes tudat. A valóságban mindezek három alapvető tudatformában egyesülnek: az eredeti tudatban, a személyes tudatban és egy köztes formában, melyben mindkettő kifejezésre jut.

 

A földi hatalom jogara

Az eredeti tudat megrekedt a dialektikus életben, így nem képes megnyilvánulni egy arra alkalmas, őt befogadó hordozó nélkül. Éppen ezért először türelemmel végig kell gondolnunk, hogyan próbálja irányítani a dialektikus tapasztalatok összessége a mikrokozmoszt. A tapasztalatok eredménye egyrészt az úgynevezett aurikus lényben, másrészt ennek szolgálójában, az énben, a személyiség vezetőjében nyilvánul meg. Ennek a dialektikus fejedelemnek a köntösét újra és újra a múlandó földi anyagból kell megszőni. Jogara az önfenntartásra irányuló akarat korlátozott hatalmát jelképezi. Szavai bizonyos behatárolt – a saját törvénye alá vetett – területen belül találnak csak visszhangra. A személyiség hűséges rabszolgája ennek a kérlelhetetlen fejedelemnek. A személyiség egyben a vadász, aki táplálékkal látja el őt, és ő játssza a művészt is, aki képeivel ajándékozza meg őt, sőt egyben a harcosa is, aki életét áldozza azért, hogy a fejedelem uralma meg ne szakadjon.

Az eredeti lénynek várnia kell, míg a rabszolga felfedezi, hogy két úr van, akik az ő szolgálatától függenek, akinek tehát tudatosan el kell döntenie, hogy melyik urat akarja szolgálni. Ha az igazi én, az isteni elv mellett dönt, akkor a rabszolga tudatos szolgálójává válhat az eredeti fejedelemnek, s így újra elfoglalhatja jogos helyét. Újjászületik a feltámadási térben, a harmadik természetben, és jogara az új merkúrbottá válik.

Mielőtt azonban mindez megvalósulhatna, a személyiségnek az összes nézetével fel kell erre készülnie, vagyis ezen az alapon meg kell tisztulnia és át kell alakulnia. A tapasztalati tudat az ismétlés és a ritmus elve alapján működik. Az ember mindenekelőtt a hasonló vagy csaknem azonos hibákból tanul. Ez egy szinte végtelen ismétlődési folyamat. Hasonló ismétlődő folyamatok játszódnak le a természetben is. A víz elpárolog az óceánból, keringő levegőáramlatok szállítják tovább, csapadékként hull a földre, és mint víz, újra visszaáramlik az óceánba. Mialatt a víz lezúdul a hegyekről, levegővel keveredik és ásványokat vesz fel, melyeket a folyótorkolatokban lerak. Csak a föld-víz-levegő körforgás miatt lehetséges biológiai élet a Földön. A nap adja az energiát, mely ezt a folyamatot megindítja és fenntartja. A vér nem csak azért áramlik az erekben, hogy tápanyagokat szállítson, hanem a méreganyagok eltávolításáról is gondoskodik. Így tehát minden biológiai test egy kisebb körforgás az élet nagy körforgásán belül.

 

A kör bezárult

Egy mikrokozmosz a dialektikus élettérben éppúgy egy-egy ciklust, fordulatokat végez, miközben rendszeresen újabb és újabb személyiséget vesz fel, hogy önmagát kifejezhesse. Ez az új személyiség aztán a tudatalattiban összegyűjtött tapasztalatok alapján cselekszik. Ezek a tapasztalatok táplálják a tudat érzékszerveit, és meghatározóak a cselekvésben is. Azok a jelek, amelyek nem kapcsolódnak a mindenkori tudattartalomhoz, kiszűrődnek. Az ember csak azt hallja meg, amit hallani akar, s csak azt látja, amit látni akar. A szűrőt maga a tudat képezi. Így a gyűjtött tapasztalatok megerősíthetik a már korábban elfogadott álláspontokat. Ezáltal a cselekvési élet újra kedvezőtlen befolyás alá kerül, és az abból eredő tapasztalatokat az egyre korlátozottabbá váló tudat értelmezi.

A kör így bezárul: a tudat saját magát burkolja be. Nem képes fejlődni, mert belülről semmiféle impulzust sem kap.

A tapasztalati tudat alapját tehát a ciklikus mozgások képezik. Mivel a természet nem ismer megállást, csak fejlődés vagy visszafejlődés létezik – más lehetőség nincs.

Mindkét esetben spirális mozgásról beszélhetünk. Ez vagy egy kifelé irányuló mozgás – fejlődés, vagy egy ellenkező irányú bebábozódás – visszafejlődés.

A kettős spirál a tapasztalati tudat merkúrbotjában ezt a mozgást jelképezi. Mihelyt azonban az új fejedelem elfoglalja trónját, a tapasztalati út véget ér. Ezután az igazi, tudatos úton haladunk felfelé, vissza az eredeti Istenihez.

A hollótól a főnixig

 

Ha a szívet kétség megszállja,

kezdődik a lélek aszálya.

Becsületvallást gyalázat kerget,

hol egy szívben kettő ül nyerget:

vállalkozó kedv és csüggedtség,

hit mellett sivár hitetlenség.

Ily kétszínű szív tarka-barka,

fehér-fekete, mint szarka-farka.

Az ilyen ember maga se tudja,

égbe, pokolba visz-e útja.

Az ingatag társ talpig feketébe öltözik,

és hamarosan a sötétséghez lesz hasonlatos;

míg a másik hűséges, szilárd elmével

a fehérhez húz.

Ez a szárnyaló példázat túlságosan is fénylő a szemnek,

az eltompult ember nem foghatja fel értelmét.

(Wolfram von Eschenbach: Parszifál, 1. 1-17.)

 

A lenyűgöző Parszifál eposz első versszakával Wolfram von Eschenbach már a kezdet kezdetén utal művének misztérium jellegére. Egy olyan állat, mint a fekete-fehér csíkos tollú szarka, kiválóan alkalmas volt a középkorban a lélek állapotának jelképes ábrázolására. E korszak költészetében és festészetében számtalan példát találhatunk erre. A misztériumállatok azonban később is a szellemi fejlődéshez kapcsolódó lelki történések jelképei voltak. A különféle állatok alakját különösen az alkímiában használták, az „izzítólombikban” lezajló folyamatok szemléltetésére, melyekkel belső lelki történéseket ábrázoltak. Például a formátlan Prima Materia fekete anyagát egy fehér sashoz láncolt fekete varanggyal jelképezték, ami azt jelenti, hogy a fény összekapcsolódik a sötétséggel, hogy megszabadítsa azt. Így utal a zöld és a vörös oroszlán, vagy a páva sokszínű farktolla az elemek és fémek kölcsönhatására, melyek a megszabadulás útján végbemenő lelki folyamatok szimbólumai.

Mivel az állatok az emberiség fejlődése során felszabaduló asztrális erők hatására keletkeztek, párhuzam vonható magatartásunk, valamint az állatok formája és viselkedése között – a természet így szinte lelki életünk tükrét tartja elénk. Az állatok az archetipikus erők jelképeként nagy hatással lehetnek tudatunkra, ezért már ősidők óta alkalmazták őket a misztériumokban. A misztériumállatok között a madarak különösen fontos helyet foglalnak el. Ez az ismert madarakon kívül a különböző állatokból összetevődő mesebeli lényekre is vonatkozik, mint például a griffmadárra, amely a sas és az oroszlán részeiből áll. Mivel a madarak a levegőbe felemelkedve ismét visszatérhetnek a földre, szimbolikusan összekötik a mennyet és a Földet. Nem ilyen madár-e az emberi lélek is, amely a szellemi irányulás pillanataiban a durva anyagból a finomabb szférákba emelkedik?

A különféle madarak világos vagy sötét színe a fény vagy a sötétség birodalmához fűződő kapcsolatukra is utal. A természet sokszínűsége olykor zavaróan hat, ezért használta Wolfram von Eschenbach a szarka fekete-fehér tollait hasadt lélekállapotunk jelképeként.

 

Az öt misztériummadár

Az alkímiai művekben újra és újra a misztériummadarak bizonyos sorrendjével találkozhatunk. A régi rózsakeresztes-alkímiai tankönyv, a Musaeum Hermeticum Reformatum et Amplificatum (Hermann van Sande, Frankfurt 1677.) egyik képén egy kör felső felében a mennyei hierarchiát és az apostoli állatövet ábrázolták. Az alsó félkörben balról jobbra haladva egymás mellett öt misztériummadár látható, melyek a szellemi fejlődés fázisait jelentik: a holló, a hattyú, a baziliszkusz, a pelikán és a főnix. Ugyanezekkel a misztériummadarakkal találkozunk a Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzője című műben is, melyet Jan van Rijckenborgh látott el magyarázatokkal. (I. kötet, magyarul megjelent 1991-ben.) A második oldalon találjuk a festő Johfra A Rózsakereszt misztériumai című rajzát, melyen pontosan ugyanezeket a misztériummadarakat ábrázolja egy pentagram csúcsai mellett. A pentagram öt oldalán keresztül a madarak a fenti sorrendben követik egymást, így szimbolizálva az alkímiai változás ötszörös ösvényét az ólomtól az aranyig, az utat a hollótól a főnixig – a lélek megszabadulásának útját az anyagból.

Figyelembe kell vennünk ugyanakkor, hogy a lélek fejlődési szakaszai kereszteződnek és megegyeznek egymással. Például meg kell említenünk, hogy a holló még akkor is jelen van, amikor a főnix már feltámadt, mert a durva anyag mindaddig képes elsötétíteni a tudatot, amíg még szorosan függünk az anyagi ruhától.

Ezen ősi szimbólumok kifejező formája és igazsága az évszázadok folyamán semmit sem veszített erejéből, és a megszabadulás útját ma is a misztériummadarak útjaként ábrázolhatjuk. Alexander Nitzberg, a Düsseldorfban élő orosz költő ihletet merített az ősi szimbólumokból. A régi Musaeum Hermeticum képeinek hatására költeményciklust alkotott, amely a megfelelő bibliai idézetekkel együtt H.-A. Stamm Krisztus a mennyei főnix című zeneművének szövegkönyve lett. Cikkünk vezérfonalául ezeket a verseket választottuk.

 

A holló

A legeslegmélyebb éjszakán,

mikor nem gyúlt számomra fény,

a sötétségtől erőm fogytán

mintegy sírban feküdtem én.

 

Mint fekete holló szárnya

az üresség úgy ölelt át,

és kínzón érződött a fájdalom árnya

minden földi dolgon át.

 

És szőlőt hoztak nekem,

és hozták a kenyeret,

és új élet csírázott bennem

mely a halálból eredt.

 

Új élet, mely rejtőzködve

ragyog a sötétség fölött.

S az új hajnal felé törekedve

a távolból megláttam ŐT.

 

A hollón fekete színe a legfeltűnőbb. A fekete valami egészen különleges dolog. Vitatott, hogy egyáltalán színnek minősül-e, és a kutatások még nem mutatták ki, hogy a fekete színt optikailag hogyan ismerjük fel. A fekete valami rejtettre utal, gondoljunk csak a „Fekete Ozirisz”, a rejtett belső szellem képére. A fekete elnyeli a fényt. Ez belülről kifelé, és megfordítva is érvényes. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a szellem fénye még fogságban van bennünk, másrészt pedig azt, hogy a kereső ember a természet megszokott fénybefolyásaitól távol tartja magát.

A fekete holló a szellemi ösvény kezdetét jelöli. Az alkímiában a nigredo-fázis az elfeketedés szakaszának jelképe, melyben az alkimista az izzító-lombikban szimbolikusan meghal: a személyiség ekkor alámerül az endúrában. Nem véletlen, hogy útja előkészítő szakasza után Rózsakereszt Krisztián is maga mögött hagyja a hollót. A hollóhoz tartozó bolygó a Szaturnusz, eleme az ólom. Az alkímiában a bolygókat és a nekik megfelelő fémeket azonos jellel ábrázolták, mivel a földi fémek bizonyos bolygói erők megnyilvánulásai, másrészt minden bolygó a naprendszer őstípusának alaperejét jeleníti meg. A napkozmosz szerveiként a bolygóknak meghatározott feladatuk van a naptestben. Itt azonban ne az égitest anyagi nézetére gondoljunk, hanem inkább arra a finomabb hatásra, melyet a régi asztrozófiában „asztrálnak” (astra = csillag) neveztek. E bölcsesség szerint a Nap (szellem, arany) és a Hold (lélek, ezüst) a hét bolygóhoz tartozik. A három külső misztériumbolygó, az Uránusz, a Neptunusz és a Plútó pedig különleges helyet foglalnak el: irányítják és dinamizálják a szellemi átváltozási folyamatokat. A Földet, melynek fémje az antimon, nem sorolták a misztériumbolygók közé.

A Naprendszer bolygói nagy hatással vannak a Föld minden természeti birodalmára, és különösen az emberiségre. E befolyások hatása az azt megtapasztalók irányulásától függ, ezért gyakran földhöz kötő is lehet, aki azonban a szellemi fejlődés útján jár, az megszabadító erőnek tapasztalhatja őket.

A földi ólmot Szaturnusz bolygói befolyása és vezetése alakítja, ami azt jelenti, hogy a Szaturnusz „polarizálja” az ólom atomjait. A Szaturnusznak két nézete van. Egyrészt ő a magvető, amely megkristályosító hatásával felépíti a megjelenési formákat. Így alakul ki Szaturnusz hatására testünk, és különösen annak durvaanyagi része, a csontozat. Szaturnuszban másrészt a „kaszás” csontvázát is láthatjuk, amely – ha a kristályosodás túlságosan előrehaladt – újra lebontja azt, ami felépült. Tehát a haldoklás és a halál is az uralma alatt állnak. Ezért nem meglepő, hogy a görög mitológiában Kronosz – a Szaturnusz görög neve – „felfalja gyermekeit”.

Ezért a holló, mint a Szaturnusz madara, először is az elsötétült, elszigetelt éntudat, a mély anyagba süllyedtség és az Istentől való elhagyatottság jelképe. Ha azonban tudatosul bennünk ez az elszigetelt magány, és bűntudat – a fénytől való elkülönültség tudata – fejlődik ki bennünk, akkor máris a nagy változás kezdetén állunk. Ez a felismerés a fény érintéséből keletkezik, mert a sötétség nem tudja önmagát, mint sötétséget megtapasztalni. Ezért is mondjuk, hogy a „belátás egy feltárult kapu” – ez Szaturnusz kapuja. A kereső ember csak akkor tudja levonni a következtetéseket, és feláldozni földi én-tudatát az endúra ösvényén, ha el tudja fogadni azt a fájdalmas felismerést, hogy szó szerint „elsötétült elmével él”. Ezért hangsúlyozza a mitológia sok helyen a holló pozitív oldalát, különleges intelligenciáját, és emiatt ábrázolják az alkímiai jelképrendszerben a hollót gyakran fehér fejjel.

Ebből a pozitív nézőpontból a holló már egy magasabb fejlődési fokon álló ember kifejeződése. Ezenkívül jelképezheti az önkéntes magányt, a külső érzéki világtól való elfordulást és a kezdetben még homályos befelé irányulást. Nem tapasztalja-e meg minden kereső, hogy Szaturnusz befolyása olykor pesszimizmust okoz, és érezteti a Föld lehúzó erejét, melynek bénulással fenyegető vonzását újra és újra tudatos irányulással kell leküzdenie? A megkristályosító Szaturnusz-hatást tehát mindig újra fel kell törni. Nem véletlen, hogy a Szaturnusz jelében a testet és a Földet jelképező kereszt, a félkör – a lélek jele – felett helyezkedik el. A Szaturnusz befolyása alatt álló lélek „magára veszi keresztjét”.

Így fejlődik ki lassanként az ösvény elején a János-ember, Patmosz szigetének magányos embere, aki kész egyengetni urának útját és viselni a remeték fekete ruháját. A fekete lepel itt a növekvő lélek lassankénti elszigetelődésére utal a dialektikus világ fényével szemben, amire azonban a jelöltnek semmiképpen sem kell rákényszerítenie magát. A világosság utáni erőteljes vágyakozása miatt a Krisztus-erő vezeti el oda. Ez a hatalmas különbség az okkult tevékenységek és a valódi szellemi folyamat között.

 

A hattyú

Tollam ragyogó fehér.

Alattam tiszta áramlat úszik

ragyogó színem tükrözi felém,

mutatva, hogy minden bennem nyugszik.

 

Lelkemből emelkedik énekem,

torkomból a mennyekbe száll.

Szárnyaimat leteszem,

mert csak dalolni tudok már.

 

A hangokban feloldódom,

és testemet rezgés rázza.

Erőteljes hattyúdalom

a mindenség figyelve koronázza.

 

Az ébredező önismerettől megvilágosodik a jellem és megtisztul a lélegzőtér. Az alkímia nyelvén szólva: a folyamat második lépéseként felragyog a kristálytiszta fehér. A megtisztított lélegzőteret fehér rózsának, vagy János-rózsának is nevezik, amely tiszta vizű tóként egyre jobban tükrözheti vissza a Nap fényét, és ezen a tavon pihenhet a hattyú. A hattyú az új lélek jelképe, amely az isteni fénynek való odaadásból születik. Öltözete fehér vászon, melyet Jupiter-köntösnek neveznek. A bolygói hatás ettől a pillanattól kezdve a Jupiterből, az éjszakai égbolt legfényesebb csillagából árad. A hozzá tartozó fém az ón, amely lecsiszolva visszatükrözi a fényt. A Jupiter jele egy kereszt bal oldalán lévő félhold, befolyása pedig optimista látásmóddal jár, ezért az ilyen ember „joviális” (Jovi = Jupiter).

A hattyú nyaka hosszú, feje pedig magasan kiemelkedik a törzsből: a tudatállapot uralkodik az anyag felett. Ez az új, nagyon örömteli állapot azonban azzal a veszéllyel jár, hogy a törekvő ember önelégülten megreked annál a gondolatnál, hogy szellemileg előbbre jutott. A hattyú ezt is világosan szemlélteti: ritkán láthatjuk repülni, inkább elegánsan siklik a vízen. Az új állapot másik veszélye a büszkeség és a szép látszathoz való ragaszkodás, melyre énünk rendkívül hajlamos. Ha azonban a jelölt el akarja érni a következő fokot, el kell kezdenie hattyúdalának énekét: az endúra dalát.

Meg kell jegyeznünk, hogy az alkímiai folyamat e második szakaszát más állatok is szimbolizálják, mint például a fehér galamb vagy a sárkánnyal küzdő fehér sas.

 

A baziliszkusz

Ahol nagy a sötétség mélye

kígyófajzat előkúszik,

éles harapásainak mérge

már a véremben úszik,

 

hogy fogainak égető marása

belsőmet átjárja s eltölti.

És az undorító kígyók látványa

bennem a lelket dermeszti.

 

„Miért hoztatok fel minket Egyiptomból,

hogy meghaljunk e pusztában?

És monda az Úr: Csinálj magadnak érckígyót,

és tűzd fel azt póznára:

és ha valaki megmarattatik, és feltekint arra,

életben maradjon.”

 

És elérve a vadak keresztútjára,

reám tekintett az ÉLET.

És a vérem – pillantva arcára –

ereimben száguldva éled.

 

És a hang fentről beszél:

„Ez az én szeretett fiam,

kit megmentéstekre küldtem én!”

És menekül az irtóztató kígyó.

 

A baziliszkusz mesebeli lényében azokat a negatív erőket foglalták össze, melyek az embert kitartóan a földhöz és a természethez kötözik. Ő a sárkánykígyó, amely egyetlen pillantásával halált okoz. A baziliszkusznak kakasfeje van, melyet gyakran koronával ábrázolnak. Úgy mondják, hogy kígyók és varangyok félresikerült tojásából, sőt a ganéjból kel életre. Ez a szemléletes jelképbeszéd a lényünkben lévő minden ésszerűtlen, ostoba és visszataszító dologra utal, melyeknek el kell tűnniük. A kakas itt nem egy új reggel hírnöke, hanem a civakodó állat, melynek tűzpiros taraja az alacsonyrendű állati ösztön uralmára utal a földi értelem felett.

A „baziliszkusz” görög szó, jelentése „kis király”, amely szemléletesen mutatja be az alacsonyrendű ént, amely hosszú ideig, kitartóan „uralkodik” a felfelé törekvő lélekerőkön, hátráltatva azokat.

Szárnyak nélkül a baziliszkuszt a kígyók közé sorolják, szárnyakkal pedig misztériummadár. Bolygója a Mars, amely a vasat polarizálja. Az emberben a vas biztosítja a vér melegét, és képessé teszi arra, hogy akaratát tetteivel fejezze ki. Mivel a tett és az agresszió szoros kapcsolatban áll egymással, nem véletlen, hogy a Mars az erőszakban és vérontásban örömét lelő háború istenévé vált.

A szellemileg törekvő ember számára az ősi, földre irányuló has-tudat szüntelenül zavart okoz, nemcsak a benne lévő szexuális erő értelmében, hanem mindenekelőtt azért, mert a napfonat, mint a medenceszentély „agya” az alacsonyrendű akarat székhelye. Innen fejti ki ellenállását – képtelen sugallataival, kétellyel és hitetlenséggel – a szellemi irányulással szemben. Amikor a zsidók Mózessel a pusztában vándoroltak, zúgolódni kezdtek „Miért vezettél ki minket Egyiptomból, hogy meghaljunk e pusztában?” (Mózes 4. könyve, 21,5)

Aki a lélekmegújulás ösvényére lép, mindenkinek át kell élnie az összetörés e szakaszát. Ezt a tisztító égést szinte egy testileg megélt kígyómarásnak érezhetjük, amikor a régi szokások ismét felütik fejüket. Ezért válaszul Mózes könyörgésére az Úr megparancsolja, hogy jelképként egy érckígyót állítsanak fel. Akit a kígyók megmarnak, és erre a jelre feltekint, az életben marad – mondja a történet. Ezt a folyamatot ábrázolja az alkimisták keresztre tekeredő kígyója a „serpens mercurialis”. A felegyenesedett kígyó, ellentétben a csúszómászóval, a megtisztult tudatállapot, a megvilágosult lény szimbóluma. Az alantas akaratot önátadással kell legyőzni, azzal, hogy az alantas énből eredő ingerekre nem reagálunk.

Az alkimisták azt ajánlják, hogy a baziliszkusz elé tükröt kell tartani, hogy halált hozó, mérgező pillantása visszavetüljön rá. Ez a tükör az önismeret, a saját vagy mások énjéből fakadó erők semleges megfigyelésének jelképe. Ha az ember zaklatott állapotba kerül és felforr a vére, a lehető leggyorsabban le kell higgadnia, mielőtt cselekedne.

Néhány tanulmányban a baziliszkusz mellett a kígyóölő páva is megjelenik. Híres, minden színben pompázó farktollával, a „cauda pavonis”-szal a kígyóméreg – a negatív karmikus erő – napszerű szubsztanciává alakítható. A pávafarok „szeme” emellett a valódi, önismeretből fakadó bölcsesség kifejeződése is, amely a negatív karmával, a baziliszkusszal való összeütközésből keletkezik. E madár jelentésének azonban más nézőpontja is lehet. A páva ugyanakkor hiúságunkat is bemutatja: a saját pompánkkal és nagyszerűségünkkel való kérkedést. A pávaszimbólum ilyen kétirányú magyarázatán alapul egyes alkímiai tanulmányok kijelentése, hogy az alkímiai folyamat kudarcba fullad, ha a pávafarok megmutatkozik. Ha a jelölt még nem tudja elutasítani ellenfelének sugallatait, és vélt előrehaladásának fényében sütkérezik, akkor összekeveri a transzfiguráció ösvényét az én-kultúra okkult útjával. Ezért a szándék mindig döntő fontosságú a folyamat szempontjából: a felfuvalkodott én pávaszemei mutatkoznak-e meg, vagy az „ígéret ívének” szétterülő színpompája, a gnosztikus élő test ragyogása?

 

A pelikán

Tollazatom ragyogó fehér.

Fölöttem az egek fénye

ragyogó színem tükrözi felém,

és szívem szétmarja sugarainak fénye.

 

És szívem sok vörös kis darabját

patakként vérezve

hét fiókámnak adom,

szárnyaimmal dómot képezve:

 

Kupolájuk alatt

lesz ÉLETTÉ és SZELLEMMÉ

minden hús, mint lenyelt falat

és minden elnyelt vér.

 

Ha a jelölt átélte és átszenvedte a baziliszkusz támadásait, beléphet egy valóban papi létállapotba. Az új lélek erői most már felszabadulnak, és az embertársakra irányuló tudatos, önfeláldozó szolgálatban hétszeresen megnyilvánulnak. Ezt jelképezi a hét fiókáját saját szíve vérével tápláló pelikán. Ez a papi munka az igazi rózsakeresztes feladata. Ezért létezik a magas szintű szabadkőművesség skót rendszerében egy rózsakeresztes fokozat. Az ehhez tartozó „Rózsakereszt lovagjait” a régi rendszerekben a „Pelikán lovagjainak” is nevezték.

E felebaráti szeretetből fakadó papi munka bolygója a Vénusz. A Vénusz jele egy kereszt és a felette lévő kör. Ezzel azt fejezik ki, hogy az isteni szeretet az anyag felett áll. E felebaráti szeretettel a jelölt életkeresztjének rózsáját vörösre színezi, mint ahogy a Vénusz-fém, a réz is vörösen ragyog. Egy középkorból származó „Bestiárium”-ban, mely valódi állatok és fantáziateremtmények tulajdonságait írja le, egy szövegre bukkanhatunk, mely így hangzik: „Pie Pelicane, Jesu domine” (Óh, pelikán tökéletes jóság, Úr Jézus). Ebben a pelikán tulajdonságára utalva azt javasolják, hogy csak annyi élelmet vegyünk magunkhoz, amennyi az élet fenntartásához valóban szükséges. Ez utalás az önuralomra és a harmonikus erőháztartásra, mely az ösvénynek ebben a szakaszában lehetséges és szükséges.

Átfogóbb értelemben a pelikán egy szellemi iskola élő testét szimbolizálja, amely egy beborító erőteret képez. A pelikán kiterjesztett szárnyai az alattuk összesereglő hét fiókával ezt nagyon szépen mutatják be. Némely mítosz arról beszél, hogy a pelikán megöli dacos fiait, majd három nap múlva saját szíve vérével újra feléleszti őket.

Ez azt jelentheti: az erőtér megöli a múlandót, hogy az új, az örök felébredhessen. Valaminek alá kell hanyatlania, hogy az új fejlődése lehetővé váljon.

 

A főnix

Szárnyam csillogása

most arany vigalom,

a sírból végre kiszállok én.

Minden bűnöm eltörölte az irgalom,

és bocsánatot nyertem én.

 

Jézus Krisztus, mennyei főnix,

felvisz birodalmába, haza.

Mit az örök égi király őriz,

mely a feltámadás maga!

 

Ha a papi feladatot hűségesen és folyamatosan kivitelezték, feltétlenül bekövetkezik az alacsonyrendű élet feletti győzelem. Ezért a pelikánt gyakran hozzák kapcsolatba a feltámadás mitikus madarával, a főnixszel. Pontosabban mondva, a főnix a transzfiguráció, az úgynevezett „második feltámadás” jelképe. A Merkúr bolygó és a higany jellemzi a folyamatnak ezt a szakaszát. Az első feltámadást a jelölt a lélek újjászületésekor ünnepelheti, tehát a hattyú fázisában. Ezzel lefektették a transzfiguráció alapjait. A második feltámadás folyamán a megújult idegéterben az „isteni higany” olyan intenzitást ér el, hogy a jelölt feje felett egy lángjáték, egy pünkösdi tűz ragyog fel. Ebben a szakaszban a halál legyőzése befejezett ténnyé vált. Ezért mondhatta Pál apostol első korinthusbeliekhez írott levelében (15, 54-55): „Akkor beteljesül amaz ige, mely meg vagyon írva: Elnyeletett a halál diadalra.” Az Ige, az isteni erő már régóta összekapcsolódott a jelölttel. A szívébe írták. Most azonban a Merkúr erő hatására átléphet egy kritikus ponton, és ez az Ige eltölti a jelölt testét és lelkét. Isten szelleme összekapcsolódott a felfelé törekvő emberrel, és a pünkösdi tűz lángkoronaként övezi a fejet. A főnix fejét hercegi tollkorona ékesíti. Olykor két fejjel is ábrázolják, annak jeleként, hogy az új ember kétnemű, tehát a női és a férfi elem újra egyesült benne.

A szellemlélek sugara üstökös-csóvaként fokozatosan megtölti, és aranyra színezi a jelölt egész lélegzőterét. Így enyészik el minden szentségtelen. Az arany a Nap eleme, a másik hét fém szintézise, melyekhez a Hold férne, az ezüst, a lélek fényének szimbóluma is hozzátartozik. Ez a hét fém a higany által áll össze egésszé. Ebben az összefüggésben a glutén, a szentségtelen fém – amely eddig vérünket a karmikus erők vezető közegévé tette – tökéletesen eltűnik.

Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzőjében leírják, hogy Rózsakereszt Krisztiánt mennyire lenyűgözte a főnix szépsége. A főnix nyaka aranysárga színben ragyog (pajzsmirigy-csakra), miközben teste és szárnyai vörösen izzanak. Ez a rózsakeresztesek jelképében a jelölt bensőjében lévő Grálra, és az ibolyakék papkirályi köntösre utal, amely a zarándokot útjának végén beborítja.

Egy régi rajzon az égő máglya ágai, melyről a főnix felemelkedik, ötszöget képeznek, az újjászületés hatalmas szimbólumát. Golgota keresztjének felirata: I. N. R. I., „Igne Natura Renovatur Integra”, szintén a főnixre utal. Jelentése: a tűz által tökéletesen megújul a természet.

Így fejezik ki az alkímiában a misztériumállatok jelképeivel az ösvényt, amelyen megszabadulhatunk a haláltermészet kötöttségeitől. Ez az út a hollótól a főnixig vezet. Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának szavaival ez azt jelenti, hogy a belső tapasztalás és megvilágosodás ösvénye a földi élet sivatagán át olyan állapothoz vezet, melyben a szolgálat áll az élet középpontjában.

Az emberiség tudatossá válása

 

Az emberi élethullámnak két fejlődési ága van: a mikrokozmoszé és az emberi lényé. Ez utóbbinak munkaeszközül kellene szolgálnia a mikrokozmosz számára, hogy lehetővé tegye neki az eredeti életterületére való visszatérést. Noha e két folyamat összetartozik, mégis élesen meg kell különböztetni őket, mert a mikrokozmosz az eredeti életterülethez tartozik, az ember pedig teljesen e földi természet szülötte.

 

Az eredeti mikrokozmosz szellemből, lélekből és testből állt. Ez az egység azonban az isteni életterülettől való elszakadás miatt elveszett. A mikrokozmoszban megmaradt ugyan a lélekmag, de hatalom és erő nélkül, mivel a szellemmel való kapcsolata megszűnt. Az eredeti testiség sem maradhatott fenn többé a földi életterületen. Ezért kellett megérlelődnie egy olyan lénynek, amely a mikrokozmoszt újra megnyilvánulási lehetőséghez juttathatta. Ehhez volt szükség az említett második fejlődési folyamatra.

A mai ember kialakulása évmilliókon át ment végbe Földünk keletkezési folyamatával párhuzamosan, mivel az alakulófélben lévő emberi lény számára életteret is kellett teremteni, ahol létezése során a mikrokozmosz eszközeként egyben tapasztalatokat is gyűjthetett.

Az emberiség évmilliós formálási folyamatát szellemi erők vezették, melyek tudatosságuknál fogva abban a helyzetben voltak, hogy átláthatták a szükséges teljes alakulásmenetet, és így a még formátlan, de formálható lényeket elkísérhették útjukon.

 

Az emberiség fejlődésmenete

Ezekben a Szaturnusz-, Nap-, Hold- és Föld-korszakoknak nevezett fejlődési ciklusokban teremtették azokat a testeket, melyek ma a négyszeres személyiséget képezik. A finomanyagi testiség fejlődésével egyidejűleg egy tudatalakulási folyamat is lezajlott. Minden korszakban elültettek egy csírát, melynek segítségével a további tudatfejlődés végbemehetett, így estek át ezek a lények különböző tudatállapotokon a mély, teljesen érzéketlen tudattól (amilyen például az ásványoknak van) a növényvilág alvó vagy álomtudatán át egészen a derengő, ösztönös, de még éntudatlan állapotokig, amelynek legkülönbözőbb formái a mai állatvilágot is jellemzik. Végül aztán elérték az emberi tudatot. Az alakulóban lévő ember tehát nem volt – mint ahogyan gyakran állítják – először ásvány, majd növény, aztán állat, végül pedig ember. Csak azokon a tudatállapotokon ment keresztül, melyek ezen élethullámok sajátságai.

Amit ma általánosságban nappali tudatnak nevezünk, csak akkor lehetséges, ha egy megelevenítő, lelkesítő elv az embernek mind a négy, koncentrikusan egymásba ágyazott testébe be tud hatolni. Ez sem az ásványoknál, sem a növényeknél, sem pedig az állatoknál nincs így, mivel ezeknél a finomanyagi testek vagy még nincsenek jelen, vagy még nincsenek belsőleg összekapcsolva a lénnyel. Ezen élőlények éltetése és vezetése ezért kívülről történik.

Felismerjük tehát, hogy a fejlődő emberiségnek csak bizonyos idő után alakulhatott ki tiszta tudata, mivel korábban a finomanyagi testek még egyáltalán nem, vagy csak kezdetleges formában voltak jelen, s még fejlődniük kellett. Csak miután ez a felépítési folyamat befejeződött, akkor lehetett egy olyan lényről beszélni, amely tudatában volt létezésének – és így használható eszközzé válhatott a mikrokozmosz számára.

Mindnyájan tudjuk azonban, hogy ez az eszköz nem a mikrokozmosz szolgálójává vált, hanem a ház urává tette magát. Vajon hogyan fajulhatott idáig a dolog?

Miután a mikrokozmosszal való összekapcsolódás megtörtént, bebizonyosodott, hogy az eszköznek valami nagyon fontos dolog hiányzik, mégpedig a vezetés, az irányítás, amely eddig meghatározta a tevékenységét. (Már említettük, hogy szellemi erők irányították az emberiséget.) Ezek az erők vigyáztak arra, hogy minden szükséges fejlődés végbemenjen. Ennek az építkezési folyamatnak az volt a célja, hogy egy olyan személyiséget teremtsen, amely már nem szorul rá a külső vezetésre, hanem újra teljesen be tud illeszkedni a szellem, lélek és test egykor fennálló egységébe- Ekkor azonban nagy nehézség keletkezett. A külső vezetés fokozatosan visszahúzódott, hogy elősegítse az emberiség önállósulását és tudatossá válását. Az ember belső vezetője, az eredeti lélek, a mikrokozmosz középpontjában lévő isteni elv azonban még nem volt felébredve. Ebben az átmeneti állapotban keletkeztek a vallások. Kezdetben még isteni küldöttekből álló papság tanította az embereket arra, hogy felismerjék és megértsék származásukat és megbízatásukat. Erre a feladatra aztán lassanként szellemileg felkészült embereket is igénybe vettek. Idővel azonban – részint erőszakkal – világi hatalmasságok vették át ezt a szerepet, mivel abban a rögeszmében éltek, hogy ők Isten küldöttei.

Ez azonban óriási veszéllyel járt, mert az embernek az idő tájt már nemcsak éterteste, hanem vágyteste is volt. Így aztán – ébredező gondolkodási képességét is latba vetve, ravasz praktikákkal saját malmára hajtván a vizet – saját énközpontú vágyait valósíthatta meg. Ekként sodródott az emberiség az egykori elővigyázatos vezetők oltalmából a világi uralkodók és a méltatlanná vált papság mesterkedéseinek hálójába. Ily módon még hajdani példaképeiktől is megfosztották őket. Mivel az emberiség nagy része még „gyermeteg” állapotban volt, s így feltétlenül gyámolításra szorult, az ellenséges erőknek nem került túl nagy erőfeszítésébe, hogy elterelje őket arról az útról, melyet egykor Isten küldöttei mutattak nekik. Az ezzel kapcsolatos minden élmény és tapasztalat – függetlenül attól, hogy az uralkodói vagy a másik oldalon keletkezett – e – tapasztalatkincsként elraktározódott a mikrokozmoszban. A tapasztalatok eme tárházával minden ember szembesül, akár akarja, akár nem, mivel ez hozzájárul jellemének és tudatának alakulásához.

Nem lenne azonban lehetséges az emberiség növekedési folyamata a tompa félálom-tudattól egy későbbi szellemlélek-tudatig, ha a megtett tapasztalatok alapján az ember nem értené meg életállapotát. Tehát a sok összegyűjtött tapasztalat alapján tudatosan meg kell élnie – belátásra kell jutnia felőle -, hogy mi a feladata, mi hozta őt ebbe a megkötözött állapotba, és hogy miként tud szabadulni az őt fogva tartó erőktől, melyek nemcsak a mikro-, hanem a makrokozmoszban is jelen vannak.

Itt persze nem külső ismeretek és tapasztalatok elsajátításáról és tárolásáról van szó, hanem az ezekből levonható helyes végkövetkeztetésekről. Mivel azonban Isten nem hagyja el kezeinek alkotását, az isteni erők szakadatlanul tevékenykednek – a mai időkben különösen erősen -, hogy segítségére legyenek az embernek ezekben a „vezető nélküli” időkben.

 

A szellemi iskola segítsége

A Szellemi Iskola mágneses teste isteni erőket és képességeket hív fel. Ezeket a tanulók és keresők rendelkezésére bocsátják, akikben aztán lassan megérik egy „bűn-tudat”, annak a tudata, hogy el vannak választva az isteni életterülettől. Ezzel párhuzamosan kialakul bennük annak a hibás magatartásnak az érzete is, amely a szellem, lélek és test elválasztottságához vezetett. Ezen felismeréseknek és belátásoknak pedig egyenes folyománya az egyre sürgetőbb vágy, hogy hibás viselkedésükből kigyógyuljanak. Erre a tiszta vágyra egy erőkitöltés jön válaszul, melynek forrása szakadatlanul buzoghatna, ha az őt felhívó vágy változatlanul fennmaradna. Ha így áll a helyzet, akkor ez az erőáram felnyitja a szellemi lélekmagot, mely az ősi tudást rejti magában.

Az éledező tudással egybekötve új lelkesítő elv is keletkezik a mikrokozmoszban. Amint ez a folyamat megfelelő mértékben előrehaladt, megvalósul a szellem-lélek kapcsolat. Ekkor pedig megszületik az új tudat, és a mikrokozmosz „vezető nélküli” ideje a végéhez ér.