Pentagram 2014/1

A csend útja

 

Ki ne szeretne ebben a rohanó világban egy kis nyugalmat és visszavonulást? A legtöbben azonban képtelenek huzamosabb ideig nyugton maradni. Egy belső nyugtalanság kizökkenti és arra készteti őket, hogy minél előbb új dologba fogjanak. Zaklatott világunkban a belső csend valami szokatlan, valami költséges dolog. Pedig ez lenne a megszabadító út elsődleges feltétele.

 

Volt egyszer egy öreg király, aki egész életén át ide-oda utazgatott a világban. Az ismeretlent, valami valóban újat keresvén országról országra vándorolt. Élete végén azonban meg kellett állapítania, hogy a Föld semmi újat sem tudott neki nyújtani. Mégis tovább keresett, mert meg volt róla győződve, hogy lennie kell valaminek, ami biztosan teljesen más, mint minden egyéb, amivel valaha is találkozott. Végül egy magas hegyhez ért, a világ legmagasabb hegyéhez, melyet nagyon nehéz volt megmászni. Mivel a király már nagyon fáradt volt a sok utazástól, elhatározta, hogy hét fiát küldi fel a hegyre, hogy keressék meg neki azt az ismeretlen „valamit”.

Hosszú és veszélyes vállalkozás volt ez. Amikor fiai végül visszatértek, a király türelmetlenül kérdezte, hogy találtak-e valamit.

Apánk, megtaláltuk, amit kerestünk. Találtunk valamit, ami a Földön nem található.

Hogy nézett ki? – kérdezte izgatottan a király.

Éppolyan volt, mint én – mondta a legidősebb fiú.

Bőre olyan, mint a krokodilé – jegyezte meg a második.

Akkora volt, mint a palota kapuja – válaszolta a harmadik.

Drágakövekkel kirakott koronát viselt – kiáltotta a negyedik.

Örült, hogy találkozott valakivel – bizonygatta az ötödik.

Egy légió állt mögötte, hogy megvédje – fűzte hozzá a hatodik.

A kuszának tűnő válaszok hallatán a király csak még kíváncsibb lett, és azt kérdezte:

Milyen úton mentetek, hogy megtaláljátok az ismeretlent?

A fiai részletesen elmesélték, hogy milyen fáradságos volt az utazásuk, és milyen veszélyekkel kellett megküzdeniük. Mindezt csak apjukért tették!

Ekkor az apának feltűnt, hogy a legfiatalabb fia még semmit sem mondott.

Hát te, legifjabb fiam, melyik úton mentél? – kérdezte.

A csend útján, apám – hangzott a királyfi válasza.

A csend útján? Hiszen nincs is olyan út, melyet így neveznek és a hegy csúcsára vezet. Pontosan követted a parancsomat, mint fivéreid?

Bocsáss meg, apám! Be kell vallanom, hogy a palotában maradtam. Mikor éjszakánként az ablak előtt álltam, s ahogy a csillagos eget néztem és megbízásodon gondolkodtam, földöntúli nyugalom költözött a szívembe.

 

A belátás azt jelenti: elbúcsúzni

Ezt a történetet a Lectorium Rosicrucianum Ifjúsági Művének egyik évkönyvéből vettük. Leírja a kereső nagy vágyakozását a földöntúli, isteni csend megtapasztalására. A hétköznapi életben előforduló számtalan érintést és megindultságot az ismeretlen, az igaz, az isteni csend – gyakran még nem tudatos – keresése okozza. Azt, hogy ez a csend „közelebb van hozzánk, mint kezünk és lábunk”, az anyagelvű társadalom emberének gyakran nehéz felfogni és elfogadni. Mégis, ez a csend nem is olyan megfoghatatlan, mint amilyennek tűnik.

Mit jelent, hogy „közelebb van, mint kezünk és lábunk”, és mit értsünk az „isteni” jelzőn? Természeténél fogva az ember teljesen a sötét anyaghoz van kötve. Az elbeszélés királyához hasonlóan mérföldeket tesz meg a tér és idő világában azért, hogy az élő víz kútja utáni vágyát csillapítsa. Eközben úgy viselkedik, mint némely állat. Amikor például egy légy nekirepül az ablaknak, látszólag megtapasztalja, hogy az üvegen nem tud átmenni. Kicsivel később azonban teljes sebességgel nekirohan ugyanannak az üvegnek, mert a szabadságot keresi, és ki akar jutni a szobából. Sokan éppen így járnak el, mikor útjukon akadályokba ütköznek. És ez így megy tovább egészen addig, amíg – mint a legifjabb királyfi – arra a belátásra nem jutnak, hogy abbahagyják a keresést, és elcsendesednek.

Ebből a szempontból az a pillanat, amikor valaki a dialektika kemény üvegének ütközik, mégis a megmentését munkálja. Ekkor ugyanis régi, hosszú idők óta dédelgetett illúziók dőlnek össze benne, és nemsokára anyagi vágyainak romhalmaza előtt áll. Ez az a pillanat, amelyben képes megtanulni és belátni, hogy énjének vágyakozása sohasem fogja őt előbbre vinni. Az ütközés ezért kegyelem – még akkor is, ha sebekkel, fájdalommal és szenvedéssel jár. Az ebből fakadó belátás következtében változhat meg mélyrehatóan az élet. Minden dolog új jelentést kap és a valódi helyére kerül.

 

Saját magunknak kell megálljt parancsolni

Felhagyni a régi, megszokott cselekvéssel, elcsendesedni a belső Úr előtt – ez a belső megszabadulás útjának jelentős pillanata. Ez a pillanat mindazok számára fontos, akik valóban járni akarják ezt az utat. Az út, az ösvény nem vonat, amelyben kényelmesen helyet foglalhatunk, és amely önműködően a céljához szállítja utasát. Sokkal inkább arról van szó, hogy tudatosan kijelöljük a menetirányt, megszokott életünk előre programozott vonatát pedig idejében elhagyjuk. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy amennyire tudatosan csak lehet, el kell bocsátanunk, amit a saját énünknek tekintünk. Meg kell tanulni otthagyni régi tapasztalataink – egész dialektikus múltunk – vágányát. Ugyanígy a jövőt is el kell engednünk, mert ez sem egyéb, mint régi tapasztalataink kivetítése. Az „elengedés” mély nyomot hagyó tapasztalatok leszüremléséből fakad, és az a felismerés váltja ki, hogy az én a maga tartós látszatkeltésével és cselekedeteivel nem képes szabaddá válni. Annak révén, hogy az én taposómalmát külső szemszögből tanulmányozzuk, egy pillanatra eltűnhetnek a tér-időbeli dimenziók, és a Ma csendes, nyugodt pompában mutatkozik.

Ez a „kiszállás” nem egy térben és időben történő ellenmozgás, hanem minden mozgalmasság felváltása az abszolút belső csendre, amelyben a szív rózsájának megszabadító és megújító ereje hatásossá válhat. Aki legyőzi énközpontú cselekvéseit, tudatára ébred, hogy úgyszólván vonaton ül, de csak azért tűnik úgy, mintha utazna, mert szembejön egy másik vonat. A peron, az emberek, ő maga – hirtelen minden megáll. A haladás illúziója szétpukkan, mint egy szappanbuborék. Most derül ki, hogy valójában mindvégig egyhelyben állt. Aki így felébred élete álmából, az megtapasztalhatja a lélek mély csendjét. Az az érintés, melyet ez a csend vált ki, teljesen másfajta, mint az a mozgalmasság, amely az énközpontú tevékenység eredménye. Ami ebben a mérhetetlen csendben mozog, az Isten teremtése. Aki ebben feloldódik, az képes a világban élni és hatni anélkül, hogy függne tőle és az irányítaná őt.

Térjünk most vissza elbeszélésünk kezdetéhez. A hat fiú nem riad vissza semmiféle fáradságtól, semmilyen megerőltetést nem sokallnak. És aztán megtalálják a legmagasabbat is, amit a világ kínálhat: tekintélyt, hatalmat és erőt.

Arra lelnek, ami megegyezik énközpontú kívánságaikkal és elképzeléseikkel: az igazság töredékére, mely rövid időre megelégedést nyújt, hogy aztán az ellenkezőjére forduljon és undort keltsen az emberben. Nem lenyűgöző-e a természet? Nem pompás-e gyakran a művészet? Milyen nagyságokat érhetnek el a gondolatok, és milyen hatalmasak lehetnek az érzelmek! Milyen szépnek tűnnek olykor az emberi kapcsolatok!

Már kevergetjük is az általános dialektikus „kását”. Élvezettel eszünk a jó és a gonosz tudásának fájáról, és a szép lassan csúnyává válik, a meleg hideggé, a magasság mélységgé és fordítva. A dolgok állandóan ismétlődnek, mígnem végül leállunk velük és meglátjuk azt, ami valóban „van”.

Aki megtanul rohanásában és hajszájában megállni, az képet alkothat magának saját valóságáról. A tökéletes belső nyugalom állapotában világossá válnak számára gondolatok, érzelmek és cselekedetek. Az élet belső és külső törmelékhalmazának tárgyilagos érzékelése megmutatja, hogy az ember végeredményben „semmi”, s felébreszti, megerősíti a vágyat, hogy elcsendesedjen, és bemenjen a „nemcselekvésbe”, melyről Lao Ce beszél. Aki belátja, hogy a külső élet puszta illúzióvadászat, az meg tud állni a belső nemcselekvésben, és az igazi csend ereje és hatalma egyre jobban megnyilvánul számára. Ez a csend a szív rózsájának lényege.

A hat királyfi a láthatót, a megnevezhetőt keresi, ami teljesen megfelel egyéniségüknek. Ezért talál mindegyikük valami mást. A hetedik fiú hallgat. Ő megtalálta a névtelen csendet: a Taot, melynek nincsen neve, és amely nem írható le. A hetedik fiú nem kel többé útra, mert „a birodalom őbenne van”. „Közelebb van, mint keze és lába”, és mégis a lüktető élet kellős közepén. A belső csend nincs térhez és időhöz kötve. A külső világ hajszájában mindenkiben felszabadulhat a csend, aki érett rá, aki belefáradt minden dialektikus harcba. Aki a csendben van, az a szív rózsájából él. A rózsaillat szakadatlanul áramlik, mint a „csend ereje”, és az embernek készen kell állnia ennek az illatnak a belélegzésére. Lényünk magja, a lótuszvirág gyöngye valóban tökéletesen érintetlen a dialektikus birodalom mocsarától: mindig nyugodt volt, most is nyugodt, és mindig is az lesz. Ezért nem kell a csendre várni, mert a nap minden pillanatában jelen van! Ott van abban a pillanatban, amikor egy ember kész arra, hogy távol tartsa magát a nyugtalanságtól és lármától, hogy a belső és külső nyüzsgést ítélet nélkül vegye tudomásul.

Józanul megvizsgálva tehát: minden nyugtalanság oka az én! A halhatatlan élettel összehasonlítva, az én „sok hűhó semmiért”. Ki ne akarná ezt elengedni, hogy helyet teremtsen az örök fény számára? Akit eltölt a világosság, az nem vágyik még több fényre, mert azonos vele. Minden negatív befolyás, amely netán behatolna, azonnal szertefoszlik, mint az árnyék.

Tökéletes irányulás

A mély csend egy valódi életcélra való „irányultság”. Itt nem az akarat összpontosításáról van szó, melynek során minden más kiszorul. Az irányultság itt a dialektikus tudat megüresedését és csendjét jelenti, minden kívánság elhalását, és eloldódást minden kivetítéstől és érzelemtől. Ez az irányulás tehát inkább egy állandó belső csend, melynek során sutba dobjuk az énre irányuló gondolkodást, akarást és érzést. E csend nyugalmában béke uralkodik – nem két háború közötti béke, hanem az a Béke, amely örökké tart és minden értelmet felülmúl.

Aki e tökéletes irányulásban él, az részesülhet abban az egyetlen abszolút szeretetben, mely mindenütt jelenlévő. Tökéletes irányultságban és szeretetben keletkezik az a csend, amely középen van és marad: a Taoban.

A hallás a belső látás kapuja

 

A fül nagyon fontos összekötő elem környezetünk és belső életünk között. A fül által érzékelt hangokból a hallás képet alkot, belehelyezi az embert az őt körülvevő térbe.

 

Egy ismeretlen költő írta: „Oly nagy vagyok, amennyire fülem hallani képes, oly mély vagyok, amennyire szemem látni képes.” E költő füle kifelé irányult, szeme pedig befelé pillantott. Fülét környezete természetes csendjére nyitotta. Szeme azt látta, amit füle már meghallott.

A hallás előbb létezett a látásnál. A magzat már az anyaméhben hallja, amit a környezetében mondanak. Oly pontosan rögzíti az elhangzottakat, hogy a különösen fontos megjegyzések mély nyomokat hagynak a még fiatal tudatban.

A hallás lényegében minden belátás kezdete. Ahol elhangzik egy üzenet, ott halló fülre van szükség, amely felfogja és értelmezni tudja. Ezért mondja Ézsaiás próféta: „Halljátok egek, és vedd füleidbe föld!” (1, 2). A 78. zsoltárban ez áll: „Figyelj én népem az én tanításomra!” János pedig így ír a Jelenések könyvében: „Akinek van füle, hallja, mit mond a szellem a gyülekezeteknek.” (2, 7). Ezen ne a szokásos vagy a csak úgy mellesleg való hallást értsük, sem a jobb belátásunk ellenére való engedelmességet, hanem egy nyílt, fogékony, sóvárgó lény odafigyelését, aki kisgyermek módjára, ámulattal telve képes lesni a szavakat.

 

A szavak energiahordozók

A hallás az emberek mindennapi beszédének az előfeltétele is. Ez azonban mindenekelőtt a belső beszédre érvényes, a saját lényünkben ható csend hangjának beszédére. A régmúltban a beavatottak a kimondott szó útján közvetítették üzeneteiket az emberiségnek. Történeteik mítoszokban, legendákban és mesékben élnek tovább. Akik fogékonyak voltak rá, megértették ezt az üzenetet. Hittek benne, és arra törekedtek, hogy életvitelüket hőseik életviteléhez igazítsák, hogy így egy magasztos és nemes célt érjenek el.

A szavak energiahordozók, olyan formák, amelyekben energia nyilvánulhat meg. A kimondott szó által energia – információ – hatol be a tudatba, és képeket vált ki benne.

A demagógia is erre az elvre támaszkodik. Politikusok igen alaposan kigondolt módszerekkel közvetítik gondolatképeiket az erre fogékony hallgatóságnak. A hallgatóság aztán a maga választotta eszmények szerint, illetve annak megfelelően cselekszik, amit eszményképnek állítottak be előtte! Politikai vezetők így válhatnak veszélyes népámítókká, akik olyan tettekre buzdítják hallgatóságukat, amelyeket egyetlen józan ember sem követne el magától.

 

A saját gondolatok zavarják az odafigyelést

A zene is ilyen képeket alkot tudatunkban. Van, aki egy kiváló koncertmű könnyed hangzására kezd álmodozni, másvalakit a dzsessz ősritmusa hoz mozgásba.

És kinek a tudatalattiját hagyta volna érintetlenül a mára már csaknem elfelejtett népzene?!

Mily gyakran hat ránk egy előadás hallgatása során a bennünk kialakult kép! Felkelti érdeklődésünket, és önálló életet kezd élni. Gondolataink elkalandoznak, és a kép, mint egy fa, kusza mellékgondolatokba ágazik szét. Ezek után már nem vagyunk képesek figyelni, mert gondolataink az előadó kimondott szavai és fantáziánk között váltakoznak. Gondolataink csaponganak, és mindinkább eltávolítanak minket a beszélőtől. Ekkor az előadó már semmit, vagy csak nagyon keveset tud közvetíteni tudatunknak. A már kialakult kép előítéletté rögzül, és már nem lehet rajta változtatni. Ennek a fordítottja is megeshet azonban: valamely külső tekintéllyel szembeni vak engedelmesség helyébe fokozatosan egy növekvő belső meggyőződés léphet. Az én választ, és saját vonzódásai alapján tesz különbséget.

Ez történt a Teremtő Igéjével is. „Kezdetben vala az Ige”. Isteni erők áramlata érinti meg az embert a tudatában, és képeket hív fel, a tökéletes élet és a halhatatlanság képeit.

Ezek egy tökéletes világ képei, amelyben sem betegség, sem halál nem létezik, egy olyan emberiség képei, amely viszály nélkül képes elfoglalni helyét a teremtésben, többé már nem „orrfacsaró bűz Isten számára”, hanem „dicsőségről dicsőségre halad tovább”. Azonban itt is az én választ. Csak arra a szóra hallgat, amely leginkább megfelel neki, és minden egyéb lehetőséget kizár. Ez vajon tényleg meghallás – vagy csak hallás? Egyik fülünkön be, a másikon meg ki? Képes-e még egyáltalán a materialista ember a fülelésre?

 

A szem már nem a lélek tükre többé

A modern élet ritmusában a látvány, a vizuális elemek egyre inkább előtérbe kerülnek. A szem többé már nem a lélek tükre, csak egy lencse, melyen keresztül az én minden arányt eltorzít. Olykor azt halljuk ugyan, hogy a műsorszórás a TV és az Internet révén eloldozza a szemet a környezetétől, és szélesíti a néző látókörét. Ez részben biztosan igaz, viszont egyértelműen a fül kifinomult működésének a rovására történik. A fület elárasztja az üzletekben hallható barátságos vagy agresszív háttérzene, a szellőzőrendszer monoton mellékzöreje, a belső égésű motorok zaja, a dübörgő forgalom ritmusa. Vagy pedig egy fülhallgatós sétálómagnóval határoljuk el magunkat a külvilágtól. Köztudott, hogy a diszkók és CD-üzletek számtalan dolgozója már fiatal éveiben komoly halláskárosodást szenved.

 

Az odafigyelés a tisztelet egyik formája

A csend ma már ritkaságszámba megy. Az odafigyelés a tiszteletnek egy formája. Az ember az első életéveiben tanul meg beszélni, mégpedig a fülelés révén. A gyermekek az otthon hallott beszéd alapján tanulják meg anyanyelvüket. A szóhasználat, hangsúly, kiejtés mind a család nyelvszokásaira vezethető vissza. Emellett sok kultúrában érvényesült és érvényesül ma is az a pedagógiai elv, hogy „aki nem hajlandó hallani, az ezt majd saját bőrén érzi meg”. A gyermekektől megkövetelték – és több országban még ma is megkövetelik – a szülő és nevelő tekintélyével szembeni vak engedelmességet.

Az iménti kijelentés, hogy „aki nem hallgat, az majd megérzi” nem csak a gyermeknevelésre vonatkozik. Aki szeretne belátást nyerni a teremtésnek, valamint lakóinak a céljával és jellegével kapcsolatosan, annak el kell fogadnia az anyagban megszerezhető kemény tapasztalatok útját is. Amikor ehhez hozzáfog, akkor belső fülei még zárva vannak, vagy épphogy csak megnyíltak. Amikor azonban számtalan tapasztalat után megtanul felfigyelni belső hangjára, akkor megszűnhet süketsége, és felébredhet a megújító életfolyamatok iránti érzéke. Az ok-okozati törvény végül megtanítja az embert arra, hogy figyeljen a szívében lévő csend hangjára.

Aki e hangot hallja, és huzamosan hallja, az megtapasztalja, hogy belátása érlelődik, és folyvást megújul. Ekkor ráébredhet Jakob Böhme szavainak értelmére: „Akinek van füle a hallásra, az lát!”

Az érzékek fogságában

 

Érzékeinket a bennünket körülvevő valóság megismerésére, megértésére és értelmezésére használjuk. A létállapotunknak megfelelő dolgok, amikre szükségünk van, amit látni és hallani szeretnénk, azok többek között szemeinken és füleinken keresztül jutnak el hozzánk. E benyomások figyelmünket szüntelenül kifelé irányítják.

 

Érzékeink azonban nem csak befogadó szervek. Elsősorban a szemeinken keresztül az egész létállapotunk a világba, kifelé is sugárzik. Hangunk pedig emellett kifejezi legmélyebb lényünk minőségét akkor is, ha ennek nem is vagyunk tudatában.

Az ember már igen fiatal korától az érzékszervein keresztül fejleszti a személyiségét. Az így szerzett benyomásokkal alkot magának képet környezetéről, hogy ezen az alapon kibontakozhasson egyénisége.

A hallószerv csíráját – mint első érzékszervet – a Szaturnusz-korszak első négy szakaszában alapozták meg¹. Hallószervünk ezért is a legkevésbé fogékony a rögeszmék és illúziók iránt. A hallás tehát a legtisztább érzékszervünk – vagy másképp kifejezve a legkevésbé bepiszkított. Ezenkívül pedig nem csak a legelőször megalkotott érzékszerv, hanem ez is marad a legtovább működőképes. Mindannyian ismerünk tudósításokat, amelyek kómában fekvő emberekről szólnak, akik beszédhangokra reagálnak, s egy esetleges felébredés után azokról be is számolnak. Vagy olyanokról, akik egy operáció alatt hallott szavakat képesek elismételni.

Körülbelül harminc éves korig – manapság azonban már valamivel korábban is – kialakulnak az ember különböző testei. Az ember felnőtté válik, ahogyan mondani szokás. Addigra többnyire elég tapasztalatot is gyűjtött, hogy különbséget tudjon tenni, és döntéseket tudjon hozni későbbi életének menetéről. Milyen nagyszerű lenne, ha az ifjú felnőtt érzékszervi benyomásainak és tapasztalatainak összességéből az a tudatos döntés következne, hogy többé nem éri be a külső benyomásokkal! Akkor felismerné, hogy amit valóban keres, amire mély, tudatalatti vágyakozása irányul, az nem található meg ebben a valóságban. Belsőleg tudná, hogy a világ zaja folyton belső érzékelése túlharsogásával fenyeget.

Sajnos a dolgok legtöbbször nem így alakulnak. A tömeges külső benyomások olyannyira lenyűgözők, az elterelések annyira nagyok, hogy évek, sőt akár életek is eltelhetnek, mire az ember belefárad e benyomásokba és tapasztalatokba, és végre ráébred, hogy az érzékszervi észlelés világa csak egy látszat-valóság.

Egy ilyen tudatossá válás után azonban nem alakul ki rögtön valami ideális helyzet, mivel az érzékszervi benyomások továbbra is áramlanak befelé, elsősorban a szemeken és füleken keresztül. Lényünket a benyomásoknak e folyamatos árama szinte lehengerli. Az érzékszerveink összekötnek bennünket e természet asztrális terével. És ez az asztrális tér egyre inkább ki van téve a szennyeződésnek, melyet az egyre mélyebben elfajuló emberiség számtalan vágya okoz. Ennek még komolyabb következményei vannak, mint a természet fizikai elszennyeződésének. Ezért is lényeges, hogy megóvjuk magunkat ettől. A személyiségnek azonban nincs lehetősége végleg elhatárolódni ettől.

 

A valódi hallás utáni vágy

A hallás nem csak valós hangokra és szavakra korlátozódik. Egész dialektikus világunk rezgésekből és hullámokból áll, melyek semmilyen hallható hangot nem keltenek. E világ rezgései azonban bizonyosan nincsenek összhangban a szférák eredeti, isteni harmóniájával. Éppen ellenkezőleg, a dialektika durva lármája, hamis hangjainak roppant tömegével zavarja az eredeti harmóniát. A dialektikus ember e megzavart rend közepén áll, és megpróbálja megnyitni lényét az eredeti, isteni rend belső hangjának! Bensőleg tudva, hogy ez nem maradhat így, tehetetlensége közepette arra vágyik, hogy igazán halljon és értsen.

„Ez, Istenem, hozzá tartozik földi életem sötét arculatához, ami oly gyakran megakadályoz abban, hogy meglássalak. Ezért hívlak téged, s nem lellek, és hívsz Te, és nem hallak.”²

Nyilvánvaló, hogy az ember, mint e természet teremtménye, képtelen feltörni érzékeinek fogságát. Ehhez segítségre van szüksége, ami természetesen nem jöhet ebből a világból. Nem képes önmagát megszabadítani. Amint azonban a tapasztalatok által éretté válik, és így belsőleg elcsendesedik, abbamarad a zaj körülötte. Így szó szerint teret nyer a belső, kínzó kérdés: „mit tegyek?” Ez a kérdés olyan, mint egy szívből feltörő sóhaj. Ekkor egy egészen új rezgés indul ki a szívből. És erre a kérdésre, erre a rezgésre bizonyosan válasz érkezik! Tér keletkezik a Másik számára. A fejlődő új lélek új hallásának azonban egészen más dimenziója van.

Ez a hallgatás saját bensőnk mélyének „hangjára”. A hallás – és az annak megfelelő cselekedetek – által ezt a hangot egyre jobban értjük.

 

Vágy és irányulás

Különösen fontos, hogy az ember megtanuljon hallgatni erre a belső hangra. De szabad akarata miatt megvan a lehetősége, hogy akár figyelmen kívül is hagyja ezt a halk hangot. Akkor az ismét gyengül, majd visszahúzódik és elnémul. Ezt ugyan szemrehányás és türelmetlenség nélkül teszi, de milyen sajnálatos, ha ezek után az ember már nem érzékelheti saját szíve hangját!

Ha azonban a belsőre hallgat, úgy a vágy is növekedni fog, hogy egyre jobban figyeljen rá. Ez aztán valóban a szívvel történő hallás. Ugyanis mihelyt a fej érvekkel kétségeket teremt, minden félresikerül! Csakis a tiszta, eredeti asztrális térre való irányulás által, a szívből induló, a valódi, megújító élet iránti vágyakozáson keresztül alakulhat ki lassacskán védelem a benyomások áradata ellen.

Csak így menekülhetünk meg az érzékek fogságából. Ekkor az érzékszervek eszközökké válnak, melyekre az e világbeli élethez, tevékenységhez és létezéshez szükség van. A szem persze még ekkor is érzékel, ám minden ítélet és érzelem nélkül. A fül is hall még, de már nem kötődik többé a hallottakhoz. Az asztráltest mozgalmassága így lassanként elcsitul. Egyensúlyba jön, és a kedély megnyugszik! Ennek az ítélet nélküli érzékelésnek, ennek a megindultság nélküli hallgatásnak semmi köze sincs a belső ridegséghez vagy merevséghez, éppen ellenkezőleg! Ekkor ugyanis valódi igény fejlődik ki arra, hogy segítsünk az embereken.

Az új hallás és a helyes megértés egyetlen alapja a szívből felszálló vágyakozás. A vágy, hogy a szeretet szót valóban megértsük, és megtanuljunk aszerint cselekedni. Ezen életvitel gyümölcse aztán minden test egyensúlya lesz. Ebben az egyensúlyban, ebben a csendben, az ember valóban képes lesz hallani. Ebben a csendben megtámadhatatlanul kitartva aztán hozzájárul a hangzavar lecsillapításához az embertársaiért és a világért is!

Lénye egészen más rezgést kapott, új hangot hív elő: az új névre hallgat, amit senki más sem ismer. Ezt a nevet feljegyezték az élet könyvében.

—

Forrás:

¹ Max Heindel, Kozmológia, 4. fejezet

² M. Naimy, Beszélgetés a Másikkal, 72. oldal

Gondolatok A Csend hangjáról

 

Helena Petrovna Blavatsky (HPB) azt írta 1889-ben francia barátainak: „Orvosom két hét szabadságra küldött, mivel környezetváltozásra van szükségem.” Így meghívást kapott a Párizshoz közeli Fontainebleau-be. Az ajánlatot Bostonból kapta, egy amerikai barátnőjétől. Ida Candler az Egyesült Államok egyik szenátorának felesége volt, és akkoriban éppen Fontainebleau-ben tartózkodott nővérével. HPB végül három hétig maradt.

 

Már röviddel érkezése után izgatottan írta testvérének, Nadjának, hogy a környezetváltozás nagyon jót tesz neki. Ő, akit egyébként tolószékbe ültettek, sokat sétál „saját, esetlen lábain” ahogy levelében írja, „hatalmas tölgyfák és skót fenyők között. Mindegyiknek történelmi neve van. Szinte egész nap az erdőben lakom.”

A fontainebleau-i látogatás azonban nem azért figyelemreméltó, mert HPB levegőváltozás miatt éppen oda utazott, hanem mert ott vetette papírra „A csend hangja” című művének nagy részét. Talán az a tény is hozzájárult művének megírásához, hogy a ködös, szennyezett londoni atmoszférából kiszakadhatott egy időre.

Nagyon sokat írtak A csend hangjáról. Többek között Dr. Suzuki, a Zen-buddhizmus ismert tanítója tanúskodott e különleges mű valódiságáról. Ezt írta róla: „Kétségtelen, hogy Blavatsky asszony bizonyos fokig a mélyebb Mahayana-tanok beavatottja, és aztán teozófiaként hozta el a külvilág számára e tanokból azt, amit ezekből a nyugati világ számára alkalmasnak talált.” George Mead mesél arról, hogy HPB meghívta őt A csend hangja kéziratának elolvasására. Így számol be erről:

„Azt mondtam neki, hogy ez az egész teozófiai irodalmunk legnagyobb műve. Szokásommal ellentétben megpróbáltam szavakba foglalni azt a lelkesedést, amely olvasás közben öntött el. De HPB nem volt elégedett művével, és aggodalmát fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy fordítása nem felel meg eléggé az eredetinek… Ez egyike volt legkitűnőbb jellemvonásainak. Sosem volt biztos saját irodalmi művében, és minden kritikára odafigyelt, olyanokéra is, akik jobban tették volna, ha hallgatnak. Különös módon mindig a legjobb cikkei és művei miatt aggódott, míg leginkább vitairataiban bízott.”

A csend hangja három részből áll, melyeket az Arany tanok könyvéből vett át. Az első rész A csend hangja címet viseli, a második A két út, amely a szem és a szív útjáról szól, a harmadik pedig A hét kapu. A könyv megjelenéséhez a szerző az alábbiakat fűzte: „Az Arany tanok könyve olyan bölcsességet rejt, melynek elsajátítása minden olyan iskolának kötelessége, amely a szellem egyetemes tanához közeledni kíván.”

Amikor Jan van Rijckenborgh és társai a második világháború után teljesen újra kezdték művüket, a Lectorium Rosicrucianumot, ezt a Szellemi Iskolát, akkor A csend hangja volt az első könyv, amivel a törekvő tanulók tudatához közeledni tudtak. Rijckenborgh úr így kommentálta a művet:

„Az Arany tanok könyvének teljes tartalmát csak a belső iskola komoly tanulóinak hoztuk tudomására. Ennek kivonata, A csend hangja csak a ,nagyon kevesekhez’ juthatott el.”

Ez a nagyon kevés azokat jelenti, akik mindent megtesznek azért, hogy – ahogy ez többször is elhangzott – a világossághoz, az eredeti birodalomhoz vagy a Gnózishoz közeledjenek. Ezek azok, akik a magasabb isteni ember szolgálatában készek elveszíteni énjüket, hogy így az új lélek megszületése által összeköthessék magukat a világossággal.

Be szeretnénk vezetni Önöket e nagyszerű mű, A csend hangja különleges szépségébe és lényébe.

„Aki a szellem hangját (Nada hangját) a ’hangtalan hangot’ meg akarja hallani és érteni, annak meg kell ismernie a szellemi elmélyedés állapotát (Dharana)…” Dharana a lélek tökéletes koncentrációja, amelyben a kizárólag a magasabb, isteni szándékú gondolkodás egyik vagy másik témára irányul. Ekkor mindent tökéletesen elengedünk, ami a külső világmindenséghez, vagy az érzékek világához tartozik. Ekkor szólhat hozzánk életünkben az isteni Másik. Egyesülés jön létre, egy alkímiai menyegző, mely számunkra is nagy misztérium, a rózsakereszt misztériuma.

„Ez az oktatás azoknak szól, akik az alantas lélekerők (Iddhi) veszélyeit nem ismerik.”

Ez azt jelenti, hogy azoknak van szánva, akik a valóban nagyok ösvényét akarják járni, és akik nem szállnak szembe kőkemény önérvényesítéssel az isteni szándék áramlatával. Ha a tanulni vágyó ember „abbahagyja a sokfélére (az érzékszervek külső világára) való hallgatást, akkor képes lesz az Egynek a megkülönböztetésére.” Akkor intenzív megvilágosodás megy végbe, ahogy a világirodalom is említi, egy belső megvilágosodás, amely hatalmas fényáramként hatol át a földi lét sötétségén. Akkor meghalljuk a belső hangot, Nada hangját, a hangtalan hangot, amely a külsőt teljesen megsemmisíti. Ekkor fordul az Atya hangja a szívben ismét a fiúhoz, ami maga a fény, mely egykoron elveszett és most újra megtaláltatott.

Betű szerint a szanszkrit cím így hangzana: „A csend a szellem hangjában”. Már az első rész világosan összefoglalja, hogy milyen módon nyerheti el az ember a megismerést és a tudást. Három termen kell keresztülmennie, hogy az ,üdv völgyét’ elérje: a bánat csarnokán, a tanulás és megtisztulás csarnokán, valamint harmadszor a bölcsesség csarnokán. Csak ennek az első fejezetnek több konferenciát szentelt Jan van Rijckenborgh, melyeknek néhány mondata talán jó benyomást ad a mű mélységéről:

„Mi emberek, időhöz kötött tudatunk segítségével beszélünk egymáshoz. Ha azonban sikerül önátadó törekvéssel és vágyakozással megszabadítanunk a lelket, akkor a saját, isteni önvaló újra működésbe léphet benne. És akkor, csak akkor beszélhetünk valódi gondolkodásról, amely az isteni terv szándékát felismeri és tanúskodik róla. Az ember csak ekkor egy – szellemben, lélekben és testben. Ekkor bontakozhat ki a tanítvány számára az ösvény.”

Az Arany tanok Könyve a tanuló belső hallásához fordul:

„Ha a lelked nevet, míg életed napfényében fürdik, […] ha a lelked sír a sok csalódás miatt, ha lelked azon fáradozik, hogy az ezüst fonalat, mely mesteréhez köti, elvágja, tudd akkor ó, tanítvány, hogy lelked a Földé.”

Ha a tanuló így találja magát az ösvényen, akkor először a csend hangját hallja meg. Ez a saját belső isten hangja, amely hozzá beszél. Ez a saját belső isten nem más, mint Krisna a régi hinduknál, és Krisztus (Christos) a korai gnosztikusoknál. Krisztus (Christos) hangja a beereszkedő szellem, amely a lelken keresztül összeköti magát a természetemberrel.

Semmi és senki nem tehet semmit az emberért az ösvényen, ha ez a hang nem beszél hozzá. A lélek itt kulcsszerepet játszik. Ha a csend hangját meghallják, hang a lélek vezetőjévé válik. És csak ha ezt a vezetőt követjük és hallgatjuk meg, akkor zárulhat le az első, veszélyes fázis, mert a hang egy számunkra nagyon ismerős életvitelről beszél.

Az életben sok a felfelé és lefelé menet, nemde?

Amikor az ember fiatal, egészséges és erős, akkor azt mondják, hogy dagasztja a szél a vitorláit és az élet napos oldalán fürdik, akkor szinte „dalol” az anyagtestében. Ki ne kívánná ezt neki? De aztán jönnek pillanatok, amikor a csalódások miatt fogságban érzi magát. Egyik pillanatban teljesen belemerül a világ nyugtalanságába, a következőben pedig már hallja a „nagy csalódások hangjának morajlását”, „megijed, mert észleli a fájdalom forró könnyeit, és elkábul a jajszavak kiáltozásától”, amelyek felszínre törnek benne. Vannak pillanatok, melyek arra adnak okot, hogy teljes optimizmussal forduljunk az élet felé, hogy ezt a következő pillanatban a félelem zúzza szét ismét. Ki tagadhatná ezt?

Ekkor mondja A csend hangja, Krisztus (Christos) belső hangja az ösvény elején álló embernek: „Ne hagyd lelkedet kitenni az érzékek változó hangulatainak, ne lépj be a pillanat örömeibe és fájdalmaiba.”

Hogyan léphet be az örökkévalóságba, aki hagyja magát a megindultság szakadatlan hullámaitól rángatni?

Írják be a szívükbe: ha lelkük a mozgalmasság szakadatlan áramával együtt lebeg, és minden pillanatban ez ostromolja a lelket, akkor maguk tépik szét az „ezüstfonalat”, ami a mesterrel köti össze a lelket. Akkor a lélek nem időzhet vele a csendben. Hogyan mehet át a lélek a tanulás és a megtisztulás csarnokán, anélkül, hogy közönyös lenne az ember sorsát illetően? Minden megindultságtól megszabadulhat, ideértve az örömtől és fájdalomtól való meghatottságot is. A fényre, a Christosra való irányultságban maradhat, tudván, hogy ez segíthet a legtöbbet abban, hogy szellem, lélek és test egységgé olvadjon.

Ekkor beteljesülhetnek a szavak, melyekkel írásunkat le szeretnénk zárni: „De ó, tanítvány, ha a tested alávetett, a fejed nem józan és a lelked nem erős és tiszta, mint a gyémánt, akkor ez a sugárzás nem hatolhat le a kamrába, akkor a Nap fénye nem melegítheti fel a szívedet, és füled sem hallja meg a végtelen tér (Akasha) magasságaiból a misztikus hangokat.”

Ha a lélek elénekelheti Önökben új dalát, akkor megismerik a csend hangját, a „szellemi hang” csengését és struktúráját, egy olyan nyelvet, mely a tudás és az élet egyetlen forrásából emelkedik fel.

„Láss! Te lettél a fény és a hang, te vagy a mestered és istened. Te magad vagy keresésed célja, az örökké csengő hang, amely ott cseng örökkévalóságról örökkévalóságra, amely minden változástól mentes, minden bűntől szabad, ez a hét hang egyben, a CSEND HANGJA.”

 

*Az idézetek Helena Petrovna Blavatsky, A csend hangja című művének alábbi, német nyelvű kiadásából származnak: Adyar-Verlag, Graz, 5. kiadás. 1976.

Könyvajánló: Helena Petrovna Blavatsky – A Csend hangja

 

Ha kialakul egy új gondolkodási képesség, az közvetlenül belelát Isten tervébe. E közvetlen látás, és belső megvilágosodás állapotának lényeges következményei vannak. Így tud az asztráltest teljesen másképpen hatni, s kibontakozhat benne a szeretet és az alkotóképesség. Új képessége miatt az étertest ereje és energiája megrendíthetetlen. A személyiség anyagtestében pedig megváltozik a kígyótűz és a szimpatikus rendszer. Teljesen új tulajdonságok jönnek létre, melyeket Helena P. Blavatsky „A Csend hangja” c. könyvében a szeretet, a tettekben és szavakban megnyilvánuló harmónia, a türelem, az örömben és szenvedésben tanúsított higgadtság, a félelem nélküli erő és a bölcsesség fogalmaival jelöl.

Így már felderenghet valami abból a mélységből és csodából, amely ebben a létállapotban rejlik. Olyan állapot ez, mint valami nagyszerű muzsika, olyan értékek, erők és életmegnyilvánulások dinamikus harmóniája, melyek messze túlmutatnak ismert életünkön. Az új lélek beleolvad az isteni világ szerkezetébe és megismeri Azt. Emellett azonban még kapcsolatban marad természetes életterületünkkel is, mert tudja, hogy az emberiség végül is egységet képez, amelynek ő is része.