A Pentagram 2013. évfolyamának cikkei könyvajánlók nélkül

 

2013/1. szám

 

 

Mark Rothko (részlet)

Világosság!

Legnagyobb misztérium, mindent átható, megtámadhatatlan, legyőzhetetlen, mindent felülmúló szépség, mi ez, amit Te felfedtél magadból? Mi ez, amit az emberek eloroztak Tőled, megkísérelvén megragadni a Végtelent?

„Légy üdvözölve, szent világosság, elsőszülött a mennyben!

Vagy nevezhetlek-e büntetlenül örökké ragyogó Örökkévalónak? Mert Isten világosság, és ő csak a megközelíthetetlen világosságban lakott örök idők óta, s lakott azután Tebenned, ragyogóan teremtetlen lények ragyogó árama!”

(John Milton)

 

 

Foton a nevem

Leginkább fény formájában létezem

 

Tudom, hogy mi a neved, de te tudod-e, hogy ki vagyok én? Mert ha a világosságról, a fényről van szó, akkor ezt tudni kell. Ez a szakterületem. Engedd meg, hogy bemutatkozzam, nevem Foton. Egyesek csak fény részecskének hívnak. A fotonok energiakvalitások, melyek akkor szabadulnak fel, ha elektronok az atom körüli magasabb energia-pályáról, egy alacsonyabbra lépnek.

 

Durván vázolva ez a feladatunk: az elektronokat kell az atommag körüli pályán tartanunk. Igen, mi szabályozzuk ezt az atomokon belül. Az elektronokkal együtt mi fotonok vagyunk a világmindenség legfontosabb elemi részecskéi. Fotonok nélkül nem létezne semmilyen univerzum, semmilyen világ, nem léteznének emberek, atomok. Jaj, majdnem elfelejtettem bemutatkozni a családnevemen, bár sejtheted: „elektromágneses erő”.

Családunk egyike a négy erőcsaládnak, amelyek a világ fennállásán szorgoskodnak. Két erő hatásos az atommagban: egy gyenge és egy nukleáris (vagy erős) erő, és további két erő van még az atommagon kívül, a nehézségi erő és az elektromágneses erő.

Nem minden büszkeség nélkül állíthatom, hogy családom messze a legfontosabb. Gerrit Teule írt erről nagyon szépen egyik könyvében. Itt kifejti, hogy a négy erő együttműködése egy színházi előadáshoz hasonlítható.

Az első két atomerő képezi a kulisszákat. Ezek fontos elemek, még ha oly passzívak is. A színpad padlózata a nehézségi erő, ami a színházi játékot egyáltalán lehetővé teszi. A színpadon pedig az elektromágneses erő mutatja meg tehetségét. Akár futárokhoz is hasonlíthatnának bennünket, akik energiacsomagokat (információkat) szállítanak ki, természetesen a normál levélhordónál kicsit gyorsabban: a fotonok ugyanis 300.000 km/másodperc sebességgel száguldanak az univerzumon keresztül. A világmindenség roppant távolságai miatt általában meglehetősen hosszú ideig vannak úton. A Hubble-űrtávcsővel olyan csillagrendszereket ismerhetünk meg, amelyek fénye több fényéve úton van felénk. Itt bizonyos esetekben az egyiptomi fáraók idejéből származó fotonokat kell elképzelnünk. Fényen nem csak a látható fényt értem a színspektrum vörös színétől a kékig, ez csak egy kis része az egésznek. A hangokat alapul véve vannak hangok a hallható tartományon alul és felül is. Az ultraibolya fény az ember számára például nem látható, mégis fény. Egy erre érzékeny fényképlemez segítségével azonban láthatóvá tehető. Rezgési frekvenciája érthetően magasabb, mint a látható fényé. Az ennél magasabb frekvencia a röntgen- és gammasugaraké. Ha a frekvenciaszám csökken, akkor a kék szín lassan a vörösbe megy át, az pedig infravörösbe (melegsugárzás).

A tv hullámoknak vagy a rövid és hosszú rádióhullámoknak ezeknél is alacsonyabb a rezgési frekvenciájuk. Ez a mi területünk. Az emberi szem csodálatos eszköz. Öt-hat testvérem, akik a szembe jutnak, elegendő ahhoz, hogy az agy egy idegsejtjéhez információt juttassanak.

Ha az emberi szem csak tízszer érzékenyebb lenne, akkor mindenki egyetlen szín gyenge fényét is kisebb fényvillámnak látná.

Családunkon belül léteznek úgynevezett virtuális fotonok is. Ezek a nullpont-energiamező és a fizikai világ között ingáznak. Ezek összeütköznek a magasabb energiamezőkből érkező szubatomi részecskékkel, amelyek elnyelik őket és így egy magasabb energiaállapotba kerülnek. Az ilyen fotonokat virtuális fotonoknak nevezik, mivel kilépnek anyagi világunkból. Csak energiacsere miatt van rájuk szükség.

Az elektromágneses erő nem csak elektrotechnikai és elektromos készülékeket működtet, hanem az emberi test összes struktúrája és mechanizmusai is ezen az elven működnek. Így az elektronokkal együtt döntő szerepet játszunk a szellem és test együttműködésében. Számunkra meglehetősen furcsa, hogy sok orvos az elektromágneses erőtér alapján működő legmodernebb készülékekkel dolgozik, de azt az ideát, hogy az emberi test ugyanezen elv alapján funkcionál, még nem tette magáévá. Létünk azonban nem csak haszontalan napsütés az ember számára. Az elektromágneses erő egy csodálatos képesség – amennyiben a tudósok nem élnek vele vissza haszonszerzés céljából. Itt elsősorban az emberi irányítás alól kicsúszott, kezelhetetlenné vált telekommunikációra gondolok, és annak lüktető, pulzáló sugárzására. Ehhez hasonló sugárzás a természetben nem fordul elő! Az energialöketek, amelyeket másodpercenként 100-as impulzusszámmal küldenek ki a GSM mobilhálózatba, puskagolyóként zuhognak a testetekbe!

Ezáltal megbolondul az immunrendszeretek, de erről végképp nem tehetek! Emiatt szerencsére előrelátó emberek már kongatják a vészharangot. Olvasni lehet itt-ott, hogy az elektromágneses terek ténylegesen a legnagyobb környezetszennyezők.

Majdnem elfelejtettem a legfontosabbat, a Gnózis elektromágneses terét, az eredeti isteni birodalom világosságerejét. Ha megnyitod a lényedet ennek a fényerőnek, akkor ez beleáramlik a mikrokozmikus rendszerbe, és a sugárzása minden szennytől, minden belső diszharmóniától megtisztítja a lélegzőteret.

Nem szeretnék csalódást okozni, de be kell vallanom, nem vagyok illetékes, hogy a szellemi munkásainkról további felvilágosítással szolgáljak. Annyit mondhatok, hogy munkamódszerük ugyanolyan, mint normális jelenségek esetében, azzal a különbséggel, hogy ők másik dimenzióban működnek. Ez a szellemi fényhatás egy hatalmas kegyelem, de az ember legkifinomultabb érzékszervei számára is titok. Csak az eredményei által észrevehető. De hiszen ezt ti magatok átélitek. Nos, jó volt veled ilyen kötetlenül beszélni, és hogy kiönthettem a szívemet neked.

A legutóbbi évszázadig teljes anonimitásban, névtelenségben dolgoztunk, mert akkor még senki sem sejtett semmit sem a létezésünkről. Most azonban mennem kell. Leszállítottam az energiacsomagot, amit rámbíztak, hív a kötelesség. Testvéreim már szemrehányóan néznek rám.

 

 

A fény másik oldala

 

Az emberek mindig árnyékot vetnek, gondolja az utazó. És miért akarnának megszabadulni tőle? Mi abban a rossz? Létezhet-e az ember árnyék nélkül? Egy utazó, aki az árnyék ellentétét kutatja: a transzparenciát.

 

A vonat nagy sebességgel száguld tova. Az utazó az ablakon át figyeli fény és árnyék elsuhanó játékát. Lenyűgöző. Nyilván egy kislány is így találja ezt, hiszen így szól: „Nézd csak apu, milyen hosszú árnyékok!” Az utazó csodálkozására az apa egy hosszú, a legkisebb részletekig kidolgozott előadást tart fényről és árnyékról. Ezzel fejezi be: „Ha tehát az egyenlítőn állsz, nincs árnyékod.”

Szokatlan társalgás ez egy vonaton. Az utazó évekig hordozza magában ezt az esetet, majd egy-egy pillanatban újra felbukkan ez az emlék – mindenekelőtt az utolsó mondat, de nem törődik vele. Míg egyszer a barátai egy partin meg nem mutatnak egymásnak néhány „jó kis” internetes rövidfilmet. Az egyik egy kislányról szól, akit a saját árnyékának a megpillantása pánikba ejt. A barátok majd megszakadnak a nevetéstől, megismétlik párszor a rövidfilmet, hogy újból jót vigyoroghassanak a félénk kislányon. Jóllehet az utazó nem találja viccesnek az egészet, mégis tovább nézi. Eközben egy határozatlan érzés sejlik fel benne, a parti azonban megy tovább, és ő együtt ünnepel. Hanem az érzés nem engedi el. Egyre foglalkoztatja. Csak nem lehet véletlen a „két eset az árnyékkal”? Utazásai során eszébe jut a két élmény. Az apa és lánya között zajló beszélgetésből már csak az utolsó mondatra emlékszik. A rövidfilm még elevenen lebeg a szemei előtt. De először is az egyenlítő témán tűnődik. Viruló képzeletében látja a leányt úgy húszévesen Afrikába utazni, hogy ellenőrizze apja történetének a helytállóságát. Nem egyszerű dolog pontosan megtalálni az egyenlítőt, de sikerül. A leány pontosan rááll, ám sajnos még mindig van egy kis árnyék. Lelapul, ahogy csak tud, de …nem, a helyzet ugyanaz marad. Még ha oly lapos lenne is, mint egy érme, akkor is lenne még ott árnyék!

Az emberek mindig vetnek árnyékot. Egyébként pedig miért kellene megszabadulni tőle? Mi olyan rossz benne? Miért esik a másik lány teljesen pánikba a saját árnyéka láttán?

Amikor az emlékezetében meg az interneten mindent megkeresett, ami az „árnyékról” szól, információk egész sorát találta, melyekből egy rendezett listát állított össze:

 

1. Platón története a leláncoltakról, akik egy barlangban ülnek, háttal a tűznek, és egész életükön át csak árnyékokat látnak. Ezeket természetesen valódinak tartják, hiszen nem ismerik a valóságot.
2. Az árnyékokat gyakran társítják a halállal, és nagy általánosságban a kellemetlen dolgokkal is.
3. Vannak gyerekek is, akik mókás játékokat találnak ki az árnyékukkal.
4. Ezzel szemben kevés felnőtt akad, aki ezt teszi, ám sokan kelnek birokra az árnyékukkal lélektani szempontból, és ezért terápiára kell járniuk.
5. Az árnyék princípiuma nagyon sok írót ihletett arra, hogy történeteket írjanak árnyék nélküli emberekről, vagy olyan árnyékokról, melyek önálló életet élnek, és ráadásul kezdenek eluralkodni a személyiségen. Hans Christian Andersen egy példa erre.
6. Sok babonára is lehet bukkanni, ha az árnyék témájáról van szó. Így például némely ember fél másnak az árnyékán állni, feldühödött gyerekek pedig olykor a szüleik árnyékát tapossák.

 

Platón történetét nyugtalanítónak találta az utazó. Egy másik valóság létezése valós lehetőségnek tűnt számára, de rájöhetnek-e erre valaha a barlangban az emberek? Nagyon is lehetségesnek tartotta azt is, hogy önmaga is csupán árnyékokat látott. Tulajdonképpen csak azt lehetett remélni, hogy körülötte minden nem a végső valóság. Ezek a gondolatok mélyen el tudták szomorítani.

Mindenesetre történtek vele megindító és lenyűgöző dolgok is. Néha olyan mélyen meg tudta érinteni a zene, egy szó vagy egy fa… Hogy volt ez lehetséges?

Vagy Platón története csupán az önmagunk sötét aspektusainak értelmében vett lélektani árnyékra vonatkozott? Jung írt arról, hogy az ember az élete során tulajdonságainak egy részét a tudattalanba száműzi, és megpróbálja csak az önmaga által elfogadott részt mutatni kifelé. „Árnyékunk” azonban kísér minket, és egészen váratlan pillanatokban őt magát látja az ember. Akkor az ember önmaga mellett áll, hazudik, vagy olyat tesz, amit nem akar. Vagy másokra vetíti, és olyan tulajdonságokat ítél el, melyeket önmagában már nem lát. Ebből a szempontból teljesen érthető a félős leány magatartása. Az utazó azonban már maga is sok mindent kitalált a projekcióról. Időközben már képes volt a saját projekciói felismerésére és benső elrendezésére is. Idővel már biztosan tudta, hogy egy ember birtokol minden tulajdonságot, és ezért voltaképpen minden lehetőséget is. Ez a felfedezés határozottan igen üdvös volt. Mégis feltette magában a kérdést, hogy akkor az embernek lélektani értelemben már nem lenne sötét, árnyékos oldala? Nem tudott válaszolni a kérdésre, az továbbra is fennállt.

 

Bizonyos idő után arra a következtetésre jutott, hogy ameddig csak cselekszik az ember, mindig is vet árnyékot. Képzeletében Janusfejű emberek képe keletkezett: ha elől a szép oldal volt látható, akkor a haj alatt tűnt el a rút, és vice versa. Akkor megérthetjük, hogy az egyes ember, akárcsak a többiek, magában hordozza ezt az árnyékos oldalt. Ez egy csomó nehézséget megold. Sohasem mutathatja az ember azonban mindkét oldalt egyszerre, mert egymással ellentétesek. Továbbra is bonyolult ügy volt ez. Így visszatért az első árnyékötletéhez, ahhoz a lányhoz, aki papír vékonyságúra próbált lelapulni, hogy úgy álljon az egyenlítőn. A lány felfedezné, hogy ez nem sikerülhet. Megértené, hogy még ha fel is venné magába az ember az árnyékát, akkor sem fehér, hanem szürke lenne – mert még mindig a Lét-ben van.

Az utazó elhatározta, hogy a leány mindezen fáradozások után megérdemelte, hogy felfedezze: egyedül maga a fény nem vet árnyékot, és az egyetlen mód, amelyen nem vetül árnyék, a tökéletes transzparenciát, átlátszóságot jelenti – a tökéletes nem-lét-et.

 

Lehetséges volna ez? És éppúgy képes lenne látni ez a transzparens ember, mint ahogyan maga a fény lát? A Földre tekinthetne, és nem látna mást, csupán fényt, magának a fénynek a projekcióját. Transzparens tekintete képes lenne mindenen átlátni, hiszen a fény mindenen át tud hatolni, ha az ember már nem áll az útjába. Világossá válna előtte a létezés miértje. Még a legkisebb dolgot sem nevezné jelentéktelennek. Végre felismerné a tervet – a kislányokkal, fákkal, zenével és árnyékokkal.

Boldogsága pedig fényszikrákat vetne mindenre, amit a szeme megpillant.

 

 

Az egyetlen

 

A szufi Mahmoud Shabistari (1288-1340) A titkos rózsakert című kötetében összegyűjtött verseit – amelyekből itt idézünk – a perzsa költészet által létrehozott leginkább inspirált művek között tartják számon. Szépségben és egyszerűségben tanúskodnak a Világosságról. „Ó, Isten Világossága, ó árnyék nélküli végtelen!”

 

A név

Minden teremtmény az Egyetlen nevéből jött, amelyben kezdete volt, és ahová végtelen dicshimnuszokkal vissza fog térni.

 

A szeretett vendég

Dobd el magadtól teljesen az egzisztenciádat, mert nem más az, mint hamisság és gyom.

Ürítsd ki szíved kamráját, és rendezd be úgy, hogy a Szeretett lakása lehessen. Ha te már nem leszel ott, Ő be fog jönni, és feltárja előtted – ki énedet levetetted – a szépségét.

 

Az árnyék nélküli

Az igazság keskeny ösvényén, a középvonalon áll ő, egyenesen, anélkül, hogy akár egy árnyékot is vetne, sem maga előtt vagy mögött, sem balra, sem jobbra. Kelet és nyugat az irány, melyekre imáit irányítja, túláradva az isteni világosság tengerében.

Üdv! Ó, Isten Világossága, ó árnyék nélküli végtelen!

 

 

A világosság megjelenése

 

A Világosság

A megnyilvánult világosság vezeti a szív minden örömét, hol lantosként, hol pohárnokként.

Micsoda dalnok az, aki száz meg száz odaadó hallgató szívét tűzbe és lángba borítja, édes melódiája csupán egyetlen akkordjának leütésével! Minő pohárnok az, akinek egyetlen pohárkája célba talál, és bódulttá tesz! Amikor alkonyatkor belép a mecsetbe, egyetlen ott virrasztó embert sem hagy cserben.

Ha éjjel jő a kolostorba, úgy azt, amiről a szufi mesél, mesés történetté teszi. Ha az előadóterembe lép részegnek tettetve magát, reménytelen zavarba hozza a professzort.

Akik imádják, azokat őrültté teszi a szeretetéért, és otthonukat elhagyják érte. Egyeseket igaz hívőkké tesz, másokat hitetlenekké, világukat elsivatagosítván.

Ajkai vendégfogadókat magasztaltak fel, orcái mecseteket tettek ragyogóvá. Mindent megtaláltam benne, amit kívántam, az éntől való végső megszabadulást.

Szívem semmit sem tudott felőle, mert a világosság az önteltség, a felfuvalkodottság és az érzékcsalódások fátylainak százai mögé volt elrejtve.

 

A látogatás

Egy napon, pirkadatkor, belépett a tiszta istenkép az ajtómon és felébresztett a tudatlanság nehéz álmából.

Lelkem titkos kamráját megvilágította ábrázata által, és igaz világossága felfedte előttem a létet.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, ahogy belenéztem ebbe a tiszta ábrázatba. Így szólt hozzám: „Egész életedben a hírnevet és a megbecsülést kerested, de önvalódnak ez a keresése tévképzet csupán, és távol tart téged tőlem.” És hozzátette: „Ha csak egyetlen pillanatra is arcomba nézel, többet ér az, mint ezer év istentiszteleti fáradozás.”

Igen, a Szeretett arca fátyoltalanul jelent meg előttem, az emberiség eme ékessége, és lelkemet elhomályosította a szégyen, ahogy elveszett életemre és elfecsérelt napjaimra emlékeztem.

Mahmoud Shabistari Titkos rózsakertjéből

 

 

Világosság- vagy látszatlények vagyunk?

 

Minden dologban egy egységes élő szervezet életelve nyilatkozik meg. Az anyag az élet megnyilvánulása, azonban nem önmagából él. Az anyag fényhullámokból, atomokból keletkezik, melyek a világegyetem, illetve végső soron az Istenség ideáit hordozzák. Ám önmagukban nem rendelkeznek élettel – csak látszattal, álommal, kivetítéssel. Kik vagy mik vagyunk? Világosság vagy látszat? Ezekre a kérdésre mindenkinek magában kell megtalálnia a választ.

 

„A valódi világosság, a kozmikus, mozdulatlan világosság, minden létezés forrása. A legmagasabb valóság. Igazából lehetetlen meglátni ezt a világosságot. Lehetetlen a mi érzékszerveinkkel észlelni. Az ember ezt a világosságot csak belülről kiindulva ismerheti fel; a mozdulatlan pontban, ami mindennek a közepe.”

Walter Russell

 

Hogyan és milyen kiindulópontból ítélkezünk a valóság felől? Vajon nem minden a benső lényünkben kezdődik-e, a mikrokozmosz kis világában?

A mikrokozmoszban található testünk – a maga érzékszerveivel, érzéseivel és gondolataival – állandó mozgásban, mintegy láncreakcióban vagy örvényben van. Ez az, amit mi „embernek” nevezünk. Amint nyugalomba jövünk, megtapasztaljuk, hogy mindemellett a háttérben egy csendes valaki vagy valami láthatatlan létezik, ami vagy aki mindent észlel. Hasonlatos egy csendes lánghoz, amelyet tudatnak nevezünk. Minden más létezését lehetővé teszi. Folyamatosan jelenlévő, még ha minden más változik is. Ezt a lángot háttérnek is tekinthetjük, amire mintegy hologramként több dimenziós képek vetülnek. Egy hologram ismertetőjegye abban áll, hogy minden egyes része az egésznek több, teljes képét is tartalmazza. A kép minden része tartalmazza a kicsinyített és kissé elmosódott – de mégis teljes képet. Ennek az eljárásnak a felfedezését követően alakult ki az analógia az univerzummal is, vagyis, hogy világegyetemünket egy hologramhoz hasonlíthatjuk. Minden tükröződik benne, hópelyhek és csillagok, de egy másik, magasabb valóság vázlata is, amely a téridőrenden kívülről származik.

A mai tudomány e felismerései sejtetni engedik, hogy a világ nem olyan, mint azt korábban gondolták. Nem annyira elkülönült dolgok és jelenségek gyűjteménye, hanem inkább egy projekció az egyetemes tudat világosságába. Eközben pedig fontos tény továbbá, hogy ennek a valóságnak minden egyes tagja összeköttetésben áll minden mással, és magában hordozza képmásukat, a hermészi alaptörvénynek megfelelően: „amint fent, úgy lent”. Más szavakkal: Minden dologban megnyilvánul egy egyedülálló szervezet életelve. Az anyag az élet megnyilvánulása, ám nem önmagából él – legyen az egy ember, a Nap vagy egy fa formájában. Az anyag világossághullámokból keletkezik, melyek az univerzum ideáit – vagyis az Istenségét – hordozzák. Önmagukban azonban nincsen valódi életük, csupán látszatok, álmok és kivetülések.

Ebből a nézőpontból szemlélve megérthetjük, hogy a tudományban és a technológiában miért jelennek meg újra és újra tökéletlen és gyakran egymásnak ellentmondó elméletek, melyek világunkat lennének hivatottak magyarázni. Ez olyan, mint amikor árnyékokat kutatnak. És ki kutatja eme árnyékokat? Az árnyékok maguk? Kik vagy mik vagyunk? Világosság vagy látszat? Erre a kérdésre mindenkinek magában kell megtalálnia a választ. Létezik egy valódi élet és egy egyetemes Világosság. Nem az a fény, amely 300.000 kilométert tesz meg másodpercenként, hanem az a fény, amely mérhetetlen sebességgel mozog.

Az a világosság, aminek sehová sem kell utaznia, mert mindenütt jelenlévő. Ez az úgynevezett világosságok világossága. Egy anyagtalan élet, a világegyetem számára és számunkra szolgáló valóban élő alap. Mindazonáltal az embernek ezt a világosságot önmagában kell felfedeznie, mint belső lényeget. Ez az esszencia rajtunk keresztül és általunk szeretne megnyilvánulni. A világ, a valóság, amit észlelünk, mindig a kiindulóponttól, a szemlélő tudatától függ.

Az érzékszervek ebben alárendelt szerepet játszanak. Amennyiben az igazságnak valóban a pontos képét szeretnénk megismerni, először is találnunk kell egy biztos, változatlan nézőpontot. Olyan ez, mint mozgó fényképezőgéppel fotózni. A képek életlenek lesznek.

Ha bensőleg nyugodtak és mozdulatlanok vagyunk, pontos képet kapunk.

Ez a mozdulatlan középpont bennünk rejlik. A valódi, emberi lényeget képezi, és egyben minden létezés közös középpontja is. Hol találjuk ezt a magot?

C. G. Jung, a svájci pszichiáter egyszer azt mondta: „Aki kifelé néz, álmodik, aki figyelmét befelé irányítja – felébred.” A felébredés az igazsághoz vezet, mindkettő összeköttetésben van. Ahhoz, hogy felébredhessünk, vágyakoznunk kell az igazságra. A megvilágosodás és felismerés utáni vágyakozás megköveteli, hogy ennek a világosságnak mindent kiszolgáltassunk; bizonyára lépésről-lépésre – de mindent.

Ennek útja a szívvel történő felismerés, napról napra, pillanatról pillanatra. Felismerni mindazt, ami összhangban van a lélekkel, a legbensővel. Ezáltal egyre jobban közelítünk a forráshoz, lényünk magjához.

Tudatunk lángja így egyre erősebben megnyilvánulhat mikrokozmoszunkban. Ezáltal pedig személyes aggodalmaink és félelmeink egyre csökkenek, míg végül teljesen eltűnnek. Korlátáink és téves elképzeléseink elmúlnak, a nagy Egész elgondolása pedig a helyükre lép. Természetesen ez nem megy fájdalom és szenvedés nélkül.

Ez azt jelenti: belülre figyelni, és minden további fenntartás nélkül járni a saját létünk eredeti világossága és igazsága felé vezető ösvényt. Tudatos életet jelent, és ez a látszat- és világosságlény közti különbség.

 

 

Világosság- vagy látszatlények vagyunk?

 

Minden dologban egy egységes élő szervezet életelve nyilatkozik meg. Az anyag az élet megnyilvánulása, azonban nem önmagából él. Az anyag fényhullámokból, atomokból keletkezik, melyek a világegyetem, illetve végső soron az Istenség ideáit hordozzák. Ám önmagukban nem rendelkeznek élettel – csak látszattal, álommal, kivetítéssel. Kik vagy mik vagyunk? Világosság vagy látszat? Ezekre a kérdésre mindenkinek magában kell megtalálnia a választ.

 

„A valódi világosság, a kozmikus, mozdulatlan világosság, minden létezés forrása. A legmagasabb valóság. Igazából lehetetlen meglátni ezt a világosságot. Lehetetlen a mi érzékszerveinkkel észlelni. Az ember ezt a világosságot csak belülről kiindulva ismerheti fel; a mozdulatlan pontban, ami mindennek a közepe.”

Walter Russell

 

Hogyan és milyen kiindulópontból ítélkezünk a valóság felől? Vajon nem minden a benső lényünkben kezdődik-e, a mikrokozmosz kis világában?

A mikrokozmoszban található testünk – a maga érzékszerveivel, érzéseivel és gondolataival – állandó mozgásban, mintegy láncreakcióban vagy örvényben van. Ez az, amit mi „embernek” nevezünk. Amint nyugalomba jövünk, megtapasztaljuk, hogy mindemellett a háttérben egy csendes valaki vagy valami láthatatlan létezik, ami vagy aki mindent észlel. Hasonlatos egy csendes lánghoz, amelyet tudatnak nevezünk. Minden más létezését lehetővé teszi. Folyamatosan jelenlévő, még ha minden más változik is. Ezt a lángot háttérnek is tekinthetjük, amire mintegy hologramként több dimenziós képek vetülnek. Egy hologram ismertetőjegye abban áll, hogy minden egyes része az egésznek több, teljes képét is tartalmazza. A kép minden része tartalmazza a kicsinyített és kissé elmosódott – de mégis teljes képet. Ennek az eljárásnak a felfedezését követően alakult ki az analógia az univerzummal is, vagyis, hogy világegyetemünket egy hologramhoz hasonlíthatjuk. Minden tükröződik benne, hópelyhek és csillagok, de egy másik, magasabb valóság vázlata is, amely a téridőrenden kívülről származik.

A mai tudomány e felismerései sejtetni engedik, hogy a világ nem olyan, mint azt korábban gondolták. Nem annyira elkülönült dolgok és jelenségek gyűjteménye, hanem inkább egy projekció az egyetemes tudat világosságába. Eközben pedig fontos tény továbbá, hogy ennek a valóságnak minden egyes tagja összeköttetésben áll minden mással, és magában hordozza képmásukat, a hermészi alaptörvénynek megfelelően: „amint fent, úgy lent”. Más szavakkal: Minden dologban megnyilvánul egy egyedülálló szervezet életelve. Az anyag az élet megnyilvánulása, ám nem önmagából él – legyen az egy ember, a Nap vagy egy fa formájában. Az anyag világossághullámokból keletkezik, melyek az univerzum ideáit – vagyis az Istenségét – hordozzák. Önmagukban azonban nincsen valódi életük, csupán látszatok, álmok és kivetülések.

Ebből a nézőpontból szemlélve megérthetjük, hogy a tudományban és a technológiában miért jelennek meg újra és újra tökéletlen és gyakran egymásnak ellentmondó elméletek, melyek világunkat lennének hivatottak magyarázni. Ez olyan, mint amikor árnyékokat kutatnak. És ki kutatja eme árnyékokat? Az árnyékok maguk? Kik vagy mik vagyunk? Világosság vagy látszat? Erre a kérdésre mindenkinek magában kell megtalálnia a választ. Létezik egy valódi élet és egy egyetemes Világosság. Nem az a fény, amely 300.000 kilométert tesz meg másodpercenként, hanem az a fény, amely mérhetetlen sebességgel mozog.

Az a világosság, aminek sehová sem kell utaznia, mert mindenütt jelenlévő. Ez az úgynevezett világosságok világossága. Egy anyagtalan élet, a világegyetem számára és számunkra szolgáló valóban élő alap. Mindazonáltal az embernek ezt a világosságot önmagában kell felfedeznie, mint belső lényeget. Ez az esszencia rajtunk keresztül és általunk szeretne megnyilvánulni. A világ, a valóság, amit észlelünk, mindig a kiindulóponttól, a szemlélő tudatától függ.

Az érzékszervek ebben alárendelt szerepet játszanak. Amennyiben az igazságnak valóban a pontos képét szeretnénk megismerni, először is találnunk kell egy biztos, változatlan nézőpontot. Olyan ez, mint mozgó fényképezőgéppel fotózni. A képek életlenek lesznek.

Ha bensőleg nyugodtak és mozdulatlanok vagyunk, pontos képet kapunk.

Ez a mozdulatlan középpont bennünk rejlik. A valódi, emberi lényeget képezi, és egyben minden létezés közös középpontja is. Hol találjuk ezt a magot?

C. G. Jung, a svájci pszichiáter egyszer azt mondta: „Aki kifelé néz, álmodik, aki figyelmét befelé irányítja – felébred.” A felébredés az igazsághoz vezet, mindkettő összeköttetésben van. Ahhoz, hogy felébredhessünk, vágyakoznunk kell az igazságra. A megvilágosodás és felismerés utáni vágyakozás megköveteli, hogy ennek a világosságnak mindent kiszolgáltassunk; bizonyára lépésről-lépésre – de mindent.

Ennek útja a szívvel történő felismerés, napról napra, pillanatról pillanatra. Felismerni mindazt, ami összhangban van a lélekkel, a legbensővel. Ezáltal egyre jobban közelítünk a forráshoz, lényünk magjához.

Tudatunk lángja így egyre erősebben megnyilvánulhat mikrokozmoszunkban. Ezáltal pedig személyes aggodalmaink és félelmeink egyre csökkenek, míg végül teljesen eltűnnek. Korlátáink és téves elképzeléseink elmúlnak, a nagy Egész elgondolása pedig a helyükre lép. Természetesen ez nem megy fájdalom és szenvedés nélkül.

Ez azt jelenti: belülre figyelni, és minden további fenntartás nélkül járni a saját létünk eredeti világossága és igazsága felé vezető ösvényt. Tudatos életet jelent, és ez a látszat- és világosságlény közti különbség.

 

 

Portré: Mikhaïl Naimy

 

Mikhaïl Naimy 1889-ben született Libanonban.

Nazarethben orosz nevelésben részesült, majd 1906-tól irodalmat tanult Ukrajnában, 1911-től 1916-ig pedig Washingtonban. Ott barátjával, Khalil Gibrannal, többek között A Próféta szerzőjével, megalapította a „Pen Society”-t az amerikai arab szerzők klubját. Naimy sok könyvet és esszét alkotott az arab irodalomról, amelyek még mindig alapműveknek számítanak. Amikor barátja, Khalil 1931-ben meghalt, visszatért Libanonba.

Mikhaïl Naimy hitvallása szerint a kultúra megfinomította az emberi természetet, ami azonban hiányzik számára, az a spirituális növekedés, amely az emberiség végcéljának ideájára irányul. E végső cél hiányában az ember arra kárhoztatja magát, hogy önmagát megsemmisítse.

Világképének esszenciáját a következőképp összegezhetjük: az egész kozmosz és az élet egységet képez és oszthatatlan. Az Egész több mint részeinek az összessége. Ezért nem törhet át a teljes igazsághoz a tudomány által alkalmazott analízis, mivel redukál, korlátoz, ahelyett hogy szintézishez vezetne. Csak az ember belső lénye képes valamennyi dolog, az ember és az egész univerzum belső lényét megérteni. A kozmikus tudatossá válásról van tehát szó, az abszolút élettel való eggyé válásról. Naimy szerint, a belső maghoz áttörni még nem képes „kívülálló” ember és a kozmikus ember között található a „kovaköves meredély”, ahogy a könyv is említi. Ez az emberi keresztút. Itt arról van szó, hogy vagy élünk, és a végén meghalunk, vagy hogy az én tekintetében meghaljunk, és a lélek tekintetében igazán éljünk. Ezt a szellemi üzenetet megtalálhatjuk minden művében, kiváltképp a Mirdad könyvében, amely 1948-ban jelent meg Bejrútban, 1954-ben Mumbaiban (akkoriban még Bombay), Indiában, utána pedig még sok más nyelven Európában és azon kívül is.

A szerző minden könyvében egyesíti a múlandó valóságot a magas spiritualitással. Sokat írtak róla, mind a nyugati, mind az arab világban. Mikhaïl Naimy 1988-ban halt meg, 99 évesen.

 

 

 

2013/2. szám

 

 

Bevezetés

 

Kétfajta gondolkodás van: az analitikus és a gyógyító. Az analitikus gondolkodás a jelenségek sokféleségéből indul ki, és az atom legkisebb alkotóeleméig kikutatja azok részleteit. Feloszt, elemez, elrendez és így mintegy meghódítja vizsgálatának tárgyát.

A gyógyító gondolkodás felismeri, ahogy az egyetlen, egyetemes élet pompás sokféleségben, a formák és fajok leírhatatlan gazdagságában diadalmasan megnyilvánul. Amit kikutat belőle, annak örül, lelkesen megmutatja annak szépségét és finomságát, és szabaddá válik, hogy még magasabbra törjön.

Az egyik gondolkodás hidegséget és áttekintést hoz, a másik meleget, életet és belátást. Az egyik emberi, a másik isteni.

A Pentagram jelen számának cikkeiben mélyebb belátást szeretnénk nyújtani a belső gazdagságba.

 

 

A negyedik dimenzió

 

Az intuíció fejlődése a lélek felébredését jelenti – állapította meg Catharose de Petri. De hogyan fejlesztheti ki ez a lélek a teljesen új látást, amely a mágneses élő test tiszta szférájának észleléséhez szükséges? A szerző ezt az új látásmódot a negyedik dimenzióba való belépéshez hasonlítja.

Catharose de Petri

 

Egy lélek-élethullámot vagy a mikrokozmoszok egy csoportját a mindent körülölelő asztrális, eredeti természetből az abba besugárzó isteni gondolat ébreszt fel és kelt életre. Ez éppen úgy történik, mint ahogyan gondolatunk szikrát lobbant az asztráltestünkben. Az így megszületett mikrokozmosz egy önmegvalósító folyamatban fejlődik tovább, mert az asztrális tér mögött az isteni gondolat adja az ösztönzést. Ezáltal éterek szabadulnak fel a mikrokozmosz megnyilvánulási terében, amelyek a mikrokozmosz magja, vagy rózsája körül koncentrálódnak, és a felébredés hátterében álló gondolatkép formáját veszik fel. Ily módon hozták létre egykor az örökkévalóságból az igaz embert, aki természeténél fogva önkéntelen kapcsolatban volt az Atyával.

De az ember, aki az idők kezdete előtt visszaélt szabadságával és ellenszegülő magatartást tanúsított, maga is jól tudja, hogy mi lett belőle. Az eredetiség dicső teste nem nyilvánulhat meg többé. Eltűnt, mivel egy olyan éteri-anyagi testnek, amely nem az asztrális anyaföldből született, az a sajátossága, hogy semmivé foszlik.

Az eredeti lelkesítő tényező, a mikrokozmosz, a lélek ekkor hatástalanná vált, kiürült, és nem volt képes többé megnyilvánulni, és a szellem, ami által a csoda történt, visszahúzódott. így hát egy földi születési folyamat segítségével új személyiség születik, melyet egy lélekkel kapcsolnak össze. Ez a személyiség lényegében az isteni szeretet egy újabb csodája, azonban egy szükségrend-terv részének kell tekintenünk, amely arra szolgál, hogy a bukott, eredeti embert ismét életre keltse. A földi személyiség, mint ideiglenes jelenség ugyanis arra hivatott, hogy lelkét, mikrokozmoszát megmentse a fogságból. Ennek pedig önátadással kell megtörténnie, az endúrára való törekvéssel, hogy a másikban felolvadjon, akinek újra élnie kell.

A mikrokozmosz most téridőbeli rendszeréhez van kötve. De ha a szellem, a lélek és a transzfiguráit testalak egyesül, akkor ismét képes lesz a mikrokozmosz a mindenütt jelenlét isteni állapotába lépni. Amíg ez nem történik meg, addig a mikrokozmosz romlott és meggyalázott marad. Emiatt hívnak folyamatosan mindenkit, hogy ezt a nagy gyógyító művet az eredeti természet erejében és ereje által beteljesítse.

Az eredeti természet nagy és gyógyító fényerejének tehát elsősorban át kell hatnia az egész testet.

Ezért az ember számára követelmény a megvilágosodáshoz kapcsolódó új életvitel. Az embernek – akár Simeonnak – a szellemet kereső lélekké kell válnia. Egész életállapotát összhangba kell hoznia ezzel. Akkor egy pszichológiai pillanatban a fény behatol a mikrokozmoszába, és attól kezdve megláthatja azt.

Emiatt fontos a gondolkodást, az érzést és az akaratot a szent lélegzet sugárerejébe állítani, hogy a lélek az élettestben feléledjen és kapcsolatba léphessen a hétszellemmel. Ekkor a János-embertől a belső Krisztus veszi át a vezetést. És ahol az önmagát átadni akaró én sem jár sikerrel, ott a lélek a személyiségélet minden nehézségét megszünteti. A nagy átváltozáshoz vezeti a rendszert, nevezetesen a feltámadás nyitányához, szimbolikusan Golgota hegyére. Ekkor Jézus Krisztus első feladata teljesült azt emberben.

Talán sejtik, mi történik, ha a gnosztikus misztériumok jelöltje képessé válik arra, hogy lélekállapotát a szellem sürgető hívására az Atyához emelje, és önmagát a természeteonoktól megszabadítsa. Legbelsőbbjének templomába lépve látja az élő Másikat. Mialatt ezt a tiszta „látványt” átéli, felismeri minden bukott istengyermek fejlődési útját, amely a természetből a megszabadító életbe vezet.

Az új látásmód szorosan összefügg az intuícióval, és ezek valójában nem is választhatók el egymástól. Ha Ön a valódi látás célját és módját felfedezi, akkor ezt teljesen meg fogja érteni. Az intuíció kifejlődése a lélek felébredését jelenti, és a lélek tényleges születésével függ össze, és azzal a ténnyel, hogy a lélek elfoglalja helyét a homlokcsont mögötti nyílt térségben.

A szellem-lélek területén való felébredés, az élő mágneses test tiszta asztrá- lis szférájába történő belépés teljesen új látást követel meg, mégpedig a negyedik dimenzió érzékelését.

Az ember három dimenziót ismer: magasságot, hosszúságot és szélességet. E három dimenzió segítségével tapasztalja meg életterületét. Akármilyen nagynak képzeli is el e háromdimenziós teret, mindig határokba ütközik: ez a fogsága. Mivel földgolyónkat háromdimenziós szempontból szinte teljesen felfedeztük, észlelhető, hogy az ember tudatalatt érzékeli ezt a fogságot, amire jó példa a természettudomány azon fáradozása, hogy más égitesteket érjen el.

Abban a szédítő sürgetésben, amit jelenleg az evolúció az emberre gyakorol, túl szűkké, nyomasztóvá válik az emberiség számára a három dimenzió. A tudomány pedig válaszol erre a sürgetésre, amikor arra törekszik, hogy ezt a teret, amennyire csak lehet, kitágítsa. Világos, hogy az eközben fellépő nehézségek azonnal megszűnnének, amint megjelenne egy negyedik dimenzió, amit a tudomány is valóságosnak tapasztalna.

Ez a negyedik dimenzió létezik! Ez az a dimenzió, melyet egykor abszolút átjárhatóságnak, áteresztőképességnek jelöltek. Ezzel a mindenütt jelenlét valóságára utalunk. Ez az a dimenzió, melyben az idő, a távolság, múlt, jelen és jövő, a most és az eljövendő teljesen megszűnik. Ha e dimenzió fölött rendelkezne az emberiség, akkor biztosan nem lenne többé igénye például arra, hogy a Holdra, a Marsra, a Merkúrra vagy a Vénuszra eljusson, mivel a negyedik dimenzióban egy „önmagát-a-Holdra-képzelő-tudat” azt jelentené: a Holdon lenni. Röviden összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a negyedik dimenzió nem más, mint a mindenütt jelenlét képessége.

A három-dimenzió-tudatos embernek igen nehéz a fent leírt képességet elképzelni. A negyedik dimenzió mégis csupán az ajtó az ötödik, a hatodik és a hetedik dimenzióhoz. Ezen a hét dimenzión alapul az atom is, melynek hét nézete van.

Ezért az ember, mivel atomokból épül fel, elvileg és alapvetően mindenütt jelenlévő. De ennek nincsen tudatában.

Tudata és pillanatnyi lehetőségei háromdimenziósak.

A mindenütt jelenlévőség tudata azzal a lehetőséggel ajándékoz meg bennünket, hogy ugyan egy bizonyos helyen vagyunk egy adott időpontban, de ezzel a tudattal kívánságunk szerint mindenütt jelen lehetünk, helyzetváltoztatás nélkül. Az intuíció ennek a kapuja. Az új látás az első lépés a negyedik dimenzió valóra válásához.

E rövid magyarázat után bizonyára megértik, milyen végzetes kitennünk magunkat a megszokott, dialektikus asztrális befolyásoknak. Az emberi életterület teljesen szennyezett. És az emberi élet légköre a maga asztrális és éterikus okaival és következményeivel ezzel teljesen átitatódott. Mivel az Önök életterülete az Önök lélegzőtere is egyben, így ezáltal fogságba kerülnek. Ez érvényes a vetésre, tehát az Önök után következő nemzedékekre is. Milyen találó is az ó-testamentum mondása, miszerint az atyák bűnei harmad- negyedíziglen megbosszulják magukat. Miért éppen a harmadik illetve a negyedik nemzedékig? Mert egy bűn oka legfeljebb a harmadik, esetleg a negyedik nemzedékig állhat fenn. Ekkor többnyire már újabb ok körvonalazódik.

Aki nem a felébredt lélek által megváltozott életvitelével kezdi, és ezt nem alkalmazza, nem ülteti át a gyakorlatba, az semmiféle gnoszti- kus célt sem érhet el. Minden mágia a lélegzés segítségével kezdődik. Aki eközben nem képes a káros asztrális befolyásoktól megvédeni magát, az mindenképpen áldozattá válik.

Ahogy a forma a pozitív, új élet által elhal, vagyis megváltozik, és a lélek veszi át az uralmat, megkezdi feladatát a Hétszellem ötödik sugara. Új, csodás fény érinti meg és tölti el a tanulót. Ez a fény csak mentálisan hatékony. A tanuló életében először válik képessé a tiszta gondolkodásra, mert mentális szervei most megnyíltak erre.

A Hétszellem hét sugarának megnyilvánulásával teljesen összhangban végbemegy az érzékszervi megújulás – ha a tanuló megvalósítja, amit a belső folyamat megkövetel tőle. Ekkor a megszabadító, egyetemes tan támogatja őt.

Az ötödik sugár az értelemnek felel meg. Ha Önt bevezetik az ötödik sugár valóságának szférájába, közvetlenül fedezi fel, hogy az értelem több, mint érzékszerv. Az értelem a gondolkodás, a gondolattest járműve. Ha a józan értelem felébred, az – a haláltermészet minden emberéből még hiányzó – gondolattest megszületését jelenti. És csak ezzel a születéssel kezdődik az igazi ember fejlődése.

A régi tanokban az embert „Adamas”-nak is nevezték. Ezzel a szóval jelölték a „mán” vagy „manas” fogalmat, ami gondolkodót jelent. Az új életvitelt folytató ember együttműködése a Hétszellem ötödik sugarával, az Isten által adományozott gondolkodási képesség megszületését, igazi megnyilvánulását jelenti. Ez az igazi gondolattest, és ezáltal a józan ész megnyilatkozása.

 

 

Charles Darwin másik öröksége

 

Charles Darwin 200 évvel ezelőtt, 1809 február 12-én született, forradalmi műve, A fajok eredete, pedig 150 esztendővel ezelőtt jelent meg. A hírközlő szervek e kettős jubileumról méltóképpen emlékeztek meg, a Pentagram e cikkében azonban a biológusnak egy eddig alig érintett aspektusát szeretnénk előtérbe állítani: a tudomány és a hit kapcsolatát.

Darwin azt a nézetet képviselte, hogy a tudományos munkának függetlennek kell lennie a szerző vallási elképzeléseitől. Annak a véleményének is hangot adott, miszerint egy irányító Istenbe vetett hit mindenképpen összeegyeztethető az evolúció elméletével, mert a hit egészen más alapokon nyugszik, mint a tudomány. Azonban éppen életútja tanúskodik hatásosan arról, hogy a gondolkodás és a hit milyen szoros kapcsolatban áll egymással. Teológiai tanulmányai folyamán Darwin megismerkedett a természetteológiával, amely minden természeti jelenségben egy szerető vagy büntető isten közvetlen befolyását látja. A természettudós Darwin öt esztendeig tartó világ körüli utazásának fő indítóoka éppen az volt, hogy ezt az isteni hatást átfogóan bebizonyítsa. A magával vitt Biblia ezért számára megdönthetetlen tekintélynek számított. Azonban a Föld történetét, valamint az állatok és növények fejlődését illető számos meglepő belátásainak hatására a Bibliába vetett naiv hite inogni kezdett.

 

Egy istenkép feloldódik

Újra visszatérve Angliába, Darwin kiértékelte utazásának gazdag leleteit. További, hosszú évekig tartó kutatások eredményeire támaszkodva, lassanként kibontakozott evolúcióelmélete. Ugyanakkor azonban elveszítette a földi eseményekbe csodákkal beavatkozó, Istenbe vetett hitét.

Fő művében, A fajok eredetében, azt az álláspontot képviseli, hogy Isten ugyan megteremtette a világegyetemet és annak természeti törvényeit, de aztán szabad folyást engedett nekik: „Valóban van valami magasztos abban a felfogásban, hogy a Teremtő, a bennünket körülvevő valamennyi élet magvát csak kevés vagy talán csak egyetlen egy formába lehelte bele, és hogy mialatt Földünk, a nehézségi erő törvényeinek megfelelően, keringő mozgást végez, egy ilyen egyszerű kezdetből a legszebb és legcsodálatosabb formák végtelen mennyisége jött létre, és a továbbiakban is keletkezik.”¹

Az évek múlásával Darwin istenhite, talán hosszú évekig tartó szenvedéseinek következtében is, egyre inkább megfogyatkozott. Amikor pedig legkedvesebb lánya tíz éves korában meghalt, nem volt képes többé egy jóságos Istenben hinni. Ettől a pillanattól kezdve agnosztikusnak nevezte magát. (Agnoszticiz- mus: az objektív világ teljes megismerhetőségét kétségbe vonó filozófiai irányzat) Azonban már egész élete folyamán is mindig csak az evolúció mikéntje érdekelte. Az volt a véleménye, hogy a miért az ember megismerő képessége számára elérhetetlen. Egy alkalommal így írt erről: „Minden dolog kezdetének titka számunkra megoldhatatlan; és részemről meg kell elégednem azzal, hogy agnosztikus maradok.”

Darwin élete tulajdonképpen tragikus véget ért; felismerései és nyomasztó élettapasztalatai tökéletesen és pótolhatatlanul széttörték istenképét. Down- ban (Kent/Anglia) 1882 április 19-én abban a tudatban halt meg, hogy a halál az abszolút véget jelenti. Elméleteivel mégis nemcsak egy új, dinamikus világnézet előtt egyengette az utat, hanem egy tökéletesen új istenkép számára is előkészítette a talajt – habár erről sejtelme sem volt.

 

A másik Darwin

Darwin tézisét „a legalkalmasabbnak a túléléséről” (survi- val of the fittest) hamarosan „a legerősebb túlélésére” értelmezték át. Pedig Darwin tulajdonképpen azt értette ezen, hogy csak azok az organizmusok, szervezetek maradhatnak fenn, melyek képesek alkalmazkodni a környezetükhöz. A „létért folytatott küzdelmet” Darwin megfigyelésekből vezette le;

számára ez nem volt ideológia. Legalább akkora fontosságot tulajdonított a növény- és állatvi

lágban fennálló kooperációknak és szimbiózisoknak, együttműködéseknek és együttéléseknek. A növények nyolcvan százaléka él szimbiózisban valamilyen gombával.

Egy elmélettel ritkán éltek vissza politikailag olyan nagy mértékben, mint Darwin tanaival. A legrosszabbak a szociáldarwinisták voltak, akik „a létért folytatott küzdelem”-ből levezették az „erősebb joga” elméletet, a szelekciót pedig azonnal magukhoz ragadták, hogy „értékes” és „értéktelen” emberi életeket különböztessenek meg. Darwin felfogása szerint az emberi fejlődés

Conrad Martens, Mount Sarmiento, Tierra dél Fuego (Tűzföld). Az ábrázolt hajó a HMS Beagle, Darwin 1831-től 1836-ig tartó második utazásának híres hajója.

szempontjából a kooperáció és transzcendencia lényegesen nagyobb jelentőségű, mint a versengés és az önérdek. Ezek szupermodern felismerések! Az emberi fej

lődés meghatározó komponenseiként a szeretetet, a partnerkapcsolatot, az együttérzést, a kommunikációt és a kreativitást nevezte meg.

„A morális képességeket magasabb szintre kell besorolni, mint az intellektuálisakat. A morális tulajdonságok közvetlen vagy közvetett fejlődését sokkal inkább a szokások, az értelem, az irányítás, a vallás stb. hatásai határozzák meg, mint a természetes szelekció”² – állította.

Darwin második fő művében, mely „Az ember eredete” címet viseli, „a legalkalmasabb túlélése” kifejezés csak kétszer fordul elő, ezzel szemben a „szeretet” szó kilencvenötször! Hasonlóan gyakran szerepelnek a „kölcsönös vonzalom”, a „kölcsönös segítség” és a „szimpátia” fordulatok.³ Darwin tehát élete folyamán nem egy, a természetes kiválasztódáson és az erősebb túlélésén alapuló, brutális evolúciós gépezet védelmezője volt. Üzenete az ember jövőbeli magasabb rendeltetésébe vetett hit volt, melyet a bennünk lévő legjobb és legmagasztosabb hordoz: a szeretet.

Darwin sokak számára olyan gondolkodót képvisel, aki kemény csapást mért a keresztény hitre. Ez azonban soha nem állt a szándékában; mindig arra törekedett, hogy ne sértse meg mások vallásos érzéseit. Az evolúcióelmélet és a kreacionizmus (a Földet és minden rajta élő állat- és növényfajt Isten teremtésének tulajdonító elmélet) illetve az Intelligent Design képviselői között fennálló ellentétre itt most nem térünk ki.

 

Késői hatások

Egy Darwin elméletein alapuló, új, dinamikus világ- és emberkép csak sok évvel a tudós halála után, és a mikrofizika felismeréseinek köszönhetően, kezdett kialakulni.

Ennek hatására spiritualitás iránt érdeklődő természettudósok és haladó teológusok az új tudományos világképpel összeegyeztethető, korunk embere számára elfogadható istenképet kerestek. Számunkra érdekes dolog megfigyelni, hogy ezek az új felfogások hogyan közelítenek (legalább is részben) az időtlen egyetemes tanhoz, melynek értelmében Isten minden élőben hatékony, mindent átfog és senkit sem zár ki.

Egyetemes kapcsolat

Evolúció és involúció

Amit általában evolúciónak neveznek, az a Szellemi Iskola nézőpontjából involúció, azaz a szellem leereszkedése és az anyagba merülése. Az evolúció ezzel szemben a megváltás, a szellem anyagtól való megszabadulása, a transzfiguráció folyamata.¹⁴

Az univerzum egységes egészet képez, és egy ősrobbanásból keletkezett. Ez az egység a galaxisoktól a mikrobákig terjed. Maga a föld egy fizikai-kémiai-biológiai rendszer, melyben, mint egy hatalmas organizmusban, az evolúció által végül minden mindennel összefügg. Jörg Zink szerint az alapvető egység tudatát mindenekelőtt együttérzésnek lehetne nevezni. Az együttérzés azt is jelenti, hogy az önző érdekek az élet, mint egész érdekében, a háttérbe szorulnak.⁴

„A kvantumfizikában egy ‘általános kapcsolatról’ van szó, melyben állandóan alakváltozások mennek végbe. Azonban a ‘változások’, mint olyanok, tulajdonképpen nem léteznek, csak ‘változnak’, ‘hatnak’ vagy ‘élnek’. A ‘változás’ egy ‘mindenen átáramlás’ marad, anélkül, hogy fel lehetne fogni… Ahhoz, hogy megértsük a világot, ne akarjunk mindenáron felfogni, hanem inkább karjainkat kitárva és kezeinket megnyitva ‘fogadjuk be’ azt. Abban a pillanatban, amikor meg akarunk érteni valamit, elfojtjuk azt, amit tulajdonképpen be akarunk fogadni, vagy pedig a semmit markolásszuk. A világ lényege ugyanis a ‘dolgok között’ rejlik.”⁵

 

A lét helyett alakulás

Embernek lenni emberré válást jelent: az isteni szellem fokozódó megnyilvánulását a világban és az emberben.

„A teremtés egy tartós folyamat, nem egy távoli múltban lezajlott esemény.”

(Th. Dobzhansky, fejlödésbiológus)

„Minél inkább előre halad valaki az életben, annál inkább megváltozik. Minél inkább megváltozik valaki, annál inkább meghal. Ez az alakulás törvénye.”⁶

 

A tudomány és vallás között fennálló viszony

Sok tudományosan gondolkodó ember létünket egy titokzatos transzcendens hatalom működésére vezeti vissza. Úgy vélik, hogy kozmoszunk egy isteni terv alapján jött létre. Isten akkor „az evolúció teremtő képességű ereje”. Ebben az összefüggésben a teológusok, mint például H.-R. Stadelmann egy „haladó Istenről” beszélnek, mely a Jó és a Rossz fölött áll.⁷

„Tudomány és vallás között tulajdonképpen nincs is ellentmondás addig, amíg a tudomány a mi, mikor, hogyan, és hol kérdésekre korlátozódik, a vallás pedig arra, hogy miért ”8

„Érezni, hogy minden mögött, amit csak átélhetünk, létezik valami, amit szellemünk nem képes megragadni, melynek szépsége és magasztossága csak közvetetten érint meg minket: ez a vallásosság… A tudomány vallás nélkül béna. A vallás tudomány nélkül vak.” (Albert Einstein)

 

A szellem elsőbbsége

Szellem és anyag nem ellentétek többé, hanem csak különböző „halmazállapotokat” képviselnek: Az anyag „megalvadt szellem”, melyben a szellemiség az elsődleges, mivel az ősrobbanás időpontjában még nem létezett a mai értelemben vett matéria. „A kozmoszt nem az anyag, hanem a Szellem tartja össze.” (P. Teilhard de Chardin)

 

Isten nem kívülről hat

Az isteni szellem az evolúcióban valósítja meg önmagát, az evolúció folyamán e világ szerkezeteibe „inkarnálódik.” Miközben Isten alkotásával folyamatos kölcsönhatásban konkretizálódik, részesül is annak sorsában.⁹ „Isten nem mozdulatlan mozgatóként felülről vagy kívülről hat a világra, hanem mint dinamikus, legvalóságosabb valóság, belülről hat a világ fejlődési folyamatára, mert lehetővé tesz, áthat és beteljesít. A világfolyamatoknak ő maga az eredete, közepe és a célja… a természettörvények tökéletes tiszteletben tartásával, melyeknek ő maga az eredete.”¹⁰

„A gnosztikus tudatban minden ember megtalálja tökéletes lényét, és mindenki felfedezi a maga igazságát valamint különféle mozgásaik összhangját abban, ami valamennyinket fölülmúlja, s melynek ők a kifejezései.” (Sri Aurobindo)

 

A Hegyi beszéd-mentalitás

„Az új istenkép maga után vonja Jézus Krisztus új értelmezését is.

A történelmi események háttérbe szorulnak. Nemcsak Jézus az Isten fia, hanem mi valamennyien arra vagyunk hívatottak, hogy Isten gyermekeivé – azaz új emberekké – váljunk. Jézus fellépését az emberi evolúcióban végbemenő „kvantumugrásnak” is értelmezhetjük, melyben – mint például a Boldognak mondásokban – legyőzik az egocentrikus magatartásmintákat. Ebből a szempontból Jézust ‘ megváltónknak’ nevezhetjük, mivel megszabadított bennünket a biológiai szelekciós-nyomástól (versengés, önérvényesítés) azáltal, hogy következetesen erőszakmentes keresztútjával’ példaszerűen megmutatta nekünk a minden élőhöz fűződő szeretetet, mint az üdvösséghez vezető utat.”¹¹

 

Az evolúció célja

„Az új felismerések megegyeznek a Biblia számos kijelentésével, mint például amikor Jézus azt mondja, hogy Isten birodalma már itt és most megkezdődött. Vagy amikor az Újtestamentumban Jézusról, mint az új emberről’ beszélnek. Vagy amikor Pál kijelenti: ‘Mindnyájan ugyan nem aluszunk el, de mindnyájan elváltozunk.’ És az evolúció célja akkor ‘Isten végleges lakozása’ alkotásában az ‘Új Jeruzsálemben’”.

„Jézus Krisztus feltámadása nem a természet törvényeit áttörő csoda, hanem az Örökkévalóság egészen más dimenziójában való létezési módra vonatkozik.”12

„Egyre növekszik annak a felismerése, hogy nekünk, embereknek különleges feladatunk van Isten teremtésében, alakuló testének, Krisztus misztikus testének felépítésében… Oltsd fel a Fény ruháját. Légy fény. Válj új teremtéssé.”¹³

 

Az abszolút igazsághoz vezető hidak?

A keresztény vallás központi tartalmai, mint Jézus Krisztus, teremtés, megnyilvánulás, megváltás, feltámadás, a modern tudomány fényében egészen új értelmezést nyernek. Természetesen fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy itt nem a természet- és szellemtudomány kissé felületes kibéküléséről van-e szó. Hogy itt nem hígítják-e fel gyakran a szellemfogalmat. És hogy a fizikai jelenségekbe néha nem túlságosan sok mindent magyaráznak-e bele. Bárhogyan is: Néhány megállapítás Egyetemes Tanhoz való közelsége egyértelműen felismerhető. Váljanak ezek a gnosztikus igazsághoz vezető hidakká!

—

Források:

¹ Charles Darwin művének, A fajok eredetének, utolsó mondata, Reclam 1967, 678. old.

² Dávid Loye, A szerelmes Darwin – Az evolúció új megvilágításban c. művéből, Arbor 2005, könyvkiadói könyvismertetés a megadott helyen 150. old

³ Jörg Zink, A tövisek rózsákat bonthatnak, Kreuz 1997

⁴Hans-Peter Dürr, A tudomány is csak példabeszédekben beszél – A vallás és természettudományok közötti új viszony, Herder 2004,109. és 116. old.

⁵ Pierre Teilhard de Chardin, Korai írások, Alber 1968, 297. old.

⁶ Hans-Rudolf Stadelmann, Az anyag szívében – Hit a természettudományok korában, Tudományos Könyvtársaság 2004, 92. old. és a következő oldalakon

⁷ Mathias Plüss, Amit Darwin valóban mondani akart, Das Magazin, 2009/1

⁸ Hans-Rudolf Stadelmann, a megadott helyen, 69. old.

⁹ Hans Küng, Létezik-e Isten? Piper 1978, 709. old.

¹⁰ Hans-Rudolf Stadelmann, a megadott helyen, 120. és 133. old.

¹¹ Hans Küng, Örök élet?, Piper 1982,138. old.

¹² Pia Gyger, Hallgassátok a szív hangját – Legyetek a kozmikus változás papjai és papnői, Koséi 2006, 54. és 157. old.

¹³ Jan van Rijckenborgh, A modern rózsakereszt elemi filozófiája, Rosenkruis Pers, 4. kiadás, Haarlem 2005

 

 

Korunk alkímiája

Az igazság és belső változás érdekében hozott hősiességről, bátorságról és igyekezetről

 

A hősiesség szorosan összefonódott emberi létünk alapjaival. A legrégibb ismert történetek között mindig található olyan, amely hősi tettekről mesél. Hősnek azonban nemcsak a bátor, önzetlen lovag és az erényes szűz nevezhető. Azok az emberek is hősök, akik egy embertársuk iránt érzett mély barátságukat önfeláldozó tettekkel bizonyítják. És mi a helyzet azzal, aki különleges ismeretekkel rendelkezik? Évente osztanak hatalmas díjakat olyan tudósoknak, akik az emberi tudás tekintetében különös érdemeket szereztek.

Még az is hőssé válhat, aki az igazságért harcol. Ebben az esetben azonban határozottan ki kell tartanunk a feltételes mód mellett, mert a hős nevet csak akkor nyerheti el, ha végig bátran kitart eszméi mellett, és küldetése sikerül. A történetek hőse mindig egy olyan ember, aki saját érdekeit háttérbe szorítva, tetteit mások hasznára viszi végbe: pl. az állatok, a természet, az emberek, néha sokan mások érdekében. Tettei bizonyos mértékben emberszeretetből fakadnak, vagy olyan vallási motívumok inspirálják, mint az Isten és az emberek iránt érzett szeretet. Egy hős tulajdonságait tisztaság, barátság, tudás, igazság és bátorság képezik.

 

Az alkímia első öt fokozata

Tisztaság, barátság, tudás, igazság és bátorság. Ki az, aki tudatosan vagy mélyen a tudat alatt, ne vágyna arra, hogy e tulajdonságokkal rendelkezzen? Úgy tűnik, hogy ezek az ismertetőjegyek nem önkényesen lettek kiválogatva, és nem is véletlenül kerültek ebbe a rangsorba. Ugyanis valamennyiben felismerhető egy alkímiai megbízatás. Az alkímiában az Opus Magnumot, a nagy művet, néha hét folyamatra, hét fokozatra osztják fel. A fent említett öt tulajdonság többé-kevésbé az első öt fokozat, a Calcianatio, a Solutio, a Coagulatio, a Sublimatio és a Mortificatio megfelelője. Ha az alkímiát a lélekfejlődés jelképének tekintjük, a megjelölések az újjászületés első öt lépését adják vissza: a fény átjárja és betölti a sötétséget. A hatodik kozmikus terület erői összekapcsolódnak a hetedik terület erőivel, és végül a függőleges összekapcsolódik a vízszintessel.

Így jön létre a kereszt, melyen a szív szimbolikus rózsája fog kivirulni.

Az isteni szellem által a szívében megérintett ember mindenekelőtt a tisztesség, a tisztaság benyomását kapja. Egy tiszta, érintetlen terület kisugárzásaival fog szembesülni, és erre a keresésével kell reagálnia. Ebben az első stádiumban, a Calcinatio-ban, megérinti őt a hétvilágosság első sugara. Az alkímia terminológiájában ez így hangzik: „Válaszd el szeretettel a tisztát a tisztátalantól, és légy tudatában mind jelenlegi helyzetednek, mind pedig az útnak, amit kezdetedtől a célodig be kell járnod.”

Aki komoly szándékkal vág neki ennek az első feladatnak, és a leleplező fényt tudatosan beengedi életébe, az észre fogja venni, hogy ettől a pillanattól kezdve másképpen tapasztalja meg az életet.

Vannak, akik számára a gondok, a búcsú és a magány időszaka következik, míg másokra – néha heves – összeütközések és intenzív kapcsolatok szakasza vár. A baráti kapcsolatok azonban minden esetben megváltoznak, és megpróbáltatásokat kell kiállniuk.

Ekkor megmutatkozik, hogy észrevétlenül rátértünk az új ösvényre. Hamarosan a második alkímiai feladat, a Solutio előtt találjuk magunkat. Az öt tulajdonság nyelvezetén ez azt jelenti: „Ügyelj az érzelmeidre! Tiszta, baráti érzelmekkel fogadj el minden embert. Ne hagyd, hogy a szimpátia és antipátia érzései irányítsanak.” A hétvilágosság második sugara az egyetemes szeretet segítségével képessé teszi az embert arra, hogy megszabadítsa magát a túlságosan erős indulatoktól és érzelmektől. Ez hangulatainkban nyugalomhoz vezet, vagy, ahogyan ezt az alkímiából megtanulhatjuk, annak felismeréséhez, hogy: „Nincsenek jó hangulatok. Mind a jó, mind pedig a rossz hangulatok megakadályozzák a tiszta objektivitást és tárgyilagosságot.” A mindenhez fűződő baráti viszony alapja soha nem lehet érzelmesség, hanem az élő, új lélek egyensúlya és nyugalma. Ez az egyensúly és a tiszta objektivitás szintén az ösvényen megtett következő lépés szükséges alapja.

Franz Kafka, az ismert prágai író, ezt a következőképpen fejezte ki:

„Nem szükséges, hogy elmenj otthonról. Maradj az asztalodnál és figyelj. Ne is figyelj, csak várakozz. Ne is várakozz, légy tökéletesen csendben és egyedül. A világ felajánlja majd, hogy felfedi előtted titkait, nem tehet másképp, elragadtatásban fog vonaglani előtted.”

Elérkezünk a következő alkímiai szakaszhoz. Aki tudatossá vált létállapota megismerésében, és úgy-ahogy képes megszabadítani magát a viharoktól, melyekben cselekednie kell, az ismeretekhez akar jutni. Tudni akarja, hogy ki ő, mi határozza meg az életét, mi indítja meg őt, és mi tartja fogságban. Itt egy egészen különleges ismeretről van szó, annak tudásáról, hogy mi mozgatja a dolgokat. A természetvallás és a tudomány magyarázatai már nem elégítik ki többé. Minden erejével valódi ismerethez akar jutni. Azok a keresők, akikben feléledt az ilyen ismeret, a Gnózis utáni vágyakozás, nem vesztegetik az idejüket felszínes tanokkal és szövegekkel. Nem akarják többé csupán az elméjüket élesíteni, mert tudják, hogy az nem viszi őket előre az ösvényen.

A Gnózis ismerete mint erő, mint rezgés hatékony. Aki erre az ismeretre irányul – a benne lévő Örök segítségével – az a szívében és vérében megnyilvánuló sugallatként jut hozzá. A Coagulatio-szakaszban, két hatás összefolyásában, a tanuló-alkimista egyre jobban megérti a mondást: „A legnagyobb tudás, hogy semmit sem tudunk.” A tény mellett, hogy ettől kezdve másképpen tapasztalja meg az életet, az lassanként másképpen is kezd alakulni.

Az alkímia harmadik szakasza sokak számára buktatót jelent. Ebben a szakaszban fennáll annak a veszélye, hogy az általunk összegyűjtött sokrétű ismeretbe kapaszkodunk. A bibliai hasonlat gazdag ifjújához hasonlatosan, túlságosan nagy terheket cipelünk ahhoz, hogy haladhassunk az ösvényen. Gazdagon, azaz felületes tudással eltöltve, elmerülünk az önelégültségben. Mert aki nem tudja feladni „saját bölcsességét”, az nem részesülhet a mindent átfogó bölcsességben.

Ha a saját tudás feladása túl nagy áldozatot jelent, az első két fokozat magva nem tud gyökeret verni a nem-tudás hatalmas misztériumában.

Nagy művünk abba a lehetséges igazságba vetett hittel kezdődött, hogy az ólom arannyá változtatható, vagy a földi élet szellemivé, aminél a kiindulópontot az eredeti területre való visszatérés képezi. Az egyetemes szeretethez való áthatolás az alkalmazott koncentráció által minden teremtmény számára lehetővé vált. Most egy szilárd és biztonságos alap szükséges ahhoz, hogy az ösvényen tovább lehessen haladni. Ez a kitartás, ez a hit, a szívben lobogó tűz, melynek a következő fokozatok folyamán nem szabad kialudnia.

A negyedik alkímiai mű ezért a Sublimatio. Ez a Szellem belépésének szakasza, és e folyamat hatalmas akadálya: a kétely.

Aki kételyén nem tud úrrá lenni, az nem fedezheti fel az igazságot. A kétség az érdeklődés és a keresési vágy ellenpólusa. Egyenesen a bensőnkben felhalmozódó ellenerők eszköze; melyek ellen egy mindent kutató szellemre van szükség ahhoz, hogy figyelmes és éber állapotban tartson bennünket. A mindent megvizsgáló szellem megóv minket a kényszerképzetektől és illúzióktól, és döntő segítséget nyújt az igazság megtalálásához.

A kétség azonban az értelmi képesség uralmának utolsó szalmaszála. Az értelem valahol bele akar kapaszkodni valamibe, ami a régiből van, és nem akar teljesen a hitbizalomra hagyatkozni.

A valódi hit viszont megmutatja az új élet belső, nem is sejtett távlatait, és arra ösztönzi az értelmet, hogy kikutassa az oda vezető utakat. A negyedik alkímiai feladatot ezért a következőképpen tudnánk szavakba önteni: „Lásd, és fogadd el az igazságot. Hagyd, hogy az igazság birtokba vegye lényedet. Hagyd, hogy kiégessen a lényedből minden kételkedést.” Aki átgondolja az igazságot, fel fogja ismerni, hogy azt csak minden fenntartás nélkül lehet elfogadni.

Az igazság a hatodik kozmikus terület erőivel ereszkedik belénk, úgyhogy mi magunk is tökéletesen igazzá válunk. Vízszintes irányulásunkat valóban és a szó szoros értelmében keresztezi. És most minden azon múlik, hogy ki ne oltsuk ezt a tüzet. Ennek kiolthatatlannak kell lennie.

Ennek a folyamatnak önátadásban kell végbemennie, a „Nélkülem semmit sem tehettek” abszolút elfogadásában. Ez nem az igazság énnel való elfogadása, nem személyes harc, hanem a hit, mely szilárdan és minden kételkedés nélkül feloldódik az igazságban. Ez a Sublimatio.

Az én-személyiség legutolsó áldozata a halál. Az Opus Magnum ötödik foka, a Mortificatio, ezért a lélektestnek az anyagi test fölé helyezéséből áll. Ez a régi természet énjének elvi legyőzése.

Ebben a szakaszban bátorságra van szükség, és a Hétvilágosság képessé tesz bennünket arra, hogy az egyetlen életelvbe kapaszkodva bátorságra tegyünk szert. Aki következetesen követi ezt az elvet, az félresöpör minden akadályt.

Az életben ekkor, látszólag magától, tér keletkezik, tér és idő, hogy minden szükségest megtehessünk, és a világot, az emberiséget és felebarátainkat szolgálhassuk.

Azonban nem úgy van, hogy elsőnek tér keletkezik, hogy az egyetlen elvnek szentelhessük magunkat. Csak az fogja felfedezni, hogy az eredeti képességek felszabadulnak a mikrokozmikus emberben, aki a mindennapi élet káoszának és kétségbeesésének közepette mégis az egyetlen elvet követi. Ezzel együtt az út is szabaddá válik, hiszen az mibennünk rejlik. És ezáltal szabadulnak fel azok az erők, melyekre mások is reagálhatnak.

A bátorság a Szellem-lélek hatalmas, eredeti erőihez tartozik. Ez annak a hősnek a megvalósító képessége, aki a kereszt valamennyi következményét magára veszi. Itt nem az én-ember erőltető erejéről van szó, hanem az „alázatosnak” a gyengéd erejéről, aki tudva, hogy ütött a megszabadulás órája, félelem nélkül tekint a halál szemeibe. A Mortificatio, a halál órája, valójában a múlandóságtól, a haláltól való megszabadulás, a felmenetel a halhatatlanságba.

Az Opus Magnum ötödik feladata ezért szintén meghatározó. A már említett öt tulajdonság értelmében a következőképpen ábrázolhatjuk: „Örömmel fogadd el magadban a földi és az eredeti természet között fennálló feszültségeket. Vedd magadra e kereszt fájdalmait. Hagyd, hogy a hatodik kozmikus terület szeretetereje, a Gnózis szeretetereje, művét beteljesítse benned. Őrizd meg bátorságodat. Légy állhatatos.”

 

 

Portré: Paracelsus

 

1493. november 10-ét írjuk. A Zürichi tó déli partja közelében, a svájci Einsiedelnben Wilhelm von Hohenheimet és feleségét gyermekkel áldotta meg az ég, s a fiúgyermek a Theophrastus nevet kapja. E környék többi lakójához hasonlóan az orvos-család is szerény körülmények között él. Írásaiban Paracelsus gyakran említi a szegénységet, amelyben felnőtt. Azt mondja, a szegénység ifjúságának állandó kísérője volt. Úgy látszik azonban, hogy nem maradtak keserű emlékei ebből az időből, hiszen a következő felismerésre jut: „Boldog és több mint boldog az, akit Isten a szegénység kegyelmével ajándékoz meg.”

Helyesli a szűkölködő életet, mivel felismeri, hogy az egyszerű táplálék a jó egészség egyik legbiztosabb előfeltétele, a földi javak hiánya viszont a magasabb emberi tulajdonságok kifejlesztésének legjobb serkentője.

Paracelsus, apja nyomdokába lépve, orvostudományt tanul. Gyakran változtatja az egyetemeket, de sem Bécsben, sem Montpellierben, sem Bázelben vagy Ferrarában nem talál választ az egészség lényegére, a betegség lényegére, az életre és halálra, vagyis az emberlét lényegére vonatkozó égető kérdéseire. És ezek azok a kérdések, amelyek fiatal kora óta foglalkoztatják.

A tanulóévek csalódottsága sok írásában kifejezésre jut. A képzésben mindenekelőtt üres sablonokat lát, amelyek arra kényszerítik a diákot, hogy nagy mennyiségű részletet tanuljon meg kívülről, és általuk olyan valóságtól elrugaszkodott rendszereket vernek a fejükbe, amelyek többnyire találgatáson és dogmákon alapulnak.

A doktori cím elnyerése után vándorútra indul, amely egyes források szerint Európán keresztül egészen a Közel-Keletig vezetett. Azonban nem elégszik meg a külsődleges dolgokkal, hanem keresni kezdi a dolgok velejét, az emberi lét lényegét, és tudja, hogy csak e kérdések tisztázása hozhatja őt közelebb az igazi gyógyításhoz. Az igazi gyógyítás a magasabb gyógyítás, a Medicina Adepta, amely meggyógyít az alapvető betegségből: az idő betegségéből, abból a betegségből, hogy nem tudjuk, mindennek – az embernek, a világnak és a mindenségnek – mi a célja és rendeltetése.

Híre hamarosan egész Európában elterjed, és néhány város felfigyel a fiatal orvosra, így a svájci Bázel is, ahol 1526-ban városi tisztiorvossá és orvos-professzorrá nevezik ki, és sikeres gyógyításai révén csakhamar további hírnevet szerez. Paracelsus – a földkerekség egykor legismertebb orvosa Bázeli előadásait anyanyelvén, németül tartja, amely szinte forradalommal ér fel. Korának rendkívül ingatag lábon álló orvostudománya, ez a tulajdonképpen babonákból és tévedésekből álló tarka keverék, tudományos és érthetetlen szavakat használva, meg tudta téveszteni a tömeget. Paracelsus számára a latin és görög nyelvű, benyomást keltő frázisok csupán üres formákat jelentettek. Megbízatásánál és elhivatottságánál fogva meg kellett támadnia az áltudományos sarlatánságot, és így a hamisság és a gőgösség nagy leleplezőjévé vált. Ahogyan az orvostudományban, úgy a filozófiában is ezt tette. Csak a természetfeletti és a természet belső ismerete lehet az orvosi tevékenység forrása.

“Az ember minden művészete és tudása Istentől, a Mindenség mozgatójától való. Ez az ismeret részben a természet világosságából származik.”

(A szignatúra-tanról)

“Mert minden ilyen dolog – mint a teológia, a jogtudomány vagy a medicina – eredete Istenben van. Ezért ezeket az ő magas iskolájukban kell keresni és megtanulni, amely kizárólag Őnála van, akiből minden ered.”

(A természeti asztronómia)

Bázelben követőkre talál a mélyreható megújulást keresők között, és végül is ez a keresés vezet el ahhoz, amit a történelem reneszánsznak nevez – emellett azonban sok ellensége is van, mindenekelőtt az orvosok és a gyógyszerészek között, akiknek kuruzslásait indulatos szavakkal leplezi le.

Hohenheim életének végét Salzburgban tölti, ahol A fehér rózsához címzett házban lakik. Halálának éve 1541.

Műveiből életében csak kevés jelent meg nyomtatásban. Miután a tartalmuk ismertté vált, kollégák, „tudományos” tekintélyek, és az érdekeiket (valószínűleg joggal) féltő üzletemberek, gyakran hátráltatták vagy akadályozták meg a nyomtatási engedélyek kiadását.

Műveinek mintegy fele teológiai tartalmú. “Keresd a dolgok mélyét, és a többi az öledbe hullik.” A dolgok mélye, a dolgok oka Isten, az Atya, a Mindenség mozgatója, a halhatatlan lelkek életterülete, mindennek a kezdete és vége, aki a Fiút az emberekhez küldte, hogy lehetőségük legyen az Új Születés által Hozzá – a Fiúhoz és az Atyához – hasonlókká válni. Nos, Theo-phrastus, az Istenmagyarázó, azért jött a világba, hogy az Új Születést övező titkot elmagyarázza azoknak, akiknek van fülük a hallásra… Mint a Világosság tanúja.

 

 

 

2013/3. szám

 

 

 

2013/4. szám

 

 

 

2013/5. szám

 

 

 

2013/6. szám

 

 

 

2013/7. szám

 

 

 

2013/8. szám

 

 

 

2013/9. szám

 

 

 

2013/10. szám