Pentagram 2013/2

A negyedik dimenzió

 

Az intuíció fejlődése a lélek felébredését jelenti – állapította meg Catharose de Petri. De hogyan fejlesztheti ki ez a lélek a teljesen új látást, amely a mágneses élő test tiszta szférájának észleléséhez szükséges? A szerző ezt az új látásmódot a negyedik dimenzióba való belépéshez hasonlítja.

Catharose de Petri

 

Egy lélek-élethullámot vagy a mikrokozmoszok egy csoportját a mindent körülölelő asztrális, eredeti természetből az abba besugárzó isteni gondolat ébreszt fel és kelt életre. Ez éppen úgy történik, mint ahogyan gondolatunk szikrát lobbant az asztráltestünkben. Az így megszületett mikrokozmosz egy önmegvalósító folyamatban fejlődik tovább, mert az asztrális tér mögött az isteni gondolat adja az ösztönzést. Ezáltal éterek szabadulnak fel a mikrokozmosz megnyilvánulási terében, amelyek a mikrokozmosz magja, vagy rózsája körül koncentrálódnak, és a felébredés hátterében álló gondolatkép formáját veszik fel. Ily módon hozták létre egykor az örökkévalóságból az igaz embert, aki természeténél fogva önkéntelen kapcsolatban volt az Atyával.

De az ember, aki az idők kezdete előtt visszaélt szabadságával és ellenszegülő magatartást tanúsított, maga is jól tudja, hogy mi lett belőle. Az eredetiség dicső teste nem nyilvánulhat meg többé. Eltűnt, mivel egy olyan éteri-anyagi testnek, amely nem az asztrális anyaföldből született, az a sajátossága, hogy semmivé foszlik.

Az eredeti lelkesítő tényező, a mikrokozmosz, a lélek ekkor hatástalanná vált, kiürült, és nem volt képes többé megnyilvánulni, és a szellem, ami által a csoda történt, visszahúzódott. így hát egy földi születési folyamat segítségével új személyiség születik, melyet egy lélekkel kapcsolnak össze. Ez a személyiség lényegében az isteni szeretet egy újabb csodája, azonban egy szükségrend-terv részének kell tekintenünk, amely arra szolgál, hogy a bukott, eredeti embert ismét életre keltse. A földi személyiség, mint ideiglenes jelenség ugyanis arra hivatott, hogy lelkét, mikrokozmoszát megmentse a fogságból. Ennek pedig önátadással kell megtörténnie, az endúrára való törekvéssel, hogy a másikban felolvadjon, akinek újra élnie kell.

A mikrokozmosz most téridőbeli rendszeréhez van kötve. De ha a szellem, a lélek és a transzfiguráit testalak egyesül, akkor ismét képes lesz a mikrokozmosz a mindenütt jelenlét isteni állapotába lépni. Amíg ez nem történik meg, addig a mikrokozmosz romlott és meggyalázott marad. Emiatt hívnak folyamatosan mindenkit, hogy ezt a nagy gyógyító művet az eredeti természet erejében és ereje által beteljesítse.

Az eredeti természet nagy és gyógyító fényerejének tehát elsősorban át kell hatnia az egész testet.

Ezért az ember számára követelmény a megvilágosodáshoz kapcsolódó új életvitel. Az embernek – akár Simeonnak – a szellemet kereső lélekké kell válnia. Egész életállapotát összhangba kell hoznia ezzel. Akkor egy pszichológiai pillanatban a fény behatol a mikrokozmoszába, és attól kezdve megláthatja azt.

Emiatt fontos a gondolkodást, az érzést és az akaratot a szent lélegzet sugárerejébe állítani, hogy a lélek az élettestben feléledjen és kapcsolatba léphessen a hétszellemmel. Ekkor a János-embertől a belső Krisztus veszi át a vezetést. És ahol az önmagát átadni akaró én sem jár sikerrel, ott a lélek a személyiségélet minden nehézségét megszünteti. A nagy átváltozáshoz vezeti a rendszert, nevezetesen a feltámadás nyitányához, szimbolikusan Golgota hegyére. Ekkor Jézus Krisztus első feladata teljesült azt emberben.

Talán sejtik, mi történik, ha a gnosztikus misztériumok jelöltje képessé válik arra, hogy lélekállapotát a szellem sürgető hívására az Atyához emelje, és önmagát a természeteonoktól megszabadítsa. Legbelsőbbjének templomába lépve látja az élő Másikat. Mialatt ezt a tiszta „látványt” átéli, felismeri minden bukott istengyermek fejlődési útját, amely a természetből a megszabadító életbe vezet.

Az új látásmód szorosan összefügg az intuícióval, és ezek valójában nem is választhatók el egymástól. Ha Ön a valódi látás célját és módját felfedezi, akkor ezt teljesen meg fogja érteni. Az intuíció kifejlődése a lélek felébredését jelenti, és a lélek tényleges születésével függ össze, és azzal a ténnyel, hogy a lélek elfoglalja helyét a homlokcsont mögötti nyílt térségben.

A szellem-lélek területén való felébredés, az élő mágneses test tiszta asztrá- lis szférájába történő belépés teljesen új látást követel meg, mégpedig a negyedik dimenzió érzékelését.

Az ember három dimenziót ismer: magasságot, hosszúságot és szélességet. E három dimenzió segítségével tapasztalja meg életterületét. Akármilyen nagynak képzeli is el e háromdimenziós teret, mindig határokba ütközik: ez a fogsága. Mivel földgolyónkat háromdimenziós szempontból szinte teljesen felfedeztük, észlelhető, hogy az ember tudatalatt érzékeli ezt a fogságot, amire jó példa a természettudomány azon fáradozása, hogy más égitesteket érjen el.

Abban a szédítő sürgetésben, amit jelenleg az evolúció az emberre gyakorol, túl szűkké, nyomasztóvá válik az emberiség számára a három dimenzió. A tudomány pedig válaszol erre a sürgetésre, amikor arra törekszik, hogy ezt a teret, amennyire csak lehet, kitágítsa. Világos, hogy az eközben fellépő nehézségek azonnal megszűnnének, amint megjelenne egy negyedik dimenzió, amit a tudomány is valóságosnak tapasztalna.

Ez a negyedik dimenzió létezik! Ez az a dimenzió, melyet egykor abszolút átjárhatóságnak, áteresztőképességnek jelöltek. Ezzel a mindenütt jelenlét valóságára utalunk. Ez az a dimenzió, melyben az idő, a távolság, múlt, jelen és jövő, a most és az eljövendő teljesen megszűnik. Ha e dimenzió fölött rendelkezne az emberiség, akkor biztosan nem lenne többé igénye például arra, hogy a Holdra, a Marsra, a Merkúrra vagy a Vénuszra eljusson, mivel a negyedik dimenzióban egy „önmagát-a-Holdra-képzelő-tudat” azt jelentené: a Holdon lenni. Röviden összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a negyedik dimenzió nem más, mint a mindenütt jelenlét képessége.

A három-dimenzió-tudatos embernek igen nehéz a fent leírt képességet elképzelni. A negyedik dimenzió mégis csupán az ajtó az ötödik, a hatodik és a hetedik dimenzióhoz. Ezen a hét dimenzión alapul az atom is, melynek hét nézete van.

Ezért az ember, mivel atomokból épül fel, elvileg és alapvetően mindenütt jelenlévő. De ennek nincsen tudatában.

Tudata és pillanatnyi lehetőségei háromdimenziósak.

A mindenütt jelenlévőség tudata azzal a lehetőséggel ajándékoz meg bennünket, hogy ugyan egy bizonyos helyen vagyunk egy adott időpontban, de ezzel a tudattal kívánságunk szerint mindenütt jelen lehetünk, helyzetváltoztatás nélkül. Az intuíció ennek a kapuja. Az új látás az első lépés a negyedik dimenzió valóra válásához.

E rövid magyarázat után bizonyára megértik, milyen végzetes kitennünk magunkat a megszokott, dialektikus asztrális befolyásoknak. Az emberi életterület teljesen szennyezett. És az emberi élet légköre a maga asztrális és éterikus okaival és következményeivel ezzel teljesen átitatódott. Mivel az Önök életterülete az Önök lélegzőtere is egyben, így ezáltal fogságba kerülnek. Ez érvényes a vetésre, tehát az Önök után következő nemzedékekre is. Milyen találó is az ó-testamentum mondása, miszerint az atyák bűnei harmad- negyedíziglen megbosszulják magukat. Miért éppen a harmadik illetve a negyedik nemzedékig? Mert egy bűn oka legfeljebb a harmadik, esetleg a negyedik nemzedékig állhat fenn. Ekkor többnyire már újabb ok körvonalazódik.

Aki nem a felébredt lélek által megváltozott életvitelével kezdi, és ezt nem alkalmazza, nem ülteti át a gyakorlatba, az semmiféle gnoszti- kus célt sem érhet el. Minden mágia a lélegzés segítségével kezdődik. Aki eközben nem képes a káros asztrális befolyásoktól megvédeni magát, az mindenképpen áldozattá válik.

Ahogy a forma a pozitív, új élet által elhal, vagyis megváltozik, és a lélek veszi át az uralmat, megkezdi feladatát a Hétszellem ötödik sugara. Új, csodás fény érinti meg és tölti el a tanulót. Ez a fény csak mentálisan hatékony. A tanuló életében először válik képessé a tiszta gondolkodásra, mert mentális szervei most megnyíltak erre.

A Hétszellem hét sugarának megnyilvánulásával teljesen összhangban végbemegy az érzékszervi megújulás – ha a tanuló megvalósítja, amit a belső folyamat megkövetel tőle. Ekkor a megszabadító, egyetemes tan támogatja őt.

Az ötödik sugár az értelemnek felel meg. Ha Önt bevezetik az ötödik sugár valóságának szférájába, közvetlenül fedezi fel, hogy az értelem több, mint érzékszerv. Az értelem a gondolkodás, a gondolattest járműve. Ha a józan értelem felébred, az – a haláltermészet minden emberéből még hiányzó – gondolattest megszületését jelenti. És csak ezzel a születéssel kezdődik az igazi ember fejlődése.

A régi tanokban az embert „Adamas”-nak is nevezték. Ezzel a szóval jelölték a „mán” vagy „manas” fogalmat, ami gondolkodót jelent. Az új életvitelt folytató ember együttműködése a Hétszellem ötödik sugarával, az Isten által adományozott gondolkodási képesség megszületését, igazi megnyilvánulását jelenti. Ez az igazi gondolattest, és ezáltal a józan ész megnyilatkozása.

Charles Darwin másik öröksége

 

Charles Darwin 200 évvel ezelőtt, 1809 február 12-én született, forradalmi műve, A fajok eredete, pedig 150 esztendővel ezelőtt jelent meg. A hírközlő szervek e kettős jubileumról méltóképpen emlékeztek meg, a Pentagram e cikkében azonban a biológusnak egy eddig alig érintett aspektusát szeretnénk előtérbe állítani: a tudomány és a hit kapcsolatát.

Darwin azt a nézetet képviselte, hogy a tudományos munkának függetlennek kell lennie a szerző vallási elképzeléseitől. Annak a véleményének is hangot adott, miszerint egy irányító Istenbe vetett hit mindenképpen összeegyeztethető az evolúció elméletével, mert a hit egészen más alapokon nyugszik, mint a tudomány. Azonban éppen életútja tanúskodik hatásosan arról, hogy a gondolkodás és a hit milyen szoros kapcsolatban áll egymással. Teológiai tanulmányai folyamán Darwin megismerkedett a természetteológiával, amely minden természeti jelenségben egy szerető vagy büntető isten közvetlen befolyását látja. A természettudós Darwin öt esztendeig tartó világ körüli utazásának fő indítóoka éppen az volt, hogy ezt az isteni hatást átfogóan bebizonyítsa. A magával vitt Biblia ezért számára megdönthetetlen tekintélynek számított. Azonban a Föld történetét, valamint az állatok és növények fejlődését illető számos meglepő belátásainak hatására a Bibliába vetett naiv hite inogni kezdett.

 

Egy istenkép feloldódik

Újra visszatérve Angliába, Darwin kiértékelte utazásának gazdag leleteit. További, hosszú évekig tartó kutatások eredményeire támaszkodva, lassanként kibontakozott evolúcióelmélete. Ugyanakkor azonban elveszítette a földi eseményekbe csodákkal beavatkozó, Istenbe vetett hitét.

Fő művében, A fajok eredetében, azt az álláspontot képviseli, hogy Isten ugyan megteremtette a világegyetemet és annak természeti törvényeit, de aztán szabad folyást engedett nekik: „Valóban van valami magasztos abban a felfogásban, hogy a Teremtő, a bennünket körülvevő valamennyi élet magvát csak kevés vagy talán csak egyetlen egy formába lehelte bele, és hogy mialatt Földünk, a nehézségi erő törvényeinek megfelelően, keringő mozgást végez, egy ilyen egyszerű kezdetből a legszebb és legcsodálatosabb formák végtelen mennyisége jött létre, és a továbbiakban is keletkezik.”¹

Az évek múlásával Darwin istenhite, talán hosszú évekig tartó szenvedéseinek következtében is, egyre inkább megfogyatkozott. Amikor pedig legkedvesebb lánya tíz éves korában meghalt, nem volt képes többé egy jóságos Istenben hinni. Ettől a pillanattól kezdve agnosztikusnak nevezte magát. (Agnoszticiz- mus: az objektív világ teljes megismerhetőségét kétségbe vonó filozófiai irányzat) Azonban már egész élete folyamán is mindig csak az evolúció mikéntje érdekelte. Az volt a véleménye, hogy a miért az ember megismerő képessége számára elérhetetlen. Egy alkalommal így írt erről: „Minden dolog kezdetének titka számunkra megoldhatatlan; és részemről meg kell elégednem azzal, hogy agnosztikus maradok.”

Darwin élete tulajdonképpen tragikus véget ért; felismerései és nyomasztó élettapasztalatai tökéletesen és pótolhatatlanul széttörték istenképét. Down- ban (Kent/Anglia) 1882 április 19-én abban a tudatban halt meg, hogy a halál az abszolút véget jelenti. Elméleteivel mégis nemcsak egy új, dinamikus világnézet előtt egyengette az utat, hanem egy tökéletesen új istenkép számára is előkészítette a talajt – habár erről sejtelme sem volt.

 

A másik Darwin

Darwin tézisét „a legalkalmasabbnak a túléléséről” (survi- val of the fittest) hamarosan „a legerősebb túlélésére” értelmezték át. Pedig Darwin tulajdonképpen azt értette ezen, hogy csak azok az organizmusok, szervezetek maradhatnak fenn, melyek képesek alkalmazkodni a környezetükhöz. A „létért folytatott küzdelmet” Darwin megfigyelésekből vezette le;

számára ez nem volt ideológia. Legalább akkora fontosságot tulajdonított a növény- és állatvi

lágban fennálló kooperációknak és szimbiózisoknak, együttműködéseknek és együttéléseknek. A növények nyolcvan százaléka él szimbiózisban valamilyen gombával.

Egy elmélettel ritkán éltek vissza politikailag olyan nagy mértékben, mint Darwin tanaival. A legrosszabbak a szociáldarwinisták voltak, akik „a létért folytatott küzdelem”-ből levezették az „erősebb joga” elméletet, a szelekciót pedig azonnal magukhoz ragadták, hogy „értékes” és „értéktelen” emberi életeket különböztessenek meg. Darwin felfogása szerint az emberi fejlődés

Conrad Martens, Mount Sarmiento, Tierra dél Fuego (Tűzföld). Az ábrázolt hajó a HMS Beagle, Darwin 1831-től 1836-ig tartó második utazásának híres hajója.

szempontjából a kooperáció és transzcendencia lényegesen nagyobb jelentőségű, mint a versengés és az önérdek. Ezek szupermodern felismerések! Az emberi fej

lődés meghatározó komponenseiként a szeretetet, a partnerkapcsolatot, az együttérzést, a kommunikációt és a kreativitást nevezte meg.

„A morális képességeket magasabb szintre kell besorolni, mint az intellektuálisakat. A morális tulajdonságok közvetlen vagy közvetett fejlődését sokkal inkább a szokások, az értelem, az irányítás, a vallás stb. hatásai határozzák meg, mint a természetes szelekció”² – állította.

Darwin második fő művében, mely „Az ember eredete” címet viseli, „a legalkalmasabb túlélése” kifejezés csak kétszer fordul elő, ezzel szemben a „szeretet” szó kilencvenötször! Hasonlóan gyakran szerepelnek a „kölcsönös vonzalom”, a „kölcsönös segítség” és a „szimpátia” fordulatok.³ Darwin tehát élete folyamán nem egy, a természetes kiválasztódáson és az erősebb túlélésén alapuló, brutális evolúciós gépezet védelmezője volt. Üzenete az ember jövőbeli magasabb rendeltetésébe vetett hit volt, melyet a bennünk lévő legjobb és legmagasztosabb hordoz: a szeretet.

Darwin sokak számára olyan gondolkodót képvisel, aki kemény csapást mért a keresztény hitre. Ez azonban soha nem állt a szándékában; mindig arra törekedett, hogy ne sértse meg mások vallásos érzéseit. Az evolúcióelmélet és a kreacionizmus (a Földet és minden rajta élő állat- és növényfajt Isten teremtésének tulajdonító elmélet) illetve az Intelligent Design képviselői között fennálló ellentétre itt most nem térünk ki.

 

Késői hatások

Egy Darwin elméletein alapuló, új, dinamikus világ- és emberkép csak sok évvel a tudós halála után, és a mikrofizika felismeréseinek köszönhetően, kezdett kialakulni.

Ennek hatására spiritualitás iránt érdeklődő természettudósok és haladó teológusok az új tudományos világképpel összeegyeztethető, korunk embere számára elfogadható istenképet kerestek. Számunkra érdekes dolog megfigyelni, hogy ezek az új felfogások hogyan közelítenek (legalább is részben) az időtlen egyetemes tanhoz, melynek értelmében Isten minden élőben hatékony, mindent átfog és senkit sem zár ki.

Egyetemes kapcsolat

Evolúció és involúció

Amit általában evolúciónak neveznek, az a Szellemi Iskola nézőpontjából involúció, azaz a szellem leereszkedése és az anyagba merülése. Az evolúció ezzel szemben a megváltás, a szellem anyagtól való megszabadulása, a transzfiguráció folyamata.¹⁴

Az univerzum egységes egészet képez, és egy ősrobbanásból keletkezett. Ez az egység a galaxisoktól a mikrobákig terjed. Maga a föld egy fizikai-kémiai-biológiai rendszer, melyben, mint egy hatalmas organizmusban, az evolúció által végül minden mindennel összefügg. Jörg Zink szerint az alapvető egység tudatát mindenekelőtt együttérzésnek lehetne nevezni. Az együttérzés azt is jelenti, hogy az önző érdekek az élet, mint egész érdekében, a háttérbe szorulnak.⁴

„A kvantumfizikában egy ‘általános kapcsolatról’ van szó, melyben állandóan alakváltozások mennek végbe. Azonban a ‘változások’, mint olyanok, tulajdonképpen nem léteznek, csak ‘változnak’, ‘hatnak’ vagy ‘élnek’. A ‘változás’ egy ‘mindenen átáramlás’ marad, anélkül, hogy fel lehetne fogni… Ahhoz, hogy megértsük a világot, ne akarjunk mindenáron felfogni, hanem inkább karjainkat kitárva és kezeinket megnyitva ‘fogadjuk be’ azt. Abban a pillanatban, amikor meg akarunk érteni valamit, elfojtjuk azt, amit tulajdonképpen be akarunk fogadni, vagy pedig a semmit markolásszuk. A világ lényege ugyanis a ‘dolgok között’ rejlik.”⁵

 

A lét helyett alakulás

Embernek lenni emberré válást jelent: az isteni szellem fokozódó megnyilvánulását a világban és az emberben.

„A teremtés egy tartós folyamat, nem egy távoli múltban lezajlott esemény.”

(Th. Dobzhansky, fejlödésbiológus)

„Minél inkább előre halad valaki az életben, annál inkább megváltozik. Minél inkább megváltozik valaki, annál inkább meghal. Ez az alakulás törvénye.”⁶

 

A tudomány és vallás között fennálló viszony

Sok tudományosan gondolkodó ember létünket egy titokzatos transzcendens hatalom működésére vezeti vissza. Úgy vélik, hogy kozmoszunk egy isteni terv alapján jött létre. Isten akkor „az evolúció teremtő képességű ereje”. Ebben az összefüggésben a teológusok, mint például H.-R. Stadelmann egy „haladó Istenről” beszélnek, mely a Jó és a Rossz fölött áll.⁷

„Tudomány és vallás között tulajdonképpen nincs is ellentmondás addig, amíg a tudomány a mi, mikor, hogyan, és hol kérdésekre korlátozódik, a vallás pedig arra, hogy miért ”8

„Érezni, hogy minden mögött, amit csak átélhetünk, létezik valami, amit szellemünk nem képes megragadni, melynek szépsége és magasztossága csak közvetetten érint meg minket: ez a vallásosság… A tudomány vallás nélkül béna. A vallás tudomány nélkül vak.” (Albert Einstein)

 

A szellem elsőbbsége

Szellem és anyag nem ellentétek többé, hanem csak különböző „halmazállapotokat” képviselnek: Az anyag „megalvadt szellem”, melyben a szellemiség az elsődleges, mivel az ősrobbanás időpontjában még nem létezett a mai értelemben vett matéria. „A kozmoszt nem az anyag, hanem a Szellem tartja össze.” (P. Teilhard de Chardin)

 

Isten nem kívülről hat

Az isteni szellem az evolúcióban valósítja meg önmagát, az evolúció folyamán e világ szerkezeteibe „inkarnálódik.” Miközben Isten alkotásával folyamatos kölcsönhatásban konkretizálódik, részesül is annak sorsában.⁹ „Isten nem mozdulatlan mozgatóként felülről vagy kívülről hat a világra, hanem mint dinamikus, legvalóságosabb valóság, belülről hat a világ fejlődési folyamatára, mert lehetővé tesz, áthat és beteljesít. A világfolyamatoknak ő maga az eredete, közepe és a célja… a természettörvények tökéletes tiszteletben tartásával, melyeknek ő maga az eredete.”¹⁰

„A gnosztikus tudatban minden ember megtalálja tökéletes lényét, és mindenki felfedezi a maga igazságát valamint különféle mozgásaik összhangját abban, ami valamennyinket fölülmúlja, s melynek ők a kifejezései.” (Sri Aurobindo)

 

A Hegyi beszéd-mentalitás

„Az új istenkép maga után vonja Jézus Krisztus új értelmezését is.

A történelmi események háttérbe szorulnak. Nemcsak Jézus az Isten fia, hanem mi valamennyien arra vagyunk hívatottak, hogy Isten gyermekeivé – azaz új emberekké – váljunk. Jézus fellépését az emberi evolúcióban végbemenő „kvantumugrásnak” is értelmezhetjük, melyben – mint például a Boldognak mondásokban – legyőzik az egocentrikus magatartásmintákat. Ebből a szempontból Jézust ‘ megváltónknak’ nevezhetjük, mivel megszabadított bennünket a biológiai szelekciós-nyomástól (versengés, önérvényesítés) azáltal, hogy következetesen erőszakmentes keresztútjával’ példaszerűen megmutatta nekünk a minden élőhöz fűződő szeretetet, mint az üdvösséghez vezető utat.”¹¹

 

Az evolúció célja

„Az új felismerések megegyeznek a Biblia számos kijelentésével, mint például amikor Jézus azt mondja, hogy Isten birodalma már itt és most megkezdődött. Vagy amikor az Újtestamentumban Jézusról, mint az új emberről’ beszélnek. Vagy amikor Pál kijelenti: ‘Mindnyájan ugyan nem aluszunk el, de mindnyájan elváltozunk.’ És az evolúció célja akkor ‘Isten végleges lakozása’ alkotásában az ‘Új Jeruzsálemben’”.

„Jézus Krisztus feltámadása nem a természet törvényeit áttörő csoda, hanem az Örökkévalóság egészen más dimenziójában való létezési módra vonatkozik.”12

„Egyre növekszik annak a felismerése, hogy nekünk, embereknek különleges feladatunk van Isten teremtésében, alakuló testének, Krisztus misztikus testének felépítésében… Oltsd fel a Fény ruháját. Légy fény. Válj új teremtéssé.”¹³

 

Az abszolút igazsághoz vezető hidak?

A keresztény vallás központi tartalmai, mint Jézus Krisztus, teremtés, megnyilvánulás, megváltás, feltámadás, a modern tudomány fényében egészen új értelmezést nyernek. Természetesen fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy itt nem a természet- és szellemtudomány kissé felületes kibéküléséről van-e szó. Hogy itt nem hígítják-e fel gyakran a szellemfogalmat. És hogy a fizikai jelenségekbe néha nem túlságosan sok mindent magyaráznak-e bele. Bárhogyan is: Néhány megállapítás Egyetemes Tanhoz való közelsége egyértelműen felismerhető. Váljanak ezek a gnosztikus igazsághoz vezető hidakká!

—

Források:

¹ Charles Darwin művének, A fajok eredetének, utolsó mondata, Reclam 1967, 678. old.

² Dávid Loye, A szerelmes Darwin – Az evolúció új megvilágításban c. művéből, Arbor 2005, könyvkiadói könyvismertetés a megadott helyen 150. old

³ Jörg Zink, A tövisek rózsákat bonthatnak, Kreuz 1997

⁴Hans-Peter Dürr, A tudomány is csak példabeszédekben beszél – A vallás és természettudományok közötti új viszony, Herder 2004,109. és 116. old.

⁵ Pierre Teilhard de Chardin, Korai írások, Alber 1968, 297. old.

⁶ Hans-Rudolf Stadelmann, Az anyag szívében – Hit a természettudományok korában, Tudományos Könyvtársaság 2004, 92. old. és a következő oldalakon

⁷ Mathias Plüss, Amit Darwin valóban mondani akart, Das Magazin, 2009/1

⁸ Hans-Rudolf Stadelmann, a megadott helyen, 69. old.

⁹ Hans Küng, Létezik-e Isten? Piper 1978, 709. old.

¹⁰ Hans-Rudolf Stadelmann, a megadott helyen, 120. és 133. old.

¹¹ Hans Küng, Örök élet?, Piper 1982,138. old.

¹² Pia Gyger, Hallgassátok a szív hangját – Legyetek a kozmikus változás papjai és papnői, Koséi 2006, 54. és 157. old.

¹³ Jan van Rijckenborgh, A modern rózsakereszt elemi filozófiája, Rosenkruis Pers, 4. kiadás, Haarlem 2005

Korunk alkímiája

Az igazság és belső változás érdekében hozott hősiességről, bátorságról és igyekezetről

 

A hősiesség szorosan összefonódott emberi létünk alapjaival. A legrégibb ismert történetek között mindig található olyan, amely hősi tettekről mesél. Hősnek azonban nemcsak a bátor, önzetlen lovag és az erényes szűz nevezhető. Azok az emberek is hősök, akik egy embertársuk iránt érzett mély barátságukat önfeláldozó tettekkel bizonyítják. És mi a helyzet azzal, aki különleges ismeretekkel rendelkezik? Évente osztanak hatalmas díjakat olyan tudósoknak, akik az emberi tudás tekintetében különös érdemeket szereztek.

Még az is hőssé válhat, aki az igazságért harcol. Ebben az esetben azonban határozottan ki kell tartanunk a feltételes mód mellett, mert a hős nevet csak akkor nyerheti el, ha végig bátran kitart eszméi mellett, és küldetése sikerül. A történetek hőse mindig egy olyan ember, aki saját érdekeit háttérbe szorítva, tetteit mások hasznára viszi végbe: pl. az állatok, a természet, az emberek, néha sokan mások érdekében. Tettei bizonyos mértékben emberszeretetből fakadnak, vagy olyan vallási motívumok inspirálják, mint az Isten és az emberek iránt érzett szeretet. Egy hős tulajdonságait tisztaság, barátság, tudás, igazság és bátorság képezik.

 

Az alkímia első öt fokozata

Tisztaság, barátság, tudás, igazság és bátorság. Ki az, aki tudatosan vagy mélyen a tudat alatt, ne vágyna arra, hogy e tulajdonságokkal rendelkezzen? Úgy tűnik, hogy ezek az ismertetőjegyek nem önkényesen lettek kiválogatva, és nem is véletlenül kerültek ebbe a rangsorba. Ugyanis valamennyiben felismerhető egy alkímiai megbízatás. Az alkímiában az Opus Magnumot, a nagy művet, néha hét folyamatra, hét fokozatra osztják fel. A fent említett öt tulajdonság többé-kevésbé az első öt fokozat, a Calcianatio, a Solutio, a Coagulatio, a Sublimatio és a Mortificatio megfelelője. Ha az alkímiát a lélekfejlődés jelképének tekintjük, a megjelölések az újjászületés első öt lépését adják vissza: a fény átjárja és betölti a sötétséget. A hatodik kozmikus terület erői összekapcsolódnak a hetedik terület erőivel, és végül a függőleges összekapcsolódik a vízszintessel.

Így jön létre a kereszt, melyen a szív szimbolikus rózsája fog kivirulni.

Az isteni szellem által a szívében megérintett ember mindenekelőtt a tisztesség, a tisztaság benyomását kapja. Egy tiszta, érintetlen terület kisugárzásaival fog szembesülni, és erre a keresésével kell reagálnia. Ebben az első stádiumban, a Calcinatio-ban, megérinti őt a hétvilágosság első sugara. Az alkímia terminológiájában ez így hangzik: „Válaszd el szeretettel a tisztát a tisztátalantól, és légy tudatában mind jelenlegi helyzetednek, mind pedig az útnak, amit kezdetedtől a célodig be kell járnod.”

Aki komoly szándékkal vág neki ennek az első feladatnak, és a leleplező fényt tudatosan beengedi életébe, az észre fogja venni, hogy ettől a pillanattól kezdve másképpen tapasztalja meg az életet.

Vannak, akik számára a gondok, a búcsú és a magány időszaka következik, míg másokra – néha heves – összeütközések és intenzív kapcsolatok szakasza vár. A baráti kapcsolatok azonban minden esetben megváltoznak, és megpróbáltatásokat kell kiállniuk.

Ekkor megmutatkozik, hogy észrevétlenül rátértünk az új ösvényre. Hamarosan a második alkímiai feladat, a Solutio előtt találjuk magunkat. Az öt tulajdonság nyelvezetén ez azt jelenti: „Ügyelj az érzelmeidre! Tiszta, baráti érzelmekkel fogadj el minden embert. Ne hagyd, hogy a szimpátia és antipátia érzései irányítsanak.” A hétvilágosság második sugara az egyetemes szeretet segítségével képessé teszi az embert arra, hogy megszabadítsa magát a túlságosan erős indulatoktól és érzelmektől. Ez hangulatainkban nyugalomhoz vezet, vagy, ahogyan ezt az alkímiából megtanulhatjuk, annak felismeréséhez, hogy: „Nincsenek jó hangulatok. Mind a jó, mind pedig a rossz hangulatok megakadályozzák a tiszta objektivitást és tárgyilagosságot.” A mindenhez fűződő baráti viszony alapja soha nem lehet érzelmesség, hanem az élő, új lélek egyensúlya és nyugalma. Ez az egyensúly és a tiszta objektivitás szintén az ösvényen megtett következő lépés szükséges alapja.

Franz Kafka, az ismert prágai író, ezt a következőképpen fejezte ki:

„Nem szükséges, hogy elmenj otthonról. Maradj az asztalodnál és figyelj. Ne is figyelj, csak várakozz. Ne is várakozz, légy tökéletesen csendben és egyedül. A világ felajánlja majd, hogy felfedi előtted titkait, nem tehet másképp, elragadtatásban fog vonaglani előtted.”

Elérkezünk a következő alkímiai szakaszhoz. Aki tudatossá vált létállapota megismerésében, és úgy-ahogy képes megszabadítani magát a viharoktól, melyekben cselekednie kell, az ismeretekhez akar jutni. Tudni akarja, hogy ki ő, mi határozza meg az életét, mi indítja meg őt, és mi tartja fogságban. Itt egy egészen különleges ismeretről van szó, annak tudásáról, hogy mi mozgatja a dolgokat. A természetvallás és a tudomány magyarázatai már nem elégítik ki többé. Minden erejével valódi ismerethez akar jutni. Azok a keresők, akikben feléledt az ilyen ismeret, a Gnózis utáni vágyakozás, nem vesztegetik az idejüket felszínes tanokkal és szövegekkel. Nem akarják többé csupán az elméjüket élesíteni, mert tudják, hogy az nem viszi őket előre az ösvényen.

A Gnózis ismerete mint erő, mint rezgés hatékony. Aki erre az ismeretre irányul – a benne lévő Örök segítségével – az a szívében és vérében megnyilvánuló sugallatként jut hozzá. A Coagulatio-szakaszban, két hatás összefolyásában, a tanuló-alkimista egyre jobban megérti a mondást: „A legnagyobb tudás, hogy semmit sem tudunk.” A tény mellett, hogy ettől kezdve másképpen tapasztalja meg az életet, az lassanként másképpen is kezd alakulni.

Az alkímia harmadik szakasza sokak számára buktatót jelent. Ebben a szakaszban fennáll annak a veszélye, hogy az általunk összegyűjtött sokrétű ismeretbe kapaszkodunk. A bibliai hasonlat gazdag ifjújához hasonlatosan, túlságosan nagy terheket cipelünk ahhoz, hogy haladhassunk az ösvényen. Gazdagon, azaz felületes tudással eltöltve, elmerülünk az önelégültségben. Mert aki nem tudja feladni „saját bölcsességét”, az nem részesülhet a mindent átfogó bölcsességben.

Ha a saját tudás feladása túl nagy áldozatot jelent, az első két fokozat magva nem tud gyökeret verni a nem-tudás hatalmas misztériumában.

Nagy művünk abba a lehetséges igazságba vetett hittel kezdődött, hogy az ólom arannyá változtatható, vagy a földi élet szellemivé, aminél a kiindulópontot az eredeti területre való visszatérés képezi. Az egyetemes szeretethez való áthatolás az alkalmazott koncentráció által minden teremtmény számára lehetővé vált. Most egy szilárd és biztonságos alap szükséges ahhoz, hogy az ösvényen tovább lehessen haladni. Ez a kitartás, ez a hit, a szívben lobogó tűz, melynek a következő fokozatok folyamán nem szabad kialudnia.

A negyedik alkímiai mű ezért a Sublimatio. Ez a Szellem belépésének szakasza, és e folyamat hatalmas akadálya: a kétely.

Aki kételyén nem tud úrrá lenni, az nem fedezheti fel az igazságot. A kétség az érdeklődés és a keresési vágy ellenpólusa. Egyenesen a bensőnkben felhalmozódó ellenerők eszköze; melyek ellen egy mindent kutató szellemre van szükség ahhoz, hogy figyelmes és éber állapotban tartson bennünket. A mindent megvizsgáló szellem megóv minket a kényszerképzetektől és illúzióktól, és döntő segítséget nyújt az igazság megtalálásához.

A kétség azonban az értelmi képesség uralmának utolsó szalmaszála. Az értelem valahol bele akar kapaszkodni valamibe, ami a régiből van, és nem akar teljesen a hitbizalomra hagyatkozni.

A valódi hit viszont megmutatja az új élet belső, nem is sejtett távlatait, és arra ösztönzi az értelmet, hogy kikutassa az oda vezető utakat. A negyedik alkímiai feladatot ezért a következőképpen tudnánk szavakba önteni: „Lásd, és fogadd el az igazságot. Hagyd, hogy az igazság birtokba vegye lényedet. Hagyd, hogy kiégessen a lényedből minden kételkedést.” Aki átgondolja az igazságot, fel fogja ismerni, hogy azt csak minden fenntartás nélkül lehet elfogadni.

Az igazság a hatodik kozmikus terület erőivel ereszkedik belénk, úgyhogy mi magunk is tökéletesen igazzá válunk. Vízszintes irányulásunkat valóban és a szó szoros értelmében keresztezi. És most minden azon múlik, hogy ki ne oltsuk ezt a tüzet. Ennek kiolthatatlannak kell lennie.

Ennek a folyamatnak önátadásban kell végbemennie, a „Nélkülem semmit sem tehettek” abszolút elfogadásában. Ez nem az igazság énnel való elfogadása, nem személyes harc, hanem a hit, mely szilárdan és minden kételkedés nélkül feloldódik az igazságban. Ez a Sublimatio.

Az én-személyiség legutolsó áldozata a halál. Az Opus Magnum ötödik foka, a Mortificatio, ezért a lélektestnek az anyagi test fölé helyezéséből áll. Ez a régi természet énjének elvi legyőzése.

Ebben a szakaszban bátorságra van szükség, és a Hétvilágosság képessé tesz bennünket arra, hogy az egyetlen életelvbe kapaszkodva bátorságra tegyünk szert. Aki következetesen követi ezt az elvet, az félresöpör minden akadályt.

Az életben ekkor, látszólag magától, tér keletkezik, tér és idő, hogy minden szükségest megtehessünk, és a világot, az emberiséget és felebarátainkat szolgálhassuk.

Azonban nem úgy van, hogy elsőnek tér keletkezik, hogy az egyetlen elvnek szentelhessük magunkat. Csak az fogja felfedezni, hogy az eredeti képességek felszabadulnak a mikrokozmikus emberben, aki a mindennapi élet káoszának és kétségbeesésének közepette mégis az egyetlen elvet követi. Ezzel együtt az út is szabaddá válik, hiszen az mibennünk rejlik. És ezáltal szabadulnak fel azok az erők, melyekre mások is reagálhatnak.

A bátorság a Szellem-lélek hatalmas, eredeti erőihez tartozik. Ez annak a hősnek a megvalósító képessége, aki a kereszt valamennyi következményét magára veszi. Itt nem az én-ember erőltető erejéről van szó, hanem az „alázatosnak” a gyengéd erejéről, aki tudva, hogy ütött a megszabadulás órája, félelem nélkül tekint a halál szemeibe. A Mortificatio, a halál órája, valójában a múlandóságtól, a haláltól való megszabadulás, a felmenetel a halhatatlanságba.

Az Opus Magnum ötödik feladata ezért szintén meghatározó. A már említett öt tulajdonság értelmében a következőképpen ábrázolhatjuk: „Örömmel fogadd el magadban a földi és az eredeti természet között fennálló feszültségeket. Vedd magadra e kereszt fájdalmait. Hagyd, hogy a hatodik kozmikus terület szeretetereje, a Gnózis szeretetereje, művét beteljesítse benned. Őrizd meg bátorságodat. Légy állhatatos.”

Portré: Paracelsus

 

1493. november 10-ét írjuk. A Zürichi tó déli partja közelében, a svájci Einsiedelnben Wilhelm von Hohenheimet és feleségét gyermekkel áldotta meg az ég, s a fiúgyermek a Theophrastus nevet kapja. E környék többi lakójához hasonlóan az orvos-család is szerény körülmények között él. Írásaiban Paracelsus gyakran említi a szegénységet, amelyben felnőtt. Azt mondja, a szegénység ifjúságának állandó kísérője volt. Úgy látszik azonban, hogy nem maradtak keserű emlékei ebből az időből, hiszen a következő felismerésre jut: „Boldog és több mint boldog az, akit Isten a szegénység kegyelmével ajándékoz meg.”

Helyesli a szűkölködő életet, mivel felismeri, hogy az egyszerű táplálék a jó egészség egyik legbiztosabb előfeltétele, a földi javak hiánya viszont a magasabb emberi tulajdonságok kifejlesztésének legjobb serkentője.

Paracelsus, apja nyomdokába lépve, orvostudományt tanul. Gyakran változtatja az egyetemeket, de sem Bécsben, sem Montpellierben, sem Bázelben vagy Ferrarában nem talál választ az egészség lényegére, a betegség lényegére, az életre és halálra, vagyis az emberlét lényegére vonatkozó égető kérdéseire. És ezek azok a kérdések, amelyek fiatal kora óta foglalkoztatják.

A tanulóévek csalódottsága sok írásában kifejezésre jut. A képzésben mindenekelőtt üres sablonokat lát, amelyek arra kényszerítik a diákot, hogy nagy mennyiségű részletet tanuljon meg kívülről, és általuk olyan valóságtól elrugaszkodott rendszereket vernek a fejükbe, amelyek többnyire találgatáson és dogmákon alapulnak.

A doktori cím elnyerése után vándorútra indul, amely egyes források szerint Európán keresztül egészen a Közel-Keletig vezetett. Azonban nem elégszik meg a külsődleges dolgokkal, hanem keresni kezdi a dolgok velejét, az emberi lét lényegét, és tudja, hogy csak e kérdések tisztázása hozhatja őt közelebb az igazi gyógyításhoz. Az igazi gyógyítás a magasabb gyógyítás, a Medicina Adepta, amely meggyógyít az alapvető betegségből: az idő betegségéből, abból a betegségből, hogy nem tudjuk, mindennek – az embernek, a világnak és a mindenségnek – mi a célja és rendeltetése.

Híre hamarosan egész Európában elterjed, és néhány város felfigyel a fiatal orvosra, így a svájci Bázel is, ahol 1526-ban városi tisztiorvossá és orvos-professzorrá nevezik ki, és sikeres gyógyításai révén csakhamar további hírnevet szerez. Paracelsus – a földkerekség egykor legismertebb orvosa Bázeli előadásait anyanyelvén, németül tartja, amely szinte forradalommal ér fel. Korának rendkívül ingatag lábon álló orvostudománya, ez a tulajdonképpen babonákból és tévedésekből álló tarka keverék, tudományos és érthetetlen szavakat használva, meg tudta téveszteni a tömeget. Paracelsus számára a latin és görög nyelvű, benyomást keltő frázisok csupán üres formákat jelentettek. Megbízatásánál és elhivatottságánál fogva meg kellett támadnia az áltudományos sarlatánságot, és így a hamisság és a gőgösség nagy leleplezőjévé vált. Ahogyan az orvostudományban, úgy a filozófiában is ezt tette. Csak a természetfeletti és a természet belső ismerete lehet az orvosi tevékenység forrása.

“Az ember minden művészete és tudása Istentől, a Mindenség mozgatójától való. Ez az ismeret részben a természet világosságából származik.”

(A szignatúra-tanról)

“Mert minden ilyen dolog – mint a teológia, a jogtudomány vagy a medicina – eredete Istenben van. Ezért ezeket az ő magas iskolájukban kell keresni és megtanulni, amely kizárólag Őnála van, akiből minden ered.”

(A természeti asztronómia)

Bázelben követőkre talál a mélyreható megújulást keresők között, és végül is ez a keresés vezet el ahhoz, amit a történelem reneszánsznak nevez – emellett azonban sok ellensége is van, mindenekelőtt az orvosok és a gyógyszerészek között, akiknek kuruzslásait indulatos szavakkal leplezi le.

Hohenheim életének végét Salzburgban tölti, ahol A fehér rózsához címzett házban lakik. Halálának éve 1541.

Műveiből életében csak kevés jelent meg nyomtatásban. Miután a tartalmuk ismertté vált, kollégák, „tudományos” tekintélyek, és az érdekeiket (valószínűleg joggal) féltő üzletemberek, gyakran hátráltatták vagy akadályozták meg a nyomtatási engedélyek kiadását.

Műveinek mintegy fele teológiai tartalmú. “Keresd a dolgok mélyét, és a többi az öledbe hullik.” A dolgok mélye, a dolgok oka Isten, az Atya, a Mindenség mozgatója, a halhatatlan lelkek életterülete, mindennek a kezdete és vége, aki a Fiút az emberekhez küldte, hogy lehetőségük legyen az Új Születés által Hozzá – a Fiúhoz és az Atyához – hasonlókká válni. Nos, Theo-phrastus, az Istenmagyarázó, azért jött a világba, hogy az Új Születést övező titkot elmagyarázza azoknak, akiknek van fülük a hallásra… Mint a Világosság tanúja.

Könyvajánló: dr. Klaus Bielau – Paracelsus

Filozófia és gyógyászat időálló időszerűségben

 

“Paracelsus. Mágikus név, amely a modern gondolkodás egész történetén végigvonul. Név, amelyről megoszlanak a vélemények. Név, amely senkit sem hagy közömbösen. A sors már előre jelentkezik: ‘Halálom után többet akarok elérni veletek szemben, mint előtte.’ Paracelsus tényleg itt van még: hogy kérdéseket tegyen fel, hogy felszólítson, hogy nyugtalanítson és felkavarjon. Milyen magatartást tanúsítsunk vele szemben, hogyan értsük meg őt? Magától értetődően beszél a filozófiáról, a vallásról, az alkémiáról, az emberről és az elemekről, a szignatúrákról (ismertetőjegyekről) és nimfákról; beszél a világ és a természet egészéről. Nyughatatlan, szenvedélyes, hányatott sorsú, megvilágosult emberrel fogunk találkozni. Mint a vulkánkitörés, mint egy szélvihar” – mondja C.G. Jung.

(Lucien Braun, Paracelsus)

 

Paracelsushoz közelíteni annyit jelent, mint kifejleszteni a gondolkodás szabadságát és az öntekintélyt, az ő jelmondatának megfelelően: Alterius non sit, qui suus esse potest (Ne legyen más ura annak, aki önmaga ura lehet). Ne kösse a hagyomány, a megszokás és az előítéletek. – Mentes legyen az előítéletektől! A Paracelsus megértésénél adódó nehézségeink talán onnan erednek, hogy még túlságosan kötődünk kényelmes-polgári gondolkodási és életbeli szokásainkhoz; talán még túlságosan „jólneveltek” vagyunk, talán minden kísérletünk és fáradozásunk ellenére még nagyon kevéssé vagyunk radikálisak – elsősorban önmagunkkal szemben. Talán túl aggodalmaskodók vagyunk, ha önmagunkról van szó?