A Pentagram 2012. évfolyamának cikkei könyvajánlók nélkül

 

2012/1. szám

 

 

Orfeusz misztériumai

 

Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri, az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának alapítói, leírták a lélek megszabadításához vezető utat. Ehhez az egyetemes tan eredeti szövegeit vették alapul, melyeket a Szellemi Iskola tanulóinak és az érdeklődőknek elmagyaráztak, és életük példájával bemutattak.

J. van Rijckenborgh

 

Európa különböző színhelyein, valamint Kanadában és az Egyesült Államokban is előadták tavaly nyáron Christoph Willibald Gluck „Orpheus és Eurydiké” című operáját. A zeneszerző emiatt 1776-ban mélyen beleásta magát a mitológiába, és csodálatos dallamokkal tarkítva dolgozta fel az Orfeusz-mítoszt. Orfeuszt, az énekest, aki varázslatos hangjával és húrjátékával még a köveket is képes volt meghatni. A Pentagram is szeretne hozzájárulni ahhoz, hogy az olvasóval együtt elgondolkozzon ennek az ókori görög szellemi drámának a mélységeiről és hátteréről.

Amikor Orfeusszal foglalkozunk, mindent el kell felednünk, amit az iskolapadban esetleg tanultunk róla. Nem azért, mert az talán nem igaz, hanem mert azokból biztosan a rossz következtetéseket vontuk le. Ebből az következik, hogy kevés figyelmet szentelünk az orfikus és dionüszoszi csodáknak. Ezekről a csodákról leginkább az „orgia” szó jut eszünkbe, melynek nálunk igen rossz híre van. Valójában a régi korokban, főleg a szerfelett dekadens római császárságban az orgiák – eredetileg a misztériumi rítusok ünnepe – alkoholos kicsapongásokká, és a legelvetemültebb, közszemlére tett érzéki megnyilvánulásokká váltak. Mindezt az orfikus és a dionüszoszi misztériumok álcája mögött tették. Úgy tartják, hogy Dionüszosznál és Orfeusznál előkelő helyet foglalt el a boroshordó, továbbá az is fennmaradt, hogy mindkét misztériumi alak főleg a nőket tudta őrületbe kergetni.
A dionüszoszi befolyás egyfajta légköri vibrálás volt. Amint ez a vibrálás elérte a vidéket, azok a nők, akik erre nyitottak voltak, elhagyták otthonaikat, férjüket és gyermekeiket, hogy bizonyos helyeken összegyűljenek és isteneiket borral és hisztériával fűszerezett különféle orgiával tiszteljék.
Mialatt házi teendőiket végzik – így szólnak a legendák – hirtelen szőlőkacsok fonják be szövőszékeiket, és tej és méz csöpög a mennyezetről.
Megragadják az egyik gyereket a családból, széttépik, és eltűnnek a hegyekben, ahol a menádokkal átadják magukat az isteni mámornak. Az őrület járványszerűen terjed az emberek között, és a többnyire vonakodókat magával ragadja, minden kapcsolatot elszakít, és féktelen természetű élethez vezet.

Más elbeszélésekben a következőket olvashatjuk: három nővér megőrül és elhagyja a szülői házat, csecsemőiket felfalják. Olyan ez, mint mint egy lidérces álom, így tanítja az irodalom. És isten még tovább űzi, hajtja őket az őrületbe. Ő a nagy vadász, és az asszonyokat, akik őt szolgálják, úgy hajtja, mint a kopókat. Ki ne hallott volna már a bakhánsnőkről? Ezek a dionüszoszi őrületbe kergetett asszonyok, akik félelmetes őrületben vadállatokként viselkednek.
Mit tartsunk hát mindarról, amit anélkül tanítottak nekünk, hogy megértették volna, s mint mondákat és legendákat tálaltak, és ami a római dekadenciára olyan ördögi hatással volt a maga idejében? Vajon nem Bacchus szolgája manapság is egy alkoholista? Nem arról van-e szó, hogy az ókori misztériumok mondaszerű, mitikus elemeit tényként kezeljük, hogy ezzel dialektikus durvaságot és bűnöket szemléltessünk?
Vajon nem lehetséges-e, hogy ezeket a bortól és fajtalankodástól bűzlő misztériumokat megfosszuk fátylaiktól és az új élet hívásának tekintsük őket?
Valójában nem. Egy isteni üzenet kézjele ezekben a misztériumokban ugyanis olyannyira nyilvánvaló, hogy egy gyermek is könnyűszerrel megértheti őket.
Elérkeztünk egy alapvető megállapításhoz: az orfikus misztériumok történelem előtti, legendás időkből származnak. Ezek kezdete körülbelül időszámításunk előtt 12 000-re datálható. Erre mindenképpen gondolnunk kell, amikor tiszta, több, mint tízezer éves krisztocentrikus gondolatokkal foglalkozunk.

Orfeusz minden más nagy isteni küldöttel összehasonlítható. Egy tant oszt meg velünk, amely az egyetemes misztériumok összefoglalása, anélkül, hogy bármit is feljegyezne.
És vele együtt Dionüszosz is színre lép, a szellem viharosan lelkes személye. Aki rá kíváncsi, minden különösebb fantázia nélkül megállapíthatja, hogy Dionüszosz a Szent Szellem hatásosságát testesíti meg. Ő a szellem, aki orkánként zúg át a világon, és mindenütt felrázza a dialektikus embereket, ahol csak lehetséges, és eksztázisba, vagyis orgiába kergeti őket. Amikor Krisztus tanítványai megélték pünkösdi ünnepüket, vagyis amikor a Szent Szellem kiömlött rájuk, akkor többen úgy gondolták, hogy a sok édes bor szállt a fejükbe. Az eksztázis, a mennyei, földöntúli öröm, amely a Szent Szellem érintése által ébred, és az ebből fakadó tettek, a hétköznapi, földi ember számára oly logikátlanok, és olyannyira abszurdak, hogy az „őrület” szót használhatják rá.
A régi hagyományok arról számoltak be, hogy a Szent Szellem érintésére az emberek reakciója olyan lehengerlő, hogy az a kívülállók számára felfoghatatlan volt.
Ezt értsék jól. Amilyen mértékben földi területünk az idő múlásával továbblép, úgy kristályosodik meg az ember fajteste is. Az emberi lényvalóság egyre jobban megkövesedik.
Ez a megkeményedés nemcsak az anyagtestet érinti, hanem a személyiség egyéb „járműveit” is. A személyiség tulajdonságait, életszféráját és magatartását is befolyásolja. Tehát nem csupán megkeményedésről van szó, hanem az életfunkciók lassulásáról is. Az idő előrehaladtával az ember reakció-képessége is egyre gyengébb.
Ha ehhez még hozzátesszük, hogy ezzel együtt jár a tudat betokosodása is, akkor értjük meg teljesen, hogy a szellem érintése tizenkétezer, kétezer vagy hétszáz évvel ezelőtt sokkal dinamikusabb és hatásosabb volt, mint manapság.
Hétszáz évvel ezelőtt egyszerre emberek százai csatlakoztak a katárokhoz, és oldódtak fel az endúrában, mivel megtapasztalták a Szent Szellem érintését és átadták magukat neki.
Kétezer éve néhány ezren csatlakoztak Krisztus apostolainak hívásához és megkeresztelkedtek. Ezt ne valamiféle külső cselekedetnek tekintsük, hanem földöntúli rezgések élő megtapasztalásának, és az erre való személyes reagálásnak.

 

EGYETEMES GYÚJTÓPONT

Így megértjük, hogy tizenkétezer évvel ezelőtt az orfikus és a dionüszoszi misztériumok lehetővé tették, hogy sok ezren ébredjenek az új életre. Itt hatalmas, tömeges reakciót képzeljünk el. Ez oly nagyszabású volt, hogy még több ezer év múltán is fennmaradtak a megrázó mondák és elbeszélések, még ha olyan leszármazottak révén is, akik ezeket már nem értették, és össze is keverték őket.
Több ezer évvel ezelőtt egész Kis-Ázsia az egyetemes erőknek egy hatalmas gyújtópontja volt. A népek, akik ezen a nagy területen éltek, megtapasztalták ennek a kegyelmét.
Egyiptom, Kánaán, Szíria, Perzsia, valamint a Dél-Balkán olyan volt, mint az Egyetemes Testvériség Szent Misztériumainak nagy betakarító-területe. Azt mondhatjuk, hogy ebben az időben az Új Élet aratása több tízezernyi megszabadult lelket számlált.
Az árja kor e jelentős időszakában úgy tűnik, hogy a misztériumok összeszövődtek egymással. És milyen sokat ismert nemcsak Görögország. Hiszen mindenkinek megvolt a lehetősége, hogy belépjen a megszabadító életbe.
Ez volt az árja emberiség utolsó, nagy kiszállási lehetősége. Ez volt az utolsó, a nagy aratás, mielőtt a fajtest úgy megkristályosodott, hogy nagy aratásról többé nem beszélhetünk.
Ki az, aki még most is meg tudja tapasztalni és meg tudja érteni a szellemet? Kinek van még meg az átfogó tudata ahhoz, hogy értelmesen és spontán reagáljon rá?
Az egykori ezrek és a hétszáz évvel ezelőtti százak ma a legjobb esetben is csak egy kis csoport. Ma minden egyes lélekért komoly harc folyik, hogy az embert teljesen megnyithassák a világosság számára.
A testvérek pedig térdükre rogynak a hálától, ha sikerül megmenteniük egy lelket. Ők ugyanolyan hálásak egy lélekért, mint amilyenek az orfikus hierofánsok voltak az ezrekért. Ezért a bor, amely a Dionüszosz kultusszal összefonódott, ezzel a Szent Szellem hatásosságának szimbóluma, gondoljanak csak a borra a Szent Úrvacsoránál.
Amikor az asszonyok szövőszékei körül indák tekeregtek és a mennyezetről méz és tej csöpögött, akkor ez nem jelent mást, minthogy a szellem érintése olyan dinamikus volt, hogy az emberek már nem voltak képesek a hétköznapi élettel foglalatoskodni, hanem valamilyen módon reagálniuk kellett a szellemre.
Így reagáltak számtalanul a régi időkben Dionüszosz ostromló erejére. Az emberek jól tudták, miről van szó, mert Orfeusz tanítása felkészítette őket. Ezeket dalok és költemények formájában tárják elénk, Orfeusz énekli és szavalja őket héthúrú lantján játszva. Ez a lant az akarat és a jóga minden fiának mágikus és megszabadító hangszere, az isteni ember hétszeres képessége.
A mai, dialektikus ember, aki ezt már nem érti, azt állítja, hogy Orfeusz éneke és tanai pesszimisták voltak. Orfeusz melankolikus tanító volt, állítják nyomatékosan. De Önök, mint a Szellemi Iskola tanulói nem fognak egyetérteni ezzel. Mit mond hát Orfeusz?
Az ember bűnös és boldogtalan kétszeres természete miatt. Ezt mi is tudjuk. Orfeusz azt mondja, hogy egy boldog túlvilág utáni vágyakozásnak nincsen semmi értelme. Azt kívánja – szó szerint idézzük -, „hogy kerüljünk ki a körforgásból és lélegezzünk fel e nyomor után”. Önök pontosan tudják, mit jelent ez. Orfeusz azt tanítja, hogy az élet fatális körforgás, amelyben az ember fogoly. Ebben a fogságában egyik bosszúságtól a másik felé halad, bűnről bűnre.
Bár az orfikus tan itt ennek a természetnek a bűneire és nyomorára gondol, azonban a megváltás tana áll mindenek felett. A megváltás áll a középpontban. Orfeusz mindent megtesz, hogy megmagyarázza a világot és annak dialektikus korlátait.
A danaidák hordójának és a sziszifuszi munkának a története az orfikus misztériumok képi világához nyúl vissza. Talán mindkét történetet ismerik:
A danaidák bűnösök – az eredeti isteni birodalomból kitaszítottak -, ezért arra ítéltettek, hogy egy hordót, melynek nincsen alja, folyamatosan töltsenek meg vízzel. Olthatatlan életszomjuk hajtja őket, és ezt a reménytelen vállalkozást űzik miatta. A hordó természetesen sohasem telik meg, sohasem nedvesíthetik meg vízzel szomjas ajkaikat.
Sziszifusz arra ítéltetett, hogy egy meredek hegyi emelkedőn szüntelenül szikladarabot görgessen felfelé – mielőtt pedig felérne, az mindig visszagurul. Ehhez nincs szükség magyarázatra.
Keletkezésről, virágzásról és hanyatlásról beszélünk, és még talán túl optimisták is vagyunk. Vajon ebből a nézőpontból nem sokkal pontosabb-e egy orfikus misztérium, amikor azt mondja, hogy ebben a természetben csak lejtmenet létezik? Nem erről tanúskodik-e az egész életünk?
Azokban az épületekben és termekben, ahol az orfikus tanulókat oktatták, mindig igen szemléletesen mutatták be a danaidák hordóját és Sziszifusz kövét.
Ezért azt mondhatjuk, hogy ez a két kép 12 000 éve szemlélteti az egész dialektikát. Ez bizonyára pesszimista nézet, ám csak ha erről a természetről beszélünk. Orfeusz dalai azonban ennél magasabbra és messzebbre tekintenek. Itt a megváltásról van szó, a körforgásból való megszabadulásról.

Hogyan is érjük el a megszabadulást?

Elsőként az isteni szikrát kell szabaddá tennünk, az isteni elemet, mely a bukott mikrokozmoszban mindig jelen van és jelen lesz.
Másodsorban a tanulónak „Orfikosz Biosz” útját kell járnia: ez a természet szerinti meghalás útja. Ez ennyit jelent, hogy az orfikus misztériumok tanulói különleges életvitelt folytattak, és útjukat csendben járták. Magától értetődő, hogy a szokásos életviteltől, erkölcsiségtől szinte minden tekintetben eltértek.
Harmadrészt a tanuló a rituális úton járt. Ez az út a Szent Szellem által és a Szent Szellemben történő szisztematikus, rendszeres érintkezés, összetörés és felemelkedés útja. A rituális út Dionüszosz útja. Itt a szellem vihara feltámad, és a tanuló a megszabadulás dalát énekli: „a Föld gyermeke voltam és a csillagos égé, de a származásom mennyei. Te bizony tudod ezt!”
A szent cselekvés, tanulás és új élet által történő ösvényen járás következménye a nyomor láncaitól való megmenekülés.
Így változik át a természet pesszimizmusa a szellem borával jóllakott zarándok sziporkázó lelkesedésévé. Úgy táncolnak, mint a bakhánsok, mint egykoron a szentek és a megszabadítottak, mint ahogy ezt a zsoltárok is írják.
Táncolják megszabadító táncukat a monádokkal – ezek az új lélek és a megszabadított, újjászületett szellem – és énekelnek, Orfeusz pedig héthúrú lantjával kíséri őket:

„Üdv néked, te aki elviselted a szenvedést!
Ezt még sosem élted meg:
Emberből Isten leszel!”

 

 

„Amikor beesteledik”

Fülöp evangéliuma

„Egy szamár egy malomkő körül járva megtesz száz kilométert. Amikor eleresztik, azt tapasztalja, hogy továbbra is ugyanazon a helyen van. Így vannak emberek is, akik nagyon nagy távolságot hagynak maguk mögött, anélkül, hogy akár egy lépéssel is előbbre jutnának. Amikor rájuk esteledik, nem láttak sem várost, sem falut, semmiféle teremtményt, sem természeti jelenséget, hatalmasságot vagy angyalt. Hiába a felesleges munka.” (Aranyi László fordítása)

Fülöp evangéliumának ez az idézete nem pontosan jelenlegi életünkre vonatkozik-e? Nem járunk-e mi is mindig körbe-körbe, s őröljük nagy fáradsággal gabonánkat a munkában, a családban, a társadalomban, és folytatjuk ezt vég nélkül – sietünk és rohanunk? „Amikor pedig beesteledik”, amikor meghalunk, mégse láttunk semmit igazából. Nem ismertük fel a lényeges dolgokat: a lényeget az emberi kapcsolatokban (sem várost, sem falut), az állatok, a növények és a természeterők lényegét. Mindez elkerülte a figyelmünket. Nem éltük meg tudatosan az érzékek feletti világok területén az együttesen ható „jó és gonosz” energiákat, amelyek irányítanak minket, és emiatt nem tudtunk megszabadulni tőlük. „Hiába volt a sok fáradtságos munka.”

Fülöp evangéliumát, amelyet közel 2000 évvel ezelőtt írt, majdnem közvetlenül fel lehet használni a mai modern ember helyzetének jellemzésére. Szinte azt gondolhatnánk, hogy azért kellett, hogy éppen most kerüljön elő a sivatag homokjából, hogy sürgősen felhívja a figyelmünket erre az élethelyzetre. Az evangélium meg tudja világítani mai helyzetünket, de egy olyan új életmód lehetőségére, sőt szükségszerűségére is rámutat, amely közelebb áll valódi rendeltetésünkhöz. Az evangélium pontos leírást ad erről az új állapotról, és arról is, hogyan lehet ezt elérni. Például ezt mondja: „Azok, akik a halott dolgok örökösei, maguk is halottak, és halált örökölnek. Akik a élő dolgok örökösei, maguk is élnek, és egyaránt öröklik az élőt és a holtat.”

Ameddig szamárként megyünk körbe-körbe, és mindig csak a problémáinkon rágódunk, nem tudunk kitörni a körforgásból. Mialatt pszichológiailag még élünk, csak „holtat” öröklünk, és emiatt magunk is „halottak” vagyunk. De arra is van lehetőség, hogy élőt örököljünk, mert a szellem öntudatlan szikrájának, a spirituális magnak csupán megfelelő táplálékra és élettérre van szüksége, hogy kibontakozhasson. Ha egy ilyen mag egy spirituális úton – amelyet a Fülöp evangéliumában a legkisebb részletig leírnak – tudatosan elkezd fejlődni, akkor „élőt” öröklünk, az életet az örökkévalóságban, és a „holtat” is. Mert mindenki számára, aki az örökkévalóságból él, minden dolog, még a „holtak” is, elnyerik értelmüket, és szolgálnak majd néki.

Ezen evangélium szavai szerint minden ember olyan, mint egy gyöngy, amelynek akkor is megvan az értéke, ha még nem birtokolja a fényét. „Ha a gyöngyöt (a halhatatlan magot) a piszokba (a társadalmi és egyéni káoszba) dobják, attól még nem lesz értéktelen. De értékesebb sem lesz, ha balzsammal kenegetik (ha illúziókkal fényezik), a tulajdonosa szemében ugyanolyan értékű marad. Így van ez Isten gyermekeivel is: bárhol tartózkodnak is (a piszokban vagy az illúziókban), értékük ugyanaz az atyánál!” Most már csak az a lényeg, hogy egyszer megszabadítsuk a piszoktól és a hamis balzsamtól. Ezáltal a gyöngy, örökkévaló létünk, teljes fényét visszakapja. Evangéliumában Fülöp, képi nyelven, mulandó világunkból vett történéséket tesz érthetővé, amelyek múlhatatlan igazságokat közölnek életünkről és tapasztalataink lényegéről. Aki ezeket a képeket, hasonlatokat és szimbólumokat megfejti, azt meglepő belátásokkal jutalmazzák.

 

Irodalom:
Nag Hammadi apokrif evangéliumai, Konrad Dietzfelbinger, Argo kiadás, Dingfelder kiadó 1989, 2. kiadás

 

 

Vetni és aratni

 

Mindenki táplál gondolatban legalább egyszer paradicsomi reményeket. Az egyetemi hallgató fényes karrierről álmodik, a sportoló felmegy a dobogó legfelső fokára, a színész pedig mámoros a tapstól. A valóság azonban teljesen másképp nézhet ki – egészen a lidérces álomig – és néha kétségbeesést, ellenállást, elkeseredettséget vagy a váratlan fordulat feletti csodálkozást válthat ki.

A népnyelv erre azt mondja, hogy valaki „szerencsés vagy szerencsétlen csillagzat alatt született”. Talán pontosabb úgy fogalmazni, hogy „mind szerencsés, mind szerencsétlen csillagzat alatt”, de különben a valóságról eléggé hű képet alkothatunk, ha abból indulunk ki, hogy ez a csillagzat nem annyira véletlen, mint amennyire annak látszik.

Az aratáskor az összes megtestesülés minden cselekedetének nyomait kiegészíti jelenlegi létezésünké. Mágneses pontokként és erővonalakként ténylegesen – „aurikus lénynek” is nevezett – belső égboltot képeznek mikrokozmoszunkban, kis világunkban.

Ennek az égboltnak van egy minden eddigi „lakótól” származó nemkívánatos és nem szívesen látott sötét oldala, és egy már megszerzett lélekminőséggel teli fényes oldala is. Ez egy olyan csomag, amely serkentő elemekből és akadályokból is áll. Ezért jó is és gonosz is.

A rakománynak, mindkét alkotóelem minőségének szó szerint – látszólag vakon – az a személyre szóló rendeltetése, hogy egyrészt a meglevő adományokat fejlődési alapként használja, másrészt az öröklött vagy új hiányosságokat és sérüléseket feldolgozza, semlegesítse, meggyógyítsa, miközben a személyiséget fölösleges fáradozásokon és eseményeken keresztül vezeti át. Ebben semmi meglepő nincs. Ez a létállapot mágnesként működik, mely az égboltunkat betöltő vágyaknak és becsvágyaknak megfelelően vonzza vagy taszítja a környezeti benyomásokat.

Idáig mindez még egész egyszerűnek tűnik, azonban van még más is. Általában egyéneknek látjuk magunkat, mindenki külön, de mintegy láthatatlan fonalakkal, erősen össze vagyunk kötve mindenkivel és mindennel. Ahogy a naprendszer saját rendszert képez, és mégis egy a világmindenséggel, úgy egy minden mikrokozmosz a makrokozmosszal.

Minden lépés, amelyet az egyén megtesz, valójában az emberiségért tett lépés, akár előre, akár hátra. Mert a valóságban csak egy ember van: AZ EMBER. Ebből az emberből vagyunk mi, anyagi alakkal rendelkező személyiségek, kifejezőeszközök, mint ahogy a szavak egy nyelv kifejezőeszközei.

Ebből az összetartozásból következik, hogy a személyes közreműködés mellett létezik még a csoport, sőt még a világ befolyása is. Így érthető lesz, ha mind az egyén, mind a népcsoportok időnként nagyon különös, igen, néha drámai utat járnak, amelyek nem magyarázhatók közvetlenül történelmi vagy jelenlegi adottságokból. Akkor nyilvánvalóan helyre kell állítani egy megzavart egyensúlyt, bármilyen módon is lett az megzavarva, törleszteni kell az adósságot, az érdemet pedig el kell ismerni.

De ki tegye? Miért én? Melyik isten vagy démon terheli rám az adóslevelet, miközben egyszer sem az én aláírásom áll rajta? Ez az annyira imádott szeretet, az annyira dicsért igazságosság? Ezzel a szenvedés értelmének örök kérdését érintjük. Nincs olyan isten, aki a mindennap zajló változásunk pozitívumait és negatívumait feljegyzi, hogy aztán a megfelelő büntetésről vagy jutalomról döntsön. Minden másodpercben maradék nélkül teljesen kijön a számítás. A valóságban – ha még használhatjuk továbbra is ezt a szóképet – ez olyan emberfeletti, magasztos energia, mely a szó legvalóságosabb értelmében minden emberről elektronikusság- vagy mágnesesség-feletti, orvosi aktát állít össze, és ennek alapján ajánlja fel a megfelelő, a gyógyuláshoz szükséges terápiát. Hát betegek vagyunk? Igen, bizony ezt így mondhatjuk.

Túl sok dolog állt EMBER és ember, nyelv és szó, forrás és élő jelenség közé. Az idők folyamán folyton mélyebbre süllyedtünk a külsőségekbe, a kiüresedett szavakba, az anyagba, és ezzel szüntelenül tovább távolodtunk eredetünktől, az élet forrásától.

Ez a forrás az egyik egyensúly. Az ebből származó áradat nem maradhat távol az emberi nyüzsgésnek ettől az állandó további lecsúszásától, viszont dilemma előtt áll: az embernek szabad akarata van. A szeretet nem avatkozhat be, de áradatként bizony irányíthat, kijavíthat. Ezért mondjuk, hogy a jelenlegi „sorsunk” a legjobb, amit történhet velünk. Igazán mély értelmű mondás, de ha arról van szó, nehéz elfogadni.

Az eredeti ember szabad lény, mert „Isten képe és hasonlatossága”. Teljesen szabadon dönti el, hogy erre az ajánlatra reagál-e, és hogy hogyan.

Harcolhat is ellene – és akkor ez végzet lesz. Nyugalommal is fogadhatja és ügyelhet arra, hogy a legjobbat csinálja belőle; számára ez akkor egyszerűen a sorsa. Mindazonáltal érettebb lélekként tudja életútját megérteni, és megbízatásként fogadni, és így annak magasabb spirálisához, az igazi emberré váláshoz vivő átjárót megtalálni. Vagy dolgozhat magával hozott képességeivel, vagy megpróbálhatja ezeket elásni, ami egyébként csak átmeneti enyhülést hoz. Egy probléma ugyanis addig merül fel váratlanul ilyen vagy olyan formában ismét, amíg nem vagyunk készek megoldani. Az ókori görögöknek minden alkalomra kéznél volt az istenek és istennők egész sora.

Az emberi sors irányítása Nemezisre, a bekötött szemű, kezében mérleget tartó istennőre lett bízva. A rómaiaknál ennek a szűz Justitia felel meg. Justitia az igazságosság: „dura lex, sed lex” (A törvény kemény, de ez a törvény! azaz: a szabály az szabály) vagy, hogy ismét egy népi bölcsességet idézzünk: „Ki mint vet, úgy arat”.

Bármilyennek is tűnjön a sorsunkra adott reakciónk, a döntés nem marad következmények nélkül. Teljesen új életvitel kezdete lehet. Akkor ez sem egyirányú utca, mert magában foglalja az élettel szemben tanúsított magatartásunkat is, és az életnek velünk kapcsolatos viselkedését is. A sorsnak nincs köze a lottóhoz! Az utunkba kerülő szikladarabokat mi magunk tettük oda, a csapdákat magunk ástuk, egyénileg vagy közösen. Bármilyen kilátástalannak is tűnik, magunknak kell, és mi magunk tudjuk eltakarítani azokat magunkért és mindenkiért. Mert ellenállás, szenvedéssel teli hanyatlás és aktív elfogadás mellett lehetőség van a sorsunkra még negyedik módon is reagálni. Az örökkévalóság lényege egyensúly, összhang, igazságosság és szeretet. Ha ez az egyensúly felborult – és ez a helyzet – és az igazságosság vádol minket, akkor hivatkozhatunk a szeretetre, de nem feltétlenül minden további nélkül, hanem csak amennyiben szeretet vagyunk. Egyedül a saját lényünkben kibontakozó látással, megértéssel és irgalommal lehet minden jót és gonoszt megszüntetni.

E segítség elfogadása az embert fel tudja vonni egy másik valóságba, ahol nincs győzelmi dobogó, és mégis végtelenül magasabbnak és mélyebbnek bizonyul, mint a legnagyobb tettek, amelyeket saját maga valaha is megénekelt: önmagáról alkotott képének, az egészben elfoglalt helyének meglepő átalakítása bűntől és bűnbánattól mentesen, saját teljesítményeitől és sikereitől mentesen. Így elkerüljük az új adósságterheket és nem hajszoljuk az érdemeket. Bennünk és körülöttünk mind a hanyatlás, mind a felemelkedés jeleire éberek leszünk. Minden elhervadó virág helyett új bimbó nyílik – a nagy világban, és kis világunkban. Mert a szeretet nagy sürgető ereje a hazavezető hosszú utunkon állandó megújítás, mindaddig, amíg minden, ami belevésődött az időbe, bele nem olvad az örökkévalóságba.

 

 

Csak a tűzmadár győzi le a gonoszt

 

Vallás és filozófia korunk társadalmában

 

Napjainkban a vallás egyre inkább háttérbe szorul. Ezzel szemben megállapíthatjuk, hogy a filozófia iránt fokozódó érdeklődés mutatkozik meg. Úgy tűnik, mintha most tőle várnánk üdvözülésünket, mivel Isten és a vallás átélése mind jobban háttérbe szorul. A filozófiát gyakran hozzák közvetlen kapcsolatba a spiritualitással, ezért nagy reményeket ébreszt az emberekben.

 

A múltban a vallás képezte az elsődleges fórumot létproblémáink megoldására és az életünk értelmére vonatkozó kérdések megválaszolására. A filozófiát leginkább csak intellektuális egyének érdekes időtöltésének tekintették. A felvilágosodás kora óta azonban a filozófia visszafoglalta helyét az életszemlélettel foglalkozó gondolatrendszerek színpadán.

Korunkban már kvantum-filozófiáról is beszélnek (lásd Pentagram 2011/6), mivel a modern kvantumfizika megkísérel hidat verni a fizika ás a metafizika között.

A 20. századot megelőző korok fizikája minden vallást és istenképet nélkülözött. Tisztán empirikus tudomány volt, melyen egy mechanikus és kauzális törvényszerűség uralkodott, amiből minden keletkezett és végbement. Ez a gondolkodásmód a filozófián is oly mértékben eluralkodott, hogy az azóta leginkább elemi életkérdésekkel és az azokra irányuló vallási befolyásokkal foglalkozik.

Néhány filozófus már nem is tartotta szükségszerűnek, hogy a világról alkotott gondolataiban még vallásos fogalmaknak és elképzeléseknek is helyet szorítson. Erre Nietzsche kijelentése – „Isten halott” – szolgáltatja az egyik legismertebb példát.

A filozófusok általában nagy szükségét érzik annak, hogy kifejezzék erkölcsi felfogásukat, és világosan meghatározzák, mit értenek etikán. Néhány filozófus azonban éppen az etika és a vallás területén kerül szorult helyzetbe, és fel kell ismernie, hogy a lét ezen aspektusai kivonják magukat a tudomány és a filozófia befolyásai alól. Az a mód, ahogyan a tudomány a világhoz és az emberiséghez közeledik, és ahogyan vizsgálja őket, valamint az a mód, ahogyan a vallási nézőpontokkal bánik, teljesen elkülönül egymástól. A filozófusok gondolataiban mégis az etika játssza a főszerepet. Az etika fogalmát valami jó, vagy jobb elérésére való törekvésként foglalhatjuk össze.

 

A filozófusok tehetetlensége és a gonosz

Ha egy filozófus kitart azon megállapítása mellett, hogy etika vallás nélkül is lehetséges, akkor egyszerűen feltehetjük neki a kérdést, hogy a háborút követő időszak humanizmusa miért nem hozott békét, hanem csupán felcserélte a háborús színtereket?

Egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy a vallás életben betöltött irányadó befolyásának kiesését az etika nem képes kielégítően kompenzálni.

A filozófia korlátait egyértelműen illusztráló másik fenomén a gonoszhoz való viszony. Úgy tűnik, mintha korunkban a gonosz számtalan formája gátlástalanul megnyilvánulhatna anélkül, hogy magára vonná a filozófusok ítéletét.

Susan Neiman, amerikai filozófus ezért teszi fel csodálkozva a kérdést, hogy a filozófiában miért hanyagolták el olyan sokáig a gonosz problematikáját. Kortárs filozófusok azzal válaszolják meg ezt a kérdést, hogy a gonosz a valláshoz tartozó fogalom, és Isten úgyis halott. A gonoszt nem tekintik többé olyan témának, melyről mély értelmű megállapításokat lehetne közölni.

Mégis úgy tűnik, hogy ha valaki valóban a világ mélyére akar hatolni, újra és újra a gonosz problematikájával konfrontálódik. „Miért történnek folyton olyan dolgok a világban, melyeknek nem szabadna megtörténniük?” Az ezzel a kérdéssel folytatott kitartó küzdelem pontosan arra utal, hogy a gonosz problematikájára nem létezik filozófiai megoldás.

Azonban a gonosz valóban kizárólag vallási problémát jelent? Nem rejlik-e minden ember lényének legmélyén? A természetember a jót kizárólag annak elválaszthatatlan társával, a gonosszal együtt ismeri.

Természetesen kijelenthetjük, hogy az uralkodó vallás úgymond abszolutizálta a gonoszt azzal, hogy szorosan összekapcsolta a bűn fogalmával.

Az egyházi dogmák, melyek gyakorlatilag az emberen kívülre helyezik a gonoszt, nem vezettek-e számtalan esetben egy megmerevedett és félelemmel eltöltött bűntudathoz? Ezzel azonban nem tudták legyőzni a gonoszt.

 

A gonosz oka

A gonosz okát és lényét illetően számos elmélet létezik.

Rudolf Steiner „A gonosz misztériuma” című értekezésében kifejti, hogy a gonosz az ősidőkben az élet fejlődésének szükségszerű előfeltételeként jött létre.

A szembeszegülések és ellenerők megteremtése révén az életnek erőteljesebben és jobban kellett volna fejlődnie. Ebből azonban később, nem szándékozott hatásként, kialakult a gonosz.

Ha az ember, életútja során, akadályokba és ellenállásokba ütközik, könnyen egy negatív viselkedésmód útjára tévedhet. Ezért a gonoszt a minden emberre jellemző önkifejezési és önfenntartási ösztön negatív pólusának is tekinthetjük.

Egy, a Gnózisról tartott előadás folyamán felmerült a kérdés, hogy gnosztikus nézőpontból szemlélve, honnan származik a gonosz? A válasz meglepően egyszerűnek hangzott: „A gonosz a tudatlanságból ered.”

A tudatlanság alatt természetesen nem az ismeretek hiányát értették, hanem a valódi emberi létet illető tudatosság teljes hiányát.

Önmagunk intenzív vizsgálata révén azonban lehetővé válik, hogy elhatoljunk a minden emberben benne rejlő gonosz valódi lényegéhez, és ezáltal az embereken és a világon uralkodó törvényszerűségeket illetően mélyebb belátásra tehessünk szert.

Az ember életét meghatározó legfontosabb befolyások közé sorolhatjuk az ő hatalomra, tekintélyre és birtokra való törekvését; azokat az elképzeléseket, melyek a legtöbb esetben öntúlbecsüléshez, s ezáltal önérvényesítéshez és önzéshez vezetnek.

A természeti törvények nem változnak a létért való küzdelem folyamán – az emberek által foganatosított valamennyi politikai vagy gazdasági változás ellenére – és nem kell prófétának lennünk ahhoz, hogy megjövendöljük, mi fog történni a kulturált önzés legmagasabb fokán.

Az emberek belső meghasonlását a tetőpontjához vezetik, ami a feszültségeket még kirobbanóbbá teszi – gondoljunk csak a Norvégiában lezajlott júliusi drámára, melyet egy rettenetes, de elkerülhetetlen következménynek tekinthetünk.

Legyőzhetjük-e a gonoszt ezzel a nézettel? Korunk emberének kiélezett individualitása valamennyiünket nagymértékű felelősségre és önállóságra kényszerít arra vonatkozóan, hogy mihez kezdünk az életünkkel. Ezért az önmegvalósítás a mai ember legfontosabb fejlődési feladata.

Aki mélységes vágyakozással készen áll arra, hogy egy belső tájékozódásra irányuljon, egy intenzív keresés kezdetén állhat.

A felismerésből, hogy léteznie kell egy másik valóságnak is, melyről lényünk legmélyén csak bizonytalan emlékeink vannak, eljutunk annak a belátásához, hogy világunk meghasonlottságát – és azzal együtt a gonoszt – valójában nem lehet legyőzni.

Tisztán és világosan látjuk, hogy életterületünk nem lehet az élet eredeti területe, és nem is válhat azzá soha. Nekünk magunknak kell alapvetően megváltoznunk – ez a dolog lényege. Életünk e döntő válaszútjánál egyértelművé válik számunkra minden filozófia és uralkodó vallás hiányossága, és megtörténhet, hogy életünkben – jelképes értelemben – megjelenik a tűzmadár, a főnix, egy új emberi létbe való felmenetel szimbóluma, amely a halhatatlan lélek újjászületése által valósul meg.

 

A tűzmadár ereje és az új életmód

A filozófia és azon felül a vallás a tűzmadár ereje által most igaz módon visszanyerheti hatalmát. Az igaz vallás egy magasztos, természet fölött álló élettel való kapcsolat létrehozásával bizonyítja magát. Az embert ez végül az isteni léttel való megújított kapcsolathoz vezeti, és az látni fogja – szimbolikus értelemben – természetben született testéből felszállni a tűzmadarat, a magasztos, szellemi embert.

A rózsakeresztesek transzfigurációnak nevezik az új emberré válás e folyamatát, mely az én-hez kötöttség abszolút legyőzéséhez, és a természeterők igájától való megszabaduláshoz vezet.

Minden világvallás tartalmazza a szellemmel kapcsolatban álló halhatatlan lélek ősi tanát. Az örök béke eredeti isteni világába csak egy újra megszületett lélek léphet be. A tökéletes önátadáson alapuló „belső forradalom” radikális folyamata pedig valóban új belátásokhoz, sőt új tudathoz vezet, melynek következtében lehetővé válik egy tudatosan átélt új életállapot elérése.

Úgy tűnik azonban, hogy az emberiség számára az jelenti a legnagyobb problémát, hogy habár megérti a vallások és a bölcsességtanok lényegét, mégis az esetek többségében képtelenek annak megfelelően cselekedni. Csak „hallgatja, de nem cselekszi az igét”, hogy Pál szavaival éljünk.

Az ismeret azonban kizárólag a cselekvés által válik bölcsességgé. Próbáljuk meg elképzelni ezt az új életmódot.

A hangsúly elsősorban arra helyeződik, hogy felelősséget vállaljunk mindenért, amit mindennapi életünkben teszünk, vagy nem teszünk meg. Ez a felelősségvállalás az embertársainkkal, az állatokkal, és a természettel való szeretetteljes kapcsolatba fog torkollni. Ezt az állapotot a felebaráti szeretet gyakorlásának is nevezhetnénk. Azonban egyedül ez nem elegendő. A folyamat előrehaladtával türelemmel és kitartással az önátadásra is törekedni kell.

Eközben lassan, de folyamatosan egy másik erőtér energiáit, azaz az isteni természetből származó tiszta életszubsztanciákat asszimilálhatunk. Az új életmód gyakorlati megvalósítása kizárólag ezeknek az erőknek a segítségével mehet végbe. Ekkor egy tiszta szereteterőből, „a szeresd felebarátodat, mint tenmagadat” és a „ne az én akaratom, hanem a Te akaratod legyen meg” erejéből élünk.

Fel fogjuk fedezni, hogy az élet, éppen azáltal, hogy az én nem áll többé a középpontban, meglepően egyszerűvé válik. Felebarátaink, a világ és az emberiség belátással való szolgálata ezzel magától értetődővé válik. Ez az új életmód lényege.

 

A csoportegység azonos gondolkodáshoz vezet

Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája – a világ egyik olyan fókuszpontja, ahol fényerő szabadul fel – nyomatékosan a csoportegységre helyezi a hangsúlyt, mely a közös törekvésben, irányulásban, a kölcsönös védelemben és az erőtér oly különleges légkörében érvényesül.

A csoportegység nem csak a spirituális transzformáció egész folyamatát támogatja, hanem egészen konkrétan a fizikai regeneráció egy folyamatát is.

Az ember fizikai tulajdonságai is megváltoznak annak az eleven kapcsolatnak a révén, amely a tisztuló tudat és a megtisztult szív, valamint a szellemi mátrix között áll fenn. Ez utóbbi nem más, mint a csoportban és a csoport körül létező, a transzformációt elősegítő teremtő erő. A tagok így kollektív fáradozásaik eredményeként valódi istentiszteletet élhetnek át: „megkaphatják és tovább ajándékozhatják a Fény erőit, melyek minden időben segítően, támogatóan, és ebben az értelemben megszabadítóan hatnak”. A csoportegység így végül csoport-barátsággá válik!

 

A főnix, a megszabadulás szimbóluma

A tűzmadár, az abszolút szabadság felé repülő madár, a Szellemerő tüzét jelképezi. A Szellem tüzét az igaz hitnek is tekinthetjük, a Szellem világával való meghitt, belső kapcsolatnak.

Ezáltal nagyon gyorsan legyőzhetjük jelenlegi kifinomult, meggyökeresedett hitfelfogásunkat, mellyel én-személyiségünk a világképét táplálta. Az új belátások, az új „dolgokról való ismeretek, melyet a szem még nem láthat” – ami a hit valódi jelentése – megszabadítanak bennünket régi világképünktől és annak tragikus téveszméjétől, hogy mulandó énünket valós lényünknek tekintsük. Mert pontosan ez a lényéről alkotott kép láncolja a relatív világhoz az embert.

 

Az új potenciál

A transzfiguráció folyamatának megértéséhez nagy jelentőségű annak a ténynek az ismerete, hogy több világ és valóság létezik. Ebben az összefüggésben beszélünk a „Statikáról”, az eredeti isteni rend abszolút világáról, és a „Dialektikáról”, a relatív világról, világunk életterületéről.

Ha az embernek sikerül saját valódi lényét újra megtalálnia, kezében tartja egy, az örök szellemi rend értelmében vett, valóban teremtő tudat megszerzésének kulcsát. Ehhez mintegy kvantum-ugrásra van szükség egy magasabb szintű tudati dimenzióba, mely eloldoz bennünket e világ relatív életvalóságától.

Ha az ember ésszerűen alkalmazza önmegszabadító teremtő képességeinek mérhetetlen potenciálját, a szó szoros értelmében „legyőzheti” a régi világot, és az eljövendő új ember az örök abszolút világ lakójává válik.

Relatív világunk pusztán egy híd, melyen átkelhetünk. Szolgál bennünket, hogy általa valódi lényünk tudatába kerüljünk, és felismerjük annak nemességét, de ezen a hídon nem kellene házat építenünk!

 

 

A lehetetlen szerelem drámája

 

Orfeusz és Eurydiké

 

Az Orfeuszról és Eurydikéről szóló, különbözőképpen értelmezhető elbeszélés, olyan komponistákat ihletett meg, mint Monteverdi, Gluck vagy Offenbach, hogy olyasvalamiről szerezzenek zenét, amit „A lehetetlen szerelem drámájának” nevezhetünk. Ez nem alaptalan: Nincs a művészetnek még egy olyan formája, amely az isteni szeretet szellemét (Orfeusz) jobban kifejezheti, mint a zene művészete. A szellemhez hasonlóan a zene is elragadtatással és felemelkedéssel teli, de egyidejűleg ideiglenes és megfoghatatlan is. A szellemhez hasonlatosan a zene sem ismer múltat és jövőt, csak a közvetlen jelenben él és hat. És a szellemi érintéshez hasonlóan a zene által is az isteni tűz szikrái pattanhatnak át.

Orfeusz mítosza így szól: Egy napon Apolló, Zeusz fia azt látta, hogy az emberek a földön bűnös és istentelen életet élnek, és különböző kicsapongásokban élik ki magukat. Látta, hogy bár az emberek Istenre, mint az életben elérhető legfőbb célra tekintettek, gyakorlati életük nem erről tanúskodott.

A fény, az örök fiatalság, a múzsák és a gyógyítás istene, Apolló, úgy döntött, hogy segít az emberiségnek. Szellemét kitöltötte egy neki szentelt papnőre, Kalliopéra. Kalliopé (a költészet és a színjátszás istennője) egy fiúnak adott életet, akit Orfeusznak nevezett el. Ennek a föníciai eredetű névnek a jelentése: „aki a fény által gyógyít” (aour = fény; rophae = gyógyulás). Tiszteletüket kifejezvén az emberek „jótevő megmentőjének” is nevezték, vagy „háromszor koronázottnak: az égben, a földön és az árnyékbirodalomban”.

Apolló fiatal éveiben egy héthúrú hárfát ajándékozott Orfeusznak, zenélni és énekelni pedig a nénjei, a múzsák tanították meg. E hárfa minden húrja a teremtés harmóniájának hetedét képviselte, és minden alkalommal, amikor Orfeusz megszólaltatta a hangját, fénye által az egész teremtés felragyogott. Amikor Orfeusz felnőtt, elhagyta anyját és nénjeit, a nyolc múzsát, hogy elhozza a Földre az isteni zenét.

A fény e fiának hangja és hárfajátéka olyan kristálytiszta volt, olyan fennkölt és mesterkéletlen, hogy – így mondja a mítosz – a harcosok letették fegyvereiket, a vadállatok elvarázsoltan a lába elé heveredtek, a fák pedig gyökereiket kihúzták a földből, hogy hozzá közeledhessenek, igen, még a sziklatömbök is megmozdultak az isteni dalnoknak.

 

ISTENI HATÁS

Ez a kép azt mutatja meg, hogy mi történik, ha a szokványos természetet megérinti az eredeti természetfeletti magasabb rezgéseinek tiszta energiája. Hogy az Orfeusz-mítoszt jobban megérthessük, induljunk ki a régi görögök emberképéből. Ezt az emberideált erősen áthatotta a régi misztériumi bölcsesség, amely az embert alapvetően kétszeres lénynek állítja be.

Az egyik oldalon a nyughatatlan természetember áll, állati, de magasztos hajlamokkal is telve, örökösen a nyugalmat, és az egyensúlyt keresve egy szüntelenül mozgásban lévő világban, melyben végül nyugalom és harmónia sohasem található. Az emberi életterületet teljes mértékben az ellentétek uralják: nappal-éjszaka, világosság-sötétség, szeretet-gyűlölet, élet-halál. A magát védő ember belekapaszkodik az egymással szemben álló pólusok egyikébe: egészséget akar, nem betegséget; bőséget akar, nem pedig szükséget; életet akar, nem halált; és szeretetet akar, nem gyűlöletet. De a két pólus, a dialektika törvénye könyörtelen, az életben minden az ellenkezőjébe csap át: semmi sem állandó!

Másrészt lakik az emberben egy isteni mag, amely kibontakozhat – amilyen mértékben a természetember ezt engedi.

Ez az isteni mag, ha megnyitjuk magunkat neki, egyrészt bepillantást ad a földi létezés tragikumába, másrészt egy vággyal ajándékoz meg, hatalmas honvággyal egy másik élet után, amely szabad, tiszta és magasztos. A misztériumiskolák egykor és ma is vesznek fel embereket, akikben az isteni tudat egy kétszeres folyamatban ébred fel: az elválasztáson, az én-összetörésen keresztül az ember megtanulja magát belsőleg elhatárolni az állati természettől. Mindenekelőtt azt is megtanulja, hogyan tud ebből az isteni magból egy új lélekkel való áthatottság nőni, amely lelkesültség a kezdetektől a szellemhez kötődik, és az végül teljesen eltölti majd.

Orfeusz mítosza megismerteti velünk azt, ahogyan időről-időre az eredeti isteni életterületről, a felettes természetből impulzusok áradnak ki, amelyek megpróbálnak életre kelteni mindent, ami az emberben szellemi – bár még nyugvó állapotban van. Bár ez a szellemmag mélyen a szívben nyugszik, melyet teljesen belepett a természetes, alacsonyrendű élet, mégis pislákol benne még valami élet, amely megrezdül és reagál Orfeusz hívására. Orfeusz zenéje képessé teszi még azokat az embereket is, akik kapaszkodnak bizonytalan földi birtokaikba, hogy a tudat villámlásszerűen felismerhesse egy teljesen más élet lehetőségét, amely félelemtől, gondtól és aggodalomtól, valamint e múlandó világ értelmetlen gyötrelmeitől mentes.

 

BELSŐ NYUGALOM

Orfeusz zenéje úgymond felvonja az embereket a mindennapok életének szintje fölé, kiemeli a létért folyó örökös küzdelemből. Más szavakkal: Az ember leteszi a fegyvereket, amelyek az ebben a világban való túléléshez szükségesek, ahol „az erősebb joga” és a „felfalni vagy felfalatni” törvénye uralkodik. Az ösztönök (a vadállatok) és szenvedélyek nem játszanak már uralkodó szerepet. Az agy-gerincvelőrendszerben (az ember rendszerének életfájában) az idegfeszültség az égi zene rezgési tere által nyugalomba kerül, és az én-ember megkeményedett, megkristályosodott kifejezési formái (a sziklatömbök) megmozdulnak, könnyebbekké és kevésbé hátráltatóakká válnak.

Orfeusz zenéje minden esetre csakis az emberben lévő isteni magra irányul. Az olyan ember számára, aki nem ismeri a magasabb iránti vágyakozást, aki megelégszik azzal, hogy alapszükségleteit és vágyait kielégítse, ezek a hangrezgések nem hallhatók és nem felfoghatók. Az ember, akit belülről megérintett az isteni hívás, első reakcióként Orfeusz zenéjét mégis magához akarja kötni, és az alacsonyrendű természetet is ebben akarja részesíteni.

Vizsgáljuk meg még egyszer a mítoszt a másik oldalról, Eurydiké nimfa szemszögéből. Eurydiké az emberi lélek, amely nyíltsága által Orfeusz hívására reagál, igen, reagálnia kell, de még nincs elég tudása a sajátos követelményekről, amelyek elé őt a zene állítja. Eurydiké első reakciója az, hogy azt az örömöt, melyet az isteni érintés által tapasztalt belső lényében, megpróbálja megtartani, és környezetébe kisugározni. Látszólag sikerül is neki ezt a békét, ezt a harmóniát és ezt az életörömöt magához kötni és maga körül árasztani.

A mítosz ezt „Orfeusz és Eurydiké lehetetlen nászaként” mutatja be. Lehetetlen, mert az isteni és a földi világ két olyan életterület, amelyek egymástól alapvetően különböznek, amelyek egymással egyesíthetetlenek. Ezért szól úgy az elbeszélés, hogy Orfeusz és Eurydiké esküvője rossz előjelek, baljós ómen alatt köttetett: Mivel a menyegzői terem megvilágítására szolgáló fáklyák nedvesek voltak, nem kaptak lángra, és a kínzó füst elvakította Hymét, a menyegzők istenét, miközben a házasság áldását mondta.

Valóban pont abban a pillanatban, amikor Eurydiké azt hitte, hogy Orfeusz zenéjének segítségével a dialektikus természet kerekének átfordulását nyugvópontra juttathatja, úgy, hogy a szerencse, harmónia és béke nem változhat át szerencsétlenséggé, a harmónia hiányává és vitává, kegyetlenül kitaszították őt látszatparadicsomából. Amikor a boldogságtól ittasan egy erdei tisztáson Orfeusz zenéjére táncolt, mit sem sejtve egy kígyóra lépett, amely megmarta a sarkán, ő pedig azonnal holtan zuhant a földre.

Orfeusz fájdalma mérhetetlen volt, nem is annyira azért, mert a halál elragadta tőle Eurydikét, hanem, mert Eurydike lelkében az isteni elem még nem fejlődhetett ki eléggé, mert még nem búcsúzott el végleg az ellentétek világától. Földre irányuló tudatától elvakítva, még nem volt rá képes, hogy áttörve a misztériumok fátylán, rálépjen a felfelé vezető ösvényre.

Orfeusz szerelme mégis összekötődött Eurydiké lelkének érinthetetlen szellemi középpontjával, amiért Orfeusz megkereste őt Hádészben, az alvilág árnyainak birodalmában.

A görögök számára nyilvánvaló volt, hogy a halál nem jelenti a földi élet végét. Tudták, hogy a lélek, vagyis az élet alatt felépített ösztönök, szenvedélyek és gondolati minták komplexuma, az anyagköpeny levetésekor egy bizonyos ideig egy, a földi érzékszervek számára láthatatlan, éteri jellegű életterületen továbbél. Mégis ez a túlvilági, halál utáni élet nem több, mint az elmúlt élet reflexe. Nem ismeri a fejlődés új lehetőségeit, és végül teljesen kialszik. Ezért a görög mitológiában a földhözkötött lelkek Hádészban egy megtört, vértelen, és egyre inkább árnyszerű létet szenvednek el.

A rózsakeresztesek is egy olyan világról beszélnek, amely a látható evilágból, és a láthatatlan túlvilágból áll. Ez utóbbi azonban éppolyan véges, mint a látható (Hádész jelentése: „Aki nem lát”). E kettő között addig forog élet és halál soha meg nem álló kereke, míg az emberek magasabb nézetei annyira megerősödnek ahhoz, hogy beléphessenek Apolló életterületeire, a Nap világába – az emberiség valódi lakóhelyére.

Ezeken az újra bekövetkező inkarnációkon keresztül az emberi rendszer, a mikrokozmosz mégis megkapja a lehetőséget, hogy megszerezze azokat az élettapasztalatokat, melyek őt valódi rendeltetése felé vezetik: afelé, hogy a benne rejlő istengyermeket megszabadítsa a születés és halál kerekétől, és a mikrokozmoszt hazavigye az eredeti életterületre.

Az egyetemes tanokban, ahogyan az orfeuszi misztériumokban is, a jelöltnek a megszabadulás útján két halált kell halnia: Az első halál a normális, általunk ismert halálra vonatkozik, az anyagburok levételére a kor, betegség vagy erőszak következtében. Ezt a halált gyakran „jelentéktelen halálnak” is nevezik, mert az ember nem oldódik el általa a dialektikus életkeréktől. Amíg az ember nem búcsúzik el radikálisan alantas természetétől, a születéstől a halálig és a haláltól egy újabb születésig tartó ciklust újra le fogja futni.

A második halál, a szerkezeti halál, az eloldozásra vonatkozik, a felbontására annak, ami őt újra és újra a születés felé sürgeti. Ezen a vágyak, ösztönök, hajlamok és vonzódások azon együttes komplexumát érthetjük, amely az embert mindig ráveszi az újraismétlésre: ez a megnyugvás és a kielégülés. Mégis ily módon a szomjúság sosem lesz kioltva. A megszabadulás útján haladó minden jelölt arra törekszik, hogy ennek az egész komplexumnak véget vetve alászálljon. A második halál a halhatatlan lelkek világában való újjászületéshez vezet.

E részletes ismertetés alapján jobban megérthetjük Orfeusz mítoszát. Orfeusz szerelmének nincs más célja, mint Eurydikét a második halál kapujához vezetni. Ez azt jelenti, hogy Eurydikének, ha valóban Orfeusz menyasszonyává akar válni, meg kell szabadítania magát a vágytermészettől. Egy következő cikkben azt szeretnénk megvizsgálni, hogyan közelíti meg Orfeusz – a Szerzet működése – ezt a munkát.

 

 

Az orfikus misztériumok és a szirének

 

Plútó Hádészében – az ó-görögök e hatalmas elképzelésében, melyben olyan jól felismerhetjük a mai emberiség nagy része értelmetlen „életjátékának” képeit – olyan archetipikus jelképek találhatók, melyek megmutatták a lelkeknek, hogy miként tartja őket fogva saját vágylényük.

 

Vegyük például a csillapíthatatlan földi vágyainak sziklájához odakötözött Tantaluszt. Amikor Tantalusz a lábainál áramló vízzel kívánta oltani a szomját, a víz visszavonult. Amikor pedig éhesen nyúlt a feje felett függő szőlőfürt után, a vesszők visszahajoltak.

Hádészban elrettentő példaként látható volt még Sziszifusz, a földi természet művelésének megszállottja. Legalábbis így is értelmezhetjük e szegény ember fáradozásait, aki egy hegyoldalon kísérelt meg felgörgetni egy sziklát. Ténylegesen megpróbálta az alantas természetet, az anyagot, a formavilágot – a gravitáció törvényével szemben – egy magasabb sík törvényeinek a szintjére emelni.

Azonban mindannyiszor, amikor már majdnem elérte a célját, kicsúszott kezeiből a szikla, és visszagurult. Sziszifuszra az örök ismétlődés törvénye érvényes, és minduntalan újra kell kezdenie. Ugyanezt a képet ismerhetjük fel a Danaidáknál, akik egy átlyukasztott hordót próbálnak meg feltölteni vízzel…

Mindezek a képek az abszurd igazsággal szembesítik a lelket: A vágytermészet szomjának eloltása és az ember önérvényesítési ösztönének kielégítése semmiképpen sem vezethetnek maradandó beteljesedéshez, hiába minden fáradozás. A rendelkezésre álló energia elszáll, a szomjúság pedig megmarad.

A mítosz azzal folytatja, hogyan kezdett Orfeusz Eurydiké keresésébe az alvilágban. Mindent átható zenéje felkeltette Tantalusz, Sziszifusz és a Danaidák figyelmét, melynek hatására rögvest elfeledték szenvedéseiket. Ez a csodás jelképes nyelv ráébreszt, hogyan szabadítja meg a megérintett embert az Isteni szeretet szinte egyetlen rántással láncaitól, melyek a vágytermészethez kötik őt. Egészen más élettávlatokba enged neki betekintést. De figyelem: Orfeusz zenéje csak hív, nem kényszerít. A Szellemre éhező lélek a szabadságba vezető ösvényt minden esetben önként kezdi meg.

A lélek maga tanulja meg Orfeusz szeretetének erejében megtagadni vágylényének szomját. De eközben semmit sem erőltethet. Ezért is engedte meg Perszefoné, az alvilág istennője Orfeusznak, hogy keresse Eurydikét, és hogy előtte haladjon a felvezető ösvényen.

De nem nézhetett vissza, vajon ő követi-e. Másképpen szólva: Az Isteni Szellem a lelket csak személytelen szeretettel ölelheti és tarthatja.

Mikor Orfeusz Hádész intenzív sötétségének nyomasztó csendjében rábukkan Eurydikére, az követni kezdi őt mély szakadékok felett vezető, emelkedő spirálmenetben, alig járható ösvényeken. A lélek, miközben a Szellemmel való egységet keresi, erősen megéli az Istentől való elhagyatottság magányát. Ebben a magányban legyőzi a természet-ego félelmeit és a feneketlen mélységbe zuhanás rémét egyaránt. A lélek közben megtanul vakon bízni a szellemi vezetőben, akinek jelenlétét igenis érzi, akit azonban egyelőre még nem pillanthat meg.

Eurydikének sikerül járnia a beavatási utat – egészen addig a pontig, ahol Hádészban, egy hasadékon át megpillantja a felettes természet ragyogó világosságát. Ez azt jelenti, hogy addig a pontig, ahol áttör egy új tudat, amely most bevilágítja ösvényét.

Ezután a mítosz sokak számára szinte felfoghatatlan fordulatot vesz: Orfeusz, aki eddig sohasem hallott egyetlen zörejt sem maga mögött, megfordul, hogy megnézze, Eurydiké követte-e. Ám ebben a pillanatban látja, amint szerelme, Eurydiké árnyéka a felé nyújtott kezével szertefoszlik, és visszasüllyed a sötétségbe.

Az elbeszélésben, a görög misztériumvilág drámai paradoxonjában ez a fordulat mégis a lélek végső megszabadulására utal. Az első halálban, a kígyómarásban, Eurydiké elvesztette anyagi megnyilvánulási formáját. Mivel feltétel nélkül megbízott Orfeuszban, Hádész sötétségéből lépésről lépésre kivezették a világosságba. Eközben a vágylény markából egyre inkább kiszabadult. Mivel azonban lelke, a világosság közvetlen közeledtére nem volt eléggé erős, az alvilág ismét felvette soraiba. A mélyben aztán minden burka feloldódott.

Abban a pillanatban, amikor a felettes természet világossága közvetlen kapcsolatba lépett vele, a földi szemek ezt egy régi test elmúlásának látják. A teljes régi vágytermészet eltűnik, feloszlik Hádész ködében. Az orfikus misztériumokban részesülő Eurydiké látó szeme előtt megtapasztalja a második halált, amely lehetővé teszi a valódi menyegzőt közte, a megszabadult lélek és Orfeusz, az örök Szellem között. A mítosz egyes változataiban az is megtalálható, hogy Orfeusz és Eurydiké az istenek világában örökké tartó két-egységben egyesültek és, hogy a Lant csillagkép ennek maradandó jelképe az emberiség számára.

A mítosz általános értelmezése szerint Orfeusz örökre elveszítette Eurydikét. És ezért magányosan és vigasztalanul bolyongott Trákia sűrű erdeiben. Ennek a változatnak is megvan a jelentése. A lélek, akit megérintett Orfeusz zenéje, de nem kel e csodás hangrezgések eredetének nyomára, aki nem felel a meghívásra, hogy egyesüljön a Szellem világával, és nem mássza meg az Orfeusz által leeresztett hanglétrát, az nagy fájdalmat okoz Orfeusznak.

Ám ez a fájdalom a misztikus, régmúlt időkben sok értetlenségbe ütközött. A mítosz ezért azt beszéli el, hogy Orfeusz ettől kezdve kizárólag fájdalmas énekeket dalolt válasz nélkül maradt szerelméről, és vonakodott előadni azt a világossággal teli tánczenét, amelyhez úgy hozzászoktak. A Bacchantinák (a természeterők, akik arra törekszenek, hogy az embert a földi boldogságérzetbe merítsék) erre méregbe gurultak és darabokra szaggatták.

Féltékeny ámokfutásukban a lantot és Orfeusz fejét is a vízbe dobták, és abban reménykedtek, hogy így feledésbe merül Orfeusznak még az emléke is. Milyen közel áll ez a hagyomány Ozirisz és Széth egyiptomi mítoszához! Széth féltékenységből megölte királyát és testvérét, majd a Nílusba vetette annak testrészeit.

A mítosz tovább beszéli a lant történetét: papok halászták ki a vízből, és az Apolló templomban őrizték – a világosság újabb hírnökeire várva, akik ezzel újra isteni hanghullámokat öntenének ki a diszharmóniában élő emberiségre. Azonban Orfeusz szellemi öröksége a papoknál nem volt biztonságban. Amikor is Neantusz a lant mágikus erejével a saját céljaira kívánt visszaélni, rá tudta beszélni az egyik papot a lant átadására. A templomban egy másolatot állítottak ki, hogy a rablást senki ne vehesse észre.

Neantusz egy félreeső helyen a mágikus hangszert megpróbálta dalra fakasztani. De gyakorlatlan kezei csupán hamis akkordokat csaltak elő belőle. Közvetlenül ezután veszett kutyák hada jelent meg, akik az öntelt Neantuszra támadtak és felfalták.

Orfeusz szellemi öröksége szentségtelen kezek számára minden esetben érinthetetlen, ezt bizonyítja Orfeusz fejének története is. Miután ugyanis a vízbe dobták, nem merült el, hanem a hullámok hátán ringatózva szakadatlanul az örök igazság himnuszait énekelte.

Rengeteg mitikus elbeszélésben a „víz” fogalma a makrokozmoszt, kozmoszt és mikrokozmoszt átható és elárasztó láthatatlan erőáramokra vonatkozik, melyek a teret és az időt különleges módon egységgé kovácsolják. Ha mármost kihámozzuk, hogy Orfeusz feje (az egyetemes, örök igazság jelképe) jelen van ebben az élő vízben, akkor ez alatt azt értik, hogy a szellemi ismeret mindig és mindenütt, tehát itt és most is, zavartalanul jelen van. Akik a valódi ismeretre szomjaznak, a számukra lényegeset kimeríthetik ebből a forrásból.

Szeretnénk végül Orfeusz hagyományának egy további említésre méltó nézetéről szólni. A görög mitológiában két különböző énekstílusról beszélnek, amelyek homlokegyenest szemben állnak egymással.

Az egyik oldalon Orfeusz található, akinek éneke felébresztheti az isteni magot az emberben. A másik oldalon pedig ott vannak a szirének, akik visszatartják az embereket a magasabb dolgok keresésétől, és varázslatos énekükkel tévutakra csábítják őket.

A szirének kezdetben magasan fejlett természetlények voltak, akik szárnyaikkal a művészetek legmagasabb csúcsaira tudtak emelkedni. Azokra a csúcsokra, amelyek a halandók világában még elérhetők, azonban már az isteni világ határaiba ütköznek. Mivel azonban ők nem az isteni fajból származtak, ezért a szirének nem léphettek az isteni világba.

Az énekművészetben azonban olyan ügyesnek bizonyultak, zenei tehetségük annyira kifinomult volt, hogy adott pillanatban azt hitték, hogy versenyre kelhetnek a múzsákkal. Önteltségükért megbüntették őket. Olyan lényekké változtatták őket, akik félig asszonyok, félig pedig madarak. Éles, vas tollakba öltöztették őket, és le kellett mondaniuk a szárnyaikról.

Sok mítoszban láthatjuk, amint a szírének szinte isteni és így nagyon is alattomos énekükkel tengerészeket (a misztériumok nyelvén: azokat, akik Odüsszeuszhoz hasonlóan hazafelé, valódi rendeltetésük felé törekszenek) veszélyes örvényekhez vagy sziklás partokhoz csalnak, ahol aztán hajóik szétforgácsolódnak.

Ismert a történet, melyben Odüsszeusz úgy tud ellenállni a szirének kísértéseinek, hogy evezősei fülét viasszal tömeti be, önmagát pedig az árbochoz kötteti. Az argonautáknak is el kellett hajózniuk az aranygyapjú keresése közben a szirének előtt. Amikor azok ismét hallatták hívogató éneküket, az argonauták egyike képtelen volt ellenállni a magával ragadó hangoknak, kiugrott a hajóból és megfulladt. Az Argo fedélzetén ott volt azonban Orfeusz is. Gyorsan lantja után nyúlt, és annak dallamaival áttörte a szirének varázslatát, így a legénység többi tagja megmenekült.

A mítoszoknak ebben a modern tudatunk számára talán nehezen hozzáférhető nyelvezetében mégis tisztán hallható egy üzenet. Akit belsőleg megérintenek Orfeusz lantjának hangrezgései, azt választás elé állítják: Vagy együtt rezeg az isteni zenével, hogy így végül új életterületre mehessen be – vagy a csábító szirénekre hallgat. Ezzel pedig újra meg újra hajótörést szenved egy alapjaiban megtört létvalóság szikláin.

 

Terapeuták

 

A régi görögök sok misztériumiskolát ismertek (a „misztérium” szó a „mustes” = „beavatott” szóból származik; „mus” = „zárt szemek és csukott száj”), melyekből az eleuziszi kis misztériumok, és a nagy misztériumok vagy dioníziák voltak a legismertebbek. Orfeuszt a nagy misztériumok alapítójának tekintették, melyek régi időkre nyúlnak vissza. Némelyeket 12 000 évvel ezelőttre datálnak, azokba az időkbe, amikor az atlantiszi kultúra maradványai a Kaukázuson át Trákiába jutottak.

Orfeusz követői „Terapeutáknak” nevezték magukat, mert – miként tanítójuk – gyógyítókká kívántak válni. „Therapeutai” a görögben „gondozót – szolgálót – tisztelőt” jelent:

• „gondozza” a tudatlanságban tévelygő és szenvedő embereket;
• „szolgálja” az új életre keltett lelket;
• „tiszteli” minden dolgok teremtőjét.

A történelmi időkben, Kr.e. 2000-től, több mint ezer évig egy tisztán orfikus beavatási mozgalomnak kellett léteznie az illegalitásban. Ugyanis a Kr.e. 6. században ismét előtérbe lépett a forrás. Delfiben a templom Apollónak, Orfeusz apjának volt szentelve. A múlt század végén olaszországi és krétai sírokban számos orfikus himnuszra bukkantak. Ezek arany táblákba vannak gravírozva, és utasításokat tartalmaznak a halál utánra (vagy a beavatásra), tehát azok számára, akik az „Orfeusz létra” fokait meg kívánják mászni, és tisztulásban, odaadásban és szolgálatkészségben élik életüket. Az egyik ilyen himnuszban így szól az emberi lélek:

 

A Föld és a csillagos ég gyermeke vagyok;

de nemzetségem (csakis) a mennyekből való.

 

 

Ragnarök – A régi világ bukása

 

A legkülönfélébb kultúrkorszakok számtalan mítosza maradt ránk. Ezek a korai emberiség elképzeléseiről szólnak: a világ keletkezéséről, a természeterők és istenek tevékenységéről, és a halál utáni sorsról.

Az emberré-válásnál alapvető – az Edda szerint – Lokinak, a félistennek a fellépése. Minden világok teremtésének a kezdetén ő az, aki Bifröst hídját, melyet hajdanán Heimdall épített, ellátja különböző színekkel és szivárvánnyá varázsolja. Ezután kész a világ és megjelenhet benne az ember (a Völuspa 17-18. verse).

 

Így Lokit a megkülönböztetést és különválasztást lehetővé tevő erőnek tekinthetjük. A görög Prométheusz közeli rokonaként ő is segített az ember teremtésében. Ahogyan pedig Prométheusz is, ő ajándékozta az embereknek a logikus-elvont gondolkodás képességét, melynek segítségével az ember egyszer az istenekkel válhat egyelővé. Loki megfelel Lucifernek is: nélkülözhetetlen az ember továbbfejlődésében, azonban nem ingyen. Három különböző mitológia, az északi, a görög és a keresztény, többé-kevésbé hasonlóan írja le az impulzus jellegét, melyet az ésszerű gondolkodás tüze lobbant lángra az emberben. Ahogyan Lucifer, úgy Loki is egyszerre képviseli a jó és gonosz első fellángolását. Mert az ember, amióta csak gondolkodni képes, kénytelen viselni tetteinek a következményeit. Azóta egyre inkább csak a külsőségek, jobban mondva, a tetteinek a belső és külső következményei azok, amelyek meghatározzák tudatát. A bölcsesség és isteni értelem, melyeket egészen eddig belsőleg észlelt az ember, és azok szerint cselekedett, egyre inkább eltávolodnak tőle, egészen addig a pontig, amíg „az istenek” – a szellemi energiák, akik eddig vezették – láthatatlanná válnak számára.

Ódin és az övéi – az ember valódi lénye – elsötétednek. Így az embernek meg kell tanulnia, saját belátásai szerint cselekedni – amely rendkívül gyenge alapokat jelent, ha még nincsen jelen a belátás! Kezdetben a természeterők hatnak benne tovább: értelem nélkül, bölcsesség és szeretet híján. Egyszer a megtévesztés, a hazugság és az önzés határozzák meg a tetteit – amelyek mind az önfenntartásból és az önzésből erednek -, a másik pillanatban pedig a kegyelem impulzusai vagy a tulajdon védelme. A lélek ismételten belevész a külsőségek nyugtalanságának zavarába, amely csordultig telt látszattal és csalással. Az érzés egoistává válik, a gondolkodás ész-szerintivé, az akarás pedig ösztönszerűvé.

 

Baldur

Ezzel szemben áll Baldur Isten, Ódin egyik fia. Ők messzemenőkig a háttérben maradtak. Ő Ódin, a magasztos szellemi lény egyik utolsó nézete, egy világos, fényes világ jelképe, melyből az ember valaha eredt. Baldurt az emberben világosság-elemnek, az isteni szeretet képességének és egyetemes szemléletnek tekinthetjük.

Különleges képesség kapcsolódott hozzá: amíg él, folyamatosan az egykori életteréből, a palotából, világosságot és tavaszerőket bocsát ki a Földre, az emberek pedig igazat szólnak és bölcsekké válnak. A beszédkészség jelképe volt, jóakaratú igazságossága pedig gondoskodott arról, hogy senki se emlékezzen az egyszer volt sötét napokra.

De, ahogyan a mítosz folytatja, egy álomban megjövendölik, hogy valaki meggyilkolja Baldurt. Baldur halála egyben beharangozza az arany világrend bukását is, melyben istenek és emberek egy napbirodalmon osztoznak. Az istenek ezt szerették volna elkerülni. Elhatározták hát, hogy úgy az anyagi, mint az anyagtalan világ minden lényét megesketik, hogy Baldur általuk semmi gonoszat ne szenvedjen. Még az istenek legádázabb ellenségei, az óriások is készek voltak erre az ígéretre. Mindannyian fenn akarták tartani a világosságot és a régi, harmonikus világrendet.

Így ünnepi harci-játékok kezdődtek, melyeken az istenek örömmel telve mutatták meg, hogy Baldur mostantól sérthetetlen. Még Thor kalapácsa és Ódin lándzsája sem tehettek vele semmit. De a ravasz Loki idős nővé változott, és megkérdezte Frigg istennőt, hogy létezik-e valami, ami nem esküdött fel Baldurra. Frigg azt válaszolta, hogy a fagyöngyhajtás Walhallától nyugatra még túl fiatal volt, hogy megkérdezzék. Mire Loki levágta ezt az ágat és átnyújtotta a vak Hödur istennek az Ásék egy újabb harcjátéka közben. Felszólította, hogy lőjön az ággal Baldur felé. Hödur ezt először nem akarta megtenni, mert nem látta Baldurt, de Loki megadta neki az irányt és kezeit is vezette, mire a fagyöngy-nyíltól sebzetten, Baldur holtan rogyott a földre.

 

Hel

A istenek és a világ minden lényének gyásza mérhetetlen volt, de Balduron már semmi sem segített. Hel elé, az alvilág fejedelemnője elé került. Az Istenek egy küldöttének Helhez kellett lovagolnia és megváltania Baldurt az alvilágtól. Hel azonban feltételt szabott, hogy gyászuk bizonyítékául minden lény sírjon érte. Így is lett. Csak Thöck, egy öreg óriásnő nem gyászolta Baldurt – éppen ellenkezőleg. Thöck nevében testesíti meg az alattomosságot (németül „Tücke” – a ford. megj.), hamisságot és gonoszságot. Szívének megkeményedése miatt Baldur világosságában semmi hasznot sem fedezett fel, sőt inkább céljaira (előrehaladó anyagosodás) leselkedő fenyegetésnek látta. Így Baldurnak Hel birodalmában kellett maradnia.

Amíg a kozmikus tudat a szellemi világgal összhangban hatott, Baldur világosságereje mindenütt jelenlévő volt. De minden fejlődésnek ára van. Hogy a külső világot teljességében észlelhesse és így öntudatra ébredjen, az embernek el kellett engednie az istenekkel való közvetlen kapcsolatot. Ez úgy történt, hogy teljesen és tökéletesen arra összpontosított, ami az anyagi térben történt. Így Baldur fényes, szikrázó energiái, fejlődésük során egyre gyengébbek lettek és halála – a misztériumok szokásos, jelképes értelmezése szerint – megpecsételte a tudat alatt ható világossághatások régen bejelentett végét. A szellemelv teljesen elsüllyedt, és minden, ami anyagi és külsőség, a helyére lépett. A régi világrend összetöretett. A fényes, de egyben álomszerű asztrális szférák észlelése megszűnt, és mostantól minden érzék a hihetetlenül lebilincselő földi fejlődés területére irányult. Szó szerint lebilincselő, ugyanis e pillanattól fogva az ember maga vált felelőssé mindenért, ami vele történik. A hősök pedig ebben a fejlődésben elsőként ragadták magukhoz a kezdeményezést, ahogyan az Edda történetei mesélik.

Az anyag világa és annak alakítása váltak az ember új kihívásává. Új rendet alkotott magának, az én és a nem-én látszólag végtelenségig folytatódó polarizálódásával. Ez olyan folyamat, amely a cselekedetek szabadságával kezdődik, és végül minden ember tökéletes szabadságához vezet. Ám így az új szabadsággal egyetemben a szolgaiság is kialakult, amely mind a mai napig meghatározza és korlátozza létünket – és az egykori szabadság az ok és okozat szinte feloldhatatlan láncához való kötöttséggé vált. Egészen addig, míg a Szellem, a szellemi látás megvilágosító erői újfent előtörnek, ám ezúttal tudatosan!

A látenssé vált világosságerő egészen addig marad rejtve bennünk, míg a reá való emlékezetünk fel nem ébred, és a tudatosság világossága nem gyullad fel. Akkor útra kelhetünk, hogy Baldurt felkeltsük és megváltsuk elsüllyedt állapotából – mert az egész teremtés gyászolja őt, és az ember tapasztalatból megérti, hogy a világosság nélkül tényszerűen nem lehet olyan élet, amely méltó a nevére. Ezzel Baldur egy olyan belső lélekalak, akit az isteni nézet tökéletesen eltölthet, és amely mindent áthathat.

Baldur halála után az istenek üldözőbe vették majd elfogták Lokit. Egy sziklához kötötték, egy kígyó pedig szakadatlanul mérget fecskendezett a testébe. Milyen mélyrehatóan jeleníti meg e jelképes beszéd a valóságot, nemde! Ugyanis nem büntetésről van szó, hanem arról a jelképről, hogy az emberben az értelmet ettől kezdve az anyaghoz kötözték. A dialektika szelleme, a metszett nyelvű kígyó mérge szakadatlanul befolyásolja a tudatot. A gondolkodás közvetlen összeköttetése az intuícióval megszakadt. Az ember alvó istenné lett. az istenek hanyatlása ezzel az eseménnyel megkezdődött. Ragnarök, a világ megváltozása elindult.

 

A 31. és 32. szakasz így szól:

„Láttam Baldurnak,

véres istennek,

Ódin vérének,

kimért sorsát:

Földeknek fölébe

növekedve állt

finom és gyönyörű szép,

fagyöngy.

 

Ennek hajtása,

volt bármi zsenge,

veszélyes nyíl lett,

Hödur röpítette…”

 

A fagyöngy valójában egy gyógynövény, melyet a világosság és az örök élet jelképének tartanak. Egyúttal azonban az anyag varázserejét is szimbolizálja. Ha Loki ezt a varázserőt beveti, hogy Baldurt, a világosságot, kiiktassa, akkor valójában az ellenkezőjét okozza: lehetővé teszi, hogy ismét újjászülessen! Mert azáltal, hogy az ember önhatalmú célokat követ, az emberben lévő Istenerőnek meg kell „halnia”. A Germánok a fagyöngyöt „Guidhel” néven is ismerték. Az angol „guide to hell” (útmutató a pokolba) visszacseng ebben.

Hel, az alvilág istennője, Baldurt arany csillogásban várja. Asztalok és padok díszben és aranytól pompáznak. Az emberben uralkodó sötétség közepette megőriztek egy sugárzó helyet. A Rózsakeresztesek a szív mélyén szunnyadó szellemszikráról beszélnek.

A Loki-hatás „kieszközölte, hogy Hödur természete legyőzte Baldur természetét. Ezt azzal fejezik ki, hogy Loki szerzi be a fagyöngyöt, mellyel a vak Hödur megöli a látó Baldurt.” (Rudolf Steiner: Egyes néplelkek küldetése)

Az értelem, amely csak az „igent” és a „nemet” ismeri, „vak” Baldur világosságból, életből és tavaszerőből álló légkörére. Az ember növekvő tudatában tükröződtek az istenek. Az önállósult tudat vaksághoz vezetett, hogy az Ént megtapasztalhassa, és egyben az öntudat magányossága is érzékelhetővé és tapasztalhatóvá váljon.

A tükör homályossá vált az eredeti számára, és már csak a dolgok külsejét mutatta. Az istenekkel való együttműködés a régi módon lehetetlenné vált. Hogy az ember istenné váljon, az isteneknek vissza kellett vonulniuk – kezdetét vette a nagy várakozás: vajon elkezd-e az ember végül ismét az isteni világosságerők után kutatni?

 

 

 

2012/2. szám

 

 

A hajnalpír és a Nap-tűz

 

Hogyan kapja meg az ember a világosságot

 

Amikor egy ember életében a Gnózis már egyre nagyobb jelentőséghez jut, és segítségével ez az ember egy másik valóságot érzékel – amely alapvetően eltér az általa addig ismert valóságtól – akkor nyilvánvalóvá lesz számára, hogy a „világosság” fogalmát is a másik, új valóság fényében kell látnia. Mert – noha itt a Gnózis és egy ember, a Gnózis és a kozmosz találkozásáról beszélhetünk – pontosan ez a találkozás, ennek a két, egymástól alapvetően eltérő világosság-állapotnak az összeütközése okozza, hogy bennünk, emberekben megszületik a belátás.

Így beszélhetünk egy olyan fényről, melynek ismerjük a sebességét, amely számunkra bizonyos spektrumig látható – és beszélhetünk egy másik, megmérhetetlen fényről, a világosságról, amelyről János tanúskodik evangéliumában, noha ő maga nem ez a világosság. A fény, amely az emberi életet lehetővé teszi, a minket körülölelő, melegítő és megvilágosító fény kétségkívül a teremtés legfinomabb és legmagasabb nézete. És mégis – noha azonos elv szerint hatnak, ugyanabból a forrásból áradnak és mindkettőt egy test tükrözi – ez a kétfajta fény mégsem azonos. János maga nem a világosság, és mégis: beszél a világosságról, hordozza ezt a világosságot. János az az ember, aki megtalálta a Gnózist, tudomást szerzett a világosságról a saját szívében.

A mérhetetlen fény, vagy „A” fény, fény, mint emanáció „Abból”, Tao-ból, vagy Istenből. A hermészi bölcsesség elmagyarázza, hogyan juthat el az ember ennek a fénynek a felismeréséhez. A világosságot a „szellem” fogalmával is kifejezhetjük, a szellemet pedig bölcsességnek láthatjuk, a működésben lévő bölcsességnek, az isteni gondolkodásnak. Hermész „a csendben gondolkodó bölcsességről” beszél.

János az elcsendesedett ember. A hallgatag szívben, ahol jóleső nyugalom uralkodik, megnyilvánulhat a világosság, amely az ilyen ember gondolati életében „gondolkodik” – hasonlatosan egy találkozáshoz. Eme találkozás alapján lehet azután a világosságról beszélni, a látható, noha titokzatos fényről, és a belső fényről – a fényről, mint láthatatlan tűzről, és ennek a tűznek az eredetéről, a hajnalpírról és a Nap-tűzről, a szikráról és a tűzről, az emberről és a „Világosságok Atyjáról”.

A Pentagram két, a „Fénnyel” foglalkozó számában az említett témákról szeretnénk tanúskodni -, hogy ezzel hidat verjünk a 2012-es év kezdetéhez.

 

 

Megtalált a Világosság

 

Az ötszörös Gnózis

Catharose de Petri

Az Arany Rózsakereszt Iskolája új területen, teljesen új légkörben áll. Az integető, hívó és előre sürgető Világosság mozdulatlanul állt a születés barlangja felett, és ebben a barlangban valami tökéletesen új ébredt fel. A csoport azonban most az előtt a feladat előtt áll, hogy hagyja az újat növekedni, és születése földjét és annak környékét ne művelje, hanem transzfigurálja.

Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri, az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának alapítói leírták a lélek megszabadulásához vezető utat. Ezt többek között az Egyetemes Tanból származó ősi szövegek alapján tették, melyeket megmagyaráztak és életük példájával bemutattak a tanulóknak és az érdeklődő embereknek.

Az Iskola tanulója, aki hosszú évek folyamán figyelemmel kísérte az Iskola fejlődését és menetét, tudja, hogy ez a fejlődés és ez a menet egymástól nagyon világosan elkülöníthető szakaszokra oszlik. Ezek a különbségek nem állnak éles ellentétben, hanem sokkal inkább logikusan összefüggnek egymással. Ahhoz hasonlítható, mint amikor a régi szemita nép kivonult az ígéret földjére. Ez minden olyan gnosztikus szerzet története, amely az új valóság felé vezető útra akar indulni.

Az első szakaszban egy kialakuló csoport világosan tudatára ébred szorongattatásának és fogságának, amelyben él, és egyértelműen „zúgolódik”, tiltakozik ellene. Lélektanilag ez teljesen megmagyarázható, mert a tudatalattiból ilyen állapotban mindig erősebben bukkan fel a történelem előtti haza tudata, ahol egészen más, jobb, sőt, nagyon jó volt. Ezért ebben az első szakaszban az a vélekedés alakul ki, továbbá az a világos törekvés, hogy mind a személyes, mind a csoportos körülményeken, valamint a fogság külső viszonyain javítsanak, sőt egészen elviselhetővé tegyék őket. Okkult beállítottság és általános humánus-etikai megnyilatkozás lép előtérbe. Az ember ekkor még nem tudja, hogy egy ilyen szakasznak be kell fejeződnie, feltétlenül a saját falaiba, a saját határaiba kell ütköznie.

Mert Isten Országát a „földön” nem lehet megvalósítani; a lélek-világközösség értelmében vett igazi rendet a dialektika világában nem lehet megalapítani, mivel a dialektika szükségrendjét az ellentétek mozgatják.

Az okkult ember saját magát növeszti, ő az énközpontú ember a szó legszorosabb értelmében, aki igaz, hogy felismeri határait és hiányosságait, de önmaga művelésével mindenek fölé akar emelkedni. Ennek „az első szakaszhoz” tartozó embernek elkerüli a figyelmét, hogy ez lehetetlen, és pont ezzel hívja fel az ellentétet. A fehér mágia volt hát mindig is a fekete mágia teremtője, mert amikor az én ilyen vagy olyan művelődéssel elért egy adott csúcspontot, és a dialektikában szembekerült az ellentétpárokkal, érvényesülnie kellett, és meg kellett kezdenie a létért folytatott küzdelmet. Így siklik át a fehér a feketébe annak minden következményével együtt. Ez Önöknek nagyon ismerős.

Ezért ha egy ilyen nagyon fájdalmas tapasztalat után az első szakaszhoz tartozó embernél az elveszett haza ideája rendíthetetlenül tovább él, akkor belép a második szakaszba: a menekülés, a kivonulás szakaszába! Ebben a szakaszban egyértelműen és tökéletesen eltávolodik minden régitől, és széttör minden béklyót. Ekkor rátér az elutasításra. „Az én birodalmam nem ebből a világból való!” Ennek tiszta, élő felfogásával húzódik vissza.

És azután… azután következik a puszta! Mert hogyan találhatnánk meg ebben a világban a nem ebből a világból való birodalmat? Hogyan lennénk képesek a természetszülte és az általa kialakult lényiséggel egy másik természetbe belépni?

Ezért a második szakasz a puszta szakasza.

Az ember keresztülvonul az ellentétek természetének homoksivatagán. De hová kell vonulnia? Így járja felemésztő útjait: akár északra, akár délre, akár keletre, akár nyugatra megy, minden ugyanaz. Mindenütt csak homokot talál, amely kipereg az ujjai közül.

Mi haszna van annak – így olvassuk az Ószövetségben -, ha korán kelünk, és sokáig ébren maradunk. Tovább esszük a fájdalmak kenyerét. Semmi új sincs a nap alatt. Minden, ami van, és minden, ami jön, már volt az előttünk eltelt évszázadok során. A prédikátor valóban pusztai vándor, a második szakaszhoz tartozó ember volt!

Az abszolút felismerésnek, a pusztán keresztül vezető fáradságos útnak, hogy „minden semmi” és „semmi sem tud lenni”, mindazonáltal lenyűgöző lélektani következményei vannak. Az aggodalom és az ellenállás különféle görcsös erőfeszítései után az út megnyugvást hoz, az énnek éntelenséggel és önelhalással történő szétolvadását okozza.

Kezdetben szomorúnak látszik, hogy a pusztai élmény az én pusztulását okozta. De ez csak időleges; mert az én pusztulása a mélypont. E szakasz végén az ember majdnem a sivatagi homokkal válik egyenlővé, viszont ebben az állapotban az emberi rendszerben nyitottság keletkezik az új Világosság iránt. Ez egy nagy csoda. A lénye mélyén minden bizonnyal megtalálta a Gnózist, annak sugárzó képességét.

Nos, aki pusztai szakasza során megtalálta ezt a Világosságot, látta a Világosságot, az belépett a harmadik szakaszba. Elkezdi a Jordánhoz, az élő lélekállapothoz vivő utazását. A Világosság az az erő, amely a pusztai vándornak hatalmat ad, hogy új módon cselekedjen. Ezért a harmadik szakaszra már nem a dolgok okkult nézete lesz jellemző, hogy kísérletezéssel, a régi önmagával és a régi önmaga által érje el a célt, hanem ekkor misztikus átélés, a hála, a bizonyosság és a szeretet misztikája jön létre! Az a tudás, hogy önmaga semmi, semmit sem birtokol, és mégis beárnyékolja a Világosság, az emberből misztikust, hálás, a Világosságot dicsérő és magasztaló embert alkot.

A Világosság e tapasztalásában közeledik az Iskola és a tanuló a Világosság forrásához, az isteni áramlathoz. Ennek a közeledésnek csak egy vége lehet, mégpedig az új lélekállapot megszületése.

Ezután következik a negyedik szakasz, a rózsák keresztútja. Mert amikor a csoport belép a negyedik szakaszba, arról van szó, hogy a nagyon ellenséges és idegen természetben megszületett új életelvet „hazavigye”, biztosítsa és minden veszélytől megóvja.

Valójában az Iskola és a tanuló, aki az Iskolával együtt átkelt az áradaton, új területen, valóban az „Ígéret Földjén” áll. Az integető, hívó és előre sürgető Világosság valóban lebegett, mozdulatlanul állt a születés barlangja felett, és e barlangban valami tökéletesen új ébredt fel. A csoport ekkor azonban az előtt a feladat előtt áll, hogy az újat növekedésre serkentse, és egész környezetével együtt e születés földjét ne művelje, hanem transzfigurálja. Ezért kell a Bibliában „az Ígéret Földjét az ellenségeink kezei közül kiszabadítani”. Ez a rózsák keresztútja!

A rózsák azok az új életelvek, melyek révén a lélek-újjászületés szabaddá vált, és ezeket a rózsákat növekedésre kell sürgetni. Ezért krisztusközpontú ennyire határozottan az igazi rózsakeresztesség. Ez az abszolút gnosztikus transzfiguráció, és semmilyen tekintetben, még a legcsekélyebb mértékben sem okkult. Akit Isten Szelleme lángra lobbantott, annak késznek kell lennie Jézusban meghalni, és így mernie valóban rózsakeresztessé válni.

Ezután belépünk az ötödik szakaszba is, melyet a Szent Szellemtől való újjászületésnek neveznek. Az ötödik szakasz a „kétszer születettek” szakasza. Az első születést Krésztoszban ünnepeljük – ez a lélekszületés; a második Krisztus születése, minden ellenállás legyőzése a lélek által, az Ígéret Földjének újrateremtése a transzfiguráció által, a tökéletes lélekember egyesülése a Szellemmel, magával az Atyával. Ez az „új Jeruzsálem” tökéletes életre kelése az arany fej sugárzó templomával együtt.

Aki meg tudja érteni az Iskolának és a jelöltnek ezt a gnosztikus misztériumokban megtett ötszörös útját, az fel fogja ismerni, hogy milyen rendkívüli jelentőségű az új időszak az ifjú Gnózis egész Élő Teste számára.

Az ifjú Gnózis Élő Testének első öt szakasza teljesen összhangban van azzal az ötszörös ösvénnyel, melyet megpróbáltunk Önöknek ismertetni. Az új gnosztikus birodalomban ezután út tárul fel egészen az élő lélekállapot magszabadító életéig.

Korunkban az ifjú Gnózis Iskolája addig tartja nyitva ezt az utat mindazok számára, akik járni akarnak ezen a hosszú és bonyolult ösvényen, ameddig csak valamelyest is lehetséges.

E nagy és csodálatos tettet véghezvivők számára a béke, az összhang és a nagy lélekközösség mélységes nyugalmának korszaka köszönt be. Nos, mivel az építmény kész, az Iskolában és a tanulók életében mindenki áldására minden nézetet egymással tökéletesen egyensúlyba lehet és kell hozni.

   Mivel elveszítettem az énem,
   pusztaság van körülöttem.
   Csak a nem-én él már bennem,
   megszűnvén kiválasztott lettem.

   Bár elgyötört a kínzó rabság,
   de megtalált a világosság.
   A sivatagból kiszólított,
   Isten áramához hívott.

A fény másik oldala

 

Az emberek mindig árnyékot vetnek, gondolja az utazó. És miért akarnának megszabadulni tőle? Mi abban a rossz? Létezhet-e az ember árnyék nélkül? Egy utazó, aki az árnyék ellentétét kutatja: a transzparenciát.

 

A vonat nagy sebességgel száguld tova. Az utazó az ablakon át figyeli fény és árnyék elsuhanó játékát. Lenyűgöző. Nyilván egy kislány is így találja ezt, hiszen így szól: „Nézd csak apu, milyen hosszú árnyékok!” Az utazó csodálkozására az apa egy hosszú, a legkisebb részletekig kidolgozott előadást tart fényről és árnyékról. Ezzel fejezi be: „Ha tehát az egyenlítőn állsz, nincs árnyékod.”

Szokatlan társalgás ez egy vonaton. Az utazó évekig hordozza magában ezt az esetet, majd egy-egy pillanatban újra felbukkan ez az emlék – mindenekelőtt az utolsó mondat, de nem törődik vele. Míg egyszer a barátai egy partin meg nem mutatnak egymásnak néhány „jó kis” internetes rövidfilmet. Az egyik egy kislányról szól, akit a saját árnyékának a megpillantása pánikba ejt. A barátok majd megszakadnak a nevetéstől, megismétlik párszor a rövidfilmet, hogy újból jót vigyoroghassanak a félénk kislányon. Jóllehet az utazó nem találja viccesnek az egészet, mégis tovább nézi. Eközben egy határozatlan érzés sejlik fel benne, a parti azonban megy tovább, és ő együtt ünnepel. Hanem az érzés nem engedi el. Egyre foglalkoztatja. Csak nem lehet véletlen a „két eset az árnyékkal”? Utazásai során eszébe jut a két élmény. Az apa és lánya között zajló beszélgetésből már csak az utolsó mondatra emlékszik. A rövidfilm még elevenen lebeg a szemei előtt. De először is az egyenlítő témán tűnődik. Viruló képzeletében látja a leányt úgy húszévesen Afrikába utazni, hogy ellenőrizze apja történetének a helytállóságát. Nem egyszerű dolog pontosan megtalálni az egyenlítőt, de sikerül. A leány pontosan rááll, ám sajnos még mindig van egy kis árnyék. Lelapul, ahogy csak tud, de …nem, a helyzet ugyanaz marad. Még ha oly lapos lenne is, mint egy érme, akkor is lenne még ott árnyék!

Az emberek mindig vetnek árnyékot. Egyébként pedig miért kellene megszabadulni tőle? Mi olyan rossz benne? Miért esik a másik lány teljesen pánikba a saját árnyéka láttán? Amikor az emlékezetében meg az interneten mindent megkeresett, ami az „árnyékról” szól, információk egész sorát találta, melyekből egy rendezett listát állított össze:

1. Platón története a leláncoltakról, akik egy barlangban ülnek, háttal a tűznek, és egész életükön át csak árnyékokat látnak. Ezeket természetesen valódinak tartják, hiszen nem ismerik a valóságot.

2. Az árnyékokat gyakran társítják a halállal, és nagy általánosságban a kellemetlen dolgokkal is.

3. Vannak gyerekek is, akik mókás játékokat találnak ki az árnyékukkal.

4. Ezzel szemben kevés felnőtt akad, aki ezt teszi, ám sokan kelnek birokra az árnyékukkal lélektani szempontból, és ezért terápiára kell járniuk.

5. Az árnyék princípiuma nagyon sok írót ihletett arra, hogy történeteket írjanak árnyék nélküli emberekről, vagy olyan árnyékokról, melyek önálló életet élnek, és ráadásul kezdenek eluralkodni a személyiségen. Hans Christian Andersen egy példa erre.

6. Sok babonára is lehet bukkanni, ha az árnyék témájáról van szó. Így például némely ember fél másnak az árnyékán állni, feldühödött gyerekek pedig olykor a szüleik árnyékát tapossák.

Platón történetét nyugtalanítónak találta az utazó. Egy másik valóság létezése valós lehetőségnek tűnt számára, de rájöhetnek-e erre valaha a barlangban az emberek? Nagyon is lehetségesnek tartotta azt is, hogy önmaga is csupán árnyékokat látott. Tulajdonképpen csak azt lehetett remélni, hogy körülötte minden nem a végső valóság. Ezek a gondolatok mélyen el tudták szomorítani.

Mindenesetre történtek vele megindító és lenyűgöző dolgok is. Néha olyan mélyen meg tudta érinteni a zene, egy szó vagy egy fa… Hogy volt ez lehetséges?

Vagy Platón története csupán az önmagunk sötét aspektusainak értelmében vett lélektani árnyékra vonatkozott? Jung írt arról, hogy az ember az élete során tulajdonságainak egy részét a tudattalanba száműzi, és megpróbálja csak az önmaga által elfogadott részt mutatni kifelé. „Árnyékunk” azonban kísér minket, és egészen váratlan pillanatokban őt magát látja az ember. Akkor az ember önmaga mellett áll, hazudik, vagy olyat tesz, amit nem akar. Vagy másokra vetíti, és olyan tulajdonságokat ítél el, melyeket önmagában már nem lát. Ebből a szempontból teljesen érthető a félős leány magatartása.

Az utazó azonban már maga is sok mindent kitalált a projekcióról. Időközben már képes volt a saját projekciói felismerésére és benső elrendezésére is. Idővel már biztosan tudta, hogy egy ember birtokol minden tulajdonságot, és ezért voltaképpen minden lehetőséget is. Ez a felfedezés határozottan igen üdvös volt. Mégis feltette magában a kérdést, hogy akkor az embernek lélektani értelemben már nem lenne sötét, árnyékos oldala? Nem tudott válaszolni a kérdésre, az továbbra is fennállt.

Bizonyos idő után arra a következtetésre jutott, hogy ameddig csak cselekszik az ember, mindig is vet árnyékot. Képzeletében Janusfejű emberek képe keletkezett: ha elöl a szép oldal volt látható, akkor a haj alatt tűnt el a rút, és vice versa. Akkor megérthetjük, hogy az egyes ember, akárcsak a többiek, magában hordozza ezt az árnyékos oldalt. Ez egy csomó nehézséget megold. Soha sem mutathatja az ember azonban mindkét oldalt egyszerre, mert egymással ellentétesek.

Továbbra is bonyolult ügy volt ez.

Így visszatért az első árnyékötletéhez, ahhoz a lányhoz, aki papír vékonyságúra próbált lelapulni, hogy úgy álljon az egyenlítőn. A lány felfedezné, hogy ez nem sikerülhet. Megértené, hogy még ha fel is venné magába az ember az árnyékát, akkor sem fehér, hanem szürke lenne – mert még mindig a Lét-ben van.

Az utazó elhatározta, hogy a leány mindezen fáradozások után megérdemelte, hogy felfedezze: egyedül maga a fény nem vet árnyékot, és az egyetlen mód, amelyen nem vetül árnyék, a tökéletes transzparenciát, átlátszóságot jelenti – a tökéletes nem-lét-et.

Lehetséges volna ez? És éppúgy képes lenne látni ez a transzparens ember, mint ahogyan maga a fény lát? A Földre tekinthetne, és nem látna mást, csupán fényt, magának a fénynek a projekcióját. Transzparens tekintete képes lenne mindenen átlátni, hiszen a fény mindenen át tud hatolni, ha az ember már nem áll az útjába. Világossá válna előtte a létezés miértje. Még a legkisebb dolgot sem nevezné jelentéktelennek. Végre felismerné a tervet – a kislányokkal, fákkal, zenével és árnyékokkal.

Boldogsága pedig fényszikrákat vetne mindenre, amit a szeme megpillant.

 

 

Foton a nevem

 

Leginkább fény formájában létezem

 

Tudom, hogy mi a neved, de te tudod-e, hogy ki vagyok én? Mert ha a világosságról, a fényről van szó, akkor ezt tudni kell. Ez a szakterületem. Engedd meg, hogy bemutatkozzam, nevem Foton. Egyesek csak fényrészecskének hívnak. A fotonok energiakvalitások, melyek akkor szabadulnak fel, ha elektronok az atom körüli magasabb energia-pályáról, egy alacsonyabbra lépnek.

Durván vázolva ez a feladatunk: az elektronokat kell az atommag körüli pályán tartanunk. Igen, mi szabályozzuk ezt az atomokon belül. Az elektronokkal együtt mi fotonok vagyunk a világmindenség legfontosabb elemi részecskéi. Fotonok nélkül nem létezne semmilyen univerzum, semmilyen világ, nem léteznének emberek, atomok. Jaj, majdnem elfelejtettem bemutatkozni a családnevemen, bár sejtheted: „elektromágneses erő”.

Családunk egyike a négy erőcsaládnak, amelyek a világ fennállásán szorgoskodnak. Két erő hatásos az atommagban: egy gyenge és egy nukleáris (vagy erős) erő, és további két erő van még az atommagon kívül, a nehézségi erő és az elektromágneses erő.

Nem minden büszkeség nélkül állíthatom, hogy családom messze a legfontosabb. Gerrit Teule írt erről nagyon szépen egyik könyvében. Itt kifejti, hogy a négy erő együttműködése egy színházi előadáshoz hasonlítható.

Az első két atomerő képezi a kulisszákat. Ezek fontos elemek, még ha oly passzívak is. A színpad padlózata a nehézségi erő, ami a színházi játékot egyáltalán lehetővé teszi. A színpadon pedig az elektromágneses erő mutatja meg tehetségét. Akár futárokhoz is hasonlíthatnának bennünket, akik energiacsomagokat (információkat) szállítanak ki, természetesen a normál levélhordónál kicsit gyorsabban: a fotonok ugyanis 300.000 km/másodperc sebességgel száguldanak az univerzumon keresztül. A világmindenség roppant távolságai miatt általában meglehetősen hosszú ideig vannak úton. A Hubble-űrtávcsővel olyan csillagrendszereket ismerhetünk meg, amelyek fénye több fényéve úton van felénk. Itt bizonyos esetekben az egyiptomi fáraók idejéből származó fotonokat kell elképzelnünk.

Fényen nem csak a látható fényt értem a színspektrum vörös színétől a kékig, ez csak egy kis része az egésznek. A hangokat alapul véve vannak hangok a hallható tartományon alul és felül is. Az ultraibolya fény az ember számára például nem látható, mégis fény. Egy erre érzékeny fényképlemez segítségével azonban láthatóvá tehető. Rezgési frekvenciája érthetően magasabb, mint a látható fényé. Az ennél magasabb frekvencia a röntgen- és gammasugaraké. Ha a frekvenciaszám csökken, akkor a kék szín lassan a vörösbe megy át, az pedig infravörösbe (melegsugárzás).

A tv hullámoknak vagy a rövid és hosszú rádióhullámoknak ezeknél is alacsonyabb a rezgési frekvenciájuk. Ez a mi területünk. Az emberi szem csodálatos eszköz. Öt-hat testvérem, akik a szembe jutnak, elegendő ahhoz, hogy az agy egy idegsejtjéhez információt juttassanak.

Ha az emberi szem csak tízszer érzékenyebb lenne, akkor mindenki egyetlen szín gyenge fényét is kisebb fény-villámnak látná.

Családunkon belül léteznek úgynevezett virtuális fotonok is. Ezek a nullpont-energiamező és a fizikai világ között ingáznak. Ezek összeütköznek a magasabb energiamezőkből érkező szubatomi részecskékkel, amelyek elnyelik őket és így egy magasabb energiaállapotba kerülnek. Az ilyen fotonokat virtuális fotonoknak nevezik, mivel kilépnek anyagi világunkból. Csak energiacsere miatt van rájuk szükség.

Az elektromágneses erő nem csak elektrotechnikai és elektromos készülékeket működtet, hanem az emberi test összes struktúrája és mechanizmusai is ezen az elven működnek. Így az elektronokkal együtt döntő szerepet játszunk a szellem és test együttműködésében. Számunkra meglehetősen furcsa, hogy sok orvos az elektromágneses erőtér alapján működő legmodernebb készülékekkel dolgozik, de azt az ideát, hogy az emberi test ugyanezen elv alapján funkcionál, még nem tette magáévá.

Létünk azonban nem csak haszontalan napsütés az ember számára. Az elektromágneses erő egy csodálatos képesség – amennyiben a tudósok nem élnek vele vissza haszonszerzés céljából. Itt elsősorban az emberi irányítás alól kicsúszott, kezelhetetlenné vált telekommunikációra gondolok, és annak lüktető, pulzáló sugárzására. Ehhez hasonló sugárzás a természetben nem fordul elő! Az energialöketek, amelyeket másodpercenként 100-as impulzusszámmal küldenek ki a GSM mobilhálózatba, puskagolyóként zuhognak a testetekbe!

Ezáltal megbolondul az immunrendszeretek, de erről végképp nem tehetek! Emiatt szerencsére előrelátó emberek már kongatják a vészharangot. Olvasni lehet itt-ott, hogy az elektromágneses terek ténylegesen a legnagyobb környezetszennyezők.

Majdnem elfelejtettem a legfontosabbat, a Gnózis elektromágneses terét, az eredeti isteni birodalom világosságerejét. Ha megnyitod a lényedet ennek a fényerőnek, akkor ez beleáramlik a mikrokozmikus rendszerbe, és a sugárzása minden szennytől, minden belső diszharmóniától megtisztítja a lélegzőteret.

Nem szeretnék csalódást okozni, de be kell vallanom, nem vagyok illetékes, hogy a szellemi munkásainkról további felvilágosítással szolgáljak. Annyit mondhatok, hogy munkamódszerük ugyanolyan, mint normális jelenségek esetében, azzal a különbséggel, hogy ők másik dimenzióban működnek. Ez a szellemi fényhatás egy hatalmas kegyelem, de az ember legkifinomultabb érzékszervei számára is titok. Csak az eredményei által észrevehető. De hiszen ezt ti magatok átélitek. Nos, jó volt veled ilyen kötetlenül beszélni, és hogy kiönthettem a szívemet neked.

A legutóbbi évszázadig teljes anonimitásban, névtelenségben dolgoztunk, mert akkor még senki sem sejtett semmit sem a létezésünkről. Most azonban mennem kell. Leszállítottam az energiacsomagot, amit rámbíztak, hív a kötelesség. Testvéreim már szemrehányóan néznek rám.

 

 

Lokaszenna – Loki vitája

 

A legkülönfélébb kultúrkorszakok számtalan mítosza maradt ránk. Ezek a korai emberiség elképzeléseiről szólnak: a világ keletkezéséről, a természeterők és istenek tevékenységéről, és a halál utáni sorsról.

 

Az Eddáról szóló sorozatunkban megkíséreltük ezeknek az ősrégi mítoszoknak a mondanivalóját a mai értelem számára érthetővé tenni. Ennek fontos szerepe van, mert az Edda egy olyan eposz, amelyben a világ fejlődésének a misztériumai egyedülálló módon fogalmazódnak meg. Ábrázolja a szellemi és pszichológiai erők között zajló küzdelmet, amikor a fény megkísérli az emberi tudat sötétségét megszüntetni. Természetesen ez a küzdelem a sorozat utolsó részében is újra előkerül.

Az Eddáról szóló sorozatunk legutóbbi részében megtudtuk, hogy Hödur vak nyila az emberben éppen azt az aspektust ölte meg, amely a világosságot észleli. Az értelem – Loki – csak a „nemet” és az „igent” ismeri, és vak Baldur különleges légkörére, amely az eredeti élet szférájához tartozik.

A Lokaszennában (Loki érvelő vitájában) ezután megjelenik a félisten Loki – egyszer az Istenek barátjaként, máskor az ellenségeként – hogy az ünnepi hangulatot megzavarja. Loki egy titokzatos alak, kettős természettel. Egyrészt egy az Ázok (törpék) közül, és gyakran harcol velük az óriások ellen. A törpékkel (Ázok) mágikus eszközöket csináltat: Thornak Mjölnirt, a kalapácsot és Odinnak Draupnirt, a gyűrűt. De ugyanakkor büszke arra, hogy megölte Baldurt. Mindemellett ördögi lényeknek is az apja.

Gyakran kultúrhősként is ábrázolják, rokonságban a görög Prométheusszal. A tűz, melyet Prométheusz az embereknek ajándékoz, egy kétélű ajándék: egyrészt előbbre viszi a kultúrát és a fejlődést (meleg, fény, gasztronómia, fémek felhasználása…) másrészt az eredmények mindig rámutatnak arra, hogy az ember ezt a kultúrát valójában nem tudja uralni, és tűzfegyverekkel, vagy más megsemmisítő technikákkal mindig véget is vet neki.

Habár Lokit a közkeletű felfogás alapján, mint a tűzzel összefüggő jó és rossz összes létező lehetőségével rendelkező tűzszellemet tartják számon, lehetséges, hogy ez a nézet egy a „tűz” szimbólumával kapcsolatos nyelvi tévedésre vezethető vissza. Kevés olyan jellegű utalás van ugyanis a mítoszban, ahol Loki szerepét mindenekelőtt Odinnal társítják – legyen az annak hű követője vagy egy gonosz szellem.

Sőt Ström¹ mindkét Istent úgy azonosítja, hogy Lokit „Odin egyik hyposztázisának, nézetének” nevezi: a kezdet Istenének egy másik megszemélyesítéseként. Rübekeil² pedig azt feltételezi, hogy a két Isten kezdetben azonos volt, levezetve a kelta Lugus és Lugh-ból (akiknek a nevét a Loki tartalmazza). Mindenesetre Loki figurája valószínűleg nem az északi Skaldok késői találmánya, inkább egy közös indoeurópai prototípusból származik.

Baldur halála megzavarta az egyensúlyt a szellem és a természet között. Ebből kifolyólag tudott Midgardban felülkerekedni a gonoszság és a materializmus. A „sötét korszak” elkezdődött. Keleten ezt Kali-Yugának nevezik. „Isten halott” – így fejezte ki ezt Nietzsche német filozófus. Az emberek az isteni lét fényes jelenét saját bensőjükben már nem tudták érzékelni. Ennek eredményeként az istenség a külvilágban, a természetben sem volt már elérhető. Maradt hát a hit egy „távoli” Istenben: aki gyámkodó, külsődlegessé tett és konzervatív. Ha egy világrend, vagy társadalom elveszti szem elől a sugárzó szellemi alapot, egyre inkább a külsőségek rabjává válik.

Nidhögg, a sárkány (az irigység szinonimája) most már át tudja rágni a világkőris gyökerét. Yggdrasil megremeg egészen a magas Aszgardig, az Istenek székhelyéig. Ez a kezdete a világhatalmak összetalálkozásának egy különleges harctéren – Vigriden – Midgardban. Itt játszódik le a végső küzdelem.

Loki most meg tud szabadulni a kötelékeitől. Az Istenektől elszakadt értelem eléri legmagasabb fokú kibontakozását. Feltűnik a világ színpadán a gyermekeivel, a Fenris-farkassal és a Midgard-kígyóval. A Fenris-farkast Loki egy óriással nemzette. Felnövekedése során olyan hatalom birtokosa lett, hogy senki nem tudott neki ellenállni. Csak csellel és egy varázskötéllel sikerült őt az Isteneknek egy sziklához láncolni. De az utolsó napokban onnan is elszabadult. A materialista gondolkodás elérte a tetőpontját.

A Midgard kígyót is egy óriással nemzette Loki. Őt az Istenek annak a tengernek a mélyére vetették, amely minden országot körbevesz. Ott növekedett olyan óriásira, hogy a tengerben az összes országot körbeéri, és végül a farkába harap. Ő is harcba száll az utolsó napokban az Istenekkel. Vele együtt árhullámok csapnak át a partok fölött.

Jönnek a Fagyóriások Riesenheimból. Surtur, a fekete tűzóriás meggyújtja a világtüzet lángoló fegyverével.

Az Ázok átlovagolnak a szivárványhídon (Biefröst) és a Vánokkal és Einherikkel együtt fellépnek az elszabadult természeterők ellen. A Fenris-farkas akkorára tátja a pofáját, hogy felső állkapcsa az eget, az alsó pedig a földet éri. Elnyeli Odint, aki arany sisakjával, dárdájával és páncéljával lép fel ellene.

Widar, aki az egyik legerősebb Isten, és Odin egyik fia, rááll a farkas alsó állkapcsára, a felsőt kezeivel megragadja, és kettétépi a pofáját. Így hal meg a farkas. Thornak pedig sikerül megölni a Midgard-kígyót, de ő maga is áldozatul esik a méregnek, amit a kígyó ráköpött. Heimdall, „a világ fényhozója”, harcol Lokival, és mindketten elesnek. Surtur tüzet áraszt a földre, és felégeti az egész világot. Ég a világkőris is, de teljesen nem semmisül meg.

Isten halott. Az isteni-szellemi jelenlét kialudt az emberben. De az én-központú gondolkodás is végső krízisébe kerül, pellengérre állítják: az „Occupy” (elfoglal, birtokba vesz) világszerte az új idők egyértelmű jele, amikor a világi „hatalmaknak” (bankárok, politikusok, gazdasági vezetők) új és emberbarát kiindulópontokat kell találniuk, amelyek az egész társadalmat szolgálják.

Először teremtették az Istenek a természetet. Azután az ember elkezdte az óriási erőket mozgatni, és szolgálatába állítani. Amit az Istenek teremtettek, abban élet volt. Amit az ember a természetből hívott elő, halott volt és elterjesztette a halált. Egy bizonyos kritikus ponttól kezdve ez az elhatalmasodó halál a véget harangozza be.

 

A 49. és az 50. szakasz így hangzik:

A nap kialszik, a föld a tengerbe hanyatlik;
Az égről lehullanak a fénylő csillagok.
Lobogó láng tombolja körül az életétert;
Borzasztó hőség száll fel az égre.
Velőtrázóan üvöltött Garm a Gnipahellir előtt:
Szaggatja köteleit, rohan a farkas.
Sokat tudok, látom a távoli dolgokat:
a részletek sorsát, a hadi istenek bukását.

 

A „Garm” szó egy másik kifejezés a Fenris-farkasra.

Widar, „a messzire uralkodó”, a háttérben ható Isten, annak a felcsillanását szimbolizálja, amit Krisztus tesz majd az emberiségért.

Az Edda egy olyan eposz, amely a világ fejlődésének misztériumait összehasonlíthatatlan módon adja vissza. Úgy, hogy attól még a 21. században is eláll a szavunk. Ebben a sorozatban megpróbáltuk az Edda ősrégi mitikus elképzeléseinek kifejezőerejét a mai értelem számára elérhetővé tenni. Az elbeszélés az egyetlen univerzális igazságot különböző képekben mutatja meg, amelyek az akkori hallgatóság megértési képességének feleltek meg. A vágyakozás az „arany kor” után csíraként mindig megőrződik az emberek szívében, és minden korszak hozzáköti saját elképzeléseit és fogalmait. A Seth és Osiris közötti testvérharc, Prométheusz, aki a tüzet ellopja az égből, és az Edda egész elbeszélési struktúrája mind a szellemi és pszichológiai erők harcát adja vissza, amikor a fény megpróbálja az emberi tudat sötétségét megszüntetni.

Jézus megjelenése óta, aki elhozta a Krisztust, ezt a harcot teljesen az ember bensőjébe helyezték. Az új idők feladata, hogy spontán fejlődés és Baldur e tudati erőinek történő önátadás által olyan légkört vívjunk ki az emberiség számára, amelyet világosság, élet és tavasz tölt be.

—-
¹ Ake V. Ström, HaealdsBiezais: Német és balti vallás, Stuttgart, 1975
² Ludwig Rübekeil: Népek és törzsnevek, Berlin, 2006

 

 

A fagyöngy

Nevét a fagyöngy (németül: Mistel) az ónémet „mistil” szóból kapta, amely trágyát jelent, mert magjai a madarak ürülékével kerültek fel a fák magasan lévő ágaira. Ez a növény egy félparazita, amelynek ugyan szüksége van gazdára, de azt nem károsítja.

A népnyelvben varázsnövénynek is nevezik, hiszen helyes dózisban gyógynövényként használják fel szíverősítésre és a rák gyógyításában. A fiatal ágak, a virágzási idő alatt szárítva és szétdörzsölve állítólag erősítik az immunrendszert. Túladagolva azonban szívbénító hatása van, amely le is tudja állítani a szívet. Így méreg és gyógyszer is egyben.

Mivel a fagyöngynek nincs gyökere, amely a földhöz kötné, hanem az évszakoktól függetlenül mint légi növény csak fényből, levegőből és vízből él, gyakran szent növényként tisztelték.

Elődeinknek az élet győzelmét szimbolizálta a halál felett, mivel télen magasan a csupasz fák koronájában láthatóvá válnak a fagyöngy örökzöld gömbjei. A kelták és a druidák a tölgyet szent faként tisztelték. Erről szedték a szent fagyöngyöt. Ebből a fagyöngyvarázslatból máig is fennmaradt valami: az angolszász hagyomány szerint karácsonykor fagyöngy ágat akasztanak az ajtó fölé. Ha egy szerelmespár alatta megcsókolja egymást, az szerencsét jelent a jövőjükre nézve.

A mítoszban a fiatal, törékeny fagyöngyről nem tételezték fel, hogy szerencsétlenséget tudna hozni. Túl ártatlannak tűnt ahhoz, hogy gyanús legyen. És mégis ennek a növénynek egy ága okozta Baldur halálát. Ez azt mutatja, hogy mégsem olyan tiszta, hogy ne lehetne visszaélni vele. Milyen könnyen és nyílsebesen tudja elárulni, sőt megölni az alacsony gondolkodás a szívben az isteni fényt! A ravasz önérvényesítés erői (Loki) mindig meg akarják semmisíteni a fiatal szellemi elvet bennünk.

 

Világosság- vagy látszatlények vagyunk?

 

Minden dologban egy egységes élő szervezet életelve nyilatkozik meg. Az anyag az élet megnyilvánulása, azonban nem önmagából él. Az anyag fényhullámokból, atomokból keletkezik, melyek a világegyetem, illetve végső soron az Istenség ideáit hordozzák. Ám önmagukban nem rendelkeznek élettel – csak látszattal, álommal, kivetítéssel. Kik vagy mik vagyunk? Világosság vagy látszat? Ezekre a kérdésre mindenkinek magában kell megtalálnia a választ.

 

„A valódi világosság, a kozmikus, mozdulatlan világosság, minden létezés forrása. A legmagasabb valóság. Igazából lehetetlen meglátni ezt a világosságot. Lehetetlen a mi érzékszerveinkkel észlelni. Az ember ezt a világosságot csak belülről kiindulva ismerheti fel; a mozdulatlan pontban, ami mindennek a közepe.”

Walter Russell

 

Hogyan és milyen kiindulópontból ítélkezünk a valóság felől? Vajon nem minden a benső lényünkben kezdődik-e, a mikrokozmosz kis világában? A mikrokozmoszban található testünk a maga érzékszerveivel, érzéseivel és gondolataival – állandó mozgásban, mintegy láncreakcióban vagy örvényben. Ez az, amit mi „embernek” nevezünk. Amint nyugalomba jövünk, megtapasztaljuk, hogy mindemellett a háttérben egy csendes valaki vagy valami láthatatlan létezik, ami vagy aki mindent észlel. Hasonlatos egy csendes lánghoz, amelyet tudatnak nevezünk. Minden más létezését lehetővé teszi. Folyamatosan jelenlévő, még ha minden más változik is. Ezt a lángot háttérnek is tekinthetjük, amire mintegy hologramként több dimenziós képek vetülnek. Egy hologram ismertetőjegye abban áll, hogy minden egyes része az egésznek több, teljes képét is tartalmazza. A kép minden része tartalmazza a kicsinyített és kissé elmosódott – de mégis teljes képet.

Ennek az eljárásnak a felfedezését követően alakult ki az analógia az univerzummal is, vagyis, hogy világegyetemünket egy hologramhoz hasonlíthatjuk. Minden tükröződik benne, hópelyhek és csillagok, de egy másik, magasabb valóság vázlata is, amely a téridőrenden kívülről származik.

A mai tudomány e felismerései sejtetni engedik, hogy a világ nem olyan, mint azt korábban gondolták. Nem annyira elkülönült dolgok és jelenségek gyűjteménye, hanem inkább egy projekció az egyetemes tudat világosságába. Eközben pedig fontos tény továbbá, hogy ennek a valóságnak minden egyes tagja összeköttetésben áll minden mással, és magában hordozza képmásukat, a hermészi alaptörvénynek megfelelően: „amint fent, úgy lent”. Más szavakkal: Minden dologban megnyilvánul egy egyedülálló szervezet életelve. Az anyag az élet megnyilvánulása, ám nem önmagából él – legyen az egy ember, a Nap vagy egy fa formájában. Az anyag világossághullámokból keletkezik, melyek az univerzum ideáit – vagyis az Istenségét – hordozzák. Önmagukban azonban nincsen valódi életük, csupán látszatok, álmok és kivetülések.

Ebből a nézőpontból szemlélve megérthetjük, hogy a tudományban és a technológiában miért jelennek meg újra és újra tökéletlen és gyakran egymásnak ellentmondó elméletek, melyek világunkat lennének hivatottak magyarázni. Ez olyan, mint amikor árnyékokat kutatnak. És ki kutatja eme árnyékokat? Az árnyékok maguk?

Kik vagy mik vagyunk? Világosság vagy látszat? Erre a kérdésre mindenkinek magában kell megtalálnia a választ. Létezik egy valódi élet és egy egyetemes Világosság. Nem az a fény, amely 300.000 kilométert tesz meg másodpercenként, hanem az a fény, amely mérhetetlen sebességgel mozog.

Az a világosság, aminek sehová sem kell utaznia, mert mindenütt jelenlévő. Ez az úgynevezett világosságok világossága. Egy anyagtalan élet, a világegyetem számára és számunkra szolgáló valóban élő alap. Mindazonáltal az embernek ezt a világosságot önmagában kell felfedeznie, mint belső lényeget. Ez az esszencia rajtunk keresztül és általunk szeretne megnyilvánulni. A világ, a valóság, amit észlelünk, mindig a kiindulóponttól, a szemlélő tudatától függ.

Az érzékszervek ebben alárendelt szerepet játszanak. Amennyiben az igazságnak valóban a pontos képét szeretnénk megismerni, először is találnunk kell egy biztos, változatlan nézőpontot. Olyan ez, mint mozgó fényképezőgéppel fotózni. A képek életlenek lesznek.

Ha bensőleg nyugodtak és mozdulatlanok vagyunk, pontos képet kapunk. Ez a mozdulatlan középpont bennünk rejlik. A valódi, emberi lényeget képezi, és egyben minden létezés közös középpontja is. Hol találjuk ezt a magot?

C. G. Jung, a svájci pszichiáter egyszer azt mondta: „Aki kifelé néz, álmodik, aki figyelmét befelé irányítja – felébred.” A felébredés az igazsághoz vezet, mindkettő összeköttetésben van. Ahhoz, hogy felébredhessünk, vágyakoznunk kell az igazságra. A megvilágosodás és felismerés utáni vágyakozás megköveteli, hogy ennek a világosságnak mindent kiszolgáltassunk; bizonyára lépésről-lépésre – de mindent.

Ennek útja a szívvel történő felismerés, napról napra, pillanatról pillanatra. Felismerni mindazt, ami összhangban van a lélekkel, a legbensővel. Ezáltal egyre jobban közelítünk a forráshoz, lényünk magjához.

Tudatunk lángja így egyre erősebben megnyilvánulhat mikrokozmoszunkban. Ezáltal pedig személyes aggodalmaink és félelmeink egyre csökkenek, míg végül teljesen eltűnnek. Korlátaink és téves elképzeléseink elmúlnak, a nagy Egész elgondolása pedig a helyükre lép. Természetesen ez nem megy fájdalom és szenvedés nélkül.

Ez azt jelenti: belülre figyelni, és minden további fenntartás nélkül járni a saját létünk eredeti világossága és igazsága felé vezető ösvényt. Tudatos életet jelent, és ez a látszat- és világosságlény közti különbség.

 

 

Szemünk világa

 

Szemünk fényérzékelő szerv, segítségével tapasztaljuk meg a fény által láthatóvá váló térbeli kiterjedéseket. A szem azonban nem csak érzékel, hanem ki is sugároz fényt és erőt, erőt, mely sok dologra képes. Szemeink kisugárzása által láthatóvá válik, hogy kik és mik vagyunk, mert a szem a lélek tükre.

 

A szem önmagát nem láthatja, ehhez tükörre van szüksége. Isten tükre – hogy önmagát lássa – az ember.

 

„Az ember a világ szeme, a világ Isten visszatükröződése, és Isten maga a szem fénye.

Az ember a szem, mely a tükörbe néz, és ahogy a tükör visszatükrözi a beletekintő ember arcát, úgy néz szeme visszatükröződése a szemébe.

Isten, aki az ember szeme, saját magát az emberen keresztül érzékeli. Ez valami rendkívül kifinomult dolog. Egy meghatározott nézőpontból tekintve Isten az ember szeme, egy másik nézőpontból pedig az ember a világ szeme, mert a világ és az ember egyek. Ezt az embert, aki a világ szeme, a tökéletes embernek nevezik. Mivel az ember minden létező teljességét ábrázolja, ő önmagában egy világ. Az Isten és az ember között fennálló kapcsolat ugyanúgy fennáll az ember és a világ között is.”

(Mohammed Lahidzsi sejk)

 

Ha mi magunk a tükörben szembenézünk önmagunkkal, úgy látszik, hogy a szem mindig valamire irányul. Elhangozhat hát a kérdés: mi mire néz, és mi lát mit?

Az egyiptomi „Ra” név fényt vagy Napot jelent. Ra a kozmikus teremtő őserő, a Nap mögötti láthatatlan Nap, mely az összes teremtési elvet vagy tevékenységet magába foglalja.

Az általunk érzékelt Nap, Ra szeme, és nem Ra maga. Látjuk, hogy az ókori Egyiptomban gyakran ábrázolták a szemet jelképként.

Az ember jobb szemét Ra szemének tekintik – ez a Nap szeme. A bal szemet a Hold szemének látják. Mindkét szem együtt Hórusz, az idősebbik fiú szeme, és az ember spirituális képességeit jelentik.

Szemünk fényérzékelő szerv, azaz segédeszköz. Segítségével tapasztaljuk meg a fény által láthatóvá váló térbeli kiterjedéseket, és következésképpen nem tudatszerv. Addig nézünk, amíg hisszük, hogy látunk.

A szemek szoros, kölcsönös összefüggésben állnak a tudatszervekkel. A jobb szem a tobozmiriggyel és az ennek megfelelő agyi területekkel van összeköttetésben.

A bal szem a normál értelmi gondolkodással van kapcsolatban, melynek központja egy másik agyi régióban van. A tobozmirigy-központ rendkívül érzékeny a gnosztikus „napfényre”.

A jobb szem azonban csak akkor érzékeli ezt a gnosztikus fényt, ha az uralkodó én-ösztönök eltűnnek. Amíg ez a pillanat el nem jön, addig csak a józan ok-okozati értelemmel szoros kapcsolatban álló bal szem alárendeltjeként használható. Ezt mondhatnánk: valódi természetét tekintve a jobb szem még vak.

Akit még nem lobbantott lángra az isteni fény, az valójában ebből következően félszemű, és ezáltal az időben és térben létezőre egyoldalúan irányul.

Az igazi szellemi látás akkor jön létre, ha a tobozmirigy Ra szellemi napsugarait, a gnosztikus fényáradatot képes befogadni, és ebben érzékelni tud.

A szemeken keresztül a saját tudatunkkal megegyező rezgésállapot éterét vonzzuk magunkhoz. A szem azonban nem csak kap fényt, hanem ki is sugároz fényt és erőt, erőt, mely sok dologra képes.

Szemeink kisugárzása láthatóvá teszi, hogy kik és mik vagyunk. A szem a lélek tükre. Következésképpen ebből a tükörből ki lehet olvasni a tudatállapotunkat. A szem táplálhat minket, de kifelé is ösztönözhet, lelkesíthet és teremthet. Ebben az értelemben rendkívül mágikus. Van az a mondás is, hogy irigyelni egymástól a szemekben levő fényt. Szemünk fényét, figyelmünk fényét tudati világosságunk határozza meg. Ebből a fényerőből teremtünk. Azonban az általunk elképzelt, magunk-teremtette világkép ugyanakkor érzékelésünk határát is jelenti.

Addig nézünk valamit, ameddig látjuk, amit látni vélünk. Szemünk fényével csak azt látjuk, amik mi magunk vagyunk. Szemeink kisugárzása ilyen módon kialakítja körülöttünk a saját zárt tudatkörünket, a látóterünket. Ha ebbe a zárt tudatkörbe egyszer magasabb fény hatolhat be, akkor egy nagyobb valóságba lát bele az ember.

Az én-lényben található központi lángról tanúskodó, és csak saját magát látó szemfényt ezután ez a magasabb fény arra ösztönzi, hogy mint központi módon vezető szerepet játszó fény háttérbe szoruljon. A tekintet nyugodt és tiszta lesz. A saját hipnotikus tudati tükörbe meredés ördögi körét áttörik.

A szem „nem-léte” az a tiszta tükör, amelyben Isten saját magát látja. Ha ez az új fény lángra lobban bennünk, új világ bontakozik ki belső szemünk előtt. Mit lát a belső szem? Ki lát a belső szemmel? A tökéletes, az isteni Hórusz-ember, akit az ókori egyiptomiak „a Fiúnak” neveztek, aki bennünk belelát a saját isteni világába, és mi ennek a csendes, megvilágosodott tanúja vagyunk. Ebben a csendben képes a szemünk a fényerőt átalakítva kisugározni.

 

 

Az Egyetlen

 

A szufi Mahmoud Shabistari (1288-1340) A titkos rózsakert című kötetében összegyűjtött verseit – amelyekből itt idézünk – a perzsa költészet által létrehozott leginkább inspirált művek között tartják számon. Szépségben és egyszerűségben tanúskodnak a Világosságról. „Ó, Isten Világossága, ó árnyék nélküli végtelen!”

 

A név

Minden teremtmény az Egyetlen nevéből jött, amelyben kezdete volt, és ahová végtelen dicshimnuszokkal vissza fog térni.

 

A szeretett vendég

Dobd el magadtól teljesen az egzisztenciádat, mert nem más az, mint hamisság és gyom.

Ürítsd ki szíved kamráját, és rendezd be úgy, hogy a Szeretett lakása lehessen. Ha te már nem leszel ott, Ő be fog jönni, és feltárja előtted – ki énedet levetetted – a szépségét.

 

Az árnyék nélküli

Az igazság keskeny ösvényén, a középvonalon áll ő, egyenesen, anélkül, hogy akár egy árnyékot is vetne, sem maga előtt vagy mögött, sem balra, sem jobbra.

Kelet és nyugat az irány, melyekre imáit irányítja, túláradva az isteni világosság tengerében.

Üdv! Ó, Isten Világossága, ó árnyék nélküli végtelen!

A Világosság megjelenése

 

A Világosság

A megnyilvánult világosság vezeti a szív minden örömét, hol lantosként, hol pohárnokként.

Micsoda dalnok az, aki száz meg száz odaadó hallgató szívét tűzbe és lángba borítja, édes melódiája csupán egyetlen akkordjának leütésével!

Minő pohárnok az, akinek egyetlen pohárkája célba talál, és bódulttá tesz!

Amikor alkonyatkor belép a mecsetbe, egyetlen ott virrasztó embert sem hagy cserben.

Ha éjjel jő a kolostorba, úgy azt, amiről a szufi mesél, mesés történetté teszi. Ha az előadóterembe lép részegnek tettetve magát, reménytelen zavarba hozza a professzort.

Akik imádják, azokat őrültté teszi a szeretetéért, és otthonukat elhagyják érte.

Egyeseket igaz hívőkké tesz, másokat hitetlenekké, világukat elsivatagosítván.

Ajkai vendégfogadókat magasztaltak fel, orcái mecseteket tettek ragyogóvá. Mindent megtaláltam benne, amit kívántam, az éntől való végső megszabadulást.

Szívem semmit sem tudott felőle, mert a világosság az önteltség, a felfuvalkodottság és az érzékcsalódások fátylainak százai mögé volt elrejtve.

 

A látogatás

Egy napon, pirkadatkor, belépett a tiszta istenkép az ajtómon és felébresztett a tudatlanság nehéz álmából.

Lelkem titkos kamráját megvilágította ábrázata által, és igaz világossága felfedte előttem a létet.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, ahogy belenéztem ebbe a tiszta ábrázatba.

Így szólt hozzám: „Egész életedben a hírnevet és a megbecsülést kerested, de önvalódnak ez a keresése tévképzet csupán, és távol tart téged tőlem.”

És hozzátette: „Ha csak egyetlen pillanatra is arcomba nézel, többet ér az, mint ezer év istentiszteleti fáradozás.”

Igen, a Szeretett arca fátyoltalanul jelent meg előttem, az emberiség eme ékessége, és lelkemet elhomályosította a szégyen, ahogy elveszett életemre és elfecsérelt napjaimra emlékeztem.

 

Mahmoud Shabistari Titkos rózsakertjéből

 

 

Egy másfajta, mélyebb belátás

 

Mi a fény valódi lényege?

 

Einstein a fényben látta a legnagyobb csodát, mégis a fény sebességének kiszámításával bizonyos értelemben korlátok közé szorította azt. A „fény” fogalma ezáltal végérvényesen összekapcsolódott az „idő” fogalmával. A CERN (a Részecskefizikai Kutatások Európai Szervezete) részecskegyorsítójában nemrégiben tett felfedezés – melynek során tulajdonképpen Einstein fénysebesség-képletét akarták megcáfolni – olyan hatalmas hatást fejtett ki, amely nagyon sok embert elgondolkodtatott. A felfedezés következményei ugyanis a feje tetejére állítanák az egész világot. Olyan földcsuszamlás lenne, amely alapjaiban rendítené meg a tudományt. Nos, talán őrültségnek tűnik a gondolat, hogy az idő, a fény sebessége felülmúlható. Igen, és ezzel már meg is kezdődött a verseny, hogy elérjék és meghaladják ezt a sebességet. Aki a fény ura, az az időn is uralkodhat. Most az a kérdés, hogy mi az, ami a fénynél is gyorsabb mozgásra képes.

És mindenekelőtt: Egészen pontosan mi a fény? Nem létezik-e már régóta, a tudomány paradigmáin kívül, egy másik, kevésbé abszolút, de annál mélyebb belátás e fényt illetően? Egy olyan belátás, ahol a fény megjelenése és manifesztációja helyett a fény lényegéről van szó?

A hermészi bölcsességtan lélekről és annak korlátlan lehetőségeiről szóló részében remek példát találhatunk erre.

„…Parancsold meg a lelkednek, hogy Indiába menjen, és már ott is van…”

 

Mi a fény valódi lényege?

 

Arthur Zajonc így ír erről a Fényt látni című művében:

„A tudomány az idők folyamán levagdosta a szellem ornamentumait, díszítményeit, és megalkotta a fény materialista, matematikai képét. Ezzel az ember és a kozmosz képét is újrateremtette. A fény egykor Isten látását jelentette.” – írta.

„Amikor a napisten, Ra pillantását a térre vetette, a fény az univerzum egyik végétől a másikig terjedt. (…) Tehát az egész anyagi teremtés kondenzált fényből tevődik össze.”

A modern építész, Louis Kahn egy alkalommal így nyilatkozott a Time című folyóirat egyik újságírójának:

„Kijelenthetjük, hogy valójában a fényből születtünk. Meggyőződésem, hogy a fény minden anyag teremtője. Az anyag elhasznált fény.”

 

Időt teremteni: a fényt bebocsátani

 

Nap nélkül, fény nélkül az általunk ismert élet elképzelhetetlen. Az időt a Nap állásából vezetjük le, még sincs időnk arra, hogy a fénnyel foglalkozzunk. Teremtsünk időt, hogy kiszabaduljunk az idő markának szorításából, és így beereszthessük a fényt!

 

Az ember ősidőktől fogva a Föld Naphoz viszonyított pozíciójának meghatározásával méri az időt. Ahol a Föld a Nap felé fordul, ott „nappal” van, ahol elfordul a Naptól, azt „éjszakának” nevezzük.

A Föld Nap körül leírt pályája által jöttek létre az évszakok, és így alakult ki az évek egymást követő váltakozása. Reggelente a fény ébreszt fel bennünket, míg esténként a lemenő Nap arra ösztönöz, hogy újra lezárjuk szemeinket.

Egy embereken végzett kísérlet folyamán az vizsgálták, hogy milyen ébrenlét-alvás ritmust alakít ki az ember, ha hiányzik számára az információ, hogy nappal van-e vagy éjszaka. Úgy tűnik, hogy ennek az úgynevezett „biológiai órának” 24,5-28 órás ritmusa van.

Az által, hogy a Nap egy 24 órás ritmus körforgásában tart minket, természetünket a fény nyilvánvalóan egy kissé „megsürgeti”. Az emberről tehát joggal állíthatjuk, hogy „fényérzékeny lény”.

A Napnak az életfolyamatokban betöltött meghatározó szerepét tekintve ez a kijelentés természetesen nem okoz meglepetést. Nap és fény nélkül az általunk ismert élet elképzelhetetlen. A napóra mutatója – mely „csak a derűs órákat számolja” – még egy felhőcskét sem tűr meg a Nap előtt.

 

Zárófény

Asszociatív (összekötő) értelemben ezért érvényes az a kijelentés, hogy „az idő fény”. E költői axiómát az emberiség jelenlegi hajszolt életmódjának forgatagában gyakran a prózai „az idő pénz” vagy annak személyesebb változata: „az én időm roppant értékes” kifejezésekre cserélik. Tulajdonképpen mi az, hogy értékes? Életünket, azt az időtartamot, melyet itt a földön, a Nap alatt élvezhetünk, ingyen, ajándékba kaptuk. És mi értékesebb: egy rövid vagy egy hosszú élet?

A gyakorlatban, úgy tűnik, nem mindig egyszerű élvezni az életünket a Nap alatt. Gyakran túl kevés idő áll a rendelkezésünkre.

Életünk nem más, mint kötelességek és elvárások teljesítésének sorozata; „kellemes dolgok megtételére” gyakran már csak a zárófény nyújt lehetőséget. Gyakran tesszük fel a kérdést, hogy csak azért élünk, hogy dolgozzunk, vagy játszhatunk is egy keveset? Vagy talán pillantásunk átsiklik az érdekes választási lehetőségek felett? Bizonyos lehetőségeket ideiglenesen még lehetetlennek tartunk – világító ösvényeket pedig járhatatlanoknak?

 

Oltárkő

Az ember már a legtávolabbi múltban is tudatában volt a Nappal való szent kapcsolatának. Stonehenge megalit építményében június 21-én a felkelő nap a sarokkövek között pontosan az emlékmű oszlopkörében elhelyezkedő oltárkövet világítja meg. Június 21-én délben a Nap merőlegesen áll a Ráktérítő felett, s ezzel a legtávolabbi ponton a Föld északi félgömbjén. Az északi félgömb lakói számára a Nap a nyári időszámítás elején van a legközelebb. Az egyiptomi szfinx pillantását kelet, az „Orient” felé irányítja, ahol a Nap felkel, tehát a szó szoros értelmében a Napra „orientálódik”. A templomok épületeit is már évszázadok óta úgy építik, hogy azok a kereszt hossztengelyével kelet-nyugat irányba mutatnak.

 

„Időt teremteni”

A Nap minden embernek 24 órát biztosít naponta. Ebből többet nem hozhatunk ki. Csak annyit tehetünk, hogy a számunkra kiszabott időt úgy használjuk ki, hogy a „nincs elég időm” érzése fel se merülhessen, hanem megelőzzük a fenyegető időhiányt. Akkor hát inkább semmibe se kezdjünk bele? Ez egészen biztosan nem működne, ehhez az ember túlságosan nyughatatlan lény. De még ha meg is tudnánk fékezni a bennünk fellobbanó cselekvési kényszert, még mindig megmaradna az a nyomás, melyet embertársaink és életkörülményeink fejtenek ki ránk. Egy mechanikus, kézzel felhúzható órában azt az apró kereket, mely folytonosan föl-le mozog és a ketyegő hangot okozza, németül „nyugtalanságnak” („Unruhe”) is nevezik. A nyugtalanság mint az idő karmestere…

Az időtől való elszakadást pedig az „örök nyugalomra lelt” kifejezéssel jelöljük. A köznyelv néha nagyon találóan fejezi ki a dolgok nem mindennapi értelemben vett lényegét! Meglehetősen paradox módon tehát úgy mondhatnánk, hogy időt kell teremtenünk ahhoz, hogy az időtől megszabadulhassunk. Akkor az idő, mint jármű feleslegessé válik, amint a segítségével elértük a célunkat.

Az időn át vezető ösvényünk egy tapasztalati út, mely az örökkévalósághoz vezethet bennünket. Az életút kiragadása az időből és az örökkévalóságba emelése! Olyan lehetőség ez, melyet gyakran nem veszünk figyelembe.

A szfinx mögött emelkedik a nagy piramis, amely egy templom. Nem imák vagy istentiszteletek temploma, hanem a tudatossá válás helye. Kőből vésett bizonyítéka annak, hogy az ember az Istenné válás útjára térhet. Erősebb kifejezéssel élve úgy is mondhatnánk: az emberi élet célja nem más, mint a biológiai lét elhagyása, és az istenibe való felemelkedés.

E feltámadási út kulcsát a szfinx nyújtja át nekünk: Célunkat akkor fogjuk elérni, ha pillantásunkat kelet felé irányítjuk – már ha megkockáztatjuk, hogy kapcsolatba kerüljünk a fénnyel, az eredeti élet fényével, ami e világi létünk közmondásos sötétségét megvilágíthatja.

Ha ehhez a fényhez közeledünk, irányulásunknak olyannak kell lennie, hogy a kör közepén álló oltárkövet – mely nem más, mint a bennünket körülfogó mikrokozmosz közepén elhelyezkedő emberi szív – ez a fény teljesen megvilágítsa.

 

Képaláírás (33. oldal):

Mark Rotho, „Orange, Tan and Purple” (Narancssárga, Sárgásbarna és Lila) 1949. „Az emberek, akiket műveim néha annyira megérintenek, hogy könnyekre fakadnak, így ugyanabban a vallásos élményben részesülnek, mint én magam, amikor a képeket festettem…”

 

 

 

2012/3. szám

 

 

Az örök egyetemes a mában

 

Miért létezik modern rózsakereszt?

 

Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának alapítói leírják a lélek megszabadulásához vezető utat. Ezt többek között az Egyetemes Tan ősi szövegei alapján tették, melyeket a Szellemi Iskola tanulóinak és az érdekelt embereknek megmagyaráztak és életük példájával bemutattak.

J. van Rijckenborgh

 

A Szellemi Iskolának – immár 88 éve történt színre lépése óta – nem a megszokott dialektikus módszer képezi az alapját, hogy átörökített utat kövessen, vagy hogy gyengeségeket fedjen el. Itt arról az egyetlen igazságról és annak az egyetlen feladatnak a teljesítéséről van szó, amely megváltoztathatatlan marad: visszavezetni az elsüllyedt emberiséget eredeti hazájába és megvilágítani az elsüllyedt emberiség számára a sohasem változtatható egyetlen utat, igazságot és életet.

Ami persze változik, az a kor, az emberi elsüllyedtség jellege és mértéke, valamint az emberiség anyagi és szellemi létállapota, melyhez az Egyetemes Tan a pillanatnyi szükségleteknek megfelelően intelligensen alkalmazkodik.

Nem a régit akarjuk feléleszteni, hanem az egyetemest. Nem a régi módszert akarjuk kipróbálni, hanem az egyetemes módszert értelmi-erkölcsi értelmében a pillanat számára. Ebből a megvilágításból szemlélve megérthetjük Krisztus igéjét: „…a régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden.” (2 Kor. 5,17) Ami látszólag ellentmondásban áll ezzel: „Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem.” (Máté 5,17)

Ebből meg lehet és meg kell tanulnunk, hogy az örök változtathatatlan hogyan nyilatkozik meg az időben és a jelennel összhangban. Ha szellemi munkánk nem ennek jegyében folyik, akkor az halott. Minden szellemi mozgalmat megbíznak azzal, hogy az egyetemest megértse a mában.

Talán ezek után elcsodálkozik, hogy figyelmét ebben az összefüggésben a múltra akarjuk irányítani, mindenekelőtt az Egyiptomi Halottaskönyv mennyei hajójára. Azért teszünk erre kísérletet, hogy a múltba tett utazással, annak a jelenben fennálló időszerűségét egy másik oldalról világítsuk meg, és ezzel az olvasó életében beállt esetleges nyugalmi helyzetet, ha lehet, valódi hazautazássá változtassuk. „…a régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden.” Mi újult meg?

Ha megvizsgáljuk az Egyiptomi Halottaskönyv tábláit, mindegyiken észrevesszük a mennyei hajót vagy napbárkát. Az egyik ábrázoláson azt látjuk, hogy a hét sugárral körülvett Ozirisz a napbárkában készül helyet foglalni. A többin gyakran hét evezőssel vagy hét evezővel ábrázolják a csónakot. Néha Ízisz Ozirisz mellett ül, és a hét sugár a gyermek Hóruszt formázza. Amikor megmentik Xisuthrust – vagy Xisuthrost, a káldeus Noét -, látjuk, hogy rajta kívül hogyan foglal helyet hét istenség a mennyei hajóban. Yaonak (a kínai mitológia egyik hősének) ábrázolásán világosan felismerjük, hogy további hét alak kíséretében egy hajó fedélzetére megy. Manura és a hét rishire is gondolhatunk, akik vele utaznak a bárkában.

Figyelmét továbbá a Puránákban (hinduizmus) található hasonló beszámolókra, mindenekelőtt azonban (az Avesztában található) perzsa Vendidadra, az egyik legősibb szent könyvre szeretnénk terelni. Ebben Ahura Mazda megparancsolja szolgájának, Yimának:

„Építs egy wara-t (elkerített területet), azután egy argha-t (bárkát, ill. járművet). Vidd be oda az összes hím- és nőnemű eredeti életcsírát, és kezeiddel morzsold szét a földet. (…) Keltsd életre az összes teremtetlen fényt!”

Noé bárkája esetében sincs ez másképp

Noé a napbárkájába, amivel kilép a természet árjából, a valóban isteni élethez szükséges összes életelvet magával viszi.

A pusztában felállított tabernákulum legbelsejében álló szövetség ládájában is, és a jeruzsálemi templomban is az igazi mennyei élet minden szükséges ismertetőjelét szintúgy megőrizve látjuk.

Az Újszövetségben hét angyalról és hét harsonáról számolnak be. A hét angyal egymás után megfújja trombitáját. És miután a hetedik angyal megfújta, nagy hangok szólalnak meg, ahogy a Jelenések könyve 11. fejezetében olvashatjuk:

„E világnak országai a mi Urunkéi és az Ő Krisztusáéi lettek, aki örökkön-örökké uralkodik.” (Jel. 11,15)

„És megnyilatkozék az Isten temploma a mennyben, és megláttaték az Ő szövetségének ládája az Ő templomában.” (Jel. 11,19)

A hangok ujjonganak: Bolygói kozmoszunk minden nézete részesült Urunkban és Krisztusában. És ő királyként uralkodik örökkön-örökké. Majd megnyílik a mennyben Isten temploma, és a tanuló középen látja a bárkát, a megérkezett napbárkát, a mennyei hajót. Kitörölhetetlenül mély nyomot hagy tudatunkban, hogy az Egyiptomi Halottaskönyv tábláin ábrázolt Ozirisz napbárkája egyezik Pátmosz látnokának ládájával! És e jelképes ábrázolások jelentése is állandóan ugyanaz!

Hogy ezt a megváltoztathatatlan jelentést közelebbről megvilágíthassuk, például vesszük Yima mennyei hajóját Zarathusztra könyvéből, a Vendidad 2. fejezete 25. verséből.

Mint tudjuk, Yima először egy wara-t, egy elkerített területet, egy műhelyt épít. Ebben a wara-ban az egyetemes élet törvényei szerint egy argha-t, egy új járművet épít magának. A wara embere az a szabadkőműves, aki az új kalapáccsal és az új igével dolgozik. Az az ember, aki új műhelyt készít magának, aki határozottan távol tartja magát a dialektikus élettől és belép az új életterületre, hogy ott megépítse „argha-ját”.

Argha, napbárka, mennyei hajó – misztikus utalások az isteni emberre, aki megkezdi az eredeti hazába vezető utazását.

Hogy ezt az utazást el lehessen kezdeni, és egy ilyen építményt létre lehessen hozni, ahhoz egy „wara”, egy leválasztott, elkerített terület szükséges. Az embernek alapvetően és szerkezetileg le kell mondania szokásos életéről. El kell hagynia az egyértelműen hibás életútját és életmódját. Szét kell morzsolnia a földet – alacsonyabb természete énjét -, fel kell adnia ezt az ént, a saját maga által teremtett wara-jából új embert kell építenie, mennyei hajót, mellyel behajózhat isten templomába.

Ezzel zárjuk a múltban tett utazásunkat.

 

SZABADKŐMŰVES-FELADAT

Az isteni érintés és ébresztés bármelyik rendszerében is mélyülünk el, az Egyiptomi Halottaskönyvben ábrázolt „hazautazás” egyezik a Jelenések könyvében leírttal.

Amikor Jézusról, a Krisztusról azt mondják, hogy: „Egyiptomból hívtam ki az én fiamat”, akkor ezt most már kétségtelenül meg tudjuk érteni. Ezek a szavak a megváltoztathatatlan üdvüzenetre, amely tegnap és ma is ugyanaz marad, ugyanarra a megbízatásra, útra és igazságra, valamint ugyanarra a szabadkőműves-munkára utalnak.

A régi elmúlt, lásd, már megújult!

Milyen értelemben kell akkor ezt jelenlegi korunkban érteni?

A régi állandóan új módon nyilatkozik meg, összhangban az időbeli történésekkel és helyzetekkel, amelyekben az emberi élethullámnak – összhangban az ebben a kozmoszban folyó sok hatalmas fejlődéssel is – teljesítenie kell feladatait.

Ezért készül fel sok tanuló is, hogy szabad kőművesként megépíthesse wara-ját, és ezáltal argha-ját. A jelképesen leplezett értékek ideje lejárt. A modern Szellemi Iskola tanulóját most mikrokozmosza hétszer hét nézete, hét életterülete elé állítják. Ezt a hét életterületet tudatmagjaival együtt, ezt a hét Rishit létállapotával együtt helyre kell állítani.

Ehhez járul még egy erő és egy aktuális érintés is. És új életterületről beszélünk, és egy ezzel kapcsolatos új Magasabb Tudat Iskolájáról, melynek segítségével a hétszeres embernek meg kell építenie wara-ját. Továbbá részletes és egyértelműen vázolt filozófia áll a tanuló rendelkezésére, úgyhogy teljes mértékben tud tájékozódni.

Ezen az új úton, a warán belül és kívül, és a műhelyen belül és kívül mehet végbe és kell végbemennie a két ember egyértelmű különválásának. E történésnek felmérhetetlen következményei vannak.

Az egyik ember a szokásos élet foglya marad, a másik pedig felmegy mennyei hajójára, ami azt kell jelentse, hogy benne teljes átváltozás megy végbe. És ennek az átváltozásnak – hogy sikerüljön – korunk szellemi, kozmikus és légköri viszonyaival kell számolnia. Ezért nincs már értelme a régi módszerek tanulmányozásának. A régi iskolák kiszolgálták az idejüket. Ami évszázadokkal ezelőtt érvényes volt, annak ma már nincs megszabadító jelentősége. „A régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden.”

 

AZ ÖRÖK EGYETEMES

Ezért beszélünk modern rózsakeresztről, az új filozófiáról és az új tudat iskolájáról.

De pontosan úgy, ahogy a Fiút, ezeket az aktivitásokat is „Egyiptomból hívták ki”, ami azt jelenti, hogy őseredetüket az Egyiptomi Halottaskönyvben találják meg. Egy új korban beszélnek és tanúskodnak az egyetemes megváltoztathatatlanról.

Az „Egyiptomból kihívottnak lenni” kifejezésnek azonban még egy további jelentése is van, és jó lesz figyelmüket erre is ráirányítani. Az „Egyiptom” szót ugyanis „sötétségnek” is fordíthatjuk, és a Szentírás ismert részletét így is olvashatnánk: „A Sötétségből hívtam ki az Én Fiamat.” A szónak ez a magyarázata minden kereső számára fontos leckét tartalmazhat, mert ha sötétségről beszélünk, akkor ez korunkra bizonyosan érvényes! Volt-e a világtörténelemben valaha is ilyen világméretű a szétziláltság és az elfajulás? Napjainkban az élet minden területén nem a végsőkig fokozódik-e az abnormalitás?

Így a sötétségnek ebben az állapotában hívják Isten minden „fiát”. Minden ember mikrokozmoszában magában hordja az igazi istengyermeket, ő azonban meg van bilincselve a hazugságok és a látszatemberiség közepette, a sötétséghez és a tudatlansághoz kötözve. Nos, az így megbilincseltet és megkötözöttet maga Isten hívja.

Hogyan kell ezt az isteni hívást értenünk? Az isteni hívás nemcsak tudatunkat megérintő és ősemlékezésünket felébresztő hang, hanem olyan időszerű erő, mely megérinti az egész világot és az egész emberiséget, és mélyreható folyamatokat és fejlődéseket okoz. Az isteni hívás tehát azt jelenti, hogy készek vagyunk az időszerű isteni erőre tudatosan, harmonikusan és intelligensen reagálni. Ezért nincs a legcsekélyebb értelme sem a múlton töprengeni, ha emellett megfeledkezünk a pillanat követelményeiről.

Csak akkor lesz ez az isteni erő hatásos, ha az „Egyiptomból hívtam ki az Én Fiamat” mondat az itt és most számára is valódi jelentőséggel bír, és az új szabadkőművesség szorgalmas építőmunkásokat talál.

 

 

Fényenergia

 

Gyógyítás biofotonokkal

 

Életünkhöz hozzátartozik a betegség is. A gyógyulás sokszor lehetséges, de épp olyan sok esetben zsákutcának is bizonyulhat. A földi gyógyulás viszonylagos: alá van vetve az emberi tökéletlenségnek és az ellentétek világának. Az ember – magától értetődően – vigaszt, gyógyulást és megváltást keres. A fényhullámokat, az úgynevezett biofotonokat alkalmazó gyógymód enyhülést adhat, de valódi gyógyulást csak az hoz, ha önmagunkat teljesen átadjuk a fénynek.

 

Fény nélkül nincs élet. Az élő sejtek működéséhez és szerkezetük karbantartásához folyamatosan energiára van szükség. Minden emberi sejt (testünkben 60-100 billió van belőlük) az energiát a fény által termett táplálék útján kapja. Fényenergia nélkül az élet azonnal megszűnne és a sejtstruktúra összeomlana – ez lenne a földi élet vége.

Az ODE című nemzetközi folyóiratban 2011 nyarán egy tanulmány jelent meg a biofotonos gyógyításról. Ez azokat a gyenge fényhullámokat alkalmazza, melyeket a sejtek sugároznak ki. A jövő gyógymódjainak egyikéről lenne szó? Tény, hogy a modern gyógyászat a kémiai szerekkel végzett tüneti kezelés ellenére végül hatástalan marad sok – a modern életvitelünkből fakadó – krónikus betegséggel szemben. Einstein szerint egy probléma soha nem oldható meg azon a szinten, amelyen keletkezett. A múlt század húszas éveiben az orosz Alexander Gurvics bebizonyította, hogy az emberi test minden sejtje egy rendkívül gyenge fényt bocsát ki, amelyet biofotonnak nevezett. A fény tartalmazza mindazt az információt is, melyet a test minden sejtjét vezérlő rendkívül összetett biokémiai folyamat igényel. A múlt század nyolcvanas éveinek kezdetén Fritz Albert Popp német természettudós kimutatta, hogy a fényben keletkező zavarok a biokémiai folyamatok zavaraihoz vezetnek, melyek betegségeket okozhatnak (gondoljanak a „téli depresszióra”).

 

A frekvenciák jelzik a betegségeket

A holland Johan Boswinkel végkövetkeztetése az volt, hogy ha a testek „frekvenciákból” állnak, akkor kell, hogy legyen lehetőség a rezgésszám mérésére, a betegségek „kiemelésére” és a megjavított fény „visszaadására”.

1983-ban elkészített egy műszert, amely a testek fénykibocsátásának mérésére és helyreállítására volt hivatott. Már előtte kifejlesztett egy olyan erősítőt, amely mikroszkopikus szinten megmutatta, hogy a sejtek koherens (összefüggő, egymással interferálni képes), egészséges fényt sugároznak-e ki, vagy pedig kaotikust, kórképet megjelenítőt. Az emberi test azonban billiónyi sejtből áll és sugár-spektruma hihetetlenül változatos. Boswinkel ezért azt a tényt használta fel, hogy az elektromágneses feszültség az akupunktúrás pontokon különbözik az őt körülvevő bőr feszültségétől. Ha ott mérünk, két eredmény lehetséges: egy egyenes vonal (melyet egy erős, állandó feszültség képez), vagy egy hiperbola, amely feszültségesést jelez, vagyis a pont gyengeségét, erőtlenségét mutatja.

Boswinkel összekapcsolta a Voll-féle elektro-akupunktúrás eljárását a homeopátiás hígítások rendszerével. Azon anyagok esetében, melyek ezen a módon kezelve (hígítva) lettek, a szer (közeg) átvette a rezgésszámot és vele az információt. Ezeket az adatokat – kb. 500 szerről – Boswinkel, mint „ellenfrekvenciákat” rögzítette műszerében. A zavaró frekvenciák és az ellenfrekvenciák eredőjének nullát kell adni, akkor lép fel bizonyíthatóan a gyógyító hatás. Ez feltételezi, hogy először ismertnek kell lennie a szervezetben zavart kiváltó oknak. A valós okról lehet csak szó, hiszen akkor kínálja a műszer a valódi megoldást. Boswinkel megnevez egy példát: „Az akadémikus orvostudomány a Heliobacter (vagy Helicobakter) baktériumot a gyomorfekély ismert kórokozójaként tartja nyilván. Viszont én, ha egy gyomorfekélyt akarok gyógyítani, az epehólyagot kezelem, és nem a Heliobactert. Ha szervek vagy mirigyek merültek ki, akkor többé nem optimálisan működik az immunrendszer, és a test fogékony lesz például a bakteriális fertőzésekre.” Eddig a jelentős beszámoló a Boswinkel által kifejlesztett készülékről, amelynél a páciens elektródákkal a kezei fölött és lábai alatt a „saját fényét” egy „megfordított formában” újra felveszi. Ennél a módszernél természetesen lényeges a jó diagnózis. Úgy tűnik, hogy Ausztriában ez a módszer 30 év (és számtalan sikeres kezelés) után közel áll az első tudományos elismeréshez.

 

LÉTEZIK HÁT „TISZTA” FÉNY?

Azonban ez csak egy része a történetnek. Van-e tulajdonképpen „tiszta” fény? Mert ha a fény, melyet az ember felvett (a szemeken, a bőrén, a csakrákon és az akupunktúrás pontokon keresztül) – a biokémiai folyamatokban átalakított, majd újra kisugárzott – kölcsönhatást okoz, akkor valóban kérdés, hogy milyen „világosságot” vonz. A mesterséges fény csak egy részét tartalmazza a spektrumnak, és hosszú, kitartó behatása kiváltója lehet a biokémiai folyamatok zavarainak.

Csak nemrég volt olvasható egy rövid tudósítás az újságban egy kísérletről, amely összefüggést mutatott ki a mellrák és az éjszakai ápoló személyzet között… Így sok példája lehet az egyéni életkörülmények tökéletlenségének. Egyáltalán van-e még nyugati társadalmunkban lehetősége sejtjeinknek a „tiszta” fényt felvenni? Más szavakkal: Milyen fény számára nyitja meg magát az ember? Van egyáltalán „tiszta” fény? Eléggé tárgyilagosak vagyunk-e ahhoz, hogy megítélhessük ezt? És mit tudunk mi magunk ezért tenni? Egyáltalán alkalmasak vagyunk-e ezt felismerni? Ebben a tekintetben, úgy látszik, mindenütt zavar és nézeteltérés uralkodik: Amit az egyik pozitívumnak tapasztal, azt a másik undorítónak találja. Mire kell hát a szemeinket irányítani, milyen világossággal tudjuk magunkat összekötni? Hogyan működik a szem tulajdonképpen? Esetleg nem sokkal nagyobb-e annak a jelentősége, hogy milyen irányulással nézünk? A régi írások is beszélnek a fényről: „Ő benne (az Igében) vala az élet, és az élet vala az emberek világossága. És a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt.” Vagy – mondja J. v. Rijckenborgh* – „az erőtér megnyilvánulását a világosságtér megnyilvánulása követi, és a világosságtér legfontosabb jellemzője, hogy ugyanakkor életterület is a legvalódibb értelemben véve. Csak a világosság-megnyilvánulás által lesz egy erőtér joggal életterület.” Itt is érvényes tehát: a fény – élet. De melyik fény, melyik élet? Mert énünk nyilvánvalóan nem rendelkezik ezt a világosságot észlelő érzékszervvel, ezért számára megragadhatatlan. Nem adatott meg én-lényünk életében az örömök állandósága és az eljövendő isteni harmónia sem: minden örvendetes eseményt a mindennapi realitásba való visszatérés követ.

 

Megőrizni a fényinformációt

Talán csak egy módja van a megnyílásnak: a tökéletes önátadás. Önmagunk átadása a másik fénynek, amely segítségként van jelen az ember számára. A földi gyógyítás viszonylagos: alá van vetve az emberi tökéletlenségnek és az ellentétek világának. De a magasabb fényenergia képes egy belső szerv által elérni a lelkünket. Ehhez azonban lankadatlanul kell irányulnunk a tiszta információk foton-áramlására, miközben a zavaros én-rezgések fokozatos kikapcsolására kell törekednünk. Ez a fényinformáció egy másfajta rendből eredően másfajta gyógyulást hoz. A lélek, aki ezen a fényen keresztül erőt nyerve tudatossá válik, megveti lábát saját életterületén, és ezzel kiemelkedik a testi halálból.

 

* A Gnózis jelenlegi megnyilatkozása, 3.6. fejezet „Az erőtérből világosságtér lesz”

 

 

A világ mint túlexponált fénykép

 

Az emberek világa egy erősen megvilágított fényképhez hasonlít. Az eredeti információ, az őskép életlenné, alig kivehetővé vált a túláradó információmennyiség miatt. A fény képes azt az információt továbbítani, amely az adott életterületen jelen van. Ezt legjobban a kereskedelem értette meg. A bevásárlóközpontok és a kisebb üzletek megpróbálják a vásárlókedvet fényreklámokkal feléleszteni, és ebből tőkét kovácsolni.

 

Minden embernek szüksége van fényre. Sőt, minden teremtménynek szüksége van fényre a növekedéshez és a fennmaradáshoz. A ‘fény’ és az ‘élet’ szavak szellemi szempontból egymás alternatívái. A tiszta fénnyel kezdődött a egész teremtés. Ez minden dolgok alapja és megtartó ereje.

A régi kultúrák számára (Egyiptom, inkák és maják) a fényt a Nap testesítette meg, tiszteletük legnagyobb tárgya. Ezért építettek Naptemplomokat és piramisokat a Napnak. A gizehi szfinx is tiszteletüket tanúsítja a világosság istene, a Nap iránt. Ez a kőből készült őrszem – az állatiból kiemelkedő szellemember – megértő tudással átszőtt vágyakozó pillantását kelet felé fordítja, ahol a Nap minden reggel megjelenik a horizonton. A Nap az újraszületett élet jelképe, amely a keleti horizonton ébred. Ennek megfelelően a Nílus nyugati partján lévő egyiptomi királysírok az elmúlt életet jelképezik.

 

A kifordított tudat

A napfény – Amon-Ré – az örök, életet adó energia szimbóluma. Évezredről évezredre őrzi a földet, mivel magában hordozza az örökkévalóság fényének rezgését. Aki figyel, meglelheti benne az inspirációt, szellemi világosságát és lelki táplálékát – olyan táplálékot, amely a mesterséges fényben nem található. A testünk is fényből álló forma, kondenzált fényenergia. Lényünk minden részecskéjét ősfény hatja át, azonban ez nehezen felismerhető. Ha a tudat kifelé fordul, akkor a fényt rabul ejti az anyag, és nem tud megnyilvánulni. Ezáltal az atomok összetétele egyre sűrűbbé válik. Minél mélyebbre merülünk az anyagban, annál jobban bezárjuk a világosságot az atomjainkba. Ez az állapot addig tart, amíg az ember el nem kezdi keresni a világosságot. Amint ez a keresés elég mélyre hatol a lényébe, megváltozik a lelkesedés, és ez belső változást indít el. A tiszta lelkesedés, amely feltüzeli a lényt, képes megváltoztatni az atomszerkezetet, amellyel lehetővé válik az eredeti, lelkesítő tűzhöz való közeledés.

 

Az alapérzés

De milyen gyakran keresi az ember a fényt önmagán kívül. Milyen gyakran nem találja, vagy ha megleli is, tompít rajta a látszat. És mégis, az igazi fény lényének minden atomjában ott vibrál. Mindannyian ismerjük a kijelentést: „Isten birodalma közelebb van hozzátok a kezeteknél és a lábatoknál”.

A keresők alapérzése a szellem folyamatos hiánya és a szellemi felismerés hiánya. Ezért látjuk őket olyan gyakran nyugtalannak; soha meg nem állnak, és éheznek a szellemmel való újraegyesülésre. Olyan ez, mint egy belső űr, melyet ki kell tölteniük. Mert csak a szellem a beteljesülés, amely ezt az űrt betöltheti. Vajon nem úgy van-e, hogy ezt az űrt elkerülhetetlenül mindig megpróbáltuk mindenféle dologgal kitölteni?

Az ember természeténél fogva nem élhet együtt az ürességgel. Bepólyázta magát külső létének kemény magjába és külső dolgokkal táplálkozik, így olyan, mintha meg kellene fulladnia vagy halnia, ha továbbra is elválasztva marad a szellemtől. Ahhoz, hogy megmeneküljön bábjából, Ízisz fátylát, az illúzió és tudatlanság fátylát fel kell lebbentenie. Amint megszabadul Ízisz fátylától, azonnal megülheti a menyegzőjét Ozirisszel, a szellemi elvvel. Ozirisz és Ízisz kapcsolatából születik Hórusz, a Napgyermek, a belső Krisztus.

Egyiptomban Sais templomában van egy kép a lefátyolozott Íziszről, a következő felirattal: „Én, Ízisz vagyok minden, ami volt, ami van és ami eljövendő. Halandó ember még nem vette le rólam a fátylam.”

De miért van Ízisz lefátyolozva, és miért rejtett még mindig olyan sokak számára?

 

Elmélyülés, tisztulás és önismeret

Aki a képet felfedi, az meghal – a régi létállapota szerint. Ahhoz, hogy ezt megtehessük, szükséges az elmélyülés, a tisztulás és az önismeret. Az ember személyiségtudata és az igazi lélektudat között mindig is fátyol volt. Ez olyan igazságot takar, amely az egó számára túl nagy és magasztos ahhoz, hogy felfoghassa, legyen az egó bármekkora.

A régi indiai bölcsesség Mayáról, a fátyolról beszél, melyet az én-tudat von önmaga és az abszolút valóság közé. Az ember számára, aki az isteni tudattal rendelkezik, a valóságot nem takarja fátyol. A leplezetlen valóság ott rejlik az emberben. Ha a kereső ember, aki arra vágyik, hogy megoldja létének rejtélyeit, elkezd a benne lévő isteni birodalom mélyére hatolni, akkor eltűnik minden régi, és az elválasztott lét illúziója lassan feloldódik a világosságban, mely minden életen áthatol.

A lefátyolozott Ízisz képe szép szimbólum. Az eredeti lélek rejtélyét nyilvánítja meg számunkra, amennyiben nem vagyunk „teljesen vakok és süketek”. Az anyagra hangolt tudat nem képes felfedni a rejtélyt, amely a fátyol mögött van. A fátyol enged annak, aki az elkendőzött Ízisz rejtvényének megfejtésére vágyik. Aki csak úgy, felemeli a fátylat, hogy meglássa, ki van alatta, az azonnal meghal. Aki azonban azért lebbenti fel a fátylat, hogy az én-tudatot legyőzze, az szemtől szemben áll majd az isteni szellemmel.

Akkor az egyéni és elválasztott emberi léte véget ér. A kép halott szemeibe néz és felismeri saját magában az eredeti lelket, amely kendőzetlenül benne él, és Ozirisszel, a szellemmel történő egyesülésre vár. A fátyol lehullott, mert a a lefátyolozott Ízisz misztériumának kulcsa mi magunk vagyunk.

Csak az eredeti lélek fedheti fel Íziszt, mivel ő maga Ízisz. Így megértjük a kép szövegét is: „Az eredmény, amit teremtettem, a Nap”.

Ez az isteni fény az emberben, amely nem ismeri az illúzió világát. Érezzük-e a túl sok mesterséges fény, a vágyak túláradó fényének fájdalmát a szívünkben? A vágy kígyója egy valóban létező energiafolyam az ember életrendszerében, amely fenntartja a fej és a szív meghasonlottságát.

A fej és a szív csak akkor alkothatnak egységet, csak akkor jöhet létre Ízisz leleplezése és a menyegző Ozirisszel, ha a vágy kígyója az ember régi kígyótűzrendszerében kialszik. Csak ekkor kezd el keringeni a világosság – a mindenség ősforrásából származó eredeti, egyetemes és mindent körülölelő szellemsugárzás – az egység egy új körén az életrendszerben.

Ekkor a kígyó a saját farkába harap; az örökkévalóság betör az időbe, vagy ahogy a régiek mondták: A belső Krisztus, a szellemi Nap megszületik a szívünkben. Az időtlen fény félretolja a csalóka asztrális függönyt. A sötétség, és ezzel azok a mozgatórugók, amelyekből eddig éltünk, és amelyek eddig éltettek, lelepleződnek. A fény, amely be volt zárva, minden sötétséget elsöpör. Ismét körülölel minket a fényruha.

 

 

A szivárvány színeiben ragyogó fény

 

A napfényt felfogó vízcseppek szivárványt alkotnak. A szivárvány tükrözte fény a hétszeresen felépített élet. Az építmény, a megszabadulás hét mágikus színe…

 

„Isten világosság” – mondják, a nap fényét pedig ennek látható jeleként tapasztalják az emberek. A fényt magát azonban nem láthatjuk, míg ki nem bontakozik a szivárvány színeinek színképében.

Egy magas megfigyelő pontból, például repülőgépről vagy egy hegy csúcsáról akár egy körénk rajzolódó teljes körnek is láthatjuk a ködfelhők tükrözte optikai hatását, persze csak ha hátulról világít meg bennünket a nap.

Ha árnyképünket észleljük e színes aura közepén a ködben, talán arra a gondolatra jutunk, hogy az „Isteni”, akár egy híd vagy tér, szintén olyasmire utal, amely mindig körülvesz minket.

Egy hegygerincen vándorolsz vagy mászol, talán a ködben tévelyegve, és ha később a napos oldalon hirtelen feloszlik a köd, megjelenik a ködös oldalon a rejtélyes alak a színes gyűrűtől övezve. Veled marad a jelenség, lépten-nyomon elkísér, míg fel nem száll a köd és újra világosan látható nem lesz az út.

Ez a jelenség, amely szinte őrként szegődött mellénk, valamire utalt. (Ennek a halo-jelenségnek egy régi elnevezése a „glória”).

 

Örök Szövetség

Ennek a prizmatikus hatásnak a megfigyelőt könnyen csodálatba ejtő másik formáját akkor éli meg az ember, ha víz mellett vagy vízen tartózkodik, és egy szivárvány egyik vége a közelben éri a vizet. Az ív akkor nem tűnik laposnak, hanem kereknek, és cső vagy oszlop módjára áll a vízen. Alacsonyan álló napkorong esetén pedig a spektrál színek csaknem függőleges oszlopát láthatjuk:

Úgy tetszik, hogy egy titokzatos, földöntúli fényoszlop érinti meg a Földet!

Bizony figyelemre méltó dolog ez: egy szivárvány nem fizikai valóság, hanem a színekre fogékony emberi szemnek megmutatkozó optikai hatás. Egy szivárványhoz nem lehet például ténylegesen közeledni. És jóllehet nem alkot fizikai valóságot, mégis nagy és örvendetes hatást fejt ki az emberi kedélyre. Ennek már sok író és költő adott kifejezést.

A szivárvány a legősibb idők óta a remény jele.

A Teremtés könyvének 9. fejezetében a 14. 16. és17. versben a következő szavak állnak:

És lészen, hogy mikor felhővel borítom be a földet, meglátszik az ív a felhőben (…)

Azért legyen tehát az ív a felhőben, hogy lássam azt és megemlékezzem az örökkévaló szövetségről Isten között és minden testből való élő állat között, mely a földön van (…)

És monda Isten Noénak: Ez ama szövetségnek jele, melyet szerzettem én közöttem és minden test között, mely a földön van.

Bár szemeink felveszik magát a fényt, de tudatosan nem észlelik. A fény csak az esőcseppben történő prizmatikus törés által, vagy egy tárgyról való visszatükröződése által válik felismerhetővé az agy számára.

A fénynek nyilvánvalóan szüksége van valamire, hogy felismerhetővé tegye magát számunkra, olyasvalamire, amin visszatükröződhet. Az úgynevezett szilárdabb anyagon tud visszatükröződni. Ezáltal tudatossá válik bennünk úgy az anyag, mint a fény – ám mi magunk is, hiszen mi is ezekből az aspektusokból állunk.

Ha azonban a gnosztikusok azt mondják, hogy „Isten világosság”, akkor ezen nem az általunk ismert napfényt értik. Nem is a mi tudatfényünk az, amire ők irányulnak. Az isteni fény teljesen más rezgésminőségű, amely teljesen más, mint a mi tudatunk. Ez az isteni fény nem lel bennünk közvetlen visszatükröződésre, mert egyszerűen semmi sincs, ami visszatükrözze, és ezért nem is észleljük.

 

Az Arché titka

Ám, ha nem vagyunk képesek észlelni az isteni fényt, akkor hogyan értsük Noé történetét, akinek Isten felismerhetővé teszi ezt az isteni jelet? Noé, az Arché – az „oltalmazott hely”, vagy a Misztériumiskola – építője, amely, miután hét hónapig – vagy hét szakaszon át – utazott, megérkezik Ararát szent hegyére, az isteni területre.

Látjuk, hogy az Arché pontosan addig van úton, amíg a galamb – ez maga az isteni szellem – tudtára nem adja, hogy az új élet szilárd talaja eléretett.

Ez a Noé-ember az, aki a reá bízott lelkek egy csoportjának megmentésére és oltalmazására épített Archéban visszatükrözi az isteni fényt. Ő az, aki tükrözi a szivárványt, mert áthaladt a magasztos csenden.

A fény, amelyet Noé visszatükröz, a hétszeresen felépített megújító élet. És míg az Arché épül, a fehér fény folyamatszerűen hét segítő sugárra, az építmény hét mágikus színére hasad. Ez a spektrális elhasadás a transzfiguráció folyamatában lévő hét fok elé állít bennünket. Így építi meg Noé az Archéját, az őt megérintő fény iránytűjével pedig hét hónapon át utazik a biztos célig.

Amikor az Archét alkotó csoport transzfigurációjának folyamatában a láthatatlan fény hét láthatóvá váló színre hasad, tehát gyakorlatilag az újjászületés folyamatában, akkor ez már nem olyan színeket jelent, melyeket érzékelhetnénk, hanem egy teljesen máshogyan ható spektrumot.

 

Az új égbolt

A mikrokozmikus szívben történő zsenge első érintésének a különös élénk pírja a személyiség szívén át a vérlénybe ömlik, és összekapcsolódik vele. Erre aztán egy új könnyedség narancssárgájával új öröm járja át a lényt, és isteni lélegzet kezd áramlani az idegrendszeren át. Ha ez az új prána beágyazódik a lényünkbe, akkor az emberben megjelenik egy sugárzó sárga, egy új tudat színe. Új gondolkodási képesség keletkezik, mely a szellemből eredő egyre közvetlenebb inspirációt vált valóra.

A növekedő új állapotba való elmélyülő belátás alapján álló új hit zöld színe, és az egyre inkább megtapasztalt kegyelem erős reményt hoz: az élet láthatárán egyre világosabban megpillantott távlat kékjét. Ezzel a kék az érzékszerveink új működését is jelenti.

És az egész Arché, a csoport, egy indigóból álló erőtérben sugárzik, a szellem-lélek keletkezésnek ebben a csodálatos menetében egy dinamikus energia által vezettetve, melynek során földöntúli ibolyakék éterértékek bizonyítják a megszabadulás valóságát.

Ez a hétszeres fénymisztérium a megszabadulás misztériuma, és mialatt végbemegy az Arché-építés hét szakasza, az Isten és ember között kötött örökkön világló szövetség élő jeleként az emberben és a csoportban új égbolt feszül.

 

 

Rögös út vezet a forrásokhoz

 

Meg kell változtatnunk modern öntudatunk alapjait

 

Azok a szakterületek, melyekre a Bibliotheca Philosophica Hermetica specializálódott, már évek óta nem számítanak jelentéktelennek. Ellenkezőleg, éppen hogy a középpontban, a nagyszámú, izgalmas és megújuló fejlődés élvonalában helyezkednek el, melyek jelenleg a szellemtudományok nemzetközi kutatásában mennek végbe. Erről tanúskodik előadásában Wouter Hanegraaff is, a hermetikus filozófia történetének professzora. Előadása 2011. december 6-án a könyvtár újbóli megnyitásának ünnepségén hangzott el.

Wouter J. Hanegraaff

 

Egy könyvtárat az emlékezethez hasonlíthatjuk. A könyvtárak létezésének hála, mint kultúra és társadalom, emlékezhetünk arra, hogy kik és mik voltunk valaha. A könyvtárak azonban nemcsak visszapillantást nyújtanak arra, ami visszavonhatatlanul elmúlt. Sokkal többet tesznek ennél. Kizárólag a múltunkat életben tartó emlékezet által tudjuk ugyanis, hogy kik vagyunk. Ahogyan mindannyiunk személyes öntudata életünk múltbéli eseményeire való visszaemlékezéseinken alapul – ezért az emlékezet elvesztése a szó szoros értelmében azt jelenti, hogy nem tudjuk többé, hogy kik vagyunk – ugyanígy kollektív öntudatunk is közös emlékeken alapul, és magába foglalja azt az információt, hogy hogyan váltunk azzá, amik jelenleg vagyunk, és miként kerültünk arra a helyre, ahol most tartózkodunk. És kizárólag ezen az alapon – vagyis öntudatunk és annak gyökerének erős tudata alapján – vagyunk képesek arra, hogy egyénként és társadalomként, jövőnket illető felelősségteljes döntéseket hozzunk. A könyvtárak fenntartása ezért elsőrendű kulturális, társadalmi, sőt politikai érdeket képvisel.

Ebből a szempontból tekintve a Bibliotheca Philosophica Hermetica egy egészen különleges és ritka funkciót tölt be, amelyre itt Hollandiában roppant büszkék lehetünk: ez az egyedülálló gyűjtemény specifikusan kollektív múltunk azon dimenzióira irányul, melyeket máshol nemrég még nagymértékben a felejtés veszélye fenyegetett. Ezért sokan nem is tudnak mit kezdeni olyan fogalmakkal, mint pl. a „hermetikus filozófia”. („Nem hermeneutikus filozófiára gondolt?” – kérdezték tőlem már számtalan alkalommal jó szándékú kollégáim.) Fogalmakat, mint pl. „rózsakeresztesek” vagy „teozófia” a médiákban főképpen marginális, szektás vagy más fajta kétes mellékjelenségekkel hoznak kapcsolatba, melyek Dan Brown bestsellereiben előfordulnak ugyan, de komoly emberek nem foglalkoznak velük. A Bibliotheca Hermetica tudományterületét illető eme téves közfelfogás alapja nem más, mint a tudatlanság. Vagy pontosabban: kultúránk és társadalmunk gyökereit illető ama messzemenő kollektív emlékezetkiesés tünete ez, amely a tizennyolcadik században kezdődött. Ettől a felfogástól azonban egyre jobban és egyre gyorsabban eltávolodunk. Ugyanis a humanisztikus tudományágak élén álló akadémiai szakspecialisták már jó néhány évtizede foglalkoznak azzal, hogy ezt az elterjedt feledést korrigálják: olyan kutatásokról van itt szó, melyek messze túllépik valamennyi jelentős tudományág határait.

Ez azt jelenti, hogy ez a kiigazítás a vallási, a filozófiai, a tudományos és a művészeti tanulmányokban megy végbe, melyeket egymáshoz fűződő kölcsönhatásukban kell szemlélnünk, ha igazságosan akarjuk megítélni a hermetikus filozófiát és a nyugati kultúra hasonló áramlatait.

 

Lassú forradalom

Az alapvető tudományos kutatások eredményei legtöbbször csak nagyon lassan jutnak el a széles nyilvánosság tudatáig. Aki azonban informálódik a fejleményekről, tudja, hogy jelenleg nemzetközi mértékben valami olyasmi zajlik, amit „lassú forradalomnak” nevezhetnénk, s amely végül messzemenő következményekkel jár majd a nyugati civilizáció és modernitás nagy történelmének hagyományára vonatkozó szemléletünket illetően – tehát a kultúrára és társadalomra vonatkozó saját öntudatunkat illetően. Mi is a helyzet most pontosan a hermetika jelentőségét illetően?

Erre egy konkrét példát szeretnék felhozni egy első pillantásra minden feltűnést nélkülöző személyiségről, George Sartonról. Ez a belga kémikus és történész, akit többször is a „tudománytörténet atyjának” (father of the history of science) neveztek, 1912-ben megalapította az Isis című folyóiratot. Az újságot, amely területének vezető szakfolyóirataként van számon tartva, a mai napig a „History of Science Society” publikálja. Ami a Nature a természettudomány számára, az Isis a természettudományok története számára.

Sarton a pozitivista tudományfelfogás tipikus képviselője volt, és elvetendő „áltudománynak” tartott minden olyan témát, mint az asztrológia, az alkímia és a magia naturalis: Véleménye szerint a valódi tudomány csak az ilyen babonákkal való szakítás után fejlődhetett ki a tizenhetedik század folyamán. A tudományos forradalmat Sarton azután olyan drámai kifejezésekkel írta le mint „a növekvő fény felfalja a sötétséget”¹. „A tudomány alapvetően haladó, míg a mágia alapvetően konzervatív” – írta. „A kettő között nem létezhet semmiféle kompromisszum; nem haladhatnak együtt – mivel az egyik előrefelé megy, míg a másik hátrafel锲. A széles nyilvánosság, de még az akadémiai világ is, még mindig túlságosan gyakran így gondolkodik.

Nemrégiben hallottam, hogy az egyik kiváló holland természettudós teljesen ártatlanul azt állította, hogy Isaac Newton átmeneti elmebajban szenvedhetett, amikor alkímiával foglalkozott. Ennek az elmebajnak roppant tartósnak kellett lennie, ha belegondolunk, hogy Newton több alkímiával foglalkozó kéziratot hagyott hátra, mint amit fizikáról és optikáról írt összesen, és ezekhez több mint egymillió szót használt fel.

Sarton végzetes hibába esett, amely egy tudóssal tulajdonképpen nem is fordulhatna elő: úgy vélte, ítéletét ex cathedra (megfellebbezhetetlenül) hozhatja meg anélkül, hogy mint történész elmélyülne az általa olyannyira elítélt „mágia” történelmében. Nyomatékosan ki is jelentette: „A tudomány történésze nem szentelhet nagy figyelmet a babonaság és mágia tanulmányozására, hacsak nem esztelenségből. … Az emberi ostobaság egyidejűleg haladás ellenes, megváltoztathatatlan, és határtalan, annak tanulmányozása reménytelen vállalkozás.”³

Sarton kortársa, az amerikai történész, Lynn Thorndike, erről másképpen vélekedett: Először a kutatás, azután az ítélet. Lynn egész életét egy pontosan ezeket a témákat felölelő, hihetetlenül terjedelmes és egzakt levéltári kutatásnak szentelte, és 1923-1958 között kiadatott egy nyolc kötetből álló alapművet⁴, melyből megcáfolhatatlanul kiderül, hogy a „tudomány” és a „mágia” határai legalább a tizennyolcadik századig annyira egybefolytak, hogy egyszerűen lehetetlenség a tudomány történelmével foglalkozni anélkül, hogy ugyanakkor ne mélyülnénk el olyan témákban is, mint a mágia, az asztrológia és az alkímia⁵. Thorndike egyébként maga is még egy lábbal a pozitivista mentalitás talaján állt, műve azonban mégis ajtót nyitott ama sokkal differenciáltabb és korrektebb felfogás előtt, mely rámutat arra, hogy a tudomány története milyen nagy mértékben összefonódott a hermetikus témákkal.

 

HERMETIKUS HAGYOMÁNY

A „tudománytörténet” tudományos ágazatán belül a Sarton és Thorndike közötti vita időközben minden kétséget kizáróan Thorndike javára dől el. Különösen az angol pionír, Frances Yates befolyásának köszönhetően a múlt század hatvanas éveitől kezdve egyre több történész mélyült el a „hermetikus hagyományokban”, és eközben – valóban – különösen nagy figyelmet szenteltek az alkímia Isaac Newton munkásságában betöltött szerepének. Sajnos azonban ez nem ment minden harc nélkül. A nagy tudománytörténész, Richard Westfall, a Newtonról írt különösen mély benyomást keltő alapbiográfia⁶ szerzője, a hetvenes években egy hatalmas konferencia keretén belül Newton számos alkímiai kéziratához fűződő kutatásainak eredményeit prezentálta.

A jelenlévők között ott volt Margaret Jakob történésznő is, aki a történtekre visszaemlékezve a következőket mondta: „A jelenlévők hallhatóan levegő után kapkodtak, és az ellenséges kérdések zárótüzében Westfall végső felindultságában a következő szavakkal vágott vissza: Nem én írtam ezeket a kéziratokat és szavakat, hogy ilyen hatást érjek el velük.”⁷ Valóban, Newton volt az – a történelem egyik legnagyobb zsenije – aki azokat írta, de Westfall kollégái többségének nagy nehézséget okozott, hogy szembe nézzenek ezzel a ténnyel, és úgy vélték, ők jobban tudják, mint maga a nagy ember.

Szerencsére azonban a tudomány úgy működik, hogy az objektív érvek és a tapasztalaton alapuló bizonyítékok hosszú távon mindig nyernek az előítéletekkel szemben. A források nem hazudnak, és ezért manapság nemcsak minden tudomány-történész tudja, hogy Newton valóban intenzíven foglalkozott az alkímiával, hanem az is egyre világosabbá vált, hogy kora tudományos kontextusának keretében erre különleges oka is volt. Ily módon bepillantást nyertünk a tudomány-történet nagy fontosságú dimenzióiba, melyekre a korábbi generációk még tökéletesen vakok voltak. Newton esete pedig, ami azt illeti, csak egy hatalmas jéghegy szenzációs csúcsát képezi. Így derült ki az is, hogy Robert Boyle, a kémia tudományának központi alakja, pályafutása során nem távolodott el az alkímiától, ahogyan azt sokáig minden alap nélkül feltételezték, hanem ellenkezőleg: idősebb korára, ismeretei gyarapodtával, mint tudós, egyre intenzívebben kezdett alkímiával foglalkozni.⁸ A Boyle-ról és a tudományos haladásról gondosan kialakított képbe ez a tény hosszú ideig egyáltalán nem illett bele, a forrásokból azonban megcáfolhatatlanul kiderül.

Newton és Boyle ebből a szempontból egyáltalán nem számítottak kivételnek, hanem koruk tudományos gyakorlatának kiváló képviselői voltak: az alkímia tanulmányozása a tudományos forradalom idején és azt megelőzően a „normális tudomány” lényeges része volt.

 

FONTOS ÉS TELJESEN NORMÁLIS

A fejlődések gyorsan mennek végbe. Tíz évvel ezelőtt a „Current Bibliography of History of Science” című vezető folyóirat, melyet az Isis évente publikál, még egy – egykor Sarton által életre hívott – „Áltudományok” című állandó rovatot is tartalmazott. Azonban kevesebb, mint tíz évvel ezelőtt, 2002-ben, a szerkesztőség elhatározta, hogy egy ilyen jellegű utalás már nem egyeztethető össze az előrehaladott tudományos nézetekkel. A „Bibliográfia”, a könyvszemle ezért – kiigazítva – jelenleg minden lenéző utalás nélkül olyan normális egyedi kategóriákat tartalmaz mint: „Science and Magic” (Tudomány és mágia), „Astrology” (Asztrológia) és „Alchemy” (Alkímia).

Ebből a példából legalább három következtetést vonhatunk le: Először, hogy ezeket a külső szemlélő számára oly „tudománytalan” témákat a szakspecialisták időközben a kutatás fontos és tökéletesen normális témáinak tekintik. Másodszor, hogy az e területeken végzett precíz forráselemzések, mint hogyan jöttek létre a tudomány alapelvei, valamint modern kultúránk és társadalmunk, egészen új belátásokhoz vezettek. Harmadszorra pedig, hogy ez a forradalom csak néhány évtizede kezdődött, és jelenleg is javában zajlik. Ez azt jelenti, hogy azok a szakterületek, melyekre a Bibliotheca Philosophica Hermetica specializálódott, egészen bizonyosan nem mellékes jellegűek, mint ahogyan ezt időnként itt-ott még gondolják, hanem ellenkezőleg: azon nagyszámú, izgalmas és megújuló fejlődések élvonalában, centrumában helyezkednek el, melyek jelenleg a nemzetközi szellemtudományi kutatásban végbemennek.

Én itt most a természettudományok történetét hoztam fel példának, de a humanisztikus tudományok valamennyi ágában is hasonló fejlődés megy végbe – és nem csak a korai modern periódusban, hanem minden időszakban egészen napjainkig. Egyre jobban belátjuk, hogy a hagyományos történetírás „nagy tudósításai” túlságosan szelektívek voltak, mert egy eleve kialakított ideológia alapján határozták meg, hogy mit szabad komoly vizsgálat alá venni és mit nem. Gondoljunk csak például egy olyan filozófusra, mint Marsilio Ficino, aki többek között a Corpus Hermeticum és Platón összes dialógusának első fordítója volt, s akinek mellszobra teljes joggal áll itt ebben a könyvtárban.

A platonizmus, mely az egész olasz reneszánszon végigvonul, s a művészetektől kezdve az irodalmon keresztül egészen a filozófiáig és a vallásig mindent átölel, Ficino munkássága nélkül elképzelhetetlen lenne; mégis a hagyományos filozófiatörténetben a nevét csak egy margóra szorult lábjegyzetre méltatják, mert túlságosan eltér attól, amit Descartes óta „valódi” filozófiának tekintünk. Csak néhány évtizede annak, hogy Ficinot és szellemi rokonait újra komolyan kezdték venni. Habár még elég olyan filozófia-történész létezik, akik ettől az irányzattól elhatárolódnak, mégis ezen a területen is drasztikusan új belátások születnek a filozófiatörténet összefüggéseibe, és hogy ez hogyan viszonyul a rokon-ágazatokhoz, mint a teológia és a természettudományok.

Ugyanez vonatkozik Giordano Brunora is, a kopernikuszi világkép és a végtelen univerzum egyik első védelmezőjére, akit mint eretneket 1600-ban Rómában máglyahalálra ítéltek, ma pedig korának legnagyobb gondolkodójaként tartanak számon. Mint ahogy majdhogynem valamennyi (kisebb és nagyobb) gondolkodót, akiknek munkáit a Bibliotheca Philosophica Hermetica-ban gyűjtötték össze, Giordano Brunot is lehetetlen egyetlen ágazat határai közé szorítani, és csak akkor érthetjük meg, ha figyelmünket egyidejűleg életművének valamennyi dimenziójára irányítjuk: a vallásra, a filozófiára, a tudományra, sőt a képzőművészetre is.

A példákat minden fáradozás nélkül tovább gyarapíthatnánk, ami egyébként nem csak a korai modern időszakra vonatkozik, melyekre a Bibliotheca Philosophica Hermetica elsősorban összpontosít, hanem a tizenkilencedik századra is egészen napjainkig. A „hermetikus filozófia és az ahhoz közel álló áramlatok” valamennyi területére vonatkozó új kutatások halmozódó hatása abban mutatkozik meg, hogy a történelemről és kultúránk gyökereiről új kép kezd kirajzolódni. Amint azt már előadásom elején hangsúlyoztam, végső soron ez azt jelenti, hogy mélyrehatóan korrigálnunk kell saját modern identitásunkat.

Ami a részecskegyorsító a természettudósok számára, azt jelenti a könyvtár a szellemtudományok kutatóinak. A természettudományokban végbemenő világrengető forradalmak eredete fáradságos, türelmes és gyakran extrém módon technikai jellegű kísérletekhez vezethető vissza, melyek során fehér köpenyes kutatók pontos mérésekkel, megfigyelésekkel és számításokkal foglalatoskodnak, amiket kizárólag más specialisták képesek csak megérteni. Ez a szellemtudományoknál sincs másképp.

A világ ámulatát kiváltó új belátások eredete majdnem mindig képzett specialisták munkáiban gyökerezik, akik nagy gondossággal és néha végtelen részletességgel kutatják az írott és nyomtatott forrásokat (ezek képezik az alapvető részecskék utáni kutatás szellemtudományi ellenképét): innen ered a Bibliotheca Philosophica Hermetica találó mottója: ad fontes (a forrásokhoz).

A szállóigévé vált mondat, miszerint „A Jóisten a részletekben él” tökéletesen ráillik erre a területre. Tíz évvel ezelőtt ebben a könyvtárban kutattam az igazságtalanul elfelejtett hermetikus filozófus, Lodovico Lazzarelli után, aki a tizenötödik század második felében élt. Lazzarelli Crater Hermetis című rejtélyes fő művének jelentésén már olyan nagy tudósok törték a fejüket, mint Paul Oskar Kristeller, Daniel P. Walker és Moshe Idel. Olyan valaki számára, aki ilyen jellegű munkával még nem foglalkozott, ez nehezen elképzelhető, végül azonban úgy tűnt, hogy a megoldás kulcsa csak néhány latin szóban rejlik.

Fejtegetéseinek lényegéhez érve ugyanis Lazzarelli egy híres (és hírhedt) szakaszt idéz az Asclepius című hermetikus műből, mely már az egyházatya, Augustinus számára is nagy bosszúságot okozott, s amiben Lazzarelli néhány, az első pillantásra csekélységnek tűnő, változtatásokat eszközölt. Ha azonban ezeket a variációkat komolyan vesszük, és megvizsgáljuk az azokhoz vezető okokat, megmutatkozik, hogy egy adott pillanatban minden fátyol fellebben a kutató szemei előtt, és végső soron abszolút világossá válik, hogy valójában miről is van szó Lazzarelli művében.⁹

E rövid előadás során nem bocsátkozhatom részletekbe, de e felfedezés összefüggései messze meghaladják Lazzarellit¹⁰. Arra kényszerítenek bennünket, hogy részletes revízió alá vegyük a reneszánsz-hermetizmusról, mint olyanról, fennálló nézeteinket. Példának okáért ezek az összefüggések a reneszánsz egyik legbefolyásosabb hermetikus szerzőjét, Cornelius Agrippát illető új szemlélethez vezetnek, akinek munkájára és személyére még Goethe Faustjában is találunk utalás(oka)t.¹¹ A reneszánsz-hermetizmusról alkotott elképzeléseink megváltozása ugyanakkor a modern korunk gyökereit illető általános kérdések hatalmas összefüggéseinek felismeréséhez vezet.

Az e fajta részletes kutatáshoz gyakran elengedhetetlen, hogy nagy mennyiségű jelentős forrásműveket kölcsönös összefüggéseikben tanulmányozhassunk, és erre kizárólag egy olyan könyvtárban van lehetőség, mint a Bibliotheca Philosophica Hermetica, mely egy összefüggő koncepción alapul, és ezért olyan gyűjteményre törekszik, ahol valamennyi releváns forrás a megfelelő szakirodalommal kombinálva, egyetlen helyen megtalálható.

Néhány évvel ezelőtt e könyvtár olvasótermében azzal foglalatoskodtam, hogy a Corpus Hermeticum tizenötödik és tizenhatodik században keletkezett fordításai és kiadásai közül, amilyen sokat csak lehetséges, a szókincs minőségét illető precíz összehasonlításnak vessek alá. Olyan kutatómunka volt ez, amire a szó szoros értelmében sehol máshol, csakis Amszterdamban volt lehetőség, mert a különböző forrásművek és kiadások kizárólag ezen a helyen vannak fizikailag jelen, úgy hogy csak ki kell teríteni őket az asztalon, hogy utána a szekrényhez léphessünk és minden lényeges szakirodalmat leemelhessünk.

 

SZÁRAZ ÉS UNALMAS

Egy ilyen szöveg-összehasonlítás jó példát szolgáltat arra a technikai jellegű részletes tanulmányozásra, mely a kívülálló számára néha száraznak és unalmasnak tűnhet (pontosan, mint a fehér köpenyes fizikusok munkája egy részecskegyorsítóban), ami azonban valójában a szükséges alapot szolgáltatja ahhoz, hogy általa végül messzemenő és nagy hatású végkövetkeztetéseket vonhassunk le. Így kezdődött minden hatalmas tudományos forradalom: valahol egy laboratóriumban vagy könyvtárban valaki érthetetlen részleteken töri a fejét, melyek fontosságát mások képtelenek felismerni, és végül felfedezi, hogy a kutatás olyan magyarázatokhoz vezet, olyan új belátásokhoz, melyekről kezdetben nem is álmodott. Így működik a tudomány – többek között ezt ismételgette a múltban teljes joggal Robbert Dijkgraaf – és egyébként ez az oka annak is, hogy korunk megszállottsága az alap-kutatás „átértékelését” illetően végül zsákutcához vezetett: egy kutatás „hasznossága” gyakran csak az első vizsgálatok után derül ki.

A Bibliotheca Philosophica Hermetica miatt Hollandia már több éve a nemzetközi irigység tárgyát képezi. E könyvtár ugyanis messze a legteljesebb gyűjteménnyel rendelkezik a hermetikus filozófia és rokon áramlatainak történelmét illetően, és ehhez a területhez egyedülálló tanszék, tanterv és egy kutatócsoport is tartozik – mindez ugyanabban a városban. Ilyen kombinációt az egész világon nem találunk, még megközelítőleg sem!

A Bibliotheca Philosophica Hermetica olvasótermét évek során számos szakspecialista látogatta meg, és minden évben kapok leveleket külföldi egyetemistáktól, akik az egyetem oktatási programján kívül a könyvtár jelenlétét nevezik meg fő okként, ami miatt itt, Amszterdamban akarják folytatni egyetemi tanulmányaikat.

Ehelyett, múlt év elejétől, számtalan olyan emailt és levelet kaptam, melyekből döbbenet, rémület és teljes érthetetlenség áradt a könyvtár hirtelen, váratlan és tulajdonképpen mindenki által elképzelhetetlennek tartott bezárása miatt, melyet a gyűjtemény két székhelyre való felosztása követett. Egyetemisták, akik különben Amszterdamba jöttek volna, ezek után máshová adták le a jelentkezésüket, az itt tanuló külföldi és holland hallgatók pedig hontalannak és hajléktalannak érezték magukat, rólam és a tanszékbeli kollégáimról nem is beszélve. A 2011-es esztendő egy katasztrófaév volt, melyben a Bibliotheca Philosophica Hermetica teljes és egyértelmű szétesése néha oly közelinek látszott, hogy majdhogynem elkerülhetetlennek tűnt.

Szerencsére azonban eddig nem jutottunk el. Az igaz, hogy a könyvtárnak végtelenül érzékeny csapásokat kellett elszenvednie – itt most a könyvtár munkatársai kimagasló csoportjainak elbocsátására gondolok, akik olyan jól ismerték az egész kollekciót, és a könyvtár „lelkét” képezték, valamint a kéziratok és ősnyomtatványok különleges és értékes gyűjteményének elvesztésére, s az állami tulajdonba került rész tulajdonképpen teljesen érthetetlen és kontra-produktív szétválasztására, mely jelenleg Hágában található, míg a gyűjtemény maradéka itt, Amszterdamban van. Azonban sokak várakozása ellenére most mégis itt vagyunk a Bloemstraaton, megint könyvekkel körülvéve, hogy a Bibliotheca Philosophica Hermetica újra-megnyitását ünnepeljük: per aspera… ad fontes, a szükség és elnyomás időszakán keresztül újra szabaddá vált az út a forrásokhoz.

 

PILLANTÁS A JÖVŐBE

Előadásomat azzal kezdtem, hogy a könyvtárat az emlékezethez hasonlítottam, melyben kollektív múltunk tárolódik, befejezésül most mégis egy jövőbe mutató képet szeretnék Önök elé vetíteni. Miként szavaimból remélhetőleg egyértelműen kiderült, a Bibliotheca Philosophica Hermetica ugyan egy egyedülálló, de semmiképpen sem elszigetelt fenomén. Szokatlan szerepet játszik ugyanis a nemzetközi akadémiai kutatásban zajló sokkal szélesebb innovatív fejlődéseken belül, ahogyan az a világ számos egyéb helyein is történik. Természetesen a világ sok más könyvtárában is találhatunk nagyobb mennyiségben hermetikus forrásokat. Szerencsére! Azonban más gyűjteményekkel összehasonlítva ennek a kollekciónak a különlegessége az összefüggő koncepcióban rejlik, mely alapul szolgál neki. Ugyanez az összefüggő koncepció szolgáltatja az alapot az Amszterdami Egyetem tanszékének is. Ennek következtében kézenfekvő a szoros kapcsolat a két amszterdami intézmény között: 1 plusz 1 az 3!

A jövő kulcsa a „Hermetikus Amszterdam”-nak (ha szabad így neveznem az egyszerűség kedvéért) az érdekeltek nyílt, dinamikus nemzetközi hálózata központi csomópontjává történő további fejlesztésében és kiépítésében rejlik, a korunkban rendelkezésre álló technikai lehetőségek maximális igénybevételével. A mindent egy kézben tartó belsőleg orientált intézmények kora lejárt, és egy könyvtár sem egyszerűen egy épület többé, ahová reggelente belépünk, hogy aztán sokáig ott tartózkodjunk: Egy könyvtárnak találkozó helynek és dinamikus centrumnak kell lennie, ahonnan a közös munka és az eszmék kicserélődésének vonalai a világ számos helyére elhúzódnak. A könyvtár mottója: „hermetikusan nyitott” ezért különösen találó.

Röviden szólva, a Bibliotheca Philosophica Hermetica létezésének egy új szakasza előtt áll, és új kihívásokkal szembesül. Ez biztosan nem lesz egyszerű, mert nagy csapásokat kellett elviselnie, és alapjaitól kell újra felépíteni. Azonban a mai napon megnyílt kiállításban is láthatjuk: A tűz még ég, és soha nem akar kialudni. A hermetikus filozófia szerencsére nagy tapasztalatokkal rendelkezik az ilyen „philosophy through fire” (filozófia a tűzön át) folyamatokat illetően, hiszen az alkímiai transzmutáció nem mehet végbe a „hermetikus fekete” nélkül (Marguerite Yourcenar kifejezésével élve): a Nigredo néven ismert nehéz szakaszban a létezőt feltörik és megsemmisítik, míg kizárólag az alapvető esszencia marad meg, hogy innentől kezdve később újra felépüljön valami, ami sokkal jobb és szebb, mint a kiindulási anyag. Az Amszterdami Egyetem „Hermetikus filozófia és rokon áramlatai történetének centrumában” dolgozó kollégáim, valamint diákjaink és azon kollégáim nevében, akik az egész világon kiállnak e mellett a csodálatos szakterület mellett, szeretnék hangot adni annak a lángoló reményemnek, hogy a „hermetikus fekete”, a lebomlás és megsemmisülés sötét fázisa most már valóban és egyértelműen mögöttünk van, és a 2012-es esztendő a Bibliotheca Philosophica Hermetica új formában való újjászületésének éve lesz.

 

 

Források:

¹ George Sarton, „Review of Thorndike”, Isis 6:1 (1924), 83

² ugyanott, 84

³ George Sarton, Introduction to the History os Science, vol1, Krieger: New York 1975, 19.

⁴ Lynn Thorndike, A History of Magic and Experimental Science, 8 vols., Columbia State University Press: New York 1923-1958

⁵ Wouter J. Hanegraaff, Esotericism and the Academy: Rejected Knowledge in Western Culture, Cambridge University Press 2012, 322-334

⁶ Richard S. Westfall, Never at Rest: A Biography of Isaac Newton, Cambridge University Press 1980.

⁷ Margaret Jacob, „Introduction” in James E. Force & Sarah Hutton (eds.), Newton and Newtonianism: New Studies, Kluwer: Dordrecht/ Boston London 2004, x.

⁸ Lawrance M. Principe, The Aspiring Adept: Robert Boyle and his Alchemical Quest. Including Boyle’s „Lost” Dialogue on the Transmutation of Metals, Princeton University Press 1998.

⁹ Wouter J.Hanegraaff & Ruud M. Bouthoorn, Lodovico Lazzarelli (1447-1500): The Hermetic Writings and Related Documents, Medieval &Renaissance Texts & Studies 2005

¹⁰ Brian P. Copenhaver, „A Grand End for a Grand Narrative. Lodovico Lazzarelli, Giovanni Mercurio da Correggio and Renaissance Hermetica,” Magic, Ritual & Witchcraft 4.2 (2009), 207-223

¹¹ Hanegraaff, „Better than Magic: Cornelius Agrippa and Lazzarellian Hermetism”, Magic Ritual & Witchcraft 4:1 (2009), 1-25.

 

 

Világosság a világosságból

 

Középkori értekezés világunk keletkezéséről

 

Robert Grosseteste, a középkori tudós megértette, hogy a feltételezett tér, amiben Euklidész Kr.e. 300-ban meghatározta a számokat, mindenütt és minden irányban ugyanaz. Ezek után azt állította, hogy mindez a fény terjedésére is érvényes. A fényről, a világosságról írta De Luce (A világosságról, avagy a dolgok kezdetéről) című értekezését, melyből az alábbiakban idézünk.

 

„Az a véleményem, hogy az első fizikai jelenség (melyet egyesek „testnek” neveznek) világosság. Ugyanis jellegéből adódóan a világosság minden irányban terjed, úgy, hogy egy fénypontocska közvetlenül, tetszőleges méretű világossággömbbé válik, hacsak útját nem állja valami, amit semmi sem képes átvilágítani. Egy ilyen test (világosság) kiterjedése szükségszerű mellékkörülmény, túl a tényen, hogy úgy ez a test, mint ahogyan az anyag is, önmagukban dimenzió nélküli alapanyagok. Egy test, ami maga is alapanyag, alapszubsztancia a térben, ami maga sem ismer határokat és szintén dimenziómentes, önmagának nem tud mértéket vagy dimenziót tulajdonítani, hacsak nem képes osztódni és közvetlenül szétosztani magát, és így kiterjeszteni a testet.

Ugyanis a test alakja (vagyis a világosság) képtelen elhagyni a teret, mivel elválaszthatatlanul össze van kötve a térrel. Az anyagot nem lehet elválasztani a formától.

Mindazonáltal megállapítottam, hogy a világosságnak megvan az a képessége, hogy megsokszorozza magát és közvetlenül minden irányba szétterüljön. Vitelezze ki bármi is ezt a tevékenységet, a világosság vagy más hajtóerő; a világosságban való részesedéséből cselekszik, amihez lényegében ez a hatás is tartozik. A test (a megjelenési forma) ezért vagy maga a világosság, vagy a hajtóerő, ami a fent említett tevékenységet kifejti és a térben dimenziókat jelöl ki, (így részesül az a világosságból és cselekszik az erejéből). De az első alak egy őt követő jelenség hatása által képtelen dimenziókat keletkeztetni a térben. Ezért a világosság nem egy jelenség, amely belép a térbe, hanem önmaga a fizikai tér!”

 

A végtelentől a gömbig

Grosseteste folytatja az első jelenség magyarázatát, melynek esszenciája, lényege magasztosabb és kiválóbb minden őt követő jelenségnél. Azt állítja, hogy a világosság nagyobb hasonlatosságot mutat az anyagon kívüli anyagtalan valósághoz.

Ezért a világosság az első felfogható, konkrét jelenség. A világosság, ami az első jelenség az eredeti anyagban (a prima materia-ban), minőségének köszönhetően számtalanszor sokszorozódott meg mindenfelé, és egyidejűleg minden irányban kiterjedt. Ha végtelenül sokszorozódik, akkor sokkal nagyobbnak kell lennie a térnél, hiszen az csak korlátozott dimenziókat ismer. Továbbá ez azt is előrevetíti, hogy a világosság – végtelen sokszorozódásának köszönhetően – mindenütt átlépi az anyag határait, mígnem gömb alakját ölti. Így az anyag azon részei, melyek a gömb középpontjához közelebb vannak, durvábbak lesznek(!), mint azok, melyek messzebb fekszenek a centrumtól.

Ezért az első jelenség, a gömb legkülső felszínén, amit firmamentumnak is neveznek, tökéletes, ugyanis nem áll másból, mint az első anyag és az első jelenség. Ez az első test, a firmamentum, világosságát (Lumen) önmagának minden részéből a univerzum centrumába árasztja. Ugyanis a fény (Lux) az első test tökéletesedése, és természetes módon belőle sugárzik ki, és egyben önmagától sokszorozza az első test spiritualitását. Így az első testből világosság (Lumen) keletkezik, amely spirituális, vagy ha úgy tetszik, szellemi test (Spirit). Ha mozgásban van, ez a világosság (Lumen) nem osztja meg a jelenségeket, melyeket átsugároz, és így közvetlenül az első mennyből az univerzum közepébe jut. Ez önmagának a megsokszorozódásán és a világosság (Lumen) végtelen teremtésén át megy végbe.

Ezek után kimondhatatlanul sok fejlődés útján, melyeken keresztül létrejön az első szféra – és mivel nincsen üres tér – kialakul egy második szféra, ami tökéletes és nem lehet tovább tömöríteni. A második szféra tökéletesedése a világosság (Lumen) továbbadásán keresztül fejlődik ki az első szférából és azáltal, hogy a világosság, ami az első szférában egyszeres, a másodikban megduplázódik.

 

Korlátozott kiterjedés

Hasonló módon – így folytatja Grosseteste – teremtik a harmadik szférát egészen a kilencedik mennyei szféráig, zsugorodás és kiterjedés által. Majd a kilencedik és legmélyebb szféra alatt található a rendkívül összetömörült tömeg, melyből a négy elem tevődik össze.

Ez a szféra, a Hold szférája, szintén világosságot (Lumen) állít elő, ám ereje nem olyan jellegű, hogy a tömeg legkülső rétegét maximálisan kiterjeszthetné. Kiterjedésének korlátozott tömege révén megteremtődött a tűz, habár ez még mindig az elemek alapanyagához tartozik.

Mivel ez az elem önmagából is fejleszt fényt és az alatta álló tömeget összehúzza, legkülső részei kitágultak, habár nem olyan mértékben, mint a tűz, és így keletkezett a levegő.

A levegőből spirituális jelenség, egy szellem (Spirit) fejlődött ki. Ahogyan a tűz és a levegő is, kialakult a víz és a föld.

Mivel azonban a víznek, ugyanúgy, mint a Földnek, több összehúzó, mint kiterjedő ereje van, kialakult a súly.

Grosseteste folytatja:

„Ezen a módon alakult ki az érzéki világ tizenhárom szférája. Kilenc közülük, a mennyei szférák, sem a változásnak, sem a megsemmisülésnek nincsenek alávetve, mert tökéletesek. A másik négy szféra az ellentettje, és a változásnak, fejlődésnek és megsemmisülésnek alávetett, ugyanis nem tökéletes. Belátható, hogy minden egyes felsőbb test a belőle eredő világosság révén az utána következő jelenség alakja (jellege) és tökéletessége. És ahogyan az egy magában foglal minden belőle következő számot, úgy az első megjelenési forma is, a világosságának sokszorozódásán keresztül, egyben minden további alak is, ami őt követi.

A Föld az összes felsőbb testből áll, mert minden magasabb világosság benne egyesül. A Föld minden test legtöményebbje. Bár a magasabb világosságok mind megtalálhatóak a Földben, de nem annak tevékenységéből származnak, hanem minden szféra világossága (Lumen) megnyilvánítható benne.

A köztük lévő testek kettősen viselkednek. Az alacsonyabb testekhez úgy viszonyulnak, ahogyan az első menny minden más dologhoz, és a felsőbb testekhez pedig, mint ahogyan a Föld is viszonyul minden más dologhoz. Tehát minden dolog meghatározott módon az összes többivel összefügg.

 

A dolgok sokszínűsége

Minden dolgok alakja és tökéletessége a világosság. A felsőbb szférákban spirituálisabb és egyszerűbb (tisztább), míg az alacsonyabbakban fizikálisabb és összetett.

Ezen felül nem minden jelenség ugyanolyan jellegű, még ha mind a világosságból keletkezett is – legyenek bár egyszerűek vagy összetettek. Így a számok sem mind ugyan olyan jellegűek, annak ellenére, hogy mindegyik kisebb vagy nagyobb többszöröse az egyetlen egynek, melyből ered.

Ez a nézet talán azok véleményét magyarázza, akik azt mondják, hogy „minden dolog egy az egyetlen világosság tökéletessége révén”, és azokét is, akik azt állítják: „a dolgok sokszínűsége a világosság többszöröződésének különböző szintjei révén jött létre.”

Grosseteste ehhez megjegyzi: „Mivel az alantasabb testek formái megfelelnek a magasabbakénak, és ugyanaz az anyagtalan erő mozgatja őket ami a magasabb testeket is mozgatja, az intelligencia vagy lélek anyagtalan ereje, ami az első és legmagasabb szférát is napi mozgásban tartja, minden alacsonyabb mennyei szférát is napi mozgásba hoz. Ez bizonyos viszonyban történik. Ha a szférák alacsonyabbak, a mozgási energiát gyengébb rezgésszinten kapják. Minél alacsonyabb egy szféra, annál kevésbé képes áthatni azt az első világosság tisztasága és ereje.

Habár az elemek részesülnek az első menny formájában, az első menny mozgatója mégsem képes őket minden nap elérni. Jóllehet részesülnek az első világosságból, az első mozgató erő számára nem közvetlenül elérhetőek, mert a világosság bennük tisztátalan és gyenge, messze van attól a tisztaságtól, amivel az első testben rendelkezett. Ráadásul a sűrű anyagban vannak, amely ellenállást és elutasítást idéz elő. Akárhogyan is, egyesek azt állítják, hogy a tűz szférája napi körmozgásban van, amire az üstökösök lennének a bizonyíték. Azt is állítják, hogy ez a mozgás még a tengerek vizét is befolyásolja és az árapály is általuk keletkezett volna. Mindazonáltal minden értelmes gondolkodó állítja, hogy a Föld nem ismeri ezt a mozgást.

A szférák, melyek a másodikat követik – amit a Földről tekintve a nyolcadiknak mondanak – minden esetre osztoznak a második szféra mozgásában, mivel az ő alakjának részei. Ez a mozgás – a napi mozgással együtt – valóban mindannyiuk számára a helyes és megfelelő.

Azonban mivel a mennyei szférák semmiben nem szenvednek hiányt, nem is nyitottak a finomodásra vagy tömörülésre. A bennük levő fény (Lux) sem hajlik arra, hogy kiszórja részeiket (finomodással) vagy, hogy centrumába vonzza őket (tömörüléssel).

Ezért a mennyi szférák nem ismernek fel- vagy lefelé mozgást, hanem csakis egy állandó továbbfejlődést az egyetlen szellemi erő által, amely – fizikailag tekintve – mozgásban tartja a szférákat.

 

Rész és egész

Mivel az elemek tökéletlenek és alá vannak vetve a fel- és lefelé mozgásnak, belső világosságuk (Lumen) finomodás által eltaszítja vagy tömörödés miatt a centrumhoz vonzza őket. Így természetes módon képesek fel vagy lefelé mozogni. A legmagasabb test, ami a legegyszerűbb (legtisztább) mind közül, négy részből áll, vagyis: alak – anyag – összetétel – teljesség. Még ha a legegyszerűbb (a legkevésbé bonyolult) alakkal is bír, mégis egyedüli. Az anyagnak helyesen kétszeres a lényege: fogékony és befogadó a benyomásokra. Tömörsége adja ehhez az alapkövet. Ugyanis ez első sorban és legfőbbképpen meghatározója minden duálisnak.

Mindezek ellenére az egész önmagában háromságos, mert benne (1) lelkesült anyag és (2) anyagi forma jelenik meg, valamint (3) az, ami megkülönböztető (jelentőségű) az összetételét illetően, és amit minden összetételben megtalálunk. És az, ami a tulajdonképpeni egészet alkotja; ami e három rész fölé és mellé kerül, négységnek neveztetik.

Az első testben, melyben valóban az összes többi benne foglaltatik, ezért egy négyes csoport található. A maradék testek száma lényegében nem több, mint tíz. Ugyanis az alak, az anyag dualitása, az összetétel háromsága és az egyesítő nézet négységének együttese képezi a tíz összességét. Ez azt jelenti, hogy tíz a világszférák száma, mert az elemek szférája, habár négyfelé van osztva, mégis „egy”, mivel részese a földi, múlandó természetnek.

Ezekből a gondolatokból kitűnik, hogy a „Tíz” az univerzumban a tökéletes szám – mert minden tökéletes egész tartalmaz valamit, ami egyezik az alakkal és egységgel, és valamit, ami egyezik anyaggal és dualitással, és valamit, ami egyezik összetétellel és háromsággal, és valamit, ami egyezik az egésszel és a négységgel. Az is lehetetlen, hogy ehhez a négyhez egy ötödik adódjon. Az az oka annak, hogy miért áll minden tökéletes dolog tízből.

Így világos, hogy csak az öt rész, amelyekkel az 1, 2, 3 és 4-es számokban találkozunk, alkalmas arra a szintézisre és harmóniára, amely minden egésznek stabilitást kölcsönöz. Ez az öt rész a kizárólagos (az egyedüli), ami a zenében, a test mozgásában és a ritmikus törvényekben harmóniát idéz elő.”

 

A latin De Luce-ből angolra fordította:

Claire C. Riedl, Marquette University Press, Milwaukee, Wisconsin, 1942

 

Robert Grosseteste (1168-1253) parasztcsaládból származott, de lehetősége nyílt Oxfordban jogot, orvoslást, nyelveket, természettudományokat és teológiát tanulni. 1215-től 1221-ig az „egyetem kancellárja” megkülönböztető címet viselte.

1235-ben Lincoln püspökévé nevezték ki, és ezt a tisztet haláláig betöltötte. Fáradhatatlanul fellépett az előkelő papság helytelen viselkedése és nemtörődömsége ellen, és elbocsátásoktól sem rettent el, ha azok szükségesek voltak. Továbbá kardoskodott azért, hogy a papság fordítsa figyelmét híveinek gondjaira és szükségleteire. Valamint arra, hogy sokat tanuljanak.

1245-ben részt vett a lyon-i zsinaton, ahol nyíltan és egyértelműen elítélte a papság berkeiben jelentkező visszásságokat. Valamint nyilvános ellenzője volt a pápa abbéli szokásának, hogy olasz papokat nevezzen ki az angol egyházak élére, akik ezért fizetség gyanánt birtokokat kaptak, de soha a lábukat angol földre nem tették. Grosseteste geometriát és asztronómiát tanult, valamint a fény tudományát is. Görög és arab szövegeket fordított latinra és több tudományos témában írt feljegyzéseket és kommentárokat; többek között Arisztotelész Analytica Priora (a logika tanáról) és Physica (a természet tanáról) című írásaihoz.

Grosseteste az asztronómiában azt a tételt állítja fel, hogy a tejút számtalan csillag fényének az összessége. Sokat kísérletezett tükrökkel és lencsékkel, és abból indult ki, hogy egy elméletet kísérletekkel kell bizonyítani, a következtetéseket pedig alaposan ellenőrizni kell.

Értekezésben, mely a De Iride (A szívárvány) címet viseli, azt írja: „Ha jól megértjük, a fénytan eme része jól mutatja, hogy a dolgok, melyek messze távol vannak, nagyon közelinek is tűnhetnek, a nagy dolgok pedig, melyek közel vannak, viszont egész aprónak hathatnak. Emellett azt is megmutatja nekünk, hogyan vehetnek fel tőlünk bizonyos távolságra elhelyezett tárgyak tetszőleges méreteket. Így lehetséges elolvasni a legkisebb betűket, melyek elképzelhetetlenül messze vannak, vagy homokszemcséket, vagy magokat, vagy bármely apró dolgot megszámlálni.”

Grosseteste megértette, hogy a hipotetikus tér (a feltételes tér), melyben Euklidész, Kr.e. 300-ban meghatározta a számokat, mindenütt és minden irányban ugyanaz. Ezek után azt állította, hogy mindez a fény terjedésére is érvényes. A fényről, a világosságról értekezést is írt: De Luce (A világosságról, avagy a dolgok kezdetéről).

 

 

A sötétségből a világosságba

 

A sötét ólomtól a fénylő aranyhoz vezető út

 

Régóta élő feltételezés, hogy mielőtt a Szellemről beszélhetnénk, először az anyagnak kell léteznie – először a tudattalannak kell megjelennie, és a tudat csak ez után következik. Röviden szólva: a sötétség megelőzi a világosságot. Mostanában azonban egyre erősebbé válik az a meggyőződés, mely szerint valószínű, hogy a régi feltételezésnek pont az ellenkezője igaz: mármint, hogy kezdetben a Világosság van jelen – ez az állítás teljesen megfelel a sok évszázados szellemi hagyománynak is.

 

Kezdetben, még mielőtt a Napról és a Holdról beszélhetnénk, a Világosság van jelen, a teremtő Világosság, fény-energia formájában. Ez az eredeti fény-energia azóta sem változott, még mindig és mindenütt aktív. Egyidejűleg azonban ez a Világosság – bármely okból is történt így – érzékszervi észlelésünk számára anyagba sűrűsödött megjelenésében mutatta meg magát, stabil anyagként, melyet anyagi tárgyaknak és különálló testeknek észlelünk. Ezért úgy tűnik, hogy a Világosság az anyagban született testbe is be van zárva, így azt gondoljuk, hogy birtokoljuk a Világosságot – sőt, teljesen tévesen úgy véljük, hogy mi magunk is ez a Világosság vagyunk.

Az eredeti Világosság perspektívájából nézve azonban ezek a testek csupán árny-alakzatok, illúzió-formák, melyek az „Il-lux-ion”-ból, vagyis a hamis világosságból keletkeztek. És ugyanígy magától értetődik – akármennyire is tagadjuk szünet nélkül mindennapjaink gyakorlatában -, hogy mélyen bennünk még mindig létezik az isteni Világosság, lényünk eredete. Ez a Világosság pedig éppoly sugárzó és elpusztíthatatlan, mint amennyire rejtett és félreismert.

Ez az eredeti, bennünk még látens módon megmaradt Világosság arra van ítélve, hogy rejtett Világosság legyen, mert nincs kifelé vezető pályája, hiszen nem tud rajtunk keresztül sugározni. Olyan fényforrás, amely – lelkünk mélyére vetett fénymagként – még nem tud kicsírázni.

Ennek oka az, hogy főképpen olyan dolgokra irányítjuk a figyelmünket, amelyek nappali és éjszakai életünkben eltérítenek bennünket belső fény-természetünktől, mi pedig saját magunkat állítjuk önelégülten a középpontba, a nyilvánosság fontosságát jelentő fényszóró elé. Bármennyire is elbűvöl azonban bennünket a körülöttünk lévő sok-sok sok lidércfény, mégis, félünk a sötétség hatalmától: annak a sötétségnek a hatalmától, amely körülvesz minket, de ugyanakkor bennünk magunkban is ott szunnyad.

Így élünk fogolyként az árnyjáték határai közé zárva, világosság és sötétség között, és még semmit sem tudunk a valódi, isteni Világosságról, mert tudatunk csupán a saját, elsötétedett világosságunkat érzékeli, és azt gondoljuk, hogy ezzel a világossággal megvilágítottuk az értelmünket.

Ez a helyzet egészen addig a pillanatig, amíg a valódi, belső Világosság egy felvillanásának sikerül áthatolnia a tudatunkhoz, amely a villámhoz hasonlatosan, egy pillanat alatt történik. Ekkor láttuk a Világosságot, de elsötétült lényünk miatt ez nyugtalanságot kelt bennünk. Láttuk ugyan a Világosságot, de még nem teljességében – és most saját lényünk sötét szakadékával állunk szemtől szemben. Egyelőre még kilátásunk sincs arra, hogy a fojtogató sötétségből kiutat találjunk. Várakozásunkkal ellentétben, a megvilágosodáshoz és megszabaduláshoz vezető ösvény elején ezért mindig egy mélypont következik. Ekkor semmi sincs, ami még segíthetne rajtunk, hanem csak saját belátásunk éles fényszórójával kényszerülünk bevilágítani a zavaros helyzetet, melybe kerültünk, és így megláthatjuk a világosság és a sötétség bennünk dühöngő harcát.

Ekkor ugyanabban a helyzetben vagyunk, mint Dante, aki élete feléhez érve felfedezte, hogy eltévedt saját élete erdő-rengetegében – vagy mint Rózsakereszt Krisztián, akinek a házát húsvét előestéjén egy vihar alaposan megrázta – vagy Saulus, akit egy villámcsapás ledobott a lováról, és napokig nem látott, amíg csak Paulus-szá nem vált.

A sokkal régebbi időkből pedig Ozirisz, a Naphős példája szól hozzánk, akivel közös az isteni fény-természetünk – de neki sem sikerült azonnal minden. Látjuk, hogy noha a Napistentől származik, mégis a Földön, Egyiptomban uralkodik. Ebben az alakjában ő valódi fényhordozó, a termékeny ország védelmezője, a napsárga magé, amely a káprázatos napfényben érik meg. De Ozirisz nemcsak ez – nemcsak az isteni szellemi Világosság képviselője, hanem megjeleníti azt az embert is, aki saját énjének káprázatától elvakulva visszaél ezzel a világossággal. Önmagával eltelve fürdik a Világosság „luxusában”.

És a következmények gyorsan megmutatkoznak. Vajon féltékenység az, ami sötét testvérét, Séthet arra hajtja, hogy megölje őt, hogy azután saját maga léphessen a trónra – vagy talán bosszú azért, mert Ozirisz házasságon kívüli gyermeket nemzett Séth feleségével, Nephtysszel? Akármi is az oka, Séth ravaszul tőrbe csalja Oziriszt, ólommal lezárt koporsóba rakatja, és belevetteti a Nílus sötét vizébe.

A gyászoló Ízisz özvegyi ruhát ölt – innen ered a „fekete Ízisz” elnevezés – és Nephthyst társul maga mellé véve bejárja az egész országot, mígnem egy cédrusfa alatt megtalálja az annyira siratott férjét rejtő ládát. Mentési tervét azonban Séth keresztülhúzza, mert bátyja holttestét tizennégy részre vágja és szétszórja az országban.

Így szól a régi mítosz. Mindent elmond nekünk arról a látszólag kilátástalan állapotról, amelybe a megvilágosodást kereső utunkon kerülünk: elmeséli, hogy fény-természetünk tragikus módon be van zárva, és így el vagyunk választva a Világosságtól, ugyanakkor halálos, sötét erők vesznek körül bennünket – „a halál árnyékának völgyében” járunk, ahogy ezt egy bibliai kép felidézi. Korábban önfejűségünk hamis fénye vezetett félre minket – most azonban önmagunk sötét tükrébe bámulunk, kiszolgáltatva saját sötét ellentermészetünk bosszúálló erőinek.

Mint minden Naphős, mi is arra vagyunk ítélve, hogy elnyeljen minket Tiamat, a sötét tengeri szörny, amely minden világosságunkat elrabolja – le kell szállnunk létezésünk alapjáig, az alvilág ős-káoszáig. Ez a kényes állapot az alkémia nyelvezete szerint a „Nigredo”, a sötét fázis, l’oeuvre au noir.

Nem véletlen, hogy az ehhez a szakaszhoz rendelt fém a sötét ólom, az uralkodó bolygó pedig a halott Szaturnusz. Az „al-chymi” kifejezés jelentése egyébként „a fekete” – valamikor Egyiptom neve volt („Kemet”), melynek jelentése szintén „fekete”. Hasonló vonatkozás, hogy az antik misztériumiskolákban a jelöltnek három napot teljes sötétségben kellett eltöltenie.

Ez a szakasz egy nehézségekkel teli, lefelé vezető utazás, a leszállás, vagy Descensus, amellyel elérhetjük a mélypontot – ennek a leszállási szakasznak meg kell előznie a felfelé haladási folyamatot, az Ascensus-t. Teljes türelemre kényszerülünk, mert ekkor olyan helyzetben vagyunk, amelyben mi magunk semmit sem tehetünk. Most az a fontos, hogy mozdulatlanok maradjunk, mint Ozirisz, és ne álljunk ellent ennek a leszállásnak.

Ha nem akarjuk az ellenhatást még jobban felerősíteni, akkor teljesen el kell engednünk a gyeplőt. Úgy, ahogy korábban életösztönünk hatására a Világosságot még eltulajdonítottuk, most, a sötétség fojtogató szorításában sem szabad magunkat a sötét halálerőkkel összekötnünk – ugyanakkor, nem szabad kibúvót sem keresnünk, önsajnálatba és a kétség sötét gondolataiba merülve. Nem szabad ebből a belső harcból erőszakosan kitörnünk, hanem készen kell állnunk arra, hogy ezt a harcot teljességében átéljük. Az egyetlen módszer, amivel a sötétséget leküzdhetjük az, hogy elfogadjuk: nem szabad figyelmen kívül hagynunk, nem szabad harcolnunk ellene, hanem egyszerűen engednünk kell, hogy átélhessük a folyamatot, amelyben mi magunk teljes önátadásban elmerülünk. A megvilágosodást a folyamat végén csakis ennek az éjszakai pokoljárásnak a teljes átélése fogja meghozni számunkra.

A Naphős most a szörnyeteg hasában meggyújt egy tüzet, amely fényt hoz a sötétségbe. Csak az éjszaka sötétjében – ha már nem keressük a Világosságot ott, ahol az nem található – tudunk visszaemlékezni eredetünkre, és csak itt ébredhetünk tudatára a csodás ténynek, hogy mi, magunk fényhordozók vagyunk. Csak ebben a helyzetben lehet az elrejtett szellemi Világosságot újra felfedezni.

Ezért kellett pokolraszállásunk során a régi fényeket kioltani, mindazokat a fényeket, amelyekkel önmagunkat és az életünket művi úton megvilágítottuk. Ekkor – még ha gyakran úgy látszik is, hogy a régi sötét hajtóerők dobálnak minket -, felébredhet bennünk a bizalom, hogy minden folyamat mögött a Világosság megszabadító hatása rejlik, az úgynevezett lux in tenebris, a Világosság, amely a sötétségben ragyog.

Az alkémia ezt az átalakulási folyamatot „Albedo”-nak nevezi, tekintettel a fehér fényre és az ezüst fémre – esetleg hallottunk már a megszületett új lélek karácsonyi Világosságáról is, amely szintén erre a szakaszra vonatkozó megfogalmazás. Csak most kezdődhet meg a hermetikus elválasztási folyamat, melynek során szeretetteljes belátással kell különbséget tenni a Világosság és a sötétség, a nehéz és a könnyű között.

Az egész leírt folyamat alatt sokáig úgy érezhetjük, hogy teljesen magunkra vagyunk hagyva. Ez azonban semmiképpen sincs így!

Térjünk vissza most röviden a történetünkhöz, különösen Ízisz szerepéhez a történetben. Ízisz a szó valódi értelmében az életet hozó világosságerő, amely képes a szellemi embert újra életre kelteni. Ízisz soha nem harcol – hagyja, hogy Séth elkövesse összes bosszúálló cselekedetét és gyilkossági kísérletét. Teljes figyelmét keservesen siratott férje megtalálásának szenteli, még akkor is, amikor célja eléréséhez különböző formamegnyilvánulásokon kell keresztülmennie.

Mivel így elnyeri a kánya-szárnyakat, képessé válik arra, hogy az összes égi irányt átkutassa, míg Ozirisz holttestének minden darabját egybe tudja hordani, majd szárnyának suhogásával a halott testet újra el tudja látni lélekkel.

Így lesz Ozirisz az újra feltámadott szellem-ember, a kezdetektől fogva ragyogó, aki uralkodik a halottak birodalmán, aki az embereket el tudja vezetni a feltámadás sugárzó reggeléhez.

Ezt a szakaszt az alkémia Rubedo-nak nevezi, az arany fény után, melyet kisugároz. Ízisz és Ozirisz szellemi újraegyesüléséből Hórusz születik meg, aki átveszi Ozirisztől az uralkodást eme világ felett. Ő az, aki a végső küzdelemben le fogja győzni a sötét Séthet.

Amikor Hórusz ebben a harcban elveszíti az egyik szemét, újra Ízisz siet a segítségére: új szemet ajándékoz Hórusznak, egy Nap-szemet, amely lehetővé teszi, hogy a szellemi Világosságot megláthassa, egy mindent látó szemet, amelyre nemcsak ráesik a Világosság, hanem amelyből szintén Világosság sugárzik. Ezért az ilyen embernek a szellemlélek hordozójaként felébredt szelleme és élő lelke van: ez Hórusz, az arany Nap-sólyom.

Új emberként már nem látszat-ember többé, hanem ténylegesen a Világosságban felébredt lény. Egy fénytest teljes ünnepi ruhájába öltözve – az alkémia ezt a ruhát gyémánttestnek is nevezi -, amelyen keresztül a szellemi Világosság akadálytalanul átragyoghat, ez az ember transzfigurált, mert az alkémiai folyamat összes transzmutációs szakaszát teljesítette. Ő maga megújulva, Világosság lett a Világosságból – a Kezdet Világosságából.

 

 

Változás, mint impulzus

 

Klímaváltozás az ember belsejében

 

„És mégis tudom, hogy létezik valami lényeges. Sőt azt is, hogy a lényegessel nem lehet tréfálni.” Így végződik a Semmi című könyv. Az ember már eonok óta gúnyt űz a Földből, melyen él, gúnyt űz lakótársaiból – tagadja a lényeget, a fontosat. „Éppen egy teljes átalakulás, 180 fokos fordulat előtt állunk! Ha részesülünk a kozmikus feltámadásban, egy az egész által alakított tudat ébred bennünk – ha hajlandóak (és képesek!) vagyunk reagálni erre az impulzusra.”

 

Korábban olvastam egy ifjúsági könyvet: Semmi – semmi, ami az életben fontos a teljes címe. Egy fiatal feláll tanítás közben és így szól: „Semmi nem jelent semmit. Ezt már régen tudom. Ezért sem érdemes bármit is tenni. Erre jöttem rá.” Összepakolja az iskolai felszerelését, kimegy, és többé már nem is tér vissza az iskolába. Egy szilvafán ülve tölti az idejét, miközben éretlen szilvákkal dobálja a gyerekeket. Egyik nap így kiált utánuk:

„Minden mindegy. Mert minden csakis azért kezdődik el, hogy aztán vége is legyen. Amint megszülettek, máris elkezdtek meghalni. És így van ez mindennel.”

Egy másik nap pedig azt mondja: „A Föld négymilliárd hatszázmillió éves, ti azonban legfeljebb a százat élitek csak meg. Az élet aligha éri meg a fáradtságot. Az egész nem más, mint játék, melynek egyetlen célja: úgy tenni, mintha – és éppen ebben a legjobbnak lenni.”

Amikor feleségem és én megvettük az ifjúsági könyvet, az eladó megkérdezte, hogy valóban elég erősek vagyunk-e az olvasásához…

Semmi nem jelent semmit. Az egész nem más, mint egy játék. Minden csak azért kezdődik el, hogy aztán vége is legyen. Világos kijelentés. Aki tehát a dolgok jelentősége után kutat, minden bizonnyal spirituális utat jár – közben tapasztalatokat gyűjtve. Akkor az élet választ adhat neki. Nagy szenvedés van a Földön. Számtalan ember nélkülözi a legszükségesebbet. Beleszülettek a világba, ahol szegénységet, éhséget és szörnyűséget tapasztalnak – sőt pusztítást, melyet az emberek és a természet idézett elő, meg olyat is, amely a saját bensőjükben dúl.

Még azon országokban is, ahol jólét uralkodik, terjednek az ember bensőjét pusztító dolgok. Természetesen az élet nagy örömeit is megélik – gyakran a fentiekkel egyszerre: szerelem, beteljesedés, újrafelismerés. Mindez lényegtelen lenne? Egy játék, az evolúció szeszélye?

 

TÁPLÁLÓ ERŐK

Tehetünk egy felfedezést: Valami hordoz bennünket. Tegyünk akármit is, történjen bármi, valamibe beleágyazódtunk, „Valaminek” a részei vagyunk.

Történetünk kisfiúja egy szilvafán ül. A természet hordozza, vigaszt és lehetőséget ad neki, hogy éretlen szilvákkal dobálózhasson. De létének értelmét nem oszthatja meg vele.

Mindenki érezheti, miként védelmezi a természet. Egy virág fénye, vagy egy fa ereje, egy tó felszíne, a madarak röpte – mindezek erősítenek és felemelnek. Fáknak, virágoknak, víznek, a széles égnek, az állatoknak, mind közük van hozzánk, rokonok, sőt a részünket képezik. Ők az eredetünk, társaink, létünk – táplálékunk.

Mindemellett léteznek más források is, melyekből erőt merítünk: a vallásos hit, filozófusok gondolatai, költők szavai, zeneszerzők hangjai, festők és szobrászok színei és alakjai. Általuk szellemi-lelki tényezők hatnak ránk, életkedvvel ajándékoznak meg és kiemelnek egynémely dologból, amelyek nyomasztanak.

Érezzük, hogy itt valami olyasmi hat, ami létünknek értelmet adhatna, mégsem tudjuk minden további nélkül felfogni. Valahogyan ebbe a szférába is beágyazódtunk, ez is az eredetünk, létünk, de képtelenek vagyunk érzékelni.

Kétszeres ételt kapunk tehát: a természet erőit és a szellemi terület erőit egyaránt. Ez a kettősség jellemez bennünket.

 

Impulzusok

A fiú a szilvafán létének csak múlandóságát, illékonyságát és árnyszerűségét látja. Igaza van, ha nem lát benne értelmet.

A lényeg birodalmába, a szellemi-lelki birodalomba, a másikba, lényének mélyebben fekvő részébe még nem láthat bele. Hatásosságát az még nem fejtette ki teljesen. Onnan jönnek azok az impulzusok, melyek létünk alapjainak kutatására ösztönöznek. Ilyen impulzus volt az, amely kitörésre sarkallta a fiút, a normális mindennapokból való kitörésre. De képtelen volt az impulzust a maga sajátosságában felismerni.

A természettudósok – szintén hasonló impulzusok hatására – mindenekelőtt az elmúlt százötven évben, a legzseniálisabb felfedezéseket tették. De hogyan kezeltük ezeket? Hatalmas technikai berendezéseket építettünk. Használjuk őket és – gyakran rablógazdálkodást folytatunk velük a természet ellen.

Sugarakkal szennyezzük be a természetbirodalmakat, és így tönkretesszük mindazt, ami hordoz bennünket, ami a létünk, ami mi magunk vagyunk. Ez fényt vet állapotunkra.

Szellemi-lelki oldalunktól sugallatokat kapunk, ám olyan módon vesszük használatba őket, ami sem a származásuk szellemi forrásának, sem a természetnek, amiben élünk, nem felel meg.

Lényünk két oldala nincsen harmóniában egymással.

 

Pillantás az evolúcióra

Az evolúció milliárd évekig tartó fejlődés eredményeként hozta létre az embert. Olyan lényt akart volna teremteni, amely megsemmisíti önmagát, és a Földnek és a természetbirodalmaknak kárt okoz? Egy önmagában kettészakadt lényt? Ez kevésbé valószínű.

Lehetséges azonban, hogy az emberiségfejlődésnek még csak olyan szakaszához érkeztünk, melyet pubertásnak nevezhetnénk. Emlékezzünk csak vissza saját serdülőkorunkra. Mélyebben fekvő hajlamaink – mind a negatívak, mind a pozitívak – kezdtek kifejezésre jutni. De milyen feszültségekkel járt mindez! Ha most mindezt az emberiségfejlődésre vetítjük, akkor kijelenthetjük, hogy mindent egybevetve még nem nőttünk fel, hogy még nem találtuk meg magunkat. Lényünk két alapvető oldalát még nem fejlesztettük egységgé. Ez a hatalmas válság alapvető oka, amelyben 2012-ben találtatunk.

Természetes létezésünket egy még fel nem nőtt tudattal veszélyeztetjük. Hegel tudatunkat „szerencsétlen tudatnak” nevezte. Azonban itt az ideje megtenni a hatalmas lépést. Természetszerű oldalunk kifejlődött, nem úgy a szellemi-lelki.

Vegyük csak szemügyre az evolúció fejlődési módszerét és tegyük fel a kérdést, hogy mit mondhat mai helyzetünkre. Bizonyos szinten nagy sokszínűség képződik folyamatosan. Az, ami keletkezett, óriási gazdagsággá differenciálódik.

Valamikor a hidrogén alapjain kialakult a sok kémiai elem, míg be nem következett egy bizonyos telítettség. Amikor ezen a szinten már semmi lényegesen új nem jött, evolúciótörténetileg viszonylag rövid idő alatt fejlődésbeli ugrás következett. Szintézis rajzolódott ki.

Az elemek és savak ősleveséből kialakultak az első egysejtűek. Valami egészen új. Velük először lettek olyan lényegiségek, melyek úgy egy belső, mint ahogyan egy külső világot is ismertek. Az egész, az egysejtű, több volt, mint csupán elemeinek az összessége. Mikor ezt a szintet elérték, újabb differenciálódás következett.

Többsejtű élőlények keletkeztek, majd végül kialakult a növények és állatok elképzelhetetlen gazdagsága. A fejlődésnek egy bizonyos szakaszában itt is elérkezett a telítettség állapota, egy olyan állapot, amikor ismét lehetségessé vált egy szintézis. Gondolatszervvel bíró lény alakult ki, kifejlődött az agykéreg. Megjelentek az első emberfélék, az első emberek. Kifejlődött egy lény, aki önmagán és a fejlődésen is elgondolkodhatott, egy olyan lény, aki öntudatra ébredt, énné vált. A növényi és állati örökség az emberben magasabb formává egyesült. És jött még „valami” mindehhez a szellemi területről. Az egész, ami ebből keletkezett, megint csak több volt, mint alkotóelemeinek összessége. Majd ismét differenciálódás kezdődött.

Népek, nyelvek, kultúrák, vallások alakultak ki, és végül létrejött a ma létező, átláthatatlan emberi egyéniesedés. Mindenki megtapasztalhatja magát, mint saját kis világot. Most pedig korunkban, a fejlődésben ismét a telítettség jelei mutatkoznak.

 

Még egy evolúciós ugrás?

Újra szintézis küszöbén állunk, ami mindig evolúciós ugrást jelent. Azoknak, akik a kellős közepén vannak, mindazonáltal ez sok apró lépés sorozatának mutatkozik.

Miben állhat a mostani szintézis?

Valamikor az állat- és növényvilág sajátságai az emberben magasabb egységgé olvadtak össze. Ez a természetes történés bevégződött. Ám ott van még az emberben a szellemi mag is. Ő még nem integrálódott, az egység még nem jött létre vele. Még nem bontakozott ki, igen sok ember számára még nem nyílt ki a szellemi világ ajtaja.

A szellemi-lelki a természetszerűtől eltérő életdimenzió. A szellemiben találjuk az élet forrását, a természetiben pedig az életerők kifejeződését. A természetszerű a szellemi-lelki erők sokrétű kivetülése egy külső térbe.

Fenti kettő között áll az ember tudata, az énje. A természetszerű egy megszilárdult alakban lép elénk, amely a halálnak van alávetve.

 

Tüzes új szerkezet

Az idő a mi életdimenziónkban feloldóan és összetörően hat. Létünk tere korlátozottnak bizonyul. Természetes oldalunk múlandóságot jelent.

A szellemi élet impulzusok által ad jelet magáról. „Az élet vize” – így nevezhetnénk a lelki nézetet – áthat bennünket. Nem ismer halált. Hiszen ő a még testetlen. Ha a szellemiek valóban buzognak, átváltoztatnak minket, és egzisztenciánkat magasabb szintre emelik, új teremtménnyé tesznek.

Tisztító, megújító tűz – így nevezhetjük a szellemi aspektust. Amennyiben fellángol bennünk, meg is változtat minket. A feltételeket ehhez nekünk kell megteremtenünk. Késznek kell lennünk arra, hogy a tűzet hatni hagyjuk magunkban. Ekkor, a régi test kellős közepén új szerkezet alakulhat ki, olyan alak, amely megfelel neki. Egy finomanyagi természetű alak.

Mire gondolunk azzal, hogy finomanyagi?

Energetikai szerkezetek hatják át és burkolják durva anyagi testünket. A durva anyagtestet karbantartják, szabályozzák a szervi működéseket és érzéseink, vágyaink, akarásunk és gondolkodásunk hordozó erői is.

Belső és külső életünk ezekkel az energiákkal összhangban megy végbe, amelyekből a finomanyagi testek állnak, és amelyek karban tartják őket.

Az emberiségfejlődés magasabb oktávján a finomanyagi testek azonban már más minőségűek lesznek. Lehetővé teszik majd a szellem és a természet harmonikus összeolvadását. Nem úgy van, hogy az eddigi tudat és az eddigi testszerkezetek csak úgy továbbfejlődnek. Ismét egy evolúciós ugrás előtt állunk.

Az élet forrása, amely többé-kevésbé el volt temetve bennünk, felszínre tör, és sajátságának megfelelően, új alakot képez. Belülről újulunk meg. Új lélek keletkezik bennünk, amely erről tanúskodik. Felépül egy olyan tudat, melynek gyökerei már nem a régi énben keresendők, hanem a mindent körülölelő élet részei.

 

AZ ÚJ TEST LEHETŐSÉGEI

Létezik-e mintaképe az új alaknak? Mindig is voltak előfutárok az evolúcióban.

Kétezer évvel ezelőtt egy ember példaszerűen felépítette nekünk az új alakot, tette ezt tökéletességben, míg nálunk csak kezdeti stádiumokról beszélhetünk. Jézus, a Krisztus, életével mutatta meg, hogyan keletkezhet a régi, természetes testben egy új, halhatatlan test. „Bontsátok le ezt a templomot, én pedig harmadnapra újra felépítem”, így fejezte ki jelképesen ezt a folyamatot. Jézus életének leírását tekinthetjük az átváltozás képszerű bemutatásának. A szellemi test lépésről-lépésre történő növekedésének a földi emberben. Beteljesülését abban találjuk, amit a Biblia feltámadásnak nevez. Jézus egy nap az új alakban lépett fel, eloldozva a régi testtől.

A tanítványok először képtelenek voltak az új alakot érzékelni, amely új, szellemi-finomanyagi jellegű volt. Végül mégis sikerült nekik. Ugyanis spirituális útjuk folyományaként új érzékszerveket fejlesztettek ki. Az új bennük is kirajzolódott.

A nagy vallások minden alapítója egyben az emberiségfejlődés egy újabb szakaszának úttörője is volt, és az általuk járt utak később sokaknak szabaddá váltak. Minden nagy emberiségtanító ugyanazokat a szavakat mondta: Kövessetek! A következmény, a feltámadásban kicsúcsosodó fejlődés egyszer mindenki számára lehetséges lesz. Mindenki tehet egy vagy több lépést ebben az irányban.

Eközben pedig lényegtelen, hogy milyen valláshoz tartozik. A döntő az, hogy belsejében végbemegy-e változás – az énközpontú életből a magasabbért folyó életbe, mindenki szolgálatában.

 

A mai helyzet

Manapság, a harmadik évezred kezdetén, fokozottan lépnek fel a mostani, finomanyagi testeink energiaspektrumát meghaladó energiák. A makrokozmoszban rótt útján Földünk rezgésszintje emelkedik, amely mindannyiunkban megmutatkozik. Azonban mindez önmagában még nem hat megszabadítóan. Az idegesség növekedése és a pszichikai megbetegedések szaporodása éppen az ellenkezőjéről tanúskodik. A mai idők felgyorsult élete is hozzájárul ehhez.

A kozmosznak nemcsak a magasabb, természetszerű energiái hatnak mindennapjainkban, hanem a szellemi erők is fokozódnak. Napkozmoszunk, egész bolygórendszerünk egyben szellemi létterület is. Akár az a benyomásunk is támadhat, hogy energiái napjainkban kijavítóan avatkoznak be a földi történésekbe. Öngyógyító erők bontakoznak ki, melyek az emberek okozta zavarokat szeretnék elhárítani.

Hasonlatképpen gondolhatunk a lázra is, amely a test gyógyulását (ebben az esetben a Föld testéét) szolgálja. Az emberiséget létének mindkét szintjén megérintik. Úgy a természetesben, mint a szellemi területen rezgésemelkedések mennek végbe. A Kelet és a Nyugat sok spirituális tanítója mindezt előre megjósolta.

Ezek az új, intenzív szellemi erők – amennyiben hagyjuk – együttműködhetnek a belsőnkben lévő szellemi maggal. Szellemi naperőknek felelnek meg, melyek a magot növekvésre serkentik. Új finomanyagi szerkezetek bontakoznak ki, melyek szintén magukban hordják a természet, a Föld emlékezetét. Minden, ami valaha megtörtént, mátrixként megőrződik bennük, és számunkra lehívható emlékezetként megmarad. Így lehetséges, hogy amit egykor – mint csodát – a Megváltó életével mutatott, az prototípusként szolgálhat. Integrálhatjuk magunkat a mátrixba és részesülhetünk benne. Visszhangozhat bennünk.

A legújabb természettudományos felismerések ebben is megerősítenek terminológiájukkal.

 

Kihatások a természetrendekre

Az ember e fejlődési lépése óriási hatású, hiszen mégiscsak a növény- és állatvilág szintézisei vagyunk. Az „evolúció gyermeke”, jelenlegi kvintesszenciája, a természetes fejlődés csúcsa vagyunk, amely fejlődés a növény- és állatvilág alapjával elválaszthatatlanul összeköttetésben van. Egyek vagyunk a természetlényekkel, melyek a fejlődésben követnek minket. Minden cselekedetünk kihatással van minden létezőre. Minden a mi továbblépésünkre vár.

A Rómaiaknak írt levél 8. részében ez áll: „Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.” Majd folytatja: „maga a teremtett világ is megszabadul a rothadandóság rabságától.”

Amint az új belső mátrix összeköt minket szellemi otthonunkkal, egy magasabb természettel, a minket követő természeti birodalmak is megszabadíttatnak jelenlegi szolgaságukból. E pillanatban szenvednek tőlünk, elnyomjuk és kizsákmányoljuk őket. Életalapot biztosítanak nekünk, és mi megnyitjuk nekik a továbbfejlődés kapuját. Az ember az evolúciós történésben a vezető tényező. Ha előrehalad, akkor a növény- és az állatvilág számára is lehetővé teszi, hogy belépjenek valami számukra Újba. A finomanyagi a híd a lények között. Éterikus áramlatok kötik össze a növényeket, az állatokat és az embert. Asztrális áramlatok kötik össze az állatokat és embereket, és a mentális erők képezik az emberiség különleges szféráját. A mentális terület ötletek káoszterülete, akadémikus tenger, amely magával ragadja az embert, és ő nem talál nyugvópontot benne.

A szintézis hajtóereje a szellemlélek nyugodt létében gyökeredzik. Ő az, aki részesül az univerzum nyugalmában és átöleli a teremtés egészét. Amennyiben részesülünk a kozmikus feltámadási testben, kialakul bennünk a teljesség jellemezte tudat, amely Istent, Kozmoszt, embert és természetbirodalmakat örömmel telve tükröz vissza.

A fejlődés első jelei már ma megmutatkoznak, ugyanis mindenütt tudatmegújításért küzdenek az emberek. Az egészről van szó, így hangzik a hosszú éveken át a müncheni Max-Planck Természettudományi Intézet igazgatójaként dolgozó Hans-Peter Dürr kvantumfizikus könyvének címe.

 

Új tudatformák az egész teremtésnek

Új impulzusok új életvitelhez vezetnek. Minden ökológiai törekvés ennek a fejlődésnek az előfutára. A felelősségtudat jellemzi őket. Amint azonban az ember a változás spirituális útján hagyja kialakulni magában az egységet, nem is tehet másként, mint hogy az Egésszel összhangban cselekedjen. Hiszen az őbenne él.

Belsőleg tapasztalja meg a természetbirodalmakhoz vezető átjárást, az ő életüket tapasztalja magában, és hozzájárul, hogy minden megújuló impulzusokat kapjon. Megtapasztalja az összhangot mindennel és a közös felelősséget a további fejlődésmenettel kapcsolatban. A természetbirodalmak teremtményei az ő fiatalabb testvérei. Mögöttük, bennük és általuk egyaránt hatalmas szellemi energiák hatnak. Ezek a növény- és állatvilág formáinak és funkcióinak szépségében és zsenialitásában fejeződnek ki. A természetember és a szellemi élet közti új szintézis impulzusa az egész növény- és állatvilágra kihat.

Az egyetemes tanokban arról beszélnek, hogy majdan az állatvilágban az öntudat formái fognak kialakulni. Ennek előjelei már ma is megmutatkoznak.

Az, hogy az egyedekben milyen jelek mutatkoznak majd, előre nem láthatóak. Csak annyi biztos, hogy az átváltozás útja, amire az ember szabad akaratából elhatározhatja magát, a Föld gyógyulására kifejtett erős impulzus lesz. Ugyanis az egység tudaterői hatják majd át. Hölderlin egyik versében: A megkötözött viharban profetikusan így mondja: …Amint megszólal Istenfia hangja, „a Föld mellkasán ismét öröm mozdul”…

 

 

Meghajolok ez előtt a szeretet előtt

Arjo Klamer

 

A visszatérítés egy olyan fogalom, mellyel egy közgazdász kezdhet valamit, akkor is, ha egy anyagtalan dologról van szó: teszel valamit egy másik ember számára, a másik pedig tesz valamit a te számodra. Sören Kierkegaard valódi szeretetről szóló vizsgálatai viszont meglepő és bölcs módon meghaladják az erkölcsi könyvelés e formáit, legalábbis Arjo Klamer közgazdász tapasztalatai szerint: „Egyszerűen, elakad a szavam.”

 

Ha van valami, ami torzított eredményt mutat, akkor az alkalmasint a könyvelő összeadása és kivonása.

Ezt minden alkalommal újra megtudjuk, amikor az adóbevallásunkat csináljuk vagy az éves elszámolásunkat készítjük. Bevételek, kiadások, követelések és tartozások: összeadjuk és kivonjuk – és akkor megtudjuk, hogy hogyan gazdálkodtunk, mennyire vagyunk gazdagok vagy szegények. A számok mind szigorúnak látszanak és az eredmény könyörtelennek mutatkozik. De vajon valóságosak-e ezek a számok egyáltalán? Vajon valóban az élet lényeges dolgairól szólnak? Mond valamit a bevételem a családi életem minőségéről? Elmond egy mérleg valamit egy szervezet teremtőképességéről? Érdekes kérdések ezek egy közgazdász számára a munkája során. Nekünk közgazdászoknak kétségtelenül mindazzal dolgunk van, amit a világ elvár, mindennel, ami csak pénzben kifejezhető. Nekünk kell azt csereként megvizsgálnunk, hogy minek mi az „ellenértéke”. A gazdaság világa kemény világ, messze eltávolít minden olyan gyengédségtől, mint az érzelem, a szépség, a szeretet és a szentség. Ide tartozik még a szeretetteljes családi élet, a termelőképes szervezet és az erős társadalom.

Amennyiben tehát egy közgazdásznak Sören Kierkegaard újonnan lefordított és nemrég kiadott könyve – „A szeretet tettei” – a kezébe kerül, nem várja el azt, hogy ezzel sokat tud kezdeni – legalábbis nem mint közgazdász. Egy lelkész fiaként egészen másképp látja a dolgokat. A dán filozófus könyvei természetesen általában a könyvespolc alsó részén találhatók.

Kierkegaard volt az a filozófus, aki engem az őszinteség értékeivel szembesített. Ha tudni akartam, hogy milyen képmutató, ingadozó és megfélemlített volt a saját életem, akkor elolvastam a létkérdésekkel kapcsolatos megszállott küzdelmeit, e kérdések következetes átgondolásait, és úgy tűnt, hogy ez a következetes élet megfelelt a saját elveinek. Hogy az élete egyetlen nagy szerelmével, egy szeretett asszonnyal szakítani akart a valódi szeretet iránti küzdelme miatt, mivel az elvei meghaladták ezt a szeretetet, ez engem nagymértékben zavarba ejtett. Hogy tudta ezt megtenni, kérdeztem én kétségbeesetten – bár én lennék ilyen őszinte az evilági szeretet keresését illetően – hiszen ekkor éppen ezt az evilági szerelmet kerestem.

Hogy milyen messzire ment el a szeretetről való gondolataiban, ezt mutatja meg nekünk most ez a könyv. A szeretetről való elképzelése annyira átfogó, hogy én ezzel szemben kicsinek látszom. Azt gondolhatnánk, hogy ennek valójában semmi köze a gazdasághoz.

Ám akkor jön ez. Éppen Kierkegaard beszéde ragadta meg bennem a közgazdászt. Könyvének 5. fejezetében A Rómaiakhoz írt levél 13,8 részére utal: „Senkinek semmivel ne tartozzatok, hanem csak azzal, hogy egymást szeressétek. Mert aki szereti a felebarátját, a törvényt betöltötte.” A szeretet, a régiek bölcsessége szerint „a Gazdagság és a Szegénység fia”. Ssenki sem szegényebb annál az embernél, mint aki híján van a szeretetnek. És itt jön az ő lényegbevágó kijelentése: A szeretet tartozást hoz létre, egy végtelen tartozást. Gazdagság, Szegénység, Tartozás – olyan szavak, melyeket egy közgazdász használ!

Ebben az értelemben olvasva tovább, fölfedeztem, hogy Kierkegaard mennyire a pénzzel kapcsolatos szakkifejezésekben gondolkodik, például ebben a naplóbejegyzésében: „1813-ban születtem, a pénzhamisítás évében, amikor sok hamis bankjegy került forgalomba. Az életemet ezzel a fajta pénzzel lehet a legjobban összehasonlítani. Nagy dolgok rejtőztek bennem, de az adott gazdasági körülmények szerint ennek semmi értéke sem volt.” Nos, az én apán ilyesmit sohasem mondott volna, minthogy mindentől, ami a pénzzel állt kapcsolatban, nagyon idegenkedett.

Továbbolvasva megmutatkozik, hogy az avatatlanok szakrális világ iránti igézete persze semmi esetre sem rendkívüli. Vegyük a Bibliát: ebben a szent szövegben egy közgazdász szíve egyenesen kivirul! Néha úgy tűnik, mintha egy könyvelő vinné a szót, mintha csak egy erkölcsi könyvelésről lenne szó.

Csupán a nyereség más formában mutatkozik meg, például Kegyelem és Áldás formájában. A bűnök a „veszteség”-oldalra kerülnek. Ha vValakinek valamit okoztam, (ha bántottam), akkor ennél a személynél tartozásom van és mínuszban állok. Ez a személy viszonzást várhat, ami történhet pénz formájában, de ez nem szükséges. Még az Ótestamentum Istene is vár viszonzást. Még ma is fizetünk azért a bűnért, ami miatt Ádámnak és Évának el kellett hagynia a Paradicsomot.

Úgy tűnik tehát, mintha az erkölcsi cselekvés sem lenne más, mint egyfajta erkölcsi könyvelési mód, vagyis összeadás és kivonás művelete. A mindennapi életben nem is olyan nehéz erre a következtetésre jutni. Amikor nekem segít valaki, ez a személy valamit várhat tőlem cserébe. Ezt nevezzük viszonzásnak, és ez arra késztet minket, hogy csereügyletben gondolkodjunk, ami a közgazdászok számára oly nagy szerepet játszik.

Például, tehet nekem valaki egy nagy szívességet azzal, hogy felkínál egy utazáson való részvételi lehetőséget, vagy őszinte részvétet mutat, vagy egy hasznos kapcsolat által, de hogy mikor és hogyan fogom azt neki viszonozni, az már nem is olyan egyszerű. A pénz mint ellenszolgáltatás ilyenkor a legtöbbször nem alkalmas. Még sértő is lehet, ami által a tartozásom a másik felé még csak növekszik, ahelyett, hogy csökkenne.

Legtöbb esetben jobb, ha a másiknak egy hasonló szolgálatot teszek, például segítek egy levelet megírni, vagy a gyerekét egy álláshoz segíteni (ami által az ellenszolgáltatás egy harmadik személy felé is megtörténhet) vagy egyszerűen csak azt mondom neki, hogy köszönöm.

Ez utóbbi magatartás azonban körültekintést igényel. Az ember valami nagy dolgot kap, esetleg valami értékeset, és az ember azt hiszi, hogy cserébe csupán annyit kell mondania, hogy „Köszönöm szépen”. Ezek a szavak akkor megfizetik az adósságot.

Ez a viselkedés tulajdonképpen nem más, mint az egyensúly keresése a nyereség és a veszteség között, aközött, hogy adósok vagyunk-e vagy hitelezők. Csupán – és ez a lényeges eltérés a kemény gazdasági csereügylettel szemben – itt az embernek nem csengő pénzzel kell számolnia, hanem olyan anyagtalan mennyiségekkel, mint a szavak vagy gesztusok.

A feleségem és én rengeteg pénzt és temérdek időt fordítunk a gyermekeink nevelésére és gondozására (különösen a feleségem) és örülünk, ha ők csupán a szemünkbe néznek, segítenek elmosni az edényeket néhanapján, és azt reméljük, hogy később gyakran meg fognak látogatni minket. Az az elvárásom, hogy cserébe a gondviselésünkért, egyszer majd ők is törődjenek velünk, oktalanság és túlzott vágy. Azok az gyerekek, akik manapság törődnek a szüleikkel, úgy érezik, hogy túl vannak terhelve, mindazon gondoskodás ellenére, melyet a múltban megkaptak. Az akkor egészen más volt. A mérleg szemmel láthatóan az ő javukra dőlt el.

Akárhogy is nézzük, ez a helyzet ennél a viselkedésnél, ahol az adok-kapok kérdése felmerül. Ennek a művészete egyébként is a nagy összehangoltságon múlik.

A németek, sokkal inkább mint a japánok, a második világháborút nagy veszteségként könyvelhetik el, ami még nincs teljesen visszafizetve. Az első világháború után a franciák kártérítést követeltek pénz, kőszén és acéláruk formájában. A könyvelők kiszámolták, hogy miből mennyi jár, az elveszett francia életeket gazdasági tőkével kárpótolva. Ezt az elszámolást a németek igazságtalannak tartották és ezért elégtételt akartak venni, ami aztán a második világháború ismert tragédiájához vezetett.

Ezután a háború után az amerikaiak úgy gondolták, hogy jobb ha támogatják az adósokat ahelyett, hogy megbüntetnék őket, ami azt eredményezte, hogy a németek nagy bűntudatot éreztek. Többek között ezért voltak készek arra, hogy föláldozzák a német márkát. És ez még nem elég. Úgy tűnik, hogy az adósságnak sosem lesz vége.

S ekkor merült fel bennem az a zavarba ejtő felfedezés, melyet Kierkegaard a szeretettel kapcsolatban mondott. Ahogy már korábban említettem, a szeretet – az ő elképzelése szerint – egy végtelen adósságot képez. Valóban, adósságot még annak is, aki szeret!

Ez valahogy nincs rendben, gondoltam először, ahogy mások is, akiket megkérdeztem erről. Az, aki szeret, az továbbadja a szeretetét másoknak. Azok, akik a szeretetét megkapják, az adósaivá váltak. Akkor ez egy tiszta ügy, nem? Nem egészen. Kierkegaard szerint ez pontosan ellenkezőleg van.

Olyan bölcsen ír, hogy nem könnyű követni. Miután többször elolvastam, végül megértettem, mit akart mondani. Az a szeretet, ami adósságot hoz létre, nem lehet igazi szeretet. A szeretet nem vár fizetséget.

Az, aki szeretetet ad, nem válik szegényebbé ezáltal, s ezért nincs szüksége ellenszolgáltatásra. Sőt, Kierkegaard azt mondja, azzal, hogy szeretetet nyújt, az ő saját adóssága növekszik egyre inkább, míg végül végtelenül naggyá válik.

Hogyan lehetséges ez? Nos, ez a nagy gondolkodó érthetően megmagyarázza nekünk: A szeretet ajándék, mondhatni, Isten ajándéka. Az, aki ezzel a szeretettel rendelkezik, rendkívül gazdag, s ezért végtelenül sokkal tartozik Istennek. Ezért őneki semmire sincs szüksége cserében ezért a szeretetért, mivel ez a szeretet végtelen hálával tölti el Isten iránt.

S itt elakad a szavam. Mint emberi lénynek, ez a szeretet emberileg lehetetlennek tűnik – nem ismerek senkit, aki ebben a szeretetben él – s az én belső könyvelőm semmit sem tud erről. Lehetünk bármennyire számítóak mindennapi, erkölcsi életünk viszonyait illetően, a végén az igazságos cselekvést nem tudjuk kiszámítani. Ezért alázatosan meghajtom a fejem az előtt a szeretet előtt, melyet Kierkegaard olyan szemléletesen ábrázol.

 

 

 

2012/4. szám

 

 

A Szellemi Iskola ötszörös útja

 

A remény és a teljesülés csillaga – Catharose de Petri

 

Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának munkahelyeit és gyújtópontjait, melyekre a gnosztikus birodalomban a minden alapjául szolgáló nagy terv kivitelezéséhez szükség van, az évek során használatba vették. Az ifjú Gnózis szellemi iskolája immár teljesen képes a rábízott feladat betöltésére. Azért azonban, hogy mindennek a jelentését, és az ezzel járó minden hatalmas következményt beláthassanak, szeretnénk megosztani Önökkel az alábbiakat.

Először is közölnünk kell, hogy az Egyetemes gnosztikus Lánchoz tartozó szerzetek mindegyike teljes értékű Szerzet. Ez azt jelenti, hogy ténykedésük során, evangéliumi küldetésüket nem csak azáltal teljesítették, hogy a megszabadító életre hívták és vezették az embereket, hanem, hogy egyúttal teljes aratásukat be is hordták a megszabadulás hajlékaiba. E cél érdekében – ahogy ez magától értetődik – minden szerzetnek bizonyos hosszabb-rövidebb ideig tartó fejlődési szakaszt kellett átélnie, mégpedig aszerint, hogy mennyire bizonyult képesnek feladata betöltésére. Amíg egy szerzet nem vált teljessé, addig az előtte járó szerzet segítette, amelyet azonban ezzel hátráltatott az előrehaladásában. Ezért minden előző szerzet csak akkor léphet feljebb egy új munkaterületre, ha a halál természetében folytatott munkát teljesen át tudja venni tőle egy következő szerzet.

Egy ilyen átvételhez azonban a következő csoportnak a szó szoros értelmében ötszörösnek kell lennie; azaz – misztikusan kifejezve – meg kell gyújtania Betlehem csillagát a haláltermészet sötét országai felett.

Mit jelent a gyakorlatban, hogy egy gnosztikus szerzet ötszörös?

Egy ilyen szerzetnek először is rendelkeznie kell egy intézménnyel, amely hatásosan éltetve, kapcsolódni tud a kereső emberiséghez, és az élet tengeréből embereket halászhat vele. Mint tudják, mi a Lectorium Rosicrucianum nyilvánossági munkája formájában rendelkezünk egy ilyen intézménnyel.

Másodszor, a szerzetnek birtokolnia kell egy olyan eszközt, amellyel az iskolához közeledőket módszeresen bevezetheti a kiegészülés ismeretébe. Mindennek úgy kell megvalósulnia, hogy a közepes tanuló se lásson más kiutat, mint önátadással rálépni a megszabadulás ösvényére. Ezzel az eszközzel is rendelkezünk: ez a Lectorium Rosicrucianum külső iskolája, a bevezető fokozatok.

Harmadszor a szerzetnek szüksége van egy szervezeti eszközre, hogy mindenkit, aki akarja, és akaratának a bizonyítékával is szolgál, a legrövidebb időn belül elvezessen ehhez az önátadáshoz, ehhez az éntelenséghez, hogy a lélekszületés által lehetővé váljon az úgynevezett belső életben való gyakorlati részvétel. A Magasabb Tudat Iskolája révén ezzel az eszközzel is rendelkezünk, amelyben gyakorlatilag öt éven belül meg lehet ünnepelni ezt a szép és nagyszerű diadalt.

A szerzetnek, negyedszer rendelkeznie kell a szolgáló segítők egy olyan kiválasztott csoportjával, amely a szükséges keringési folyamatokat gnosztikus-mágikusan életfluidumokkal látja el, és az egész élő testet felruházza a kívánt erőkkel, hogy az valóban élhessen. Az eklézsiában rendelkezünk azzal a papi sereggel, amely naponta ezt a nagyszerű feladatot látja el.

Ötödször pedig létezik egy szerv, amely többek között a gnosztikus birodalom új asztrális terében tevékeny, hogy minden testvért, aki csak szóba jöhet, elvezessen oda, és az új lélekbirodalom megszabadító életébe állítsa őket. Vagy a Pistis Sophia gnosztikus evangéliumának nyelvén kifejezve: léteznie kell egy teljesen biztosan dolgozó tizenharmadik Eonnak. Az Ifjú Szerzet rendelkezik ezzel a szervvel is az Arany Fej Közössége révén.

Így világossá válik számunkra, hogy az ifjú Gnózis immár teljesen felnőtté vált, és ezzel sok gondoskodástól szabadította meg az előtte járó szerzetet. Betlehem csillaga e felnőtté válás időpontjában újra felragyogott. Ez a remény és a beteljesülés csillaga, a gnosztikus pirkadat fénye a világ fölött!

Egy ideje tehát létezik egy új, teljes értékű gnosztikus Szellemi Iskola. A tökéleteseknek egy újabb serege indul útjára, hogy megkezdje a fej, a szív és a kezek feladatát a sötétség országaiban. Az ifjú Gnózis így eredeti nevéhez méltóan misztériumiskolává vált, az egyetemes lánc minden előző misztériumiskolájával egyenrangúvá.

Ezért igazán van okunk szavainkat köszönetre és örömre hangolni, mivel a hosszú és gyakran oly aggodalmas évek után eme feladatunkat jó véghez vihettük. De van itt még más is, rengeteg minden!

Ha egy ötszörös gnosztikus szerzet valóban felkészült egy ilyen feladat beteljesítésére, akkor minden hozzá igyekvőt szabadon vihet az atyai házba.

Ez az ezeréves birodalom egyik nézete. Egy ezeréves birodalom az az időszak, amelyben a Hétszellem három elsődleges sugara védelmében dolgozó szerzetet a munkája elvégzésében semmiféle akadály sem gátolhatja, bármely oldalról is fejlődik az ki a haláltermészet területén, hogy Isten gyermekeinek aratását megzavarja vagy megsemmisítse. Reméljük, hogy Önök mindezt felismerik vagy képesek érzékelni, hogy megérthessék azokat a jelentőségteljes időket, amelyekbe beléptünk.

Ha egy gnosztikus szerzetnek sikerül az ellenség birodalmában épülő fellegvárát befejeznie, akkor megadatik neki az erő, hogy a régi kígyó hatókörének sugarát időlegesen beszűkítse, hogy küldetését zavartalanul kivitelezhesse.

Egy ilyen időszak hatalmas következményekkel jár. Oltalmazott, biztos út alakul ki, amely lentről felfelé, de ugyanakkor fentről lefelé is vezet. Ez többek között azt jelenti, hogy a tükörszféra sok foglya, sokan, akik a tükörszférához tartoznak, vagy bizonyos létállapotban nem folytathatták fejlődési menetüket, mert mikrokozmoszukat nem lehetett kiüríteni, most megkapják a megszabadító életben való részesülés lehetőségét.

Például sok ezer megszabadítatlan lélek van, akiket az elmúlt hétszáz évben, miután az előttünk járó szerzetnek vissza kellett vonulnia az anyagszférából, Jézus tanúsága vagy Isten igéjének akarata végett megöltek. Olyan emberek ezek, akik annak idején a dialektika fenevadát és annak minden csalfa és eonikus képét alapvetően elutasították, ezért mentessé váltak a halálos bűnöktől és az emberiségnek nagy szolgálatokat tettek. Mivel azonban mindezek az értékes testvérek nem rendelkeztek a megszabadulás jelével, az új lélek jellegével, hősi haláluk után nem léphettek be az élő lélekállapot világába.

A világért és emberiségért hozott áldozatuk, akiknek a halál természetében oly keservesen kell szenvedniük, és a mindenkivel szemben tanúsított névtelen szeretetük azonban oly nagy volt, hogy mikrokozmikusan nem lehetett őket kiüríteni, és így nem járhatták a többi halandó útját. Ezért olyan területen vannak, melyet a hatodik és a hetedik kozmikus terület közötti határterületnek nevezhetünk.

Sokukat, akik csak valamelyest is szóba jöhettek rá, az előző szerzet már megváltotta és beemelte a megszabadító életbe. A többieknek azonban várniuk kellett, mert az anyagszféra állapotai miatt lehetetlen volt mikrokozmoszaik számára egy újabb inkarnálás, mivel az, erőlehetőségeik tükrében, újfent csak hatalmas, meg nem érdemelt szenvedéshez vezetett volna. Ezért kellett ezeknek a lelkeknek várniuk, amíg megteremtődnek azok a feltételek, melyek az ifjú gnosztikus szerzetben most valóra váltak.

Most már belemerülhetnek az időbe, és a gnosztikus beavatás pompás és gyors ösvényén át beléphetnek az örök atyai házba. Ezért magától értetődő, hogy az élő testet most és a közeljövőben benépesítő csoport igen különleges minőségű, új eljövendő generációknak fog életet ajándékozni.

Az elkövetkezendő évtizedekben olyan emberek születnek majd az ifjú Gnózis csoportjába, akik már ifjú korukban világos jelét adják pozitív irányulásuknak és lehetőségeiknek. Fiatal éveik ellenére sok öregebbet megszégyenítenek majd, ugyanakkor utóbbiak örömükben elámulnak a csoportban általuk előidézett iram és haladás okán.

Ezért többé már az iskola jövője miatt sem kell nyugtalankodnunk. Ezt az új Jeruzsálem felé vezető utat egyre többen és egyre erősebben fogják örömmel és teljesen bejárni.

A Gnózis áldása tartósnak bizonyul.

 

Catharose de Petri J. van Rijckenborgh-gal közösen alapította a Lectorium Rosicrucianumot. A „Keresztény Gnózis” mélyen gyökerező érzésével és a tiszta gnosztikus mágia felismerésével gondoskodott a templomok mágikus berendezéséről és szépségéről, ahol tiszta szellemi energiák működnek. Szüntelenül szembesítette a tanulókat azzal, hogy a megszabadító munka csakis akkor lehet eredményes, ha a tanulók tiszta belső motivációval a legtisztább életvitelt követik. J. van Rijckenborgh 1968-ban bekövetkező halála után Catharose de Petri nagymesterként, a Nemzetközi Szellemi Vezetőséggel együttesen megszilárdította a Szellemi Iskola autonóm erejét.

 

 

Ne akarjunk belsőleg elhatárolódni

 

Márciusban az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának számos templomában felolvasták a Lectorium Rosicrucianum ifjú tanulóinak egy nemzetközi együttműködés keretén belül megszerkesztett szövegét.

 

Szeretnénk meghívni Önt egy közös utazásra. Vessünk egy pillantást a jelenre, hogy csatlakozhassunk a közeljövő kihívásaihoz.

Az emberiség egy új időszak előtt áll, melynek kihatásait sokan, többek között nagymestereink is, már évtizedekkel ezelőtt előre látták. Ezek a következmények napjainkban kivétel nélkül aktuálissá váltak. A társadalom valamennyi nézetében világviszonylatban felismerhetjük a Vízöntő-korszak hatásait. Az Aquarius-konferenciák folyamán Jan van Rijckenborgh kijelentette, hogy a légkör ebben az időszakban az egész világra kiterjedően megváltozik. Ez az atmoszféra minden embert arra kényszerít, hogy két út közül válasszon: az egyik a magasabb tudat útja, mely az egész emberiség teljes regenerációjához vezet, míg a másik az ellentétek és az anyag világában való tökéletes degenerációhoz visz.

Mindennapjainkban mindezt életünk „felgyorsulásában” tapasztalhatjuk meg, mely egyre kevésbé strukturált és előre látható. Egy-két generációval ezelőtt egy fiú megörökölte apja üzemét, és egész életét annak szentelte, hogy ezt az állást betöltse. Vizsgálatok kiderítették, hogy korunkban az embernek élete folyamán átlagosan hét, vagy akár tíz állása is lehet. Nagyon nehéz hosszabb időn keresztül valóban kötődni valamihez, intenzíven foglalkozni valamivel.

Az internet valamennyi lehetőségével relativizálja, viszonylagossá teszi a távolságokat, és ezáltal a mindenütt jelenvalóság illúzióját kelti bennünk. A kommunikáció közvetlenné vált és mindenfajta szokványos személyes kapcsolatot helyettesít. A távolságok is folyamatosan csökkennek a kényelmesen elérhető, gyors szállítási eszközök következtében. Életünk már nem kötődik olyan erősen a látható anyaghoz; egyre több időt töltünk a digitális világokban, és egyre több időt fordítunk a digitális világokra, melyet egyfajta „elanyagtalanodási” folyamatnak nevezhetnénk – ami szintén egyike az új korszakot kísérő jelenségeknek, annak a kihatása, melyet mi „Vízöntő-sugárzásnak” nevezünk.

Hogyan reagál erre az emberiség? Mi történik körülöttünk? Hogyan viszonyulunk ehhez? Az elanyagtalanodás itt nem jelenti feltétlenül az időtől és világunktól való szó szerinti megszabadulást is. Nap mint nap elegendő lehetőségünk van arra, hogy rátaláljunk a megszabadulás ösvényére, és keresőkként erre vonatkozó érdekes témákról informálódjunk. Végső soron minden témáról minden információ a rendelkezésünkre áll – de ennek is megvannak a hátulütői. Napjainkban hatalmas a figyelem elterelésének a veszélye is. Pontosan azért, mert oly sok mindenre rátalálhatunk, azok a témák is jelen vannak, melyeknek nincs feltétlenül közük a keresett dologhoz. A keresők mai generációját, akiknek valamennyi információ a rendelkezésére áll, akik mindent megkaphatnak, amit csak akarnak, egészen biztosan erősebben lehet ehhez a világhoz és a földi élethez kötözni.

Újra és újra mérlegelnünk kell, hogy mit jelent az elanyagtalanodás kizárólag a forma szerint, és mit jelent az elanyagtalanodás megszabadító értelemben? Az emberiség továbbra is – ez nem is lehet másképp – folyamatosan e lét értelmének keresésével foglalkozik.

Az elmúlt 300 év folyamán a tudományos módszerek fejlődése mindennapi döntéseinknél a vallási befolyások folyamatos csökkenéséhez vezetett.

Jelenleg megállapíthatjuk, hogy a modern tudomány fiatalabb tudományos területei, mint pl. a kvantummechanika, az asztrofizika, a fizika részecskéket kutató ágazata és a kozmológia olyan eszméket fejlesztettek ki, melyek ennek ellenére szellemileg is megérintik az emberiséget.

Ezek az ötletek az élet megváltoztatására ösztönözhetnek és kiszélesíthetik a tudatot. Egyre jobban érzékelhető, hogy az emberiség készen áll a tudomány és a spiritualitás egy új fajtájának együttműködésére vagy összeolvadására. Mindez jól látható a kvantumelmélet irányzataiban, ahol felismerhetővé vált, hogy létezik egy alapvalóság, valami, ami egy még ismeretlen törvény alapján mindent aktivitásra, cselekvésre ösztönöz. Ez az ismeretlen, ez az erő az, amely minden mögött hat, és gondolatainkat „Isten” princípiumára irányítja. Itt nem egy intelligenciáról vagy tervről van szó, mint az embernél, hanem inkább egy alapelvről, mely megteremti a valóságot, amelyben élünk.

Láthatjuk, hogy az emberiséget a Vízöntő-sugárzás által egyre erősebben új fejlődésre ösztönzik.

Sokan próbálják meg kétségbeesetten fenntartani a régi szerkezeteket. Másrészről azonban az is erősen érzékelhető, hogy rengetegen reagálnak pozitív és spontán módon az új korszakra és a bennünket körülfogó és átjáró új atmoszférára.

Az elkövetkező években valamennyiünknek bátran és nyílt szívvel meg kell barátkoznunk ezzel az új légkörrel: nyílt szívvel, hogy sohase térjünk el saját, különleges életutunktól, és bátran, hogy pozitívan kapcsolódhassunk a változásokhoz. Ez az, amire a Vízöntő felhív bennünket.

Annak idején, amikor Jan van Rijckenborgh Aquarius erejéről beszélt, ismételten felhívta a figyelmet azokra a hatalmas lehetőségekre, melyek nemcsak az emberiség felébresztésében, hanem a transzfiguráció ösvényén is szerepet játszanak. A Confessio Fraternitatis-hoz fűzött magyarázataiban nyomatékosan megemlíti, hogy a tanulóságban elért fejlődés csak az emberiség normális útjának egy felgyorsított folyamata, melyet a tapasztalatokkal eltöltött mikrokozmosz iránti szeretet egyenget. A tanulók ezért, a valódi, az új lélekhez kapcsolódó gondolkodási test kifejlődése által, bizonyos módon az eljövendő új emberiség úttörőit képezik. Ez az, amit valóban élő példaképként meg akarunk mutatni a világnak.

E minden egyes tanulóra vonatkozó fejlődés mellett közösségként, a Szellemi Iskola élő testeként is van egy feladatunk, melynek végrehajtásához a Vízöntő új erőket és új lehetőségeket bocsát a rendelkezésünkre. Az Iskola nemcsak egyedül ez által képes arra, hogy ezekkel az erőkkel dolgozzon, mert a változásokat követi, hanem az által is, mert maga is a változás egy eszköze.

Miképpen dolgozhatunk közösen az Iskolán belül azon, hogy ezek a változások – az Iskolában és bennünk is – láthatóvá váljanak?

Mai világunkban a nyíltság, a megosztás, a kölcsönösség és az egymástól való függés képezik azokat a lényeges tényezőket, melyek az együttműködést lehetővé teszik. Egy ilyen nyílt összmunkából jelenleg számos kis műhely jön létre. De az Open-Source-elven (szabad vagy nyílt forráskódú szoftverek szabadon használható, másolható, terjeszthető, tanulmányozható és módosítható számítógépes programok) alapuló munkát is példaképül állíthatjuk, melynél gyakran olyan digitális dolgokat állítanak elő, melyeket bárki, egy közös cél elérése érdekében, használhat vagy megváltoztathat.

Azonban együttműködés, valódi közös munka kizárólag akkor jöhet létre, ha kölcsönös bizalmon alapul, ha a csoport kapcsolatban áll az erőtérrel és felismeri egymásban ugyanazt a szívükből fakadó igazságot, azon különbözőségek ellenére, melyek a tanulóság felfogásából, életkori sajátosságokból vagy a személyiségeink között fennálló egyéb más különbözőségekből adódhatnak.

Egy ilyen mély bizalom azt jelenti, hogy tudatában kell lennünk annak, hogy a tanulók útjukat teljesen különböző, mégis egyenértékű módon járhatják be, és nem félünk attól, hogy az ellenőrzés kicsúszik a kezeink közül. Végső soron minden közeledés jó eredményhez vezet, ha tökéletes lelkesedéssel, fenntartás nélkül, teljes szívünkkel és tiszta szándékkal törekszünk rá.

Az egész világon küzdenek emberek azért, hogy egy ilyen együttműködést létrehozhassanak, és minden erejükkel e cél felé irányulnak. Ez pedig valóban lehetséges: egy egészen más fajta gondolkodás – egy minden egoizmustól mentes gondolkodás következtében! Ez az új gondolkodás – melyet spirituális intelligenciának is nevezhetnénk – nem más, mint egy belső bölcsességen alapuló mély intuíció. Ehhez a belső örökkévalósághoz közeledve a spirituális intelligencia megerősödik; és az iskola munkatársai által hozott döntések ezen új képesség, új adottság visszatükröződései lesznek. Az iskolában végzett munka során tudjuk, hogy legfontosabb feladatunk abból áll, hogy önfeledten szolgáljuk embertársainkat, és ezáltal a bennünk lévő isteni szikrát és a Fény Szerzetét – mely az isteni tervet lehetővé teszi – igaz odaadással és valamennyi képességünk bevetésével.

Az ösvényen való haladás központi magját a rendszeres keresés és az egyetemes elvre, melyet belső csendnek, isteni tervnek vagy világképletnek is nevezhetnénk, való irányulás képezi.

Ez a szakadatlan újra való irányulás Szókratész szavaiban is megnyilvánul, amikor kijelenti: „Tudom, hogy semmit sem tudok”, amit modern kifejezésekkel élve így fordíthatnánk le: „Minden úgynevezett tudást magam mögött hagyva közvetlenül az általam folyamatosan vizsgált célra irányulok. Soha nem hagyok fel azzal, hogy kérdéseket tegyek fel, nem alszom el, éber maradok, és semmit sem fogadok el igazságként, míg az valódi megértés által belső igazságommá nem válik.”

Minden más – legyen az ezoterikus, vallási vagy tudományos elképzelés – csak az agy számára való elfoglaltságot jelent.

Mivel ez az elv nem automatikusan megy végbe és állandó tudatosságot igényel, a közös munka, az osztozás és kölcsönös függőség (vagy kölcsönösség) sürgető szükségszerűségét kelti, a kölcsönös bizalom következményével. Senki sem járhatja be egy másik ember ösvényét. Teljesen függetlenül saját utunkra kell rátalálnunk. De segíthetünk egymásnak abban, hogy éberek maradhassunk. A transzfiguráció ösvénye egy dinamikus út, ezért kell csoportkapcsolatban bejárni, ellentétben a filozófiai vagy vallási úttal, melyhez csak tanulmányozás és vak bizalom szükségeltetik. Minél sokrétűbb – és mégis harmonikus – a csoport, annál sikeresebben fogja kezelni az egyfolytában adódó különféle helyzeteket.

Egy folyamatosan új, közös irányulás módszerei képezik a Vízöntő spirituális ösvényének alapjait; hiszen a világ eseményeinek szemrevételezésekor láthatjuk, hogy nem lehetséges többé a filozófiákra támaszkodni, melyek felosztanak és elválasztanak, és ezzel intoleranciát és dogmatizmust okoznak.

A folyamatosságot és dinamizmust állandóan abba az irányítottságba kell belevinni, melyet az ösvényen haladó tanulók tapasztalnak meg, s azáltal kell visszatükrözniük, ahogyan kifejezik magukat, tehát azzal a nyelvezettel, melyet az iskola a világban használ.

Az iskola bölcsesség-nyelvezetének szintén folyékonynak és könnyűnek kell lennie, egy hatalmas eszköznek, melyet mindenkor, amikor szükség van rá, alkalmazni kell. Az általunk használt nyelvezetnek – és a nyelvezet fogalmába beleértjük a multimédiát és a modern módszereket is, hogy közvetíthessük üzenetünket – valódi belső fejlődésünket kell visszatükröznie: minden szónál erősebben hat hiteles tanúságtételünk, nem példabeszédekben, hanem megragadóan, érezhetően, a mindennapok nyelvezetén, melyet a tiszta, direkt, lényegre törő, jelentős, megragadó és kreatív melléknevekkel jellemezhetnénk. Miután a világon rendelkezésre álló információk mennyisége folyamatosan gyarapszik, ezzel szemben viszont az emberek figyelme egyre felületesebbé válik, az iskolának a keresők számára új utakat kell ajánlania, hogy megérinthesse őket az üzenete.

Ha nehéz vagy speciális kifejezések alkalmazásával akarjuk elmagyarázni az ösvényt valakinek, aki még soha nem hallott arról, nagy valószínűséggel félre fognak érteni bennünket. Vagy egyáltalán nem fognak megérteni minket, vagy a hallottakat más spirituális csoportok hasonló kifejezéseivel fogják kapcsolatba hozni, amelyek azonban nem osztják lényeges célkitűzéseinket.

Soha nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy azért kell közelednünk a világhoz és az emberiséghez, hogy e hatalmas kincsünket megosszuk velük.

A mi kincsünk nem filozófiából áll, hanem belső fényünkből, annak belső belátásából, hogy miért hívnak „kis világnak” bennünket, és hogy ezáltal hogyan vagyunk képesek újra összekapcsolódni az isteni világgal. Az iskola nyelvezetének nem az a célja, hogy valami meghatározatlan távoli dologról adjon hírt, hanem hogy perspektívát adjon – az élő út perspektíváját -, hogy a hallgató közel érezze magát ehhez a nézethez, mert az isteni önvaló közelebb van hozzánk, mint kezeink és lábaink. Az üzenet csak akkor válik igazzá, ha maga is tartalmazza a Szellemet, amelyről beszélünk, és ezáltal a befogadóban is felhívja ugyanazt a szellemet, a belső istenséggel való kapcsolatot.

Ezért Aquarius arra hív fel valamennyiünket, hogy feladjuk a bevett fogalmakról szóló ismereteket, és csak azokat tartsuk meg, ami számít: a hitelességet és a szellemlélek-ember mindennapi életben való kinyilatkoztatását. Talán meg fognak döbbenni e felismerés egyszerűségén – ha azt a bennünk lévő örökkévalóság fényébe állítva látjuk.

E belső fénynek hatalma van arra, hogy világért és emberiségért folytatott munkánkban egy valódi, korlátlan kapcsolatot hozzon létre. Ez az örök fény dinamikus és mégis mindenkor ugyanaz. Benne rejlik a hatalom ahhoz, hogy egy tökéletesen új emberiség jöjjön létre. Ez a különleges fény napról-napra megváltoztatja realitásunkat, ha tapasztalataink magasabb rendű és mélyebb értelmű jelentései tudatunk előtt egy megszabadító életmódban bontakoznak ki. Megrendelni nem tudjuk ezt a fényt, de ráhangolódhatunk, beengedhetjük, hívhatjuk és életünk vezérelvévé tehetjük; akkor hagyja, hogy tudatosan felismerjük a mély belső valóságot, amivel szemben a korábbi, érzékszerveinkkel megtapasztalt realitás halvány pislákolás volt csupán.

Jan van Rijckenborgh erről a következőket írta:

„Az iskolában megkülönböztetjük a haláltermészetet és az élet természetét. Ezt meg kell tennünk, mert számolnunk kell a valós állapottal, és meg kell tanítanunk egymásnak, hogy a tűz oldaláról a fény oldalára forduljunk.

Először bele kell lépnünk a fénybe és fel kell oldódnunk abban, hogy aztán a fényből kiindulva a tüzet, a világért és emberiségért végzett szolgálatban, fénnyé változtassuk át.

Alapjában véve tehát – és ezt be kell látnunk – csak egy természet, csak egy birodalom létezik.

Lélekemberekként nem tudunk belsőleg elhatárolódni. Természetesen gyakorlati okokból kifolyólag, utunk megkülönböztetéséért, célunk világos meghatározása érdekében különbséget kell tennünk, és ki kell jelentenünk: ‘A fényhez fordulunk!’

Azonban attól a pillanattól kezdve, hogy képesek vagyunk felemelkedni a fényhez, számunkra már csak egyetlen csodálatos feladat létezik: az emberiség szolgálata annak minden következményével!”

 

 

Hős vagyok! – Dr. H. C. Moolenburgh

 

H. C. Moolenburgh úr orvos: előadásával, amelynek szövegét itt közreadjuk, két ízben nyűgözte le hallgatósága érdeklődését Haarlemben, a Pentagram-könyvesboltban. Előadásában Dr. Moolenburgh úr a „Sokkal többre vagyunk képesek, mint gondolnánk” című könyvet taglalja. A könyv a rákos megbetegedések kiegészítő kezeléséről szól, és számos olyan nézetet említ, melyeket a kereső ember „az új életvitel praktikus nézetei” cím alatt foglalhat össze. Dr. Moolenburgh úr előadását alapvetően szakmai területére, az orvostudományra korlátozza – ezen belül azonban sikeresen mutatja be a modern emberi élet következményeit is. Nagy örömünkre szolgál, hogy előadásának szövegét most a Pentagramban is megjelentethetjük.

 

A tömeg-média és a szaklapok egymásnak ellentmondó jelentéseinek háttere előtt ésszerű módon adódik a kérdés: kijelenthetjük-e vajon, hogy a rákos megbetegedések száma megnövekedett? Néhány évvel ezelőtt komoly szakmai tekintélyek kijelentették, hogy a megbetegedések számának növekedése a népesség megnövekedett életkorának egyik következménye. 2011 augusztusában azonban váratlanul az derült ki a nyilvánosságra hozott számszerű adatokból, hogy jelenleg egy robbanásszerű jelenség alakult ki, melyet – ha éppen egy fertőző betegségről lenne szó – minden bizonnyal tömeges járványnak lehetne minősíteni. Mindenesetre újra és újra a népesség megnövekedett életkora kap hangsúlyt.

Az életem egyik vezérlő mondata – amelyet egy előttem ismeretlen nevű angol újságírónőnek köszönhetek – úgy hangzik, hogy az embernek nem szabad semmit sem elhinnie, amíg szaktekintélyek nem kezdik el tagadni a kérdéses dolgot. Ez a kitétel teljes bizonyossággal illik arra az állításra, hogy a rákos megbetegedések számának növekedése legnagyobb részben a népesség elöregedésének köszönhető.

Közel hatvan év orvosi tapasztalatára visszatekintve elmondhatom, hogy ez nem így van. Konkrét tény, hogy 1950-ben, amikor társ-asszisztensként (ez a Hollandiában folytatott orvosi tanulmányok gyakorlati része) dolgoztam Leidenben az Akadémiai Kórház Belgyógyászatán, a rák olyan betegség volt, amely főleg az idős embereket támadta meg. Az idős korosztálytól eltekintve, a rákos megbetegedés ritkán fordult elő, például a nőknél a mellrák 1:35 arányban, ez az érték jelenleg 1:8-9. A 40 év körüli rákos betegről annak idején a népnyelv mint „fiatalkori rákos megbetegedésben szenvedőről” beszélt. A kórházi gyermekosztályon folytatott társ-asszisztensi gyakorlatom három hónapja alatt egyetlen leukémiás gyermekkel találkoztam (ez a gyermek Down-kóros volt).

Jelenleg teljesen megváltozott a helyzet. A rákos megbetegedésekkel kapcsolatosan nemcsak a feltétlenül egyértelmű növekedést kell megállapítanunk, valamint azt a tényt, hogy ez a betegség 2008-ra az első számú halál-okká lépett elő – hanem azt is ki kell jelentenünk, hogy a megbetegedés egyre inkább a fiatalabb korcsoportok felé tolódik. A rákos megbetegedések jelenleg életük virágjában lévő embereknél is előfordulnak. Ami pedig a gyermekeket illeti: a harmadik fiam 30 évvel később ugyanazon az osztályon dolgozott Leidenben, ahol én társ-asszisztens voltam, és így sóhajtott fel: itt minden egy hatalmas leukémia!

Fiatalkoromban csak egészen ritkán hallottam, hogy valaki rákban betegedett meg – jelenleg pedig szinte mindenkinek van olyan családtagja, vagy a közelebbi környezetében élő ismerőse, aki ebben a betegségben szenved.

 

Meghatározás

Mi is a rákbetegség tulajdonképpen, a hivatalos orvostudomány szerint? A rákos megbetegedést eredetileg egy „kisiklott” életű sejt okozza, amely féktelenül burjánzik. Sokat beszélnek a genetikus adottságokról is, és ez olyan szélsőséges megnyilvánulásokhoz is vezetett, hogy – olyan családokban, ahol több esetben is előfordult emlőrák, és úgy vélték, hogy a rosszindulatú gént diagnosztizálták – fiatal nők mindkét mellét amputálták. Ez igazán radikális megelőző terápia volt!

Az a kezelési módszer, amely teljes mértékben a kisiklott és rosszindulatú sejtekre irányult, nem hozta meg a kívánt eredményeket. Lényegében a hivatalos orvostudomány nem tudja, hogy mi is a rákbetegség.

 

Terápia és eredmények

Vajon napjainkra a terápia oly mértékben javult-e, hogy jelenleg sokkal több embert lehet megmenteni – mint ahogy ezt újra és újra olvashatjuk? Amikor Leidenben, az Akadémiai Kórházban tanultam, a terápia operációból és sugárkezelésből állt.

Az egyik fajta rákos megbetegedés (Hodgkin-megbetegedés = nyirokcsomórák) kezelésére az I. világháború régi harci eszközét, a nitrogént fecskendezték be az erekbe – ez volt a kemoterápia első formája. Eredményeképpen a daganatok némileg összezsugorodtak, az erek viszont a kezelés után vastag fekete zsinórokhoz váltak hasonlatossá.

Lényegét tekintve mind a mai napig a következő módszerek képezik a szokásos terápia három legjelentősebb oszlopát: a kés, a sugarak és a méreg. Ezeket a terápiákat mára már meglehetősen megfinomították. Ha egy daganatot eme három módszerrel ellenőrzés alá lehet vonni, akkor feltétlenül létjogosultsága van ezeknek a módszereknek. De vajon valóban meghozzák-e ezek a terápia-módszerek azt a sikert, amelyre igényt formálnak, amit magukról állítanak? Csak körül kell nézniük, hogy felismerjék a negatív eredményeket!

A statisztikákból megállapítható, hogy pl. a kemoterápia – eltekintve néhány kivételtől a leukémia, a Hodgkin- és a Non-Hodgkin-megbetegedések, valamint a here-rák gyógyításának területén – egyáltalán nem vezetett az élettartam meghosszabbításához a nagyszámú halált okozó tüdőrák, bélrák és hasonló megbetegedések vonatkozásában. A sugárterápia sikeres lehet bizonyos bőrrák-fajták gyógyításánál, és jó eredményeket hozhat a fájdalomcsillapítás területén is, pl. a csontrák esetében. Általánosságban azonban nem beszélhetünk olyan terápiáról, amely konkrétan gyógyító hatású lenne.

Feltettem magamnak a kérdést, hogy a mell-operációkat követő, nagy területre kiterjesztett, preventív besugárzás hosszú távon nem hoz-e éppen negatív eredményt – mindenekelőtt abból a tényből kiindulva, hogy pontosan a besugárzás alá eső területeken láttam sok esetben szóródást.

Ami az operáció kérdését illeti: ha egy daganat eltávolítható operációval, akkor ezt minden esetben el kell végezni. Tapasztalataim szerint a siker mindenekelőtt a sikeres operációk következménye.

 

Kiegészítő rák-gyógymódok

A szokásos rák-gyógymódok mellett kialakultak az ún. kiegészítő kezelések is. Ezekre a módszerekre nem szabad úgy tekintenünk, mintha a jövőben ezek váltanák fel a már felsorolt, szokásos onkológiai gyógymódokat – hanem úgy, hogy ezek hasznos kiegészítésként alkalmazhatók. A magam részéről a két vonalon folytatott gyógyítást támogatom – komoly jelek utalnak arra, hogy ezek a kiegészítő kezelések – amennyiben helyes módon alkalmazzák őket – megnövelhetik a gyógyítási esélyeket. Sajnálatos módon a szokásos orvosi gyakorlat még nem ismeri el ezeket a terápiákat, sőt, néha erőteljesen harcol ellenük – főleg az a tábor teszi ezt, amely a sarlatánok elleni összefogásban egyesült. Sajnos, ez a csoport eltért az eredeti céljától, és most tűzzel-vassal harcol minden olyan orvos ellen, aki a gyógyászatról valami mást gondol, mint amit a nevezett csoport tagjai gondolnak. Véleményem szerint a kiegészítő kezelés nagyon is kívánatos, már csak abból a célból is, hogy a meglehetősen berozsdásodott és szabályozott rák-gyógyászatot egy kissé felfrissítse.

 

Hézag a gondolkodási folyamatban

Most egy nagy hiányosságról szeretnék beszélni, amely nézetem szerint a jelenlegi orvostudományban jelentkezik.

A miénket megelőző kultúrákban ugyanis az orvosok egyidejűleg papok vagy filozófusok is voltak, akik számára az orvostudomány egy nagyobb, átfogó jellegű világnézet része volt. A régi kínaiak az „Ég rendjéhez” tartották magukat, és ehhez tartozott a 12 testi meridián rendszere, amelyen át a chi, az életerő áramlik. Az ebben az áramlásban fellépő zavarok betegségeket okoznak – tartották. Az ilyen esetekben az akupunktúra egyensúlyt és tartós gyógyulást hozott.

A régi indiaiak ismerték a hét csakra tanát – a csakrák láthatatlan erőközpontok a testben, a prána központjai, amelyek a szellem és a test között közvetítik az életerőt. A régi európai orvosok ismerték a négy testnedv tanát, emellett a „vis medicatrix naturae” (=a természet gyógyító ereje) tanát, amely ismét csak ezt a titokzatos, életet adó ötödik erőt jelenti.

A mi jelenlegi orvostudományunk nem ismeri ezeket a vonatkozásokat! A XVI. század nagy orvos-egyénisége, Paracelsus – akit a modern kémia atyjának is szoktak nevezni – azt tartotta, hogy ötféle gyógymód létezik:

1.De Naturalae (a testen keresztül)

Ez kizárólag a testből magából kiinduló kezdeményezés – a legtöbb esetben nem elégséges ahhoz, hogy tartós gyógyulást eredményezhessen. Ez a mi akut (sürgősségi) medicinánk, amely jól működik egy törött láb, akut (heveny) fertőzés, fogászati beavatkozás, stb. esetében. A krónikus betegségeknél leginkább a szenvedés csillapítását tudja elérni, de valódi gyógyulást nem tud megvalósítani.

2. De Veneni (Mérgekkel)

A mérgek ismeretét jelenti: mindazon mérgező anyagokét, amelyek kívülről fenyegetnek minket – napjainkban pl. a környezetszennyezésen keresztül. Néha van is némely kezdeményezés ezek kiküszöbölésére – feltéve, hogy a törekvés nem ütközik nagyobb kereskedelmi érdekekbe. A jelenlegi orvostudomány tulajdonképpen az 1. és a 2. fajta gyógymódot használja.

3. De Spirituale (A növényekben ható specifikus szellem segítségével)

Ez alatt Paracelsus a növényekben működő, rejtett, láthatatlan erőt érti, amelyet megfelelő előkészítéssel fel lehet szabadítani, oly módon, hogy a növény szelleme gyógyulást hoz. Ezt nevezzük homeopátiás gyógymódnak.

4. De Astrorum (a csillagok segítségével)

Itt nem az asztrológiáról van szó – inkább olyan betegségekről, amelyeket az emberek karaktere, jelleme okoz. Paracelsus szerint ezek az okok a csillagos ég vonalai szerint épülnek fel. Napjaink pszichológiája néha hasonlít erre a megközelítésre: a rák gyógyításával kapcsolatosan itt mindenekelőtt Lawrence Leshan amerikai pszichológusra kell gondolnunk, akinek könyvét németre is lefordították.

5. De Dei (Isten segítségével)

Itt azokról a betegségekről van szó, amelyeket Isten azért engedélyez, hogy az illető embernek valamit megtanítson. Az ilyen esetekben mi, orvosok, csak annyit tudunk segíteni, hogy a pácienst együttérzéssel kísérjük. Itt például a fogyatékos gyermekek, vagy az idős, gyengeelméjű emberek gondozásáról van szó, vagy olyan megbetegedésekről, amelyek gyógyítása érdekében semmit sem tudunk tenni. Hollandiában ez a gondozás jól szervezett.

Bizonyára feltűnt Önöknek, hogy a jelenkor gyógyítási tudományából hiányzik a teljesség képe. Orvostudományunk nagyrészt főleg „leíró művészet”: érzéki észlelésünk regisztrálása, készülékek segítségével. Sajnos, néha az érzékeink bolonddá tesznek minket, vagy éppen ott fékeznek le, ahol tovább kellene gondolnunk a dolgokat.

 

A kiegészítő rák-gyógymódok ismertetése

Ez a hosszú bevezetés szükséges volt ahhoz, hogy megmagyarázzuk, mit is tartalmaz pontosan a kiegészítő rák-terápia. Ennek a gyógymódnak három oszlopa van: a testi, a pszichikai és a szellemi gyógymód. Mindenekelőtt az elsővel szeretnék behatóbban foglalkozni.

 

I. A testi terápia

Ez a terápia is három területre oszlik:

 

A. A daganat leépítése

Ez a kérdés teljességgel a megszokott orvoslás területére tartozik: kés, sugárkezelés és méreg (plusz némi hormon-terápia). Ha a rák így elmúlik: remek! Operálható még? Bármikor! De Önök – a normális, egészséges értelmükkel – talán jobban átlátják ezeket a dolgokat, mint a beavatott szakorvos: ha megpróbálunk egy belülről eredő betegséget operációval, sugárkezeléssel vagy mérgekkel eltüntetni, akkor csak ámítjuk magunkat, mert ekkor már nem észleljük valaminek a jelenlétét, ami egyébként ott van. Ezért a rákos megbetegedések erős jellemzője, hogy újra kiújulnak. A kiegészítő gyógymód is ismer módszereket a daganatok kezelésére. Az egyik ilyen módszer, amely a legsikeresebb módszerek közé tartozik, Beard professzor ún. hasnyálmirigy-enzim terápiája, amelyet dr. Kelley fogorvos dolgozott ki és egy new york-i orvos, dr. Gonzales tökéletesített. Ez a terápia nem alkalmaz sem mérgeket, sem pedig csonkolást – szó szerint felolvasztja a daganatokat és gyakran hoz maradandó sikert. Beard professzort a XX. század elején kigúnyolták, Kelley munkásságát egy vállrándítással elintézték. Gonzales doktort több mint 15 évig könyörtelenül üldözték a hivatalos orvosi körök. Mégis, Gonzales doktor lassan véghezviszi az áttörést, mert eredményei most már túlságosan is feltűnőek. Így a közeli jövőben lehetővé válhat a daganatok biztonságos leépítése.

 

B. A daganat keletkezése

Noha a rákos megbetegedés nem csak egyszerűen „megjelenik”, mégis, a szokásos orvostudomány nagyon keveset tud erről a kérdésről. Képzeljék el, hogy van egy füves területük, amely tele van százszorszéppel. Ez a tény azt jelenti, hogy az Önök területe mészben gazdag. Mert egy százszorszép olyan dolgot tud, amire mi, emberek képtelenek vagyunk: Kervron professzor ugyanis felfedezte, hogy a százszorszép a mészből tápláló káliumot tud előállítani. Az Önök füves terepe alkalmas arra, hogy százszorszépek nőjenek rajta. Ehhez hasonlóan, a testünknek is van egy „terrénuma”, „terepe” – és ha ez jó és egészséges, akkor az egészség felvirágzik. Ha azonban ez a terep elpiszkolódott vagy hiányokat szenved, akkor lecsap a betegség.

Ezért a rákos megbetegedés könnyen létrejöhet, ha a test szövete túlságosan savanyú, ha a testnek túl sok pozitív töltése van (elektron-hiány), és ha a test elpiszkolódott. Ne higgyék el, hogy „minden csak a génektől függ”! Ez pusztító gondolkodásmód, a génjeink viszont nem pusztulási színjátékot adnak elő. A géneket inkább egy zongora billentyűzetéhez hasonlítanám, amelyen mi a saját dallamunkat játsszuk. Ily módon nagy mértékben el tudják kerülni a rákos dallamot!

Ne felejtsék el, hogy minden ember fantasztikus immunrendszerrel van felszerelve, amely a nap 24 órájában 100.000 rákos sejtet hatástalanít, úgy, hogy ezek nem tudnak növekedni. Az immunrendszer működése azonban az Önök „terepének” állapotától függ.

Fontos tudni, hogy a rákos sejt mindig egy fuldokló sejt. Mivel valami nincs rendben, a sejt nem kap több oxigént, és ezért erjedési folyamat lép fel. Eközben a sejt gyorsan osztódik, talán azért, hogy az utódoknak több lehetőségük legyen – de mivel ezek a sejtek is betegek, és majdnem megfulladnak, újra nagyon gyorsan osztódnak. Így futnak a rákos sejtek szinte pánikban a halál elől és egyre gyorsabban burjánzanak. Ezt az állapotot kell meggyógyítani, és ez csakis úgy lehetséges, ha a beteg állapothoz az életet visszük oda, ahogy az öreg Moerman professzor mondta – mert ha az élet visszatér, a sejt újra szabadon lélegezhet és abbahagyja a burjánzást.

De honnan vesszük az életet, ezt az ötödik elemet?

Van egy igen fontos alapszabály: Életet csak az Élet ajándékozhat!

Miben találjuk meg tehát ezt a csodálatos ötödik elemet, a kvintesszenciát, amire korábban a chi, prána, vis medicatrix naturae elnevezéseket alkalmazták, és amelyet a XX. században Reich „Orgon-nak” nevezett el? Ez az elem mint kis fénycsomagocska érkezik hozzánk a Napból, és fotonnak hívják. A fotonok a láthatatlan élet látható hordozói.

 

És mit tesznek a fotonok?

Most két tulajdonságukat említem:

a) A fotonok határozzák meg a formát. A fotonok adják a testnek a szükséges információt, hogy a formák jók és működésképesek legyenek és harmóniában álljanak a genetikusan meghatározott építési tervvel. Mivel a sejtek a fotonok segítségével vezetékek nélkül képesek kommunikálni egymással, és mivel ezek mozgási sebessége 300.000 km/másodperc, az Önök teste egy egybefüggő egészet alkot. Minden sejt pontosan azon a helyen van, ahol lennie kell. A fotonok tehát információ-hordozók is.

b) A fotonok energiát és életerőt adnak – röviden: a fotonok csatolják az anyaghoz az életet. Az életet nem lehet a molekulák közötti kémiai folyamatokból levezetni, mert az élet egy teljesen sajátos tényező.

 

Honnan vesszük ezt az életet?

Közvetlenül a szemeken keresztül beeső nappali világosságból (amennyiben nincs közbeiktatott üveglap) továbbá az egészséges, friss, nyers növényekből!

A zöld növényi levélben (a műtrágyával és rovarirtókkal kezelt növényekben sokkal kevésbé) a klorofill segítségével maga a napfény kerül tárolásra. A növény ebből a napfényből széndioxiddal (CO2) és vízzel cukrot készít, majd ezt az alapvető táplálékot a talajból felvett ásványi anyagok segítségével szénhidrátokká, zsírokká, fehérjékké, vitaminokká, stb. dolgozza fel. Tehát, mi emberek – az állatokkal együtt – fény-evők vagyunk.

A híres svájci természetgyógyász-orvos, Bircher-Benner ezt a fotoszintézist választotta kiindulási pontként, amikor összeállította táplálkozási szabályait. Ő akkor még nem ismerte a foton-elméletet, mégis kijelentette, hogy a legtöbb fényt tartalmazó táplálék a legegészségesebb, és a táplálékokat (a fényerő csökkenő mértéke szerint) négy osztályba sorolta:

1. A friss, nyers növény minden része (annak idején még csak ritkán fordult elő „szintetikus” földművelés) képezik az ember alapvető táplálékát, tehát: a gabonaneműek, a zöldségek, gyökerek, gyümölcsök, diófélék, a természetes, finomítatlan olivaolaj, stb.

2.a) Megfőzött, párolt vagy megsütött növényi részek. Ide tartozik a kenyér, a főtt zöldségek, a felforralt gyümölcsök. Ennél a csoportnál a fényerő már valamelyest csökkent.

2.b) Ha a növényi táplálékot egy növényevő állat megeszi, akkor ennek az állatnak a szövetei a 2.sz. csoport jellemzőiből épülnek fel. Ide tartozik a nyers tej, a bélszín (de csak nyersen!) és a nyers hering. A nyers tej még nagyon sok fényerőt tartalmaz, ezt a Kirlian-fotótechnikával be lehet mutatni. Sajnos, mi most már az összes tejet pasztörizáljuk, ezért ez a fajta tej csak a 3. csoportba tartozik. Ha élő baktériumokat adnak a tejhez, mint pl. a joghurt előállításánál, akkor ez „visszaemeli” a táplálékot a 2. csoportba. A nyers tojás is a 2. csoportba tartozik.

3. Ha borjúhúst vagy halat sütünk (itt a nagyobbrészt növényevő halakról beszélek), vagy egy tojást megfőzünk, akkor sok fényerő megy veszendőbe. Míg a 2. csoportba az értékes „másodrendű” táplálék tartozik, a 3. csoportba tartozó táplálékot csak kis mennyiségben szabad fogyasztani és nem minden nap.

4. A növényevő állatot felfalhatja egy ragadozó állat – ebben az esetben a ragadózónak a 3. kategóriába tartozó szövete lesz. A természetben pl. az oroszlánok először zsákmányuk beleit falják fel, mert a félig megemésztett növényi táplálékban még sok fényerő található. De hát ki eszik ragadozó állatot? Miért tartoznak ezek egy külön osztályba? A mi népünk legnagyobb része mohó ragadozóállat-evő, hiszen a sertés, mint mindenevő, szintén ebbe a kategóriába tartozik. Ha azután a sertéshúst megsütjük, akkor már a 4. kategóriához jutunk, amelyben már szinte semmi fényerő nincs. A zsidó és az iszlám vallás tiltja a sertéshús fogyasztását.

5. Bircher-Benner szerint egy további kategória is megjelent: a finomított cukor, fehér kenyér, keményített zsírok, mint a margarin, a tejpor, a mesterséges szín- és ízanyagok. Ezek csupán töltőanyagok, de egyikük sem tartozik a táplálékok közé – sőt, ezek mind kifejezetten fény-rabló anyagok, és kerülnünk kell a fogyasztásukat!

A fényhordozó táplálék mellett vannak nagyon jó, sok fényt tartalmazó kiegészítők, mint pl. a természetes vitaminok (ezek nagyon ritkán fordulnak elő – még akkor is, ha a dobozukon az áll, hogy „biológiai” minőségűek, a vitaminokat legnagyobb részben szintetikusan állítják elő, mint pl. a B1 vitamint a kátrányból) továbbá itt kell megemlíteni az erős fényhordozó kakukkfüvet. Ezért segít olyan eredményesen a sötét téli hónapokban a megfázások gyógyításában a kakukkfű-szirup. Az aloé, a ginzeng és a fokhagyma szintén erős fényhordozó. Ha az ember ezeknek a foton-szabályoknak megfelelően étkezik, emellett pedig elegendő mozgást végez kint, a szabad levegőn, akkor a testébe áramlik a fény, az élet és az oxigén, és ezek együttesen remek rákmegelőző hatást fejtenek ki.

 

C. Tisztítás

A kiegészítő rák elleni gyógymódok harmadik oszlopa a tisztítás – és erről a hivatalos rák-terápia semmit sem tud. A témán 60 éven keresztül gondolkodva, végül arra a következtetésre jutottam, hogy a rákos megbetegedést legjobban az emberi szerkezet három területére kiterjedő mérgezés végső stádiumaként definiálhatjuk.

A következőkben szeretnék néhány példát említeni, amelyek a test mérgeződéséhez vezetnek:

1. A születés utáni hatodik héten megkezdjük adagolni újszülötteinknek a tömeges védőoltásokat. Amióta 2011. október elsejétől a hepatitisz elleni oltást is hivatalosan hozzácsatolták a kötelező oltásokhoz, minden csecsemő a születését követő hat hét után hat különböző betegség hat különböző „szelidített” betegség-csíráját kapja meg injektálva. Az ampullák emellett még „káros” és „nagyon káros” minősítés alá tartozó anyagokat is tartalmaznak. Minden gyermek, mire eléri élete 15. hónapját, már kb. 32 adag mérget kapott, ugyanakkor, ebben a korban az agy és az immunrendszer még nem megfelelően érett. Dr. Russell Blaylock amerikai idegsebész felfedezte, hogy az immunrendszerünket nem arra méretezték, hogy a fertőző betegségek koktéljával – ahogy azt az oltóanyagok tartalmazzák – megbirkózzon.

Az immunrendszer az oltásokra exicitozinok termelésével reagál, amelyek krónikus gyulladást okoznak. Ez mindenekelőtt az agyban történik, és minden további koktél felgyorsítja a folyamatot. Megállapította, hogy az oltások nem edzik az immunrendszer ún. glia-sejtjeit¹, hanem maradandó rést ütnek bennük. A szubklinikai (kívülről nem megállapítható) agy-gyulladások a későbbiek folyamán a magatartási zavarok valóságos áradatát okozhatják – mint amilyen az ADHD² (amelynek előfordulását a kötelező védőoltások robbanásszerűen megnövelték), az autizmus³ (ennek a betegségnek a megjelenése 1992-től 2008-ig 1:100.000 arányról 1:125-re nőtt, és ez az arány még mindig növekszik.

A testben több krónikus gyulladást is felfedezhetünk, pl. az orr-torok- és fülproblémákat – különösen a második oltás után -, és az allergiás betegségek egész sora megjelenhet. A védőoltások nem közvetlenül hozzák létre ezeket a betegségeket, hanem táptalajt teremtenek a betegségek számára. Kötelező védőoltás-programjainkkal valóban a trójai falovat hoztuk be.

2. A mezőgazdaságban a rovarirtószerek nagy tömegét használják. Az utolsóként előfordult példák közül egyik az Imidacloprid nevű szer, amely jelenleg nemcsak az emberek központi idegrendszerét károsítja (naponta néhány milligrammot veszünk fel belőle), hanem a méhekét is, amelyek a szer hatására nem tudnak visszatalálni a kaptárba: így a méh-családok nagy száma tűnik el nyomtalanul.

3. Nálunk (Hollandiában) a fluoridot csak a fogkrémhez keverik, de nagy adagban. A kisgyerekek ennek 35 %-át lenyelik. Azokban az amerikai városokban, ahol az egyre halmozódó károsodási mutatók ellenére az ivóvízhez fluort kevernek, Dean Burk és John Yiamouyiannes megfigyelései szerint a rákos megbetegedések járulékos 10 %-os megnövekedése észlelhető.

4. Nehézfémek, mint az alumínium, higany, ólom. Az első kettőt egyes oltóanyagokba is belekeverik: s ezek az anyagok, ampullánkénti nagyon kicsi mennyiségben is erősen károsító hatásúak.

5. Műanyagok. Bebizonyosodott, hogy a műanyag egyáltalán nem semleges: a nonyphenol nevű anyagot bocsátja ki, amelynek hatása a női hormonokéhoz hasonlít – többek között a férfiak nemzőképességét károsítja. Óceánjaink műanyag-szennyezettsége gigantikus méreteket öltött. A táplálkozási láncon keresztül ez a szennyezés megjelenik a tányérunkon, és hormonfüggő daganatok kialakulásához vezethet.

6. A GSM- és UMTS-oszlopok (antennák – mobiltelefon-átjátszók) valóban gigantikus méretekben erősödő sugárzása: mind a két sugárzás rákkeltő, annak dacára, hogy ezt a tényt hevesen tagadják. Azoknál az embereknél, akik sokat telefonálnak a GSM és DECT rendszerekben, számos glioma mutatható ki. A gliomák jóindulatú agydaganatok, de veszélyesek – az elhelyezkedésük miatt.

7. A rákot okozó radioaktív hulladékok mennyiségének nyugtalanító mértékű emelkedése. A Japánban történt atomszerencsétlenség hatvanszor súlyosabb volt, mint a csernobili – és ez a katasztrófa már egész Európára kihatott. A japán sugárzást itt is lehet mérni!

A mérgezést borító lepelnek itt most csak a csücskét lebbentettük fel. A rákos pácienseknél ezért nagy tisztító kúrákat írunk elő. Erre több okból is szükség van. Először: mivel minden fiatal felnőtt már 1 kg méreganyagot raktározott el a testében, másodszor: mivel a daganat leépítése sok, a rákos sejtekben elraktározott mérgező hulladékanyagot tesz szabaddá, és ezek a vérbe kerülnek.

Dr. Catherine Kousmine megkockáztatja azt a véleményt is, hogy a daganatok kis méregfeldolgozó üzemek. Minél több a méreganyag, annál több a rákos megbetegedés.

Itt most egy összefoglalást adtam a testi vonatkozásokról – de ezek mind kizárólag a testre vonatkoznak. A tulajdonképpeni ember – tehát, akik mi vagyunk – láthatatlan, és lélekből és szellemből áll: nagy hanyagságra utal, ha ezt a tényt nem vesszük számításba a terápia során. Tekintetbe kell vennünk, hogy a látható testünk a láthatatlan, valódi személyiségünk egyik ábrázolása. Ez a téma hatalmas területet ölel fel – megpróbálom röviden összefoglalni.

 

II. A lelki terápia

A lelkünkről – egyebek között – az érzelmeink által szerzünk tudomást. Vannak bennünk „építő” érzelmek, mint például a szeretet, a barátság, az érdeklődés, a vidámság, a derültség érzete. A rákos megbetegedések problémájával kapcsolatban azonban most a negatív érzelmekről kell beszélnünk, mint amilyen a gyűlölet, a harag, a féltékenység, a sértődékenység, a sértett büszkeség – de ide tartozik a félelem, a hosszasan tartó bosszankodás, a reménytelenség és a hiábavalóság érzete is. Ezek a negatív érzelmek elrabolják a fényt a lelkünktől, elsötétítik azt – és mindennek közvetlen kihatása van az immunrendszerünkre.

A negatív érzelmek lelassítják a fehér vértestek hatását, és azok így csak nehezen képesek a ráksejtek felismerésére és megsemmisítésére. Itt most a régen táplált negatív érzelmekről van szó, amelyek pontosan olyan veszélyesek, mint naponta egy csomag cigaretta elszívása. Fontos, hogy felkutassuk magunkban ezeket az érzelmeket – ez pedig nem könnyű dolog, mert pontosan a rákbeteg páciensek nagy mesterei annak, hogy a negatív érzelmeiket önmaguk és mások előtt is eltitkolják.

Gyakran éppen a kedves emberek azok, akik mindenkinek a javát akarják, és ezért a saját negatív érzelmeiket erővel elfojtják. Ezért nem engednek belátást abba, hogy mi is rejtőzik bennük. Leshan, akit már említettem korábban, azt mondja, hogy ezek az emberek egész életükben más emberek dallama után futnak, és nem tudják a saját melódiájukat énekelni. Leshan sok történetet tud mesélni olyan rákos betegekről, akik már reménytelen stádiumban voltak, és mégis meggyógyultak, amikor újra megtalálták a saját egyéni dallamukat, és volt elég bátorságuk, hogy ezt a dallamot újra kifejezésre juttassák.

Manapság olyan időszakban élünk, amely már nem engedi meg a léleknek, hogy a saját jogaival éljen – és amelyet így joggal nevezhetünk lélektelennek. Éppen ebben az időszakban nagyon fontos, hogy a rákos betegek lehetőséget kapjanak arra, hogy elmeséljék saját élettörténetüket. Ezt a kérdést az onkológiai praxisban szinte soha sem teszik fel a betegnek, pedig megrendítő dolog – ha nem sajnáljuk rá az időt – a beteggel együtt átélni azt, hogy mennyire örülnek és meglepődnek a páciensek, ha egyszer sikerül kitalálni, hogy kik is ők tulajdonképpen!

 

III. A szellemi terápia

A szellemi terület mérhetetlenül nagy, önmagában egy világmindenség – azonban én most arra kényszerülök, hogy megintcsak erősen korlátozzam magam. Ahogy a negatív érzelmek megmérgezik a lelket, pontosan úgy mérgezik meg a helytelen gondolatok és téves információk a szellem területét, a tudatunkat. Szeretném itt most a 2011-es esztendő egyik abszolút bestsellerét idézni, amely kijelenti: „Ön a saját agya!” A könyvből igen gyorsan elfogyott 100.000 példány – és ez a könyv az agyról írott munka volt! Jó könyv, érdekfeszítő, és néha humorosan fogalmaz. De milyen üzenetet közvetít a szerző, Dick Schwab könyvének minden oldalán?

– A szellem az agy egyik hulladék-terméke, pontosan úgy, mint ahogy a vizelet a veséink egy kiválasztott terméke.

– Nem létezik szabad akarat – ennek a léte illúzió.

– Ezért az ember nem felelős a tetteiért.

– Az életnek nincsen semmi értelme. Az élet egyetlen értelme, hogy egy hímivarsejt találkozzék egy női petesejttel.

Az én felfogásom szerint ez mind abszolút félrevezető információ, ez a materialista, nihilista világnézet, amely a hatalmon lévő embereket és a világ nagy részét vasmarkának szorításában tartja. Hitler és Sztálin is ezt az életfelfogást vallotta, amely mintegy százmillió ember halálát okozta, mert Hitler ezt a felfogást indítékként használta (az erősebb jogán) arra, hogy a zsidókat kiirtsa – Sztálin pedig arra, hogy a polgári középosztályt megsemmisítse. Távol álljon tőlem, hogy az előbb említett szerzőt ezekhez a tömeggyilkosokhoz hasonlítsam. Csupán azt szeretném bemutatni, hogy milyen következményekhez vezethet az embertelen gondolkodás – még abban az esetben is, ha azok az emberek, akik az ilyen gondolatokat megformálták, egyáltalán nem látják előre a következményeket.

A fent ismertetett gondolkodási mód gyakorlatilag még mindig egyeduralkodó és a fiataloknak már az általános iskolától kezdve ezt tanítják. Ennek eredménye az, hogy a fiatalok között egyre gyorsabban és járványszerűen terjed a reménytelenség és tehetetlenség érzése. Coleman pszichológus a XXI. század nagy elmebetegségének nevezi a depressziót, amely már az egészen kicsi gyermekeknél is előfordul. Leshan szerint a reménytelenség és tehetetlenség az a két kulcsszó, amely sok rákos beteg elmeállapotát jellemzi. Bernie Siegel sebészorvos pedig felfedezett egy tényt, amelyet a régebbi korokban már ismertek: mielőtt a rákos megbetegedés jelentkezik, sok esetben már régóta fennáll egy ilyen elmeállapot, mélyen elrejtve.

Ha az ember makacsul tagadja a metafizikai ember létezését – annak az embernek a létezését, akik mi valójában vagyunk, akkor csak a test marad meg a számára. Így az ember, a szó szoros értelmében visszazuhan önmagába és ekkor az anyag burjánzani kezd – pontosan úgy, mint ahogy a természetben láthatjuk: amikor ősszel a természet meghal, nagyon elszaporodnak a gombák.

Valamit tennünk kell ellene, mert a burjánzó anyag nem mindentől függetlenül, csak önmagáért létezik, hanem napvilágra hozza a betegség hátterében álló nagy problémát és megmutatja alapvető hibánkat.

Véleményem szerint a rákos megbetegedések egyik legfontosabb megelőző gyógymódja abban áll, hogy a fiataloknak már kisgyerek-koruktól kezdve megtanítsuk: az életnek igenis van értelme, és hogy a Teremtő az életet sok szeretettel és gondoskodással hozta létre. Ezért a kiegészítő rákos gyógymódok egyik feladata az, hogy a pácienssel közösen megkeressék az illető életének az értelmét.

Az utunkon előttünk álló nagy feladatok egyike, amit életünkben a legközelebbi jövőben meg kell valósítanunk az, hogy felébresszük a szellemet abból a mély kómából, amelybe esett. A szülőkre és nagyszülőkre az a hatalmas feladat hárul, hogy fellépjenek a korszellem ellen és szeretett gyermekeiknek és unokáiknak újra átnyújtsák a szellemi kenyeret – a kövek helyett. Hogy ez megvalósulhasson, természetesen mindenkinek saját magát is fel kell nevelnie – és ehhez nagyon sok bátorságra van szükség. Ha ugyanis az ember az uralkodó korszellem ellen fordul, akkor ez bosszút áll. Jó dolog viszont, hogy az ember saját maga is teremthet bátorságot. Ezért választottam előadásom mottójául a szellemi harchoz Joel ószövetségi próféta egyik mondását – 2700 év távlatából, amikor szintén nagy volt a szellemi szükség:

Kovácsoljátok szántóvasaitokat kardokká, kaszáitokat dárdákká – és mondja a beteg is: Hős vagyok! (Joel 3:10)

 

 

¹ Glia sejt: az idegsejteket támasztó, tápláló és szigetelő sejttípus

² ADHD: Attention Deficit Hyperactivity Disorder = figyelemhiányos hiperaktivitási zavar

³ Autizmus: Magába zárkózás, énre korlátozott gondolkodás. Maga alkotta képzeletvilágban történő élés kóros állapota.

 

 

Zene és spiritualitás

 

„Ha elcsendesíted értelmedet és kioltod a hangokat körülötted, akkor mit hallasz?” – a 11. század legnagyobb zen mestereinek egyike tette fel ezt a kérdést. Japánban a zen kolostorokban évszázadok óta kérdezik ugyanezt. A zene hangja és annak jelentése lesz a következő gondolatok tárgya, mégpedig egy lehetséges szellemi fejlődési út vonatkozásában.

 

A zene, mint a makro- és mikrokozmosz leképződése

Mielőtt hangunkkal vagy valamilyen hangszerrel zenét, muzsikát szólaltathattunk volna meg, a hangzás hozott létre bennünket. A hangban vagy tónusban, akárcsak más jelenségeknél, a makrokozmosz tükröződik a mikrokozmoszban. Már Kepler felfedezte a 17. században, hogy a bolygók nem egy kör mentén, hanem elliptikus pályán mozognak.

Az elliptikus pályák végtelen mennyiségének lehetőségei közül a bolygók úgy tűnik, olyan pályákon mozognak, amelyek összhangban vannak a zenénkben megszólaló hangok egymáshoz való viszonyaival. Itt a bolygók keringési pályái látszatra a zenei felhangsor aspektusainak felelnek meg. A felhangsor a zenében a legtermészetesebb hanglétra. Az egyes hangszerek hangzását az határozza meg, hogy több-kevesebb felhang is megszólal az alaphanggal együtt, és ezek közül egyik-másik néha előtérbe kerül. Amikor meghalljuk egy hangszer hangját, akkor mindig egy kiinduló hangot hallunk annak specifikus felhangsorával együtt. Minél magasabbra hatol ez a felhangsor, annál disszonánsabbak lesznek az intervallumok, a hangközök. A sor elején a „legharmonikusabb” intervallumok állnak, mint az oktáv (rezgésarány 1:2), a kvint (2:3) és a kvart (3:4), a végén pedig, amelyeket disszonánsként érzékelünk, mint a szekund (7:8), a szeptim (12:23) és a tritónusz (12:27). Az intervallumokat számértékekként is megadhatjuk, amelyek aztán azoknak az arányoknak felelnek meg, melyeket a természetben és a kozmoszban találunk meg. A hangtani viszonyoknak tehát kozmikus jellegük van. A kozmoszban minden mozgás egy hangot hív fel, legyen az mégoly halk is.

Ezek a rendezési elvek alakítják ki a makrokozmoszt, a mikrokozmoszt és a zenét is. Így például a természetben és az építészetben is ismert aranymetszés (0,618) a zenében a szextnek felel meg (12:19=0,63 és 12:20=0,6).

Minden szerves forma, de még egy kristály is olyan felépítéssel rendelkezik, amelynek arányai a zenében előforduló, harmonikusan hangzó intervallumok szám-viszonyainak felelnek meg, s ezek egyszerű páros számokkal felírhatók, mint Pitagorasz és Platón is megállapították már.

Egy speciális vizsgálat keretei között kimutatták, hogy az ember a legmélyebb és legmagasabb hallható hang között több, mint 1000 különböző hangmagasságot képes megkülönböztetni. A zenében ennek csak töredékét használjuk. Így például a használatos zongorának „csak” 88 billentyűje van. Az általában használt hangok azok, amelyek a természet és a kozmosz fentebb említett törvényszerűségeinek megfelelnek. Azokat a hangokat, amelyek nem felelnek meg ezeknek a törvényszerűségeknek, azokat „helyre-halljuk”. A zongorán nincsenek negyedhangok, erre itt vannak más egyéb hangszerek és az emberei hang. A keleti – 22 fokos – hanglétrák is olyan szerkezetűek, amelyekben már negyedhangok is vannak. Az abszolút hallás jelensége az oktávokra osztáson alapul, mint az egyszerű számokra alapuló hangvisszaadás. A „helyre-hallás” jelenségén alapul a temperált hangolás is mint egyszerű számokon alapuló hangvisszaadáshoz, hangzáshoz történő alkalmazkodás. Először is azáltal, hogy a hangközök egyenlő mértékben csökkennek, addig, amíg jól tagoltan nem hangzanak, amíg egy moduláció (váltás) 12 hangonként lehetővé válik. (Mind a 12 hangszín közötti váltakozásra – moduláció – csak azáltal van lehetőség, hogy a hangközöket egyenlő mértékben csökkentjük, úgy hogy jól temperáltan hangozzanak). Enélkül a modulációs lehetőség nélkül nem alakulhatott volna ki az utóbbi évszázadok zenéje. Egy másik hangnembe történő átváltás, a transzpozíció, egy másik szférába való ugrás, elvileg bárhol az univerzumban lehetséges a zenén túl is.

Amit hétköznapjainkban zenének nevezünk, az nem más, mint a harmónia egyik aspektusa és az univerzum ereje, amely minden mögött hat, és ez a természet eredete. A zene története nem más, mint új harmóniák felfedezésének története. Mikor az ember elkezdett egyáltalán bárminemű zenével foglalkozni, csak az egyhangú melódiákat találták jól csengőnek. A hellenizmus korában fedezte fel a nyugati tudat elsőként az oktávokat, ami az első lépés abba az irányba, hogy két hang egyszerre szólaljon meg. Ezt követte a kvint és a kvart felfedezése. A korai középkorban a terc (4:5) még ördögi hangköznek számított, de 1300-tól kezdve bevonult a zeneművekbe. A 15. század folyamán alakult ki a dúr-hanglétra (dó, ré, mi, fá, szó, lá, ti, dó). A következő évszázadokban felismerhető a kettős és többes hangzások egyre elterjedtebb használata, amelyeket nem sokkal azelőtt még disszonánsnak tartottak. A 19. században a szekundokat, a szeptimeket és a tritónuszokat még disszonánsnak találták, habár Bach és Mozart már felhasználták őket a harmonikus hangzások előtti feszültségfokozásra. Ma már ezeket a feszültséget keltő rezgésviszonyokat is önállósult hangzásoknak fogadja el a fülünk.

Az ember a 12 ismert hangot és ezek hangközeit folyamatosan integrálta a zenébe, ezzel egyre mélyebben összekötötte magát a világ törvényeivel, és eközben a legjobban hangzó hangközöket egyre jobban kiegészítette az eleinte disszonánsan hangzó intervallumokkal. Ez a fejlődés vezetett a 20. században a glissando-khoz (jelentése: csúszva; elmosódó hangok felfelé vagy lefelé), a zörejek és lárma beépüléséhez a zenei kompozícióba, amivel elértük a végfázist.

 

Zene és érzelem

Éppen manapság nyílik lehetőségünk arra, hogy a legkülönfélébb zenei stílusokat és irányzatokat hallgassuk és játsszuk.

De milyen alapon döntünk egyik vagy másik mellett? Mi például a blues zene alapja?

A „fehér ember nem tud bluest játszani” szólás a korai rabszolgákra utal, akik a gyapotföldön a legrosszabb körülmények között dolgoztak. Életérzésüket és hontalanságukat a megfelelő zenével fejezték ki. Ma azonban sok muzsikust ismerünk, akik nem rabszolgamódon, hanem igen jó anyagi körülmények között élnek, mégis meggyőzően játsszák a bluest. Az életérzés, amit kifejeznek, esetleg szenvedésen, frusztráltságon és egy határozatlan érzésen alapul, azon, hogy a dialektikus életrendben a belső vágyakozást nem tudják csillapítani. A blues elnevezés a „blue” (=kék) szóból ered, és melankolikus hangulatot idéz. Ez a szenvedés származhat a dialektikus világgal való elégedetlenségből, alapját képezheti azonban a szerelem, vagy egy ideális állapottal való egybefonódás utáni vágyakozás is. De a bluesnál is, akárcsak a popzenénél, lehet szó beteljesületlen vagy nem beteljesedő szerelemről is.

A zene sok esetben az aktuális korszak életérzését tükrözi. Azok a fiatalok, akik nem találják az élet értelmét ebben az anyagi és intellektuálisan tájékozódó világban, például olyan zenét alkotnak, amely egy megfelelő életérzést fejez ki. Ritmusba és hangzásba áthelyezett tudatállapotról is beszélhetünk. Aki hallgatja, annak akkor tetszik a zene, ha a tudatállapota és életérzései a zeneszerzőéhez és a zenészéhez hasonlóak, ugyanúgy, mint amikor egy húr egy hangszeren akkor rezonál igazán szépen, ha egy másik hangszer is ugyanazt a hangot játssza, amire a húr hangolva van. Hogy melyik zene tetszik, az attól függ, hogy van-e rezonancia a zeneszerző és zenész, valamint a hallgató között. Ez a rezonancia lehet dialektikus szintű, de lehet a lélek szintjén is.

A zene olyan érzéseket fejezhet ki, mint bánat, öröm, agresszió, belső vágyakozás, vagy kifejezhet sok minden mást is, és ezeket a hallgatóból is előhívhatja. A zene erős hatása azon alapul, hogy anyagtalanul hat. A hatásában a legtöbb esetben nem a hangok maguk meghatározóak, hanem a köztük lévő viszony.

 

A zene lehetséges jelentősége egy szellemi ösvényen

Hol tartunk ma, mi a következő lépés fejlődési utunkon, mint zeneszerző, zenész és zenehallgató?

 

„Minden dologban,

mi álmodni képes, alszik egy dal,

és a világ felemelkedik hozzá és énekli,

ha megtalálod a varázsszót.”

(J.v. Eichendorff)

 

Nem hallhatjuk meg a Szent Föld teljes dallamát, a tökéletes éneket anélkül, hogy ismernénk a varázsszót, az egyetlen hangot.

Olyan ponthoz érkeztünk, ahol már nem arról van szó, hogy az univerzum törvényeit vagy saját érzéseinket leképezzük, hanem arról, hogy összekössük magunkat az egyetlen hanggal, az őserővel, mellyel együvé válhatunk, és azt így rajtunk keresztül hallja meg a világ.

„Ha elcsendesíted értelmedet és kioltod körülötted a hangokat, mit hallasz akkor?” Ha hallásunk nem működik, és egyetlen hang sem csendül fel, ha tehát teljesen üresek vagyunk, akkor csendülhet fel bennünk az isteni hang és hozhatja rezgésbe a mikrokozmoszt. Akkor hallunk igazán, és magunk vagyunk a csend hangja.

„A zenélés mindennél erősebb, mivel a ritmus és a harmónia megtalálja útját a lélek legbelsőbb zugaiba is, ahová aztán befészkeli magát” – írja Petri asszony „Levelek” című könyvének 42. fejezetében.

A zeneszerző és a zenész feladata szellemi értelemben ezért az, hogy önmagukat kiürítsék, hogy ezáltal az isteni rezgéseket képesek legyenek felvenni magukba, és ezáltal saját rendszerükben egyfajta továbbvibrálást tegyenek lehetővé. A hallgató, aki a rezgés alapján válaszolni és együtt rezegni képes, szintén összeköttetik ezzel az energiával.

Ha több, szellemi utat járó ember ebben az irányulásban összejön és ennek a belső egymásra hangolódásnak az alapján együtt énekel, akkor a hang, a csengés és a szavak által egy vibráció jön létre, amely összekapcsolódik a Föld rezgésterével. Erre a speciális rezgésre egy hasonló, az univerzumban jelenlévő vibrálás érkezik és a kettő együtt rezeg. A hang, amely a mikrokozmoszból indul ki, felerősíti az ennek megfelelő rezgést az univerzumban és a jelenlévő emberekben, és ezáltal újra a saját rendszerében is.

A zene tehát egy komplex jelenség nagyon sok különféle nézettel. A kozmikus alaptörvények leképeződése. Érzéseket hívhat fel és fejezhet ki bennünk, melyek a legkülönfélébbek lehetnek. A zenében kifejeződhet a vágy egy isteni életterülettel történő újraegyesülés után. A zene főleg lelki szinten hat, miközben azonban a stílustól függően más területeket is megérinthet. Ezért számunkra végül is az a döntő, hogy milyen tudatállapottal hallgatjuk vagy játsszuk a zenét, és milyen céllal használjuk fel.

 

Felhasznált irodalom:

Joachim Ernst Berendt: Nada Brahma, Die Welt ist Klang (A világ hangzás), Frankfurt, 1983.

Catharose de Petri: Levelek

 

 

Az elengedés csodája

 

Szerencsés János

 

Van egy régi mese egy bizonyos Jánosról, aki a mesterénél töltött tanoncidejéért egy fejnagyságú aranyrögöt kap fizetségként, és miután véget ér a szolgálata, haza akar térni az édesanyjához. Hazafelé az aranyrögöt először elcseréli egy lóra. A lovat egy tehénre – a tehenet egy disznóra – a disznót egy lúdra – a ludat pedig egy köszörűkőre… A végén a köszörűkövet beleejti a kútba. Ekkor nem ismer többé határokat a szerencséje…

 

Ki ne ismerné ezt a huncutkás mesét? Mégis ki gondolná, hogy hátterében mély bölcsesség rejlik? Ez Tao bölcsessége, az elengedés csodájának bölcsessége, amelyet itt kevés szóképpel – mint egy napnyugati Lao-Ce – fejeznek ki.

„Szerencsés Jánost” – a látszólag bolondot – olyan embernek lehet látni, aki az igazi emberré válás nagy feladatának szenteli magát.

Mit jelent az, hogy igazi emberré-válás?

Hogyan ábrázolhatnánk az igazi emberré-válás céljának az útját?

Aki a tanítómesterétől fizetségként a világ tapasztalati iskolájában eltöltött tanoncidejéért egy fejnagyságú aranyrögöt kap, nyilvánvalóan jól dolgozott.

Munkaeszközeit – a gondolkodást, az akarást és a cselekedetet – értelmi képességét – okosan használta, hogy munkadarabját, a tudatossá válást a mester megelégedésére készítse el. Egy ilyen ember kiemelkedik a tömegből: szerencséje van. „Szerencsés János” – ura szerencsés szolgája. Most pedig, hogy Szerencsés Jánost a világ tanítómestere – a sors – a megszerzett tapasztalati kincsével, az aranyröggel elbocsátotta, haza vágyik! Érzi, hogy értékes tapasztalati kincsével megkezdheti hazautazását.

Eddigi tanoncidejéért, melynek a szükséges felkészülési alapot kellett nyújtania ehhez a feladathoz, a mestertől, az emberiségfejlődést irányító kozmikus intelligenciáktól egy „fejnagyságú aranyrögöt” kapott. Ennek révén jól működő egyéniséggel, tökéletes személyiség-eszközzel, erős Énnel rendelkezik. Tehát, ez az a fizetség, amelyet János földi munkahelyén – sok élet alatt – az anyagi világban szerzett számtalan tapasztalatával megkapott: az „aranyrög” akkora, mint a feje. Ezzel János intelligensen érzékelheti a világot, megkülönböztetheti a jót és a gonoszt, (tényleg meg tudja tenni?), újabb és újabb tapasztalatokat gyűjthet, és szabadon dönthet útja mellett.

És most, hogy János megkapta az „aranyrögöt”, haza akar térni. Haza akar térni az „Anyjához”, minden létezés ősforrásához, Taohoz. Mert az anyjához való hazatérés az az út, amelyen az igazi emberré válás feladata majd teljesül. Ezt a bölcsességet ismerte meg végül János a világban szerezett minden tapasztalata után. Igen, tanoncidejének fizetségével – énközpontú értelme aranyrögével – akar az anyag külső világából az istenrend ölébe, az eredet birodalmába visszatérni.

Ezzel az igazi rendeltetése tervének, azaz egy önálló, teremtő, az istentervet teljesítő gondolkodó ember értelmében vett emberré-válásnak szenteli magát. Hiszen most már az „aranyrög”, egy tapasztalatok által megérett egyéniség birtokában van, amellyel szabadon dönthet célja mellett! János nagyon boldog emiatt! Hazafelé vezető útján persze teljesen váratlan új tapasztalatokat szerez, amelyek az úttal kapcsolatos elképzelésével egyáltalán nincsenek összhangban.

Az ember számára az „Anyához – Taohoz – hazavezető úton”, egy tiszta egyéniség „aranyrögére” szert téve, valami tökéletesen új kezdődik. Mintha nagyon-nagyon régen egy kozmikus hegyről, a szilárd anyag mély völgyébe szállt volna alá, ahol tanoncidejét megszámlálhatatlanul sok tapasztalatot szerezve töltötte, most pedig újra fel akarna mászni a kozmikus hegyre, vissza eredetéhez. Talán el tudjuk képzelni, hogy egy ilyen „hegymászással” az összes érték az ellenkezőjére vált. Közben az ember teljesen váratlan feladatokkal szembesül. Mert hát Jánosnak be kell bizonyítania, hogy az „anyag völgyében” töltött tanoncideje alatt megtanulta-e az anyagi élet valóságában szerzett tapasztalataival szemben értelmét, gondolkodását, énjét eléggé próbára is tenni, hogy megismerje az anyag korlátozottságát, az anyag elkerülhetetlen felbomlását, minden dolog törvényszerű végét az okát illetően is. Miért van felbomlás? Miért van halál? Miért van félelem és szenvedés? Miért ismétlődik vég nélkül ugyanaz a tananyag?

Szembenézett-e ezzel valaha is? Szerencsés János tanoncidejéért egy fejnagyságú aranyrögöt kapott. Ez azt jelenti, hogy énje valóban meg van áldva értelemmel és tudattal, és képes a világot úgy nézni, ahogyan az van. Minden szépségével együtt nem egy hétosztályos iskola-e, ahol vég nélkül ismételhetünk – kisegítő-iskola – hatalmas kórház – börtön – csatatér – temető – igen, kísérleti terület, ahol az ember újra meg újra becsapja magát – egy katasztrófa sújtotta táj… és ezzel egyidejűleg természeti csodáktól hemzsegő világ?

Hej, ez feloldhatatlannak tűnő ellentmondás! Ez az ellentétek folytonosan váltakozó játéka! Mi a mélyebb értelme mindennek?

Nem kell-e emögött egy örök igazságnak működnie, amelyben feloldódik minden ellentét? Szerencsés Jánost, aki mindezt az éntudatával megfontolta, szíve hazahúzza „anyjához”. Ezért lép rá a megfordulás, az isteni eredethez – minden élet anyjához – vezető belső kozmikus hegymászás útjára. És most megmutatkozik, hogy új útján az aranyrög már hamarosan nyomni kezdi. Megszerzett énjének, számtalan tapasztalattal bíró összetett személyiségének egész súlya, ez a lomha, anyagban gyökerező én-központú értelem, bénítóan hat lépéseire. Vágyakozó lelke nem halad. Én-központú értelme újra és újra kérdésekkel tartja fel, kétségekkel tokozza be, bűntudattal és szemrehányásokkal gyötri… János felfedezi, hogy a nehéz aranyröggel együtt a célt nem érheti el. Ekkor egy lovas tüzes lovon jön vele szembe. Micsoda szerencse!

A ló János számára a dinamizmus, a mentális energia, az akaraterő és az eszményiség kifejeződése. Egy ilyen lóval biztos, hogy gyorsan célba érne. Ez most egy olyan magasabb elv, amely számára sokkal jobban megfelel. Így történik meg, hogy örömmel adja oda a nehéz „aranyrögöt” a lóért. Ebben a jelenetben János elvileg lemond összetett személyiségének természet-énjéről egy eszményi képzeletvilág magasabb elve, a dinamizmus, az akaraterő, az inspiráció javára – ezek célba juttatnak! Hopp, hopp, hopp! – kiáltja el magát Szerencsés János, ezzel próbálja meg az időt és a teret leküzdeni. De lám! Türelmetlensége miatt nem sokára elveszti uralmát a ló fölött. A féktelen akarat dinamizmusa és egy elhamarkodott sugallat hamar kiveti Jánost a nyeregből! Keményen megüti magát a valóság talaján. „Szerencsés János” elhamarkodta a dolgot. Ilyen „lóra” többé nem ülök fel, gondolja János, és örül az ebből az új tapasztalatból szerzett önismeretnek.

Nem sokára szembe jön vele egy paraszt egy tehénnel. Ami most hiányzik nekem, gondolja János tűnődve, az a magamba-szállás, a szelíd lélek, a nyugalom, a béke, a belső szemlélődés és a hallgatás. Hisz mindez ebben a tehénben rejlik! Ezen kívül tejet ad – a bölcsesség finom nedűjét -, amelyre bizony az anyámhoz hazavezető úton szükségem van. Csodálatos! János örömmel cseréli el a lovát a tehénre, és ráérősen, önmagával megelégedve és nagy lelki nyugalommal gyalogol tovább a tehén mögött. Közben az örökkévalóságról elmélkedik, és anyjára, Taora emlékszik. Igen, még a tehénlepénynek is örül, melyet a tehén – mint a magasabb bölcsesség jele – az úton hátrahagy. De miért nem ad ez a tehén egy csepp tejet sem? Miért kólintja fejéskor mindig fejbe?

Ó, a tehened túlságosan sovány és túl öreg! – magyarázza neki egy talicskában fekvő kövér malaccal arra vándorló paraszt. János sejti, mire céloz a paraszt. Bizony, mégiscsak túl sokat várt a tehéntől és a misztikus magába-szállás elvétől. Az összes meditáció, a jógaülésben végzett lélegző-gyakorlatok, a semmibe mélyedés és az aszkézis, az aszkézis – olyan sovánnyá tették, mint egy madzag. Talán ez mind túl távol áll tőlem, és nem egészen felel meg igazi természetemnek, gondolja János. Valahogy az a gondolata támad, hogy ismét inkább a tényleges valóságban kell élnie, és a szellemi hegymászás ellenére a természettel való egészséges kapcsolatát és testi jólétét sem szabad figyelmen kívül hagynia. Bizony, így van! – mondja a paraszt és csettint egyet a nyelvével, majd felkínálja Jánosnak cserébe kövér malacát.

Nagyszerű! János kezet ráz, és megválik az öreg tehéntől. Milyen jó, hogy a jelenben élek és újra meg újra el tudom hagyni a régi dolgokat, gondolja János boldogan. Bizakodva vándorol kövér malacával a karjaiban tovább. Nem akarom a testi egészségemet, a lelkem és a természet összhangját – a sertéssültet – szemem elől téveszteni. Valóban nem szabad rugalmatlannak és a világtól elzárkózottnak lennem. Egészséges, természetes életelvet akarok ápolni, az egyszerű dolgokat szeretni, a természetnek örülni, szabadon, mindent utam céljával összhangban: haza anyámhoz. Egész jól megy így ez egy darabig. Mégse tart sokáig, ekkor arra jön egy paraszt egy lúddal. Arról értesül tőle János, hogy malacát a szomszéd falu polgármesterétől lopták el, ami miatt ő a lopott holmival kóborol. Ó! – fogja a fejét János. Ez nem annak a jele-e, hogy itt valami rossz irányba haladt? A természettel összhangban levő kellemes érzése talán mégis illúzió volt? A legújabb irányzathoz igazított egészség-stratégiája mégis veszélyekkel járt együtt? A kellemes érzésnek ez az elve rátukmálta a lopott „szerencsemalacot”?

A paraszt ekkor megmutatja Jánosnak a hófehér ludat, és azt tanácsolja neki, hogy disznóját cserélje el érte, ha el akarja kerülni annak veszélyét, hogy mint tolvajt lecsukják. János azonnal belátja ennek az ésszerűségét. Igen, valóban hálás a parasztnak. Mert most megsejti, hogy alapjában véve mi hiányzik még neki! Lelke vágyik a hófehér tisztaság, az önzetlenség, a szellemi szárnyak után, amelyek őt vidáman és gond nélkül vinnék haza anyjához.

A tiszta érosz, az önzetlen szeretet, a földtől való eloldozottság elve azonnal fellelkesíti, és magasabb intuícióval látja el, amikor csak a ludat figyeli. János nem habozik. Örömmel cseréli el malacát a hófehér lúdra.

Így engedett el „Szerencsés János” – az ember eredetéhez, a Taohoz hazavezető útján – már rengeteget régi lényéből: az aranyrögöt mint én-elvét – a lovat mint dinamikus gondolkodásának, eszményiségének és akaraterejének elvét – a tehenet mint a misztikus meditáció és köldöknézés elvét – a malacot mint a természetes, egészséges életre törekvő egészség-stratégiájának elvét. Mindig örömmel cserélte le régi elképzeléseit és állapotait új tapasztalatokra.

Most vidáman vándorol a lúddal – a tiszta érosz és a magasabb intuíció elvével – tovább. Az egész létezés ősforrása után vágyakozó tiszta sóvárgás tényleg szárnyakat ad lépteinek. Céljának – Taonak – történő odaadása csaknem tökéletes. De a régóta vágyott cél miért maradozik még mindig el? Miért tart az „anyjához hazavezető út” ennyire végtelenül hosszú ideig?

Egy köszörűs állítja meg Jánost, és elmesélteti vele történetét. Most minden újra szerephez jut. A „köszörűsben” a sors lép fel, és az élet anyjához visszatérni akaró vándort próbára teszi. Az ember legérzékenyebb pontja – Istenbe vetett bizalma – tétetik most próbára. A köszörűs ezt mondja Jánosnak: Az egyetlen dolog, amit most még hiányolsz, az a bizonyosság abban, hogy a célod valóban el is éred. Ha a bizonyosságod a tarisznyádban van, akkor minden kétségedtől és gondodtól megszabadulsz. Nézd, a bizonyosság itt van a köszörűkövemben. Ezzel mindenkor meg tudod élesíteni az életlent, és a görbe szögeket egyenesre tudod kalapálni. Ezzel a kővel igazi varázskő van a birtokodban, igen, a „bölcsek köve” van a kezedben – a teljesen biztos módszer, amellyel kétségtelenül eléred a célodat. János mosolyog.

Alapjában véve el sem tudott volna indulni az anyjához vissza haza, ha már kezdettől fogva nem adatott volna meg neki az Istenbe vetett szilárd bizalom. Hát jó. Az út mégis túlságosan hosszúnak tűnik fel a számára. Talán igaza van a köszörűsnek ezzel a „kővel” kapcsolatban. Hiszen nem okozhat kárt, ha a varázskövet a tarisznyájában hordja… Így sikerül a köszörűsnek – a sorsnak – rábeszélnie Jánost, hogy engedje át neki a ludat a köszörűkőért cserébe.

János vidáman vándorol útján az elcserélt darabbal – a bizonyosság elvével. Nem hallja meg a „köpönyegforgató” köszörűs, a sors huncut énekét. János meg van győződve arról, hogy a „bölcsek köve” van nála a tarisznyájában, ami szavatolja számára a megérkezés bizonyosságát. Minden életlen és elkopott dolgot újra meg tud élezni és vágásra alkalmassá tenni. Ezzel elsajátított néhány olyan technikát, amelyekkel magasabb tudatállapotba juthat. Így halad János útján tovább. Már nem tudja, hogyan száll az idő. Megy, mendegél hegyre fel és le a sors köszörűkövével együtt. Csiszolgatja magát néhány a számára megérkezés bizonyosságát adó fitness gyakorlattal…

Az egyetlen dolog, ami mindinkább gyötri, az a szomjúsága. Ó, mennyire szomjazik a friss vízre! Mint egy forrás után epekedő szomjan halni készülő szarvas, úgy vágyakozik a friss víz után…

Ekkor holtfáradtan és kimerülve egy mezei kúthoz ér. Leteszi a követ a kút kávájára, hiszen szörnyen elkezdte nyomni, és iszik és iszik…

Micsoda megkönnyebbülés! Az örök igazság forrásából az élet vizét issza. Közben váratlanul belepottyan a kő a kútba, és elmerül a feneketlen mélységben. Micsoda szerencse! János hálát ad Istennek, hogy még ez a számára utolsó kő is – mintegy magától – elvétetik.

Most szabad mindazoktól az elképzelésektől, amelyekkel haza akart jutni. A hirtelen öncéllá fajuló sok hamis reményt és ábrándot szélnek eresztette útján. Még ha a látszólag értékest egy csekélyebb értékűre is cserélte el, a végén ezzel így az igazi elengedés arany tapasztalati kincsét szerezte meg! Az én-személyiség aranyrögének a régi képzeletvilág elengedésének tapasztalata révén kellett az önmegismerés szellemi aranyává átváltoznia. Szerencsés János most az egyetlennek történő önfeláldozásban, és ezért a szabadságban áll. A legbelsőbb forrással, a minden létezés eredetével újra összeköttetésben tudja magát. Átadja magát Taonak, minden élet Anyjának. Betölti az Isten és az Ő teremtése iránti tiszta szeretet misztériumát. Így van ez jól. Az igazi emberré-válás célja valóra válik. „Szerencsés János” hazatért az Élet kútjához. Aki odanéz éppen, felfedezi, hogy a kútnál egy rózsabokor virul…

 

 

Összhangban az örökkévalósággal

 

Helyes irányultsággal az isteni igére hangolódhatunk, és így az istenivel összhangba kerülhetünk.

 

Az életünket egy szinte vég nélküli ismétlődés jellemzi. Az Ótestamentum első fejezetének 9. versében a prédikátor így sóhajtozik: „Semmi új nincs a nap alatt, ami már ne lett volna egyszer…”:

az ismétlődő mozgás,

apály és dagály,

éjjel és nappal,

munka és pihenés,

a Föld forgása,

a gitár húrjainak rezgése,

állandó hullámzás, folytonos ismétlődés…

 

A lengés alapjában véve egy olyan állapot, melynek során egy rendszer mintegy „magától” helyreáll; ez egy nyugalmi állapot és egyben az egyensúlyi állapot.

Amikor a gyerekek elhagyják a játszóteret, minden hinta függőleges helyzetbe áll vissza. Ez az egyensúly nem „automatikusan” jön létre, hanem a nehézségi erő okozza. A hintázás során a nehézségi erő tehát „kiegyensúlyozó erőként” lép föl. Ezen kívül azonban szükség van még egy másik erőre is, amely a hintát mozgásba hozza. Az egészen kicsi gyermekek esetében ez a mama, aki a hintát meglöki, vagy a terhelt hintát egy kissé hátrahúzza és azután elengedi. A nehézségi erő pedig gondoskodik arról, hogy a hinta ismét lefelé lendüljön.

A továbblengést a tömeg tehetetlensége okozza, mely esetben a gyerek tömege és a hintáé összeadódik. A mozgásban lévő tömegnek az a természetes tulajdonsága, hogy ugyanazzal a sebességgel továbbmozog egészen addig, amíg azt semmi nem akadályozza. Az elért sebesség fenntartását szolgáló tulajdonságot a fizikusok tehetetlenségnek nevezik. Ha nem lenne szó semmiféle súrlódásról, akkor egy mozgásban lévő tárgy az örökkévalóságig továbblengene. A gyakorlatban azonban szerencsére van súrlódás, ami által a hinta lassanként nyugvó állapotba kerül vissza. Az az idő, melyet a hinta egyszeri ide-oda lengése során felhasznál, a rezgési időtartam. Ezt határozza meg a visszaható erő és a tehetetlenség közötti viszony. A rezgésidő hosszabb hinta, illetve kisebb nehézségi erő esetében nagyobb lesz.

Ha egyszer az anya felvette a hinta ritmusát, akár behunyt szemmel is képes megadni a következő lökést. Ha a hinta természetes ritmusában ő ezt meg tudja tenni, akkor „rezonanciáról” beszélünk. Ha a két ritmus pontosan egymásra hangolódik, akkor a legkisebb erőre van szükség a mozgást fenntartásához. Valójában itt – rezonancia esetén – egy tökéletesen „időzített” mozgásról van szó – jelen esetben az anya figyelme által. A hinta csak a saját ritmusát ismeri, és nem tudja magát összehangolni az anyával.

Ugyanez a jól ismert jelenség történik két egyformán, mondjuk 440 Herz-re hangolt hangvilla esetén is. Az egyiket megütjük és a másik, nem messze tőle, elkezd az elsővel együtt rezegni. Az elsőnek a rezgése a levegő révén átadódik a másikra, éppúgy, mint ahogy az anya a hintát mozgásba hozza.

Ezeket a természeti jelenségeket csak egy kis lépés választja el az embertől. Gondoljunk csak például arra a mondásra, hogy „A hang teszi a zenét”. Ahogy a hangvillának, éppúgy minden egyes ember én-személyisége különböző nézeteinek is van egy bizonyos „hangmagassága” avagy „hullámhossza”. Ha megtaláljuk a helyes hangmagasságot, akkor komolyabb megerőltetés nélkül célirányos kommunikációról beszélhetünk – akkor „szinkronba kerülünk” egymással. Ha nincs meg ez az egymásra-hangolódás, akkor a hangos beszéd vagy a kiabálás éppoly kevéssé segít, mint ahogy a hinta lengésideje is megváltozik, ha fokozzuk a lökés erejét.

A hosszabb ideig tartó türelmes ráhangolódás példája, ha megvárjuk a „pszichológiailag alkalmas pillanatot” vagy „amíg az idő megérett”. Ahogy az anya is csak akkor tud a hintán ülő gyermekének egy lökést adni, amikor az visszaér hozzá, úgy az életben is akadnak helyzetek, amikor csak a megfelelő pillanatban lehet pozitívan beavatkozni.

Számos, az ember által használt mérőeszköz is a rezgési elv alapján működik. Például az elektrotechnikában egy rádió-vevőkészüléket az adó frekvenciájára kell hangolni ahhoz, hogy az adást jól lehessen venni.

Úgy tűnik az ember sokféle vonatkozásban egy hajszálpontosan behangolt élő eszköz, noha a hangolása és beállítottsága a modern technika eszközeivel nem mérhető. Ezzel szemben az ember viszont képes olykor reagálni a technikai jelzésekre, mint például a mobiltelefon adóantennájának sugárzására.

Miközben egy hinta ritmusát, egy hang hullámhosszát illetve a színskála egy színét még képesek vagyunk felismerni, ez az elektromágneses sugarak esetében sokkal kevésbé mondható el. A látható fény, amit észlelni tudunk, valójában csak egy egészen kicsi része az elektromágneses sugarak teljes skálájának. Minden sugárzásra érvényes, hogy minden ember másképp fogadja be és dolgozza fel azt, mivelhogy minden embernek megvan a maga egyéni különleges hangoltsága. Ennek ellenére azt mondhatjuk, hogy énünk bizonyos szándékait illetően mindig fogunk hasonló gondolkodásúakat találni.

Mindezekkel az elméleti megfontolásokkal a gnosztikus befolyások hatása talán még jobban megérthető. Az ismétlődéseknek e természetéből, a számunkra ismert világból jövő befolyásokra kialakult mindenféle lehetséges érzések, érzetek mellett mindenkiben megvan az érzékenység és fogékonyság a folyamatos fejlődés eredeti életterületéről kiinduló befolyásokra is. Hiszen az emberben nyugszik egy fényszikra, amely az isteni világossággal együtt képes rezegni. A világosságra való reagálás egy önkéntelen folyamat azok számára, akik mélyen átélik, hogy a mi természetünkben mindig ugyanaz „az unalomig énekelt dal” tér vissza, azok számára tehát, akik a prédikátor kijelentését saját magukon is megtapasztalják. Ezért valami másért folyamodnak – egy új dalért, ami az örökkévalóságból származik és amit – ó, csoda – az emberi szív, mely oly sokáig az időben raboskodott, képes lesz felfogni és megérteni.

 

 

Könyvismertető – Tiziano Terzani – Beszélgetések a fiammal az életről

 

A vég mint kezdet

 

E sokatmondó cím alatt Tiziano Terzani (Firenze 1938) a halálos beteg újságíró a fiával, Folcoval folytatott beszélgetésében olyan lebilincselő személyes élettörténetre tekint vissza, amely egyidejűleg szorosan összefonódott az akkori világ nagy forradalmaival. Mesél a bátorságról és a szerelemről, a szépségről, a múlandóságról és a valódi életről, arról, hogy hogyan tanuljuk meg az elengedést. Mindarról, ami az életében nyilvánvalóan lényeges volt, valamint arról, hogyan tanulta meg lassanként, hogy mi az, ami tényleg számít. A könyv olyan végrendeletként olvasható, amely arra bátorítja az olvasót, hogy a saját útját építse, hitelesen és alkotó módon, távol a kitaposott ösvényektől. Ez egyidejűleg egy olyan életnek a dokumentuma, amely különösen gazdag volt tapasztalatokban, és a lét értelmébe való gyarapodó belátásban.

A szerző körülbelül 25 évig dolgozott tudósítóként Ázsiában, egymást követően Vietnamban és Kambodzsában, Kínában, Japánban és Indiában. A maga egészen sajátos módján tudósít a század végén arrafelé tomboló tűzfészkekről, arról, hogyan élte át ezeket, és hogyan tekint vissza rájuk. E zaklatott és kockázatos élet után Terzani egy időre a Himalájába vonult vissza, és több könyvet tett közzé, melyet sok nyelvre fordítottak le.

Ennek az intenzíven élt életnek a leírása a nyugati ember tapasztalati útjának példaértékű vázlatával szolgál. Olyan élet ez, amelyben a még ifjú ember korán leveti kényszerzubbonyát, amelybe környezete akarja zárni, és elragadtatással, lelkesedéssel eltelve tervezi a világ megjavítását. Természeténél fogva idealista és az eszményeinek él. Terveket kovácsol, kivitelezi azokat és nem retten vissza a kockázattól. Ennek meg is fizeti az árát, így azonban ismételten új felismerésekre – majd végül az igazán megszabadító belátásra jut…

A szegény és egyszerű családból származó ifjú ösztöndíjat nyer és jogot tanul azzal a céllal, hogy „megváltoztassa a beteg, tönkrement és igazságtalan társadalmat, és védelmezze a szegényeket a gazdagokkal, a gyengéket az erősekkel szemben”. Akárcsak sokan mások, ő is azt hiszi, hogy a kommunizmus lehetne a megoldás. Újságíróként tett első útján ismeri meg Dél-Afrikát. Az Apartheidről és ellene írt cikkei nagy tetszést aratnak. Ösztöndíjjal a zsebében határozza el, hogy kínaiul tanul egy amerikai egyetemen. Amerikában egyidejűleg nagy társadalmi igazságtalansággal szembesül. Az olyan emberek, mint Che Guevara és Mao iránt érzett nagy tisztelete hatására elhatározza, hogy Kínába utazik. Úgy tűnik, hogy ott megvalósult az osztály nélküli társadalom, ahol az ember nem azért dolgozik, hogy pénzt keressen, hanem az erkölcsi megelégedettség a tulajdonképpeni jutalom. Az éhínség évszázadai után szabályozva lett mindenki megélhetése. Tizianot még mindig lelkesíti a kultúrforradalom, melynek véres kihágásai még nem kerültek nyilvánosságra, ám ennek ellenére ő maga mint külföldi újságíró nem jut be az országba. Elmegy hát haditudósítóként Vietnámba, ahol a Vietkonggal rokonszenvez. Ellenszenvet táplál „a betolakodó hódítókkal szemben, akik nem ismerték az országnak sem a történelmét, sem a kultúráját”. Közvetlen közelből tapasztalja meg a kambodzsai és a laoszi háborúkat is, és ezeket is belülről akarja megérteni. Hordja az ország viseletét, beszéli a nyelvét, és az embereken keresztül ismeri meg az országot.

Ez a sok háborús erőszak azonban egyidejűleg ki is józanítja: „Senki sem lehet objektív. Mindenütt ugyanaz van, a háborúk, a hazugságok, a halottak, az abszurd konokság és elkeseredettség. Minden ismétlődik, tíz év múlva egy másik harc fog tombolni, egy másik Timbuktuban.”

Az a veszély fenyegette, hogy mindeme tapasztalat után cinikussá válik, és semmit nem vesz többé komolyan. A tények mögött rejlő igazság keresése során végül maga mögött hagyta ezt az utat. „Azóta elvesztettem az áttekintést.” Végül megállapítja: „Híres voltam (mint újságíró), de továbbra is az maradtam, aki mindig is voltam: egy olyan szkeptikus, aki egyetlen ideológiának vagy pártnak sem érezte magát elkötelezve.”

Közvetlen közelből éli át a Vörös Khmer uralmának rettenetét, ám a véres ellenállást szintúgy. Amikor néhány halottnak tűnő asszonyt lát az utcán fekve, akkor megjegyzi: „Halottnak tűntek, de még lélegeztek. Vörös Khmer-ek voltak, a tegnap gyilkosai. Mit kellene tennem? A jegyzetfüzetemet eltenni, és megkísérelni a haldoklók megmentését.” Egymás után viszi őket a vöröskereszt állomására, aztán azt mondja: „Az ilyen események természetesen jelentéktelenek, de megmutatják, hogy az élet csupa alternatíva, tele döntésekkel, melyeket meg kell hoznod, hogy azután békében lehess önmagaddal.”

A forradalmakról, melyekbe hivatása révén került, tömör véleményt tud alkotni. „A szörnyű csalódások százada volt. Ezért is uralkodik ma az irányadó elvek teljes hiánya az emberek között. Semmi sincs már, amiben az ember megkapaszkodhatna.”

És most, a betegágyhoz láncolva, a hogyléte felől érdeklődő látogatóknak így válaszol: „Jól! Lelkileg nagyszerűen érzem magam. Mindenen keresztül, amit a végemre várva szemlélek, zárul a kör. Egyszer azt kérdezték egy híres zen mestertől: Mi az értelme mind ennek? Ekkor a zen mester fogott egy kínai ecsetet, belemártotta a tintatartóba és rajzolt egy kört. Ez az álmom. Szép, nem? Hogy bezárjam a kört.”

Visszatérvén az élettörténetéhez: Végül bejutott Kínába, akkor azonban a maoizmus politikai valósága iránti érdeklődése teljesen kihunyt, és tudta, hogy ez teljesen kudarcot vallott az emberiség problémáinak megoldásában. Azon tűnődik, hogy mire szolgál az összes forradalom, minden áldozat, a sok emberélet, mind az emberi szenvedés; ekkor ismeri fel, hogy a végeredmény mindig ugyanaz. Amikor a fia ezzel nem ért egyet, akkor így szól: „Az a végkövetkeztetésem, hogy egyedül és csakis a bennünk végbemenő forradalom számít. Más forradalmak szakadatlanul ismétlődnek, hiszen mögöttük az emberi természet áll. Ha az ember nem változik meg, ha az ember nem lesz jobbá, ha az ember nem hagy fel az erőszakkal, akkor minden állandóan ismétlődni fog.”

Majd így folytatja: „Kínában lassanként világossá vált előttem a következő dolog: Az ó-kínai ember fantasztikus volt, kultúrája lenyűgöző, nagy és gazdag. Így hát ahelyett, hogy az új ember iránt érdeklődtem volna, a régi ember keresésére indultam, a régi Kína csodája nyomában, és ami abból még megmaradt.” Sok illegális (hiszen államilag nem ellenőrzött) körútja után Terzanit kiutasították. Japánba érkezvén, az egyik végletből a másikba esett. Az ott talált elnyugatiasodott társadalomban is nagyon csalódik: „Azt hiszem, hogy minden, a betegségem is, Japánban kezdődött. Az abból fakadó mély szomorúság okozta, hogy olyan társadalomban kell élnem, amely nem szabad. Mélyen tragikus élmény volt egy ilyen civilizációnak az öngyilkosságát látni. 120 millió ember, akik a kimerülésig megfeszültek, hogy gazdaságilag lépést tudjanak tartani a nyugattal. Elembertelenített japánokkal volt dolgom, akik fogaskerekekké voltak lealacsonyítva és az általuk játszott szerepekre korlátozva. Minden általam bírált társadalom közül ez volt a legkeményebb. Az embert normákkal beszabályozott életbe hajszolta, a felkeléstől egészen addig a pillanatig, amikor este halálosan fáradtan a fekvőhelyére rogyott. Tulajdonképpen ott kezdődött a depresszióm. Nem láttam több alternatívát…”

Terzani, az ember holtpontra jutott, mély válságba, ahol a valódi létkérdések merültek fel. „A nagy filozófiai kérdést, hogy ki vagyok én valójában, akkoriban még nem tettem fel magamnak. Időre van szükség annak megértéséhez, hogy ki vagy, ez nem olyan egyszerű. Ez az identitás azonban nagyon nyomasztott. Japánban kezdődött a nagy válságom, mert óriási különbséget láttam ahhoz képest, hogy minek kellene lennem”

Onnan Thaiföldre vezetett az útja, de már nem az újságírás miatt, hanem hogy egy kis időre visszavonuljon egy ashramba (spirituális remetelakba). Ő maga is meglepődött egy ilyen radikális változáson. „Képzeld el, éveken át éltem Ázsiában, és vásároltam a Buddha figurákat, anélkül, hogy feltettem volna magamnak a kérdést, hogy ezek a félig lehunyt szemű és ölbe tett kezű figurák tulajdonképpen mit is csinálnak. Ezt soha nem kérdeztem meg magamtól! Most megtettem – és elhatároztam, hogy magam próbálom ki…” Később így folytatja: „csak a koncentráció révén, amennyiben minden külsőt kívül hagysz – zajokat, madárcsicsergést, érzelmeket és csalódásokat – marad meg végül már csak ez az üresség, ha úgy akarod, és ez vagy te, az a Te, ami egy nagy egész része, nem csupán az emberiségé, hanem a kozmoszé! És ha a dolgokat lassanként így szemléled, akkor minden más lesz.”

Egyik útján a félreeső Mustang felé, miközben lóhátról kémleli a tájat, azt látja, hogy a nép békében és egyszerűségben él arrafelé, ám azt is megállapítja, hogy a népesség nagy része trachomában szenved, egy olyan szemgyulladásban, amely vakságot okozhat. Ez az ellentétes tapasztalat valódi dilemma elé állítja.

Úgy gondolja, hogy a nálunk szinte ismeretlen betegség ellenére nyugati életünk nem boldogabb a Mustang-ban élő emberekénél. A humanitárius segítségnyújtásra önkéntelenül hajló humanista tanácstalanná vált. „Mi a középút? Ha tenni akarunk valamit a trachoma ellen, akkor tényleg elkerülhetetlen, hogy egy ilyen festői helyet, mint Mustang, úgy változtassunk meg, hogy a most még tehénalommal tüzet rakó asszonyok akkor egész nap varrógépek mögé üljenek és sportcipőket kelljen varrniuk, hogy televíziót vehessenek és nézhessék a „Big Brother”-t ? Mi a megoldás? Megmenthető-e a világnak a sokszínűségében rejlő szépsége?”

A fiával, Folco-val a szocializmusról, a kommunizmusról és a kapitalizmusról folytatott beszélgetései egyikében azt mondja: „Minden intézményesített eszmény megbetegszik és meghal. A vallásokkal is épp ez a helyzet. Egy különleges inspirációval kezdődnek, egy prófétával, a híveivel, és az eufória érzésével. Hanem aztán valaki hirtelen így szól: Az egyház így működik: aki be akar lépni, annak sárga sapkát kell feltennie. Ekkor megy veszendőbe minden frissesség és eredetiség. A szocializmus szép eszme. Azonban, na igen, az emberben az abszolút szabadság szükséglete rejlik. És az abszolút szabadság kapitalizmushoz vezet, a pénz felhalmozásához.”

Aztán Terzani újra hálás csendben időzik a pompás látványnál, amelyik arról a helyről nyílik, ahol utolsó napjait akarja eltölteni, és így szól: „Tudod Folco, ha itt a legelőnkről kitekintesz erre a csodálatos érintetlen völgyre, akkor megérted, hogy ez a tájék ahhoz segített hozzá engem, amit mindig kerestem: egy másik szemszöghöz… A világ egy csoda, Folco, egy hihetetlen csoda! Ha sikerül ennek a csodának a részeként érezned önmagad – nem azt a két szemű, két lábú „te”-t, hanem a „Te”-t, a legbenső lényedet – mi többet akarsz még – Hm? Mi többet akarsz még? Egy új autót?”

Egy másik alkalommal az Indiához fűződő viszonyáról beszél, az ottani olyan nagy gondolkodók iránt érzett csodálatáról, mint Vivekananda, Ramakrishna, Gandhi és Ramana Maharishi, de a teozófus-filozófus Roerich iránt érzett csodálatáról is. Gandhi erőszakmentességét tekintve el akar távolítani egy előítéletet az útból. „Az erőszakmentesekre úgy tekintenek, mint akik megveretik magukat. Mindazonáltal az erőszakmentesség lényegesen többet tartalmaz. Úgy találom, hogy az iskoláknak az oktatást az erőszakmentesség jelentőségével kellene kezdeniük, hiszen ez sokkal több dologgal áll összefüggésben: a vegetáriánus táplálkozással, a világ iránti tisztelettel és annak tudatával, hogy a föld nem csak a miénk, hanem mindeneké. Úgy gondolom, hogy a jövő nagy témája az életünket uraló gazdasággal szemben kifejtett ellenállás lesz, valamint a spiritualitás egy formájáért vívott harc – melyet vallásnak is nevezhetünk – ahol az emberek menedékre lelhetnek. Az emberiség történetének ugyanis állandó tényezője annak a kívánása, hogy meg akarjuk tudni, tulajdonképpen miért vagyunk a világon… Sok dologra tulajdonképpen nincs szükséged, ám a „konzumterror” arra csábít, hogy mégis akard őket. Az egész életünk ettől a mechanizmustól függ. Ha azonban ellenszegülsz, amennyiben már nem csinálod együtt, amennyiben „böjtölsz”, akkor erőszakmentességet állítasz az erőszakkal szemben. Egy spirituális erőcselekedetre van szükségünk, a régi minták átgondolására, újra fel kell ébrednünk. És ennek az igazság kereséséhez van köze, olyasmihez, ami ma senkit nem érdekel. Ebben is nagy volt Gandhi. Az igazságot kereste, azt, ami a dolgok mögött áll.

A vége felé Terzani egyre pozitívabb: „A majom emberré fejlődött tovább. Miért ne fejlődne hát az ember még egy lépést, nem csupán anyagilag, hanem szellemileg is? Hiszen megadatott neki ennek a lehetősége! Ez az olyan indiai gondolkodóknak a reménye, mint pl. Aurobindo, hogy valami az embert végül ráveszi ennek a lépésnek a megtételére. A következő lépés egy lépés felfelé.”

„Van-e még mindezek után remény az emberiség számára, megmenthető-e még valami? Itt is úgy hangzik a válasz, hogy az emberiség sorsát már csak az önmagunkban végbemenő forradalom fordíthatja meg. Megérdemli a társadalom, hogy megmentessék? Ez a kulcskérdés. Nem merem azt állítani, hogy a megmentés lehetetlen. Itt jut eszembe a Bhagavad Gita: Tedd, amit tenned kell. A világ sorsa nem a Te kezedbe van letéve. Azt hiszem az a megoldás, hogy önmagunkon dolgozunk. Ha te magad jobb leszel, ha csinálsz magadból valamit, ha tudatába jutsz annak, hogy mennyire értelmetlen minden más, akkor talán lerakhatod valami nagyobbnak az alapkövét, valami olyasmiét, amit lényegesnek tartok: az ember egy magasabb szellemi fokra történő felemelkedésének az alapkövét.”

Így az olvasó Tiziano Terzani e szívmelengető könyvének a végén, szinte vele együtt tette meg egész életútját és tanúja volt a külső forradalmárból bensővé történő átváltozásának. És vajon nem ez az egy lépés-e az, amely tartósan meg tudja változtatni az emberiséget és megadja egyetemes értékét minden egyes életnek, akármennyire egyedi módon teljen is el.

 

Tiziano Terzani – A vég mint kezdet

Beszélgetések a fiammal az életről.

Primavera Pers, 2008