2011/1

 

 

Dialógus

 

Beszélgetés a teremtésről, az emberekről és a lélek nyelvéről

 

E Pentagram kiadás témája a dialógus, a párbeszéd – Beszélgetés a teremtésről, az emberekről és a lélek nyelvéről. Akit ezek a szavak vagy alapfogalmak megszólítanak, az megérti, hogy a dialógus, amit keresünk, valami más, mint csupán nézőpontok megvitatása és kicserélése.

Képzeljék el, hogy együtt lépünk be egy térbe, melyet a cikkeinkkel nyitottunk meg. Ez a mi terünk. És ezt a mi időnkkel, gondolaterőinkkel, a felismerés és belátás utáni vágyunkkal, valamint esetleg a megváltás vagy megszabadulás utáni sóvárgásunkkal töltjük meg. Ebben a térben minden jelen van, minden lehetséges. Úgymond energiától csillog és villog, amely gyakorlatilag is hatásossá válhat.

Egy normális beszélgetés tönkretenné e tér légkörét és kifejezéstelenné tenné, egy vita pedig harctérré változtatná. Egy dialógus azonban éppen ezeknek ellenkezőjét váltja ki. Általa éppenséggel „gyümölcsöt hoz” a tér – minden résztvevő gazdagodik, több belátásra tesz szert, és összeköttetésben érzi magát a többiekkel. Egy dialógus mindig bizonyos szinten folyik. És – ami még ennél is fontosabb – megszabadít, láthatóvá, érezhetővé és konkrétabbá tesz mindent, ami e térben jelen van. A görög dialogos szó azt jelenti: „a szó által”, vagyis: ami a szó által válik lehetségessé.

Egy dialógusban az értelmes érvek számítanak, és gyakran azon indoklások nyomdokait követi, melyek adott pillanatban a legnagyobb súllyal esnek latba. Mindazonáltal a dialógusok többnyire nem cél- vagy irány-nélküliek, még az ún. „nyílt dialógusok” sem.

Platón klasszikus dialógusaiban mindig felismerhető, hogy Szókratész képes kérdésekkel irányt adni a párbeszédnek. Eközben nem fölényesen lép fel, hanem kérdéseit tisztelettel, a beszélgetőpartnere igazságából kiindulva teszi fel, ami gyakran egy szilárdan kikristályosodott vélekedésen alapul. A bölcsesség és felismerés belső gazdagsága Szókratészt képessé teszi arra, hogy kérdéseivel irányítsa a beszélgetést. Bár nagyon is jól ismeri beszélgetőpartnerei előítéleteit és gondolatmintáit, belátásait nem dogmatikusan hirdeti. Dialógustársának magának kell magasabb belátást szereznie, és ebben a folyamatban segítő kezet nyújt neki. Platón leírta ezeket a beszélgetéseket. Hogy azok a valóságban is ilyen formában zajlottak-e, azt nem tudhatjuk.

A görög dialógusok mellett, Giordano Bruno itáliai dialógusairól is szólnunk kell. Ezek valóban nem két ember közötti beszélgetések. E dialógusok különlegességeihez tartozik még – azon felül, hogy lényeges, és e kor számára igen modern életkérdésekkel foglalkoznak – hogy a beszélgetőpartnerek egyenrangúsága is kibontakozik bennük.

Okfejtéseinek féktelen mentális erejével, humorral és átfogó képzettségével Bruno esélyt ad az új európai gondolkodásnak, hogy egy lépéssel tovább haladjon a Görögöknél, és akár tovább fejlődjön, mint Arisztotelész. Eközben leginkább az egyiptomi bölcsességre támaszkodik, amely Hermész Triszmegisztosz alakjában – szintén dialógus formájában – időszámításunk kezdetén öltött formát. Az a tömör kifejezési mód, ahogyan az idős egyiptomi bölcsességet ismételten ábrázolták, megerősíti, hogy a görög gondolkodás, az egyiptomi bölcsességhez hasonlítva, „mintegy rövidnadrágos kisfiú” áll ott, ahogyan azt Solon már öt évszázaddal ezelőtt megjegyezte.

Hermész értelmes látószöget mutat nekünk. Mint tanítómester a Gnózist közvetíti, amely világosság, erő, tudás és ezért testetlen. A felismerést vagy Gnózist a tanulókkal folytatott beszélgetésben nyilvánítja meg. Olyan felismerés ez, amely egyidejűleg jelent átfogó és mély belátást. Közte és tanulói között kevésbé beszélhetünk a beszélgetőpartnerek egyenlőségéről.

A dialógusokat „vízszintesnek” jelölhetjük, amennyiben az egyenlőség alapján vezetik őket, az inkább hierarchikus felépítésű dialógusokat pedig „függőlegesnek” nevezhetjük. Ez elsősorban akkor érvényes, ha ezzel egy benső dialógusra utalnak, mint ahogyan azt Hermész Pymander könyve sejteti. Pymander a mi lelkületünk, szellemi lényegünk, aki bölcsességből, felismerésből és Gnózisból oktat minket, ha „nyílt párbeszédbe” lépünk vele.

A Pentagram azt kutatja, hogyan kezdhetünk önmagunkban vertikális dialógust, melyet spirituális beszélgetésnek nevezhetnénk.

A „mindennapin” túlmutató gondolatokhoz mind a vertikális, mind a horizontális dialógusok egyaránt fontosak, vagyis mind a bensőben zajló kommunikáció, mind pedig az emberek közötti eszmecsere. Hermész maga mondja, hogy szükségünk van az ellentétekre, hogy növekedjünk, Cusanus (Nikolaus von Kues, 1401-1464) pedig már a kora európai kultúrában az ellentétek egységéről beszélt.

Aztán a párbeszédekből kereszt képződik, melynek középpontja olyan, mint egy ablak, amely a nagy valóságra nyílik, egy „párbeszédablak” a szellemi dimenzióra.

Így készítjük elő mi, az olvasók, az értelmet vagy a bensőt mint teret az élő dialógusra, mintegy kereszteződésként… És bölcsesség által tudatosítjuk minden ellentét végső egységét önmagunkban. Akkor a párbeszéd „kerek”, a beszélgetés pedig épületes és kiegyenlített. Ekkor vagyunk a „Dialógusban”.

A Pentagram eme kiadása néhány építőkövet kínál, melyek segíthetnek a tudatossá válásban. Ezek a dialógus-részletek függőlegesek és vízszintesek, Szókratésztől Böhme-ig, Platóntól Bruno-ig, de találhatók benne modern dialógusok is. Sokféleképpen mutatják be az egyetemes bölcsességet, melyhez a keleti írások is hozzátartoznak, mint a Mahabharata (melynek egy része a Bhagavad Gita), a Védák, a Taoizmus irodalma és sok más is.

Az egész irodalomban újra és újra bebizonyosodik a következő: Érjenek el a lelkek fejlődésükben a függetlenség bármely fokára, mindig szükségük van egy embertársra, akivel beszélgetést folytathatnak, és akivel gondolatokat cserélhetnek.

Jan van Rijckenborgh azt magyarázza könyveiben, hogy az „értelmes” az értelmi nézetre vonatkozik, az „erkölcsös” pedig egy vele összhangban álló életgyakorlat megértését és tapasztalatát mutatja be. „Aki ért, az szabad”, tanította Spinoza.

A Gnózis ereje vagy „a szív felismerése” csak akkor hathat, ha áthatolunk annak a belátásához, hogy pusztán a személyiségünkből kiindulva „semmit sem tudhatunk, és semmire sem vagyunk képesek”. A látszólagos ellentétekből tanuljuk meg, hogy az ellentétek jellege tudatunk növekedése számára fontos, és kedvezően hat a mindennapi magatartásunkra a világban. Az ellentétek egységét csak akkor érhetjük el, ha felfedezzük, hogy belső fejlődésünk számára szükségünk van az ellentétekre – és ezzel a párbeszédre.

Hogy ez a folyamat miként alakul a hermészi Gnózist tanulmányozó emberben, ez képezi ennek a Pentagram-kiadványnak a témáját. Ezzel egyben az úton – melyet „Rózsakeresztútnak” nevezünk – tapasztalható élő fejlődést tesszük érthetőbbé.

Azt a mélyreható és szellemi módot bemutatva, ahogyan a hermetikusok, Hermész eszmekincsének hirdetői, az Istenség létezésének mélyére hatolnak, következzen most – Jan van Rijckenborgh bevezetésével – Hermész és Aszklépiosz általános párbeszéde.

 

 

Általános párbeszéd Hermész és Aszklépiosz között

A mindenség mozgatottságának lényege és hatása

Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri

 

Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának alapítói leírták a lélek megszabadulásához vezető utat. Ezt többek között az egyetemes tanokból származó szövegek alapján tették, melyeket megmagyaráztak a Szellemi Iskola tanulóinak és az érdeklődőknek, emellett pedig példamutató életükkel jártak előttük.

 

Aszklépiosz, vagy Aesculapius az ókorban a gyógyítás istene volt. Tágabb értelemben Aszklépiosszal a segítőt, a gyógyítót is jelölik. Hermész tehát a Corpus Hermeticum hatodik könyvében (a Hermész és Aszklépiosz közötti általános párbeszédben) olyan tanítványt oktat, aki – a neve alapján – tudja, hogy a Gnózis szolgálatának ösvényére hivatott. E tanítványnak együtt kell működnie a beteg emberiség gyógyításában: az elesettek feltámogatásában, és a széttört újraegyesítésében. Aszklépiosz ebben az összefüggésben mély beavatást nyer a mozgás lényegébe, a mindenség mozgatottságának az okába és hatásába.

A hermészi filozófia bizonyítási eljárása során mindig is egy nagyon elemi alapból indul ki, és a legmagasabb elvonthoz emelkedik fel. Aki ezt a kulcsot használja, és sosem tér el ettől a módszertől, az lépésről lépésre tovább gondolkodhat, hogy végül megértse, amit meg kell érteni.

Sokak szokása, hogy a gondolkodásuk folyamatát az elvonttal, az ismeretlennel kezdik, és azután próbálnak meg leereszkedni a konkréthoz. Egy ilyen gondolkodási módszer soha sem lehet kielégítő. Spekulációkat és misztifikációkat kelt.

Így például a misztikus ember gyakran mondja, hogy ezt, vagy azt meg kell, vagy nem kell megtenni. A „miért” legtöbbször bizonytalan marad, és ezért gyakran képezi a tagadás, vagy egy tekintélyelvű igenlés okát.

Azt állítják például, hogy a „Biblia Isten igéje, és jottányit sem lehet elvenni belőle”. Ám, hogy miért éppen a Biblia lenne Isten igéje, azt senki sem tudja. Ennek az a következménye, hogy az egyik tekintély igenli, amit a másik tagad, míg egy harmadik e tekintetben teljesen közömbös marad. Ezzel a gondolkodási módszerrel semmilyen módon nem szolgáljuk az igazságot. Meghatározatlanság, hazugságok és heves vita lépnek a helyére.

A hermészi gondolkodás módszere az egyetlen biztos és helyes, mert a felismerhetőből, a konkrétból kiindulva mutatja meg az absztrakthoz vezető biztos utat. Ezért alkalmazza az ősgnózis is állandóan ezt a módszert. Minden vágyódó és megszabadulást kereső ember befogadja, mert a legtisztább eredményekkel ajándékoz meg. A gondolkodásmódról is felismerhetik tehát, hogy valaki tényleg igazságkereső-e vagy sem. Ebben többek között Spinoza szolgálhat példaképül. Ő szintén a hermészi gondolkodás módszerét alkalmazta.

Ha összefoglaljuk a hatodik hermészi könyvhöz nyújtott bevezetőnket, akkor megállapítjuk, hogy ebben újfent bizonyítást nyer az erő egyetlen, mindent átfogó, mindent átható forrása, amely magában foglal minden kozmikus területet. Hermész Triszmegisztosz hatodik könyvének az a célja, hogy mélyen meggyőzzön minket erről. Nem arról van szó, hogy Isten lényének és az isteni erő tevékenységének mélyértelmű filozófiai magyarázatával szolgáljon, hanem az Aszklépiosz nevű tanulónak, aki tudatába jutott annak, hogy milyen magasztos feladatra hívta el őt Isten, és aki teljes odaadással akarja járni az ösvényt, neki magyarázzák el, hogy össze kell kötnie magát ezzel az erőforrással. Az embernek a Földön tudattalan természetlényként fennálló jelentéktelen léte a leglogikátlanabb dolog, ami csak a mindenség-megnyilvánulásban létezik. Aki azonban útján mégis össze van kapcsolva az erőforrás sugárzásaival, az megszenteltetik, azaz meg lesz gyógyítva. Gyógyulása kegyelmi csodája révén pedig ő maga válik gyógyítóvá, érett Aszklépiosszá a Gnózis szolgálatában!

Az általános párbeszéd mindenekelőtt belátásunkhoz, befelé irányuló gondolkodásunkhoz fordul. Nem csupán meghallgatást kíván, hanem azt is, hogy együtt gondolkodjunk vele, hogy leszálljunk vele saját lényünkbe, egészen odáig, ahol az ember életrendeltetése fennkölt nyugalomban és csendben hallható és érthető.

 

(Az egyiptomi ős-gnózis, 2. rész XIV. fejezet)

 

Általános párbeszéd Hermész és Aszklépiosz között

 

Hermész: Aszklépiosz, nem úgy van-e, hogy ami mozog, az valamiben és valami által mozog?

Aszklépiosz: De igen!

Hermész: És nem szükségszerű-e, hogy amiben valamit mozgatnak, az nagyobb a mozgatottnál?

Aszklépiosz: Kétségtelenül.

Hermész: Ezen kívül ami a mozgást kelti, az erősebb a mozgatottnál!

Aszklépiosz: Kézenfekvő.

Hermész: És annak a jellege, amiben a mozgás végbemegy, nem szükségszerűen ellenkező-e a mozgatottnak a jellegével?

Aszklépiosz: Természetesen.

Hermész: Jó! Ez a világegyetem nagyobb-e minden más testnél?

Aszklépiosz: Igen ez biztos.

Hermész: És nincsen-e teljesen tele? Tele minden más nagy testtel, jobban mondva minden létező testtel?

Aszklépiosz: Így van.

Hermész: A világegyetem ezek szerint egy test.

Aszklépiosz: Ez bizonyos.

Hermész: Mégis olyan test, amelyet mozgatnak?

Aszklépiosz: Igen.

Hermész: Mily nagynak és milyen jellegűnek kell akkor a térnek lennie, amelyben a világegyetemet mozgatják! Nem kellene-e sokkal nagyobbnak lennie a világegyetemnél, hogy ezt az örökké tartó mozgást lehetővé tegye, anélkül, hogy a világegyetem és a mindenség beszorulna és megállna?

Aszklépiosz: A térnek ezek szerint rendkívül nagynak kell lennie, Triszmegisztosz!

Hermész: És minő lehet a jellege? Ellenkező, ugye Aszklépiosz? Nos, a test jellegével ellenkező jelleg a testetlen.

Aszklépiosz: Kétségtelenül.

Hermész: A tér ezek szerint testetlen!

De a testetlen vagy isteni jellegű, vagy pedig Isten! (Istenin nem a teremtettet értem, hanem a teremtetlent.) Ha a testetlen jellege isteni, akkor az alkotás maglényének, központi lényének fajtájából való, ha pedig Isten, akkor egy a központi lénnyel. Egyébként a gondolkodással ezt a következőképpen kell felfogni:

Számunkra a legmagasságosabb, amire a gondolat egyáltalán irányulhat, Isten. A mi számunkra – de Isten számára nem! Mert a szemlélet tárgyát a gondolkodó a belátás világossága révén éri el. Ezek szerint Isten maga nem szemlélet tárgya, mert mivel ő nem különbözik a szemlélet lényegétől, saját magát szemléli, magát látja. Számunkra azonban Isten nagyon is különböző, tehát a gondolkodásunk tárgya.

Amikor így gondolkodásunkban az egyetemes teret szemléljük, ezt nem térnek, hanem Istennek gondoljuk, s ahogyan gondolkodásunkban a tér Istennek mutatkozik, nem tér már a szó közönséges értelmében, hanem Isten hatóereje, mely mindent átfog.

Minden, ami mozog, nem olyasmiben mozog, amit szintén mozgatnak, hanem olyasmiben, ami maga mozdulatlan, és maga a mozgatóerő szintén mozdulatlan, mert nem részesülhet a mozgásban, amit maga kelt.

Aszklépiosz: De Triszmegisztosz, hogyan mozgatják a dolgokat itt a Földön együtt azokkal, amelyek az ő mozgásait okozzák? Hiszen azt mondtad, hogy a vétkes szférákat együtt mozgatja a bűntelenek szférája.

Hermész: Ennél, Aszklépiosz, szó sincs közös mozgásról, hanem ez ellenkező mozgás! Mert ezeket a szférákat nem ugyanabban, hanem ellenkező irányban mozgatják. Ez az ellentétesség a mozgást a szilárd egyensúly pontjával látja el, mert az ellentétes mozgások eredménye ebben a pontban mozdulatlanság formájában nyilvánul meg.

Mivel a vétkes szférákat a bűntelen szférával ellentétes irányban mozgatják, ebben az ellenmozgásban a nyugalomban lévő egyensúlypont az ellenálló szféra körül mozgatja őket.

Látod a Nagy és a Kis Göncölszekér csillagképeit, melyek nem nyugszanak le és nem kelnek fel, és mindig ugyanazon pont körül keringnek. Mit gondolsz mozgatják őket, vagy állnak?

Aszklépiosz: Mozgatják őket, Triszmegisztosz.

Hermész: És milyen a mozgásuk, Aszklépiosz?

Aszklépiosz: Állandóan ugyanazon középpont körül keringnek.

Hermész: Úgy van. A keringés tehát nem más, mint mozgás ugyanazon középpont körül, s ezen teljesen a középpont mozdulatlansága uralkodik. Mert a körforgás elejét veszi az eltérésnek, s miként elejét veszi az eltérésnek, a keringés állandóan megmarad. Így az egyensúlypontban az ellenmozgás is áll, mert az ellenálló mozgás által állandó lesz.

Mondok neked egy közönséges szemléletes példát, melynek helyességét megállapíthatod. Figyelj meg egy halandó lényt, például az embert, amikor úszik. Mialatt a víz továbbáramlik, a kezek és a lábak ellenállása, ellenereje az ember számára biztos helyzetet teremt, úgy hogy a víz nem húzza le.

Aszklépiosz: Ez a példa nagyon világos, Triszmegisztosz.

Hermész: Így tehát minden mozgás olyasvalamiben és által keletkezik, ami maga mozdulatlan. A mindenség és minden testi élőlény mozgását tehát nem a testen kívül lévő okok keltik, hanem a testen belül lévő okok, melyek belülről kifelé hatnak egy tudatos, értelmes erő által, legyen ez a lélek, vagy a szellem, vagy más testetlen lény. Mert egy anyagtest nem képes lelkes testet mozgatni, sőt semmilyen testet, lelketlent sem.

Aszklépiosz: Hogyan érted ezt Triszmegisztosz? A fa, a kövek, és más lélek nélküli dolgok nem olyan testek-e melyek mozgást keltenek?

Hermész: Nem, semmiképpen sem, Aszklépiosz. Mert nem maga a test okozza a lelketlennek a mozgását, hanem az, ami a testben van, az mozgatja mindkét testet, a mozgót és a mozgatottat is. Ezért nem mozgathatja a lelketlen a lelketlent. Látod tehát, hogy milyen terhet visel a lélek, ha egyedül két testet kell hordoznia! Világos tehát, hogy ami mozog az valamiben és valami által mozog.

Aszklépiosz: A mozgásnak üres térben kell létrejönnie, Triszmegisztosz?

Hermész: Jól hallgass ide, Aszklépiosz! Semmi sem üres, ami valóban létezik. A valóban létezőnek egyetlen része sem üres, ahogyan a „lenni” szó, amely létezést jelent, ezt már kifejezi. Ami van ugyanis, annak nem lenne valósága, az nem lenne, ha nem lenne tele valósággal. Ami valóban van, ami valóban létezik, az tehát soha sem lehet üres.

Aszklépiosz: Nincsenek tehát üres dolgok, Triszmegisztosz? Például egy korsó, egy edény, egy kád, vagy más ilyen dolog.

Hermész: Hagyd abba, Aszklépiosz, hogyan is tévedhetsz ekkorát! Hogyan is mondhatod az abszolút telit üresnek?

Aszklépiosz: Hogy érted ezt, Triszmegisztosz?

Hermész: A levegő nem test? Nem itat-e át ez a test minden létezőt? És nem tölt-e meg mindent, amit áthat? Nem áll-e minden test a négy elemből? Mindazok a dolgok, amiket megnevezel, tele vannak tehát levegővel, s ha levegővel vannak tele, akkor az elemek négy testével is tele vannak. Ez tehát ellentétben áll a te szavaiddal. Amit te telinek mondasz, abból minden levegő kiürült, mert a levegő helyét más testek foglalták el, s nincs hely bennük, ahová levegőt lehetne beereszteni. Amit pedig üresnek mondasz, azt nem üresnek, hanem színig teltnek kell neveznünk, mert valójában tele van levegővel és lélegzettel.

Aszklépiosz: Ez ellen nem lehet ellenvetést tenni, Triszmegisztosz.

De akkor mi a tér, amelyben a mindenséget mozgatják?

Hermész: Testetlen, Aszklépiosz.

Aszklépiosz: És akkor mi a testetlen?

Hermész: Szellem, teljesen önmagában nyugszik, minden testiségtől mentes, tévedésmentes, szenvedésmentes, érinthetetlen, önmagában mozdíthatatlan, mindent átfogó, mindent mentő, megszabadító, gyógyító: az, amiből a jó, az igazság, a szellem őstípusa és a lélek őstípusa mintegy sugarakként mennek ki.

Aszklépiosz: Akkor mi tehát az Isten?

Hermész: Ő egyik sem ezek közül, hanem mindezek létének és minden létezőnek, valamint különösen minden teremtménynek az oka. Mert ő egyáltalán nem hagyott helyet a nemlétnek. Ami létezik, az mind abból keletkezik, ami van, nem pedig olyasmiből, ami nincs: mert a nemlétnek hiányzik a létrejövés képessége, míg másrészt a létező sohasem szűnik meg létezni.

Aszklépiosz: Mit mondasz tehát, mi az Isten?

Hermész: Isten nem az értelem, de az értelem létalapja. Nem a lélegzet, hanem a lélegzet létezésének alapja. Nem a világosság, hanem a világosság létalapja. Ezért kell Istent a Jó és az Atya névvel megtisztelni. Ezek a nevek csakis neki járnak és senki mást nem illetnek meg. Mert azok közül, akiket istennek neveznek, és az emberek és a démonok közül egyik sem lehet semmilyen tekintetben sem jó, csak egyedül Isten. Csakis ő jó, senki más. Senki más nem tudja felfogni a jó lényegét. Mert mások testek és lelkek, s náluk hiányzik egy olyan hely, ahol a jó lakozhatna. Mert a jó magában foglalja minden teremtmény lényegét, a testiekét is meg a testetlenekét is, mind az észlelhetőkét, mind pedig azokét, akik az elvont gondolatok világához tartoznak. Ez a jó, ez Isten. Semmi és senki mást ne nevezz tehát jónak, mert az istentelen. És Istent soha se mondd másnak, mint jónak, mert az is istentelen lenne.

Mindenki használja ugyan a „jó” szót, de nem mindenki ismeri az értelmét. Ezért nem értik Istent sem, és tudatlanságukban isteneket és egyes embereket neveznek jónak, holott ezek soha sem lehetnek és nem is lesznek jók. Mert a jó az Isten tökéletes megváltozhatatlansága, és őtőle elválaszthatatlan, mivel Isten maga.

Minden más isteneknek – mint halhatatlanoknak – az „Isten” név megtiszteltetés. Isten azonban a Jó, nem megtiszteltetésként, hanem a lényéből eredően. Istennek és a jónak a lénye egy, együtt képezik minden nemzetség eredetét. Az a jó, aki mindent ad és semmit sem vesz. Bizony! Isten mindent ad, és semmit sem vesz! Ezért Isten a Jó, és a Jó az Isten.

Isten másik neve Atya, mert mindennek a teremtője. Mivel az atyát a teremtés jellemzi.

Emiatt a helyesen irányuló tudatú ember életében a Fiú megszülettetése a legnagyobb komolyság és szorgalom, valamint a szoros Istenhez-fűződés dolga, míg a legnagyobb szerencsétlenség és vétek, ha valaki e gyermekség nélkül hal meg, és a halál után a démonok ítélik el.

Az a büntetés, hogy ennek a gyermektelennek a lelkét egy olyan test felvételére ítélik, amely sem nem férfi, sem nem nő. Ez olyan ítélet, mely a Napból jő. Együtt örülj, Aszklépiosz, ha senki sincsen gyermekség nélkül, de vedd körül szánalommal azt, aki a szerencsétlenségben áll, mert tudod, hogy arra milyen büntetés vár.

Amiket mondtam neked, Aszklépiosz, szolgáljon mindaz fajtája és terjedelme szerint a mindenség lényével kapcsolatos dolgok bevezetőjeként.

 

(Az egyiptomi Ős-gnózis 2.rész XIII. fejezet)

 

 

Párbeszédben élünk, minden beszél bennünk

 

„…hanem, amint meg van írva: Amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, amiket Isten készített az őt szeretőknek. […]mert a Szellem mindeneket vizsgál, még az Istennek mélységeit is.”

(Pál I. levele a Korinthusbeliekhez 2,9-10)

 

Kíséreljük meg egyszer elképzelni azt, „amit szem nem látott és fül nem hallott”. Megpróbáljuk, mert emberek vagyunk, és tudni akarunk, s mivel a tudásvágy az emberi jelenséget kitevő tulajdonságok egyike. Ha az ember ezen felül összeköti tudását a képzelőerejével (alkotóerejével), az eszmék gazdag világával, túlszárnyal minden más földi teremtményt.

Vizsgáljuk csak meg a teremtés őskezdetét, melyet János evangéliuma így fogalmaz meg: „Kezdetben volt az Ige”. Ez azt jelenti: a kezdet végtelen terjedelmében, méghozzá nem egy bizonyos univerzum kezdetének, hanem minden univerzum forrásának értelmében. Ebben a végtelen „mélységben”, vagy ahogy a gnosztikusok nevezték: „szakadékban”, a formák őstengerét csak egy apró pontocskának találnánk. Mélység: Ott az isteni csendben (vagy hallgatásban) és az örök nyugalomban vált a kezdet energiája lélegzetté és szellemi erővé. Az univerzum nyugalmában mozgás keletkezett – írja a Tamás Evangélium, vagy az „Ige”, ahogy a János evangélium fejezi ki.

„Az ember Isten gondolatából született” – mondják. És az Ige, a gondolat szavakba öntése által lett emberré. Ha valaki megkísérelné leírni mindezt, azt mondhatná: A mélységből, a csendből felcsendült egy hang, amely azt mondta: „Jöjj hozzám!” Megszólították az embert, és kezdetét vette egy beszélgetés…

Ha mozgás jön létre, azt mindig egy újabb mozgás követi. Az élet mozgás, a mozgás hang – minden beszél. Amíg a teremtés mozgásban van, a teremtő beszél teremtményével.

Minden ember ittlétének egy férfi és egy nő az oka, mindenki egy szülőpárostól születik, akik mint pár, gyermeket tudnak nemzeni, ám vajon ők adják-e neki az életet vagy a formát? Meg tudják-e határozni az élethosszát vagy az egészségét? Képesek-e arra, hogy olyan tulajdonságokat nyújtsanak neki, mint a jósága, vagy a nevetése, a fájdalomérzete, esetleg a vágyai? Ők adják-e a szem csodáját, mellyel a gyermek láthat?

Ha egy gyermek megszületik, mindenekfelett azt várjuk, hogy rendelkezzen mindennel, ami szükséges ahhoz, hogy az életben, ahogyan azt mi ismerjük, ki tudja fejezni magát. Az élet azért jut kifejezésre, hogy észlelhessük, élhessük és megélhessük. Mindez azt jelenti, hogy olyan formában fordul elő, melyben és amely által valamiképpen kifejezheti magát. Ezt a megnyilvánulni vágyó Valamit nevezhetjük első gondolatnak, az Atya „halhatatlan elsőszülöttjének”.

Mi az ember célja? Talán az, hogy megtanuljon beszélni, és az Atyához hasonlatossá, azaz tökéletessé váljon! „Legyetek azért tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes”. Hermész Triszmegisztosz mondta ezzel összefüggésben:

„Ahogy az istenek Isten sajátját képezik, úgy az ember is Isten sajátja. És az ember tulajdona a világ: Ha senki sem létezne, aki látja a világot, akkor azok a dolgok, melyeket láthatnánk, nem léteznének. Egyedül az ember ismeri fel a szellemit és látja a láthatót, mivel egyik sem idegen számára. Az emberben mindkét természet benne rejlik: a halhatatlan és a halandó. Az embernek három létformája van: a szellemi, a lelki és az anyagi.”

(Hermészi definíciók VI,1)

 

Három kiindulási pont

Ha ebben a világban született emberként felnyitjuk szemeinket, tehát úgymond belekezdünk ebbe a vállalkozásba, közvetlenül konfrontálódunk a három létformával. Önmagunkat tudatként tapasztaljuk, látunk más embereket magunk mellett, és megpillantjuk a bennünket körülvevő világot vagy természetet. Ezáltal egyidejűleg három kulcsot nyújtanak át nekünk, hogy feltegyük az alapvető kérdést, és megtaláljuk rá a választ.

A kérdés így hangzik: Mit keresek én itt, és mi a feladatom az életben?

A kérdésre való válaszok kulcsai pedig:

1. A természet mint tanítómester

2. önmagunk megismerése azáltal, ahogy emberekkel bánunk

3. megtanulni megismerni a lelket, e bennünk lévő Másikat

A világ a tapasztalatok kimeríthetetlen forrásaként erőlteti magát ránk. Vannak dolgok, melyek azt akarják, hogy átéljük őket, s melyek folyvást újabb és újabb impressziókat idéznek elő. Az élet feltehetően a valamit alkotni, formát alakítani vágyó isteni szükségletből jön létre, mint ahogy a Teremtő is életre kelt valamit azért, hogy észlelhesse önmagát. Ebből azonban probléma születik. A Gnózis tudománya „a hallgatásról” beszél, melyet a mélységes nem-létező „őseredetének, kiindulópontjának” nevez.

Ebből a mélységből hangzik fel a Szellemet hívó szó, amely ebben a semmiben mindenütt jelenlévőként rejlik: „Jöjj hozzám!” – és a teremtés kezdetét veszi!

Ez a kiindulópont „mélységet, csendet, nyugalmat és (rejtett) mozgást hordoz magában”. Ugyanez a folyamat ismétlődik meg minden születéskor az anyagban: Ember születik. Csak a vágyat ismeri a szféra után, ahonnan jött (az édesanyjáét). Ez az egyetlen, melynek tudatában van: egy belső hangnak, mely így szól: „Térj vissza!”

 

A tűz, amely önmagát táplálja

Fejlődés az egész élet, és ha a gondolatcsere, a dialógus megszűnik a világ és miköztünk, a fejlődés és az élet megáll. A lélek visszavonul. Hogy ettől megóvjuk magunkat, a három fent nevezett kulcs egyre megújuló és elmélyülő inspirációs forrásként szolgálhat számunkra:

– A természet az ember tanítómestere, és az élet művészetére oktat. A természettől tanuljuk meg a világban való létezés alapszabályait, amely által az életre vonatkozó nagy kérdések megszületnek bennünk. Ha jobban megvizsgálja őket, felismeri, miként függ össze minden mindennel, s áll folytonos kölcsönhatásban egymással. A természet folyamatosan változik és mulandó. Az igazán kereső ember emiatt mindent, ami mulandó, szimbólumnak és hasonlatnak érthet.

– Az emberekkel és a természettel való kapcsolata révén az ember önismeretre tesz szert, például a másokkal való eszmecsere során megtapasztalja lénye korlátoltságát, ám egyben az együttérzés kibontakoztatásának lehetőségét is. Ennek során felfedezi saját gyengeségeit és nem várt kapacitásait is, valamint saját egyedülvalóságát. Ugyanakkor belátja, hogy mindez az összes többi emberre is vonatkozik. Alapjában véve mindannyian egyformák vagyunk, és mindnyájan az individuálistól az egyetemes létezésig való fejlődés hosszú ösvényét járjuk.

– Az öntudat magányossága és saját korlátozottságunk megtapasztalása vezet bennünket a „Másikhoz”. Aki megismeri önmagát, az megismeri a Másikat, a benne élő lelkét. Ez a misztériumiskolák tanítása. A beavatást a hallgatás és a bennünk lévő másikkal való beszélgetés képezi. Ezt szándékoznak kifejezni a következő szavakkal: „A tűz, mely önmagát táplálja”. A gondolkodás így párbeszéd önmagunkkal.

 

Szókratész

Sokféle párbeszéd került nyomtatásra, melyet híres filozófusok, nagy bölcsek, tanítók és misztikusok folytattak. Minden időkben és a világ minden táján találhatunk dialógusokat, beszélgetéseket, melyek végigkísérnek bennünket emberi létezésünk keresőútja során, beszélgetéseket, melyek megváltoztathatnak bennünket.

Szókratész (Kr. e. 469-399) valószínűleg a párbeszéd mestere volt. Minden egyes beszélgetés során feltette azt az alapvető kérdést, hogy: „Hogyan kell élnem?” Szókratész a klasszikus Athén ismert személyisége volt, és feladatának tekintette, hogy tanítványaival és híveivel körülvéve minden nap útra keljen Athénben. Számos emberrel elegyedett szóba a Jóról, a Szépről és az Igazról. Önmagáról úgy nyilatkozott: „Én vagyok barátaim bábája” (Mellyel édesanyjára utalt, aki bába volt. Emiatt nevezik módszerét, a strukturált dialógust maieutikának, bábáskodásnak is.) „Nem a test érdekel, hanem a szülési fájdalmak közt lévő lélek. Kérdezek, kérdezek és kérdezek mindaddig, amíg a belátás elrejtett gyümölcse meg nem pillantja hirtelen a világ világosságát.”

Szókratész az emberek isteni tulajdonságait, melyet az emberek – anélkül, hogy tudnák – magukban hordoznak, szerette volna világra hozni, tehát egyfajta szellemi segítséget szeretett volna nyújtani ebben a születésben. Meg akarta szabadítani az embereket tudatlanságuktól, mint minden gonosz forrásától, valamint fogyatékosságaiktól és korlátaiktól, melyek kínozzák a lelket, és gátolják fejlődését.

Hermész Táttal való egyik beszélgetésében „fenyítésnek” nevezi a tudatosság nélküli fogyatékos létet. Tát azt kérdi Hermésztől a tizennegyedik könyvben: „Kényszerítő erő volna bennem, Atyám?”

Hermész: „Nem is egy, fiam, hanem számos borzasztó, kényszerítő erejű rossz tulajdonság.”

Tát: „Nem ismerem őket, Atyám.”

Hermész: „Éppen ez a tudatlanság az anyagban élt élet első kényszere, fiam. A második a bosszúság és a fájdalom. A harmadik a mértéktelenség. S aztán még követi kilenc másik. Ezek a kényszerítő erejű rossz tulajdonságok szám szerint tizenketten vannak, azonban számtalan másik is van, s azok a test fogsága miatt természeténél fogva arra kényszerítik az embert, hogy az érzékszervek hatásai miatt szenvedjen. Mindezek azonban elmúlnak, ha nem is egyik napról a másikra, mihelyt Isten megkönyörül az illetőn. És ez utóbbi magyarázza meg az újjászületés természetét és értelmét.”

(Az Egyiptomi Ős-Gnózis IV. kötet, XVIII. fejezet)

 

A tudatlanság az emberre mért legnagyobb csapás. A bibliai Hóseás próféta könyve (4,6) azt írja: „Elvész az én népem, mivelhogy tudomány nélkül való”, ami ugyanezt jelenti. A „tudomány nélkül” való léten ebben az összefüggésben azt értjük, hogy nem folytatunk párbeszédet az istenivel. Ez azt jelenti, hogy semmit sem tudunk az isteni létről, s nem foglalkozunk vele. Az ember elzárkózik tőle az illúzió révén, mely szerint a test világa és az érzékszervekkel való észlelés az ember-lét legmagasabb formája. Az ember azonban kettős: teste halandó, lelke halhatatlan.

Nekünk, embereknek komolyan kellene foglalkozunk a kérdéssel, hogy miért vagyunk itt. Törekednünk kellene helyzetük felismerésére, és feltenni magunknak a kérdést: Mi a lélek, mi a halhatatlan, a „bennem lévő Másik? Mi a célom, milyen feladatot tartogat számomra létezésem, mely olyan formában nyilvánul meg, mellyel képes vagyok kifejezésre juttatni önmagam? Hogyan használom ki ezt a helyzetet helyesen, ahelyett, hogy az állapotomból fakadó – látszólag megoldhatatlan – problémák miatt elvesztegessem a lehetőségeket és esélyeket?

Szókratész egyik párbeszédében a halhatatlan lélek és a halandó emberi test lényegét kutatja. A beszélgetés során felmerül a kérdés, hogy mi a jelentősége az ember életének a lélek szempontjából, hiszen az ember meghal, a lélek pedig továbbhalad. Kell-e aggódnunk a lelkünkért?

Szókratész halála előtti utolsó beszédében azt mondja:

– „Tehát tegyük fel, ha úgy tetszik – szólt -, hogy két fajtája van a létezőknek: az egyik látható, a másik pedig láthatatlan.

– Tegyük fel – szólt. (Phaidon)

– És a láthatatlan mindig ugyanaz, a látható pedig soha nem ugyanaz?

– Tegyük fel ezt is – szólt.

– No és tovább – szólt amaz -, mibennünk magunkban, egyrészt van a testünk, másrészt pedig a lelkünk?

– Pontosan így van – szólt.

– Tehát a két fajta közül mit mondjunk, melyikkel van inkább rokonságban a test?

– Ez mindenkinek világos – szólt -, hogy a láthatóval.

– És a lélek miféle fajta? Látható vagy láthatatlan?

– Az emberek által nem látható, Szókratész – szólt.

– De mi a láthatót és a nem láthatót emberi természet szerint mondjuk; vagy úgy gondolod, más szerint?

– Nem, az emberi természet szerint.

– Tehát mit mondunk a lélekről? Látható vagy nem látható?

– Nem látható.

– Tehát láthatatlan?

– Igen.

– Tehát a lélek jobban hasonlít a láthatatlanhoz, mint a test, a test pedig a láthatóhoz.

– Feltétlenül így van, Szókratész.

– Nemde azt is nemrég állapítottuk meg, hogy a lélek, amikor a testet használja fel a létezőnek a megvizsgálására, akár a látás által, akár a hallás által, akár valamelyik más érzékszervével – mert ez az, ami a test közvetítésével történik: az érzékszervek segítségével vizsgálni meg valamit -, akkor a test azok felé a dolgok felé vonzza őt, amelyek sohasem ugyanazok, és a lélek bolyong és nyugtalankodik és szédül, mintha részeg volna – miért? Mert ilyenekkel érintkezett.

– Minden bizonnyal.

– Amikor pedig saját magára utalva keresi a világosságot, akkor abba a másik világba megy, a tisztábbnak, a mindig létezőnek, halhatatlannak és változatlannak a világába. És mint azzal rokon lény mindig annak a létezőnek a társaságába is kerül, amikor csak önmagára van utalva és ehhez megadatik számára a lehetőség. És minden tétovázásnak vége szakad, és állandóan ugyanúgy és változatlanul kapcsolatban van azzal a magas léttel – miért? Mert érintkezésbe került egy ilyen léttel. S ezt a kapcsolatát nevezik tiszta belátásnak.”

(Platón – Phaidon, XXVI és XXII dialógus, (Kerényi Grácia fordítása) – Európa, 1984)

 

Itt a problémát precízen ismertetik: Egyik helyzet sem állandó. Az ember feladata az, hogy ezt az állapotot feloldja! Egy életen át ismétlődik a hívás, mely születésünkkor felcsendül: „Jöjj hozzám, térj vissza!”

Martin Buber (1878-1965) haszid története leírja, hogyan szólítja meg Isten újra meg újra az embert.

„Hol vagy?”

Egy férfi megkérdezett egy rabbit: Hogyan értsük azt, amikor Isten azt mondja Ádámnak: „Hol vagy?”

„Hiszed-e – felelte a rabbi -, hogy a szent irat korszaktól és nemtől függetlenül örök érvényű minden emberre nézve?” „Hiszem”, mondta a férfi. „Nos, Isten minden időben azzal a kérdéssel fordul minden emberhez: Hol vagy a világban? Oly sok év és nap telt el a Neked szabott időből, milyen messze jutottál ezalatt a világodban?”

A rabbi válasza akkor hág tetőpontjára, amikor ezt mondja a férfinak: „Te magad vagy Ádám, Isten hozzád, tehozzád beszél. Hol vagy? Amikor Isten ezt kérdi, szeretne felébreszteni valamit az emberben, ami éppen ezzel a kérdéssel csalogatható elő, feltéve, ha a kérdés megérinti az ember szívét, vagy ha engedjük, hogy megérintse a szívünket.

Ádám elrejtőzik, hogy ne kelljen számot adnia, hogy elkerülje az életéért való felelősségvállalást. Így rejtőzik el minden ember, mert minden ember Ádám helyzetében van. Azért, hogy kivonja magát annak felelőssége alól, amit megélt, magából a létezésből csinál rejtekhelyet.

Persze őbenne is van valami, ami Őt keresi.

Ádám azonban gondoskodik arról, hogy ennek a bizonyos Valaminek egyre nehezebb legyen megtalálnia Őt. Ekkor Isten ébresztő kérdése arra törekszik, hogy megsemmisítse rejtekhelyét, és leleplezze, hová jutott. E kérdésnek az a szándéka, hogy felébressze az emberben a kiút keresésére irányuló erős akaratot. Az elrejtőzés szokása azonban segít neki abban is, hogy semmibe vegye a szív nyugtalanságát. A hívás hangja azonban nem csendül fel, ha az emberi létet vihar fenyegeti. Nem, a kérdező, hívó hang egy „lebegő hallgatás” hangja, és nagyon könnyű túlharsogni.”

(Martin Buber: Der Weg des Menschen, Az ember útja)

 

Jan van Rijckenborgh ezt a helyzetet röviden és tömören így foglalta össze: „Miért van az embernek teste? Hogy néhány évig mindenféle testi nyomorúságban tántorogjon itt, valamilyen polgári foglalkozással küszködjön, valamiképpen talpon maradhasson, s végül meghaljon? Hogy évekig az idegéterben fuldokoljon? A gonoszságban? Szüntelen veszekedés és küzdelem közepette? (Gonoszságon Hermész a halandó természetet érti.) Miért van testalakjuk? A testalak – mondja Hermész – a lélek eszköze, tulajdonsága, hogy felléphessen a lélek szolgálatában, a lélek szolgájaként.”

(Az egyiptomi Ős-Gnózis, IV. kötet, VII. fejezet)

 

Az eredeti lélek vágyakozása tiszta. Nem akar semmit sem jobban, mint felidézni első teremtményét és más képességeket fejleszteni, melyeket a Legmagasságosabbtól kapott. Mivel láthatatlan, boldogsága érinthetetlen dolgokban rejlik, mivel azért teremtették, hogy összekapcsolódjon a láthatatlan szellemmel, s megtalálja benne a nyugalmát. Nem szeretne semmi mást, mint visszakapni életét, vagy a felettes szférák magasabb energiáját. A világi viszonylatok valóságában azonban egyre nagyobb iramban vonszolódik át az életen, és megismeri a természet örömeit. Mindez odáig fajul, hogy elgyengülve azt gondolja, így kell élnie…

Az ember különlegessége abban rejlik mégis, hogy a Gnózis, a gnosztikus belátás és a vele összekapcsolódó megszabadító erő képes arra, hogy ebből a gyengeségünkből, mint egy álomból felébresszen minket. Ekkor a felismerés villáma révén ismét megnyilvánulhat tudatállapotunkban a lélektudat. Ebből keletkezik a mélyreható változás: Ettől kezdve a lélek veszi kézbe életünk gyeplőjét, s azt kérdi: Mit kell tennem ahhoz, hogy ismét elnyerjem első szeretetemet?

Szeretnétek elolvasni a nem földi atyától született király történetét? Olvassátok akkor először a nap sugárzó nyelvét, a csillagok nyelvét, a hold félénk suttogását, a bolygók muzsikáját, és az egyik altatódalt, melyet Földanyánk dúdol sok-sok csecsemőjének, akik – ha a lelkük felnőtt – az égi világba tartoznak.

James Morgan Pryse

 

Ó, hallgasd meg imám,

hogy a sokak játékán

soha ne veszítsem el

kapcsolatom az Egyetlennel.

Rabindranath Tagore

Nézd a messzeséget, az örök fenségességet,

Mely oly sok tükröt alkotott,

bennük hatalmat elosztott,

s közben, mint azelőtt, egységes maradt.

Dante

 

 

Beszélgetés a teremtésről

 

A teremtésről szóló beszélgetés témája az élet a természetben és a természettel, a világban és a világgal, amelyben élünk. Ez a minket szolgáló és időszakos kapcsolatával ránk váró világ körülvesz jelképeivel. A jelképek szavak nélküli nyelven szólnak hozzánk. Jelképezik saját világukat, mellyel kapcsolatba léphetünk, de amelynek nem vagyunk közvetlenül részesei.

 

A teremtés nyelve susog a fákban, zúg a patakokban, tanít minket a virágok szépségével, fellebbenti a fátylat a napfényben zajló életről, a holdfény titkairól, a csillagokkal felébreszti a reményt, örömet ajándékoz…

Jacob Böhmét természetfilozófusnak is mondják. A Christosophia című művében ezt írja:

„Látjuk Isten nagy építményét a természetben, és Istentől tudjuk, hogy az Ő akarata, hogy Igéje a természet világosságában is ki legyen nyilatkoztatva; a természeti erők még féktelenek.”

Kitapasztalhatjuk a természetet és összekapcsolódhatunk vele. A természet a legváltozatosabb módon élhető meg. Martin Bubernél találunk egy példát, amely megmagyarázza ezt a gondolatot:

„Egy fát szemlélek. Befogadhatom mint képet: meredő oszlop a fényárban, vagy sziporkázó zöldellés, melyet átjár a háttér kék ezüstjének szelídsége. Megérezhetem, mint mozgást: az áradó erezetet a tapadós, törekvő magon a gyökerek szívását, a levelek lélegzését, végtelen közlekedést földdel és levegővel, s magát az ismeretlen növekedést. Besorolhatom a fajtájába, és szemlélhetem mint egyedet: fölépítését és életmódját.

Megtehetem, hogy jelenlegiségétől és formájától oly következetesen eltekintek, hogy már nem látom egyébnek, mint a törvény kifejeződésének – azon törvényének, mely szerint az erők szüntelen egymásnak feszülése folytonosan kiegyenlítődik, vagy amely szerint az anyagok összekeverednek és szétválnak…

A fa nem benyomás, nem képzeletem játéka, nem kedélyem valamelyik állapota – szemben velem éli világát, és dolga van velem, miként nekem is vele, csak másképpen.”

(Martin Buber: Én és Te)

 

Most azt mondhatnánk: A fa gondoskodik az oxigénről, úgyhogy lélegezhetek. Tehát szükséges a létezésemhez. A természet táplálékforrásom, nélküle nem élhetek. Ugyanakkor viszont ez az egész teremtés ismertetőjele is. Minden mindent karbantart. A természet tanulmányozása ezért jelképes nyelvének a tanulmányozását is jelenti, és ugyanígy azoknak a rendszereknek és törvényeknek a tanulmányozását is, melyek által megnyilvánul.

Így hát rendkívüli könyvnek tekintjük, amelyben a hermészi gondolatból kiindulva olvashatjuk és felfedezhetjük mondanivalóját: „Mint fent, úgy lent. Mint nagyban, úgy kicsiben.” Az ember mikrokozmoszként, kis világként a makrokozmosz, a nagy világ mása. A Napot a naprendszerünk központjának és az élet forrásának látjuk. Az emberben a szív képezi a középpontot az isteni maggal együtt. És miben van lerögzítve ez a mag?

Ez az a kérdés, amelynél egyfelől közeledik egymáshoz a vallás és a tudomány, másfelől viszont el is tér egymástól, mégpedig azon kérdést illetően, amellyel mindannyian rendszeresen szembesülünk: „Hiszel-e Istenben, vagy valami hasonlóban?”

 

Mi volt az ősrobbanás előtt?

Arie Bos háziorvos és a tudományfilozófia docense erre a kérdésre keresi a feleletet Hoe de geest de stof kreeg (Ahogy a szellem szert tesz az anyagra) című könyvében. Válaszát valószínűleg meg lehet érteni és el lehet fogadni:

Tulajdonképpen miért van valami a semmi helyett? Megválaszolhatatlan kérdés. Hadd beszéljen a modern fizika, és induljunk ki abból, hogy minden az ősrobbanással kezdődött. De az ősrobbanás a dolog természetéből fakadóan nem volt előrelátható, bármely tudománnyal keresünk is rá magyarázatot. Előtte nyilvánvalóan semmi sem létezett. Az ősrobbanásnak tehát nincs oka – nem döbbenetes? Mindig az az érzésem, hogy ezért veszítettük el tökéletesen a megbecsülését, ha egyáltalán rendelkeztünk vele valaha is. […] Azt akarja állítani, hogy mivel nincs oka, egy isten hozta létre az egészet? – Pillanat, istenről még egyáltalán nem mondtam semmit. Amit mondani akarok, az a következő: Ha az energiáknak és a kvarkoknak okuk van, akkor az ok kizárólag információnak írható le. Kezdetben volt az információ. „Kezdetben volt az Ige.” Az ige a görög logos fordítása. Számot, számítást, szót, gondolatot (mondanivalót) és szellemet (mint teremtő erőt) jelent. E szó egyik modern fordítása az információ lehetne.

Az ősrobbanás hullámokat keltett. Ahogy a fotonok, a hullámok is képesek információhordozóként működni. Az anyag tehát információként kezdődött. Az anyag egyébként még mindig információból van. Mert, mint tudjuk „elemi részecskékből” áll, amelyek valójában nem részecskék, hanem energiacsomagocskák, ami ugyanakkor hullámforma is. […]

Minden anyag (szubsztancia) mögött, melyet atomok alkotnak, bonyolult, sokrétű információ áll. A szubsztancia szó szerint ezt jelenti: „az, ami alatta, mögötte van”, az információ mögött, alatt, mondhatnánk. Minden anyag (szubsztancia) tehát információt jelenít meg, melyet a bölcsesség modern felfogásának érthetünk. Ha információt mondunk, bölcsességről, tehát tulajdonképpen szellemről beszélünk. Vagyis: nincs anyag szellem nélkül. Az ember valamikor azt képzelte, hogy a bölcsesség úgy lebeg szabadon a levegőben, mint ahogy az ősvizek felett lebeg Isten szelleme, vagy a Szent Szellem. Hogy az testileg nyilván nem látható, ma fizikailag is elfogadható. A testileg egyetlen látható azonban az alatta levő anyag, a szubsztancia. És ezt az ősinformációt, amitől az elkezdődött, nevezték Istennek.

Végső következtetésként a könyvben megállapítják, hogy a teremtési tervben az áll, hogy az embert szabadon a szeretet választja. Mert a szellem egyébként sehol sem kapcsolódik az anyaghoz úgy, mint annál a lénynél, aki elég szabad ahhoz, hogy öntekintéllyel megválassza az útját: az embernél.

Hogy ne maradjunk tudatlanságban, most kövessünk egy párbeszédet, amely mélyebb belátáshoz juttat az ember és a természet kapcsolatát illetően. A 16. század végén Giordano Bruno ezt írta A végtelenről, a világegyetemről és a világokról című művében:

Első párbeszéd. Beszélgetők: Elpino, Filoteo, Fracastorio, Burchio.

Elpino: Hogyan lehetséges, hogy a világegyetem végtelen?

Filoteo: Hogyan lehetséges, hogy a világegyetem véges?

Elpino: Úgy véled, hogy ez a végtelenség bebizonyítható?

Filoteo: Úgy véled, hogy ez a végesség bebizonyítható? […]

Burchio: Ha mégoly igaz is, én nem akarom hinni; mert a végtelent sehogy sem bírja fölfogni a fejem, sem pedig megemészteni a gyomrom; ámbár, megvallom, szeretném, ha úgy volna, ahogy Filoteo mondja, mert ha szerencsétlenségemre megesnék valaha, hogy kibukom ebből a világból, mindig csak találnék talajt valahol.

Elpino: Bizonyos, ó, Filoteo, hogy ha az érzékeket akarjuk bírákká tenni, vagy legalábbis nekik adjuk az elsőséget, mely őket azért illeti meg, mert minden megismerés velük kezdődik: talán azt találjuk majd, hogy nem könnyebb következtetni arra, amit te mondasz, mint az ellenkezőre. Ha tehát úgy tetszik neked, kezdj bele magyarázatodba.

Filoteo: Nincs érzék, amely látná a végtelent, nincs érzék, amelyből reá következtetni lehet; mert a végtelen nem lehet az érzékelés tárgya. Aki tehát az érzékek útján akarja azt megismerni, hasonlít ahhoz, aki a szemével akarja látni a szubsztanciát és a lényeget; aki pedig azért tagad egy dolgot, mert nem érzékelhető vagy látható, annak tagadnia kellene a saját szubsztanciáját és létét is. Éppen ezért csak okkal-móddal szabad az érzékek tanúságára hivatkozni; ennek csak érzéki dolgokban adunk helyet, sőt még itt sem bízunk benne addig, míg meg nem erősíti az értelemre támaszkodó ítélet. Az észre tartozik, hogy a távollevő s a hely- és időbeli távolságok által elválasztott dolgokról ítélkezzék és számot adjon. Kérdésünkre nézve pedig tökéletesen kielégít minket az érzékek tanúsága annyiban, hogy nem képes nekünk ellentmondani, s hogy azon fölül nyilvánvalóvá teszi és bevallja saját gyarlóságát és elégtelenségét, amennyiben a látóhatárral a végesség látszatát kelti, s ennek létrehozásában is nagyon állhatatlannak mutatkozik. Ha tehát tapasztalatból tudjuk, hogy az érzékek még e földteke felületére nézve is megtévesztenek, amelyen élünk, mennyivel inkább kell rájuk gyanakodnunk, ha arról a határról van szó, amelyet a csillagos égboltozaton szemünk elé varázsolnak.

Elpino: Mondd meg tehát, akkor mire szolgálnak nekünk az érzékek?

Filoteo: Csakis arra, hogy ösztönzést adjanak az értelemnek: hogy vádoljanak, és ahhoz, hogy részrehajlóan tanúskodjanak; de tanúságuk sohasem lehet teljesen meggyőző; még kevésbé ítélkezhetnek vagy ítélhetnek el. Mert bármilyen tökéletesek is, soha sincsenek valami zavarosság nélkül. Éppen azért az igazság, kis részben mint erőtlen kezdetből, az érzékekből indul ki, de nem az érzékekben van.

Elpino: Hát hol?

Filoteo: Az érzéki tárgyban, mint egy tükörben; az értelemben, mint érvelés és ítélés; az észben, mint elv vagy következtetés; a szellemben mint a tulajdonképpeni és élő formában.”

(Giordano Bruno: Két párbeszéd, fordította: Szemere Samu, Magyar Helikon, 1972.)

 

Hermész és Tát

Ebből következik, hogy az ember, aki legnagyobbrészt a természetből származik és abból él, megtapasztalhatja, hogy több a természetnél. Természetlényként csupán a természet által nem tudja ezt felismerni. De képes rá azáltal, hogy a természetet, és mindent, ami van, megtanulja az ezeket a formákat lehetővé tevő valami más kifejeződésének látni. Hermész kilencedik könyve 6-14. versében szívhez szólóan írja le Táttal folytatott egyik párbeszédében, hogy a Másik, maga az Élet, amely folyamatosan áramlik, mindig tovább megy, mindig új kifejezésformát talál, és a szemlélőnek egyre mélyebben közvetíti azt a belátást, hogy semmi sem vész el, ami valóban létezik, és hogy az ember a változásokat tévesen nevezi megsemmisülésnek és halálnak.

„Hermész: Mindazon anyagból, amit erre rendelt, az Atya kialakította a világ testét: Gömbalakkal ajándékozta meg, meghatározta a tulajdonságokat, melyeknek díszíteniük kell, és – mivel az anyag isteni volt – örök anyagsággal ajándékozta meg.

Továbbá miután az Atya a fajták tulajdonságait belesugározta a gömbbe, bezárta azt, mint valami barlangot, mivel alkotását minden tulajdonsággal akarta ékesíteni.

A világ egész testét körülvette halhatatlansággal, hogy az anyag – ha a test összetartó-erejétől megszabadul – nehogy visszatérjen az ő sajátos káoszához.

Amikor ugyanis az anyag még nem lett testté összeállítva, rendezetlen volt, fiam. Valamelyest még most is erről tanúskodik azzal, hogy képes növekedni és megfogyatkozni, amit az emberek halálnak neveznek.

Ez a rendezetlenség, ez a visszatérés a káoszhoz csak földi teremtményeknél mutatkozik. A mennyei lények teste megtartja az egyetlen rendet, amellyel őket az Atya kezdetben megajándékozta, és ez a rend felbonthatatlanul megmarad mindegyikőjük tökéletességhez való visszatérésével.

A földi testek visszatérése korábbi állapotukhoz az összetartó-erő megszűnése, eltávozása által történik, mely aztán visszatér a felbonthatatlan, vagyis halhatatlan testekhez. Így megszűnik ugyan az érzékek tudata, de a test nem semmisül meg.

A „harmadik élő lény” az ember, aki a világ ábrázolására teremtetett, és az Atya akarata szerint a többi földi állattal ellentétben értelemmel rendelkezik. Az ember nemcsak a második Istenséggel (a világéval, a természetével – a szerk.) van bensőséges kapcsolatban, hanem belső szemlélődéssel az első Isten lényéhez is közeledik. Érzékszerveivel a második Istent testinek észleli, míg belátása segítségével az első Istent testetlennek, szellemnek és a jónak ismeri fel.

Tát: Ez az élő lény tehát nem semmisül meg?

Hermész: Ujjongjál fiam, és értsd meg: mi az Isten, mi a világ, mi egy halhatatlan lény, és mi egy feloszlatásnak alárendelt lény. Lásd be, hogy az Istenből született világ Istenben van; a világból született ember a világban van; és hogy Isten, a mindenség eredete mindeneket magában foglal és megtart.”

(Az egyiptomi ős-Gnózis, 2. kötet XXXVI. fejezetéből.)

 

Várnak a lélekre

„… ez a rend felbonthatatlanul megmarad mindegyikőjük (mennyei)tökéletességhez való visszatérésével.” Állapította meg Hermész a fenti idézetben. Minden, ami a természetből való, visszatér a természethez, tehát felbomlás lesz a része. De az összekötő erő, az elpusztíthatatlan testek „lelke” visszatér, azaz visszatérhet, ha az ember „belső szemlélődéssel az első Isten lényéhez is” közeledik.

Ebben az értelemben várnak az emberiségre, vagyis arra a napra, amikor maguk az emberek fedezik fel magukat, és lassacskán felismerik a hozzájuk beszélő belső, első Isten hangját. Mi ezt a rózsaszív hangjának nevezzük, melyre tudatosan hallgathatunk, és amelyet követnünk kell. Az egész teremtés várja és reméli a tudást nélkülöző, nem tudatos lét valódi ismeretre, a Gnózisra változását.

A jézusi üzenet lényege a keresztény evangéliumokban így szól: „…az Isten országa tibennetek van.” (Lukács 17,21) Habár ezt nem lehet világosabban megfogalmazni, azonban csak néhányan hallják valóban úgy ezeket a szavakat, ahogy azt hozzájuk intézték.

A következő cikkekben olvassuk tovább, hogy a természet által és a másikkal folytatott gondolatcsere által történő tudatossá válás hogyan vezet végül ahhoz a belső párbeszédhez, amelyben maga az ember képezi a választ!

„A láthatatlant csakis a lélektudat látja, mert maga is láthatatlan.

Ha sikerül neked, ó Tát, akkor Ő láthatóvá válik szellemlelked előtt, mert az Úr szabadon, bőségesen megmutatkozik az egész mindenségben.

Képes vagy-e a lélektudatodat látni, kezeddel megfogni és Isten ábráját csodálva figyelni? Ha ugyanis a benned lévő számodra láthatatlan, hogy váljon Isten láthatóvá benned anyagi szemeid számára!

Ha látni akarod Őt, akkor figyelmedet fordítsd a Nap felé, a Hold járására és a csillagok törvényszerű menetére.

Mert kicsoda az Ő rendjeik oltalmazója? Íme minden rendet lelkiismeretesen meghatároz a szám és a hely.

A Nap, az égbolt isteneinek legnagyobbja, akinek minden mennyei isten tisztelettel helyet ad mint királyának és uralkodójának. Ez a kimondhatatlanul nagy, a földnél és tengernél is nagyobb, megengedi, hogy kisebb csillagok őfölötte mozogjanak. Tiszteletből vagy félelemből? Kitől való félelemből, fiam?

Nem rója-e pályáját minden csillag hasonló vagy egyforma úton az égbolton? Ki határozta meg mindegyiknek külön-külön a fajtáját és pályája méreteit?

Nézd a Göncölszekeret, mely a saját tengelye körül forog és forgásába az egész égboltot belevonja. Kinek az eszköze ez? Ki tűzte ki a tenger határait? Ki rakta le a föld alapjait?

Ó, Tát, a mindenség alkotója és Ura. Nélküle, aki mindezt alkotta, sem hely, sem szám, sem mérték nem lenne a kozmikus rend kifejezője. Mert minden rend egy alkotó tevékenység eredménye. Csak a rendetlen és mértéktelen bizonyítja ennek a távollétét.”

A Corpus Hermeticum nyolcadik könyve, 8-16. vers, Hermész, fiához, Táthoz: A láthatatlan Isten a legnyilvánvalóbb.

 

 

Az emberről

 

Csak mások által élhetünk

 

„Számtalan emberrel találkoztam, számos helyen jártam, ahol – mint megtudtam – az, amit keresünk, egykor egyértelműen látható volt az ember számára. De minden este visszatértem a szobámba, a színtelen, csupasz hotelszobámba. Elképzelhetik, hogy ez az üresség nyomasztott engem, szinte nyugtalanított. Mégis bizonyára ezek a benyomások voltak azok, e tér halálos üressége, amely tudatomat felrázta álmából.

 

Egyértelmű volt számomra, hogy utazásaink és keresésünk eddig nem vezettek eredményre, és nem is hozhattak más eredményt, mint annak biztos tudását, hogy az élet nem állhat „pusztán ennyiből”, ami már önmagában is értékes dolog. Mert az, ami keresünk, más, és másképpen hat, mint ahogy gondoljuk. Ez nem valahol van, hanem mindenhol, itt is W.-ben, ebben a hotelszobában.

Bizonyára sok ember van, aki „azt” keresi, úgy, mint mi. De sokan megtalálhatták már, míg mi még mindig csak a sötétben tapogatózunk. Mi nem az emberiség maradékának magányos egyedei vagyunk, nem vagyunk kivételesek sem. Az emberiség egy egész. Ez volt valójában, ami ezekben a csordultig telt vasúti fülkékben mindig tudatosult bennem.

Keresni és utazni jó. De találni – véleményem szerint – még valami több. Jelenthet talán egy csendes szobában való elmélkedést is, a csendbe való felvételt. De ezt még inkább így fejezném ki: Ez olyasvalami, aminek így vagy úgy de másokhoz van köze, mert amit keresünk, annak abszolút értéke van. Megszabadíthatna másokat a szenvedéseiktől. Megválthatná őket évszázados, kilátástalan utazásaiktól – természetesen csak akkor, ha ezt ők is akarnák. Lehetetlen feladat? Annak tudata, hogy sokan vagyunk, reménnyel tölt el engem.”

(Egy utazó levelei, Pentagram 1987, 6. szám)

 

Eddig azt vizsgáltuk, hogyan hívja az embert létének eredete a visszatérésre. Erre a legrégebbi teremtésmítoszokból ismert jelentőségteljes igét használhatjuk: „Jer hozzám”.

A „Térj vissza” arra irányul: Omnia ab Uno – omnia ad Unum (minden az Egyből keletkezik, minden az Egyhez tér vissza). Visszatérés alatt az ittlétünk tényleges alapjaihoz, a kezdetekhez való visszatérést értjük, ami az embernek születésekor adatott, amikor tiszta lelkét egy gyengéd emberi testhez kötözték, amely test önmagában egy teljes csoda. Később azonban megmutatkozik, hogy az ember földi létének nagy restségében gyorsan elakad a földi élettel járó körülmények és gondok miatt. Éppen csak hogy képes létéről gondoskodni. Egy bizonyos életkortól kezdve, életkörülményei idejének egészét felemésztik. Mégis kifejleszti az élet iskolájában tudatát, és megkapja a lehetőséget, hogy belelásson saját helyzetébe. Felismeri, mit tehet az adott körülmények között legközelebbi hozzátartozóiért, és miben szenvednek azok hiányt.

Így láthatjuk, hogy milyen módon ismeri meg az ember az őt körülvevő világot, és hogy hogyan ismeri fel magát ebben a világban. Megtanultuk megérteni, miért állt a híres delphoi-i Apolló-templom bejárata fölött: „Ember, ismerd meg önmagad!” Ezek a szavak Egyiptomból származnak, és még kiegészíthetjük őket azzal, hogy: „Akkor megismered Istent is”.

Jézus mondja: Ha megismeritek tenmagatokat, akkor titeket is felismernek, és felismeritek, hogy ti az élő Atya fiai vagytok. Ha azonban nem ismeritek meg magatokat, akkor (szellemben) szegények lesztek és (szellemi) szegénység lesz a sorsotok.1

Önmagában így az a kívánság, hogy megismerjük magunkat, alapjában véve önző tevékenység. Ez azonban csapdát rejt. Vajon az önismeret egyenlő-e annak a tudásával, hogy hogyan működöm én lelkileg és érzelmileg? Az olyan lélektani kérdések, mint: Mi történik közben velem? Hogyan érzem magamat közben? – közvetlenül a felszín alatt lapulnak. Ezek tudatalatti rétegeket érintenek, amelyek szívesen törnek a felszínre, azért, hogy a tudatunk rájuk irányuljon. Ha ebbe a játékba belemegyünk, akkor már nem az embert vizsgáljuk többé, akit önmagunkban keresünk, hanem a múlt régi oszlopait, pilléreit és árkádjait, melyek egy düledező épületet támasztottak alá. Mégis nagyon reális a tudat, amit énnek nevezünk. Néha olyan megnyerő, néha sziporkázik, aztán megsértődik, vagy féltékeny lesz, és ki tudja, még mi egyéb. Mindenesetre ezeknek nem sok köze van az igazi emberhez.

Valahogy érezzük, hogy az igaz ember-létnek más színvonalon kell lennie és más kvalitásokkal kell hatnia. Más emberekkel, és „a bennünk lévő Másikkal” kölcsönhatásban megismerhetünk ebből valamit.

 

A másik által élni

A litván filozófus, Emmanuel Lévinas (1906-1995) mondta, hogy élni csak a másik által lehet. Amikor megszületünk, akkor a velünk együtt élőkkel, családunk hozzátartozóival lépünk először kapcsolatba. Ez a kezdeti horizont, amely előtt minden kirajzolódik. A többiek részünkké válnak, amennyiben ittlétünket megszépítik és megkönnyítik. Létünk kezdettől fogva önérvényesítés, amennyiben szakadatlanul kihasználjuk, és saját hasznunkra fordítjuk a körülöttünk lévő dolgokat. Ahogyan emberekként önállóságunkat biztosítani akarjuk, nem más, mint a birtokba és a tulajdonba vétel. Ételt, italt veszünk magunkhoz, autókat használunk, filmeket nézünk, könyveket olvasunk, házakban lakunk, és egyéb nem materiális dolgokat veszünk használatba. Mindezen „másféléknek” nevezhető dolgokat felvesszük személyiségünkbe, és alakítják énünket, birtokunkká válnak. De túl sokáig nem elégít ki ez az életforma, ez a birtokbavétel, mert nem válunk képessé arra, hogy valójában megismerhessük a másikat.

A legfontosabb tulajdonság azonban, amely kivezethet bennünket az önérvényesítésből, mindemellett kifejletlen marad: a szeretet. Nagy gondolkodók hangsúlyozták, hogy nincs nagyobb öröm, mint a másikat megismerni. Az indiai védikus filozófia azt tanítja, hogy valójában nincsen különbség a Másik és az Én között: Tat tvam asi: „Ez vagy te”. A Másikat Brahmával azonosítja. És Jézus hasonló szellemben tanította: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”. Egy perzsa költő egy „tűzről beszél, amely önmagát táplálja”, és egy „kútról, melyből minél többet merítenek, annál jobban megtelik”. A Másik utáni vágyódásunk igazi szeretetünket is ösztönzi. Megszólítva lenni a Másiktól – ez az igazi megszabadulás kezdete.

Kezdetben a minket körülvevő teremtést használjuk fennmaradásunkra. Aztán a teremtés megnyit nekünk egy érzékszervet; lassanként érdeklődést mutatunk a nagyszerű természet iránt, amely körülvesz minket. Csodálkozunk, majd ebből a csodálkozásból áhítat lesz, szinte „remegő ima”, ahogy Jan van Rijckenborgh fejezte ki.

Akkor – talán első ízben – meglátjuk a másik embert is valójában. Felismerjük, hogy a Másik ember nélkül nem létezhetnék.

Ember az, aki tanul. Ember az, aki ad és elvesz, és azt mondhatja: Szükségem van rád, aki azt kéri: „Bárcsak neked is szükséged lenne rám!” Ember az, aki alázatos, ahogy Lao Ce tanácsolja:

„Az igazi ember olyan, mint a víz, felkeresi a legmélyebb helyeket, összegyűlik, és a nagy óceánba áramlik.” (Tao Te King, 66. fejezet)

Mert csak olyan életben válhatok valamivé és fedezhetem fel önmagam, amely „másokkal és másokért” van.

Mi történik, ha találkozunk egymással? Többnyire félig tudatlanul élünk egymással, sokszor egymás mellett is. Ha azonban odajön hozzánk valaki, például beszélgetni, akkor egy csapásra minden megváltozik: Akkor nemcsak a partnerünk arcát fedezzük fel, hanem ennél jóval többet. Egy világ, egy fejlődéstörténet áll előttünk. És mindez a megszokott jelenben, az időben. Egy valódi embert látunk az emberben, mert bennünk is felébredt ez az ember, ha szemeink nyitva vannak és a szellem világítja meg őket!

Az első nagy lépés a végleges megszabaduláshoz, ha nyitottságunk, szeretetünk és gondoskodásunk a Másikra vonatkozik. Ez egy új felelősség: Csak ha a Másikat szolgálom, ha magamat teljesen megnyitom az egyedülálló másik lény számára, csak akkor ismerhetem meg önmagam. Mert ez nem úgy van, hogy az ember maga nem fontos. Épp ellenkezőleg! Jézus, aki a Krisztust megvalósította, azt mondta: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!” Arról van szó, hogy ismét felismerjük a helyes összefüggéseket. Így tanít minket az egyik régi rózsakeresztes bölcsesség: „Az önfeledt szolgálat a legrövidebb és legboldogabb út Istenhez.” Ez egy nagy titok és talán nagy feladata is korunknak.

Lévinas szerint az emberi lét végső értelme, hogy legyőzzük az önérvényesítést. Az élet nem más, mint mások általi lét. Az életem akkor kap értelmet, ha „ott vagyok másoknak”, segítőkészen, tanítva őket, nyitott szemekkel az engem körülvevők egészségét, jóllétét elősegítve. Van egy Másik utáni vágyakozás, anélkül, hogy én őt személyes céljaimra használnám, mert önérvényesítésem fokát már legyőztem. „Isten birodalma tibennetek van” (Lukács 17,21) mondja az evangélium, de csak akkor találjuk meg, ha a többieket szolgáljuk.

Egy lélekember, egy valóban bensőleg megszabadult ember mindig a magasabbra emeli szemeit, a szellemre irányítja tekintetét, de szívét megnyitja embertársai számára. A következő szavak ezt világossá teszik: „Ha azok, akik vezetnek benneteket, azt mondják: Nézd, Isten birodalma a mennyben van, akkor az ég madarai megelőznek titeket. Ha azt mondják: Isten birodalma a tengerben van, akkor a halak hagynak le benneteket. De e birodalom bennetek is és rajtatok kívül is van. Ha felismeritek magatokat, akkor benneteket is felismernek.” (Tamás evangéliuma, 3. vers)

Itt a birodalmat közvetlenül az önmegismerés folyamatához kapcsolják. Ez a tulajdonképpeni (szellemi) élet. „A birodalom egy tudatállapot az itt és most-ban” – állapítja meg Jacob Slavenburg „Inleiding tot het esoterisch christendom” című könyvében. Továbbá azt írja: „Jézus tanai ébresztő hívások, hogy hallgatói tudatossá váljanak. Ez a tudatossá válás végül a ‘tudatosnak lenni’-hez, a birodalomhoz vezet. Ez az emberi lét tökéletes megvalósításának tudata. Ez azonban csak a Másikkal történő csere után lehetséges, méghozzá egy magasabb nívón, melyen az igazi összeköttetés lehetségessé válik: a lélek területén. Ez az igazi párbeszéd.”

 

Spinoza

Egy dialógus, mint párbeszéd vagy közös beszélgetés, két egyént feltételez, akik egy beszélgetésben kölcsönösen mondanak egymásnak valamit. Ez egy gondolatcsere, melyben összeköttetésben vagyunk egymással. A beszélgetés résztvevői gondolatokat és álláspontokat cserélnek egymással, kölcsönösen tükrözik egymást, és azon fáradoznak, hogy tágítsák látókörüket, tehát hogy egymástól tanuljanak valamit. Ez egy olyan lehetőség, melynek során a környezetünktől tanulhatunk valamit, amely rajtunk kívül áll.

Az előbb azt mondtuk, hogy az embertársainkkal való kapcsolattartás révén ismerjük meg önmagunkat. De hogy is van ez valójában a megismerési képességünkkel? Mit jelent „valóban megismerni”?

Spinoza írja Etikájában: „Az értelemnek a szellem gondolkodási képességének hiányában saját módszere van: Megkötözi magát saját lényében.”

Érzékszerveinkkel egy mulandó dimenzión belül érzékelünk. Mivel gondolkodásunkkal, érzéseinkkel és akaratunkkal – észleléseink szempontjából – mindig egy bizonyos belátásra, megértésre vagy álláspontra jutunk, és ezzel azonosítjuk magunkat, valamint ezen belátás, ezen vízió szerint is élünk, így egy tapasztalati tudat keletkezik. A bennünket körülvevő természet tükröt tart elénk, melyben ezt az életvíziót, amely ittlétünk tényleges alapja, megvizsgálhatjuk. Amennyiben ez a tapasztalati út erősen blokkolt, annyira, hogy már nem vagyunk képesek több életbölcsességet gyűjteni, akkor fejlődésünk stagnálni kezd. Saját lényünkbe kapaszkodunk, ahogy Spinoza mondja. A világot a saját, összegyűjtött tudatunkon át látjuk, és ezen keresztül csak magunkat ismerjük meg. Nem a Napot látjuk, hanem egy ideát, amely bennünk a Napról kialakul, tehát saját kivetítéseinket, projekcióinkat. Nem azt halljuk valójában, amit beszélgetőpartnerünk mond, hanem csak saját értelmezésünket belőle, csak amit mi felfogunk és megértünk abból. Észleléseink és párbeszédeink így nagyon korlátozottak. Gyakran tűnik úgy, mintha csak saját magunkkal beszélgetnénk.

Spinoza olyan megismerésről ír, mely szerint bármilyen dolgot megismerhetünk a lényéből fakadóan, tehát esszenciája, lényege által. A mi értelmi képességünk nem szellemi képesség. Csak ha értelmünket a szellem gondolkodási képessége irányítja, akkor észleljük a dolgok lényegét. Spinoza hozzáfűzi: „A szellemnek megvan a hatalma, hogy a dolgok minden testi benyomását és képét visszavezesse Isten elképzelésére.”2

„Minden elképzelés igaz, amennyiben Istenre vezetjük vissza őket. Mert minden elképzelés, ami Istenben létezik, összevág azzal, amit ő elképzel, és ezért mindegyik igaz.”3

„Akinek valódi elképzelése van, az tudja, hogy birtokolja azt, és nem kételkedhet többé annak igazságában”4

A dolgok lényének ismerete nem értelmezések gyűjteménye, vagy részinformációk összekaparása. Ez mulandó létezésünkön kívüli állapot, mellyel (elvben) csak egyetlen közös tulajdonságunk van: a szeretet. Ez az ismeret, ez a szeretni-tudás szakadatlanul beszél hozzánk mikrokozmikus lényünkből, az igaz emberből, amely transzcendensen körülölel és áthat minket. A „dolgok lényegi léte” belső hangként szól hozzánk, ahogy Hermész mondja a keresőnek: „Ami teremtett, az egy másik által keletkezik, amint éppen mondtam. Semmi sem létezhet tehát, ami már volt, mielőtt minden az ittlétbe érkezett, kivéve azt, ami sohasem keletkezett: a teremtő.

Minden teremtmény látható, de Ő láthatatlan. Azért teremt, hogy önmagát láthatóvá tegye! És így szünet nélkül teremt, és ezzel láthatóvá válik. Így gondolkodjunk és így csodálkozzunk, és dicsőítsük boldogan, hogy az Atyát megismertük!” (Corpus Hermeticum)5

Ezt a hermészi gondolkodást akkor ismerhetjük meg, ha szokásos gondolkodásunk, értelmi képességünk önmagába tekintve „szellemi szegénységet” lát. Ha a szellem még nem nyilvánulhat meg a lélekben, akkor az még nem él igazán. Ez a belátás az igazság kapuja.

A szeretet a kötelék. A szeretet képezi a nagy hidat a megszabadulás után vágyódó és az azt kereső ember, és az isteni birodalom világa között. Mert a valódi világban ahhoz leszünk hasonlatosak, amit látunk és ami a szívünkből sugárzik. Fülöp Evangéliuma ezt az alábbi módon írja körül: „Senki sem észlelheti az örökkévalóságot, amíg maga nem lesz örökkévaló. Az igazság nem olyan, mint a világ, ahol az ember látja a Napot, a Földet és minden egyebet anélkül, hogy az éggel a Földdel és mindennel egy lenne. A valóság birodalmában látsz valamit belőle, és te magad is valóság leszel. Látod a szellemet, és magad is azzá válsz. Látod Krisztust, és azzá válsz. Látod az Atyát, és te magad is az Atya leszel. Ezen a világon tehát minden dolgot látsz, de saját magadat nem. A másik világban viszont látod magadat. Mert amit ott látsz, azzá leszel te is.”6

Isten azt akarja, hogy megismerjük őt. Ehhez ajándékba adja nekünk a környezetünkben élő másikat, valamint a bennünk élő Másikat. A nem-lét képességét ajándékozza nekünk, amely önmagában tiszta. Ez a nem-lét egy tükörhöz hasonlítható, amelyben Isten látja magát, és mi magunkat látjuk Őbenne.

A beavatás hallgatás, és valóban azt jelenti, hogy kicseréljük magunkat a másikkal. Az emberben csend lesz, és a Másik beszél! Ha elengedjük korlátolt logikánkat, akkor Isten, a Logosz, megdicsőül az emberrel, a teremtményével folytatott párbeszédben. Ezt értjük tehát a korábban említett „tűz, amely önmagát táplálja”, és „kút, melyből minél többet merítenek, annál jobban megtelik” kifejezések alatt. Akkor az ember más létalapra helyezkedik. És amit ezután megismernek, az nem lesz többé a megismerőn kívül.

 

1 Konrad Dietzfelbinger: Apokryphe Evangelien aus Nag Hammadi, Evangelium nach Thomas, Dingfelder Kiadó, 1989, 3. Versszak

2 B. Spinoza, Etika, 14. tézis

3 U.a. 32. tézis

4 U.a. 43. tézis

5 Corpus Hermeticum, 15. könyv, 3-5 versszak

6 Konrad Dietzfelbinger, Fülöp evangéliuma, 106. oldal

 

A nem-lét az abszolút lény tükre.

Ebben tükröződik a valóság sugárzása.

És ez a visszatükröződés egy másodperc alatt valósággá lesz.

Az egység a sokféleségben manifesztálódik,

úgy, mint ahogy valaki egyet számol, sok keletkezik.

Minden szám az egyessel kezdődik, de a számok végtelenjét nem ismerjük.

Mivel a nem-lét önmagában tiszta,

tükröződik benne a „rejtett kincs”.

 

Shabistari

 

 

Monológ

 

„Ismerd fel a Világosságot, és köss vele barátságot.”

Corpus Hermeticum, Pymander

 

„Megbeszélésre megyek!”

„Megpályáztál valamit?”

„Hát nem a szó szoros értelmében, de mégis megbeszélésem van.”

„De miről van szó? Komoly, nehéz témákról? Istenről talán? Vagy egyszerű dolgokról?”

„Mindkettőről. Az emberi életről van szó, és vannak akik ezt nehéznek találják, mások számára viszont könnyű.”

„Miért akarsz erről beszélni?”

„Meg akarom tudni, hogy lehetséges-e sok ember életét megkönnyíteni, lehetővé tenni a megváltást. Elérni azt, hogy a „terhektől” megszabaduljanak.”

„Tehát megpályázod a megszabadulást?”

„Igen.”

„A magad számára? Szerintem ez meglehetősen önző dolog!”

„Igen is, meg nem is. Mert képzeld csak el, hogy az ember csak akkor lenne képes másokat a „terheiktől” megszabadítani, ha először önmagát már kellőképpen felszabadította. Pontosan úgy, mint amikor a jobb környezet elérése érdekében a munkát önmagunknál kell elkezdenünk. Akkor mégiscsak ez az egyetlen megoldás?”

„Hát szerintem ez arcátlanság. Ki vagy te, hogy eldöntheted, hogy saját magadat megszabadíthatod, és hogy mások az élet terhei alatt görnyednek, és őket is meg kell szabadítani?”

„Ez mégiscsak így van egy kicsit. Tulajdonképpen én nem is vagyok képes arra, hogy megszabadítsam magam, hanem egy mesteri, az első pillantásra meglehetősen különleges erőnek kell ezt bennem végrehajtania. Még nem tudom pontosan hogyan, de éppen ezért akarok erről beszélgetni.”

„Oké, ez lehet, hogy így van. De mire alapozod ezt a feltevésedet?”

„Miféle feltevést?”

„Hogy egy benned lévő mesternek, akit még csak nem is láthatsz, kell a művet bevégeznie.”

„Kelet és nyugat bölcsességeire, „egyetemes” ismeretekre, mint amelyek például a nyugati keresztény hagyományból ismeretesek, amikor azt mondják: „Az én igám gyengéd és az én terhem könnyű!” Számomra ez azt jelenti, hogy a belső mester megkönnyíti ennek az életnek a terheit, még ha keresztútnak nevezik is ezt a folyamatot.”

„Tehát tekintélyekbe vetett hitre támaszkodsz, hiszen ezt nem saját magad tapasztaltad meg. Különben sem válaszoltad még meg azt a kérdésemet, hogy miért kell mindenképpen az összes többi embernek megszabadulnia, és különösen, hogy ki által, általad?”

„Megéri a fáradságot, hogy a mélyére hatoljunk mindannak, amit mondasz, és ezt nagyon szívesen meg is tenném veled, leginkább a „beszélgetésem” után. Megállapodunk?”

„Igen, én is azt hiszem, hogy ez megéri a fáradságot, mert – őszintén szólva – ez a téma engem is foglalkoztat. Nem csak érdekesnek, hanem ugyanakkor szükségszerűnek is találom, hogy az emberek a világban megtanulják, hogy felhagyjanak mindazzal, ami az életet nehézzé teszi.”

„Sikeres pályázati beszélgetést kívánok.”

„Köszönöm.”

 

A párbeszéd olyan emberek számára lényeges, akik hisznek beszélgető-partnerük értelmében és egyenértékűségében, akik hisznek abban, hogy a lelkek, amik vagyunk és amikké leszünk, találkozhatnak egymással egy mentális szintű, egymás megértéséhez vezető gondolatcsere folyamán, amely az emberlét különleges helyzetének új és jobb felismeréséhez vezet.

Ez a felismerés egy sor egyre magasztosabb belátásból keletkezhet, melyek élő kapcsolatban állnak egymással, és tudatunk számára megjelentetik magukat. Olyan különleges dolog, ha párbeszéd szövődik, amikor egyenértékűség és értelem alapján gondolatcsere bontakozik ki?

Igen, ez valóban különleges, mert az ilyen egyenértékűségnek és értelemnek természettől fogva nincs helye a világ színpadán. Hatalom, intézmények, érdekeltségek, nyereség, hírnév és küzdelem, ezek a világi viszonyok gondoskodnak arról, hogy „nyílt párbeszéd” kialakulása ritkaságszámba megy. Ami pedig nyílt párbeszédnek indul, gyakran félresiklik, és pillanatokon belül összeszólalkozássá, az egyéni jogokért vívott verbális harccá alakul, vagy olyan vitává fajul, melyet az egyik félnek meg kell nyernie. A holland humorista (André van Duijn) ezt a fajta szóváltást egy alkalommal így definiálta: „Amilyen közel csak lehet, egymás mellett elbeszélni”. Véleménye szerint ez jellemzi a modern verbális kommunikációt. Tehát valóban kuriózumnak számít, ha emberek nyílt és egyenértékűségen alapuló gondolatcserét folytatnak egymással. Ami különleges, az az emberiesség és az értelem. Miért folytat valaki egy olyan nyílt beszélgetést, ahol nem nyereségre törekszik, és nem a saját érdekeit akarja megvalósítani? A szellemi növekedés érdekében?

Tudjuk, hogy a hermészi szempontból értelmezett emberiesség, ahogyan azt e Pentagram kiadás középpontjába állítottunk, szinte csodának számít.

„Hatalmas csoda az ember” – olvashatjuk az egyiptomi Ős-gnózis bölcsességében. Már maga a testünk is lenyűgöző, mert magában rejti annak a lehetőségét, hogy az elnyert belátásokat tettekre váltsuk át.

 

Az örök egy titok

Azonban az, hogy az ember egy ilyen csoda, a gnosztikus-hermészi szövegkörnyezetben mindenekelőtt az ember régebbi fogalmára vonatkozik – arra, amit szanszkrit szóval élve „manasz”-nak nevezünk, ami „gondolkodót” jelent, de az „Isten fia” kifejezéssel is lefordíthatjuk.

A görög kultúrában „az ember” erősen összekapcsolódik az autonóm gondolkodással. Erről már írtunk Szókratésszal és Platónnal kapcsolatban. Egy nyílt párbeszéd folyamán mindenekelőtt józan emberek gondolatcseréjéről van szó. A „hermetikus” kifejezés pedig ebben az összefüggésben nem „zárt rendszert” jelent, hanem egy örök, halhatatlan elemet jelöl, mely – még ha szunnyadó állapotban is – de jelen van az emberben. És ez az elem, amely rövidebb vagy hosszabb ideig tartó lelkesültségtől fellobban, a józan gondolatok táplálékát ajándékozza nekünk.

„Gondolataim legmélyén egy isten vagyok”. Ez a gyakran idézett kijelentés a 19. században élt holland író, Willem Kloos tollából származik. A felvilágosodás korának filozófusai, Descartes és Spinoza pedig egy valóban emberi létből, kizárólag a gondolkodási képesség és az értelem alapján indulnak ki. Erre utal Descartes jól ismert „Gondolkodom, tehát vagyok” megállapítása is. Képesek-e arra, hogy az Önökben lévő Örökre és Halhatatlanra vonatkozó érzéseiket, vagy biztos feltevésüket másoknak átadják? Beszélgetéseik folyamán szavakba tudják-e önteni az ezzel kapcsolatos gondolataikat? Valóban ez a kérdés, mert a tudat ettől nagyon individuálisnak tűnik. Önmagunk kifejezése külön művészet: a beszéd- és szóképek végtelenül szubjektívek. Jelentésük – különösen korunkban – gyorsan változik, vagy elavul és teljesen eltűnik. A világ számos szellemi példaképe, mint például Lao-Ce és Buddha, olyan emberek voltak, akik kevés szóval fejezték ki magukat, és sokat hallgattak. A bölcs soha nem beszél feleslegesen. A gnosztikus filozófiák híveit is, és azokat, akik a keresztény-hermészi Gnózisból élnek, a szűkszavúság jellemzi. A hagyomány szerint az emberben az isteni és örök titokban van jelen. Ez mind a mai napig érvényes. Erről a titokról beszélni nagyon kényes dolog, mert szinte minden kiejtett szó csökkenti a téma erejét, legalábbis ha olyan emberek jelenlétében hangzanak el, akik világi hatalomra, sikerre, gazdagságra és magas pozícióra törekednek.

A régi rózsakeresztesek köreiben ezért volt ismeretes a „sub rosa” kifejezés: aminek titokban kell maradnia, annak a „rózsa alatt” kell maradnia. Ezen kívül a „ne dobjatok rózsákat a szamarak elé” szólás is tőlük származik.

 

A függőleges párbeszéd

Egy hasonló kijelentés a huszadik század filozófiájából is ismeretes: „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell” (Wittgenstein). A hallgatagság mind keleten mind pedig nyugaton, a régi időktől kezdve egészen napjainkig, hatalmas erénynek számít. Ez sohasem szentségtelenít meg egy magasztos légkört. Ennek ismeretében roppant különlegesnek számít, hogy „szellemi” párbeszéd is létezik, és hogy mi, nyugati emberek – nyilvánvalóan a görög-egyiptomi hermészi írások hatására – nyitottá váltunk egy ilyen fajta gondolatcsere számára. Ezeknél gyakran belső, „ függőleges” párbeszédekről van szó, azaz egy megvilágosult tudatból fakadó mester-tanuló viszony párbeszédéről. Ezek a dialógusok – és ez a titoknak a része – saját bensőnkben zajlanak!

Egy ilyen beszélgetés mindig spirituális, kristálytiszta és őszinte. Olyan mondatokból áll, melyek tökéletesen megragadják a lényeget, hogy ezáltal egy értelmes eredmény jöjjön létre.

Az alábbi sorok egy ilyen jellegű gondolatcserét szemléltetnek:

„Mi lesz most a lelkemmel?”

„Komoly kérdés.”

„Nos, mivelhogy tudom, hogy létezik, gondoskodni fogok arról, hogy jól menjen a sora.”

„Hogyan akarod megtudni, hogy mi a helyzet a lelkeddel?”

„Talán azáltal, hogy felteszem magamnak a kérdést: Nehéznek vagy könnyűnek érzi-e magát?”

„Mit értesz pontosan ez alatt?”

„Nehéz – a lehúzottság értelmében, a folyamatos emberi vágyak és igények következtében. Könnyű – a megvilágosodás értelmében, mert olyan szintre emelkedik, ahol saját magáról és eredetéről megtapasztalhat valamit.”

„Hogyan tudod ezt megállapítani?”

„Nehéz kérdés. Attól függ, hogy milyen mértékben tudatosul bennem a lelkem jólétéért való felelősségem. Két létállapotot tudok megkülönböztetni: Az egyik, amelyben saját magamat embernek tapasztalom meg, együtt mozgok a mindennapok dolgaival, azokban élek, örömmel tölt el, hogy élek; és e mellett létezik egy másfajta élettapasztalat.”

„Ezt meg hogy értsem?”

„Ezt a tapasztalatot könnyebben elképzelheted, ha kinyilatkoztatásnak fogod fel.”

„Az egyik állapot jobb, mint a másik?”

„Mennyire jártas vagy abban, hogy másokat csapdába csalj. Nem, mondtam már, hogy a felelősségről van szó.”

„Bizonyosan a jó lelkiismeretet érted ez alatt. Annak a kielégítő érzését, hogy jó ember vagy.”

„Na jó, mindenesetre azt, hogy embernek ismerjem fel magam.”

„Úgy érted, hogy a lélek a lelkiismereted?”

„Nem, nem a lelkiismeret, de hangként használhatja azt. A lelkiismeret például segít nekünk abban, hogy komolyan vegyük a felelősségünket, és megóv minket a feledéstől, valamint az abból fakadó vak ösztönöktől.”

„Olyan jól tudunk beszélgetni egymással. Mondd meg nekem, miből fakad ez a gyengéd gondoskodás ez iránt a – kérlek ne vedd zokon – alig érzékelhető lény iránt, melyről azt gyanítod, hogy létezik.”

„Én nem gyanítom, én ismerem. Ez valami Más, Magasabb, mint az ésszel való gondolkodás: Intuíció, egy minden értelmet felülmúló intuíció, direkt, mindent átfogó és örök. Ez az ismeret nem megfontolásokból fakad, hanem a „szív felismerése”. És ez által válik lehetségessé az isteni létok vagy lélek felismerése.”

„Azt hiszem lassan kezdelek megérteni. A ragyogás az, amire rátaláltál, és ez még a beszélgetésünket is megváltoztatta. A léleknek ez a ragyogása körülvesz téged, mert útra keltél vele. Mindaz, amit közöl veled – ha helyesen értelmezem azt, amit mondtál – egy másik képesség által tudatosul benned. A lélek ragyogását adó fény lehetővé teszi számodra, hogy részesülj egy vibráló, sugárzó, teljes valóságból.”

„Így van, és ez az, amit a felelősség alatt értek. Megfontolás által fogalmat alkothattunk a lélek minőségéről, és rá tudtunk találni az útra, melyet be kell járnia. E tudás birtokában képesek vagyunk megkülönböztetni, hogy mi az, ami a megtestesült lelket – mert tulajdonképpen azok vagyunk – megbéklyózza, és mi az, ami szabaddá teszi, mit kell elhagynunk, vagy feltétlenül megcselekednünk. Mert ha nem figyelünk, a gonoszt tartjuk jónak és fordítva. Mindig ezáltal jön létre a zűrzavar, vagy a feledés.”

Krishna a következőket mondta Arjunának az isteni létokról (a lélekről):

„A fények fényeként sötétségünk és tudatlanságunk mögött marad. Ő a felismerés, az egyedül valóságos, melyet tanulmányozhatunk vagy felismerhetünk, a szív lakója.”

 

Az emberben lévő szellemi másik

Ha áthatoltunk legbensőbb lényünk, lelkünk és a lét isteni alapjainak valódi felismeréséig, egészen bizonyosan megértjük a hermészi gondolkodás kiindulópontját. Ennél a kezdetnél az emberben lévő két alakról van szó. Hermész ezt a lényeges dolgokon való elgondolkodásnak nevezi. A kör így bezárul. A mikrokozmoszban az eredeti alak újra életre kel. Az ember pedig, aki a lélek számára mindezt lehetővé tette, tökéletesen és boldogan feloldódik ebben a szellemi másikban! Ezáltal képessé válik arra, hogy a modern társadalomban élve és hatva, az eredeti élet erejét és fényét ismeretlen módon embertársai számára kisugározza. Erre pedig hatalmas igény van!

Az eredeti, egyetemes életből származó erő és fény az egyén életében közvetlenül megtapasztalhatóvá válik és képes abban hatást kifejteni, mert a mikrokozmosz egykor, a távoli múltban ebből az univerzális életből keletkezett.

A fény rezgés, vibrálás. Beszélünk fénysebességről is, melynél gyorsabb már nem is létezik. A fényhez azonban öröm is kapcsolódik. A fény ajándékozza meg szépséggel a Földet. Szépsége általa lesz láthatóvá. Ha egy szobába lépve felkapcsoljuk a villanyt, megpillanthatjuk a szép berendezési tárgyakat. Ezért mondják, ha valaki bensőleg meglát, vagy megtapasztal valamit, hogy fény gyúlt benne. Egy erdei séta során néha megfigyelhetjük, amint a fény egészen különlegesen hatol át az ágak között, amint a harmatcseppekkel játszik a leveleken, milliószoros ragyogást árasztva táncol, és számtalan sugara a lombokon át egészen a talajig hatol. Minden lépés a színek új palettáját, a fénysugarak új, ezerféle árnyalatát teszi felismerhetővé. Mégis mennyivel élőbb az eredeti Fény, a két világ felismerése. Lényünk legmélyéből fakadó bizonyossággal tudhatjuk és elhatározhatjuk: Ezt a fényt nem engedem el többé; ez soha nem fog elhagyni engem. A véremig hatol ez a kapcsolat. Mivel tudomásunk van a két világ, a két természet létezéséről, és életben tartjuk ezt az ismeretet, tehát párbeszédben maradunk vele, kijelenthetjük: Ebben a függőleges párbeszédben a két barát egy lénnyé vált.

A mikrokozmoszból pedig soha többé nem kell eltűnniük, ellenkezőleg, ők vezetik majd őt az új életterület dicsőséges fejlődéséhez.

Aki így folytat párbeszédet, az egy egészen másfajta tudással, egy egészen új, élő ismerettel áll kapcsolatban.

Ez a Gnózis.

 

„Ismerd fel a Világosságot, és köss vele barátságot!”

(Hermész Triszmegisztosz)

 

 

Az istenek sorsának meghatározása

 

Világunk különböző kultúrköreiből számos mítoszt örököltünk, melyek magukban foglalják a korai emberiség elképzeléseit a világ keletkezéséről, a természeti erők és istenek tevékenységéről, valamint a halál utáni sorsról.

Az Eddában összegyűjtött mítoszok a világ kialakulásának misztériumait ölelik fel. Az Edda egy egyetemes igazságot közvetít az akkori hallgató képzelőerejének megfelelő képekben. Az Eddáról szóló sorozatunk harmadik része az istenek sorsának meghatározásával foglalkozik.

 

A Wala nem történeteket mesél el, hanem mítoszokat közvetít. Wala, a látnok asszony egyes eseményeket világosan megpillant a régesrégi ősmúlt sötétségében, és ezeket hirtelen ötletként az őt hallgató Thing-közösség tudatába emeli.

A Thing-közösség a család legöregebb tagjaiból áll, a fegyvert hordozó férfiakból. Valamennyien Heimdall leszármazottai. Ez a „világ felett ragyogó” lény az első teremtés világosságának felel meg: ő a világ világossága, amely közvetlenül a szellem forrásából és az isteni bőség világából származik. Amikor kürtjébe fúj, a hangok rejtett hangzásként csendülnek fel minden világkorszakban. A világosság „hangzását” hallani: ez az ember további átalakításával kapcsolatban mindig is időtlen feladat.

A Wala Odin isten nevében beszél, akit Mindenek Atyjának vagy Wal-Atyának is neveznek. Ő a lelkek alkotója, aki azt akarja, hogy a világ menetét – a legtávolabbi múlttól kezdve egészen a világ elmúlásáig – az ember belső szeme elé vezessék, hogy megpillanthassa. A felkelő hajnalpír jelezheti végül a beteljesített emberi létezés látomását.

„A látnok asszony arca” című rész első verse így hangzik: „meghallgatást kérek, szent nemzetség, Heimdall magasabb és alacsonyabb rangú fiai: azt akarod, Wal-Atya, hogy kijelentsem a régi történeteket, amelyeket az emberekről tudok.”

 

Kicsoda Odin?

Odinról azt tartják, hogy tizenkét különböző neve van. Ez azt jelenti, hogy a belőle kiáradó erő különböző teremtő nézetek bőségét tartalmazza. Feleségével, Frigg-gel sok istenséget nemzett, ide tartozik Baldur, Thor, Heimdall, Tyr és mások. Ezek az istenek áthatják a természeti síkot, és ők alakítják ki az anyagember formáját és tulajdonságait. Odinról azt kell tudni, hogy ő Bur és az óriás asszony, Bestla fia, olyan szellemi lény jelképe, aki egy bizonyos úton, különböző formákon keresztül haladva, a természetben történő megnyilvánulásra áldozta magát.

Az Egyetemes Tan értelmében feltételezhetjük, hogy az Odin név a mikrokozmoszok egy osztályát, az igazi ember eredeti szellemi „ősképeit” jelöli, akik a természeti birodalmakon keresztül vezető útjukon azon fáradoznak, hogy az anyagemberekben életre hívják a saját képmásukat. Odin tizenkét teremtő erőt birtokol a központi teremtő energiából, amely a Láthatatlanból, vagy az Egyből ered. Ezt a tizenkét erőt jelképesen tizenkét isten alakjában mutatják be, akiket Ase-knek neveznek: ők adnak kifejeződést a teljes teremtésnek. Az emberben eme teremtő erők hatásai a tizenkét pár agyideg formájában jelennek meg: ezek teszik lehetővé a belső kapcsolatot a test, a lélek és a szellem között.

Asgard-ból, az istenek kertjéből indul ki a teljes teremtés három világával. (Korunk kártyajátékaiban az Ász a legmagasabb ütőkártya, amely minden más kártya felett áll, és az egészet egységként fogja össze.)

A tizenkét őselvet újra megtaláljuk ama tizenkét folyó képében, amelyek a Niflheimben (Nebelheim = a köd országa) lévő kútból fakadnak. Megtaláljuk őket asztrológiai állatövünkben is, amelyet tulajdonképpen Tyrkreis-nek – isteni körnek – hívnak.

Odin az emberi lélek ősforrása és teremtője – mindenekelőtt pedig azon bátor és merész harcosok atyja, akik nem ágyban halnak meg, hanem a földi-világi létezés harcterén áldozzák fel az életüket.

Itt mindig a belső harcról van szó, azon erők legyőzéséről, melyek a hőst egy alacsonyabb síkhoz kötik. Odin a harcban becsülettel elesett harcosok lelkét Walhallába viszi. Ezek a harcosok a lelki átváltozás folyamataiban „haltak meg”, eddigi lényüket letették.

 

Az emberi beszéd kialakulása

Az Odin névben ott rejlik az Odem/Atem (=lélegzet), az Adam szó, a belelehelt lélek. Az ó-irodalmi német (ó-felnémet) nyelvben Odint Wuodan-nak, Wotannak nevezték. Ő a hatalmas előre-sürgető, a viharban ható erő, ő az, aki a lélegzésnél megtölti a tüdőt. Ő az erdőkön átviharzó szél, ő az, aki a természeti jelenségeket „beszédre” fakasztja.

Az Edda arról is beszél, hogy Odin „Hanga (=függő) istenként” kilenc éjszakán keresztül függött a széljárta fán, és így ki tudta hallgatni a természet hangjait. Ebből alakította ki Odin az emberek képdús nyelvét. Vajon nem rejt-e minden nyelv olyan titkokat, melyekben a szellem és a természet összefűződik egymással? A szellem a természet segítségével tanulja megismerni önmagát, a természet pedig ezáltal – felfoghatatlan nagyságú időszakokon keresztül – átalakul és átszellemiesül. Itt az idő nem játszik szerepet – „Mimir”, a természet emlékezete minden felvesz magába. Odin lélegzete ott hangzik minden nyelvben.

A kifejezés, mely szerint Odin „kilenc éjjel függött a szélfújta fán”, a szellemi lény anyagba történő alászállására, vagy lezuhanására utalt. Ahhoz, hogy az embereknek a felmenetel egy bizonyos időpontban lehetővé váljon, egy sokkal magasabb szellemi lény önkéntesen vállalt keresztrefeszítésére van szükség, hogy ez a lény az embereknek saját élete példájával bemutathassa az átszellemülés, a transzfiguráció útját. Krisztus küldetése a germán misztériumokban csak homályos elképzelés volt.

A látnok asszony szavait hallgatva, az emberek önmagukban élték át az istenek sorsát. Megjelentek az ősemlékezés bizonyos nézetei. Odint dinamikussá tévő, és megvilágosító erőként, a szellem magasabb szférájával való összeköttetésként élték meg magukban.

A germánok számára Odin a mindenütt jelenlévő sors-meghatározó volt, aki ugyanakkor saját magát is alávetette ennek a sorsnak. Számukra Odin személyesítette meg azt a mindenható hatalmat, amely az emberben az isteni akaratot, az isteni bölcsességet és hatékonyságot képviselte.

A látnok asszony mindig megmutatta azt is, hogy miként hal meg Odin az emberben. Mai nyelvhasználatunkkal azt mondhatnánk: ez úgy történik, hogy Odin a tudattalanba siklik le. Ez a folyamat az egyéniesedéssel volt összekapcsolva: az emberi „én” kibontakozásának mértéke szerint, az ember belül magában már nem az istenek őbenne kifejtett működésére tekintett, hanem egyre inkább saját magára. Ezentúl már nem egy szellemi lény leképeződésének látta magát, hanem egyre inkább önálló lénynek.

Így a látnok asszony a jövőre vonatkozó látomásában olyan sötét események előjeleit pillantja meg, melyek vészt jeleznek, és az istenek fenyegető, elkerülhetetlen sorsát vetítik előre.

A mítoszok szellemi-lelki őstapasztalatokból keletkeztek, amelyeket mitikus képekbe öltöztettek, és – kezdetben csak szóban, később már írásban is – továbbadtak az utókornak. Ezek a képek olyan igazságot közvetítenek, amelyet csakis intuitív módon, lelki-szellemi értelemben lehet megérteni, és soha nem fogható fel racionálisan vagy történelmi alapon. A korunkban eluralkodó racionális gondolkodás hajlamossá tesz arra, hogy az ilyen jellegű intuíciót kétségbe vonjuk. A józan gondolkodás nehézségekbe ütközik, amikor a képekbe öltöztetett igazsággal találkozik, hiszen nem talál ismerős fogódzókat, s úgy tűnik, hogy minden tény titokba burkolózik, mintha üzenetet közvetítene. Csak az az ember tudja megfejteni a titkot, aki megtalálja a hozzá illő kulcsot. Mivel mi, emberek, mindannyian hordozunk egy ilyen kulcsot a szívünkben, elvileg mi mindannyian képesek vagyunk arra, hogy minden titkos üzenetet tudatosan fogadjuk saját lényünkben.

 

 

Egy jó beszélgetés

 

Korunkban, amelyben a kommunikáció afféle varázsszónak számít, a beszélgetés már minden, csak nem természetes. Mintha általában hiányozna az érdeklődés a valódi eszmecsere iránt, hiszen egyre inkább e-maileken, SMS-eken, illetve az iwiw-en és Facebookon át érintkezünk. A tömegtájékoztatási eszközök uralják az életünket, és információk áradatával öntenek el bennünket. Társalgásainkban egyre több a hírcsatornákból szerzett ismeret, és mind kevesebb az olyasmi, amit mi magunktól szerettünk volna elmesélni. Manapság kimondatlanul elvárják mindenkitől, hogy naprakészen tájékozott legyen mindenről. Aki nem az, az nem tud hozzászólni semmihez, úgyhogy inkább hallgasson.

 

Személyes beszélgetési szokásaink formája jól tükrözi, hogyan működik a mi „globális közösségünk”. Mindenkinek egyértelmű véleménnyel kell rendelkeznie mindenről, és azt legyen képes jó érvekkel megtámogatni, no meg kellő határozottsággal védelmezni. A New York-i Columbia Egyetemen kitört diákzavargások idején néhány újságíró az intézmény bejáratához vezető lépcsőn megkérdezte Jacob Needleman filozófust, az Elveszett kereszténység szerzőjét, az egyetem docensét, hogy mi a véleménye a megmozdulásról. „Nem tudom” – felelte Needleman nyugodtan. Mivel a riportereket a semmitmondó válasz nem elégítette ki és tovább firtatták a véleményét, ő megismételte a szavait, mert tényleg nem tudta, mit kellene a forrongásról gondolnia. Amikor pedig a további nyomásgyakorlás ellenére sem foglalt állást, a tudósítók teljesen elképedve bámultak rá: „Ez azt jelenti, hogy nincs véleménye?!” Needleman úgy érezte, ez rosszabb lenne, mintha súlyos bűncselekményt követett volna el.

Információközpontú világunk azzal fenyeget, hogy pártoskodásra, állásfoglalásra kényszerít minket: úgy érezzük, egyszerűen muszáj az egyik álláspontot helyeselni, a másikat pedig elutasítani. Hogy világos legyen, mi mellett teszi le a garast, az ember gyakran szélsőséges elvekhez nyúl vissza. A véleményalkotáskor minden kétség és tétovaság mellőzendő. Határozott álláspontot és meggyőző érveket várnak el. Kézenfekvő, hogy az ilyen beszélgetés előbb-utóbb vitává, szóváltássá, végül pedig civakodássá fajul. Az ember elvész a másik túlkiabálásában kimerülő, szószaporító vetélkedésben.

Fennáll annak a veszélye, hogy az veszi át az igazság helyét, amit nagyobb makacssággal, hosszabb ideig ismételgetnek. Az ókori Görögországban a szofisták által alkalmazott beszélgetős vitamódszer során ugyanez történt, akár fizetség ellenében is: az lett a győztes, aki az utolsó szót kimondhatta.

De kire tudnánk jobban támaszkodni fáradozásunkban, hogy meghatározzuk, mit is értünk a „jó kis beszélgetés” alatt, mint a görög filozófusra, Szókratészre? Ő a „szókratészi párbeszéd” atyja, amivel kivívta a szofisták ellenszenvét. Ő aztán nem csevegett habkönnyű semmiségekről. Senkire nem akarta ráerőszakolni a saját meggyőződését, inkább beszélgetőpartnerét vezette rá, hogy elképzelései gyenge lábakon állnak.

Egyre újabb és mélyrehatóbb kérdésekkel vezette el az illetőt a felismerésig, hogy véleménye badarság – így leplezte le az ostoba, önhitt fecsegést. Szókratész persze azt sem állította, hogy ő bármit tudna: saját magáról is világossá tette, hogy semmit sem tud („Tudom, hogy nem tudok semmit.”) Ezért volt bölcsebb, mint a többiek.

Célszerűként utal a szókratészi technikára Karen Armstrong, az ismert valláskutató is legújabb sikerkönyvében (Az Isten-ügyirat). Bevallása szerint ez a módszer tanította meg arra, hogy nemcsak meddő próbálkozás a nagy létkérdéseket perpatvarral megoldani, de a viszálykodás lehetetlenné is teszi a valódi szellemi ébredést és megvilágosodást.

Egy jó beszélgetés azzal jár, hogy összemérjük a véleményünket másokéval, és rájövünk: nem sajátíthatjuk ki az igazságot. Ez nem mindig sikerül azonnal, csak akkor, ha tudatosan törekszünk rá. Akkor viszont termékeny tárgyalási alappá válik, amelyen a felek nyitottan, elfogulatlanul hallgatják egymást és elfogadják, hogy álláspontjaik eltérhetnek. Az ilyen beszélgetés kipenderít bennünket vélt biztonságunkból és megszabadít önhittségünk falaitól. A jó vita rádöbbent minket emberi képességeink viszonylagosságára. Egyetlen normális beszélgetőpartner sem fogja magát emiatt feljogosítva érezni arra, hogy abszolút és megcáfolhatatlannak vélt kijelentéseket tegyen, vagy olyan lapos közhelyeket nyilatkoztasson ki, amelyeket nem lehet kétségbe vonni.

A jó beszélgetés során nem csak egymásra válunk nyitottá, hanem a máskülönben nem hallható Harmadik misztériumára is, aki a szavak közti csendet tölti be, az egészen Másra, amelyről a beszélgetés szüneteiben sejthetünk meg valamit. Ő felülmúl mindent, és nem azonosítható semmilyen külsőleg körülhatárolt, leírható igazsággal. Ő az, ami megmarad, amikor már mindent elmondtunk. Ezért is mutatkozhat meg bennünk kizárólag a csenden keresztül – ha hallgat a száj, és mindenekelőtt a szív; amikor a beszélgetés eléri azt a pontot, ahol a szavak már nem elegendőek.

Ez nem annak a hallgatása, aki dacosan bezárkózik, mert partnere már nem akar figyelni rá, hanem a csendes várakozás a megszabadító igére, amelyet csak a Megnevezhetetlen jelenthet ki – s amely a saját bensőnkben csendül majd fel.

Ez a hallgatás, ez a csend akkor ereszkedhet belénk, amikor a tudatunkban zajló vég nélküli mérlegelés és belső párbeszéd – a folytonos fontolgatás, amelyet az ismert író, James Joyce a „tudatfolyam” szóval írt körül – egyszer véget ér.

Nemcsak másokkal szoktunk ugyanis vitázni: igen gyakori, hogy a patália végeztével a képzeletünkben – vitapartnerünk vonásaival – alkotunk egy fantomot, és azzal folytatjuk a zsörtölődést. Mint egy ellenséget, mindenképpen meg akarjuk győzni arról, hogy igenis nekünk van igazunk. Hányszor fárasztottuk már ki magunkat az érvek végtelen sorának kigondolásával, amelyekkel valakivel vitába akartunk szállni, vagy amelyeket tulajdonképpen be kellett volna vetnünk, amikor ismét csak megnémultan álltunk ott!

Milyen következményekkel jár, ha folyton csak bírálunk, és mindent jobban akarunk tudni a másiknál? A vallástörténetben számos példát találhatunk arra, amikor az emberek ehhez hasonló házsártos, izgága „párbeszédet” folytattak Istenükkel, majd váltakozó sikerrel harcot vívtak saját elmeszüleményükkel. Ez a démoni teremtés gyakran kényszerítette őket ellentmondást nem tűrően alázatos hódolatra és néma engedelmességre, s végül istentagadókként hagyta őket oda.

Az efféle ateizmusnak azonban tisztító hatása is lehet. A tudatlanságot érő sokk az élet kimondhatatlan misztériumához való belső odaadásig vezethet, mint az a Bibliában Jóbról olvasható. Ezután a belső csend már a tudatos hallgatás táptalaja lehet, amelyben az ember meghallhatja az isteni igét.

Ebből ered a sóvárgó vágyakozás az egyetlen igazán szóló ige megismerésére, amely a „Beszélj, és én egész leszek.” Ekkor ez már nem pusztán tájékoztató vagy leíró beszéd, hanem transzformáló, átalakító nyelv, az ige, amely mélyrehatóan, alapvetően változtat meg bennünket. Amikor minden vita elnémult bennünk, akkor hangozhat fel bennünk az egyetlen isteni ige, és újíthat meg minket teljesen, az ő mintájára.

A gnosztikus-keresztény hagyományban teremtő Logoszról beszélnek, az Igéről, amely kezdetben Istennél volt, és maga Isten volt az egyetlen igazság, amely nem nevezhető néven, hanem csak mint hatás tapasztalható meg.

Ez az ige szól a cselekvésből, az életvitelből, és bírja rá az összes többi szót az elcsendesülésre. Aztán már „Ő” szól bennünk és általunk, mi magunk pedig csak csendben hallgatjuk és átéljük.

Lehet-e valami magasztosabb és beteljesültebb, mint az, amikor a Másik isteni beszéde viszi a szót bennünk, és ez az ige az emberekkel folytatott beszélgetéseinkkel is egybecseng? Akkor már nem meggyőzni vagy rábeszélni akarjuk a másikat, ellentmondást nem tűrve. Hanem meghívjuk egymást, nem szavakra hagyatkozva, hanem hogy felfedezzük a transzcendens igazságot, amely a szavakon túl van. A kommunikáció akkor már nem különbségeink csereberéje többé, hanem a szó igazi értelmében vett eggyéválás.

 

 

A szó mélysége Giordano Brunonál

 

Giordano Bruno az egyik legjelentősebb, de ugyanakkor a legnehezebben érthető alakja a kései 16. századnak. Ebben szerepe volt mozgalmas életének, terjedelmes, nem egykönnyen megközelíthető munkásságának, éles vitáinak, valamint élete kegyetlen végének. A vélemény, miszerint sarlatán volt, önjelölt mágus, még mindig zavarossá teszi a róla alkotott képet.

 

Filippo Bruno 1548-ban a dél-olaszországi Nápoly melletti Nola városában született. Származására gyakran hivatkozik. Műveiben gyakran szerepelnek családtagok, drámai életszerűséget, személyes tónust kölcsönözve nekik. Filippo 15 évesen Nápolyban belép a Dominikánus-rendbe, és ekkor veszi fel kolostorbeli nevét, a Giordanot. Nagyon hamar fellázad a kolostorbeli élet ellen, és azzal vádolják, hogy rossz hatást gyakorol társaira.

Később egy őt is fenyegető eretnekségi per elől Rómába, majd tovább, észak-Itáliába szökik. Végül egy kevéssé katolikus helyen, Genfben köt ki, ahol a kálvinistákhoz csatlakozik, azonban hamarosan konfliktusba kerül feljebbvalóival, mégpedig a későbbiekben többször ismétlődő forma alapján: Megtámadott egy vezető teológust, akit vitákban vagy írásaival rendkívül felingerelt, ezért távozásra, vagy bocsánatkérésre kényszerítették. Ez hozzájárult ahhoz, hogy Európa több városában is élt és tevékenykedett.

Egy velencei patrícius, Giovanni Mocenigo 1592-ben meghívja őt Velencébe, majd pár hónappal később befeketíti az Inkvizíciónál. Hosszadalmas pernek vetik alá előbb Velencében majd Rómában. Kezdetben megbánást tanúsít, de elképzeléseit mégsem akarja visszavonni. Végül máglyára ítélték, amely a szokásos büntetés volt az eretnekeknek számára.

 

Három párbeszéd egyben

Bruno művei többnyire párbeszédes stílusban íródtak, részben latinul, részben pedig olaszul. Bár az egyetemeken a latin volt a hivatalos nyelv, a francia és az angol Udvarban az olaszt a kultúra nyelveként használták. Ezért nem meglepő, hogy a Dialógusok egy sorozata 1584-85-ben Londonban jelent meg, ahol Bruno ez időben bejáratos volt az Udvarhoz.

A „Lo spaccio della bestia trionfante” (a győzedelmes bestia kiűzetése) című művében két síkon három párbeszéd játszódik. Ketten beszélgetnek egymással, Saulino és Sofia, a bölcsesség. Kicsit később megjelenik Mercurius. Sofia elmondja Saulinonak, ami az Istenek világában történik: Jupiter megváltozott, mert uralkodásának „világéve”, harminchatezer év, nemsokára letelik, és a főisten fél, hogy megfosztják trónjától.

Összehívja az Istenek gyűlését, és egy reformot terjeszt elő: Minden egyes, az eget benépesítő csillagképet, amely az istenek régebbi, sokszorosan buja hőstetteiről tanúskodik, kritikai vizsgálatot követően el kell távolítani az égről. Helyükre az erényeket teszik, akik megmutatják az utat az etikai és vallási megújuláshoz, a másodlagossá és mellékessé vált rossz szokásokat pedig elűzik. A dialógusra a 16. század közelgő vége adja a közvetlen alkalmat. Ezt hozza összefüggésbe egy megújított reformációval. A hosszú, allegorikus párbeszédet a teológusokról és filozófusokról szóló heves, szatirikus szidalmak élénkítik.

Jupiter a Fenevad miatt dühöng, amely „gonoszabb, mint a lernai hidra”, és „többszörös eretnekséggel halálos mérget terjeszt” (Luther), ezért a Földre akarja küldeni Herkulest, hogy legyőzze őt, mondja Momus, aki égi kritikusként – mint Bruno alteregója – a radikális megoldást foglalja szóba:

„Ennyi elég, hogy a vaskalaposok e szektájának véget vessünk, akik, anélkül, hogy az isteni és természeti törvények értelmében jót tennének, magukat tartják Isten előtt kedveseknek, és ilyennek is akarnak látszani. Azt mondják, hogy jót tenni jó, rosszat tenni rossz; de azt nem, hogy az ember nem a jó által, amit tesz, illetve rossz által, amit nem tesz, válik Istenhez méltóvá és neki tetszővé, hanem azáltal, hogy saját katekizmusának, vallási tételeinek megfelelően remél és hisz.”

 

Jupiter ítélete

A második dialógusban Bruno Sofiával mondatja ki: „Jupiter kihirdette az ítéletet, és elrendelte, hogy vizsgálják ki, vajon igaz-e, hogy ők (a skolasztikusok) a népeket a törvényhozók és a törvények megvetésére, vagy legalábbis a törvényhozókkal és a törvényekkel szembeni közömbösségre buzdítják, miközben azt hozzák a tudomásukra, hogy ezek a tréfa kedvéért lehetetlen dolgokat tálalnak fel nekik. […] Mialatt pedig azt mondják, hogy törvényeket és vallásokat akarnak megreformálni, mindent, ami ezzel kapcsolatban felmerül, tönkretesznek. […] És végezetül, bár a „Béke” szóval köszönnek ott, ahova bemennek, a meghasonlás kését viszik magukkal, elveszik az apától a fiát, a felebaráttól a felebarátját, a polgártól a hazáját és más aljas, a természeti és minden más törvénynek ellentmondó meghasonlást okoznak. Vagy bár olyan valaki szolgájának nevezik magukat, aki halottakat hoz vissza az életbe és betegeket gyógyít, ők azok – gonoszabban bárki másnál, akit a föld táplál – akik az egészségeseket nyomorítják meg és az élőket teszik holttá, de nem is annyira tűzzel és karddal, hanem a romlott nyelvükkel.

Miféle béke és egyetértés látszatát keltik ők a sajnálatra méltó népek előtt? […] A világ fennmaradó részében nem található annyi széthúzás és disszonancia, mint náluk. Mert tízezer ilyen pedáns, vaskalapos közül nincs egy sem, aki ne tartaná készenlétben a saját katekizmusát. Amennyiben ezt még nem publikálták, úgy éppen azon vannak, hogy publikálják, és semmi más beállítottságot nem találnak jónak, csak a sajátjukat, ez által pedig mindenki másnál valami megjegyeznivalót találnak, amelyet kritizálhatnak és kétségbe vonhatnak.”

Virtu (erény, kiválóság) – a hasznosság, az erő és az erény fontossága

A katolikus egyházat sem hagyja ki: Mercurius úgy definiálja a nápolyi inkvizíciót, mint a „legnagyobb birtoklási vágyat, amely álcázva, a vallás ürügyén tartja fenn magát”. Ugyanilyen kevéssé pártfogolja Bruno – és ez különbözteti meg őt Rousseau későbbi, 18. századi „forradalmi teóriáitól” – az Aranykorba való visszatérést. Ellenkezőleg, a harmadik dialógus kezdetén megállapítja, hogy a bűntelenség, ahogy az Aranykorban megjelent, még nem jelenti azt, hogy az ember birtokolja a virtu-t (erőt és erényt). Az istenek éppen azért adtak kezeket az embereknek, hogy használják, és ez által különböztessék meg magukat az állatoktól. Közvetetten itt tehát újból a szabad akarat elsődlegességét követeli, Luther „szolgálatra való elkötelezettségével” szemben.

Bruno tanulmánya az ókori egyiptomiakkal folytatódik, az ő bölcsességükkel, melyhez az a felismerés tartozik, hogy Isten a természetben van, sőt, „a természet nem más, mint a dolgokban lévő Isten”. A természetet tisztelve az ókori egyiptomiak az istenséget imádták. „Ahogy az istenség bizonyos értelemben lejön, amennyiben a természetben megnyilvánul, úgy emelkedik fel az ember a természeten át az istenséghez, kúszik át a természet dolgaiban visszatükröződő életen, és emelkedik fel az e fölött létező Élethez.”

 

A századforduló 1600 körül

A hősi szenvedélyekről című művében Bruno leírja a lépcső elvét, amelyen keresztül az ember a „természetmágia” segítségével Istenhez ér. Ezzel szemben az emberek „olyan isteneket imádnak, melyek épp csak annyira szellemiek, mint az állatok”, mert imádatuk végül a halandóknál köt ki, méltóságukat vesztett, szégyenletes, őrült, fanatikus, becstelen, szerencsétlen, gonosz szellemek által megszállt embereknél, akiknek sem agyuk, sem beszédben való jártasságuk, sem virtu-juk nincsen. Akik életükben semmit nem tudnak felmutatni, és lehetetlen, hogy haláluk után bárkiért bármit is tegyenek”. Ez egy kendőzetlen támadás a szenteknek az ellenreformációban megnyilvánuló tisztelete ellen. Azt mutatja, hogy Bruno a közeledő századfordulót az egész keresztény-mózesi hagyomány befejezésének látja. Ennek a végnek erkölcsi megújulást kellene magával hoznia, mégpedig az ókor, főleg a rómaiak erényeihez való visszatéréssel, akiket Bruno különösen nagyra értékel:

„[…] A nagylelkűség, igazságosság és kegyesség tetszik az isteneknek. Erről az alapról emelték fel a római népet a többiek fölé, mert más népeknél jobban sikerült nekik az, hogy dicsőséges tetteik által hasonlatossá váljanak az istenekhez. […] És amilyenek a törvényeik és a vallásuk voltak, olyanok voltak szokásaik és tetteik, és ugyanannyi megbecsülésben és szerencsében volt részük.”

Egy új etikai lendületre való ösztönzés Bruno legutópisztikusabb oldalához tartozik. Ugyanakkor az olyan utópisztikus konstrukciók, mint Thomas Morus ideális városa, vagy az ezen a területen szerzett tapasztalatokról szóló híresztelések meglehetősen hidegen hagyták.

 

A fehér fekete

A harmadik párbeszéd utolsó részében az Orion és a Kentaur csillagképről szóló vitát a kereszténység álcázott támadására használja Bruno. Orionról az mondja Momus: „Hagyjátok, istenek, hogy egy javaslatot tegyek. […] Hagyjuk, hogy ő, aki már annyiféle csodát tett, és mint Neptun, képes a tenger hullámain járni, anélkül, hogy elsüllyedne, sőt anélkül, hogy benedvesítené a lábát – következésképpen sok szép trükköt fog tudni bemutatni – az emberek közé menjen. Hadd mesélje el nekik, amit akar, hadd hitesse el velük, hogy a fehér fekete, hogy az emberi intellektus, ahol a legjobbat látni véli, ott vak, és amit az értelem kiválónak, jónak és remeknek tart, valójában alantas, rossz és romlott…”

A Lo spaccio párbeszédét, mint Bruno összes dialógusát, polemikus írásnak kell tekintenünk, mely szerzője fejlődésében csak egy pillanatfelvétel. Ezért ne lepjen meg bennünket, hogy Bruno később Lutheránus központokban bukkan fel, Wittenbergben és Helmstedtben, a német vallásmegújítókat pedig Oratio Valedictoria (1588) című művében, a Wittenbergi egyetemi búcsúbeszédében nagyra értékeli.

A Lo Spaccio dialógusban az eretnekség szörnye, melynek Herkulest kell legyőznie, maga válik Herkulessé, amely győzedelmeskedik a tiarával koronázott Cerberuson. Ez az ellentmondás, vagy irányváltoztatás ugyanakkor nem jelenti azt, hogy Bruno minden, a dialógusokban alkalmazott gondolatképet visszavont. Gondolatai teljesen következetes rendszert alkotnak.

Még néhány lényeges pont: a Hősi szenvedélyekről című mű az istenség iránti emberi szeretetet tárgyalja. Ez homlokegyenest szemben áll – teljesen az égi és földi éroszról szóló plátói tradíciót követve – a vulgáris szerelemmel. Mert az istenivel való egység a földi életben nem (teljesen) valósítható meg, ezért a hősi szerelem tragikuma állandó gyötrelme a filozófusoknak. Az istenség azonban felvezeti őt a megismerés folyamatának lépcsőjén. Ez a mű kulcsszövegnek tekinthető, melyben Bruno sorsa, és az inkvizícióval szembeni helytállása előre látható.

 

A heliocentrikus világkép védelmezése

Nagyon tanulságos Brunonak a Világegyetemről alkotott nézete. Már a Hamvazószerdai vacsorában (1584) védelmezi Kopernikuszt, mint „…aki magasan Ptolemaiosz, Hipparchusz, Eudoxusz és mások fölött áll… Ezt a felsőbbrendűséget a szokásos és közönséges filozófia néhány hamis axiómájától (hogy ne vakságot mondjunk) való megszabadulásával éri el. Azonban nem nagyon távolodik el tőle. Mert ő, aki inkább matematikus, mint fizikus volt, nem tudott olyan mélyre ásni, hogy kitépje a hamis és haszontalan elvek összes gyökerét, ez által minden nehézséget feloldva, önmagát és másokat annyi felesleges vizsgálattól megszabadítva, figyelmét konkrét és biztos dolgokra irányítva. Ennek ellenére ennek a német embernek a nagyságát nem lehet eléggé díjazni, aki olyan keveset vett át a bolond tömegtől, és kiállt a szembenálló meggyőződés árama ellen.”

Kopernikusz védelmezését tovább dolgozza ki a De l’infinito, universo e mondi dialógusában. Tizenhárom évvel később Galilei maga ír erről egy nem publikációra szánt írásában. Fél évszázaddal később megjelent Galileitől a Dialógus a két világrendszerről (1632).

Bruno felülmúlja Kopernikuszt. A világegyetemet – mint századokkal előtte a Lucretius nevű római természetfilozófus – végtelen nagynak látja, és állítja, hogy sok olyan világ létezik, mint a miénk. A világegyetemet nem tekinti üres térnek. Az univerzumon belül, melynek nincs centruma, és egyértelmű mozgásiránya sem, mégis minden mozog, a „Napok” és a „Földek” is. Nehézség és könnyűség relatív fogalmak számára.

Bruno ebben a modern tudomány előfutáraként jelenik meg. Nehéz megítélni, hogy befolyása milyen messzire ér. Az sem világos, mennyire ismerhette egy olyan gondolkodó, mint Galilei, Bruno írásait. Ugyanezt mondhatjuk el Spinozáról is. Mégsem kizárt, hogy ez a holland filozófus is olvasta Bruno írásait.

 

 

 

2011/2

 

 

A gondolkodás gyakorlati nevelése

Jan van Rijckenborgh

 

Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri, az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának alapítói leírták a lélek megszabadulásához vezető utat. Ezen út ábrázolásánál többek között az Egyetemes Tan eredeti szövegeit vették alapul, melyeket a Szellemi Iskola tanulói és az érdeklődők számára magyarázatokkal láttak el, és életük példájával illusztráltak.

Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája abból indul ki, hogy ha az ember szívében határtalan vágyakozás él az iránt, hogy részesüljön az élő lelkek világának tiszta és ragyogó tudati terében, annak magától értetődően etikus és morális értékek kialakulása lesz a következménye. Az alábbi cikkben Jan van Rijckenborgh az ehhez a folyamathoz nélkülözhetetlen intellektuális önneveléshez ad segítő és gyakorlati tanácsokat.

 

Az emberi agy, az agysejtek összessége, számos csodálatos képességgel, többek között emlékezettel rendelkezik. Valamennyi agysejt képes meghatározott benyomásokat – mégpedig egyidejűleg többet és különféle fajtájút is – felvenni és megtartani. Ez különösen érvényes az emlékezet központjára. A benyomásokra való fogékonyság mértéke és minősége teljesen az adott ember személyes jellegétől és irányulásától függ.

Amikor az emberek egy csoportja közösen egy templomszolgálaton vesz részt, biztos, hogy nem egyformán figyelnek és koncentrálnak, és így a szolgálat benyomásait sem azonos módon veszik fel magukba. Irányulásuk tehát a szolgálat végére nem teljesen egyforma.

Ez ugyan kívánatos lenne, azonban az ember jelenlegi létállapotában még nem lehetséges. A benyomásokra való fogékonyság, mint már említettük, a személyes jellegtől és az irányulástól függ, melyeket viszont az ember mágneses rendszere, a lipika állapota határoz meg. A lipika fogalmán az aurikus lény hetedik körében lévő mágneses pontok hálózatát értjük, mely a természetes születéskor kel életre. Ez a mágneses háló, melyben valamennyi karmikus befolyás megtalálható, az agyba vetül, és alakítja, valamint egy meghatározott állapotban tartja az agysejteket. Ez a vetítés azonban nemcsak befelé történik, hanem kifelé is, az asztrál-szférába.

Az asztrál-szféra különféle nézetei és erői valamint az ember személyisége között benső hasonlóság és erős kötődés áll fenn. A mágneses rendszer egyrészt az asztrál-szférával, másrészt az aggyal áll kapcsolatban. A főszentélyben ettől kezdve egy tűz ég, mentalitásunk lángja, a közönséges értelmi gondolkodás. Ez a láng a hét agyüregben található hét gyújtópontból fejlődik ki. Ezért az emberi személyiség felnőtt állapotban olyan mentalitással rendelkezik, amely tökéletes összhangban áll az agysejtek jellegével, a lipika mágneses rendszerével és világunk asztrál-szférájával.

Természetben született személyiségünk tehát tökéletes egyensúlyban van a közönséges természet asztrál-szférájával. Ez a terület és különösen annak egyes hatásai (erők vagy eonok) ellenőrzik az emberi gondolkodást. Amikor a test alvásának idején az ember személyisége kettéhasad, az asztráltest és a gondolkodási képesség az asztrális területeken tartózkodik.

Az agysejtek ilyenkor általában olyan erőkkel és befolyásokkal töltődnek fel, melyek megfelelnek az egyén természeti állapotának. Ez mindenekelőtt azért teljesen természeti folyamat, mert a nap folyamán valamennyi agysejt az emlékezetben erősen koncentrált egyéni hajlamokkal töltődik fel. A főszentélyben a mentalitáson kívül az akarat képessége is megtalálható.

Az akarat központjában is létezik egy olyan asztrális sugárzásokból álló erős összpontosulás, mely szintén tűzként ragyog. A fejben így két tűz ég, a gondolkodás és az akarat lángjai, és mindkettő eredete az asztrál-területen, a szidérikus sugárzások területén található.

Az emberben általában először a gondolat jön létre, mielőtt fellépne az akarat és a vágyakozás. A gondolat hatást gyakorol az agysejtekre, és az ez által létrejött megindultság befolyásolja azt a szervet, amelyben az akarat található. Az akarat vagy a vágyakozás ekkor cselekvésre vagy nem-cselekvésre késztet bennünket. Tehát mindig a gondolkodás az, amely az akaratot vagy a vágyakozást cselekvésre ösztönzi. Az Egyetemes Tan ezért figyelmeztet nagyon komolyan minden jelöltet, aki az ösvényen jár, hogy: „Öt percnyi helytelen gondolkodás öt év munkáját semmisítheti meg.”

 

Vaktában gondolkodni

Ezt a mondatot könnyű megjegyezni, és egyértelműbben meg se lehetne fogalmazni: Aki tanuló akar lenni, ügyelnie kell a gondolataira. A helytelen gondolatokat meg lehet semmisíteni, mielőtt a vágyakozás fellobbanhatna. Gyakran tapasztalhatjuk amint a vágyakozás és az akarat tüze lángra kap bennünk, és olyan tettekre ösztönöz minket, melyeket később erősen megbánunk. Borzasztónak találjuk, hogy ilyesmi megtörténhet velünk, de – a gondolat megelőzi a vágyakozást! Ezért először a helytelen gondolkodás tüzét kell eloltanunk, mielőtt kiirthatnánk a vágyakozást. Mielőtt a felfelé törekvő ember rendszerében lényeges változások jöhetnének létre, a gondolkodását kell megváltoztatnia. Az átlagember a legcsekélyebb mértékben sem képes ellenőrizni a gondolatait. Vaktában gondolkodik.

Ki „ez”, aki így gondolkodik? „Ez” az én-lény, melynek székhelye a lép-máj-rendszerben található. Ez az én-lény kizárólag találomra gondolkodik. Gondolataink tökéletes összhangban vannak természetes irányultságunkkal. Meghatározzák akaratunkat, vágyakozásunkat és cselekedeteinket, röviden egész vérállapotunkat és azzal együtt lényünk egész állapotát. Az asztrál befolyások gondolkodásunk segítségével irányítják egész személyiségünket, és azt egy adott létállapotban tartják. Aki nem képes ellenőrizni gondolatait, aki mentalitását nem tudja tökéletesen megváltoztatni, az nem vélheti úgy, hogy a Szellemi Iskola tanulója.

Amikor például egyik templomunkban ülünk, teljesen különböző és gyakran a legkülönösebb gondolatok foglalkoztatnak bennünket. Ha létezne egy olyan készülék, amely képes lenne ezeket rögzíteni és újra lejátszani, hallhatnánk, hogy mi mindenre gondoltunk azóta, hogy a templomba léptünk – általában, és különösen tanulótársainkról. E gondolatvillámok következtében mozgásba lendülnek agyunk kerekei – anélkül, hogy mi ezt a legcsekélyebb mértékben is ellenőriznénk.

Ezért mondtuk: Aki nem képes gondolatait ellenőrizni, aki mentalitását nem tudja tökéletesen megváltoztatni, az nem gondolhatja komolyan, hogy valóban a Szellemi Iskola tanulója.

Amikor tehát együtt vagyunk a templomban, teljesen különböző és tökéletesen a természetállapotunkból magyarázható gondolatainkkal, a következő történik: Habár látszólag békésen ülünk egymás mellett, valójában az asztrál sugárzások egy roppant kaotikus forgószelét keltjük, hiszen mentalitásunk ugyebár a természetes asztrál területről származik.

És e heves asztrális vihar kellős közepén kell teljesítenünk feladatunkat. Látják, milyen végzetesek polgári kulturális szokásaink? Az ember valójában egyáltalán nem művelt, hanem végtelenül műveletlen. Lényegében még mindig a bunkójával hadonászó őskori emberre hasonlít. Habár divatosan öltözködik, a különböző helyzeteknek megfelelően viselkedik, és így a legjobb szándéktól eltöltve színészkedik, de alapjába véve semmi mentális becsületesség és tisztaság nincs benne.

Mindez hatalmas anyagot szolgáltat az elgondolkodásra. Azonban itt csak néhány, a témánkkal egybevágó nézetet szeretnénk érinteni. A kérdés, amely foglalkoztat minket, a következő: Miként tudnánk rendszerünket a lehető legrövidebb idő alatt, a dialektikus természet asztrál-szférájától levédeni, és bekerülni az új asztrál-terület hatósugarába?

 

Gnózis – egy életkérdés

E sorokat olvasva, ellenőrizheti a belőlük fakadó saját reakcióit. Ezek a szavak csupán elméleti fejtegetést jelentenek az Ön számára, amely tulajdonképpen hidegen hagyja, vagy mély érdeklődés támad Önben a téma iránt? Nagy hévvel feltámad-e Önben az a belső vágyakozás, hogy az új életterülettel való kapcsolat hamarosan valósággá váljon? Az is lehet, hogy Önök érdekesnek találják, hogy egy másik területen való tartózkodás minőségéről és következményeiről ismereteket szerezzenek, azonban ebben az esetben fejtegetésünket csak egy társadalmi tanulmánynak tekintenék, s ennek megfelelően közelítenék meg, amivel bebizonyítják, hogy létállapotukban valójában még nem történt semmi változás.

Az asztrál-szféra, az aurikus lény mágneses pontjainak hálózata, az agy, a mentalitás, az akarat, a vágyakozás, a vér, a test és az élet egy egészet alkotnak. Ezek képezik azon egymásba fonódó folyamatok területét, mely egy szervezet fogaskerék-rendszeréhez hasonlóan fejti ki hatását. Ezért nagyon sok mindennek kell történnie ahhoz, hogy behatolhassunk ebbe a rendszerbe, és természetének irányát megfordíthassuk.

Ha az új asztrál-területbe való behatolás e folyamata komolyan érdekli Önöket, és bensőségesen vágyakoznak arra, hogy ebben a magasztos, isteni asztrál-életben részt vehessenek, akkor nagyon reményteli az állapotuk. Miért? Ha Önökből ilyen gondolatok áradnak a Gnózis és az üdvösségük felé, ha vágyakoznak arra, hogy az új asztrál-területből részesüljenek, és ha ehhez ugyanakkor egy – még ha kezdetben csak gyenge – akarati tevékenység is kapcsolódik, akkor az egészen bizonyosan nem a normális természetállapotból magyarázható. Akkor ezek félreérthetetlenül nem-dialektikus befolyásokra utalnak. Ez pedig csodálatos!

Az ember egész lényét és tevékenységeit az asztrál-szféra befolyásolja. Az ember, a mentális élettől kezdve, e természet fogságában van. Akkor azonban hogyan lehetséges, hogy vágyakozása és gondolatai mégis a Gnózisra irányulnak? Érzik-e, hogy ez a kérdés létfontosságú?

 

A tudatnak szív-tudattá kell válnia

A Gnózis iránti valódi, élő érdeklődés nem magyarázható a közönséges természetből, hiszen a normális természetállapot e földi természet irányítása alatt áll. Akkor azonban hogyan jut az ember más, nem-dialektikus gondolatok és érzések birtokába? Ezek csakis kívülről juthatnak el hozzá úgy, hogy rendszerébe behatolva egy másik irányba ösztönözték mentalitását.

Ha a fent ábrázolt állapotot sajátunknak ismerjük fel, máris azzal foglalkozunk, hogy tudatunkat a lép-máj-rendszerből a szívbe vonjuk fel. És kizárólag egy ilyen tudat képes arra, hogy gnosztikus befolyásokat vegyen fel a rendszerébe. A szív ekkor megnyílik e sugarak számára, melyek a vérrel elkeveredve a kis vérkörrel eljutnak a főszentélybe, és figyelemre méltó módon befolyásolják mentalitásunkat.

Ettől kezdve olyan gondolatok foglalkoztatnak bennünket, melyek a normális élet vízszintes vonalával már nem egyeznek meg. Így hatol be a Gnózis az ember rendszerébe, és új képességeket kölcsönöz neki. Kezdetben ez talán csak egy felvillanó gondolat, melyet az akarat lendülete kísér, a vágy egy impulzusa, mely arra irányul, hogy a Gnózis üdvét megragadhassuk.

Ha a Gnózis ily módon belénk hatol, és ezáltal olyan gondolatok kelnek életre bennünk, melyek sem a karmából, sem az asztrál-szférából, még kevésbé a természetes vérből nem magyarázhatók, hanem Istentől erednek, akkor közvetlenül meghallhatjuk a lélek hangját, misztikus kifejezéssel élve: Isten szavát. Akkor az új asztrál-területtel, az egyetemes gnosztikus lánccal kapcsolódtunk össze.

Most saját magunk megállapíthatjuk, hogy birtokolunk-e ebből valamit. Ha igen, örüljön együtt velünk. Akkor a kezében tartja az ösvény kulcsát, mert az a saját rendszerében van. Mert az új képességgel például elcsitíthatja természetes énje régi gondolatait, és egy egészen más irányt adhat gondolatainak, azokat mintegy az ösvény követelményeire hangolhatja.

Amennyiben ez nem sikerül Önnek, akkor értelemszerűen felfoghatja ugyan amit mondunk, talán pontosan vissza is tudja adni azt, de mi haszna van belőle? Önben akkor semmi sem változik. Az új képességet önmagában – még ha csak csekély mértékű is – közvetlenül arra kell felhasználnia, hogy megtámadja mentalitását és új irányt adjon gondolatainak.

Ha képes erre, akkor egyidejűleg képes lesz ellenőrizni az akaratát és a vágyakozását is, mert a gondolat megelőzi az akaratot. Ettől kezdve ellenőrzése alá vonhatja cselekedeteit is, hogy azok megfeleljenek az életében uralkodó csodálatos, új befolyások követelményeinek. Önszentelésünket, az ösvényen való haladásunkat gondolkodási életünknél kell elkezdenünk. Aki erre még nem képes, annak várnia kell, míg a tudat a lép-máj-rendszerből felhúzódhat a szívbe. Ha azonban birtokában vagyunk ugyan ennek az új képességnek, de mégsem használjuk azt, akkor teljesen tönkretesszük tanulóságunk folyamatát.

 

Intellektuális nevelésünk

Ezért vésse jól az eszébe a nagyok figyelmeztetését: Öt percnyi helytelen gondolkodás, öt percnyi kritikát, irigységet, gyűlöletet stb. tartalmazó különösen rideg gondolatok, tökéletesen megsemmisítik az ösvényen tett erőfeszítéseink eredményeit!

Ezért mindazok számára, akik be akarják járni az utat, elsődleges fontosságú, hogy gyakorlati nevelésnek vesék alá gondolkodásukat. Ezt az intellektuális nevelést a Szellemi Iskolában kell megvalósítaniuk. A gondolkodás megtisztítása, a gondolkodás tökéletes őszintesége, ez az önmegszabadítás útja.

Ismerje fel ennek a hatalmas jelentőségét: Így kell megkezdenünk önmagunk forradalmasítását. Aki megtisztítja gondolatait, az közvetlenül megszakítja a személyiség-rendszer és a lipika, azaz a dialektikus asztrál-szféra kapcsolatát. Ezek a kötődések tesznek bábokká minket, mert miattuk vagyunk kénytelenek a közönséges asztrál-szféra impulzusainak megfelelően cselekedni. Ha a belénk ereszkedő Gnózis erejében hozzáfogunk mentalitásunk megváltoztatásához, akkor megszabadítjuk magunkat ezektől a végzetes befolyásoktól.

A szív eközben egyre jobban megnyílik, és a haláltermészet napról-napra idegenebbé válik a számunkra. A gnosztikus erők hatalmas hullámokban betörnek a rendszerünkbe. Új képességünk ezáltal mintegy óráról-órára erősödik, és ezen önfeláldozás által elősegíti az asztráltest gyors transzfigurációját. Így már közvetlenül egy tökéletesen új kezdet előtt állunk.

Tegyék fel önmaguknak még egyszer a kérdést: Valóban él bennem annak a bensőséges vágya, hogy a Gnózishoz közeledjek és belépjek az új életbe? Valódi ez a vágyakozás?

Ha válaszunk egyértelműen „igen”, akkor már megtettük ezt az új kezdetet. Akkor már birtokában vagyunk az új képességnek. Most már csak arról van szó, hogy következetesen használjuk is azt. Csakis akkor beszélhetünk jogosan és sikerrel a lélek életéről az új asztrál-területen.

 

Maradjunk gyakorlatiasak

Megpróbáltunk rámutatni arra, hogy ezt a kezdetet tökéletesen a kezünkben tartjuk. Akkor lélekben megszületettként lépjünk is be ebbe az új kezdetbe, hogy sikeresen tovább beszélhessünk azokról a magasztos dolgokról, melyek az új asztrál-területen várnak ránk.

Végezetül hadd mondjunk még valamit: Ne aggodalmaskodjanak az olyan dialektikus álmaik miatt, melyekről arra következtetnek, hogy az éjszakai órákban nem részesülhettek az új asztrális életből. Emiatt ne nyugtalankodjanak. Szinte valamennyi álom az agysejtek, és különösen az emlékezet központjában lévő agysejtek éjszaka történő kisüléseinek a következménye.

Ha például valakinek élénk a fantáziája, és a nap folyamán számos banális témán elgondolkodva mentálisan elhagyja magát, akkor agysejtjei nagyon sok erővel töltődnek fel. A test éjszakai alvása folyamán az agysejtek újra kiürítik magukat, és olyan álmokat okoznak, melyeknek köze van ugyan a nap folyamán átélt dolgokhoz, de zavarosak és töredékesek.

Még egy példával szeretnénk szolgálni: Lehetséges, hogy Ön napközben nagyon elfoglalt volt, és társadalmi helyzetében rengeteg dologgal kellett foglalkoznia. Amikor aztán a fáradtságtól teljesen kimerülten aludni tér, az agysejtjei tökéletesen túltöltött állapotban vannak. Éjszaka aztán kisülnek, és mellékhatásként a legkülönfélébb álmokat okozzák. Emiatt ne nyugtalankodjanak. Ne is törődjenek ezekkel az álmokkal, még akkor se, ha azok különösen fontosnak tűnnek. Zárják be azokat saját lényük csendjébe. Akkor majd hamarosan megmutatkozik, hogy mit is tartsanak felőlük.

 

 

Irodalom:

Jan van Rijckenborgh: Pa Knots, een appell aan de jeugd. (A bunkós, felhívás a fiatalokhoz) Rozekruis Pers, Haarlem, 1983

 

 

Nyitottak legyünk vagy óvatosak?

 

Gondolatok a találkozásokról

 

Az ember célja a túlélés – az ösztönei arra sarkallják, hogy mindig résen legyen, bárkivel vagy bármivel kerül is szembe, és azonnal feltegye a kérdést: Menekülnöm kell? Vagy védekezzek? Esetleg kezdjek úgy viselkedni, hogy a másik azt higgye: én vagyok az erősebb? Netán húzódjak vissza a csigaházamba, vagy fenyegetően borzoljam a tüskéimet?

 

Ez az ösztönös folyamat rögtön beindul, bárkivel találkozunk vagy kerülünk összetűzésbe. Tulajdonképpen az egónk reagál, amely megtanulta a leckét, és egész sor túlélési stratégiát dolgozott ki a sérülések elkerülésére és az életben maradásra.

A középkorban a páncélos lovag a tisztelet és bizalom jeléül emelte föl sisakrostélyát. Innen ered a ma is használt szólás: „nyílt sisakkal szembenézni valakivel”. A szokás egyébként máig dacol a múló idővel. A múlt század első felében, amikor a férfiak még kalapot hordtak az utcán, ez a gesztus úgy nyilvánult meg, hogy találkozáskor, üdvözlés gyanánt az illető úriember könnyedén megemelte a kalapját, de legalábbis megérintette a karimáját. Afféle jelzés volt ez, a kultúra jele: az ember félretette a félelmet meg a gyanakvást, és hajadonfőtt, nyitottan állt a találkozás elébe. Így mutatta ki ismerősének tiszteletét és bizalmát.

 

LÉLEGZETELÁLLÍTÓ

A találkozás nem feltétlenül jelenti azt, hogy emberrel futunk össze. Ugyan mitől akad el hirtelen a lélegzetünk és állunk némán, földbe gyökerezett lábbal, amikor váratlanul szarvas keresztezi az utunkat az erdőben, vagy ha egy csodás tollazatú jégmadárral kerülünk hirtelen szemtől szembe? Két külön világ néz ilyenkor farkasszemet, az állatok birodalma és az emberi világ, amely vissza képes tükrözni azt, amit lát. Ez történik akkor is, ha egy különleges növény, ritka gomba vagy fenséges fa kerül a szemünk elé: megérint bennünket, meghat és igencsak megörvendeztet. A bensőnk reagál, és hirtelen felismerjük a rendkívülit a növényvilágban. De az is ilyen élmény, ha hegymászás során a csúcsról körbetekintve szemrevételezzük, mi mindent hagytunk magunk mögött, odalent. A lélegzetelállítóan szép látvány hatására eksztázisba kerülünk, mert az ilyen találkozás a természettel mély benyomást kelthet bennünk. De még az írott szöveg is megható lehet, amikor olvasunk. Ahogy valaki egyszer megfogalmazta: a szöveg megérint bennünket, és olyan érzésünk támad, hogy ez valami különleges, valamit okoz, valamit művel bennem. Márpedig ez annyit tesz, hogy az adott pillanatban a könyv lapjain találkozás jött létre köztünk és a szerző között. Természetesen ugyanez vonatkozik egy-egy festmény, zenemű, balettelőadás vagy épület által keltett hatásra is: mindegyik kiváló lehetőség a sajátos, szokatlan találkozásra.

 

A TALÁLKOZÁS MINŐSÉGE

Mindezekben az esetekben ugyanaz történik: nincs szükség arra, hogy – mint embertársainkkal szemben – elővigyázatoskodjunk, hanem fenntartás nélkül megnyithatjuk a szívünket. Egy pillanatra felemelkedünk a szépséghez, annyira, hogy meg tudja érinteni a szívünket. Erre mindenki tud példát felhozni a saját életéből. Az ilyen a pillanatok fáklyaként lobogva emlékeztetnek bennünket a teremtés magasztosságára és emberi mivoltunk lényegére. Szívünk csordultig telik alázattal, boldogsággal és hálával, amiért mindezt megtapasztalhattuk.

Mily nagyszerű lenne, ha felebarátainkkal ugyanilyen nyíltan és a elfogulatlanul tudnánk érintkezni, megtapasztalva közben a teremtés és a lélek szépségét! Ha valóban nyitottak vagyunk embertársainkra és hagyjuk, hogy megérintsék a szívünket, hogyan festenek akkor találkozásaink?

Amikor a szívünk beszél, akkor érdemes tudatában lennünk annak, hogy egónknak a találkozás vonatkozásában momentán semmit nem kell tennie. A szótárban az áll: „találkozó = tárgyalás a kölcsönös megértés érdekében”. Ez jól körülírja, mi a találkozás célja: a kölcsönös megértés, azaz hogy felfogjuk, kicsoda-micsoda a másik, miért olyan, amilyen, mit kíván és hogyan, mit akar és miért akarja azt. Csak akkor nyeri el a találkozás a végtelen, igazi önvaló értelmében vett minőséget, ha kölcsönös megértés jön létre.

Több gondolkodó vizsgálta már, vajon a szufizmus nem az iszlám ezoterikus, rejtett ága-e, hiszen az igaz hittel párhuzamosan olyan ösvényt is hirdet, amely már jóval az iszlám megjelenése előtt ismert volt. Erről az ösvényről, erről az útról mondják, hogy egyidős az emberiséggel, és hogy ez valamennyi később alakult „vallás” szíve.

A szufik mindig messze megelőzték a korukat. Már évszázadokkal ezelőtt tanították az evolúciót, az atom szerkezetét és a pszichológiai törvényeket, vagyis mindazt, amit a nyugati világ a saját felfedezésének vél. A szufik azt mondják, hogy a domináns én – a hamis személyiség – alapvetően az ember ellensége, amelyet meg kell ismernünk, hogy túlhaladhassuk. Ez alapkövetelmény, ha részesülni szeretnénk a magasabb bölcsességben. Az igazi énünk – mondják a szufik – kezdetben csak egy aprócska, fényes, drága valami, amely azonban a végtelenségig terjedhet.

A rózsakeresztesek ebben egyetemes útmutatást látnak. Ez az az értékes gyöngy, amelyről Máni tudósított bennünket, a bibliai példabeszéd szántóföldben nyugvó kincse! Számos hasonló történetben igen sok jelképes találkozás jön létre. Valamennyi találkozás, amelyekről a Parszifál-mondában olvashatunk, a hős belső aspektusaira vonatkozik, amelyeken dolgoznia kell, hogy teljes emberré váljon – fejti ki Benita Kleiberg a Parszifál a Grál nyomában című könyvében.

 

A TALÁLKOZÁS VALÓJÁBAN BELSŐ TEVÉKENYSÉG!

Minden találkozás az önmagunkon végzett belső munkánk, a valódi (ön)szabadkőművesség része, amelyet minden embernek véghez kell vinnie, míg végül elég éretté nem válik az igazi találkozásra, a találkozásra a Másikkal.

Akkor – a találkozással egyidejűleg – létrejön a felismerés, feltárul a belső tudás. A legszebb példa erre a rendkívüli találkozásra Hermész és Pimander beszélgetése, amelyet a Corpus Hermeticum első könyvének 1-8 verse ecsetel:

„Egyszer, amikor a lényeges dolgokat fontolgattam, és lelkületem felemelkedett, testi érzékelésem teljesen elszunnyadt, mint az olyan embernél, aki túl sokat evett, vagy nagy megerőltetés folytán elfáradt és mély álomba merült.

És úgy tűnt, hogy hatalmas lényt látok, határozatlan körvonalakkal, mely néven szólított és azt mondta nekem: Mit akarsz hallani és látni, s mit kívánsz lelkületedben megtanulni és felismerni?

Azt kérdeztem: Ki vagy te? Azt felelte: Pimander vagyok, a Lelkület, a magától létező lény. Tudom, mit kívánsz, és mindenütt veled vagyok.

Így szóltam: a lényeges dolgok oktatására vágyom, szeretném megérteni a mibenlétüket, szeretném megismerni Istent. Ó, mennyire szeretnék mindent megérteni!

Azt felelte: Erősen tartsd a tudatodban, amit meg akarsz tanulni, és én oktatni foglak.

E beszéd közben megváltozott a külseje, és egyetlen szempillantás alatt feltárult előttem minden. Hatalmas látomást láttam. Derűs, szívet vidámító világosság lett, s kimondhatatlan öröm fogott el ennek láttán.”

Pimander tovább oktatta Hermészt, hogy az istenek követévé válhasson. Ez a csodálatos, évezredes kép a legtisztább példája az olyan találkozásnak, amely a belső bölcsességhez vezet. Az alapvető dolgok jellegének ilyen ismeretéből fakadóan találkozhatunk aztán valóban újfajta módon felebarátainkkal, embertársainkkal.

 

A TELJES EMBER

„Amikor egy teljes ember egy másik teljes emberrel találkozik, egyszerűen nem alakulhat ki köztük vita. Különbségek persze előfordulhatnak, de a tisztelet mindenképpen jelen van, mert az egyik teljessége nem áll ellentétben a másik teljességével, egész-ségével.”

Mit értünk az alatt, hogy teljes ember? Olyan embert, aki új lelkével képes a Szellemmel való találkozásra.

Ez az a találkozás, amelyért az ember él. Úgy is mondhatnánk, hogy az ember és ember közötti találkozás a vízszintes síkon történik; a lélek és a szellem közti találka viszont függőleges érintkezés.

Az új lélek születése – azé a léleké, amely méltó, hogy a szellemmel kapcsolatba kerüljön – a szívben játszódik le. Ezért aztán az emberi szív egyben a kereszt szíve is, a függőleges és vízszintes áramlás találkozási pontja. Két életáram találkozik. Az a pillanat, amikor a beáramló folyam – a valódi életből fakadó életáram – behatol a szívbe és fénybe borítja, kezdete lehet az embertársainkkal való lényegi találkozásoknak is – a kapcsolatoknak szív és szív között. Idézzünk A tudatos szív című könyvből:

„Az ember tulajdonképpen küszöb két világ, két valóság között: egyfelől az anyagi lét, ahová az egó tartozik, másfelől pedig a szellemi lét között, amelynek kegyelemteli, óvó ölelésében igazi önvalónk elnyugodhat.

E kettő a tudatos szívben találkozik, amely integrálja, egységbe foglalja őket. Ám a felébredt és tisztán világító szív nélkül a behatárolt egó saját képzelt félelmeinek és csalóka hiedelmeinek látszatvilágában él. Tudatos szív nélkül nem lehet kapcsolat énünk és önvalónk között. A tudatos szív lényünk magja, általa vagyunk képesek eljutni a megismeréshez. Szívünk szeme jobban lát, mint az egónk által befolyásolt elménk és az egónkra támaszkodó érzelmeink. Ha ilyen szívvel rendelkezünk, akkor lehetséges az őszinte odaadás, a valódi boldogság és jólét.”

 

 

Kabir Edmund Helminski: A tudatos szív – a szufi ösvény az átalakuláshoz (The Knowing Heart: A Sufi Path of Transformation)

 

 

Létezik még egyáltalán valami, ami szent?

 

Az egyetemes geometria

 

A Pentagram ezen számában az egyetemes geometriát szeretnénk kicsit közelebbről bemutatni, melyet a régi időkben „szent geometriának” is neveztek. Ha nem vagyunk különösebben tehetségesek, akkor az iskolában a matematika és a geometria valószínűleg fejtörést okozott. Ezek gyakran absztraktak, nagyon elvontak voltak, és nehéz volt megoldani a feladatokat. Akkor hogyan is lennénk képesek megérteni egy olyan fogalmat, mint az egyetemes geometria? Beszélhetünk-e a számok isteni-szellemi titkairól? Mi ezeken az egyetemes? Mi lehet ezen szent?

 

Semmi sem szent a világunkban, állapíthatnánk meg, ha pusztán a világban zajló eseményekből ítélnénk. Valóban jogos a kérdés, hogy ez a megközelítés vajon nem csak a fantáziánkon múlik-e? És mégis… amikor egy virág a fényben tündököl a maga teljességében, amikor egy felhőképződmény a színek kavalkádjában fény és árnyék között lebeg a reggeli napsugárban a horizont felett, akkor csodálkozunk és álmélkodunk. Mi érint meg bennünket ekkor? Van ebben valami szent? Amint ennek utánagondolunk, „ez” vissza is húzódik. Elmúlik a pillanat.

Próbáljuk meg követni kicsit a magasztos pillanatot. Az egyiptomi Napistenhez, Atonhoz írt kis himnusz jut az eszünkbe:

„Szépen sugárzol, élő Aton, örökkévalóság ura!

Tündökölsz, fényes vagy és erős,

szereteted nagy és hatalmas.

Sugaraid alakítják teremtményeid szemeit…

Anya vagy és Atya, akiknek szemét is te teremtetted;

Ha felkelsz, általad látunk.”

 

„Láttunk” valamit. Szemeinkkel, de finomabb érzékszervünkkel is. Hogyan jut ez el eme nagyszerű „szerkezethez”, szemeink geometriájához, mely a látást lehetővé teszi számunkra? A régiek azt mondták: „A szemeket a fényt teremtette”. Plótinosz, a platóni filozófia nagy követője világította ezt meg.

Mai tudományunk felfedezte, hogy a halaknak fény besugárzása nélkül, nem fejlődik ki a szemük. Van-e már a fényben valami, ami a szemek geometriájaként fejeződik ki? Másként szólva: vajon a fény közvetít-e egy ideát, hogy az az anyagban megnyilvánulhasson? Évmilliók óta sugárzik Földünkre a Nap fénye. És ő „válaszol”. Legszebben a növényvilág virágai tükrözik vissza a fényt. Gyakran mondták már, hogy ezek napszerűek. A fény érzékelése a virágokon keresztül hasonló a szem érzékeléséhez.

 

Lux és lumen

Platón Timaios című párbeszédében azt írja, hogy Isten a világot demiurgoszai segítségével teremtette, mégpedig úgy, hogy a számok, az arányok és a geometria legyenek az alapjai. Abból indul ki, hogy a szám, az arány és a geometria a szellemiből áramlik bele világunkba. A Bibliában a Teremtés könyvében Isten így szól a Teremtés első napján: „Legyen világosság – és ím lőn világosság”. A korai templomatyák ebben az első világosságban egy szellemi valóságot láttak, amit lux-nak neveztek, és ez számukra a „tér lelke” volt. A általunk ismert világosságot a szellemi világosság emanációjának, kisugárzásának tekintették; lumen-nek nevezték. Sokat fáradoztak azon, hogy a világosság e két fajtáját megkülönböztessék egymástól. Az egyik a teremtő gondolatait tartalmazza, a másik testszerű megnyilvánulássá változtatja azokat (fény nélkül semmi sem növekszik).

A 13. században keletkezett ezen az alapon egy olyan szemléletmód, amely összekötötte a természettudományos gondolkodás legelső csíráit a vallásos szemlélettel. Az angol Franziskaner Robert Grosseteste, aki a középkor egyik legjelentősebb oxfordi tudósa volt, a világosságot „a testiség első formájának” tekintette, amelyből minden keletkezik. Egyetlen pontból kiindulva végtelenül és egyenletesen minden irányban megsokszorozódik, és egy gömböt képez. Sűrűsödéssel a differenciálódás fázisába jut, amely ahhoz vezet, amit a Teremtés könyve „Ég és Föld szétválásának” nevez. Ekkor anyag keletkezik. Az egész anyagi teremtés nem más, mint besűrűsödött világosság. A világosság létrehozza a teret, míg végül elhasználódása után, az általa teremtett világmindenség peremén elenyészik. Kristályos formában, tehát a teremtmények anyagában megmutatja nekünk eredeti szellemi tartalmát.

Grosseteste is két fajtáját különböztette meg a világosságnak: Az egyik fizikai létünk fényévé és anyaggá válik. A másik ezzel szemben a megismerés világossága lesz, ami Isten tisztán szellemi, mennyei teremtményeiben testesül meg.

(Vesd össze: Zajonc, Lichtfänger (Fényfogók). A világosság és a tudat teljes története, Stuttgart, 2008, 76, 131. o.).

 

A szelleminek a földi tükröződése

Cusanus (Nikolaus von Kues, 1401 – 1464) azt állította, hogy szakadék tátong a földi és a szellemi világ között. Ehhez a matematika nyelvét használta. Istent a végtelenség fogalmával tette egyenlővé. Az ember ebben egy halandó teremtmény.

Egy véges szám többszöröse mindig véges lesz. Így Isten, mint a végtelen, sosem lesz elérhető a véges, halandó lény számára. Ezzel Nikolaus von Kues az isteni fénybirodalom és a mi világunk közötti szakadékra utalt.

A korai gnosztikusok már ezer évvel korábban hasonló nézetet fejtettek ki. Mert a szakadék ellenére mégis sugárzik valami a szellemiből a földibe, különben teljesen elvesztünk volna. Valamennyi abból, ami fent van, közli magát a bensőnkkel.

Az, amit korábban „fent”-nek tekintettek, változott az évszázadok folyamán. Hátat fordítottak az éginek, és a föld és titkainak a kutatása felé fordultak. A fény ideális világa helyébe, amelyből a látszatvilág is levezethető, a matematika „ideális” világa lépett. A matematika – akár a geometria – elszakadt az isteni világosságtól. A vallásos nézet helyét az ésszerű gondolkodás rideg elvontsága foglalta el. Keresték, hogyan puhatolhatnák ki a matematika segítségével a világosság lényegét. A „szellemi” áthelyeződött az emberi fejbe. A materializmus kezdett egyre inkább elterjedni. A gnosztikusok szemszögéből elérkezett a „felejtés” ideje. Ezt igen találóan adja vissza a szabadkőműves-irodalom egyik szövege: „A szakember bölcsessége, az anyag ereje és az építészet szépsége meghátrált a rendetlenség, a zavarodottság és a bűn elől.

Hogy dicsőségét mindenki számára kifejezze, a világmindenség legfelsőbb ura elhatározta, hogy földi alkotását cserbenhagyja, és fenséges, mindenre kiterjedő geometriájával szellemi erődítményt épít, mely emberi hatalmak számára az évszázadok folyamán érinthetetlen marad.”

 

A mítosz

Ezzel a 18. században eluralkodó tendenciával helyezkedtek szembe a romantika nagy gondolkodói. Újra kapcsolatot kerestek a „mítosszal”. Természetmegfigyelésük arra irányult, hogy az isteni-szellemi a fizikai szinten láthatóvá válhasson. A Faustban olvashatjuk: „Minden múlandó dolog csupán hasonlat”. Ennek a hasonlatnak a világosság halhatatlan világára kell emlékeztetnie bennünket, amely folyamatosan vonz minket. Novalis (Georg Friedrich von Hardenberg, 1772-1801) arra utalt, hogy a bölcsek a szigorú valóság és a költészet, a mítosz szétválása előtt a természetet mint lélekkel átitatottat tapasztalták meg. Átélték az istenek létezését, és olvastak még a világban jelenlévő isteni befolyásokból: „Minden, amit a beavatottak láttak, Isten nyomát viseli”. Mitikus meséjében a „Fabel és Erósz”-ban Fabel a mítosz megtestesítője. Fabel az ember újjászületett, legbelsőbb lénye, a léleklény, „egy örök nőnemű gyermek”. A régi mítoszokban a Szfinx az emberi lét lényege iránt érdeklődik. „Mi az örök titok?” – kérdezi a Szfinx Fabelt.

„A szeretet” – hangzik a válasz. „Az hol található?” „Szófiánál!” És a bölcsesség e szeretete az, ami a mai embert, a nyílt lelkű embert közelebb viszi saját magjához.

Novalis kortársa, az angol művész, William Blake (1757-1827) világunkat „különleges és pompás lakóhely”-nek találta, „melynek végül mégis utat kell adnia a dicsőséges, újrateremtett világmindenségnek”. Blake úgy vélte, hogy sajátos víziói erre az új fejlődésre utalnak, melyet költeményeiben „A világmindenség vége” és „A kozmosz egysége” címmel dolgozott fel. Mindkettő megelőzte korát. És Blake meg volt győződve arról, hogy műve hozzájárult ahhoz, hogy másokat felemeljen a „végtelen megtapasztalásához”. Ez volt az egyik oka annak, hogy költeményeit csodálatos kalligráfiában, szépírásban, és fantasztikus és inspiráló festményekben jelenítette meg.

Az amerikai költő, Ralph Waldo Emerson (1803-1882) hasonló módon közeledett a látható világhoz. Felébredt szellemű költő volt, aki olyan bortól volt ittas, „amely nem szőlő belsejében érett”. Gondolkodása kristálytiszta volt, ahogy egy mély kútból hűvös, tiszta víz tör elő. Újra és újra felismerhetővé tette, hogy a természet minden tényezője egy szellemi valóság szimbóluma.

Ahogy a tudomány elvált a szellemi eredettől, a költők egyre inkább az anyag titkát próbálták meg kideríteni. A költészet többé nem a természet csodái feletti ámulatról és a szellemi felemelkedésről szólt, hanem tiszta gondolkodásról, uralomról és haszonról. Az egyéni szellemet a tárgyakkal állították szembe, amelyeket vizsgálgattak és megpróbáltak az emberi akarat alá rendelni. Így hatolt az ember az anyag legmélyebb mélységeibe… mígnem egy határba ütközött.

Hans-Peter Dürr kvantumfizikus és filozófus írja: ha az anyagot egyre kisebb darabokra szedjük, végül nem marad vissza semmi, ami az anyagra emlékeztetne minket. A végén nincsen már anyag, csak forma, alkat, szimmetria, vonzás és kapcsolat. Az anyag nem anyagból áll! … Az elsődleges a kapcsolat, a viszony, az anyag pedig másodlagos.

A matéria egyfajta jelenség, ami csak egy bizonyos, igen durva szemlélődés, vizsgálat esetén válik láthatóvá. Az anyag alvadt forma. Talán azt is mondhatnánk: „alapjában véve csak az marad belőle, ami a szellemihez hasonlít inkább – egységes, nyílt, élő lehetőség. A matéria a szellemiség salakja.” (Geist, Kosmos und Physik, Amerang 2010, 33. oldal)

 

Kondenzált formák

Így dereng fel ma ismét a fény szellemi világa a láthatáron. Az ember számára megmutatkozik egy lehetőség. Vezető természettudósok, mint Ulrich Warnke, a határtalan potenciálról vagy a lehetőségek tengeréről beszélnek. Egy kör bezárulhat. Természettudomány és misztika a saját útjukon magas nívóra emelkedhetnek. Egyrészről az elnyert higgadtságban, másrészről a szellemi felemelkedésben találkozhatnak egymással. Az egyetemes geometria olyan struktúrákat mutat nekünk, melyek egy szellemi tartalom sokszorosan visszatérő tükröződéseinek tűnhetnek fel számunkra. Új alapon, anyaggá lett világosságként, kondenzált formákként láthatjuk őket. Hová jutunk, ha a kötöttségeket feloldjuk és követjük őket visszafelé az eredetükhöz? Akkor megérezhetjük, hogy a geometriában a tökéletes arányok a szellemi szépség és harmónia lenyomatai, és bizonyos felületek és vonalak egymással való kapcsolata a tökéletes kapcsolatok és a szeretet jelképe.

Így találunk vissza a matematikai és misztikus élmények közötti összefüggéshez. Ha matematikai képletek segítségével a kozmosz törvényeinek a mélyére hatolunk, akkor – gyakran tudatlanul is – az isteni-szelleminek (amely mind bennünk legbelül, mind mindenütt a kozmoszban jelen van) a megismerésére törekszünk. Ugyanez érvényes testünk arányaira és mozgására. Testünk is, amely mindennap közli magát velünk, a világosság egy leképeződése.

Arra törekszünk, hogy a Pentagramban mélyebb bepillantást adjunk a számok és arányok mennyiségi és minőségi összefüggéseibe. Újra megtanulhatunk csodálkozni. Amiről úgy véljük, hogy jól ismerjük – az egyszerű számokat például egytől tízig – az valójában átfogó szellemi üzenet. A számunkra kijelölt, végső célját illetően szédítő, szakadékon átvezető út, melyet Nikolaus von Kues és a gnosztikusok is megmutattak nekünk, kódként benne rejlik a kis egyszeregy számaiban. Életünk mély értelmet kap, ha azt, amit már régóta tudunk, új módon értelmezzük.

 

 

Irodalom:

Zajonc, Fényfogó. A világosság és a tudat közös története., Stuttgart, 2008. 76, 131 oldal.

Szellem, kozmosz és fizika, Amerang 2010, 33. old.

 

 

A számok az élet történetének mesélői

 

A természet titkait az emberiség a kezdetektől fogva számokkal, geometriai ábrákkal és szimbólumokkal ábrázolta és értelmezte. Az ókorban élők úgy találták, hogy a számok rendezett és strukturált erőt megnyilvánító szellemi kvalitások, és általuk fejlődött ki a kozmosz, a Földünk és jöttek létre az eredeti elemek. Manapság ismét visszatért az emberek tudatába az egyetemes geometria tudománya, melynek magja azonban mégis teljesen más, mint az iskolában oktatott, a természetben előforduló formák és méretek számairól szóló geometriáé. Számos tudós és filozófus vélte és véli úgy, hogy a geometria egyetemes nyelvezete az univerzum ősnyelve. A régiek szentnek nevezték ezt a tudományt, mivel kiindulási pontjai megváltoztathatatlanul ugyanazok maradtak. Azért tanulmányozták törvényeit, hogy ráleljenek a kozmosz ősi okára, ősi mértékére.

 

Ma a számok egyfajta absztrakt, elvont dologként jelennek meg előttünk, melyektől az ember inkább távolságot tart. A matematikát sokan nem szeretik. Ebben a cikkben azonban nem is az iskolában tanított matematikáról lesz szó. A modern ember elválasztottsága és a dolgok sokaságában való szétszórtsága miatt nem már képes hozzáférni a számok eredeti értelméhez.

Ha azonban mégis sikerül megfejteni őket, akkor mély és alapos tudással kerülünk kapcsolatba. A számok mögé jutva a szellemi világ belső felépítésébe és törvényeibe nyerünk bebocsátást. A számok a szellemi hierarchiáknak, az egyén és az egész emberiség lelki fejlődési útjának tükörképei. A számok az anyagra is és a szellemi rendfolyamatokra is vonatkoznak. Ennek egy részét magyarázzuk el ebben a cikkben. A szám számol és beszámol, mesél.

A számolás és be-számolás közötti összefüggés nemcsak a német zählen (számol, számít) erzählen (elmesél, elbeszél) szavakban mutatkozik meg, hanem a holland, az angol (to tell), a francia (raconter=elmesél, compter=számol), az arab, a héber és más nyelvekben is.

A mai „számjegy” (németül Ziffer) szó, melyet a nullától a kilences számig használunk, a héber Sephira szóból ered, melynek eredeti jelentése: „fény, csillogás”. Sephira a Sephirot többesszáma, a tíz Sephirot a Kabbala ősi elveit ábrázolja. Ők az istenség úgynevezett emanációi, melyek által a világ keletkezett. E tekintetben a német Ziffer szó, mely az arab sifr és a latin cifra szóból képződött, egy fényeredetre, a számok isteni-szellemi eredetére utal.

A francia nyelvben a Chiffre szóban a mai napig benne van a titkosírás, rejtjelkulcs jelentése. Ezzel arra utalunk, hogy a szavak számokból épülnek fel. A szavak és számok összefűzése alapvető jelentőségű abból a szempontból, hogy mélyebben megértsünk sok ősi iratot, többek között az Ó- és Újtestamentumot és a Tórát. Az antik világban széles körben elterjedt „Gemátria” nevű irodalmi technikával a szavakhoz és mondatokhoz számértékek rendelhetők, hogy bizonyos elgondolásokat, közlendőket titkosítva közvetítsenek.

A számok rejtett erők, melyek az élet ősképeit nyilvánítják meg, és feltárják az élet és a tudat történelmét. Be-számolnak arról, elmesélik azokat. Ha megértjük a számokat, feltárják a lét (Da-sein=itt-lét) tapasztalatait, eredetét, fejlődését és rendeltetését. A számok szimbólumnyelvezete segít bennünket abban, hogy felismerjük és megfejtsük életutunk irányjelzőit. Így válnak a számok és a számjegyek a rejtélyek kulcsaivá.

A számok történetéről egyidejűleg saját fejlődésünk történetére ismerhetünk. A számok lénye számunkra az eredendően minőségi jellegű szellemiből mennyiségi, felhalmozó, anyagi természetűvé alakult.

A számok mennyiségi szemléletében az egyik egységhez egy második, harmadik, stb. egység tevődik, úgy, hogy az egyik a másik mellett áll, s a mellette álló számnál eggyel nagyobb, vagy éppen kisebb. A mennyiségi szemléletben az a lényeg, hogy mennyiségeket és nagyságokat határozzunk meg, hogy megállapíthassuk, kinek van kevesebb, vagy több valamiből, vagy éppen minek van nagyobb, vagy kisebb értéke. Így a lélek a felhalmozással, összehasonlítással, a nagyobbal vagy kisebbel kerül összeköttetésbe, egyfajta birtokolni vágyó életmóddal, amely a világot mennyiségek és mértékek alapján méricskéli és ítéli meg.

Eredetileg az ember nem eszerint az additív, halmozó rendszer szerint számolt, hanem egy megosztó, tagoló elv alapján, amely során az egység nem vész el, ha kettőt, hármat, stb. képezünk. Ebben a nézetben minden szám a mindent magába foglaló Egy részeként és aspektusaként jelenik meg. A kettő, három, négy, stb. számok mindössze az egység különböző ábrázolásai, melyek folyton a háttérben álló Egésszel állnak összefüggésben, s mint egész nyernek jelentést. Így marad a sokféleség az egységen belül. E minőségi jellegű szemléletmód minden lényre, minden egyénre az egész részeként tekint, és értelmet csakis ebből az Örök Eggyel való összefüggésből és összeköttetésből szerez.

 

A számok mennyiségi szemlélete, a számok minőségi szemlélete

1: – 1: /…………………/

2: — 2: /………. /………./

3: — 3: /……/……/……/

 

Az egy

A teremtés az Eggyel veszi kezdetét, belőle keletkezik a világ. Az Egy az első energia impulzus, az első sugár, mely az űrből, az őseredetből tör elő. Az Egy szimbolizálja az Atya akaratát, és megfelel az Őshangnak, az első teremtő szónak, melyből a teremtés egésze bontakozik ki és nyilvánul meg.

Kezdetben az időtlen titokzatosságból lép elő alaktalan szikraként. „Nem fehér volt ő, sem fekete, sem nem vörös, vagy zöld, s egyáltalán semmilyen színű. Csak akkor vett fel színeket, amikor teret öltött és kiterjedt, és a szikra legbelsejében forrás tört fel, melyből minden alant lévőre színek áramoltak.” – szerepel a Kabbala Zohár (Ragyogás) Könyvében (I. kötet, 63. oldaltól).

Az Egy minden szám eredője, foglalata és meghatározója. A Tao Te King, a kínai bölcsességkönyv így szól: „Az örökkévaló Taoból keletkezett az Egy. Az Egyből származott a Kettő. A Kettőből lett a Három. A Háromból pedig alakot öltött az egész mindenség.” (Tao Te King 42. fejezet)

Az Egy jelenti az Egység, a megoszthatatlanság minőségét, s egyidejűleg képviseli a belátást is. A belátás azt jelenti, hogy a világ sokszínűsége mögött felismerjük minden dolog egységét. Ebből adódik, hogy az Egy megértése, az Egyhez való visszatérés a legnehezebb és az utolsó lépés, melyet az ember meg tud tenni. Ebben találja meg létének értelmét és legfőbb célját.

Az egység szellemünk előtt kétféle módon mutatkozik meg, szellemi és anyagi tekintetben, elrejtőzve, ugyanakkor megnyilvánulva is. Az anyag a maga kiterjedésében éppúgy mérhetetlen, mint a tér. Különböző összefüggések és kombinációk révén válik láthatóvá. Hasonló érvényes a világosságra is: Ha nem lenne sötétség, nem láthatnánk a világosságot. Ha nem lenne világosság, a sötétség alaktalan lenne, és nem lenne észlelhető. A jót is csak úgy tudjuk érezni, ha egyúttal a gonosz is létezik.

Az Egy tehát magában hordozza a Kettő lehetőségét, két pólust rejt magában. Csakis a polaritás, az ellentétpárok által válik lehetővé, hogy valamit is megfejthessünk belőle.

 

A kettő

„Isten elválasztotta a világosságot a sötétségtől. A világosságot nappalnak nevezte, a sötétséget éjszakának” – írja a Genezis. A kettő a világ megnyilvánulásának kifejezése a „Minden Egy” tudatában. A forma, melyben a világ megjelenik, a polaritás és sokszínűség alakja. Az élet ellentétek (világos-sötét, meleg-hideg, hangos-halk, plusz-mínusz, északi sark-déli sark, szeretet-gyűlölet…) között ingázik, s ezek egyensúlya által tartja fenn magát. A keleti bölcsességben a Yin és Yang szimbólum jelképezi ezt. Bár egymás ellentétei, a két pólus mégis mindig az egyetlen lét két oldala. Egységük eredetükben gyökerezik.

Az Egy megosztása és polarizációja a teremtés ősimpulzusa. Az egység két pólusának szétválasztása feszültséget, mozgást, s ezáltal életet kelt, mivel elválasztottságukban a pólusok ismét egyesülésre törekednek. Az Egy újra meg akar nyilvánulni. A teremtett világ kettős megnyilvánulási formája által erő és mozgás keletkezik. Gondolatok, tárgyak és dinamizmusok haladnak két irányban: vagy egymástól távolodva, vagy az őseredetben való egyesülés irányába.

Így két őserő – egyrészt a szétválasztó és polarizáló erő, másrészt az egyesítő, s az ezt követő újrateremtő erő – fejti ki hatását az Univerzumban, s ez érvényes az egész természetre, tehát az emberi lélekre is.

A számunkra oly ismerős polaritás férfi-nő, hímnem-nőnem ellentétében megtanulhatunk különbséget tenni a lényeges és igaz, valamint a külsőséges és mulandó között. Megtanítja, hogyan múljuk felül a két-séget, két-ségbe-esést, ketté-szakadást, hogyan szabaduljunk meg tőle, s hogyan fűzhetjük a két pólust ismét a magasabb egységbe.

A Boszorkány Goethe Faust című művében ezt mondja:

„Most idesüss!

Egy tizet üt,

kettőt leüss,

majd hármat ossz:

meggazdagodsz.”

(Jékely Zoltán és Kálnoky László fordítása)

 

A „kettőt leüss – a kettő hadd menjen” mondatot szeretnénk itt hangsúlyozni.

 

A három

Az Egy és Kettő közötti feszültség, akárcsak a kettőn belül lévő férfi és női, lent és fent, jó és rossz… feszültsége a három által nyer feloldást. A három a mozgás, a dinamika, az egyensúly, a kapcsolat princípiuma, az újra megtalálás és a visszatérés számjegye. Az ellentéteken való felülemelkedés száma. Ezért a kínaiak a Taohoz hasonlatosnak tartják. A Tao az Egynek és a Háromnak felel meg, mindkét pólust felöleli, tartalmazza a Yint és a Yangot, és a maga részéről mindkettőben benne van. A keresztény terminológia szerint az Atyától és Anyától származik a Fiú, aki a világosság és a tudat feltárója.

Mindennapi életünkbe átültetve mindez azt jelenti, hogy a két pólus közötti feszültség csak akkor oldódhat fel, ha az ember nem rabja többé a dualista korlátoknak, hanem felülről nézi a dolgokat, egy új szemléletmódot tesz magáévá. E felismerési folyamat szimbóluma az egyenlő oldalú háromszög, melyben egy-egy oldallal egy-egy csúcs áll szemben, mely egy magasabb, transzcendens célra irányul. Az egyenlő oldalú háromszög az egyetlen olyan geometriai forma, amely geometriájából kiindulva nem mozdítható el, nem gördíthető. Ezzel stabilitást és erőt jelképez, melyhez hasonlóra semmilyen más sokszög nem tehet szert.

A Hárommal olyan születési folyamat veszi kezdetét, melyből egy új dimenzió, egy új szemléleti szint keletkezik. Sok vallásban a Magasságos Teremtőt háromszorosan ábrázolják: a keresztény hagyományban Atya, Fiú és Szent Szellem, az indiai tradícióban pedig Brahma, Visnu és Siva.

Az Egység paradicsomi, mégis öntudatlan ősállapotából ébredve meg kell élnünk a kettősség és illúzió világát, hogy egy új és most már tudatos, a szellemi háromsággal való egységbe tudjunk felemelkedni.

A három lépés Egy, Kettő, Három a fejlődési folyamat alapvető mintája. Úgy tükröződik a nagyban, ahogy a kicsiben, úgy a teremtés összességében, ahogy a személyesben és egyéniben a lét minden egyes szakaszában. Az egységből születve a lélek elváláson, kétségeken, kríziseken megy keresztül, hogy ismeretre és növekedésre tegyen szert, és így találjon ismét vissza az egységhez. Az egyesülést újra és újra egy újabb polarizáció követi, hogy annak új tematikája révén ismét új feladat, új tudatszint előtt találjuk magunkat.

Ez a princípium gondoskodik arról, hogy semmi se vesszen kárba, és a polaritás létezése ne megsemmisüléshez, hanem magasabb léthez vezessen, amely magában foglalja a tapasztalatot, a szeretetet és a magasabb tudatot. Az egyetlen feltétel, hogy elfogadjuk és átéljük a kihívásokat. Amilyen mértékben növekszik a tudatunk, úgy növekszik lélekelvünk is.

 

A négy

Az egytől háromig tartó ciklus az alapelvekre vonatkozik. Ezek az Egy szellemi energiájából keletkeznek, a kettesben polarizálódnak szellemé és energiává, hogy a hármasban lehetővé tegyék a tudatosodást.

A négyessel egy teljesen új ciklus veszi kezdetét, amely az ötösön át a hatoshoz vezet. Ami eleinte szellemi erővonalnak, alapmintának mutatkozott, az most konkréttá, láthatóvá válik. Megnyilvánul a formában.

A négy az első háromságból materializálódott, tehát ő a konkrétan megteremtett. Ő az anyagivá válás, az anyaggá, az anyagi földdé sűrűsödés jelképe. A hármat impulzus adó tényezőnek, férfias számnak tekintik, a négy a foganó, szülő kifejezéseként a nőiest testesíti meg.

A négy a megismerés új síkját jeleníti meg. A háromtól a négyhez vezető lépés a lélek egy mélyebb tapasztalati területre való belemerülésének felel meg. Ez az éppen elnyert meggyógyult egységből, az élet értelmének felismeréséből, a szellem tudatossá válásából a földi életbe történő belépés. Ebben azonban veszélyek rejlenek, hiszen a négy a kettő hatványa.

Ha a lélek hagyja, hogy a szellem rendje vezesse, és ennek értelmében alakítja az anyagot, akkor a formavilág a szellemi rendnek, az egynek a kifejeződéseként jön létre. Ha azonban a lélek kizárólag a kettő energiája által hagyja vezetni magát, akkor elveszíti kapcsolatát az eggyel, és a formavilágban megvalósuló kifejeződése a káosznak felel meg, minden lények és dolgok egymás ellen vívott harcának. (Dietzfelbinger, Pythagoras, 46,47. o.)

Ebben az értelemben magyarázható az evés a jó és a rossz ismeretének fájáról a paradicsomi mítoszban. A kettő energiája eluralkodik az emberen. A négyes megbízatása a következő: A földiben újra megtalálni a szellem törvényeit és életét. Ez paradox módon a földihez történő elmélyült odafordulás révén megy végbe, ami nem a természet tökéletesítését jelenti, hanem az összefüggések felismerését. Ezáltal jön létre a nagykorúság, ami a szellemi út előfeltétele, melyet senki sem járhat be mások helyett. Ennek véghezvitelét elősegítendő az embernek a Földön jeleket, követeket és jelzéseket nyújtanak át látható segítségül.

Hol találkozunk a néggyel a földi életben?

a négy égtájban, a világegyetem nagy keresztjében.

a négy évszakban és a négy szélirányban.

a tér három dimenziójában, az idő negyedik dimenziójával együtt.

ismerjük a négy elemet, a földet, a vizet, a levegőt és a tüzet.

az egyenlő oldalú négyszög, a négyzet az első olyan geometriai forma, amely bármilyen egyenlő nagyságú részre osztható. A püthagoreusoknak a négyzet ezért az igazságosság jelképe volt.

egy háromdimenziós struktúrát négyféle módon szemlélhetünk: mint pontok halmazát, mint vonalakat, mint felületeket, vagy mint kiterjedést.

A négyes számmal kezdőik a testiség. Négy felületre van szükség egy térbeli test megépítéshez.

A négyes jelképei a kocka és a derékszög is. Ha a kocka felületét kiterítjük, keresztet kapunk – amely több mint 10000 éves jelkép. A kereszt az anyagban való kötöttséget jelenti, nem csupán a kereszténységben, hanem igen régóta. Az ebből a fogságból való megszabaduláshoz szükséges, hogy az ember felismerje a rabságot, és egy következő lépésben viselje a konzekvenciákat, „magára vegye a keresztet”.

A héber nyelv negyedik betűje, a „Daleth”, ajtót jelent. Ahhoz, hogy a Földön az anyag törvényeinek megfelelően cselekedjen, az embernek be kell mennie a négyes ajtaján. A természet, tudományaival együtt, valamint minden gyakorlati tevékenység a négyes számon alapul.

A négyes, a tér és az idő metszéspontja, egyidejűleg a megváltás és az igaz emberré válás kapuját is alkotja. A négyes számban nyilvánulhat meg az isteni, ő a Föld száma, a formában kifejeződő élet valóságának a száma.

A négyes tanít meg minket arra, hogy a mindennapi élet feladatait elfogadjuk és megoldjuk. Általa tanuljuk meg felismerni, hogy mindenben, amivel csak találkozunk – tűnjön az bármily profánnak és jelentéktelennek – értelem rejlik, mely feltárandó, elfogadandó és valóra váltandó.

Míg a hármasban egy szilárdabb, önállóbb alapra lelünk az élet számára, addig a négyes az élettel történő teljes szembesülés által újra megkérdőjelezi az éppen megszerzettet. A kettessel megtapasztaljuk, hogy minden élet ellentéteken nyugszik. A hármassal tanuljuk meg, hogyan bánjunk ezzel építő módon.

A négyesben találkozunk – az egytől háromig tartó, előző ciklusra építve – a földi lét értelmét, rendeltetését és megbízatását kutató mélyebb kérdésékkel.

Hogy történik ez életünkben?

Látható világunkban számtalan tapasztalatot élünk át. Harmóniára és tökéletességre vágyunk, egyszer azonban felismerjük, hogy semmi sem tartós, és minden mulandó.

Végül egy határhoz érünk, ahol szívünk fülelni kezd, és hallhatóvá válik az örökkévalóság hívása. Az élet eredeti értelmét kereső kérdések merülnek fel, és nő ezen értelem meglelésének vágya. Erre az öt szolgáltatja majd a választ, mert ő tartalmazza a szellemmel történő tudatos újra-összekapcsolódást.

Püthagorasznál a négyes számított az eszményi számnak. Itt az – egy – kettő – három – négy – ciklusra gondolt, amelyet tetraktys-nak nevezett. A négy jelképezi a megjelenési formában zajló életet, melynek hátterében szakadatlanul hat az egység, az integrált kettősség és az alkotó háromság. Az ebben az értelemben élt élet az egyes magasabb fokához vezet, nevezetesen a tízhez!

1+2+3+4=10

.

..

(tetraktys)

Jóllehet eszményi állapotot értünk el, ha megértettük a négyest, a gyakorlati életben azonban legtöbbször igen messze vagyunk ettől. A kettősségnek a minket körülvevő világban való túlhangsúlyozásából erdő befolyások uralnak minket, és önállósulnak, mert nincsenek egyesítve az eggyel. Miért van az ember az egység és a hasadtság között? Ezt az ötös minőségéből tanuljuk meg.

 

Az öt

Püthagorasz mindenki előtt oly jól ismert tétele lényegében egy általános élettörvényt fejez ki. Szemléletes módon mutatja be, hogyan keletkezik a hármas férfiprincípiumából és a négyes női princípiumából – melyek között a derékszög által (tudatos megkülönböztetés) mint tézis és antitézis között létesül viszony – a szintézis. Ez a „gyermek-princípiumnak” tekinthető, mely átfogóként köti össze a „szülőket”. (Weinreb, Zahl, Zeichen, Wort 62. o.)

A három és négy egységű befogókból, valamint az öt egységű átfogóból álló derékszögű háromszöget „arany háromszögnek” is hívják. A három, mely a „férfi, a férfi princípium” (szellem, értelem, tetterő…) fogalmát fejezi ki, beteljesedését a hármas szám négyzetében leli meg, a legmagasságosabban, ami a hármas világában lehetséges: 32. Ez a férfi princípium beteljesedése.

A négy, mely a „nő, a női princípium” (intuíció, odaadás…) fogalmát fejezi ki, a négyes szám négyzetében talál beteljesedésre, a legmagasságosabban, ami a négyes világában lehetséges: 42. Ez a női princípium beteljesedése.

„A férfi és a nő együtt, ha egységgé teszik őket, abban az állapotban, ahol a legmagasságosabbat, a végsőt érik el mindabból, amit valaha is elérhetnek, 32+42=52- ként, vagy 9+16=25-ként illeszkednek egybe. 25 az öt négyzete, az öt beteljesedése. Ez az óhajtott gyümölcs, a gyermek. Ez a férfi és nő gyümölcse, ha mindketten egységgé váltak, mindketten önmaguk beteljesedésében. Így születik meg az új.” (Weinreb, Zahl, Zeichen,Wort, 62. o.)

Az egyiptomi Khephrén-piramis keresztmetszeti háromszöge két arany háromszögből áll, melyek három és négy hosszúságú befogói derékszögben állnak egymással. Az ötös által alkotott átfogó vezet fel a piramis csúcsához. A piramis képében és Püthagorasz tételében egyaránt megmutatkozik az út, mellyel az emberiséget megbízták. Ez az út kivezet a négyes világában való raboskodásból.

Általánosan igaz, hogy a csúcs minden négyzet alapú piramisnál ötödikként magasodik az alatta fekvő négyzet fölé. A négységből emelkedik középpontja fölé az ötödik pont, a piramis csúcsa.

A megnyilvánult anyagi világnak ellenpólusra van szüksége, egy szembenállóra, aki belőle magából jött ki, és képes felismerni, hogy a földi világ is alá van vetve egy törvényszerűségnek, egy rendnek, és szellemi-lelki törvényszerűségek szerint irányítják. Ez az ellenpólus az öt, az ember, aki derékszögben emelkedik a Földtől. Isten megismerő szervének rendeltetett. Feladata felismerhetővé válik a piramisokban.

Az ember a négyből nő ki. Ez jelképesen úgy ábrázolható, hogy egyenesen áll a földön, és vízszintesen kitárja karjait. Ekkor keresztet alkot. Az a feladata, hogy közvetítsen a konkrét, földi világ (vízszintes tengely) és az isteni Ősalap (függőleges tengely) között, és felülkerekedjen az ellentéteken. Ahogy az ember egyenesen áll ég és föld között, úgy foglalja el az ötös is a középső helyet az 1-től 9-ig terjedő számsorban.

1 2 3 4 5 6 7 8 9

belemerülés az anyagba az anyag legyőzése

föld, ég

Az öt továbbá a kettőnek – az anyagiban történő elhasadás – és a háromnak – a hasadtságnak az isteni erőben történő legyőzése – az összege.

2+3=5

A héber és az indiai kultúrában az öt az ember teremtő akarata és a benne rejlő individuális erők kifejezésének számított. Az öt oszthatatlan. Az „in-dividualitásra”, az emberben rejlő oszthatatlanra utal. Ez a kettőnek a hárommal való összekapcsolása révén tudatosodik. Ha az embert megérlelte a tapasztalat, akkor eljuthat a pusztán individuálistól a teremtő individuálishoz, az öt beteljesedéséhez.

Világossá válik e titok, ha az ötösnek megfelelő geometriai formákat, a szabályos ötszöget (pentagon), és az ötágú csillagot (pentagram) szemléljük.

A pentagramot szent jelként olyannyira tisztelték, hogy szerkesztését csak a 16. században fedték fel. Mindig is az isteni rend jelképe volt. Nem szerkeszthető meg a kör (az egység jelképe) és a kereszt (amely a kör átmérője) nélkül. Pentagram, kör és kereszt együtt jelképezik az utat, melyre a kereső ember hivatott. A négy világából kivezető út úgy válik lehetővé számára, hogy egész lényét odaadja az egy világának. A lélek ennek során pentagrammá alakul.

Ha az ötszöget, a pentagont szemléljük, akkor a végtelennel fennálló kapcsolatot ismerhetjük fel, ha a következőképpen járunk el:

Az egyik sarkából, például a legfelsőből kiindulva ötszögek és ötágú csillagok sora szerkeszthető oly módon, hogy valamennyien egymásba ágyazódva, egyre kisebbé válnak és az őket összekapcsoló kiválasztott sarok felé tartanak. Ám fordítva szemlélve megint csak úgy tűnik, mintha ebből a sarokból ötszögek és ötágú csillagok egyre növekvő száma tágulna kifelé a végtelenbe. Így válik a kiválasztott sarok a mikrokozmosz jelképévé, melyben a makrokozmosz titkai tükröződnek. (Bindel, Die geistigen Grundlagen der Zahlen, 60. o.)

A pentagram még egy további titkot rejt: Az „Aranymetszés”, avagy az „Isteni Osztás” titkát.

Normális termet esetén az ember tagjai is megfelelnek ennek az aránynak: kinyújtott karokkal a kar hosszúsága úgy aránylik a vállszélesség és a karhosszúság összegéhez, mint az aranymetszés. Ez az emberi test minden más tagjára is érvényes: a kezeinkre, öt-öt ujjukkal, a lábujjakra, a lábakra, a fejre és a törzsre.

Ez az összefüggés azt jelképezi, hogy bár létezik az egésztől való elválasztottság, az elválasztott rész azonban még mindig össze van kötve az egésszel. Az ember öt érzékével Istentől eltért lény, mégis önmagában sokszorosan újra rálelhet ennek a világnak a képére.

Cornelius Agrippa Cabbala című művében már a középkorban pentagramként volt ábrázolva a kitárt karú, terpeszben álló emberi test formája.

Az ember szabadságra hivatott, és munkaeszköz gyanánt birtokol egy testet, mely az Isteni Osztás törvényszerűségeit mutatja, különösen a tagjaiban. Ezek a cselekedeteit szolgálják (németül a cselekvésnek megfelelő „Hand-lung” elválasztással kiemelt kéz jelentésű szótöve visszautal a tagok szerepére).

Ha az ember a tudatosodás útját járja, akkor növekvő megismerése révén több hatalomra is szert tesz, és növekszik szabadsága, önállósága. Egy ilyen individuumnak megvan a választása, hogy szabadságával két lehetséges irányban éljen. A héberben a He, az ötödik betű, az ötös számot jelenti. A He jelentése: ablak.

Egy ablakon át be- és kitekinthetünk, az ajtón át be és ki járunk. Az ablakon át esik be a fény és láthatunk valamit a kinti világból.

A pentagram ábrázolásának két lehetséges módját ismerjük továbbá. Az egyik módon a pentagramak egy csúcsa mutat felfelé, a másiknál fordítva, két csúcs mutat felfelé. A második ábrázolás a dualitásra utal és a „gonosszal”, a kétszarvú ördöggel társítják.

Az egytől az öthöz vezető eddig ecsetelt út felöleli a tudatosodás kezdetét, az észlelés, a válság és a döntés lépéseit, és a dolgoknak ezáltal elnyert meglátását, értelmük felismerését.

Ezenkívül ez az út minden földi lét ellentétességének és mulandóságának felismerése által felöleli az anyag világában történő egyre tovább haladó elmélyedést és tisztulást, és ezáltal befelé vezet, a szívben lakozó szellemi őselvhez.

Így emelkedik ki a négyből az öt. Ha az ember a tapasztalatai összege és a velük kapcsolatos tisztulások által felismeri az életet alakító elveket, akkor elkezdi életét az öttel ténylegesen és tudatosan a szellem törvényeinek megfelelően élni. Akkor kezdődik el a beavatási út, a szellemből, a szívben lakó szellemszikrából történő benső újjászületés. Ha a szabályos ötszög geometriai keletkezését szemléljük, akkor ez az út a matematika józan jelképei révén is felismerhetővé válik.

 

A hat

Amilyen arányban vált szintet a hármas az egyes – kettes – hármas körforgásában az egyes és kettes pólusa között, olyan arányban vezet minket is a hatos másik szintre egyrészt a szellemileg öntudatlan, kézzelfogható anyagi világ (a négyes világa) másrészt pedig a szellemileg tudatossá váló egyén (az ötös világa) között. A négyes – ötös – hatos körforgása ábrázolja a látható teremtést. A hatos megjeleníti az élőnek azt a világát, amelyben a négyes és az ötös össze van kapcsolva. A hatodik teremtési napon kerül sor az ősszülők teremtésére, és ezzel befejeződik a teremtés.

A természetben sokféle formában találunk rá a hatosra mint életalapra: a szénnek, a szerves élet alapelemének hatos a rendszáma, és a mag-töltésszáma is 6. A benzolgyűrű, a szerves világ alap-építőköve, szintén a hatos számon alapul. Kémiai képlete a C6H6.

Az embernek szüksége van a teremtett világra (a négyes szám szintje) mint életalapra. Ez ismét a Világossághoz fordul. A két alkotórész, a négyes és az ötös megkísérel a hatos elve révén egymással összeolvadni. (Michael Stelzner, Weltformel, 67. o., és a következő oldalak)

A síkgeometriában a hatágú csillaghoz jutunk. A Dávidcsillag egy felülről lefelé ereszkedő, és egy alulról felfelé törekvő háromszögből jön létre, amely az anyagba merülő szellemnek, valamint a lentről felfelé irányuló, átszellemülő anyagnak tekinthető. Ez a lefelé és felfelé haladó mozgás egységnek mutatkozik. Itt is felismerhető a polaritás szükségszerűsége. A térben a négységet mértanilag kockával ábrázolják, melyet hat négyzet határol. A lapjaira szétnyitott kocka keresztet képez, és ezzel mutatja alapjaként a négységet.

A hatos a tökéletességhez tartozik, mivel a világban a tökéletességhez vezet. A zsidó misztikusok és kabbalisták ezt a „Tipheret” (szépség)-nek hívott hatodik Sephirot nevével méltányolták.

A számok között a hatost tökéletes számnak is nevezzük, mert részeinek összege ismét hatot ad: 1 + 2 + 3 = 6. A hatos a tökéletes szervezettség száma az anyagban. Például lehetővé teszi egy terület hézagmentes strukturálódását.

A hatost az ideális állam számának is nevezzük. Erre szolgál példaként a természetben a méhek lépének alakja.

Sok természetből vett példa felismerteti velünk, hogy az egység és tökéletesség megnyilvánulása csak a polaritás segítségével válik lehetővé. Egy hópehely úgy keletkezik, hogy egy mag körül (szennyeződésnél) a kikristályosodott víz hatágú csillagot képez. E mag nélkül a hópehely impozáns struktúrája nem jöhetne létre.

A polaritás és a hasadtság tehát nem zárja ki a tökéletességet, hanem odavezet hozzá. Így értheti meg a tudat a tökéletest.

A hatos az ember szexuális erejének száma is, olyan erőé, mely egységhez és tökéletességhez sürget. Végcélja messze meghaladja a férfi és nő testi egyesülését. A cél végül is az alkímiai menyegző, a megvilágosodott lélek és az örök szellem egyesülése. A mesékben és a mitológiákban ezt sokféleképpen ábrázolják. Hogy hogyan használja az ember a szexuális erőt, az szabad elhatározásától függ. Ez az erő elveszhet a külsőségekben, vagy magasabb szinten a mindenkiért és mindenért való szeretetet magában foglaló intuíció és teremtőerő forrásává válhat.

A hatos szám azt tanítja, hogy a növekedés, a bőség és az egység akkor nyilatkozhat meg, ha megszereztük a megkülönböztető-képességet. Tökélyében a hatos képviseli a földi kötöttségektől való szabadulást és világunk határainak átlépését. Amennyiben a négyes – ötös – hatos körforgása tartalmazza az érzékelés, az érzelem, az akarat és a cselekvés belső megvilágosodásának és tisztulásának útját. Ennek kialakulásához és megerősítéséhez önfegyelemre van szükség. Így jutunk a heteshez.

 

A hét

A hetes nyitja meg a harmadik triádot: a hetes – nyolcas – kilencest, melyet itt csak röviden összefoglalva akarunk bemutatni. A hetes a teljesség száma, a határátlépés száma, a kozmikus tudat kezdete. A hármas és a négyes, a szellem és anyag összege.

A geometriában a hétszöget már nem tudjuk hagyományos módon körrel és vonalzóval megszerkeszteni. Míg a hatos még síkokat képez, de testeket már nem tud létrehozni, mint láttuk, addig a hetes még több síkot sem tud képezni. A hetesben tér és sík feloldódik.

A hetes szent számnak számít (septos=szent). Eszerint van minden elrendezve és létrehozva: a menny, a teremtés és a világosság. A hetedik nap szent.

A hetes az apokalipszis száma, mely hét gyülekezetről, hét harsonáról, hét pecsétről, Isten hét szelleméről tudósít.

Továbbá van a beavatás hét kapuja és a hét sugár. Ezek szellemi világosságukkal megérintik az erre felkészült embert, és felébresztik a benne lévő halhatatlan elemet. A hetes az átalakulás és a megszabadulás száma.

Az isteni tükörképeiként, követeiként van a földön a hét szín, a vörös, a narancs, a sárga, a zöld, a kék, az indigó és az ibolya, amelyek a fehér fényt alkotják, ezenkívül a hangsor hét hangja (c, d, e, f, g, a, h). Életünk fejlődési ritmusai szintén hétéves szakaszokból állnak. Testünk sejtjei hét éven belül teljesen megújulnak.

A mesékből is ismerjük a hetes számot. Hét hegyről, hét völgyről, hét hollóról, Hófehérkéről és a hét törpéről szólnak.

A geometria tárgyilagosan mutatja meg nekünk a hetes jelentését: rendezzünk el hat azonos kört köralakban, középen így egy ugyanolyan átmérőjű hetedik kör keletkezik, mely a többi kört hat ponton érinti. Ha ezt a hat kört a hatos világa jelképének tekintjük, (amely mégiscsak a tökéletességet ábrázolja) akkor ezeket a közbülső kör (a hetes világa) fogja össze. Így láthatóvá válik, hogy a hetedik kört egyfelől a hatos világa teremti meg, másfelől viszont a hetedik kör a hatos vezérelvét jeleníti meg.

„Ötből és hatból,

boszorka szól,

csinálj nyolcat, hetet,

így elvégeztetett.”

(Goethe, Faust, 1. rész)

 

A nyolc

Ugyanúgy, mint a hetes, az ellenpólusa, a nyolcas a nem-anyagi természethez tartozik. Ez ismét a polaritást jeleníti meg, azonban magasabb fokon:

8 = 2 × 4 = 23

A kettes feszültségét az úton nyolcassá alakítják át és felszabadítják. A nyolcas formájával nyilvánvalóvá teszik (a hármas segítségével) az eredeti istenit. A nyolcas összekapcsolja az ember tudatalattijának legmélyebben fekvő alapját szelleme legmagasabb csúcsaival. Azok a próbák, amelyekkel az ember a nyolcasban találkozik, a M-acht (erő, hatalom) által, a természetfeletti erők ébredése által felállított próbák. Ezek az erők ismét kétféleképpen használhatók: a szellemre való törekvésre vagy okkult kísértésre. Pl. a németben erre további utalások vannak (a nyolc németül acht; ford. megj.): Acht-ung (figyelem), gib Acht (ügyelj), Ver-acht-ung (megvetés), Acht-samkeit (éberség). A nyolcassal növekszik a felelősség, hogy az egyre erősebbé váló világosságerőket helyesen vegyük használatba. A nyolcasban nyugszik az életnek a legnagyobb felelősséggel megvalósuló tökéletesedése. A nyolcas az erkölcs és az indítékok tisztaságának száma.

 

A kilenc

A kilences a végérvényes győzelem az élet és halál kereke felett, és az attól való megszabadulás. Az anyagon keresztül az örök életben való feltámadáshoz vezető hosszú tisztulási út eredménye. Friedrich Weinreb a következőt írta Zahl, Zeichen, Wort (Szám, jel, szó) című műve 90. oldalán: „A hagyomány azt mondja, hogy a teth, a 9. betű, az anyaméh, az a hely tehát, ahol az új fejlődik, növekszik és ahonnan végül előlép. Ezzel nem csak az emberi anyaméhre gondolunk, hanem különösen arra a sötétre, ahol az új előkészül, hogy kilépjen a világosságra.”

„és kilenc az egy,

a tíz egyik sem.”

(Goethe, Faust, 1. rész)

 

A tíz

A tízes a befejezés jelképe, benne összekapcsolódik az egyes a nullával, és ezzel lezárja a számjegyek sorát. Az egyessel kezdve a sor visszavisz az egyeshez, azonban egy magasabb fokon. Az egyes mögött áll a rejtőzködő Isten (a nulla köre) hatalmának teljessége. A tízessel az élet új síkja lesz nyilvánvalóvá. Itt is egy új ciklus kezdetét találjuk.

Ebben a cikkben csak utaltunk rá, hogy hogyan érthetjük a számok tulajdonságát. Ha tovább mélyedünk a titkukba, olyan rendstruktúrát ismerhetünk fel, amely a geometriai alapalakzatokban és a platóni testekben is visszatükröződik.

A számok, és a belőlük kialakuló alakzatok és testek segíthetnek a létezés élettörvényeit megfejteni. A bennük elrejtett bölcsesség bepillantást enged a kozmosz titkaiba és a népek bölcsességtanaiba. Olyan utat mutatnak, amely megismerteti velünk emberi létünk értelmét és célját.

A számok, alakzatok és testek el akarnak nekünk mondani1 valamit. Figyeljünk az üzenetükre.

1 elmond németül erzählen; igekötő nélküli alakja, a zählen jelentése számolni

 

 

Források:

Heinrich Elijah Benedikt, Die Kabbala als jüdisch-christlicher Einweihungsweg (A kabbala, mint zsidó-keresztény beavatási út)

Ernst Bindel, Die geistigen Grundlagen der Zahlen (A számok szellemi alapjai)

Konrad Dietzfelbinger, Pythagoras. Die Einheit von Naturwissenschaft und Religion (Püthagorasz. A természettudomány és a vallás egysége)

Marie-Louise von Franz, Zahl und Zeit. Psychologische Überlegungen zu einer Annäherung von Tiefenpsychologie und Physik (Szám és idő. Pszichológiai megfontolások a mélypszichológia és a fizika megközelítéséhez)

Priya Hemenway, Der geheime Code. Die rätselhafte Formel, die Kunst, Natur und Wissenschaft bestimmt (A titkos kód. A művészetet, a természetet és a tudományt meghatározó talányos képlet.)

Peter Schottler und Freunde, Umstülpung und Übergang. Umstülp-Bewegungen als Übergänge zwischen polaren Qualitäten (Gyökeres változtatás és átkelés. Fordított mozgások mint a poláris tulajdonságok közötti átjárások)

Michael Stelzner, Die Weltformel der Unsterblichkeit. Vom Sinn der Zahlen (A halhatatlanság világképlete. A számok jelentéséről)

Rolf Umbach, Vom Flug der Fische. Die Bibel kabbalistisch gelesen (A halak röptéről. A Bibliát kabbalisztikusan olvasva)

Friedrich Weinreb, Zahl, Zeichen, Wort (Szám, jel, szó)

Christa Zettel, Das Geheimnis der Zahl. Geheimlehre und Numerologie (A szám titka. Titkos tanítás és a numerológia)

 

 

A nulla

A nulla csak a 12. században került bevezetésre és terjedt el nyugaton. Az eredeti értelemben nem tartozik a számok közé. Sem összeadáskor, sem kivonáskor nem változtatja a másik szám értékét. Mégis, ha egy szám mögött áll, annak értéke fokozódik. A nullával általában egy másik, azt megelőző számmal való kombinációban találkozunk. Szellemi tekintetben a nulla az abszolút, transzcendens és megnevezhetetlen isteni lényt jelképezi a maga ismeretlenségében, mielőtt megnyilvánul a világban.

 

 

Az óriások hatalma

 

„Tudj az óriásokról, hajdan születettekről, akik egykor engem felneveltek…”

 

A látnoknő próféciái 2. versszak

Számos mítosz hagyományozódott ránk a legkülönbözőbb kultúrkorszakokból, melyek a hajdani emberiség elképzeléseit őrzik a világ keletkezéséről, a természeti erők működéséről, az istenekről és a halál utáni létről.

 

Az óriások a természeti erőket megszemélyesítő képek, „akik” az univerzum kialakulásánál és a Föld teremtésénél bábáskodtak, közreműködve mindenhol, ahol valami él és növekszik. Bennük fejeződnek ki a segítő erők, de ugyanakkor a hatalmas és fenyegető elemi erők is. Az emberek valóságos, élő lényekként tapasztalták meg őket és neveket adtak nekik: az óriásokat, akik Jotunheim birodalomban laktak, „Jotun”-oknak nevezték. Az óriások lehetővé tették a növekedést és megújulást a pusztulás és keletkezés örök körforgásában. Rettegett volt a mindent elemésztő „Hegyóriás”, aki a Napot és a Holdat sem kímélte. Amikor az északi szélességen a téli éjszakák a napokat elnyeléssel fenyegették, akkor az emberek szellemi napjuk elvesztésétől is rettegtek.

„Rungmir” a primitív, nyers erőt, a rendíthetetlen könyörtelenséget szimbolizálta, amit azonban kalapácsával- Thor le tudott győzni. Thor a félisten, tűzzel, villámmal és mennydörgéssel ismét gondoskodott a nyugalomról és békéről. Azzal, hogy kalapácsát, „Mjöllnir”-t a dühöngő természeti erőkre dobta, visszaűzte őket eredeti rendjükbe. Vad küzdelem és harc után elcsendesedtek az indulatok. Thor kalapácsa emlékeztet szívünk lüktetésére, ahogyan az egy erőfeszítéstől, dühtől vagy izgalmában kalapál…

A „Thursok” voltak a „szárító” óriások, akik minden anyagit kiszárítottak, és démoni módon a lelket is felfalták.

 

Titáni erők – veszély és lehetőség

Az óriásoktól származik az érzéki világ féktelen növekedésének veszélye, fülledt ösztönök forgataga, értelmetlen mohóság és szertelen birtoklási vágy. Ezek a tulajdonságok mindig az ember spirituális önvalójának elnyomásával és a szellemi világgal való összeköttetésének lerombolásával fenyegettek. Ez az északi misztériumokban világosan elénk tárul, és napjainkban érvényesebb, mint bármikor ezelőtt. Még mindig állandó küzdelemben állunk a természetből felszálló erőkkel. Formálás és rendezés – úgy kívül, mint belül – állandó feladat. Ez a küzdelem a „bátor harcossá” válásról szól. Az ótestamentumban Dávid az óriás Góliát ellen küzd. Ez szimbolikus képe a csírázó értelem felismeréseinek és az ellenőrizetlen, telhetetlen énközpontúvágyak küzdelmének, azok telhetetlenségének köreire. A bibliai történetben az értelem és felelősségtudat fiatal ereje bizonyul erősebbnek.

A görög mitológia óriásai a titánok. Félistenek, akikben az isteni mindentudáson kívül az anyag titáni ereői jeis hatnak. Prométheusz titán ellenszegül a zeuszi rendnek, hogy megalapítsa saját birodalmát. „Elárulja” az istenit, hogy a szellem tüzét – a tudást és bölcsességet – elhozza a földi embernek. Az isteninek ez a feláldozása a saját lényében is következményekkel jár. Büntetésként Prométheuszt a Kaukázusban egy sziklaszirthez kovácsolják – ez az anyagi világ szimbóluma. Kötöttség egy durva anyagi testhez, melyben „mintha sziklához lenne láncolva”.

Ellentétben a tisztán természeti ember állapotával, egy titán – mint istenfiú – nagyon pontosan emlékszik isteni eredetére és a visszatérés lehetőségére. Ellentétes őserők határozzák meg a népek sorsát,. mMa pedig a hatásuk alá tartozó egyéni személyiségekét az, ami hatásaikat egybeszövi. Az embereknek tapasztalatok által kell tanulni, a természet erőivel élni és azokat ésszerűen használni. Úgy látszik, hogy az embereket mMindinkább részesülni látszik hatalmukba kerítik ezekből az óriási erőkből. Az érzéki benyomások rabjaként és a különböző médiák manipulációinak hatására még áthatott agigászi ösztönök is szüntelenül befolyásolják őkettől. A világhatalomnak bizonyuló kívánságok és illúziók játékot űznek velük.

Az ember szellemi oldala azonban végül megtalálja a bölcs választ: ez az egész forgatag számára „a jó és a rossz tudásának fájáról való evést” jelenti – és elege lesz mindebből. Egy napon minden tapasztalat valódi ismeretté, Gnózissá alakul át.

Ez egy olyan nézet, amely minden eredeti vallásban a fény és igazság erejeként ragyog fel. Ezt a világosság-erőt nevezzük a nyugati misztériumokban Krisztusnak. A germán mitológia ezeket az erőket három istennek, Heimdallnak, Baldurnak és Widarnak tekinti. A Pentagram következő kiadásában ezzel részletesebben szeretnénk foglalkozni.

 

 

Az új idők apokalipszise

Könyvismertető: Jan van Rijkenborgh és Catharose de Petri Aquarius-Konferenciái

 

Elég, ha a Föld zihál egy kicsit, és azonnal szövetségek hullanak szét, és az emberek kétségbe esnek. Egy emlékünnep csendjét elég, ha csak egy kiáltás zavarja meg, és máris pánik tör ki.

 

A nagy és a kis Föld erős feszültség alatt állnak. Úgy tűnik, mintha egy fátyol csücskét megérintették és felemelték volna.

Egy állandóan növekvő feszültségi térben élünk, apokaliptikus időkben – mondják. Szabadon fordítva ez azt jelenti: egy bizonyos kultúra végső idejében. E pillanatban a legtöbb ember ezzel a leírással olyan helyzetre gondol, amely világvégének tűnik.

Az apokalipszis szó a görögből származik, és felfedezést, isteni leleplezést, kinyilatkoztatást, és a fátyol felemelését is jelenti. Egy apokalipszis a korai zsidó és keresztény irodalom terminológiájában olyan rejtett vagy még eljövendő fejlemények és események kinyilatkoztatását jelenti, melyet Isten egy kiválasztott prófétának vagy tanítványainak ajándékoz. Ez a fogalom Gottfried Lübcke által vált ismerté, aki 1830 körül az újtestamentumbeli Jelenések könyvének leírásánál használta.

De nem csak a Jelenések könyve, hanem más könyvek is vonatkoznak az eljövendő fejleményekre, melyeket gyakran víziók és álmok lepleznek le, például a keresztény világ által Ótestamentumnak nevezett zsidó biblia könyvei, és a régi apokrif iratok, mint Henoch-könyve. A keresztény misztikában alig van példa olyan igazi apokalipszisre, melyben az üzenetet nem angyalok közvetítették.

Az Ókor esetleges történelmi nézőpontjaitól eltekintve, a leplezés nagyon messze megy. Így a szövegek csak azok számára hozzáférhetők, akik tudnak olvasni a természet emlékezetében. És ez ugyanúgy vonatkozik a múltra, mint a jövőre. A fátyol felemelése úgy exoterikus, mint ezoterikus nézetekre és fejleményekre is egyaránt vonatkozhat. E világ emberei számára az Apokalipszis a dolgok külső megjelenésére vonatkozik, a belső megújulást keresők számára pedig a szellemi fejlődésre és megújulásra.

 

A nagymesterek és az új idők

Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri az előző század hatvanas éveiben öt különleges nemzetközi konferenciát tartottak. Ezeket később az „Az új idők apokalipszise” címen publikálták. Ebben tájékoztatják a tanulókat a világon eljövendő fejleményekről, és felkészítik őket rájuk, ahogyan azt a Testvériségtől kapott feladatuk megkövetelte.

 

Az Új Ember fényruhája
1963 Renova

1963-ban arról tudósítanak, hogy a világot egy új, interkozmikus sugárzási tér fogja körül, amelynek időközben elég intenzitása és tettereje lett ahhoz, hogy ez a világ és az emberiség számára messzemenő következményekkel járjon. Ez főképpen azért érvényes, mert az emberiség nem pozitívan reagál rá.

Először is, a tanulókat egy sürgető feladat elé állították, hogy a fényalakot, a mi lelki öltözetünket, annak teljes, fluidikus és tudatos összefüggésében, előkészítsék nagy, pompás feladatára és elhivatottságára, hogy az Örökkévaló lélek, az arany menyegzői ruha hordozójává váljon. Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának nagymesterei abból indultak ki, hogy ez az arany menyegzői ruha egy folyamatosan kitartó, tiszta életvitel által válik lehetségessé, amelyben a Monád, a Szellem egyre erősebben és tartósabban kapcsolódik a tiszta fényruhához. Ezt nevezték meg az eljövendő felmenetel kulcsának, ezzel határozva meg a jövőt. Ehhez két új minőség az alap, melyekhez az ember véráldozattal, azaz emberiségszolgálatban végzett munkájával jut hozzá.

Először a fényalakot kell az anyagtesttől és a hozzá kapcsolódó természettörvényektől megszabadítani. Másodszor, erre a három dimenziótól való szabadulás következik. Ebben a folyamatban mindazok, akik a tobozmirigy-tűzkörükben a monádot felfoghatták, megtapasztalják fényruhájukban az ennek megfelelő hatásokat, és ettől kezdve más nyelveken szólnak, ahogyan azt a Szellem sugalmazza nekik, mint ezt a Biblia is kifejezi.

Az első Vízöntő-konferencia fő gondolata tehát a Szellem kinyilatkoztatása. Isten megnyilvánult a fényruhában, amint ezt a haarlemi főtemplom szimbóluma is megmutatja.

 

A Rózsakereszt világszerzete
1964 Calw

1964-ben a nagymesterek a tanulókat egy nyolcszoros ösvény elé állították: az előkészítés négyszöge és az építés négyszöge elé. Ez alatt a konferencia alatt elmagyarázták, hogyan lép fel az új világszerzet, és felvázolták:

– az összetörés képét és

– a megvalósítás képét,

azzal a céllal, hogy mindent megtegyünk az emberiség biztos hanyatlástól való megóvása érdekében.

Azt mondják, hogy most, amikor az emberiség egy csillagév után ismételten egy Vízöntő-korba lép, a termést be kell takarítani.

A nagymesterek először azt ábrázolták, ahogyan a világ és az emberiség minden viszonylatban megrekedt. Ez vonatkozik a tanításra, a közlekedésre, az energiára, a levegő-, víz- és talajszennyezésre, a tudományos kísérletekre, az atomszennyezésre, a táplálékra, az emberek természetellenessé válására, az állatokra és növényekre, a lelki degenerációra, stb. A valóság ennél még sokkal rosszabb. Arra utaltak, hogy az emberiség kormány nélkül hányódik ebben a helyzetben.

Mindennek oka a tudatlanság. De felróhatunk-e valamit egy tudatlannak?

A nagymesterek ezt követően elmagyarázzák, hogyan fognak az emberiségnek, további, kimondottan negatív reakciói esetén, egy bizonyos pillanatban világosan megálljt kiáltani.

Mivel az emberiség egész lélegzési-terét újra helyre kell állítani és megtisztítani, valószínűleg nagyon nyomatékos intézkedések válnak szükségessé, miközben egyes embereket időnként akár más tudatállapotokba is helyezhetnek.

Majd az egész emberiséget egy új, eredeti életalaphoz vezetik vissza, olyan feladatokhoz, melyeknél az élet spirituális aspektusai célként fognak előtérbe kerülni.

 

Az isteni határozat hatalmas jelei
1965 Bad Münder

Az 1965. évi konferencia alatt Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri értelmezték a 21. Jelenés rejtett és prófétai szavait „…és új Eget és Földet láttam…”

Eközben mindenekelőtt a misztériumbolygók működésére utaltak, először is a három ismertre: Uránuszra, mely a szívre gyakorol hatást, Neptunuszra, mely a fejet befolyásolja, és Plútóra, mint újraalkotó tetterőre, továbbá a másik három, még ismeretlen misztériumbolygóra, melyek együtt, az új ember hét nézetét képezik.

Bad Münderben Plútó, a harmadik misztériumbolygó hatásait világították meg. Plútó kulcspozíciót foglal el, és az egész világot és emberiséget meg fogja változtatni, ami azt jelenti, hogy az emberiséget feltámadáshoz vagy a degenerációhoz vezeti.

Az embert azért hajtja ebbe a nagy életkonfliktusba, hogy a saját önmegvalósítását véghezvigye, és így lehetővé tegye a feltámadást.

Ebből a vívódásból és tiszta kívánságból születik meg a fény. Egy halandó lényt halhatatlanná alakítanak.

Plútó hatására minden embert egy úgynevezett kegyelmi fogással, életükben egy bizonyos korlát fölé emelnek és egy új életállapotba helyeznek. Ezt kvantumugrásnak nevezhetnénk. Mindazoknak, akik akarják és képesek rá, ez egy új életállapot, melyen keresztül útjukat a nadírból, az anyagi fejlődés mélypontjáról, egy felfelé kivezető útra változtathatják.

 

A rózsakereszt megszabadító útja
1966 Basel

1966-ban a nagymesterek a tanulókat az emberi értelem múltbéli fejlődésének miértje elé állították, csakúgy, mint a valós értelmi képességek jelenbéli fejlesztésének szükségessége elé. Hangsúlyozták, hogy az értelem további fejlesztése a téboly különböző formáihoz vezet.

Az emberiségnek a szív megtisztításán keresztül, tehát a vér megtisztítása által, az igazi gondolkodási képességet kell kifejlesztenie, és emberi voltát megértenie. Ezen a vértisztításon keresztül a nagyagyat, az agykérget és a főszentély bizonyos rejtett szerveit valódi feladatukra ösztönzik. Ezért fogja egy bizonyos pillanatban minden emberben a szellemrend a természetrendet keresztezni.

A nagymesterek kifejtik, hogy egy interkozmikus beavatkozáson keresztül bekövetkezhet az érett emberiség atomi értékeinek és sajátosságainak megváltozása. Akkor mintegy levegőért kapkodva és önmaga ellentermészeti lényétől való megszabadulásáért sóhajtozva fog az ember a megújulás szellemrendje elé lépni.

 

Az új Merkúrbot
1967 Toulouse

Az utolsó Aquarius-konferencia alatt, 1967-ben a nagymesterek azt ábrázolták, ahogyan a Kígyó és a Hattyú csillagképek tisztító, korrigáló, újrateremtő és felépítő hatásai az emberiségnek megálljt kiáltanak, lefelé vezető útja során. Elmagyarázták, miként szükséges a háromszoros kígyótűzrendszert újra helyreállítani. A jó és a rossz ismerete fájának vezetése alatti, lefelé irányuló utazást kell az élet folyamává változtatni, az Életfa felfelé vezető erőinek a vezetése alatt.

Az igazi rózsakeresztesnek ez a „hatodik gyertyatartó meggyújtását” jelenti a fejben, ahol a tobozmirigy található. Ez a belépés egy új életfolyamatba.

Végül egy nagyon modernnek tűnő apokaliptikus vázlatot rajzoltak fel a változásokról a Földön, benne, fölötte és alatta, a különböző rétegeinek lakosaiban és azok képességeiről. Ugyanakkor egy interkozmikus összeköttetés kezdetét említik, és az emberiségnek egy új élettanulságot. Globális áttekintést is adtak azokról az embercsoportokról, amelyek megmenthetők.

 

A világszerzet a 2010-es évben

Azóta nem állt meg az idő. Sok mindent más fényben látunk most, más teljesen beigazolódott, bár nem mindenki látja ezt be, vagy gondolkodik róla ily módon. Más dolgok csak attól függenek, mennyire vagyunk képesek árnyalatokat megkülönböztetni.

Ezen kívül az időfaktor többféleképpen változónak bizonyul egyre több embernek és a tudománynak egyaránt. Az események végbemenetele új, ismeretlen törvényszerűségektől és változásoktól függhet. Ebben az összefüggésben csak az atom- és sejttulajdonságok időszakosságában lévő változásokra utalunk. Ennek a tudását titokban vagy rejtve tartják, vagy látszólag elvesztették. A valóságban semmi sem veszik el. Minden felismerhető marad, és az emberi tudat erre mind fogékonyabb marad. Az apokalipszis jelenleg nagyon sok mentális és anyagi spekuláció alatt áll. Pillantsunk csak 2001-re és 2012-re. Az emberek fantáziáját szerfelett foglalkoztatja, de lényegében mellékes dolog.

P.F.W. Huijs A világ szívéből szólítva című könyvében, amit mi mintegy időbeli dokumentumnak tekinthetünk, így fejezi ki ezt: „Hermész megszabadító vallása, mely oly sok évszázadon keresztül ki volt szorítva és be volt feketítve, mindenhol visszhangra talál. A következmény számos kezdeményezés. 40 munkaterület több mint 200 Centrumában a Szellemi Iskola 20.000 csatlakozott tanulójának és tagjának találkozóhelye van. Ott tiszta és közvetlen kapcsolatba kerülhetnek a spirituális térrel, „Sancti Spiritus” házával, a rezgés által védett „Szent Szellem házával”. Minden egyes lélek kívánsága, hogy a magasabb, belső rezgésszinttel – mely a Szellemi Iskolában oly koncentráltan található meg – összekösse magát. Emellett vannak még a Rózsakereszt hétszeres Világszerzetének nagy fáradozásai is, melyek számos síkon kezdeményezéseket bontakoztatnak ki, hogy a kereső embereket eme tanítás aspektusaihoz közelebb vigyék. Európa több városában állnak nemzetközi információs központok, melyekben az ember tanulmányozhatja az impulzusokat, melyek a megszabadulás szellemi síkjával állnak összeköttetésben. Sok munkatárs kínál évente a keresők százainak előadásokat, tematikus esteket és kurzusokat a Rózsakeresztről és a Gnózisról. […] A kereső az egész világon, mindenütt találhat információkat a hétszeres Világszerzet munkájáról, a Szellemi Iskoláról, és annak impulzusairól.”

Akkoriban a nagymesterek talán egy bizonyos időbeli nyomás alá helyezték a tanulókat, mégpedig egyetlen okból, hogy a Szellem belépését az emberekbe, a tanulókba, az abszolút Most-ban lehetővé tegyék. Közben úgy van ez, ahogyan „A tökéletes élet evangéliumában” elmagyarázzák: A tudatlanság a tudás által tűnik el, úgy, ahogy a sötétség is eltűnik, amikor a fény megjelenik. Ez a valóság a gnosztikus mágia használata által válik lehetségessé, a megszentelt éterek, az eredeti univerzum építőanyagainak konkrét felhasználásával a mindennapi életben. Ezek az embert egy másik élet- és tudatszintre emelik. A válasz így mindig magukban az emberekben, és változásuk tempójában rejlik, tehát bennünk.

 

 

2011/3

 

 

Tudatunk jellegéből fakadó tapasztalatok

 

Élj az új lélekelvből

 

Jan van Rijckenborgh

 

Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri, az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának alapítói leírták a lélek megszabadulásához vezető utat. Ezen út ábrázolásánál többek között az Egyetemes Tan eredeti szövegeit vették alapul, melyeket a Szellemi Iskola tanulói és az érdeklődők számára magyarázatokkal láttak el, és életük példájával illusztráltak.

 

Ahhoz, hogy a lélek tudatos, éber életét megérthessük, szükségszerűen világos elképzeléseket kell alkotnunk a tudat, az élet és a lélek fogalmáról. Tudat akkor keletkezik, ha a lelket adó elv, amely életet eredményez, teljesen benne lakik a rendszerben, tehát ennek a központját képezi. A látható természetben sok olyan élet van, amely rendelkezik ugyan egy lelket adó elvvel, de ez az elv nem bennlakó, hanem kívülről hat a szóban forgó rendszerre. Egy ilyen életmegnyilvánulásban tehát nincsen tudat. Itt például a növények és a rovarok világára gondolunk.

Sok állat, sőt a legtöbb állatfaj még egyéni lélekadó elvvel sem rendelkezik, hanem létét egy csoportlélektől kapja. Más állatfajok bizonyos értelemben féltudatos állapotból élnek. A lelket adó elv ebben az esetben csak részben bennlakó; a testben nem tökéletesen koncentrikusan, hanem részben kívül helyezkedik el. Néhány magasabb rendű állatfajnál, mint például a lovak és némely kutyafajta esetében, a lelket adó elv már majdnem ahhoz a tökéletes bennlakósághoz közeledik, amely az embert jellemzi.

Ha ezen állatok fejlődése tovább haladna, akkor természetszülte állapotát illetően a kutya és a ló egy szintre kerülhetne az emberrel. Ekkor megtörténne az, amit a történelem folyamán számos szerző lehetségesnek tartott: megjelennének a gondolkodó, tudatosan élő állatok, és állatközösségek jönnének létre. Gondoljanak csak Jonathan Swift Gulliver utazásai című művére, melyben Gulliver egy olyan ló-közösségbe kerül, amely emberek módjára cselekszik, gondolkodik és él. A bennlakó lélekelv, amely koncentrikusan nyugszik a személyiség testeiben, gondolathatásokat is lehetővé tesz, vagy legalábbis egy, a természetember szintjén végbemenő agytevékenységet.

 

A lelket adó elv

Az emberi test sejtekből és atomokból épül fel. Azért eleven és élő, mert van egy éteri mása. Ez az éteri társ szüntelenül négyszeres életerőt hajt bele a szervezetbe. Ha az ember éterteste nem jól működik, akkor mindenféle testi nehézség keletkezik. Az anyagtestnek és éteri másának egységét egy lelkesítő elv látja el élettel. Ha a lelkesítő elvet és a szervezetet összekötő fonal valamilyen módon elszakad, akkor bekövetkezik a halál, és a szervezet szétesik. A lelket adó elv már nem lesz képes fenntartani magát a rendszerben.

Élet tehát egy lelket adó elv, egy éteri más és egy anyagi szervezet összhatásából keletkezik. Tudat akkor jön létre, ha a lelket adó elv tökéletesen bennlakó lesz. Ezért aztán különböző tudatállapotokat, mint pl. a féltudatos állapotot stb. különböztethetünk meg, attól függően, hogy a lélek hogyan viszonyul a szervezethez. Mindig az a kérdés, hogy a lélekelv koncentrikusan vagy csupán részlegesen található-e a testekben. Vizsgálatunk tehát nyilvánvalóvá teszi, hogy a lélekelv minden tekintetben magasan az élet, az életformák és a jelenségek fölött áll. Minden a lélekelvtől, a lelkesítéstől függ.

Mi ez a lélekelv? A lélekelv asztrális vagy szidérikus jellegű. Kapcsolatba lehet hozni a személyiség asztráltestével, amely köpenyként burkolja be az anyagtestet és annak éteri mását. Ez az asztráltest szintén atomokból áll, melyek azonban finomabbak és magasabb rendűek az éteri és az anyagi atomoknál. Léteznek tehát anyagi, éteri és asztrális atomok, melyek a három szférával: az anyagi, az éteri és az asztrális területtel egyeznek meg.

Földünk anyagi testét is éterszféra veszi körül, amit úgyszintén egy asztrális szféra zár körül. Az ember asztrálteste az éjszakai órákban ezen az asztrális területen tartózkodik, ide vonják fel. Az asztráltest három létállapotban, három töménységi fokozatban, mondhatnánk úgy is, hogy három különböző rezgésű egységben létezik.

A dialektika világában (és erre ügyelniük kell ahhoz, hogy megértsék mi a transzfiguráció) a három asztrális állapot egyike pozitívan, a másik kettő pedig negatívan fejti ki hatását.

Az asztráltest pozitív pólusa a lép-máj-rendszerrel, különösen a májjal áll kapcsolatban, míg a két negatív állapot a szívvel és a fejjel egyezik meg.

A tudat helye majdnem minden dialektikus ember esetében a lép-máj-rendszerben központosul, és az érzelmi és gondolati élet is erre hangolódik.

Ez az állapot majdnem minden ember életminősége, alapállapota.

 

Erős aktivitás

Ön lélekszületetten akar új kezdetbe lépni, ami azt jelenti, hogy egy új asztrális elv létrehozásán munkálkodik. Az Önt születésétől fogva lelkesítő elv dialektikus szerkezettel rendelkezik. Azért gyűlnek össze az ifjú Gnózis Szellemi Iskolájában, hogy új lélekelvet kapjanak, melyet aztán mikrokozmoszukban erős tevékenységre akarnak ösztönözni. Ha teljesítik amire törekszenek, azt fogják tapasztalni, hogy ennek mérhetetlen és csodálatos következményei lesznek, melyek mégis tökéletesen természettudományosan magyarázhatók.

Az embert természeti lényként egy asztrális én lelkesíti, melynek atomi összetétele tökéletesen a haláltermészetből magyarázható. Élethelyzete azonban arra késztetheti az embert, hogy tudatának központját a lép-máj-rendszerből a szívbe vonja fel. Már ez a kezdet is furcsa zavart kelt az összes életfolyamataiban, mert aki a tudatát fel tudja vonni a szívbe, az ezzel nemcsak a szív kapuját nyitja meg a gnosztikus világosságnak, hanem ezen kívül az asztrális ént, amely lelkesítő, természetszülte elvként mindaddig egész életén uralkodott, ezzel azonnal kitaszítja mágneses rendjéből.

 

A szív kapuja megnyílik

A Szellemi Iskola komoly tanulója megzavarja az őt lelkesítő, mozgató és éltető természetszülte elv rendjét. Ezt úgy éri el, hogy a tudatközpontját a lép-máj-rendszerből felvonja a szívbe azáltal, hogy erősen vágyakozik a megszabadító világosságra, és állhatatosan keresi azt. Aki így keresi a Fényt az természetben született állapotának tudati központját a lép-máj-rendszerből felvonja a szívbe!

Ezen üdvrevágyás, a szív e vágyakozása következtében a szív kapuja azonnal megnyílik a Gnózis világossága számára. A pozitív májközpont és a negatív szívközpont rendje megtörik. E változás, a mágneses rendszer e zavara következtében a haláltermészet asztrális világának a jelöltre kifejtett befolyása legyengül. Ugyanakkor egy új lélekelv hatolhat be a szívbe, amely a rózsabimbót felébreszti álmából és kibontakoztatja. A pozitív tanulóság megvalósításához tehát elsősorban az a fontos, hogy a jelölt megvalósítsa a lélek transzfigurációját. Ez az ösvény sikeres bejárásának kulcsa.

 

Az új elvnek koncentrikusan kell a testekben elhelyezkednie

Ha egy tanuló a lélekállapot újjászületésének útjára lép, akkor kezdetben ugyanaz a helyzet mint egy növény vagy egy állat esetében. Amíg ugyanis az új asztrális lélekelv nem fekszik koncentrikusan a többi testben, addig nem jöhet létre új tudat. Jelen van ugyan az új lélekelv, a hatását is kifejti, és az életmód megváltoztatására ösztönöz, de új tudat nem jöhet létre, mivel az új lélekelv még nem helyezkedik el koncentrikusan a testekben.

Az új lélek befolyásolja ugyan az életet, tehát hála Istennek létezik egy új, alakuló lélekélet, de még hiányzik az ellenőrzés, nem tudatos, így nem lehet megtapasztalni.

A Rózsakereszt Iskolája ezért ösztönzi folyamatosan arra a tanulót, – ahogy ez az egyetemes Gnózisban mindig is így volt – hogy önfeláldozásával és tökéletes szolgálattevő együttműködésével az új lélekállapot normáinak megfelelő életvitelt folytasson.

A legtöbb tanulót, de talán valamennyit is, eltalálta és megjelölte a világosság. Ezért mondja szünet nélkül az Iskola Önöknek, hogy: „Tudatában vannak-e vagy sem, de éljenek az új lélekelvből, abból az új lélekerőből, amely már megvan Önöknek. Akkor egyszer valóban élni fognak!”

Ha ezt teszik, akkor ez az új életvitel serkenti az úgynevezett „lakás készítést”. Amikor Jézus azt mondja az evangéliumban, hogy „…és az én Atyám szereti azt, és (az Atya és én) ahhoz megyünk és annál lakozunk” (János 14,23), akkor az azt jelenti, hogy az új, halhatatlan lélekelvnek központilag kell a testekben elhelyezkednie. A megújulás lelkének tehát teljesen a jelöltbe kell költöznie. Ahogyan a régi lélek valamennyi testben központilag jelen volt, úgy kell az új lélekelvnek is a központban lennie.

 

A pólusok kicserélődése

A megfordulás csakugyan óriási változást hoz létre. A régi, természetszülte lélekállapotban a pozitív pólus a lép-máj-rendszerben, a negatív pedig a fejben és a szívben volt. Az új lélekállapotban ez fordítva van. A pozitív pólus a szívben helyezkedik el, míg a negatív a lép-máj-rendszerben nyugszik. Amennyiben Önök képesek megvalósítani ezt a megfordulást, és következetesen az új lélekerőből élnek, akkor az új lélektudat is kivirul, és egy gnosztikus értelemben vett tudatos, éber lelki élet mutatkozik meg. Akkor elmondhatjuk, hogy az a lélekállapot, melyből akkor az új asztrális területen élnek, egy fordítottan polarizált asztráltestre vonatkozik.

A gnosztikus világosságra való irányulás tehát egyidejűleg megtérést, visszatérést, megfordulást jelent, a szó szoros értelmében. Gondoljanak ebben az összefüggésben a Máriáról, Jézus anyjáról szóló történetre, melyben a következőket olvashatjuk: „Az megfordulván, monda néki: Rabbóni! Ami azt teszi: Mester!” (János 20,16)

Arról még nem beszéltünk, hogy az ember aszrális elve, az asztráltest, a léleklény is kapcsolatban van egy forrással, amelyből él és táplálkozik. A természetszülte ember esetében ez a forrás közvetlenül az asztrális világban, a természeteonoknál található. A transzfigurált, megfordult lélekállapotban azonban a jelölt eléri az eredet alapéletét, azt a kezdetet, melyből a valódi, örök evolúció, az örök alakulás lehetségessé válik.

Ebben a lélekállapotban már nem áll fenn többé kapcsolat a természeteonokkal, hanem csakis a Szellemmel, a mindenségmegnyilvánulás eredeti, életre keltő, életet adó erejével. A kezdet Pymanderével való kapcsolat kizárólag az új létállapotban valósulhat meg. Csak ekkor lesz helyreállítva, ami egykor megszakadt. Az örök Szellem ekkor a halhatatlan lélekelv által nyilvánul meg az egész életállapotban.

Ezért a szent, egyetemes törvény értelmében: „Aki megújítja a lelkét, az fogadhatja a szellemet, találkozik vele.”

 

Az egyiptomi ős-Gnózis 1, 22. fejezet

 

 

Kitörés a körforgásból

 

Nehéz léptek dobogtak át rajtam. Az emberek azért fektettek át ezen a patakon, hogy hídként szolgáljak a számukra. Engem választottak, mert a faanyagom különlegesen teherbíró minőségű. A tölgyfa nem rothad gyorsan, és sokat kibír – mondták az emberek.

Emlékképek merültek fel bennem. Nem ez volt az első alkalom, hogy valaki rámlépett, letiport, átgázolt rajtam, megbotlott bennem vagy ugrándozott rajtam… Már életem kezdetén megtapasztaltam ezt, és a későbbiek során is, újra meg újra.

Amikor kis makk voltam, több nővéremmel és fivéremmel együtt egy erős vihar letépett édesanyám fájáról. Lefelé gurultam a hegyen, ahol számos terebélyes tölgy állott. Végül két nagy kő között akadtam fenn.

Egy őz futott át felettem, melynek patája még mélyebbre nyomott az apró kőtörmelék közé. Fentről termőföld szitált rám, és a lehullott lomb takart be. Majd horkantást hallottam: vaddisznók! Már majdnem rámtaláltak, amikor egy hirtelen lövés menekülésre késztette őket, és az egyik disznó körme egészen mélyre nyomott engem a talajba.

A következő tavasszal gyökereim mélyre fúródtak a földben, és egy szép leveles hajtást növesztettem a fény felé. Sok figyelmetlen vándor haladt el mellettem: voltak, akik átgázoltak rajtam, mások a cipőjükkel hajlítottak le – de én mindig újra felegyenesedtem.

Egyszer aztán meghallottam, hogy felettem, fent a hegyen, ahonnan jöttem, fákat vágnak ki. Recsegés-ropogás volt a kivágásra ítélt öreg tölgyfák utolsó sóhaja. Az egyik ember így szólt: „Ezekből a vastag ágakból deszkákat és gerendákat fűrészelhetünk – és a korona, ha kiszárítjuk, jó tűzifa lesz a számunkra.”

Ilyen sors vár tehát egy szép tölgyfára: évszázadokon keresztül növekszik, el kell viselnie a szelet és az időjárás viszontagságait – aztán kivágják, és valahol egy fűrésztelepen végzi, ahol bútort készítenek belőle, vagy, mint ahogy éppen most velem történik, egy kis hidat ácsolnak belőle valahol, vagy eltüzelik. A fa utolsó szolgálata eme Föld vérkeringésében az, hogy felszáll a tűzben, és a sok-sok év alatt a fában tárolt Nap-meleget újra odaadja. Ami megmarad, az csupán némi hamu, és egy kis nedvesség, amely gyorsan elillan.

Ezeket a gondolatokat két arra járó ember vetítette egy sok évet megélt tölgyfára, amely ott állott a hegyen. És a tölgyfa azt gondolta: „Ez lenne minden? Hát ez lenne ennek a Földnek az életelve? És vajon minden élőlény számára érvényes ez az életelv – minden jövevény, minden állat, minden ember számára? Egyszer áldás, máskor átok?”

Düh és harag, gyász és kétségbeesés árasztotta el a bensőjét: hát ez lenne ennek a teremtésnek az értelme?

Egyszer, egy hideg éjszakán a fa mellett elhaladó vándorok halk hangot véltek hallani: „Az ember hasonlatos egy fához, az ember gyökerei azonban a mennyben vannak. Törjétek hát át ezt a kört, az örök születés, növekedés, virágzás és újra meghalás körforgását! A felfelé haladó spirálist bontakoztassátok ki magatokban! Átéltétek a kétségbeesést és megfogalmaztátok a kérdést, ezért most megkaphatjátok az egyetlen lehetséges választ: szülessetek meg újra!

Bensőtökben lépjetek ki ebből a térből és lépjetek be egy magasabb rendeltetésű életbe! Akkor a halálotok már csak a régi és megmerevedett fa-anyag szükséges vége, a ti új lelkesültségetek pedig egy világító, mindig hajlékony isteni képesség felébredése lesz: amely lehetővé teszi az eredeti élet áramainak tökéletes felvételét.”

 

 

A teremtő pillanat

 

Megközelítési kísérlet

 

A Zen buddhisták évekig ugyanazt a cselekedetet gyakorolják – legyen az íjászat vagy tusrajzolás – csakhogy átélhessék, hogy a szándék nélküli önfeledtség egy hirtelen pillanatában csoda történik, és énjük és az elérendő cél kettősségéből belépnek a létezés egységébe.

 

A kimerültség jelenségei

Át lehet ezt élni? Tudjuk, hogy az egónak a spirituális úton fel kell oldódnia. Tehát az Én azzal kezdi, hogy ezt gyakorolja. De ennek a fáradozásnak a meghiúsulása megjósolható. Mégsem baj, hogy tovább próbálkozik. A hosszú harc, és az ehhez kapcsolódó önmegfigyelési tapasztalatok során a személyiség megtapasztalja, hogy ez nem működik. A személyes akarattal nem jut messzire, igen, sőt ez az erőfeszítés az útjában áll. Ez a tapasztalat egy idő után mély kimerültséget okoz. Mivel azonban a személyiség hozzászokott ahhoz, hogy fáradtan és sikertelenül is folytassa fáradozásait, ezért ő és a benne rejlő „Cselekvő” még sokáig tovább dolgozhatnak, látható, végleges eredmények nélkül.

De mit tudunk valójában az igazi spirituális pillanatról? Hogy néz ki? Milyen formában bontakozik ki?

Még ha az embernek a teremtő pillanatért vívott harca a tudati áttörés korábbi élményeiből származik is, az odavezető utat, a kulcsot vagy az ajtót újra és újra elfelejti. Ezek rendkívül homályosak, ködösek, bár ő közvetlenül előtte áll, mégsem képes felismerni őket. Az ember elfelejtette az ajtót, elfelejti újra és újra, még ha az ideiglenes áttörést már többször át is élte. Az ember számára nem lehetséges, hogy egy minden esetben a zárba illő kulcs álljon a rendelkezésére. De ha jól állnak a dolgok, a nyitott ajtót mindig újra odaajándékozzák neki.

 

A létért való küzdelem

Így tapogatózik az ember a határon, tele vágyakozással, reménnyel és ötletekkel. Melyek azok a gondolatok, amelyek megakadályozzák a „nyitott ajtó” megtapasztalását? Milyen akadályokra gondolunk itt, és miből keletkeznek ezek?

Mindenki tapasztalta életében, hogy bizonyos magatartásmódok tovább segítik, biztosítják túlélését, és a létért folytatott küzdelemben mások elé helyezik. Így keletkezik az évek során egy szabályrendszer, melyet részben a szülőktől veszünk át, másrészt karmikus örökségként hozzuk magunkkal, részben pedig egyéni, jelenlegi tapasztalataink képezik az alapját.

Többé kevésbé tisztán emlékszünk a különleges pillanatokra, a teremtő, kreatív áttörésekre és elképzelésekre, arra, hogy mit kéne éreznünk, és hogyan kellene ezeknek lezajlaniuk.

Ezeket a képeket a tudatalattink, stratégiai inputként, bemenetként, szüntelenül beletáplálja viselkedésmintáinkba. Ezek a küzdő személyiség rendelkezésére állnak ugyan az életért vívott harcban, de egyáltalán nem hasznosak, amikor a valódi szabadsághoz, vagy a „léttel való egységhez” közeledünk. Éppen ellenkezőleg, az embert ennek a formának a fullasztó képéhez kötik, amely az élet során egyre inkább megkristályosodik.

A fiatalok teljes energiabevetéssel törik át ezeket a falakat. A kreativitás területén gyakran merészek, nem szokványosak, új formákkal és tartalommal rukkolnak elő. A belső szabályozás még nem hat rájuk kényszerítően. Mi jellemzi ezt a különleges pillanatot, az alkotó átélést? Talán így lehetne leírni: „Éppen azért, mert nem kötjük hozzá magunkat, nem hagy el minket. Aki csendes szemlélődésében, csendes megfigyelőként, önátadásban járja ösvényét, a következőt fogja tapasztalni: bár a belső lényében minden pillanatban elhatárolódik tőle, az új élet úgymond áthatja őt. Ez nem az ő élete, hanem az őbenne lévő Másik új élete. És ebben azután a régi önvaló teljesen feloldódik.” (Jan van Rijckenborgh).

Feltűnés nélkül, mégis a mindennapi szokásokból kiemelkedve mennek a dolgok tovább, ahogyan azelőtt is tettük. Mennek tovább, de már nem értékeljük őket. Minden, ami történik „körülöttünk”, egy szükségszerűség következménye, amely kívül esik felfogóképességünk koordinátáin.

 

Lassított felvétel

És ekkor különös tapasztalat keletkezik: cselekvéseink egy kicsit lelassulnak. Vagy csak úgy tűnik? Látszólag lendület nélkül, könnyedén, magától értetődően és magyarázat nélkül dolgozunk. Filmesek használják ezt a módszert, amikor a filmben nagyon különleges, sorsfordító pillanatokat lassítva vesznek fel. Mi jellemzi ezeket a pillanatokat, és miért tudja minden néző, hogy a rendező mit szeretne kifejezni a lassú mozgással? Úgy tűnik, minden emberben mélyen él az emlék, hogy az idő is megállna – ha csak el tudnánk oldódni az egotól. A végzetes és döntő pillanatokban bénultan és semlegesen állunk egy magasabb energiaáram befolyása alatt, csodálatos egységben, és megváltó módon vagyunk kiszolgáltatottak. A vágyunk által, hogy erre az áramlásra bízzuk magunkat, szinte megáll az egész rendszer. Ez a pillanat egy örökkévalóságnak tűnik, mondjuk – hogy azután a következő pillanatban újra mérleget vonjunk és értékeljük a tapasztalatokat. Hagyjuk ezt abba! Ne kovácsoljunk többé állandóan kulcsokat, amelyek belülről zárják be börtönünket, miközben az ajtó valójában tárva-nyitva van.

 

 

tás

 

Az ablak előtt a reggeli napfény lassan felemelkedik a láthatáron és most ragyogóan áttör a fénybe boruló fakoronán. Sugarai arany fényt vetnek az asztalra és a levélpapírra. A golyóstoll árnyéka határozottan követi kék műanyagból készült eredetijét a papíron, hosszú fekete hegyével kísérve minden betűt, mintha a szavak egyidejűleg két síkon formálódnának ki.

 

A jelek

Nem-megvilágosodottnak lenni, igen, erről sokat lehet írni, mert az ember ezt minden nap több mint eleget tapasztalja. A mindennapi élet különböző kellemetlen életkörülményei és eseményei fölötti bosszúság, vagy az emberek iránti ellenszenv, akik a hibáikkal és zavaró tulajdonságaikkal az idegeinkre mennek, ez ismerős helyzet. Ez ugyanúgy érvényes a csendes, ki nem mondott, ám mindazonáltal nem kevésbé sötét gondolatokra és érzésekre is, amelyek gyakran felriasztanak minket. Mindez egy olyan állapot egyértelmű jele, amely távol áll a megvilágosodottságtól.

Nos, akkor mi is tulajdonképpen a megvilágosodás?

Kinézek az ablakon a Napra, amely már tovább haladt, majd eltűnik a látókörömből. Ezzel eltűnik az arany ragyogás is az asztalomról, és átadja helyét egy szép őszi nap egyszerű világosságának. Bár a nap, mint sugárzó kör most már nem áll tisztán a szemem előtt, a környezetem világos marad. Elvégre továbbra is jelen van, észlelhetem a működését, és világossá teszi a nappalt.

 

A Nap leírása

Mindazonáltal mi történik éjszaka, amikor a bolygónak ez az oldala hátat fordít a Napnak és sötétség vesz körül minket? Szemeink számára a Nap akkor kétségtelenül eltűnik. Ám mi tudjuk, hogy létezik, és reggel visszatér – vagy pontosabban újra láthatóvá válik, mivel földünknek az a fele, ahol mi vagyunk, feléje fordul. Ha azonban az éjszaka végtelenül elhúzódna, akkor meddig tudnánk a Nap létezéséről? Ha pedig mindazok, akik még valóban megélték, lassanként kihalnának, akkor biztosan akadnának mások, akik továbbra is beszélnének a napfényről, jóllehet ők maguk azt soha nem látták. Hogyan hangozna ez a harmad- negyed- vagy százezredik kézből? Talán a következőképpen:

„Egykor a Nap világossá tette fényével a nappalt. Melengető sugarai behatoltak szinte minden szögletbe, és lehetővé tették, hogy minden pontosan és élesen kirajzolódjon itt a ragyogó fényben.”

Az, aki ezt saját maga soha nem élte meg, mindezt a legkülönbözőbb módon képzelhetné el.

„Olyan ez, mintha egyszerre több ezer neoncsövet kapcsolnának be?” Erre azt mondjuk: nem, a napfény aranyszínűbb és melegebb. „Akkor talán olyan, mintha roppant mennyiségű halogénsugár villanna fel ugyanabban a pillanatban?” Erre azt feleljük: nem, a napfény lágyabban és finomabban ragyog.

„Hát akkor olyan, mint egy fehér gyertyatenger?”

Nem, mivel a napfény nem lobog és nem is alszik el a szélben. „Ahhoz, hogy hűen leírjuk a napfényt, az embernek tehát saját magának is látnia kell azt?” Igen.

Viszont ha soha nem láttam volna, és valaki, aki megtapasztalta, beszélne róla, hihetnék-e neki? És ha hinnék neki, képes lennék-e felfogni és megérteni? A fejemben fel tudnék vázolni egy képet a napról, valahogy úgy, mintha egy halogénfényt vagy egy gyertyatengert képzelnénk magunk elé. S amikor elutaznék oda, ahol a nap van, és saját szememmel látnám azt, s azután visszatérnék a világ sötét oldalára, vajon be tudnék-e számolni az utamról? Tudnék-e úgy tájékoztatni, hogy mások is megértsék, vagy a szavak cserben hagynának engem?

Ehelyt befejezem, mivel nincs több mondanivalóm a megvilágosodásról, amíg magam meg nem tapasztalom azt, és nem döntök előbb a további folytatásról. Úgy gondolom, hogy ez nem a legrosszabb befejezés egy olyan történet számára, amely a megvilágosodásról szól – és leteszem a tollamat.

 

A lélek a világosságban

Egy emlék tör elő a tudatom peremvidékéről. A fiam ötéves korában elém állt és kezeit a szeme elé emelte elgondolkodó pillantással:

„Mama, amikor meghalunk, és a lélek az Isten elé megy, akkor ez itt már csak árnyék” mondta a kezeire és a testére mutatva. A szemeiben lévő mélységes komolyság furcsán érintett. A gyerekek gyakran különösen tiszták, és igencsak közel állnak a szentséghez, gondoltam. Miért jönnek éppen most elő bennem ezek az emlékek? Most is, mint akkor, érzem a gyermek szavainak igazságát. Mi veti az árnyékot – ami a testünk – és mi világítja azt meg? Amikor a lélek „Istenhez” járul, a test már csak árnyék. A lélek lenne tehát az az elem, amely az árnyéknak életet ad, és a testünk eszerint a lélek árnyéka lenne? Egy olyan lélek, amely teljesen világosságból áll, nem vet semmilyen árnyékot többé, átlátszó, megvilágosult. Tehát így van ez: a megvilágosodás a lélek sajátossága, nem a test valamiféle állapota, és nem is a személyiség minősége.

De hát a lélek nem a személyiség része?

Igen, de csak annyiban, hogy az új lélek a világosságban áll, és a személyiségünk – ennek árnyékaként – összekapcsolódik vele, és így meg is kötözi. Akkor ez a megfordult lélek szintén össze lesz kötve vele.

Itt egyenlőre véget ér a gondolatmenetem és elcsodálkozom. Egy ötéves gyermek ösztönösen felismerte ezt az összefüggést az ő egyszerű, gyermeki gondolkodásával. Valaki, aki tényleg megtapasztalta a világosságot, kifejlődött a saját világossága, azt tanácsolja nekünk, hogy váljunk gyermekké. Vajon megértettem a tanácsát?

És ha megértettem, tudom-e azt alkalmazni a mindennapi életemben? Mit is csinált tulajdonképpen az én kisfiam? Minden ijedtség nélkül elfogadta a saját halálának a lehetőségét, de ugyanakkor nyitott maradt az élet lehetőségére is. Észgyötörte felnőttként képes vagyok-e valóban megnyitni magam a lélekimpulzus számára, amely találkozik a világossággal? Ha én figyelmes gyermekként befelé fordulok, vajon újra megtapasztalok-e ott valamit annak a szellemi napnak a világosságából, amely sohasem volt távol tőlem.

Ez a gondolat különös vágyat ébreszt bennem. Szeretnék odafigyelni, megtapasztalni valamit a világosságból. Szeretnék a lelkemmel párbeszédet folytatni és meghallani azt, amit mondani akar nekem.

Eképpen, gondolom én, a világosság útja, a megvilágosodás útja nem a beszédé és az okos szavaké, hanem a meghallásé és a hallottak megvalósításáé. Amíg a belső füleim nem hallanak, addig valószínűleg a belső szemeim sem képesek látni, és a világosság, ami a lélek valóságává válhat, először olyannak tűnik, mint az ezer neoncsőről alkotott elképzelés.

Itt elhatározom, hogy mostantól kezdve a megvilágosodásról hallgatok.

 

 

Megvilágosodás a pamlagon?

 

Holle anyó, a Grimm testvérek meséje

 

„Átéli-e az ember rózsakeresztesként a megvilágosodást?” Mikor egy spirituálisan kereső ezt a kérdést teszi fel nekem, egy pillanatig hezitálok a válasszal. Itt nem elméleti, vagy filozófiai magyarázatot vár, hanem egy egészen személyes választ.

 

Válaszolhatok-e neki én-formában, akkor is, ha az „én” és a „megvilágosodás” két olyan fogalom, amelyek nem egyeztethetők össze, hanem tulajdonképpen teljesen és nagyon is kizárják egymást? Másfelől itt egy embertől-emberhez szóló gondolatcserére, egy lélektől-lélekig szóló megértésre kérnek. Engem itt keresőként, igazságra áhítozóként szólítanak meg.

És válaszolok: Igen, a legmélyebb meggyőződésem és tapasztalatom, hogy egy Szellemi Iskola ilyen különös terében folyvást megvilágosodás következik be. Én a megvilágosodást nem valami látványosnak, kiemelkedőnek vagy hatalmasnak érzem. A megvilágosodást inkább rejtett erőfolyamnak élem meg. Normális gondolkodásom csak ritkán észlel belőle bármit. Mégis, alig észrevehetően belső átalakulások és változások mennek végbe, melyek gyakran csodálkozásra késztetnek, amikor tudatosulnak bennem. Valami megindul, valami átalakul. Új elképzelések, egészen új látásmódok tudatosulnak egy bizonyos problémával kapcsolatban.

Néha bizonytalan vagyok, hogy egyáltalán beszélhetek-e „saját” tudatomról, mintha az csakis hozzám tartozna. Természetesen rendelkezem egy tudattal, egy képpel magamról és a környezetemről. Teljesen határozott minták alapján gondolkodom és érzek. De ebbe a tudatba, időről-időre, újra és újra „fénysugarak” és „fényvillámok” szivárognak be, amelyek nem belőlem erednek. Néha olyan érzésem támad, mintha egy magaslatról zseblámpával világítanának meg. Mintha a zseblámpa sugara egy sötét pincehelyiségbe vetődne. Ez a fény betekintést, „fénypillantásokat” enged mindeddig egészen sötét összefüggésekbe.

Néha úgy is érzem, mintha egy hőlámpát süllyesztenének belém, és annak melegítő sugarai olyan érési folyamatokat indítanának be, amelyek teljesen kivonják magukat a tudatom alól. De valamikor megérik rá az idő – valami új fejlődött ki és kifelé igyekszik. Nagyon nehéz ezt az átváltozást, ezt az új minőséget szavakba foglalni.

 

Megtanulni beszélni

Talán a beszélni tanulás folyamatához hasonlíthatnám. Kezdetben csak amolyan passzív szókincs létezik. Ám miután néhány fogalmat újra és újra megvilágítanak, azok kifelé igyekeznek és aktívvá válnak, átmennek az aktív szókincsbe. A szavakat először csak elismételgetjük, majd tudatosan előhívhatókká és beilleszthetőkké válnak. Mégis, még az aktív szókincs létezése sem biztosít szabad folyást a gondolatoknak, szabad és folyékony beszédet. A szavaknak ehhez folyamatba kell jönniük, és ez csak úgy történhet meg, ha egy erőfolyam kifejezésévé válnak, amely a belső birodalomból ered. Nehezen felfogható a számomra, hogy miként jön létre ez a belső áramlat. Bizonyosan nem a gondolkodásomból vagy az intellektuális képességeimből jön létre. Nem az érzéseimből fejlődik ki. Nem az akaratom és szándékaim eredménye. Valószínűleg nem is a karmikus múltamból, karmikus hátizsákomból jön.

A belső, felfoghatatlan, maradandó és időtlen térből árad. Még ha e belső erőáramlás működését alig foghatom is fel, egyet mégis tehetek: nem állok az útjába. Sőt: minden felvett, minden megtapasztalt rögtön megéltté és alkalmazottá akar válni. Ez pedig csak akkor sikerül, ha készen állunk arra, hogy vele együtt áramoljunk, és teret engedjük a változásoknak – minden percben és minden másodpercben. A „fénypillantások” segítségünkre vannak, útmutatók, melyek felhívást tartalmaznak. Ez a megvilágításban állás egy belső feszültséget épít fel, és egy feladatot tartalmaz. A fény megtapasztalása nem enged a pamlagon heverészve nyugodni. A felelősség érzését kelti. Kívánságot ébreszt, hogy válaszoljunk erre az ajándékra. Ezért minden kegyelemteli érintés egyben magában hordoz egy vizsgát is: létezik-e a képesség bennünk, hogy a megtapasztaltat továbbajándékozzuk? A bennünk gyújtott tűz elég erős-e ahhoz, hogy egy impulzust tetté változtasson, a szükségesként felismert következő lépéshez?

 

Analógia a Holle anyó mesével

Ez a folytonos próba a Holle anyó mesében nagyon konkrétan a szemünk elé tárul. A Grimm-testvérek gyűjteményében ez az elbeszélés a „megvilágosodás” mese. A megvilágosodás és a megszabadító tett itt összekapcsolódik.

Két különböző lánytestvérrel találkozunk, az „Aranylánnyal” és a „Szurkoslánnyal”. Az egyik szép és szorgos, a másik csúnya és lusta. A szorgos lánynak egész nap egy kútnál kell üldögélnie, és annyit fonnia, hogy vér folyik az ujjából. Amikor a szorgos lány gombolyagja egy nap a kútba esik, utána ugrik, hogy felhozza, és egy édenszerű másik világba kerül.

Aranylány és Szurkoslány az a két nézet, melyek egyidejűleg megtalálhatók a lényünkben. Ha Szurkoslány hat bennünk, akkor akaratunk még nagyon ingadozó és motivációnk nagyon énközpontú. A sok apró, ám a szolgálatban oly fontos lépéseket mindennapjainkban még nem ismerjük fel. Ha az Aranylány cselekszik bennünk, akkor indítékunk más: Igazi szánalom rezeg bennünk – a szív szeretetéből az embereknek „nem köveket, hanem kenyeret” akarunk ajándékozni. Ezért vagyunk „szépek”. Ebből a sürgetésből dolgozunk, míg kezünk vérezni nem kezd. Felismerésért küszködünk, a helyes életvitelért, a „harmóniáért a cselekedetek váltakozásánál”.

Fájdalmas tapasztalatokat élünk meg – mindennapos küszködésünk a mélybe vezet minket. Mert igazi szánalom és valódi szeretet ebben a világban nem található. Egy egészen más létsíkon jönnek létre. Ebben a másik világban, a lélek síkján próbának vetik alá rezgéskulcsunkat, valamint készségünket a válaszadásra és a szolgálatra.

A három próba, amely elé Aranylányt (és később Szurkoslányt is) állítják a másik világban, felettébb gazdag szimbólumokban. Aranylány először egy sütőkemence elé érkezik, amelyből a kenyér szól: „Húzz ki innen, különben megégek, már rég ki vagyok sülve!”

Milyen gyakran kérdezem magamtól, amikor felismerem a következő, konkrét lépést: „Menni fog ez? Elég vagyok egyáltalán ehhez a feladathoz?” Ezek az Én-perspektíva gyötrő kérdései. Ha azonban sikerül ezt az Én irányítású nézőpontot nyugodni hagyni, és teljes bizalommal megkockáztatni a következő lépést, akkor nincs több kétség, nincs többé jó és rossz. A léleksíkon éretté vált erőfolyam használódni akar, és csak akkor marad állandó, sőt kimeríthetetlen, ha használják. Azután Aranylány egy almafához ér, amely azt akarja, hogy megrázzák, mert az almái „együtt mind” megértek. Végül halomba kell rakni az almákat. Ez egy érdekes aspektus. A léleksíkon éretté vált nem csak magáért létezik, összegyűjtve és összekötve akar lenni. Sok érett elemnek együtt erős, mágnesesen vonzó hatása van. Megpróbálom elképzelni, hogyan és milyen módon lehet egyáltalán sok almát felstószolni és halomba rakni. Ez csak piramisformában építve sikerülhet. Amikor bizonyos számú érett lélek összetalálkozik, „alulról” kezdenek el építeni egy „piramist”, amelybe „felülről” beereszkedhet egy „piramis”, úgy, hogy a szellemi világból a lélekvilágba irányuló erőfolyam a valósulhasson meg.

 

Szaturnusz kapuja

A harmadik állomáson a szorgos lány Holle anyóhoz érkezik, aki nagy fogai miatt először félelmet és ijedtséget vált ki belőle. Holle anyó nagy fogai Szaturnusz kapujára emlékeztetnek.

„Hel” – ez a szótő rejlik Holle-anyó nevében – a halál és a megújulás istennője. Még ma is úgy ismert a háromkirályok napja, (a vízkereszt) mely az úgynevezett tizenkét szent éjszakát lezárja, mint Holle anyó napja. Miután átléptük Szaturnusz kapuját, a szolgálatnak egy egészen új módja válik szükségessé.

A szorgos lány többé már nem a mostohát (a dialektikát) szolgálja, hanem a tiszta ősanyagot. Az ágy, mint nyugalmi pont, jó szimbólum a most következő tisztítási folyamatra, amely csak akkor jöhet létre, ha az Én teljesen elhallgatott. Ha az asztrál-, és étertest megújítási munkálata sikerrel jár, a „tollak hópelyhekként” hullnak a világra.

A szeretet életet adó princípiuma, a tisztító víz, átárad azoknak az embereknek a szívén, akik ily módon szolgálnak, az egész emberiségre, és minden teret kitölt.

Az éretté vált lélek azonban még nem érte el útja végét. Szomorúság és honvágy tölti el, még akkor is, ha ebben a másik világban ezerszer jobban megy a sora, mint a dialektikában. Ugyanis valódi feladata, a bukott emberiség megmentése, még nem teljesült. Ehhez az idealitásnak és a realitásnak egészen konkrétan össze kell kötődniük egymással. A szelleminek kell a realitáshoz, a mindennapi élethez kötődnie. Ez a világtérben végzett munkán keresztül valósul meg, melynek abszolút következménye az asztrális és éterikus megtisztítása és megújulása (tehát az életszféráké, amelyből az ember él).

A megszabadult lélek eme igazi áldozatára, a bukott természetrend ingoványában végzett munkára való készség eredményezi az „aranyesőt”, a szellemlélek-tudatállapot fogadását. Ezzel a teljesen új, arany ruhával lehetséges az igazán alkotó és gyógyulást hozó tevékenység megnyilvánítása világban – és mindez jól megfontolt bevetéssel, mégis teljesen spontán, mindenféle mellékes szándék nélkül.

Néha azt kérdezem magamtól, miért találom Holle anyó meséjét olyannyira elbűvölőnek. Már megint egy szép képet pepecseltem volna össze magamnak, amely bizonyos elégedettséget ad? Az én mindig biztosat akar tudni, tervet és vezérfonalat akar kapni.

A léleknek viszont nem kell rálátás meg stratégia. Neki csak erőre van szüksége a következő lépéshez. A Holle anyó mese mély bölcsességet sugároz magából, mert világosan kifejezésre juttatja: mindig létrejöhet a megvilágosodás, de nem egy mindent elsöprő fény-tapasztalásként, amely mindent megvilágosít, és az átalakulás egész ösvényét egyszerre megvilágítja.

Megvilágítva mindig csak közvetlenül a lábunk előtti tér lesz, ha készek vagyunk megtenni a következő lépést, a kapottat tovább ajándékozni és tetté változtatni.

 

Irodalom: a Grimm testvérek meséi

 

 

Piet Mondrian, az üresség festője

 

Piet Mondrian (1872-1944) holland festő kései műveit a formaképzés alapelemeinek felhasználásával alkotta meg: színnel, formával, felülettel és vonallal. Mondrian a valóság mindenfajta ábrázolását, minden egyéni ecsetvonást elűzött a műveiből, hogy a valóság „igazi” nézetéhez közeledjen. A természetes forma állandóan változó megjelenése mögött létező változatlan, „tiszta” valóságot akarta visszaadni.

 

Aki először merül bele Piet Mondrian egy kései művébe, olyan festészettel találja magát szembe, amely leegyszerűsítő volta révén nagyon purista módon hat. Három piros, kék és sárga keskeny téglalap, öt fehér mező, és azonos szélességű fekete választóvonalak egy fekete téglalappal – kép-e ez egyáltalán? Minden ilyen egyszerűen néz ki.

A tarka felületek a szélre szorulnak. A pillantás először az egyik színes mezőről a másikra ugrik. A kompozíció optikailag nincs nyugalomban. Mozgássebességük le van csökkentve, mert főképpen a bal szélen levő kék téglalap akadályozza a forgómozgás érzékcsalódását. Sokkal inkább egy nyugodtan lélegző egész a benyomásunk. A jobb szélen keresztülfutó függőleges vonal stabilitást kölcsönöz, és a színes mezők közötti nagy távolság a nagyság és nyugalom benyomását közvetíti. A kép közepén csak egy fehér felület látszik.

Az elvont festészet megértéséhez a legértelmesebb segítség annak az útnak a követése, amelyre maga a művész lépett rá. Mondrian lépései szerencsére rendkívül világosak, és a fákról festett képei körülbelül félúton találhatók. E képek előtt az embernek az az érzése, hogy a „fa” témáját addig vizsgálta nagyon pontosan, és tapogatta végig gondolatban, amíg e téma egyik mintája a művész képzeletében a valóság helyére nem lépett.

Egy művész, aki a természetet akarja ábrázolni, azt mondaná, hogy egy fa gallyakból, ilyen és ilyen sok ágból és levélből áll. Mondrian ezzel szemben ezt mondta: „Nem, a fa lényege azokban a természeti erőkben rejlik, amelyek a földből egy élő formát növesztenek ki, és azt eredményezik, hogy a forma ezerfelé oszoljon és terjedjen szét.”

Mondrian éveken át állandóan ugyanazt a fát festette. A fa volt az ő jelképe és ideálja. A fa az életerőt, az egész természetet jelentette számára, és ő egyetemes értéket tulajdonított neki.

Az 1908-ból való „Vörös fa” mutatja, hogy mi kötötte le Mondrian érdeklődését: A lomb nélküli ágak kaotikus kuszasága, a természet vadsága vonzotta. Ezért vannak a súlyos ecsetvonású erős vörös és kék árnyalatok összezsúfolva. Fa és táj világosan megkülönböztethető és felismerhető, a térhatást a szín, de különösen az ágak átfedése hozza létre.

Abban a változatban, amelyet Mondrian „Szürke fá”-nak nevezett, a nézőpont ugyanaz, de a motívum csaknem feloszlik, és a táj már csak sejthető. A kép színes voltára határozatlan árnyalatok utalnak. Meghatározó a térközöket aktivizáló, jól kivehető vonalszerkezet, amitől összekeverednek az alakrészek a háttérrészekkel.

Az 1912-ből származó „Virágzó almafa” című alkotás még jobban eltávolodott a valóságtól. A vonalrács nagyobb felületi hatással bír, és az alapfelület strukturálódását szolgálja. Alak és háttér összefolyik. A fa vázszerkezete egymáshoz fűzött részdarabokra van bontva, és tiszta hullámformákba megy át. Úgy látszik, hogy a „fa” motívuma iránti mindenféle emocionális érdeklődés eltűnt.

Két évvel később a 6. számú festményen teljesen megszűnik a természet bemutatása, ehelyett a rend lesz az ábrázolás témája. A rácsháló az alaki sokféleséget mértani formákra redukálja. A vonal és sík egyenértékűsége révén a derékszög és az alapfelület válik hangsúlyozottá.

Mondrian képein a fokozódó elvonatkoztatási folyamat azzal van összhangban, hogy világszemléletileg a teozófiai társaság tanításához áll közel, ahová még 1909-ben lépett be. Így rendezte a természet egymástól elütő részleteinek gazdagságát harmóniába. Nincs semmilyen torzulás, hanem óvatosan kimerevített elemek vannak, mint egy rendezett, azaz kozmosszá süllyedt világ alaprajza. A valóságot, melynek tényei addig festészetének tárgyát képezték, attól fogva a létében kell megragadni.

„Hosszú időre volt szükségem, hogy felfedezzem, hogy a forma és a természetes szín egyéni érzelmi állapotokat vált ki, amelyek elhomályosítják a tiszta igazságot. A természetes formák alakja megváltozik, de a valóság marad… A cél nem az, hogy más, különleges színeket és formákat hozzunk létre, azok összes korlátozottságával együtt, hanem egy nagyobb egységre kell törekedni.” (1)

Ez a „nagyobb egység” a „Kompozíció 2” című kései művén elsősorban dualisztikus ellentétességek révén tárul fel:

Alapszínek-színhiány, szín-szín, hosszú-rövid, széles-keskeny, bal-jobb, fent-lent, előre-hátra.

Ezek az ellentétek állandóan kölcsönösen váltják egymást, és így egyensúlyt képeznek. „Minden dolog az egész része: Minden rész az egésztől kapja meg az értékét a szem számára, és az egész a részektől kapja meg azt. Minden viszonyokból és kölcsönösségből áll. Egy szín csak egy másik által létezik, egy kiterjedést egy másik határoz meg, és nincs térbeli helyzet egy másikhoz való viszonyítás nélkül. Ezért mondom, hogy a viszony a lényeg.” (2)

„Az összefüggés lényege az, ami valami és valami más között létezik. Úgy értem, hogy a kezem és a ceruza összefügg, ha lejegyzek valamit. Ez az összefüggés annyira magától értetődő, hogy elfelejtettük, hogy egyáltalán létezik. Minden igazság az összefüggésben rejlik, még egy olyan egyszerű összefüggés esetében is, mint amilyen ez. Sem a ceruza nem valóságos, sem a kéz, amely fogja. De a kettő közötti összefüggés leírja az igazán valóságost, az egyetlen létező valóságot. Az ok és okozat egyek. Ezért semmi sem tud létrehozni valami mást anélkül, hogy ketten nem egyek, és a valóságban nincsenek összekötve.” (3)

A kiegyensúlyozottság és a szilárd egyensúly az egyenes vonal révén, a függőleges és vízszintes kimerevítések által jutnak kifejezésre. Schoenmakers holland filozófus véleménye szerint, aki nagy hatással volt Mondrianra és az azonosan gondolkodó „De Stijl” nevű csoportra, a világmindenségnek matematikai szerkezete van. A harmóniát már az ókorban számarányokkal és mértani formákkal, négyzettel, háromszöggel és körrel fejezték ki. Ha az ember tehát a világmindenség harmóniáját művészi módon akarta kifejezésre juttatni, úgy azt mértanilag kellett megkísérelnie.

Mondriannál ezek a vonalak a kép alapvázának alkotójává váltak. A feszültségi viszonyt a különböző erők kiegyenlítése egyensúlyba hozza. Ez az egyensúly aszimmetrikus, nem ok-okozatilag merev, hanem dinamikus. Az arányok egymáshoz való viszonya eleven ritmust kelt, amely tükrözés által keletkező mindenféle azonosságot, mindenféle szimmetriát kizár.

E vonalak közé illeszti be a festő az alakzatait. Téglalapok és négyzetek fekete-fehérben és vörös, kék, sárga alapszínekben jelennek meg, amelyek a színkör egész színpalettáját felölelik. Az aktív színtér a semleges üres alakzattal van összhangban, harmonikus váltakozásban.

A színek és a formák, a kép kisugárzása a szemlélőnél lelki rezdülésekhez vezetnek, és ezzel egészen személyes pillanatfelvétellé válnak, amely ugyanannak a képnek a következő megszemlélésekor ismét teljesen más lehet. Így a kép és a néző szembekerülése különleges jelentést kap. A nézőnek anélkül kell tudnia a képre összpontosítani, hogy arra egy gondolatot is vesztegetne, hogyan jött az feltehetőleg létre, vagy mit tud az ember benne felismerni.

Már semmi tárgyszerűre ne emlékeztessen, hanem pusztán önmagából, tiszta festészetként hathasson. Ezért teljesen hiányzik a művész egyéni kéznyoma. A művésznek a kép keletkezésekor fennálló egyéni hangulatára sem lehet már következtetni. „Éppen a képek üressége hagy a nézőnek teret saját érzései és gondolatai számára, ha valami érzékszervekkel érzékelhetőt ábrázolunk, ha valami emberit fejezünk ki… Ha nem a dolgokat ábrázoljuk, akkor marad hely az isteni számára.”

Így hívja fel a modern művészet az elvont formáival a figyelmet a számára meghatározó képességre, más szóval: a szelleminek a láthatóvá tételére.

 

 

Alexander Szkrjabin – egy univerzális művész

 

„Kezdetben volt Eru, az Egyetlen, akit tünde nyelven Ilúvatarnak neveznek, s megteremtette gondolatának szülötteit, az ainukat; s azok Nagy Muzsikát formáltak előtte. Ez a muzsika volt a világ kezdete; mert Ilúvatar láthatóvá tette az ainuk dalát…”

(J.R.R. Tolkien: A Szilmarilok)

 

Amikor először hallottam a nevét, még nem tudtam, hogy intenzívebben fogok vele foglalkozni, és közelebbről megismerkedem vele. Azóta eltelt egy év, a neve úgyszólván lehorgonyzott az életemben, annak ellenére, hogy amilyen gyorsan csak lehet, el akartam búcsúzni tőle. Miközben vele foglalkoztam, felfedeztem azokat az embereket is, akiket szeretett és tisztelt.

Elvezetett híres filozófusokhoz, pszichológusokhoz és zenészekhez, bepillantást nyerhettem a tanításaikba. A szellemek között ő vízválasztónak látszik: Van, aki közülük szereti és tiszteli őt, van aki nem érti, túl kaotikusnak és becsvágyónak tartja; eközben mások soha nem hallottak róla. Engem végül elgondolkodásra késztetett, és megkíséreltem megérteni őt. Mi volt az érdeme Isten és az emberiség szolgálatában – kérdeztem magam.

Izzó beszélgetésekben kerestem az élő anyagot, tűnődtem, hogy róla valamit írni tudjak. De ez egy lépéssel sem hozott hozzá közelebb – mikor hirtelen úgy adódott, hogy nagyon különös körülmények között hallottam a darabjai egyikét. Annyira befolyása alá vont, hogy benyomásomat rögtön papírra kellett vetnem. Így keletkezett a következő asszociáció:

Szeretek. Már az Ő neve is képes friss széllel megérinteni. Úgy mozgok a zenéjében, mint egy nagyszerű világban, ami él és lélegzik, szüntelenül változik, átalakul, felvesz magába és növekedésre serkent. Hosszan tudnék ebben a magas és tiszta energiában időzni, fürödnék ebben a szeretet-tengerben, és vele együtt növekednék. Milyen szerelmesnek érzem magam! Milyen szép ezt az érzést megélni kötöttség nélkül. Úgy tűnik nekem, mintha ebben a csodavilágban tüzes gondolatok szállnának, találkoznának. A gondolatok egyesülnek színes hangokkal, és megújulva költeményekké születnek, versekké, jóslatokká és új lényekké. Mintha lángokká válnának, melyek egy végtelen táncban mozognak és beteljesítik önmagukat. Úgy tűnik, mintha a befolyásuk alatt önmagamhoz kerülhetnék közelebb. Bennem nincs sem kényszer, sem habozás; nem szégyenkezem ezért a szeretet-érzésért a szívemben. Van, és én egy rész vagyok belőle. A lelkem úgyszólván csordultig telik ezektől az izzó lángoktól, együtt lélegzem velük, lángokkal, tűzzel, fénnyel.

Bolygók születnek és tűnnek el újra a következő pillanatban. A csillagok változtatják az alakjukat, a meteoritok új utakat választanak maguknak, az égbolt nevet és sír. Én egy csendes megfigyelővé válok ebben a roppant történésben, ez az égi átalakulás mély vágyakozást idéz elő bennem. Követem. Sírok. A szívem mélyén érint meg, szerelmes vagyok és fájdalmasan boldog.

Ki ő, akinek a zene által van ereje gondolatokat, embereket és bolygókat teremteni a káoszból, táncoló mozgásra bírni őket, és valóra váltani a világ teremtésének csodáját? Hogyan maradhat szerény egy ember, ha ezt a gigantikus eseményt a bensőjében érzi? Sikerülhet-e a kísértésnek ellenállni és az elvakultságot elkerülni? Felismeri-e, hogy csak egy tehetséges, áldott eszköz Isten kezében, és magát nem mint művei teremtőjét látja? Így nem válik külön az ő fenséges ihletétől – Istentől. Művét nagynak, hatalmasnak, gondolatait izzóaknak, elképzeléseit és szemléletét fennköltnek látom.

Egy ember számára csaknem lehetetlennek tűnik nem összetéveszteni magát ezekkel a fenséges látomásokkal. Hogy Alexander Szkrjabinnak sikerült-e, nem tudhatom.

Alexander Szkrjabin az úgynevezett „ezüstkorban” élt és alkotott. Az orosz költő, Andrej Belij írta erről a korszakról: „Most a művészet tartalma azonos a megújuló élet tartalmával. A művészet maga szólít fel új életre.” Az orosz művészek ebben az időben figyelemre méltóan sokat küzdöttek a megvilágosodásért. Műveikben és személyes sorsukban öltött formát a legmélyebb emberi vágy.

Ilyen művész volt Alexander Szkrjabin (1872-1915) orosz zeneszerző és filozófus is, aki elsőként teremtett szinesztétikus zenei, összművészeti alkotást – mai kifejezéssel: multimédia performanszt – hangban, színben, formában és mozgásban egy nagy egységet képezve. Szkrjabin zsenije fáklyaként lángolt fel a zenén keresztül. A megvilágosodást fényszólamok formáin keresztül élte és komponálta meg. „A zene egy megvilágosodási út. El sem tudják képzelni, milyen nagyszerű megismerési módszer. Csak tudnák, mi mindent megértettem a zene által! Mindent, amit most gondolok és kifejezésre juttatok – mindent a művészetemen keresztül tudok” – tanúsította.

 

A Prométheusz Misztérium

Helena Blavatsky „Titkos Tanításának” ösztönzésére született forradalmi zeneműve: a Prométheusz. A „Prométheusz – a titán” című fejezetben Blavatsky megmagyarázza, hogy a görög Prométheusznak, ennek a híres tűzhordozónak, mi a jelentősége a hinduizmusban. Nincs szó többé tűzlopásról. Az isteni tűzzel az emberekben a szellemszikrát lobbantja lángra.

„Tudják, nálam „Prométheuszban” keletkezik …a fény! Azt szeretném, hogy tűz-szimfóniává váljon egy egész terem, változó fényekkel. Itt lángolnak ők, a tüzes nyelvek. Látják, ahogy a lángok itt és a zenében tündökölnek.” Szkrjabin zenei misztériuma, a Prométheusz („Le Poeme du feu”, 1910) volt legjelentősebb alkotása, egy szinesztétikus mű nagy zenekarra, zongorával és orgonával, kórussal és színbillentyűzettel. A mű sajátos „töménységét” a jellegzetes Prométheusz akkord adja, ami Pleroma (teljesség) akkordként is ismert, mint a bőség és minden létező erejének a szimbóluma.

A Prometheusz akkord hat hangjának (C-Fisz-B-E-A-D) teljes harmóniája a teozófiai alapelv, az „omnia in omnibus” (minden mindenben) megvalósításaként válik megtapasztalhatóvá, észlelhetővé. A mű belső rendje a világrend titkán nyugszik, ezért felhangzanak a zeneműben antik misztérium-énekek is, amelyeket emberi hangok szólaltatnak meg. Ez az alkotás Szkrjabin életművének csúcspontja, melyben kifejezésre jutott misztikus-filozofikus meggyőződése. Szkrjabin megkísérelte a megvilágosodást zeneileg tettekbe átültetni. Ebben látta küldetésének beteljesülését. Életének utolsó öt évében a Prométheusz-misztériumon dolgozott, miközben végső célként valószínűleg azt tartotta szem előtt, hogy a világot megszabadítsa az anyagtól. Ennek a grandiózus, szinesztétikus alkotásnak az előadása egy hétig tartott volna, és ezen végül minden földlakó részt vett volna(!). Indiában, a Himalája lábánál egy szférák temploma emelkedett volna, amely állandóan változtatta volna a formáját. A zeneszerző egy „áramló, folyékony, organikus építészetet” képzelt el. Táncot, felvonulást, zene- és illatszimfóniát, üdvözítő mondások felolvasását kellett volna a fényszólamok erejével összekötni. A teremtés hét napja a Szkrjabini elképzelés szerint magában foglalja az évmilliók evolúciós fejlődését. A hetedik nap végén bekövetkezik az egyetemes csúcspont, ami után minden ember képes lesz felemelkedni az örök isteni szépséggel összeköttetésben lévő új létállapotba.

 

 

Felvilágosítás játékosok számára

 

Az Utolsó Élettől a valódi életig

 

Amit először is tudnunk kell

Ha azokhoz tartoznak, akik a számítógép világát, és különösen az internetet, és mindent, ami vele kapcsolatos, gyanakvóan és bizonyos távolságtartással veszik tudomásul, felelőssé teszik az erkölcs romlásáért, a fiatalok eldurvulásáért, valamint a nyugat hamarosan bekövetkező hanyatlásáért, és általában is ördögi találmánynak tartják, akkor ne szomorkodjanak tovább. A következő szövegből valószínűleg csak bizonyos mértékig ismernek önmagukra, de talán megtapasztalják, hogy a spirituális dolgok az eddigiektől eltérő módon is kifejezhetők. Mindazok pedig, akiknek azt kell állandóan hallaniuk, hogy kedvenc gépük és hobbijuk nem más, mint egy modern kereskedelmi termék és valójában csak hullámvasút a kárhozat felé, most nagy elégtétellel állapíthatják meg, hogy a szellemi dolgok más módon is kifejezhetők, mint ahogy eddig megszokták. Az alábbi szöveg talán hozzájárul a kölcsönös megértéshez. A legfontosabb fogalmakat a biztonság kedvéért elmagyarázzuk.

 

Az Utolsó Élet (Last Life)

A szerző évek óta számítógép rajongó, és eddig, legjobb tudomása szerint, nem szenvedett kárt tőle. Munkája és számos egyéb tevékenysége mellett mostanában érte el a World of Warcraft játékban az ötödik 80-as szint figuráját.

Azóta játszom az Utolsó Élet című játékkal, amióta gondolkodni tudok. És éppen ennyire elegem is lett belőle minden alkalommal. Meg kell mondjam, hogy a struktúrák (textures1) és a fényeffektusok nem rosszak, és általában a szakadozás2 sem sok. De a feladatok, a kihívások (quest3-ek) egyhangúak és fárasztók, a jutalmak pedig nem érik meg a fáradságot, amivel megszerzi őket az ember, az npc4-k mesterséges intelligenciája pedig – óvatosan szólva is – szerény.

Ezzel a felfogásommal azonban meglehetősen egyedül állok. Legtöbb játékostársam részben lelkesen, részben konokul, de szenvedélyesen merül bele. A játékvilág ugyanazon területein újra és újra ugyanazokkal a feladatokkal szembesülnek. Aztán ugyanazokba az akadályokba és ellenfelekbe ütköznek, amik és akik ellen egy sor olyan stratégiával harcolnak, amit nagy jóindulattal „áttekinthetőnek” írhatunk körül.

A küzdelem (melyet egyébként a játékos nem annak fog fel, hanem sokkal inkább, mint a lét céljaként, sőt létjogosultságként) jutalma nem más, mint néhány összegyűjtött pénzérme és a felszerelés egy-egy darabja, mindenféle fittyfene, amiket az npc-kereskedőnél pár pénzérméért ismét eladhatunk. Olyan javadalom, amelyet a feladatok feladójánál a sikeres végrehajtás ellenében megkapunk, esetleg csekély elismerés egyik-másik csoport részéről, vagy elsősorban a tapasztalati pontok. Ha valaki eleget összegyűjtött ezekből a pontokból, akkor egy újabb „szintre” (nívó) ér. Ekkor szintet váltunk, ugrunk egy szintet, ahogy az érintettek nevezik. Minden újabb szinten megvan a lehetőség, hogy más képességekre és adottságokra tegyünk szert, az eddigieket fejlesszük, vagy jobb minőségű felszereléshez jussunk, és általában véve egyre jobban el legyünk telve önmagunkkal. Így működik a vég nélküli taposómalom a csatákkal, feladatokkal, a nyersanyagok összegyűjtésével, hogy ezt követően mindenféle dolgot egy kicsit gyorsabban, elegánsabban és hatékonyabban állítsunk elő. És így tovább a végtelenségig.

Jó vagyok az Utolsó Életben. A legmagasabb szintet jó ideje elértem. Készségemet, tehetségemet és hírnevemet minden számomra fontos csoportban már régóta maximálisan elismerik. Minden hősi felszerelés a birtokomban van, valamint régi beszámolókból ismeretes repülő és hátas állatok, és természetesen rengeteg arany felett rendelkezem. A gildémben5 a raid6-ek alkalmával szívesen látott törzsjátékosa vagyok a csapatnak.

Ennek ellenére nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy minden üres és tartalmatlan. És nem azért, mert ez vagy az nem tartogat már kihívást. Már régóta, mielőtt ilyen sikeres lettem, éreztem ezt. A változatossággal sem volt gond. A játék készítői mindig újabb elemeket csatoltak a játékhoz, és azon fáradoztak, hogy a Last Life izgalmas maradjon.

 

Nincs több szándék, nincsen cél és nincs vég

Mindig ugyanolyan módon izgalmas a játék, és ez éppoly frusztrálóan egyhangú, mintha változatlanul maradva lenne egyhangú. Ez az újra és újra kilátásba helyezett ígéret következménye, amely minden alkalommal csak látszólag, és nem ténylegesen valósul meg: új környezet, új lényeg, új képességek, új legmagasabb szint; magasabbra, messzebb, gyorsabban, többet és mindez mindig ugyanúgy.

Minden szerver7 hasonlóan működik: minden játékos a magasabb, a messzebb, a gyorsabb és a több taposómalmának a foglya, és a legtöbben észre sem veszik, hogy mennyire szellemtelen, értelmetlen és butító ez a végtelen rutin. A játéknak önmagában nincsen szándéka, nincsen célja és vége sem. A játékosok többsége elégedett a nyeremény, a siker és a javulás utáni vég nélküli vadászattal. Ez teljesen lefoglalja őket. Azok, akik mindent elértek, ami a játékban elérhető, arrogánsan és pökhendien kéjelegnek abban, hogy ők mindennel minden erőlködés nélkül rutinszerűen megbirkóznak. Aki azonban, mint én, elérte a határt, ahol fel kell ismernie, hogy minden az értelmetlen és állandóan ismétlődő, vég nélküli körökben forog, annak ez a hajsza és felhajtás egyhangú sivataggá válik, amelyben sem szín, sem az életnek bármilyen apró jele nem örvendezteti meg a fáradt szemet. A torkom kiszárad a portól, melyben az égbe akarok kiáltani, el akarom átkozni a Földet a monotónia értelmetlen kínja miatt, amelyről még azt sem tudom, hogy mivel is érdemeltem ki.

Ebben a játékban még a halál sem hoz békét és megváltást. A játékos elveszíthet minden egészséges kapaszkodót, majd meghal, de csak hogy közvetlenül utána felébresszék, és hogy tovább játsszon onnan, ahol abbahagyta. A halhatatlanság régi álma itt szinte valósággá válik, egy torz, letűnt komédia kérlelhetetlen vigasztalanságával („ugyanabból mégtöbbet”), melyből nincs kiút. Ezért a szerverek (melyeket ironikusan „kiszolgálóknak” is neveznek) számomra labirintussá váltak, melyben fogságban érzem magamat, és a játékkezelők a fogvatartóim. Valószínűleg meglepődnének és megsértődnének, ha megtalálnám a módját, hogy ezt közöljem velük. Végül is nem tesznek mást, mint amit elvárnak tőlük. És ez jól van így. Ez azonban semmin sem változtat.

Rabnak érzem magamat, életerőmtől megfosztottnak, nem szórakoztatnak és gondoznak többé, mint játékostársaimat, akikkel szintén nem tudok erről beszélni. Ezt is megpróbáltam ugyan, de gyorsan feladtam. Nem értették, és azt gondolták, hogy túl magas követelményeket támasztok, túlérzékeny vagyok, vagy olyasvalaki, aki nem tud többé rendet tenni a fejében.

 

Egy hely ellentétek nélkül

Ilyen pillanataimban elmegyek valahová, ahol nincsenek játékosok, ásványt gyűjtök, gyógynövényeket szedek magamnak és átadom magam az álmaimnak. Ekkor nem konkrét, kézzelfogható történéseket élek át, inkább szubtilis, alig észrevehető megérzéseket, inspirációt, melyre nincsen megfelelő szó vagy kép. Honnan jönnek, nem tudom.

Idővel egyre érthetőbbé válnak ezek a csendes megérzések. Még mindig nincsenek sem szavaim, sem képeim ennek kifejezésére, de egy egyre inkább világossá váló érzés, amely aztán képekké válik tudatomban, amelyeket képes vagyok megérteni. Ez egy szerver álma, melynek nincsen késlekedési ideje8 vagy szintkorlátozásai, és egyáltalán nincsenek korlátai, mert senkinek sem kell veszítenie, hogy egy másik nyerhessen. Nem lényeges, hogy ebben vagy abban a banalitásban ki a legjobb, hanem ahol mindenki a legjobb, egészen egyszerűen azért, mert mindenkit a saját egyediségéért vesznek észre és becsülnek meg. Ott nincsen sem vita, sem konfliktus. Semminek sem kell elmúlnia, hogy valami más keletkezhessen, semmilyen öröm nem hordozza magában az azt követő csalódás csíráját. Mindenen áthatol és átsugárzik egy mély, értékes és beteljesítő értelem.

Idővel ez a sóvárgás fontosabb lett számomra, mint bármi más. A különféle foglalatoskodások emlékeit, melyeket életemben az Utolsó Élet játékban űztem, elvehetik tőlem. Egy örökkévalóságra végeztem velük. Játékostársaimtól javarészt elidegenedtem. Egykor kedvelt vendég voltam, akit hirtelen egy teljesen más kurzus kezdett el érdekelni. Régi szokásaink és kölcsönös szimpátiánk miatt van még kapcsolat, és beszélgetünk egymással, de ez már csak rituálé.

Idegen lettem a barátok között, magányos a nyüzsgés közepette. Olyanná váltam, akinek minden közömbös, egyetlen dolog kivételével, ami hiányzik neki, habár még nem tapasztalta meg, és így „voltaképpen” egyáltalán nem hiányozhatna számára, mert még nem ismeri.

Van egy őrült ötletem, mégpedig, hogy belül nem vagyok egyedül. Mert hogyan is hiányolhatnék valamit, amit nem ismerek?

 

Tüköreffektus

Éppen ebben a periódusban, amikor elkezdtem szellemi állapotommal foglalkozni, kaptam hirtelen egy levelet. Ez is az Utolsó Életben történik. Nem hosszú, se nem csodálatos. A feladónál egyetlen szó áll csupán: „Barátok”. És ez a levél mindent megváltoztat. Néhány mondatban, kertelés nélkül közli, hogy az Utolsó Élet játékvilágában a játékfigura nem más, mint az igazi tudat leképeződése. Amíg a tudat kizárólag a játékos cselekedeteire irányul a játék világában, addig mintegy fogoly, és nincsen ismerete sem a saját valódi mivoltáról, sem a világ többi részéről. Emiatt sem felelhet meg valódi jellegének és rendeltetésének.

A legtöbb játékos esetében ez az eredeti tudat még teljesen be van temetve, hatalmába kerítette a játékfigura és a játékos, aki azt irányítja. Ha azonban – így áll a levélben – elegendő tapasztalat és egyfajta telítettség lép fel a játék cél és vég nélküli ismétlései után, akkor keletkezik a játékos tudatában egy olyan szabad tér, amely előzőleg a magasabb, messzebb, gyorsabb és több utáni vadászattal volt teli. Ebbe a szabad térbe aztán olyan intuitív érzések lépnek be, melyek teljesen elidegenítettek engem attól az egyetlen valóságtól, amit ismertem.

Ez szíven ütött. Minden, amit addig tudni véltem, minden, amit nyilvánvalóan igaznak és valóságosnak tartottam, úgy durrant szét belső szemem előtt, mint egy hangtalan robbanás.

Akkor olyat tettem, amit addig elképzelhetetlennek tartottam, már csak azért is, mert nem is tudtam, hogy menni fog: kijelentkeztem.

Ekkor minden más lett, új. A szemek, melyek már nem is az enyémek, kinyílnak. Olyan világot látnak, melynek semmi köze ahhoz, amit korábban ismertem, és amely ennek ellenére olyan eredeti, mint ennek az imitációnak az eredetije.

Egy tudat, amely mellett az enyém olyannak látszik számomra, mint egy atom a Nap mellett, ezekkel a szemekkel látja ezt a világot, érzékeli, és otthonosan mozog benne, egy vele. És én is látom, mellette vagyok, benne vagyok, még mindig én vagyok, de egyúttal ő is, és így mindennel egy. Minden benne van mindenben, minden egy mindennel, és én ennek a része vagyok. Én egy atomja vagyok ennek a Napnak, és a sugárzásom része a Nap sugárzásának. Mindig is így volt, és mindig is így lesz.

Végtelennek tűnő idő elteltével, amelyben süketen és csodálkozva észlelem ezt a csodavilágot, megteszem az egyetlen dolgot, melyet jól ismerek és tehetek: ismét bejelentkezem.

Végül is nem tudom olyan könnyen otthagyni a szervert, amíg olyan játékosok vannak bejelentkezve, akik nem tudják, hogy kik és mik ők a valóságban. De a szerver és az adminisztrátorok már nem tartanak fogva többé. A szerveren vagyok ugyan, de már nem a szervertől függő.

 

 

Fogalmak:
1 textúra, struktúra – texture: ismétlődő minta, amellyel a számítógép a struktúrát, a játék felépítését létrehozza, hogy a tárgyak térbeli elrendezésének benyomását megteremtse. Léteznek struktúrák a fákra, a tollakra, az állati bundákra, a folyóvízre, a kövekre, stb…

2 lag: szakadozás, szétkapcsolás – disconnect: késedelem a hálózatban, amely játék közben, mint kényszerszünet lép fel, és komolyabb esetekben megszakíthatja a kapcsolatot.

3 quest: feladat, kihívás: a Kerekasztal egy lovagjának feladata és utazása. Itt olyan feladatot jelöl, amelyet egy játékos egy NPC-től külön jutalom ellenében kap.

4 NPC – Non playing character – nem játszó karakter: a játékban keletkező virtuális figurák, melyekkel a játékos kapcsolatban van. Az npc-k lehetnek például kereskedők, felkészítő edzők, zsoldoskatonák, szállásvezetők, stb…

5 gilde: játékosok szövetsége, akik egymásnak segítenek, egymást támogatják, hogy például együtt vigyék véghez a raid-eket.

6 raid – rajtaütés: kiszállás ellenséges terepre, ahol csak jól felszerelt és tapasztalt játékoscsapatnak van esélye. A tapasztalat és a tárgyak köre, amelyek ott megszerezhetők, ennek megfelelően értékesek és kívánatosak.

7 szerver: speciális, technikailag magasan fejlett számítógép, amely egy hálózaton belül (pl. internet) nagy adatmennyiséget képes továbbítani és ha lehet, minél több más számítógéppel megosztani. Ő mintegy „kiszolgálja”, „szervírozza” az adatokat.

8 downtime – szerverkéslekedés: az az időintervallum, amikor a szerver nem dolgozik, mert vagy szerverleállás történt, vagy éppen karbantartják.

 

 

Az új ige

Frans Spakman előadása „Az élet bölcsességiskolája” című szimpóziumon, 2010. november 27-én Renovában

 

Az élet szép.

Az élet kegyetlen.

A szépség, bármily mulandó legyen is, képes arra, hogy mélyen megérintsen, megindítson és szakadatlan csodálkozásba ejtsen bennünket.

Milyen energia sürget az élet szépsége mögött?

A szépség a bölcsességgel áll kapcsolatban, a kegyetlenség pedig nem?

Akkor az életbölcsesség a szépségben kísérelné meg kifejezni önmagát, mert például a szépség alapjául szolgáló harmónia nem ismer sem viszályt, sem bosszút, sem kegyetlenséget.

Miért van hát szükség az életben a kegyetlenségre, embertelenségre?

Egy kegyetlen élet talán bölcsességgel bír?

És a megsemmisítés ezért az élet szükséges rossz oldala-e, mint ahogy azt például nem csupán az Ótestamentum, hanem Visnu és Allah is sugallják?

És mire taníthat minket az életben jelenlévő kegyetlenség esetleges bölcsessége?

Az évszakok futásában, a természetben a harmónia egymásutánját látjuk, amely nyugalomba jut, majd meghal. Ezt gyakran szépnek találjuk. Gondoljunk csak a levelek színpompájára ősszel. Erre következik a lebontás és a megsemmisítés.

A kegyetlenség, a megsemmisítés követi a harmóniát.

Vihar tépázza az ágakat, és nem csak élettelen fadarabokat tördel le.

És mit gondoljunk a természeti katasztrófák áldozatai felől, vagy a ragadozó és zsákmánya viszonyáról, a vadászat és a menekülés egyre kifinomultabb technikáival?

Ám mindez csupán gyerekjáték az ember fajtársaival és az állatokkal szemben tanúsított kegyetlenségéhez képest.

Így a szépség a szenvedés, az erőszak és a kegyetlenség közepette tulajdonképpen csak gyenge vigasz, már csak azért is, mert ráadásul mulandó.

Így kétségbe eshetünk, ha megtapasztaljuk mindeme szenvedést, kegyetlenséget és erőszakot.

Arról, hogy a léleknek túl sok lehet mindezt elviselni, a következő költemény tanúskodik:

Már nem tudom a bút viselni,

a könnyáztatta arcokat,

a szenvedést együtt cipelni,

enyhítni a gonosz harcokat,

a lankadóknak vigaszt adni,

kik meg nem szűnnek gyaláztatni.

Meghallgatásra nem lelhetnek bennem azok panaszai,

mert árulásnak áldozatai.

Ó lélek, nyisd fel szemeim,

adj részvétet könnyek nélkül,

borítson szeretettel

akár egy köpeny, csordultig türelemmel.

Miből áll tulajdonképpen a szépséghez kapcsolódó bölcsesség?

Elnémult szépség-e ez, tapinthatatlan, érinthetetlen, mely nem osztja már szét magát, hanem sugárzóan távolságot tart a környezetétől? Tiszteletből, vagy természetes tekintélyből teremt távolságot?

Megőriztetik-e a bölcsesség a szépségben?

Hol marad az élet bölcsessége, és hol tanulható meg?

Úgy van, ahogy Mirdad mondja: „Ha nyugodtak vagyunk, harmóniát teremtünk magunk körül. Ha nyugtalanok vagyunk, törmelék-halom vesz körül minket.” A szépség előfeltétele tehát a tökéletes benső nyugalom és béke.

A bölcsesség: ezt a feltételt ismerni és eszerint cselekedni, amennyiben az ember egyre jobban megérti és követi a benső hangot.

Sokan ismerik ezt a feltételt, és áhítják az érzékszervileg táplált értelmünknek felfoghatatlan benső béke birtokát.

Tudják, hogy ez a birtok nem vásárolható meg.

Mert nem a bölcsesség őriztetik meg a szépségben, hanem a szépség mutatja meg pompáját a bölcsességben.

A bölcsesség mint benső birtok és mint forrás, óceáni.

„Az ige, Isten az óceán” – mondja Mirdad.

„Olvasztótégely az Isten igéje (az új ige). Egységgé olvasztja, amit teremt, semmit sem vesz értékesnek, és semmit sem vet el, mint értéktelent.”

(Mirdad könyve 5. fejezet)

Hogyan hangzik ez az új ige?

Az új ige csengése üde és tiszta, és Mirdad azt ajánlja, hogy keressük ennek az igének az ismeretét.

Milyen a ritmusa az új igének?

Az új igének táncritmusa van, mert élet van benne.

Ez az élő ige, amely az idő és tér koordinátáin át örvénylik, a megfoghatatlan rezgés, mely olykor észlelhető szépséggé dermed. Ez a megragadhatatlan minőség, mely szakadatlanul elajándékozza magát, az élet teljes bölcsessége, mely forrása kutatására hívogat.

A bölcsesség tulajdonképpen arra akar rávenni bennünket, hogy a forrásához járuljunk.

És ha ott vonzását látó szemekkel és halló fülekkel beengedjük a tudatunkba, akkor nem tudunk ellenállni, akkor áhítjuk a bölcsességet a szépség által megigézve. Így látva és hallva a filozófia nem ésszerű és okos szónoki művészet. Mert az igazi filozófiának nincs szüksége mentális iskolázásra.

Az élet képes minket szépségében és bőségében rávenni arra, hogy az Egyre vágyakozzunk. És így, a szépsége által igazíttatván és tiszta vágyakozásunk iránytűjére irányulva közeledünk a bölcsesség belső forrásához. És ezzel közeledünk a még egyengetésre szoruló ösvényünkre szolgáló ismerethez. Ez az ösvény vezet az egyszerű és kiegyensúlyozott Gnózishoz, amely serkentő erővel a transzformációra sürget bennünket.

Ez olyan szépség, amely szétoszt, távolságokat hidal át, ahelyett, hogy távolságtartást teremtene.

Ez olyan bölcsesség, amely mindent egyesít az új igében, és alkímiai menyegzőre, egyesülésre hív.

„Amit megteremt, egységgé olvasztja össze” – mondja Mirdad az új igéről.

Sok szó már nem hat újszerűen és erővel, mert jelentése és tartalma elkopott és értékét veszítette a sokrétű használatban.

Ekkor úgymond a jelentések inflációja fejlődik ki, mint például az igazság és a bölcsesség szavak esetében.

Ennek során számos vizsgálat eredménye azt mutatja, hogy az igazság, a bölcsesség, a jóság stb. objektív módon nem állhat fenn.

Éppúgy elhervadnak, mint a szépség, és nem nyújtanak már támpontot a benső bölcsességhez, a forráshoz vezető úthoz és a belső óceáni kútból kivezető úthoz.

E fogalmak biztos tudása mintegy feloszlik az ige felzúgó megújulásában, ami a Gnózis.

Ahhoz azonban, hogy az emberek mégiscsak hivatkozhassanak az igazság, a bölcsesség és a jóság fennállására, és apellálhassanak rájuk, abszolút igazságról, jóságról és bölcsességről beszélnek.

Az „abszolút” szó révén aztán ezek kiemeltetnek a kultúrák sokasága által viszonylagossá tévő és jelentést elértéktelenítő erőből.

De – és ez ennek a szimpóziumnak az üzenete is – az élet maga ajándékoz meg bennünket a belső útra való tapasztalattal és bölcsességgel. Egyetlen külsődleges fogalom sem vezethet befelé, nem tehet szert valódi belső birtokra.

A külsődlegestől a benső felismeréshez vezető útnak ezért szüksége van az új igére, amely által a cselekvés és a transzformáció lehetőségét megteremtendő, közvetlenül a megkívánt színvonalú belátásokhoz jut az ember.

A különlegesség ebben az új igében a sugárértéke. Mérhetetlen felezési idővel sugárzik.

Nem értéktelen, hanem az értéke időtlen!

Ezenkívül az a különleges, hogy ez az új és gnosztikus erő behatol a rendszerünkbe, és az átalakítás, az energetikai megváltozás, egy enyhén tüzes folyamat motorjaként működik bennünk – súrlódásmentesen, mégis ösztönzően és lelkesítően.

Egész világi bölcsességünkkel és tudós képes beszédünkkel sem tudjuk leírni, sem pedig kimondani az új igét.

Nem vagyunk képesek lángra lobbantani az új ige tüzét.

Nem létezik a belő bölcsességhez semmilyen kezdőpont, sem alapvető tájékozódás, például tudat, lélek vagy szikra?

De hát ezek is megint szavak, melyek hosszú távon elkopnak, értéktelenné, erőtlenné válnak, és amelyek mentális képeit a hétköznapi élet újra kioltja?!

Valószínűleg olyan korban is élünk, ahol a szavak jelentése és elevensége hamarabb elhasználódik, mint valaha. Civilizációnkban a médiacirkusz rendszerint rövid és heves hűhók sorozatából áll. Az élmények hamar elapadnak, úgy hogy később csodálkozva kérdezzük, hogyan is hagyhattuk magunkat elragadtatni általuk.

Milyen feltételekkel találhat bejáratot vágyódó, tudásra szomjazó lényünkbe az új, a mérhetetlen ige?

Felejtsék el önmagukat!

Önmaguk elfelejtéséhez önmaguknak kell lenniük.

Amikor meg vannak érintve, amikor csodálkoznak, amikor tesznek valamit egy másikért, amikor a munkájukban az önelégültséget, a nyereségvágyat, a haszonlesést és a saját hatalom megszilárdítására irányuló törekvést is fel tudják adni, akkor az örvénylő erő, mely az új élet, nem talál már ellenállást a rendszerükben. Igen, akkor áthatol az új ige, akkor az élet a bölcsesség rezgéseként vonul át a mikrokozmoszukon és olyan új minőségbe emeli, amelyben lehetséges a transzformáció.

Ha Önök meg vannak hatva, akkor elolvadnak.

Ahogy Mirdad mondja, arról van szó, hogy az új ige alapján történt elolvadás után új egységgé olvadjanak össze.

Ha meg vannak hatva, akkor meg vannak érintve. Akkor, ugyebár egy véleményen lesznek velem. Ha így magukon kívül vannak, meghatva és felkavarva, akkor elfelejtik önmagukat.

Ez az élet bölcsessége. Önök a bölcsesség eme óceánjának egy cseppjét alkotják.

És most arról van szó, hogy az ember önmaga legyen, és ne süllyedjen el a meghatottság könnyeivel ebben az óceánban, hanem hagyja, hogy az új ige kiegyensúlyozottan végezze el a munkáját őbenne. Ennek során pedig állhatatosnak kell maradniuk.

Ne féljenek hát attól, hogy ez nem kívánatos önző törekvéssé válik. Hiszen akkor a lélek tudatában élnek, és nem birtokolják már a megragadás, a birtoklás és a megtartás szükségletét. Önök csupán önmaguk.

Ezt a zenével lehet összehasonlítani: megilletődhetnek és meghatódhatnak általa. Talán maguk is ismerik a zene ütemét, úgyhogy a dallam és a csengés Önöknek egy pillanatra az élet tánca.

Ezt a pillanatot azonban nem akarják megragadni vagy birtokolni, uralni és megtartani. Hiszen tudják, hogy ez nem lehetséges, és azt is, hogy értelmetlen lenne.

Az érték nem a megragadható minőségben rejlik, hanem abban, hogy Önök ebben a pillanatban mernek önmaguk lenni, felismerik az új egységgé történő összeolvadás folyamatát, és esélyt akarnak adni neki.

Így működik az új ige, mindig is így működött. Így szándékolta az élet, és az új ige ezért tulajdonképpen ősrégi.

Hiszen értéke időtlen.

Időtlen – és mégis itt és most van.

 

 

A világfa

 

Számos mítosz hagyományozódott ránk a legkülönbözőbb kultúrkorszakokból, melyek a hajdani emberiség elképzeléseit őrzik a világ keletkezéséről, a természeti erők működéséről, az istenekről és a halál utáni létről.

 

E sorozat egyik korábbi részében az Edda 2. versét idéztük:

Tudj az óriásokról, hajdan születettekről,

akik egykor engem felneveltek….

 

Völuspa, a látnoknő, pedig így folytatja a 2. versben:

Tudj a mélyen gyökerező fennkölt világfa

kilenc otthonáról, kilenc világbirodalmáról.

 

Már a 2010-es 5. számban ezt írtuk: az Eddában összegyűjtött mítoszok a világ fejlődésének misztériumát írják le – mind a nagyét, mind a kicsiét. A látnoknő ebben a versben bepillantást enged a számunkra.

Az alakulás kilenc világát pillantja meg, az emberré válás kilenc ágát látja a világfán, az ős-kőrisen, vagy más néven Yggdrasilon – ahogy a germán mitológiában nevezik. A világ-kőris az univerzum kozmológiai képe. A világ időtlen, örök középpontját jelképezi, hordozza és támasztja a mindenséget, és legbelül összetartja a világot. Egyrészt egy szellemi alapszerkezetre, másrészt a fejlődés egyik impulzusára is utal.

A „kilenc otthon, világbirodalom” a teremtés kilencszeres felépítését szimbolizálja, mely a kilencszeres emberben tükröződik. A fejlődés kilenc tudat-fokozata áll előttünk: a test, a lélek és a szellem háromszor három nézete, amelyek összefüggenek egymással. A testben a lélek és a szellem beszél. A lélekben mind a test, mind a szellem megnyilatkozik. A szellemben bebizonyosodik a lélek és test.

 

YGGDRASIL ÁGAI

Azt, hogy ez így van, megmutatják nekünk Yggdrasil ágai, amelyek az egész világra kiterjednek, és az égig érnek. A (szellemi) fa koronája Asgard, az istenek székhelye. Ez a világosságban élő Ase-k kozmosza. Asgardban a legmagasabb, örök szellemi princípium Gimle, a kelő pirkadat. Ha Asgard Ragnarökben, az idők fordulóján felbomlik, akkor Gimle révén lehetséges a megújulás. Bifröst, az Ase- ill. szivárványhíd – amelyen Heimdall, a fehér isten, a fényalak a karddal és szarvval, őrködik – köti össze az isten- és embervilágot. Az emberek szivárványnak hívják ezt a hidat. Ez egy sajátságos lélek-szféra, amely a összeköti a „fentet” a „lenttel”, a mennyet a földdel. Amíg az idők tartanak, szétrombolhatatlan. A fejlődési periódus végén azonban ez a híd is felbomlik. Ahogyan az ágak, úgy az Yggdrasil gyökerei is az egész világra kiterjednek. Itt is három nézetről van szó. Az egyik gyökéren, amely az Asek-hez, az istenekhez vezet fel, élnek az emberek. Lakóhelyük a Midgard, a „közép helye”. A lakóhelyet egy külső gyűrű, Utgard, az Asek-kel szemben ellenséges vasóriások birodalma veszi körül. Valamennyi lakott birodalmat a Midgard-kígyó fonja körül, mely egyes nézeteit illetően az Uroboros kígyóhoz hasonló. Ő annak a kozmikus kígyónak a jelképe, amely karmikus gyűrűként fogja körül az emberi világot. Egyre tovább növekszik, mint Uroboros-elv azonban nyugodt marad egészen az istenek ellen vívott végső küzdelemig. Akkor kitekeredik, és megmutatja kettős természetének pusztító oldalát.

Az emberek lakóhelyénél található Urd kútja. Itt találkoznak naponta az istenek. Ez a sors kútja, a három norne, Urd, Skuld és Werlandi kútja. Odalépnek minden egyes újszülött bölcsőjéhez, és közlik vele a sorsát. Azonkívül az a feladatuk, hogy gyógyvízzel minden nap meglocsolják a fát, így biztosítva, hogy mindig zöldelljen. Mert – ahogy egy másik Edda-dal mondja – „Yggdrasil, a kőrisfa, több méltánytalanságot tűr el, mint amennyiről az emberek tudnak”.

 

A FA GYÖKEREI

Az emberek a „fenn” és a „lenn” erőinek polaritása közepette viszik végbe tetteiket. Az életükben végrehajtott cselekedeteik határozzák meg azt, hogy mi történik velük a halál után. A csatában elesett hős harcosokat Odin a Walhallába viszi, Asgardba, az elesettek csarnokába. Ott a harci játékokban gyakorolják magukat, és Odin vezetésével időnként részt vehetnek az embervilágban zajló „vad falka-vadászatokon”. Azoknak az embereknek a lelkei azonban, akik más módon haltak meg, Helheimbe vagy Helgardba kerülnek. Ez az alvilág az északi mitológiában a halottak istennőjének, Helnek a birodalma. Ez Yggdrasil második gyökere alatt fekszik. Ott kígyók rágcsálják a fát. Ott lakik a holttesteket zabáló démon, Nidhögg sárkány is.

Az e gyökér mellett fakadó forrásból áradnak ki azok a jéghideg folyamok, amelyek mindent magukkal sodornak, ami már nem tud, vagy nem akar élni. A halál folyama azonban egyúttal a megújulásról is gondoskodik, mert visszavonhatatlanul magával rántja a holt erőket, a lerakódásokat és akadályokat is, és e tisztítás révén gondoskodik az új növekedésről és fejlődésről.

Végül a harmadik gyökérnél található „Mimir kútja”. Mimir, az óriás, őrzi a bölcsesség, az értelem, az emlékezet (az angol „memory” a Mimir megfelelője) vizét. Mivel Mimir naponta iszik a bölcsesség forrásából, ő tekinthető minden finomanyagi lény legbölcsebbjének, akitől Odin (Wotan) gyakran kér tanácsot. Mimir szféráját a modern ezoterikában a „pszi-bank” – régebben Akasha-krónika – fogalmához hasonlíthatjuk. Ez egy vibráló energiaháló, amellyel minden és mindenki állandóan kapcsolatban van. Ebben a hálóban semmi sem megy veszendőbe. Mindenkinek a tapasztalatai, élményei, gondolatai és tettei össze vannak gyűjtve benne, és hozzáférhetők mindazok számára, akik elég tiszták, elfogulatlanok és szeretetteljesek, hogy belepillanthassanak. Amikor Odin maga is inni akar a bölcsesség kútjából, „egy szemet” kell Mimirnek áldoznia.

 

BELSŐ SZÍNJÁTÉK

Amikor a látnoknő a világ-kőrisfáról, Yggdrasilról, a gyökereiről és koronájáról beszélt, akkor hallgatói maguk előtt látták a képeket. Ők egészen másképnt figyeltek oda, mint mi, modern emberek. Ők nem rendelkeztek azzal a kritikai képességgel, hogy a beszélő és a figyelő individuum között különbséget tegyenek. Teljesen elmerültek abban, amit szívük mélyén a lét – mind a makrokozmosz, mind az emberi kis világ léte – alapmintájának éreztek. Az első gyökér körzetében tapasztalták meg életüket, tudatuk fejlődését. Felismerték az istenek parancsolatait, és megtanulták, hogy ők maguk felelősek ezekért. Mert ha nem az egyetemes törvényekkel összhangban cselekedtek, annak következményei voltak. Így a sors kútjának a közelségét is érezték. A második gyökér körzetében megérezték azokat a mélységeket, amelyeket ma tudattalannak nevezünk. Megtapasztalták, hogy halálukkor elsüllyednének benne, ha nem mutatkozna meg bennük valami Odin bátorságából, aki isteni. Ezért volt oly fontos a háború! Mivel a természet tulajdonságaival és erőivel vívott harc közben megnyilvánuló önfeláldozó bátorság volt a kezdete annak a tudati fejlődésnek, amely a Walhallában nyeri majd el koronáját.

Végül így bontakozhat ki a harmadik gyökérrel való kapcsolat, melynek révén bölcsesség keletkezik. Bennük még megszólalt valami a természet emlékezetéből, amelyben minden fel van jegyezve, ami valaha is történt. Egyidejűleg felismerték, hogy miért van háború. Mert az ember akkor jut a bölcsességhez, ha bensőjében a szellemi és a természeti megvív az emberi szívért.

 

AZ ÖRÖMTELI HÁZ AZ ISTENEK KERTJÉBEN

Rettenthetetlen bátorsága által a harcos az Yggdrasil legfelső ágaiban felveszi magába a tiszta szellemi lét energiáit. Itt Asgardban van Gladsheimr, az „örömteli ház”, Odin három tartózkodási helye közül az egyik. Ez olyan szint, melyet a régi északi népek a legmagasabb istenségként személyesítettek meg és tiszteltek. Odin Gladsheimrben lakott, de gyakran volt Valaskjalfban is. Ott van a székhelye, Hlidskjalf, ahonnan át tudja tekinteni a kilenc világot. A mitológia szerint ő olyan istenség, akinek a mélysége és hatóköre az emberekkel való kapcsolata által fokozódik.

Az istenség mintegy kiterjed, amikor az ember újra rendelkezik Odin szemével, a pinealisszal vagy tobozmiriggyel, mert ez az a szerv, amellyel az ember Gladsheimrben, az Asgardbeli örömteli helyen „látni” tud.

Onnan száll le naponta Midgardba, a test közepébe. Amikor valakiben valóban kivirul az isteni, akkor Odin nem más, mint a szellem-lélek tulajdonságainak a jelképe. Akkor ő a germán mitológia nyelvén a sugárzó, a bölcs segítő, a Skalde (dalköltő), a beszéd és az írás mestere. Ha viszont az ember még egészen a természeterők hatalmának fogságában van, akkor Odint állapota fenyegetésének, a vérengzőnek, a haragosnak, a háborús uszítónak és a vad rohamcsapat vezetőjének tapasztalja. Akkor ő a szellem ösztönző erejének a jelképe, amely az embert fejlődésre serkenti, negatív reakció esetén pedig Heilheim mélységeibe ejti.

 

KILENC ÉJSZAKA A SZÉLJÁRTA FÁN FÜGGVE

A mítoszok beszámolnak róla, hogy Odin kilenc éjszakán át függött a világfán. Az isteninek kilenc tudatállapotot kellett végigharcolnia. Ebből lett a kilenc szféra, a világmindenség szellemi fellángolása által keletkezett kilenc világbirodalom. Ugyanezt az utat járja be az egykor a szellemből kisugárzott minden szikra! A szellemember minden szférán áthalad. Ez a „dicső harcos” útja. Odin, a szellemtudat, testi, lelki és szellemi területen kilenc magasztos fejlődést, tehát háromszor három fázist – melyeket az életfa kilenc ágán át a gyökértől a koronáig tesz meg – egyesít magában. E hatalmas fejlődés folyamán az alacsonyabb szinten, az anyag szférájában, néhány nagy veszély leselkedik.

Ezek abban a fáradozásban mutatkoznak meg, hogy az önző értelem, a test kerüljön előtérbe. Loki félisten alakja a harcos tiszta akaraterejét eltereli Gladsheimr-ről, és személyes érdekekre irányítja. Loki Lucifernek felel meg.

Saját akaratának felfedezése elbűvölő és egyúttal ijesztő tapasztalat a fiatal ego számára. Újonnan elnyert tudati szintjén azonban felismeri feladatát, felelősségét, valamint az útján leselkedő veszélyeket, és eközben teljesen megrémül. Azt, hogy az ember fejlődése mennyire összefügg a világfával, az is jelzi, hogy az „üggr” annyit jelent: megijedni.

A norvég mitológia világ-kőrise, és a több északi területen előforduló taxusfa feltűnően sok közös tulajdonsággal rendelkezik. Ez a fa örökzöld, és ezért szent volt, valamint olyan gázokat bocsát ki magából, amely meleg napokon hallucinációkat idézhet elő az embereknél. Meglepő a taxus élettartama. Skóciában található egy több mint kétezer éves példány is. Rituáléknál is alkalmazzák, mivel mérge, a taxin, halál-közeli élményeket okozhat. Miután Odin kilenc napon át függött a fán, bölcsességre és ismeretre tett szert. Egyik szemét azonban fel kellett áldoznia ezért.

A három norna Yggdrasil, a világ-kőris lábánál fekszik a sors kútja, az ősforrás. Ez a tudattalan mélyén minden emberben megtalálható. Itt tartózkodik a három bölcs asszony, a három norna, Urd, Werdandi és Skuld. Urd eredetet, múltat jelent; hatása egészen a jelenig, Werdandiig tart, amely a jövendő kiindulópontja. Skuld az ember mai sorsát határozza meg.

A sors istennői fonják az idő fonalát, és kötik össze egymással a múltat, a jelent és a jövendőt. Ask és Embla, az első emberi természetalakok, akiket Odin „a strandon” talált, „nélkülözték az erőt”. Időérzék és a szellemi törvények ismerete nélkül nincs felelősség és nincs sors. A fejlődés azonban tovább halad. A nornák elhozták az embernek az idő tudatát. A fokozódó elanyagosodás a tér és idő tudatos megtapasztalására kényszerítette őket. Ami azelőtt időtlenség volt az örök itt és mostban, az most átalakult azelőtté és azutánná. A tudat elkezdte visszafelé tekintve megismerni saját cselekedeteit, előretekintve pedig megtanult tervezni.

A szellemiből kiinduló erők megnyilatkoztak neki. Az ember így kezdte felismerni eredetét és rendeltetését. A sors fonalait, amelyeket a nornák fonnak, karmának is nevezhetjük, mely az egyik inkarnációból tovább hat a következőbe, és így mint az élet fonala, összeköt egymással minden megtestesülést.

 

 

Útmutató a gyakorlati miszticizmushoz

 

Könyvismertető: Eckhart mester útja a kozmikus tudatig

 

„A mi vágyakozásunk az örökkévaló után valójában az örökkévaló vágyakozása miutánunk. Az istenkereső egyszersmind az Isten által keresett személy is.”

 

Napjainkban az ember erősebben érdeklődik az élet mélyebb értelme iránt, mint valaha. Hét évszázad után ismét a figyelem gyújtópontjába került a nagy német misztikus, Eckhart mester (1260-1328) is, akinek „vallása” túlmutat, felülemelkedik valamennyi felekezeten. Ő ugyanúgy ismerte a nyugati, görög és egyiptomi vallási és filozófiai tanításokat, mint a közel- és távol-keletieket. Úgy is mondhatnánk: a hegytetőn állva tudta, hogy a völgyekben kanyargó utak mindegyike végül – a csúcson – találkozik. Mi pedig már azzal is tisztában vagyunk, hogy Eckhart, aki a végtelenséget kutatta, valójában az egyetemes, kozmikus vallás legnagyobb napnyugati hirdetője, prófétája volt.

Johann Eckhart vagy Eckehart egy olyan szerzetesi közösség – a dominikánus, magyarul domonkos rend – tagja volt, amely szellemi törekvései által különböztette meg magát a többitől. A tizenharmadik században a dominikánusok szállították (rendjük alapítója, Domingo Guzman vezetése alatt) az albigensek elleni szellemi muníció döntő részét, és szították Spanyolországban meg Franciaország déli részén a gyűlöletet, hogy meginduljon ellenük a keresztes hadjárat. Ezen kívül elmélkedési képességeiket is gyakorlatoztatták, hogy meg tudják cáfolni a katár tanokat. A rend tagjai a tizennegyedik század kezdetén kínvallatásokkal felgöngyölítették a katárok utolsó hírmondóit is, és a világi hatalom bevonásával gondoskodtak róla, hogy a maroknyi megmaradt hívő is kegyetlen halált haljon. Ennek ellenére a Testvériség által ihletett, Nyugatért végzett megszabadító munka magán a domonkos renden belül is folyt, igen sokféle alakot öltve. Mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy akkoriban erre nem volt semmilyen más lehetőség. Innen eredtek a szerzetesrendek megújítására és reformjára tett komoly erőfeszítések is. Gondoljunk csak Vald Péterre, a valdensek (más néven lyoni szegények) rend alapítójára, vagy Lutherre, nem is beszélve Marsilio Ficinóról és Pico della Mirandoláról. A sors fintora, hogy noha a domonkosokat megtanulták kellő tartózkodással és távolságtartással szemlélni a gnosztikusok, mégis pont ez a rend vált – a nagyobb belső szabadság elérése érdekében – a megújulási impulzusok melegágyává. Valóban csodálatos – néha nehéz elhinni, hogyan képes az egyetemes igazság újra és újra áthatolni mindazon emberek szívéhez, akik készek egész lényük bevetésével közelíteni az egyetemeshez, ahhoz, amely meghaladja a természetlelket.

A tizennegyedik század elején a domonkos rend a strasbourgi régióban szerény mértékű tevékenységet fejtett csak ki. A hit hosszú ideje az egyetemi teológusok kizárólagos hitbizománya volt, amikor Meister Eckhart egy újra és újra megélt sugallat alapján az élő hitet megszabadította a korabeli tudomány hóbortjaitól. Ezt annál is könnyebben tehette, hiszen abban a kolostorban nevelkedett, ahol Albertus Magnus (hitvalló Nagy Szent Albert) is tanította a novíciusokat, és ahol még élénken élt a nem sokkal korábban elhunyt Aquinói Szent Tamás szellemisége.

Eckhart példaképül szolgáló tanuló volt és tündöklő karriert futott be: már ifjú éveiben meghívták, hogy tanítson a párizsi Saint-Jacques kolostorban – a kor egyik legtekintélyesebb vallási központjában. Ottléte során magára vonta a ferencesek haragját, mert vitába szállt velük, és nyert. Ennek során fejtette ki elképzeléseit arról, hogyan egyesülhet az ember misztikus, belső tudatossá válás által Istennel. Abban az időben ő jelentette ki elsőként, hogy az isteni mivolt az „isteni szikra” képében mindenki lelkében jelen van, és minden egyes ember arra hivatott, hogy Krisztushoz hasonlóan Isten fiává legyen.

Eckhart éles elméjű teológiaprofesszorként nagy hírnévre tett szert olyan elméleti, skolasztikai témájú előadásaival, amelyek a mai ember számára már semmit sem mondanak. Mégis úgy döntött, hogy honfitársainak lefordítja anyanyelvükre, németre az emberben lévő Isten tiszta tanát. Hogyan növekedhet a lélek? Mi a szív erkölcse? Hol lelheti meg eszményeit az ember? Eckhart nyomatékosan hangsúlyozta, hogy mindannyiunkban ott van Isten egy szikrája, a Szellem egy darabkája, és hogy az emberi lélek, mint e szikra hordozója igenis megtisztíthatja magát az önzés rögeszméjétől. De ehhez nem szabályokat kell követni, ez valami más. Eckhart világossá tette: „Isten az ember megváltását soha nem ahhoz kötötte, hogy valamilyen előírt életmintát követünk-e… ehelyett az isteni jelenlétnek kell áthatnia az embert, hogy a benne élő, szeretett Istenminta átlelkesíthesse, olyannyira, hogy ez a jelenlét ténylegesen sugározhasson – anélkül hogy bármit tennünk kellene ehhez.”

Ez a tökélyre törekvő, valóban etikus keresztényi élet egyszerű, „nem-én” alapja. Így nyithatjuk meg az utat a lélek szabaddá válásához, hogy az felemelkedhessen és egyszer majd eggyé válhasson az „Istenséggel” – az egyetemes tudattal, amely az embert és az egész világegyetemet áthatja („feloldódjon benne”, ahogy Eckhart fogalmaz). Eckhart megfizetett merészségéért: felettesei nyomására vissza kellett vonnia tanait, vád alá helyezték, és úgy sarokba szorították, hogy végül a pápa előtt is védekeznie kellett. De a főpásztor döntését már nem ismerhette meg: Avignonból visszatérőben (ahol azokban az években a pápa székhelye volt, és ahol Eckhart azt hitte, sikeresen megvédte magát) titokzatos körülmények közt elhalálozott.

Az egyházon közben súlyos zavarodottság vett erőt amiatt, hogy Eckhart és követői, az új misztikusok ilyen komoly meghallgatásra találtak. Nem sokkal Eckhart halála után egyes tételeit eretnekségnek nyilvánították ugyan, ez azonban nem állíthatta meg a megkezdett folyamatot. „Isten barátai”, az egyaránt a Rajna-vidéki misztikusok soraiba tartozó és minden bizonnyal Eckhart-tanítvány Johannes Tauler és Jan van Ruusbroeck jelentős szerepet játszott a bennünk lévő isteni birodalom után kutató középkori emberiség tudati fejlődésében. Könyvében a szerző, Karl Otto Schmidt bennünket is magával visz Eckhart mester kozmikus tudathoz vezető útjára. Megmutatja, hogy ez a belső munka három szakaszra osztható, melyek során összesen tíz lépcsőn kell feljutnunk. Az első négy lépcsőfok a benső felé fordulás és megtisztulás. A három következő az átszellemülés avagy megvilágosodás fokozata, az utolsó három pedig az istenülés, vagyis az isteniséggel való eggyé válás.

 

 

2011/4

 

 

Tanúskodó sziklák

 

Egy Pentagram a keltákról?

Létezett-e egyáltalán kelta nép? És mit tudhatunk Írországról?

 

Kelta áldás

Áldj meg engem, Uram, Istenünk,

tedd kezedet fejem alá

és hagyjál elnyugodni kezeiden.

Engedj erőt nyernem

szentelő-gyógyító szeretetedből,

s fényeskedjen a Te arcod fölöttem

nappalon és éjen át

most és mind örökkön örökké.

 

A neolitikum, vagyis az újkőkor nagyjából 11 ezer évvel ezelőtt egész sor forradalmi változással kezdődött. A fejlődés persze vidékenként erősen különbözött, de valamennyiben közös volt a földművelés és állattenyésztés megjelenése.

A kelták legrégibb ismert neve a „kimmerek”, míg a római források keltoi vagy galli, azaz gallok néven említik őket. Ez az a nép, amely az ókori görögök szerint benépesítette a kiterjedt észak és nyugat-peloponészoszi erdőségeket. Angliában, Walesben és az egykor Hyberniának nevezett Írországban keltáknak, Skótföldön gaëloknak, a régen Galliának hívott Franciaország földjén pedig galloknak ismerték őket.

Mindezek a népek körülbelül háromezer évvel Krisztus előtt költöztek őshazáikból új, európai lakhelyeikre: Galliába és Belgiumba egészen az Insulae sacrae-ig, a titokzatos napnyugati szigetekig. A mai modern ezoterikus irodalom ennek a korszaknak a népeit afféle „maradványkultúráknak” írja le. Valóban újra kellett kezdeniük az életüket, mivel őseredeti civilizációjuk központját néhány gigászi katasztrófa egyszerűen eltüntette a térképről, közös eredetükre vonatkozó nagy tudásuk pedig lassanként elfelejtődött.

Ezek a népek szinte semmilyen írásos emléket sem hagytak maguk után – legalábbis semmilyen vallási vonatkozásút. Éppoly kevéssé emeltek olyan oltárokat, amelyekhez fémre vagy szögekre lett volna szükségük. Ők alkották a bibliai kőkirályságot.

Nem ismertek sem egységes, sem kötelező érvényű államformát, semmilyen felső vezetést, gazdasági vagy politikai egységet. Önállóan éltek, ki-ki a saját lakhelyén, ám közös vallási érzülettel bírtak, és az egész európai földrészen beszélt nyelvet használták.

Ez a nyelv gazdagabb volt képekben, mint bármely másik, és a skótok váltig állítják, hogy már a Paradicsomban is így beszéltek!

Ezen a közös nyelven keresztül találtak egymásra újra és újra a különböző népek, ebben fejeződtek ki közös szellemük, szokásaik, hagyományaik és szertartásaik. Törzsekként persze együttműködtek, az önállóságukat azonban fenntartották. A nép és a törzsek – mindegyik a maga módján – fenntartották a természeti szellemekkel és az azok mögött álló szellemi hierarchiákkal való kapcsolatokat. Minden szabad (vagyis nem rabszolga) kelta személy szerint összeköttetésben állt az isteni világgal, olyan messzemenőkig, ameddig csak a tudata terjedt. Mindannyian be voltak ágyazva a világlélekbe, de nem olyan individualizált – a szélsőségekig egyéniesedett – személyiségekként, mint amilyenek mi vagyunk manapság, hanem mint egy misztikus nagy egész működő, hatékony részei.

Ma már csak szórványosan emlékeztet egy-egy – általában földrajzi – név a keltákra, például a kis-ázsiai Galatia (ld. az isztambuli Galata-hidat és tornyot!) a legnyugatibb spanyolországi tartomány: Galícia, és persze Gallia, vagyis a mai Franciaország.

A nyelv is szinte teljesen kihalt mára. Itt-ott emlékeztet csak egy-egy mondat csengése a keltákra, mindenekelőtt Európa nyugati peremén, az alig-alig fennmaradt walesi, skót, gaël, ír és breton nyelvben.

A németek Walen-nak nevezték a keltákat, ennek nyomát őrzi például a svájci Wallis kanton neve, Nagy-Britannia nyugati tagországa: Wales, valamint Belgium déli fele: Vallónia.

A kelta kultúra egyik csúcspontján, a Krisztus előtti harmadik évszázadban kelta népek laktak Európában a „világ végétől” – a spanyolországi Kap Finisterre, a „világvég-foktól” és a brit-szigetektől – a Fekete-tengerig, valamint az Északi-tengertől a Földközi-tengerig. Krisztus előtt 387-ben még Róma városát is bevették. És nem a rómaiak, hanem a kelták alapították London, Lyon, Genf, Strasbourg, Bécs, Budapest, Belgrád, Coimbra és Ankara városát!

 

 

A misztérium-ismeret időtlen

 

A druidizmus alapját a béke, a szeretet és az igazság alkotta. Ebből élni, a világhoz és emberekhez ezzel a nyíltsággal közelíteni, ez a bölcsesség, a mindennel és mindenkivel való összeköttetés tudása.

 

Hogyan lehet valami még most is fiatal és friss, aminek 4000 évvel ezelőtt volt a csúcspontja? Úgy hírlik, hogy a nagy Hu Gadarn kb. 4000 évvel ezelőtt a már akkor is régi Stonehenge körzetében újjászervezte a druidizmust. Ábrahám kortársa, népének pátriárkája volt: Hu, a hatalmas.

A Brit-szigeteken sok maradvány található még ebből az időszakból: számtalan kövekből rakott kör, menhírek, kőoszlopok és sírhalmok sokasága.

Ha az ember elidőzik ezeken a helyeken, érzi a nagy rejtélyt, és alapvető kérdések merülnek fel benne. Érzi, hogy ezek valóban gyógyító helyek voltak, amelyek vallási célokat szolgáltak. Az idő megszűnik. Az is érezhető, hogy itt különös események történnek meg. A „gyógyulás” és „istenismeret” itt nem szétválasztott dolgok. A látható és a „másik” világ határai itt különösen elvékonyodnak.

A misztériumok beavatottját druidának nevezik. Ez a szó az indogermán „vid” szótővel függ össze, ahogyan az indiai Védák szó is. Jelentése: tudás. Egy druida gondosan óvta és védte a titkokat. Bölcsességét és tanításait csak szóban adta tovább. Mindenben látta a „hármasság” együttműködését, a teremtés hármasságát.

Egy kőből rakott körben állunk – egyedül. Mindenütt csak fű és csendes kövek. A misztérium-ismeret örökké új, időtlen. Vajon megértjük-e most is, újra?

„Dis vagy Duva (=Thau) ahogyan a hármas egységű Istenünket nevezzük!

Bel vagy Beli Mawr, a hatalmas, teremtő fény!

Taran az őrző!

Yesu vagy Hesus az eljövendő megváltó!”

Minden a háromból van.

Hármas-egység alkotja az életet, minden létezőt:

Atya,

Fény,

Szellem.

A bölcsesség három fénylő minősége:

Szeretet,

Igazság,

Erő.

Három dolog származik a három eredeti egységből:

Minden élet,

minden jó,

minden hatalom.

A druidizmus három alappillére:

Béke,

Szeretet,

Igazságosság.

Az ember három értékes tulajdonsága:

Nyugalom,

Bölcsesség,

Barátságosság.

A druidák ismertek egy világosság-energiát, melyet Hesus vagy Yesu névvel illettek! És különösen a megváltó nézet miatt üdvözölték szívből az új megnyilvánulást, amelyben Jézus Krisztus mint a Napvilág követe jött el hozzájuk.

A tölgy volt az istenség szent fája, a fagyöngy a három fehér bogyójával pedig a hármas egységet ábrázolta, de méginkább Yesu-t, a fényt. Mert ő, a fényerő, egyesíti a kettőt, és megszünteti az elválasztottságot.

A druidák kétségkívül a fény új impulzusát várták: Krisztust. A druida hármas-egységben Hesus „a jövő újrateremtője”. Így lett a kereszténység átvétele által összekötve a nap az újjászületés misztériumával.

Ez a tudás elveszett, de valami szunnyad még belőle mélyen a tudatfelszín alatt. Kössük össze magunkat vele – ahogyan ők össze voltak kötve vele! Felejtsünk el időt, félelmet és gondot! Hallgassuk a kezdet igéjét! Vár minket! Szunnyad – hogy az új idők sok emberében felébredjen.

Korunkban sokan sajnálják, hogy a mai gondolkodás már nem tud semmit a kőkörök egyszerűségéről, igazságáról és fenségességéről. Azt sem tudjuk, hogy miért állnak ilyen feltűnően egyenes vonalban egymás mögött, és hogy hogyan egyesítették a jelenlévők energiáját. De mi áhítozunk e tudás után, és velünk együtt sokan mások: vágyunk a teremtéssel való belső összeköttetésre, a szabad szellem-kapcsolatra és saját önállóságunkra, a kelták háromszoros magelvére.

Krisztus, a kezdet igéje az első perctől kezdve a tanítónk, és tanítását soha nem feledjük. A kereszténység talán új volt Ázsiában, de soha nem létezett olyan időszak, amelyben Britannia druidái ne hordták volna ki ezt a tanítást.

 

 

A kelták és a szent helyek

 

Sokak feltételezésével ellentétben, a kelták és a druidák nem építettek templomokat. Az ilyesmi idegen volt a számukra. A régi walesi vagy ír történetekben sincs utalás olyan épületekre, amelyek templomként szolgáltak volna. Egyetlen görög vagy római forrás sem nevez meg olyan gall templomot, amely létezett volna e területek Julius Cézár általi meghódítása előtt.

 

FELSZENTELT HELYEK

Voltak viszont olyan helyek, ahol az isteneket tisztelték. Ezekre az úgynevezett szent helyekre vagy „loci consecrati”-ra a latin szövegekben is találunk utalásokat. Cassius Dio (164 – kb. 235) görög származású római történetíró 80 könyvet írt a római történelemről, és részletesen leírta bennük a 64-ben történt Boudica vezette kelta felkelést. Itt a „nemus” szót használta, amely „parkot” vagy „fákkal körülvett nyílt teret” jelent. Így ismét a keltákhoz érkeztünk. Ezt a szót a gall „niam”-ból és a breton „nenv” szóból származtatják. A kelta szent helyeket nemetonnak hívták.

A gall háború után (kb. Kr. e. 59-53) négyszögletű templomokat építettek, ahol a római isteneket tisztelték, és semmi közük sem volt a druida vallási bölcsességhez. Írországban, amelyet a rómaiak sohasem foglaltak el, nem volt templom. Minden szertartást a szent tumuli-n (dombok, magaslatok) vagy erdőkben végeztek. A különböző építményekhez egyébként fát használtak. A megalitikus maradványok (dolmenek) és a fedett kőfolyosók, amelyek az ír népesség számára az istenek lakhelyének számítottak, sohasem voltak imádati helyek, már csak azért sem, mert ezek a rejtett és tökéletesen ellenőrzött helyek az akkori népesség előtt ismeretlenek voltak. Ezek egy másik világ, egy történelem előtti megalitikus kultúra tanúi, amely még a keltáknál is jóval korábban, az írott történelem előtt létezett. A modern kutatók egyre többet tudnak meg ezekről a kőmaradványokról, amelyek az általunk ismert világon oly sok helyen megtalálhatók.

 

NEMENTON

A „Nemeton” fogalma a „nenh” vagy „nemus” szavakból származik. Lucanus (Kr.u. 39-65) szerint a kelta nemeton fogalma nem annyira anyagi, hanem inkább egy jelképes hellyel, egy „központ” gondolatával kapcsolatos. Lehet egy földrajzi hely, de egy magát minden mástól megkülönböztető időpillanat vagy egy személy is. A kelták meg voltak győződve arról, hogy semmi értelme az istenségeket úgyszólván ketrecbe zárni, hanem inkább ennek fordítva kell lennie: A szabad embernek meg kell nyílnia ezen istenségek, vagy egy istenség energiájának, úgyhogy kölcsönhatás jöjjön létre! A nemeton ekkor ennek a szent találkozásnak a helye vagy pillanata, amely hatalmas energia-kibocsátásként (vagy beáramlásként) történik meg. A kutak és környezetük is olyan helyek voltak, ahol létrejöhetett a nem-mel (a mennyel) való kapcsolat, és befogadhatták a földből vagy a kozmoszból érkező létfontosságú energiákat. Az egyik ismert hely Barenton (Bel-enton) kútja volt Normandiában. Bel, Belenos, Beli Mawr, a sugárzó Fény, a nap tüze és a tisztulás kelta istene volt. Egy ilyen kút tehát a világosság, a gyógyulás, Bel megszentelt nyílt helye.

De az emberek azok – ami tényleg nagyon fontos -, akik az intuíciójuk által vezetve jelölik ki a helyet. Egy nemeton mindig időszerű, és nem olyan egyszerű megtalálni. Magától értetődő, hogy a druidák, akik a természettel és a mennyei erőkkel kapcsolatos nagy ismereteiket össze tudták kapcsolni az intuíciójukkal, egy ilyen helyet mindig tudatosan választottak ki!

Emellett a rejtekhelykeresés – hogy a rómaiak elől elrejtőzhessenek -, ahogy ezt néha feltételezték, nem játszott szerepet.

 

DESERT-DYSERT-PUSZTA

Ugyanez vonatkozik a „puszta” fogalmára, amely az első őskeresztényeknél különös helyet foglalt el. Az evangéliumi üzenet elterjedésének pillanatától kezdve bizonyos görög és római (filozófus és vallásos) körök hajlamosak voltak a természettől elfordulni. A korai keresztényeknek azonban erős igényük volt a természetes élettel egyszerű cserekapcsolatban lenni, mivel ezáltal nagyon intenzíven tudták átélni a teremtéssel való egységet. Ezért mentek „a pusztába” – olyan területre, ahol az emberi tevékenység nincs túlsúlyban, ahol az ember visszatér a természethez, és kapcsolatba kerül vele. Ezt keresték az első keresztény remeték. Mivel a legtöbbjük száraz és terméketlen vidékeken lakott, hamis kép alakult ki róluk. A római kereszténység a „puszta” fogalmát később teljesen elidegenítette.

A középkori szerzetesek csendes helyeken, de emberi településekhez közel építették fel kolostoraikat. Ezzel a breton és brit remeték példáját követték, akik már az első évszázad óta felkerestek ilyen helyeket. Másfelől ők a druidák nyomait követték, akik pedig a természettel való kapcsolatukat sohasem hagyták el.

Írországban a kolostorok nevében olykor ráakadunk a „dysert” szóra.

A druidák találkozóhelyei kör alakúak, és felül, valamint oldalt mindig nyitottak voltak. Formájuk így jelképezte a mennyboltot. Fémet és fegyvert nem vittek be magukkal. A druida körben álló oltárt „kromlech”-nek (az imádkozás köve) hívták. Egy mellette fekvő kivájt kő pedig tálként szolgált az érintetlen, „szent” víz számára, amelyet közvetlenül a lehullott esőből gyűjtöttek össze. Egy druida istentiszteletet sem végezhettek napfelkelte előtt vagy naplemente után. A hely kerek alakja a természet örök körforgását is jelképezte. Még az odavezető utaknak is jelképes szerepük volt: találtak hét mérföldes utakat is.

 

A KELTA FŐISKOLÁK

Szicíliai Diodorosz (Kr.e. 90-21) negyven könyvből álló világtörténetet írt. Ezt írta: „A galliaiak és britanniaiak között vannak nagy tiszteletben álló filozófusok és teológusok, akiket druidáknak hívnak. Ők e kor minden tudománya széleskörű ismeretének őrzői.” A brit szigeteken a Krisztus előtti évszázadokban több tucat druida „egyetem” volt. Nagyon sok hallgató tanult ott. A vallás, a jogszolgáltatás és a tudomány tartozott e nagyon magasan fejlett druida csoportok alá. Ahhoz hogy az ember a druida bölcsességet minden járulékos elemével együtt elsajátítsa, átlagban húsz évre -, valamint tökéletes emlékezőképességet biztosító, erős és egészséges étertestre volt szükség!

Görög és római forrásokból arra lehet következtetni, hogy az athéni és a római nemesek és gazdagok oda küldték gyermekeiket, hogy jogtudományt, tudományokat és vallást tanuljanak. Platón ezenkívül azt állítja, hogy a görög filozófia jelentős részei nyugatról származnak! Habár sok antik görög és római író nem értette a druida tanokat, szövegeik azt mutatják, hogy csak dicsérték azok tudását és bölcsességét. Egyesítették a druida tudást Püthagorasz tanaival. Sőt, voltak antik írók, akik abból indultak ki, hogy Püthagorasz a druidáknál részesült oktatásban: Muszaiosz, Orfeusz és Püthagorasz druidák voltak!

 

A HÁRMAS EGYSÉG TANA

Cézár így tudósított: „A druidák tanításának alapja a lélek halhatatlansága, melyet az erkölcsös élet legfőbb hajtóerejének tekintenek.”

A druidizmus lényege az istenség egysége, és ez az egység hármas egység volt. „Hesus, Taran és Bel voltak az egy istenség nevei. Minden druida csak egyetlen istent ismert.” – mondta erről caesareai Procopius (Kr.u. 530). Ismerték az úgynevezett „nagy titkot”, amelyet generációról generációra szóban adtak tovább: a hármas egység tanát. Ahhoz, hogy ezt az elvet elmagyarázzák, amely egyúttal a háromságok alapja, gyakran egy fát használtak. Olyan tölgyfát választottak ki, melynek törzséből majdnem vízszintesen két ág nőtt ki, amely így körülbelül kereszt alakot ábrázolt. A jobboldali ágba a Hesus vagy Yesu nevet („erő”) a törzsbe a Taranist (bölcsesség) a bal ágba pedig a Belenust metszették bele, amely „világosságot” és „szeretetet” is jelent. Az egész felé az istenség nevét metszették, amely a Tau vagy Thau.

Évszázadokkal Krisztus előtt már megvolt a kelta háromság:

„Emeljétek fel fejeteket, és nyissátok ki kapuitokat, örök ajtóitokat,

és a dicsőség királya belép rajta.

Ki a tisztesség királya? Yesu – a hatalmas, ő a tisztesség királya.”

A druidák oktatták a fiatalokat. Cézár így szól erről: „Számos fiatal jön, hogy tanuljon tőlük, és nagy tiszteletben állók lesznek. Sokan jönnek önszántukból, de sokan vannak olyanok is, akiket a családjuk küld.” A „druida” szó nem áll rokonságban a tölgyfa görög megfelelőjével, ahogyan azt Plinius gondolta.

Az ősi dru-wide szóból származik, a latin viderenek és a görög ideinnek megfelelően. A druida betű szerinti jelentése: „aki messzire lát” vagy „aki sokat tud”.

Minden kelta nyelvben összefüggnek a „tudományt” és a „fát” jelentő szavak. Az indogermán gyök, a „wid” szoros rokonságban áll a gall fát jelentő „vidu” szóval.

A kelta nyelvekben összefügg a tudást és az erdőt jelentő szó. A tudás és a tiszteletreméltó, öreg erdei fák vallásos-mágikus megtapasztalása közötti viszony nem annyira furcsa, ha a minden nép hagyományában előforduló ismeret fájára gondolunk. A druidák tudó, beavatott emberek voltak, a fák fiai, akik ismerték a természetet, szent, nyitott helyeken tanítottak, és végezték szertartásos cselekedeteiket.

 

AZ EMLÉKEZŐKÉPESSÉG HATALMA

A császár szerint a csillagokon és mozgásukon, a világ és az ország méretein, a dolgok természetén, és az istenek hatalmán gondolkodtak. Ezeket a tanításokat pedig továbbadták a fiataloknak.

Ez az oktatás kizárólag szóban történt, mert a druidáknak két jó okuk volt, hogy ne bízzanak meg a lejegyzésben. Egyrészt meg akarták akadályozni, hogy tanításaik nyilvánossá váljanak, másrészt el akarták kerülni, hogy tanulóik azt higgyék, hogy tudnak valamit – mivel feljegyzik -, miközben elhanyagolják emlékezőképességüket. Ez egy további magyarázat arra a hosszú időre, amely tanulmányaikhoz szükséges volt.

De mai elképzeléseink szerint ennek a legfőbb oka az lehetett, hogy egy ifjúnak bizonyos mértékig önállónak, szabadnak és érettnek kellett lennie, hogy ezt a bölcsességet hirdethesse.

Egy druida így magyarázta a filozófus szamoszatai Lukiánosznak: „Az ékesszólást nem Hermésszel hozzuk kapcsolatba, mint ti, hanem a hatalmas Herkulessel.

Hisszük, hogy Herkules olyan bölcs volt, aki ékesszólása erejével mindent úgy tudott megtenni, ahogy megtett, és meggyőződése erejével minden akadályt legyőzött. Véleményem szerint gyors nyilai nem mások voltak, mint szavai: élesek és jól célzottak, hogy meggátolják a téves nézetek okozta lelki sérülést, ahogy ti mondjátok: szárnyaló szavak.”

43-ban Claudius császár parancsot adott csapatainak, hogy hatoljanak be Britanniába, és rombolják le a druida egyetemeket. Az intézmények és a könyvtárak megsemmisültek. Felszólította továbbá a szenátust, hogy a druida vallás megvallását halállal büntessék. Emiatt „a szabadságot keresve sokan a kikötőkbe menekültek, hogy más tartományban telepedjenek le.”

A Római Birodalom és a római egyház rövidesen aláásta és végérvényesen eltüntette a druida befolyást. De mielőtt ez megtörtént, a tiszta, a világosságra irányuló druidizmus figyelemre méltóan összeolvadt a tiszta kereszténységgel, amelynek egyik csorbítatlan ága már 50-ben elérte a nyugatot.

 

 

Tér, melyben tiszta értékek tükröződnek

 

Minden népnek megvannak a szentélyei, melyeket gyakran úgynevezett szent helyeken, mint pl. földsugárzások metszéspontjaiban emeltek. A keltákról és druidákról szóló irodalom általánosan, és különösen az Írországról szóló telis tele van az ezekre a különös helyekre vonatkozó utalásokkal. De mi is pontosan egy szentély?

„Idegen világok lélegzete simogatta arcomat.”

(Ella Young, Keltische Sprookjes, Christofoor, Zeist, 1996)

 

Szinte már maga a szó is elmagyarázza, hogy mit jelent a „szent”: Egész, teljes, tökéletes. Ez vezetett a gyógyuláshoz, és a gyógyítóhoz.

A holland „heiligdom” szónál a „dom” végszótag a domus-ból ered, amely tartózkodási helyet, házat jelent, itt azonban absztrakt alakban, már amennyiben ez esetben egyáltalán alakról, formáról lehet beszélni. Az emberiséget jelentő holland szó, a „mensdom” minden olyan nézetre, tulajdonságra és jellegzetességre utal, melyek tudatunkban az anyagtalan „ember” fogalmát előhívják. Gyűjtőnév ez minden olyan emberi megnyilvánulási formára, amelyekre az „ember” ideája szétforgácsolódott, függetlenül az időtől és fejlődéstől, amelyben éppen található. Egy lánghoz hasonlít, amely szikrákra bomlott.

A holland „dom” szótaggal szemben a „rijk” = birodalom áll; „dom” az egységre utal, egy kollektívára. A „birodalom” pedig a sokszínűségre.

Az ásványok, növények és állatok birodalmakat alkotnak, melyekben a különbségek száma értelmünk számára nem bír már jelentőséggel. A „birodalom” fogalom átláthatatlan terület képzetét hívja fel bennünk, életformák különbözőségét, amely az általunk elképzelhető legtávolabbi zugba is elér. A „dom” ezért inkább a piramis szerkezetére utal, amely minden birodalmat felülmúl, stabilan a földön áll, de csúcsa felé egyre finomodik. Mind a vízszintes „birodalomban”, mind a függőleges „domus”-ban közös, hogy korlátolt tudatunk következtében csak korlátozottan láthatók.

Egy ház védett hely az együttéléshez, de szellemi ház is. Egyének jönnek ott össze és egyesítik emberlétük esszenciáját, szellemi képességüket az egyetlen Ember visszatükrözésére. Így keletkezhet egy földönkívüli terület, különleges tér, amely független a személyiségtől és a fizikai gyülekezőhelytől, teljesen a világban van, de nem a világból való. Így válik ez a ház hazává. Egy ház statikus, otthon, aktivitás, élet, mozgás. A szellem újraegyesülését keresi a szentelő Szellemmel.

A tizenhatodik század klasszikus Rózsakeresztesei ezt az építményt „Sancti Spiritus házának” nevezték. A modern Rózsakereszt erre az „élő Test” kifejezéssel utal.

Nincs holt anyag. A földi épület, melyben ezt a szentelő, egészségessé tevő munkát módszeresen kivitelezik, és amit e célból a lehető legtisztábban tartanak, kőről kőre belélegzi ezt a légkört és ki is sugározza.

Így válhat egy emberkezek építette ház „szentéllyé”, melyet azonban nem szabadna anyagiasan felfogni. Így a „Christendom” – kereszténység – szón sohasem egy szervezetet, tant és semmiképpen sem egy dogmasorozatot értünk, hanem csakis egy olyan teret, melyben a felettes természet értékei tükröződnek és védelem alatt állnak. Hány igazi keresztény létezik?

Azonban mint fenn, úgy lent: A világosság beáramlása az alakját olyan rendben kapja, melyben a Szellem az igazságnak megfelelően élhető. Ez az alak aztán teljesen a szentelő Mű szolgálatában áll, melyet benne viteleznek ki, és ugyanúgy lehet egy nyílt tér, mint egy kunyhó vagy éppenséggel egy bazilika. A kelta kultúra a fákat részesítette előnyben.

Ez tökéletesen megfelelt természet- és emberszemléletüknek. Ahogyan egy emberről sem mondhatjuk, hogy egy állat, úgy egy fáról sem azt mondjuk már, hogy növény. Mindketten kinőtték már földi formáikat. A druidáknak a tölgyek és az erdők más fái ugyanazzal a szimbolikus jelentéssel bírtak, mint a középkori ember számára egy katedrális oszlopai. Kövek vagy fa, márvány vagy homok önmagukban még nem alkotnak valódi templomot vagy katedrálist. Csak az emberi kezek, fejek és szívek harmóniája emelhet világosságoszlopokat, a mindenkori kulturális kerettől függetlenül. Mindegy, hogyan nevezzük őket, ha az igazság szellemének házai. Ahol emberek a világosság nevében egybegyűlnek, ott a segítség és vigasz elapadhatatlan forrása buzog mindenkiért, aki a világosságot keresi.

Egy szentély olyan hely, ahol a Gnózis-energia egyesülését keresik az emberrel és világgal, a Szellem, lélek és test egységét, a hármas-egység helyreállítását. Minden ember szentélyt hordoz a szívében. Minden emberben – legyen bármennyire tudatlan – gyengén pislákol az örök tűznek egy lángja, gyakran alig kivehetően a fátyolon keresztül, melyet az anyagi világ vont fölé. De ez a világosság sosem alszik ki, mert a Szeretet örök lángjából ered.

 

 

Jelek a láthatáron

 

A neolit korból származó nagy kőépítmények nagyfokú mértani ismeretről tanúskodnak. Az építők a szívükkel mértek és beszéltek, egy hosszmértékkel és egy nyelven.

 

Az általunk újkőkorszaknak nevezett időszak (kb. 11.000 évvel ezelőtt) nagy kőszerkezet-építői, egészen más, a mienktől eltérő tudatállapottal rendelkeztek, és még a tudásuk is egészen más jellegű volt. Ők a mi racionális tudásunkkal és azzal a nagy információmennyiséggel, amellyel mi rendelkezünk, nem tudták volna felvenni a versenyt. Viszont az „a szívbeli tudás”, teremtéssel való összhang és bölcsességből fakadó megérzés, amellyel ők az élethez és az embertársaikhoz közelítettek, fel sem mérhető.

Nem ismertek semmiféle különbséget tudomány és művészet, vallás és filozófia, asztronómia és asztrozófia között. Mégis képesek voltak hihetetlen építményeket teremteni, és figyelemre méltó mértani tudással rendelkeztek. Pontosan követték az égitestek keringését, és ismerték az évszakok váltakozásának fontosságát. Ismerték az összefüggést az ember „kis világa”, a mikrokozmosz és a nagy világ, az Univerzum között.

Az emberi test erővonalai sem voltak ismeretlenek a számukra. A Föld energiaútvonalai, illetve ley vonalai, amelyek mentén az építményeiket (csillagászati megfigyelőhelyek? Energiagyűjtő helyek? gyógyhelyek? vallási építmények? gyülekezőhelyek?) emelték, számukra annyira nyilvánvalóak voltak, mint számunkra egy útleírás. Ezeknek a csomópontoknak az égitestek aktuális állásával és mozgásával megegyező pontossága számunkra zavarba ejtő. Ez voltaképpen azt bizonyítja, hogy a régi kultúrákban sokan a „mint fenn, úgy lenn” alapján éltek.

A tudósok feltételezik, hogy egyetlen globális nyelv létezett, amelyet egészen 15 ezer évvel ezelőttig beszéltek. Egységesen egy megalitikus yarddal mint mértékegységgel mértek és építkeztek. A beszéd szent volt, isteni jellegű. A szónak hatalma volt és nagyon gondosan használták. Semmi sem vált kötötté, mivelhogy minden ismert volt. Csak az vezethette a népet, akinek megfelelő tudása volt hozzá. A királyok beavatott, tanult és elkötelezett emberek voltak. Ez a csoport adta meg, hogy az emberek hol letelepedhetnek le, ez a csoport rendelkezett az építési és az építészeti tudás felett. Mindenféle tudás a birtokukban volt. Platón ezt írja a Kritias című művében: „Számos nemzedéken keresztül, ameddig isteni eredetüknél fogva elegendő erővel rendelkeztek, alávetették magukat a törvényeknek, és szíves örömest hajlandók voltak isteni származásuknak megfelelően viselkedni. Mivel a szívük minden tekintetben igazságos és nemeslelkű volt, mindannyian szelídek és bölcsek voltak a folyton változó körülmények között.”

Mindez arra a véleményre juttatja ezeket a tudósokat, hogy a Vízözön előtt (kb. 11 ezer évvel Krisztus előtt) egy magas színvonalú megalitikus kultúra létezett Földünkön. (Platón szerint erre az időre esett Atlantisz szigetének elsüllyedése!) Még mindig bukkannak olyan új lelőhelyekre, amelyekről kiderül: hihetetlen méretű kőszerkezetek, amelyek a tengerszint emelkedése következtében víz alá kerültek. Erre utal a csillagászati tájolás, a kb. 83 cm-nek megfelelő megalitikus yard mértékegységként történő alkalmazása, amelyet szemmelláthatóan a világon mindenütt alkalmaztak, valamint az egységes jelképrendszer is.

John Michell (1933-2009) sok információt tett közzé a Föld energiavonalairól (a ley vonalakról) a múlt század hetvenes éveiben. Jóllehet ezt tudományosan nehéz igazolni, e terület szakemberei, akárcsak Michell, azon a véleményen vannak, hogy ez a Föld felszínén végigfutó erővonalszerkezet, azoknál a kultúráknál, akik ezeket a kőépítményeket emelték, ismert volt. Ezek az építmények mindig csomópontokon, azaz olyan helyeken találhatók, ahol a vonalak érintik vagy keresztezik egymást, és így jelentős energiamezőket jeleznek.

A megalitikus kultúra az egymással kapcsolatban álló egyenes vonalak még mindig fennálló misztikus hálójának elektrosztatikus impulzusaihoz alkalmazkodott. Mind a mai napig sok olyan ember van, aki a légkörből vagy a környezeti hatásokból felismeri azokat a helyeket, ahol ezek az erők megjelennek. Michell felfedezte, hogy az ősi emlékművek egy teljesen egyenes vonal mentén legalább két másik kőszerkezettel állnak kapcsolatban. Ezek a csillagászati vonalak továbbvezetnek más kövekhez és lelőhelyekhez, és ezek mindig a horizonton lévő meghatározó pontokra irányulnak.

 

 

A kelta kereszténység

 

Írországot, a zöld szigetet, a szentek és a bölcsek országának is nevezik. Itt a tanítványokat – a druidák vezetése alatt – hosszú időszakokon keresztül, egymást követő fejlődési szakaszokban vezérelték el az önálló gondolkodáshoz. A korai ír szerzők a druidákat a latinból átvett „mágus“ névvel illették. Vallásuk ősidők óta a világosság visszatérésére irányult és ezért termékeny talajt teremtett a fiatal, tiszta kereszténység számára.

„Hogyan felejthetnénk el valaha is az ír szigetet, ahol számunkra a hatalmas Világosság sugárpompája és a hit Napja felemelkedett?”

Grimond apát St. Gallenből (860 körül)

 

Írország időszámításunk első évszázadaiban minden külső beavatkozás nélkül élte át az oly különös régi misztérium-bölcsesség és a belső kereszténység új impulzusai közötti ötvöződést. Tévedés lenne azonban azt gondolnunk, hogy a kelták sokkal eredetibb, matriarchális és holisztikus kultúráját a kereszténység férfias, tekintélyelvű kultúrája teljesen megsemmisítette.

Ez a megállapítás esetleg érvényes lehet a VI. században Rómából kiinduló restaurációs mozgalomra, de semmiképpen sem vonatkozhat az időszámításunk szerinti első évszázad korai kelta kereszténységére, amely teljesen ír fajtájú volt. Inkább az az igazság, hogy ott, Írországban a régi misztériumok képviselői rögtön felismerték az új keresztény üzenetet, és egy új szellemi mozgalom körvonalai kezdtek kibontakozni – az említett embereken keresztül, a Krisztus új fényimpulzusa sürgetésére – amely ebből az ősi bölcsességből kiindulva vált meghatározóvá.

Eme szellemi mozgalomnak köszönhető, hogy az ír kereszténység igen rövid idő alatt kibontakozhatott, és a megszabadulás ismerete messze a határokon túl is elterjedhetett – mégpedig egy olyan békés folyamatban, melyben sohasem tagadták meg az írek élethez való hozzáállását.

 

ELTERJEDÉS

A druidák különböző módokon (lásd a jelen kiadvány más helyein) tudomást szereztek a Palesztínában történt keresztrefeszítés eseményeiről. A tájékozottságot a Wales, Írország és a Földközi-tenger vidékének római városai között fennálló sokszoros kereskedelmi kapcsolat, valamint a Britannia druida központjait felkereső nagyszámú vendég tette lehetővé. Az értékes iratok – rímes versben és prózában egyaránt – leírták a druidák filozófiáját és teológiáját, külön hangsúllyal pedig az Univerzum örökkévalóságáról és érinthetetlenségéről szóló két hatalmas tanítással foglalkoztak.

Törvényeiket „égi határozatoknak” nevezték, és mindig szóban adták tovább – a Krisztus utáni 48-ban Ulster királyának megbízásából azonban írásba foglalták.

Két évszázaddal később, 266-ban Cormac király megújította ezeket, a még az ókorból származó törvényeket. Újra felépíttette Tara-Skryne akadémiáját (amelyet Kr.e. 1348-ban alapítottak) és megengedte, hogy a druidák – akik közül akkoriban sokan püspökök vagy papok voltak – a történelem, a törvényalkotás és a katonai képzés területein taníthassanak. Ez a „kettős funkció” semmilyen problémát nem okozott, hiszen a látásmódban nem állott fenn jelentős különbség!

Ezért történhetett, hogy a bárdok, bírók, orvosok és hárfások még azután is megtarthatták a társadalomban betöltött helyüket, miután az angolok elfoglalták Írországot. Ezt az igazságot a vallástörténet teljesen elhallgatta.

A később megalapított egyházakban elködösítették a tényt, hogy az ír kereszténység száz százalékban az eredeti, megszabadító Egyetemes Tanból keletkezett, amely abszolút nem volt római! Ellenkezőleg, Róma első keresztény közösségei csak a walesi nemesség oda látogató tagjainak tevékenysége révén jöhettek létre! Ez pedig teljesen másfajta kereszténység volt, mint Augustinusé, és amelyet öt évszázaddal később Patrick hozott el Írországba.

 

A HÁROMSÁGOK TUDOMÁNYA

A druidák voltak azok, akik már évszázadokkal korábban rendelkeztek a belátással, hogy régi misztérium-bölcsességüknek – a jelentkező új tudatosodás miatt – el kell tűnnie. Ez a tény tökéletesen megmagyarázza, hogy miként vált lehetővé az önkéntes, szellemi átadás. Új időszak hajnala mutatkozott, amely új beavatási módszert követelt. Ezeket a dolgokat előre megjósolták a druidáknak, ez a tény megtalálható volt hagyományos bölcsességükben, és ők együtt akartak működni ebben a folyamatban. Ezt megelőzően a beavatás még mindig nagymértékben az „én” erőinek extrém testi próbákkal való kifejlesztésére és megerősítésére irányult. Ebből megérthető az is, hogy a kelta harcosok hősiessége és rettenthetetlen bátorsága miért ébresztett nagy félelmet a rómaiakban.

A kelták számára ez a világ minden egyéb volt, csak nem vendégszerető – ők a világot mágikusan feltöltött, démonoktól benépesített jellegében élték meg. A harcosok kizárólag a legnehezebb körülmények által megedződve váltak alkalmassá arra, hogy harcba szálljanak a sötét hatalmakkal. Ebben a harcban az őket körülvevő természettel való összekapcsolódás és a természetben ható bolygói erők voltak segítségükre, amelyeket a druidák tanításaiból ismertek, és melyeket valóságként tapasztalhattak meg. Megtanulták, hogy a „bátor” kelta szó jelentése: vitéz, rettenthetetlen. A csillagokat és a kozmoszt követték, ráhangolódtak az évszakok változására. A természetfeletti erőkkel való kapcsolatuk a szent helyek, a szabadság helyeinek tiszteletében fejeződött ki, ahol kizárólag tiszta erők áramoltak.

Nyitott, fából készült szerkezeteiket a nagy erdőkben, különleges, nyílt helyeken, összefolyó patakoknál, vagy pedig különleges folyópartokon, valamint a sokkal régebb időkből származó dolmenek és menhirek mellett építették fel. A kelta emberek még rendelkeztek olyan intuitív képességekkel, melyek az emberiség régi tisztánlátási képességeiből maradtak meg – ezért érzékelni tudták az őket körülvevő természeti erőkkel fennálló közvetlen kölcsönhatást. Néhányan a kelták tonzúrájában és a tarkójukon megnövesztett hajukban vélik ezt az analógiát felfedezni – ezek a jelek a kapcsolódást, az összefonódást jelképezik.

 

ÚJ, MÁSFAJTA BÁTORSÁG

Ezek a képességek azonban fokozatosan csökkentek, és a kelták megváltak régi szokásaiktól. Most teljesen másféle áldozatkészségre és bátorságra volt szükség. A félelmet jámborsággal, kötetlenséggel és odaadással kellett legyőzni. Mindezen törekvésekhez az Isteni közvetlen megtapasztalása adott alapot, és ezt az alapot most már nemcsak magában a természetben, hanem a saját önnön valójukban is meg kellett tapasztalniuk. Minden egyes embernek képessé kellett válnia a misztériumok útjának bejárására.

Mélyen átélt tiszteletet éreztek a Nap, mint Isten ábrázatának képe iránt – és ez megnyitotta számukra az utat a Krisztussal, a Napkirállyal, a központi bolygói szellemmel való találkozáshoz. A druidák ebben a misztériumban újra felismerték a sötétség legyőzését a Világosság segítségével, úgy, mint ahogy azt korábban a téli napforduló alkalmával ünnepelték. A druidák mindig is vitatták, hogy a Napot úgy kellene szolgálni, mintha az bosszúálló, vért követelő istenség lenne. Felismerték, hogy az egyetlen áldozat, amit a Nap követel, az az „én” feláldozása abban a küzdelemben, melyre ennek a magatartásnak az elsajátításához van szükség. Mert ettől kezdve egy új energiáról, a szeretetről volt szó. Az isteni fiú követése során az embernek saját magát kellett feláldoznia – és ennél az áldozatnál nem kell vérnek folynia.

Így elmondható, hogy kizárólag Wales és Írország az a két terület, ahová a kereszténység vérontás nélkül vonult be. Itt a kereszténnyé válás spontán módon történt, vaskezű kényszer nélkül, hiszen már korábban bekövetkezett! Spontán módon vált lehetővé, hogy a megfordulási folyamat a természeti erők tiszteletéről a belső átalakulásra váltson át az új szellemi erők segítségével – mert megértették a folyamatokat. Az ír nép vezetői független életfelfogásukkal és hagyományaikhoz való hűségükkel összhangban fejlesztették ki az új hit és a régi beavatási utak közötti bensőséges együttműködést.

 

VISZÁLY NÉLKÜLI ÁTMENET

Mindenesetre figyelemre méltó, hogy egy olyan vallásban, melyben a druidizmus játszotta a főszerepet, minden nagyobb probléma nélkül megtörténhetett a kereszténységre való áttérés. Különösen Írországban figyelhető meg ez a folyamat. Mivel az íreket sohasem uralták a rómaiak, és saját vallásos kultuszuk előre megjövendölte egy Fényhozó eljövetelét, a kereszténységet igen gyorsan és magától értetődő módon fogadták el, és a későbbiek során erős belső lángolással terjesztették.

Igyekezetük tüzében azonban veszendőbe ment a druidák és a druida bölcsesség kelta öröksége. Patrick evangelista idejében (4-5. század) nem kevesebb, mint 180, a druidák történetével foglalkozó iratot égettek el.

 

PATRICK

Ahogyan Augustinust a manicheusok itatták át tanaikkal, mielőtt egyházatya lett, Patrickkal a druidák tették ugyanezt. A brit szigetekről jött, és a gaelek fogságába került. Úgy tűnik, hogy egy druida rabszolgájaként sokat tanult a druidák tanításaiból és mágiájából. Amikor azután áttért a kereszténységre, küldetésének tekintette, hogy a gaeleket megtérítse. Eme szerepében keresztelt és papokat szentelt.

Mivel a kereszténység és a kelta druidizmus között nyilvánvalóvá vált az összhang, Írországban kezdetét vehette a térítés második körének megvalósítása. Mindenesetre a keresztény szerzeteseknek az 5. század első forrásaiból származó információi így közlik, Patrick római misszionáriusként tett körútjával kapcsolatban.

Ez pedig teljesen másféle kereszténység volt, mint az a megszabadító impulzus, amely az első évszázadban érte el a szent szigetet!

Ezért ragaszkodik az egyház ahhoz a képhez, hogy a keresztény hitre téríteni kellett, amihez Patrick fektette le az alapokat. Halála után kétszáz évvel Patrickot mint a kereszténység megalapítóját ünnepelték. Az ő személye azonban csak annak az egészen más kereszténységnek a jelképe lehet, amely Írországot a 8. századtól kezdve Róma befolyása alá vonta.

Mindenképpen nyilvánvaló azonban, hogy „a pogány szokások” Patrick részéről katonai úton történő legyőzése sokkal inkább beleillett a győztesek történelemírásába, noha ő maga is elismeri Confessio-jában, hogy találkozott Írországban olyan keresztényekkel, „akik saját maguktól találtak el a kereszténységhez”.

A Patrick általi kereszténységre térítés után minden olyan különleges nézetet eltöröltek, melyek nem voltak összhangban az új hittel, és így a (magasabb fokozatú) druidákat, akik valóban „mágusok” voltak, távol tartották a papi hivataloktól. Az alacsonyabb fokozatú druidák, akiket „Filius”-nak neveztek, megkeresztelkedtek, és ők szerepet vállalhattak az új egyházi szerkezetben. Így tűnt el a szájhagyomány, amely oly fontos szerepet játszott a keresztény hitre való térítést megelőző első évszázadokban, és amelyet később részben feljegyeztek.

Ezekből a meseszerű elemekkel és sajátos mitológiai jelképekkel teli szövegekből határozott vonalú képet nyerünk a druidákról és különböző hivatalaikról. Markáns különbséget találunk a magasabb és az alsóbb papi osztály között. A „Drui” általános fogalma a papi osztály minden tagjára érvényes volt. Caesar ezt a kifejezést a „druis” szóval írta, a későbbi szerzők pedig már a „druida” kifejezést alkalmazták.

Miután Írországot keresztény hitre térítették, ez a szó elveszítette jelentését, és ezután az alsó papi osztályt nevezték így, akik a sámánizmus bizonyos fajtáját képviselték és varázslással foglalkoztak. A bárdok, népköltők és népénekesek eredetileg a papi osztály tagjai voltak. Galliában és Walesben a bárdok – mint trubadúrok – a középkor végéig még bizonyos szerepet játszottak a keresztény társadalomban.

 

TANOK

Amikor a druidák osztályán belül az egyéni kategóriák és hivatalok elnevezéseit vizsgáljuk, sohasem szabad szem elől tévesztenünk a „druida” elnevezés legfontosabb jelentését: „bölcs ember”. A kelta népek tudatából ez a jelentés folyamatszerűen eltűnt. Mindenekelőtt Bretagne megtérítése után figyelhető meg ez a jelenség, és helyére a boszorkánymester vagy varázsló szavak léptek. Azoknak, akik még valamennyire meg tudták „érteni”, a druidák nyugalmat és bölcsességet nyújtó oázisokat rendeztek be. Ezeken a helyeken azután mindazokat, akik még nem fejlődtek eléggé, elkísérték tapasztalati útjukon, és olyan erkölcsi értékekkel támogatták, mint a bátorság, hősiesség és felelősségvállalás.

A druidák tanításai, a triádok, a „háromságok” hatalmas mélységű bölcsességet hordoznak és sok egyetemes alkotóelemet tartalmaznak. Néhány kutató védikus tudást és keleti vonatkozásokat vél felfedezni a tanokban. A tanítások jelentős egyiptomi és szír hatást mutatnak. Ezért nem kell csodálkoznunk azon, hogy az ír szerzetesség oly sok azonosságot mutat a keleti sivatagi atyák spiritualitásával, mert a rendek között oda-vissza áramoló kapcsolat állt fent. Például az első nagy teológus, Pelagius többször utazott Palesztinába és Észak-Afrikába – ahol minden bizonnyal megérintette őt az alexandriai Gnózis.

Caesar így ír: „A druidák a lélek halhatatlanságát teszik tanításaik alapjává. Azt tanítják, hogy a lelkek nem tűnnek el, hanem az egyik testből egy másikba vándorolnak. Ezt a tényt a legfontosabb hajtóerőnek tekintik, hogy az ember erényes életet folytasson.”

A druidák egyik tanítása így szólt: Minden vég egy kezdet, és minden kezdet egy vég.

Hármas köreik az embert a kelta kozmogónia három világa elé állították: Abred köre az anyagban szerzett tapasztalatokon és ezek duális jellegén átvezető körforgás. Gwynfyd köre a gyönyörűség és a boldogság, a szellemi lét világa. Ceugant köre az Isteni, a Változtathatatlan, az Ismerhetetlen.

 

 

Írország – független, mágikus, legyőzhetetlen

 

Írországot, ezt a hullámos tájat, dombokkal és hegyekkel körülvéve, melyek az örök tengertől védik, régóta a titok fátyla veszi körül. A keleti part egy puszta, dűnés táj, tiszta és elhagyatott homokstrandokkal. A nyugati partot bizarr és zord, fjordszerű tengeröblök, magas sziklák és merőleges szirtek barázdálják.

 

A görögök számára Hibernia volt „a tél országa, amely a hullámokból született”, ősidők óta a Hiperboreusok fontos lakóhelye, akik a kelták távoli ősei voltak. Írország egykor Atlantisz kontinenséhez tartozott. Ezoterikus tudósítások szerint ez „abban az időben volt, amikor a Hiperboreusok fiai, a szkíták lakták ezt a földet. Akkoriban, amikor a Rama nevű archi-druida küldetése kezdődött, és a lakosok egy részét északról keletre, és ezzel egy új emberiségperiódusba vezette”. E csoport egy része, akiket keltáknak is nevezünk, közép-Ázsiából jőve éppen Írországban telepedett le.

Mindkét sziget, Anglia és Írország is az Insula sacra titokzatos nevét viseli, bár ezeket a szent szigeteket évszázadokon keresztül kölcsönös gyűlölet, idegenkedés és egymást követő háborúk sújtották. Mindezek ellenére Írországot a nyugat Egyiptomának is nevezték.

Jól meg kell különböztetni azonban a kelta hódítókat, a maguk meglehetősen erőszakos kultúrájával, és az eredeti autochthon (őslakos) druida kultúrát, amely sokkal ősibb, és magasabb fejlettségű.

A mítoszokban és mondákban összekeverednek e népek kultúrái. Írországban még mágikus kőalakzatok tanúskodnak egy úgynevezett proto-druida eredetű ősi kultúráról, és az is valószínű, hogy a késői druidák ehhez nyúltak vissza.

A druidizmust gyakran együtt emlegetik a keltákkal, ezeknek azonban egészen más eredetük van. Ahogyan a különleges varázserőt árasztó, szép fagyöngyöt a tölgy hordozza, úgy adnak a druidák a romlatlan, de egyúttal zord keltáknak különleges és titokzatos jelleget. A druidák fellépése egy sokkal régebbi, „proto-druidának” is nevezett napkultuszra nyúlik vissza. Ezzel kapcsolatban szól Szicíliai Diodorusz (Kr.u. 1. sz.) görög történetíró egy északi szigeten lévő napkultuszról. Pliniusz pedig azt írja: „…országuk napsütéses és kellemes hőmérsékletű, nem túl szeles. A lakosok erdőkben és barlangokban laknak, ahol háborítatlanul tisztelik isteneiket. Közösségekben élnek, és nem ismernek sem háborút, sem betegséget.”

Ariszteasz, Apolló egyik papja, úgy írja le Hiperboreát, mint „legendás földet, ahol az emberek békében élnek, vegetáriánus táplálkozásúak, boldogok és bátrak.” Ezzel kapcsolatos érdekesség, hogy Apollót – Hérodotosz szerint – „Hiberniából, a tél országából jött napistenként” tisztelték. Ott lehetett valahol Meru hegye, a világ központja, ahol evilág és a másik világ kapcsolódik!

Ezeken a mágikus „Eire” szigeteken, vagyis Írországban és Britanniában számtalan ok miatt a druidizmus sokkal tovább virágzott, mint bárhol Európában. Később pedig szinte zökkenőmentesen ment át az eredeti kereszténységbe, amely nagyon korán elérte Írországot. Ezen új vallás gyors elterjedése nehezen magyarázható másként, mint hogy a druidák segítségével történt. Hiszen ők is Jézust várták, a Krisztust, mint a világ világosságát, aki a szellemi Napból a Földet ismét a kozmoszbeli isteni princípiummal, a földi embert pedig isteni prototípusával köti össze. Tertullian szól egy „népről, akit a rómaiak nem hódítottak meg, de mégis Krisztusnak vetette alá magát.” Gildas angol történész 560-ban írt „egy szigetről, távol a világtól és a látható Naptól, amely Krisztus, a valódi Nap szent szabályainak fénysugarait felfogta.”

Sok szerző ír arról, hogy Arimathiai József tizenegy társával Kr.u. 38-ban Avalonba érkezett, és rövid időn belül elvitte az új, megszabadító tanokat a szilúri udvarhoz.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy ebben az időben még nem volt kereszténység, csupán egy új impulzus, amely az emberben rejlő isteni felszabadításának régi tanításait új kozmikus erővel felruházva sugározta ki a világra. Ez az igazi háttere a golgotai eseménynek.

Arimathiai József, egy ónkereskedő (aki tulajdonképpen az egyiptomi Marmoréból származott) volt az, aki Kr.u. 38-ban a híres Llyr királynak (Lear király Shakespeare színházi darabjából) átadta az új tanításokat. Ő építtette Llandaffban (Wales) az első keresztény templomot! A régi krónikák arról tudósítanak, hogy Szilúria urai 12 „hydes” (600 hektár) földet ajándékoztak neki egy „fejedelmi szigeten”, ahol később Glastonbury emelkedett.

Különösen említésre érdemes még Llyr király fia, Bran, aki az „áldott” nevet is viselte. Bran, és fia, Caradoc a világosság új vallásának tanítványai lettek, megkeresztelkedtek, és egész birodalmukat a keresztény tartományhoz tartozónak vallották. „A kereszténység Brannal és Caradoccal Kr.u. 50 előtt kezdődött Britanniában”, így szerepel az egyik Harleian-kéziratban. Ezért vált Cornwall és Wales, amit egykor Szilúriának hívtak, a világ első keresztény királyságává.

Időszámításunk első századának hatalmas Rómája meghajlott Claudius dekrétuma előtt, hogy kiirtsa Britanniában a druidizmust és a kereszténységet. De ez négy egymást követő, sikerekhez szokott hadvezérnek sem sikerült! Egy hat hónapig tartó fegyverszünet alatt Caradocot meghívták Rómába tárgyalni. Caradoc húga hozzáment Plautius római generálishoz, és Rómában maradt, ugyanúgy, mint apja, Bran és nagyapja Llyr, akiket azelőtt túszként tartottak ott. Néhány évvel az „ón-szigetre” való visszatérése után Caradocot árulással győzték le. A rómaiak győzelmi menetben vezették keresztül Rómán, amely Róma azelőtt reszketett a soha le nem győzött kelta britektől. De a jóakarat csaknem hihetetlen gesztusával Claudius kegyelmet és életet ajándékozott neki. A hét év száműzetést egy házban töltötte, melyet még ma is „brit palotának” neveznek. Ott fogadtak sok júdeai menekültet. Így ők az elsők és a legfontosabbak, akik magas szintű életvitelükkel megerősítették Jézus, az úr megszabadító vallását, és a Krisztus napszférájában való új élet iránti vágyakozást meggyújtották az akkori világ sok ezer keresőjében. Amikor Kr.u. 58 körül visszatértek, Linus és Claudia, két gyermekük Rómában maradt, hogy ott az új közösségnek szenteljék magukat. A többi gyerekük visszatért velük.

A hősi druida-keresztény társadalom nagy idegenkedése a Római Birodalommal szemben semmiben sem különbözik attól az idegenkedéstől, amelyet VIII. Henrik és I. Erzsébet táplált az angol egyházban tapasztalható római-spanyol befolyás ellen. És ez az a független angol szellem, amely az „Angliáért vívott csata” alatt, a második világháborúban meghozta a fordulatot.

 

 

Egy valódi lovag

 

A Grál keresését minden embernek önmagában kell elkezdenie. Elbizakodottság és türelmetlenség – a hibáktól senki sem mentes. A Grál misztériuma végső soron a vér misztériuma.

 

A legenda így hangzik: A bölcs újra és újra elmagyarázta Artúrnak, hogy az ember minden törzsben, minden birodalomban és minden világban a menny és föld, a fény és sötétség közötti ellentét fogságában vergődik. Egy napon pedig mesélt neki a Grálról.

– Mi a Grál? – kérdezte az ifjú Artúr.

– Egy tál, egy kehely, amely felfogta a keresztre feszített vérét!

És elmondta neki, hogy ennek a kehelynek – ennek a jelképnek – még a világon kellett lennie – abban az időben egészen bizonyosan! Sokan kutattak utána. Tudták róla, hogy annak, aki birtokolja, vagy akár csak rátekint, egészség és örök élet lesz az osztályrésze, és hogy a Grál egy kulcs, amely az élet titkainak megfejtésére szolgál.

– A Grál keresése tehát az embernek egy más, egy magasabb szintű élet utáni törekvése?

– Nem – válaszolta a bölcs -, a Grál az élet értelme, és az egyetlen dolog, amely tartalmat adhat neki.

 

BŰN ÉS ÁRTATLANSÁG

Artúr vagy Artus alakja visszavonhatatlanul összekapcsolódott a Grál-legendával. A nyugaton elterjedt nézet értelmében a Grál eredete a Római Birodalom bukását követően kialakuló középkori lovagságig nyúlik vissza. Az Artúr-legendákból ismerjük a kerekasztal lovagjait. Hallottunk Artúr harcáról, melyet saját teremtménye, fia, Mordred ellen vívott, aki Morgannal, a tündérrel kötött házasságából született.

Mordred szintén vágyakozott Morgan után, és meghiúsította apja műveit. Egy kegyetlen harc során Artúr megölte őt, de maga is súlyosan megsebesült. Szörnyű fájdalmak közepette csónakba szállt, és eltűnt Avalon ködfátyla mögött. Emlékét már csak egy legenda őrzi, mely szerint Anglia nagy királya nem halt meg, hanem csak alszik. Egy napon, ha a birodalom újra helyreáll, a Grál-király visszatér majd és a béke hercegeként fog uralkodni.

Első hallásra ez a legenda egyfajta vérfertőzésről beszél. Ha azonban az emberre vonatkoztatjuk ezeket a nézeteket, ahogyan ezt Jan van Rijckenborgh, a Lectorium Rosicrucianum alapítója tette, akkor Artúr személyében felismerhetjük a szellemet, a mikrokozmikus királyt. Morgan, a tündér a lélek jelképe, aki folyamatosan az őt irányító akaratnak megfelelően cselekszik. Mordred pedig az a személyiségerő, amely a lelket saját céljai eléréséhez akarja megnyerni.

Erre az újra és újra megismétlődő árulásra talán Júdás története szolgáltatja a legismertebb példát. Ez az árulás mindig az emberben megy végbe. Ebből a szempontból senki sem ártatlan. A Grál legendája pedig erről a bűnről vagy bűntelenségről szól.

Ismerjük az évszázadok ellenére fennmaradt legendát, amely Walewein, Galahad és Parszifal Grál-kereséséről szól, melynek eredete azonban sokkal korábbi időkre nyúlik vissza. Tudomásunk van egy olyan perzsa forrásról, amely ugyanezt a témát dolgozza fel. A legenda egy ifjú bolondról szól, aki a király udvarába érkezik, ellenáll a büszke udvartartásnak, és az uralkodó színe elé kerülve megkérdezi, hogy mi szükséges ahhoz, hogy valaki méltó lovaggá – azaz emberré – válhasson. „Találd meg az örök ifjúság, az egyetlen élet titkát rejtő kelyhet” – hangzik a válasz.

Gyakran nem kehelyről, hanem egy értékes gyöngyről van szó, mint abban a Máninak tulajdonított idézetben, melyet a hagyomány szerint Tamás apostol őrzött meg.

„Ébredj, kelj fel álmodból,

és figyelj levelünk szavaira!

Ismerd fel, hogy királyfi vagy!

Kinek a rabságában sínylődsz?

Emlékezz a gyöngyre,

ami miatt Egyiptomba küldtek.

Emlékezz a ragyogó ruhára

és az arany köpenyre,

melyet újra viselned kell majd.”

 

A GRÁL BÖLCSŐJE

A Grált azonban nem Angliában találták meg. Történészek tudósítása szerint Okcitániában már a 6. század folyamán létezett egy királyság, ahol a Grált nagy becsben tartották. Ez a birodalom Dél-Franciaországtól a Pireneusokon keresztül egészen Spanyolország északkeleti részéig terjedt. Razés, Barcelona és Toulouse grófságai, valamint az aquitaniai hercegség is hozzá tartoztak.

Ezen a területen volt a Grál bölcsője, a katárság anyaméhe. Guilhem le Desert vagy Gellone, ahogyan abban az időben a Montpellier közelében fekvő kis települést nevezték, már akkor rendelkezett egy egyetemmel, melyet a vallás tanulmányozásának szenteltek, s ahol a zsidó misztikusokon és az arab befolyású tanításokon kívül a Grál misztériumát is őrizték. Franciaországban és Spanyolországban a korai középkor folyamán számos hasonló iskola létezett.

Guilhem le Desert, amely később természetesen kolostorrá alakult, tudósai és mély benyomást keltő könyvtára miatt nagy hírnévre tett szert. Nagy Károly uralkodásának ideje alatt e városkában hatalmas Mária-Magdaléna kultusz virágzott fel, valamint Parszifal első nyomaira is itt bukkanhatunk rá. És kik tanultak ott? A nemesek, a várak gazdag ifjai, a megerősített birtokok és a magas hegyekben lévő várkastélyok urainak fiai és leányai, ahogyan korábban a sokat ígérő ifjak Gallia és Britannia számos druida-iskolájában folytatták tanulmányaikat. Ezeken az egyetemeken trubadúrok is tanultak. Az udvari lovagköltők (Minnesängerek) pedig itt sajátították el a Grál-legenda éneklésének és mesélésének képességét. Parszifal történetét így adták tovább generációról generációra, hogy aztán évszázadokkal később Chrétien de Troyes és Wolfram von Eschenbach által először cenzúrázatlanul, írásos formában rögzíthessék.

Az alábbi részletet Wolfram von Eschenbach Grál-legendájából emeltük ki:

„Az ifjú Parszifal, aki egyedül még soha nem távolodott el ilyen messzire udvarának védő falaitól, a világtól még érintetlenül, s anyja által bolondnak öltöztetve folytatta útját. Anyja azt remélte, hogy e borzalmakkal teli világ egy ifjú bolondot csak lenéző gúnnyal illet, és fiát nagyobb baj nem fogja érni.”

„Egy valódi lovag szolgál, irgalmas, és nem ítél meg másokat, bármit mondjanak vagy cselekedjenek is… mert senki sem alkotta saját magát…”

Micsoda életidegen életmód! Kezdetben azonban valóban az ártatlanság állapota az, amely a valódi keresőt oltalmazza. Amint Parszifal útra kel, első áldozata mégis az anyja, Herzeloyde, aki belehal az iránta való aggodalomba. Ezért felmerülhet a kérdés: Mi ez az ártatlanság?

Újra Eschenbachot idézzük:

„Hogy került a Grál erre a vidékre? – tették fel a kérdést Pesornak, a Grál-királynak. A válasz így hangzott:Miután Jézust megfeszítették, Arimathiai József, Nikodémussal együtt, levette testét a keresztről. Ezt követően Arimathiai Józsefet egy sötét tömlöcbe vetették, ahol az éhség és nyomorúságos állapota miatt a biztos halál várt rá. Negyven éven keresztül volt ebben a börtönben étlen-szomjan. Az Úr és Üdvözítő azonban elküldte neki a szent Grált, hogy naponta kétszer-háromszor szolgálja őt. A Grál pedig a mennyei mannánál pompásabb táplálékkal etette.

József, rabságának egész ideje alatt, a Grál kegyelméből semmiféle nehézségben vagy szenvedésben nem részesült. Amikor Titusz és Veszpaszianusz Júdeába érkezett, Józsefet kiszabadították a tömlöcből, és magukkal vitték Rómába. József magával vitte az értékes lándzsát, és ezt követően a Grál, Isten kegyelméből, ismét a tulajdonába került.

Amikor aztán Jézus tanítványai szétszóródtak, József (Mária Magdalénával) erre a vidékre (Okcitániába) érkezett. Massiliában, a mai Marseille-ben értek partot.

Pesor, a Grálkirály így folytatta beszámolóját: Megépíttette ezt a lovagi birtokot, és az ország királya lett. Én az ő leszármazottja vagyok. Amikor Isten kezeibe helyezte lelkét, megőrizték az értékes ereklyéket, a kelyhet, a Grált és a lándzsát. Azóta nem hagyták el ezt a helyet, és – Isten segítségével – nem is fogják elhagyni soha.

Pesor halála után helyét Parszifal foglalta el. A koronázási ünnepségen Artúr király is részt vett. A Grál pedig mindenkinek szolgált és felüdítette a vendégeket.”

 

FÉKTELEN ÉS TÜRELMETLEN

Parszifal keresése tovább folytatódott. Mi volt a célja? „Szolgálat és Isten keresése”. Herzeloyde ezeket az értékeket adta neki útravalóul. Hol kereste? Ismét megmutatkozik: Aki a Grált keresi, annak az emberi vér erőit kell megvizsgálnia, mert a küzdelem mellett egészen bizonyosan a szeretet is benne lakozik.

Az igazság szelleme átjárja a Grál kereséséről szóló történeteket, mert azok semmilyen módon nem utasítják vissza ezt a természetet, hanem megadják neki az őt megillető helyet. Az igazság nem utasítja vissza a gyengéket. Parszifalt féktelen és türelmetlen keresőként mutatja be, aki a vér erejét sokféle módon megtapasztalja. Kondwiramur egy várban él. Parszifal a tévelygő, aki az út keresésénél a lovára hagyatkozik. A ló a lelkület egy archetípusa, amely nyílt és ártatlan ugyan, azonban a kezdet szellem-emberének erős vezetése nélkül csak sodródik.

A Grálhoz vezető út nagyon hosszú. És még csak meg sem kezdődött. Mi a Grál? Trevrizent barlangjában Parszifal a következőket tudja meg róla:

„A Grál egy Lapis ex coelis-t, egy mennyei követ szimbolizál.

Halld hát, hogy mi táplálja a küzdő lovagokat:

Életüket egy kő táplálja,

melynek nemességben nincsen párja.

Nevét, mit eddig homály fedett,

eláruljuk, mert az idő elérkezett.

Úgy hívják: lapis exilis.

Ereje lángba borítja a főnixet,

hogy az, miután hamuvá égett,

megifjodva a parázsból újra éled.

A főnix megrázva tollait

fényét visszanyeri újra itt,

és szebb lesz, mint valaha volt hamar.

Vagy ha egy emberbe rettenetes kínja mar,

azon a napon a halál őt el nem érheti,

amelyen szemét e kőre vetheti.

De még egy hét elmúltával sem.

Arcát nem torzítja félelem,

derűs, tiszta és nyugodt marad

ha e követ naponta néznie szabad.

Mint élete legszebb idejében,

ifjúként vagy szűzi szépsége teljében,

nem fog változni, akár kétszáz esztendő múlván,

haja sem őszül e követ bámulván.

Az embert oly hatalmas erővel tölti fel,

hogy húsa, csontja s izma sohasem fárad el,

hanem megfiatalodik magától,

ez a hír járja a Grálról.”

Akinek a birtokában van egy ilyen kő, tehát aki a kő királya, annak bizonyára legyőzhetetlennek kell lennie.

Amfortas, a Grál-király azonban (akit magasztos emberként az eredeti ember prototípusának tekinthetünk) szenved. Sem gyógyszerek, sem gyógynövények, de még „csillagszerek” sem tudják meggyógyítani. Csak egy, a megfelelő helyen és megfelelő időpontban, szeretetből feltett kérdés képes a tisztátalanságot, a pogány lándzsa által okozott sebet begyógyítani, és az elveszett teremtőerőt helyreállítani. Mert ez az, amitől a király szenved…

Felmerülhet bennünk a kérdés: „Miért kell a Grál-királynak szenvednie?

Ennek ez a titka: „Íziszből, az élőből, tehát a Materből, örök folyamatként keletkezik a Fiú, az alakulás, a fejlődés ereje. Ő a szellem, a Kimondhatatlan (hatalom), mely az eredeti világokat és az eredeti Manaszt létrehozza.

Mi pedig itt, a tapasztalatok szerzésére szolgáló világunkban magától értetődőnek tekintjük ezt az életet, használjuk és elhasználjuk anélkül, hogy elidőznénk ennél a ténynél. A legkisebb felelősségérzet nélkül visszaélünk vele és megsemmisítjük.

Ettől a haláltól, a Fény haldoklásától szenved Amfortas, aki nem tud már teremteni és létrehozni. Csak egy ártatlan ifjú, mint Parszifal, aki Jánosként előkészíti az utat az utána jövőnek, mentheti meg őt azzal, hogy felteszi a kérdést.

A Grál misztériuma végső soron a vér misztériuma – és a vér transzfigurációja.

A szellem-lélek-ember új erényei és tulajdonságai szabadulnak fel, és ezáltal a Grál tápláléka felvehetővé válik. Ekkor egy egészen más fajta, magasztos, szellemi eredetű lény megváltoztatja az életet, és színt, fényt és értelmet ad neki.

A legenda szerint: „A Grál keresését Parszifal kezdte meg, aki ártatlan, de ugyanakkor gőgös is – figyelemreméltó paradoxon – és sikeresen be is fejezte azt. Egy adott pillanatban egy másik lovaggal együtt lép fel, aki a Grálból kiáramló világossággal tökéletes egyensúlyban áll: Galahaddal. Amikor egy mágikus pillanatban, egy erdő közepén a mennybolt felszakad, a fény és a ragyogás hidat képez az „elérhetetlen területhez”. (Ezért mondják, hogy az anyagi világban a Grált nem lehet már megtalálni.) Ez a valóban élők területe. Parszifal a szíve legmélyéig megrendül, hiszen ő volt az, aki az életét adta. De Galahad, a szellem-ember az, aki átvonul a hídon.

Parszifal pedig, e két vidék határán álló Grál-vár őre, tudóként, határlakóként ebben a világban marad, hogy tanúskodjon a világosságról.

 

 

Johannes Scotus, egy ír szabadgondolkodó

 

Míg másutt Európában már a sötét középkorban éltek, addig Johannes Scotus Eriugena magányos gondolkodóként egy egyre inkább kiszáradó szellemi sivatagban találta magát. Röviden Erigenának hívták (810-877) de jogosan viselte az „utolsó krisztusi univerzalista” előnevet is. Ez sokat elárul származásáról: Mind a Scotus, mind pedig az Erigena egyszerűen annyit jelent: Írországból származó.

 

Ez a származás legalább részben megmagyarázza a valóságról alkotott merész nézeteit: A dolgok mindent körülölelő egységéből indul ki. Az a kevés, amit tudunk róla, illusztrálja annak a sorsát, aki az isteni bölcsesség fényéből be akar sugározni valamennyit a földi éj sötétségébe. A következő évszázadokban munkásságának még a nyomát is alig találjuk – miután a 13. században a pápa megparancsolta, hogy minden fennmaradt iratát el kell égetni – mégsem hanyagolható el a későbbi gondolkodókra gyakorolt befolyása.

Már azzal kezdődött, hogy Erigena egyike volt azon keveseknek, akik még tudtak görögül. Hogy hol tanulta, és ki oktatta neki, az ma is talány. Ő fordította le és őrizte meg ezáltal az utókor számára Dionysios Areopagita Égi hierarchiák című művét. Ez igen befolyásos mű lett. E nélkül többek között Dante Isteni színjátékának létrejötte is elképzelhetetlen lett volna.

Így épített hidat a régi misztériumok bölcsességéhez, méghozzá egy pillanat alatt, mivel azok ereje nem hatott már, és az új impulzusok még nem jöttek létre. Így Európa bölcsessége elveszni látszott.

 

Egy szabad és független gondolkodó

Johannes Scotus különösen alkalmasnak számított, mert ír, szabad és független szellemisége a druida múltnak köszönhetően tisztán érezte, hogy Isten lénye kimondhatatlan valóság. Nem leírható, és szavakkal nem kifejezhető. A leírások pedig csak azt mondják el nekünk, hogy mi nem Isten. A magasztos Isteniség egy része az emberben van, és leírni ezt is lehetetlen, mert az esszenciaként kötetlen, végtelen és abszolút érinthetetlen.

Scotus kiegyensúlyozott véleményével tűnik fel. A nyugati frank birodalom királya, Kopasz Károly (823-877) rövidesen Párizsba hívja, és kinevezi őt a karoling palotaiskola elöljárójának. Ott le kell vezényelnie egy vitának az újrajátszását, amely az isteni terv kérdéseivel kapcsolatban zajlott le Augustinus és az ír származású eretnek, Pelagius (360-418?) között, aki nem értett egyet az eredendő bűn tanaival. De Erigena is képtelen elképzelni, hogy az ember bármi másra is hivatott lenne, mint szabadságra és szentségre.

Rendkívül újszerű volt! Az ember, ahogyan ő mondta, a nagy univerzum egy mikrokozmosza, akiben a természet érzékszervei hatnak. Értelmével azonban ellenőrizheti a természet okait és hatásait. Ehhez adódik még, hogy az ember nemcsak egy természeti lény, hanem isteni nézete is van. Ami elválasztott benne, ami a bűn benne, az a természetes világhoz tartozik. A benne lévő isteni azonban azt eredményezheti, hogy – kegyelem által – ismét visszatér az istenihez.

Ezt nevezi Scotus minden élő lény visszatérésének (Apokatastasis). Mert ami Istentől jön, az oda is tér vissza. Ez a régi rózsakeresztesek szólása: Omnia ab uno, omnia ad unum (minden az Egyből, és minden az Egy felé). Mindez 853-ban arra késztette ellenfeleit, hogy gondolkodását „pultes scottorum”-nak nevezzék el, ami azt jelenti: ír zagyvaság.

Ám még fenyegetőbben hatott a templomi elöljáróságok szemében, hogy Erigena nem látott ellentmondást az emberi értelem és a Szentírás között. „Ne hagyd egyetlen tekintélynek sem, hogy elbizonytalanítson vagy eltérítsen attól a meggyőződésedtől, amit jóhiszemű és értelmes magatartással elértél. Az igazi tekintély nem mond ellent a józan észnek, mint ahogy az sem áll szemben soha az igazi tekintéllyel. Mert mind ez, mind pedig az, ugyanabból a forrásból, az isteni bölcsesség forrásából táplálkozik.”

Abban az időben mint egyike a legutolsóknak, rendelkezett az isteni értelemmel, amely az ember része. Minden tant ezzel a magasabb szintű értelemmel hasonlított össze. Sőt mi több, Erigena azt merte állítani: „Ha az ember nem tért volna le az útról, most nem lenne szüksége az Írásra”. Sokkal inkább azonban arról szólt ez a kijelentése, hogy az Írás rejtett jelentését felfedje. És ez csak a szívvel – és a szellemmel – történő észleléssel lehetséges.

 

Periphyseion

Fő művének, A természet felosztásának (De divisione naturae) amely egy nagy és átfogó kozmológiai kísérlet, szintén nem kegyelmeztek az egyházi tekintélyek és könnyű megérteni, miért.

Számukra elfogadhatatlan volt, hogy az ír eltörölte a különbséget az isteni és az emberi természet között. Valóban, Erigena óta csak egy mindenséget átölelő természetről beszélhetünk, amely az Istent és az embert is egyaránt átfogó valami. Ez minden dolog végső értelme, a létező és a nem létező. Isten azonban a létező és a nem létező különbsége fölött áll. Ő nem a látható világ teremtője. Tőle származnak azonban azok az ideák (Platón) amelyek megnyilvánulásukhoz és továbbfejlődésükhöz anyagi formát keresnek.

Erigena megváltásfilozófiája sok tekintetben csatlakozik az ókori görög gondolkodók bölcsességéhez. Az ember lehetséges fejlődési útját is pontosan felvázolja. Ez az az út, amely az eggyé-váláshoz (Henosis) vagy az istenné váláshoz (Theosis) vezet, tehát egy út a nem léttől a lét felé. Erigena a folyamatot igen plasztikusan a vas felhevítéséhez hasonlítja, amely a végén a tűzhöz hasonlatos. Ugyanígy transzformálódik a teremtmény istenné. Ez az absztrakt gondolkodás útja is, amely a lélek tulajdonságaként képes arra, hogy az anyagi és testi világon kívülálló, időtlen dolgokat is megértse! Ami generációkon keresztül születés és elmúlás révén keletkezett, mint anyag, tér és idő, abszolút értelemben nem is létezik. Ezért csak egy belső megváltozási folyamat az, amely a teljes visszatérés lehetőségét kínálja, minden dolog reverzióját Istenhez, ami által Isten minden a mindenben lesz.

 

„Sot” vagy „Scot”

Erigenát csaknem egész életében támogatta pártfogója, Kopasz Károly, mígnem többszöri, sokadik elítélése miatt aztán szétváltak útjaik. Egy legendás anekdota szerint egyszer egy tábla előtt ülve beszélgettek. Amikor Károly megkérdezte Erigenát: „Mi különböztet meg egy bolondot (Sot) egy írtől (Scot)?” „Csak egy tábla” – hangzott Erigena lakóni válasza. Nem meglepő, hogy fellépésének és felfogásának merészsége végül fatális véget eredményezett számára. Élete vége felé Károly tanárként visszaküldte őt Oxfordba. Azt beszélik, hogy életét az egyik tanulója oltotta ki, így nem éppen dicső módon távozott.

Amikor a skolasztikus teológia a kontinensen elérte a csúcsát, vagyis amikor Aquinói Tamás Istenhez még csak az értelmével közeledett, eltűnt Erigena befolyása, aki mindig is azt hangoztatta, hogy Istent csak Isteni foghatja fel. De az olyanok, mint Eckehart mester csodálták őt, Nicolaus Cusanus pedig legfőbb inspirálójának tartotta.

Főműve első kiadásában az alábbi megjegyzés áll: „E nagy zseni rászolgált arra, hogy képe odakerüljön Dante, Bonaventura és Jacob Böhme mellé.” Ez az új élet egy olyan visszhangjára hasonlít, amely a legnagyobb zűrzavar idejéből és kultúrájából származik – akárcsak mai létünk.

 

Pelagius

A Scotus előtt négyszáz évvel élt másik írt korának egyik legnagyobb intellektusának tekintik. Sajnálatos, hogy élete teljesen egy Augustinus-szal folytatott egyház-teológiai vitával telt, ráadásul az eredendő bűn kérdésköréről.

Pelagius számára az emberi akarat szabadsága volt a legfontosabb. Semmit sem tartott az eredendő bűnről. Ezért tanítása szerint a gyermek bűntelennek születik. Véleménye szerint fontos a jó és a kifogástalan élet, mert az ember ezáltal az isteni természet részesévé válhat.

A Pelagiustól ránk maradt kevés eredeti írás egyikében, Demetriasnak írt levelében ez áll: „A jóhoz és rosszhoz vezető szabadság alapja az értelemmel megáldott lélek kiválósága. […] Ezáltal kapják meg a legjobbak a jutalmukat és a dicséretüket, és egyáltalán nem szabadna más erénynek léteznie, mint hogy ne engedjük át magunkat a gonosznak.” Továbbá ugyanebben a levélben ez áll: „Isten megadta az embernek, hogy azzá legyen, ami csak akar, képes legyen a jóra és a rosszra, természeténél fogva mindkettő lehessen, és akaratának megfelelően irányuljon az egyik felé. A gonoszra való képességet csak azért adományozta, hogy akaratunkat az ő akaratának szentelhessük. És a tény emiatt, hogy rosszat cselekedhetünk, valójában jó. Ez gondoskodik arról, hogy a jó ne kényszerből történjék, hanem szabad akaratunkból.”

 

Scotus egy mély gondolata

„Az ember nagysága nem a teremtett világhoz való hasonlatosságában rejlik, hanem abban a tényben, hogy eme természet teremtőjének képére teremtetett.” Nagyon tisztán utalt az ember kétszeres természetére, és ezt a gnosztikusok alapigazságával fejezte ki:

„Egy bizonyosan csodálatos és érthető megosztás miatt az ember kétszeres lény lett. Az egyik rész a teremtő képére és hasonlatosságára teremtetett és nincsen benne semmi állati, […] míg a másik fele az állati természet része és a Földből született, ami annyit jelent, hogy minden dolog közös természetéből. Az emberi természet a legmélyebb lényében ugyanolyan kiismerhetetlen és végtelen, mint az isteni. Nem a körülmények határozzák meg (még ha olykor úgy tűnik is). Mindennemű különbség Isten és ember között sosem az esszenciára értendő, csak a körülmények következménye, a lényeg körül található, és értetlenséggel, bűnnel kerül napvilágra. Mert ahogyan Isten végtelen és kötetlen, olyan az eredeti emberi természet is: nyitott a végtelen lehetőségekre és a beteljesedésre.”

 

 

A világosság Grálja

A RÉGI GRÁL-LEGENDÁK A KELTA HAGYOMÁNYBAN

 

Az Artúr király kerekasztala és a Grál köré fonódó legendák valamennyi középkori változatának a színhelye a mai Franciaország vagy Nagy-Britannia. Ezek a legendák egyértelműen a kereszténység pecsétjét viselik. Az Artúr királyról és kerekasztaláról szóló történetekben kifejeződő kelta elbeszélő művészet sok helyen befolyásolta a nyugat-európai irodalmat.

 

A régi kelta mítoszokban gyakran nagy szerepet játszik egy mágikus üst vagy kehely. A kelták sziklaszilárdan hittek abban, hogy ez a kehely isteni eredetű, és az istenek illesztik össze benne a teremtő és életet adó elemeket. Ha egy halandó ember iszik belőle, akkor részesül a megváltó felismerésben, és halhatatlanná változtatja halandó lényét. A finn Kalevala is a sampo-t (tálka, pajzs vagy világoszlop) dicséri, Platónnál és Hermésznél pedig keverőedényként (görögül: kráter) találkozunk vele. A Védák hagyományában ez a Soma-nak, a halhatatlanság táplálékának a kútja. Egy ilyen keverőedény kimeríthetetlen tartalma kizárólag a beavatottaknak való – hangsúlyozzák a kelta elbeszélések. „Nem lehet benne ételt főzni a gyávának” – közlik a Preiddeu Annwfyn (Annwfyn zsákmánya) című dalban, a Taliesin könyvében álló egyik történetben. A különleges keverőedény életet adhat és vehet. Ám rossz kezekben nem áldást, hanem vészt hoz. A hősnek először bátor harcosnak kell bizonyulnia, mielőtt elérné a halhatatlanságot.

 

Mabinogion

Egy másik kelta történetben a keverőedény Keridwené, Mabinogion történeti ciklusának legfontosabb istennőjéé. Ez néhány középkori walesi szöveg gyűjtőneve.

Keridwen sok hasonlóságot mutat a gnosztikus Szófiával, az ősanyával. Ő Hu-Kadarn-nak, a nap fényigéjének a felesége, de el van választva tőle.

Energiamezőként írhatjuk le. Ő a természet, aki minden formát megszül – azért, hogy változzanak, transzformálódjanak! Keridwen a keverőedényében bölcsességet és megismerést főz össze, s ezeknek egy évig és egy napig kell főniük.

Gwion Bach (Taliesin) kapja a megbízást, hogy keverje meg a főzetet. Hanem eközben három csepp a kezére kerül. Amint a szájába dugja megégetett ujjait, egy csapásra mindentudóvá válik. Ez haragra lobbantja Keridwent, és meg akarja ölni az ifjút. Az ifjú, menekülés közben arra kényszerül, hogy egymás után különböző állatok alakjait öltse magára: egy nyúlét, egy halét és egy madárét. Végül gabonaszemmé változik, és Keridwen, aki jércévé változott át, felcsippenti. Kilenc hónapra rá Keridwen gyermeket szül, Taliesint, a későbbi híres bárdot. A három cseppet az érintés, az átalakítás és a megvalósítás erőinek tekinthetjük. Gwion, az ifjú ember asszimilálja Keridwen három erejét. A keletkezés, a megváltozás és az újjászületés az embert alkotó négy elemen, a levegőn, a földön, a tűzön és a vízen át vivő útra vezetik őt.

Végül azonban az általa ily módon gyűjtött tapasztalatok terméketlennek bizonyulnak. Elveszettnek tűnik a zavarodottság és a nemlét állapotában. Azonban csak ezen a módon tud megfelelni ama energiamező követelményeinek, amelyben útját járja. Ez a három energia a keverőedény főzetébe rejtve. Az ember Gwionnak minden élettapasztalata a gabonaszemben összpontosul, melyet Keridwen, az őstermészet újra felvesz. Gwion pedig Taliesinben, az új emberben – a fény dalnokában – születik újjá! Taliesin, aki bátorsága révén újra helyreállítja a kapcsolatot atyjával, Hu-Kadarn-nal, így képes legyőzni Keridwent, és bárdként tanúskodni erről az emberek világában.

Bran Fendigaid, az áldott, Llyr tengeristen fia volt, anyai ágon pedig Belenus napisten unokája.

A hősi eposzban Bran Írország királyához, Matholwch-hoz adja lánytestvérét, Branwent. Ezzel minden kelta nemzetet egybe akar fűzni. Ez azonban féltestvérének, Efnisien-nek egyáltalán nincs ínyére. Már az esküvőn megtámadja az ír királyt. Békítő gesztusként Bran Matholwch-nak ajándékozza az újjászületés keverőedényét, amely képes életre kelteni a halott hősöket.

A lakodalom után Branwen az ír udvarnál él. A nép azonban nem szereti. Fiával együtt elüldözik az udvarból, és szolgálólányként kell dolgoznia. Miután kedvenc hollóját elküldi Branhoz, hogy értesítse sorsáról, ő nagy sereggel jön a segítségére. A sereg átgázol az ír tengeren, és legyőzi Matholwch-t. Branwen pedig gondoskodik arról, hogy fia, Gwern legyen a trónörökös. A győzelmi ünnepen azonban az ifjút a tűzbe vetik, mire heves harc robban ki.

Az írek kerekednek felül, mert harcosaikat újra meg újra életre keltik a mágikus keverőedényben. A merénylet vezérének lelkiismeret furdalása van, és megsemmisíti a keverőedényt, miközben megszakad a szíve. Bran combján halálos sebet ejt egy mérgezett nyíl. Arra kéri társait, hogy vágják le a fejét, és vigyék át Gwynfrynre (a fehér dombra Londonban, ahol most a Tower áll). Amikor Bran meghalt, minden termés elszáradt Britanniában, és az ország sokáig terméketlen maradt.

Csak hét britanniai élte túl és tért vissza hazájába. A különböző helyeken megélt megannyi kaland után végül megérkeztek a fővel Londonba, ahol elásták. Útjukon Bran feje nyugtatta őket, és segített nekik, hogy mindent bizonyos távolságból és némi humorral szemléljenek. A főt a kontinens felé néző arccal ásták el, hiszen az Orákulum megjósolta, hogy akkor nem törnek rá idegen népek az országra. Régészeti ásatások megmutatták, hogy a fejek elásásának kultusza igen népszerű volt a régi Európa keltáinak körében.

Bran-ban ráismerhetünk Artúr király kerekasztalának egyik lovagjára, Bron-ra is. Küldetésében ő a megsebesített halászkirály képe, akit a Grál őrének iktattak be, aztán beteg lett és megfáradt. A keltáknak magától értetődő volt, hogy halála által terméketlenné vált az ország, melynek királya volt. Sok mondában visszatér a véres tálkában lévő levágott fej képe. Gondoljunk csak Peredur, a Medúza vagy János történetére. Ez különböző szinteken a régi én-lelkesültség jelképének tekinthető, melyet feláldoznak a tálban. Mert a természetlélek, vagyis a halandó lélek főt és vért áldoz fel, hogy felébredhessen és egészségessé válhasson a látens, isteni lélek.

Peredur történetében, melyről szintén a Mabinogion számol be, Peredur megvédi Gwenhwyfars becsületét és megmenti arany serlegét, melyet ellopott egy idegen lovag. Cserébe ezért harcosai, akik lényegében önmaga nézetei, igazi Grál-keresőként látogathatják meg az „Áldottak szigetét”, vagy más néven az „Ifjúság szigetét”, ahol egyfajta Grál-vár áll.

 

Annwfyn

Sok kelta mondában a kehely, a keverőedény vagy a kút a másik világban található. Világunk finomabb szféráiban tükröződik ez a másik világ. A hétköznapi világ kapcsolata a finomanyagi területekkel a régi írek számára még nem szakadt meg. A finomanyagi világ szintén egy Annwfyn-nak nevezett rejtett alvilágba ment át.

A bejárat néha egy sötét barlang vagy egy kút. (Holle anyó meséje emlékeztet még erre). A bejáratot kilenc szűz őrzi. Olykor egy csodálatos, ködbe burkolózó nyugati szigetről adnak hírt. Meseország az, nem messze innen, melyet négy torony őriz, és boldog nép lakja. Az ott lakóknak arany a hajuk, fehér márványból van a házuk, melynek arany és ezüst a berendezése és felszerelése. Kristálykelyhekből isznak, és olyan mágikus vértezet védi őket, amely megóvja őket a sebektől. Connlas kalandjai-ban egy mesebeli tündér üveghajóval viszi az ifjú hőst ebbe a csodálatos országba, melyet nem ural sem a halál, sem a romlás.

A másik világ először elérhetetlennek és érinthetetlennek tűnik. Később mégis egy „emberi” hősnek, mint például az ír Serglige Conculaind-ban szereplő Cuchulainn-nak kell megszabadítania e szentelt földet az ellenséges óriásoktól, mielőtt visszatérhet a Földre.

Így van ez Moytura harcá-ban is, ahol Lug-nak kell megváltania az országot a Tuatha De Danaan-októl, a Fomoriánoktól, akik ellopták a túlcsorduló bőség kelyhét, amely természetfeletti erőkkel van telve. Így került a Grál-kehely, hajdan az istenek abszolút tulajdona, talizmánként az emberek kezébe. Más történetekben így válnak a gyógyszer őreivé, melyet a keverőedényben őriznek, mert az istenek és az emberek világa egyre inkább elsodródik egymástól.

 

Preiddeu Annwfyn

Hogy milyen veszélyes tud lenni a másik világba való átmenet, azt Preiddeu Anwfyn története mutatja. Ebben a hős elmeséli, hogyan utazott Artúrral és három, férfiakkal teli hajóval Annwfyn-ba. Erre az Annwfyn-ra különböző nevekkel utalnak, mint például a vár a hegyen, vagy a négy kapu vára, vagy az üvegvár. A vár falai között van láncra verve Gweir, a wales-i triádokból ismert három előkelő britanniai fogoly egyike.

Taliesin, az elbeszélő azt meséli el, hogyan utaztak el a férfiak, hogy visszahódítsák Pen Annwfyn-tól, az alvilág urától a drágakövekkel és gyöngyökkel berakott mágikus keverőedényt.

A keverőedény a bölcsesség és a megismerés titokzatos kútja, melyet kilenc szűz őriz és melegít. Az egész legénységből csupán hét férfi tér vissza. A költemény nem ad hírt arról, hogy a többiek miként vesztették életüket. Ám félreérthetetlen módon gúnyt űz a tudatlan „kis emberekből” és szerzetesekből, akik mit sem tudnak arról a bölcsességről és megismerésről, melyet a bárd – félreismerhetetlenül a hét túlélő egyike – hord ki. Ha a harcos minden természeterejével együtt feláldozza magát, akkor végbemegy benne a benső emberré történő transzformáció Krisztusban. A Grál-kehely birtokosává válik, ahogyan azt a Preiddur Annwfynról szóló alig hatvan soros költemény leírja:

 

„Vert farkasok hadába gyűlnek

a szerzetesek a tudókkal vívott harc után.

Semmiről sem tudnak;

sem a legsötétebb éjt követő pirkadatról,

sem a világ menetéről,

sem az országra rontó vihar dühöngő erejéről.

Mélyen rejlik a szentek sírja a talajban.

A legmagasságosabb herceget dicsérem, aki magasztosan lakozik:

hogy távozzon tőlem a gyász, Krisztus legyen a jutalmam.”

 

Jelenleg az istenek és az emberek közötti közvetítők nem ajándékoztatnak meg bölcsességgel, mint a régebbi vallási tekintélyek vagy királyok. De az ember, aki Hu-Kadarn fényével rettenthetetlenül legyőzi magában az ellenerőket, elnyeri majd a bölcsességet.

A kilenc az emberiség száma. Minden ember ihat a Grál-kehelyből, hiszen jelképes értelemben önmagában hordozza a keverőedényt.

A kelták világa képes nyelven rettenetes és kemény világnak mutatkozik, ahol a bátor harcos gyakran elhull a becsület mezején. Jóllehet az isteni világ veszélyes átmeneteivel egyre kevésbé lesz hozzáférhető, és végbemegy az „Istenek alkonya”, a messzi láthatáron mégis egy fény világít, amely megengedi, hogy a hős megsejtsen valamit az új hajnalpírból. A hős új fényt érez. A régi jelképek visszakapják hajdani ragyogásukat, és az önmagát feláldozó harcosnak már a végső – nem csak a halál felett, hanem a régi természetvallás felett is aratott – győzelmet mutatják meg. Úgy tetszik, hogy ennek a gazdag ír mondahagyománynak a mágikus szférája, mely az újjászületés keverőedényét, az örök ifjúság kútját lengi körül, a távoli múltba esik, egy másik időbe, egy másik emberiségkorszakba tartozik. A Grálnak mégis egy új, benső és éteri jelentése terjeszti fényét, és a lélekfejlődés új, eljövendő korszakairól ad hírt.

A Grálról, a fényt sugárzó kehelyről szóló legenda már nagyon régi. A szufiknak boroskupa volt, amely, ha ittak belőle, spirituális ittasságot idézett elő, mégpedig a szellemi aspektus általi teljes elragadtatottságot, amely tökéletes belátást kínál, és az embert egyesíti a Gnózissal.

Az első, aki a költészet köntösébe öltöztetve hirdette ezeket a szellemi igazságokat, Omar Khayyam volt, aki a tizenegyedik században élt és működött (1048-1122). A keresztes hadjáratok részvevői Európába hozták a serlegnek ezt a rejtett jelentését, és a Grált az utolsó vacsora kelyhének értelmezték. Az akkoriban népszerű bárka-kutatás a Grál keresésévé vált. Van egy analógia azzal a területtel, amely a keresztesek által veszendőbe ment:

A Grál-mondában elpusztított királyságnak ábrázolják. Csak a jeruzsálemi templom újbóli felépítése által támadhat fel újra az elveszett királyság teljes dicsőségében. Ez a felépülés akkor lehetséges, ha a templomos lovagok győzelmet aratnak. Ez az ábrázolás magyarázza meg a 12. századi Grál-legenda maradandó erejét is. Wolfram von Eschenbach 1197-ben a kerekasztal lovagjait templomos lovagoknak írja le. Feltételezhető, hogy a Grálnak Artúr (Artus) király által a Glastonbury Apátságban (1190) történő felfedezéséről szóló történet nemesi családok közvetítésével találta meg az útját Franciaországba.

 

 

W.B. Yeats, egy ír költő-szív

 

Eire-ben, ahogy szeretett szülőhazáját, Írországot emlegette,ú és amelynek ősi világát oly tiszteletben tartotta, W.B. Yeats-et joggal nevezték minden dalnok atyjának. Sok kortárs szerző és előadó a dal- és zeneművészetek e hazájából még mindig lekötelezettjének érzi magát. Ha született valaha kereső költő, akkor az William Butler Yeats.

 

Egy költő sem énekelte meg Írországot és az ír lelket olyan líraian, mint ő. Emellett azonban könnyen elfelejtik, hogy a nyugalom, amely műveiben az ír tájból árad, a belső békét is jelenti, melyet ő – nyugtalan szívében – megtalálni remélt. Halhatatlan versei még mindig sok olvasó szívét megérintik, akik vele indulnak lelkük eredeti hazájának keresésére.

William Butler Yeats (1865-1939) számára nem volt egyértelműen megjósolható a költői pálya, elképzelhetőbb lett volna, hogy mint apja és nagyapja, az ír egyház papja lesz. Ő mégsem a teológia mellett döntött, hanem jogot, majd képzőművészeteket kezdett tanulni. De nem sokkal ezután a költészet vált fő tevékenységévé. Ez az ír festőművész G.W. Russel (1867-1935) befolyásának is köszönhető volt, aki a titokzatos ír tájban tündéreket és szellemeket vélt felfedezni. Mindenek előtt Yeats legkorábbi műveiben mutatkozik meg a legszembetűnőbben erős vonzódása az ír néphagyományokhoz és a nemzeti szabadságharchoz.

 

A vörös rózsa

Írországra, és az ő „boldog majorjának” romolhatatlan tökéletességére verseiben a vörös rózsa jelképe utal, amely gyakran szimbolizálja a tiszta szerelmet az elérhetetlen, álombeli nő iránt. Ezenkívül a legtitkosabb és érintetlen rózsa („the most secret and inviolate rose”) mélyebb jelentése a spirituális megismerés, amely állandóan foglalkoztatja. Ezt a keresést nem csak versei árulják el számunkra. 1885-ben Yeats megalapította a Dublin Hermetikus Társaságot (Dublin Hermetic Society), és ebben az időben találkozik Londonban Blavatsky asszonnyal is, aki bevezeti őt az ezoterikus szimbolikába. Nagyon gyorsan, 1888-90-től tagja lett a Teozófiai Társaság ezoterikus részlegének, és végül lelki társával, Maud Gonne-nal együtt csatlakozott az Arany Hajnal Titkos Rendjéhez (Hermetic Order of the Golden Dawn) – ez egy rózsakeresztes társaság, londoni főtemplommal, melyhez az alapító Mac Gregor Mathers és A. E. Waite is tartozott. Ez a történész könyvet írt a szabadkőművesség és a rózsakereszt egész történetéről, de leginkább a róla elnevezett Tarot kártyáról ismert.

Yeats és Maud a csoportnak évekig hűségesen tagja maradt, számukra sok beavatási rituálét írt. Ez a háttér költői műveinek gazdag képi nyelvezetén éppúgy érezhető, mint Emmanuel Swedenborg és Jakob Böhme írásainak hatása – de nem szabad elfelejteni William Blake műveinek befolyását sem.

Abban a korban, amikor az ilyesmit mint babonát és veszélyes miszticizmust túlhaladottnak tartották, Yeats merészen evezett az uralkodó materialista áramlattal szemben, melyet a tudatlanság egy formájának tartott. Ő maga szilárdan hitt a nem anyagi lélek halhatatlanságában. Ez a hit vezette olykor gyanús ösvényekre, és ez az oka sok balul sikerült kísérletének, és általánosságban „nem egyszerű” életének. Sokan nehezen értik csak meg, hogy egy bizonyos pillanatban megkockáztatta elemezni felesége látomásait, aki egyfajta médiumként szabadírás-technikával üzeneteket jegyzett fel a túlvilágról. Erre alapozva alkotott egy ezoterikus rendszert a Látomásban („The Vision”), spirálalakú ciklusokkal (a „Nagy kerék” rendszert), melyekben a történelmi folyamatok az objektív és a szubjektív között felváltva egyensúlyoznak. E mulandóság felett áll a szellemi én („ghostly Self”), az isteni érintetlen szikrája („inviolate spark of divinity which stays separated from all incarnations”), amely minden inkarnációtól független marad. A műben sok utalás van az ír mitológiára, melyben Yeats, elmélyült tanulmányai folytán igen jártas volt. A Tündérmesék és népmesékben („Fairy and Folk Tales”), valamint a Kelták Alkonyában („The celtic Twilight”) rendszerét még árnyaltabban kidolgozta. Közben nyilvánvalóvá vált, hogy látóhatára tovább terjed, mint Írország és a kelta kultúra; nem véletlenül fordította – az indiai Sri Purohit Swamival közösen – az Upanisádokat.

 

Egy világ – telve szenvedéssel

Emellett lelki igényessége szüntelenül arra késztette, hogy felbukkanó létkérdéseire válaszokat keressen. Yeats erősen szenvedett az élet változékonyságától és múlandóságától – attól, amit mint munkálkodó világot („the labouring world”) tapasztalt meg. Ehhez jött a sok gond, melyek ennek az életnek, mindenekelőtt a szociális és a politikai, de a személyes életnek is a velejárói, ez a mindennapi élet a maga súlyos, halandó reményeivel („heavy mortal hope”), amely nem nyújt többet, mint egy újabb bosszúsággal és honvággyal teli napot. Az idősödő költőt egyre jobban foglalkoztatja egy téma – a dolgok terméketlenségének, és az emberek értelmetlen fáradozásának felismerése – a honvágy az elvesztett ártatlanság után. Ezen nem sokat változtatott rövid szenátori közreműködése a parlamentben, és Nobel díjjal való elismerése.

Minden bölcselkedésében tudatosítja a lét gondokból szőtt hálóját, melynél többet nem lehet elérni (Ez annak a tudata, hogy minden bölcsessége ellenére egy gondokból szőtt hálónak a foglya, és hogy többet nem tud elérni). „De most nem jutottam tovább, tudva mindent. Ó druida, milyen hatalmas szövevénye a szomorúságnak” – sóhajt Fergus a Párbeszéd egy druidával című költeményben. Szerelmi csalódása inspirálta Yeats aranyszabályát: „soha ne add a teljes szíved” („Never give all the heart”).

Nagyon sok versében célba vette a látszat-tudást, az „öreg, tanult, tiszteletre méltó fejeket”. Azonban együttérzően mondta az öreg és tiszteletreméltó tudósokról, hogy minden tanultságuk ellenére sincsenek tudatában a gonosznak.

 

Egy gondokkal terhes szív

Különben nem az életkor az, amely öregít és elhasznál, hanem az aggódó, nyugtalan szív a tényleges oka minden hanyatlásnak, amihez az ember – mint „kutya a farkához” – kötve van. Yeats tudta, hogy a szenvedély az, amely az emberi szívet megterheli. A lélek éppen azt szereti, ami a legjobban megsebzi – „ami bántja, azért a lelkem rajong”. Ez a szenvedély tartotta néha távol a szerzőt valódi életfeladatától, majdnem minden megpróbálta eltántorítani a költészettől, ezért panaszolja: „minden dolog megkísért engem”.

A sorok között azonban Yeats egy alternatívát kínál olvasóinak erre a gondokkal teli életre: hallják meg a különös dolgokat, melyeket „Isten mondott a tiszta szívűeknek”. Ez a központi üzenete a kifejezésnek: „rózsa az idő keresztfáján”, amivel rózsakeresztesnek jelenti ki magát. A rózsa a régivé és egyhangúvá vált idővel, és az önmagát örökké ismétlő történelemmel az ő örök szépségét állítja szembe.

De ehhez a költőnek egy radikális fordulatot kellett tennie („gyötrő tükrödbe ne tekints”), és a helyes választ megtalálnia olyan módon, ahogyan a „Két fa” című művében előrevetítette:

Beloved, gaze in thine own heart

The holy tree is growing there;

From joy the holy branches start

And all the trembling flowers they bear (…)

There the Loves a circle go,

The flaming circle of our days

Gyring, spiring to and fro

In those ignorant leafy ways. (…)

Beloved gaze in thine own heart.

 

„Ó, drágám, önszívedbe nézz:

ott nőtt a szent fölségű fa:

sudara örömtől merész,

virágban remeg ágboga.” (…)

„Bikfic Szerelmek lengik át

a kulcsolódó ágakat,

dobálnak tüzes karikát:

kettőnk sorsával játszanak.

Hajukat, fürge táncukat

ha látod, álomtájon élsz,

betölt az édes ámulat:

ó, drágám, önszívedbe nézz.”

(Ford.: Nagy László)

 

Yeats klasszikussá vált versei közül kettőt számtalan kritikus elemzett és elemez újra. Az olvasóknak azonban, akiket a sorok szívükben szólítottak meg, nincs szükségük többé az értelmezésre. A „Hajózás Bizáncba” című versről mondta Yeats, hogy ez a szentelt város számára a spirituális élet keresésének szimbóluma. Ennélfogva dicsőíti, mint az örök ifjúság városát: nem tartózkodási helye öregeknek, akik halandó öltözetükben értéktelenek, „mint egy kopott kabát egy boton”. Bizánc számára a bölcsesség városa, akit ő a szent tűzből előlépni hív, hogy lelkét énekelni tanítsa. Kéri hogy eméssze el a szívét, amely beteg a vágyakozástól, mintha egy haldokló állathoz lenne láncolva, és illessze be az „örökkévalóság műalkotásába”. Az utolsó versszakban így sóhajt:

 

„Lelkem többé, levetvén testemet,

Semmi természeti formát nem ölt;

De milyet görög aranymívesek

Keze zománc-aranyból remekelt,

Ébren tartván álmos császár-szemet,

Vagy dal, hogyha egy aranyágra ült,

Bizánc urainak és úrnőinek énekelt

Arról, mi volt, mi van, s mi még lehet.”

 

A Második eljövetel első versszakában egy menekülő sólyom képét idézi meg, akit a solymár többé nem tud elérni, és egyre messzebb téved. Így írta le Yeats az anarchiát, melyben egy világ megy tönkre, nem lévén már középpontja, s emiatt végül minden szétesik. A költemény második versszaka azonban utalás a szfinx ősrégi képén keresztül a kivezető útra, a visszatérésre, újjászületésre és reményre.

 

„…sivataghomokban

oroszlántestű emberfejű lény

les rám, a szeme gyilkos, mint a nap.”

(Ford.: Nagy László)

 

Ez a Nap kihunyt egy húsz évszázadig tartó megkövült álomban. Még most sem világos a kiút, és a kérdésre nyitott még a válasz, hogy a csaknem elveszett remény végre beteljesül-e ezekben az utolsó napokban. Ugyanakkor eljön az Apokalipszis állatának ideje, „születni cammog Betlehem felé”, amellyel Yeats a báránynak és a szakadék vadállatának apokaliptikus végső küzdelmét hívja fel. Milyen kedves viszont ezzel szemben a benne élő emlékezés ifjú korának régi Írországára. Azonban Yeats nem ismeri fel a háború realitása mellett azt a konfliktust, amely nem csak hazáját, hanem a saját életét is sújtotta.

Ő csak az örök békében hitt, amely a mulandó küzdelemből fog születni: „Per ignem ad lucem” (a tűzön át a fénybe), így hangzik a mondat, melyet az „Arany Hajnal Titkos Rendjébe” történt beavatásakor mottójául választott.