2010/1

 

 

Nem eszmék, hanem eredmények segítik előre az emberiséget

 

LEX VAN DEN BRUL bevezető előadása

 

Hét különböző spirituális szervezet hét előadója intézett beszédet 2009. május 23-án a hollandiai Bilthovenben lévő Renova Konferenciahelyen a társadalomhoz, hogy inspirációval, tiszta intuícióval, helyesen értelmezve és párbeszéd útján számba vegyék az elkövetkező időben az élet minden területének mélyreható változásait.

 

Meghasonlott, materialista és racionalista világunkban egyre nagyobb a valódi spiritualitás utáni vágy: hogy helyreállítsuk a kapcsolatot a minden teremtménynek életet adó szellemmel, mely a mi a szívünk mélyén is megtalálható.

Olyan kapcsolat ez, mellyel együtt jár a megvilágosodás és a harmónia. Ahhoz, hogy ráleljünk legbensőbb valónkra, meg kell tanulnunk megtagadni én-irányultságú gondolkodásunkat és érzéseinket. Így nyerhetjük vissza ismét eredeti tudatunkat, az eredeti lelket, mely a világlélek mindenkit mindenkivel összekapcsoló sugárzása.

Rendkívül nagy örömünkre szolgál, hogy üdvözölhetjük Önöket ezen a különleges napon spirituális központunkban, Renovában, ahol ma hét holland spirituális mozgalom képviselője gyűlt össze. Üzenetük minden embernek szóló felhívás, felszólítás lesz az emberiség szellemi értékeinek keresésére.

Szívélyesen üdvözöljük tehát a hét mozgalom hét szónokát és képviselőjét, akik beszédet intéznek majd hozzánk:

Wies Kuiper asszonyt, a Holland Teozófiai Egyesülettől,

Henk Masselink urat, a Holland Szabadkőműves Nagypáholy rend tagját,

W. E. Scherpenhuijsen Rom urat, a holland Antropozófiai Társaság tagját,

Professor Johannes Witteveen urat, a holland szufi mozgalom nevében,

Gerrit Westenberg urat, aki a holland AMORC-Rózsakeresztes Társaságot képviseli,

Joost Ritman urat, a Lectorium Rosicrucianum nevében, továbbá

Peter Huijs urat, a nemrég megjelent „A világ szívének hívása” című könyv íróját, akinek a könyve is e különleges napot gazdagítja. Azt szeretnénk ugyanis, hogy a mai napon felcsendüljön a hívás egy új, szellemi életvitelre, mely a teljes változásunkhoz és megújulásunkhoz vezet.

 

A magasabb lélekvilág világosságának, a „világléleknek a hívása”

Meggyőződésünk, hogy mind a hét mozgalom ezt a mottót tűzte úgymond a spirituális zászlajára, és mindegyikőjük erről beszél majd saját tudása és meggyőződése szerint. Kérem, engedjék meg, hogy röviden kitérjek még a számok szimbolikájára. Ugyanis ez a nap, május 23-a, kétszeresen is az ötös szám jegyében áll, mely Merkúr, Isten követének a száma.

Merkúr célja, hogy kapcsolatba lépjen az ember értelmével, gondolkodóképességével és szellemével, hogy emlékeztesse őt isteni eredetére. Nagyon reméljük, hogy az egyetemes Gnózis üzenete, hogy tudatosan lépjünk a szellemi megújulás ösvényére, ezen a napon hangosan szólal majd meg a szívekben, és ott a továbbiakban is kifejti majd hatását.

Azért gyűltünk össze ebben a spirituális centrumban, hogy rendkívüli módon, hétszeresen is elgondolkodjunk. Ugyanez volt a szándéka a Lectorium Rosicrucianum szellemi vezetőségének, Jan van Rijckenborgh úrnak és Catharose de Petri asszonynak, amikor a Renova nevet adta az itt található templomnak. A szellemi munka központi célja a megújulás. A templom avatóján, 1951. karácsonyán a következőket mondta Jan van Rijckenborgh:

„Ezt a templomot, ezt a munkaterületet Renova-templomnak hívjuk, a konferenciahelyet, e spirituális centrumot pedig Renovának. A célunk tehát megújulás, erre törekszünk, akárcsak sokan mások. Ezért tartjuk kívánatosnak, hogy ne annyira az általunk kimondott szavakra, ne a felfogásunk külső megjelenésére, módszerünk struktúrájára figyeljenek, hanem az eredményekre.

Azt javasoljuk Önöknek, hogy figyelmüket az itt elvégzendő megújulási munka eredményeire fordítsák, miképpen adott esetben mi is annak a nagy munkának az eredményeire irányítjuk pillantásunkat, amely itt és másutt a világban fejlődik ki. Nem az eszmék, hanem az eredmények segítik egyesítő, összekötő és stimuláló hatással az emberiséget.

Legyen elegendő azt megjegyezni, hogy célunk a kereső és érdeklődő emberiségben végbemenő teljes körű erkölcsi és szellemi megújulás, személyes, alapvető és így szerkezeti értelemben is. Hogy megjelenítsük azt az erőt, amellyel dolgozunk, idézzük fel azt az eszmét, mely minden világvallásban megtalálható, mondván: ‘Isten erejével mindent megvalósíthatunk, amit tőlünk a világ szívének szelleme kíván’. Vagy, ahogyan Pál fogalmazta meg: ‘Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.’ (Pál levele a Filippibeliekhez 4,13) Ezt az erőt, melyet Pál Krisztus erejének nevez, melyet jelenleg is érezhetünk, s mellyel intelligensen és folyamatosan dolgozhatunk, számos szellemi vezető illette és illeti különböző nevekkel és leírásokkal. Az ősanyagból származó erő ez, mely minden szellemi létet egyesít.

A Krisztus-fluidummal, ezzel a minden időkben jelenlévő erővel szeretnénk dolgozni. Látjuk, hogy megújulásra való törekvésünket ez a mindenhol jelenlévő ősanyag hordozza, és az egyetemes szellem vezeti. Erről hallhatnak az Upanisádokban, Hermész papiruszaiban, és erről beszél Plutarkhosz. Erről olvasnak a Védákban, a kínai Bölcseletekben, a Kabbalában, az új-platonistáknál, valamint Rumi műveiben, a Bibliában és minden idők rózsakereszteseinek írásaiban. S ahogy minden időkben, úgy a mai ember számára is a szellem őseleme az egyetlen, legmagasabb szintű alapanyag, melyre a testnek, léleknek és tudatnak égető szüksége van.”

Így nyitjuk meg ezt a szimpóziumot annak tudatában, hogy az istenek küldötte, Merkúr elhozza hozzánk az egyetemes Gnózist, hogy gondolataink és cselekedeteink az igaz szellemi megújulásról tanúskodhassanak. Reméljük, hogy ily módon valamivel közelebb kerülhetünk az emberiség számára alapvetően szükséges megújuláshoz, melyre oly sokunk áhítozik.

 

 

A teremtés tökéletessé tétele

Wies Kuiper

 

E szimpózium címe – a világszív hívása – azt sugallja, hogy ma valami különleges, sőt talán éppen misztikus dologról fogunk beszélni. A meghívón szereplő versidézet nem véletlen. Nézetem szerint arra szánták, hogy ezen időszerű szimpózium légkörét már a legelején megteremtse. Lehetséges azonban, hogy nem mindenki számára világos azonnal, hogy mit értünk „világszív” alatt, s… vajon én magam tisztában vagyok-e ezzel mélyen legbelül?

Honnan tudjuk, hogy hívnak minket, ha nem tudjuk, hogy ez a hívás létezik, és ha nem értjük a nyelvezetét? Valóban, pillanatnyilag nőneműnek fogom tekinteni a Világszívet, és így beszélek róla, noha az tulajdonképpen kétnemű, vagy nézetem szerint, annak kell lennie. Ez egy olyan hely, ahol az ellentétek megszűnnek, a kettősség pedig egységgé válik. Fülöp gnosztikus evangéliuma, melynek egy része egyértelműen Valentinus iskolájából származik, más részei láthatóan inkább az ősi hindu filozófián alapulnak, gyönyörűen ábrázolja ezt a menyegzői terem jelképrendszerével, az alacsonyabb- és a magasabbrendű emberi természet vagyis az alacsonyabb és a magasabb Önvaló közötti menyegző jelképével. S mivel járulhat hozzá a teozófia annak jobb megértéséhez, amire ez a cím céloz, vagy inkább, mivel járulhat hozzá a teozófia ennek a hívásnak a megtapasztalásához, meghallásához és megértéséhez? Mivel előadóként ez a feladatunk ezen a szimpóziumon. Mit kell felajánlanunk az emberiségnek?

A médiák folyton ökológiai válságról beszélnek, és emberi szempontból minden lehetségest szeretnénk megtenni ezzel kapcsolatban. Fontos azonban felismerni, hogy nekünk a Föld, a világ szellemi magjának alapján, sőt talán a kozmikus terv alapján kellene dolgoznunk. Azonban, és ez a kényes pont: honnan ismerjük meg ezt a tervet? Nem az lenne az első, hogy meghallgassuk azt, amit a beteg, a Föld, mint élőlény, az ő mély, szellemi magjából kell, hogy tanítson nekünk erről?

A teozófusok azt az Igazságot akarják feltárni, azt keresik, ami a dolgok szellemi vagy isteni magjára utal. Ezért tudjuk, hogy valójában csak egyetlen terv van minden létező számára, a legkisebbektől egészen a csillagrendszerekig, és minket, emberek is e tervnek megfelelően alkottak. Ezért az a legjobb, ha az emberrel kezdjük, és megpróbáljuk felfedezni, megtudni azt, hogy lényegében ki vagy mi az ember. Akkor már ismerjük a formát, és képesek leszünk meghúzni azokat a vonalakat, amelyek e láncszem megkovácsolásához szükségesek. Ez nagyon szakmaian hangzik, de itt is a hermetika ősi törvénye, az „ahogy fent, úgy lent, ahogy belül, úgy kívül” érvényesül. Egy sebésznek is tudnia kell, hogy hogyan működik az idegrendszer, hol kell kapcsolatot kialakítania vagy elvágnia ahhoz, hogy az egész megint megfelelően működjön.

Nos, ki vagy mi tehát az ember?

A legtöbb vallásban az emberek ahhoz az elképzeléshez szoktak hozzá, hogy az embernek van lelke és szelleme. A teozófia azt mondja, hogy az ember szellem és van lelke meg teste. A teozófiában az ember képe hétszeres felépítésű. Ez bonyolultnak tűnik, de megkönnyíti annak a megértését, hogy ki is az ember, és annak a felismerését, hogy miért nem halljuk hangosan és tisztán a Világszív hívását.

Vessünk egy közelebbi pillantást az ember felépítésére, amely megegyezik az egész teremtés felépítésével. Az embernek van fizikai teste. Ez a fizikai test most itt ül egy széken ebben a teremben; birtokol egy éteri- vagy élettestet, egy asztrális- vagy érzés- és érzelemtestet, és egy mentáltestet, amely képes gondolkozni, és ami gondoskodik arról, hogy ez a „birtokos” rendben legyen ebben a világban. A mentáltest a fizikai, de elsősorban az érzés- és érzelemtest vágyaira irányul. Az ember a legtöbb energiáját ember voltának ebbe a részébe helyezi. Vagy más szóval az emberlétnek ez a része igényli a legtöbb energiát, a legtöbb figyelmet. Egy személy a rendelkezésére álló idejének több mint 90 százalékát emberlétének erre a részére fordítja. Ennek a mentáltestnek van azonban egy másik nézete is. Ez a nézet a belső magra, a létezőre irányul. Van egyfajta választóvonal, egyfajta membrán a mentáltest két része között. Úgy tűnik azonban, hogy ennek a mentáltestnek egyik része sem érti meg a másikat, van egy – úgymond – laza csavar. Ezt követően az embernek van egy „buddhi”- vagy intuitív teste, ami után végül elérjük a magát a magot, az atmikus testet.

A buddhi testen keresztül az ember egységet alkot minden élőlénnyel, az atmikus testen keresztül pedig eggyé válik magával az élettel. Gondolhatjuk, hogy a Világszívvel a legmagasabb kozmikus elvre utalunk, és az ember össze van kötve vele magján, az atmikus elven keresztül. Ily módon nyilvánvalóan képes meghallani és megérteni ezt a hívást, mert közvetlen vonal vezet a világ szívétől az ember szívéig, jóllehet ennek legmagasabb nézeteiig. Ezt a hívást gyakran megzavarja vagy félbeszakítja a gondolkodási képességünkben lévő blokád, amint azt már említettem, ezért az eredeti üzenet nem jut át rajta. Ezt néha a fej és a szív tudása közötti különbségnek nevezik. A vonal olyan „zajos”, hogy egy megfelelő szűrőre van szükségünk ahhoz, hogy hallhatóvá tegyük ezt a hangot. S valójában nem vagyunk-e túlságosan elfoglalva a napi dolgainkkal ahhoz, hogy ha valami átszivárog ebből a hívásból, gyorsan félretoljuk azzal, hogy „majd később”? Nem egészen vagyunk készek arra, hogy sok energiát szánjunk rá, attól félve, hogy mégis felfogunk belőle valamit. Míg, például amikor az elsőosztálybeli futball eredményekről van szó, majdnem beledugjuk a fejünket a hangszóróba! Mindamellett a gondolkodásunk az, ami megszabja az érdeklődésünk irányát. A földre, az anyagra összpontosítunk-e, vagy a szellemre, a misztériumra? A gondolkodási képességünknek kell átbillentenie a kapcsolót. Maga az ember az, akinek el kell fordítania a belső kapcsolót az alacsonyabb vagy a magasabb tudat irányába.

A Világszív hívásának magasabb a rezgése, amit előbb alacsonyabb rezgésszámra kell átalakítani, hogy az emberi fül képes legyen érzékelni azt.

A magasabb síkokon nincs probléma, és két világ között is lehetséges egy belső kapcsolat, melyet a szanszkritban antahkarana-nak hívnak. Azon a szinten, melyen jelenleg élünk, mindig jó, ha valaminek van neve, ha meg lehet nevezni, főleg egy ilyen napon, mert e napnak ez a fő eszméje. Most az a lényeg, hogyan nyissuk meg az útvonalat önmagunkban, hogy kapcsolatba léphessünk a Világszívvel.

A csend hangjának, amely Az arany szabályok könyvének, a Teozófiai Társaság egyik alapkönyvének az első részlete, s amelyet H. P. Blavatsky fordított és értelmezett, az első sora azt írja:

„Aki Náda szavát, a hangtalan hangot hallani és megérteni akarja, annak tanulmányoznia kell Dháraná természetét.”

Dharana a gondolkodásunknak a belső megértésre irányuló mély és teljes figyelme, s ugyanakkor teljes elfordulás a külső világtól. Hogy a belső fülünk hallhasson és érthessen, előbb tökéletesen el kell különülnünk a külső világtól. Mindez gyönyörűen hangzik, de hogyan lehet megvalósítani? Ha megpróbáljuk, az ember egyfajta keljfeljancsivá válik, ha megszüntetjük a nyomást, eredeti helyzetébe tér vissza. Az itt képviselt csoportok mindegyikének megvan erre a saját módszere. A teozófia módszere a következő: tanulás, meditáció és munka. Ez egyszerűnek tűnik, mivel a teozófiában bőven van lehetőség a tanulásra, az egész fejlődéstörténet, hogy csak néhányat említsünk, vagy tudósok és gondolkodók alapvető munkái Platóntól, Plotinos-on és Valentinus-on keresztül Hermészig; vagy az ősi Védák: a Bhagavad Gita és az Upanishadok szerzői.

Célkitűzéseink között azt olvashatjuk például: „a vallások, a filozófia és a tudományok tanulmányozása”. Ez hatalmas tudással ruházhat fel bennünket, de nem az ismeret felhalmozása a cél. Ha egy vallás vagy egy filozófia mélyére hatolunk, talán eljuthatunk ahhoz a gondolathoz, hogy mindezekben a dolgokban egység van, és annak felismeréshez, hogy mindegyik alapvetően ugyanazt érinti.

A Kabbalában ezt így mondják: ‘Ha meg akarod ragadni a láthatatlant, a látható mélyére kell hatolnod, amennyire csak lehet.’ Phil Bosman, egy holland költőnő, aki főképp rövid verseket és egysorosokat ír, azt mondja: „Ha meg akarod rohamozni az eget, a földön kell nekifutnod.”

Valentinus, egy II. század eleji gnosztikus azt mondta: Az önismeret Istenismeret. Ezzel nem intellektuális tudásra utalt, hanem a szív ismeretére. Ez az önismeret tehát a saját benső, legmagasabb elvünk, az atmikus birodalom ismeretére utal, ahol az ember egy magával az élettel, azaz a Világszívvel, vagy megérinti azt. Fontos, hogy tudatában legyünk annak, hogy fizikai agyunk az „ébredező tudatunk” idején is dolgozik, amikor az egyszerű észbeli dolgok a kitaposott úton haladnak. Amikor azonban a titkos tudást kezdjük kutatni, az agy másfajta járataira van szükségünk, amelyeket gyakorlat által nekünk magunknak kell megtisztítanunk. Ebben az összefüggésben H. P. Blavatsky arról beszél, hogy az agysejtek apró életében egy másfajta rendet kell teremteni, és azután valóban fokozatosan megvalósítjuk a meditációt.

A meditáció nagyjából arra való, hogy ürességet vagy csendet teremtsen a gondolkodásunkban, olyan helyzetet, melyben napi agytevékenységünk zaja elcsendesedik és harmóniához jut, tehát ha a külső fülünk többé már nincs túlterhelve, a belső fül lehetőséget kap a figyelésre, hallásra és megértésre. Sok jóga- és meditációs gyakorlat áll rendelkezésre erre a célra. A teozófiában bőséges irodalom található erről a témáról, ami többek között a jóga és a meditáció különböző formáival foglalkozik. H. P. Blavatsky azonban a már említett A csend hangja című könyvben is félreérthetetlen útmutatást nyújt arra, hogy milyen életet kell folytatnunk, mielőtt meghalljuk ezt a hangot: „Ahhoz, hogy a minden én ismerője lehess, előbb az Én ismerője légy. Hogy megismerhesd ezt az Ént, fel kell áldoznod az én-t a nem-énnek, a létet a nem-létnek.” A Bhagavad Gita, amely az indiai Mahabharata eposz része, erről szól. De azért a belső hang meghallására tett ilyesféle kísérleteknek veszélyei is vannak.

Például a Bhagavad Gita negyedik fejezetének 35. versében azt olvassuk, gyakran előfordul, hogy a tanuló a tisztátalan érzelmek vagy vágyak hívását véli az intuíció hangjának. Honnan tudhatjuk, hogy a csend hangja vagy a Világszív hívása szól? Azt hiszem, megemlíthetünk néhány jelet. Ez a hang eltölt bennünket szeretettel, végtelen belső örömmel, a mindennel és mindenkivel való egység érzésével. S ez a nagy munkára sarkall minket. Még nem beszéltünk „a munkáról”.

Ez nyilvánvalóan a minden élő teremtmény javára végzett munkára vonatkozik, tudva, hogy mi is ennek az egésznek a részei vagyunk. Vonatkozik azonban az önmagunkért és önmagunkon végzett munkára is. Ez a munka a szükséges felkészülés ahhoz, hogy meghalljuk a hangot. Ez a feladat sok buktatót rejt. A mester lábainál című könyvben, Jiddhu Krishnamurti első művében, gyönyörűen le vannak írva ezek. Ebben arra figyelmeztet bennünket, hogy tüzetesen vizsgáljuk meg az indítékainkat, mielőtt bármit teszünk másokért. Azért tesszük-e, hogy piedesztálra emelkedjünk? Nos, arról csak leeshetünk. Néha megtörténik, hogy jótetteinkkel tőlünk függővé teszünk valakit, úgyhogy az illető ily módon feladja a függetlenségét, ami egyáltalán nem állhat szándékunkban. Mindenekelőtt meg kellene vizsgálnunk, mi ösztönöz minket arra, hogy segítsünk vagy jót tegyünk. Az egónkból ered-e ez, a mi kis énünkből, vagy csupán személytelen részvét. Ez könnyűnek tűnik, de igencsak hajlamosak vagyunk rá, hogy becsapjuk magunkat ebben a tekintetben.

Ebben a rövid előadásban megpróbáltam tömören ismertetni hogyan hozzunk létre egy olyan csatornát önmagunkban, ami képessé tehet bennünket arra, hogy meghalljuk és megértsük a Világszív hívását, egyidejűleg erőt adva nekünk ahhoz, hogy megkülönböztessük ezt a hívást attól, ami pusztán a saját tudatalattinkból ered, mivel a megkülönböztető képesség az első lépés a hozzá vezető úton.

Nyilvánvalóan elkövetünk hibákat az utunkon; könnyen hagyjuk magunkat félrevezetni, és gyakran elfáradunk, mert ez folyamatos éberség dolga, hogy szakadatlanul megpróbáljuk nyitva tartani az utat, hogy a kapcsolat megvalósulhasson. A végén azonban eléggé gyakorlottá válunk majd ahhoz, hogy rá merjük bízni magunkat a belső erőinkre. Azután képesek leszünk megkülönböztetni és örömmel felfogni a Világszív hívását önmagunkban. Addig nem lehetünk a Világszív használható eszközei. Nem elég meghallani a hívást, hanem aszerint is kell cselekednünk, hogy az emberiség számára és a magunk számára is megmutassuk az utat, amely a teremtés tökéletessé tételéhez vezet.

 

 

Használni a földi eszközöket

Henk Masselink

 

A MAGAS FOKOZATOK FŐ EGYESÜLETE ALATTI SZABADKŐMŰVESEK RENDJE

 

Az első modern angliai Nagypáholy 1717-es megalapítása után a szabadkőművesség hamar elterjedt Európában, és ezt követően a többi földrészen. 1754-ben a holland fennhatóságú St. Eustatiuson alapítottak egy páholyt. Csak azután növekedett gyorsan a tengerentúli területeken a páholyok száma, miután az angolok a holland Nagypáholyt 1770-ben független Kőműves nagyhatalomnak ismerték el.

A Hollandiai Nagyoriens alatti Szabadkőművesek Rendje alapelveinek nyilatkozatából: „A szabadkőműves azt keresi, ami összeköti az embereket, és megpróbálja semlegesíteni azt, ami elválasztja őket egymástól, hogy alakot ölthessen egy mindent összekötő testvériség eszménye. Ebben az összefüggésben fogadja el a világért érzett személyes felelősséget, amelyet felépítendő munkának lát, melynek minden ember építőköve.”

A Magas Fokozatok Fő Egyesülete alatti Szabadkőművesek Rendjét azok számára alapították 1803-ban, Hollandiában, akik a Mester szavát keresik, és felveszik a keresztet. Az egyetlen út, amely ide vezethet, a mindent feláldozó szeretet útja, mert a Mester szavát csak e szeretet által lehet megtalálni. „Via Crucis, via Lucis; a Kereszt útja, a Világosság útja.” Aki a mester szavához igazítja az életét, annak teljes ifjúságban és üdeségben virul ki a rózsa a kereszten. Akiben a szeretet szent tüzét nem lehet kioltani, annak a kereszt a rózsával soha nem akadály, hanem mindig fenséges segítség lesz.

EMLÉKEZNEK MÉG AZ ANNABEL NEVŰ ELEFÁNTRA? 2009 márciusának elején szívszorító képeket láttunk arról, hogy az Emmen Állatkert egy száraz csatornájából megpróbáltak egy 45 éves, 3 tonna súlyú elefántot kihúzni, miután a többi elefánttal való hancúrozás után beleesett. Sajnos el kellett altatni, hogy megszabadítsák fájdalmaitól, és az állatkert így elvesztette legidősebb lakóját. Másnap megjelent egy kép az egyik újságban, hogy hogyan figyelte a többi elefánt a szerencsétlen helyzetet. Hármas és négyes csoportokban álltak; gödröt túrtak a földbe egy rövid ideig és vizeltek. Szertartás a természetben. Természetes dolog. Ugyanebben az újságban volt egy kép az ugyanolyan nevű játékgyár Jumbo nevű bronz elefántjáról. Vandálok ledöntötték a talapzatáról; mégis éppen állva maradt az egyik lábán és agyarán egyensúlyozva. Egy másik szertartás… emberi… de tényleg emberi?

Tulajdonképpen azért furcsa, mert az ember másként van-e a természetben, mint az állatok? Más szabályok vonatkoznak az emberre?

Az NRC című napilap 2009. május 1-i számában ezt olvastam: „Nem terroristának hívják, hanem magányos farkasnak. De lehet, hogy a mai terrorista a magányos farkas. Ez a bandita majdnem mindig egy férfi, szófukar, magányos férfi, aki magányában addig táplálja gyűlölködését, amíg nem válik a róla megfeledkező világon bosszút álló erőszakos szörnyeteggé. Majd eljött számára a rövid, értékes pillanat.”

Másnap ugyanebben az újságban olvastam:

„Azt mondják, hogy mindig vannak őrültek, mintha ez természeti jelenség lenne. Senki sem teszi fel a kérdést: ha mindig voltak őrültek, miért most történt meg először a holland történelemben a királynő legutóbbi születésnapján? Miért úgy kerül szabadságkeresésének bűvöletébe egy holland őrült, hogy egyetlen fegyverével, egy Suzuki Swifttel merényletet követ el a királyi család ellen? A múltban az elmebetegek Napoleonnak hitték magukat…” vagy Istennek…

Milyen messzire tud egy ember eltávolodni a tisztelet és részvét belső képességétől? Hol marad a kultúra és a civilizáció, vagy, hogy Youp van Hek humorista újévi monológját idézzük: „Hol siklottak a dolgok oly rettenetesen félre nálunk?” Egy Amszterdam és Alkmaar közötti falu körzeti orvosaként tanúsítom, hogy hatalmas változások történnek velünk. Csak néhány nézetét hozom fel eme változásoknak a teljesség igénye nélkül.

– A rendelkezésre álló hatalmas információs áradatot (gondoljunk csak a TV-re és az Internetre) nem lehet ismeretek nélkül befogadni. Egy orvosnak elég nehéz lehet az embereket meggyőzni arról, hogy a pár perccel ezelőtt az Interneten talált diagnózis nem felel meg a valóságnak. Elvégre a több éves tanulásra okkal volt szükség. A szomszéd szavának mégis nagyobb a hatása, mint az én ismereteken és tapasztalaton alapuló információmnak. Az információ és az ismeretek közötti szakadék nagy zavart okoz, és a szenzációhajhászók játékszerévé tesz minket.

– Egy másik oldal a képmutatás. Egy példa: orvosi kiadásainkat egészségügyi biztosítótársaságok fizetik. Az egészségügyi biztosítás a nevében azt sugallja, hogy egészségünknek „gondját viselik”. Felejtsék el. Ezek a társaságok csupán egymással versengő könyvelőcégek. Már nem az ember, hanem a számok, a kódok, és a pénz a központi kérdés. És ez mind névtelenül és elérhetetlenül rejlik a telefonos menürendszer mögött.

– Harmadszorra: a társadalomban új címkéket találtunk ki, és azokat ragasztjuk kudarcainkra, hogy másként lássuk őket. Így már nem vagyunk felelősek önmagunkért. Azokat a gyerekeket, akiknek túl sokszor terelődik el a figyelmük, és akik számára túl szűk az iskolai és neveltetési struktúra és bosszantóan aktívak lesznek, ADHD-snek (figyelemhiányos hiperaktív zavar) nyilvánítják. Még pirulánk is van rá. Azokat a felnőtteket pedig, akik belefáradtak társadalmunk nyomásába és feszültségébe, ME-ben, „krónikus fáradtság szindrómában” szenvedőnek nevezik, és talán soha nem fognak tudni teljesen felépülni.

Ha hagyjuk, hogy ezek a tények hassanak ránk egy ideig, meghúzhatjuk a vonalat az általában nagyra tartott individualitás, illetve a névtelenség és az elkülönültség között. Másfelől az exhibicionista megnyilvánulások figyelemreméltó, szélsőséges igényét, és az ennek megfelelő voyeurisztikus érdeklődést látjuk. Éljen a „Big Brother”! Ez egy olyan társadalomban történik, ahol a vezető tekintélyek iránti tisztelet erősen csökken, és ahol az „arany kézfogás” (a nyugdíjba vonuláskor adott pénz; ford. megj.) fájdalmas ellentétben áll az elért eredményekkel. Mi haszna van önnek ebből a kemény, nyomasztó, komor elmélkedésből?

Miért szakítom ki önöket a Világ Szívéhez tartó közös utazásunk mámorából?

Miért háborgatom önöket oly kegyetlenül édes álmukban? Azért, mert ellentmondás van az imént jellemzett, minket körülvevő világ, és a benne élő ember szükségletei között. Az embereknek természetesen szükségük van valamire, amibe belekapaszkodhatnak, emberi tekintélyekre, akiket felkereshetnek, és akik felelősen viselkednek, akikkel megoszthatják gondjaikat, és ahol segítséget kaphatnak. Erre egyre nagyobb szükség van, mivel a spirituális békesség, az áttekintő képesség és a bizalom sok emberből eltűnt.

A kilátások és az elégedettség hiánya teljesen felszínes és üres élethez vezet, melynek vékony burka könnyen beomlik.

Hogyan fajulhattak el a dolgok ennyire, és van-e megoldás? Figyeljük meg az utolsó Rückert-dalok szövegét, melyet Gustav Mahler zenésített meg nagyszerűen:

Elvesztem a világnak,

melyre egykor túl sok időt vesztegettem.

Oly sokáig nem hallott rólam,

hogy akár halottnak is gondolhat.

Valóban alig törődöm vele,

hogy a világ halottnak hisz-e.

Tagadni sem tudom,

mert tényleg meghaltam neki.

Meghaltam a világ nyüzsgésének,

csöndes terekben nyugszom.

Egyedül élek mennyemben,

odaadásomban, dalomban.

Meghaltam a világ nyüzsgésének, csöndes terekben nyugszom. Egyedül élek mennyemben.

Ez nyilvánvalóan lehetséges. Társadalmunkban most, 2009-ben is lehetséges saját névtelenségünkbe visszavonulni. Ez segít a körülöttünk levő társadalmat formálni, amelyben élünk és dolgozunk, és ahová később, holnap mi is visszatérünk.

Ezen az alapon megyünk mi, szabadkőművesek a páholyainkba. Tökéletesen tudatában vagyunk ennek, amikor belépünk munkahelyünk kapuján, magunk mögött hagyva a nyugatot, mindennapi életünket, és kelet felé fordulunk: bal oldalunkon észak, jobb oldalunkon pedig dél terül el. A csillagos ég végtelen magasságban ível fölöttünk. És ezen a munkahelyen fekete-fehér kockás padlót találunk, az egymással kibogozhatatlanul összekötött földi, emberi életünk két dimenzióját. Mielőtt egy szabadkőműves belép erre a helyre, fehér kötényt és fehér kesztyűt vesz fel. Kezét a szívére téve felveszi a hűség testtartását. Kopogtat a kapun, és tudja, hogy „…aki keres az talál; aki imával kér az kap; és aki zörget, annak megnyittatik.”

Amikor belépünk munkahelyünkre, a szabadkőműves megadja a jelszót a munkahely ajtajánál őrködő Kapuőrnek. A testvér ezt azért teszi, hogy jelképesen megmutassa a foglalkozáson való részvételi jogosultságát. Azonban mélyebben értelmezve ez azért van, hogy maga mögött hagyva a társadalmat, a nyugatot, igazolja a belépését erre a másik helyre, és hogy megnyissa magát a felfoghatatlan számára. Meg kell mondjam önöknek, hogy ez személyes megközelítése annak, amit a szabadkőművesség tehet velünk. Ezzel kapcsolatban jó lesz megemlíteni, hogy itt magánszemélyként beszélek. A szabadkőművesség sem nem hit, sem nem vallás, nincsenek tanításai. Nincsenek elöljáróink sem, de vannak jelképes alakjaink, mint a Kapuőr, akit az imént említettem. Ebben az összefüggésben a szabadkőműves nem csak egy a tanonctól a segédig, majd a mesteri fokig tartó fejlődést él át, hanem hasonló folyamatot tapasztalhat meg a különféle tisztségekben is. Fontos világosan látni, hogy ezek a tisztségek saját személyiségünk elemeit szemléltethetik. A testvériség lehetővé teszi, hogy erősítsük gyenge oldalainkat, és erős oldalainkkal pedig serkentsük vagy vezessük a páholyt.

A munkahelyen a tanonc elkezd magán, a durva kövön dolgozni. Ennek a munkának soha nem lesz vége. Ráadásul a tanonc segéd is lesz, és új feladatot kap. Megmunkálta durva kövét, hogy képes legyen a kockakövet az építménybe, Salamon Temploma jelképes építményébe beilleszteni. Így végzi vállvetve testvéreivel együtt a közös munkát, dolgozva az emberiség templomán.

És amint a segédből mester lesz, magát, embertársait és a Mindenséget illetően tudatára ébred új kötelezettségeinek.

Az amszterdami páholymunkahelyen van egy kapu az úgynevezett Templom keleti oldalán. Fölötte ez a szöveg olvasható: „A Tudás Vége”. Ott ér véget az életismeretünk. Filozofálhatunk róla, de nem tudunk róla semmit. Megismerhetetlen dimenzió rejlik mögötte. A kapu ezért hermetikusan zárva van.

Miután elvégezte a spirituális munkát, a szabadkőműves visszatér Nyugatra, a társadalomba, hogy ott dolgozzon. Elhaladva a kaput őrző Kapuőr mellett, visszafelé vezető utunkon látjuk az „Ismerd meg Magad” szöveget.

Lehetséges ez egyáltalán? Ez az egyik feladatunk. Ezzel összefüggésben szeretném önöket egy találkozóra vinni, amelyre a következő szöveg érvényes:

„Az élet alkonyán egyre világosabbá válik, melyek voltak a nagy és fontos tapasztalataink, hasonlóan ahhoz, ahogy egy tájkép kontúrjai egyre világosabbá válnak, amint eltávolodunk tőlük. Ítéletünk megbízhatóbb, helyesebb, és mindenek előtt enyhébb is lesz. És enyhül az a szomorúság is, amely abból a felismerésből ered, hogy éppen akkor lépünk ki az emberi létből, amikor végre az emberré válás küszöbén állunk.”

Az előbb mondtam önöknek, hogy a nagy összefüggések, a Mindenséggel való összefüggés is, a mester fokozatban válnak láthatóvá, úgyhogy kijelenthetjük: „a legmagasabb beavatott szemében nem csak az emberiség, hanem az egész teremtés is a leereszkedő és felemelkedő szeretetlánc közötti állandó kapcsolatban áll, mely egyesíti és összekapcsolja a világmindenség valamennyi részét, és amely egy hatalmas fordulatban minden létezőt visszahúz az eredetéhez”.

Kijelenthetjük, hogy ez a tudatossá válás elég kell legyen a szabadkőműves számára. Mi az ami ennél több?

A szabadkőműves tanoncként, segédként, és végül mesterként megy át a fejlődésen. Így tapasztal meg teljesen mindent. Azonban ez sok új kérdést vethet fel, amelyeket azután a maguk területein részletesen ki lehet dolgozni. Egyikük az úgynevezett Rózsakeresztes fokozat, vagy a hollandiai Magas Fokozatok Fő Egyesülete alatti Szabadkőművesek Rendje.

A Rózsakereszt tagjai, hogy a jobb megkülönböztetés kedvéért nevezzem így őket, a 18. század óta tevékenykednek Hollandiában. A nemzeti szervezetet egy évszázaddal később alapították. A kereszt és a rózsa szó szerinti jelentése erősen meghatározta, hogy milyen témaköröket tanulmányoztak. A szertartás elvégzése alatt a következő tudatosodik bennünk:

Ó kereszt, a szenvedés legmélyebb jelképe, amelyet valaha a földön hordoztak,

utolsó kérdéseink válasza, az ősidőktől fogva eljöttél hozzánk.

Utat mutatsz északról délre, és kiterjedsz nyugatról keletre.

Vigasztalni akarsz engem, vándorló jövevényt, az Ige tétova keresésében.

Ó mondd, mi az a hatalom, amely lángra gyúlt bensődben,

mi az a misztérium, amely körülölel téged.

Benned érzem a legerősebb hatalmat, amely valaha is meggyulladt a szívekben,

a belőled eredő csodálatos szeretetet.

Tudjuk ezt mi emberek, érzékelni? Emberként kezdhetünk-e ezzel valamit?

Ha igen, akkor hogyan? Azonosan gondolkodók között sikerülhet ugyan, de mi lesz később visszatérve a világba? Nem egyszerű dolog. Ezért álljon itt a szertartásunkból egy újabb szöveg:

„Amikor a szeretet lelket lehel belénk, a bennünk levő óembert elemészti perzselő és tisztító szent tüze, de új életet is teremt, és új ember kel életre; az az ember, akiben tudatosodik az eszmény: egy olyan emberré válni, akiből folyamatosan szeretet és életerő árad, olyan emberré, aki bárhová érkezve világosságot hoz még a legsűrűbb sötétségbe is.”

Új, tudatos emberekként, Világossághordozókként embertársainkat és magunkat illetően is feladatunk van a társadalomban. Nem tudunk és nem is szabad önelégültségben visszahúzódnunk. Ez az ember feladata – és nekem is szabadkőművesként -, mindenkinek a maga módján és a saját lehetőségeivel élve, társadalomban élő tudatos emberekként a világban élve. Bevezetőmben megkérdeztem önöket, hogy: „Hol siklanak a dolgok oly rettenetesen félre nálunk?” Tudjuk már a választ? „Meghaltam a világ nyüzsgésének, csöndes terekben nyugszom.” Ez akkor történik meg, amikor elveszítjük a kapcsolatot a világgal, arról nem is beszélve, hogy már nem látjuk a Nagy Összefüggést, és már nem halljuk és értjük a hívást.

Bárcsak a Mindenséggel való nagy összefüggés felismerése – ez lenne a szövetség? – soha se hagyna el minket, hogy mi:

Hűen önmagunkhoz,

embertársunkat támogatva,

és a Mesterre irányulva

képesek legyünk a földi eszközök alkalmazására,

amíg napvilág van.

 

 

Ex deo nascimur in Jesu morimur per spiritum sanctum reviviscimus

Willem E. Scherpenhuisen Rom

 

„Rátért az útra, tapasztalja a fényt és el fogja nyerni az erőt, hogy önnön lelkében vesse meg az alapjait annak, amivel eddig a jó szerencsének kellett őt megajándékoznia.”

Rudolf Steiner, A beavatás kapuja

 

Így szól a világige, melyet érzékszerveim kapuján át egészen lelkem alapjáig kísérhetek: „Töltsd meg szellemed mélységét világom fenségével, hogy egykor önmagadban megtalálj.”

Rudolf Steiner, 1918

 

Ez a szimpózium mindazoknak szenteltetett, akik arra törekednek, hogy ismeretet kapjanak a szellemi, vagy érzékfeletti világról, amely nagy jelentőségű az emberiség és a földi világ számára. Erre törekednek mindannyian, akik ma beszédet mondtak vagy még szót kapnak, az antropozófiát is beleértve.

A közös érdek tehát az érzékfeletti világról szóló ismeretre való törekvés, s ehhez a világhoz mindenki a maga módján szándékozik közeledni. Nagyon röviden összefoglalva az antropozófia a következőt jelenti:

Az emberlét tudata. E tekintetben az antropozófia emberképe lényeges.

Az ember lénye négy részből áll:

1. a fizikai testből,

2. az étertestből, amely arról gondoskodik, hogy az ember képes legyen élni a Földön, és azt tehesse fizikai testével amit kíván, ill. amit szükségesnek tart;

3. a léleknek is nevezett érzelemtestből, melyben az ember megtapasztalja szeretetét, érzelmeit, valamint cselekvése és nem-cselekvése mozgatórugóit;

4. a tudatból, avagy az „én”-ből, tehát abból, amit az ember a saját személyiségének hív.

 

Ezt az emberképet egésszé formálandó szükséges először az ember létrejöttének és fejlődésének fejtegetésébe bocsátkozni. Az emberiség és a Föld fejlődési útja Istenben ered.

Ebben az összefüggésben idézem a János evangélium első négy mondatát:

„Az őskezdetben volt az Ige alkotó lénye.

És az Ige lénye Istennél volt.

És isteni volt az igelény.

Ez kezdetben Istennél volt.”

 

Az emberi teremtmény különböző fázisokat hagyott maga mögött. Hosszantartó periódusok voltak ezek, melyekben az ember lépésről lépésre fejlődött a mai fejlődési szintjéig. Ez a fejlődés még nem teljesedett be, mert lénye fenn ecsetelt, immár létrejött részei után az embernek még további három részt kell kifejlesztenie, nevezetesen:

a szellemi önvalót, ez az érzelemtest további fejlődésére vonatkozik,

az életszellemet, ez az érzelemtest további fejlődésére vonatkozik,

a szellemembert, ez a fizikai test további fejlődésére vonatkozik.

 

Ehhez az emberképhez tartozik a reinkarnáció gondolata is. Ehhez dolgozta ki az antropozófia, hogy az ember olyan szellemi lény, aki fejlődését ott követendő, ismételten beálló szünetekkel a Földön él.

A szellemi világban való tartózkodásának időszakaiban megtapasztalja, hogy milyen minőségű volt az előző földi léte. Ennek során alakul ki a jónak és a rossznak a képe, amit ott véghezvitt vagy okozott. Ezzel egyidejűleg alkot képet – karmájával összhangban – a következő periódusban bejárandó életútjáról. A fejlődés akkor fog beteljesedni, amikor végigjárta a szellemi önvaló és az életszellem fázisait, és az utolsó fázisban kifejlesztette a szellemembert. Az az ember célja, hogy beteljesedett fejlődése után szellemi lényként, tizedik hierarchiaként váljon a szeretet és a szabadság egy új kozmoszának teremtőjévé.

Krisztus a vezető, aki segít nekünk e cél elérésében. Ezért áll ő az antropozófia középpontjában is. Krisztus halálból való feltámadása központi esemény a Föld fejlődésében. A Krisztus ezzel megmutatta, hogyan él majd egyszer az ember a földi fejlődése után egy nem anyagi fizikai feltámadási testben.

Az antropozófiát az élet gyakorlatában kell alkalmazni. Nem csupán elmélet az elmélet kedvéért. Mindezek összefüggését fontos tudni a dolgokkal való bánásmódhoz. Ez mindenekelőtt annak ismeretére érvényes, hogyan hatnak a dolgok a szellemi világból a fizikaiba.

Ebben az összefüggésben kívánjuk itt a figyelmet röviden az érzékfeletti világban élő szellemi lények rendjére terelni. Az első helyen az isteni szentháromság, a trinitás áll. A szentháromság áll:

az Isten-Atyából, aki mindent teremtett,

Krisztusból mint az Isten-Atya fiából

és a Szent Szellemből, tehát abból a lényből, aki által az Isten-Atya és Krisztus megragadják a kezdeményezéseket.

 

E szentháromság alatt áll a háromszor három angyalhierarchia. A harmadik angyalhierarchia, tehát a legalsó három csoportja, az archékból, az arkangyalokból és az angyalokból áll. Az angyalok állnak a legközelebb az emberhez. Minden embernek saját őrangyala van. A Föld terén belül léteznek még növényekhez, állatokhoz és természeti jelenségekhez kapcsolódó természeti lények. Ezek a lények általános értelemben pozitívan működnek együtt az emberiség és a Föld fejlődésében.

Vannak azonban a szellemi világban magasabb és alacsonyabb lények, akik megkísérelnek negatív befolyást gyakorolni az ember fejlődésére. Az antropozófiában Luciferről beszélnek, aki arra törekszik, hogy elvonja az emberiséget a Földfejlődésből, vagyis, hogy kizárólag az asztrálvilágra korlátozza, ami által az emberiség nem tudja kifejleszteni a szabadságát.

Másfelől vannak olyan szellemi lények (az antropozófiában ahrimáni lényeknek nevezik őket), akik megkísérlik a földhöz, a matériához kötni az embert. Ez a befolyás materialista korunkban különösen erős. Általa veszíti el az ember annak szabadságát, hogy keresse az egyensúlyt a földi élet szükségszerűsége, és a szellemi világban való részesülés között.

Ezenkívül fontos még tudni, hogy mik az állatok, a növények, és a fizikai matéria. A fizikai anyag, például a kövek és a hegyek, a Földön csupán fizikai testet birtokol, a tudata más világokban van.

A növények a Földön fizikai testtel és élettesttel rendelkeznek. A tudatuk nincs annyira távol, mint a fizikai anyagé.

Az állatok rendelkeznek fizikai testtel és élettesttel, és van érzelemtestük, vagy csoportlelkük, tehát nem birtokolnak egyéni lelket. Azt is fontos tudni, hogy az állatok jöttek létre az emberből, és nem az ember az állatokból, ahogyan azt a materialista tudomány feltételezi. Az állatokat az ember olyan leválasztott, extrém tulajdonságainak tekinthetnénk, melyek önállóan fejlődtek.

Az antropozófia ezoterikus és exoterikus, gyakorlati jellegű mozgalom. Az ember különböző munka- és életterületein kell megvalósítani és alkalmazni.

Az antropozófia gyakorlati alkalmazása sok életterületet érint, például:

– a pedagógiát, vagy a nevelés művészetét, különösen az iskolapedagógiát. E tekintetben gyakran nem csupán az oktatási módszerek mások, hanem a tanerő ügyel a gyermek személyes tulajdonságainak a fejlődésére is.

– a gyógyítás művészetét. Léteznek speciálisan antropozófus gyógyszerek, mint például az Iscador a rák esetében, és antropozófus terápiák, mint a gyógy-euritmia, valamint művészeti terápiák. Fontos tevékenység a gyógypedagógia és a drogsegély.

– a művészeteket. Ide számít a festészet, a nyelvoktatás és az euritmia (egy új mozgásművészet).

– a zenét és a színházat, megújító impulzusokkal.

– az építészetet. A szerves építészeti stílus, mint például a svájci Dornachban álló Goetheanum (a nemzetközi antropozófiai mozgalom székhelye), a Gasunie groningeni épülete és az egykori NMB-Bank, a jelenlegi ING az amszterdami Bjelmerben.

– A biodinamikus gazdálkodást azért fejlesztették ki, hogy gyógyítsák a földet és helyreállítsák a harmóniát a föld, a növény, az állat és az ember között. Ennek során a kozmosz erőit használják, ami által táplálékunk életerőt kap, és a Földet nem csak kizsákmányolják, hanem táplálják is.

 

Az antropozófiában nagyon fontos pont annak a tudata, hogy az ember itt a Földön három síkon él:

a. a szellemi élet síkján, ami a kultúrában, a vallásban és az életszemléletben nyilatkozik meg,

b. a jogi élet síkján, ami az igazságszolgáltatásban és a demokráciában nyilatkozik meg, és

c. a gazdasági élet síkján.

 

A szellemi életben a szabadságról van szó, a jogi életben a egyenlőségről, a gazdasági élet pedig a testvériségről kellene, hogy szóljon.

Az első két kategória európai fejlődése elért bizonyos magasságot.

A gazdasági életben azonban csak igen korlátozott keretben valósult meg a testvériség. Példák erre a mai társadalomban meglévő munkamegosztás és az embertársakkal szemben tanúsított szolidaritásból létrejövő társadalombiztosítások.

Mint ahogy igyekeztem rámutatni, az ember különböző fejlődési szakaszokat járt végig, és a jövőben még három további fejlődési fázist kell átélnie, mielőtt belépne végső stádiumába. Az elmúlt időszakokban az embereknek a mindenkori periódus lehetőségei szerint fontos igazságok lettek kinyilatkoztatva. Biztosan tudják, hogy az egyiptomi korban a fáraók vezetőként és beavatottként fogadták az isteni világból ezeket az igazságokat, és ezekkel irányították népüket.

Általában a következő periódusokban is úgy volt, hogy akiknek törzsek vagy népek vezetése volt a feladata, azokat beavatták a korszakukban elvégzendő feladatukhoz szükséges misztériumokba.

Erre a célra léteztek misztériumiskolák, ahol beavatott papok, és más beavatottak ceremóniák, koncentrációs gyakorlatok vagy más módszerek révén kapcsolatot létesítettek az isteni világgal, s így tudomást szerezhettek az igazságokról. Gondoljunk csak a delphoi, az eleusziszi, az epheszoszi és a szamothrakéi misztériumiskolákra.

A kereszténység keletkezését követően ezek a misztériumiskolák megszűntek, mert a szellemi világ az ember további individuális fejlődését idézte elő. A kereszténység ehhez új alapot teremtett. Egyes különleges személyek e tekintetben mérföldkövet jelentenek. Olyan individuális személyekről van szó, akik egy korábbi életben már magasabb fejlődési utat jártak be. Európában ilyenek voltak Christian Rosenkreuz, Dante, Jakob Böhme és mások.

Lévén, hogy az ember egyéniesedése egyfelől, valamint intellektuális fejlődése másfelől a középkort követően is tovább haladt, szükségessé vált az érzékfeletti világ e fejlődéshez igazított megismerése. Ehhez járult hozzá nagy mértékben Rudolf Steiner, az antropozófia megalapítója, aki a természettudományok és a filozófia területén doktorált.

Tisztánlátó volt, és tovább is fejlesztette ezt a képességét. Olyan megfelelő irányvonalakat adott, hogy mindenkinek megvolt a lehetősége, hogy járjon a szellemi világhoz vezető úton, és önállóan fejlessze ezeket a képességeket.

Rudolf Steiner sok olyan utasítást, gyakorlatot és meditációt közvetített, melyek segítenek az embernek megtalálni az útját, mégpedig a karma alapján hozzáillő módon és területen. Az a lényeges, hogy az ember szabadon járhatja az útját. Nincs tanár és nincs guru. Mindenki megkaphatja a neki szükséges információkat Rudolf Steiner műveinek és előadásainak tanulmányozása által, még sincs kötelezve semmire, mert az embernek szabadon kell döntenie. Az ember egy a makrokozmosszal összekötött mikrokozmosz, amit Rudolf Steiner a következőképpen fejezett ki:

„Ha tükrében az ember lelkének

az egész közösség életre kél,

és ha a közösségben

minden egyén ereje él,

az gyógyítóan hat.”

 

Megpróbáltam Önöknek egy rövid áttekintést nyújtani az antropozófiában szerepet játszó néhány fontos elemről. Rudolf Steiner és más antropozófus szerzők előadásai és könyvei természetesen még sokkal több témát fejtegetnek. Az itt rendelkezésre álló időben csak a legfontosabb pontokat kívántam közölni Önökkel. Számomra az ecsetelt világkép, valamint az ember és a Föld fejlődése is érthető, logikusan felépített egészet alkotnak. Ez olyan világkép, melyet a 28. és a 30. életévem között személyesen kerestem. Kerestem a protestáns és a katolikus egyházban, és éppúgy megvizsgáltam néhány indiai szellemtudományi áramlatot. Náluk nem leltem logikusan és összefüggő módon létrejött világképre. Az antropozófia közelebbi megismeréséhez a következő könyvre utalok: Antroposofie, een kennismaking (Antropozófia, bevezetés).

 

Az Antropozófiai Társaság Hollandiában

 

A Holland Antropozófiai Társaságot Rudolf Steiner jelenlétében alapították meg Hágában, 1923 november 18-án. Az orvos és pszichiáter Willem Zeylmans van Emmichoven volt az első elnöke.

Ugyanabban az évben kezdte meg működését Hágában az első szabad iskola, a Rudolf Steiner-klinika és a Weleda gyógyszergyár. 1926-ban jött létre a Walcheren félszigeten Loverendale, az első holland biodinamikus gazdaságok egyike. 1931-ben, az orvos és pszichiáter Bernard Lievegoed, Zeist városában megalapította a szellemi fogyatékkal élő gyermekek számára az első gyógypedagógiai intézetet, a későbbi „Zonnehuizen”-t, ahol jelenleg gyermekeket mellett felnőtteket is gondoznak.

Lievegoed 1961-ben lett a Holland Antropozófiai Társaság második elnöke. Az antropozófia társadalmi téren élénk tevékenységet fejt ki. Belőle jött létre az NPI-Szervezetfejlesztési Intézet, a Zonnehuisen, a szellemi fogyatékosok kezelésére létrehozott szervezet, a művészeti terapeuta képző De Wervel, a driebergeni Szabad Főiskola bevezető tanéve, a Helicon Tanárképző Főiskola, a Louis Bolk Természettudományi Kutatóintézet, valamint a Triodos Bank.

 

 

Mire van nagyobb szüksége a világnak?

Johannes Witteveen

 

„Minden gondolat, minden szó, minden cselekedet, amely természetes, egészséges és szeretetteljes, az erényhez tartozik. Ahol ezek a tulajdonságok hiányoznak, fellép a bűn.”

Hazrat Inayat Khan, indiai zenész és misztikus (1882-1927) a többszáz éves szufizmus új és modern nézetét hozta el a világnak.

 

„Bensőmből szólíts meg, Uram,

Szolgád fülei belülről hallgatnak, Uram”

 

TISZTELT HALLGATÓSÁG!*

Minket, mindannyiunkat az Igazság, a számunkra oly gyakran rejtett Igazság keresése hozott el ide. Az imént egy szufi dalt hallhattunk, azzal a céllal, hogy benyomást szerezhessünk a szufi zenéről – a szufi mozgalomban ugyanis a zene a belső átélés fontos eszköze. Inayat Khan, aki az előző évszázadban megalapozta szufi mozgalmunkat, nagy indiai zenész volt, aki Indiában komoly elismerésre tett szert zenéjével. Azért jött Nyugatra, hogy eleget tegyen annak a megbízatásnak, melynek teljesítésére szellemi tanítói felkérték őt: hogy zenéje és a szufi bölcsesség harmóniájával hozza közelebb egymáshoz a Kelet és a Nyugat egymástól oly távol fekvő világait.

Inayat Khan teljesen átitatta zene-kultúrájával a szufi-világot. Testvérei szintén misztikus énekesek voltak. A szufi-világban a zene – a szív megnyitására szolgáló eszközként – folyamatosan fejlődött.

Az elhangzott dalt a feleségem komponálta, a szöveg Inayat Khan-tól származik. Különösen az egyszerű dallam hat sok emberre inspirálóan. Úgy gondolom, hogy a téma: „Nyisd meg a szívünket” különösen jelentős a mai nap szempontjából, amikor a Világ Szívével kötjük össze magunkat, a Világszívre koncentrálunk, amely mindegyikünket hívja. A szufizmus nagyon régi mozgalom, és e misztikus közeledés forrását abban a hermészi bölcsességben találjuk, amely most itt összehozott minket.

A teozófusok, antropozófusok, szabadkőművesek és rózsakeresztesek a világtörténelem során különböző módon és különböző időpontokban kezdték meg belső és külső munkájukat, de mindannyian Hermész ősrégi, nagy jelentőségű bölcsességéhez nyúltak vissza.

A szufizmus világa szintén szokatlanul gazdag – most természetesen csak néhány alapvető gondolatot tudok felvetni. A mi átélésünkben a szív igen fontos szerepet játszik. Hiszen, amikor rátekintünk világunkra, erre a széttépett, materialista és racionális világra, túl gyakran kell megállapítanunk, hogy a szív nagyon elveszett állapotban van.

Ez az oka annak, hogy nyugtalan világunkban számos konfliktus keletkezik, nagyon sok a véleménykülönbség, mely sok vitát és fájdalmat okoz. Materialista világban élünk, amely mindinkább az anyagi jólétre és a pénzre irányul. A nyugati világban ugyan a jólét magas színvonalát értük el, mégis úgy tűnik, hogy minél magasabb szintű az anyagi jólét, annál kevésbé boldogok az emberek.

A túlhajtott nyereségvágy miatt jelenleg pénzügyi krízis tart fogva minket. Ez a helyzet azzal fenyeget, hogy pénzügyi rendszerünk és ezáltal a piacgazdaság teljes mechanizmusa összeomlik, és magával rántja a gazdasági életet is. Ez önmagában nem új dolog, hanem része a több évszázada tartó konjunktúra-mozgalomnak. A jelenlegi hanyatlás azonban különösen komoly, és az embert elgondolkodásra készteti.

Végérvényesen kiderült, hogy a gazdasági élet motivációját is meg kell változtatni. A jelenlegi krízis lehetőséget kínál a gyors anyagi növekedésünk miatt előállt nagy problémák közelebbi megvizsgálására, valamint arra, hogy megtanuljuk ezeket jobban kezelni. Racionalista társadalomban élünk. Erősen el vagyunk foglalva az észműködésünkkel. Az „észjárásunk” – csakúgy, mint a tudomány és a technika – óriásit fejlődött, mégpedig olyan módon, amelyet az emberek nemrég még el sem tudtak volna elképzelni. Úgy tűnik, megnyílik a lehetőség a Teremtés titkainak áttekintésére. Az összes elképzelhető technológia, berendezés és gépezet azt ígéri, hogy az életet könnyebbé teszi majd. Az ész azonban, amivel oly sokat elértünk már, képtelen arra, hogy a szétszakítottság problémáját megoldja. Nem tudja megszüntetni azt az elégedetlenséget, amely mindig is megmarad, amíg csakis az anyagi nézetre irányulunk, vagy ezt túlzott mértékben tesszük. Ez az oka annak, hogy a mai, oly sokat kínáló társadalomban egyre erősödő szorongás tapasztalható.

Ezért azután az emberek felkiáltanak: dehát, ennél többnek is kell lennie az életben! A szorongás egy érzésbe megy át, amely valami magasabbra, egy eszményre történő vágyakozás. Ilyen vágyakozás hozott ide bennünket, ez az, ami különböző szervezeteinkben mégis összetart minket. Ezt a vágyakozást szeretnénk univerzálisan támogatni a minket körülvevő világban, és az ebben kialakult különféle jellegzetes formákban.

Mert miről is van szó? Hogyan érhetünk el jelenlegi anyagi létezésünkből egy égi világba? Magunkat kell kikutatnunk? A szabadkőművesek jelszava mindig is a régi görög mondás volt: „Ember ismerd meg önmagad!” „Gnoti se auton!” Ha megfigyeljük magunkat, megláthatjuk, hogy mik vagyunk, és mivel rendelkezünk: birtokolunk egy fantasztikus testet, amellyel sok mindent átélhetünk és megcselekedhetünk. A világot gondolataink és érzéseink útján érzékeljük, és állandóan eme tevékenységgel foglalkozunk. Ezzel egyidőben felismerjük, hogy egy állandó változásban lévő világgal állunk kapcsolatban. Tudatunkban folytonosan más és más gondolatok merülnek fel, egyre újabb benyomások hatnak ránk, újabb és újabb helyzeteket élünk át. Szívünkben és gondolkodásunkban más és más érzések keletkeznek és saját világot formálnak számunkra. De ez a saját világ is folyamatosan változik – mi pedig valami olyasmi után kutatunk, ami maradandó, ami örökkévaló. Hol találhatjuk meg az ilyen értéket?

Megtalálhatjuk, ha megtanuljuk áttekinteni a tudatunkat, melyben a képek úgy mutatkoznak meg, mintha tükörben tükröződnének. Minden kép addig mutatja magát, ameddig a figyelmünket ráirányítjuk. Minden képet egy másik kép követ. De mi maga a tudat? Ez a misztérium!

A tudat, ahogy a szufisták látják, és ahogy azt Inayat Khan oly rendkívül mélyrehatóan leírja, maga a valóság: a teljes Teremtésen átvonuló, mindent átható Tudat egy kis darabja – ő ezt „osztatlan részecskének” nevezi.

Ebben a kis darabkában visszatükröződik az egyes ember, minden minőségével együtt. Ezért, ez a tudati részecske elkülönült embernek érzi magát, saját gondolatokkal és érzésekkel. A valóság azonban az, hogy ez a rész nem megosztott, nem elválasztott, hiszen nincs leválasztva! Az egyetlen nagy Tudat egy kisugárzása, annak az egyetlen Szellemnek egy szikrája, amely áthatol a teljes Teremtésen, amely mindenben megtalálható, és amely a mi valódi lényünk is. A mi életünkben pedig arról van szó, hogy megismerjük ezt a valódi lényt, tudatosítsuk a létezését, úgy, hogy elnyerhessük az isteni tudatot.

Benne egy egészen más világ rejlik, és a mi dolgunk az, hogy kapcsolatba lépjünk vele. Hogy ezt megtehessük, meg kell vonnunk figyelmünket az egész külső világtól, az ezzel összefüggő gondolatoktól és érzésektől, és befelé kell fordulnunk. Ezt annyit jelent, hogy belépünk a Csendbe, amelyről már történt említés, a valódi Csendbe, hogy olyan nyitottak lehessünk, mint egy üres tartály. Hiszen csak akkor töltheti fel tudatunkat a megnevezhetetlen Isteni, amely Világosság, Élet és Szeretet, ha tudatunk tartálya üres. Ekkor tudatosul bennünk, hogy kik is vagyunk valójában. És ez a felismerés sugárzik rólunk.

Az a feladatunk, hogy ebben a Teremtésben dolgozzunk, létrehozzunk valamit. Fontos, hogy belássuk a tényt: ez a teremtés csak akkor válik értelmessé és értékessé, ha a belső Világosság útján, az inspirációból áll elő. Minden vallás misztikusainak ez a megtérés az útja, és ez mindig is így volt. Abból, amit így átéltek, megpróbáltak valamennyit kifejezésre juttatni.

Ez azonban rendkívül nehéz feladat, hiszen az Isteni átélése meghaladja a gondolkozásunkat és a szavainkat. Az ember vágyódhat az Isteni után, szuggerálhatja, felhívhatja, de ez egy másik dimenzió realitása.

Ezért beszélnek ezek a misztikusok, vagy beavatottak különböző módon – gyakran versek formájában. A szufi-költők – mint Rumi, Afis és Sali – verseit még mindig olvassák, mivel ők verseikben jelképes módon az Isteni Szeretetet hívták fel. Ez igen jelentős vonatkozás. Ha csak egyszer is képesek vagyunk valamit felfogni az Isteni Világ csillogásából, nagyon fontos, hogy mély szeretettel forduljunk a titokzatos Isteni Lényhez.

Ez így elég misztikusan hangzik. Egyszerűen így kell ezt elfogadnunk?

Minden megvilágosult szellemű ember beszélt erről a valóságról. Korunknak az a különlegessége, hogy a természettudomány ugyancsak foglalkozik ezzel. A természettudomány adta hírül nekünk, hogy a teljes Teremtésben, minden egyes atomban jelen van egy kvantum-vákuum. Először mindenki azt gondolta: „ez ott egy semmi, üres, ott nem észlelünk semmit”. Nemrégen felfedezték, hogy ez az úgynevezett „üresség” energiával, méghozzá alkotó energiával van feltöltve. Ennek az energiának köszönhetően jönnek az atomok legkisebb részei, melyek a nem-létbe tűnnek el, újból elő, jelennek meg, hogy azután újra elvesszenek. Tehát itt az örök visszatérés energiájáról van szó, az örökké visszatérő életről. A belső hangot, amely a csendben hangzik fel, mindenki meghallhatja, akiben felébred az utána való vágyakozás. De ez egyáltalában nem egyszerű dolog, hiszen a gondolatok és az érzések folytonosan jönnek-mennek. Csak fokozatosan tudjuk megtanulni, hogy miként hozhatjuk nyugalomba ezeket. A misztikus hagyományokban megtalálhatóak az idevágó gyakorlatok. Ezek koncentrációs és lélegzési gyakorlatok, melyekkel az állandóan keringő gondolatokat és érzéseket el lehet csendesíteni, és ezáltal egy nyitottság érhető el. Ekkor megtapasztalhatjuk az inspiráció pillanatait. Hogy ezeket a pillanatokat elmélyíthessük, fel kell oldoznunk magunkat a külső lényünkkel, a tulajdonságainkkal, a problémáinkkal és a céljainkkal való azonosulás alól. Teljes személyiségünket, amelyben élünk, és felépített emlékezetünket, amellyel a legtöbb esetben azonosulunk, el kell engednünk. Azt gondoljuk, hogy „ezek vagyunk mi” – és mégis, be kell látnunk, hogy mégsem ez a valódi lényünk. Ez csak az, amit éltetünk és felépítettünk.

A valódi lényt a belső csendben lehet megtalálni. Ez az önfejlesztés és önfelfedezés folyamata, melynek során újra és újra le tudjuk győzni azonosulásainkat, az Egót. Ezért a szufi mozgalom egy belső iskolában képzést nyújt mindenkinek, aki erre vágyik, hogy bejárhassa ezt az utat. Nagy jelentőségű, hogy a szufi-mozgalom ezt az Egységet, amely végigvonul az emberiség teljes történelmén, ezt az egyetlen isteni hangot, amely az összes valláson keresztül beszél hozzánk, korunkban újra hallhatóvá teszi. Erre a célra univerzális istenszolgálatot tartunk.

A szufizmus az iszlám világból ered – Inayat Khan univerzális jelleggel gazdagította.

Az univerzális istentisztelet alatt a hat legnagyobb vallás részére meggyújtunk egy-egy gyertyát, amelyeket az isteni Világosság lobbant fel. Ugyanaz a Világosság világít a gyertyákon keresztül, ezeken a vallásokon keresztül, egy szent könyvön át, mind a hat vallásban. Felolvasunk egy fejezetet egy bizonyos témáról, hogy minden vallás a saját szavaival beszéljen, és mégis, minden valláson keresztül az egyetlen isteni hang hangozzék fel. Van még egy hetedik gyertya is, minden olyan ember számára – legyen a világban ismert vagy ismeretlen -, aki az emberi tudatlanság sötétségében magasra emelte az Igazság világosságát.

Ily módon, az Igazságot kereső emberek összes fajtáját – akárhogy nevezzék is őket – összevonjuk, és az inspiráció áramlata folyik át rajtuk. Mire van ennél nagyobb szüksége a világnak – amelyben a technikánk által minden vallás egészen közel kerül egymáshoz, és mégis, oly kevéssé értik meg egymást, sőt, harcolnak egymással? Ez az a kérdés, amit előadásom végeztével szeretnék Önökkel megosztani.

Ó, Te, aki a Szeretet, a Harmónia és a Szépség Tökéletessége vagy,

Égnek és földnek Ura,

nyisd meg a szívünket, hogy meghallhassuk a Te hangodat,

amely szünet nélkül árad a bensőnkből.

Tárd fel nekünk isteni világosságodat,

mely a lelkünkben rejlik,

hogy az életet jobban megismerhessük és megérthessük.

Mindenekfelett kegyelmes és irgalmas Isten,

ajándékozd nekünk hatalmas jóságodat,

taníts meg minket a Te szeretetteljes megbocsátásodra,

emelj minket az embereket elválasztó különbözőségek fölé,

küldd el nekünk Isteni Szellemed békéjét,

és egyesíts mindannyiunkat a Te tökéletes lényedben.

Ámen

Hazrat Inayat Khan

 

 

A nemzetközi szufi mozgalom

 

A nemzetközi szufi-mozgalmat 1923-ban alapították, központja Hollandiában található. A mozgalom céljai: Az Egység ismeretének, a Szeretet és a Bölcsesség vallásának megvalósítása és kiterjesztése, hogy a különböző vallási irányzatok és meggyőződések által táplált előítéletek maguktól lehulljanak; így az emberi szív a szeretettel telik meg, és a különbségek és eltérések miatt kialakult gyűlölet gyökerestől kitéphető. Az emberben rejlő Világosság és Erő felfedezése. Az egyes vallások titkainak, a miszticizmus erejének és a filozófia lényegének feltárása, a fennálló szokásokba és vallásos meggyőződésekbe történő beavatkozás nélkül.

A szufi mozgalom abban szeretne segíteni, hogy a világ egymással ellentétbe állított két pólusát – a Keletet és a Nyugatot – gondolatok és eszmények cseréjével közelebb hozza egymáshoz, hogy maguktól alakuljanak ki az univerzális testvériségi közösségek és az ember embertársaival a szűk népi és faji korlátok nélkül találkozhasson.

 

 

Positio fraternitatis rosae crucis

Klaas-Jan Bakker

 

Isten minden emberé, minden életé, abban az emberiségben, amelyről álmodunk, a spiritualitás egy ideál és életforma, ami egy olyan világvallásból merít, amely inkább alapul az isteni törvények ismeretén, mint az istenhiten, és az emberi kapcsolatokat a szeretetre, barátságra és testvériességre alapozza, hogy ezáltal a világ békében és harmóniában éljen. Ami az ember világegyetemmel való kapcsolatát illeti, azt gondoljuk, hogy ez kölcsönös függőségen alapul. Mivel az ember a Föld gyermeke, és a Föld az univerzum gyermeke, az ember tehát az univerzum gyermeke. Ezért az emberi testet felépítő atomok a természetből valók, és a világegyetem végén újra meg is találják egymást, ami az atomfizikusokat arra a kijelentésre ösztönzi, hogy „az ember a csillagok gyermeke”. Azonban nem csak az ember tartozik hálával az univerzumnak, hanem az univerzum is sokat köszönhet az embernek. Bizonyára nem a létezését, de a létezésének okát. Mert mi lenne az univerzummal, ha az ember szeme nem csodálhatná, ha tudata nem foghatná fel, ha lelke nem tükröződhetne vissza benne. Valójában az embernek és az univerzumnak kölcsönösen szüksége van egymásra, hogy felismerjék egymást, sőt hogy újra egymásra ismerjenek. Tagadhatatlanul ebből keletkezett a szállóige: „Ismerd meg önmagad, és ez által meg fogod ismerni Istent és az univerzumot is.”

A Positio FRC-ből, 2001

 

ANTIQUUS MYSTICUSQUE ORDO ROSAE CRUCIS (A.M.O.R.C)

1909-ben az amerikai üzletember és filozófus Dr. H. Spencer Lewis Franciaországba utazott, ahol a hírek szerint beavatták a rózsakeresztes rendbe. Azzal a feladattal bízták meg, hogy a rózsakeresztes mozgalomnak Amerikában egy új impulzust adjon, így 1915-ben megalapította az A.M.O.R.C. Rózsakeresztes Rendet.

1927-ben a Rend áthelyezte központját a kaliforniai San José-ba, ahol a mai Rózsakereszt-Park található. Ebben a rendben a férfiak és a nők kezdettől fogva egyenjogúak voltak, és a vallási, faji vagy politikai irányzatok sem játszottak szerepet. A Rózsakeresztesek gondolatképei sok évszázad alatt alakultak ki.

A 21. század kezdetén a misztikus tanítások az emberiség fejlődésében egyre fontosabbnak tűnnek. A technikai fejlődés gyors előrehaladása, valamint a környezetre és az emberi szellemre gyakorolt hatása következtében az ember egy belső, megbízható erőforrás és egyensúly után kutat. Minden korábbinál nagyobb igény van tudatra, misztikus megvilágosodásra, spirituális vezetésre, harmóniára és békére. Az A.M.O.R.C. Rózsakeresztes Rend birtokol egy egyedülálló oktatási rendszert, és humanisztikus ideálokért száll síkra. Ezáltal világítótorony mindenki számára, aki egy bölcsességhez vezető belső ösvényt akar követni.

1623-ban a rózsakeresztesek Párizsban plakátokat ragasztottak ki, amelyek igen titokzatosnak tűntek és kíváncsiságot ébresztettek. Így szólt a szövegük:

„Mi, a rózsakereszt legfelsőbb kollégiumának képviselői, láthatóan és láthatatlanul a városban tartózkodunk, és mindezt a mindenható kegyelméből. Hozzá fordul az igazak szíve. Megmutatjuk és tanítjuk azt, hogyan beszélhetünk könyvek és írásjelek nélkül az összes lehetséges nyelven azokban az országokban, ahol meg szeretnénk mutatni magunkat, hogy az ott élő felebarátainkat megvédjük a tévedéstől és a haláltól.

Ha valaki csupán kíváncsiságból érezne kedvet hozzánk közeledni, annak soha nem fog sikerülni kapcsolatba lépnie velünk. Ha azonban saját őszinte akarata ösztönzi arra, hogy testvériségünk listájára feliratkozzon, akkor megláttatjuk vele ígéreteink valóságát, mert értünk ahhoz, hogy mások gondolatait megítéljük, ezért nincs igazi szándékunk arra, hogy székhelyet hozzunk létre ebben a városban, mert az olvasó valódi akaratával összekötött gondolatai már tartalmazzák azt az erőt, amellyel felismerhet minket, és mi is felismerjük őt.”

A rózsakeresztesek már évekkel azelőtt hírt adtak magukról, amikor a három – azóta híressé vált – kiáltvánnyal a nyilvánosság elé léptek: a Fama Fraternitatis (1614), a Confessio Fraternitatis (1615) és a Christian Rosenkreuz Alkímiai Menyegzője (1616). Ez a három írás akkoriban számos reakciót váltott ki az értelmiségiek körében, de a politikai és vallásos vezetők soraiban is. A rózsakeresztes manifesztumok megjelenése figyelemreméltó történelmi eseményt jelentett, különösen az ezotéria világában.

A Fama Fraternitatis Európa politikai és vallási vezetőihez, elöljáróihoz és tudósaihoz fordul. Képet rajzol a korszak általános helyzetéről, és Christian Rosenkreuz (1378-1484) allegorikus történetével felfedi a rózsakeresztes rend létezését, az ő eseménydús világkörüli utazásából kiindulva, a Rózsakeresztes Testvériség életre hívásán át, egészen sírboltjának felfedezéséig. Ez a kiáltvány egy általános, teljes reformációra hív fel.

A Confessio Fraternitatis kiegészíti az első kiáltványt, részben azzal, hogy aláhúzza az emberek és a társadalom megújulásának szükségességét, másrészről kiemeli, hogy a rózsakeresztes testvériség birtokol egy olyan filozófiai tudást, amellyel ezt a regenerációt ki lehet vitelezni. Ezért ez a második kiáltvány elsősorban azokhoz a készséges keresőkhöz fordul, akiket az a vágy lelkesít, hogy részt vegyenek a szerzet munkájában, így hozzájárulva az emberiség jólétének megvalósításához.

A Christian Rosenkreuz Alkímiai Menyegzője a másik két kiáltvánnyal ellentétben más stílusban íródott, és kimerítően tudósít a megvilágosodás beavatási útjáról. Az utazás hét napja nagyrészt egy titokzatos kastélyban játszódik, ahol egy király és egy királynő menyegzőjét tartják. Az Alkímiai Menyegző jelképes formában tudósít azokról a tapogatózó lépésekről, amelyek minden jelöltet a lelke (a menyasszony) és Isten (a vőlegény) spirituális egyesüléséhez vezetnek.

Ahogyan azt a korabeli történészek, gondolkodók és filozófusok is hangsúlyozták, e három kiáltvány megjelenése nagy jelentőségű volt, és mindenekelőtt a legjobb pillanatban történt. Olyan korban jelentek meg, amikor Európa egzisztenciális krízist élt át. Politikailag szétzilálva, gazdasági érdekkonfliktusokban szabdalta szét magát; vallási háborúk szórták szét a szentségtelenség és vigasztalanság magjait, az otthonok tűzhelyeiig; a tudomány fellendült és materialista irány vett; az életkörülmények a legtöbb ember számára elviselhetetlenek voltak. Ebben az időszakban az egész társadalom átalakulóban volt, de hiányoztak a viszonyítási pontok, a fogódzók ahhoz, hogy a közérdek értelmében fejlődjön.

A történelem ismétli önmagát, és mindig újra azonos eredményeket produkál, de egyre szélesebb területeken. Alig négy évszázaddal a három első kiáltvány megjelenése után, újra megállapíthatjuk, hogy már nem csak Európa, hanem az egész Föld, egy eddig soha nem látott létkrízissel szembesül. Ez a válság nemcsak a gazdaságot érinti, és azt, amit hitelválságnak nevezünk, a vele járó recesszióval együtt, hanem az életünk minden területét magában foglalja, értve ez alatt a politikát, a tudományt, a technikát, a vallást és az erkölcsöt is. Így tehát a bolygónk, azaz élet- és fejlődési területünk, súlyosan veszélyeztetett.

A mai emberiség nincs jól. Ezért mi, rózsakeresztesek, napjainkban is, hagyományainkhoz és ideáljainkhoz hűen szükségesnek tartottuk, hogy e Positio által tanúságot tegyünk.

Ez a Manifesztum 2001-ben jelent meg, a Rózsakereszt 3354. évében, és a következőképpen kezdődik:

Salutem Punctis Trianguli!

A harmadik évezrednek ebben az első évében, minden ember és élet Istenének szemei előtt, a Rózsakeresztes Testvériség Legfelsőbb Tanácsának tagjai, helyesnek tartjuk, mivel itt az idő, hogy a negyedik R+C-fáklyát meggyújtsuk, azért hogy Positionkat a mai helyzet figyelembevételével, az emberiségnek megnyilatkoztassuk, és az őket megterhelő veszélyeket napvilágra hozzuk, ugyanakkor a reményt is felvillantsuk, amelyet adhatunk.

Ad rosam per crucem

Ad crucem per rosam

A manifesztumnak az a célja, hogy ismertessük a jelenlegi világhelyzethez való viszonyulásunkat, és kihangsúlyozzuk azt, ami a jövő tekintetében aggodalommal tölt el minket. Ahogyan testvéreink a múltban, mi is a szívünkön viseljük, hogy felhívjuk a figyelmet a humanizmus és a spiritualitás erősítésének fontosságára, mert meg vagyunk győződve arról, hogy a modern társadalmakban jelenleg uralkodó individualizmus és materializmus nem segít hozzá ahhoz, hogy az embereknek elhozza a joggal áhított boldogságot. Az emberiség napjainkban megzavarodott és ijedt. Az anyagi síkon elért mérhetetlen előrelépések nem hoztak igazi boldogságot, és nem teszik lehetővé, hogy derűsen pillantson a jövőbe, mivel jelenleg is háborúk, éhezés, járványok, természeti katasztrófák, társadalmi krízisek, és az alapvető emberi jogoktól való megfosztottság ostorozzák, amelyek megcsúfolják jövőbe vetett reményeit. Ez az oka annak, hogy üzenettel fordulunk az arra alkalmas hallgatókhoz, akik készek a megértésére. Kiáltványunk ugyanabból a szellemből merít, melyből a 17. századi Rózsakeresztesek manifesztuma keletkezett.

Az ember az idők folyása során fejlődik, mint minden más, aminek az életében tere van, magával az univerzummal bezárólag. Itt egy olyan jellegzetességről van szó, amely mindent alkot és megformál, ami a teremtett világban létezik. Azt gondoljuk azonban, hogy az emberi fejlődés nem csak létezésének anyagi nézetére korlátozódik, mivel meg vagyunk győződve róla, hogy az ember birtokol egy lelket, más szavakkal: egy spirituális dimenziót. Nézeteink szerint a lélek az, ami az embereket tudatos lényekké teheti, akik alkalmasak arra, hogy gondolkozzanak, és eredetüket és sorsukat átgondolhassák. Ezért tekintjük az emberiség fejlődését szándéknak, a spiritualitást eszköznek, és az időt megnyilvánítónak.

Ahogyan már említettük, felismertük a hasonlóságot a mostani világhelyzet és 17. századi Európa helyzete között. Az, amit ma poszt-modernnek mondanak, számos területen hasonló hatásokat váltott ki, mint amilyen hatások a múltban, szerencsétlen módon az emberiség bizonyos fokú degenerációját készítették elő. Mégis azt gondoljuk, hogy ez az elharapódzó bomlási jelenség csak átmeneti, és végül egy individuális és kollektív regenerációhoz fog vezetni – feltételezve, hogy az emberiség rászánja magát, hogy a jövőjének humanisztikus és spirituális irányt adjon.

A létezésről vallott nézeteinkre támaszkodva, úgy tekintünk az emberekre, mint a földi élőlények között a teremtés legfejlettebb lényeire, figyelmen kívül hagyva az ehhez a státuszhoz olykor méltatlan magatartást. Az ember e kitüntetett helyzetét azáltal tölti be, hogy öntudattal és szabad akarattal rendelkezik. Birtokolja tehát az adottságot, hogy gondolkozzon, és létezését saját kívánsága szerint irányítsa. Azt is gondoljuk, hogy minden ember egy nagyobb test egy-egy alapvető sejtjét képezi, amely ebben az értelemben az egész emberiség. Ezen az alapon nyugszik a humanizmushoz való viszonyunk, abban az értelemben, hogy minden embernek azonos jogokkal kellene rendelkeznie, amihez a megbecsülés joga, és az egyenlő szabadságjogok is hozzátartoznak, mégpedig függetlenül az országtól, ahol született, vagy ahol jelenleg él.

A spiritualitásról való nézeteink azon a meggyőződésen alapulnak, hogy Isten, mint abszolút intelligencia, aki megalkotta az Univerzumot és minden benne lévőt, létezik, és azon a bizonyosságon, hogy az ember birtokol egy Istentől való lelket. Ehhez kapcsolódva azt a nézetet képviseljük, hogy Isten az egész teremtésben törvény és rend útján nyilvánul meg, amit az embernek tanulmányoznia kell, hogy azt saját jóléte érdekében megértse és tiszteletben tartsa. Valójában azt az álláspontot képviseljük, hogy az emberiség az isteni terv megértéséhez fejlődik, és hogy az a dolga, hogy a Földön egy ideális társadalmat alapítson. Ez a spirituális humanizmus utópisztikusnak tűnhet, de itt kapcsolódunk Platónhoz, aki Az állam című művében ezt mondja: „Az Utópia az ideális államforma. Talán a Földön nem realizálható, ennek ellenére a bölcsnek minden reményét ebbe kell helyeznie.”

A történelem egy ilyen fordulópontján úgy tűnik nekünk, hogy az emberiségnek egyre inkább lehetősége van a regenerálódásra, az emberi tudatsíkok közeledésével, a kölcsönös nemzetközi kapcsolatok általánossá válásával, a kulturális keveredés kiterjesztésével, a világot átívelő információs eszközök segítségével, és a különböző tudományágak interdiszciplináris gondolatcseréivel. Meg vagyunk azonban győződve arról, hogy ez az újjászületés, amelynek individuális és kollektív téren is be kell következnie, csak akkor jöhet létre, ha a kulturális sokféleséget a toleranciával támogatjuk. Igazából semmilyen politikai irányvonal, semmilyen vallás, semmilyen filozófia és tudomány nem birtokolja az igazság monopóliumát. Vagyis csak akkor érjük el a célt, ha összefogjuk mindazokat a legnemesebb dolgokat, amelyeket ezek a szakterületek csak nyújtanak az embernek. Ez jelenti az egység felfedezését a sokféleségben.

Ezért bátorkodunk párbeszédet kezdeményezni másokkal, és testvériségünk fontosnak tartja, hogy korlátozások nélkül véleményt alkossunk, és ezt szabadon megnyilvánítsuk.

Előbb vagy utóbb az élet sorscsapásai oda vezetik az embert, hogy felteszi a kérdést: mi a földi lét értelme. Ez a kutatás az ok után teljesen természetes, az emberi lelkek alapvető igényének kifejeződése, és fejlődésük alapját képezi. Egyébként a történelem folyamán az eseményeket nem csak az az egyetlen tény igazolja, hogy ezek léteznek; ezek sokkal inkább egy olyan ok következményei, amely önvalójukon kívül létezik. Azt gondoljuk, hogy ez az ok egy spirituális fejlődési folyamatba van ágyazva, amely az embereket arra ösztönzi, hogy önmagukhoz forduljanak, hogy megtapasztalhassák, mi is az élet misztériuma. Ezáltal egy napon felébred bennük az érdeklődés a misztika és „az igazság keresése” iránt. Ez a kutatás teljesen természetes, melyhez még hozzáfűzzük, hogy az ember a reménytől és optimizmustól, amelyek isteni természetének belső késztetéséből indulnak ki, szárnyra kap, összekötve egy biológiai túlélési ösztönnel. Így megállapíthatjuk, hogy a szellemi transzcendencia iránti epekedő vágyakozás az emberi faj életfontosságú törekvése.

Az emberiség számára itt az idő, hogy új utakat keressen. Az egyes ember politikai elképzelése, vallási felfogása és filozófiai meggyőződése ebben alig játszik szerepet. Ez már nem a különbözőségek – amelyek mindig előkerülnek valamilyen formában – kora, hanem az egység, az összeköttetés ideje. Minden különbözőségnek meg kell szűnnie a közjó szolgálatában.

Az emberek közötti viszony egyike azoknak a témáknak, amelyekre a Positio Fraternitatis Rosae Crucis különös figyelmet fordít. Emellett bizonyos fejezeteiben belebocsátkozik olyan témákba mint a tudomány, a művészet, a technológia, az erkölcs és a vallás. A rendelkezésre álló idő sajnos nem engedi meg, hogy az összes témát kimerítően tárgyaljuk. Az aktualitása miatt azonban röviden szólok még a gazdaságra vonatkozó felfogásunkról.

Azt gondoljuk, hogy a gazdaságnak teljesen új utakra kell térnie. Napjainkban sokkal inkább, mint régebben, mérhető előnyök, előírt értékek, termelési költség, nyereségességi küszöb és nyereségmaximálás alapján működik. Ezek kizárólag anyagias jellegű előírások, mert csak a gazdaságosságot és a határtalan meggazdagodást veszik figyelembe. És így jut el oda, hogy az embereket a gazdaság szolgálatába állítja, holott a gazdaság az, aminek az embert kellene szolgálnia.

A gazdaság csak akkor fogja tudni betölteni a szerepét, ha azt minden ember szolgálatába állítják. Ez feltételezi, hogy figyelnek rá, hogy a pénzt arra használják, amire hivatott, tehát csereeszköznek és energiának, azzal a céllal, hogy mindenki szert tehessen minden szükségesre, hogy az anyagi síkon jólétben éljen. Meg vagyunk győződve arról, hogy az emberiség nem arra rendeltetett, hogy szegénységben tengődjön, és még kevésbé, hogy szenvedjen a szegénységtől, hanem épp ellenkezőleg, minden a rendelkezésére állhasson, ami hozzájárul a jólétéhez, hogy ez által a lelke a legnagyobb nyugalomban, magasabb tudatsíkokra emelkedhessen. Végül a gazdaságot arra kellene alkalmazni, hogy ne legyen többé szegénység, és minden ember jó anyagi körülmények között élhessen, mivel ez az alapja az emberi méltóságnak. A szegénység nem sors, és nem is isteni elrendelés.

Nagy általánosságban az emberek egoizmusának következménye. Így hát reméljük, hogy a gazdaság egy napon a javak igazságos elosztásán, és mindenki jólétének figyelembevételén fog alapulni.

A Positio egy felhívással végződik, melyet a Rózsakeresztesek Utópiájának szeretnénk nevezni, e kijelentés platóni értelmében. Ennél számítunk mindenki és minden egyes ember jóakaratára, hogy ez az utópia – a legnagyobb jólét – egy napon valósággá válhasson az emberiség számára. Talán soha nem jön el ez a nap, de mégis, ha mindenki a legnagyobb jóakarattal fáradozik azon, hogy higgyen benne, és ennek megfelelően cselekszik, akkor a világ csak jobb lehet.

 

Rózsakeresztes-Utópia

Isten minden emberé, minden életé, abban az emberiségben, amelyről álmodunk, amelyben

a politikusok a legmélyebben humanisták, és a közjó szolgálatában tevékenykednek,

a gazdaságért és az állami javak elosztásáért felelősek körültekintéssel, és mindenki érdekében tevékenykednek,

a tudósok átszellemültek, és sugallataikat a természet könyvéből merítik,

a művészek inspiráltak, és műveikben a teremtési terv szépségét és tisztaságát fejezik ki,

az orvosokat felebaráti szeretet hatja át, és a lelkeket éppúgy gondozzák, mint a testeket,

nem lesz se nyomor, se szegénység, mivel mindenki megkapja, ami a jólétéhez szükséges,

a munka nem lesz kényszer, hanem sokkal inkább annak a forrása, hogy a jólét érzése kibontakozzon,

a természetet a létező legszebb templomnak ismerjük majd fel, az állatokat pedig testvéreinknek, fejlődésük útján,

létezik egy világkormány, amelynek tagjai minden nemzet vezetőiből verbuválódnak, és amely az egész emberiség érdekében tevékenykedik,

a spiritualitás egy ideál és egy életforma, amely egy olyan világvallásból merít, amely inkább az isteni törvények ismeretén, mint az istenhiten alapul,

az emberi kapcsolatok szereteten, barátságon és testvériségen alapulnak, és ezáltal a világ békében és harmóniában él.

Úgy legyen!

 

 

Nyíljanak ki kereszteden a rózsák

Ger Westenberg

 

„Ne felejtsünk el arra törekedni, hogy tudásunkat ne magáért a tudás kedvéért szerezzük meg, hanem szükséges eszköznek tekintsük egy jobb és tisztább életvitelhez, mert ebben rejlik boldogulásunk titka.”

Max Heindel, Egy beavatott tanításai

 

Rosicrucian Fellowship

A dán származású Max Heindel 1911-ben, a kaliforniai Oceanside városában egy olyan központot alapított, ahonnan a rózsakeresztesek tanait újra kihordta a világba. Mivel az Idősebb Testvérek az ember legnagyobb szabadságára törekednek, így itt nem valami szigorú szervezetről van szó, szabályokkal és előírásokkal, hanem bárki tag lehet.

A tagok sok országban centrumokat hoztak létre, hogy a tanokat tanfolyamok és az illető ország nyelvére lefordított könyvek segítségével továbbadhassák. A Rosicrucian Fellowship olyan szervezet, amely a Rózsakereszt tanát ellenszolgáltatás nélkül terjeszti, és a komoly érdeklődő számára nagyobb rálátást is biztosít. A szervezet a nyugati Rózsakeresztes Misztériumiskola előkészítő iskolájának tekinti magát. A tan alapja ezért a nyugati vallás, a kereszténység. Célja a nyugati vallást tudományosabbá, a tudományt vallásosabbá formálni. A középpontban a lélektest fejlődése áll, ami által megkapjuk a lehetőséget, hogy Krisztus újraeljövetelekor találkozhassunk vele.

Ezt az önzetlen szolgálat által érhetjük el. Azoktól, akik tovább akarnak haladni az ösvényen, elvárják, hogy vegetáriánus életmódot folytassanak és semmiféle kábítószert ne fogyasszanak, ideértve az alkoholt és a cigarettát is.

A tudomány úgy véli, hogy Földünk ötmilliárd éves lehet. Ez olyan nagy szám, amit szinte el sem tudunk képzelni, és még nagyobbnak tűnik, ha belegondolunk abba, hogy az embert a távoli múltban mint szűz szellemet, ősszellemet, a teremtőjétől elválasztották.

Akkoriban isteni tudattal rendelkeztünk, de nem öntudattal. A terv az, hogy ezt az öntudatot megszerezzük. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, szükséges volt, hogy – minél hosszabb ideig, annál jobb – az anyagba, ebbe az összesűrűsödött földfelszínbe alámerüljünk. Ennek következtében egyre inkább elveszítettük isteni tudatunkat, az egység érzetét és annak ismeretét, hogy valójában isteni lények vagyunk. Igen, és olyannyira eltértünk a forrástól, hogy azt gondoljuk, anyagtestbe zárt földi létünk az igazi életünk.

Amikor a távoli múltban megkezdtük vándorlásunkat, mint emberi élethullám, nem voltunk egyedül. Előttünk jártak az angyalok és az arkangyalok. Utánunk is következtek életformák, mint az állatok, a növények és az ásványok. Egykor mi is ásványszerűek voltunk, majd növényszerűek, állatszerűek és végül emberekké fejlődtünk.

Egyelőre csak fejlődésünk felét tudhatjuk magunk mögött, egyszer pedig elérjük az angyalok és arkangyalok állapotát. Végül egyesülünk Istennel, de akkor már öntudatunk birtokában. Akkor istenivé válunk. De ez egyelőre a távoli jövőben lehetséges.

Durvaanyagi testünkön kívül létezik egy finomanyagi testünk is, az élettest, amit mások étertestnek hívnak. A Korinthosziaknak írt levél 15 szakaszának 44-50 soraiban írja Pál, hogy két testünk van, egy természetes és egy szellemi. A görög nyelv az utóbbit soma psychicon-nak nevezi, ami lélektestet jelent. A Bibliában az áll tehát, hogy az ember anyagi és lélektesttel rendelkezik. Továbbá azt írja Pál, hogy az első ember a földből van és anyagi, a másik pedig az égből. Az 50. szakaszban az összegzés: „test és vér nem örökölheti Istennek országát”. Ez azt jelenti tehát, hogy meg kell tanulnunk ebben a lélektestben élni.

Hogy ezt megérthessük, nézzük meg röviden az ember felépítését.

A rózsakeresztesek azt tanítják, hogy az ember egy összetett, bonyolult lény. Háromszoros szellem, úgymint isteni szellem, életszellem és emberi szellem, vagy más néven ego, valamint egy háromszoros testtel is rendelkezik. Először is anyagtesttel, ami az anyagvilág szilárd, folyékony és gáznemű anyagaiból áll. Ez a látható szerkezet, amit a szellem használ, hogy világunkban mozoghasson és kifejezhesse magát.

Másodsorban rendelkezünk élettesttel, ami éterekből áll. Ez áthatja a látható anyagtestet. Ez az étertest, ami körülbelül négy centiméterrel nyúlik túl anyagi testünkön, a lépen keresztül veszi fel az életet adó napenergiát, és gondoskodik az asszimilációs funkciókról, a növekedésről és a fajfenntartásról.

Harmadsorban pedig az ember rendelkezik egy vágytesttel, ami érzéseinket formálja. Ez áthatja mind az anyag-, mind pedig az étertestet. Formája tojásalakhoz hasonló, és körülbelül negyven centivel nyúlik túl az anyagtesten. A vágytest észlelő és érzékelő központokat foglal magában, amelyek segítségével, helyes fejlődés esetén, a vágyvilágban tájékozódik.

Az idősebb testvérek remélik, hogy mi, akárcsak ők, a magasabb lelki élet felé vezető utat bejárjuk.

Van egy értelem, egy tükör, amely a szellemi világot visszatükrözi, és képessé teszi a szellemet arra, hogy parancsait gondolatokba és szavakba öntse. Ez az összekötő láncszem a szellem és az előbb említett három test között. Ez még csak egy formátlan felhő, de egyszer éppolyan tökéletes lesz, mint amilyen az ember többi teste.

Az ego vagy én a háromszoros szellem, amely ezeket a testeket használja, hogy az élet iskolájában tapasztalatokat gyűjtsön, és ezeket lélekerővé transzmutálja.

A Föld nem egy darab rög csupán, ami a jó szerencsére bízva magát száguld a téren keresztül. A Föld nem más, mint egy fennkölt lény látható teste, amit Platón világléleknek, a rózsakeresztesek Földszellemnek vagy Krisztusnak neveznek. Lesüllyedtünk az anyag völgyébe. Hasznos és szükséges volt számunkra, hogy Krisztus is testet öltött, hogy belülről segíthessen bennünket. Amíg ő a földhöz van kötve, addig szenved értünk és a megszabadulásának napjára vár, amikor már nem lesz szükségünk a jelenlegi sűrű légkörre sem. És tőlünk függ, hogy e nap eljövetelét gyorsítjuk vagy késleltetjük.

Minden évben karácsonykor Krisztus újra születik a földön, majd húsvétkor, amikor a Nap az egyenlítőt keresztezi, ismét visszatér tartózkodási helyére, a mennybe.

Ahhoz, hogy Krisztussal találkozhassunk a légbe való visszatértekor, ki kell fejlesztenünk lélektestünket. Ez a lélektest, amellyel a szellemi világokban tudatosan élhetünk, az étertest két magasabb éteréből áll. Ezeket azáltal fejlesztjük ki, amit a Biblia „Krisztus követésének” nevez, ami annyit jelent, hogy megvalósítjuk Őt a mindennapi életünkben. Röviden ez annak a kifejlesztését jelenti, hogy egyformán szeressünk mindenkit, és mindenkinek segítsünk, akivel életünk során találkozunk. Ennek szimbólumát a vízöntő jelképében és a vele szemben álló oroszlánban találjuk meg. Egy oroszlán-típus saját magára irányul, egy vízöntő-típus mindig másokra. Az oroszlán-típus szívesen helyezi saját magát előtérbe, a vízöntő-típus a háttérben marad. Van még több ellentét is. Amikor Krisztus azt mondja, hogy neki meg kell születnie a szívünkben – a szív, testileg nézve, az oroszlán jegyében áll – ez annyit tesz, hogy a két szembenálló jegynek egységet kell képeznie.

Az elmúlt kétezer év során a Nap a Halak csillagképben haladt előre, ami a Szűzzel szemben álló jegy, a Kos a Mérleggel áll szemben. Ez a periódus Krisztus eljövetelekor épp a végére ért. Ezért mondja Krisztus, hogy ő a bárány, amit levágnak, és a törvényt – amit a Mérleg jelképez – nem rajtunk kívül, hanem magunkban kell megvalósítanunk.

A Krisztusi csodával – a két hallal és a Szűz jelképével, kezében a hét kalásszal, vagyis a hét kenyérrel, amellyel a tömeget jóllakatta – kezdődött a Halak korszaka. Jézus egy Szűztől fogant, Betlehemben, ami kenyérházat jelent.

Ezt a szimbolikát a keresztény egyház keletkezése kapcsán is felfedezhetjük. A püspökök még mindig egy halfejet – Mitrát – hordanak ma is a fejükön, és egy pásztorbot a kezükben. Ez jelzi a Kos korszakból a Halakba való átmenetet. Pénteken halat esznek. A tizenkettedik ház a Halaké, és a világtól való elkülönülést jelenti. A papok kolostorokban laktak és tisztán kellett élniük, mint a szüzeknek. Pénteken halat kellett enniük. A templomban pedig ott állt a szentelt vizes medence, jó esetben mágneses vízzel feltöltve. A templomba járó a homlokát nedvesítette meg vele, méghozzá az orrtő fölött, ahol a szellem székhelye van. Ezzel utalt arra, hogy az egyháznak alávetette magát.

Az Oroszlán öntudatos, saját útját járja, és nem akarja, hogy más gondolkodjon helyette és megmondja neki, mit kellene cselekednie és mit nem. Ezért az egyház nem működhet tovább a mai formájában.

Az emberek öntudatlanul érzik, hogy az Aquarius vagy Vízöntő korszak közeleg, és a krisztusi hitet más módon szeretnék megélni.

A következő kétezer évben az ember a kereszténységet a Vízöntő módján akarja majd megvallani, nevezetesen teljes értelemmel, a gyakorlatban alkalmazott önzetlen szolgálatban és szeretettel, személyre való tekintet nélkül. Mert a Vízöntő egy úgynevezett intellektuális jegy.

Az út, amely Krisztushoz vezet, felfelé vezető ösvénynek tekinthető. Involúciónkat magunk mögött hagytuk, evolúciónk előttünk van még. Meg kell tanulnunk felismerni, hogy a materiális értékek nagyon relatívak. A jelenlegi pénzügyi válság, ezt egyértelműen jelzi.

Az ember a felfelé tartó ösvényt követi, ami szimbolikusan olyan ösvénynek tekinthető, amely fokonként egy hegy csúcsára vezet. De ez az út le is rövidíthető. Ez pedig a beavatás útja, egy nehéz út, amit szimbolikusan a merkúrbot jelenít meg. A két kígyó az involúció és evolúció kanyargós útjait mutatja, míg a felállított bot a beavatás ösvényét szimbolizálja.

A Rosicrucian Fellowship a Rózsakeresztes Rend előkészítő iskolája, és a kis misztériumokhoz tartozik. A kis misztériumoknak hét iskolája vagy rendje létezik a Földön, míg öt iskola képviseli a nagy misztériumokat. Csak aki a kis misztériumok fokain átjutott, azt engedik a nagy misztériumok rendjeinek közelébe. Ahogyan mondtuk, a Rózsakereszt a hét kis misztériumrend egyike, amelyet főleg a nyugati ember számára hoztak létre. A másik hat rend a keleti és déli népekre irányul.

A Rosicrucian Fellowship írásaiban válaszol arra a kérdésre, hogyan is fog kinézni ez a megújult kereszténység, és akik törekszenek rá, azoknak megmutatja, hogyan kell rálépni a beavatás ösvényére.

Ez a Rózsakeresztes Rend előkészítő iskolája, amely a jelölteknek a kilenc beavatás első foka után megmutatja a továbbvezető utat. Ekkor ki kell fejleszteni a lélektestet, a soma psychicon-t, mert egyedül ezzel lehetséges csak a levegőbe, a szellemi világokba emelkedni. Ez az arany menyegzői ruha tehát a feltétele annak, ha „Krisztussal a mennyben” találkozni akarunk – ahogyan Pál írja.

A beavatás útján megtanuljuk, hogyan éljünk és hassunk tudatosan a szellemi világokban. Az első beavatás megtanítja a jelöltnek, milyen módon változtathatja át felépített energiáját dinamikus képességgé. Ehhez nem szükséges semmiféle külső ceremónia, mert – ahogy Heindel mondja – a beavatás szellemi szinten játszódik le.

Fejlődési folyamatunk nagyon hosszú, és sok veszély fenyeget. Idősebb Testvéreink remélik hát, hogy akárcsak ők, mi is bejárjuk ezt az utat. Ezért szolgálatukat szellemi templomukban a következő kívánsággal zárják: „Viruljanak ki kereszteden a rózsák”. Ezzel a kívánsággal zárja centrumaiban a szolgálatait a Rosicrucian Fellowship is.

 

IMA

 

Nem több fényt kérek, Uram,

hanem szemeket, melyekkel láthatok,

nem édes éneket, hanem füleket,

amelyekkel a melódiát hallhatom.

 

Nem több erőt kérek, hanem hogy

használni tudjam azt, amit kaptam.

Nem több szeretetet kérek, hanem a képességet,

hogy homlokráncolás helyett együttérezni tudjak.

 

Nem nagyobb örömöt kérek, hanem hogy

mindenütt jelenlévőségedet érezzem,

hogy minden bátorságomat és boldogságomat

odaadhassam másoknak.

 

Nem új adományt kérek, Uram,

de mutasd meg az utat,

hogy értékes kincseidet használhassam.

melyeket tőled kapott a lelkem.

 

Taníts meg úrrá lenni félelmemen,

hogy a szent örömöt érezhessem,

hogy olyan barát legyek, amilyen lenni szeretnék,

és hogy igaz szavadat meghalljam, Uram.

 

Tiszta szeretet, a jó keresése

emeljen fel engem minden erőmmel.

Hogy minden lélek békében éljen nemsoká,

a szabadság tökéletes pompájában.

Florence May Holbrook

 

 

A világ szívének hívása

Joost R. Ritman

 

„Ahogyan János evangéliuma is kifejti: ‘Aki a Fiút követi, az az Atyát követi. Aki a Fiút követi, az ugyanakkor a Vigasztalót is felhívja.’ Ez azt jelenti, hogy a három tűz nem egymás után, hanem egyszerre ég. Aki elindul az ösvényen, az azonnal megrajzolja a trigonum igneumot. A lángoló háromszög azonnal égni kezd.

A misztériumtűz Isten legmagasztosabb jelképe, a Szellem, a Gnózis, az örökkévalóság körének jele. Az Önökben lévő rózsa Isten nyugvó energiája. Ha a szent tűz égni kezd, akkor egy tüzes folyamat veszi kezdetét.

Maga Isten lép be Önökbe, és Ő szólal meg. Az ókori manicheusok azt tartották, hogy a tűz gyermekeiben a világosságba sötétség keveredik. Mi tudjuk, hogy ez való igaz. Természetben-születettsége miatt az emberben számos sötét elem található. Ezek keverednek a benne lévő világosság-tényezőkkel. Ha aztán a megszabadító ösvényre térnek, akkor a fellángoló tűz megtámadja az Önökben lapuló sötétséget. Egy tűzfolyamat veszi kezdetét. Isten maga lép be az Önök lényébe.”

Catharose de Petri, Az élő ige, 12. fejezet

 

A mai napon az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának központi fókuszában gyűltünk össze, melynek neve és jeligéje a Renova szó, ami megújulást jelent. E szellemi gyújtópont szíve a Renova-templom, melyet szerzetünk alapítói a Föld szellemi napszívének szenteltek.

Ez a napszív a végtelen univerzumot előre mozdító központi szellemerő – a szellemi naptűz – Vulkánusz.

Ezen összejövetel keretében minden visszafogottság nélkül beszélhetünk közös alapunkról, amelyen elődeink és a szellemi áramlatok alapítói spirituális építményüket életre keltették. Ez az alap hozta létre azt az ősi hermészi bölcsesség-áramlatot, amely alapítójáig, Hermész Triszmegisztoszig nyúlik vissza. Egy hozzánk közelebb fekvő időszakban a Rózsakereszt szerzetének legendás alapítójához, Christian Rosenkreuz atyához jutunk. Az általunk jól ismert Alkímiai menyegzőben ő is megállapítja: Hermész az ősforrás.

E különleges nap végén, amikor korunk nyugati szellemi áramlatainak hat képviselője jutott szóhoz, most, mint az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája, időzzünk el még egyszer annál a hatalmas szellemi impulzusnál, amely 1875-ben jelent meg a nyugati világban. Ebben a jelentős évben, 1875-ben a civilizáció az egyik legnagyobb, leghősiesebb kezdeményezését élte meg, mellyel egy olyan szellemi lázadás keletkezett, amely egymáshoz vezette a régi és az új világot.

A H.P. Blavatsky asszony és H.S. Olcott ezredes által életre hívott Teozófiai Közösség megalapítása olyan sokk-reakciót váltott ki, amely a vallás és a szellemiség világképét az alapjáig megrengette. Ebben a klasszikus kereszténység alapjaira épített, szilárd és jól szervezett társadalomban – amely 325-ben a niceai zsinaton fektette le egyházi hierarchiájának és dogmáinak alapját – az ember származását és rendeltetését illetően új felismerések kerültek napvilágra.

Habár származás, neveltetés és szellemi hagyományok választanak el minket egymástól, ma mégis mindannyian egy évszázadokat átívelő közös alapon állunk. És válaszút előtt is állunk az időben, ahol számos kulturális áramlat gyümölcsei gyűlnek össze az emberiség új fejlődésének olvasztótégelyében.

Ezért rendkívül fontos, hogy foglalkozzunk a bölcsesség korábbi tanítóinak az ember döntő jelentőségére és e világi fellépésére vonatkozó tanúbizonyságaival.

Pico della Mirandola az Ember méltóságáról tartott felülmúlhatatlan beszédében, melyet a reneszánsz kiáltványának is tartanak, ezt a következőképpen magyarázza:

„Mélyen tisztelt Atyák!

Az arabok írásaiban olvastam, hogy a szaracén Abdala arra a kérdésre, hogy mi az, ami úgymond a legcsodálatraméltóbbnak tűnik e világnak színpadán, a következőt válaszolta: semmi sem tűnik csodálatra méltóbbnak az embernél. Ez a szemlélet alátámasztja Hermész azon kijelentését, melyben megállapítja: ‘Hatalmas csoda az ember, Aszklépiusz…’ […]”

És Pico a következőképpen folytatja: „A legmagasságosabb Atya és teremtő Isten a látható világnak ezen épületét, isteniségének legmagasztosabb templomát, titkos bölcsességek alapján, művészi módon rendezte be. A mennyek fölötti vidéket szellemekkel látta el, a mennyek birodalmát halhatatlan lelkekkel népesítette be, és az alsó világ piszkos és tisztátalan területeit mindenféle élőlények seregeivel töltötte meg.

Amikor azonban a mű elkészült, építőjének az volt a kívánsága, hogy legyen valaki, aki képes megítélni a hatalmas alkotás berendezéseit, szeretni szépségeit és megcsodálni a nagyságát. Ezért, miután az egész megvalósult – miként azt Mózes és Timaios is tanúsítják – utoljára arra gondolt, hogy megteremti az embert.

Így hát létrehozta az embert, mint egy különösebb tulajdonságokkal nem rendelkező képet, a világ közepébe helyezte, és így szólt hozzá: ‘ Ádám, nem utaltam ki számodra semmilyen meghatározott helyet, sem egy adott külső megjelenést, sem különösebb képességeket nem adtam neked, hogy a magadnak kívánt helyet, külső megjelenést és valamennyi adottságot saját akaratodnak és határozatodnak megfelelően szerezhesd meg és birtokold. A szilárd körvonalakkal rendelkező többi teremtmény természete kizárólag az általam meghatározott törvények szerint bontakozhat ki. Te azonban minden korlátozottságtól szabadon, a tőlem kapott szabad akaratodnak megfelelően, természetedet magad határozhatod meg.

A világ közepébe helyeztelek, hogy erről a helyről mindent kényelmesen megszemlélhess magad körül, ami csak ezen a világon létezik. Nem teremtettelek sem mennyeinek, sem földinek, sem halandónak, sem halhatatlannak, hogy lényed formálójaként és alakítójaként, saját hatalmadból és a te tetszésedre, olyan alakot készíts magadnak, amilyet akarsz. Lefelé irányulva elállatiasodhatsz, de saját akaratodból újjászületve felfelé is törekedhetsz, az isteniség területeire.’”

A továbbiakban Pico azokról a kb. 5000 évvel ezelőtt mozgásba lendült kulturális áramlatokról ír, melyekben az ősi teremtésmítoszok, valamint a kifejlődő nagy világvallások a régi misztériumiskolákban beavatott, bölcsességet kereső emberekre hangolódtak.

Az ember a Föld nevű, viszonylag kicsiny, kerületét tekintve mintegy 45.000 kilométer nagyságú bolygón él, amelynek népessége 12.000 évvel ezelőtt még csak néhány millió embert volt. Abban az időben, amikor Pico della Mirandola Oratorio című művét nyilvánosságra hozta, kb. 400 millió ember élt a Földön. Amikor pedig H. P. Blavatsky, a 19. század második felében megalapította a Teozófiai Társaságot, a világ népessége – a 20. század elejére – elérte a figyelemreméltó egymilliárdot.

Meggyőződésünk, hogy az emberi és kozmikus fejlődés ezen elképzelhetetlen elmozdulásával párhuzamosan, a háttérben egy szellemi ébresztő hívás nyilvánosságra hozatalán dolgoztak, mely által az emberi szellemet meg akarják ismertetni a születése óta érvényben lévő természetes korlátaival.

Egyrészt ott az a titokzatos bolygói fejlődés, a bolygói rendszer kozmikus összefüggése, beágyazódva a zodiákus rendszer sokkal hatalmasabb területébe, mely a csillagok és tejutak milliárdjait magába foglaló végtelen univerzumba torkollik.

Másrészt e határtalan egészen belül ott látjuk a tökéletlen és mégis megteremtett ember titokzatos fejlődését, az emberét, aki a végtelen világmindenség, a csillagpor építőanyagaiból – melyből teremtett és teremtő egyaránt magyarázható – formálódott.

Bolygói rendszerünkben a sebezhető és halandó ősember egy őt naponta fenyegető, lenyűgöző természettel szembesült, melynek következtében élete kezdetben már néhány évtized után újra véget ért. Ez az ember, az elmúlt tízezer év folyamán, az őt fenyegető természeti erők közepette végbemenő érzékszervi fejlődése által olyan lehetőségeket teremtett, amelyekkel uralkodhat a természeten, és egy sokkal hosszabb életet valósíthat meg benne.

Az ember most azon az úton halad, hogy 100 éves várható élettartamát mint leküzdhető akadályt lépje át. Általa és fékezhetetlen túlélési vágya miatt egy hatmilliárd embert számláló világnépesség jött létre, amely még növekedni fog. Előrejelzések szerint, a 21. század végére a világ népessége elérheti a 9 milliárdot is.

Korunk emberének megadatott, hogy megismerje keletkezésének történetét, valamint annak jelenségét, hogy halandó, változásoknak alávetett lény, és hogy miért nevezik mikrokozmosznak – miként azt a rózsakeresztesek állítják. Megadatott neki az is, hogy felismerje: a Föld a maga kulturális fejlődésével tulajdonképpen egy átjáróház a minden egyes nemzedékbe újonnan belépő születési hullámok számára.

Az idő múlik, a külső burok elpusztul, de maga az élet halhatatlan. És ahogyan a reneszánsz filozófusai és a 17. század rózsakeresztesei kiáltványaikban elmagyarázták, az élet középpontjában ott áll az ember mint mikrokozmosz, mint kis világ. A természetes ember az észlelés eszköze. A teremtő – teremtés – teremtmény, Isten – kozmosz – ember háromságának tagjaként, a szakadatlan változás és megújulás folyamatának részét képezi.

Az emberi tudat a kulcs, az eszköz, amely érzékeli az élet, mozgás és változás megszakíthatatlan folyamatát. Ezáltal az ember, a Teremtő mellett és a teremtésben, saját jövőjének társ-alakítójává válik.

Így tudatosul bennünk, hogy bolygónkon sorstársak, szenvedőtársak, útitársak vagyunk az élet szédületes fejlődési útján. Ezért mi is összekapcsoljuk korunk emberi élethullámát az évezredekkel ezelőtt ezen a Földön inkarnált szellemi úttörőkkel, akiket a hét nagy világvallás ős-alapítóinak nevezhetünk. Beavatásuk bőségének teremtő forrása a következő kijelentésben tükröződik vissza: „Kezdetben vala az ige” – a Logosz, mely az életet létrehozta.

Ebben az ősbölcsességben megleljük annak az alapvető magyarázatát, hogy a Hétszellemből, az isteni Vulkánuszból hogyan nyilvánult meg a teremtés hét eredeti nézete, hogy egy szellemi naperő hogyan hasadt hét sugárra, és azok szellemi, lelkesítő és alakító erejében miként hozta létre az életet.

Ez a prima materia, az osztatlan, szent héterő, amely egykor szellemként lebegett az ősvizek felett, hogy a teremtés és újrateremtés folyamatában a mindenütt jelenlévő szellemi megnyilvánulás állapotához vezessen. Ebben felismerhetjük a Tabula Smaragdinán, a smaragd táblán olvasható hermészi bölcsesség axiómáját is:

„Igaz! Biztos! A teljes igazság!

A lenti a fentinek a hasonmása,

és a fenti a lentinek a hasonmása,

hogy az Egyetlen csodái teljesüljenek.”

Az ember, mint mikrokozmosz így a beteljesedés kulcsa és eszköze. A forma megteremtése után és lélekkel áthatott, belső fejlődésének ereje által, a Szellem összekapcsolódik a halhatatlan lélekkel.

Így most feltehetjük a kérdést: milyen befolyást gyakorolhatunk még az elmúlt idők következményeire, és mekkora hatást fejthetünk ki abban az időszakban, amely még előttünk áll?

Valamennyien saját korunk gyermekei vagyunk, és ritkán képesek arra, hogy átugorjuk a jelenlétünk által okozott árnyakat…!

Nem található-e minden teremtéstörténetben – származzon az akár az egyiptomi, kínai, indiai, babilóniai, hellén, zsidó vagy a keresztény és arab gnózisból – egy központi kulcs elrejtve? Egy kulcs, amely azt a kérdést feszegeti, hogy miért nevezik az embert mikrokozmosznak, miért teremtették meg őt meg nem nyilvánult állapotából, a megnyilvánítás miért nem jelenti a teremtés beteljesedését, miért bizonyos, hogy az emberi alak, ahogyan azt mi ismerjük – egy hatalmas biológiai változás folyamatának van alávetve.

Nem hirdetik-e már régóta minden idők beavatási iskolái, hogy térutazók vagyunk egy idővel nem mérhető dimenzióban? Hogy a látható, időben és térben mérhető valóságunkon kívül létezik egy minden elképzelést fölülmúló valóság, egy lélekkel teli világ, mely belső tudatossá válásunk alapjául szolgál?

Nem tudósítottak és tudósítanak-e minden idők szent írásai erről a szellemi világról, melyből energia és anyag keletkezik – arról a világról, melyet Hermész Triszmegisztosz egy mindenütt jelen lévő, és kiterjedés nélküli szellemi szférának nevez?

Ebben a szférában ég az isteni teremtéstűz, melyből egykor a szellemszikra – amit valamennyien a szívünkben hordozunk – jött elő.

Az eredeti tűz, mely megdermedve, mikrokozmikus alakunk gyémánt magját képezi.

Nem nyitotta-e meg magát a teremtés anyaméhként és az isteni tűz iránti szeretetből, már több milliárd évvel ezelőtt, a jövőbeli élet számára?

A szent és múlhatatlan élet képlete genetikai kódként rejlik bennünk. Ez a teremtés és megnyilvánulás visszatükröződése!

Időzzünk el egy pillanatra ennél a hatalmas világszívnél, bolygónk gyémánt szívénél, melyben a jövőbeni élet teremtési kódját, évmilliárdokkal ezelőtt, mint egy óraszerkezetben, minuciózusan, minden apró részletre kiterjedően elhelyezték. Ebben a világszívben, a teremtésnek ebben az óraszerkezetében, három ős-nézetet lehet megkülönböztetni:

Az önmagát felismertető szellemi teremtést,

a mozgásban lévő, lélekkel ellátott teremtést,

a megnyilvánult, látható teremtést.

Szellem – lélek – anyag, a három, ami egy, a kozmosz mint a végtelen tér ékessége.

Szellem – lélek – személy, a három, melyek úgyszintén egyek, a mikrokozmosz mint a világ ékessége a mozgás és változás örökké tartó folyamatában.

A Teremtő a hatalmas, mozgó és dobogó világszív magjában kapcsolódik össze alkotásával és az emberekkel. „Minden, ami lélegzik, dicsérje az Urat!”

Ebből a hatalmas, mindent megmozgató őskezdetből az elmúlt tízezer év folyamán egy szerzet jött létre, egy olyan Rend, amely korunkban egyre nyomatékosabban egy hétszeres világszerzetként nyilvánul meg.

Az idő és tér által oly sokáig elválasztott kultúrák és szellemi áramlatok között elterülő látszólag áthidalhatatlan szakadék ellenére, új tudatosság rajzolódik ki egy világot átfogó lélekközösségen belül, melyben minden egyetlen bőségbe – mint egy korona gyémántjai – lesz összekovácsolva.

Be fog bizonyosodni, hogy a folytatásnak és követésnek egy olyan szellemi vonala tevékeny, ami a az emberi tudat vérét minden másodpercben ellátja a világszívből származó új, szellemi üzemanyagokkal.

Jelenleg mi vagyunk azok, akik e hatalmas szellemi egység hatósugarát megjelenítő központi csoportként gyűltünk össze, akiket felvettek egy világot és emberiséget átölelő közösségbe.

A szédítő sebességgel minden irányból felénk áramló információmennyiség gyarapodása révén létezik egy gyorsulási diagramm, amely úgymond két összetevőből, az időgyorsulás és tércsökkenés komponenseiből áll. Ez egy új paradigmát okoz, melyet „globalizációnak” nevezünk. Ez egyrészt a legapróbb felosztható részekhez, az energia világához való áthatolást jelenti, másrészt ahhoz vezet, hogy a határok a legtávolabbi terekig kitolódnak.

A természettudomány ezt implicit (rejtett, burkolt) rendszerként írja körül, mint az információk egyesítését, mely a kiindulóponthoz, a keletkezéshez tér vissza, és mint explicit (világos, egyértelmű) rendszert, az információk szétterjedéseként és kibontakozásaként, amit folyamatos „határtalanításnak” is értelmezhetünk. Ennek következménye a legutóbbi évezredek egyik mindenki által ismeretes vonatkozási keretének megszűnése.

A nagy szellemi áramlatok így egy hihetetlen feladat előtt állnak, nevezetesen, hogy legyen bátorságuk az általunk geocentrikus világképnek nevezett, zárt gondolkodási rendszereket nyílt, hermészi vagy heliocentrikus gondolkodási rendszerekkel felváltani.

Így az ismert, megszokott vonatkozási kereten belüli észlelést egyidejűleg egy új tudat, számunkra ismeretlen vonatkozási keretével kell összekapcsolnunk. A folyamat hiányzó láncszemét az önmagunkban nyugvó nem tudatos létben fedezhetjük fel.

Egy utazóhoz hasonlóan, aki határokat átlépve új tájak szemlélésével tágítja észlelését, nekünk is el kell távolodnunk a magunk által felállított korlátoktól, melyet az idő és tér világában való tartózkodásunk okoz.

Az elkövetkező években egy új ismeretterület fog létrejönni. Ez a jövőben rendelkezésre álló új információs rendszerektől táplálva, tudatunkat és az azzal kapcsolatos észlelést, alapjaiban fogja megváltoztatni. Ez az abban összegyűjtött bölcsesség és felismerés lényegére is vonatkozik, amit a régi brahmanok a halhatatlanság nektárjának neveztek, és ami az emberekben, az emberekkel és az emberek által fejti ki hatását.

Mint amikor a szőlő leve egy erjedési folyamat során borrá változik, mint amikor a tésztában lévő élesztő megkeleszti a kenyeret, úgy fogja magát az évezredek alatt felhalmozott bölcsesség-tapasztalat, mint egy kis csoport emberi lélekben működő szellemi erjedési tényező, a társadalomban bizonyítani és abban hatékonnyá válni. Ez a láthatatlan szellemi hierarchia célja, mely megbízottjai által az emberi méltóság kiáltványát, annak célját és rendeltetését újra meg újra napfényre hozza.

Ezen ősi hagyomány közvetlen követőiként és képviselőiként jelenleg mi vagyunk felelősek az emberiség-lázadás egy szükségszerű, következő lépéséért: egy új emberi képesség kifejlődésének a kinyilvánításáért. Arról van szó, hogy életre hívjuk belső útitársunkat, a bennünk rejlő Másikat, a halhatatlan lelket.

Ha megnyitjuk magunkat a bennünk lévő útitársunk előtt, fel fogja fedni nekünk emberré válásunk eredetét, és ezáltal elősegíti egy új érzékelés, az „Ember, ismerd meg önmagad!” létrejöttét.

El fogja magyarázni nekünk, hogy minden elképzelhető életformának megvan a maga jelentősége ezen a csodálatos, milliárdnyi életformának otthont adó bolygón. Az egyik mindig sorstársa a másiknak.

Az egyént arra szólítják fel, hogy a kollektíva, a társadalom szolgálatában álljon és maradjon.

A kicsi mindig a nagy szolgálatában áll.

A nagy mindig elajándékozza magát, hogy végül mindent áthasson szellemerejével.

A szövőszéket kezelő takács kezeiben összefutó hét szál így új mintát hoz létre. Az évezredek folyamán az egész emberi fajra kiáramló hét ősáramlat így egy mindenki által felismerhető referenciakeretben új perspektívaként nyilvánul meg az emberiség most kezdődő, erősen változó időszakában.

Ennek erejében a világszívből, e bolygó napjának szívéből kiáramló hét sugár hét arany körré alakul át. És ezek egymással összekapcsolódva képezik a hétszeres megszabadítás isteni láncolatát. Az eredeti Catena Aurea Homeri, Homérosz arany lánca megmutatja, hogy milliónyi lélekemberből áll, akik ebben az arany láncban találják meg eredetüket, feladatukat és jövőjüket.

A mai napon azért egyesültünk a szellem – lélek – élet visszatükröző ragyogásában, hogy a szellemmel, lélekkel és élettel való egységünket és összetartozásunkat kifejezésre juttassuk.

Kapcsolatban állunk a Szerzet elmúlhatatlan láncával, mely vesződségek és sorscsapások által sújtott emberiségünket fénypalástjával már évezredek óta átöleli az ősi jelszó erejében: Isten szeretet! Beszédünket e szeretet erejében az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája megalapítójának, Jan van Rijckenborghnak egy költeményével szeretnénk zárni:

A hívás a világon zeng!

Mindenki hallja-e?

Nyitott fülekben hangja zeng!

Erejét érzik-e?

És ki e hívást érti már,

új erőt kap, ha „úton” jár.

Istennek hangja bennünket,

sötétből fény felé vezet.

Erős kézzel

visz már hazánkba be.

Tűnik homály és éjsötét,

hozzánk a fény jön el.

Ontja benne forrásvizét,

áradó bőséggel.

A szellemtűz meggyulladt már,

fényesen ragyog a sugár,

Világnak szíve hívta fel:

bajt, gyűlöletet hagyja el,

a tetterő,

dicső hatalma jő!

 

„A szelídek, a Jézus Krisztus szellemrendjéből születettek örökségül kapják a földet, és nagy békességben és boldogságban részesülnek. Barátaim, legyen bátorságuk szelídnek lenni! Harcukat a személytelen szeretet fénytüzével vívják meg. Semmit se erőltessenek, és soha ne támadjanak. Engedjék, hogy a győzelem csodája a szelídség által menjen végbe.”

Jan van Rijckenborgh, A boldognak mondások misztériuma, IV. fejezet

 

Lectorium Rosicrucianum az Arany Rózsakereszt Nemzetközi Iskolája

 

A Haarlemből származó fivérek, Jan (1896-1968) és Wim (1892-1938) Leene, 1924-től a második világháború kitöréséig egy egyetemesen megalapozott kereszténység elterjesztésének szentelték magukat. Kezdetben Max Heindel tanaira támaszkodva, 1935-től azonban mint önálló Rozekruisers Genootschap. Ők tették hozzáférhetővé többek között a 17. századi RC szerzetének kiáltványait, mint korunk emberiségének szellemi útját.

A szervezet a háború után Lectorium Rosicrucianum – az Arany Rózsakereszt Nemzetközi Iskolája – néven működött tovább. Jan van Rijckenborgh (Jan Leene szellemi neve) és Catharose de Petri (1902-1990, H. Stok-Huizer szellemi neve) a művet az egyetemes Gnózisra alapozták, és a katárok kereszténységével kapcsolódtak össze, melyet a francia származású Antonin Gadal képviselt. Az ötvenes években Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri konferenciáikon kifejlesztették azt a hermészi gondolatokon és az egyiptomi Gnózison alapuló, mélyreható szemléletet, melyet kapcsolatba hoztak a mai ember isteni-szellemi elvével (a Szellem szikrájával). Ezt a hatvanas években az emberre és annak közeli jövőjére vonatkozó, hatalmas szellemi inspiráció követte, melyet az öt Aquarius-konferencián közvetítettek.

A Lectorium Rosicrucianum a 21. század elejére olyan azonos gondolkodású csoportot alkot, amely kb. 15.000 tanulóból áll, és világviszonylatban több mint negyven országban működik.

 

 

A világ szívének hívása

Bilthoven, 2009. május 23.

 

ZÁRÓNYILATKOZAT

 

Számos kezdeményezés létezik földünk megmentése érdekében, és hogy az éghajlatot, a gazdaságot, a vízgazdálkodást, az egészséget, a tudományt, az élő vallást és a szabad gondolkodást egy harmonikus társadalom medrébe tereljék.

Mivel a világ több szempontból az első lépéseit teszi egy változás felé, és egy új társadalom reményteli kontúrjai vannak kibontakozóban, korunkban hét modern „szellemi” szervezet fordul az ember belső tudatához.

Ez annak a felismerésében történik, hogy a világ szíve – vagy Platón szavaival élve, a világ-lélek, az isteni Szellem – egy olyan esszencia, melyből egy szellemi impulzus árad. Ez összekapcsolja egymással az embereket, és szemeiket és szíveiket megnyitja az emberi lét értelmes fejlődésére.

Az emberiség ezen új fejlődése már megkezdődött. Az elmúlt időkben olyan úttörők jártak előttünk, akik aktív szellemmel, szeretetteljes lelkesültséggel és fáradhatatlan munkájuk által, sokak számára szabaddá tették az utat. A hívás most minden tudatos lélekhez szól, arra buzdítván, hogy minden képességük bevetésével csatlakozzanak. A teher most nem egyes emberek vállára nehezedik, hanem a korunkban végbemenő szellemi változásokért mindenki felelősséggel tartozik. Egyre inkább tudatosul bennünk, hogy „az ember kevesebbet tesz, mint amit kellene, és nem tesz meg mindent, amit megtehetne”. Sokan keresnek egy értelmes életet, és ezért kapcsolatba lépnek egymással. Ez mindenkit érint.

Egy értelmes élet azonban több annál, mint újra harmóniában élni a természettel és a környezettel. Egy értelmes élet emberséget és szellemiséget hív elő. A tekintetet az ember valódi lényére irányítja, az pedig pillekönnyű és tiszta, mint a szellemi tűz. Azonban gyakran elfedik az anyagra irányuló érdekek és gondolatok.

Ahhoz, hogy az eredeti, belső ember ragyogása kibontakozhasson, felebaráti szeretetre és szolgálat általi tisztulásra van szükség. Az eredeti ember kezdetben egy néma alakhoz, egy mátrixhoz, egy formához hasonlatos, majd a lélek szeretetteljes vonzalmaként nyilvánul meg, mint aki a világ szívének tudatára ébred.

Így megállapítjuk:

– Minden vallás az egyetlen igazságot keresi.

– A bölcsesség, a szeretet és az erő forrása érinthetetlen.

– Isten önmagában, a világ Istenben, az ember pedig a világban van.

– Az ember megbízatása: anyagi megnyilvánulás, lélek-megnyilvánulás, mindenség-megnyilvánulás.

– A szellemi lényünkhöz vezető bejárat a szívünkben található.

– A belső fényben az ember mindenen átlát.

– Önmagunkról megfeledkezve szolgálni – ez az Istenhez vezető legrövidebb és legörömtelibb út.

– Egyetlen szellem létezik az egész teremtésben; ez bennünk is él, és az életnek értelmet ad.

– Szabadítsuk meg a végtelen Szellemet azáltal, hogy felismerjük a „bennünk lévő Másikat”.

– A Szellemben gondolkodjunk el saját magunkról, ismerjük meg önmagunkat.

– Aki önmagát ismeri, a mindenséget ismeri: a mindenség az emberben található.

– Egy szeretetteljes szív által áthidalhatjuk az embereket egymástól elválasztó szakadékokat.

Ehhez a következő felhívást intézzük:

Ember, fordulj lényed legmélyéhez!

Találd meg az anyagtól a misztériumhoz vezető utat!

Fordulj vissza az isteni ősforráshoz, az élő jelenhez!

 

 

 

2010/2

 

 

A lélek felébredése

 

Hermész első könyvének 72. szakaszában a léleknek a testi alvás során fellépő „józanságáról” beszél. Így felmerül a kérdés: mire gondol Hermész ennél a kifejezésnél? Hol marad a személyiség azon része, amely a test alvása során kilép, és mit tesz, vagy jobban mondva mi történik vele az éjszakai órákban?

Jan van Rijckenborgh írása alapján

 

„A test alvása a lélek józansága lett,

a szemek behunyása az igazi látás,

a hallgatás a jóval való terhesség

és az ige kihordása az üdv termékeny tetteivé vált.”

Corpus Hermeticum I. könyv, Pimander, 72. szakasz

 

Az emberi tudat összetétele

Az éjszakai ember, ha szabad így kifejezni magunkat, az éjszakai órák folyamán a dialektikus természet asztrális szféráiban tartózkodik. Amint álomba merül, személyiséghasadás következik be, és a személyiség egy része kilép a testből. A vizsgálók figyelmét azonban a legtöbbször elkerüli, hogy a személyiséghasadásnál a tudat is elhasad.

A dialektikus tudatot azon atomok együtthatása okozza, amelyek egy adott pillanatban személyiségrendszerünket képezik. Ezzel összefüggésben négy tudatállapotot különböztethetünk meg: kettő inkább a durvább anyagtesthez és étertesthez tartozik, további kettő pedig a finomabb asztráltesthez és mentáltesthez.

Az alvás során a személyiség finomabb része kilép, és a tudat is elhasad. A tudat anyagi nézete az anyagtestnél marad, néha úgy, hogy nem működik, olykor azonban valamiféle félig működő állapotban. Ez utóbbi akkor lép fel, ha például napközben a testet nagyon megerőltették, ha különösen ideges, vagy gondok nyomasztják. A tudat másik nézete a kilépő asztrálist és mentális testet követi. És mivel minden ember mentálteste még nagyon elemi és tökéletlenül szervezett, ezért az alvó tudatot szinte teljes mértékben az asztrális kormányozza.

Ezért mondhatjuk, hogy a mai ember álomtudata asztrális tudat.

Ebből a megállapításból levezethető, hogy az ember éjszakai tudati élete sehogyan sem hasonlítható az anyagi élet szokásos tudati életéhez, amelyben a négy, koncentrikusan egymásban fekvő tudaterőforrás kölcsönhatásban van, és egymást ellenőrzi. Az éjszakai tudat tehát kizárólag asztráltudat. Aki valóban tudja, hogy ez mit jelent, az nem lesz a számtalan tévedés áldozata, melyeket ezen a ponton követnek el.

 

Az asztrális szféra jellege

Az asztrális szférának erős alkotó tulajdonsága van. A gondolatok, vágyak, érzések és akarati folyamatok kivetüléseket hoznak létre benne. A tükörszféra élete miatt, és az emberiség általános viselkedésének köszönhetően a dialektikus természet asztrális szférája nagyon bonyolulttá és szennyezetté vált. Minden megtévesztés benne, és a gnosztikus élet szempontjából halálos, mert az asztrális anyag különösen mágneses. Minden, ami nem egyezik a tartalmával, azt az asztrális szférába való belépésekor az alvó embertől egyszerűen elveszik. Ezért ennek a szférának a jellegét, és az ennek megfelelő asztrális szubsztanciát kapja meg. Ezért olvasható a „Pistis Sophia Gnosztikus Evangéliumában”, hogy Pistis Sophia világosságerejét folyamatosan elrabolják.

A szokásos élet asztrálisa telis-tele van szentségtelen erőkkel, az ún. eonokkal, melyeket természeterőknek tekinthetünk. Az eon szó jelentése: az idők folyása, mérhetetlen időtartam. Ez rávilágít arra, hogy az asztrális szférával kapcsolatban mik az eonok.

Az eonok asztrális erők vagy hatások, melyek nagyon hosszú idő alatt alakultak ki és váltak hatalmassá. Többnyire emberi vágyak és gondolatok kivetüléseiből állnak, melyeket oly sokáig tápláltak, hogy végül az asztrálterületeken önálló életre keltek.

Vegyük úgy, hogy van egy bizonyos gondolatképünk, amiről újra és újra beszélünk, és amit az évek során állandóan fenntartunk. Ezt a képet plántáljuk gyermekeinkbe, és mindenkibe, aki velünk szeretne haladni. A művészek pedig megrajzolják, megfestik és szobrot alkotnak, költők verseket írnak róla. Így elképzelhetjük, miként alakul ki az asztrálterületeken egy-egy eon. Az eonok emberi vágyak, gondolatok folyamatos áramlatai, melyeket annyira éltetnek, hogy végül ők maguk uralják az emberiséget.

Szüntelenül erősödnek, mert folyamatosan táplálja őket az emberiség, és minden gnosztikusan irányuló embertől elrabolják a világosságerejét, aki belép az asztrális területekre. Ez normál esetben minden éjjel, minden tanulóval megtörténik, amint testét a nyugalomnak és az alvásnak adja át.

 

Tanulóság

Ezért, akinek sokat jelent a tanulósága, annak fontos következtetések adódnak a fent leírtakból. Többek között annak a logikus és kényszerű szükségessége, hogy kivonja magát a szokásos természet asztrális szférájából. Ha valaki felfedezi, hogy az éjszakai szférában tartózkodva e terület különösen szentségtelen befolyásait tapasztalja, akkor a következő kérdések szinte maguktól merülnek fel benne: Hogyan szabadulhatok meg ettől? Hogyan óvhatom meg magam ezektől a befolyásoktól? Ez az első szükségszerűség.

Ezt követően, ha megszabadult az éjszakai, asztrális szféra befolyásaitól, a második szükségszerűség következik. Akkor a személyiség finomabb részét az alvás során más asztrális területre kell vezérelnie, melyben az említett szennyeződések és veszélyek nem állnak fenn. Ezek azok az elemi követelmények, amelyeket nem kerülhetünk ki, mert ezek teljesülése nélkül a gnosztikus tanulóság csupán illúzió.

Ezt a folyamatot azonban nem lehet erőltetni vagy kikényszeríteni. Ha néhány napra meg is próbálnák, akkor sem bírnák ki. Ez egy teljesen biztos vereség kilátásával vívott küzdelem lenne. Ezért állapítottuk meg korábban, hogy a gnosztikus ösvény kulcsa abban a lehetőségben rejlik, hogy az asztráltudatos én segítségével és azon keresztül az asztrális tudatnak más irányt adhatunk.

Ehhez pedig elsősorban az szükséges, hogy az én-lény magelvét a lép-máj rendszerből felvonjuk a szívbe. Ez csak akkor valósulhat meg, ha érettek rá, ha anyagi életük tengerén zátonyra futottak, ha felfedezik, hogy az embernek, aki a vízszintes síkon mozog, semmi reménye a megszabadulásra. Ekkor vonják fel az én magelvét a lép-máj rendszerből a szívbe.

A lép-máj rendszerben, a plexus solarisban székelő én jellemzi a kőkemény, énközpontú természetembert, aki ragaszkodik az anyaghoz, teljesen egy vele, és mindent ettől vár el. Azonban számára is, hosszabb vagy rövidebb idő után eljön a pillanat – gyakran csak a mikrokozmosz rengeteg létállapotát követően – hogy elakad a természetben, zátonyra fut.

Akkor felismeri, hogy léte vég nélküli körforgás, és teljesen kilátástalan. Amíg még a lép-máj rendszerből él, és élete önérvényesítésben és énközpontúságban mozog, addig tanulósága egy Szellemi Iskolában hiábavaló. Csak az győzi le elsődleges természetösztönét, aki tudatát képes felvonni a szívébe. Akkor asztrális önvalója a szívszentélyben keres lakást. És csak akkor ismeri fel a világot olyannak, amilyen az valójában.

 

Az üdvrevágyás átütő ereje

Akkor új vágyakozás indul belőle, egy sóhajtás lényének igazi megváltásáért. Ezt a pillanatot a szent nyelvben „üdvrevágyásnak” nevezik. Csak ez a kívánság nyitja meg a szívet a Gnózisnak és érinti meg a szív rózsáját. Így jut el az ember egy teljesen új létállapot kapujába. Az üdvrevágyás az asztrális önvaló szívbe történő felvonásának a következménye. Sok millió ember áll ezen kapu előtt. Emberek milliói, hosszú idők óta vágynak egy valóban megszabadító életre. Üdvrevágyásuk által egymásra hangolva, ők szintén egy eont hoztak létre. A gnosztikus iratokban ezt nevezik a tizenharmadik Eonnak. Eközött és a vágyakozó, sóhajtozó emberek között szintén kölcsönhatás fejlődik ki. Emiatt ezeknek az embereknek a vágyakozása egyre erősebb lesz, egyre jobban szítják, úgyhogy a ziláltság állapotának érzése és megértése, melyben találtatnak, folyvást erősödik. De csupán az üdvrevágyás nem elegendő. Ezzel együtt az asztrális önvaló az éjszakai órákban még mindig csak a természet szennyezett asztrális szférájában lesz, és reggelente, világosságától megfosztva, onnan tér vissza, és a ziláltsága nagyobb, mint azelőtt.

Az üdvrevágyáson túl ezért önszentelés is szükséges. Aki valóban vágyakozik rá, hogy megszenteltessen – amely meggyógyulást jelent – az minden lehetségest és lehetetlent megpróbál, hogy ehhez a szenteléshez közeledhessen. Ennek logikáját Önök is fel fogják fedezni. Erős öntevékenység, önmagunkon végzett munka fogja majd bizonyítani, hogy az üdvrevágyás tüze tisztuláshoz vezet. Ez az öntevékenység mindig a szívből indul ki, és az egész létállapotot befolyásolja.

Ezért beszélnek sokat a Rózsakereszt Iskolájában a szív szükséges megtisztításáról.

Aki az üdvrevágyás mellett az öntisztítást is alkalmazza, az megtapasztalja az új lélek születése által a szentelést, annak minden következményével.

Sokan kiáltanak segítségért és imádkoznak támogatásért mindenben a dialektikus mozgalmasságban. Az embernek azonban fel kell ismernie, hogy a valódi szentelés, gyógyulás eléréséhez először önmagát és egész létállapotát kell bevetnie. Csak akkor valósulhat meg az új lélek születése, ha az üdvrevágyáson túl önszentelés is kifejlődik.

Összefoglalva tehát azt mondhatjuk: a jelöltnek először is asztrális énjét a lép-máj rendszerből fel kell vonnia a szívébe. Ezzel már elvileg legyőzi természetállapotát. Másodszor az üdvrevágyás kifejlődése és a bukott természet önfelfedezése következik. Harmadszor az öntevékenység előtt találja magát, a szív megtisztítása és egész életének önátadása előtt, melynek az új lélek születése a következménye.

 

Mi az új lélek?

A lélek születése először is egy új asztrális lény megszületése. A léleklény elsősorban asztrális lény. A születést követően azonnal közli magát a vérrel, az idegközeggel, a belső elválasztással és az intelligenciaszervekkel is. Amint belép valami az új léleklényből az emberbe, amint az új befolyások hatásossá válnak, új képesség keletkezik benne. Új erő kering egész lényében, és minden szokásos képességet befolyásol.

Így megértjük, hogy a negyedik lépés, ami rajtunk múlik, azt jelenti, hogy következetesen és szisztematikusan átengedjük életünk vezetését az újonnan született léleknek, és a bennünk rejlő új lehetőségeknek. Ez azt jelenti, hogy az én, a természetes önvaló szerint teljes mértékben háttérbe lépünk, és már nem viselkedünk a természet szerint, hanem életünket az új lélek vezetésére bízzuk.

Akkor az új asztrállény, az új lélekállapot növekedni fog bennünk. Erre egy teljesen újonnan felszerelt szidérikus test nyilvánul meg, és a régi vágylény és vágyélet tovatűnik. Ekkor elkezdődik a transzfiguráció! Ugyanolyan mértékben, amilyenben az új fejlődés halad, halunk el a régi természet asztrál szférája szerint. Sőt egy adott pillanatban már nincs is többé hozzáférésünk – nem találunk már helyet benne az új asztrál lénynek. És ekkor megnyílik az Élő Test asztrál térsége: a földi forgatagból érkezett idegent üdvözlik új otthonában.

Fontos annak a megértése, hogy létezik egy ilyen új otthon. Sokak fáradozása árán, speciálisan az ifjú Gnózis számára készítették elő. Itt nem egy esetleges, későbbi, jövőbeni gyógyulásról, szentelődésről vagy egy hamarosan bekövetkező megszabadulásról van szó. Nem, mindannyiunk számára létezik a mában a szabadságnak egy háza, amelybe beléphetünk, ha a szükséges kulcsokat használjuk, és elfogadjuk ennek következményeit. A feltétel annyi, hogy rendelkezzünk az új lélekkel és bizonyítsuk ezt mindennapi életünkben: mint következetesen alkalmazott, gyakorlati tanulóságot énvesztett szolgálatkészségben, az igazi lélekállapot félreismerhetetlen emberszeretetétben.

Minden lélekszületett embernek, az elvégzett napi munka után is, a lélek szférájába kell állítania életét, és elalvás előtt sem szabad az ellentétek világának nézeteinél időznie. Így válhat az alvás a lélek józanságává. Aki lélekirányultan megy aludni, az lelkét tudatosabbá, éberebbé teszi. Az asztrális önvaló rezgése és irányulása elalváskor meghatározó a teljes éjszakai életre és az azt követő nappali életre egyaránt. Aki ily módon felkészülve lép be az új asztrál területre, az nap mint nap nagyobb erővel és részletességgel tapasztalja, hogy a test alvása a lélek felébredését vagy éberségét jelenti. Ez meghozza a valódi látást. Ezt a fejlődést az új tudatállapot koronázza meg, melyet a szent nyelvben, a „dicsőség múlhatatlan koronájának” neveznek.

 

 

A negyedik dimenzió

 

Az intuíció fejlődése a lélek felébredését jelenti – állapította meg Catharose de Petri. De hogyan fejlesztheti ki ez a lélek a teljesen új látást, amely a mágneses élő test tiszta szférájának észleléséhez szükséges? A szerző ezt az új látásmódot a negyedik dimenzióba való belépéshez hasonlítja.

Catharose de Petri

 

Egy lélek-élethullámot vagy a mikrokozmoszok egy csoportját a mindent körülölelő asztrális, eredeti természetből az abba besugárzó isteni gondolat ébreszt fel és kelt életre. Ez éppen úgy történik, mint ahogyan gondolatunk szikrát lobbant az asztráltestünkben. Az így megszületett mikrokozmosz egy önmegvalósító folyamatban fejlődik tovább, mert az asztrális tér mögött az isteni gondolat adja az ösztönzést. Ezáltal éterek szabadulnak fel a mikrokozmosz megnyilvánulási terében, amelyek a mikrokozmosz magja, vagy rózsája körül koncentrálódnak, és a felébredés hátterében álló gondolatkép formáját veszik fel. Ily módon hozták létre egykor az örökkévalóságból az igaz embert, aki természeténél fogva önkéntelen kapcsolatban volt az Atyával.

De az ember, aki az idők kezdete előtt visszaélt szabadságával és ellenszegülő magatartást tanúsított, maga is jól tudja, hogy mi lett belőle. Az eredetiség dicső teste nem nyilvánulhat meg többé. Eltűnt, mivel egy olyan éteri-anyagi testnek, amely nem az asztrális anyaföldből született, az a sajátossága, hogy semmivé foszlik.

Az eredeti lelkesítő tényező, a mikrokozmosz, a lélek ekkor hatástalanná vált, kiürült, és nem volt képes többé megnyilvánulni, és a szellem, ami által a csoda történt, visszahúzódott. Így hát egy földi születési folyamat segítségével új személyiség születik, melyet egy lélekkel kapcsolnak össze. Ez a személyiség lényegében az isteni szeretet egy újabb csodája, azonban egy szükségrend-terv részének kell tekintenünk, amely arra szolgál, hogy a bukott, eredeti embert ismét életre keltse. A földi személyiség, mint ideiglenes jelenség ugyanis arra hivatott, hogy lelkét, mikrokozmoszát megmentse a fogságból. Ennek pedig önátadással kell megtörténnie, az endúrára való törekvéssel, hogy a másikban felolvadjon, akinek újra élnie kell.

A mikrokozmosz most téridőbeli rendszeréhez van kötve. De ha a szellem, a lélek és a transzfigurált testalak egyesül, akkor ismét képes lesz a mikrokozmosz a mindenütt jelenlét isteni állapotába lépni. Amíg ez nem történik meg, addig a mikrokozmosz romlott és meggyalázott marad. Emiatt hívnak folyamatosan mindenkit, hogy ezt a nagy gyógyító művet az eredeti természet erejében és ereje által beteljesítse.

Az eredeti természet nagy és gyógyító fényerejének tehát elsősorban át kell hatnia az egész testet.

Ezért az ember számára követelmény a megvilágosodáshoz kapcsolódó új életvitel. Az embernek – akár Simeonnak – a szellemet kereső lélekké kell válnia. Egész életállapotát összhangba kell hoznia ezzel. Akkor egy pszichológiai pillanatban a fény behatol a mikrokozmoszába, és attól kezdve megláthatja azt.

Emiatt fontos a gondolkodást, az érzést és az akaratot a szent lélegzet sugárerejébe állítani, hogy a lélek az élettestben feléledjen és kapcsolatba léphessen a hétszellemmel. Ekkor a János-embertől a belső Krisztus veszi át a vezetést. És ahol az önmagát átadni akaró én sem jár sikerrel, ott a lélek a személyiségélet minden nehézségét megszünteti. A nagy átváltozáshoz vezeti a rendszert, nevezetesen a feltámadás nyitányához, szimbolikusan Golgota hegyére. Ekkor Jézus Krisztus első feladata teljesült azt emberben.

Talán sejtik, mi történik, ha a gnosztikus misztériumok jelöltje képessé válik arra, hogy lélekállapotát a szellem sürgető hívására az Atyához emelje, és önmagát a természeteonoktól megszabadítsa. Legbelsőbbjének templomába lépve látja az élő Másikat. Mialatt ezt a tiszta „látványt” átéli, felismeri minden bukott istengyermek fejlődési útját, amely a természetből a megszabadító életbe vezet.

Az új látásmód szorosan összefügg az intuícióval, és ezek valójában nem is választhatók el egymástól. Ha Ön a valódi látás célját és módját felfedezi, akkor ezt teljesen meg fogja érteni. Az intuíció kifejlődése a lélek felébredését jelenti, és a lélek tényleges születésével függ össze, és azzal a ténnyel, hogy a lélek elfoglalja helyét a homlokcsont mögötti nyílt térségben.

A szellem-lélek területén való felébredés, az élő mágneses test tiszta asztrális szférájába történő belépés teljesen új látást követel meg, mégpedig a negyedik dimenzió érzékelését.

Az ember három dimenziót ismer: magasságot, hosszúságot és szélességet. E három dimenzió segítségével tapasztalja meg életterületét. Akármilyen nagynak képzeli is el e háromdimenziós teret, mindig határokba ütközik: ez a fogsága. Mivel földgolyónkat háromdimenziós szempontból szinte teljesen felfedeztük, észlelhető, hogy az ember tudatalatt érzékeli ezt a fogságot, amire jó példa a természettudomány azon fáradozása, hogy más égitesteket érjen el.

Abban a szédítő sürgetésben, amit jelenleg az evolúció az emberre gyakorol, túl szűkké, nyomasztóvá válik az emberiség számára a három dimenzió. A tudomány pedig válaszol erre a sürgetésre, amikor arra törekszik, hogy ezt a teret, amennyire csak lehet, kitágítsa. Világos, hogy az eközben fellépő nehézségek azonnal megszűnnének, amint megjelenne egy negyedik dimenzió, amit a tudomány is valóságosnak tapasztalna.

Ez a negyedik dimenzió létezik! Ez az a dimenzió, melyet egykor abszolút átjárhatóságnak, áteresztőképességnek jelöltek. Ezzel a mindenütt jelenlét valóságára utalunk. Ez az a dimenzió, melyben az idő, a távolság, múlt, jelen és jövő, a most és az eljövendő teljesen megszűnik. Ha e dimenzió fölött rendelkezne az emberiség, akkor biztosan nem lenne többé igénye például arra, hogy a Holdra, a Marsra, a Merkúrra vagy a Vénuszra eljusson, mivel a negyedik dimenzióban egy „önmagát-a-Holdra-képzelő-tudat” azt jelentené: a Holdon lenni. Röviden összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a negyedik dimenzió nem más, mint a mindenütt jelenlét képessége.

A három-dimenzió-tudatos embernek igen nehéz a fent leírt képességet elképzelni. A negyedik dimenzió mégis csupán az ajtó az ötödik, a hatodik és a hetedik dimenzióhoz. Ezen a hét dimenzión alapul az atom is, melynek hét nézete van.

Ezért az ember, mivel atomokból épül fel, elvileg és alapvetően mindenütt jelenlévő. De ennek nincsen tudatában.

Tudata és pillanatnyi lehetőségei háromdimenziósak.

A mindenütt jelenlévőség tudata azzal a lehetőséggel ajándékoz meg bennünket, hogy ugyan egy bizonyos helyen vagyunk egy adott időpontban, de ezzel a tudattal kívánságunk szerint mindenütt jelen lehetünk, helyzetváltoztatás nélkül. Az intuíció ennek a kapuja. Az új látás az első lépés a negyedik dimenzió valóra válásához.

E rövid magyarázat után bizonyára megértik, milyen végzetes kitennünk magunkat a megszokott, dialektikus asztrális befolyásoknak. Az emberi életterület teljesen szennyezett. És az emberi élet légköre a maga asztrális és éterikus okaival és következményeivel ezzel teljesen átitatódott. Mivel az Önök életterülete az Önök lélegzőtere is egyben, így ezáltal fogságba kerülnek. Ez érvényes a vetésre, tehát az Önök után következő nemzedékekre is.

Milyen találó is az ó-testamentum mondása, miszerint az atyák bűnei harmad- negyedíziglen megbosszulják magukat. Miért éppen a harmadik illetve a negyedik nemzedékig? Mert egy bűn oka legfeljebb a harmadik, esetleg a negyedik nemzedékig állhat fenn. Ekkor többnyire már újabb ok körvonalazódik.

Aki nem a felébredt lélek által megváltozott életvitelével kezdi, és ezt nem alkalmazza, nem ülteti át a gyakorlatba, az semmiféle gnosztikus célt sem érhet el. Minden mágia a lélegzés segítségével kezdődik. Aki eközben nem képes a káros asztrális befolyásoktól megvédeni magát, az mindenképpen áldozattá válik.

Ahogy a forma a pozitív, új élet által elhal, vagyis megváltozik, és a lélek veszi át az uralmat, megkezdi feladatát a Hétszellem ötödik sugara. Új, csodás fény érinti meg és tölti el a tanulót. Ez a fény csak mentálisan hatékony. A tanuló életében először válik képessé a tiszta gondolkodásra, mert mentális szervei most megnyíltak erre.

A Hétszellem hét sugarának megnyilvánulásával teljesen összhangban végbemegy az érzékszervi megújulás – ha a tanuló megvalósítja, amit a belső folyamat megkövetel tőle. Ekkor a megszabadító, egyetemes tan támogatja őt.

Az ötödik sugár az értelemnek felel meg. Ha Önt bevezetik az ötödik sugár valóságának szférájába, közvetlenül fedezi fel, hogy az értelem több, mint érzékszerv. Az értelem a gondolkodás, a gondolattest járműve. Ha a józan értelem felébred, az – a haláltermészet minden emberéből még hiányzó – gondolattest megszületését jelenti. És csak ezzel a születéssel kezdődik az igazi ember fejlődése.

A régi tanokban az embert „Adamas”-nak is nevezték. Ezzel a szóval jelölték a „man” vagy „manas” fogalmat, ami gondolkodót jelent. Az új életvitelt folytató ember együttműködése a Hétszellem ötödik sugarával, az Isten által adományozott gondolkodási képesség megszületését, igazi megnyilvánulását jelenti. Ez az igazi gondolattest, és ezáltal a józan ész megnyilatkozása.

 

 

Charles Darwin másik öröksége

 

Charles Darwin 200 évvel ezelőtt, 1809 február 12-én született, forradalmi műve, A fajok eredete, pedig 150 esztendővel ezelőtt jelent meg. A hírközlő szervek e kettős jubileumról méltóképpen emlékeztek meg, a Pentagram e cikkében azonban a biológusnak egy eddig alig érintett aspektusát szeretnénk előtérbe állítani: a tudomány és a hit kapcsolatát.

 

Darwin azt a nézetet képviselte, hogy a tudományos munkának függetlennek kell lennie a szerző vallási elképzeléseitől. Annak a véleményének is hangot adott, miszerint egy irányító Istenbe vetett hit mindenképpen összeegyeztethető az evolúció elméletével, mert a hit egészen más alapokon nyugszik, mint a tudomány. Azonban éppen életútja tanúskodik hatásosan arról, hogy a gondolkodás és a hit milyen szoros kapcsolatban áll egymással.

Teológiai tanulmányai folyamán Darwin megismerkedett a természetteológiával, amely minden természeti jelenségben egy szerető vagy büntető isten közvetlen befolyását látja. A természettudós Darwin öt esztendeig tartó világ körüli utazásának fő indítóoka éppen az volt, hogy ezt az isteni hatást átfogóan bebizonyítsa. A magával vitt Biblia ezért számára megdönthetetlen tekintélynek számított. Azonban a Föld történetét, valamint az állatok és növények fejlődését illető számos meglepő belátásainak hatására a Bibliába vetett naiv hite inogni kezdett.

 

Egy istenkép feloldódik

Újra visszatérve Angliába, Darwin kiértékelte utazásának gazdag leleteit. További, hosszú évekig tartó kutatások eredményeire támaszkodva, lassanként kibontakozott evolúcióelmélete. Ugyanakkor azonban elveszítette a földi eseményekbe csodákkal beavatkozó, Istenbe vetett hitét.

Fő művében, A fajok eredeté-ben, azt az álláspontot képviseli, hogy Isten ugyan megteremtette a világegyetemet és annak természeti törvényeit, de aztán szabad folyást engedett nekik: „Valóban van valami magasztos abban a felfogásban, hogy a Teremtő, a bennünket körülvevő valamennyi élet magvát csak kevés vagy talán csak egyetlen egy formába lehelte bele, és hogy mialatt Földünk, a nehézségi erő törvényeinek megfelelően, keringő mozgást végez, egy ilyen egyszerű kezdetből a legszebb és legcsodálatosabb formák végtelen mennyisége jött létre, és a továbbiakban is keletkezik.”1

Az évek múlásával Darwin istenhite, talán hosszú évekig tartó szenvedéseinek következtében is, egyre inkább megfogyatkozott. Amikor pedig legkedvesebb lánya tíz éves korában meghalt, nem volt képes többé egy jóságos Istenben hinni. Ettől a pillanattól kezdve agnosztikusnak nevezte magát. (Agnoszticizmus: az objektív világ teljes megismerhetőségét kétségbe vonó filozófiai irányzat) Azonban már egész élete folyamán is mindig csak az evolúció mikéntje érdekelte. Az volt a véleménye, hogy a miért az ember megismerő képessége számára elérhetetlen. Egy alkalommal így írt erről: „Minden dolog kezdetének titka számunkra megoldhatatlan; és részemről meg kell elégednem azzal, hogy agnosztikus maradok.”

Darwin élete tulajdonképpen tragikus véget ért; felismerései és nyomasztó élettapasztalatai tökéletesen és pótolhatatlanul széttörték istenképét. Down-ban (Kent/Anglia) 1882 április 19-én abban a tudatban halt meg, hogy a halál az abszolút véget jelenti. Elméleteivel mégis nemcsak egy új, dinamikus világnézet előtt egyengette az utat, hanem egy tökéletesen új istenkép számára is előkészítette a talajt – habár erről sejtelme sem volt.

 

A másik Darwin

Darwin tézisét „a legalkalmasabbnak a túléléséről” (survival of the fittest) hamarosan „a legerősebb túlélésére” értelmezték át. Pedig Darwin tulajdonképpen azt értette ezen, hogy csak azok az organizmusok, szervezetek maradhatnak fenn, melyek képesek alkalmazkodni a környezetükhöz. A „létért folytatott küzdelmet” Darwin megfigyelésekből vezette le; számára ez nem volt ideológia. Legalább akkora fontosságot tulajdonított a növény- és állatvilágban fennálló kooperációknak és szimbiózisoknak, együttműködéseknek és együttéléseknek. A növények nyolcvan százaléka él szimbiózisban valamilyen gombával.

Egy elmélettel ritkán éltek vissza politikailag olyan nagy mértékben, mint Darwin tanaival. A legrosszabbak a szociáldarwinisták voltak, akik „a létért folytatott küzdelem”-ből levezették az „erősebb joga” elméletet, a szelekciót pedig azonnal magukhoz ragadták, hogy „értékes” és „értéktelen” emberi életeket különböztessenek meg. Darwin felfogása szerint az emberi fejlődés szempontjából a kooperáció és transzcendencia lényegesen nagyobb jelentőségű, mint a versengés és az önérdek. Ezek szupermodern felismerések! Az emberi fejlődés meghatározó komponenseiként a szeretetet, a partnerkapcsolatot, az együttérzést, a kommunikációt és a kreativitást nevezte meg.

„A morális képességeket magasabb szintre kell besorolni, mint az intellektuálisakat. A morális tulajdonságok közvetlen vagy közvetett fejlődését sokkal inkább a szokások, az értelem, az irányítás, a vallás stb. hatásai határozzák meg, mint a természetes szelekció”2 – állította.

Darwin második fő művében, mely „Az ember eredete” címet viseli, „a legalkalmasabb túlélése” kifejezés csak kétszer fordul elő, ezzel szemben a „szeretet” szó kilencvenötször! Hasonlóan gyakran szerepelnek a „kölcsönös vonzalom”, a „kölcsönös segítség” és a „szimpátia” fordulatok.3 Darwin tehát élete folyamán nem egy, a természetes kiválasztódáson és az erősebb túlélésén alapuló, brutális evolúciós gépezet védelmezője volt. Üzenete az ember jövőbeli magasabb rendeltetésébe vetett hit volt, melyet a bennünk lévő legjobb és legmagasztosabb hordoz: a szeretet.

Darwin sokak számára olyan gondolkodót képvisel, aki kemény csapást mért a keresztény hitre. Ez azonban soha nem állt a szándékában; mindig arra törekedett, hogy ne sértse meg mások vallásos érzéseit. Az evolúcióelmélet és a kreacionizmus (a Földet és minden rajta élő állat- és növényfajt Isten teremtésének tulajdonító elmélet) illetve az Intelligent Design képviselői között fennálló ellentétre itt most nem térünk ki.

 

Késői hatások

Egy Darwin elméletein alapuló, új, dinamikus világ- és emberkép csak sok évvel a tudós halála után, és a mikrofizika felismeréseinek köszönhetően, kezdett kialakulni.

Ennek hatására spiritualitás iránt érdeklődő természettudósok és haladó teológusok az új tudományos világképpel összeegyeztethető, korunk embere számára elfogadható istenképet kerestek. Számunkra érdekes dolog megfigyelni, hogy ezek az új felfogások hogyan közelítenek (legalább is részben) az időtlen egyetemes tanhoz, melynek értelmében Isten minden élőben hatékony, mindent átfog és senkit sem zár ki.

 

Egyetemes kapcsolat

Az univerzum egységes egészet képez, és egy ősrobbanásból keletkezett. Ez az egység a galaxisoktól a mikrobákig terjed. Maga a föld egy fizikai-kémiai-biológiai rendszer, melyben, mint egy hatalmas organizmusban, az evolúció által végül minden mindennel összefügg. Jörg Zink szerint az alapvető egység tudatát mindenekelőtt együttérzésnek lehetne nevezni. Az együttérzés azt is jelenti, hogy az önző érdekek az élet, mint egész érdekében, a háttérbe szorulnak.4

„A kvantumfizikában egy ‘általános kapcsolatról’ van szó, melyben állandóan alakváltozások mennek végbe. Azonban a ‘változások’, mint olyanok, tulajdonképpen nem léteznek, csak ‘változnak’, ‘hatnak’ vagy ‘élnek’. A ‘változás’ egy ‘mindenen átáramlás’ marad, anélkül, hogy fel lehetne fogni… Ahhoz, hogy megértsük a világot, ne akarjunk mindenáron felfogni, hanem inkább karjainkat kitárva és kezeinket megnyitva ‘fogadjuk be’ azt. Abban a pillanatban, amikor meg akarunk érteni valamit, elfojtjuk azt, amit tulajdonképpen be akarunk fogadni, vagy pedig a semmit markolásszuk. A világ lényege ugyanis a ‘dolgok között’ rejlik.”5

 

A lét helyett alakulás

Embernek lenni emberré válást jelent: az isteni szellem fokozódó megnyilvánulását a világban és az emberben.

„A teremtés egy tartós folyamat, nem egy távoli múltban lezajlott esemény.” (Th. Dobzhansky, fejlődésbiológus)

„Minél inkább előre halad valaki az életben, annál inkább megváltozik. Minél inkább megváltozik valaki, annál inkább meghal. Ez az alakulás törvénye.”6

 

A tudomány és vallás között fennálló viszony

Sok tudományosan gondolkodó ember létünket egy titokzatos transzcendens hatalom működésére vezeti vissza. Úgy vélik, hogy kozmoszunk egy isteni terv alapján jött létre. Isten akkor „az evolúció teremtő képességű ereje”. Ebben az összefüggésben a teológusok, mint például H.-R. Stadelmann egy „haladó Istenről” beszélnek, mely a Jó és a Rossz fölött áll.7

„Tudomány és vallás között tulajdonképpen nincs is ellentmondás addig, amíg a tudomány a mi, mikor, hogyan, és hol kérdésekre korlátozódik, a vallás pedig arra, hogy miért.”8

„Érezni, hogy minden mögött, amit csak átélhetünk, létezik valami, amit szellemünk nem képes megragadni, melynek szépsége és magasztossága csak közvetetten érint meg minket: ez a vallásosság… A tudomány vallás nélkül béna. A vallás tudomány nélkül vak.” (Albert Einstein)

 

A szellem elsőbbsége

Szellem és anyag nem ellentétek többé, hanem csak különböző „halmazállapotokat” képviselnek: Az anyag „megalvadt szellem”, melyben a szellemiség az elsődleges, mivel az ősrobbanás időpontjában még nem létezett a mai értelemben vett matéria. „A kozmoszt nem az anyag, hanem a Szellem tartja össze.” (P. Teilhard de Chardin)

 

Isten nem kívülről hat

Az isteni szellem az evolúcióban valósítja meg önmagát, az evolúció folyamán e világ szerkezeteibe „inkarnálódik.” Miközben Isten alkotásával folyamatos kölcsönhatásban konkretizálódik, részesül is annak sorsában.9

„Isten nem mozdulatlan mozgatóként felülről vagy kívülről hat a világra, hanem mint dinamikus, legvalóságosabb valóság, belülről hat a világ fejlődési folyamatára, mert lehetővé tesz, áthat és beteljesít. A világfolyamatoknak ő maga az eredete, közepe és a célja… a természettörvények tökéletes tiszteletben tartásával, melyeknek ő maga az eredete.”10

„A gnosztikus tudatban minden ember megtalálja tökéletes lényét, és mindenki felfedezi a maga igazságát valamint különféle mozgásaik összhangját abban, ami valamennyiüket fölülmúlja, s melynek ők a kifejezései.” (Sri Aurobindo)

 

A Hegyi beszéd-mentalitás

„Az új istenkép maga után vonja Jézus Krisztus új értelmezését is. A történelmi események háttérbe szorulnak. Nemcsak Jézus az Isten fia, hanem mi valamennyien arra vagyunk hívatottak, hogy Isten gyermekeivé – azaz új emberekké – váljunk. Jézus fellépését az emberi evolúcióban végbemenő „kvantumugrásnak” is értelmezhetjük, melyben – mint például a Boldognak mondásokban – legyőzik az egocentrikus magatartásmintákat. Ebből a szempontból Jézust `megváltónknak` nevezhetjük, mivel megszabadított bennünket a biológiai szelekciós-nyomástól (versengés, önérvényesítés) azáltal, hogy következetesen erőszakmentes `keresztútjával` példaszerűen megmutatta nekünk a minden élőhöz fűződő szeretetet, mint az üdvösséghez vezető utat.”11

 

Az evolúció célja

„Az új felismerések megegyeznek a Biblia számos kijelentésével, mint például amikor Jézus azt mondja, hogy Isten birodalma már itt és most megkezdődött. Vagy amikor az Újtestamentumban Jézusról, mint ‘az új emberről’ beszélnek. Vagy amikor Pál kijelenti: ‘Mindnyájan ugyan nem aluszunk el, de mindnyájan elváltozunk.’ És az evolúció célja akkor ‘Isten végleges lakozása’ alkotásában az ‘Új Jeruzsálemben’”.

„Jézus Krisztus feltámadása nem a természet törvényeit áttörő csoda, hanem az Örökkévalóság egészen más dimenziójában való létezési módra vonatkozik.”12

„Egyre növekszik annak a felismerése, hogy nekünk, embereknek különleges feladatunk van Isten teremtésében, alakuló testének, Krisztus misztikus testének felépítésében… Öltsd fel a Fény ruháját. Légy fény. Válj új teremtéssé.”13

Az abszolút igazsághoz vezető hidak?

A keresztény vallás központi tartalmai, mint Jézus Krisztus, teremtés, megnyilvánulás, megváltás, feltámadás, a modern tudomány fényében egészen új értelmezést nyernek. Természetesen fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy itt nem a természet- és szellemtudomány kissé felületes kibéküléséről van-e szó. Hogy itt nem hígítják-e fel gyakran a szellemfogalmat. És hogy a fizikai jelenségekbe néha nem túlságosan sok mindent magyaráznak-e bele. Bárhogyan is: Néhány megállapítás Egyetemes Tanhoz való közelsége egyértelműen felismerhető. Váljanak ezek a gnosztikus igazsághoz vezető hidakká!

1 Charles Darwin művének, A fajok eredetének, utolsó mondata, Reclam 1967, 678. old.

2 David Loye, A szerelmes Darwin – Az evolúció új megvilágításban c. művéből, Arbor 2005, könyvkiadói könyvismertetés

3 a megadott helyen 150. old

4 Jörg Zink, A tövisek rózsákat bonthatnak, Kreuz 1997

5 Hans-Peter Dürr, A tudomány is csak példabeszédekben beszél – A vallás és természettudományok közötti új viszony, Herder 2004, 109. és 116. old.

6 Pierre Teilhard de Chardin, Korai írások, Alber 1968, 297. old.

7 Hans-Rudolf Stadelmann, Az anyag szívében – Hit a természettudományok korában, Tudományos Könyvtársaság 2004, 92. old. és a következő oldalakon

8 Mathias Plüss, Amit Darwin valóban mondani akart, Das Magazin, 2009/1

9 hans-Rudolf Stadelmann, a megadott helyen, 69. old.

10 Hans Küng, Létezik-e Isten? Piper 1978, 709. old.

11 Hans-Rudolf Stadelmann, a megadott helyen, 120. és 133. old.

12 Hans Küng, Örök élet?, Piper 1982, 138. old.

13 Pia Gyger, Hallgassátok a szív hangját – Legyetek a kozmikus változás papjai és papnői, Kösel 2006, 54. és 157. old.

14 Jan van Rijckenborgh, A modern rózsakereszt elemi filozófiája, Rosenkruis Pers, 4. kiadás, Haarlem 2005

 

 

Természetesen nem fogunk szeretetről beszélni

 

A művészet sem tarthatja magát távol az élet drámai eseményeitől. E héten (2009. októberében) volt a The Power of Yes (Az Igen hatalma) című mű premierje a londoni Nemzeti Színházban. E műben a szerző, David Hare, megpróbálja a hitelválság okait felkutatni. Az előadás nyilvános felolvasásnak roppant érdekes volt, színdarabként azonban kevésbé sikerült.

Az NRC Handelsblad (holland napilap) 2009. október 9. szombati számában Johan Schaber rovatvezető a következőket írta:

Egy héttel ezelőtt több szerencsém volt, méghozzá nem Londonban, hanem Enschede-ben, ahol a Nemzeti Utazó Opera Wagner művét, A Rajna kincsét adta elő olyan értelmezésben, amely mély benyomást tett rám. Az előadást egy barátommal tekintettem meg, akivel a végén megilletődötten néztünk egymásra. Bár a döntés, miszerint éppen ezt a művet veszik fel a repertoárba, természetesen jóval a válság kezdete előtt született, mégis úgy tűnt, mintha az előadás az utóbbi idők gazdasági dinamikájának lett volna találó és tudatos kommentárja.

A darabban Wotan főisten számos olyan dologgal foglalatoskodik, amely kívül esik felesége, Fricka látómezején. Emiatt Fricka nyugtalan, és azt reméli, hogy új isteni lakhelyükön, a palotaszerű Walhallában majd inkább otthon, a tűzhely mellett tudja marasztalni férjét. Wotannak tetszik az ötlet: egy ház, amely kifejezésre juttatja hatalmát és nagyságát. Bár ő a legnagyobb isten, építkezni saját kezűleg nem tud. Mint mindenki más, ő is építőmestereket bérel, Fasolt és Fafner óriásokat. Jutalmul – Fricka tudtán kívül – felesége húgát, Freiát, a szerelem és élet istennőjét ígéri nekik.

Ám amikor az óriások jussukat követelik, Wotan számára nyilvánvalóvá válik, hogy nem lett volna szabad Freiáról ilyen döntést hoznia, s hogy a szerelem istennője nélkül maguk az istenek is elsorvadnának és meghalnának. Ravasz módon ezért azt ajánlja az óriásoknak, hogy elégedjenek meg a fekete törpe, Alberich gyűrűjével – amely ugyancsak nem képezi Wotan tulajdonát.

A gyűrűre azonban maga Alberich sem becsületes úton tett szert. Hallotta, hogy az, aki a Rajna aranyát birtokba veszi, majd gyűrűt ötvöztet belőle, az világuralomra tesz szert. Ennek vágya nem hagyta nyugodni őt addig, míg el nem rabolta az aranyat; még azon az áron is, melyet ezért fizetnie kellett – mégpedig, hogy esküvel le kellett mondania a szerelemről.

A tudósok egyetértenek abban, hogy a gazdasági válság oka a kapzsiság, azonban a szeretet hiányát még sosem hallottam lehetséges okként említve. A pénzügy és az üzlet világában nem beszélünk szeretetről, a szeretet inkább a popdalok, a szerelmesek, az anyák és a kisbabák világához – a privát szférához tartozik. Az üzletemberek és a bankárok csak a szabadidejükben foglalkoznak vele. És ez bizony nagy hiba. A szeretetet azzal az érzelmi felindultsággal azonosítottuk, melyet a szeretet bizonyos fajtái során érzünk – mint például a szerelem, vagy a meghatottság mámorában. A szeretet azonban sokkal több ennél. Régebben a szeretetet a hét alapvető erény, a bátorság, az igazságosság, a realizmus, a mértékletesség, a hit és a remény közé sorolták. Az erény hozzáállás kérdése, egyfajta életforma. Nagyon különbözik az irányíthatatlan érzelmektől és érzéshullámoktól. Az erény tudatos, aktív és irányítható, melyet az ember gyakorolhat és hozzászoktathatja magát. Ezért eldönthetjük, hogy szeretünk-e vagy sem, félszegségből, tudatlanságból vagy önszántunkból – ahogy Alberich tette.

Tudatosan gyakorolt erényként a szeretet annak a felismerése, hogy számtalan szállal kötődünk másokhoz, és tudjuk, hogy saját magunk is kárt szenvedünk, ha a szerettünknek kárt okozunk. A régiek számtalan módon hozták tudomásunkra ezt a tényt, az indiai Tat twam asi-tól (Ez vagy Te) kezdve a kereszténység és zsidóság „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat” intéséig. Mi azonban a szeretetet a szívbe, a hasba, vagy még lejjebb redukáltuk. A fej – sajnálatos módon – kimarad a szeretetből. Aki elrabolja a Rajna kincsét és felhagy a szeretettel, az uralkodik a világon.

Mindez talán nem is annyira az arany mágikus minőségén, hanem inkább annak a személynek a jellemén múlik, aki ilyen tettekre képes. A szeretetnélküliségnek és a mohóságnak semmi sem áll ellen. Ez a felégetett föld és a kifosztott társadalom mérgező egyvelege.

„Könnyedén kikeveredhetnénk a válságból, ha meg tudnánk fékezni a mohóságot” – így vélekedett nemrég egy barátom. Számomra ez esélytelen vállalkozásnak tűnik. Genetikailag arra vagyunk kódolva, hogy mindent megragadjunk, megmarkoljunk és megkaparintsunk. Gondoljunk csak az anyamellet szopó kisded falánkságára. Életfontosságú reflex ez. Ha hiányzik a csecsemőből, nem marad életben. Létezik talán más mód is, a szeretet újonnan való kibontakoztatása. Nem rendelettel kikényszerítve, hiszen ez az uralomnak, Alberichnek az útja, amely még nagyobb nyomorúsághoz vezet. Hanem azt tehetjük, hogy mi magunk, mindenki külön, szeretetet gyakorlunk, és olyan környezetet teremtünk, amely engedi és előmozdítja a szeretet áramlását.

De csak nem fogunk üzleti, hivatalos környezetben szeretetről beszélni? Talán mégis. Éppen olyan ez, mint a tabu kérdése. Amiről nem szabad beszélni, gyakran titkos vonzerőt fejt ki. És éppen ez a hallgatás jelentheti a problémáink nagy részét. A mostanában zátonyra futott bankok és vállalkozások egyik legnyilvánvalóbb közös ismertetőjegye az volt, hogy szeretet nélkül kezelték őket. Senki sem mondta az elnökség vagy a felügyelő-bizottság tagjai közül: „Veled vagyok. És ha kár ér, én magam is visszafogom a vásárlásaimat.” Ahol szeretetre lett volna szükség, ott ehelyett a vállalkozásukat kiszolgáltatták a befektetők mohóságának.

Kérdezze csak meg tehát hétfőn a főnökét, kollégáját vagy munkatársát: „Mondja csak, szereti Ön a vállalatunkat, és miből lehet ezt látni?” Vagy először is tegye fel ezt a kérdést saját magának.

 

 

A fény az emberek élete

 

Isten és ember viszonyáról már sokat írtak, ám Isten létének biztos tudása csak egyetlen helyen keletkezik: az ember szívében. Hogyan viszonyul ez a tudás a tudathoz? Mi a tudat? Az embernek és összetételének, valamint a más lényekhez fűződő viszonyának kikutatása a létező leglebilincselőbb tanulmány.

 

Aki egyszer eltöltött egy éjszakát a Szahara csillagos égboltja alatt, és hagyta, hogy a tejútrendszerek milliárdjainak végtelenje valahány csillagával és napjával lenyűgözze, az már nem ugyanaz az ember. Szent tisztelet tölti el, és tudatába jut a teremtés végtelen nagyságának, és saját semmiségének.

De az egymilliószoros nagyítású, és a sejt csodálatos életét felismerhetővé tévő elektronmikroszkópba vetett pillantás is tiszteletadással tölthet el minket. Akkor megerősíthetjük a háromszor nagy Hermésznek, a hermészi iratok atyjának a kijelentését, melyet tanítványának, Aszklépiosznak mondott: „Az ember egy nagy csoda.”

Ezért nem lehet csodálkozni azon sem, hogy amikor 400 évvel ezelőtt a teleszkópot és a mikroszkópot feltalálták, hatalmas tudásszomj támadt. Az ember hozzáfogott, hogy mélyebbre hatoljon a kozmosz, a Föld és az ember titkaiba. Ez volt az általunk ismert nyugati tudomány kezdete, és ez a tudomány egyre messzebbre hatolt, mind a nagy, mind pedig a kicsi irányába.

Így állapították meg korunkban, hogy több mint 400 milliárd tejútrendszer kutatható ki, és hogy ezzel szemben az emberi testben fellelhető elektronok száma többszöröse az összes csillagrendszerben lévő csillagok számának.

De… hogy micsoda vagy kicsoda kormányozza mindezt, az elrejtőzik a tudomány észlelése elől.

A Bhagavad Gita-ban leírják ezt. Ebben az 5000 évvel ezelőtt keletkezett védikus iratban a következők állnak:

 

Én vagyok a Szellem, aki a lélek mélyén,

minden lényben kifürkészhetetlenként lakom,

én vagyok mindeneknek a kezdete, a közepe és a vége,

mindennek eredete, élete és megszűnése.

 

Én vagyok, aki hat az erők birodalmában,

a bölcsek bölcsessége és a szemek világossága,

a mindenség teremtője és atyja,

a mindenség eredete és a halál is,

minden dolognak a vége.

 

Én vagyok a csend,

melyben az isteni titok lakozik.

Én vagyok mindennek a vetőmagja

minden erők ősereje minden erőben,

minden létezőben a lét eredete;

mert én vagyok minden, nélkülem semmi sincsen.

 

Minden dologban egyedül Én vagyok.

Ám belőlem keletkezett az egész mindenség

önvalóm megnyilvánulásaként.

 

Én vagyok a Szellem, minden dolgok kezdete,

közepe és a vége,

minden erők ősereje minden erőben

és minden létezőben a lét eredete.

 

És a János Evangélium I. fejezetében ez áll:

„Kezdetben vala az Ige […]. Őbenne vala az élet, és az élet vala az emberek világossága.” Fény nélkül nem lehetséges élet a Földön. És így olvashatjuk egy modern folyóiratban:

„Minden ember földből lesz, földet eszik, és halála után a földbe tér vissza. Mégis azzal táplálkozik, ami a földből az ég segítségével jön elő. Tehát a növények fotoszintézise által a fénnyel is. A fény tesz lehetővé minden életet. Minden élőt fénytér vesz körül, egy koherens, ámde rendezett fény, a biofotonok. Így hat a látható nap a látható testre, amely egy meghatározott rendnek felel meg. A napfény által kapott táplálék az anyagi testet úgy rendezi el, hogy az egészséges marad.”

„Az élet vala az emberek világossága” – ez áll a Bibliában. És a modern tudomány megállapítja: „az élet fény”.

A kvantumfizika megmutatta, hogy az életet azonosítani lehet a fénnyel, avagy – másként szólva – a sejtek között végbemenő elektromágneses interakcióval, vagy virtuális fotonok illetve energiakomplexumok cseréjével. Létezik tehát világegyetemünkben a nehézségi erő mellett az elektromágneses erő, az energia átalakításának ereje. Ez az erő határoz meg minden földi életet, tartja karban a földi rendet, és ezt az erőt hívják fénynek.

Létezik azonban a végtelenül magasabb rendű fény is, az az erő, amely az isteni rendből jön elő, és amelyről a Bhagavad Gita a következőket mondja:

„Én vagyok a Szellem, minden erők ősereje minden erőben, és minden létezőben a lét eredete.”

Max Planck, a kvantummechanika alapítója azt mondta: „Olyasmi, mint anyag magában véve nem létezik. Nem a látható és mulandó anyag a reális, a valós és a tényleges, hanem a láthatatlan, örök szellem… Ám a szellemi lények nem állhatnak önmagukból, meg kell őket teremteni. Ezért nem szégyellem ezt a rejtélyes teremtőt éppúgy nevezni, mint ahogy ezt minden régi kultúra tette: Istennek.”

Így jutunk el a modern kvantumtudományon át is minden vallások forrásához, Istenhez. Sokan elfordultak mindenfajta vallástól, „leszámoltak” a dogmákkal, melyekkel őket a vallások markukban tartották, és tárt karokkal fordultak a tudományhoz. Mérni annyi, mint tudni, és ami nem mérhető, az nem létezik – így hangzik a meggyőződésük. Róluk ír A tökéletes élet evangéliuma a 17. fejezetben:

„Akkor némelyek, akik hitetlenek voltak, odajöttek Jézushoz és így szóltak: Azt mondtad nekünk, hogy az életünk Istentől való, mi azonban sohasem láttuk Istent és nem is ismerünk Istent. Meg tudod nekünk mutatni azt, akit te az Atya-Anyának és az egyetlen Istennek nevezel? Nem tudjuk, hogy létezik-e Isten.

Jézus felele nekik és így szólt: Hallgassátok meg a halak példázatát. Egy folyó halai egymás között tanakodtak és így szóltak: azt állítják, hogy az életünk a víztől való, ám egyszer sem láttunk vizet, és nem tudjuk mi az. Akkor közülük néhányan, akik okosabbak voltak, mint a többiek, így szóltak: azt hallottuk, hogy lakik a tengerben egy okos, tudós hal, aki minden dolgot ismer, menjünk el hozzá és kérjük meg, hogy mutassa meg nekünk a vizet.

Így néhányan közülük felkerekedtek, hogy megkeressék a nagy és bölcs halat, és végül eljutottak a tengerbe, ahol a hal élt, és megkérdezték őt. Amikor pedig meghallgatta őket, így szólott hozzájuk: ó ti buta halak! Okosak vagytok ti kevesek, akik keresnek. A vízben éltek és mozogtok, és a vízben léteztek; a vízből jöttök, és a vízhez tértek vissza újra. A vízben éltek, ám ezt nem tudjátok.

Ti éppúgy éltek Istenben és mégis arra kértek: mutasd meg nekünk Istent. Isten benne van minden dologban és minden dolog Istenben van.”

„Okosak a kevesek, akik keresnek” – mondta Jézus. Arról van tehát szó, hogy az ember keressen, és ne elégedjen meg csupán azzal, hogy létezik.

A Tökéletes fény, esszék a lélek tudományáról című könyvben ez áll: „Isten és ember viszonyáról sokat írtak már. Ám Isten létének biztos tudása csak egyetlen helyen keletkezik: az ember szívében. Még ha létezik is az egész világra kiterjedő keresés, és sokan kutatnak is nagy vágyakozással egy megszabadító perspektíva után, ezt a tudást akkor is csak a szívben lehet megtalálni. Az eljövendő idő meg fogja mutatni, hogy egyre többen találják meg újra ezt a titkot.” A szívből felemelkedő benső tudás biztos tudás. Új tudatból fakad: a Gnózisból.

 

Tudat

Micsoda tulajdonképpen a tudat és mi az új tudat?

A Pistis Sophia gnosztikus misztériumai című könyvének 9. fejezetében így ír Jan van Rijckenborgh:

„A tudatot az emberi gondolkodás, akarás, érzés és vágyakozás összessége alkotja. És ez a totalitás az az elektromágneses elv, amelyből az ember él. Ez az elektromágneses elv fej és szív, mindkettő. Ebből az elvből keletkezik a személyiség formája. Ez az elv ugyanis uralja a négy étert, odavonzza őket, egybeilleszti és elhasítja őket. A négy étert egy bizonyos rezgésállapotba hozza. Az emberi személyiség tehát eme elv által az, ami ő a formai nézete szerint.”

Majd a továbbiakban így folytatja: „A természetember dialektikus ruhát birtokol, mely az istentelenség elektromágneses teréből ered. Ilyen ruhával azonban nem találkozhat a vőlegénnyel, a Szent Szellemmel. Ezzel az elektromágneses elvvel nem részesülhet abban az életben, amely nem ebből a világból való. Ezért el kell kezdenie, gyakorlatilag, testileg, szervileg kimutathatóan egy új elektromágneses elvből élni. Az Egyetemes Tan és valamennyi szent irat erről tanúskodik.”

Ezután a szöveg annak magyarázatát adja, hogyan tudja az ember megújítani az elektromágneses ruhát, vagy másként szólva, hogyan érheti el a lélek újjászületését:

„Ha egy ember tökéletes értelemben járja az önfeláldozás jánosi útját, akkor nagy energiát hív fel: a Gnózis energiaforrását. Ez az energia egy bizonyos pillanatban az ősatomot tökéletes láncreakcióra lobbantja. Ez azt jelenti, hogy ez a láncreakció a személyiség minden atomját összhangba hozza az ősatom fajtájával. Ha egy ember meg tudja valósítani ezt a felszabadítást, akkor tűzte a rózsát a keresztre.” Ekkor lélektestet birtokol.

Az önfeláldozás útja János útja, melyen az énnek alá kell szállnia, és a jelölt lényében, a mikrokozmoszban a Másiknak kell átvennie a vezetést. Ez az út csak a szív felismerésének alapján lehetséges. Ez egyrészt a magas értelem, másrészt pedig mély vágyakozás, üdvrevágyás.

Spinoza ezt az értelmet és a vágyakozást a következőképpen magyarázta: „Akit a középen lévő értelem megérint, csakis örömöt és vágyakozást fog tapasztalni. Miért örömöt? Mert a beteljesedés útja első alkalommal nyílik meg előtte teljes szépségében és sugárzóan. Miért intenzív vágyakozást? Mert mérhetetlen szenvedés és megannyi viszontagság után, lényének velejéig történő megsebzése után a megszabadító élet teljes igazsága oly világosan fénylik fel előtte, és nézeteit oly tágasan bontja ki, hogy az elérésére irányuló mérhetetlen vágyakozás a szívet mintegy felpattintja.”

Arról az értelemről beszélnek itt, amely középen van. Ez az az értelem, mely a szívet és a fejet egyesíti, és felismerteti az egyetemes igazságot. Erről az igazságról a következők állnak a Tökéletes Élet Evangéliumának 90. fejezetében: „Ha megtartjátok a szeretet törvényét, amit nektek adtam, akkor az igazság egyre inkább lelepleztetik előttetek, és az igazság szelleme, aki felülről jön, elvezet majd titeket […] az egész igazságba […]. Legyetek hűek a fényhez, melyet birtokoltok, míg egy magasabb fény nem adatik néktek. Keressetek több fényt, és túlcsorduló bőségben fogtok élni. Ne nyugodjatok, míg nem találtatok.

Isten, sokfokú létrához hasonlatosan, megad nektek minden igazságot a lélek megszabadulására és tökéletesedésére. És a ma igazságát elhagyjátok majd a holnap igazságáért. Fáradozzatok a tökéletességért. […]

Hagyjátok, hogy mindenki azt tartsa igaznak, amit annak ismer fel a szeretetben, tudván, hogy ahol szeretet nincsen, ott az igazság érték nélküli holt betű. […]

Ahogyan én kaptam az igazságot, úgy adtam azt tinéktek. Hagyjátok, hogy mindenki úgy kapja meg az igazságot, ahogyan fénye és képessége érteni engedi. […] Mert az igazság Isten hatalma, és végül uralkodni fog minden tévedés felett.

Isten sokfokú létrához hasonlatosan megad nektek minden igazságot a lélek megszabadulására és tökéletesedésére.”

Ezt a létrát kell megmásznunk. Mert „az előkészület és az előkészítés involúciónak nevezett szakasza után, az embert az elé a feladat elé állítják, amit evolúciónak jelölnek. Az általánosan elterjedt véleménnyel szemben ez az evolúció biztosan nem teljesen önműködő folyamat. Az embert nem fejlesztik, hanem önmegvalósítás révén kell önmagát fejlesztenie. Kényszer nélkül, és tökéletesen megismerő szeretetben kell Isten célját magasra tartania önmagában és önmaga által.” (Jan van Rijckenborgh, A Kínai Gnózis, 22-I. fejezet)

 

 

A szellem tükre

Beszéd a fiatal tanulókhoz

 

A szemlélődés és az elmélkedés percei fontosak ahhoz, hogy saját belső világunkban mélyebb belátásra tehessünk szert. Hiszen a csendben – eltávolodva saját gondolkodásunktól, érzéseinktől és indítékainktól – ott rejlik az egyetemes bölcsesség. Hogy elhatolhassunk ehhez a bölcsességhez, tágasságra, nyugalomra és csendre van szükségünk. Ha ezt nem sikerül megtalálnunk, soha nem ismerhetjük meg a valóban fontosat. Ezzel kapcsolatban néhány fiatal tanuló a következő kérdést tette fel: Mi a csend lényege, és miért szükséges oly nagyon a csend?

 

A csend különleges, megfoghatatlan dolog. Ha elgondolkodunk rajta, gyorsan megállapíthatjuk, hogy a csendnek sokféle fajtája létezik. Egész sor kifejezést ismerünk, amely a csendre vonatkozik, mint pl. fülsiketítő csend, halálos csend, nyomasztó csend, mély csend, békés csend, fenséges csend… nem mondhatjuk, hogy a csend egy bizonyos valami, de azt sem, hogy egyfajta semmi. A csend valamiféle nagy dolog – olyan nagy, hogy sokféle neve van.

Ha általánosságban akarjuk meghatározni a csendet, azt mondjuk, hogy olyan pillanat, melyben nincsen zaj, amikor nem hallunk semmit. A füleink legalábbis így értelmezik a csendet. De tulajdonképpen a csend olyasmi, amit meghallhatunk, aminek érzékeléséhez fülek kellenek. Ez azt jelenti, hogy a csend nemcsak egyszerűen a zaj ellentéte, hanem inkább a „zaj”, a „hangzás” valamilyen formája – ami nagyon felkelti füleink figyelmét.

A csend egy misztérium. Azt mondják, hogy „csend nélkül nincsen zene”. A hangok közötti csend ad formát a zenének. A csend fogalma hasonlít a „tér” fogalmához. Tér nélkül nem jöhetne létre teremtés. Minden a térben találja meg a maga helyét. Így a csend a tér egy másik formája. A térben, amelyben csend uralkodik, érzékelünk valamit – arra hallgatunk, ami a csendben beszél.

„Nincs üres tér” – mondták a XVII. század rózsakeresztesei. Noha ők akkor valami mást értettek e megállapítás alatt, kijelentésüket napjainkban a modern tudomány is igazolta. Minden energia. Az anyag energia. A teljes Világegyetem a vibráló energia ős-óceánja. Így azt is mondhatnánk: Nincs „üres csend”, vagy, hogy nincs „csendes csend”, hiszen a tudomány már ezt is felfedezte. A vonatkozó képlet így hangzik: minden zaj, minden hangzás.

A csend a hangzás egy fajtája. Talán a legmagasabb formája? Ez több dologtól függ. A „félelmetes csend” olyan alapvető érzésre utal, amely az állati létezéshez áll közel. A „belső csend” kifejezés befelé, a szívre mutat. Ez a kifejezés azonban semmit sem mutat meg abból, ami a csendben hangzik. A fény képes minden teret átjárni és megtölteni. Ugyanez érvényes a csendre is. A csendben kezdődik az absztrakt világ, a tudati fénynek, vagy a Szellemnek a világa.

Mielőtt tovább folytatnánk, szeretnénk még egy kérdést feltenni: ha egy nyári estén felnéznek a csillagos égre, a mély feketés-kékségre, melyben több millió csillag fénylik – mire gondolnak ekkor? Nem gondolták-e esetleg Önök is, hogy valami történik ott fent a csillagok között? A csillagok mintha ismeretlen nyelven beszélgetnének egymással – és ekkor Önök meghallják a csend hangzását. Püthagorasz a szférák harmóniájáról beszélt…

A csend mindenütt jelen van, de mi többnyire mindent elkövetünk, hogy ne kelljen meghallanunk. Sokfajta nyüzsgésben veszünk részt, és minden lehetséges dologgal elfoglaljuk magunkat – közben nem vesszük észre, hogy tulajdonképpen egész tevékenységünk nem is jelent olyan sokat. A térben elfoglalt helyünk igen parányi, az általunk létrehozott hangzások nem tudnak messzire hatolni, gyorsan elenyésznek. A sok tevékenység felett és között pedig ott van a csend.

Elcsendesedni pedig nem is olyan egyszerű dolog – még akkor sem, ha néha tudjuk, hogy miért szeretnénk csendben maradni. Japánban a zen-buddhizmus előtt az úgynevezett Tendai-iskolák működtek, melyek a bölcs T’ien-t’ai Chih-i (538-597) vezetése alatt a buddhizmus fontos áramlatához tartoztak. Az említett iskola négy tanulója a meditációban akarta magát gyakorolni: ezért elhatározták, hogy hét napig csendben fognak élni. Az első napon mind a négyen hallgattak. Meditációjuk sikeresen kezdődött, de amikor eljött az este és az olajlámpák fénye meggyengült, az egyik tanuló nem tudta megállni, hogy ne szólítsa meg az egyik szolgálót:

„Hozd rendbe a lámpákat!” A második tanuló meglepődött, amikor az elsőt beszélni hallotta és megszólalt: „De hát nem lenne szabad beszélnünk!” „Mindketten kelekótyák vagytok. Miért beszéltek?” – kérdezte a harmadik. Végül a negyedik megállapította: „Én vagyok az egyetlen, aki nem beszélt.”

Mi történik egy szellemi iskolában? A történés sok nézete hasonlít a csendhez. Nem az a legfontosabb, amit együtt vállalunk, nem az épület és nem is a szabályok, vagy akár a szavak a legfontosabbak, hanem az erőtér. Ez az a különleges légkör, amely körülvesz minket és megegyezik saját lényünk legmélyebb nézetével. Nem látható és nem is lehet leírni, mert csak megtapasztalni lehet; de sehol máshol nem található.

Iskolánk lénye az erőtér – ahogy mi nevezzük -, mely igen különleges. Ez a szavakkal nem jellemezhető tér egy misztériumhoz vezet, mivel a magja, a szíve olyan létben található, amely nem e világból való, hanem a lélek területeihez tartozik. Aki valóban belép a misztériumiskolába és tudatosan az Iskola erőterében él, az megismeri a lelkét. A lélekben éljük meg valóban saját magunkat és az Iskola különleges terét.

Tehát minden tanulónak két dolgot kell alaposan megismernie: a lelket és az erőteret. Noha mindkettő a világban van, és össze van kötve velünk, emberekkel, egyik létalapja sem ebben a világban keresendő. Az Iskola erőtere, vagy élő teste úgy van felépítve, hogy a tanuló lelke képes legyen felvenni azokat a teljesen más, magas étereket, melyekből maga a lélek is áll. Ha valaki nincs összeköttetésben egy ilyen erőtérrel, akkor a lelke arra van utalva, amit ő – esetleg rendkívül tiszta tudattal – saját maga be tud vonzani a rendszerébe.

Ha megfigyeljük magunkat, láthatjuk, milyen nehéz dolog is ez. Hiszen mindenekelőtt itt van a tudatlanság, amivel fogva tartjuk a lelkünket – ahogy erről „A csend hangja” című könyvecske második részében olvashatunk:

„Bizony, a tudatlanság olyan, mint a bezárt, levegőtlen edény; rab madár benne a lélek. Nem csicsereg, szárnyát sem tudja emelni; némán és kábultan ül a dalos madár és elpusztul a kimerültségtől.” (H.P. Blavatsky: A csend hangja, Magyar Teozófiai Társulat 1999.)

Az Iskola erőterét nagy erőfeszítéssel és intelligenciával építették fel. Mindenekelőtt azonban szeretetteljes türelemmel állották elő, azon tanulók egymás iránt tanúsított türelmével, akik mindent elkövettek, hogy kitarthassanak az erőtér megépítéséhez szükséges magas színvonalú életvitelben. Először csak rövid időre látták megjelenni a másik, új világosság egy-egy gyenge fényét. Olyan volt ez, mint amikor kora hajnalban a finom világosság törékeny fénye megjelenik, mielőtt még a Nap felkelne. Hosszú ideig csak ez az egy sugárzás volt jelen, csak egy gyenge fény, amely a két területet elválasztotta egymástól.

De a kis csoport érezte a szívében, hogy lelke szinte felujjong, és nem engedték el a törékeny, alig látható izzást.

A csoport egyre jobban felemelkedett a Világossághoz. Reménykedésükkel és irányulásukkal a világosságtérre néztek, amely közelinek és mégis nagyon távolinak tűnt, mialatt a térben résztvevők kezdtek megváltozni. Lelkük ajándékba kapott csillogása először a halvány fénnyel egyesülhetett, majd magával a határral is, amelyről az első fénysugár eredt – mindaddig, míg megnyílott egy átjáró.

Ezt az átjárót akkor tapasztaljuk meg, amikor konferenciáinkon együtt vagyunk. Nem tudjuk leírni ezt az élményt, csak érezzük, hogy valami különleges van jelen. Önöknek az a dolguk – akkor is, ha Önök még csak fiatal, vagy kezdő tanulók -, hogy ezt a különös teret szintén megismerjék, és ne csak nagyra értékeljék, hanem vegyenek részt a fenntartásában is.

Néha kétségek is felmerülhetnek Önökben. És mekkora bánatot okozhatnak ezek a kétségek! Ilyenkor Önök a saját lelkük létében kételkednek! Nem látták a saját lelküket, és nem tudják megmondani, hogy létezik-e egyáltalán. Ez vezeti el Önöket a második fontos feladathoz: meg kell ismerniük a lelküket, hogy a kétségeket le tudják győzni.

Az emberek gyakran kijelentik, hogy tapasztalni szeretnének valamit. Leegyszerűsítve, ilyenkor egy vakhoz hasonlítanak, aki így kiált: „Látni akarom a fényt!” – vagy egy sükethez, aki a hangzást akarja meghallani.

Először orvosra van szükségük, aki meggyógyítja Önöket, hogy képesek legyenek érzékelni. A lélek megismerése az a folyamat, amelyet mi „a tanulóságnak” nevezünk, ez az a folyamat, amely a felismeréstől a tudáshoz, majd a cselekvéshez, tehát az életük megújításához vezeti el Önöket. Ennek előfeltétele, hogy rendelkezzenek azzal a képességgel, hogy mind a két lénnyel – az Önökben lévő két nézettel – intelligens módon bánnak. Ez a követelmény pedig rendkívüli dolog elé állítja Önöket: fel kell ismerniük, hogy az ember az élettapasztalatokon keresztül fedezi fel magában a rejtett birodalmat! Az élettapasztalatokat az ember az élete során gyűjti. Önök még fiatalok, és ezért még nem gyűjtöttek sok élettapasztalatot. De Önök már ismerik a birodalmat, tudomásuk van róla.

Önöknek tehát nem azért van tapasztalatokra szükségük, hogy megtalálhassák a birodalmat – Önöknek olyan tapasztalatokra kell szert tenniük, amelyek megmutatják, hogy miként viszonyuljanak ehhez a belső birodalomhoz – és ez teljesen más kérdés!

Soha ne engedjék, hogy kétség merüljön fel Önökben, mint például: „Ezt úgysem tudom megtenni. Ez nem nekem való. Ez az egész annyira komoly”. Nem! Önöknek hinniük kell saját magukban, és bízniuk kell abban, hogy életük megnyitja Önök előtt a szükséges lehetőséget. Meg kell tanulniuk használni a birtokukban lévő kulcsot, a képességet a megszabadító cselekedetekhez – tehát annak az életnek a kulcsát, amelyben az ember és a lélek ténylegesen együttműködik.

Ezért még a lélekről szeretnénk Önöknek beszélni. Az igazi ember a természetből született alak fogságában van. Az igazi ember nem életből és világosságból született, hanem ő maga az élet és a világosság. Ezt akarja kifejezni a mondás: „Isten Birodalma, az isteni ember, tibennetek van.”

Karl von Eckartshausen ezt a következőképpen fejezi ki: „A lelkület a világosság egy szikrája, amely lényünk legbensőbb részében rejlik; ez Isten képmása, a mennyek rejtett birodalma mibennünk.

Ez a lelkület az emberben lévő legbelsőbb szentély. A szentélyt eltakaró függöny, a felhő képezi a lelkület elzártságát. Ha valaki birtokolja az akaratot, hogy a bejáratot megnyissa, abban kibontakozik a világosság. A világosság eme kibontakozása jelenti az ember megvilágosodását.”

A szentély előtti függöny, a felhő képezi a lélek elzártságát, mint ahogy a tudatlanság az az edény, melyben a lélekmadár raboskodik. Ez pedig a földi természetre való irányulás, amely amiatt jön létre, hogy érzékszerveink észlelése erre a természetre korlátozódik. Ez pedig megfosztja a lelket létezési jogától.

A szufi tanítás így ír erről a jelenségről: „A léleknek két oldala és kétféle tapasztalata van. Az egyik oldalhoz tartoznak a lélekkel és a testtel kapcsolatos tapasztalatok, a másikhoz pedig a szellemmel kapcsolatos tapasztalatok. Az előző a külső, az utóbbi a belső tapasztalat. A lélek természete átlátszó, mint az üveg. Ha az üveg egyik oldalát letakarjuk, tükörré válik. Ha lélek befelé irányított oldalát letakarjuk, ugyancsak tükörré válik, amelyben a külső tapasztalatok tükröződnek.

Ezért, a külső tudással megajándékozott embereknek nincs feltétlenül belső tudásuk is. Ahhoz, hogy belső tudáshoz jusson valaki, le kell takarnia a lélek másik oldalát, hogy a tükröző felület ne a külső világra, hanem a szellemre irányuljon. Mihelyst ez megtörténik, az emberben megjelenik az inspiráció és a megnyilvánulás.”

Az erőtér, illetve az Iskola élő testének kialakulása együtt halad a lélek kibontakozásával. Az erőtér beburkol minket, és olyan lélegzőtérnek használhatjuk lelkünk számára, melyben lelkünk képes élni. Ekkor rendelkezésünkre áll a szükséges idő, hogy a változást – a tükör egyik oldalának letakarását – saját magunkban megvalósítsuk. Érdeklődésünket kitartóan, mindig erre a célra kell irányítanunk, hogy ez a lehetőség a jövőben is fennálljon.

Az új lélek igen különleges minőségű. Emberi életünket messze kiemelheti a természetes állapot fölé. Ha a folyamatok a helyes módon haladnak, a lélek visszaadja az embernek a méltóságát – és ez a méltóság különbözteti meg az embert minden más teremtménytől a Földön. A lélek rezgése igen magas és finom; a szíven keresztül marad kapcsolatban velünk, ugyanakkor befolyásolja és megváltoztatja a szívet, utána pedig a fejet.

Amilyen mértékben megnyílik a szív, oly mértékben vonzza a lélek magához nemcsak az embereket, hanem azt is, amit mi „isteni” minőségnek nevezünk.

Szakadatlanul gondolatok és érzések áradnak ki belőlünk. Minden, amit csak teszünk és mondunk, szintén rezgés, és így a csend bizonyos nyelvezete. Ez a nyelvezet embertől emberig, szívtől szívig szól. A lélek rezgése nagyon erős és igen messzire elhat. A lélekrezgések elektromos áramként futnak lélektől lélekig.

Ne becsüljük alá a lelkünket! És ne becsüljük túl magasra önmagunkat!

Hermész így beszél a lélekről a Corpus Hermeticum 16. könyvében: „A lélek tehát egy önmagában tökéletes lény, amely a kezdetkor a sors rendelésének megfelelő életet választott magának, és olyan formát vonzott magához, mely pezsgő életerőből és vágyakozásból tevődik össze. Az életerő a léleknek anyagként áll rendelkezésére. Amikor ez az életerő a lélek elképzeléseinek megfelelő létállapotot alakított ki, akkor bátorsággá változik, és a gyávaság nem gyűri le többé. A vágy úgyszintén anyagként kínálkozik fel. Amikor aztán eléri a lélek megfontolásainak megfelelő létállapotot, akkor önmérsékletté válik, és nem hagyja többé, hogy az élvhajhászás irányítsa. Mert a lélek értelmi képessége tölti be azt, ami a vágyból hiányzik.”

A lélek teszi lehetővé, hogy bennünk is – a tükröződéshez hasonlóan – olyan magasabb és nemesebb tulajdonságok keletkezzenek, mint a türelem, a szeretet, a barátság, a bátorság, a hitelesség és a szépség. A felsorolt tulajdonságok mindegyike magán hordja a halhatatlan lélek pecsétjét.

Az „Ébresztő!” című kis könyv írói is erre gondoltak, amikor az ember szívében lévő Krisztus-világosságról írtak, a következőképpen:

„Kicsoda Krisztus?

Krisztus szeretet, bölcsesség és erő, a tiszta vonzás forrása, aki a világosságot bensőjéből teremti meg. Ahol a Krisztus-világosság jelen van, ott megjelenik az emberi méltóság, amely megáldja a tiszta és Őt befogadni képes szívet.”

Ezért ne hagyják cserben a lelküket! Ne forduljanak el a lelküktől! Inkább kísérjék lelküket az útján, és tegyék fel a kérdést, hogy mit rejt bezárva magában. Hermész kijelenti: „Ismerd fel a Világosságot és lépj vele barátságra!”

Catharose de Petri és J. van Rijckenborgh, Ébresztő!, Haarlem, 1983

 

 

Korunk alkímiája

Az igazság és belső változás érdekében hozott hősiességről, bátorságról és igyekezetről

 

A hősiesség szorosan összefonódott emberi létünk alapjaival. A legrégibb ismert történetek között mindig található olyan, amely hősi tettekről mesél. Hősnek azonban nemcsak a bátor, önzetlen lovag és az erényes szűz nevezhető. Azok az emberek is hősök, akik egy embertársuk iránt érzett mély barátságukat önfeláldozó tettekkel bizonyítják. És mi a helyzet azzal, aki különleges ismeretekkel rendelkezik? Évente osztanak hatalmas díjakat olyan tudósoknak, akik az emberi tudás tekintetében különös érdemeket szereztek.

Még az is hőssé válhat, aki az igazságért harcol. Ebben az esetben azonban határozottan ki kell tartanunk a feltételes mód mellett, mert a hős nevet csak akkor nyerheti el, ha végig bátran kitart eszméi mellett, és küldetése sikerül.

A történetek hőse mindig egy olyan ember, aki saját érdekeit háttérbe szorítva, tetteit mások hasznára viszi végbe: pl. az állatok, a természet, az emberek, néha sokan mások érdekében. Tettei bizonyos mértékben emberszeretetből fakadnak, vagy olyan vallási motívumok inspirálják, mint az Isten és az emberek iránt érzett szeretet. Egy hős tulajdonságait tisztaság, barátság, tudás, igazság és bátorság képezik.

 

Az alkímia első öt fokozata

Tisztaság, barátság, tudás, igazság és bátorság. Ki az, aki tudatosan vagy mélyen a tudat alatt, ne vágyna arra, hogy e tulajdonságokkal rendelkezzen? Úgy tűnik, hogy ezek az ismertetőjegyek nem önkényesen lettek kiválogatva, és nem is véletlenül kerültek ebbe a rangsorba. Ugyanis valamennyiben felismerhető egy alkímiai megbízatás. Az alkímiában az Opus Magnumot, a nagy művet, néha hét folyamatra, hét fokozatra osztják fel. A fent említett öt tulajdonság többé-kevésbé az első öt fokozat, a Calcianatio, a Solutio, a Coagulatio, a Sublimatio és a Mortificatio megfelelője.

Ha az alkímiát a lélekfejlődés jelképének tekintjük, a megjelölések az újjászületés első öt lépését adják vissza: A fény átjárja és betölti a sötétséget. A hatodik kozmikus terület erői összekapcsolódnak a hetedik terület erőivel, és végül a függőleges összekapcsolódik a vízszintessel.

Így jön létre a kereszt, melyen a szív szimbolikus rózsája fog kivirulni.

Az isteni szellem által a szívében megérintett ember mindenekelőtt a tisztesség, a tisztaság benyomását kapja. Egy tiszta, érintetlen terület kisugárzásaival fog szembesülni, és erre a keresésével kell reagálnia. Ebben az első stádiumban, a Calcinatio-ban, megérinti őt a hétvilágosság első sugara. Az alkímia terminológiájában ez így hangzik: „Válaszd el szeretettel a tisztát a tisztátalantól, és légy tudatában mind jelenlegi helyzetednek, mind pedig az útnak, amit kezdetedtől a célodig be kell járnod.”

Aki komoly szándékkal vág neki ennek az első feladatnak, és a leleplező fényt tudatosan beengedi életébe, az észre fogja venni, hogy ettől a pillanattól kezdve másképpen tapasztalja meg az életet.

Vannak, akik számára a gondok, a búcsú és a magány időszaka következik, míg másokra – néha heves – összeütközések és intenzív kapcsolatok szakasza vár. A baráti kapcsolatok azonban minden esetben megváltoznak, és megpróbáltatásokat kell kiállniuk.

Ekkor megmutatkozik, hogy észrevétlenül rátértünk az új ösvényre. Hamarosan a második alkímiai feladat, a Solutio előtt találjuk magunkat. Az öt tulajdonság nyelvezetén ez azt jelenti: „Ügyelj az érzelmeidre! Tiszta, baráti érzelmekkel fogadj el minden embert. Ne hagyd, hogy a szimpátia és antipátia érzései irányítsanak.”

A hétvilágosság második sugara az egyetemes szeretet segítségével képessé teszi az embert arra, hogy megszabadítsa magát a túlságosan erős indulatoktól és érzelmektől. Ez hangulatainkban nyugalomhoz vezet, vagy, ahogyan ezt az alkímiából megtanulhatjuk, annak felismeréséhez, hogy: „Nincsenek jó hangulatok. Mind a jó, mind pedig a rossz hangulatok megakadályozzák a tiszta objektivitást és tárgyilagosságot.” A mindenhez fűződő baráti viszony alapja soha nem lehet érzelmesség, hanem az élő, új lélek egyensúlya és nyugalma. Ez az egyensúly, és a tiszta objektivitás szintén az ösvényen megtett következő lépés szükséges alapja.

Franz Kafka, az ismert prágai író, ezt a következőképpen fejezte ki:

„Nem szükséges, hogy elmenj otthonról. Maradj az asztalodnál és figyelj. Ne is figyelj, csak várakozz. Ne is várakozz, légy tökéletesen csendben és egyedül. A világ felajánlja majd, hogy felfedi előtted titkait, nem tehet másképp, elragadtatásban fog vonaglani előtted.”

Elérkezünk a következő alkímiai szakaszhoz. Aki tudatossá vált létállapota megismerésében, és úgy-ahogy képes megszabadítani magát a viharoktól, melyekben cselekednie kell, az ismeretekhez akar jutni. Tudni akarja, hogy ki ő, mi határozza meg az életét, mi indítja meg őt, és mi tartja fogságban. Itt egy egészen különleges ismeretről van szó, annak tudásáról, hogy mi mozgatja a dolgokat. A természetvallás és a tudomány magyarázatai már nem elégítik ki többé. Minden erejével valódi ismerethez akar jutni. Azok a keresők, akikben feléledt az ilyen ismeret, a Gnózis utáni vágyakozás, nem vesztegetik az idejüket felszínes tanokkal és szövegekkel. Nem akarják többé csupán az elméjüket élesíteni, mert tudják, hogy az nem viszi őket előre az ösvényen.

A Gnózis ismerete mint erő, mint rezgés hatékony. Aki erre az ismeretre irányul – a benne lévő Örök segítségével – az a szívében és vérében megnyilvánuló sugallatként jut hozzá. A Coagulatio-szakaszban, két hatás összefolyásában, a tanuló-alkimista egyre jobban megérti a mondást: „A legnagyobb tudás, hogy semmit sem tudunk.” A tény mellett, hogy ettől kezdve másképpen tapasztalja meg az életet, az lassanként másképpen is kezd alakulni.

Az alkímia harmadik szakasza sokak számára buktatót jelent. Ebben a szakaszban fennáll annak a veszélye, hogy az általunk összegyűjtött sokrétű ismeretbe kapaszkodunk. A bibliai hasonlat gazdag ifjújához hasonlatosan, túlságosan nagy terheket cipelünk ahhoz, hogy haladhassunk az ösvényen. Gazdagon, azaz felületes tudással eltöltve, elmerülünk az önelégültségben. Mert aki nem tudja feladni „saját bölcsességét”, az nem részesülhet a mindent átfogó bölcsességben.

Ha a saját tudás feladása túl nagy áldozatot jelent, az első két fokozat magva nem tud gyökeret verni a nem-tudás hatalmas misztériumában.

Nagy művünk abba a lehetséges igazságba vetett hittel kezdődött, hogy az ólom arannyá változtatható, vagy a földi élet szellemivé, aminél a kiindulópontot az eredeti területre való visszatérés képezi. Az egyetemes szeretethez való áthatolás az alkalmazott koncentráció által minden teremtmény számára lehetővé vált. Most egy szilárd és biztonságos alap szükséges ahhoz, hogy az ösvényen tovább lehessen haladni. Ez a kitartás, ez a hit, a szívben lobogó tűz, melynek a következő fokozatok folyamán nem szabad kialudnia.

A negyedik alkímiai mű ezért a Sublimatio. Ez a Szellem belépésének szakasza, és e folyamat hatalmas akadálya: a kétely.

Aki kételyén nem tud úrrá lenni, az nem fedezheti fel az igazságot. A kétség az érdeklődés és a keresési vágy ellenpólusa. Egyenesen a bensőnkben felhalmozódó ellenerők eszköze; melyek ellen egy mindent kutató szellemre van szükség ahhoz, hogy figyelmes és éber állapotban tartson bennünket. A mindent megvizsgáló szellem megóv minket a kényszerképzetektől és illúzióktól, és döntő segítséget nyújt az igazság megtalálásához.

A kétség azonban az értelmi képesség uralmának utolsó szalmaszála. Az értelem valahol bele akar kapaszkodni valamibe, ami a régiből van, és nem akar teljesen a hitbizalomra hagyatkozni.

A valódi hit viszont megmutatja az új élet belső, nem is sejtett távlatait, és arra ösztönzi az értelmet, hogy kikutassa az oda vezető utakat. A negyedik alkímiai feladatot ezért a következőképpen tudnánk szavakba önteni: „Lásd, és fogadd el az igazságot. Hagyd, hogy az igazság birtokba vegye lényedet. Hagyd, hogy kiégessen a lényedből minden kételkedést.” Aki átgondolja az igazságot, fel fogja ismerni, hogy azt csak minden fenntartás nélkül lehet elfogadni.

Az igazság a hatodik kozmikus terület erőivel ereszkedik belénk, úgyhogy mi magunk is tökéletesen igazzá válunk. Vízszintes irányulásunkat valóban és a szó szoros értelmében keresztezi. És most minden azon múlik, hogy ki ne oltsuk ezt a tüzet. Ennek kiolthatatlannak kell lennie.

Ennek a folyamatnak önátadásban kell végbemennie, a „Nélkülem semmit sem tehettek” abszolút elfogadásában. Ez nem az igazság énnel való elfogadása, nem személyes harc, hanem a hit, mely szilárdan és minden kételkedés nélkül feloldódik az igazságban. Ez a Sublimatio.

Az én-személyiség legutolsó áldozata a halál. Az Opus Magnum ötödik foka, a Mortificatio, ezért a lélektestnek az anyagi test fölé helyezéséből áll. Ez a régi természet énjének elvi legyőzése.

Ebben a szakaszban bátorságra van szükség, és a Hétvilágosság képessé tesz bennünket arra, hogy az egyetlen életelvbe kapaszkodva bátorságra tegyünk szert. Aki következetesen követi ezt az elvet, az félresöpör minden akadályt. Az életben ekkor, látszólag magától, tér keletkezik, tér és idő, hogy minden szükségest megtehessünk, és a világot, az emberiséget és felebarátainkat szolgálhassuk.

Azonban nem úgy van, hogy elsőnek tér keletkezik, hogy az egyetlen elvnek szentelhessük magunkat. Csak az fogja felfedezni, hogy az eredeti képességek felszabadulnak a mikrokozmikus emberben, aki a mindennapi élet káoszának és kétségbeesésének közepette mégis az egyetlen elvet követi. Ezzel együtt az út is szabaddá válik, hiszen az mibennünk rejlik. És ezáltal szabadulnak fel azok az erők, melyekre mások is reagálhatnak.

A bátorság a Szellem-lélek hatalmas, eredeti erőihez tartozik. Ez annak a hősnek a megvalósító képessége, aki a kereszt valamennyi következményét magára veszi. Itt nem az én-ember erőltető erejéről van szó, hanem az „alázatosnak” a gyengéd erejéről, aki tudva, hogy ütött a megszabadulás órája, félelem nélkül tekint a halál szemeibe. A Mortificatio, a halál órája, valójában a mulandóságtól, a haláltól való megszabadulás, a felmenetel a halhatatlanságba.

Az Opus Magnum ötödik feladata ezért szintén meghatározó. A már említett öt tulajdonság értelmében a következőképpen ábrázolhatjuk: „Örömmel fogadd el magadban a földi és az eredeti természet között fennálló feszültségeket. Vedd magadra e kereszt fájdalmait. Hagyd, hogy a hatodik kozmikus terület szeretetereje, a Gnózis szeretetereje, művét beteljesítse benned. Őrizd meg bátorságodat. Légy állhatatos.”

 

 

 

2010/3

 

 

A tizenharmadik eon rendkívüli hatalma

Jan van Rijckenborgh

 

A közönséges élet asztrális területei tele vannak az úgynevezett eonok szentségtelen erőivel, melyeket természeti erőknek nevezhetünk. Az eon szó „idők folyását, korszakot, mérhetetlen időszakokat” jelent. E fogalom segítségével megértjük, hogy mik az eonok az asztrális szférával kapcsolatban. Az eonok olyan asztrális erők, asztrális hatások, amelyek hosszú idők folyamán képződtek és nagyon hatalmasak lettek: például olyan emberi vágyak és gondolatok vetületei, amelyeket hosszú időkön át tápláltak, míg végül az asztrális szférában életre keltek. Az ősi gnosztikus iratokban az eonokat tizenkét csoportba sorolták.

 

Tegyük fel, hogy elképzelünk magunknak egy bizonyos képet. Évekig foglalkozunk vele, gyermekeinkre is átruházzuk, és mindenkinek tovább adjuk, aki velünk akar tartani. Művészeink lerajzolják, megfestik, kőbe vésik, költőink megéneklik. Így keletkezik az asztrális területeken egy eon. Emberi vágyakozások és gondolatok szüntelen áramlatainak a kivetítései ezek, amelyek végül annyira élni kezdenek, hogy az emberiségen eluralkodnak, és az embert leigázzák.

Ezek az egyre erősödő eonok, amelyeket az emberiség szüntelenül táplál, minden gnosztikus hajlamú embert megrabolnak, mindenkinek a világosság-erejét elveszik, aki belép az asztrális területre. Ez általában akkor történik meg, amikor testét éjjel az alvásra és a nyugalomra bízza.

Ez a tény fontos következményeket von maga után minden komolyan törekvő tanuló számára, többek között annak szükségszerűségét, hogy kivonja magát a haláltermészet asztrális területéből.

Ha megállapítjuk, hogy éjszakánként odakerülve minden alkalommal e térség rendkívül veszélyes befolyásának esünk áldozatul, (lásd még: Pentagram 2010/2) akkor kézenfekvő a kérdés, hogy milyen módon tudunk megszabadulni tőle? Hogyan tudunk védekezni e befolyások ellen?

A Pistis Sophia evangéliuma, A megváltó könyvei, elbeszélő stílusával ezt úgy ábrázolja, hogy Jézus, az Úr, feltámadása után, az eredeti misztériumok csodálatos fényébe öltözve, alulról felfelé, végigvonul univerzumunk valamennyi szféráján és tartományán. Eközben minden archon és eon – e természet hatalmi elvei és hatalmi koncentrációi – erejének egyharmadát elveszi. Ezáltal az archonoknak és eonoknak az agy mágneses rendszerére kifejtett befolyásai fokozatosan csökkennek, és egy adott pillanatban teljesen megszűnnek.

 

A múlt folyamatosan beszél bennünk

Mikrokozmoszokként a bukás pirkadata óta rendkívül hosszú múltat tudhatunk magunk mögött. E múlt története belevésődött aurikus lényünk mágneses rendszerébe. A múlt összege agyunk mágneses rendszerén keresztül beszél hozzánk. Össze vagyunk kapcsolódva azzal az évmilliárdokat átölelő múlttal, melyet saját mikrokozmoszunk épített fel és tartott életben. Ezért magától értetődő, hogy e természet archonjai és eonjai időről-időre hangot kapnak bennünk. És sokan közülük még jelen pillanatban is dominálnak a lényünkben.

Biológiai-intellektuális lényünk – természetállapotunk – teljes mértékben azoktól függ. Meghatározzák pillanatnyi értelmi tartásunkat és kulturális állapotunkat. Befolyásuk kiterjed a művészetre, a tudományra és vallásra éppen úgy, mint a társadalmi viselkedésmódokra és politikai, szociális és gazdasági törekvésekre is. Még karakterünket is, biológiai ösztöneinket és igényeinket, akaratmegnyilvánulásainkat, tehát egész viselkedésünket az archonok és eonok irányítják és határozzák meg, úgy hogy nem csak azt állapíthatjuk meg, hogy: „A természetből valók vagyunk”, hanem pontosabban azt kell mondanunk: „E természet eonjaiból valók vagyunk”.

 

Saját isteneket teremtünk magunknak

Ezért még egyszer feltesszük a kérdést: „Kik és mik azok az archonok és az eonok, ahogyan a gnosztikus filozófia nevezi őket?” Ezek nem mások, mint az ebben a világban fellépő hatalmi elvek és összpontosulások, meghatározott elektromágneses feszültségek és viszonyok. Ehhez a következő példát fűzhetjük hozzá szemléltetésképpen:

Képzelje el, hogy egy lakatlan és barátságtalan szigeten találja magát. Sem szálláslehetősége, sem ruhája sem pedig tüze nincsen. Ön csupán egy biológiai tudattal rendelkező biológiai lény, aki csak annak van a tudatában, hogy létezik. Az Önt körülvevő világ hideg, kemény, ellenséges és kegyetlen. Ezért bevetésre kerül az önfenntartása, a létért való harca. Ez elkerülhetetlen, ez a természet alaptörvénye.

Ezen az alapvető kiindulóponton lassanként kifejlődik az értelmi tudat. A folyamat egy emlékezet megjelenésével kezdődik, melyben a létért folytatott küzdelem során átélt negatív élmények tárolódnak azzal a szándékkal, hogy az így rögzített tapasztalatok felépítsék a gondolkodást, mellyel a létért folytatott küzdelem negatív következményeit pozitívvá lehet átalakítani.

Minden ember pozitív eredményekre törekszik ebben a természetben. Ez pedig, a biológiai igényein alapulva, elsősorban agytevékenységet jelent. Az ember egy tervet gondol ki magának, mellyel önfenntartását megvalósíthatja. Ha egy mentális koncepció sikerrel járt, és tovább dolgozik rajta, akkor az a lélegzőterében növekedni kezd, és egy adott pillanatban uralkodni fog fölötte. A terve eltölti őt.

Ily módon egy kis archont, egy természetistent teremtett meg. Az elektromágneses természetterület sugarai egy meghatározott képlet szerint speciális elektromágneses elvvé transzformálódtak, mely egy mikrokozmoszban lakozik. Az egyéni természetisten megszületett!

Ha az önfenntartás tervébe egyre több embert vonnak bele, közösen egy hatalmas természetistent hoznak létre. Ekkor egy hatalmas, speciális elektromágneses mező keletkezik, melynek ereje lényegesen meghaladja egy egyéni archon erejét. A nagyobb erővel pedig részben megvalósulhat az önfenntartás terve. A siker dicsőségét a természetistennek tulajdonítják, a terven pedig három különféle módon dolgoznak tovább:

– Kialakul az archon kultusza.

– Vallásos művészet bontakozik ki a kultusz támogatására.

– Létrejön egy tudomány, hogy javítson a még nem kielégítő eredményeken.

Tovább foglalkoznak tehát a terv tökéletesítésén. Így világosan megmutatkozik, hogy a művészet, a tudomány és a vallás hogyan fejlődik ki az elsődleges, biológiai önfenntartásból. Az, hogy egy ember vallásos értelemben hívő vagy hitetlen, az archonok szempontjából nem játszik fontos szerepet. Az egyik ehhez az archonhoz tartozik, a másik egy másikhoz. Mindenki a sajátjában hisz.

 

Az archonok viselkedése

Az archonok az elnyert dinamikus, mentális táplálékok következtében gyorsan növekednek. Van egy természettudományos törvény: A hasonló a hasonlót vonzza, még akkor is, ha harcolnak egymás ellen. Az elektromágneses koncepciók, ha rezgésük megegyezik, egy magasabb szinten összekapcsolódnak. A hatalom elvei erőösszpontosulásokká állnak össze. Ez azt jelenti, hogy az archonok eonokká kapcsolódnak. Az eonok azonos rezgésű archonok felhői. És ha egy archont, bolygói szinten, természetistennek tekintünk, akkor világos, hogy az eon egy univerzális formátumú természetisten, egy interkozmikus isten. Így elképzelhetjük a következőket: Ha egy emberiségkorszak elég hosszú ideig eltart, akkor végezetül alulról, a biológiai ösztönökből, hajlamokból és szükségekből az univerzum erőkkel telítődik, mellyel egy hatalmas ellentermészet jön létre.

Ellentermészet? Igen, mert ezek az archonok és eonok bizonyítják az emberiség rettenetes szenvedését és alapvetően nyomorúságos állapotát.

Van-e akkor az emberiségnek választási lehetősége? Hát nem mindenki az archonokat és az eonokat élteti?

Mérlegeljük e probléma megoldását. Két lehetőség kínálkozik: egy negatív és egy pozitív.

E dialektikus természetben léteznek olyan alapvető, elektromágneses sugárcsoportok, melyek meghatározott rendszerességgel keringenek és fejtik ki hatásaikat. Azonban az archonok és eonok életre kelése miatt ezek a sugárzások és befolyásaik kizökkennek pályáikról és szétszóródnak. Az emberiség által okozott elektromágneses transzformációk diszharmonikus állapotba hozzák a dialektikus életterületet, ami szüntelenül bebizonyosodik. Az emberek által teremtett istenek tehát egyfajta, meglehetősen kétséges „segítséget” nyújtanak nekik.

Mivel az emberi terveket mindig csak részben lehet megvalósítani, érthető, hogy az archonok és eonok gondozása folytatódik, folytatódnia kell. A kultúra szakadatlan fejlődése miatt a mágneses alaptérrel fennálló diszharmónia szükségszerűen növekszik. Ez az állapot egy bizonyos határig folytatódik, és krízishelyzet lép fel.

Az alapvető mágneses terület az egész világegyetemmel összefügg. És mivel ez erősebb, mint az eonok összegyúrt felhői, az egyetemes erők, a krízispont elérésekor, többé nem a transzformáció útján az eonikus erőkbe folynak bele, hanem ennek a fordítottja történik: egy hatalmas megtisztító folyamat veszi kezdetét.

Ez periodikusan ismétlődik. így gyengítik az eonok erejét, melyektől – ahogyan ezt a Pistis Sophiában olvashatjuk – elveszik erejük egyharmadát. Ez többek között azt jelenti, hogy a földi mágneses rendszert elválasztják archonjaitól és eonjaitól. Ekkor már nem fejthetnek ki erőt az emberben, és az ember sem általuk. Most talán azt gondolják: „De hát ez pompás!” Azonban van-e ebben a helyzetben valamink, amivel ezeket az erőket helyettesíthetnénk? Ha az eonok műve megsemmisül, az emberiségnek vissza kell térnie a dialektika eredeti, biológiai kezdeteihez. Az alapvető erőkkel való harmónia újra helyreáll, és az ember olyan lesz, mint korábban, mert a mesterséges kultúra lehullik róla. Csak a meztelen, biológiai ember marad meg, a civilizáció megsemmisül.

 

Van kiút

Ez a visszatérés végtelenül drámai. Az ember egy határba ütközik, majd visszatér a kiindulópontjához. Számos istent alkotott, és mialatt megteremtette és szolgálta őket, tudtán kívül, egyúttal a halálukat is előkészítette.

Ha el akarjuk kerülni ezt a sorsot, melyet mikrokozmoszokként már annyiszor megtapasztaltunk, akkor a másik út felé kell fordulnunk, a tizenharmadik eon útjához.

A tizenharmadik eon az egyetlen, amely a krízis óráiban és a változás elkerülhetetlen pillanataiban nem veszít az erejéből, állapítják meg a „Pistis Sophia evangéliumában”. Ezért kizárólag a tizenharmadik eon, és mindazok, akik annak rendszeréhez tartoznak, folytathatják kulturális fejlődésüket.

A Pistis Sophiában sok szó esik a szférákról. Az archonok és eonok szférái ugyan szintén a természeti erőkhöz tartoznak, azonban, mint már említettük, nem lehet őket a dialektikus univerzum alapvető jellegéből megmagyarázni, habár annak törvényei segítségével jönnek létre és lesznek hatékonyak. Az archonokat és eonokat az emberiség által előállított elektromágneses transzformátoroknak tekinthetjük. A dialektikus természet áramlatait mintegy kényszerítik, hogy hagyják magukat transzformálni, irányítani és megváltoztatni általuk.

Az univerzumban így egy tökéletesen természetes és periodikus konfliktus bontakozik ki. Amint az archonok és eonok hatalma egy bizonyos határt átlép, interkozmikus változás keletkezik, hogy újra helyreállítsa az egész makrokozmoszt érintő megzavart egyensúlyt.

Egy ilyen konfliktus egyik következménye, hogy elrabolják az archonok és eonok erejének egyharmadát. Ezzel azt akarják elérni, hogy az emberiség, valamint az archonok és eonok közötti kapcsolatok megszakadjanak. Egy, az emberiség számára tökéletesen idegen, teljesen más hullámhosszú és feszültségű mágneses rezgés megszünteti az agy mágneses rendszereinek egyrészről az aurikus lénnyel, másrészről pedig a természetistenekkel való évezredes kapcsolatait.

Az emberiség ezáltal elválik mentális teremtményeitől. A kultúra emelkedő vonala hanyatlássá változik. Az eonok műve, vagyis az emberiség kultúrája, feloszlik, az emberiség pedig visszatér eredeti kezdetéhez. Mindez emlékezetvesztéssel is jár, hiszen az aurikus lényben és a személyiségben lévő mágneses pontok egész hálózata kialszik. Az ember újra az egykori elő-emberré válik.

Az egész folyamat addig tart, míg el nem ér egy biológiai minimumot. Univerzumunk, természetrendünk ekkor megtisztul az archonoktól és eonoktól. Egy bizonyos pillanatban pedig egy új kulturális fejlődés veszi kezdetét. A kerék új fordulatot tesz felfelé, hogy egy napon újra lefelé induljon. Hányszor élte már át mindezt az ember mikrokozmoszként?

 

A tizenharmadik eon lénye

Az emberiségnek egy bizonyos része ezzel szemben létrehozott egy tizenharmadik eont. Ennek megértése érdekében képzeljük el a következő példát:

Tételezzük fel, hogy egy embernek elege lett sokrétű tapasztalataiból, valamint könny- és fájdalomútjának szenvedéseiből és gondjaiból. Megtapasztalta, hogy a természet szerinti minden fáradozás hiábavaló. Felfedezte, hogy mindaz, ami bekövetkezik, az elmúlt évszázadok folyamán egyszer már létezett. Tehát megvizsgálta és felismerte a dialektika valódi lényét.

Ekkor teljes joggal kezdi sejteni, hogy mindez mégsem lehet az emberi lét célja. Úgy véli, hogy egy hiba lehet az alapja az általa ismert mindenség-megnyilvánulásnak, és kidolgoz egy tervet. Megalkotja a természettől – melyet haláltermészetnek ismert meg – való megszabadulás mentális elképzelését. A terv magába foglalja az arra való készséget, hogy a beteljesítése érdekében mindent feláldozzon, még saját létét, saját énjét is.

Mire vállalkozik ez az ember? Megteremt egy archont, de nem azért, hogy fenntartsa a természetet, hanem a természettől való megszabadulás, a természetből való kiszállás érdekében. Majd emberekkel kezd találkozni, akik olyanok, mint ő. Ők is az élet értelmét kutatják. Megismerteti velük az általa kidolgozott megváltási tervet, s azok együttműködnek vele, ami által az archon egyre nagyobbá válik.

Egy adott pillanatban valamennyi ilyen jellegű archon, bárhol is jött létre a világon, egy eonná kapcsolódik össze. Ezzel létrejön a tizenharmadik eon, habár fajtáját tekintve még meglehetősen gyenge és földi jellegű.

Mi történik ettől a pillanattól kezdve? Az új eon, és valamennyi társtulajdonosa között egy testi kölcsönhatás áll fenn. A terv által transzmutált mágneses erők tettre, eredményekre ösztönöznek.

Az eredmények azonban még nem kielégítőek. Mi ennek az oka? A transzmutált elektromágneses feszültségek még nem nőttek ki a megszokott természetterületből. Ezért csak a dialektikus természetnek megfelelő eredményekhez vezethetnek.

 

A belátásból létrejön az üdvrevágyás

A megváltási terv közössége azonban nem bátortalanodik el, hanem tovább tevékenykedik. Anélkül, hogy filozófiájuk alapján változtatnának, kijavítják meggondolásaikat. Filozófiájuk, az átélt tapasztalatok hatására, elmélyül. Végül elérkezik az a pillanat, amikor a közösség felfedezi, hogy ha sikerrel szeretnének járni, munkájuk nem alapulhat többé e természet elektromágneses erőin. Ezért – mialatt a csoport az univerzum széles tereit kutatja – egy új alap-életerő utáni hatalmas vágyakozás jön létre.

A belátásból így jön létre az első üdvrevágyás. Abból pedig – ha még csak elemi szinten is – megszületik a Gnózissal, a haláltermészetből nem magyarázható valódi istentermészettel való első kapcsolat. A tizenharmadik eon ettől kezdve nem csak a megszokott természetből vesz fel erőket, hanem az eredeti természetből is.

Mondhatnánk úgy is: A János-eon megszületett.

Ezt követően az új közösséghez tartozók testében figyelemreméltó változás megy végbe. Az aurikus lény, a fej és a szív mágneses rendszerei alkalmazkodnak ehhez a helyzethez. Testileg, szerkezetileg és alapvetően bizonyos utakat készítenek elő.

A fejlődés, a zökkenők és botladozások ellenére folytatódik. Érezhető a haladás. A közösséget új öröm hevíti. Az énközpontúság azonban időnként még megtréfálja őket. Csapásokat kell elviselni, és egy új csoportegységre lesz szükség, melyben mindenki legyőzheti önzéseit.

A közösség folyamatos munkájának eredményeként a tizenharmadik eon egyre finomabbá válik, egyre inkább az isteni, mágneses magra hangolódik, egyre jobban elveszíti földi jellegét, és egyre nagyobb befolyást fejt ki azokra, akik a szférájához vonzódnak.

Egy meghatározott pillanatban a tizenharmadik eon léte megszilárdul. Már számos archon tartozik hozzá, valamint egy hatalmas közösség, amely bár a világban van, de – ha azon múlik – többé nem a világból való. Elektromágneses minőségében és fajtájában már nem sok földi található.

Amikor aztán a közönséges természetben kifejlődnek a fent ábrázolt krízis-pillanatok, és minden archont és eont megfosztanak erejének harmadától, a tizenharmadik eontól semmit sem lehet elvenni, mert nem transzmutál dialektikus erőket.

A közönséges természeten nem tesz erőszakot, ezért háborítatlan marad mindazokkal, akik a szférájához tartoznak. Amikor tehát a közönséges természet kulturális fejlődése lefelé irányul, a tizenharmadik eonhoz tartozók fejlődésüket erőről erőre és dicsőségről dicsőségre továbbfolytathatják.

Az emberiség maradékánál a kerék egy lefelé irányuló, s a kezdetekhez visszavezető fordulatot tesz. Amikor aztán egy új megnyilvánulási nap veszi kezdetét, és az emberiség újra fáradságosan követi kulturális útját, a mindenség-megnyilvánulásban a helyzet már megváltozott. Az előző megnyilvánulási nap folyamán ugyanis létezett egy nagy csoport, mely a tizenharmadik eonhoz tartozott: a megváltottak csoportja.

Ez a csoport nem hagyja cserben az emberiséget, mivel nem a saját üdvére irányul. Az üdvöt ugyanis már birtokolja! Önzés nem létezik! A csoport azokra irányul, akik még ebből a természetből és ebben a természetben vannak. Küldötteket, prófétákat és megvilágosultakat küld hozzájuk, hogy hívják őket. Ha a hívottak, tapasztalataik folytán, a János-ösvényre lépnek, közösségüket már csak össze kell kapcsolniuk ezzel az egyetemes közösséggel, úgy, mintha egy lánchoz újabb szemet illesztenének hozzá.

A tizenharmadik eon univerzális közössége így egyre ragyogóbbá, magasztosabbá, hatalmasabbá és erősebbé válik. A megszenteltek felmenetele mindig egyszerűbb lesz.

Ezért írja a Pistis Sophia: „Ha azok mágiájának misztériumait hívják fel, akik a tizenharmadik eonban vannak, egészen bizonyosan be tudják teljesíteni azt, mert én […] erről a területről nem vettem el erőket.”

A cikk Az egyiptomi ős-Gnózis és kiáltványa az örök jelenben, I. részének 17., valamint A Pistis Sophia gnosztikus misztériumai című mű 28. fejezetének szakaszaira támaszkodik.

 

Egy eon keletkezése Goethe szerint

Hans Christoph Binswanger Pénz és mágia című könyvében a modern gazdaságot Goethe Faustja alapján elemezte. Goethe (1749-1832) tragédiájához a 16. századi alkimista, Faust alakját vette alapul, aki lelkét eladta az ördögnek, hogy hatalomra és élvezetekre tegyen szert.

Goethe hatalmas és előrelátó szelleme felismerte, hogy a fejlődő gazdaságban milyen kihívások és veszélyek rejlenek. Drámájában Faust képviseli a boldogságot és beteljesedést kereső embert. Azonban ezeket az értékeket nem találja meg semmiben, amit Mefisztó, a lelkéért cserébe felajánlott neki. Sem Margit iránti szerelmében, bármennyire érzéki és vágyakhoz bilincselő volt is, sem a szellemek mitikus birodalmában tett utazása során.

Élete végén Faust jogot nyer a császártól arra, hogy a tengerből, gát emelésével, egy darabka földet nyerhessen. A gazdaságilag hasznosítható földterület kialakítása az idős házaspár, Philemon és Baucis kárára történik, akiknek házacskáját gátlástalanul feláldozzák a földnyerő projekt érdekében. „Az agg pár könnyű véget ért, rémületében elalélt” (Kálnoky László) adják hírül sorsukat.

Azonban abban a pillanatban, amikor Faust úgy véli, hogy elérte legnagyobb célját, megvakul.

A munkások ásójának zaját hallva azt hiszi, egyre újabb földterületeket nyernek. Valójában azonban csak az ő sírját ássák. Hogy Mefisztó mégsem tudja megszerezni Faust lelkét, az Goethe optimista emberképére vezethető vissza. A Gonoszt azon erő dinamikus részének tekintette, mely örökké jót hoz létre. Amikor Faust, Mefisztóval való első találkozásakor megkérdezi, hogy ki ő, az így válaszol neki: „Az erő része, mely örökké rosszra tör, s örökké jót mivel. […] Én részből rész vagyok, mely egy volt valaha, a Sötét része, mely a Fényt szülé vala.” (Jékely Zoltán)

Faust lelkét végül magasabb erők mentik meg, amit Goethe a következő szavakkal magyaráz: „Ki holtig küzdve fáradoz, az megváltást remélhet.” (Kálnoky László)

Binswangernek a tragédiáról alkotott felfogása lebilincselő. Arra a jelenetre is kitér többek között, mely a Faust II. részének első felvonásában a császári Pfalzban játszódik, és különféle pénzszerzési lehetőségekkel foglalkozik. A tönkrement császár új gazdasági eszközökkel való ellátása érdekében Mefisztó, az ördög a császár kézjelével ellátott papírpénzt nyomat. A zálogot a császári birodalom földjében rejlő természeti kincsek képezik. Így válik valami – a papír – aminek nincs saját értéke, fizetési eszközzé, a gazdaság felpezsdítőjévé.

Binswanger ezt így fejezte ki: „A modern tudomány, melyben a papírpénz létrehozása központi szerepet játszik, az alkímia folytatása más eszközökkel.”

Könyve a közelmúltban Pénz és mágia címmel új kiadásban jelent meg, és azzal a mondattal kezdődik, hogy mindenekelőtt a Faust II. részének van „felfoghatatlan aktualitása”. Goethe a 19. század elején előre látta azt, amiről jelen pillanatban valamennyien meg vagyunk győződve: a gazdasági növekedés az emberiség külső fejlődésének legfontosabb fokmérője. „Goethe mesterműve, különösen a hitelválságok korában, kulcsfontosságú szövegnek számít” – teszi hozzá magyarázatképpen Binswanger.

 

„A ti aranyatok nem a mi aranyunk”

A monda szerint Faust alkimista volt. Goethe a modern gazdaságot, melyben a papírpénz-teremtés központi szerepet játszik, az alkímia más eszközökkel gyakorolt folytatásának tekintette. A papírpénz nyomásának bizonyos mágikus karaktere van. Binswanger ehhez a következőket fűzte hozzá: „A mágia jellemzője, hogy valami könnyedén, minden erőfeszítés nélkül megtörténik, mégpedig gyorsan és korlátlanul. Gondoljanak csak a bűvészre, aki egyetlen kézmozdulattal egy majdhogynem végtelen kendőt húz elő a kabátujjából. A modern gazdaságban ahelyett, hogy az ólmot arannyá változtatnák, a papírból pénzt készítenek. Ez a papírpénz-teremtés a modern gazdaságban természetes határok nélküli értékteremtésbe megy át.”

Ezt ábrázolja Goethe Mefisztó alakján keresztül, aki elülteti Faust fejében azt a gondolatot, hogy a császárt kézjegyével ellátott papírpénz nyomtatására beszélje rá. Mefisztó, mint „az erő része, mely örökké rosszra tör”, arra számít, hogy abból majd infláció és káosz keletkezik. Faust azonban többek között arra fordítja az összeget, hogy új földterületeket nyerjen, és ezáltal ösztönözze a gazdaságot. Ily módon Mefisztónak csalódnia kell elvárásaiban, és „az erő része, mely örökké rosszra tör” – most bizonyos mértékben újra – „a jót miveli”. Aki újonnan teremtett pénzt fektet be, valójában értékekre váltja azt. Ez az infláció alternatívája. Faust álma látszólag folytatódhat, és dialektikus létünket tükrözi.

A Faustban a császár a bankjegyek kiadásának és így a papírpénz teremtésének privilégiumát a bankokra ruházza át. Ez pedig napjainkban is így történik. Korunkban a bankok rendelkeznek a „Giropénz” (a hitelpénz) forgatásának engedélyével. Az állam támogatja ezt az által, hogy a fiktív pénzt bárki készpénzre válthatja át. Goethe a következő kijelentést adja Faust szájába: „Hatalmat szerzek, földeket” (Kálnoky László). A hitelpénz tulajdonná, realitássá válhat.

Az ember a teremtés urává emelte magát. A természet fölötti uralmához a természeterőkön való uralkodás is hozzátartozik. Faust arról álmodozik, hogy az árapály erejét örök, korlátlan és végtelen energiaforrásként hasznosíthatja. Úgy véli ugyanis, hogy aki képes a természeterőkön uralkodni, az „értékeket” teremthet anélkül, hogy meg kellene értük dolgoznia. Örökké továbbélhet ebben a természetben.

Faust Mefisztóval kötött eredeti fogadásakor az időt tette meg tétnek. Szívesen elveszítené „saját idejét”, ha valaha, a legmagasságosabb pillanatban kimondhatná: „Oly szép vagy, ó maradj, ne menj!”(Jékely Zoltán) Mert meg van győződve arról, hogy Mefisztó semmit sem nyújthat neki, ami valaha e szavak kimondására ösztönözné őt. Amikor azonban úgy tűnik, hogy ez mégis sikerül neki, mert Faust úgy véli, uralkodhat a természeterőkön, és a következőket mondja: „E boldogság sejtelme elragad, s már üdvözít a legszebb pillanat” (Kálnoky László) üt az utolsó órája, és holtan esik össze.

A természeten való uralkodás a környezet szétrombolásához vezet. Ez az érem másik oldala. Goethe ezt Philemon és Baucis idillikus tengerparti életéből való elűzetésével szemlélteti. Ezt a „tengerparti életet” a Magasabb rendű határán való tartózkodás szimbólumának tekinthetjük. Hajlamosak vagyunk arra, hogy a környezet károsodását csak a természetes egyensúly megzavarodásának nézzük. Valójában azonban itt arról a határvonalról van szó, mely az ember eredeti fajtájától, az eredeti embertől – aki egy másik világban él, ahol a természeterők a Szellem erővonalainak megfelelően bontakoznak ki – választ el bennünket.

Az alkímiában a bölcsek kövét olyan eszköznek tekintik, mellyel az ólmot arannyá lehet átváltoztatni. A Faustban a bölcsek köve szerepét a tőke tölti be. Egyre több „halott” pénz keletkezik. Bizonyos értelemben itt a kapitalista rendszer dinamikus nézetéről – s ezzel együtt saját természetünkről – van szó. Gazdaságunknak – a természethez hasonlóan – nincs végcélja. Sohasem készülünk el. Sohasem fogjuk megtapasztalni ezt az örömöt, mert az egy megszakíthatatlan haladásban rejlik, ami materialista területen csak illúzió. Valódi haladás kizárólag lelki területen lehetséges, mégpedig egy tudati fejlődés formájában. A technikai fejlődés, és az ahhoz szükséges alapanyagok korlátlan felhasználása veszélyt jelent az emberiség számára, és ezért magában hordja önmaga végét és a miénket is. Olyanok vagyunk, mint Faust, aki végül felismeri, hogy embereken gázolt keresztül gazdasági terve megvalósításáért: az ebben a természetben lévő örök boldogság eléréséért. Beruházó bankárok is szívesen látják magukat az univerzum mestereinek. Ezt a szerepet azonban nem tudták betölteni, és ez korunk gazdasági kríziséhez vezetett.

Azonban még inkább hasonlítunk Goethe életművének egy másik alakjához: a varázslóinashoz. Olyan erőket hívtunk fel, melyeken nem tudunk uralkodni. Fausthoz hasonlóan úgy véltük, tartós gazdasági növekedést és végtelen anyagi jólétet valósíthatunk meg. Ennek vörös fonala átvonul az emberi tragédián. Azonban: „A ti aranyatok nem a mi aranyunk”, mondták a valódi alkimisták.

 

 

Élet a szavak szolgálatában

 

2009. őszén szimpóziumot rendeztek Renovában, melynek témája „A csend hangja” volt. Ez az esemény egyben George R. S. Mead tiszteletére került megrendezésre, aki száz évvel ezelőtt felkutatta az időszámításunk kezdetéről származó gnosztikus forrásokat. A modern kereső számára 2010-ben e források kifejező ereje még mindig nagyon erős, ezért örömünkre szolgál, hogy ebben a Pentagram kiadásban közzétehetjük e szimpózium előadásait.

 

Arany jövőt jósol az ember annak, aki már huszonkilenc évesen a világlélekről ír esszéket, harminc évesen pedig Orfeuszról szóló disszertációt tesz közzé, s publikálja az Upanisádok és a Pistis Sophia fordítását. Különösen igaz ez akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a fordításokat a mai napig dicsérik, azok kifinomultsága és beleérzőképessége miatt. Az a személy, akiről beszélünk, ebben az életkorban már jó néhány fontos lépcsőfokot tudott a háta mögött. A Gondviselés, mint valami forgószél által, az évszázad legszellemibb miliőjének kellős közepébe helyezte őt, aki alkalomadtán biztosan feltette magának a kérdést, hogy hogyan került ide.

George Robert Stowe Mead ügyes, fiatal, klasszikus képesítésben részesült tudós volt, aki tökéletesen elsajátította a latin és görög nyelvet, s további más nyelvek mellett szanszkritül is megtanult. 1863-ban született Dél-Angliában, s már fiatal éveiben – ha mondhatjuk így – rendelkezett egy „feel of gnosis”-szal, a tisztaság iránti különös érzékkel.

A Kos tüzes energiájával – ugyanis ennek tűzjegyében született – 1883-ban, egy akkor megjelent, az ezoterikus buddhizmusról szóló könyv révén került kapcsolatba a teozófiával. A huszonkét éves tanár egy évvel később találkozott Blavatsky asszonnyal, s ettől fogva minden szünidőt és nyarat nála töltött. Néhány évvel később felhagyott hivatásával, s Blavatsky asszony személyi titkára lett. A teozófiának ezekben a kezdeti éveiben Blavatsky asszony, a nagy beavatott, akit Szfinx-nek is neveztek, rábízta teljes levelezésének felelősségét a huszonhét éves George Meadre. S nemcsak ezt hagyta rá, hanem trezorjának kulcsát, valamint a Teozófiai Társulat Lucifer című folyóiratának szerkesztését is. Olykor-olykor még a cigarettáját is Mead-del sodortatta.

A Társulat régebbi elöljáró tagjainak, akik eme előléptetés láttán összevonták szemöldöküket, Blavatsky asszony azt mondta: „Mind you; George Mead is the only true Theosophist”, „Jegyezzék meg, George Mead az egyetlen, igaz teozófus”.

Kicsoda a teozófus? Manapság azt mondjuk, hogy a Teozófiai Társulat tagja. A teozófia szó jelentése azonban „Istenről való bölcsesség”, vagy „Isten bölcsessége”. Aki tehát e zászló alatt gyülekezik, az isteni sugallatra és bölcsességre vágyik, ezt keresi. A Teozófiai Társulat igaz tagjai az Isteni bölcsesség szerelmesei voltak. Az egyetemes testvériség „tat tvam asi” -„ez vagy te”, vagy „ezek vagytok ti” – mottója alatt gyülekeztek, olyan mottó alatt, mely Isten és minden élőlény egységét írja le. Életüket a védák és minden más isteni bölcsesség kutatásának szentelték, mely Blavatsky szerint hat keleti és egy nyugati rendszerből, a Gnózisból áll.

Közép-Európában és Németországban a Teozófiai Társulat keleties irányultságú keresését megelőzően, már a 18. század kezdete óta létezett egy Teozófia néven ismert, nagyobb mozgalom. Így jelentette meg 1710-ben a híres Böhme-kiadó, Johann Gichtel a Theosophia Practica című iratot. Berlinben Fichte, Moszkvában Loppouchin, Münchenben pedig Karl von Eckartshausen voltak azok a gondolkodók és filozófusok, akik erről a megvilágosodott teozófiáról írtak. Később még visszatérünk erre.

A közvetlen Isteni élmény nyomjelzője idejétmúltnak tűnt a 19. század teljesen materialista irányultságú tudománya számára. Elhatárolódtak tőle, akárcsak az ifjú kamasz, aki el szeretne távolodni szüleitől, akiket már régimódinak talál. A teozófiai fáradozást úgy jellemezték, hogy az nevetséges és elavult, s olykor fanatikus dühvel harcoltak ellene. Az anglikán, a református, valamint a katolikus templomokban is gyalázatosnak és hallatlannak ítélték a teozófiát, hiszen csak papok, lelkészek és pásztorok képesek kikutatni Isten akaratát.

George Mead mindezt másképp látta. A Világosság nyomát időszámításunk kezdetéig követte vissza és megállapította, hogy már akkor is „aktívak voltak különböző teozófiai testvériségek: a Gnózis testvériségei.” Léteztek olyan közösségek, melyek olyan kereső és törekvő emberekből álltak, akik Jézus Krisztus idejében, azt megelőzően és azt követően is a megmentő világosság, a „Teozófia” élő vallásához tartozónak vallották magukat, s szívükkel és lelkükkel Isten bölcsességéhez közelítettek. „Mindezek az emberek – írja A világ Misztériuma című könyvében – kivétel nélkül megtapasztalták a világlelket, ezt énekelték meg és az ezzel való egyesülést keresték. Mert, legyünk őszinték, miről is beszéltek volna? Azt dicsőítették, ami valóságos, nem pedig annak durva és ideiglenes manifesztációját imádták.”

Ezekben az emberekben az volt a közös, ami fontos számunkra ma is: A világosság iránti szeretetük által és életvitelük alapján megélhették, megtapasztalhatták magát az Istent, hagyták magukban kibontakozni az emberben lakó Isten erejét. Ezt az erőt, az erre felkészült emberben közvetlenül ható Istenit nevezték „Szent Szellemnek”.

Így manapság a „Teozófia” fogalmát sokkal átfogóbban, egyetemesebben értelmezhetjük, méghozzá úgy, ahogy a Teozófiai Társulat egykori alapítói tartották azt szem előtt. Aki az egyetemes testvériség gondolatát helyesli, és magát az Isten és ember közti összefüggés tanulmányozásának szenteli, teozófusnak nevezheti magát a szó igaz értelmében.

Helena Petrovna Blavatsky nemcsak egy frappánsan megfogalmazott választ adott, amikor George Meadet „az egyetlen igaz teozófusnak” nevezte. A korai Teozófiai Társulat más tagjaitól eltérően Mead nemcsak kizárólag a keleti bölcsesség iránt érdeklődött, hanem élethivatásának tartotta a hetedik bölcsességáramlat, a Gnózis felkutatását. Kitartó munkás volt. Mégis, mindenek előtt az életvitele volt az, amiért Blavatsky e jelzővel illette őt. A Teozófia Kulcsa című művében Blavatsky azt írta: „A nagy műben, a lélek megszabadításának művében, az emberben nincs helye a személyiségeknek”, a nagy egóknak, „csak olyan embereknek, akik képesek szolgálatkészen alárendelni magukat.”

George Mead szellemileg magas színvonalú életvitelt folytatott. A korai keresztény irodalom specialistája volt, és – Blavatsky ösztönzésére – a hermészi tanok és az antik gnózis területének értőjévé fejlődött. Művei a keresztény Gnózis szellemi princípiumairól és a görög-római világ vallásáról szóló tanulmányokat ölelnek fel. Teljes energiával vetette magát a gnoszticizmus, a hellénizmus, a zsidóság és kereszténység vizsgálatába.

Mindemellett jól ismerte a buddhista gondolatkört, továbbá megjelentette a Bhagavad Gita szanszkritból történő fordítását is. Blavatsky hatására gondoskodott a Pistis Sophia Gnosztikus Evangéliumának angol nyelvű kiadásáról, melynek kézirata már 1785 óta a British Múzeum könyvtárában hevert. Ezt a fordítást folytatásokban jelentette meg a Lucifer című teozófiai folyóiratban. (A Lucifer nevet Blavatsky választotta, hogy jelt adjon a keresztény burzsoázia ellen.) A folyóiratban számos cikket a főszerkesztő, Mead írt.

C. G. Jung személyesen utazott Londonba, hogy megköszönje a Pistis Sophia fordítását Mead-nek. E művön kívül Mead még néhány kulcsfontosságú művet fogalmazott meg, melyek meghatározó jelentőségűnek bizonyultak a nyugati misztériumok és a mai idők szellemi irányzatainak fejlődésében. Elsőként 1900-ban jelent meg a „Fragments of a Faith Forgotten” (Egy elfeledett hit töredékei), másodikként 1906-ban a „Thrice Greatest Hermes”, (Háromszorosan Nagy Hermész).

Mindkét mű az ezen a területen létező legjobb művek közé sorolható. Észrevételei még ma is versengenek az e témában megjelent későbbi publikációkkal. Lelkes és nagy tudással megírt tanulmányok a Gnózisról és Hermész bölcsességéről. Mead bebizonyítja, hogy létezik a hetedik bölcsesség-áramlat, a Gnózisé, és hogy a rengeteg keleti forrás mellett, melyekből akkoriban egyre több állt a kutatók rendelkezésére, fel lehet kutatni egyenrangú nyugati forrásokat is. Műveinek, az időszámításunk kezdetéből származó forrásszövegek felkutatásának és publikálásainak köszönhetően Jan van Rijckenborgh ötven évvel később a lélek útjáról szóló magyarázatait Hermész ős-Gnózisára és a Pistis Sophiára alapozhatta.

Mint az igazság barátja és magas etikai normák szerint élő ember, George Mead néhány tag életvitelét a Teozófiai Társulat vezetőségéből nem tudta helyeselni. Nem becsülte semmire a mesterekkel és okkult jelenségekkel való foglalkozást sem, melyben csupán a spirituális keresés gátló tényezőjét látta.

Emiatt lemondott arról, hogy a Társulat vezetője legyen, s e helyett kutatásainak szentelte idejét. Ebben az első század kereszténységének gnosztikus iratai foglaltak el kitüntetett helyet.

Néhány rendkívüli esemény után nem tudott többé egyetérteni a magát túlontúl fontos színben feltüntető, az embereknek imponálni kívánó Társulat külső megjelenésével, spiritiszta és asztrális illúzióival és trükkjeivel, így 1909-ben elbúcsúzott a Teozófiai Társulattól.

A döntés nagy bátorságot követelt. „Mivel attól fogva – mesélte – egyik napról a másikra nem volt többé munkám, jövedelmem, baráti köröm, értékesítési területem és olvasóm.”

Vele együtt 700 tag hagyta ott a Társulatot. Egy hónappal később George Mead 150 barátjával közösen megalapította a „The Quest Society” nevű szervezetet, mely a vallások összehasonlító tanulmányozásával foglalkozott. Bár e szervezet tudományos alapokra helyezkedett, mindenekelőtt a Szellem és lélek keresőinek társulata volt.

George Mead magasra tartotta a megszabadulás impulzusát, melyre a Blavatsky halála utáni években nagy nyomás nehezedett. Ugyanez az impulzus bírta rá Max Heindelt 1906-ban, hogy hátat fordítson a Társulatnak és megalapítsa a Rózsakeresztes Társaságot. Rudolf Steiner is ezt az impulzust követte, amikor 1912-ben elbúcsúzott a Teozófiai Társulattól, hogy az általa alapított Antropozófiai Társaság keretein belül munkálkodjék tovább. Krishnamurti 1929-ben történő önálló fellépése is e megszabadító impulzusból magyarázható.

Amikor George Mead 1909-ben elhagyta a Teozófiai Társulatot, a görög-egyiptomi spiritualitásról írt műveinek legnagyobb része már publikálásra került.

1910-től kezdve feleségével közösen adták ki a „The Quest” című folyóiratot. Hasonló nevű társaságukban hetente rendeztek összejöveteleket, a résztvevők körét felváltva csak tagok, illetve az előadás iránt érdeklődők alkották. A „Quest” szó jelentése keresés. Az összejövetelek mellett a fő tevékenységet a negyedévente megjelenő „The Quest” című folyóirat kiadása jelentette.

Mead ehhez a következőket fűzte: „Pénz nem állt rendelkezésünkre, de volt valami, ami jobb volt, mint a pénz. Számtalan kiváló cikk és első osztályú közlemény – és mindez szeretetből. Nem engedhettük meg magunknak, hogy munkatársainknak akár egy pennyt is fizessünk. Ez a The Quest igazi érdeme. S mint szerkesztő, igazán büszke vagyok – sőt, nagyon büszke – amikor felidézem a legjobb kollégáim neveit. Ezt a listát – bármilyen folyóiratról is van szó – nehezen lehetne felülmúlni, ha ugyanolyan eszközökkel kellene dolgozni, mint amilyenekkel mi dolgoztunk.”

Valóban fontos szerzők művei jelentek meg a „The Quest” folyóiratban. Irodalmárok, akik megértették, hogy a titoktartás köntöse alatt és az „örök bölcsesség” misztériumai mögött az ember szellemi fejlődése rejlik. A „The Quest” cikkeivel szolgálók között volt Martin Buber (1878-1965), Gustav Meyrink (1868-1932), A. E. Waite, W. B. Yeats (1865-1939) és Gerhard Scholem (1897-1982). A Blavatsky halálát követő tizennyolc évben George Meadnek volt a kiváltsága és megbízatása, hogy a Társaság keretei között egy belsőleg működő csoport lángját lobogva tartsa. Ehhez a megbízatáshoz lelkiismeretesen hű volt.

Tizenegy szép részben hozta nyilvánosságra 1906-tól 1908-ig az Echoes from the Gnosis című művet, mely szinte annak a bölcsességáramlatnak a képmása volt, mely az első évszázadokban a Földközi-tenger térségében lépett fel: Jézus himnusza, A Gnosztikus keresztrefeszítés, Hermész himnuszai, Mithrász misztériumai és a Káldeai jóshelyek tartoznak ide.

Mead és munkatársai élete egy olyan időtartamot ölel fel, mely azzal jellemezhető, hogy kiváló gondolkodók kutatták az emberiség szellemi életének titkos mozgatórugóit. Lázasan keresték a pszichológiai és lelki fejlődés lehetőségeit. Ez az időszak Blavatsky gondolatvilágától olyan gondolkodókig terjed, mint Jung, és olyan zenészekig, mint Jaab van Zweden, aki nemrég a „Zomergasten” televíziós adásban azt mesélte, hogy milyen módon alakította őt teozófiai háttere.

Mead úttörő volt, s a Gnózis iránt különleges intuícióval rendelkezett. Quispel „feel of Gnosis”-nak nevezte ezt, a modern rózsakeresztesek pedig „a szív nyitott rózsájáról” beszélnek. Úttörőként, ahogy csak kevesen, G. R. S. Mead a belső ember, az eredeti szellemember megszabadításának szentelte életét. Nyílt szíve és az igazságról kialakult rendíthetetlen meggyőződése beigazolódást nyert a „Gnózis megismerésében”. Adagiuma, bölcs mondása ez volt: „Ismerd meg a világosságot és köss vele barátságot.”

 

 

A Gnózis visszhangjai

 

Sok száz éves a hagyomány, mely szerint a „kis” és a „nagy világ” lenyűgözően egybehangzó. Nem mutatott-e rá valamennyi beavatott, hogy testünk minden egyes atomját az univerzumtól kaptuk „kölcsön”, és ismét vissza fognak térni oda? Aki ezt meg akarja érteni, az félretol minden előre megfogalmazott véleményt, és figyelmessé valamint csendessé válik, mint egy kisfiú vagy egy kíváncsi leányka, aki tanulni akar valamit.

Andrew Knoll, a Harvard Egyetem csillagásza, azt mondja: „Nem vagyunk elválasztva a világegyetemtől. És amikor az univerzumot tanulmányozzuk, akkor tulajdonképpen magunkra irányítjuk a tükröt. A tudomány nem egy valahol odakinn fennálló objektív világegyetemet ír le, melyhez képest mi elválasztott lényiségek lennénk. Részei vagyunk az univerzumnak. Ugyanazokból az elemekből állunk, olyan elemekből, melyek tökéletesen a világegyetemben mindenütt érvényesülő törvények szerint viselkednek. Por vagyunk, és újra porrá leszünk, csillagpor vagyunk, és csillagporrá leszünk transzformálva.”1

Mi szükséges ahhoz, hogy ezt felismerjük és felfogjuk? A tudós a következőképpen magyarázza: „Fáradságos dolog felismerni az igazságot. És ha valaki olyasmit talál, ami hasonlít ahhoz, amit találni remélt, módszerét és eljárását megkettőzött szigorral kell ellenőriznie. Azért kell egy tudósnak oly sok éven át tanulmányokat folytatnia, szemináriumi dolgozatokat készítenie, végzettséget vagy egyetemi fokozatot elérnie, vagy egy doktori értekezést írnia, hogy megtanuljon bánni önmagával, a módszereivel és az elvárásaival.”

A spanyolországi Al-Andalus bölcse Ibn Tufayl (1105-1185) így fogalmazott csaknem 900 évvel ezelőtt:

„Sok idő szükséges az igazság megleléséhez. Semmi másnak nem szabad a fejünkben lenni, és egész érdeklődésünkkel ennek a feladatnak kell szentelnünk magunkat. Ha végül áthatoltunk az igazsághoz, akkor azért találtuk meg, mert pontosan követtük az egyetemes tan útmutatásait, mindaddig, míg világos képet nem nyertünk az igazságról. Ez elsősorban vizsgálódás és elméleti szemlélődés révén történik. Egy későbbi szakaszban szabad megtapasztalnunk valamit, ‘a boldogságos szemlélődésből’. […] Ha tényleg szilárdan elhatározza magát, hogy így cselekedjen, és eltökélt szándéka, hogy teljes odaadással vesse magát ebbe a feladatba, akkor a hajnalpírral dicsérni fogja éji vándorlását, és úgy találja majd, hogy erőfeszítése elnyerte jutalmát. Akkor az Úr megelégedést fog ajándékozni Önnek. Útitársaként állok a rendelkezésére, ha azt akarja, hogy bejárjam Önnel azt az utat, mely a leggyorsabban vezet a célhoz, és a leginkább mentes a balszerencsétől és a veszélyektől.”2

Ezzel George Mead teljes szívéből egyetértene. A Gnózis visszhangjai című művének első részében így ír:3

„Régóta sok időt töltöttem az igen magasztos gondolatoknak és az érzés tisztaságának világában. Ez a világ egy olyan testvériség odaadásából és gondolkodásából keletkezett, mely a régi kor számos teozófus szerzetének egyike volt. Tagjai a háromszor nagy Hermész tanítványainak nevezték magukat, és hitüket olykor a lelkület vallásának hívták. A kereszténység keletkezése előtt, alatt valamint annak korai századaiban éltek Egyiptomban. Összegyűjtöttem és lefordítottam, ami írásaikból és törekvésükből fennmaradt, amennyiben gondolataik átültetése számomra lehetséges volt. A háromszor nagy Hermész Gnózisának visszhangjai így, évszázadok múltán hallhatóvá válnak a mai füleknek, teljesebben, mint ezelőtt, és reményeim szerint érthetőbben.

Az elragadtatással „tízezerszer legnagyobb”-nak is nevezett Hermésznek ez a gnózisa nem egyszerűen egy tan, mivel az alapja Isten mindenség-szeretete. Az ember és a természet igaz filozófiáján és tudományán alapul, és a Gnózis legszebb leírásainak egyike. Ez a „lelkület vallása”, a bölcsesség és a tisztelet gazdagsága. Ez kezdetben a gondolkodóképesség helyes aktivitásán és passzivitásán alapuló vallás, igaz odaadás, jámborság és tisztelet. Végcélja pedig az igaz lét gnózisa, a jó ösvényének gnózisa, mely az embert Istenhez vezeti.”

Mead később így folytatja:

„Túl sokat mondok a háromszor nagy Hermész gnózisáról?

Csupán azt ismétlem, amit tanított (vagy jobban mondva: amit a tanítványai tanítottak).

Célom a Gnózis, nem pedig a tanítványok, a hallgatóság kifejezésmódja. Hiszen az ezen az úton járók valamennyi kifejezésmódja, tanai vagy avatott értekezései, csupán eszközök ahhoz, hogy az embert elvezessék ehhez a tudáshoz, a Gnózishoz. Ezek nem maga a Gnózis. Csupán köntöshöz hasonlítanak, mely magába rejti az igazság valóságát és fenségét.

Az a fontos számunkra, hogy a hermészi hagyomány valamennyi teozófusa szinte egy hangon és belső meggyőződéssel telve nyilatkozza, hogy létezik egy tökéletes és kimeríthetetlen Gnózis. Függetlenül attól, hogy ez mennyire áll harcban a megtévesztésekkel, melyeket a kétkedő ész, az előítélet, és az álspiritualitás varázsol köré.”

A szerző kifejti, hogy a látszatspiritualitás és a kétség oka abban rejlik, hogy az ember elfelejtette a két természet tényét, és létének vezetését átengedi a halandó alaknak. Mead így magyaráz: „A külsődleges kettősséget az ember kis lelkülete, a sors futása teremti. A magasabb lelkület tudja, hogy a benső és a külső kettő az egyben, kölcsönösen kiegészítik egymást, és hogy az egyik a másikban valamint egyidejűleg a másikon kívül van.

A lelkület vallásában nem létezik a szív és a fej ellentéte. Nem létezik kizárólagosan értelmi vagy érzelmi istentisztelet. Az odaadás és a Gnózis ösvénye elválaszthatatlan egységet képez. A lélek és a szellem, az élet és a fény, igaz, szent menyegzőjét, az istenanyának és az istenatyának az isteni emberben történő kimondhatatlan egybekelését tartalmazza. Ő a Logosz, a misztériumok egyszülött misztériuma.”

Majd később így folytatja: „Mivel sokat vettem fel önmagamba a lelkület vallásából, fel akarok erről jegyezni néhány gondolatot, hogy érzékeltessem ennek a zseniális szellemnek (Hermész) a tanait, melyek bevésődtek emlékezetembe.

Az ember teste templomnak, az isteni szentélynek, Isten általunk elképzelhető legcsodálatosabb házának tekintendő, mely sokkal szebb a kézzel emelt templomok legszebbjénél. Mert ez az istenség alkotta természetes templom az egyetemes templom, a nagy képmás mintájára készült, melyben Isten fia, az ember tartózkodik.

Minden egyes atom, atomcsoport és végtag, minden egyes ízület és szerv az isteni terv szerint van egybeillesztve. A test Ég és Föld, hímnemű és nőnemű összefüggésének az ábrája.

Hanem az isteni eme eleven templomának még csak a lehetőségeiről is milyen kevesen tudnak vagy álmodnak! Sírbolthoz váltunk hasonlóvá, mert testünk elveszítette ragyogását és csak a halál dolgainak él, és az élet dolgai számára halott.

A lelkület gnózisa azt tanítja nekünk, hogy hagyjuk újra áradni az életet testi természetünk halott csatornáin keresztül. Testünk szubsztanciájának életrekeltéséhez felhívja Isten lélegzetét, hogy az isteni lelkesítés elsősorban másik önmagunkat, a rég elveszett isteni menyasszonyt születtesse meg. Ha őszintén szeretjük, akkor újra megszületik igazi önvalónk. Akkor beszélhetünk a test-lélek-szellem tökéletes háromszögéről, melyben a tökéletes ember három ékköve sugárzik.”

„Ám mindemellett nem szabad szem elől tévesztenünk a világunkban és társadalmunkban zajló gyakorlati életet” – folytatja ez a szerző, aki a lélek adottságai iránt mindig nagyon finom érzékről tanúskodik.

„A Gnózis nem függ helytől és időtől, az embert azonban a változatos megnyilvánulási formák kondicionálják, tartják ellenőrzésük alatt. Aki újjászületett a Gnózisban, az az ember állapotából átkel „az igaz ember-és-Krisztus” állapotába. Vagy ahogyan Hermész nevezné: „démon-és-Isten állapotába” vagy megint másképp, a Hermész korát ötszáz évvel megelőző idők nyelvén: a „Boddhiszatva-és-Buddha” állapotába.”

És ezután jut el Mead fejtegetéseinek a magvához:

„Ha jól értem, a gnosztikus gondolati eszmekincs esszenciája az a hit, mely szerint az ember képes átlépni a dualitás határait, és tudatos isteni lénnyé válhat. Fel kell oldania az időbeliség problémáját, felül kell kerekednie jelenlegi korlátozottságán. Ennek eléréséhez nem a mai tudományban, filozófiában vagy vallásban szerzett ismereteit kell annak a kevésnek a kárára bővítenie, amit a múlt fent nevezett tudományainak tudatlan és gondatlan nemzedékek láncolatában továbbadott tökéletlen áthagyományozása útján kapott. Szegényes útravaló ez annak, aki részesülni akar a gnosztikus gondolatvilágban.

Igaz, hogy jelenleg elődeinknél többet tudunk a fizikáról, a megismerés-elméletről és a jelenségek világának sok más dolgáról. De vajon a múlt gnosztikusainál többet tudunk-e a Gnózisról is, mint eleven tapasztalatról? Ezt kétlem.

Térjünk vissza a Gnózishoz: Az odaadás Isten – Gnózis. Az igaz átadás „nem más, mint Isten gnózisa”, így idézi Lactantius Hermészt. Ez az odaadás vezet a „teljes, és tökéletes kontempláció”-hoz, és felöleli „ama dolgok megismerését, melyek vannak, valamint fajtájuk átgondolását, és Isten ismeretét”. Vagy más szavakkal ez annyit tesz: „Tanítva lenni a mindenség esszenciájában, és a magasztos látomásban”. A magasztos látomás pedig, ha jól értem, nem a felhők fölötti területekre történő elragadtatás, hanem az egyedül jó, a szükségszerűen fennálló lény észlelése mindenekben. Mert ennek az útnak a mestere a Jó gnózisát tanítja tanítványainak, ami Isten gnózisa:

„Csak akkor fogjátok azt szemlélni, amikor már nem tudjátok kifejezni. Mert a Jó gnózisa, szent csend és minden érzékszerv megnyugvása. Ő a mindenség ismeretének elérése, a mindent átfogó intelligencia.

Mert aki őt észleli, az mást nem képes sem észlelni, sem szemlélni, sem hallani…

És lelkülete körül ragyogva a Gnózis átsugározza egész lelkét, sugárzása által feloldja az egész testet és tökéletesen igaz lélekké változtatja.

Mert lehetséges, fiam, hogy egy emberi lélek, aki elmélyed a Jó szépségében, Istenhez váljon hasonlatossá, még ha testben időzik is.”

Ez egy ember „istenné válása” vagy „apoteózisa”; Istenhez válik hasonlatossá, amennyiben önmaga istenné lesz. A Jó szépsége a kozmikus rend. A mérlegelés módja pedig az önmegvalósításé, mely révén a lélek kapcsolatba kerül a kozmikus lélekkel.”1

A tömeget pedig újfent óvva a „kietlen folyam” tudatlanságától, a Gnózis tanítványait a következőkre inti:

„Ne hagyjátok, hogy elragadjon a kietlen folyam,

hanem használjátok – ha tudjátok – az áramlatot, mely a parthoz visz.

Tartsatok a biztos kikötő felé és ott vessetek horgonyt.

Keressetek aztán valakit, aki kézen fogva vezet benneteket, a Gnózis kapuihoz.

Ott világos fény ragyog, mely feloszlatja a sötétséget.

Ott egyetlen lelken sem borong a köd, hanem leplezetlenül észlelik szívük szemeivel őt, aki azt akarja, hogy lássák.

Fül nem hallhatja, szem nem láthatja, nyelv nem szólhat róla, csakis a szív és a lelkület.”

Ezekkel a Lelkület Gnózisá-ból származó, a magasztos iratokból válogatott rövid szakaszokkal fejezte be George Mead A gnózis visszhangjai című művének első részét, majd hozzáfűzte: „Annak reményében, hogy van néhány ember, aki olvassa ezeket az eredeti iratokat, és ezáltal bensőleg gazdagodik.”

1 Natalie Angier, The beautiful basics of science, Faber & Faber, London 2008.

2 Abu Bakr Muharmmed ibn Tufayl, Hayy Ibn Yaqzan. Een filosofische allegorie uit Moors Spanje, Uitgeverij Bulaaq, Amsterdam 2005.

3 Zegezangen van Hermes’ Gnosis, Haarlem, Rosekruis Pers, 2009.

 

Pillants Taora – és nem látod;

színtelennek mondják.

Hallgasd Taot – és nem hallod;

hangtalannak mondják.

Tapintsad Taot – és nem érinted;

anyagtalanak mondják.

 

Hiányoznak a szavak, e háromszoros

határozatlanság kifejezésére.

Ezért egymásba olvadnak.

 

Tao legfelsőbbje nincs a fényben,

legalsóbbja nincs a sötétben.

Tao örök és lehetetlen névvel jelölni;

mindig visszatér a nem-léthez.

 

Közeledsz Taohoz és nem látod kezdetét.

Követed és nem látod végét.

 

Fel kell tárnod a régi kor Taoját,

hogy kormányozhasd a ma fennállókat.

 

Aki ismeri az eredethez vivő kezdetet,

az kezében tartja Tao fonalát.

 

Ha megtartjuk a nagy ősképeket,

Elénkbe jön a földkerekség.

Elébünk jön és sértetlen marad.

békében, nyugalomban, gyarapodásban.

 

Zene vagy nyalánkságok mellett

megáll az arrajáró idegen.

 

Ám ha a mindenség vezérlő asszonyáról van szó, így hangzik a vélemény:

Milyen egyhangú! De hiszen ez ízléstelen!

 

Nézés esetén nem elég a látás,

fülelés esetén nem elég a hallás,

az alkalmazással nem lehet a végére jutni.

 

Lao-Ce, Tao Te King, 14. és 35.fejezet

 

 

Gondolatok a csend hangjáról

 

Helena Petrovna Blavatsky (HPB) azt írta 1889-ben francia barátainak: „Orvosom két hét szabadságra küldött, mivel környezetváltozásra van szükségem”.

 

Így meghívást kapott a Párizshoz közeli Fontainebleau-be. Az ajánlatot Bostonból kapta, egy amerikai barátnőjétől. Ida Candler az Egyesült Államok egyik szenátorának felesége volt, és akkoriban éppen Fontainebleau-ben tartózkodott nővérével. HPB végül három hétig maradt.

Már röviddel érkezése után izgatottan írta testvérének, Nadjának, hogy a környezetváltozás nagyon jót tesz neki. Ő, akit egyébként tolószékbe ültettek, sokat sétál „saját, esetlen lábain” ahogy levelében írja, „hatalmas tölgyfák és skót fenyők között. Mindegyiknek történelmi neve van. Szinte egész nap az erdőben lakom.”

A fontainebleau-i látogatás azonban nem azért figyelemreméltó, mert HPB levegőváltozás miatt éppen oda utazott, hanem mert ott vetette papírra „A csend hangja” című művének nagy részét. Talán az a tény is hozzájárult művének megírásához, hogy a ködös, szennyezett londoni atmoszférából kiszakadhatott egy időre.

Annie Besant az alábbiakat jegyezte le önéletrajzában Fontainebleau-i látogatásáról és A csend hangja című könyv keletkezéséről:

„Meghívást kaptam Párizsba, hogy részt vegyek a […] nagy munkaértekezleten, melyet július 15-20 között rendeztek meg. Eközben egy vagy két napot töltöttem el Blavatskynál, aki éppen akkor utazott oda néhány hétre kikapcsolódni. Az Arany tanok könyve csodás részleteinek fordításával foglalatoskodott, melynek később A csend hangja címet adta. Nagyon gyorsan írt, anélkül, hogy másolatot készített volna, majd este hangosan fel kellett olvasnom ellenőrzésképpen, hogy angol fordítása elfogadható-e. Ott volt Herbert Burrows is a lojális amerikai teozófussal, Candler asszonnyal együtt. Körbeültük HPB-t, mialatt felolvastam. A fordítás tökéletes volt, nagyszerű angolsággal, melyben folyékonyság párosult zenei könnyedséggel. Igen kevés szót találtunk, amit át kellett írni. Úgy nézett ránk, mint egy meglepett gyerek, és csodálkozott a dicséreten, hogy mindenki, aki ezt a kiváló művet kicsit is irodalmi szemszögből vizsgálja majd, hasonló véleményen lesz.”

Nagyon sokat írtak A csend hangjáról. Többek között Dr. Suzuki, a Zen-buddhizmus ismert tanítója tanúskodott e különleges mű valódiságáról. Ezt írta róla: „Kétségtelen, hogy Blavatsky asszony bizonyos fokig a mélyebb Mahayana-tanok beavatottja, és aztán teozófiaként hozta el a külvilág számára e tanokból azt, amit ezekből a nyugati világ számára alkalmasnak talált.”

George Mead, akinek a szimpóziumon oly sok figyelmet szenteltünk, mesél arról, hogy HPB meghívta őt A csend hangja kéziratának elolvasására. Így számol be erről:

„Azt mondtam neki, hogy ez az egész teozófiai irodalmunk legnagyobb műve. Szokásommal ellentétben megpróbáltam szavakba foglalni azt a lelkesedést, amely olvasás közben öntött el. De HPB nem volt elégedett művével, és aggodalmát fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy fordítása nem felel meg eléggé az eredetinek… Ez egyike volt legkitűnőbb jellemvonásainak. Sosem volt biztos saját irodalmi művében, és minden kritikára odafigyelt, olyanokéra is, akik jobban tették volna, ha hallgatnak. Különös módon mindig a legjobb cikkei és művei miatt aggódott, míg leginkább vitairataiban bízott.”

A csend hangja három részből áll, melyeket az Arany tanok könyvéből vett át. Az első rész A csend hangja címet viseli, a második A két út, amely a szem és a szív útjáról szól, a harmadik pedig A hét kapu. A könyv megjelenéséhez a szerző az alábbiakat fűzte: „Az Arany tanok könyve olyan bölcsességet rejt, melynek elsajátítása minden olyan iskolának kötelessége, amely a szellem egyetemes tanához közeledni kíván.”

Amikor Jan van Rijckenborgh és társai a második világháború után teljesen újra kezdték művüket, a Lectorium Rosicrucianumot, ezt a Szellemi Iskolát, akkor A csend hangja volt az első könyv, amivel a törekvő tanulók tudatához közeledni tudtak. Rijckenborgh úr így kommentálta a művet:

„Az Arany tanok könyvének teljes tartalmát csak a belső iskola komoly tanulóinak hoztuk tudomására. Ennek kivonata, A csend hangja csak a ‘nagyon kevesekhez’ juthatott el.”

Ez a nagyon kevés azokat jelenti, akik mindent megtesznek azért, hogy – ahogy ez többször is elhangzott – a világossághoz, az eredeti birodalomhoz vagy a Gnózishoz közeledjenek. Ezek azok, akik a magasabb isteni ember szolgálatában készek elveszíteni énjüket, hogy így az új lélek megszületése által összeköthessék magukat a világossággal.

Be szeretnénk vezetni Önöket e nagyszerű mű, A csend hangja különleges szépségébe és lényébe.

„Aki a szellem hangját (Nada hangját) a ‘hangtalan hangot’ meg akarja hallani és érteni, annak meg kell ismernie a szellemi elmélyedés állapotát (Dharana)…”

Dharana a lélek tökéletes koncentrációja, amelyben a kizárólag a magasabb, isteni szándékú gondolkodás egyik vagy másik témára irányul. Ekkor mindent tökéletesen elengedünk, ami a külső világmindenséghez, vagy az érzékek világához tartozik. Ekkor szólhat hozzánk életünkben az isteni Másik. Egyesülés jön létre, egy alkímiai menyegző, mely számunkra is nagy misztérium, a rózsakereszt misztériuma.

„Ez az oktatás azoknak szól, akik az alantas lélekerők (Iddhi) veszélyeit nem ismerik.”

Ez azt jelenti, hogy azoknak van szánva, akik a valóban nagyok ösvényét akarják járni, és akik nem szállnak szembe kőkemény önérvényesítéssel az isteni szándék áramlatával. Ha a tanulni vágyó ember „abbahagyja a sokfélére (az érzékszervek külső világára) való hallgatást, akkor képes lesz az Egynek a megkülönböztetésére.” Akkor intenzív megvilágosodás megy végbe, ahogy a világirodalom is említi, egy belső megvilágosodás, amely hatalmas fényáramként hatol át a földi lét sötétségén. Akkor meghalljuk a belső hangot, Nada hangját, a hangtalan hangot, amely a külsőt teljesen megsemmisíti. Ekkor fordul az Atya hangja a szívben ismét a fiúhoz, ami maga a fény, mely egykoron elveszett és most újra megtaláltatott.

Kedves hallgatóság, megérthetik, hogy ezen előadás keretében lehetetlen megismernünk e rendkívüli drágakő teljes tartalmát. Betű szerint a szanszkrit cím így hangzana: „A csend a szellem hangjában”. Már az első rész világosan összefoglalja, hogy milyen módon nyerheti el az ember a megismerést és a tudást. Három termen kell keresztülmennie, hogy az ‘üdv völgyét’ elérje: a bánat csarnokán, a tanulás és megtisztulás csarnokán, valamint harmadszor a bölcsesség csarnokán. Csak ennek az első fejezetnek több konferenciát szentelt Jan van Rijckenborgh, melyeknek néhány mondata talán jó benyomást ad a mű mélységéről:

„Mi emberek, időhöz kötött tudatunk segítségével beszélünk egymáshoz. Ha azonban sikerül önátadó törekvéssel és vágyakozással megszabadítanunk a lelket, akkor a saját, isteni önvaló újra működésbe léphet benne. És akkor, csak akkor beszélhetünk valódi gondolkodásról, amely az isteni terv szándékát felismeri és tanúskodik róla. Az ember csak ekkor egy – szellemben, lélekben és testben. Ekkor bontakozhat ki a tanítvány számára az ösvény.

Az Arany tanok Könyve a tanuló belső hallásához fordul:

„Ha a lelked nevet, míg életed napfényében fürdik, […] ha a lelked sír a sok csalódás miatt, ha lelked azon fáradozik, hogy az ezüst fonalat, mely mesteréhez köti, elvágja, tudd akkor ó, tanítvány, hogy lelked a Földé.”

Ha a tanuló így találja magát az ösvényen, akkor először a csend hangját hallja meg. Ez a saját belső isten hangja, amely hozzá beszél. Ez a saját belső isten nem más, mint Krisna a régi hinduknál, és Krisztus (Christos) a korai gnosztikusoknál. Krisztus (Christos) hangja a beereszkedő szellem, amely a lelken keresztül összeköti magát a természetemberrel.

Semmi és senki nem tehet semmit az emberért az ösvényen, ha ez a hang nem beszél hozzá. A lélek itt kulcsszerepet játszik. Ha a csend hangját meghallják, mivel van egy lélek, amelyik ezt képes megérteni, akkor ez a hang a lélek vezetőjévé válik. És csak ha ezt a vezetőt követjük és hallgatjuk meg, akkor zárulhat le az első, veszélyes fázis, mert a hang egy számunkra nagyon ismerős életvitelről beszél.

Az életben sok a felfelé és lefelé menet, nemde?

Amikor az ember fiatal, egészséges és erős, akkor azt mondják, hogy dagasztja a szél a vitorláit és az élet napos oldalán fürdik, akkor szinte „dalol” az anyagtestében. Ki ne kívánná ezt neki? De aztán jönnek pillanatok, amikor a csalódások miatt fogságban érzi magát. Egyik pillanatban teljesen belemerül a világ nyugtalanságába, a következőben pedig már hallja a „nagy csalódások hangjának morajlását”, „megijed, mert észleli a fájdalom forró könnyeit, és elkábul a jajszavak kiáltozásától”, amelyek felszínre törnek benne. Vannak pillanatok, melyek arra adnak okot, hogy teljes optimizmussal forduljunk az élet felé, hogy ezt a következő pillanatban a félelem zúzza szét ismét. Ki tagadhatná ezt?

Ekkor mondja A csend hangja, Krisztus (Christos) belső hangja az ösvény elején álló embernek: „Ne hagyd lelkedet kitenni az érzékek változó hangulatainak, ne lépj be a pillanat örömeibe és fájdalmaiba.”

Hogyan léphet be az örökkévalóságba, aki hagyja magát a megindultság szakadatlan hullámaitól rángatni?

Írják be a szívükbe: ha lelkük a mozgalmasság szakadatlan áramával együtt lebeg, és minden pillanatban ez ostromolja a lelket, akkor maguk tépik szét az „ezüstfonalat”, ami a mesterrel köti össze a lelket. Akkor a lélek nem időzhet vele a csendben. Hogyan mehet át a lélek a tanulás és a megtisztulás csarnokán, anélkül, hogy közönyös lenne az ember sorsát illetően? Minden megindultságtól megszabadulhat, ideértve az örömtől és fájdalomtól való meghatottságot is. A fényre, a Christosra való irányultságban maradhat, tudván, hogy ez segíthet a legtöbbet abban, hogy szellem, lélek és test egységgé olvadjon.

Ekkor beteljesülhetnek a szavak, melyekkel ezt az előadást le szeretnénk zárni:

„De ó, tanítvány, ha a tested alávetett, a fejed nem józan és a lelked nem erős és tiszta, mint a gyémánt, akkor ez a sugárzás nem hatolhat le a kamrába, akkor a nap fénye nem melegítheti fel a szívedet, és füled sem hallja meg a végtelen tér (Akasha) magasságaiból a misztikus hangokat.”

Ha a lélek elénekelheti Önökben új dalát, akkor megismerik a csend hangját, a „szellemi hang” csengését és struktúráját, egy olyan nyelvet, mely a tudás és az élet egyetlen forrásából emelkedik fel.

„Láss! Te lettél a fény és a hang, te vagy a mestered és istened. Te magad vagy keresésed célja, az örökké csengő hang, amely ott cseng örökkévalóságról örökkévalóságra, amely minden változástól mentes, minden bűntől szabad, ez a hét hang egyben, a CSEND HANGJA.”

 

Az idézetek Helena Petrovna Blavatsky, A csend hangja című művének alábbi, német nyelvű kiadásából származnak: Adyar-Verlag, Graz, 5. kiadás. 1976.

 

 

„A te Istened – az én Istenem”

Esszé az egységről és a sokféleségről

 

A rózsakeresztesek számára egy templom az egyetlen nagy „középső templom” sugara is egyben, az isteni nap sugara, amely mindent és mindenkit körülölel. Aki a templomban megtalálja a fényt, az felemelkedhet. Mintegy a sugarak által felemelve észlelni tudja, amit a saját lényében megvilágítanak. Ahogy a Nap az élet középpontja, és mindennek forrása, ami a minket körülölelő univerzumban létezik, úgy Isten a forrás, amelyből minden univerzum keletkezett. Ő a forrás, ami mindent megvilágít, amelyből és ami által minden keletkezett és amihez minden visszatér.

 

A kínai bölcs, Lao Ce írta egykor:

 

A dolgok, amik valaha a Taoból lettek,

az Ég, ami a Taotól tiszta,

a Föld, ami a Taotól van nyugalomban,

a szellemek, amik a Tao által spirituálisak,

a völgyek, melyeket a Tao tölt meg,

a tízezer dolog, amiket a Tao hívott életre,

[…] mind a Taoból, az Egyből keletkeztek.

 

(Lao Ce, Tao Te King, 39. fejezet)

 

A valóság keresése

Előbb-utóbb elérkezik az életben a pillanat, amikor az ember elkezd azon gondolkodni, hogy mi is a valóság, hogyan lelhetné meg, és elmereng Istenen és a teremtés célján; az emberen itt a Földön. Némelyek azt gondolják, hogy a minket körülvevő valóságon kívül nincs másik valóság, hogy a világon nincsen semmi maradandó, és a világ számunkra csak rövid ideig tartó tapasztalattal szolgálhat. Minden, amit látunk, egy természetes folyamat véletlen terméke.

Mások úgy vélik, hogy a világot isteni lény teremtette, aki az ember körül szorgoskodik, és megjutalmazza vagy megbünteti. Ezt hirdetik az ortodox vallások.

Aki ezt nem fogadja el, az tovább keresi a kérdésre a választ: Vajon miért van zűrzavar a Földön? Miért van annyi káosz harmónia helyett? Miért a folytonos szenvedés? Miért virágzik mindenütt ennyire az istentelen?

Ezzel veszi kezdetét a valóság keresése. Ha körültekintünk a világban, a formák végtelen sokféleségét látjuk. Nézzük meg például a ló formáját. Sok ezer különböző ló létezik, de mind megfelel egy típusnak, a ló típusának. Ez ugyanígy igaz egy rózsára vagy egy tölgyfalevélre. Ezek is nagyon változatos formákban fordulnak elő, de mindegyik felismerhető, mint rózsa vagy tölgyfalevél. Nincs két ugyanolyan, de mindegyik egy bizonyos típus végterméke, amely a többihez képest kicsit másképpen néz ki. Ebben felfedezhetjük az egyet és a sokfélét. A probléma most az, hogy a dolgok a sokféleségben megvizsgálhatóak, mert láthatóak. Az egyetlen azonban láthatatlan. Létezése csak a sokféleségből vezethető le. Mégis az Egy paradox módon valósabb, mint a sokféle.

 

Minden „alakulófélben” van

A természet látható világában minden megváltozik. Minden vagy születik, vagy meghal, vagy éppen mozgásban van valahol ezek között. Semmi sem éri el a tökéletességet. Platón azt mondta, hogy a természet jelenségei szüntelenül „keletkeznek” és sohasem „vannak”. Öt érzékszervünk azt közli velünk, hogy a természet megnyilvánulásai valódiak. De értelmünk azt mondatja velünk, hogy a titokzatos Egy, ami folyamatosan teremtő és állandóan önmaga, valóságosabbnak nevezhető, mint állandóan változó produktumai, termékei.

Platón azt írja, hogy minden ismeret mélyen a bensőnkben van. Ehhez el kell rugaszkodnunk szokásos gondolkodásunktól és annak magasabb formájához, az értelemhez kell nyúlnunk. Vagy ahogy a gnosztikus filozófia tanítja: meg kell tanulnunk a szívünkkel gondolkodni. A szív mindig minden dolog középpontja, magja. Az emberi szív is. Nemcsak a lét motorja, hanem a forrás is egyben, amelyben meglelhetjük legmélyebb ismeretünket. Ez köt össze minket az Eggyel.

 

A misztikus Eckhart mester (1260-1328) írta:

„Isten minden és mindenhol jelen van. Isten egyedül mozgatja a dolgokat a maga esszenciájában. […] Isten minden dolog legmélyebb bensője.

 

A szufik egyik szólása így tartja:

„Isten a sziklában alszik,

a növényben álmodik,

az állatban mozog

és az emberben ébred fel.”

 

Ki vagyok én?

A sokféleség, a természet ismerete manapság annyira elterjedt, hogy méltán nevezhetjük világot átfogónak. Ezzel a tudással új fejlődésbe léphetünk, nevezetesen azon ember fejlődésbe, aki önmagát fedezi fel. Ez egy belső fejlődés. Az ember felfedezi tudatának igaz természetét. A sokféleség helyett az egységet keresi majd. Peter Russel, korunk nagy gondolkodója és természettudósa kiterjedt vizsgálódást folytatott ezzel összefüggésben és a következőkre jutott:

„Megkísérelni önmagunk megismerését olyan tevékenység, mintha egy elemlámpával egy sötét kamrában kutatnánk fény után. Minden, amit a kamrában találunk, csak különféle dolgok, amikre fény esik. Ez ugyanolyan, mintha tapasztalataink alapján akarnánk tudáshoz jutni. Különféle gondolatokat találunk, képeket, érzéseket, amelyekre a figyelem irányul. De mindezek csak a tapasztalat tárgyai, amelyek nem adnak okot magára a tapasztalatra.”

„Mi is az ‘én’? Közelebbi vizsgálódás után felfedezzük, hogy mindaz, amit az ‘én’ alatt értünk, nem más, mint felfogásunk tárolóedénye, amelybe a tapasztalatok és az emlékek gyűlnek” – állapítja meg egy másik gondolkodó, Erwin Schrödinger.

Mi marad hátra, ha a szellem csendben van, ha eloszlik minden gondolat, érzés, észlelés és emlékezés, amelyekkel szokás szerint azonosítjuk magunkat? Akkor közeledünk-e a forráshoz, a maghoz, melyek valójában vagyunk? Misztikusok kutattak saját bensőjükben, és felfedezték önmaguk valódi természetét. Azt mondják, hogy Isten az önvaló esszenciája, az ‘én vagyok’ – személyes tulajdonságok nélkül. Az ‘én vagyok’ a héber Jahve isten egyik neve is.

Istenre egy másik szó az Egy. Aki ebből az őbenne lévő Egyből indul ki, aki Istent megtalálta magában, az teljesen új világképet kap. Ha Istent tudatunkkal tesszük egyenlővé, akkor ez a fogalom egy másik jelentést kap. Környezetünk gondolkodásában, vallásában és isten-megélésében mindig az szerepel: az „én istenem” a „te istened”. Az én-tudat a sokféleséggel egyenlő.

Az én-ember mindig az elválasztással és a felosztással foglalatoskodik. Ennek barátjává, annak ellenségévé válik. Gyakran tegnapi ellenségünk lesz a holnapi barátunk. És amit az egyik ember elvet, azt a másik jónak fogja föl.

Van ami egyidejűleg két – egymást kölcsönösen kizáró – dologból áll? Valójában sem az egyik, sem a másik nem jó se nem rossz, hanem az Én tartja egyszer ugyanazt a dolgot rossznak máskor jónak. Az ember ennél a szétválasztásnál és felosztásnál sokszor olyan messze megy a jó és rossz besorolásánál, hogy szinte saját istenének is felrója ezeket a tulajdonságokat. Itt az idő, hogy ebben a folyamatban belátáshoz jussunk, és hogy a te istenedet és az én istenemet hagyjuk az Egyetlenné válni!

 

A felhő, amely Istent hordozza

Mikhail Naimy írja a Mirdad könyve 5. fejezetében:

„Isten igéje olvasztótégely. Amit létrehoz, az egységgé olvad össze, semmit sem értékesként vesz magába, és semmit sem vet ki magából, mint értéktelent. […]

Ezzel szemben az ember szava egy szitához hasonlatos. Amit ez teremt, az vitához vezet. […]

Sose váljatok rostává, társaim. Mert Isten szava élet, és az élet olvasztótégely, melyben minden egy oszthatatlan egységgé olvad össze, minden tökéletes egyensúlyban van és minden méltó teremtőjéhez. […]

Sose váljatok rostává, társaim, és olyan naggyá váltok, olyan mindent áthatókká és mindent körülölelőkké, hogy nem lesz szita, melyben fennakadnátok. […]

Keressétek először az ige ismeretét, amelyben felismeritek saját szavaitokat. […]

Mert a ti szavaitok és Isten igéje egy, csak a tiéteket még fátyol takarja.”

Az ember szitái és rostái építik a világ sorompóit és kerítéseit. Bele kellene gondolnia és fel kellene ismernie, hogy a hús és vér nem csak őérte van, hanem minden csodás test ugyanezekből az elemekből áll. A föld, amit kezeinkkel művelünk, minden teremtmény lakóhelye, aki csak rajta él. A fény is ugyanaz mindenki szemében, az élet fénye, ami által létezünk. Mindenki tüdeje ugyanazt a levegőt szívja be.

A szíveikben lévő forrás ugyanabból az egyetlen forrásból született. A gondolatok a gondolatok óceánjával osztoznak. Ezek az emberek álmai, öröme és bánata. Ez maga az élet szeretete, amely minden embert újra felemel a legmélyebb nyomorából.

Mirdad könyve továbbá a következőket mondja:

„Óvakodjatok ezért az elzárkózástól, a kordonoktól! Csak a csalódást zárjátok körül, és az igazságot rekesztitek ki. Mert az Ige (Isten) az óceán; ti vagytok a felhők. És egy felhő nem az óceánnak köszönhetően felhő-e, amit az az óceán aztán megkap?

Valóban bolond a felhő, amely az életét eltékozolja, miközben arra vágyik, hogy megkapaszkodjon a térben, és a formáját és identitását örökre megőrizze. Mi máshoz jutna balga törekvésével, mint csalóka reményhez és keserű hiúsághoz? Ha nem veszíti el magát, nem is találhatja meg magát. […] Az ember egy felhő, amely Istent hordozza. Ha nem szabadul meg saját magától, nem is találhatja meg saját magát. Ó, mily öröm üresnek lenni! Ha nem veszejtitek el magatokat az igében, akkor nem érthetitek meg azt, amik vagytok, a saját Énetek.”

Még sohasem adatott ekkora lehetőség, hogy e tekintetben új belátáshoz jussunk. Szabadon választhatunk. Nem vagyunk többé ahhoz a szellemi hagyományhoz kötve, amelyben születtünk.

A világi bölcsesség egész spektrumával rendelkezünk. A világ más részein lévő kultúrákat ismerünk meg. Ismerünk különböző tradíciókat, így a buddhizmust, a hinduizmust. Tudunk a szufikról, a régi gnosztikusokról, a hermészi bölcsességről. Hallunk modern gondolkodókról és a múlt misztikusairól.

És mégis, volt valaha is nagyobb a sóvárgás bensőnk felébredése iránt, mint manapság?

Folyóiratok, filmek és könyvek tömege jelenik meg a spiritualitásról. Meditáció és jóga ígér minden korosztály számára megoldásokat a problémákra.

Ha tényleg tudatában lennénk valódi természetünknek, akkor az végre megfordulást jelentene?

Vajon képes-e a sokféleség gondolatához annyira hozzászokott ember arra, hogy radikálisan megforduljon, úgy, hogy a spirituális, az isteni ezúttal fennakadjon a rostán? És ha fennakad, akkor nem fogja értelmével, saját, kisemberi módján megint megszűrni? A János evangélium szavai mindent elsöprő jelentőségűek:

„Őbenne volt az élet

és az élet volt az emberek világossága.

És a világosság a sötétségben fénylik,

de a sötétség nem fogadta be azt.

(János 1. 4-5.)

 

A belátás a lélek tulajdonsága

Hermész Triszmegisztosz a „Lélek okulására” című iratának 10. fejezetében ezt olvassuk:

„Leírom neked létállapotodat, ó lélek, mert sokáig gondolkodtam rajta. Azt mondod és vallod, hogy szívesen megválnál a fáradságtól és a bánattól, de valójában keresed őket és vadászol rájuk, és szinte irigy vagy azokra, akik birtokolják. Azt mondod és vallod, hogy szerencse és öröm után vágyakozol. De valójában kerülöd őket, és elfordulsz tőlük, megtagadod magadtól azt is, hogy továbbmenj azon az úton, ami hozzájuk vezet.

Egy ilyen magatartás önmagával is vitában áll. Ez annál az embernél mutatkozhat meg, aki nem egy-szerű és nem az egységben áll, hanem akiben a különféle elemek keverednek egymással. Mert ha valami egyszerű, akkor az elintézési módja is egyszerű és mentes a konfliktusoktól. […]

Mivel az érzékszervek természetüknél fogva összetettek, csak összetett dolgokat érthetnek meg. De a szellem, aki egyszerű és oszthatatlan, megérti az egy-szerűt és oszthatatlant. Vigyázz a gondolataidra. Ha ezek összetett, konkrét dolgokhoz kapcsolódnak, elveszítik az egyszerűséget, ami az igaz ismeret valóságára és örömére jellemző.

Ha viszont a gondolkodás visszatér az egy-szerűséghez, ha elhagyja azt, ami összetett és egymással keveredő, ha a zavaros, a tér és idő kerekéhez láncolt dolgokat visszautasítja, akkor megérti mi az egyszerűség és az Örök.

A magyarázatból kitűnik, hogy a lélek élete attól függ, hogy az anyagvilágot maga mögött hagyta-e, és hogy a lélek halálát és sok szenvedését az okozza, hogy az anyagvilági létben tartózkodik.”

És ugyanezen mű első fejezetében az alábbiakat olvassuk:

„Fáradozz, ó lélek, megnyilatkozás által valódi belátáshoz jutni, és a dolgok lényegét megismerni, de ne törődj azok mennyiségével és minőségével. A dolgok megnyilatkozása és lényege egyszerű, és a lélek közvetlenül – közvetítő nélkül – megértheti őket. De a mennyiség és a minőség sokféle, és a téridő korlátai közé szorulnak.

És tudd, ó lélek, hogy lehetetlen a sokféleség világában belátáshoz jutni. Mert nem maradhatsz ebben a világban, innen semmit sem vihetsz magaddal. A belátás a lélek tulajdonsága. A belátás el van választva a külső dolgoktól. Ragadd meg ezért az egyszerűség ismeretét és hagyd el a sokféleséget.”

 

 

 

2010/4

 

 

Röptében az ideális város felett

 

Az elmúlt évszázadok folyamán a városoknak gyakran rossz híre volt. Piszkos, egészségtelen helyek voltak, ahol az emberek nyomorban és szegénységben éltek, míg a vagyonosabbak a városon kívül telepedtek le. Az első városok kereskedelmi utak kereszteződéseinél vagy nagy folyók kiépített partszakaszainál jöttek létre. Virágzó időszakokban számos idegent vonzottak falaik közé, akik közrejátszottak a városok karakterének kialakulásában. Rossz időkben azonban az idegeneknek nehéz sorsuk volt, és gyakran bűnbakokként kellett szenvedniük.

 

A klasszikus ókor idején számos különböző elképzelés alkottak arról, hogy az ideális városnak milyennek kell lennie. A legendás Atlantisz, amely talán csak papíron létezett, kitűnő példát szolgáltat erre. Egy időben azonban Athén és Alexandria is mintául szolgált. A görög „Polis” kifejezés jelentése viszont sokkal tágabb értelmű, és nem csak lakóházak meg nyilvános épületek összességét értették ezen, hanem az emberek számára táplálékot biztosító környező földterületeket is. Számos görög város alapított kolóniákat, telepeket a Földközi- és a Fekete-tenger partjainál. A kolóniák anyavárosa volt a Metropolis.

A korai keresztényeknek nem volt az ideális városra vonatkozó konkrét elképzelése, legalábbis ami a földi városokat illeti. Szemük előtt a mennyei Jeruzsálem látomása lebegett. Ennek létezését már a földi lét folyamán is megtapasztalhatták, mégpedig olyan lelki tulajdonságok által, mint a hit, a derű, az irgalmasság és a szeretet. Ideális birodalmakat és városokat ábrázoló művek csak később jöttek létre.

 

Három periódus

A korai középkor folyamán a próféták jövendölései alapján az a meggyőződés szilárdult meg, hogy Krisztus visszatér a földre, és egy ezeréves békebirodalom időszaka fog bekövetkezni, a nagy béke, a boldogság és az igazságosság kora. Az ezeréves birodalom tanát chiliasmusnak (e: khiliazmus) nevezik.

Joachim van Fiore (1145-1202) ezen elképzelésnek új irányt szabott. Hosszú évekig tartó tanulmányait követően arra a meggyőződésre jutott, hogy a Bibliában ennek alátámasztására különleges üzenet rejlik. A „könyvet” nemcsak morális vagy dogmatikus viták forrásának használta, hanem a történelmi fejlődés megértéséhez és megjósolásához szükséges segédeszközként is. Talált egy úgynevezett kódot, mellyel a bibliai személyekhez fűződő eseményeket és cselekedeteket értelmezte. Három egymást követő periódust különböztetett meg:

  1. az Atya vagy a törvény periódusát,
  2. a Fiú vagy az evangélium periódusát,
  3. a Szent Szellem periódusát.

A harmadik periódus szerinte még előttünk áll. Ez úgy viszonyul az előző két periódushoz, mint a nappali fény a csillag fényéhez vagy a hajnal derengéséhez, mint a nyár közepe a tavaszhoz és a télhez. Ez lesz az emberiség Sabbat-ja. A világ egy hatalmas (kolostor-)közösséggé válik, a „szentek birodalmává”, mely ezer évig tart majd.

Joachim van Fiore-nak nagy hatása volt, és a három egymást követő periódus elméletét a későbbiekben sokan alkalmazták. Őt követően még számos történelem-filozófus értelmezte a világtörténelmet mint három periódusból álló fejlődési folyamatot. Az ötlet alapvonalai Lessing, Schelling és Fichte filozófiájában is megtalálhatók.

A francia filozófus, Auguste Comte (1798-1857) a történelmet a teológiai szakasztól a metafizikusig és onnan tovább a tudományos (és pozitivista) fázisig történő kiemelkedésnek tekintette. Karl Marx ezt olyan fejlődésnek ábrázolta, amely a primitív kommunizmustól, az osztálytársadalmon keresztül, a végső valódi kommunizmusba torkollik.

 

Thomas Morus: Utópia

Egy ideális város első „modern” képét Thomas Morus, VIII. Henrik, angol király tanácsadója ábrázolta. 1516-ban alkotta meg Utópia című 110 oldalas művét, mely az akkori idők ízlése szerint egy úti beszámoló stílusában íródott. A felfedező utakról szóló tudósítások nagy népszerűségnek örvendtek. Morus egyfajta paródiának szánta történetét. Az Utópiában számos olyan probléma gyakorlati megoldásaira mutatott rá, melyek Angliát és Európa többi részét is foglalkoztatták. Morus istenfélő és az egyházhoz erősen kötődő ember volt, aki minden radikális reformnak ellenszegült.

Ezért az Utópiában szembehelyezkedett számos olyan szokással és konvencióval – mint például az eutanázia, a papok házassága, a közös megegyezéssel végbement válások, a vallási tolerancia és egyebek – melyek ebben az államban léteztek. A műben sok olyan dologról írt, amely ellen a valóságban harcolt. Az volt a célja, hogy rámutasson arra, hogy egy valódi keresztény együttélésnek meg kellene haladnia az Utópia állapotait. Utópia tehát messze nem volt ideális város. A társadalmi ellenőrzés például olyan szigorú volt, hogy az korunk olvasóját Orwell 1984 című művére emlékezteti.

Egy ideális város vagy birodalom leírásához mind a Biblia, mind pedig a klasszikus irodalom fontos forrásokkal szolgált. Ilyenek voltak a Paradicsom, az elíziumi mezők vagy akár a „mennyei Jeruzsálem”, mely akkor jelenik meg, amikor az ezeréves birodalom Krisztus újra eljövetelével a kezdetét veszi. Úgy vélték, hogy ez hamarosan be fog következni.

 

Hermész városa

Amikor a 12. és 13. században Nyugat-Európában növekedésnek indult a jólét, a középkor folyamán először kezdték el a városokat tervszerűen kibővíteni. Az új városokat szigorú alaprajzok szerint építették. Ezek gyakran stratégiai fontosságú helyeket védtek, ezért falaikat komolyan megerősítették. Eközben értelemszerűen újra felmerültek az ideális városról szóló elképzelések és gondolatok. A 16. század végén jövőt illető látomások fejlődtek ki, melyek már konkrét célokat is megfogalmaztak. Léteztek olyan csoportosulások, melyek a protestánsokat és a katolikusokat akarták egymással kibékíteni. Arra ne lenne lehetőség, hogy keresztények békében éljenek egymással? Ezt az elméletet is egy fajta utópiának tekintették.

A hermészi iratokban lefektetett gondolatok hasonló vonalon mozogtak. A művek görög nyelven íródtak, és Konstantinápoly 1453-ban történt eleste után bukkantak fel nyugaton. Származásuk idejét illetően úgy vélték, hogy az iratok Mózes korában, tehát 1200 évvel Krisztus előtt keletkeztek. Szerzőjük Hermész Triszmegisztosz volt. A művek többek között lehetőséget nyújtottak arra, hogy az ember minden észlelhető jelenség sokrétűségét egyetlen forráshoz, Istenhez vezethesse vissza. A hermészi iratok által erősen befolyásolt szerzők egyike Giordano Bruno (1548-1600) volt, aki arra a felismerésre jutott, hogy a világegyetem végtelen és számtalan világ létezik. Az elsők között ismerte fel, hogy a kereszténység egyiptomi forrásokon alapul, és az ősi Egyiptomból vették át a szimbólumokat és az elnevezéseket. E nézeteinek hangoztatása miatt azonban 1600-ban Rómában a Campo di Fiorén máglyán elégették.

Káldeus források arról tudósítanak, hogy Hermész Egyiptom keleti részén egy különleges várost alapított. Ez tizenkét mérföld hosszúságban terült el, és központjában egy palota állt, melynek négy kapuja volt. A keleti kaput egy beszélő sas képmása őrizte, a nyugatit egy bika, a délit egy oroszlán, északon pedig egy őrzőkutya állt.

Senki nem léphetett a városba az állatok engedélye nélkül. Hermész egy kertet is kialakított benne, amelybe fákat ültetett. A kert közepén egy hatalmas fa állt, melynek ágai az összes elképzelhető gyümölcstől roskadoztak. A palotát egy tűztorony koronázta, amely minden nap – a hét napból álló ciklus keretén belül – más színben ragyogott. A várost körülölelő vizek mentén szobrokat állítottak fel. Ezek minden alacsonyrendű dologtól és szerencsétlenségtől védelmet nyújtottak; már puszta jelenlétük elég volt ahhoz, hogy a polgárok erényes életet éljenek. A város neve Adocentyn volt. Számos utalást találhatunk róla más ideális államokkal és városokkal foglalkozó írásokban is, mint például Tommasso Campanella Napállam című művében is.

 

A Nap városa

Tommasso Campanella, barátjához, Giordano Brunohoz hasonlóan, már gyermekkorában belépett a Dominikánus rendbe. 1592-ben ugyanazon eretnek felfogásai miatt, melyeket Bruno is hangoztatott, fogságba került, és néhány évig Rómában ugyanannak a börtönnek a lakója volt. A máglyahaláltól mindazonáltal megmenekült. 1595-ben szabadon engedték. Három évvel később újra őrizetbe vették, mert megkísérelt felkelést szítani a spanyolok ellen. E felkelésben lényeges szerepet játszott az a jóslata, miszerint az 1600-as évben egy új időszaknak kell beköszöntenie. Campanella, aki a hagyomány szerint magas és karakán férfi volt, valószínűleg erős befolyást fejtett ki környezetére. Egy másik jóslata szerint a Nap közelebb fog kerülni a Földhöz. A spanyolok elleni felkelés azonban kudarcba fulladt. Campanellát ezúttal kiszolgáltatták az inkvizíciónak, és éveken keresztül borzalmas kínzásoknak vetették alá. 1601-ben végül egy olyan börtönbe került, ahol megengedték neki, hogy olvasson és írjon. Ott alkotta meg, többek között, a Citta del Sole-t. A mű eredeti olasz kiadására élete folyamán már nem került sor, mindössze egy latin változat látott napvilágot német földön 1623-ban. Campanellát csak 1626-ban, becsületszava ellenében engedték szabadon. 1639-ben halt meg Franciaországban.

Morushoz és más olyan szerzőkhöz hasonlóan, akik egy ideális államról vagy ideális városról írtak, Campanella is egy speciális problémával találta magát szemben. Egy olyan városban ugyanis, ahol a legbölcsebb emberek uralkodnának, minden jól alakulna. Egy tökéletlen világban azonban hogyan lehet felismerni a bölcseket? És ha felfedezték is őket, hogyan lehet elérni, hogy hatalomra is kerüljenek?

A probléma megoldhatatlannak bizonyult. Ezt úgy kerülték meg, hogy az ideális államot már létezőnek ábrázolták. Hogy mi módon jött létre, azt továbbra is homály fedi.

Leírását Campanella is úti beszámolóként prezentálja. Egy genovai admirális, aki Colombus kíséretébe tartozott, elmeséli élményeit az Irgalmas rend nagymesterének: „Egy végtelen síkság közepén hatalmas domb tör a magasba, melyre a város nagyobbik részét építették. … A várost hét óriási körre vagy gyűrűre osztották, melyeket a hét bolygóról nevezték el. Egyik körből a másikba négy kikövezett utcán, valamint a négy világtáj irányában elhelyezett kapukon át lehet eljutni…

A hegy csúcsán egy meglehetősen tágas síkság terül el. Annak közepén egy csodálatos művészi érzékkel megépített templom emelkedik ki. … A templom formája tökéletesen kör alakú. Nem falak veszik körül, hanem erős, gyönyörűen megmunkált oszlopokon nyugszik. A hatalmas kupolaterem … közepén … egy apró, még magasabbra törő tornyocska áll; ebben egy nyílás található, melyen keresztül az oltár magasodik…

Az oltáron semmi más nem látható, csak egy hatalmas gömb, amely az égboltot ábrázolja, meg egy másik gömb, melyre a földet festették.

Távolabb, a hatalmas kupola boltozatában látható az ég valamennyi csillaga, az elsőtől a hetedik nagyságig ábrázolva, névvel ellátva, s mindazon erők feltüntetésével, melyek által a földi dolgokra hatnak.” A város falait kívülről és belülről számos képpel díszítették. A külső falon többek között Mózest, Oziriszt, Jupitert és Merkúrt ábrázoló festmények sorakoztak. Egy különleges helyet Krisztus és tizenkét tanítványa számára tartottak fenn. A Napállam ügyeinek intézésében az asztrológia figyelemreméltó szerepet játszott. Campanella alapként használta ez irányú ismereteit utópiája politikai és szociális felépítéséhez.

Az állam becsületes és helyesen gondolkodó vezetői az asztrológia alapjaira támaszkodva hozták meg bölcs döntéseiket a polgárok érdekében.

A hatalom egy hierarchia alapján épült fel. „A legfelsőbb úr közülük egy pap, akit beszédükben HOH-nak neveznek; ami a mi nyelvünkön azt jelenti: Metafizikus. Ő a legnagyobb hatalom minden világi és szellemi dologban, és valamennyi üzleti és vitás ügyben ő mondja ki a végső szót.”

Ha másik névvel akarják illetni, akkor Sol-nak is nevezik. Három alárendelt méltóság, „Hatalom”, „Bölcsesség” és „Szeretet”, azaz Pon, Sin és Mor támogatja őt.

Pon (vagyis Hatalom) a katonai ügyek és a külpolitika felelőse. Sin (Bölcsesség) a tudományért, a kultúráért és az oktatásért felelős. Alárendeltjei többek között: az asztrológus, a kozmográfus, a politikus, az orvos és a moralista.

Mor (Szeretet) hatáskörébe tartozik a szaporodás, a nevelés, a gyógyászat, a gyógynövényismeret, az aratás és az étkezések.

Campanella gondolkodásmódjában ezek képezik a lét három fő princípiumát. Ezekkel szemben három negatív princípium áll: a zsarnokság, a szofistaság és az alakoskodás.

Ezeknek nincs helyük a Napállamban.

 

Christianopolis

Az ideálok a gyakorlatban elérhetetlennek bizonyulnak. A 17. században tomboló vallásháborúk idején a toleranciát zászlaikra tűző ideális államokról alkotott elképzeléseket csak nagyon kevesen tartották elfogadhatónak.

Johann Valentin Andreae Christianopolis című könyve egy toleráns állam példáját tárja elénk.

A mű 1619-ben látott napvilágot, egy évvel ama háború kitörése után, mely harminc esztendeig tartott. Német földön francia katolikusok és svéd protestánsok seregei vonultak végig, és német kisvárosokkal alkotott váltakozó koalíciókban harcoltak egymás ellen. Ez volt minden idők legvéresebb vallásháborúja, melynek során az akkori német lakosság egy harmada (!) vesztette életét.

1627-ben egy újabb utópia jelent meg: Francis Bacon (1561-1625) műve, az Új-Atlantisz. A tudósítás egy hajó legénységének történetével kezdődik, akik Peruból Kínába majd Japánba akarnak eljutni, de hajótörést szenvednek egy ismeretlen sziget partjainál. Később megtudják, hogy Bensalem földjére értek, melynek keresztény nemzetében vallási tolerancia uralkodik még a zsidó hitben élőkkel szemben is. Campanella művével ellentétben itt a társadalom alapköve a család.

Hamarosan megmutatkozik, hogy Bensalem lakosai (és maga Bacon is) Atlantisznak tartják az amerikai kontinenst.

Bensalem szellemi vezetése a Salamon Háza nevezetű bölcsek tanácsa kezében nyugszik. Céljuk, hogy ismereteket szerezzenek a dolgok okairól és titkos mozgatórugóiról, valamint hogy az összes lehetőség kibontakoztatása érdekében kitolják az ember uralmának határait. Bacon célja az emberi tudás kiszélesítése volt, de nem arra vonatkozóan, hogy mi a „jó” vagy „rossz”, mint évszázadokkal azelőtt, hanem a természetet illetően. A tudománynak meg kell szabadulnia a hittől és a babonáktól ahhoz, hogy az emberek életkörülményeinek megjavítására irányulhasson.

A 17. század végén és a 18. században jelentek ugyan meg ideális államokról írt utópikus írások, de azok jobbára az akkori társadalom kritikájára irányultak. Egy ilyen szatíra volt például a szintén úti élményként megírt Gulliver utazásai című alkotás Jonathan Swift tollából (1726). A mű azonnal hatalmas népszerűségre tett szert, s a parlamenttől a gyerekszobákig mindenütt olvasták.

 

Munkásparadicsom

A 19. század kezdetén, néhány idealista, kísérletet tett egy utópia megvalósítására. Robert Owen (1771-1858) angol pamutgyáros, az 1820-as években megpróbálkozott a munkások nyomorúságos lakás- és munkakörülményeinek megjavításával. Indítékai spirituális nézetekből fakadtak. Egy egészséges és boldog élet megvalósításához „a fény és a levegő” nélkülözhetetlen – hangoztatta.

Az 1848-as februári-forradalmat követő időben Franciaországban Louis Blanc (1811-1882) „nemzeti munkahelyek” létrehozására tett kísérletet. A munkahelyeket itt maga az állam biztosította.

Egy „munkásparadicsom” ilyen jellegű létrehozásától Karl Marx (1818-1883) és Friedrich Engels (1820-1895) Kommunista kiáltványukban (1847) elhatárolták magukat. Ezeket a kezdeményezéseket „kritikusan-utópikus szocializmusnak” nevezték.

Az „utópikus” fogalomhoz ezáltal negatív mellékíz párosult.

Marx és Engels pontos útleírással akartak szolgálni ideális társadalmuk eléréséhez. Ehhez elkerülhetetlen volt a forradalom, habár a nagy változáshoz ez csak a kezdeti lökést jelentené. Eszméiket a világ különböző helyein könyörtelen eltökéltséggel próbálták átültetni a gyakorlatba. Azonban újra és újra megmutatkozott, hogy az utópiákat végső soron nem lehet megvalósítani. Számos kísérlet diktatúraként végződött, majd mindenestül újra eltűnt. Világos, hogy a megoldást egy másik szinten kell keresnünk.

Irodalom:

Francis Bacon, Het Nieuwe Atlantis, Ambo, Baarn, 1988

Thomasso Campanella, The City of the Sun, The Journeyman Press, London, West Nyack, 1981

Norman Cohn, The Pursuit of the Millennium, Paladin (Granada Publishing), London, 1984

Karl Marx, Klassieke Texten, L.J.C. Boucher, Den Haag

Thomas More, Utopia, Penguin Books, Hammondsworth, 1986

Joseph Rykwert, The Seduczion of Place. The History and Future of the City, Vintage Books, Random House, New York, 2002

Keizh Thomas, Religion and the Decline of Magic,Penguin Books, Hammondsworth, 1978

Frances A. Yates,Giordano Bruno and the Hermetic Tradition, Vintage Books, Random House, New York, 1969

Frances A. Yates, The Rosicrucian Enlightenment, London, New York, 1986

 

 

Egy út a biztonsághoz, a táplálékhoz, az egészséghez és a neveléshez

 

Az ember időtlen idők óta vágyódik arra, hogy harmóniában és boldogságban éljen másokkal. A régebbi korokban azt hitték, hogy az isteneknek (vagy a mindenkori hatalmon birtokosainak) emelt monumentális építmények boldogságot hoznak a népnek és szavatolják a jó életet. A mindennapi élet ezért ilyen emlékművek környezetében zajlott. Abban reménykedtek, hogy az isteni, az istenek nyilatkoznak meg bennük.

 

Olykor csupán elvont koncepciókról volt szó, de voltak olyan aktív fáradozások is, amelyeknél az élet minden nézetét figyelembe vették. A filozófusok és a gondolkodók időnként kizárólag építészként működtek. Aztán ismét sokan foglalkoztak nagy lendülettel a „boldogság megszervezésével”, és ezzel az eszményi város elvével. Már az „eszményi város” megjelölés is utal a tökéletesség iránti vágyra, az egész-ségre és a perfekcióra, a tökéletességre, amelyekre az ember mindig törekszik. Ma is láthatjuk a környezetünkben, hogyan próbálják az emberek elérni az egész-séget, a teljességet, úgy a valóságban, mint a képzeletben, egy olyan társadalmi szervezetben, melynek alapjai az igazságosság, a béke, a szabadság, a bölcsesség és a szeretet.

 

A modern prototípusok: kommunizmus és kapitalizmus

Echnatontól Le Corbusierig és Platontól Wijdeveldig számtalan gondolkodó fáradozott azon, hogy egyszerű koncepciók alapján megvalósítsák az eszményi várost. Eredményeik lenyomata modern társadalmunkban található. Olyan magasztos emberi értékekről van szó, mint például, a francia forradalom jelmondatában megcsendülő szabadság, egyenlőség, testvériség.

Modern társadalmunkat két nagy áramlat alakította, a kommunizmus és a kapitalizmus. Ezek is a boldogság meglelésére sarkalló késztetésből születtek. Meg kell azonban állapítanunk, hogy ez nem sikerült.

A kommunista modell azt mondja: „A csoport boldogsága minden egyénre ki fog sugározni, miközben minden egyén teljesen a célnak van alávetve.” Meg kellett azonban tapasztalnunk, hogy a közösségnek és minden birtok elosztásának eme filozófiája – úgy anyagilag, mint nem anyagilag – sok millió ember halálához vezetett.

A kapitalista ellenpont a következő magyarázattal szolgál: „A hatalom, a birtok és a termelési eszközök megszerzése hozzájárul az egyéni boldogsághoz. És ha az egyén boldog, akkor a társadalom is az lesz.”

Itt még nem vonhatunk végérvénnyel mérleget, de van már elegendő arra utaló jel (gyarmatosítás, fegyverkezési verseny, környezetszennyezés, a Föld élettörvényeinek semmibevétele, az energiaforrások kizsákmányolása, a családok szétesése, a városi erőszak, a neoliberalizmus, a hitelválság…) hogy katasztrofális eredményről beszélhessünk.

Mindkét rendszer a boldogságra és szabadságra való törekvésből, az irántuk való vágyódásból született, mégis eredeti céljuk ellentétébe csapnak át és kényszerbe torkollnak. Az egyik rendszerben az állam érvényesíti diktatórikus módon törvényeit, a másik pedig egy olyan piacgazdasághoz vezet, amely mesterségesen gerjeszt szükségleteket, és az ember „elembertelenedését” hozhatja magával. Ezért mondta a francia köztársaság egyik hajdani elnöke:

„Meg vagyok győződve arról, hogy a liberalizmus ugyanahhoz a kudarchoz és túlkapásokhoz vezet, mint a kommunizmus. Úgy az egyik, mint a másik az emberi szellem romlottságának tulajdonítható.”

Elképzelhető, hogy a kollektív tudattalan ellenszegül ennek a fejlődésnek. Így fognak hozzá emberek ahhoz, hogy virtuális „városokba” húzódjanak vissza. Vélt eszményi életkörülményeket teremtenek maguknak, drogok, információs hálózatok, „second live” vagy asztrálutazások segítségével. Így remélik kielégíteni a boldogság iránti vágyukat, amelyet mint egy gyötrő honvágyat hordoznak magukban és amelyet egy kényszernélküli világban zajló megelégedett életnek értelmeznek.

 

Az ember négy alapvető problémája

Ma bizonyára mindenki felismeri, hogy nagy különbség áll fenn az „igazi egyetlen élet” iránti vágyunk és ama világ között, melyben élünk. Innen fakad az a meggyőződés, hogy mélyreható változásra van szükség. Hanem mik az ismertető jegyei egy ilyen változásnak. A beállítódásunkat, a törvényeket vagy a társadalmat változtassuk meg? Az emberiség perfekcióra, tökélyre való törekvésében sokáig azt hitte, hogy a haladás az „egyre jobbhoz, az egyre többhöz” vezető logikus mozgás, mely az állatembertől a gondolkodó emberhez, majd az isteni emberhez vezetne tovább.

Ha azonban az elmúlt 6500 évben a kultúrában, a filozófiában és a vallásban kifejtett fáradozásokat tekintjük, akkor fel kell ismernünk, hogy az isteni embernek oly régóta várt szakasza még várat magára. Az úgynevezett fejlett kultúrában még mindig nyugtalanítóan sok önző, tudattalan, furcsa, erőszakos, bonyolult és felelőtlen tevékenység zajlik. Az emberiség, úgy tűnik, szinte rendszeresen szembesül egyre újabb problémákkal, melyek akadályozzák ideálja megvalósításában.

Egyre újabb csapdák nyílnak. Az ókor és a középkor városai négy nagy problémakörrel találták magukat szemben: önmagukat a rajtaütésekkel szemben megvédő szerződéseket kellett kötniük más kis államokkal, városokkal és uralkodókkal. Intézkedéseket kellett tenniük az éhínség ellen, tehát meg kellet tölteniük a magtárakat és élénkíteniük kellett a kereskedelmet. Kisebb-nagyobb egészségügyi problémáik voltak, és ahogy csak tudták, el kellett hárítaniuk vagy le kellett küzdeniük a pestist, a kolerát és más járványokat. Végül pedig az új nemzedékek nevelésének és képzésének kellett szentelniük magukat, hogy szavatolni tudják a városállam lakóinak jövőbeni jólétét.

 

Tehát arról volt szó, hogy

  1. szavatolják a biztonságot,
  2. helyesen gazdálkodjanak a forrásokkal,
  3. biztosítsák az egészségügyi helyzetet és
  4. gondoskodjanak a helyes nevelésről és képzésről.

Vajon 2010-ben mások-e a problémák a fejlődő országokban? Vegyünk szemügyre néhány nehézséget, melyekkel az afrikai államoknak kell küzdeniük: Véget kell vetniük a törzsek és népek közötti fegyveres konfliktusoknak, melyek sok ezer ember halálát követelik. A legfontosabb életszükségletek tekintetében önellátóvá kell válniuk és ki kell fejleszteniük egy jobban működő mezőgazdaságot.

És aztán ott van a HIV-Aids elleni szakadatlan küzdelem. Ezt a betegséget a helyi népesség és a közelmúltig még Afrikai kormányai is jobb tudomásuk ellenére tagadták.

Javítani kell az országokban a víz minőségét és hozzáférhetőségét, valamint az infrastruktúrát. A gyerekek nagy tudásszomja ellenére hiány van iskolákból. Itt hatalmas erőfeszítésekre van szükség. Tehát még mindig ugyanarról a négy oszlopról van szó: biztonság, gazdálkodás a forrásokkal, egészség és nevelés.

Nos, könnyen áldozatul eshetne az ember a kísértésnek és azt mondhatná, hogy ezek az országok még „fejlődőben” vannak, és az úgy nevezett „fejlettebb” országoknak már nincs ilyen problémájuk. Ha ez így lenne, akkor a fejlett országoknak nem lenne szükségük sok pénzügyi és emberi energiát fordítani ezekre a területekre. A valóság azonban máshogy fest:

A világ katonai kiadásainak 70%-a esik a fejlett országokra (egész Afrikára 2,5%).1

Észak-Amerika és Európa a legnagyobb energia-fogyasztók. Észak-Amerikának ugyanakkora az energia felhasználása, mint egész Ázsiának, jóllehet 8,6-szer kevesebb lakosa van.2

 

Az egy főre jutó egészségügyi állami kiadások 2003-ban (Dollárban kifejezve):3

Németország: 2506

Franciaország: 2273

USA: 2548

Norvégia: 4167

Afganisztán: 4

Banglades: 4

Burundi: 4

Kongói Demokratikus Köztársaság: 4

 

A nevelés és az oktatás az európai országok legnagyobb kiadási tételeit követeli meg.

Franciaországban például 2006-ban ez 60 milliárd Euróra rúgott, ez az államháztartás 15 százalékának felel meg.4 Ezzel világossá vált: minél fejlettebb egy ország, annál nagyobbak a katonai biztonságra, a források felhasználására, az egészségügyre és a nevelésre fordított kiadásai. A négy alapprobléma tehát mindig ugyanaz marad, függetlenül a helytől, a kortól és a kormányzási modelltől. A fejlettebb országok azonban a problémák meglétét több-kevesebb sikerrel, dollár milliárdok befektetésével palástolják.

A biztonság, a forrásokkal való gazdálkodás, az egészség és a nevelés a 21. században is a négy legfontosabb problémakör a világon.

 

Lábjegyzetek:

1 Forrás: SIPRI (Stockholm International Peace Research Institute), GRIP (Groupe de Recherche et d’Information sur la Paix et la sécurité), WMEAT (World Military Expenditures and Arms Transfers)

2 Forrás: EIA (Energy Information Administration)

3 Forrás: WHO

4 Forrás: A francia Gazdasági- és Pénzügyminisztérium, az európai Unió statisztikái.

 

 

A város, mint az emberi fejlődés vetülete

 

A tervezőknek és építészeknek ma már nemcsak a négy nevezetes feladat- és problémakört kell tekintetbe venniük, hanem ezen túlmenően olyan új problémák előtt állnak, mint a túlnépesedés, és annak egész bolygónkat érintő következményei. A klímaváltozás okozta globális felmelegedés, a nagyvárosokban egyre növekvő stressz és agresszió, az energiaforrások, mint például az olaj, vagy – ami talán még fontosabb – a sok országban egyre fogyó ivóvíz kimerítése ahhoz vezet, hogy sokan vetik fel magukban egy érintetlen élőhely és ezen túlmenően az emberiség jövőjének gondolatát.

 

A 21. század első évtizedében végzett közvélemény-kutatások alapján a nyugati népesség nyolcvan százaléka úgy vélekedik, hogy a bolygónkat fenyegető legnagyobb veszélyt az éghajlat-változás jelenti.

A második helyen a túlnépesedés problémája következik. Az évmilliók során a földön élő emberek száma az 1800-as évekre egy milliárdra gyarapodott. A második milliárdhoz már csak 130 évre volt szükség, és mindössze 45 évbe tellett, hogy 1975-ben négymilliárdra emelkedjen. Most, 2010-ben 6,5 milliárd főt számlálunk a Földön, akik az ENSZ Emberi Jogok Nyilatkozata alapján mindannyian ugyanolyan jogokkal és jogosultságokkal bírnak a rendelkezésre álló energiaforrások felett. Ha a föld egész lakossága ugyanannyi energiát használna fel, mint amennyit a nyugati világ lakossága, a világ összes energia felhasználása mára már ötször, 2050-ben pedig, amikor is előre láthatólag 9 milliárd földlakó lesz, nyolcszor magasabb lenne.

Az ENSZ és a nemzetközi tudományos intézetek megpróbálják megfejteni, hogy milyen következményekkel jár majd egy ilyen mértékű népességnövekedés. Néhány tudós azon a véleményen van, hogy az emberiség, a növekedése miatt elfojtja saját magát, így számbelileg csökken. Mások a születésszabályozást támogatják. Nem kizárt, hogy járvány vagy más katasztrófa lép fel, és megrekeszti a gyarapodást, amely egyébiránt már olyan mértékű növekedés, amely azzal fenyegeti a bolygót, hogy túlnő saját magán. Így lett mára maga az ember az emberiség problémája.

Arra kényszerülünk, hogy minden energiánkat, erőforrásunkat és értelmi képességünket összeszedjük, hogy garantálhassuk az emberiség túlélését. Elképzelhető-e vajon, hogy az alapvető probléma egészen általánosan az emberiség földön való megjelenéséből ered?

Minden problémának az énhez való ragaszkodás az oka? Ha visszautalunk a cikk kezdetén szereplő, az emberiség négy nevezetes problématerületére – a biztonságra, az energiaforrásokkal való gazdálkodásra, az egészségre és gyermeknevelésre, felismerjük, hogy egy téma közös bennük: a félelem. A félelem attól, hogy létező rendszereket adjunk fel, a félelem az élet, a tulajdon, a kultúra, vagy akár saját, kiváltságos pozíciónk elvesztésétől.

A mulandóság az emberiség félelemkísértete, mindannak az eltűnése, ami időben és térben formát öltött.

Csak nem a legmélyebb fájó pontunkon érint ez bennünket? Próbáljuk meg egyszer a világot tér és idő nélkül elképzelni, tehát úgy, hogy nincs keletkezés, virágzás és elmúlás, egy világot vég nélkül, erőforrások kimerítése nélkül, az élet befejezése nélkül… Az emberiség alapvető problémája az, hogy időben és térben létezik. Teret biztosítottunk magunknak a szívünkben e világ emberi terve, az én és a személyiség számára, s az mégis halálos építménynek bizonyul. A nagy tévedés – sőt talán a nagy árulás – annak az elfogadása és javallata, hogy lehetséges az állandó fejlődés ezen a földön. Minden bennünk rejlő energiával üldözzük a képzelt boldogságot, amely folyton kisiklik kezeink közül. Addig, amíg nem merjük elismerni, hogy a bio-pszicho ember, ahogy nevezzük, akármilyen műveltségre is tesz szert, sohasem lesz tökéletes.

Az embernek egész egyszerűen nincs lehetősége a tökélyre, nem neki találták ki. Ahhoz, hogy tökéletes legyen, az embernek egy eszményi tervből kell kiindulnia. Tökéletlen tervünk, a látható, anyagi ember építési rajza már előre tartalmazza a feloldást, a véget.

Tudatállapot = A város állapota

A történelem során a városok voltak azok, melyek megértették az adott időben élő emberiség szükségleteit. Az ember tudatállapotára utal az általa alkotott környezet.

Azt építjük, ami bennünk van, azt alkotjuk a házak, az épületek, a társadalmi szervezetek, a törvények, a kultúra, a tudomány, a vallás és a politika formájában.

A város az emberi tudat utánzata, vetülete.

Ebből vezethető le az alábbi axióma:

„A város mi magunk vagyunk”

Másképp fogalmazva: Ahhoz, hogy megtaláljuk az ideális várost, először a tökéletes embert kell megtalálnunk.

 

 

Az eszményi város prototípusa

 

Amíg az idő világában élünk, lehetőségeinkhez képest hozzájárulunk ahhoz, hogy megoldást találjunk a biztonság, az erőforrások, az egészségügy, a gyermeknevelés és a környezetszennyezés kérdéseire. Kultúránk és belső jellegünk egyaránt erre kötelez minket. Az eredeti emberiség életterületén uralkodó örökérvényű élet lényege szerint azonban az életfontosságú folyamatok soha nem érnek véget – ezen a területen az önmegvalósítás mások szolgálatát jelenti.

 

Láttuk, hogy milyen nagy mértékben függ egymástól az ember és környezete. Az ember társadalmi lény – a más emberekkel folytatott csere, a kapcsolat lényeges jelentőségű számára. Eme cserefolyamatokból alakulnak ki az együttélés formái, a települések, falvak és városok – itt zajlanak a konfliktusok, melyek segítségével belátás és tudat keletkezhet. Környezetünk fajtája a tudatunk tükörképe. Ezért a tökéletes város kérdésével a következő további kérdések függenek össze:

 

Létezik-e a tökéletes ember?

Milyen tulajdonságai vannak?

Hol található az ilyen ember?

 

Az emberiséget az idő világán keresztül vezető útján mítoszok, legendák és beavatott írások kísérik – ezekben találkozunk olyan emberek ábrázolásával, akik tökéletes lények.

Az ilyen embert olykor sugárzó, szárnyas sárkánynak ábrázolják, máskor pedig egy minden dimenziót uraló mesternek, hősnek, vagy Istennel azonos lénynek. A hermészi szövegekben úgy jellemzik őt, mint aki „Istennel egy”, mint aki „egy végtelen szféra, melynek középpontja mindenütt jelen van, és határa nincsen sehol”.

Lao Ce számára az ilyen ember eggyé vált Taoval. Taoról ezt mondja: „Tao üres, sugarai és hatásai mégis kimeríthetetlenek. […] Nem tudom, kinek a gyermeke. Már a legmagasságosabb Isten előtt létezett.”*

A Rózsakereszt az emberről mint mikrokozmoszról beszél. Ez az eredeti mikrokozmosz emberemlékezet óta létezik. Isteni lényként fejlődik a szellemtérben, és életének forrása az egyetemes Világosság. Ebben a térben cselekszik, tökéletes összhangban a Világosság rezgésével. Ezt a teret lehetne ideális városnak nevezni: olyan élettér ez, amely természetes módon engedelmeskedik az Abszolút törvényeinek és együtt rezeg az eredeti energiával. Bármely névvel jelöljék is, akárhogyan nevezzék is ezt a teret: Nirvána, a szent Jeruzsálem, Isten városa, vagy a Szent Szellem – ez a tér mindig a dimenziók feletti valóság, az isteni életterület, melyben a halhatatlan emberiség él és fejlődik.

Az ideális várost nem lehet létrehozni – ez a város már létezik!

Az emberiség problémáinak érdembeli megoldására egyetlenegy módszer létezik: a mikrokozmoszt, melyben a személyiség él, újból életre kell kelteni. Amíg az idő világában élünk, törekednünk kell arra, hogy a biztonság, az erőforrások, az egészség, a nevelés és az elszennyeződés problémáit megoldjuk. Kultúránk és belső jellegünk egyaránt erre kötelez minket. És ehhez szívvel-lélekkel hozzá kell járulnunk.

Az örök esszencia azonban ennek nincs alávetve. Hiszen a tér és idő nélküli létben, az eredeti emberiség életterületén az életfolyamatok nem érnek véget, hanem örökös áramlásban vannak. Ebben a térben nincs szükség harcra, az életben maradás sem igényel fáradságot – minden és mindenki abszolút az őt megillető helyet kapja, az élet végtelen fejlődési folyamatában.

Ha megtanuljuk megérteni újra helyreállított kis világunk, mikrokozmoszunk élet-törvényeit, és követjük azokat, akkor hozzájárulunk az ideális város megalkotásához. Miként történik ez?

A mikrokozmosz az isteni idea emanációjaként minden isteni tulajdonsággal rendelkezik. Magjában az isteni Nap energiája hat, ezért élet-háztartása és energiaforrásai kimeríthetetlenek. Mivel teljesen kifejlődött örökkévalósági lény, egészségét semmi sem támadhatja meg. Ekkor már nincsen az idő hatásainak alávetve, hanem eggyé vált a kimeríthetetlen bölcsesség és megismerés egyik életterületével.

Hasonlatunkban ez a kis világ az eszményi város őstípusa. Ugyanis a környezet, amelyben egy ember fejlődik, a tudathoz igazodik, ebben fejezi ki a saját fajtáját. Így él az ember az eredeti tiszta egységben a nagy Egésszel. Ez egy tökéletes integrációs modell, amelyben mindenki mindenkit szolgál.

 

Krisztus – az egyetemes élet-elv

A tiszta, egyetemes kereszténység megnyitotta ezt az utat az ember számára. A modern Rózsakereszt nem valamilyen történelmi Krisztusról beszél, hanem egy új életvitelről, az egyetemes Krisztus-energiában és vele folytatott életről. Ebben az erőben az eszményképek belső valósággá válnak. A gnosztikusok a tökéletes mikrokozmosz prototípusát nevezik „Krisztusnak”.

A Krisztus-elvet minden ember magában hordozza. Ez a mikrokozmosz megújításához szükséges szellemi mag. Tehát minden embernek megadatott, hogy az életét az újjáépítés útjává tegye, és közeledjék ehhez az elvhez.

Ez megmutatja az embernek az igazi utat és elvezeti a tökéletességhez, az eszményi városhoz. Krisztus a mikrokozmikus ember, akit „eszményi városnak” is nevezhetünk. Tamás evangéliumának harmadik szakaszában olvashatjuk: „…a birodalom bennetek és körülöttetek van”.

 

Krisztianopolisz

Mindezek ismeretében nem lesz nehéz megértenünk azt a hátteret, amely előtt a XVII. század rózsakeresztesei képviseletében Johann Valentin Andreae az ideális várost „Krisztianopolisznak” nevezte. Itt nem egy földi értelemben vett testvéri közösségről van szó, melybe a lakókat morális állapotuk alapján választják ki és veszik fel, hanem „Krisztiánopolisz” alatt azt az örökké létező, szent, isteni várost kell értenünk, amely egy spirituális, belső síkon fekszik. Ez olyan város, olyan társadalom, olyan közösség, amelyben az örökkévalósági élet rezgése uralkodik. Az idők során sok különböző misztériumiskola követte egymást, és mindegyikük megalkotott egy ilyen, bensőleg elcsendesedett és harmonikus teret. Ebben a térben kapcsolódtak össze férfiak és nők, hogy megvalósítsák a mikrokozmikus élet újra-felépítésének alkímiai folyamatát. Megszabadították magukat tértől és időtől, és beléptek az emberiség eredeti birodalmába.

 

A város három fajtája

Ha férfiak és nők egy csoportja belső Krisztus-elvük alapján a gyakorlatban megvalósítja ezt az élet- és tudatmódosítást, akkor ennek társadalmunkban mindenképpen következménye lesz. Bizonyos ideig olyan körülmények alakulnak ki, amelyek minden, ezekre érzékeny embernek nagy lehetőségeket kínálnak arra, hogy felismerhessék és be is járhassák ezt az utat. Azonban nagyon fontos belátnunk: ezek a lehetőségek csak egy bizonyos ideig vannak jelen, és noha balzsamként hathatnak, mégsem fogják világunkat megjavítani vagy megszépíteni. Céljuk az, hogy tudatunkat összekössék az örökkévaló élet, az eszményi város belső valóságával.

Egy városnak három fajtája van: először is, itt van a mulandó város, amelyben minden időben felállítják a biztonság, az erőforrások kezelése, az egészség és a nevelés négy oszlopát. Az ilyen város mindig eltűnik, majd újra és újra megépül. Olyan társadalmi fejlődést jelent, amely az eredeti élet értelmében nem képes semmilyen valódi jövő-perspektívát kínálni. Ezen kívül van egy olyan „város” is, amely rövid időre megjelenik, amikor és amíg egy misztériumiskola megvalósítja a transzfiguráció alkímiai munkáját. Az ilyen szellemi iskola a mikrokozmosznak az eredeti élet energiái segítségével történő helyreállítására hívja fel a figyelmet, és bizonyos hatást gyakorol a világra és a társadalomra.

Az évszázadok során sok különböző gnosztikus, megszabadító közösség és misztériumiskola jelent meg – földrajzilag nézve nagyon különböző pontokon. Megtalálhatók voltak Kínában, az indo-iráni területen, Kis-Ázsiától egészen Bulgáriáig, Nagy-Britanniában és Dél-Franciaországban. Ezek a közösségek mindig egy új, megszabadító impulzust adtak, amely azután társadalmi változásokat is vont maga után. Az ó-egyiptomi kultúra, Máni gnózisa, vagy az albigensek szerzete csupán néhány példa arra, hogy milyen hatásokat fejthet ki egy gnosztikus szerzet kifejlődése. És noha a hatalmat birtokoló vallási és politikai erők tűzzel-vassal harcoltak az ilyen közösségek ellen, mégsem szabad hatásukat lebecsülnünk. Az ilyen közösségekkel kapcsolatban álló emberek tudatát újra és újra arra ösztönözték, hogy önállóan gondolkodjanak és cselekedjenek, és így a megszabadító élet utáni vágy egyre erősödött.

És végül: létezik a mindenütt jelen lévő, tökéletes város az örökkévalóságban, ahol a mikrokozmikus emberiség örök lakóhelye van. Ebben a városban nincsen sem tér, sem idő, hanem van egy örökkön örökké tartó fejlődés az új lélekélet terében, egy tökéletes és mindenütt jelen lévő élettérben, amelynek kifejeződése az abszolút szeretet.

 

* Tao Te King 4. fejezet, A kínai Gnózis – Rozekruis Pers, Haarlem

 

 

Belső és külső Kereszténység

A 4. században az eredeti kereszténység számára komoly következményekkel járó dráma játszódott le. Konstantin császár (289-337) ideje óta hatalmas politikai játszma zajlott, hogy a kereszténység valódi, minden ember számára megtapasztalható belső megélését elválasszák a római állami-kereszténységtől, melyet elsősorban a hatalom eszközeként vetettek be. Ebben a drámában fontos fejezet volt az egyház ún. „eredeti iratainak” a meghatározása, melyeket kezdetben „az új római tanúknak” neveztek, ám hamarosan már „Új testamentummá” váltak. Az eltelt évszázadok után azonban nemrég megtalálták a Tamás evangéliumot, amely merőben más színben tünteti fel a kereszténységet.

 

„Aki ezen igék értelmét megtalálja, nem ízleli meg a halált.”

Így kezdődik a Tamás evangélium. E szavak értelmének komoly kikutatása helyett azonban egyszerűen eretnekként, és az igazságnak nem megfelelőként elutasították őket. Hogyan történhetett ez? Felfedeztek egyáltalán bármit is e szavak valódi jelentéséből?

A kereszténység kezdetén nem jelentett problémát, hogy a különféle csoportokban eltérő felfogások uralkodtak, mígnem Ireneusz egyházatya a 2. században nyugtalanná vált. Azt állította, hogy csak egyetlen egyház létezhet. És szemében csak ennek az egyháznak a tagjai voltak ortodox keresztények, akik birtokolták az igazi vallást.

Ezért nem sorolta az igazhitűek közé a gnosztikus Valentinuszt, Bazilideszt, Montanuszt és Marciont. Ireneusz nézetei lassanként teret nyertek, olyannyira, hogy az egyház a 4. század végére stabil szervezetté fejlődött, és immár lehetséges volt egy szigorú, messzemenő hatásokkal járó szabályrendszer bevezetése:

  • Kánonban rögzítették, hogy mely könyvek szentek és melyek nem, és milyen iratoknak kell egyszer s mindenkorra a Bibliához tartozniuk.
  • Egy püspököt neveztek ki az egyház élére.
  • Az egyházi tanokban meghatározták, hogy mit kell hinni. Ezt a tant a további zsinatokon egyre jobban kidolgozták és részletesen megfogalmazták.

Ennek következményei súlyosak voltak. Az 1945-ben Nag Hammadiban feltárt közel 35 evangélium sem képes a majdnem kétezer éves kánont megváltoztatni, annak ellenére sem, hogy a felfedezett evangéliumok Jézus-képe jelentősen eltér az egyházi tanokétól. Ezekben az iratokban azokat a tanokat írják le, melyek szerint az eredeti keresztények éltek és dolgoztak.

Egyébiránt az egyháznak a Názáreti Jézusról alkotott képe kezdetben még nem volt meghatározva. Csak a 451-es chalcedoni Zsinaton zárták le a róla folytatott vitát. Négy és fél éven át vitatkoztak arról a kérdésről, hogy milyen módon működött együtt az isteni és a földi természet Jézusban. Athanaziusz velősen fogalmazott hitvallásában: „Bár Isten és ember egyben, mégsem kettő, hanem egy a Krisztus.”

Felfogását elfogadtatta, és az apostoli hitvallás Jézusra vonatkozó részét végül így fogalmazták meg: „Jézus Krisztus az egyszülött fiú”. Ezzel kőbe vésték a klasszikus képet: Istennek csak egy fia van, aki a Földön Isten-emberként született.

 

Az Isten-ember

A Gnózis tanaiban és a misztériumvallásokban az isteni-ember ismert jelenség. Ezek az isteni születésre utalnak, amely megvalósulhat az emberben. Az eredeti kereszténységben ez a nézet szintén általánosan elfogadott volt. A Lukács evangélium beszámol arról, hogy Jézus keresztelésénél egy hang szólott a mennyekből: „Te vagy az én szeretett fiam, akiben gyönyörködöm.”

Egyes egyházatyák a 2. zsoltárból hozzáfűzték: „…én ma nemzettelek Téged.” Tehát abból indultak ki, hogy az isteni születés Jézus későbbi életében történt, nem pedig a születésekor.

A 2. zsoltárban szintén beszélnek az isteni születésről, amit egy ember az életében tapasztalhat meg. Az értelmezésnek az egyik formája, ha ezt kizárólag Jézusra vonatkoztatják. Ugyanez történt a János evangélium szavaival is:

Az „egyszülött fiú” fogalmát úgy magyarázták, hogy Istennek csak egyetlen fia van. Szó szerint azonban úgy hangzik, hogy az „egyetlenből” született, ami azt jelenti: Istenből született. Valószínűleg ezt a szakaszt később adták hozzá, mert két szakasszal előtte, a János 1,12-ben leírják az isteni születést az emberben: „Akik pedig befogadák őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek…” És a 13. szakasz így folytatja: „Akik nem vérből, sem a testnek akaratából, sem a férfiúnak indulatjából, hanem Istentől születtek.”

 

Lukács és Máté

Első pillantásra Lukács és Máté evangéliumai Jézus testi születésére helyezik a hangsúlyt. Ez különösen igaz a Lukács evangéliumra. Szövege annyira az anyagi nézetre összpontosít, hogy leginkább csak történelmileg értik. Máté Jézus nemzetség-táblájával kezdi, amely az emberi származást hangsúlyozza: „Jézus Krisztus, Dávid fia…” A Lukács evangélium 3. részének 23. szakaszában pedig ez áll: „…amint állítják vala, a József fia vala”. Ez a rész ezekkel a szavakkal zárul: „ez Ádámé, ez pedig az Istené.” Eközben feltűnik, hogy Jézusnál nem csak az istenit említik, hanem mindenekelőtt az ember isteni eredetét. Az egyháztörténelemben mindez kevés figyelmet kapott.

 

Tamás evangéliuma

A Tamás evangélium keletkezésének idejéről még tanakodnak a tudósok. Erős érvek szólnak a korai, az 50. év körüli keletkezés mellett. Tamás evangéliumát Márk evangéliuma követi elsőként (Kr. u. 60-ból).

A négy bibliai evangéliummal ellentétben a Tamás evangélium nem folytonos történet, hanem Jézus kijelentéseinek (az ún. logionoknak) a gyűjteménye, életének leírása nélkül. Ugyanígy keveset beszél a szenvedésről és a feltámadásról. Tamás evangéliuma így szabadabb, és kevésbé befolyásolják a különböző értelmezések.

 

Jézus a Tamás evangéliumban

Tamás evangéliumában Jézus nem nevezi magát Isten fiának. Ezzel szemben tanítványai figyelmét isteni eredetükre hívja fel: „Ha megkérdezik Tőletek: Honnan jöttetek? Feleljétek: a világosságból jöttünk, onnan, ahol a világosság önmagából lett. Múlhatatlan volt, és a képmásaiban (testben) nyilvánult meg.

Ha azt mondják Nektek: Kik vagytok? Feleljétek: a fiai vagyunk, és mi vagyunk az élő Atya kiválasztottjai.” Tehát a tanítványokban tudatosítják, hogy ők is az élő Atya fiai. És a 108. logionban Jézus azt mondja:

„Aki az én számból iszik, olyanná lesz, mint én.” Mikor Jézus önmagáról beszél, akkor az mindig úgy történik, mint a 77. logionban: „Én vagyok a világosság, ami mindenek felett van. Én vagyok a mindenség. A mindenség belőlem lett, és a mindenség visszatért hozzám. Hasítsatok fel egy fát, és én ott vagyok. Emeljetek fel egy követ, és megleltek ott.” Ebben a kijelentésben különösen előtérbe kerül a Tamás evangélium egyetemes jellege, ami a többi evangéliumban nem ilyen egyértelmű. A taoizmussal is felfedezhetünk egy párhuzamot. Amikor Csuang-ce azt mondta egy tanulónak, hogy Tao mindenütt jelenvaló, az azt kérte Tőle: „Tudnál valamivel érthetőbb lenni?” Mire Csuang-ce egy hangyára mutatott, de a tanuló nem értette. Erre egy gyomra terelte figyelmét. És mivel a tanuló még mindig nem értette, egy homokszemre mutatott. Az egyiptomi Gnózisban ugyanez a felfogás szintén megvan. Hermész azt mondja Aszklépiosznak: „Aki önmagát ismeri, az a világot is ismeri.”

 

Az Isten-ember visszatér

A Tamás evangélium megnyitja a lehetőséget, hogy minden történelmi értelmezésen átlássunk, felismerjük isteni eredetünket, és a bennünk lévő örökből éljünk: „Mondd meg nekünk, milyen lesz a végünk. Jézus mondja: Felfedeztétek hát már a kezdetet, hogy a végről kérdeztek? Mert ahol a kezdet van, ott van a vég is. Boldog, aki a kezdeten áll, mert felismeri a véget és nem ízleli meg a halált.”

 

 

Számok, életszabályok és kompetencia

 

Kompetencia alapú (szakértelemre irányuló) oktatás a püthagoraszi iskolában és püthagoraszi belátások 2010

 

A tanárok által a diákoknak szánt matematikai feladatok közül tulajdonképpen nem hiányozhatnának Püthagorasz számítási példái. Szerinte az isteni világ „halhatatlan istenei” számok formájában nyilvánultak meg. A számok képezik az univerzum törvényeit. A számtanlecke, amely – úgy tűnik – most mindenekelőtt az információközlés eszköze, a püthagoraszi bővítéssel mágikus, sziporkázóan vibráló eseménnyé alakul át.

Ez mindenkit érint, mivel saját kisugárzásának minősége által mindenki maga is részt vesz az eredmény meghatározásában. De mit hoz a jövő? Pozitív vagy negatív eredményt?

Felelősséggel tartozunk az egész Föld jövőbeli történéseiért, és tudatában vagyunk jelenlegi, döntő, lélegzetelállító felelősségünknek. Ehhez képest a híres Harry Potter történet hetedik kötetének izgalmas vizsgái csupán baráti gyerekjátékokká zsugorodnak egy napsütötte, homokos tengerparton.

Manapság a „mindent vagy semmit” a játék tétje, és ez elől nincs menekvés.

Az iskolákból halljuk, hogy a gyerekek ma már nem tudnak úgy számolni vagy betűzni, mint régen. Ebben már a tanítók és tanárok is egyre inkább gyakorlatlanokká válnak. E hiányosság okának az utóbbi évtizedek oktatási reformjait jelölik meg, amelyek a kompetencia, a szakértelem megszerzésére helyezik a hangsúlyt.

A nyelvi, számolási és történelmi alapismeretek tanítása helyett, arra használják a tanítási időt, hogy prezentációkat készítsenek, és beszédtechnikákat gyakoroljanak. Így az olyan banalitásoktól nem zavartatva, mint a helyes betűzés, nyelvtan, évszámok, osztás vagy százalékszámítás, a mai fiatal az internetről leszedett és összegyűjtött bármilyen információt a legmodernebb virtuális technika segítségével képes osztálytársainak átadni.

Itt persze nyitott a kérdés, hogy ezek a megszerzett információk helyesek-e.

 

Szellemi iskolák

Az oktatásra minden korban és minden kultúrában panaszkodtak. Az egész világon találkozunk történetekkel vagy fotókkal iskolás gyerekekről és felnőttekről, akiket oktatnak. Tanulásuk tárgya és a kulturális kereteik felé való elkötelezettségük időben és regionálisan nagyon eltérő. Az emberek változnak, így az oktatásuk és az arról folyó viták is. Ez nem új, mondhatnánk.

Mindamellett van egy oktatás, amely sohasem változik. Ez különbözik a fennálló, nyilvánosan szabályozott oktatási módszerektől. Ez az élet misztériumaira való oktatás. A tananyag itt változatlanul olyan témákkal foglalkozik, mint: az ember mint mikrokozmosz; viszonya a makrokozmoszhoz; származása; halhatatlan lelke.

Ez az oktatás szellemi iskolákban történik, amelyek minden évszázadban fennálltak és most is léteznek a Földön, testvériségek vezetik őket, „papok és papnők”.

Ha nem volt nyilvános, akkor titkosan, zárt ajtók mögött történt, kevés vagy éppen sok tanuló számára. Itt az ember képzelőerejéhez szóltak. Ilyen iskola volt Püthagoraszé is.

 

Püthagorasz és a püthagoraszi iskola

Püthagorasz időszámításunk előtt 550 környékén a görög Samos szigetén született. Az életrajzok arról számolnak be, hogy már nagyon fiatalon Egyiptomba megy, hogy Memphisz és Théba papjainál tanuljon. Ezek után asztronómiát tanult a kaldeusoknál, majd geometriát a föníciaiaknál, valamint az ő mágiájuk misztikus rítusait. Úgy hírlik, hogy különféle misztériumiskolákban nyert beavatást.

Tanulmányai után Püthagorasz rövid időre visszatért Samos szigetére, politikai problémák miatt azonban végleg elhagyta szülőhelyét és Dél-Olaszországba, Crotonba költözött. Itt alapította meg iskoláját, amely állítólag 400 évig állt fenn.

Ennek két részlege volt, egy nyilvános osztály és egy zárt misztériumiskola. Ennek megfelelően két tanulói csoport is volt: a „hallgatók” és a „követők” vagy „utódok”. A hallgatók látogatták a nyilvános iskolát, zeneelméleti és matematikai oktatásban részesültek.

Az utódoknak bejárásuk volt a misztériumiskolába és zárt közösségben éltek.

Oktatásuk a hallgatás éveivel kezdődött. A tananyag többek között az inkarnáció tana, a számmisztika, a Gnózis tana, a matematika és a zene volt. Azt tanította, hogy az ember isteni származású és vissza kell térnie eredetéhez. A misztériumiskolában az oktatás célja akkor teljesült, ha a haladó tanuló képessé vált arra, hogy az újraszületések ciklusát befejezze.

Az utódok vegetáriánusok voltak és Püthagorasz Arany Versei-nek (ld. keretben) szigorú szabályai szerint éltek. Hozzájuk tartoztak a történelem folyamán az első nők is, többek között Püthagorasz felesége és három lánya is.

 

Püthagorasz: a számok az alapok

A számok oktatása foglalta el a legfontosabb helyet. A számok voltak a püthagoraszi oktatási rendszer alapjai.

Az általunk történetekből és mítoszokból ismert „halhatatlan istenek” Püthagorasz szerint a valóságban számok. Ők jelenítik meg az univerzumnak és teremtményeinek a törvényeit. Hasonló ismereteket találunk a Kabbalában is.

A számok alapjában véve élő energiaképek, amelyek különféle rangsorolását matematikai ábrázolásuk jeleníti meg. Ők teremtik és határozzák meg az életfeltételeket a makrokozmoszban és a mikrokozmoszban.

Püthagorasz szerint a 10-es szám az egész teremtés alapja. A 10 ugyanis a Püthagorasz által „Tetraktysz”-nak nevezett részekből tevődik össze, tehát négy számból: 1+2+3+4=10. A Tetraktysz szent szimbólum volt, és a folyamatos teremtés és megújulás titkát is tartalmazta.

E szent szimbólum négy szintjét Püthagorasz az alábbiak szerint magyarázta:

1. A Monád az egység szimbóluma, a teremtés előtti létállapoté.

2. A Diadé szimbolizálja a teremtés folyamatában az első mozzanatot: a monád két polaritássá osztódását, amit keleten a Jinnek és Jangnak neveznek.

3. A Triád jelképezi a két polaritás egyesülését egy közvetítő erő révén.

4. A Tetrád a keletkezett teremtés, az univerzum szimbóluma; anyaginak ábrázolják, a négy elem, a tűz, a levegő, a víz és a föld segítségével.

Ezeket az ismereteket szigorú titoktartás közepette csak az „utódok”-kal közölték Püthagorasz iskolájában.

 

A püthagoraszi iskolának vége, de az ott tanított gondolatok megmaradnak

A hivatalos fórumok, ahogy ez lenni szokott, nem lelkesedtek azokért az eszmékért, melyekkel Püthagorasz iskolája foglalkozott. Oktatás a saját, belső istenségről és a teremtés helyes alakítása az örök, élő és életet ajándékozó matematikai számjegyek által, egyszer és mindenkor hadilábon állnak a hatalom birtokosaival, akik az emberiséget szívesen tartják tudatlanságban. A crotoni iskolát ezért folyamatosan támadták és végül, 400évvel az alapítása után felgyújtották. Ezen kívül az évszázadok során Püthagorasz számos követőjét meggyilkolták.

De elpusztítani csak embereket és építményeket lehet, az ismeretet nem. Így befolyásolják Püthagorasz ismeretei már évszázadok óta a különféle újplatonista, hermészi, kabbalisztikus és gnosztikus hagyományokat.

Tiánai Apollós, a Krisztus utáni első század újplatonista filozófusa például azt mondta Perzsia királyának, hogy „szívesen megismerném mágusaid tudását, hogy igazolva lássam, tudásuk valóban olyan nagy-e, mint ahogy azt beszélik. Jómagam Samos-i Püthagorasz tanait követem.” E Püthagorasz-utód legjelentősebb műve a Nuktemeron.

De a mi zenénk sem létezne a püthagoraszi „szférák harmóniája” nélkül. Így vezette be Püthagorasz többek között a hangtávolságok tanát: oktáv, kvint és kvart. Zenei ismereteit még Johann Sebastian Bach (1685-1750) is alkalmazta.

 

Püthagorasz és a kompetencia alapú oktatás

Amit korábban csak a titoktartás esküjét letevő kiválasztottaknak tanítottak meg, ma mindenkinek a rendelkezésére áll az interneten. Ma már nem szokás a helyes életvitel egy éven át tartó tanulása, például Püthagorasz Arany Versei alapján, mielőtt beavatást nyernénk a teremtés törvényeibe. Ma az internet nyilvánosságát „demokratikusnak és átláthatónak” titulálják. A tudatlan varázslótanoncok egyre növekvő számával kapcsolatos veszélyeket ilyen – mindenki számára – pozitív fogalmakkal söprik le az asztalról.

Talán képesek vagyunk itt egy impulzust adni és a jóra ösztönözni. Azt ajánljuk az oktatási minisztériumoknak, hogy a kozmosz és teremtményei titkainak feltartóztathatatlan megnyilvánulásait ágyazzák be egy szabályozott oktatási rendszerbe. Ha már a számítási oktatásnak meg kell változnia, akkor miért ne vegyük fel Püthagorasz tanait is a tananyagba? És ennek folyományaként: Püthagorasz életszabályait is miért ne? Ezeket nevezhetnénk „kompetenciáknak”.

 

Forrás:

De Gulden Verzen van Pythagoras en andere Pythagoreesche Fragmenten, Florence M. Firth által rendszerezve

Jan van Rijckenborgh, Tiánai Apollós Nuktemeronja, Rozekruis Pers, Haarlem

 

Püthagorasz Arany Versei, a püthagoraszi iskola legfontosabb irata, melyet a mai napig folyamatosan kiadnak. Ennek alapgondolatai a következők:

  1. Leginkább azon fáradozz, hogy a lelked erősödjön jobban, ne a tested.
  2. Légy meggyőződve róla, hogy a sok fáradságot okozó dolgok jobban hozzájárulnak az erényhez, mint az örömök.
  3. A lélek minden szenvedélye ellenségesen áll szemben az ő megváltásával.
  4. Fáradságos dolog egyszerre több különböző életutat járni.
  5. Fontos, hogy erkölcsös életet válassz. Ha megszokod, könnyebb lesz. A gazdagság nem biztos horgony, a hírnév még kevésbé. Sem a test, sem az uralkodás, sem a tisztelet nem kínál biztos fogódzót. Mindezek mulandók, nincsen tartós erejük. Mi hát akkor a biztos horgony? Gondosság, nemeslelkűség és erő. Ezeket egyetlen vihar sem képes megrendíteni. Isten törvénye, hogy az erény az egyetlen, aminek ereje van, és minden más értéktelen.

Az egyes szám, mint Eredet, minden más számot magában foglal anélkül, hogy bármelyik másik őt körülölelné. Előállít minden számot, anélkül, hogy őt bármelyik szám előállítaná.

(Corpus Hermeticum, 7. Könyv, 27. Vers).

 

Minden szám az egységből, az eredetből és a dolgok gyökeréből keletkezik. […].

Az egyes szám képezi a Szellemmel, az Atyával, az Abszolúttal, a Logosszal, az Eredetivel való egységet. […]

Ha az ember visszatér az egységhez, az egyhez és oszthatatlanhoz, akkor a kettes szám elé állítják. Akkor ez őt, az egységgel összekötöttet, új viszonyba hozza az ősszubsztanciával. Ezért nevezik a hermészi Gnózisban a kettes számot „az anyának”.

A három, a szeretetteljes kötelék az Egy, az Abszolút és az Ősszubsztancia között, vagyis az Atya és az Anya között, vagyis e kettő egyesülése.

A négy megnyilvánítja a fogantatás bőségét. Ha a lényiség, ami az Atyával áll összeköttetésben, a kozmikus Ősszubsztanicával is összekapcsolódik, akkor létrejön valami. Akkor megnyilatkozik a fogantatás bősége.

A következmény az ötös szám, az új tudat. […]

A hat az igazolás száma. Az új tudat-fényerővel a jelölt egész létállapota igazolódik, összhangba kerül a Logosszal.

Ezért a hetes szám a szentelés száma, és ezt követi a nyolcas szám, a tökéletes mennybemenetel, az átlépés a megszabadító életbe. […]

A kilencben aztán megünneplik az igaz isten-emberi lény győzelmét.

Így mind a kilenc szám összeköttetésben van egymással egy kilencszeres fejlődési folyamatban.

Így mutatjuk meg ismét az eredeti egységbe, az eredetbe és minden számok gyökerébe való visszatérés szükségességét. Aki be akar lépni a megszabadító élet teljes folyamatába, akkor az elején kell kezdenie, tehát az egységhez való visszatéréssel, de nem absztrakt módon, hanem konkrétan. Ezeket a dolgokat talán nagyon érdekesnek találják. Felismerik a logikáját és teljesíthetőnek vélik. De mire mennek a belátással, ha megállnak annál? Első sorban arról van szó, hogy meg kell tenni!

Nem absztrakt beszédről van szó, hanem a konkrét tettről.

(Jan van Rijckenborgh, Az egyiptomi ősgnózis, 2. rész, XXVI. fejezet, Rozekruis Pers, Haarlem)

 

 

Ősi bölcsesség a ma gyakorlata számára

PÜthagorAsZ arany versei

 

Püthagorasz két és fél ezer éve élt Görögország azon kolóniájában, amelyet ma Szicíliának neveznek. Püthagoraszt gyakran említik együtt más nagy filozófusokkal, Hermésszel, Zarathustrával és Platónnal. Tőle származik a „filozófia” szó, melynek jelentése: a bölcsesség szeretete. Azon a véleményen volt, hogy az embernek elsősorban a lélek tisztaságára kell törekednie, melyet úgy érhet el, ha minden élőt tiszteletben tart és elgondolkodik az univerzumon. Az univerzumban ugyanis rend és harmónia uralkodik. Milliárdnyi fejlődés található benne, ahol minden a maga természetes ritmusában és ütemében növekszik. Ebben a magasztos egészben a számok, számértékek és számviszonyok határoznak meg minden jelenséget.

 

A legenda szerint Püthagorasz egyszerre több helyen is jelen tudott lenni. Képletesen ezt a jelenlegi korszakunkra is lehet érteni, mivel filozófiájának befolyásai széles körben elterjedtek: az etikában, a csillagászatban, a zenében és a matematikában.

 

Shakespeare A Velencei kalmár című művében a következő áll:

„Jessica, ülj le. Nézd, arany köröcskék

Sűrűn borítják a menny boltozatját:

S nem láthatsz ott oly kicsi csillagot,

Mely, míg mozog, ne zengne, mint egy angyal,

A csillószemű kerubok karában.

A nem-múló lelkek összhangja ez,

De míg ez a veszendő sárgúnya

Takarja durván, addig meg se halljuk.”

 

A püthagoreusok meghatározott életszabályokat követő csoportokat alkottak. Erről csak töredékek maradtak fenn. Dikaiarchos szerint Püthagorasz azt tanította, hogy a lélek halhatatlan. Minden, ami létrejön, a korszakok meghatározott körforgásában újjászületik. Emiatt nincs olyan dolog, ami abszolút új lenne. Minden, ami élő, rokon egymással, mivel egyetlen élet részét képezi. Férfiak és nők egyenrangú tagjai voltak a püthagoraszi iskolának. Közösségben éltek, és valamennyi tulajdon közösnek minősült. Még a zenei, matematikai vagy csillagászati területen tett felfedezéseket is köztulajdonnak tekintették. Bizonyos felfedezéseket még halála után is Püthagorasznak tulajdonítottak.

A püthagoreusok etikájában a kontemplatív, elmélkedő, szemlélődő élet foglalta el a legfontosabb helyet: „Idegenek vagyunk ebben a világban, és a test a lélek sírja. Nem szabad azonban megkísérelnünk, hogy öngyilkossággal meneküljünk tőle, mivel Isten tulajdonai vagyunk.

Ő a mi őrzőnk, és ha nem ad erre megbízatást, nem szabad a létezés elől megszöknünk.

Ebben az életben háromféle embertípus létezik, melyeket az olimpiai játékok látogatóihoz lehet hasonlítani. A legalacsonyabb osztályba a kereskedők tartoznak, a következőbe a mérkőzések résztvevői, a legmagasabba pedig a nézők.

A legmagasabb megvilágosodást az önzetlen bölcsesség és tudomány által lehet elérni. Az az igazi filozófus, aki ezeknek szenteli magát; célratörően megszabadítja magát a születések kerekétől.”

A „teória”, „elmélet” szó – ahogyan a modern filozófus, Bertrand Russel mondja – orfikus eredetű. Tehát az ókor misztikus-vallásos mozgalmából és tanából ered. Ebben a lelket isteni alkotóelemnek tekintették, amely sok inkarnáción keresztül végül megszabadul a testtől. Ezt a szót „szenvedélyes, szimpatikus szemlélődésként” is le lehet írni. Egy elmélet matematikai felismeréshez és mély belátáshoz is vezethetett. A szó lassanként Püthagorasz által nyerte el a mai jelentését. De mindenekelőtt azok számára, akiket inspirált Püthagorasz, azoknak őrizte meg az eksztatikus megnyilvánulás egy elemét. Aki ellenszenvvel tanult matematikát az iskolában, annak ez furcsán hangozhat. Aki azonban megérzett valamit az azonnali, lelkesítő „felismerésből”, amelyet néha a matematika ajándékozhat – ugyanúgy, ahogyan a felismerés a megszabadulás ösvényén – meg fogja érteni Püthagorasz felfogását.

A püthagoraszi életszabályokból többek között Püthagorasz arany versei, verssorai maradtak fenn számunkra. Ebből idézünk egy részletet:

 

Püthagorasz arany versei

Tiszteld mindenekelőtt a halhatatlan isteneket, ahogyan azt a törvény előírja.

Tekints hódolattal a fogadalomra, és a jósággal és világossággal eltöltött hősökre.

Tiszteld az ezen a világon ható démonokat is, a nekik járó imádattal.

Tiszteld szüleidet és mindazokat, akik közel állnak hozzád.

Az emberek közül az erényeset válaszd barátodul.

Hallgass mindig szelíd figyelmeztetésére, hasznos és erényes tetteit pedig tekintsd példaképnek.

Ha csak lehet, egy kis hibája miatt ne vessz össze barátoddal; mert a szabad akarat(erő) és a sors szerinti elrendelés közel állnak egymáshoz.

Gyakorold magad abban, hogy elkerüld a következő szenvedélyes tulajdonságokat: mohóság, restség, érzékiség és harag.

Semmi rosszat (méltánytalant) ne tégy, sem mások jelenlétében, sem akkor, ha egyedül vagy.

Hagyd, hogy a becsületérzés vezessen.

Tetteidet és szavaidat az igazságosság vezesse.

Szokj hozzá, hogy semmiképpen ne légy megfontolatlan.

Mindig gondolj arra, hogy a sors rendelése szerint mindenkinek meg kell halnia, és hogy Fortuna kegye bizonytalan, és ahogy megkaptad, úgy el is veszítheted azt.

Ez minden szerencsétlenségre is vonatkozik, amelyeket isteni rendelésre el kell szenvednünk: viseld el türelemmel a sorsodat, bármit hoz is a számodra, és sohase zúgolódj ellene. Azonban kíséreld meg megjavítani, amennyire csak tudod.

És gondold meg, hogy a sors a balszerencse nagy részét nem a jó embereknek küldi.

Ezt az emberek sokféleképpen magyarázzák, jól s rosszul.

Ne csodáld őket elhamarkodottan, de ne is utasítsd el őket.

Ha igazságtalanságot hirdetnek, hallgasd szelídséggel, és oltalmazd magad türelemmel.

Minden alkalommal jól figyelj a következőkre:

Ne hagyd, hogy bárki a szavaival, vagy tetteivel félrevezessen, vagy rábeszéljen, hogy olyasmit mondj vagy tégy, ami nem üdvös számodra.

Légy megfontolt, és mérlegelj, mielőtt cselekszel, nehogy ostobaságot művelj.

Mert nyomorult ember az, aki meggondolatlanul beszél, vagy cselekszik.

Csak azt vidd végbe, amit később nem bánsz meg, vagy ami nem lesz hátrányodra.

Ne tégy olyasmit, amit nem értesz, hanem tanuld meg mindazt, amit tudnod kell, és kellemes életed lesz.

Semmiképp se hanyagold el testi egészséged, hanem lásd el a szükséges mennyiségű táplálékkal és itallal, és a szükséges mértékű mozgást is biztosítsd neki.

Mértéken azt értem, ami nem akadályoz.

Válassz hozzád illő, tisztességes, de ne fényűző életet.

Kerülj mindent, ami irigységet vált ki.

És ne légy szükségtelenül pazarló, mint aki nem tudja, hogy mi szükséges, illendő és tisztességes.

Ne légy mohó vagy fukar. Itt fontos a mérték.

Csak azt tedd, ami nem hátráltat, és gondolkodj, mielőtt cselekszel.

Mikor nyugovóra térsz, ne hagyd, hogy elragadjon az álom, mielőtt értelmeddel meg nem vizsgáltad e nap minden tettét. Mi volt helytelen? Mit tettem? Mit mulasztottam el, amit meg kellett volna tennem?

Ha megállapítottad, hogy helytelenül cselekedtél, dorgáld meg magad szigorúan. És ha valami jót tettél, akkor örülj neki.

Pontosan kövesd mindezeket a szabályokat, gondolkozz el rajtuk, és tiszta szívből szeresd őket. Az isteni erények útjára vezetnek majd téged.

Bizony, arra esküszöm, aki a lelkünkbe helyezte, az örök lénybe ültette a Szent Négységet (Tetraktyst).

Mielőtt hozzáfogsz egy munkához, kérd az isteneket, hogy fejezzék be, amit el akarsz kezdeni.

Ha ez szokásoddá vált, felismered majd a halhatatlan istenek és az emberek közötti kapcsolatot, amely mindenben megjelenik, és mindent legyőz.

És azt is tudni fogod, hogy e világmindenség természete mindenütt ugyanaz.

Akkor nem remélsz olyasmit, ami nem jár neked. És e világon semmi sem marad rejtve előtted.

Azt is tudni fogod, hogy az emberek a szerencsétlenségüket önként, saját maguk hívták fel magukra.

A szerencsétlenek! Nem ismerik fel és nem értik meg, hogy ami jó nekik, az közel van hozzájuk. Balgaság kábítja el értelmüket. Csak kevesen tudják, hogyan kell megszabadulni a rossztól.

Az élet viharai nem az igazság útjaira, hanem más utakra, véget nem érő szenvedésre ragadják el őket.

A velük született végzetes viszály mindenhová követi és ide-oda rángatja őket, és ők nem veszik észre.

Ahelyett, hogy eloldódnának tőle és visszautasítanák, engednek annak, amit el kell kerülni.

Ó, Atyánk, Zeusz, ha meg akarod váltani az embereket minden bajtól, ami elnyomja őket, akkor mutasd meg nekik, hogy miféle démont szolgálnak.

De ne csüggedj. Az emberi faj isteni eredetű. A természet fellebbenti a fátylat és megmutatja nekik a Szentet.

Ha pedig feltárja előtted titkait, mindent végbevihetsz, amit parancsoltam.

És meggyógyítva a lelket, minden rossztól és bánattól megváltod őt.

A lélek megtisztítása és megszabadítása érdekében azonban, komoly vizsgálatot követően, már annak a csírájától is óvakodj, amit rossznak nevezünk. A helyes módon tégy különbséget, és vizsgálj meg mindent alaposan.

Hagyd, hogy mindig a felülről jövő értelem, szándék és szellemi képesség vezessen.

Ha pedig levetetted halandó testedet és tiszta éterré válsz, akkor halhatatlan isten leszel.

És a halálnak többé nem lesz hatalma fölötted.

 

 

Fény a fénnyel, tűz a tűzzel

 

Ha hihetünk Goethének, akkor az ember egy párbeszédből keletkezett: „Az ember az első lény, aki a keletkezését az Isten és a természet közötti párbeszédnek köszönheti.”* Ha igaznak tarjuk, amit oly gyakran mondanak, hogy a természet az isteninek a megnyilvánulása, akkor ebből levezethetjük, hogy az ember – mint a természet teremtménye – eredetében, amely hosszú időre nyúlik vissza, isteni származású.

Az olyan kifejezésekben, mint a „tűz szikrája” vagy „csepp az (isteni) óceánból” vagy „Isten gyermeke” ezt az isteni állapotot még ma is közel hozzák hozzánk. Ezek mind megtisztelő címek! Azonban általában csak egyfajta költészetnek tartjuk őket, és napirendre térünk fölöttük. Mert túl nagy megtiszteltetést jelentenek. A mindennapok nem sok mindent engednek felismerni ezekből a képekből és hasonlatokból.

Minden ember, akit nem vakított el teljesen az önteltség, felismeri korlátait és tehetetlenségét abban, hogy megóvja magát a váratlan sorscsapásoktól. Nagyon gyakran létrehozunk magunknak egy magasabb hatalmat, egy Istent amelyet segítségül hívhatunk. Neki öntjük ki a szívünket. Minden odaadásunkkal tiszteljük őt és imádkozunk hozzá, hogy végül elé tárjuk kívánságaink listáját. Ez egy kezdetleges Isten-elképzelés. Egyrészről egy alacsony, alárendelt helyzetet feltételez, másrészről lázadás és keserűség követi, ha a kívánt segítség elmarad, vagy másként történik, mint ahogyan várták. Ebbe a keretbe illik az az imakultúra, amely már évszázadok óta egy eltorzított Isten- és emberképet tart életben. Ez nagyjából ahhoz hasonlít, ahogy egy csillagképet nézünk: a tudatunk a csillagokat síkban érzékeli. A valóságban a szemünktől való távolságaik óriási nagyságrendekkel különböznek egymástól, amelyek számokban alig kifejezhetőek. Ebben önmagában nincs semmi helytelen, hiszen tudjuk, hogy optikai csalódással van dolgunk. Ahhoz, hogy pontos képet kapjunk, más viszonyítási keretekhez, például tudományos eszközökhöz folyamodhatunk. A hagyományos Istenképnél ez a lehetőség nem áll a rendelkezésünkre. Bármennyire helyesek és mély értelműek legyenek is ebben az összefüggésben ezek a fogalmak, mint „Úr”, „Teremtő”, a tudatunkban túlnyomórészt mégis csak egyoldalú képeket hívnak elő, mint a tisztelet, hatalom, dicséret és büntetés. Még a megváltó szavakat, hogy „Isten szeretet” is gyakran csak a polgári jóságra korlátozzuk.

Mégis sok hiteles forrás mint például Paracelsus vagy Eckhart mester imádatra, sőt szünet nélküli folytonos imára sarkall minket. Sok univerzális bölcsesség-iratban is, amelyek célja a lélek megszabadulása, ugyanezt a tanácsot kapjuk. Milyen különös szó ez a „szünet nélküli”. Lehet ezen egy szertartást, vagy ahogyan említettük, egy panaszdalt, dicsérő vagy kesergő éneket érteni? Ezt is gondolhatnánk, mivel életünk minden pillanata teli van kívánságokkal és elvárásokkal. De akkor mi lenne a mindennapos tennivalóinkkal? Ha teljes magányba húzódnánk vissza, akkor is sok hétköznapi szükségletünk, feladatunk és kötelességünk lenne, ami visszatartana minket az imától. A folyamatos imádkozás lehetetlen feladatnak tűnik. Ilyen kijelentések mögött azonban rendszerint több rejlik, mint ami első pillantásra látszik. Ezekben a fogalmakban, mint „imádkozni” vagy „kérni”, egy mélyebb jelentés rejlik. Gyakran találkozunk azzal, hogy az imádkozással kapcsolatban arról beszélnek, hogy az „egy másik irányba történő mozgás”. Ezt nem testi értelemben gondolják. A tudatról van szó, a lélekről vagy lelkületről, tehát a belső emberről. A Tökéletes Élet evangéliumában az apostolok a „pálmák körébe” lépnek be, ahol Jézus oktat. Hermész átgondolja a „lényeges dolgokat” – és Pimanderrel találkozik, az önmagában lévő örökkévalósági lénnyel. Nekünk azt tanácsolják: „menj a belső szobádba, és beszélj a benned lévő Atyához”. Felszólítanak minket a „hegy megmászására”, „szívünk felemelésére”, hogy „együtt legyünk a felső teremben”. Ezek kifejezési formák, amelyek a valódi ima szellemét, a lényegeset emelik ki.

Ha ebből a nézőpontból vizsgáljuk meg a „folytonos” kifejezést, akkor elhagyjuk a megszokott területeket, és egy új dimenzióba, egy magasabb spirálba lépünk be. Olyan állapothoz közeledünk, ami nem rajtunk kívül található, hanem belső „szobánkban”. Itt találjuk meg a személyes érintési pontot a tulajdonképpeni élet-tartományunkkal, az eredet országával, az isteni világgal. Ebben az életterületben földi személyiségünknek és én-tudatának nincsen része. Ő mindenesetre egy eszköz egy magasabb tudat eléréséhez. Az a feladata, hogy egyengesse az ösvényt egy másik világba.

Ez a magasabb tudatállapot, ez az új gondolkodás az emberiség legnagyobb részében még csak egy korai fejlődési szakaszban van. Az az ismertetőjele, hogy kiemelkedik a megszokott értelem, tehát az állati lélek önös érdekeiből és önérvényesítéséből. Ekkor már Goethe kifejezése csodálatosan illik ide. Ami a makrokozmoszban végbemegy, a mikrokozmoszban visszatükröződik. Ahogy fenn, úgy lent. A megnyilvánulatlan, a szellem, párbeszédbe lép a megnyilvánulttal, az emberrel, átfogó és eredeti jelentésében. Kezdetben csupán rövid villámok láthatók, mint a hullócsillagok egy sötét égbolton, később azonban fényzsinórrá válnak, amely életünket meghatározza és vezeti. Színe a fénylő öröm, nyelve a szabadság. Teljesen rajtunk áll, hogy megragadjuk-e a nekünk nyújtott kezet, vagy továbbra is csupán fontolgassunk: az irodalom olvasgatásával, vagy ha kedvünk támad, jámbor összejövetelek látogatásával, de egyébként ugyanazok maradjunk, mint akik voltunk. De hát ki is tudna ellenállni a szépségnek, ha egyszer a lélek már felismerhetővé vált?

Catharose de Petri, a Rózsakereszt Iskolájának szellemi vezetője ezt így mondta: „Olvassák a levelet a szívükben, és a szerint cselekedjenek”. Tehát: ora et labora. Imádkozzál és dolgozzál. Ez egy kettős tanács nagyon gazdag következményekkel. Ha fenntartjuk az ellentétet az ismert „mindennapi rend” és a másik világ között, amelyet egyszer talán már meg is érezhettünk, akkor a megkapott fényimpulzus olyan teherré válik, amelyet sem fizikailag, sem pszichikailag nem bírunk ki. A hermészi bölcsességben így írnak erről: „Mindkét világot láttad, és mindkettőben tapasztalatokat gyűjtöttél. Válassz!”

A pozitív választás a „folyamatos imából” áll. Ez nem lázadozás, nem egy már egyszer létezett viszony kierőszakolása. Ez nem a földi megjelenésünkről szól. Az óriási rezgéskülönbség miatt a földi nem tud kapcsolatot tartani a fénnyel. De a fény tudja ezt: fény a fénnyel, tűz a tűzzel.

Megfordulhatunk, odafordulhatunk a mennyei lényhez, melyek a legmélyebb lényünkben vagyunk. Ez nem jelent se többet, se kevesebbet, minthogy elfoglaljuk a helyet, amire rendeltettünk: együtt nyilvánítani meg az isteni eszmét.

Olvashatjuk a levelet, amely a szívünkbe van írva, és követhetjük. Akkor egy teljesen új és mégis ismert világ nyilatkozik meg, olyan napirendi pontokkal, ahol másutt vannak a hangsúlyok. Ugyanaz a világ, amelyet csak belső szobánkban tartottunk megtapasztalhatónak, valódi lényünk tükreként mutatkozik meg: az isteni beszélgetést kezd a képmásával bennünk, mégpedig egy tökéletesen új nyelven, amelyet én nem értek, de mégis felismerek, és amely engem, mint a lelkem finom izzása vesz körül. – Lélegzetvisszafojtva nézem.

 

*Johann Wolfgang Goethe: Aforizmák

 

Az Atya szüli a Fiút az örökkévalóságban, saját hasonlatosságára. „Az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige”: ugyanakként, mint ő, és ugyanabból a természetből. Még tovább megyek: Az én lelkemben szülte meg őt! Nemcsak ő (a lelkem) van nála, és Ő nála (a lelkemnél), mint hasonmásánál, hanem Ő benne is van. És az Atya éppúgy szüli a Fiát a lélekben, mint az örökkévalóságban, nem másképp. Ezt kell tennie, akár kellemes ez neki, akár fájdalmas. Szünet nélkül szüli őt. Még tovább megyek: fiaként szül engem, mint ugyanazt a fiút! Igen, szül engem nem csupán saját fiaként, hanem mint önmagát, és önmagát, mint engem. Megszül engem mint a saját lényét, saját természetét: a legmélyebb forrásban, onnan török föl a Szent Szellemben, és ez csak egy élet, egy lény, egy alkotás! – Minden, amit Isten alkot, egy, ezért szült engem a fiaként, anélkül, hogy bármilyen elkülönülés bekövetkezne.

 

Eckhart mester: Beszédek. „Justus in perpetuum vivet” „Az igazság az erőben él”

 

 

A Gnózis jelenlegi megnyilatkozása

 

ÉRTEKEZÉS A KÖNYVRŐL

Jan van Rijckenborgh

 

Vannak olyan időszakok az emberiség történelmében, amelyekben a szellem világa különösen közel kerül az emberek világához. Ez érvényes napjainkra is.

Ebben a különleges időszakban az érintésnek és a találkozásnak egy olyan tere alakulhat ki, melyben a szellemi világot és a változás világát rövid időre „együtt felvonják”. Egy kereső ember ekkor tudatosan léphet be ezen a területen a szellem világába.

Minden eredeti vallás – tehát az őskereszténység is, amely messzemenően „gnosztikus” volt – alkotott egy ilyenfajta találkozási teret. A Gnózis jelenlegi megnyilatkozása című mű ezt az építményt, az építkezést és a találkozási tér jelenünkben való kifejlődését részletezi, mégpedig a Rózsakereszt Szellemi Iskolája fejlődésének története alapján.

A találkozási terület egy „élő test”, a szellem világára hangolt gondolkodással, valamint az élő egészet támogató tapasztalatokkal és erőkkel tudatosan fenntartott rendszer. Ebben a szellemi ember tulajdonságainak és erőinek képe tükröződik vissza. Az „élő test” tere tehát egy erővonal-szerkezet, amely megegyezik az igaz ember struktúrájával. Aki ezzel kapcsolatba lép, az közeledhet az igaz, szellemi ember felépítéséhez. A szellemi és a természetes világ e találkozási területén aztán minden fejlődési fázist fokról fokra megismerhet és megvalósíthat önmagában.

Hét fázis létezik, melyek a szellem hét sugarának felelnek meg. Az egyik állapot egyidejűleg a következő feltétele is. Mégis mind a hét fázis egyszerre van jelen és kölcsönösen ösztönzik egymást.

Ezen kívül a találkozási térnek két pólusa is van. Az egyik itt található, világunkban, és a rózsakereszt iskolájában egy csoport törekvő ember tartja fenn. A másik pólus a finomanyagi területen van és teljesen szabad. A szellem világa összeköti magát mind a mi területünk emberiségével, mind pedig a másik területen lévő lélekemberiséggel. Az élő test úgymond egy erősen elektromágneses tér, egy kétpólusú gömb. Az egyik pólust azok képezik, akik a szabad szellemtérben vannak. Ez a tér vonzza a szellemi világ erőit és mindent rendelkezésre bocsát azok számára, akik a mi világunkban dolgozni akarnak magukon.

A Gnózis jelenlegi megnyilatkozása című könyv részletesen feltérképezi e mágneses szerkezet történelmi fejlődését. Mert a szükséges intenzitás és erő kezdetben még nem állt rendelkezésre, hanem előbb fel kellett építeni. Erre mindig ott van először is emberek egy állandó csoportja, akik tudatukkal észlelik a szellem hangját és elgondolkodnak rajta. Ezért reakciójuk egy tiszta tudatos-erkölcsös életvitelben nyilvánul meg. Ha ezt az állapotot elég sokáig fenn tudják tartani, akkor a szellem első sugara, az erő sugara olyannyira megváltoztathatja a csoportot, hogy az további érintésekre válik alkalmassá.

A második fázisban a fény sugara válik aktívvá. A szellemi tulajdonságok tudatossá válnak. A sötétség eltűnik és világosság lesz az emberben. Így válik az erőtér a világosság terévé. Az élő test, ez a mágikus szerkezet ekkor közvetlen összeköttetésbe kerülhet a szellem második nézetével. Mivel ezt a második sugarat „a Nap”-nak nevezik, ezért Jan van Rijckenborgh ezt úgy nevezi, hogy „Krisztus világosságszületése az emberben”. Az egyes ember életében ez a világosságszületés a döntő pillanat, éppen úgy, mint amennyire az volt a Szellemi Iskola fejlődésében is. Ha azután a szív és a fej fokozatosan megváltozik, akkor a szellem minden sugárzása harmonikusan dolgozhat az anyagtestben egy transzfigurált test felépítésén. Ez a dicső vagy megdicsőült test, amely végül a mulandó test levetése után örökre megmarad.

A világosságszületés feltétele mindenekelőtt az emberi akarat alávetése az „Isteni akaratnak”, egy új, teremtőerő energiáinak. Ha a szívet és a fejet harmonikusan a lélekember fejlődéséhez hangolták, akkor a halandó ember már akadálytalanul használhatja ezeket az energiákat. Akkor ezek benne és általa dolgozhatnak, mind az egyén, mind a csoport hasznára, ezáltal pedig az egész emberiségért.

A könyvet végül egy egész fejezet zárja azzal, hogy miképpen reagál az emberiség általában a szellemi világ közeledésére. A szerző szembeállítja ezt a reakciót a Szellemi Iskolán belüli strukturált és módszeres reakcióval. Mert ott asszimilálják az új, magas energiákat. Az elsőt „Pistis”-nek, tudásnak, a másikat pedig „Spohia”-nak, bölcsességnek nevezik.

 

 

 

2010/5

 

 

A megszabadulás valósága

 

Jan van Rijckenborgh az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának alapítója tanulóinak minden lehetséges módon elmagyarázta a lélek megszabadulásának útját, és eközben gyakran hagyatkozott olyan hermészi szövegekre, mint a Corpus Hermeticum.

Az élet egy másik szintre akar emelkedni, egy új rezgés, egy új terület elérésére törekszik. Akit megérint egy magasabb rezgés, felkerülhet egy olyan területre, amely a dialektikusan-normálisat messze maga mögött hagyja. Ekkor egész lénye átalakul.

Jan van Rijckenborgh

 

Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának asztrális területét, melyet „az ifjú Gnózis élő testének” nevezünk, kívülről szemlélve színek és rezgések jellemzik. E terület színét leginkább ibolyaszínnel kevert aranynak lehetne nevezni. Ez nem vöröses vagy kékes ibolyaszín, hanem egy állandó, nagyon sajátos szín, amely aranyibolya fényben ragyog. Tudjuk, hogy az arany az újjászületett lélekállapot színe. Ezért beszélünk „arany rózsakeresztről”, és énekelünk az „arany csodavirágról”.

Az ősi ismeretek értelmében az aranyat fényessége, jellege és rezgése folytán, a lélek újjászületett állapotával lehet összehasonlítani. Erre utaló jeleket már az úgynevezett primitív festészetben is találhatunk. Ezért van a mi Renova-templomunk is ennek a két színnek, az aranynak és az ibolyának szentelve. A végtelenül tiszta ibolyaszín a lélekemberiség új színképének az alapszíne, melybe az újjászületett lelket, az arany csodavirágot, új életre lehet felvenni.

A korábbi cikkekben írtunk a földi természet asztrális területéről és egy újonnan felépített asztrális területről, a Modern Szellemi Iskola élő testéről. Talán túlságosan földi gondolkodásmódra vall e két területet egymás mellett létezőnek elképzelni, melyek mégis elhatárolódnak egymástól és különféle módon védettek. Azonban kétségtelenül másképp gondolkodunk majd, ha figyelembe vesszük, hogy itt rezgésekről van szó. A szidérikus vagy asztrális anyag rezgésskálája a hetedik kozmikus területen a másodpercenkénti körülbelül 450 billiótól egészen 700 billió rezgésig terjed (rezgés per másodperc = Hertz). Ezeket a számokat az Egyetemes Tan adja meg.

Ezen a rezgési skálán belül nyilatkoznak meg a hetedik kozmikus területhez tartozó legkülönfélébb asztrális jelenségek, formák és hatások. Színekben kifejezve ez az élénk vöröstől, a legalsó rezgéstől az ibolyakékig, a legmagasabb rezgésig ér, ami a dialektikus asztrális területen lehetséges. Az ezekkel kapcsolatos sugárzások hullámhossza 650-től körülbelül 450 nanométerig terjed. (A nanométer a méter milliárdod része.) Minél nagyobb a rezgésszám, annál rövidebb a hullámhossz.

Amint a rezgések és hullámhosszok határát negatív értelemben lépik át, tehát ha késlekedést és gyengülést mutatnak, melyek egészen a hetedik kozmikus terület már említett határáig folytatódnak, akkor mindig feloszlás, összetörés, felőrlődés, robbanás és halál, tehát teljes megszűnés következik be.

Ha pedig valaki pozitív értelemben, vagyis felfelé lépi át ezt a határt, akkor bekerül a hatodik kozmikus területre, és törvényszerűen új megjelenési formát kap, a lélekemberét. Az egyik területről a másikba, a hetedikből a hatodik kozmikus területre való átjutás mindig transzfigurációt eredményez.

Ha egy személyiséget, egy mikrokozmoszt, egy állandó rezgés tart fenn, a személyiség testei koncentrikusan egymásba fonódnak. Ennek megfelelően meghatározott életerőhöz jut, amely fenntartja az életet. Amennyiben a személyiség legyengül, ez az életrezgések lassulását vonja maga után. Egy adott pillanatban a rezgés annyira legyengül és lelassul, hogy a személyiség nem tudja többé a testben fenntartani magát, és meghal. Ez röviden a testi halál oka.

A másik lehetőség az, hogy valakit egy magasabb rezgésű térség érint meg. Ekkor minden attól függ, hogy képes-e erre reagálni. Ha belemerül ebbe a térségbe, azaz pozitívan válaszol, akkor e térség rezgését időről-időre folyamatszerűen tovább emelik. A normális dialektikus rezgéseket meghaladó rezgések sebességének fokozása miatt ennek az embernek a lénye, a mikrokozmosz, az aurikus lény és maga a személyiség is átalakul. Ez a transzfiguráció.

A transzfigurálás az ember számára egy bizonyos pillanatban tudományosan szükségszerű. Az első esetben a rezgések megváltozásával a feloszlatás általi halál következik be, a második esetben pedig az újjászületés általi halál.

De mekkora különbség van a kettő között! Az egyik halál a ki tudja hányadik ismétlést jelenti a születés és halál kerekéhez kötözve. A másik halál csak egyszer következik be az ember számára. Azt pedig az örök életben való feltámadás követi.

A Szellemi Iskola új asztrális területe egy asztrális anyag-összpontosulás, melyben olyan rezgések hatnak, melyek legalsó tartománya másodpercenként 800 billió Hertz fölött fekszik, míg a legnagyobb hullámhossz a 400 nanométer értékével határos. Ha gondolatban lecsökkentjük a hullámhosszokat, a rezgésszámot pedig tovább fokozzuk, akkor elképzelést nyerhetünk a hatodik fölött elhelyezkedő területekről. Ezeken a területeken egy adott pillanatban megszűnik az idő tényezője, és egy új állapot fejlődik ki, melyet az örökkévalóság fogalmával jelölhetünk.

A fentiek alapján megérthetjük, hogy a hetedik kozmikus terület rezgésszámát és hullámhosszát felülmúló szidérikus tér a hetedik kozmikus terület lényei számára tökéletesen elérhetetlen.

A modern Szellemi Iskola új asztrális térsége tehát önmagát védi, és lényegében elérhetetlen.

Ez az asztrális terület azonban olyan hatásokat mutat, mintha látszólag veszélyeztetné önmagát. A legkönnyebben talán úgy érthetnénk meg, ha elképzelünk egy lángot, amely időről-időre, valamilyen oknál fogva gyengébbé válik. Egy gnosztikus asztrális tér ugyanis időnként – bizonyos periodikus törvényszerűségeknek megfelelően – szándékosan legyengíti sugarainak rezgéseit és hullámhosszait. Ezáltal újra átlépheti a hetedik kozmikus terület határait, és a Gnózis, az új asztrális terület sugarai a dialektikus életterületbe, az idő és tér birodalmába ereszkednek. Ennek az a következménye, hogy sokan, akik a hetedik kozmikus terület rezgéshatárain élnek, azonnal élhetnek a sorompók eltávolítása által nyújtott lehetőségekkel, hogy bejussanak a hatodik kozmikus területre.

Így jön létre az a helyzet, amit például a Rózsakereszt Krisztián alkémiai menyegzője című műben ábrázolnak. Ha az új rezgési területet egy beavató-templomhoz hasonlítjuk, mert valójában az is, akkor a szándékos rezgéscsökkentés egy meghatározott pillanatában méltatlanok is bejuthatnak a szentélybe, akik aztán hajlamosak arra, hogy az első helyekre tolakodjanak. Amikor Rózsakereszt Krisztián ezt észreveszi, először nagyon csalódottá válik.

Ezután azonban a jelöltek megmérettetése, a vizsga következik. Más szóval, a templomtér rezgéseit visszavezetik azok korábbi erősségéhez. A rezgésszámot újra fokozzák, és akkor megmutatkozik, hogy ki az, aki ennek nem tud megfelelni. Aki nem képes elviselni ezt a fényerőt, s ezért túl könnyűnek találtatik, annak a szentélyt újra el kell hagynia.

Az új asztrális tér rezgésingadozásai arra szolgálnak, hogy akiknek szüksége van rá és méltók erre, lehetőséget kapjanak a megújulás szent csarnokaiba való belépésre. Ennél a folyamatnál a világosságrezgés lelassításáról van szó, mely az érintett személyt beburkolja, és felvonja az új életterületre.

Mindezt hangsúlyoznunk kell, mert sok olyan dialektikus mágia van a világon, mely az egyetemes gnosztikus láncnak ezt az üdvözítő művét utánozza, például a zene segítségével. Különböző dialektikus-mágikus templomokban egy meghatározott hangot keltenek, melynek rezgését lassan fokozzák, majd újra csökkentik, hogy a templomba lépő csoportokat szinte foglyul ejtsék, felvegyék egy rezgési térbe, s így bizonyos célok érdekében a tükörszféra finomabb anyagú területei felé vezessék.

Így talán már megértjük, hogy a Gnózis és annak szolgái milyen hatalmas áldozatot hoznak a világért. Mert ha egy ember átlépte a hetedik rezgéstér, a hetedik kozmikus terület határait felfelé, akkor megállásról szó sem lehet többé, és az illető tovább halad, egyre magasabbra az egyetemes térben és rezgéstérségben. A rezgések egyre fényesebbek és hatalmasabbak lesznek. Erről már csak matematikailag tudunk valamelyest fogalmat alkotni magunknak. Ez azt jelenti, hogy a követőket a rezgések és hullámhosszok végtelen szakadéka miatt már nem lehet összekapcsolni az előttük haladókkal. Ezért létezik mindig egy gnosztikus szerzet vagy ennek egy csoportja, amely magára vállalja a kapcsolat fenntartását. Ezek tagjait nevezik a „határ őreinek”.

Testvérünk és barátunk, Antonin Gadal is ezen őrök egyike volt. Az előttünk haladó szerzet pátriárkájaként magára vállalta a feladatot, hogy Önre és valamennyiünkre várjon.

A tér-idő rendben mindig létezik egy gnosztikus szerzet, amely szeretetáldozatával helyet készít mindazoknak, akik akarnak vagy tudnak jönni. Ezek az őrök nem mennek tovább a csoportjukkal, amelyhez tartoznak, hanem visszamaradnak a később jövők kedvéért.

Így Jézus szavait is megértjük a János-evangéliumból: „Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek.” (14,2) „Jobb nektek, hogy én elmenjek, mert ha el nem megyek, nem jön el hozzátok a Vigasztaló: ha pedig elmegyek, elküldöm azt tihozzátok.” (16,7) „Mikor pedig eljön majd a Vigasztaló, akit én küldök nektek az Atyától, az igazságnak Szelleme, aki az Atyától származik, az tesz majd énrólam bizonyságot.” (15,26)

A „határőrök” szidérikus térségéből tehát állandó rezgés, sugárzás árad a jelöltekhez, mely az igazán törekvőkre van hangolva, hogy azok e sugárzás ismételt érintéseinek hatására, megragadhassák a kapcsolat kötelét, és ezáltal kiszabadulhassanak a dialektika útvesztőjéből.

Ezért mondja a János-evangélium azt is, hogy „ha majd elmegyek, és helyet készítek nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.” (14,3)

Ha tehát itt az ifjú Gnózis élő testének új asztrális teréről beszélünk, akkor ez azt jelenti, hogy mindazoknak, akik őszintén keresik a megszabadulás lehetőségét, újra helyet készítenek, melyet tökéletesen a mi időszakunkhoz igazítottak. Rózsakereszt Krisztián testvér nem anyagi beavató-temploma újra elküldi vigasztaló, segítő és mindent betöltő sugarait. Képessé tesz bennünket arra, hogy ha birtokoljuk az új lelket, már most két világban létezhessünk: a hetedik kozmikus területen, e természetben való születésünk révén, és – a nap huszonnégy órájának legalább egyharmadában – Rózsakereszt Krisztián beavató-templomában, az ifjú Gnózis élő testének asztrális területén való újjászületésünk következtében.

Ezt valami belégzéshez és kilégzéshez hasonlíthatjuk. Az új gnosztikus beavató-templomból naponta asztrális sugárzást, szentelő, erőadó impulzust küldenek ki. Aki ezt elfogadja és erre pozitívan reagál, azt a test elalvása után a belélegzési áramlattal a gnosztikus asztrális templomba vezetik.

Ezáltal abban a kegyelemben részesül, hogy másnap reggel tiszta erőkkel telítődve ébredjen, melyek lehetővé teszik az ösvényen való továbbhaladását. A lélek kapcsolata a gnosztikus-asztrális területtel így egyre bensőségesebbé és erősebbé válik, míg csaknem feloldhatatlan lesz, és a jelölt nappali életében is fennmarad.

A hetedik kozmikus területen tartózkodva egyúttal a hatodik kozmikus területen is létezik; átlépte a halál határait. Aki komolyan alkalmazott tanulósággal elnyeri az új lelkét, az magában győzelmet aratott a halál határa felett. Ezek után mi is veszélyeztethetné már őt?

Az anyagi test halála akkor már nem a mikrokozmosz kiürítését vonja maga után, hanem a természet öleléséből való megszabadulást jelent. Az elmúlhatatlan újra kibontakozott, a halál nem jelent többé elválasztást. A dialektikus halállal járó gyász és az általa hátrahagyott néha oly hatalmasnak érzett üresség tárgytalanná válik.

Az ifjú Gnózis élő testében így hamarosan két embertípust különböztetünk meg: az egyik lélekember dialektikus jármű nélkül, a másik lélekember dialektikus járművel. A két típus eleven kapcsolata azonban állandóan lehetséges.

A halál miatt érzett gyász minden formája feleslegessé válik, ha komoly tanulóként él, és eltávozott barátai is ezt tették. Tudomásunk van a Szellemi Iskola olyan tanulóiról, akik az ifjú Gnózis asztrális területén ragyogó ifjúságban élnek, mialatt hátrahagyott rokonaikat mélységes szomorúság nyomasztja, mert még nem értik a csodás megszabadító lehetőségeket, és még nem törtek át ehhez a ragyogó valósághoz.

A két lélekemberfajta, a dialektikus járművel rendelkező és az anélkül lévő között, teljesen élénk kapcsolat lehetséges. Ennek feltétele azonban, hogy a földön élő lélekember – minden tükörszféra beárnyékolást elkerülendő – a lélek éberségébe, a teljes ébrenlétbe emelkedjen fel.

Azok a lélekemberek ugyanis, akik anyagi testüket levetették, a rezgés és hullámhossz-különbség miatt, az anyagszférában nem tudnak már testileg megjelenni, hanem itt csak sugárzás formájában jelentkeznek.

Az egyetemes lánc testvérei, akik előttünk mentek, mindig körülöttünk és velünk vannak, és hozzánk küldik a világosságukat.

(Ez a cikk Az egyiptomi ős-Gnózis I. kötetének ugyanazt a címet viselő XVIII. fejezetén alapul)

 

 

A kettős teremtés

 

Az a világ, amelyben élünk, nem a Szellem által mozgatott teremtés, de a fény és az erő által képes az újjászületésre. Ezért szükséges az önismeret, mint tökéletes felismerés, újrafelismerés és összetalálkozás. Ebből az önismeretből jön létre az önátadás. Az ösvényen járnunk nem nehéz vagy bonyolult, csak rátalálni nehéz.

 

A teremtés egy kétszeres folyamat. Egy valóban isteni alkotásban először az ősprincípiumról, az ősképről és a mindig és örökké kimondhatatlanról van szó. Ez az, ami maga kívül áll a teremtésen, az Atya-Anya, a mindent átfogó gondolat: az örök Nem-Létező. Másodszor van egy erő, amely harmóniában van az ősképpel. Ebben az erőben és ezen az erőn keresztül tud az őskép kifejeződni. Az alkotó Szellem ezt az erőt felszabadítja a káoszból, az ősanyag végtelen óceánjából, az örökké Létezőből. Tehát létrejön egy Őskép – egy idea – és egy életterület, egy megnyilvánulási lehetőség az idea számára.

Az ősanyag atomjai az ideával, a gondolattal összhangban szabadulnak fel és bomlanak le. Ezáltal elemek keletkeznek, erők és lehetőségek válnak szabaddá. Tehát el tudjuk képzelni, hogy ebben az isteni teremtésben tökéletes egyetértés és harmónia uralkodik az anyag és a szellem között. A Szellem, a teremtés ideája, belülről lélekkel lát el minden egyes atomot, egy velük. Jan van Rijckenborgh A modern Rózsakereszt elemi filozófiája című könyvének IX. fejezetében a következőképpen magyarázza ezt: Ha például képesek lennénk egy „kereket” teremteni, tehát az ősanyagot úgy felszabadítani, hogy valóban egy „kerék” keletkezzen, akkor az nem agyból, küllőkből, kerékkoszorúból, stb. állna, hanem az ezt a kereket alkotó minden egyes atom belülről azzal volna lelkesítve, ami egy kerék valójában, vagyis erővel, sebességgel és mozgással. Ezeket a tulajdonságokat azután nem kellene – úgy, ahogy megszoktuk – kívülről mint formát hozzáfűznünk, hanem a kerék minden egyes atomja önmagában kerék lenne!

Ha ezt egy pillanatra gondolatban elraktározzuk, és figyelmünket az életünkre irányítjuk, akkor gyorsan felismerhetjük, hogy ez a világ nem – vagy még nem – valódi teremtés a szellemből és anyagból történő teremtés értelmében. Életterületünkön az atomok nem teljesen egy teremtő Szellem által belülről mozgatott atomok. Bár egy bizonyos mértékben így történik, különben nem volna semmilyen megnyilvánulás, de ez nem olyan, mint „egy belülről élő test”, tehát egy szellemtest keletkezése. Egy életterületet az ősanyag előkészítése és elhasítása révén hívnak életre. Azt mondhatjuk erről az élettérről, hogy az ősanyag erejének ez az elhasítása vagy szabaddá tétele nem – vagy még nem – tökéletes. Habár a növények, állatok és az emberek teste el van látva bizonyos erővel és bizonyos értelemben élők, de nem szellemiek, azaz nem belülről fakadóan élők.

Az egyetemes Tan luciferi szellemekről beszél, akik a leendő emberekkel életre hívták ezt az életterületet. E teremtés tökéletlensége mind az emberiség, mind maguk a luciferi szellemek számára komoly korlátozottságot jelent, mert a szellem a teremtményéhez kötődik. Ennek mélyreható következményei vannak a számunkra.

Először is ez azt jelenti, hogy nem rendelkezhetünk igazi tudattal. Ilyen tudat csak akkor keletkezhet, ha a Szellem és az Anyag tökéletesen együttműködik. Amit mi tudatnak nevezünk, az a valóságban nem az. Másodszor nem rendelkezünk elég hatalommal a testünk felett. Mert testünk atomjait nem a szellem élteti belülről, hanem kívülről jövő energiákból él, amelyekre alig van befolyásunk. Harmadszor a „jó és a rossz” rendszerében élünk. Hatalmas erők működnek ezen az életterületen, de nem működnek harmóniában egymással. Ezáltal a jó és a rossz hatalmas fellegei keletkeznek, óriások, melyek az egész kozmoszra és makrokozmoszra kiterjednek. Bármit is teszünk, mindig a kettő közül az egyik tábor vonz minket.

Tekintsük át még egyszer, mit is nevezünk mi tudatnak. Az egyetemes tanítás szerint: ahol szellem és anyag találkozik, ott a találkozásnak egy gyújtópontja jön létre. A találkozásnak ezt a gyújtópontját nevezzük léleknek, illetve tudatnak. Egy valóban élő lényben keletkezik a valóban élő lélek, és a vele kapcsolatos tudat. Tehát a tudat a létezőből és a nem-létezőből születik meg. Vagyis amit mi saját önvalónkként oly gondosan ápolunk, mint legfőbb birtokunkat, amiért élünk és meghalunk, a saját énünk, közelebbről tekintve nem több és nem is kevesebb mint egy természeti jelenség. Ez tulajdonképpen egy tulajdonága az anyagnak, ezen életterület atomjainak a tüzes tulajdonsága, amelyben és amelyből élünk. Ha hidrogént és oxigént hozunk össze, és elegendő hőt közlünk vele, akkor tűz keletkezik, és ez a tűz fényt termel. Ha egy bizonyos képlet alapján az éteri és asztrális nézeteket is bevonjuk ebbe a folyamatba, akkor különös tűz: a tudattűz keletkezik: És belőle sugárzik a tudati világosság. A mi tudatunk tehát nem Szellemtűz, nem valódi tudat, hanem egy természeti jelenség, egy természeti tűzfolyamat eredménye. Nem több és nem kevesebb, mint e világ anyagi atomjainak egy tulajdonsága.

Bizony, bizony mondom néked: Ha valaki nem születik víztől és szellemtől, nem mehet be az Isten országába. (János 3,5)

Ez azt jelenti, hogy megtörténhet az emberben egy újraalkotás, egy teljesen új teremtés, amelyben a Fény és az Erő által egy új ember keletkezik. Valami alapvetően megváltozhat bennünk. A kérdés csak az: Hogyan tudunk együttműködni ebben?

Elsősorban önismeretre van szükség. Saját önvalónk becsületes, tárgyilagos megismeréséről van szó. Nem ezer kicsi kirakós darab, nem a több ezer gondolat és érzés a fontos. Nem. A megértés egy fajtájáról van szó, ami mintegy „minden-az-egyben”. Egy tökéletes megértésről, felismerésről és találkozásról van szó, ahogyan János látta Jézust a Jordánon át közeledni. Az utat járni nem fáradságos vagy komplikált dolog, de végtelenül nehéz rátalálni. Több emberéleten át is eltarthat. És miért? Az út rejtve van előlünk. Mert azzal harcolunk, amit a három nagy akadálynak neveznek, amelyek itt és most benne rejlenek életünkben. Először is a valódi tudat hiánya, másodszor a testünk minőségi állapota, harmadjára pedig, hogy a jó és a rossz rendjében élünk. Más szóval: aki az utat keresi, találkozik egy háromszorosan ható ellenerővel. Ez az erő hat mikrokozmikusan a saját életvilágában, kozmikusan az őt körülölelő világban, és makrokozmikusan az univerzumban, amelyhez tartozunk.

Iskolánkban megismerkedtünk azzal a csodával, hogy a Fényen keresztül megérintenek minket, megtapasztaltuk az evangélium csodáját. Ez a folyamat Jánossal kezdődik, a kereső emberrel. Egyidejűleg megszületik bennünk Jézus, a bennünk lévő fényszellem. Azután találkozik össze János és Jézus a Jordán partjánál. A Fény elkezdhet tevékenykedni bennünk. Ezt követi a menyegző, melynek során a vizet borrá változtatják. Megújító erők válnak szabaddá. Végezetül következik a bevonulás Jeruzsálembe, az út a Golgotára, a keresztre feszítés, a feltámadás Húsvét reggelén és a mennybemenetel. Egy nagyszerű misztérium mehet végbe bennünk. És felhangzanak a szavak: Jobb néktek, hogy én elmegyek. (János 16,7)

A Szellemi Iskola útjának van egy kozmikus és egy makrokozmikus folytatása. Hogy miért? Mert minden teremtés, ez is, amelyben mi élünk, teljes. Minden mindennel összefügg. Minden egy. Ez vonatkozik ránk, halandókra, és ez még a makrokozmosz legmagasabb szféráiban is így van. Nem csak az első akadály, a valódi tudat hiánya tart minket vissza, hanem a kozmosz és a makrokozmosz is minden pillanatban vonz minket.

Az ember kettős lény. Nem csak egy aktív, dialektikus természet-erőt birtokol, hanem egy eredeti szellemmagot is. És ez azt jelenti, hogy képes elveszettségét mint egy mágneses kiáltást kiküldeni. Erre a mindent körülölelő, mindent hordozó és mindenen áthatoló hatodik kozmikus területről, az igazi élet földjéről jön válasz, mégpedig mindig, minden pillanatban. Meghallják a hívásunkat és reagálnak rá. Ebbe a hetedik kozmikus területbe, elválasztott életterületünkre minden másodpercben fényerőt sugároznak, mert a bennünk lévő szellemmag által felhívjuk azt. Ezek az életerők az építőelemei az új életterületnek, és ezeket szánták arra, hogy felépítsék velük az eredeti, isteni embert. Ha nem erre a célra használják őket, akkor is megmaradnak, és nem veszítenek az erejükből. Az erő érintetlen marad akkor is, ha a Földön, a Föld felett vagy a Föld alatt alkalmazzák – hangzik az egyik szertartásunkban. De mi történik, ha az emberek fényerőket hívnak fel, de nem az egyetlen, nekik megfelelő módon alkalmazzák őket? Ekkor a légkörben felhők, alakulatok jönnek létre, a „jó és a rossz” dialektikus erőinek és a fényerőnek a keveréke. Ezeket a gigantikus felhőalakzatokat, melyeknek ereje és tudata folyamatosan növekszik, az ókorban „eonoknak” nevezték. Ezek a légkörből fényerőket vonzanak magukhoz és felveszik őket. Ha az ember valóban az életmegújítás útján van, felhívja és vonzza a fényerőket, akkor azok elkezdenek áramolni a lényében. Erre az eonok közvetlenül reagálnak, és mintegy erős mágnesként elvonják tőle a fényerőket. Az eonok tehát mágneses vonzerejükkel minden ember fényerejét elrabolják, ahogyan ezt a Pistis Sophia evangéliuma leírja!

Láthatjuk tehát az előttünk álló három akadályt. A tudatunk nem valódi, a testünk nem valódi élő test, és a légkör nem egy élő atmoszféra, hanem egy energiaörvény, amely elrabolja tőlünk a fényerőt. Ezért kell az evangéliumi feltámadási folyamat kozmikus folytatását átélni. Mert nem csak a bennünk lévő ellenerőt kell legyőznünk, hanem a kozmoszban lévőket is. Jézus ezt így fejezte ki: Jobb néktek, hogy én elmenjek (János 16,7). Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek (János 14,2).

Ezt a folyamatot Jan van Rijckenborg fejti ki a Pistis Sophia gnosztikus misztériumai című könyvében. A Pistis Sophia egy olyan evangélium, amelyben a Fény közvetlenül hozzánk szól. Az első fejezetben ezt így írja el: Ezért gondolták a tanítványok, hogy ezen a misztériumon [keresztúton] belül semmi más nincsen. Ez azt jelenti, hogy a tanítványok, tehát az emberek, minden tehetségükkel és felismerési képességükkel együtt, nem tudják belátni és megérteni, hogy a bennük kifejlődő folyamatnak ilyen elképzelhetetlen folytatása van.

Ezért gondolták a tanítványok, hogy ezen a misztériumon belül semmi más nincsen. Ekkor azonban egy nagyon erős fény ragyogja be őket. Kinyilatkoztatja nekik, hogy a keresztút misztériumát az követi, amit ők a bőségnek és beteljesedésnek neveznek.

A Hold tizenötödik napján, Tübi havában – így folytatódik a Pistis Sophia – telihold idején, amikor a Nap rátért pályájára – vagyis abban a pillanatban, amikor a különböző előkészületi folyamatok eléggé előre haladtak bennünk – hatalmas világosságerő jött elő mögüle, olyan rendkívüli ragyogással, hogy mérhetetlen volt a világosság, amely ehhez az erőhöz kapcsolódott. Mert a világosságok világosságából eredt, és azon misztériumok közül az utolsóból […] Ez a világosságerő leszállt Jézusra, és teljesen körülvette.

Egyszer így áll majd előttünk Iskolánk lénye, a világért és emberért folytatott megmentő mű, mint világosság, amely olyan rendkívül erős fényben ragyog, hogy az általunk kifejezhetetlen. Ragyogása elvakítja a szemünket.

Csak világosságot láttak, mely sok fénysugarat bocsátott ki magából. […] Az egyik végtelenül pompásabb volt, mint a másik, a földtől az égig érő hatalmas, felmérhetetlen csillogásban. Ez a „tizenharmadik eon” világossága, az egyetemes Szerzet misztériuma. Egy szellemi iskolában csupán egyetlen dologról van szó: a fényerőről, amely közös törekvésünk által válik szabaddá, és a világosságról, amelyet a tizenharmadik eon világosságteréből küldenek le hozzánk, a tanulócsoporthoz. Így van tehát egy mérhetetlen tisztulási és újjáteremtési folyamat. Ez a végtelen kozmosz legtávolabbi zugáig is elér. Ebben gyökerezik a Szellemi Iskola, ebbe merül bele.

Minden az emberben kezdődik el, az önismerettel, a „minden egy” felismerésével. Belőle keletkezik az önátadás. Ennek a folyamatnak emberi, kozmikus és makrokozmikus nézetei vannak. A folyamat nem az én harca az énnel szemben, nem fáradságos, előre elvesztett küzdelem, hanem sokkal inkább arról van szó, hogy az embert szellem, lélek és test szerint intelligensen visszavezetik eredeti, isteni szellemelvéhez. A luciferi teremtés megszűnik, és beleolvad az egyetlen, mindent körülölelő világosságba.

 

 

Mágikus művész vagy igaz jógi?

 

A jóga a stressztől hajszolt nyugati ember egyik kedvelt módszere arra, hogy ellazuljon, és megtalálja nyugalmát. Légzés- és mozgásgyakorlatokkal megpróbálja megszüntetni a stresszt, és ezáltal kísérel meg belső egyensúlyhoz jutni. Ugyanazt teszi, mint amit a mágus, aki a természet szenvedéseit a természet eszközeivel próbálja meg uralni és így kibékíteni magát az élettel. Az igazi jógi azonban úgy emelkedik felül a természet szenvedésein, hogy összeköti magát az isteni rezgésterülettel. Mágikus módon békíti ki magát az eredeti, isteni élettel, és ezáltal mások áldásává is válik.

Jan van Rijckenborgh

 

Sokan, akik már jártak keleten, megcsodálhatták a fakírok egyedülálló, szinte varázslatos gyakorlatait. Ezek mindig is jó alapot szolgáltattak a vizsgálódásokhoz és elmélkedésekhez, és nyugaton is számos okkult mozgalomban próbálták meg követni a példájukat.

Az indiai fakír kifejezést nem szó szerint kell értelmeznünk. Ilyen mágikus művészeket majd minden keleti országban találunk, azonban India volt a bölcsőjük. Onnan terjeszkedtek, és mindenekelőtt az arab országokban értek el rendkívüli sikereket.

Ezeket az embereket azonban nem illetnénk a „jógi” kifejezéssel, mivel nekik az igazi, eredeti jógához semmi közük sincsen. Inkább mágikus művészeknek neveznénk őket. Valójában nem különböznek azoktól a színpadi művészektől, akiket gondolatolvasóknak vagy éppen hipnotizőröknek hívunk. És azoktól sem, akik visszaélnek Jézus Krisztus nevével, hogy fortélyaikat álcázzák.

Ismeretes, hogy egy művésznek éveken át kell minden nap gyakorolnia ahhoz, hogy képességei birtokába kerüljön, és meg is tartsa azokat. Ez alól a mágia művészei sem kivételek. Ahhoz, hogy céljaikat elérjék, minden nap különleges testtartásokban végzett légzőgyakorlatokkal foglalkoznak, és testrészeiket néha fájdalmas kísérleteknek vetik alá, vagy különféle hipnotikus beárnyékolásnak engedik át magukat. Mindezen gyakorlatok olyan állapotba hozzák a belső elválasztású mirigyeket, amelyben a művészek edzett akarata ellenőrzést tud gyakorolni e szervek felett. Így alakul ki a test, a gondolkodási képesség és az egész anyagi szervezet feletti teljes uralom.

Csodálnivalóak ezek az emberek a kitartásuk és a magukra vállalt aszketikus nélkülözéseik miatt, de szokatlan képességeik miatt is, amely művészetük bizonyítéka. De e csodálatunk ne legyen több annál, mint amivel egy cirkuszi artistának adózunk, aki egy kerékpár nyergén fejen állva, lábaival a levegőben egy porondon köröz. Senkinek sem jutna eszébe egy efféle művész-mutatványt isteni küldetéshez hasonlítani. Így egy mágusnál se tegyük ezt.

Azonban ilyen tévedésnek sokan esnek áldozatul. Bizonyos mértékig ez érthető, mivel a mágus ugyanúgy otthon van gyakorlataival a tükörszférában, akár az anyagszférában. Belső elválasztásának fejlesztésével kitágítja a tudatát, így sikeres varázslóként, álomfejtőként és igazmondónként léphet színre. Ennek ára, hogy testét folyamatos kínzásnak és erőltetésnek kell alávetnie.

Így a mágia művésze késsel szurkálja magát, szögekre vagy hegyes tárgyakra fekszik, illetve ezeken gyalogol keresztül. Tűpárnává teszik magukat, amikor tűket vagy rajzszögeket szúrnak a testükbe, és kis tüzek, égések segítségével ellenállóvá teszik magukat a lángokkal szemben is. Az effajta testi kínzások célja az anyag feletti uralom megszerzése.

Talán felfedeznek itt némi hasonlóságot egyik templomi rítusunkkal, ahol a kijelentés így hangzik: „Mielőtt szemeid látnának, el kell felejteniük a könnyhullatást. Mielőtt füled hallhatna, érzéketlenné kell válnia az alsóbb létformák megnyilatkozására. Mielőtt hangod a világosság jelenében megszólalna, el kell veszítenie a képességet, hogy mások szenvedjenek általa. Mielőtt a tanuló megállhatna a világosság jelenlétében, lábait szívének vérével kell megmosnia.”

Valóban van bizonyos rokonság a transzfiguráció segítségével e világ szenvedéseiből kiemelkedett ember és a szögeságyán fekvő fakír között. Aki a szíve vérét ontja a világért és az emberiségért, rokon azzal a mágikus művésszel, aki kést döf a saját bordái közé, demonstrálva ezzel, hogy milyen messzire jutott. Van hasonlóság… de mégis mély szakadék tátong a kettő között.

A mágus a természetbeli szenvedést a természet segítségével uralja, és ezáltal jobban eggyé válik vele, mint azelőtt bármikor. Az igazi jógi azonban úgy emelkedik felül a természetben átélt szenvedésein, hogy összeköti magát az isteni rezgésterülettel. Isteni természetével hagyja, hogy a földi természet rabul ejtse, hogy az eltévedt emberi lelkeknek megmutassa a világossághoz vezető ösvényt.

A mágus mágikus módon köti össze magát a földi természet életével, és ezáltal mások számára úgyszólván bizonyos fokú veszélyt jelent. Az igazi jógi az eredeti, isteni léttel köti össze magát mágikus módon, és aktivitása által áldás lesz másoknak.

Így belátjuk, hogy meg kell szabadulnunk a mágikus művészettől, és át kell hatolnunk a jóga lényegéhez. A mágikus művészkedés nem más, mint az igaz jóga földi tévútja. A világosság ösvényén a test fájdalmától egészen eltérő fájdalmakat kell kiállnunk. Itt a lélek szenvedéséről van szó, egy elveszett, démoni világ és egy eltévedt és elsötétült emberiség miatt átélt szenvedésről.

A jóga bölcsője valójában nem India. Az eredeti jóga a transzfiguráció egyetemes rendszere, az emberiség megváltásának folyamata. Ezt a rendszert nevezték a keleti, szent terminológiában többek között „jógának”, a kereszténység szent nyelvezetében pedig „újjászületésnek”. Aki a transzifugráció e tudományát a gyakorlatban sikeresen alkalmazta, a régi Indiában, amikor a Brahmanizmus még nem fajult puszta formai szolgálattá, jóginak nevezték.

Egy jógi-tanuló és az új nyugati tudati iskola tanulója ugyanazt a fejlődési folyamatot követi, vagyis az eredeti, isteni élettel való újraegyesülést. A keleti iskola tanulója ezt a Brahmannal való újraegyesülésnek nevezi, a nyugati iskola tanulója pedig a Krisztussal való találkozásnak „az ég felhőiben”, az új életterületen. Nincs hát a jógának semmi köze a testtartáshoz, a légzéshez és a belső elválasztáshoz? De igen, természetesen van.

A jógi-tanuló jól megfontolt és felelősségteljes életvitelt gyakorol, amely segít távolságot tartani a megszokott élettől. Ez az új életvitel idegennek tűnik, mert bizonyos követelményeket támaszt a mentalitás, a vágyakozás és a vértudat terén, valamint az egész anyagi viselkedés tekintetében. Nem antiszociális, de az embert a valódi élet talajára helyezi. Mélyen belenyúl az egész négyszeres testalkat minden porcikájába.

Ha a jógi-tanulónak sikerül ilyen életvitelt folytatnia, akkor kezdheti el a helyes légzés gyakorlását. Életvitele által, melynek egyediségére a hegyibeszéd is rámutat, a tanuló összeköti magát egy új, szellemi légtérrel és egy egészen új éteri szubsztanciával. Amint ez az új kapcsolat létrejön, a tanuló már ezen az új életterületen lélegzik. Ez a lélegzet, ez a szél, vagy ezek a tüzes lángnyelvek, ahogy a Szentírás nevezi, áthatják a hét életterületet, hogy mindent, amit ott találnak, felébresszenek és koordináljanak, összehangoljanak. A régi bölcsesség ezt úgy nevezi, hogy „részesülni az Egyetlennek a lélegzetében”.

Ha a tanuló ezen az életterületen lélegzik, akkor felismeri és megérti, hogy mit jelent a transzfiguráció. Minden szentségtelent és istentelent kioltanak hétszeres mikrokozmikus rendszerében. A „régi templom lebontásával” egyidejűleg egy „új templom” építésére kerül sor. És ez „három nap alatt”, vagyis három szakaszban történhet meg, ahogy „minden élet Ura” mondja.

Itt egy csodálatos történésről és egyidejűleg egy új keresztútról van szó, életről és halálról. Ez egyrészt fájdalom, melyet nem szögek okoznak, és egyben egy maradandó öröm is, ami egy sikeres mágikus művészi kísérlet emelkedett hangulatán messze túlmutat. Mert itt az igaz életben való feltámadásról van szó, és a halál csak a régi látszatéletet érinti. A mágikus művészkedés egy fájdalmakkal teli út, ami a régi élet, a régi templom megújulását és megszépítését tűzi ki célul. Az igaz jógi ezzel szemben Isten templomára irányul, ami az embereknél lehet, az emberek állítanak fel.

Vajon milyen a művészek sorsa? Erre többek között a „Rózsakereszt Krisztián alkémiai menyegzője” című műben találhatjuk meg a választ. Ők a mérlegen könnyűnek találtatnak.

Hogy megy sora az igaz jóginak? Erről a Szentírás világosan ír. Fontos, hogy megvizsgáljuk saját lényünkben, mennyi bennünk a művész, és mennyi a jógi, valamint hogy mennyire állunk készen egy igazi templom építésére és a régi lebontására. A belső elválasztás a lebontásnál és újjáépítésnél fontos szerepet játszik, mivel a belső elválasztás szervei az erőközpontok anyagi megjelenítői. Fizikai szerepük van, de más szerepet is átvehetnek, ha az ember a tükörszférában tudatossá akar válni. Továbbá a transzfiguráció folyamatában játszanak fontos szerepet.

Majd a természet erőközpontjait hatástalanítják, hogy a „néki növekednie kell, nékem pedig alábbszállanom” folyamata akadályba ne ütközhessen.

Az emberi természetmágiában a belső elválasztásnak csak két hatása van: a fizikai és a fizikán túli hatóerő.

De létezik egy harmadik hatóerő, ami csak „az Egynek a lélegzetében” fejlődhet ki. Ezzel dolgozik a jógi-tanuló. A klasszikus jógik egyike mondta egyszer: „Az Egyetlennek a lélegzetében a tanuló eljut az isteni mágiáig. És ezáltal az ember isteniséggé válik, az Atya fiává. Ezzel szemben minden emberi mágia új ördögöt teremt.”

Ebből kiindulva felismerjük az igaz jógi természetét, akit végül, útjának befejezése után, a Jóga fiai felvesznek maguk közé. A földi, alacsonyabb rendű négyszeres testalkat minden elve eltűnik benne. Aurikus szférája aranyszínű pránában ragyog. Egy ibolyakék láng ég a főszentélye fölött. Ez a Krisztussal való létközösség képe. Ekkor elég magas szintű a tudat ahhoz, hogy e létközösség szentségét teljes terjedelmében megtapasztalja.

A jóga e folyamatát szimbolizálja a jógik rózsafüzére, amely 103 vagy 108 gyöngyből áll. A katolikus egyházban 1221 óta használják a rózsafüzért, mint módszert az imádkozáshoz. Ezt a római Szent Domonkos vezette be keleti példára nyugaton is.

Ez egy 150 gyöngyből álló rózsafüzér, vagy létezik a rövidebb, 50 darabos. Mindkettőnek szimbolikus értéket tulajdonítanak, melyek az imádkozási szokások alapjául szolgálnak. A kelet régi remetéi és misztikusai különféle kis kövekkel teletűzött zsinórokat használtak, hogy imáik számát meghatározzák. A füzér gyöngyeit vagy köveit folyamatosan görgetgették ujjaikkal, hogy így ne zökkenjenek ki ima közben a koncentrációjukból. De végül is egy eredeti igazság ellaposodásáról és felületessé válásáról van szó. Nem találunk gyöngysort egy igaz jógi kezében sem, mint ahogy más egyéb szimbolikus segédeszközöket sem.

Mégis rendelkezik a jógi rózsafüzérrel, mégpedig egy sugárzó nemeskövekből készült rózsakoszorúval, amit szemünkkel nem láthatunk és nem észlelhetünk. Ezek az új lény, az Istenben megszületett és általa védett mennyei test erőközpontjai. Ezek az erőközpontok úgy fénylenek a transzfiguráció ösvényét bejárt zarándok aurikus szférájában, mint egy babérkoszorú.

A szent iratokban ezt lefátyolozottan 108 vagy 1008 gyöngyből álló rózsakoszorúnak nevezik. Miért éppen ezeket a számokat használják? Hogy ezt megérthessük, tudnunk kell valamit a számok titkairól.

A 108-as szám az isteni mágus szimbóluma, aki az Atya kezét fogva szabad akaratából és engedelmességből közelített a kegyelem trónjához, és isteni származását formában, tettben és igazságban megvalósította.

Ha egyszer ezzel a képpel a szemünk előtt a jógik igazi rózsafüzérének birtokába jutunk, akkor ez mindennapi segítség lesz számunkra. Akkor megkapjuk az isteni mágia koronáját. Akkor legyőztük a természetet.

 

 

Hogyan lesz a tudásból bölcsesség?

 

A kereső ember egyik legnagyobb problémája, hogy megérti ugyan a hozzá intézett üzenetet, de nem cselekszik ennek megfelelően. Az akadályt az én-tudat restsége képezi. A tudás azonban csakis a tett folytán válik bölcsességgé.

 

A Szellemi Iskola szempontjából a hit a helyreállításra szolgáló látnoki erő. Aki szívében megtapasztalja a megtisztított tudat és a Krisztus-rezgés élő kapcsolatát, ezzel egyidejűleg olyan egyre növekvő, sziklaszilárd hitet is kap, amely a tudásban fejezi ki magát.

Váratlan kreatív lehetőségek kezdenek körvonalazódni számára. Napjainkban már tudjuk a kvantumfilozófiából, hogy a rendíthetetlen hit befolyással lehet a molekulák közötti kapcsolatokra is. Az evangélium azt állítja, hogy a hit hegyeket mozdíthat el. Clemens Kuby, filmrendező és forgatókönyv-író önéletrajzában határozottan kijelenti: „Minden lehetséges, még a teljes gyógyulás is, pusztán a gyógyulásba vetett hit alapján.”

A csodás gyógyítások esetében, melyekről az evangéliumok adnak hírt, mindig a következő kulcs-mondatot olvassuk: „A hited megsegített téged.” A hit, mint belső kapcsolat Krisztus szellemi terével, vagy „az abszolút világ mátrixával”, amely bennünk és körülöttünk van, valóban látnoki erő. Alkotó hatása transzformációhoz vezeti az embert, a viszonylagos világ elhagyásához. Természetesen a bennünk lévő, mindezidáig bevésett hit-tételeinknek – amelyekből földi énünk világképe és magától értetődő léte táplálkozik – ugyancsak hihetetlen hatalmuk van. Ezért a legtragikusabb tévhit, amely az embert a viszonylagos világhoz bilincseli, abban áll, hogy múlandó én-személyiségét tartja valódi önvalójának. Pontosan ezzel a tévhittel akadályozzuk meg, hogy megtalálhassuk valódi önvalónkat, és így nem sikerülhet az önmegvalósítás sem. Létezik-e olyan út, mellyel életünk vezetését erre a belső, örökkévaló, az abszolút világhoz tartozó önvalóra ruházhatjuk át?

Úgy tűnik, az emberek számára az okozza a legnagyobb problémát, hogy megértik ugyan a minden vallás és bölcs irat magjából őket megérintő, változatlan üzenetet, de nem képesek ezt az üzenetet a gyakorlatba átültetni. Ezt a súlyos akadályt az én-tudat tehetetlensége okozza: ezért van, hogy az ember „hallja ugyan az Igét, de nem cselekszi azt” – miként Pál mondja. A tudás pedig csak a cselekvés során válik bölcsességgé.

A hosszú időn át ápolt neuronális, idegi kapcsolatok az embert saját negatív gondolkodásában tartják fogva és a szenvedés úgy követi a negatív gondolatot, mint ahogy a szekér kerekei követik a szekeret húzó ökröt. Ha szemrevételezzük azt a három korlátozó tényezőt, melyek elködösítik a szellem világosságát, akkor megállapíthatjuk, hogy minden vallásban azonos nevük van: tudatlanság, ragaszkodás, elutasítás.

Az Ó-Testamentumból a következő panasz száll fel: „Elvész az én népem, mert nincs ismerete.” (Hóseás 4,6) Hermész Triszmegisztosz pedig megállapítja: „Az ember egyetlen bűne, hogy Istent nem ismeri.” (Corpus Hermeticum 3. könyv)

A ragaszkodás mint a spirituális felébredés akadálya a modern agykutatás révén is különös hangsúlyt kapott. Énünk, amely „imamalmával” folyamatosan feltételekhez köt és saját önfenntartására törekszik, újra meg újra saját gondolkodásának „neuronális fecsegésében” napozik – ez az a legerősebb bilincs, amelyet fel kell oldanunk. Valóban: saját énünk az egyetlen teher, amelyet el kell engednünk.

Ayya Khema asszony, napjaink mélyen hívő buddhistáinak egyike, így beszél erről a kérdésről saját tapasztalata alapján: „én nélkül az élet egészen egyszerű!”

Annak a hatalmas segítségnek köszönhetően, amelyet Krisztus közvetítő tere mátrixként, és egyre erősödő rezgéssel nyújt számunkra a belátás és a csend útján, képesek vagyunk megszabadítani magunkat ettől a nagy tehertől.

 

A belső csend gyógyító ereje

A szükséges fejlődés elutasítása vagy megtagadása, valamint a más lényekkel szemben tanúsított ellenségesség megerősíti a neuronális mintát, és mentális alkotásaink oly mértékű megdermedéséhez vezet, hogy ez az önfejűség megakadályozza a spirituális növekedést.

Ezért tanácsolják nekünk minden idők szellemben nagyjai: „Csendesedjetek el bensőtökben és nyissátok meg magatokat – ekkor a bennetek lévő Másik fogja a művet létrehozni.”

Az elcsendesedésnek, a belső nyugalomnak, vagy – ahogy Jakob Böhme nevezi – „a valódi higgadtságnak” eme folyamatában minden olyan pillanatot hajszálpontosan felismerünk, melyben az énünk újra érvényesülni kíván, vagy saját akaratát szeretné keresztülvinni. Ha engedjük, hogy szellemünk nyugalomba és csendbe merülhessen, akkor a tudatlanság, a ragaszkodás és elutasítás, valamint minden egyéb szellemi akadály egymás után feloldódik, és kibontakozhat az együttérzés, a világosság és a szellem valódi természetének határtalan bősége. Ekkor akadálytalanul beáramolnak a szeretet gyógyító erői. Hiszen lelkünk kreatív forrásából közvetlenül felszáll a határtalan együttérzés minden olyan lénnyel, akik illúzióik fogságában szenvednek. A valódi lélek nem ismer semmilyen elválasztottságot. A kereső ember, aki már képes lélekerőt összegyűjteni, önkéntelenül megvalósítja az evangélium arany szabályát: „szeresd felebarátodat, mint önmagadat”. (Máté 19,19) „ Mindenben cselekedj úgy, ahogy szeretnéd, hogy az emberek cselekedjenek veled.” (Máté 7,12)

És a tétova kérdésre, hogy ezeknek a dolgoknak mikor és hol kell megtörténniük, csakis egyetlen válasz lehetséges: mindig és mindenütt. A szeretet az egyetlen olyan birtok, amely azáltal növekszik, ha továbbadják. A Hegyi Beszédben olvashatjuk még: „Aki hallja az én beszédemet és ennek értelmében cselekszik, bölcs ember az. És aki hallja az én beszédemet, de nem cselekszi azt, hasonlatos egy balga emberhez, aki házát homokra építette”. (Máté 7,26)

Az elcsendesülés folyamatában – amelyet Goethe így jellemzett: „Halj meg és szüless meg” – ezen felül megsejthetjük azt a hatalmas ígéretet, amely Krisztus következő szavaiban rejlik: „Aki azonban elveszíti az életét én érettem (a viszonylagos valóságban), az megtalálja azt (az életet az abszolút valóságban)”. A Corpus Hermeticumban hasonló ígéretet találunk: „Aki önmagát legyőzi, az legyőzi a mikrokozmoszt és a makrokozmoszt, és minden korlátozottságból kiemelkedik”. Buddha pedig így tanúskodik: „Aki ezer hadsereget legyőz is, semmi ahhoz képest, aki saját magát győzi le”.

A lélekember a benne lévő, az örökkévaló természetrend abszolút valóságából származó világosságelvnek – tehát az egyszülött fiúnak – köszönhetően fogja sikeresen elválasztani önmagában a világosságot a sötétségtől, vagyis, az anyagra irányuló én-ember tudatlanságától. Ezáltal egy vákuumot hoz létre önmagában, amely arra vár, hogy feltöltessék – melyből így majd egy új teremtés veheti kezdetét. A János evangélium nyelvezete ezt a folyamatot a „víztől és szellemtől való újjászületésnek” nevezi. A víz itt minden teremtő lehetőség tengerét jelenti, amely felett a szellem lebeg, hogy életet ébreszthessen, és fellobbanthassa egy új tudatossá válás világosságát.

 

Krisztus és a légkörben megjelent új erő

Az Egyetemes Tan mindenkor hangsúlyozza, hogy a Krisztus a tökéletes spirituális ember prototípusaként önmagában, egy megváltási (megbékélési) folyamatban újra egyesítette a két világ elválasztottságát. Egyúttal életútja során olyan információs mátrixot valósított meg, amely a megváltás ösvényét belevéste a viszonylagos világ légkörébe. Követése ezen az úton válik lehetővé.

A Krisztus Egyetemes Szelleme nemcsak az Ige, az Élet és a Világosság isteni dimenzióiban van jelen információként, hanem a testben történt inkarnációja révén egy információs hidat épített az emberi gondolkodáshoz, érzéshez, érzékeléshez és cselekvéshez is.

Eme hierarchikusan felépített mátrix fenti három nézete – Ige, Élet és Világosság – a szellemlélek-ember felébredt tudatára vonatkozik. Az ilyen ember a szó szoros értelmében az abszolút világ világosságrezgéseiből él és ezekben lélegzik. Semmi egyéb nem tudja már táplálni őt. A létrehozott mátrix további négy nézete a növekvő spirituális személyiség lelki és testi képességeire vonatkozik.

A spirituális személyiség belülről kifelé történő felépítésének előfeltétele, hogy a régi földi személyiséget le kell bontani. Ez az önalkotó folyamat a felébredt szellemlélek vezetése alatt történik, aki az isteni alkotás törvényeivel áll összefüggésben.

Ekkor új, spirituális gondolkodás váltja fel a mindezidáig az egó által kondicionált, ellenőrzött értelmi tevékenységet, és a tudatlanság gátló hatása feloldódik. Új, spirituális érzés váltja fel a régit. Az önmagára vonatkoztatott, az életre és a kívánságok kielégítésére irányuló éhség kimerül, és eltűnik a ragaszkodás. A lelket higgadt nyugalom tölti el. Új éteri-anyagi életerő váltja fel a régit. Megszületik az új, belső érzékelés és a képalkotási képesség. Ezen képességekből, melyek a krisztocentrikus mátrixból fejlődtek ki, természetes következményként új cselekedeti élet áll elő. A fejlődést még esetlegesen gátló mindennemű megtagadás feloldódik.

Krisztus szeretetereje az a közvetítő, mely ezt az új teremtést lehetővé teszi. Legyünk tudatában, hogy milyen kegyelemteljes időkben élünk! Egyrészt látjuk a bolygónkon kialakult apokaliptikus állapotokat, másrészt viszont egy spirituális tudathoz vezető kvantumugrás küszöbén állunk. Viszonylagos világunk hídként szolgál, amelyen túl kell lépnünk. Ezt a hidat segítségként kaptuk, hogy felismerjük saját valódi önvalónkat és ennek nemességét – de ne építsünk házat erre a hídra!

 

 

A szent ősige

 

Világunk különböző kultúrköreiből számos mítoszt örököltünk, melyek magukban foglalják az őskori emberiség elképzeléseit a világ keletkezéséről, a természeti erők és istenek tevékenységéről, valamint a halál utáni sorsról. Erőteljes képeivel az Edda alkalmas kifejező eszköze volt a kutató, istennel kapcsolatban lévő „látónak” arra, hogy belső tapasztalatait és tudását megossza az erre nyitott kortársaival.

 

Az Eddában összegyűjtött mítoszok a világ fejlődésének misztériumait ölelik fel. Az Edda az egyetlen egyetemes igazságot fejezi ki különböző, a közönség mindenkori képzelőerejének megfelelő képekben. Az Eddáról szóló sorozatunkban a mitikus ábrázolások kifejezőerejét szeretnénk valamelyest hozzáférhetővé tenni a mai megértés számára.

 

Európa szellemi fejlődése nagyjából a Krisztus előtti 2500-ig követhető nyomon. Innentől kezdve körülbelül Krisztus előtt 1000-ig az aryak, árják, vagy indogermánok (más néven indo-európaiak) népesítették be Európát, Közel-Keletet, Perzsiát és Indiát. Ha egy pillantást vetünk a térképre, láthatjuk, hogy milyen nagy volt valójában e terület kiterjedése. A nagy távolság és a kulturális, valamint nyelvi különbségek ellenére voltak és vannak közös vonások, melyek a mai napig fennmaradtak.

A sok népből álló egyveleg a mítoszok és a ránk hagyott istenségeken kívül meglepő hasonlóságokat tudott felmutatni: A legnagyobb isten Dyaus, Deivos volt. Ebből az indogermán szógyökből származik a latin Deus, a görög Zeusz, a perzsa Div, és a germán Tiuz, Tyr, Tir, Ziu, Tiv, Tiwaz.

A germán és indiai mitológiában további párhuzamok is szembetűnőek. Az ősi isteneket a germánok Vanoknak, az indiaiak Védáknak nevezték. Léteztek természet és termékenység istenek. Később helyükre egy háromszoros istenség, egy szentháromság lépett: a germán mítoszokban Odin, Vili és Ve, míg az indiaiban Brahma, Shiva és Vishnu. A vihar istenének, Odinnak az istenek uralkodójává történő felemelkedése az indiai Indra és Varuna megfelelője. Ez a párhuzam többrétegű: Odin lehelete a szél (innen ered a német lélegzet szó), Odin a szavak és a nyelv feltalálója, valamint ő teszi lehetővé, hogy felkeljen a Nap és a Hold, az ő törvénye szerint ragyognak a csillagok.

Az észak-germán isteni világot ekkoriban szájhagyomány útján adták tovább, ünnepeken és népgyűléseken versekben és dalokban énekelték meg.

Írásos feljegyzések csak a kereszténység kezdete, és az írás kialakulása után találhatók. Az Edda-dalokat és az izlandi verseket kevésbé hamisítottnak tekintik. A szárazföldtől messze fekvő és autonóm szigeten csak 1000-től (1100-ig) vette fel minden szabad ember, közös elhatározással, a kereszténységet, mint vallást, melyben anyagi és politikai nézőpontok játszottak szerepet. A kereskedelemmel foglalkozó nép számára ugyanis politikailag kedvezőbb volt, ha nem pogányként és ellenkező gondolkodásúként kezelték őket az emberek. Az egységes vallással továbbá hosszú távon a hatalmi harcoknak és a társadalmi szétválásnak kívánták elejét venni. Az emberek vikingként továbbra is megkeresztelkedhettek, így sokan lélekben a régi hitüknél maradtak, míg külső látszatra keresztények voltak. Különösen a kereskedőhelyeken létezett a két vallás egyidejűleg egymás mellett. Egy Svédországban fellelt arany medál öntőformája egyazon tömbön belül ábrázolja a keresztény keresztet és a germán Thor isten kalapácsát.

 

Az Edda, az észak-germán mítoszok gyűjteménye

Edda néven maradt ránk az észak-germán népek hitének lényege. Az Edda szó rokon az indogermán Véda és Avesta szóval, melynek jelentése „a szent ősige”. Utal azonban ősasszonyra, vagy ősanyára is, mert az idős, bölcs asszonyok az „Ősasszony dalát”, az ősi, szent tudást terjesztették szájhagyomány útján.

Ez a hagyomány tanúskodott a teremtés kezdetéről, az istenek és emberek kialakulásáról, valamint azok haláláról, és egy új kezdetkor történő feltámadásáról. A mítoszok keletkezése a Krisztus előtti 2500 és 1000 közötti időszakra tehető, amikor az emberek még nem tettek különbséget a földi és isteni világ között.

A Krisztus utáni IX. században sok norvég vándorolt Izlandra, amikor a kereszténység északra történő terjesztése során Nagy Károly a keresztény hit felvételére kényszerítette a germánokat. Új hazájukba magukkal vitték kincsüket, a mélyen gyökerező sokistenhitüket. Az erősen mitikus képekben az emberek közel érezték magukat isteneikhez, egybefonódva azok születésével és tevékenységével. Az Edda így a különböző forrásokból származó észak-germán mítoszok és hősi eposzok dokumentuma, mely részben vers, részben prózai formában került feljegyzésre.

Az 1100-as években Izlandon tevékenykedő Sämundar/Saemundr püspök ismerte fel elsőként a rímekbe szabott isteni és hősi dalokban rejlő kincset. Összegyűjtötte a dalokat, és az úgynevezett „Régibb Edda” kötetben foglalta őket össze. Jó száz évvel később a tudós Snorri Sturluson, aki szintén püspök és államférfi is volt, egy második kötetet gyűjtött össze. Ez volt a prózában íródott „Újabb Edda”, mitológiai tanulmány, mely az istenek tevékenységeit írta le. A mű tankönyvként szolgált a fiatal költők és énekesek (Skalden) dalaihoz és költeményeihez, belevegyítve a keresztény gondolkodást az ókori germán pogány költeményekbe.

Erőteljes képeivel az Edda alkalmas kifejező eszköze volt a fürkésző, istenhívő „látónak” arra, hogy belső tapasztalatait és tudását megossza az erre nyitott kortársaival. Így tartotta ébren azok lelkében az eredeti isteni világra, a földi kozmosz keletkezésére, valamint az istenek és emberek sorsára való eleven emlékezést. Mindeközben folyvást arról van szó, hogy az egyetlen egyetemes isteni igazság különböző, a közönség felfogóképességének megfelelő képekben kerüljön közvetítésre.

 

Mitikus maradványok

Az ősi misztériumtudás maradványaival a mai napig találkozunk, még ha világiasított formában is. Így maradt fenn Svédországban az a szokás, hogy a parasztudvaroknál egy régi fát (vardträd) gondoznak, amely megvédi a házat. Ezek a fák ma gyakran természeti emlékek. Hogy eredetileg a világfát, Yggdrasilt és annak isteni oltalmát szimbolizálták, azt már sokan elfeledték.

Ugyanez igaz Szent Lucia ünnepére a téli napfordulón. Ekkor a fehérbe öltözött lányok égő gyertyákat hordanak a fejükön, hogy megjelenítsék az igaz világosság iránti vágyat és a tudat tüzét.

Kő-emlékekben – mint megalit sírok, dolmenek, menhírek, és a későbbi korból származó északi rúnakövek – bővelkedik Európa. A legismertebb kőépítmények az angliai Stonehenge, és az Észak-Németországban lévő ún. „Externsteine” sziklacsoport, csakúgy, mint a számos kőhajó (kő alakú hajók, melyek csillagvizsgálatra és gyűlések tartására szolgáltak). A Lundban (Svédország) lévő rúnakövön lévő kép, melyen Odint épp elnyeli Fenris farkas, a világ végét ábrázolja.

A hét egyes napjainak neve is a régi istenekre utal. Például Thor istent fedezhetjük fel a német csütörtök, Donnerstag (Donar/Thor), a norvég Torsdag és az angol Thursday szóban, valamint Odin/Wodan található az angol szerda Wednesday és a svéd/norvég Wodansdag/Onsdag szavakban.

 

Kilátás

Mai világunk egy kozmikus fordulat, a Vízöntő korszak fázisába lépett. A régi misztériumokhoz nincs már visszaút. Kincsük a mikrokozmikus örökségünk rétegeiben rejlik. Testünk szerkezete és tudatunk növekedése azoknak az isteni-szellemi impulzusoknak az eredménye, melyek az ősi messzeségből a közelmúltig nyúlnak. Tovább hatnak bennünk, akkor is, ha már nem vagyunk képesek felismerni őket, Én-né váltunk. Valamikor szellemi erők színtere lévén, ma egyéniségek vagyunk. Az ego-ra vetett büszke pillantásunk vakságot idéz elő. Megtagadjuk a szellemi őserőket, apáinkat és anyáinkat, a bennünk lévő Istent. Így tört meg a kapcsolat Isten és ember között.

A Földünkért való felelősség felvállalása azonban azt jelenti, hogy felismerjük az istenit és az emberit, akárcsak azok egymáshoz való viszonyát. Ha méltóak leszünk ehhez a kapcsolathoz, Földünk is új állapotba lép majd. Az, hogy individualitások, egyéniségek lettünk, azzal a következménnyel jár, hogy felelősséget róttak ránk. Közreműködésünkre szükség van ahhoz, hogy az istenit és az emberit és végül pedig az ezekhez kapcsolódó természetet tökélyre vigyük.

Az emberekbe süllyedt Istenek arra várnak, hogy tudatunkra ébredjünk, és megajándékozzanak bennünket az intuícióval. Velünk együtt akarnak a szellem birodalmába térni, miután velünk együtt süllyedtek az anyagba is. Az Eddában összegyűjtött mítoszok ennek a világfolyamatnak a misztériumairól mesélnek.

 

 

A „Miatyánk” felhangjai

 

A Miatyánk arameus nyelven

Abwoen d’bwasjmaja

Nitkadesj sjemach

Teetee malkoetach

Neghwee tzevjanach ajkanna d’bwasjmaja af b’arah

Havlan lachma d’soenkanan jaoumana

Wasjboeklan chaobween (wachtagheen) Ajkanna daf chnan sjwochan l’chajabeen

Wela taghlan l’nesjoena,

Ela patsan min biesja

Metoel dilachie malkoeta wachhaila watesjboechta, l’oghlam almien,

Ameen

 

Máté 6,9-13

Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved;

Jöjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is.

A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma.

És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek;

És ne vígy minket kísértetbe, de szabadíts meg minket a gonosztól.

Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség mind örökké!

Ámen!

 

Abwoen d’bwasjmaja. Egy teljesen más, inspiráló fordítást készített Neil Douglas-Klotz a szír-arameus szöveg alapján.

Születésünk az egységben

Ó születések Ajándékozója! A kozmosz Atyja-Anyja!

Te teremtesz mindent, ami mozog!

Ó Te mindenben lélegző Élet,

a bennünket megérintő gyengéden rezgő hang Teremtője,

Te minden világok Lélegzete.

Lélegezni hallunk Téged – be és ki – a csendben,

mindenség Eredete, a mennydörgésben és a susogásban.

Nevedet halljuk a hatalmas fuvallatban és a forgószélben.

Sugárzó, bennünk és rajtunk kívül fénylesz.

Még a sötétség is fénylik,

ha Rád emlékezünk.

Nevek Neve!

Kicsiny azonosságunk kibogozódik Benned.

Feladatként adod azt vissza nekünk.

Szótlan tett, csendes alkotóerő!

Ahol felébred a szem és a fül,

Közel jön az ég.

Ó születések Ajándékozója! A kozmosz Atyja-Anyja!

 

A fordító magyarázata

Az ima az isteni teremtő tett megnevezésével és a szülőség áldásának kifejezésével kezdődik. A régi közép-keleti ‘ab’ szótő minden gyümölcsre utal, mindenre, ami az egység forrásából fakad.

Később ezt a tövet használták az atyát jelentő arameus – abba – szóhoz. Az eredeti, nemhez nem kötött szó visszhangja még megőrződött csengésében. Ebből a tőből lett levezetve az Abwoen: a biológiai atya; „isteni szülők”-nek is lehetne fordítani. Az abwoen különböző jelentésrétegeket hordoz.

A bwn az apa- vagy anyaság folyamatára utal, a potenciálisan jelenlévőtől kiindulva az időszerű itt és most-ig. Az arameus nyelvben a b betű w-nek is ejthető, vagy a b és a w hangok mindenkori különböző viszonyát jelölheti. Az arameus nyelv egyik tudósa, a tiszteletreméltó Mar. Aprem 1981-ben megjegyezte, hogy az ab tő jelölheti mind a biológiai, mind a spirituális atyát, attól függően, hogy a hangsúly a w-re (biológiai), vagy a b-re (spirituális) helyeződik. Az eredeti kétségtelenül mindkét jelentésre utalt, hiszen az arameus nyelv szójátékokban gazdag.

A hangzásnak és a betűknek az arameus és a héber nyelvre sajátosan jellemző misztikájából eredően a hím- és nőneműről alkotott eddigi felfogásunktól eltérően az abwoen szó egy kozmikus születési folyamatra utal. Ezen a síkon a hangok négy jelentését különböztethetjük meg:

A: az abszolút, az egyetlen lét, a tiszta egység és egyesülés, minden erő és stabilitás forrása (amely kicseng a régi szent ‘Al’ hangzásból és az Istent jelentő arameus ‘Alaha’ (szó szerint egység) szóból).

bw: szülni, teremtés, áldásfolyam, mely ennek az egységnek a bensőjéből felénk áramlik.

oe: az ezt az áramlatot hordozó lélegzet vagy szellem, a lélegzés hangja, mely felöleli mindazokat az erőket, melyeket mi most magnetizmusnak, szélnek, elektromosságnak stb. nevezünk. Ez a hang rokon az arameus roecha d’koedsja-val, amit később „szent szellem”-nek fordítottak.

n: az egységből áramló lélegzet teremtőerejének rezgése, amikor megérinti a anyagi formát és teljesen áthatja. Jelen kell lennie egy szubsztanciának, melyet ez az erő megérint, mozgat, és változtat. Ez a hang magában hordozza a Föld visszhangját. A test együtt rezeg, amikor a szent nevet intonáljuk:

 

A-bw-oe-n

A mondat további kijelentésében beteljesíti az isteni teremtés mozgását. A d’bwasjmaja-ban a fő gyök középen helyezkedik el: sjm. Ebből a gyökből keletkezett a sjem szó, amely jelenthet fényt, hangot, rezgést, nevet vagy szót. Az sjm hangzás egy lény teljes szférájára utal, arra ami felemelkedik és a térben megjelenik. Ebben az értelemben tartalmazzák neveink is hangzásunkat, rezgésünket és szféránkat.

A neveket ebből kifolyólag régebben gonddal is válogatták meg és vették fel. Az abwoen jel, vagy név átfogja az egész világegyetemet. Az aja végződés arra utal, hogy ez a sugárzás a tevékenységek mindegyik középpontját felöleli, és minden helyet, amit látunk, mindent, ami lehetséges. A sjemaja tulajdonképpen azt jelenti, hogy a rezgés, az ige, melyen az egység – Isten neve – felismerhető, semmi más, mint a világmindenség, a kozmosz. Ez volt az égről alkotott arameus felfogás. Ez a szó Jézus sok kijelentésének középpontjában áll, azonban a legtöbbször félreértik. Az ég a görögben és a modern nyelvekben olyan metafizikai koncepcióvá alakult, amely el van választva a teremtési folyamatoktól. A nyugati szellemnek nehezen érthető, hogyan lehet egyetlen szónak ennyi, látszólag különböző jelentése. Ám a Közép-Kelet misztikusa így látta a világot.

 

Forrás: Imák a kozmoszhoz, meditációk a Miatyánk arameus változatáról, fordította és magyarázattal ellátta N. Douglas-Klotz, Den Haag, London, Sufi Publications, 2005.

 

SMS MIATYÁNK

dad@hvn
urspshl
we want wot u want
&urth2b like hvn
giv us r food
&4giv r sins
lyk we 4giv uvaz
don’t test us!
save us!
bcos we kno ur boss
ur tuf
&ur cool 4eva!
ok?

 

 

A Minotaurus, a lélek és az én

 

Az igazság és az élet

Az ember folyton a bölcsesség és az igazság után kutat. Az igazság sohasem rejtőzött el az emberek elől, sokkal inkább ő zárkózik el az igazság elől, mert hagyja, hogy a Minotaurus, a bika, az önérvényesítés ősösztöne vezesse. Aki belép a labirintusba, hogy konfrontálódjon saját maga Minotaurusával, az áthatolhat az igazsághoz, amennyiben a megismerés, szeretet és cselekedet háromságában áll. Akkor lehetővé válik, hogy átlásson önmagán és a világon, és felismeri mindeneknek az eredeti egységét.

Beszédek a haarlemi Főtemplomból

 

„Bölcsességet pedig a tökéletesek között szólunk; ámde nem e világnak, sem e világ veszendő fejedelmeinek bölcsességét; hanem Istennek titkon való bölcsességét szóljuk, azt az elrejtettet, melyet öröktől fogva elrendelt az Isten a mi dicsőségünkre” – írja Pál a Korinthusiaknak írt első levelében, a 2. rész 6 és 7. szakaszában. Mindannyian emberek vagyunk, akik a bölcsességet és igazságot keressük, azonban nem az emberi elképzelések és gondolatok eredménye szerinti bölcsességet. Egy gondolati koncepción alapuló igazság ugyanis kongónak és üresnek mutatkozik. Amint gondolataink és elképzeléseink elmúlnak, akkor a belőlük eredő igazság is tovatűnik. Jézus, az Istenben felébredt ember azt mondja: „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (János. 14,6). Út, Igazság és Élet bizonyos szemszögből egy és ugyanaz, ugyanannak az egyetlen valóságnak a megnevezései. A valódi, igazi, isteni bölcsesség, ahogy Pál írja, egyben igazság és élet is: egyek. Az igazi bölcsesség tehát nem egy elvont vagy mentális ismeret, nem egy agyunk adatbankjában összegyűjtött információ. Az értelem egy szükséges eszköz. A bölcsesség azonban Isten adománya. Melege átizzít bennünket, szívünk mélyéből emelkedik fel, és végül mint világosság és élet, az egész lényünket átragyogja. A gnosztikus bölcsessége bolondság azok szemében és fülében, akik csak erre a világra irányulnak. A klasszikus ókorban a nagy bölcseket prófétáknak vagy látóknak is nevezték, gyakran bekötött szeműnek leírva vagy ábrázolva őket. Egy látó, bekötött szemekkel – paradoxan hangzik. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a bölcs vagy látó nem látja ezt a világot, ugyanis jobban átlátja, mint e világon bárki. Ez annyit jelent, hogy e világ dolgai már nem érintik. Ebben az értelemben, úgymond vak erre a világra. A világot egy másik, magasabb síkon ismeri fel. Földi érzékszervei eltompultak, képszerűen kifejezve vakká váltak, a szellemiek ezzel szemben éberek.

A bölcs nem gabalyodik többé az anyagi lét hálóiba. Mindazt, amit szükséges a Földön vitelezi ki, és szívében a világosság sugallatait követi. Az ego sugallataira, ha még jelenvalók lennének, vak és süket. Ezért fedi füleit és szemeit kendő. Istenben felismeri minden dolog eredeti egységét. Az elválasztott lét, mint ego, őrületét legyőzte, vagy jobban mondva: a benne lévő eredeti lény megsemmisítette ezt az őrületet.

A bölcs felismeri, hogy az ego képzete, miszerint ő egy független, autonóm egyéniség, a legnagyobb tévedésünk, és alapvető korlátoltságot jelent. Ezt az álláspontot feladta, és örökre maga mögé utasította. Ez olyan folyamatra utal, melyet a Szellemi Iskolában endúrának nevezünk: ez az egocentrikus lét feladása. A bölcs lényege a Gnózisban nyugszik, a mindenütt jelenlevő, szellemi világosságban. A valódi bölcsesség bolondságnak számít ebben a világban. Nincsen időhöz kötve. Nem ennek a világnak és e világ ún. nagyjainak a bölcsessége, akik bölcsességükkel együtt el fognak múlni.

A látó bekötött szemeinek tehát mély értelme van. A szemkötő nélkül eltévedünk e világ önmagunk alkotta labirintusában. Ezért az éppúgy az endúra jelképe is. A valódi szellemi látás a szemkötő nélkül lehetetlen. Ahhoz, hogy felébredjünk az igazságra, először is be kell kötni a szemeket. Ez azt jelenti, hogy az érzékek stimulálta, földi gondolkodásnak, az anyagra és az egóra koncentráló értelemnek, és a velük egyező vágyakozásnak hallgatniuk kell.

Természetesen továbbra is ellátják a személyiség földi létében szükséges feladatokat, de ezen túl némaságnak kell uralkodnia. Ugyanis a bölcsesség hangját csakis a csendben hallhatjuk meg. Így lesz az én kevesebb, és a Másik, az igazi, a bennünk rejlő eredeti lény, melyek Isten gyermekeiként valójában vagyunk, felébred a rejtettből az igazi életére, és végül kiemelkedik a természet sírjából.

A kérdés most az: Mi áll életünkben az első helyen? Ez nem retorikai kérdés, hanem az életkérdés. A létet vagy a nem létet határozza meg. Reggelente felkeléskor mi ugrik először a tudatunkba ? Az elvárások vagy csalódások, amiket e nap hoz, vagy amiket az elmúlt napok okoztak? Problémák, melyek vannak, voltak vagy esetleg közelegnek? Dolgok, melyeket elutasítunk, vagy nem szeretnénk, vagy olyan dolgok, amiket szívesen vennénk, kellemes, talán kellemetlen helyzetek, az egészségünk, anyagi biztonság vagy bizonytalanság? Mi áll életünk első helyén?

Esetleg a valódi élet utáni kiirthatatlan vágyakozás, a bölcsesség és szabadság utáni mély sóvárgás – nem mint spirituális menekülés, hanem mert nem tehetünk másképpen? Természetesen különféle módszerekkel edzhetjük gondolkodásunk, hogy bizonyos magasztos gondolatoknál megragadjon. De a megszabadító bölcsességhez és isteni igazsághoz vezető út nem egy módszer, gyakorlat vagy technika, ugyanis ezek az ún. evilági bölcsesség kellékei. Az ego ezen csapdák széles választékával rendelkezik. Jan van Rijckenborgh egyszer azt mondta, hogy az igazság utáni vágy az emberekkel együtt születik. A szív ékszeréből jön, amely már a születésnél sugárzik. Ezt persze a megelőző inkarnációkban néhány dolog megelőzte. Egy rózsakeresztest nem „csinálnak”, nem lehet valamiféle módszerrel „előállítani”. Az igazság keresőjeként születik. Ez a keresés egy megmagyarázhatatlan belső kívánság, ami halovány emlékként már a gyermeki években ott rezeg a szívben. Sok gyerek érzi és megéli ezt, de nem tud mit kezdeni vele, nem tudják hová tenni és környezetükben nem találnak vele elismerésre.

Talán ismerik ezt. Azok a különös pillanatok voltak gyermekéveikben ezek, amikor azt érezték, hogy több van ott, mint amit láttak és hallottak, amit minden oldalról Önök elé tártak. Egy hívás, honvágy, a megmagyarázhatatlan vágyakozás pillanatai voltak, sőt néha talán még a tudásé is. De senkivel sem oszthatták meg, ezért hallgattak, majd idősebbek lettek. És az öregedéssel állandóan kialakul annak a lehetősége, hogy erre a megmagyarázhatatlan vágyakozásra az anyagban fejlődő élet „földrétegei” kerülnek. A szív ékszere mégsem hagyja magát tartósan elhallgattatni. Egy emberéletben rengeteg minden történhet. És végső soron most a Rózsakeresztnek ebben a templomában vagyunk együtt, a bölcsesség, igazság és az élet templomában, ahol erőt kapunk, hogy járhassuk az utat. „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” Jézus szavai szívünkben visszhangzanak. Nem hagytuk az ékszerünket földrétegek alá temetve, hanem továbbra is reagáltunk rá. Gyermekkorunk égő vágyát és bizonytalan tudását nem adtuk fel.

És most azt kérdezzük magunktól: Mi áll igazán életünkben az első helyen? Csendes elmélyülés közben talán felbukkan a válasz, kiválik a mindennapi élet ködéből és elénk áll – ahogyan tette azt már számtalan alkalommal – ezen a bolygón folytatott létünk egyetlen célja. Arról van szó, hogy meglássuk a mindenség létezésére, a saját életünkre vonatkozó igazságot, és hogy ezt az igazságot saját életünkben és azon keresztül megvalósítsuk. Akkor tudjuk, hogy az igazság sosem lehet elvont, gondolati ismeret, hanem maga az élet, végső soron a saját életünk és létünk is. Az igazság sohasem rejtőzött el az emberek elől, hanem az ember bújik el tőle. Egy régi mondás így hangzik: ezernyi fátyol van ember és Isten között, de egyetlen egy sem Isten és ember között.

Az ember hátat fordított az igazságnak. A Szellemi Iskola segíteni akar neki, hogy megforduljon, szívét és fejét a világossághoz emelje. Mindannyian az igazság után kutatunk, és olthatatlan szomjat érzünk a megszabadító bölcsesség iránt. Mélyen belül tudjuk, hogy az út, igazság és élet egyek. Valódi életbeteljesülést keresünk, Isten bölcsességét kutatjuk, ami öröktől fogva el volt rendelve a mi dicsőségünkre, ahogy Pál is kifejezi. Közülünk senki sem állíthatja, hogy ezt a dicsőséget már elérte volna. Az „elérés” szó ezen felül igen félrevezető, hamis nyomra terel.

A hívás bennünk szól, hogy ne fordítsunk hátat a világosságnak. Egy szó, egy megjegyzés, egy bizonyos helyzet, és máris beszippant az én örvénye. Ez rohamos gyorsasággal történik. Ne fordítsunk hátat a világosságnak! Ne menjünk tovább a régi úton! Merjük bekötni a szemünket és nyissuk meg ezáltal belső érzékszerveinket a világosságra! Már gyermekként kezeinkbe adták Ariadné arany fonalát. Ne engedjük el soha többé! Bizonyára ismerik Ariadné fonalának legendáját. Vessünk néhány pillantást annak főbb részeire. Adott egy labirintus, érzékszervi aktivitásunk és reakcióink összevisszasága és káosza, vágyaink és kívánságaink útvesztője, és mindenekelőtt adva vannak gondolataink és ösztöneink. Valamint ott van Theseus, a világosság hívta ember.

Már-már legyőzi őt a labirintus közepén lakó földi hatalom, az ego központi tüze. Ez a Minotaurus, a bika, az önfenntartás ősösztöne.

Ugyanakkor ott van Ariadné is, a szeretet, aki a megszabadulást kereső embernek, Thesusnak átnyújtja a szeretet fonalát, a belátás és belső felismerés fonalát. Valamint neki ajándékozza a kardot, mellyel legyőzheti a Minotaurust. A kard a cselekvéshez kapott erő, hogy a szeretetet és a felismerést cselekedetekké alakíthassa. Így mutatkozik a háromszög: szeretet, felismerés és tett. Ez a három szó vésetett nagymesterünk emlékkövébe is, mely Noverosa Rózsakertjében áll. Theseus legyőzi a bikát, az önfenntartás és énközpontúság ösztönző erejét saját labirintusában. Tudja, hogyan használja a kardot, melyet a szeretet ajándékozott neki. A belátás, felismerés és tiszta érzékelés fonala pedig, melyet a labirintusba lépéskor a bejárathoz erősített, megmutatja neki a visszautat a kijárathoz, a megszabaduláshoz. Ez egy igen mély jelkép. Mielőtt belépünk a labirintusba, hogy szembeszálljunk saját Minotaurusunkkal, a háromszögben kell állnunk.

A személyekhez nem kötődő igazi szeretet képezi a háromszög alapját. Ez az isteni szeretet, amely belülről izzítja át szívünket, és amely egyben a mindenütt jelenlévő mag és táptalaj a Szellemi Iskola erőtere számára. A háromszög másik két oldala, melyek a szeretetből emelkednek fel, a tiszta belátás vagy ismeret, és a cselekvéshez való erő. Ez a három isteni adomány mindannyiunk számára itt és most hozzáférhető. Ebben semmi kétség. Csak valóban mernünk kell ebben a háromszögben állni, vagyis ezekkel az erőkkel élni. Goethe találóan jegyezte meg a Faust-ban: „Amit apáitoktól örököltök, tegyétek magatokévá, hogy birtokoljátok.”

Az Atyától kapott, isteni örökséget magunkban hordjuk, rendelkezésünkre áll, de ez még nem azt jelenti, hogy valóban birtokolnánk, tudatosan a miénk lenne. Még előbb meg kell szereznünk, el kell sajátítanunk, és életvitelünkkel bizonyítanunk, hogy örökségünk birtokol bennünket. Csak akkor a miénk, ha bennünket birtokol, ha tökéletesen átadjuk magunkat neki. Régi életünk súlypontját szívünk legmélyebb pontjába kell áthelyeznünk. Ebben az isteni középpontban rejlik kérdéseinkre a felelet: mi áll életünkben az első helyen? Ha régi életünket elhagyjuk a világosságbeli életért, igazságért és szabadságért, akkor ez egy határozott felelet. A régi élet ugyanis csakis az ego-ról szól, amely természetszerűleg mindent magára vonatkoztat. Csűrhetjük, csavarhatjuk, ahogyan akarjuk, az ego az orsó, ami körül minden forog.

Ha a bikára, a Minotaurusra és a kard általi legyőzésére gondolunk, akkor eszünkbe jut egy másik hely is, ahol említik a kardot. A Máté evangélium 10. részének 34. szakaszában ezt olvassuk: „Nem azért jöttem, hogy békességet, hanem hogy kardot hozzak”. Tudatlanságból mennyire, de mennyire félreértjük ezt a kijelentést! De szándékosan is átértelmezik, hogy másokat anyagi vagy gondolati erőszakkal kényszeríthessenek állítólagos tévedéseik feladására és – ha ez nem sikerülne – a karddal töröljék el őket a Föld színéről. Akkor a „kard” szó szerinti és nem átvitt értelmében kerül használatba. A történelem telis-tele van ezzel, egészen a mai napig. „Nem azért jöttem, hogy békességet, hanem hogy kardot hozzak.” A megszabadulás útján nincsen édes béke az ego számára, semmilyen pompás, nyugodt hely, ahol „a gnosztikus világosságban” napozhatna. Az én számára nem létezik megszabadulás, csak az Én-től. Ehhez nyújtja nekünk Jézus a kardot. Jézus maga a kard, a bennünk felemelkedő isteni ember ereje, aki legyőzi labirintusunkban a bikát. Ezt a kardot sohasem fogják más ellen, valakire vagy valamire rajtunk kívül emelni: a saját régi lényt fúrja át. Nem az én veri szét az ént. Ha ez sikerülhetne, akkor az én tejhatalmú lenne.

A kard az, ami a labirintusban legyőzi az egót. Tőlünk csak azt követelik meg, hogy tudatos önátadással a bennünk fénylő háromszögbe álljunk, amely szeretetből, belátásból és erőből, vagy szeretetből, felismerésből és cselekedetből áll. E háromszög forrása szívünk mélyén rejlik, ahol életünk új súlypontja is van. Ha a régi lény legyőzetett, akkor egy teljesen más tudat alakul ki, amely semmiféle módon sem hasonlít a régi, egocentrikus tudatra. Ugyanis ez mikrokozmikus, és nem rendelkezik énközponttal, egyetlen egy meghatározható gyújtóponttal sem. Az újjászületett mikrokozmosz maga teljes és tökéletes tudat. Léteznek régi képek, melyek olyan lényeket ábrázolnak, melyek szárnyait kívül-belül szemek borítják. A szárnyak jelképezik a mikrokozmosz tüzes, fénylő erővonal-szerkezeteit. A szem pedig a tudat egy jelképe, különösképpen a háromszögben megjelenő szem. De a mikrokozmikus tudat nem jelenti az utazás végét.

Hol lehetne az isteni fejlődésben valaminek vége? A mikrokozmikus tudat feloldódik az isteni-kozmikus tudatban, ami a maga részéről a tudatos makrokozmikus állapotba, az egyetemes tudatba merül.

 

 

Mikhail Naimy: Szeretettel eltöltve

Könyvismertető: Mirdad könyve

 

A kultúra megfinomította az emberi természetet, ami azonban hiányzik számára, az a spirituális növekedés, amely az emberiség végcéljának ideájára irányul. E végső cél hiányában az ember arra kárhoztatja magát, hogy önmagát megsemmisítse. Ez a hitvallás jelenik meg Mikhail Naimy egész munkásságában. A Mirdad könyve is a győzelem utáni vágyról tanúskodik, egy olyan vágyakozásról, amelyet a szeretet tölt el.

 

Mikhail Naimy 1889-ben született Libanonban. Nazarethben orosz nevelésben részesült, majd 1906-tól irodalmat tanult Ukrajnában, 1911-től 1916-ig pedig Washingtonban. Ott barátjával, Khalil Gibrannal, többek között A Próféta szerzőjével, megalapította a „Pen Society”-t az amerikai arab szerzők klubját. Naimy sok könyvet és esszét alkotott az arab irodalomról, amelyek még mindig alapműveknek számítanak. Amikor barátja, Khalil 1931-ben meghalt, visszatért Libanonba.

Mikhail Naimy hitvallása szerint a kultúra megfinomította az emberi természetet, ami azonban hiányzik számára, az a spirituális növekedés, amely az emberiség végcéljának ideájára irányul. E végső cél hiányában az ember arra kárhoztatja magát, hogy önmagát megsemmisítse.

Ezt a szellemi üzenetet megtalálhatjuk minden művében, kiváltképp a Mirdad könyvében, amely 1948-ban jelent meg Bejrútban, 1954-ben Mumbaiban (akkoriban még Bombay), Indiában, utána pedig még sok más nyelven Európában és azon kívül is.

Világképének esszenciáját a következőképp összegezhetjük: az egész kozmosz és az élet egységet képez és oszthatatlan. Az Egész több mint részeinek az összessége. Ezért nem törhet át a teljes igazsághoz a tudomány által alkalmazott analízis, mivel redukál, korlátoz, ahelyett hogy szintézishez vezetne. Csak az ember belső lénye képes valamennyi dolog, az ember és az egész univerzum belső lényét megérteni. A kozmikus tudatossá válásról van tehát szó, az abszolút élettel való eggyé válásról. Naimy szerint, a belső maghoz áttörni még nem képes „kívülálló” ember és a kozmikus ember között található a „kovaköves meredély”, ahogy a könyv is említi. Ez az emberi keresztút. Itt arról van szó, hogy vagy élünk, és a végén meghalunk, vagy hogy az én tekintetében meghaljunk, és a lélek tekintetében igazán éljünk.

A szerző minden könyvében egyesíti a mulandó valóságot a magas spiritualitással. Sokat írtak róla, mind a nyugati, mind az arab világban. Mikhail Naimy 1988-ban halt meg, 99 évesen.

A Mirdad könyve című mű története egy legendán alapul: az özönvíz után Noé Libanon tejfehér hegyei között vándorolt, és azért aggódott, hogy az emberek nehogy elfelejtsék az özönvizet.

Ezért azt ajánlotta fiának, Sémnek, hogy építsen egy oltárt, melyet egy olyan ház övez, amelyben kilenc ember él, akiknek kérniük kell a Legmagasságosabbat, hogy vezesse őket és embertársaikat. Miért kilenc? A bárkában nyolcan voltak: Noé, felesége és három gyermeke a feleségeikkel. De volt ott egy kilencedik is, aki elbújt, egy társ, egy kormányos.

Noé elrendelte, hogy ha egy bárkalakó meghal, akkor a bárkánál jelentkező első látogatót kell felvenni új testvérnek. Évszázadokon át így működött a bárka. Nagy tekintélynek örvendett a lakosság előtt, és sok adományt kapott, ezért a kolostor nagyon gazdag lett.

Míg el nem érkezett a pillanat, amikor egy önfejű apát, Shamadam, megtörte az ősrégi szabályt, és az egyik testvér halála utáni új jövevényt, Mirdadot, csupán szolgáló inasként akarta befogadni. Mirdad elvállalta a szerepet, és hét évig oktatta társait a bárkában, ami nem tetszett az apátnak. Mirdad különleges befolyásának hatására a szerzetesek végül minden vagyonukat elajándékozták, és elhagyták a kolostort.

Az apát megnémult, megváltásáig azonban a hely foglya maradt, ahogy a jövendölés szólt. Ezen a ponton kezdődik a Mikhail Naimy által elbeszélt történet. Az elbeszélő, aki első személyben szól, megmássza a hegyet, ahol a bárka áll. Mialatt egy barlangban tölti az éjszakát, megfosztják kenyerétől, ruházatától és botjától, majd kikergetik onnan.

Végül elerőtlenedve a kolostor kapujának küszöbéig vergődik el. Az apát azonban megmenti, és ennek a jövevénynek a megérkezésével újra tud beszélni, miután 150 évig várt arra, akinek jönnie kellett: „meztelenül, bot és elemózsia nélkül”. Az apát ennek a fiatalembernek nyújtja át a könyvet.

A Mirdad könyve a 39. lapon kezdődik, „ahogyan azt Naronda, a legfiatalabb testvér feljegyezte”. A mottó így hangzik: „Világítótorony és kikötő mindazok számára, akik a megszabadulásra vágynak. Senki más keze ne illesse!”

37 fejezet írja le, hogyan oktatja Mirdad a testvéreket, és hogyan reagál a vele ellenségesen viselkedő Shamadamra, aki megalázza és becsmérli őt.

Ezekben benne rejlenek a bölcsesség és ismeret gyöngyszemei, páratlan példái annak, hogyan kellene minden helyzetet megélni, valamint filozófiai kijelentések és mély bölcsességek. Minden egyes történet példaszerűen mutatja be Mirdad végtelen, személytelen szeretetét testvérei, de Shamadam iránt is, sőt minden ember, valamit az állatok, a növények és a világ iránt.

Naimy azt írta kiadójának: A „Mirdad könyve” egyértelműen távol tartja magát a vallás, a filozófia, a politika területén megnyilvánuló és az általánosan elfogadott minden szilárd dogmától. Jelentősége abban áll, hogy a lét új szemléletének útjait tárja fel. Fel akarja rázni az embereket érzéketlenségükből és a gyűlölettel, viszállyal és káosszal teli dogmatikus tévelygésükből.”

Naimy ezzel a könyvvel bebizonyítja, hogy a 20. század nagy spirituális gondolkodói közé tartozik.

Miért történnek a dolgok úgy, ahogy történnek

„Az időben nincs feledés. […] Semmi sincs az időben és a térben, ami a véletlen műve lenne. Minden dolgot az Egyetemes Akarat rendez el, ez pedig semmiben sem téved, és semmi sem kerüli el a figyelmét. […] Fogadjátok el az Egyetemes Akaratot! […] Az Egyetemes Akarat minden embernek és minden dolognak azt juttatja vissza, amit azok kívántak, bármi is lett légyen az, sem többet, sem kevesebbet, akár tudatosan, akár tudattalanul kívánták azt. Az emberek azonban nem tudják ezt, és ezért nagyon gyakran meglepődnek azon, ami osztályrészül jut nekik az Egyetemes Akarat mindent magában rejtő zsákjából […] és sikertelenségük miatt a sors szeszélyeit okolják. […] Mert minden lélegzetvételetekben és minden szavatokban, minden vágyatokban és gondolatotokban és tettetekben benne rejtőzik akaratotok. És ami rejtve marad előttetek, az mindig nyilvánvaló az Egyetemes Akarat számára. […] Minden embertől és minden dologtól a szeretetüket kérjétek. Mert csak így lesznek eltávolítva fátylaitok, és csak így születhet meg a belátás szívetekben. Csak így lesz akaratotok beavatva az Egyetemes Akarat csodálatos rejtélyeibe.”

Mirdad könyve, 21. fejezet

 

 

 

2010/6

 

 

A régi és az új ember képességei

 

Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri, az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának alapítói elénk tárták a lélek megszabadításához vezető utat. Tették ezt többek között az egyetemes tan eredeti szövegei alapján, melyet a Szellemi Iskola tanulóinak és érdeklődőinek magyaráztak el és mutattak fel példaként.

 

A tisztánlátás, mint a régi ember képessége

Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri

A modern szellemi iskola alapítói és nagymesterei két cikkben hasonlították össze a világunkban gyakorolt népszerű okkultizmus lényegét a modern rózsakereszt felismeréseivel és alkalmazott életvitelével. Egyértelművé tették, hogy a két irányzat álláspontja és célkitűzése nem egyeztethető össze egymással. A szellemi világ felé forduló új ember és a régi, természethez kötött ember „magasabb” képességeinek összevetése kapcsán ezt írták:

Mindkét képességre szert tehet bárki, aki szeretné. Részletezzük a régi ember magasabb szintű képességeinek korlátoltságát, végességét, és a vele járó nagy veszélyt, s amennyire csak tudunk, ugyanilyen részletesen kitérünk majd az új ember képességeire is.

Az anyagszférának, melyben jelenleg élünk, sokféle tulajdonsága van, és különféle törvényeknek van alárendelve. Bolygónk tükörszférájának, avagy a túlvilág szubsztanciájának, anyagának szintén különböző sajátosságai vannak. Összességében a gnosztikusok hétféle tulajdonságcsoportot különböztetnek meg, hét fajta anyagi megnyilvánulást és szintén hétféle dimenziót. Bolygói tartózkodási helyünk hétszeres struktúrájának megfelelően az embernek hét észlelőszerve van, melyekkel reagál a hétszeres anyagi természetre.

Az ember tehát érzékszervei révén fejezi ki magát ebben a világban, és tevékenykedik az anyagban. Tény, hogy a hétszeres érzékszervi állapot csupán elvi lehetőség, hiszen az anyagszférában az ember a megszokott, hétköznapi életében mindössze öt észlelőszervet ismer és használ, a maradék kettő csak hipotetikusan, feltételesen áll a rendelkezésünkre. Legalábbis így van a fátyol ezen oldalán lévő emberek esetében. A tükörszférában, a túlvilágon tartózkodó ember képes arra, hogy a másik két észlelőszervét is használja. Mivel azonban ott hiányzik az anyagi teste és az élet- vagy éterteste, nem képes már teljesen észlelhetően megnyilvánulni az anyagszférában. Következésképpen ez a világ, mind az anyagi, mind a tükörszféra, számunkra egy megtört valóság.

Az ember mégis hajlamos rá, hogy a megtört valóságot tökéletessé tegye úgy, hogy megpróbál hidat építeni a két életterület közé, melyek ugyan idegenek egymás számára, ámde mégiscsak egyazon világ két felét képezik. Ezt az áthidalásra való hajlamot nevezik „okkult”-nak, és annak kísérletét, hogy az ember érzékszervileg és strukturálisan egy ilyen hidat építsen, s abból különféle hasznot húzzon, hívják okkultizmusnak.

A létező okkult irányzatok az általuk kínált előnyökben különböznek, olyan előnyökben, melyek a különböző embertípusokkal függnek össze. Így létezik olyan okkult irányzat, mely a vallási aspektusra irányul, és úgy véli, hogy tudatosan képes kapcsolatba lépni a túlvilági világosság területeivel.

Egy másik a tudományra és a tapasztalatra irányul, a harmadik pedig teljesen anyagias, és az okkult képességeket csak arra használja, hogy anyagi előnyökre tegyen szert. Végül megnevezhetjük az okkultisták egy negyedik csoportját, melynek célja az önérvényesítés és a személyiség kultiválása, művelése. A modern Rózsakereszt semmiképpen sem érdeklődik ezen irányzatok iránt. Többször hangsúlyoztuk, hogy a mi célunk semmiképpen sem irányul a tükörszférára, vagy annak egy területére, mivel az ilyen célkitűzés nem kínál semmilyen megszabadító nézetet.

Célunk sokkal inkább minden ilyen irányú érdeklődés semlegesítése.

A valódi ember a világ hétszeres anyagi megnyilvánulásának megfelelően szintén hét tulajdonsággal rendelkezik; mentes a jelenlegi életterület megtörtségétől és korlátaitól.

A hét tulajdonság a következőképpen írható le:

Először is: a legmagasabb képesség úgy érzékeltethető, mint szereteterő. Ez alatt kizárólag azt a szereteterőt értjük, amely mindent világossággá változtat. Valamennyi szent iratban az áll, hogy a világosság minden felett áll. Isten szeretet és Isten világosság. A kereső embernek azt jövendölik, hogy egyszer ebben a világosságban fog járni, amely nem más, mint Isten.

Az ember második képessége a bölcsesség, melyet az elme ért meg és dolgoz fel.

A harmadik képesség az akarat. Ezen kizárólag azt az akaratot értjük, amely főpapként szolgál az ember templomában – szeretet és bölcsesség által hordozva – Isten akaratát végrehajtva.

A valódi ember negyedik képessége a gondolat ereje. A szeretet, bölcsesség és értelem által vezérelve, az akarat által hajtva az ember ezzel az erővel építményét mentálisan a legapróbb részletekig megformálhatja.

Az ötödik képességet nevezték a régiek „Kundalini shakti”-nak. Ez a magasabb, általános életprincípium. Ez egy keringő, forgó energiában nyilvánul meg, mely az emberi testalkat rejtett erejéről tanúskodik. Ez a természet elemi erejének megnyilvánulása. Magasabb nézete egy képesség, amely körpályákat követ, és a magasabb triádokból származó erőket és gondolatokat vezet ide. Az alapvető prána-energiák (éterek) egyikéről van itt szó. Normális működésébe való beavatkozás elmebajhoz, vagy egyéb súlyos betegségekhez vezethet. Filozófiánkban ezt dinamikus energiának nevezzük, melyet azért összpontosítanak, hogy a mentális építményt életerővel lássák el.

A hatodik képesség a formamegnyilvánítás, a nyelv, vagy mantra isteni adománya. A mágikus hatású, teremtő szó kimondása által a mentális, életerővel ellátott építmény létrejön az anyagban.

A hetedik képesség a másik hat képesség összegzése. Az összekapcsolódás erejében mindent, ami megvalósult, helyesen lehet alkalmazni az egyetemes Isteni szolgálatában. Az első hat erő kivonata képezi a kiáradó egyetemes világosságot, mely a hetedik képességben összpontosul. A hét erő mindegyike gyújtópontként rendelkezik egy tudatmaggal, melyből a megfelelő erő vagy képesség kisugárzik.Ha ezt a teljes mikrokozmoszával tevékeny ideális hétszeres embert vesszük alapul, megérthetjük, hogy normális esetben az ember egy ilyen feladatra nem lehet alkalmas. Az egyetemes képesség messze meghaladja lehetőségeit, s még a legjobb esetben is csak egy szegényes karikatúra állhat a valódi ember helyére. Szeretnénk mindezt néhány példa segítségével érzékeltetni:

Azt mondtuk, hogy a második képesség a bölcsesség, melyet az elme fog fel, transzmutál és dolgoz fel. A helyzet azonban az, hogy az ember akkor is szert tehet tisztánlátásra, ha a bölcsességgel való kapcsolata nem áll fenn, és felfogóképessége erősen denaturált, elfajult. Mindannyian felismerhetjük azonban, hogy egy ilyen képességnek nincs köze az isteni szándékhoz, hanem az ember biológiai struktúrájához tartozik.

A tisztánlátást egyfajta belső észlelésként lehet leírni, ami a távolból való szemlélődésre hasonlít. Olyat látunk, ami az észlelőtől meghatározatlan távolságban történik. A tisztánlátás tehát olyasmi, mint az éterikus látás, amely az anyagi látóképesség kifinomodását és kiszélesedését jelenti.

Vannak olyan gondolatok és hangok, melyek nagy távolságokat hidalnak át. Ez történhet például, ha valaki Önre gondol: „Még ezen a héten meg fogom látogatni.” A gondolat eléri az Ön aurikus szféráját. Az agyalapi mirigy finoman hangolt szerve megérzi ezt az impulzust, és rezegni kezd, ami által a tobozmirigy is rezgő állapotba kerül. Emiatt Ön legbelül látja majd az Önre gondoló embert, megérti az impressziót és tudja, hogy ismerőse a következő napok egyikén felkeresi Önt. A meglepetés kizárt.

Az, hogy majdnem mindenki átélt már hasonlót, bizonyítja, hogy kivétel nélkül mindnyájan – legalábbis valamicskét – tisztánlátók vagy tisztán hallók vagyunk. Ebből azonban kifejlődhet akár pozitív, akár negatív tisztánlátás is.

Negatív a távolbalátás, hogyha a kívülről érkező hatásokat beengedjük aurikus területünkre, és ott fogva tartjuk őket úgy, hogy gondolatainkat teljesen ezek a hatások foglalják le. A ránk irányzott gondolatkoncentráció és a mások által a mi aurikus területünkre vetített gondolatok megőrzése miatt az agyalapi mirigyből kibocsátott áramlat a tobozmirigyet tisztánlátó érzékelésre teszi képessé.

Pozitív tisztánlátást fejlesztünk ki akkor, ha gondolatainkat erősen koncentráljuk, összpontosítjuk valamire. A célzott gondolaterővel bejutunk céltárgyunk aurikus szférájába. Ekkor a leírt módon érdeklődésünk tárgya nyitott könyvvé válik számunkra! Szükségtelen hozzátenni, hogy ezt a természetes képességet különböző edzéstechnikákkal tökéletesíteni lehet meglepő, azonban ritkán pozitív eredményekkel.

Vizsgáljuk meg ezeket a fejleményeket higgadtan, magasabb nézőpontból, és rájövünk, hogy mindezek a természetes, úgynevezett magasabb szintű képességek nem jelentenek mást, mint a belső elválasztásunk fejlesztését, kultiválását. Ehhez a kultúrához az embernek sem jónak, sem bölcsnek nem kell lennie, és az életén sem kell változtatnia semmit. Mindenki, akit érdekel, szert tehet ilyen okkultizmusra, hacsak vérállapota és biológiai felépítése nem állít túl sok akadályt az útjába.

A belső elválasztás működésének ilyen fejlesztése azonban a legnagyobb veszélyekkel járhat, amely nemcsak az érintett személyre, hanem mindenekelőtt a többiekre is hatással van. Ezzel a módszerrel ugyanis egy több mint felesleges lehetőséget aknázunk ki, méghozzá nemcsak anyagi, hanem morális és szellemi tekintetben is. A tragikus az, hogy a valóban kereső embert mindez visszatartja az igaz ösvénytől. Ha egy ember belevetette magát a tisztánlátás negatív, vagy pozitív edzésébe, vagy születésétől fogva ilyen érzékeny anyagtesttel rendelkezik, és nem védi őt egy egészséges, magas erkölcsi szintű életvitel, akkor aurikus szférája nyitott a különféle negatív erők számára, melyek a képesség és a belső elválasztás működése alapján uralhatják és irányíthatják őt.

 

 

A Szent-János-rózsa

 

Az előző cikkben figyelmüket a régi ember magasabb rendű képességeire irányítottuk, és megkíséreltük érthetővé tenni, hogy ha a természetember egy magasabb rendű képesség birtokába kerül, az kihat a fejben lévő két belső-elválasztású szerv, a hipofízis és a pineálisz, vagyis az agyalapi mirigy és a tobozmirigy, működésére.

A hipofízis az aurikus szféra érzelmeket vagy benyomásokat feldolgozó szerve. Mindaz, ami bejut az aurikus szférába vagy akár csak megérinti azt, azonnal a hipofízis tudomására jut. Ez az érzelmi szerv mindent érzékel, amit az ember élete folyamán felhív. Az érintés rezgésbe hozza a hipofízist. Az ebből kiáradó hajtóerő felébreszti a tobozmirigyet, a harmadik szemet szunnyadó állapotából, és fokozott hatékonyságra ösztönzi. Ezáltal a kezdeti érzelmi benyomás belső látássá alakul.

A két szerv hatékonyságát természetes módon ki lehet művelni. Ennek feltétele, hogy az ember e fokozott hatékonyság bevetésének kulcsát birtokolja. Azonban ez csupán egy határozottabban kifejlődött természetes képesség, és kizárólag ebből a világból való. Ezért a transzfiguráció ösvényén járó tanuló az érzékelőképesség ilyen kiszélesítését határozottan elutasítja. Felismeri ugyanis, hogy az ilyen jellegű fejlődés eredménye nem más, mint személyiségművelés, amely erős földhöz kötöttséget okoz. Az ember ezzel pont az ellentétét éri el annak, amire a kezdetektől fogva rendeltetett.

Akkor hát milyen magasabb rendű képességgel rendelkezik az új ember?

Ha ezt meg akarjuk érteni, akkor először is fel kell ismernünk azt az alapelvet, amelyből mindez kibontakozik. Ez az alapelv az én teljes és alapvető lebontása. Ez alatt természetesen nem azt értjük, hogy az embernek kevésbé önzőnek és egy kissé humanistábbnak kellene lennie, esetleg vallásos vagy egyéb irányelveket kellene követnie. Nem, az én lebontása alatt a természetember egész bonyolult rendszerének lebontását értjük. Csakis ezen az alapon lehet elkezdeni a munkát. A cél elsődlegesen az, hogy tökéletesen megváltoztassuk a földi jelenség életáramlatait. Az első feltétel az életalap megváltozása, mert az egész lényt annak áramlatai tartják össze. A földi emberben ható erők és anyagok a saját szintjükhöz kötnek, és ott tartanak.

Az embernek ezért attól a pillanattól kezdve, amint lábait a megszabadító ösvényre helyezi, figyelmét arra kell irányítania, hogy mindentől eltávolodjon, ami az „ént” megtartja és erősíti. Az ösvényen járó ember nem kerülheti el ezt a folyamatot. Ugyanis a végtelenül fontos lélegzőtért, az aurikus szférát, minden alacsonyrendű és közönséges anyagi befolyástól el kell oldani és meg kell szabadítani. Csak ha ez megtörtént, akkor kezdhetjük meg a munkát a megfelelő megvilágítás mellett.

Abban a helyzetben, amelyben e világban élünk, nagyon valószínű, hogy feltesszük magunknak a kérdést: Valóban biztos alapot nyújt-e az aurikus tér e tökéletes megtisztítása és ellenállóvá tétele mindenféle káros befolyással szemben?

A biztonság annak tudatában található, hogy az aurikus tér három olyan képességgel rendelkezik, melyeket az ember tudatmagja irányíthat.

Az első képességnek vonzó hatása van, a másodiknak taszító, a harmadik képesség pedig mindent képes semlegesíteni, ami az aurikus térbe be akar hatolni. Nagyon fontos azonban, hogy ezeket a képességeket ne negatív módon, hanem pozitívan és józan belátással alkalmazzuk. Csak így tudjuk biztosítani a megszabadulás lehetőségét. Normális körülmények között az ember saját belátása szerint alkalmazza e három képességet. Ezért először át kell hatolnia annak felismeréséhez, hogy a tudati mag folyamatosan egy veszélyes körforgásban van; egy felmenetelt mindig hanyatlás követ. Emiatt az ember e világ korlátainak fogságában marad.

A kezdő tanulónak továbbá fel kell ismernie, hogy alá kell hanyatlania ahhoz, hogy az új élet megnyilvánulhasson, és mikrokozmoszában a mennyei Másik kibontakozhasson. Azonban e belátás elérését, az én által előidézett hanyatlás folyamatában, az „én” csak egy meghatározott pillanatig irányíthatja. Lehetetlen, hogy a tanuló kizárólag saját erejére támaszkodva valósítsa meg a megújító folyamatot, mert tudatmagja csakis jellegének megfelelően cselekedhet. Ezért egy tökéletesen új erőre van szükség!

Ha elhatározzuk, hogy bejárjuk az ösvényt, amely belátáshoz vezet, hamarosan egy nem ebből a világból való erő tölt el bennünket. Ez az erő hozzásegít egy magasabb rendű világ létezésének tudatához. A másodperc töredéke alatt felismerjük, hogy jelenlegi lényünk egy meghatározott vérállapot béklyóiban vergődik. Ez a felismerés nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a megfordulás szükségszerűsége tudatossá válhasson bennünk. Ennek elhatározásához egy nem ebből a világból származó erővel való kapcsolat az alap, mely az eredeti hazával köt össze minket. Ezt a kapcsolatot nevezhetnénk a „magasabb rendű tudatosság emlékezetének”, mely Isten szeretete által bizonyos mértékig életre kelt. Ezzel az emlékezettel tudatosan alkalmazhatjuk lélegzőterünk három képességét. Ekkor teljesen tudatosan elháríthatunk magunktól minden olyan vonzó hatású befolyást, melyet kitűzött célunk tekintetében károsnak ítélünk.

Használatba vesszük az aurikus szféra harmadik képességét, a semlegesítést. Ha ezen dolgozunk, és ebből a szempontból vívjuk meg nagy küzdelmünket (mert a két különböző életerőt nem lehet egyesíteni) akkor egy csodálatos folyamat fejlődik ki bennünk. A magasabb rendű tudatosság emlékezete, amely a nagy- és kisagy között fekvő egyik agyközpontban található, erősen rezegni kezd. Ez megnyitja a hét agyüreget az univerzális prána, az isteni élet lélegzete számára. A rózsa kibontakozik a mennyei napfényben, és hét képessége felfrissül a Szent Szellem erejében. Ebben a szellem-erőben lehet legyőzni a régi életet.

Ebben az erőben sok tanuló vívta meg küzdelmét, vagy foglalkozik jelenleg is ezzel. Filozófiánkban ezt a harcot Keresztelő János folyamatának nevezzük. Az ehhez szükséges hétszeres erő a Szent-János-rózsa. A Szent-János-ünnepet az ünnepelheti, aki aurikus szféráját előkészítette erre a folyamatra azzal, hogy a természetben megtett útja során maga mögött hagyta az éntudatot.

A benne lévő mennyei tudat így tökéletesen megszülethet Isten birodalmában. Ezért a Szent-János-ünnep tetőpontja a fehér rózsa befogadása.

Ezzel azt akarjuk kifejezni, hogy a főszentélyben lévő rózsa megnyílik a magasabb rendű tudatosság emlékezetének erőteljes rezgései hatására. Így érthetővé válik, hogy a tanuló számára, akiben ez az átadás – a rózsa elnyerése – megvalósult, miért érvényesek a következő szavak: „Annak (a mennyei Másiknak) növekednie kell, nékem pedig (a természetembernek) alább szállanom (elpusztulnom).” (János 3,30)

Így indul meg az előkészítő folyamat. A Szent Szellem erejében megkezdődik a küzdelem az én és annak üzelmei ellen. A tanuló egy „Szent-János-lovaggá” válik.

Természetesen a magasabb szintű képességeket tekintve ezzel még távolról sem mondtunk el mindent. Ezért mélyüljünk el intenzívebben a Szent-János-rózsa jelenségében. Egy hétszeres rózsáról van szó. Egy hétszeres magasztos képességről, egy hétszeres tűzről, amely összefügg a hét agyüreggel. Ha ez a tűz fellobban, hét harmónia nyilvánul meg, mellyel egy hétszeres fejlődés jár együtt.

Az első harmónia a szeretet dala, amely maga az Isten. Isten fény és szeretet. A második „ének” a bölcsesség dala, a harmadik a főpap akarati képességét foglalja magában, aki belső oltára előtt énekli himnuszát. A negyedik ének a gondolat erejét tartalmazza. Az ötödikben egy dinamikus energia erői nyilvánulnak meg.

A hatodik ének az új alakmegnyilvánulás, a hetedik pedig, összekapcsoló erejével egyesíti az előző hatot, és tökéletes „létté” társítja őket.

Ebből láthatjuk, hogy a tanuló a Szent-János-Rózsával úgymond egy talizmánt birtokol, egy kulcsot, mellyel a hét örök ajtót megnyithatja. A hétszeres magasztos képesség által kapcsolatba kerül az eredeti, isteni közösséggel, ahonnan a mennyei ember felépítéséhez szükséges valamennyi elem származik.

A rózsakereszt testvérei keresztény meggyőződéssel a keresztutat mindig a keresztre szegezett rózsa mágiájával kapcsolták össze, amely Jézus Urunk véráldozata által vörösre színeződik. Ezért ez egy talizmán, a fátyol lehullásának szimbóluma, mellyel a hétszeres mikrokozmoszhoz vezető út hozzáférhetővé válik. Persze ez még nem jelenti azt, hogy a fátyol lehullásával az isteni erők tökéletes hétszeres alkalmazása már lehetségessé válna. Azonban a hétszeres abszolút „léttel” igenis összekapcsolódunk, és ezáltal tovább folytathatjuk a nagy művet. Elsősorban egy lebontó munkára van szükség, melyet a tökéletes újjáalakulás munkája követ. Ismerjük a mondást: Amikor a fény megjelenik, a sötétségnek el kell tűnnie. A szükségszerű lebontási folyamat nem drámai eseményt jelent, hanem azt, hogy a tanulót megérintő egyetemes fényben meg kell szakítani az anyaggal való kapcsolatot, mert az nem egyezik meg a fénnyel, és egy új anyagcsere-folyamatnak kell elindulnia.

Az ebben a természetben való lebomlás tehát ugyanakkor teljes megújulást jelent, más szavakkal: transzfigurációt. Amikor a régi meghal, ugyanakkor az új is megszületik. Az új ember hétszeres magasztos képessége olyan mértékben növekszik, amilyen mértékben a transzfiguráció folyamata előrehalad. Így a mikrokozmosz, a fokozatosan megnyilvánuló Szent Szellem vezetése alatt visszajut elveszett hazájába.

Végezetül szeretnénk még egy összehasonlítást tenni a régi ember helyzetét illetően. Megállapítottuk, hogy képességei a hipofízis és a pineálisz természetes kultúráján alapulnak, tehát teljesen e világ keretein belül fekszenek. Az új képességnél a hipofízis és a pineálisz a hétszeres rózsa két szirmát alkotják, mert nagyon szoros kapcsolatban állnak a hét agyüreg közül kettővel.

Az új képességek alapján már nem természetes érzelmi- és érzékelési szervként működnek az aurikus szférában megnyilvánult dolgok számára, hanem magával a szent Hétszellemmel állnak kapcsolatban! Olyan érintésnek nyitották meg magukat, amely nem ebből a világból való, amit fül még nem hallott és szem sem látott még soha. Kapcsolatban állnak az öt másik lótusz- vagy rózsaszirommal, és együtt a Szent Szellem tüzének hét lángját alkotják.

Az ábrázolt út tehát teljességében nyilvánítja meg a hétszeres rózsát, míg a két belső elválasztású szerv természetes úton való fejlesztése során érzékfeletti képességekkel játszadoznak. Ezzel olyan jelenséget hívnak fel, amely az emberben elsüllyedt, isteni képesség egyfajta „idegi rezgése” csupán.

Ezzel összefüggésben gondoljanak Mózesre és a kígyóra, valamint az egyiptomi fáraók kígyó-utánzatára. Mózes saját szent tüzének botjával – emberfeletti képességeinek szimbólumával – jelent meg a fáraó előtt. Bebizonyította a világnak, hogy az útnak a szabadság ösvényének kell lennie, míg a fáraó papjai ezt a szabadságot a szentségtelen kígyótűz pótszereivel próbálták megakadályozni. Sok szent dolgot és erőt lehet így utánozni. Az emberek pedig annyira hozzászokhatnak egy utánzathoz, hogy azt valóságosnak és lényegesnek látják. Nem vonatkozik-e ez a megszokott emberi életre is, amit „életnek” nevezünk, de valójában csak gond és fáradozás? Ezért a tanulónak, ha meg akarja érteni ezeket a dolgokat, felül kell emelkednie a fogalmak szokásos leszűkülésén, hogy a fehér Szent-János-rózsát megkaphassa.

Egészen bizonyos, hogy ez a fehér rózsa, ez a magasságos hétszeres képesség egyszer a hét örök kapu egyikeként nyílik meg, hogy a tanuló megérthesse Krisztus szavainak jelentését: „Isten országa tibennetek van!” (Lukács 17,21)

A Jézus-ember a fehér Szent-János-rózsa, János áldozata révén tud megvalósulni. A tanuló az új ember magasságos képességei által felel meg a Máté evangélium (5,48) szavainak: „Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes!”

 

 

A látnoknő látomásai

 

A legkülönbözőbb kultúr-korszakokból számtalan mítosz maradt ránk. Ezekben a korábbi emberiség elképzeléseit írták meg a világ keletkezéséről, a természeterők és istenek aktivitásáról, valamint a halál utáni sorsról.

 

A látnoknő látomásai

Az Eddában összegyűjtött mítoszok leírják a világ fejlődésének misztériumait. Az Eddában az egyetemes igazságot olyan képekben adták tovább, melyek megfeleltek az akkori hallgatók képzelőerejének.

Az Eddáról szóló sorozatunk második részéhez a Völva nevű látnoknő egyik jövendölését vesszük alapul. E kora-germán istendráma témája egy szent világ aláhanyatlása, melynek mitikus képei számunkra már nem érthetők közvetlenül.

A Látnoknő jövendölése című eposz 57 versszakból áll és az ó-germán költészet csúcspontjának tartják, melyben a ránk maradt tudás bőségét néhány versben foglalták össze. Az Althingben, a szabad népgyűlésben résztvevő arisztokrata közönség számára az ilyen dicsőítő énekek, közel és távol is jól ismertek voltak, melyek egész képsorozatokba szedett szójátékokat tartalmaztak. Manapság mesterkéltnek érezhetjük őket, azonban ezek a nyugat-germán irodalom csúcspontjait alkotják.

A látó, Völva (vagy Vala, illetve Volve) képes volt a múltba vagy a jövőbe tekinteni. Ebben az eposzban a teremtés mély értelmű képét tárja elénk, egy ó-germán északi Genezist és egy teljes világciklus látomását, a világ ősidőkbeli kezdetétől, az istenek tevékenységétől fogva egészen annak a világidők végén bekövetkező hanyatlásáig.

 

Hallgassatok ide

szent nemzetség,

Heimdall sarjai,

hatalmasok s csekélyek.

Wotan, azt akarod,

hogy adjam hírül,

amit a régi mesékből

ismerek.

 

Emlékszem

hajdan született óriásokra,

akik felneveltek engem;

…látok kilenc otthont,

kilenc világbirodalmát

mély gyökerű világfának.

 

Érzékfeletti erőkkel megáldva, Völva, a látó, hallgatóit mintegy lelki elragadtatásban a látható lét fölé repítette.

 

A Hadúrtól gyűrűt

s nyakéket kaptam:

a jövendölésért

és a varázslásért,

messzire láttam,

láttam az összes világot.

 

Az emberek, akikhez beszélt, az Althinghez, a szabad népgyülekezethez tartoztak. Egy találkozóhelyen, a Thingstätténél, a családok legöregebbjei, a szabadok és a fegyverhordó férfiak bizonyos időközönként összegyűltek a szabad ég alatt, hogy döntsenek a közösség fontos dolgairól. Ők azoknak az észak-germán törzseknek az utódai voltak, akik kb. Kr.e. 2500 és 1000 között messze északra vándoroltak. Indogermánok voltak, vagyis a szellemi erőkkel visszaélő atlantisziak kései utódai. Ez a népcsoport azelőtt a kikerülhetetlen feladat előtt állt, hogy tudatos énhez jusson.

 

Az istenek hatása saját lényünkben

A látnoknő a belső úton közeledett a múlthoz. Tudata képes volt szellemi látással az istenek és emberek keletkezéséből kikövetkeztetni, megeleveníteni a múltat, és mindazokkal közölni, akikben az emlékezet már nem élt olyan erősen. Az ősmúlt minden emberben egészen a jelenéig hat, hiszen ő ideiglenes eredménye és része ennek a fejlődésnek. Szellemi eredete mint ősemlékezet rejlik benne. A szellemi őserők ma is tovább hatnak. Az Edda lehetővé teszi számunkra, hogy ébredező tudattal megtapasztaljuk ezt.

Úgymond képesek vagyunk felébreszteni magunkban a látót. Amikor ő a világok fejlődésének titkait hirdette, a hallgatók saját lelkületükben átélték ezeket a képeket. Így ismét összeköttetésbe tudtak kerülni a rejtett történéssel.

Tudok egy kőrist,

neve Yggdraszill,

szép szál fehér fa,

nedvesség fürdeti.

Harmatot hullat

völgy-ölekbe:

örökzölden Urd

forrása felett áll.

 

Amit a látnoknő kimondott, az az istenség szava. Végtelen hosszú teremtési időszakok fejlődéseit lehetséges így, mintegy az időt lerövidítve, a tudat elé emelni. Így az akkori emberek is fel tudták venni magukba az isteni impulzust és megtapasztalhatták a természetre gyakorolt isteni hatást magukban és maguk körül. Az emberek nem távol és elválasztva látták magukat az istenektől, hanem az istenek sorsát közvetlenül saját sorsukba szőve érzékelték, mintha az istenek tettei saját lényükben zajlanának le.

Annak idején arról volt szó, hogy az áthagyományozott üzenetet belülről tapasztalják. Korunkban azonban olyan lehetőségek nyílnak, hogy új módon érhetjük el ezt a látást. A látó bűvkörébe vonta hallgatóit, és ők az Edda első 14 szakaszában impozáns képet kaptak a világ teremtésének időszakáról, az istenek őstörténetéről és az emberek keletkezéséről.

A 15-től az 50-ig tartó versekben a látó mintegy éleslátással írja le miként tört ki az első háború.

Fivér fivérrel vív,

vért ont s öl,

romlik rokonok

békés barátsága.

Világ vad kora jön,

házasságtörőké,

bárd-kor, kard-kor,

pattanó pajzsoké,

orkánok s ordasok kora,

felőrlődik a föld,

iszony-emberekkel

elvész e világ.

 

Ez a harc az istenek és emberek számára egyaránt tele van veszélyekkel és kaotikus, végidőszerű viszonyokat szül, melyekben minden a bukás martaléka lesz a „Ragnarök”-ben, a végső csatában. A világ, és vele minden teremtett dolog hatalmas tűzfelhőben és az óceánok hullámaiban fog elpusztulni.

Az 51-57. szakasz egy újonnan alakuló világ látomását tartalmazza. Az istenek és emberek új életet kapnak és megújult, eredeti dicsőségükben fognak egy akkor szűzies földön, békében és harmóniában lakni.

Látja, másodjára

emelkedik föl

tenger teljéből

föld örök zöldje.

Vízesések zuhognak,

fenn sas surrog,

vájt kövű hegyről

halra vadászik.

 

Az utolsó kép a béke és a harmónia jele. A sas békeidőben csak halakra vadászhat, ugyanis nincsenek többé elesett hősökkel borított csataterek…

Így az Edda minden képének egészen sajátos jelentése van. Sok elképzelést eredeti erejében hagytak ránk – mint az egyetlen, örök igazság lenyomatait és kifejeződéseit. A fejlődő én-személyiség az isteni (fejlesztő) erők hatására egyre erősödött és egyre aktívabb lett. Az istenek és természeti hatalmak – magasabb és alacsonyabb rendű energiák – a régi germánok tudatában alakokká és személyekké váltak. Így tapasztalták meg, miként fejlődtek egyre tovább ők maguk a szellem és a természet kölcsönhatása révén.

Az istenek természeterőkkel folytatott harca hasonlít a képzőművészéhez, aki magát jeleníti meg szobrában. Ma arról van szó, hogy ezt a kölcsönhatást magasabb szintre emeljük. Egy tökéletesebb képmásról, a lélektestről van szó, amelyben a szellem teljesebben képes tükröződni, mellyel lehetővé válik a test, a lélek és a szellem tudatos együttműködése. Ehhez bensőnkben a szellemet, a képzőművészt kell keresnünk, aki az új lelket és az új testet formába önti.

 

Forrás: Die Edda, feldolgozta Felix Cenzmer, Diederichs Kiadó, Kreuzlingen/München 1981.

 

 

A templom, mint munkahely

 

BENYOMÁSOK A LECTORIUM ROSICRUCIANUM EGYIK TEMPLOMÁBAN

 

Miért nevezik a modern rózsakeresztesek a templomaikat munkahelyeknek is? Számukra a templom egy olyan helyiség, amelyben a világosság földöntúli rezgéssel koncentráltan van jelen. E világosság intenzív megtapasztalása révén az ember fokozatosan képessé válik arra, hogy tisztán lássa, ki is ő valójában. Mert ez a világosság feltárja a negatívat és a pozitívat egyaránt.

 

A világosságban felismerjük a belső templom építési tervét, amely a bennünk lakozó lényben felépíthető, összhangban az igével: „Avagy nem tudjátok-é, hogy a testetek a bennetek lakozó Szent Szellem temploma?” (1. Kor. 6,19) A megvalósítás pedig egy olyan új életvitellel lehetséges, amely összhangban van a templom világosságával. A világosság e hatalmas kincsét azonban be kell tudnunk fogadni.

Tanítvány: Mester, hogyan láthatom meg a világosságot?

Mester: Mi sem egyszerűbb ennél, kedves tanítvány Ha az eget akarod látni, akkor fel kell emelned a fejedet és el kell fordulnod az alattad lévő Földtől. Így ha a világosságot akarod meglátni, akkor el kell fordulnod a sötétségtől.

Tanítvány: De miért tűnik ez nekem ennyire fáradságosnak?

Mester: A Föld közelinek tűnik, az ég távolinak. Emiatt tűnnek a dolgok a Földön közelinek az égiek pedig távolinak, és emiatt könnyebb a figyelmedet a földire irányítani.

Tanítvány: Tudom, mester, hogy semmi sem nagyobb a világosságnál. Miért esik hát ilyen nehezemre meglátni azt?

Mester: Tudd, hogy sok olyan béklyó van, amelyek megragadják és lefelé kényszerítik a pillantásodat. Ezek a félelem, a gond, a rettegés, a gőg, a kishitűség, a vágy és az értetlenség. De ezek a béklyók csak gondolataid sötétjében léteznek. A világosságban eltűnnek, mint az árnyék a napsütésben.

 

Akkor hát miért kell egy szellemi iskolához csatlakoznom? Isten világossága mindenütt jelen van!

Gondoljanak itt a Napra. Fénye a Naprendszer egész térségébe eljut. A fény és ezzel együtt az élet a Földön a Naptól ered. Légkör nélkül a napfény halálos lenne. Gondoljanak csak az ózonlyukakra. A Föld légkörén kívül jelen van ugyan a Nap fénye, de nem látható. A földön kívüli tér feketének tűnik, mint az éjszaka. Csak ha egyenesen a Napba néznek, akkor láthatják vakító fényét.

Egy szellemi iskola erőtere egy kozmoszt képez. Általa lesz látható Vulkánusz, az isteni Nap világossága. Megkülönböztetünk függőlegesen beáramló és vízszintesen terjedő világosságot. A neutrínók szubatomi részecskék, melyek mindenütt megtalálhatók a térben, de nem észleljük őket, mivel semmivel sem foghatók be. A függőlegesen beáramló fény ugyancsak mindenütt jelen van, de nem ebből a világból való. Így semmi evilági sem fejthet ki rá bármiféle befolyást. És mivel érzékszerveink és tudatunk teljesen ebből a világból valók, természetesen nem észleljük e világosságot. Természetünkben is sokféle látható és láthatatlan fény létezik. Az ultraibolya fény számunkra nem látható. A televízió képcsövei ilyen ultraibolya sugárzást bocsátanak ki, amelyből úgy minden további nélkül nem észlelünk semmit. A fénycsövek falán lévő por azonban az ultraibolya fényt a látható tartományba helyezi. Így ez bizonyos fajta transzmutáció.

Lényünk központi magja, a szívatom képes befogadni a Gnózis beáramló vertikális világosságát. Ez aztán átalakul bennünk vízszintesen terjedő világossággá, sugárbőséggé, amely földi légkörünkben mindenki számára észlelhető.

Catharose de Petri „A megújulás pecsétje” című könyvben idéz néhány sort a János evangélium 15. fejezetéből: „Ti már tiszták vagytok, amiatt a beszéd miatt, melyet szóltam hozzátok”. A gnosztikus szellemi iskola gyújtópontjaiban a tanulóknak a világosságról beszélnek. És mialatt hallgatják a beszédet és érzékszervileg is a Gnózis világosságára irányulnak, megnyitják lelküket annak, ami meg akarja érinteni őket. Így a kapcsolat erősebbé válik, mint korábban bármikor. Az ehhez kapcsolódó nagy tisztulási és gyógyulási folyamat segítségével a tanulók intenzívebben telhetnek el Krisztus kegyelmével.

Mint a téridő lényei, mindent térben és időben mérünk. Ezért tudatunk számára a most és az elérendő cél között beláthatatlan távolság és időbeliség van. A Gnózis örök világossága számára azonban az érintés egy tökéletes kapcsolat és a kapcsolat egy tökéletes tisztulás. Már akkor tiszták, ha a Gnózis megérinti Önöket.

Mindent megkapnak, ha a világosságnak ajándékozzák magukat. Csak dialektikus személyiségük érzékeli az egymásutánt, ami az anyag lassú folyásában az események sorrendjében megnyilvánul. Ezért mondhatta Jézus a gyilkosnak: „Bizony, mondom néked, te még ma velem leszel a paradicsomban.” (Lukács 23,43)

 

Mi a Gnózis?

A Gnózis a nem ebből a világból való ismeret. Nem juthatunk hozzá könyvekből vagy mások elbeszéléseiből. A Gnózis nem olyan tudás, amit valaki egyetemen szerez meg vagy egy élet tapasztalatai által összegyűjt. A Gnózis nem olyan ismeret, amely egy tőlünk független forrásból fakad, amit aztán begyűjtünk és megőrzünk. Senki sem ajándékozhatja Önöknek ezt az ismeretet, és sehol sem vásárolhatják meg.

A Gnózist a „szív észlelésének” is nevezik. Ezen észlelés forrása saját magunkból ered. Nem hosszú vagy mély töprengés után alakul ki, hanem inkább szemlélet által. Nem az emlékezet mélyéből kell megéreznünk, a Gnózis sokkal inkább egyfajta megnyilvánulás. Székhelye a tiszta lélek és forrása maga a Szellem vagy világosság. Szavakkal nem lehet megközelíteni vagy kimondani. Közvetlenül a tudatnak nyilvánul meg.

Ha a Gnózis nem mondható ki, akkor miért beszéltek róla a Nagyok és miért írtak róla könyveket? A szavak, melyeket kimondtak és a könyvek, melyeket írtak róla, kétségtelenül gnosztikusak. De a gnosztikus nem ugyanaz, mint a Gnózis, mint ahogyan az „állatias” szó sem egyenlő az állattal vagy a „levegős” szó sem egyenlő magával a levegővel. Ha valaki egy izzólámpát két rézdróttal egy áramforrásra kapcsol, akkor fény keletkezik. De a rézdrót, amely által a lámpa ég, nem maga az elektromosság, csak vezeti az elektromosságot. Így egy gnosztikus könyv soha sem maga a Gnózis. Azonban összeköthet minket a bennünk lévő Gnózissal. Ennek analógiáját találjuk a zsidó Tórával kapcsolatban: „Ne keverd össze a Gnózis burkát, magával a Gnózissal”.

Amikor Máni a Napról beszél, akkor arra a fényre gondol, amellyel összeköthetjük magunkat templomainkban, Vulkánuszra, a Nap mögötti Napra.

 

Így olvassuk a Kephalaia-ban:

 

Sokféle nézete van a Napnak:

Ott van a fény, mellyel a világot

és annak minden teremtményét megvilágítja.

Ott van a szépsége, melyet minden

teremtményre sugárzóan bocsát.

 

Ott van a békéje.

Mihelyt beragyogja a világot,

az emberek fogadják köszöntését.

És ők továbbadják egymásnak

a béke üdvözletét.

 

Ott van az élő lélek élete,

amely a Nap segítségével szabadul meg

minden láncától és béklyójától.

Erőt ad az elemeknek,

és a fény egészének

színt és ízt ajándékoz.

 

Ahogy a Nap fénye sugárzóbb,

mint minden fény a világban,

úgy szépsége is hatalmasabb,

mint minden emberi szépség.

 

Békéje a világ minden hatalmát legyőzi.

 

A megváltás, amellyel az élő lelket megszabadítja,

végtelenül többet jelent, mint minden más szabadulás.

 

Az erő, melyet a léleknek ajándékoz,

erősebb, mint minden más erő.

A Napnak van még egy mélyebb, háromszoros aspektusa,

amely az első és legnagyobb misztériumát illeti:

ez pedig hajójának rakománya.

Ez nem csökken, mint a Hold hajója.

Ezt a bőséget nyilvánítja ki

a Nagyság Atyjának misztériuma,

melyből minden isteni hatalom keletkezett.

Megtámadhatatlanul sohasem csökken.

 

A templomban a rózsakereszt tanulóját összekötik az igazsággal. Számára az igazság az, amit érzékelünk, amit látunk. A világ is lehet számunkra az igazság. Ha megtanultuk a világot a maga valójában látni, olyannak, amilyen, akkor megismerjük a világ valóságát a maga végességében, apályában és dagályában, fel- és lemenetelében, illúzióival és kilátástalanságával.

Akkor megnyílunk egy magasabb valóság, egy új látásmód számára. A kinyilatkoztatás észlelés, valamit meglátni, ami eddig rejtve volt.

Egy magasabb igazság, egy magasabb valóság megismerése, kinyilatkoztatása nem olyan tudás, melyet könyvből vagy egy kurzuson elsajátíthatunk. Mester sem tanítja. A kinyilatkoztatás, a megnyilatkozás egy magasabb valóság meglátása, de nem a szemekkel, hanem más érzékszervekkel. Az igazságnak ez a fajta látása háromféle módon történik:

  1. mint a hatásossá vált szívatomból kiinduló hit,
  2. mint a megszentelt főszentélyből kiinduló remény,
  3. mint az élet megújult szentélyéből keletkező szeretet

A hit, mint a természetfeletti valóság újrafelismerése, például szavakban, szövegekben vagy ábrákban.

A remény az Atya valóságának meglátása.

A szeretet az élet maga a valóságban, a valóságból és a valóságért.

Atya, Fiú és Szent Szellem.

A hit az Atyából való, aki mindent teremtett. A remény a Fiúból, aki az Atyát érteti meg velünk. A szeretet a Szent Szellemből való, aki maga az egyetlen élet.

Ön nem az, akit Önmagának hisz,

A valóságban Ön a Szellem-ember,

Aki volt, aki van és aki eljövendő,

Mert befogadta a Szellem adományát.

Én fogadtam be a Szellem adományát?

Nem, nem ebben az értelemben fogadta be, de ez az Ön középpontjában él.

Az Ön feladata, hogy többet éljen benne, úgy, ahogy Ő él Önben.

 

 

A „mi” értéke

 

Herman Wijffels a Világbank volt elnöke, a Worldconnectors társelnöke és a Reneszánsz csoport társalapítója. E mozgalom tagjai azt tűzték ki célul, hogy a társadalom minden rétegében támogassák a tudat pozitív változásának folyamatait.

 

Ebben az emberek és a meggyőződéseik a fontosak, nem pedig az (esetlegesen magas) beosztások birtoklása. Wijffels legfontosabb kiindulópontjai a fejlődés és az empátia, tehát az a képesség, amellyel beleéljük magunkat mások helyébe. Erről beszélt egy 2010-ben elhangzott előadáson is, amely sok tekintetben számot tarthat egy Pentagram olvasó érdeklődésére.

Hogy néz ki a világ 2010-ben? A népesség növekedése fokozódik, az elkeserítő szegénység és a nagy gazdagság között pedig egyre éleződnek az ellentétek. Bolygónk 30-40 százalékos túlterhelés alatt áll, és lassanként feléljük természeti tőkénket. Ennek okai a termőterületek pusztulása, az édesvízforrások túlzott felhasználása, az erdőirtás, az óceánok túlhalászása és a nyersanyagkészletek kimerülése. Ezen kívül fajunk más fajok rendszeres kiirtásával foglalatoskodik. Alapvető hiány fenyeget, ha úgy élünk tovább, mint eddig.

Gazdasági rendszerünk önző, megrekesztő ésszerűségen alapszik. Emberiségként még mindig úgy élünk, mintha a Föld erőforrásai kimeríthetetlenek lennének. Ezért támadnak pénzügyi-gazdasági, ökológiai, társadalmi és intézményi válságok. Ugyanez érvényes azokra az értékekre, melyeken mai életmódunk nyugszik. Ennyit a mai helyzetről.

A közeljövőben bolygónkon olyan együttélésnek kell kifejlődnie, melynek során a Föld természetes erőforrásait igazságosabban osztják el, és jobban gazdálkodnak velük, úgy hogy minden ember méltósággal élhet.

Arról van szó, hogyan hozzuk egyensúlyba szükségleteink kielégítését a Föld fenntartható termőképességével. Ehhez az egész világra kiterjedő együttműködés szükséges. Olyan globális tudat kifejlesztése, amely abból indul ki, hogy egymástól és a Földtől függünk. Ez a „mi” fogalmának és a hozzátartozó empatikus képességnek a globális szinten történő kifejlődését jelenti. Ez tehát annyit tesz, hogy dolgozunk életmódunkon. A kapcsolatok értékalapként szolgáló etikájáról van szó, ami alapján a következő periódusban dolgozunk, és amelyben a döntéseket mindig társadalmi és ökológiai hatásaik háttere előtt kell mérlegelni és meghozni.

Ebben különböző felismerések lehetnek segítségünkre. Karen Armstrong Die Achsenzeit (München, 2006) című könyvében az ókor aranyszabályára hivatkozik: Bánj úgy a másikkal, ahogy szeretnéd, hogy veled bánjanak. Ennek van egy keresztény változata is. Arról van szó, hogy felkutassuk etikánk legmélyebb gyökereit. Ez a vetekedés és a közösség viszonyát állítja előtérbe. A kvantumfizika a következő eredményre jut: Minden össze van kötve mindennel. Minden, amit teszünk, következménnyel jár mások számára, és sok területre kihat. Ez aláhúzza annak szükségét, hogy ne az elválasztottság, hanem a kötődés alapján gondolkodjunk és működjünk.

Egy további felismerés a „potenciál”, a lehetőségek tere, amely a teremtés által – vagy ha úgy tetszik – az ősrobbanás által keletkezett. Olyan potenciálról van szó, amely lépésről lépésre megy be az anyagba. Ha visszapillantunk a történelembe, felismerjük, hogyan vették fel emberek e potenciál új impulzusait, részeit és hogyan valósították meg az anyagban, ami által nagy változások következtek be. A potenciál egy nézete az egészséges értelem, az „értelmes önérdek”. Ez olyan cselekvést jelent, mellyel egyaránt szolgáljuk a saját érdekünket és másokét.

Összefoglalásul azt mondhatjuk: Korunk arra szólít fel minket, hogy az erősen megváltozott életkörülmények között ismét a lehetőségeknek egy új hullámát vigyük az anyagba. Feladatunk úgy cselekedni, hogy a lehető legjobb módon adjuk át az életet a következő nemzedékeknek, megjelenési formáinak teljes gazdagságában.

Ez az élet esszenciája, lényege és értelme és egyidejűleg a spirituális dimenziója. Eszközök vagyunk egy szakadatlan teremtési folyamatban. Fejleszthetjük az ősrobbanásban rejlő potenciált, s vele egyszerre a sajátunkat is, hiszen a kettő összetartozik. Emberként arra vagyunk hivatottak, hogy a teremtési folyamat következő körének alakot adjunk. Ennek fontos következményei vannak. Meg kell válnunk a fosszilis üzemanyagokon alapuló lineáris folyamatoktól és állandóan rendelkezésre álló forrásokból táplált körforgási folyamatokból kell merítenünk, tehát egy olyan gazdaságot építünk, mely a készletek helyett áramlási mennyiségeken alapul. Ez a tartós forrásokból történő decentralizált energianyerést jelenti: vízből, napból, szélből, biomasszából, intelligens hálózatok kinyerő és szállítórendszerével.

Egy további következtetés a körforgáson alapuló regionális és helyi gazdaság. Ehhez határokon átívelő törvényekre van szükség. Olyan monetáris rendszert kell kifejleszteni, amely a valós gazdaságon alapul, melyen a Föld teljesítőképessége is értendő. Akkor újra földelve állunk az életben. Sokirányú vezetésre van szükségünk, amely egyensúlyt teremt társadalmi, ökológiai és gazdasági téren.

A fejlődésben történő együttműködés esetén az erre az alapra helyezett társadalmi építményről van szó. Az asszonyok javára befektetett pénz gyakran hatékonynak bizonyul. A nők képzésére fordított befektetések korlátozzák a gyermekek számát a családokban. Sok – a növények növekedésével és hasonlókkal kapcsolatban végzett – vizsgálat kimutatta, hogy a kiterjedő férfi és a nyaláboló női energia arányának optimálisnak kellene lennie, nevezetesen az aranymetszésnek kellene megfelelnie.1:1,6818.

Ez azt jelenti, hogy a női tényezőnek bizonyos értelemben dominánsnak kell lennie. Ez nagyon fontos kulturális feladat, és a kellő erővel sarkall annak megfontolására, hogy az e tekintetben megzavart viszonyoknak köze van kultúránk kisiklásához. A globális szinten felmerülő nagy kérdések korát éljük. A bolygónkon zajló jövőbeli élet számára döntő jelentőségű, hogyan kezeljük ezeket. Pozitívan kell választanunk. Ehhez az eddiginél még átfogóbban értelmezett relacionális etikának és empátiának kellene alapul szolgálnia. Sok múlik azon, hogyan válaszoljuk meg a kérdést: Mi végre vagyunk a Földön?

A lét spirituális, függőleges dimenziójának életre keltésére van szükségünk. Korunk arra sarkall bennünket, hogy a szakadatlan teremtési folyamatban egy új szakasznak adjunk formát. Az ehhez szükséges összes belátás, felismerés és technológia elvben megvan. Most rajtunk múlik. És ha együttműködünk, akkor sikerülni fog.

Az empátia, a mások körülményeibe való beleélés képessége. Herman Wijffels számára földi életünk lényege abban áll, hogy tudatosan hozzájáruljunk a bolygónkon zajló folytonos teremtési folyamathoz. Ha empátiával dolgozunk egy közös érdekért, akkor egyidejűleg a saját érdekünkért is dolgozunk, s így mindenki emberhez méltó létéért. Ez egy pozitív és teljesen logikus fáradozás, mellyel sokan fognak egyetérteni. Ezt azonban nem egyszerű megvalósítani. Aki így él, az lelki értékeket teremt. A másokkal való tiszteletteljes együttérzés révén kirajzolódhatnak egy magasabb szellemi élet mélyebb lényegi vonásai. Akárhonnan is nézzük, a Föld egy iskola marad, a keletkezés, virágzás és elmúlás szakadatlan körforgása, az ellentétek világa, az örömé, a szépségé, a betegségé, a szenvedésé és a halálé. És senki sem lakhat rajta maradandóan. A rózsakeresztesek felismerése szerint annak megértése a lényeges, hogy milyen változékony minden, ami az anyagban létrejött, hogyan formálódik minden, hogy aztán újra leromboltassék. Az ember, a kultúra, a civilizációk, az emberiség és végül maga a Föld – minden változékony és szakadatlan alakulásnak van alávetve. Csak a lényegi, a szellemben eredt gyökerek maradandóak. Eme lényegesre vágyakozik, törekszik az, aki a rózsakeresztes ösvényen van, mert ezek maradandó értékek. Az ember számára a lényeg nem csupán földi érdekekben rejlik (úgy egyénileg, mint közösségileg), hanem egy olyan életszínvonalban, melyen a kiindulópont a mások jóléte iránt érzett felelősség – a szeretet!

A rózsakeresztes erre a belátásra hangolja életvitelét. A világban és a világért akar dolgozni, de nem akar már a világban foglyoskodni. Életfelfogásának bizonnyal fontos része, hogy hozzájáruljon mindenki emberhez méltó létezéséhez. Ez azonban nem minden. Belső szeme egy másik, tisztán szellemi életre irányul. Vezetője a benső Krisztus, aki feltétlen szeretettel kormányozza szívét. A globális tudat egyetemes lélektudatba torkollik, mely valóban hordoz, és mindenekkel össze van kötve. Herman Wijffelsnek igaza van: a Föld folytonos teremtési folyamatában az emberiség olyan szakaszhoz érkezett, melyben a tudat kvantumugrására van szükség, különben a Földön az élet fennállása forog veszélyben. Ezért fontos, hogy erre olyan emberek mutassanak rá, mint a Worldconnectors elnöke, és a Reneszánsz-Csoport tagjai. Így járulnak hozzá annak tudatosodásához, hogy más életvitelre van szükség. Ha ebbe beleillesztjük a függőleges dimenziót, akkor a dialektikus embernek egy teljesen új létfeltételekkel bíró egyetemes, kozmikus térre nyitunk ablakot. Az önérdektől a közérdekig fejlődünk, és áthatolunk annak tudatához, hogy: „Az én országom nem ebből a világból való.” (Ján. 18,36) Egy teljesen új távlat!

Rabindranath Tagore azt írja a Sadhana című műve 2. fejezetében, melynek címe A lélek tudata: „Az ember története vándorlásának története az ismeretlen felé, törekvése halhatatlan önvalója, lelke megvalósítására. Ahogyan világokat épít fel és dönt romba, ahogyan óriási vagyonokat halmoz fel és tipor sárba irgalmatlanul, ahogy álmainak és vágyainak jelképek garmadájával alakot ad, majd félrehajítja őket, mint kinőtt játékszerét a gyermek, ahogyan a teremtés titkát feltáró varázskulcsot kovácsolja, majd – évezredek munkáját figyelmetlenül elpazarolván – valami új rendszert kitalálandó, műhelyébe visszatér, úgy lépdel az ember korszakról korszakra lelke tökéletes megvalósítása felé. Annak a léleknek a megvalósulása ez, mely nagyobb minden kincsnél, amit az ember felhalmozott, minden tettnél, amit végrehajtott, minden elméletnél, amit felépített – ama léleké, melynek felemelkedését nem gátolja sem a halál, sem az enyészet. Az ember hibái és kudarcai bizonnyal nem csekélyek és kicsinyek, hatalmas romhalmazokkal fedték be útját. Szenvedése roppant nagy, akár a vajúdás egy óriásgyermek születése alatt. Olyan beteljesedés előhírnökei ezek, amely végtelen. Az ember a mártíriumok minden fajtáját magára vállalta és vállalja még magára. Intézményei az oltárok, melyeken naponta bemutatja áldozatait, csodával határos áldozatokat lenyűgöző mennyiségben. Mindez teljesen értelmetlen és elviselhetetlen lenne, ha nem érezné önmagában a léleknek ezt a mély örömét, mely a szenvedésben próbálja meg isteni erejét és a lemondásban nyilatkoztatja meg kimeríthetetlen gazdagságát. Igen, jönnek a zarándokok, mindahányan, az utolsóig – jönnek, hogy átvegyék örökségüket a világban. Mindig azon vannak, hogy tágítsák tudatukat, egyre magasabb egységet keressenek, és egyre jobban közelednek az egyetlen, központi igazsághoz, amely mindent felölel.

Az ember szegénysége feneketlen mély, vágyai kielégíthetetlenek, míg igazán tudatába nem jut lelkének. Számára eladdig a világ az állandó folyás állapotában van, egy fantom, mely egyidejűleg van és nincs. Aki azonban felismerte lelkét, annak létezik a világegyetemnek egy középpontja, amely körül minden könnyen elrendeződik. És csak ebből a középpontból tudja egy harmonikus élet boldogságát elnyerni és élvezni. […]

Az Upanishadok nagy nyomatékkal mondják: Ismerd fel az egyet, a lelket, ő a híd, mely a halhatatlansághoz vezet. Ez az ember utolsó célja, hogy megtalálja az egyet, amely őbenne van, az ő igazi lénye, az ő lelke, a papi élet, a mennyei birodalom ajtajának kulcsa.”

 

 

Távlatok

 

Érzékelésünk hatóköre hatalmas. Fényévnyi messzeségekbe látunk a csillagos égen, halljuk a viharos szél közeledtét, napokkal és hetekkel előbb megérezzük a fenyegető földrengést és érezzük a feszültségi terek okozta borzongást. A villamoson mellettünk utazó ember csendes bánata mégis elkerüli a figyelmünket.

 

Az érzékelésünket az a természettől velünk született képesség korlátozza, amelyet „tudatnak” nevezünk. Ami tudatunkon kívül esik, az számunkra nem létezik, vagy legfeljebb csupán halvány sejtelmünk van róla. Mivel azonban érzékelésünk hatóköre látszólag oly hatalmas, tudatunkat mégis nagyra tarjuk. S habár ez nem teljesen alaptalan – legalábbis a személyiség fejlődésének határain belül -, tudatunk mégis csupán öntudat marad, amely valójában csak saját kis világában tud tájékozódni: csak abban, ami őt érinti.

Mindannyian falat emeltünk személyes kis múzeumunk köré: ez vagyok én. E kicsiny világ vonatkozásában ugyan elmondható, hogy az emberiség az idők során komoly képességekre tett szert a tudás, a tapasztalat és a belátás terén, a valóságban azonban alig van fogalmunk arról, honnan jöttünk, kik vagyunk és mit keresünk itt. Szinte naponta szembesülünk számunkra érthetetlen, lehetetlen, olykor abszurd helyzetekkel és eseményekkel, amelyeket azután fejcsóválva el kell fogadnunk. Olyan ez, mintha álomban élnénk, s noha a felébredés pillanata mindegyre ott lebeg a levegőben, újra és újra elodázzuk azt.

Ez az álom tart minket azon a területen belül, amelyet „önmagába zártnak” vagy „végtelen gyűrűnek” neveznek azok, akik már vethettek egy pillantást a határon túlra. Ezt a körülzártságot, ezt a behatároltságot szinte földrajzi adottságnak tekinthetjük, ám ez esetben nem „a csillagos ég a határ”, hanem saját tudatunk. Ez pedig valahol mélyen magunk is jól tudjuk. A csodálatos emberi agy már ráébredt, hogy amit a mindentudáshoz vezető határtalan kapunak vélt, az valójában éppen ennek korlátja. Talán éppen ebből a belátásból született meg valaha a „tudat” szó, amelyet a szótár úgy jellemez, mint „önmagunk és környezünk felismerése” – egy definíció, amely nem éppen a széles látókörről tanúskodik.

A témával kapcsolatban azonban újra és újra makacsul felröppen a hír, felmerül a gyanú, hogy talán mégis több van ég és föld között, mint amennyit érzékelésünk gyanítani enged: utalások egy másik bennünk élő valóságra, amelynek látása azonban (még) nem adatott meg nekünk; képek és sugallatok egy olyan területről, ahova értelmünk nem képes elhatolni, képek és sugallatok, amelyek éppen ezért örökké viták tárgyát fogják képezni, mint például az, hogy vajon létezik-e egy felsőbb hatalom s egy hozzá tartozó túlvilág, melyet legendás lények népesítenek be. Megfoghatatlan távlatok ezek érzékelésünk rejtett sarkaiban, ősminták és jelképek értelmen és bizonyítékokon túl, melyek fáradhatatlanul ébren tartják az emlékezést egy másik valóságra. Egyesek igaznak vélik őket, mások hisznek bennük, a többség azonban elzárkózik tőlük, mondván: ezek csupán egyszerű lelkeknek szóló mesék. Még akik biztonsággal nekiindulnának a túlvilágnak s mindannak, ami azt körüllengi, azok sem jutnak távolabb a negyedik dimenziónál. Azonban a valóságnak nem szakad vége a többdimenziós elméleteknél. A valóság egyrétű egység: az ami VAN. Olykor „mindenségnek” nevezik, vagy „igének” – megmutatható forma vagy hely nélküli, mégis mindent átható és mindenütt jelenlévő. Érzékelésünk hatókörén kívül zavartalan az áramlás az anyag és a szellem világa között. E két világ ugyanis sohasem vált el egymástól. A kicsiny világunk köré kigondolt falacska, amely fátyolként rejti szemünk elől a valóságot, csupán optikai csalódás, melyet az anyag fékezhetetlen túláradása táplál. Mindaddig, amíg nem látjuk át ezt a helyzetet, addig örökké kutatni fogunk saját kis királyságunkban valami új után; olyasvalami után, ami valóban értékes, amire elmondhatjuk: „ez az!” Sokáig kitarthatunk keresésünkben, de végül újra és újra odáig jutunk, hogy „ez még éppen nem az”.

Fejlődésünk jelenlegi lépcsőfokán egyébként ez a dolgok megszokott menete, beleértve a hitetlenséget, a kételkedést és a gúnyt. Az egyetemes kozmológia szerint a föld-korszak az öntudat felépítésének csupán a kezdete: az emberiség fejlődésének egy olyan korszaka, amely az embert képessé teszi rá, hogy világunk illúziója mögött felfedezze a fejlődés újabb szakaszát: egy olyan hosszú és fáradságos folyamatot, amely az anyag csábításán keresztül egy új, magasabb létállapothoz, az ember eredeti céljához vezet. Mindez vonatkozik a tudatra is: az anyag mögött jelen van a szellem, régi tudatunk mögött ott bujkál a mindenség-tudat, melyet olykor kozmikus tudatnak is neveznek.

Egyszer azonban betelik tapasztalataink pohara, s a világ többé már nem vonzza tekintetünket: semmi sem az, aminek látszik, semmi sem maradandó, minden jön, s elillan örökös körforgásban. Ez a fordulópont eredményezheti egyrészt a dolgokba való belenyugvást vagy a velük kapcsolatos megkeseredettséget, másrészt azonban elhozhatja a felébredést, figyelmünk irányának eltolódását a régi én ismert tulajdonságaitól – birtoklástól, hírnévtől és hatalomtól – tudatunk határmezsgyéinek csendes jelzései felé, amelyeket oly sokáig túlharsogott a föld hangzavara. Ez az irányváltás egyben az „én”-ről a „mi”-re való elmozdulás, mely során kicsiny énünk fokozatosan elveszíti önmagát a nagy Én-ben, valód lényünk alapjában. Misztikusan kifejezve: öntudat, amely képes szeretetté alakulni.

Ami korábban csupán halvány sejtés volt, ezután élő valóságként emelkedik fel az ember szívéből: ahol úgy tűnik, minden kilátástól megfosztanak, ott új távlatok várnak ránk. Az ősképek kilépnek az időből, és fénnyé olvadnak össze, amelyben régi tudatunk tévképzetei fokozatosan semmivé foszlanak. Leomlanak a falak, elmosódnak a határok és hatalmas távlatban ragyogó reggelbe siklik át a régi és az új tudat.

 

 

Az őspránikus világosság

 

A Lectorium Rosicrucianum felépítésének időszakában, 1948 és 1951 között egymás után hat kiadvány jelent meg, amelyek együtt a Szegletkő sorozat nevet kapták, mivel ezek a bennük kidolgozott rózsakeresztes eszme sarokkövei. Az egyetemes Gnózis, e sorozat ötödik része olyan mű, amely istenképünket, emberképünket és világképünket a feje tetejére tudja állítani. A szerzőknek ez is a szándékuk.

 

A húsz levélből összeállított könyvből egyértelműen kiderül, hogy mi a Gnózis, mi a Rózsakereszt, sőt, mi tulajdonképpen a beavatási út, és az ezzel összefüggő földi feladatunk. A könyv második részében a szerzők megismertetik velünk a keresztény evangélium szimbolikájának mélységét. Sok dolgot tárnak elénk élénk, magával ragadó stílusban. Sokféleképpen írják le emberi megbízatásunkat. Engedjük, hogy ez egészen áthasson és teljesen magával ragadjon minket. A leveleket bizonyos időközönként írták, mindig az előzőhöz kapcsolódva.

Az első hét fejezet részletesen leírja, mit értsünk Gnózison, mi az igazi és a hamis Gnózis. A szerzők foglalkoznak a Gnózis és a Szent Szellem, a Gnózis és az emberi kígyótűz, a Gnózis és az egyház, valamint Gnózis és a nagy költők és gondolkodók kapcsolatával.

Az ősvágyakozás a szükséges kezdet, hogy az ember megismerje és szívében megőrizze a Gnózist, melynek alapján minden idők szent nyelve a tudat hét spirálisához fordul. Itt azonban nem értelmi vagy érzelmi felfogásról van szó. A szó és az írás csupán közvetítő eszközök, az igazi Gnózist ugyanis nem lehet lejegyezni. A Gnózis erő, sugárzás és világosság, amely keresi azt, ami elveszett.

A művészet, a tudomány és a vallás a dialektika határaihoz vezetik az embert. A Gnózis az igazi élethez viszi őt, vissza az isteni természethez, ahová eredete szerint tartozott!

Nem csak a teremtéstörténetben tudósítanak a kígyójelképről. Az egyiptomi papok számára az arany kígyó a bölcsesség jelképe volt. Az Ószövetségben is szerepet játszik a tüzes- és a rézkígyó. A jó és gonosz tudása fájáról, vagy az élet fájáról való „evés” melletti döntésről van szó.

A kígyók a gerincvelő mellett futó két idegszálat jelképezik. Minden embernek, aki az egyetemes Gnózis tanulója akar lenni, magának kell hidat vernie és megszőnie a fénypalástot. Hitbéli kapcsolata által hatol át a valódi bölcsességhez.

A „Gnózis és az egyház”-ról szóló fejezetben a szerzők felhívják a figyelmet a vallásos álláspontokban meglévő lényegi eltérésekre. „Bukottak vagyunk, és kegyelemre szorulunk” – tanítanak az egyházi fórumok. Vagy: „Isten a világ láthatatlan részében lakik, mi pedig itt.” Jan van Rijckenborgh rámutat egyfelől a Szentírás egyetemes Krisztus-Szelleme, másfelől az egyház Krisztusa közötti roppant nagy szakadékra. És felismerteti, hogy az Ó- és Újszövetség homlokegyenest ellentétesek egymással.

A Gnózishoz nem közeledhetünk hagyományos vallással, okkultizmussal, misztikával vagy filozófiával. Az ember elveszítette az igazságra, a Gnózisra való fogékonyságát! Szellemi felismerése nem adható át. Lelki szükségtől és mindent felemésztő szent vágyakozástól hajtva mindenkinek magának kell azt újra megtalálnia. A világirodalomból egy híres példa Dante keresése, melyet az Isteni színjátékban ábrázolt. A tisztulás hegyének tetején megjelenik Beatrice. Ő jelképezi a „bennünk lévő Másikat”, az új lelket.

Sarkalatos pont a könyvben az a rész, amely még egyszer részletesen foglalkozik a Gnózissal mint világossággal, erővel és sugárzással. Ennek az új energiának a szerzők az őspránikus világosság nevet adták. A prána szót a keleti vallásból ismerjük. A hinduizmusban a szél, a lélegzés, az életerő istene. A prána életlehelet, életerő, világosság. Az őspránikus világosság a Gnózis ereje. A következő fejezetekben erről az őspránikus világosságról van szó, amelyet az eredeti emberi, szellemi képesség helyreállításával újra asszimilálni tudunk.

A hét megszabadító cselekedetről szóló fejezetek az evangélium alapján írják le az új lélek kifejlődéséhez vezető hét lépést. Ez a lelkesültség az őspránikus világosság befogadásának előfeltétele. A szerzők elmagyarázzák, hogy az evangéliumi beszámolók összes nézetének – Jézus születésétől, János általi megkeresztelésétől, a tanítványokkal való vándorlásától egészen a keresztrefeszítés és a feltámadás leírásáig – mély jelképes jelentése van, és a mostra, a bennünk lévő emberi rendszerre kell vonatkoznia.

A hét megszabadító cselekedet „az emberben lévő Grálkehely” elkészítésére és felállítására vonatkozik, hogy belül megünnepeljük a szent úrvacsorát. Itt annak a mély szimbolikának a hatása alá kerülünk, melyet az úrvacsora-ünnep nézetei fejeznek ki.

Ezután az Olajfák hegyén levő Getsemáné kerti esemény elemzése következik. Jézus magával viszi három tanítványát imádkozni. Ők azonban álomba merülnek. Péter, Jakab és János az emberi akaratot, értelmet és érzelmet képviselik. Nem képesek vele együtt felemelkedni az eredeti életterületre, amellyel a Jézus-ember – az ember, aki teljesen kész átadni önmagát az Isteninek – kapcsolatba lép, amikor erőért esedezik. Álomba kell merülniük, mert az esemény meghaladja tudatukat. Ez példa arra, hogy mennyire emberien, de mennyire mélyen jelképesen is értelmezhetők az evangélium nézőpontjai. A könyv ehhez még további példákkal szolgál.

Az utolsó fejezet, a kompendium, az összefoglalás, számos kijelentéssel tanúskodik arról, hogy a Biblia bölcsességkönyvében, mindenek előtt az Újszövetségben Az egyetemes Gnózis minden témája megtalálható úgy, ahogy egyébként sehol máshol.

Itt befejezzük e könyv tartalmas szövegének összefoglaló áttekintését. A művet a modern Rózsakereszt irodalma egyik gyöngyszemének nevezhetjük. A szerzők ebben a könyvben lerakták azokat az alapokat, amelyeket későbbi könyveikben részletesebben kidolgoztak.

 

Az egyetemes Gnózis – Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri