Pentagram 2010/6 - Arany Rózsakereszt

A régi és az új ember képességei

Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri, az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának alapítói elénk tárták a lélek megszabadításához vezető utat. Tették ezt többek között az egyetemes tan eredeti szövegei alapján, melyet a Szellemi Iskola tanulóinak és érdeklődőinek magyaráztak el és mutattak fel példaként.

A tisztánlátás, mint a régi ember képessége

Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri

A modern szellemi iskola alapítói és nagymesterei két cikkben hasonlították össze a világunkban gyakorolt népszerű okkultizmus lényegét a modern rózsakereszt felismeréseivel és alkalmazott életvitelével. Egyértelművé tették, hogy a két irányzat álláspontja és célkitűzése nem egyeztethető össze egymással. A szellemi világ felé forduló új ember és a régi, természethez kötött ember „magasabb” képességeinek összevetése kapcsán ezt írták:

Mindkét képességre szert tehet bárki, aki szeretné. Részletezzük a régi ember magasabb szintű képességeinek korlátoltságát, végességét, és a vele járó nagy veszélyt, s amennyire csak tudunk, ugyanilyen részletesen kitérünk majd az új ember képességeire is.

Az anyagszférának, melyben jelenleg élünk, sokféle tulajdonsága van, és különféle törvényeknek van alárendelve. Bolygónk tükörszférájának, avagy a túlvilág szubsztanciájának, anyagának szintén különböző sajátosságai vannak. Összességében a gnosztikusok hétféle tulajdonságcsoportot különböztetnek meg, hét fajta anyagi megnyilvánulást és szintén hétféle dimenziót. Bolygói tartózkodási helyünk hétszeres struktúrájának megfelelően az embernek hét észlelőszerve van, melyekkel reagál a hétszeres anyagi természetre.

Az ember tehát érzékszervei révén fejezi ki magát ebben a világban, és tevékenykedik az anyagban. Tény, hogy a hétszeres érzékszervi állapot csupán elvi lehetőség, hiszen az anyagszférában az ember a megszokott, hétköznapi életében mindössze öt észlelőszervet ismer és használ, a maradék kettő csak hipotetikusan, feltételesen áll a rendelkezésünkre. Legalábbis így van a fátyol ezen oldalán lévő emberek esetében. A tükörszférában, a túlvilágon tartózkodó ember képes arra, hogy a másik két észlelőszervét is használja. Mivel azonban ott hiányzik az anyagi teste és az élet- vagy éterteste, nem képes már teljesen észlelhetően megnyilvánulni az anyagszférában. Következésképpen ez a világ, mind az anyagi, mind a tükörszféra, számunkra egy megtört valóság.

Az ember mégis hajlamos rá, hogy a megtört valóságot tökéletessé tegye úgy, hogy megpróbál hidat építeni a két életterület közé, melyek ugyan idegenek egymás számára, ámde mégiscsak egyazon világ két felét képezik. Ezt az áthidalásra való hajlamot nevezik „okkult”-nak, és annak kísérletét, hogy az ember érzékszervileg és strukturálisan egy ilyen hidat építsen, s abból különféle hasznot húzzon, hívják okkultizmusnak.

A létező okkult irányzatok az általuk kínált előnyökben különböznek, olyan előnyökben, melyek a különböző embertípusokkal függnek össze. Így létezik olyan okkult irányzat, mely a vallási aspektusra irányul, és úgy véli, hogy tudatosan képes kapcsolatba lépni a túlvilági világosság területeivel.

Egy másik a tudományra és a tapasztalatra irányul, a harmadik pedig teljesen anyagias, és az okkult képességeket csak arra használja, hogy anyagi előnyökre tegyen szert. Végül megnevezhetjük az okkultisták egy negyedik csoportját, melynek célja az önérvényesítés és a személyiség kultiválása, művelése. A modern Rózsakereszt semmiképpen sem érdeklődik ezen irányzatok iránt. Többször hangsúlyoztuk, hogy a mi célunk semmiképpen sem irányul a tükörszférára, vagy annak egy területére, mivel az ilyen célkitűzés nem kínál semmilyen megszabadító nézetet.

Célunk sokkal inkább minden ilyen irányú érdeklődés semlegesítése.

A valódi ember a világ hétszeres anyagi megnyilvánulásának megfelelően szintén hét tulajdonsággal rendelkezik; mentes a jelenlegi életterület megtörtségétől és korlátaitól.

A hét tulajdonság a következőképpen írható le:

Először is: a legmagasabb képesség úgy érzékeltethető, mint szereteterő. Ez alatt kizárólag azt a szereteterőt értjük, amely mindent világossággá változtat. Valamennyi szent iratban az áll, hogy a világosság minden felett áll. Isten szeretet és Isten világosság. A kereső embernek azt jövendölik, hogy egyszer ebben a világosságban fog járni, amely nem más, mint Isten.

Az ember második képessége a bölcsesség, melyet az elme ért meg és dolgoz fel.

A harmadik képesség az akarat. Ezen kizárólag azt az akaratot értjük, amely főpapként szolgál az ember templomában – szeretet és bölcsesség által hordozva – Isten akaratát végrehajtva.

A valódi ember negyedik képessége a gondolat ereje. A szeretet, bölcsesség és értelem által vezérelve, az akarat által hajtva az ember ezzel az erővel építményét mentálisan a legapróbb részletekig megformálhatja.

Az ötödik képességet nevezték a régiek „Kundalini shakti”-nak. Ez a magasabb, általános életprincípium. Ez egy keringő, forgó energiában nyilvánul meg, mely az emberi testalkat rejtett erejéről tanúskodik. Ez a természet elemi erejének megnyilvánulása. Magasabb nézete egy képesség, amely körpályákat követ, és a magasabb triádokból származó erőket és gondolatokat vezet ide. Az alapvető prána-energiák (éterek) egyikéről van itt szó. Normális működésébe való beavatkozás elmebajhoz, vagy egyéb súlyos betegségekhez vezethet. Filozófiánkban ezt dinamikus energiának nevezzük, melyet azért összpontosítanak, hogy a mentális építményt életerővel lássák el.

A hatodik képesség a formamegnyilvánítás, a nyelv, vagy mantra isteni adománya. A mágikus hatású, teremtő szó kimondása által a mentális, életerővel ellátott építmény létrejön az anyagban.

A hetedik képesség a másik hat képesség összegzése. Az összekapcsolódás erejében mindent, ami megvalósult, helyesen lehet alkalmazni az egyetemes Isteni szolgálatában. Az első hat erő kivonata képezi a kiáradó egyetemes világosságot, mely a hetedik képességben összpontosul. A hét erő mindegyike gyújtópontként rendelkezik egy tudatmaggal, melyből a megfelelő erő vagy képesség kisugárzik.Ha ezt a teljes mikrokozmoszával tevékeny ideális hétszeres embert vesszük alapul, megérthetjük, hogy normális esetben az ember egy ilyen feladatra nem lehet alkalmas. Az egyetemes képesség messze meghaladja lehetőségeit, s még a legjobb esetben is csak egy szegényes karikatúra állhat a valódi ember helyére. Szeretnénk mindezt néhány példa segítségével érzékeltetni:

Azt mondtuk, hogy a második képesség a bölcsesség, melyet az elme fog fel, transzmutál és dolgoz fel. A helyzet azonban az, hogy az ember akkor is szert tehet tisztánlátásra, ha a bölcsességgel való kapcsolata nem áll fenn, és felfogóképessége erősen denaturált, elfajult. Mindannyian felismerhetjük azonban, hogy egy ilyen képességnek nincs köze az isteni szándékhoz, hanem az ember biológiai struktúrájához tartozik.

A tisztánlátást egyfajta belső észlelésként lehet leírni, ami a távolból való szemlélődésre hasonlít. Olyat látunk, ami az észlelőtől meghatározatlan távolságban történik. A tisztánlátás tehát olyasmi, mint az éterikus látás, amely az anyagi látóképesség kifinomodását és kiszélesedését jelenti.

Vannak olyan gondolatok és hangok, melyek nagy távolságokat hidalnak át. Ez történhet például, ha valaki Önre gondol: „Még ezen a héten meg fogom látogatni.” A gondolat eléri az Ön aurikus szféráját. Az agyalapi mirigy finoman hangolt szerve megérzi ezt az impulzust, és rezegni kezd, ami által a tobozmirigy is rezgő állapotba kerül. Emiatt Ön legbelül látja majd az Önre gondoló embert, megérti az impressziót és tudja, hogy ismerőse a következő napok egyikén felkeresi Önt. A meglepetés kizárt.

Az, hogy majdnem mindenki átélt már hasonlót, bizonyítja, hogy kivétel nélkül mindnyájan – legalábbis valamicskét – tisztánlátók vagy tisztán hallók vagyunk. Ebből azonban kifejlődhet akár pozitív, akár negatív tisztánlátás is.

Negatív a távolbalátás, hogyha a kívülről érkező hatásokat beengedjük aurikus területünkre, és ott fogva tartjuk őket úgy, hogy gondolatainkat teljesen ezek a hatások foglalják le. A ránk irányzott gondolatkoncentráció és a mások által a mi aurikus területünkre vetített gondolatok megőrzése miatt az agyalapi mirigyből kibocsátott áramlat a tobozmirigyet tisztánlátó érzékelésre teszi képessé.

Pozitív tisztánlátást fejlesztünk ki akkor, ha gondolatainkat erősen koncentráljuk, összpontosítjuk valamire. A célzott gondolaterővel bejutunk céltárgyunk aurikus szférájába. Ekkor a leírt módon érdeklődésünk tárgya nyitott könyvvé válik számunkra! Szükségtelen hozzátenni, hogy ezt a természetes képességet különböző edzéstechnikákkal tökéletesíteni lehet meglepő, azonban ritkán pozitív eredményekkel.

Vizsgáljuk meg ezeket a fejleményeket higgadtan, magasabb nézőpontból, és rájövünk, hogy mindezek a természetes, úgynevezett magasabb szintű képességek nem jelentenek mást, mint a belső elválasztásunk fejlesztését, kultiválását. Ehhez a kultúrához az embernek sem jónak, sem bölcsnek nem kell lennie, és az életén sem kell változtatnia semmit. Mindenki, akit érdekel, szert tehet ilyen okkultizmusra, hacsak vérállapota és biológiai felépítése nem állít túl sok akadályt az útjába.

A belső elválasztás működésének ilyen fejlesztése azonban a legnagyobb veszélyekkel járhat, amely nemcsak az érintett személyre, hanem mindenekelőtt a többiekre is hatással van. Ezzel a módszerrel ugyanis egy több mint felesleges lehetőséget aknázunk ki, méghozzá nemcsak anyagi, hanem morális és szellemi tekintetben is. A tragikus az, hogy a valóban kereső embert mindez visszatartja az igaz ösvénytől. Ha egy ember belevetette magát a tisztánlátás negatív, vagy pozitív edzésébe, vagy születésétől fogva ilyen érzékeny anyagtesttel rendelkezik, és nem védi őt egy egészséges, magas erkölcsi szintű életvitel, akkor aurikus szférája nyitott a különféle negatív erők számára, melyek a képesség és a belső elválasztás működése alapján uralhatják és irányíthatják őt.

A Szent-János-rózsa

Az előző cikkben figyelmüket a régi ember magasabb rendű képességeire irányítottuk, és megkíséreltük érthetővé tenni, hogy ha a természetember egy magasabb rendű képesség birtokába kerül, az kihat a fejben lévő két belső-elválasztású szerv, a hipofízis és a pineálisz, vagyis az agyalapi mirigy és a tobozmirigy, működésére.

A hipofízis az aurikus szféra érzelmeket vagy benyomásokat feldolgozó szerve. Mindaz, ami bejut az aurikus szférába vagy akár csak megérinti azt, azonnal a hipofízis tudomására jut. Ez az érzelmi szerv mindent érzékel, amit az ember élete folyamán felhív. Az érintés rezgésbe hozza a hipofízist. Az ebből kiáradó hajtóerő felébreszti a tobozmirigyet, a harmadik szemet szunnyadó állapotából, és fokozott hatékonyságra ösztönzi. Ezáltal a kezdeti érzelmi benyomás belső látássá alakul.

A két szerv hatékonyságát természetes módon ki lehet művelni. Ennek feltétele, hogy az ember e fokozott hatékonyság bevetésének kulcsát birtokolja. Azonban ez csupán egy határozottabban kifejlődött természetes képesség, és kizárólag ebből a világból való. Ezért a transzfiguráció ösvényén járó tanuló az érzékelőképesség ilyen kiszélesítését határozottan elutasítja. Felismeri ugyanis, hogy az ilyen jellegű fejlődés eredménye nem más, mint személyiségművelés, amely erős földhöz kötöttséget okoz. Az ember ezzel pont az ellentétét éri el annak, amire a kezdetektől fogva rendeltetett.

Akkor hát milyen magasabb rendű képességgel rendelkezik az új ember?

Ha ezt meg akarjuk érteni, akkor először is fel kell ismernünk azt az alapelvet, amelyből mindez kibontakozik. Ez az alapelv az én teljes és alapvető lebontása. Ez alatt természetesen nem azt értjük, hogy az embernek kevésbé önzőnek és egy kissé humanistábbnak kellene lennie, esetleg vallásos vagy egyéb irányelveket kellene követnie. Nem, az én lebontása alatt a természetember egész bonyolult rendszerének lebontását értjük. Csakis ezen az alapon lehet elkezdeni a munkát. A cél elsődlegesen az, hogy tökéletesen megváltoztassuk a földi jelenség életáramlatait. Az első feltétel az életalap megváltozása, mert az egész lényt annak áramlatai tartják össze. A földi emberben ható erők és anyagok a saját szintjükhöz kötnek, és ott tartanak.

Az embernek ezért attól a pillanattól kezdve, amint lábait a megszabadító ösvényre helyezi, figyelmét arra kell irányítania, hogy mindentől eltávolodjon, ami az „ént” megtartja és erősíti. Az ösvényen járó ember nem kerülheti el ezt a folyamatot. Ugyanis a végtelenül fontos lélegzőtért, az aurikus szférát, minden alacsonyrendű és közönséges anyagi befolyástól el kell oldani és meg kell szabadítani. Csak ha ez megtörtént, akkor kezdhetjük meg a munkát a megfelelő megvilágítás mellett.

Abban a helyzetben, amelyben e világban élünk, nagyon valószínű, hogy feltesszük magunknak a kérdést: Valóban biztos alapot nyújt-e az aurikus tér e tökéletes megtisztítása és ellenállóvá tétele mindenféle káros befolyással szemben?

A biztonság annak tudatában található, hogy az aurikus tér három olyan képességgel rendelkezik, melyeket az ember tudatmagja irányíthat.

Az első képességnek vonzó hatása van, a másodiknak taszító, a harmadik képesség pedig mindent képes semlegesíteni, ami az aurikus térbe be akar hatolni. Nagyon fontos azonban, hogy ezeket a képességeket ne negatív módon, hanem pozitívan és józan belátással alkalmazzuk. Csak így tudjuk biztosítani a megszabadulás lehetőségét. Normális körülmények között az ember saját belátása szerint alkalmazza e három képességet. Ezért először át kell hatolnia annak felismeréséhez, hogy a tudati mag folyamatosan egy veszélyes körforgásban van; egy felmenetelt mindig hanyatlás követ. Emiatt az ember e világ korlátainak fogságában marad.

A kezdő tanulónak továbbá fel kell ismernie, hogy alá kell hanyatlania ahhoz, hogy az új élet megnyilvánulhasson, és mikrokozmoszában a mennyei Másik kibontakozhasson. Azonban e belátás elérését, az én által előidézett hanyatlás folyamatában, az „én” csak egy meghatározott pillanatig irányíthatja. Lehetetlen, hogy a tanuló kizárólag saját erejére támaszkodva valósítsa meg a megújító folyamatot, mert tudatmagja csakis jellegének megfelelően cselekedhet. Ezért egy tökéletesen új erőre van szükség!

Ha elhatározzuk, hogy bejárjuk az ösvényt, amely belátáshoz vezet, hamarosan egy nem ebből a világból való erő tölt el bennünket. Ez az erő hozzásegít egy magasabb rendű világ létezésének tudatához. A másodperc töredéke alatt felismerjük, hogy jelenlegi lényünk egy meghatározott vérállapot béklyóiban vergődik. Ez a felismerés nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a megfordulás szükségszerűsége tudatossá válhasson bennünk. Ennek elhatározásához egy nem ebből a világból származó erővel való kapcsolat az alap, mely az eredeti hazával köt össze minket. Ezt a kapcsolatot nevezhetnénk a „magasabb rendű tudatosság emlékezetének”, mely Isten szeretete által bizonyos mértékig életre kelt. Ezzel az emlékezettel tudatosan alkalmazhatjuk lélegzőterünk három képességét. Ekkor teljesen tudatosan elháríthatunk magunktól minden olyan vonzó hatású befolyást, melyet kitűzött célunk tekintetében károsnak ítélünk.

Használatba vesszük az aurikus szféra harmadik képességét, a semlegesítést. Ha ezen dolgozunk, és ebből a szempontból vívjuk meg nagy küzdelmünket (mert a két különböző életerőt nem lehet egyesíteni) akkor egy csodálatos folyamat fejlődik ki bennünk. A magasabb rendű tudatosság emlékezete, amely a nagy- és kisagy között fekvő egyik agyközpontban található, erősen rezegni kezd. Ez megnyitja a hét agyüreget az univerzális prána, az isteni élet lélegzete számára. A rózsa kibontakozik a mennyei napfényben, és hét képessége felfrissül a Szent Szellem erejében. Ebben a szellem-erőben lehet legyőzni a régi életet.

Ebben az erőben sok tanuló vívta meg küzdelmét, vagy foglalkozik jelenleg is ezzel. Filozófiánkban ezt a harcot Keresztelő János folyamatának nevezzük. Az ehhez szükséges hétszeres erő a Szent-János-rózsa. A Szent-János-ünnepet az ünnepelheti, aki aurikus szféráját előkészítette erre a folyamatra azzal, hogy a természetben megtett útja során maga mögött hagyta az éntudatot.

A benne lévő mennyei tudat így tökéletesen megszülethet Isten birodalmában. Ezért a Szent-János-ünnep tetőpontja a fehér rózsa befogadása.

Ezzel azt akarjuk kifejezni, hogy a főszentélyben lévő rózsa megnyílik a magasabb rendű tudatosság emlékezetének erőteljes rezgései hatására. Így érthetővé válik, hogy a tanuló számára, akiben ez az átadás – a rózsa elnyerése – megvalósult, miért érvényesek a következő szavak: „Annak (a mennyei Másiknak) növekednie kell, nékem pedig (a természetembernek) alább szállanom (elpusztulnom).” (János 3,30)

Így indul meg az előkészítő folyamat. A Szent Szellem erejében megkezdődik a küzdelem az én és annak üzelmei ellen. A tanuló egy „Szent-János-lovaggá” válik.

Természetesen a magasabb szintű képességeket tekintve ezzel még távolról sem mondtunk el mindent. Ezért mélyüljünk el intenzívebben a Szent-János-rózsa jelenségében. Egy hétszeres rózsáról van szó. Egy hétszeres magasztos képességről, egy hétszeres tűzről, amely összefügg a hét agyüreggel. Ha ez a tűz fellobban, hét harmónia nyilvánul meg, mellyel egy hétszeres fejlődés jár együtt.

Az első harmónia a szeretet dala, amely maga az Isten. Isten fény és szeretet. A második „ének” a bölcsesség dala, a harmadik a főpap akarati képességét foglalja magában, aki belső oltára előtt énekli himnuszát. A negyedik ének a gondolat erejét tartalmazza. Az ötödikben egy dinamikus energia erői nyilvánulnak meg.

A hatodik ének az új alakmegnyilvánulás, a hetedik pedig, összekapcsoló erejével egyesíti az előző hatot, és tökéletes „létté” társítja őket.

Ebből láthatjuk, hogy a tanuló a Szent-János-Rózsával úgymond egy talizmánt birtokol, egy kulcsot, mellyel a hét örök ajtót megnyithatja. A hétszeres magasztos képesség által kapcsolatba kerül az eredeti, isteni közösséggel, ahonnan a mennyei ember felépítéséhez szükséges valamennyi elem származik.

A rózsakereszt testvérei keresztény meggyőződéssel a keresztutat mindig a keresztre szegezett rózsa mágiájával kapcsolták össze, amely Jézus Urunk véráldozata által vörösre színeződik. Ezért ez egy talizmán, a fátyol lehullásának szimbóluma, mellyel a hétszeres mikrokozmoszhoz vezető út hozzáférhetővé válik. Persze ez még nem jelenti azt, hogy a fátyol lehullásával az isteni erők tökéletes hétszeres alkalmazása már lehetségessé válna. Azonban a hétszeres abszolút „léttel” igenis összekapcsolódunk, és ezáltal tovább folytathatjuk a nagy művet. Elsősorban egy lebontó munkára van szükség, melyet a tökéletes újjáalakulás munkája követ. Ismerjük a mondást: Amikor a fény megjelenik, a sötétségnek el kell tűnnie. A szükségszerű lebontási folyamat nem drámai eseményt jelent, hanem azt, hogy a tanulót megérintő egyetemes fényben meg kell szakítani az anyaggal való kapcsolatot, mert az nem egyezik meg a fénnyel, és egy új anyagcsere-folyamatnak kell elindulnia.

Az ebben a természetben való lebomlás tehát ugyanakkor teljes megújulást jelent, más szavakkal: transzfigurációt. Amikor a régi meghal, ugyanakkor az új is megszületik. Az új ember hétszeres magasztos képessége olyan mértékben növekszik, amilyen mértékben a transzfiguráció folyamata előrehalad. Így a mikrokozmosz, a fokozatosan megnyilvánuló Szent Szellem vezetése alatt visszajut elveszett hazájába.

Végezetül szeretnénk még egy összehasonlítást tenni a régi ember helyzetét illetően. Megállapítottuk, hogy képességei a hipofízis és a pineálisz természetes kultúráján alapulnak, tehát teljesen e világ keretein belül fekszenek. Az új képességnél a hipofízis és a pineálisz a hétszeres rózsa két szirmát alkotják, mert nagyon szoros kapcsolatban állnak a hét agyüreg közül kettővel.

Az új képességek alapján már nem természetes érzelmi- és érzékelési szervként működnek az aurikus szférában megnyilvánult dolgok számára, hanem magával a szent Hétszellemmel állnak kapcsolatban! Olyan érintésnek nyitották meg magukat, amely nem ebből a világból való, amit fül még nem hallott és szem sem látott még soha. Kapcsolatban állnak az öt másik lótusz- vagy rózsaszirommal, és együtt a Szent Szellem tüzének hét lángját alkotják.

Az ábrázolt út tehát teljességében nyilvánítja meg a hétszeres rózsát, míg a két belső elválasztású szerv természetes úton való fejlesztése során érzékfeletti képességekkel játszadoznak. Ezzel olyan jelenséget hívnak fel, amely az emberben elsüllyedt, isteni képesség egyfajta „idegi rezgése” csupán.

Ezzel összefüggésben gondoljanak Mózesre és a kígyóra, valamint az egyiptomi fáraók kígyó-utánzatára. Mózes saját szent tüzének botjával – emberfeletti képességeinek szimbólumával – jelent meg a fáraó előtt. Bebizonyította a világnak, hogy az útnak a szabadság ösvényének kell lennie, míg a fáraó papjai ezt a szabadságot a szentségtelen kígyótűz pótszereivel próbálták megakadályozni. Sok szent dolgot és erőt lehet így utánozni. Az emberek pedig annyira hozzászokhatnak egy utánzathoz, hogy azt valóságosnak és lényegesnek látják. Nem vonatkozik-e ez a megszokott emberi életre is, amit „életnek” nevezünk, de valójában csak gond és fáradozás? Ezért a tanulónak, ha meg akarja érteni ezeket a dolgokat, felül kell emelkednie a fogalmak szokásos leszűkülésén, hogy a fehér Szent-János-rózsát megkaphassa.

Egészen bizonyos, hogy ez a fehér rózsa, ez a magasságos hétszeres képesség egyszer a hét örök kapu egyikeként nyílik meg, hogy a tanuló megérthesse Krisztus szavainak jelentését: „Isten országa tibennetek van!” (Lukács 17,21)

A Jézus-ember a fehér Szent-János-rózsa, János áldozata révén tud megvalósulni. A tanuló az új ember magasságos képességei által felel meg a Máté evangélium (5,48) szavainak: „Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes!”

A látnoknő látomásai

A legkülönbözőbb kultúr-korszakokból számtalan mítosz maradt ránk. Ezekben a korábbi emberiség elképzeléseit írták meg a világ keletkezéséről, a természeterők és istenek aktivitásáról, valamint a halál utáni sorsról.

A látnoknő látomásai

Az Eddában összegyűjtött mítoszok leírják a világ fejlődésének misztériumait. Az Eddában az egyetemes igazságot olyan képekben adták tovább, melyek megfeleltek az akkori hallgatók képzelőerejének.

Az Eddáról szóló sorozatunk második részéhez a Völva nevű látnoknő egyik jövendölését vesszük alapul. E kora-germán istendráma témája egy szent világ aláhanyatlása, melynek mitikus képei számunkra már nem érthetők közvetlenül.

A Látnoknő jövendölése című eposz 57 versszakból áll és az ó-germán költészet csúcspontjának tartják, melyben a ránk maradt tudás bőségét néhány versben foglalták össze. Az Althingben, a szabad népgyűlésben résztvevő arisztokrata közönség számára az ilyen dicsőítő énekek, közel és távol is jól ismertek voltak, melyek egész képsorozatokba szedett szójátékokat tartalmaztak. Manapság mesterkéltnek érezhetjük őket, azonban ezek a nyugat-germán irodalom csúcspontjait alkotják.

A látó, Völva (vagy Vala, illetve Volve) képes volt a múltba vagy a jövőbe tekinteni. Ebben az eposzban a teremtés mély értelmű képét tárja elénk, egy ó-germán északi Genezist és egy teljes világciklus látomását, a világ ősidőkbeli kezdetétől, az istenek tevékenységétől fogva egészen annak a világidők végén bekövetkező hanyatlásáig.

Hallgassatok ide

szent nemzetség,

Heimdall sarjai,

hatalmasok s csekélyek.

Wotan, azt akarod,

hogy adjam hírül,

amit a régi mesékből

ismerek.

Emlékszem

hajdan született óriásokra,

akik felneveltek engem;

…látok kilenc otthont,

kilenc világbirodalmát

mély gyökerű világfának.

Érzékfeletti erőkkel megáldva, Völva, a látó, hallgatóit mintegy lelki elragadtatásban a látható lét fölé repítette.

A Hadúrtól gyűrűt

s nyakéket kaptam:

a jövendölésért

és a varázslásért,

messzire láttam,

láttam az összes világot.

Az emberek, akikhez beszélt, az Althinghez, a szabad népgyülekezethez tartoztak. Egy találkozóhelyen, a Thingstätténél, a családok legöregebbjei, a szabadok és a fegyverhordó férfiak bizonyos időközönként összegyűltek a szabad ég alatt, hogy döntsenek a közösség fontos dolgairól. Ők azoknak az észak-germán törzseknek az utódai voltak, akik kb. Kr.e. 2500 és 1000 között messze északra vándoroltak. Indogermánok voltak, vagyis a szellemi erőkkel visszaélő atlantisziak kései utódai. Ez a népcsoport azelőtt a kikerülhetetlen feladat előtt állt, hogy tudatos énhez jusson.

Az istenek hatása saját lényünkben

A látnoknő a belső úton közeledett a múlthoz. Tudata képes volt szellemi látással az istenek és emberek keletkezéséből kikövetkeztetni, megeleveníteni a múltat, és mindazokkal közölni, akikben az emlékezet már nem élt olyan erősen. Az ősmúlt minden emberben egészen a jelenéig hat, hiszen ő ideiglenes eredménye és része ennek a fejlődésnek. Szellemi eredete mint ősemlékezet rejlik benne. A szellemi őserők ma is tovább hatnak. Az Edda lehetővé teszi számunkra, hogy ébredező tudattal megtapasztaljuk ezt.

Úgymond képesek vagyunk felébreszteni magunkban a látót. Amikor ő a világok fejlődésének titkait hirdette, a hallgatók saját lelkületükben átélték ezeket a képeket. Így ismét összeköttetésbe tudtak kerülni a rejtett történéssel.

Tudok egy kőrist,

neve Yggdraszill,

szép szál fehér fa,

nedvesség fürdeti.

Harmatot hullat

völgy-ölekbe:

örökzölden Urd

forrása felett áll.

Amit a látnoknő kimondott, az az istenség szava. Végtelen hosszú teremtési időszakok fejlődéseit lehetséges így, mintegy az időt lerövidítve, a tudat elé emelni. Így az akkori emberek is fel tudták venni magukba az isteni impulzust és megtapasztalhatták a természetre gyakorolt isteni hatást magukban és maguk körül. Az emberek nem távol és elválasztva látták magukat az istenektől, hanem az istenek sorsát közvetlenül saját sorsukba szőve érzékelték, mintha az istenek tettei saját lényükben zajlanának le.

Annak idején arról volt szó, hogy az áthagyományozott üzenetet belülről tapasztalják. Korunkban azonban olyan lehetőségek nyílnak, hogy új módon érhetjük el ezt a látást. A látó bűvkörébe vonta hallgatóit, és ők az Edda első 14 szakaszában impozáns képet kaptak a világ teremtésének időszakáról, az istenek őstörténetéről és az emberek keletkezéséről.

A 15-től az 50-ig tartó versekben a látó mintegy éleslátással írja le miként tört ki az első háború.

Fivér fivérrel vív,

vért ont s öl,

romlik rokonok

békés barátsága.

Világ vad kora jön,

házasságtörőké,

bárd-kor, kard-kor,

pattanó pajzsoké,

orkánok s ordasok kora,

felőrlődik a föld,

iszony-emberekkel

elvész e világ.

Ez a harc az istenek és emberek számára egyaránt tele van veszélyekkel és kaotikus, végidőszerű viszonyokat szül, melyekben minden a bukás martaléka lesz a „Ragnarök”-ben, a végső csatában. A világ, és vele minden teremtett dolog hatalmas tűzfelhőben és az óceánok hullámaiban fog elpusztulni.

Az 51-57. szakasz egy újonnan alakuló világ látomását tartalmazza. Az istenek és emberek új életet kapnak és megújult, eredeti dicsőségükben fognak egy akkor szűzies földön, békében és harmóniában lakni.

Látja, másodjára

emelkedik föl

tenger teljéből

föld örök zöldje.

Vízesések zuhognak,

fenn sas surrog,

vájt kövű hegyről

halra vadászik.

Az utolsó kép a béke és a harmónia jele. A sas békeidőben csak halakra vadászhat, ugyanis nincsenek többé elesett hősökkel borított csataterek…

Így az Edda minden képének egészen sajátos jelentése van. Sok elképzelést eredeti erejében hagytak ránk – mint az egyetlen, örök igazság lenyomatait és kifejeződéseit. A fejlődő én-személyiség az isteni (fejlesztő) erők hatására egyre erősödött és egyre aktívabb lett. Az istenek és természeti hatalmak – magasabb és alacsonyabb rendű energiák – a régi germánok tudatában alakokká és személyekké váltak. Így tapasztalták meg, miként fejlődtek egyre tovább ők maguk a szellem és a természet kölcsönhatása révén.

Az istenek természeterőkkel folytatott harca hasonlít a képzőművészéhez, aki magát jeleníti meg szobrában. Ma arról van szó, hogy ezt a kölcsönhatást magasabb szintre emeljük. Egy tökéletesebb képmásról, a lélektestről van szó, amelyben a szellem teljesebben képes tükröződni, mellyel lehetővé válik a test, a lélek és a szellem tudatos együttműködése. Ehhez bensőnkben a szellemet, a képzőművészt kell keresnünk, aki az új lelket és az új testet formába önti.

Forrás: Die Edda, feldolgozta Felix Cenzmer, Diederichs Kiadó, Kreuzlingen/München 1981.

A templom, mint munkahely

BENYOMÁSOK A LECTORIUM ROSICRUCIANUM EGYIK TEMPLOMÁBAN

Miért nevezik a modern rózsakeresztesek a templomaikat munkahelyeknek is? Számukra a templom egy olyan helyiség, amelyben a világosság földöntúli rezgéssel koncentráltan van jelen. E világosság intenzív megtapasztalása révén az ember fokozatosan képessé válik arra, hogy tisztán lássa, ki is ő valójában. Mert ez a világosság feltárja a negatívat és a pozitívat egyaránt.

A világosságban felismerjük a belső templom építési tervét, amely a bennünk lakozó lényben felépíthető, összhangban az igével: „Avagy nem tudjátok-é, hogy a testetek a bennetek lakozó Szent Szellem temploma?” (1. Kor. 6,19) A megvalósítás pedig egy olyan új életvitellel lehetséges, amely összhangban van a templom világosságával. A világosság e hatalmas kincsét azonban be kell tudnunk fogadni.

Tanítvány: Mester, hogyan láthatom meg a világosságot?

Mester: Mi sem egyszerűbb ennél, kedves tanítvány Ha az eget akarod látni, akkor fel kell emelned a fejedet és el kell fordulnod az alattad lévő Földtől. Így ha a világosságot akarod meglátni, akkor el kell fordulnod a sötétségtől.

Tanítvány: De miért tűnik ez nekem ennyire fáradságosnak?

Mester: A Föld közelinek tűnik, az ég távolinak. Emiatt tűnnek a dolgok a Földön közelinek az égiek pedig távolinak, és emiatt könnyebb a figyelmedet a földire irányítani.

Tanítvány: Tudom, mester, hogy semmi sem nagyobb a világosságnál. Miért esik hát ilyen nehezemre meglátni azt?

Mester: Tudd, hogy sok olyan béklyó van, amelyek megragadják és lefelé kényszerítik a pillantásodat. Ezek a félelem, a gond, a rettegés, a gőg, a kishitűség, a vágy és az értetlenség. De ezek a béklyók csak gondolataid sötétjében léteznek. A világosságban eltűnnek, mint az árnyék a napsütésben.

Akkor hát miért kell egy szellemi iskolához csatlakoznom? Isten világossága mindenütt jelen van!

Gondoljanak itt a Napra. Fénye a Naprendszer egész térségébe eljut. A fény és ezzel együtt az élet a Földön a Naptól ered. Légkör nélkül a napfény halálos lenne. Gondoljanak csak az ózonlyukakra. A Föld légkörén kívül jelen van ugyan a Nap fénye, de nem látható. A földön kívüli tér feketének tűnik, mint az éjszaka. Csak ha egyenesen a Napba néznek, akkor láthatják vakító fényét.

Egy szellemi iskola erőtere egy kozmoszt képez. Általa lesz látható Vulkánusz, az isteni Nap világossága. Megkülönböztetünk függőlegesen beáramló és vízszintesen terjedő világosságot. A neutrínók szubatomi részecskék, melyek mindenütt megtalálhatók a térben, de nem észleljük őket, mivel semmivel sem foghatók be. A függőlegesen beáramló fény ugyancsak mindenütt jelen van, de nem ebből a világból való. Így semmi evilági sem fejthet ki rá bármiféle befolyást. És mivel érzékszerveink és tudatunk teljesen ebből a világból valók, természetesen nem észleljük e világosságot. Természetünkben is sokféle látható és láthatatlan fény létezik. Az ultraibolya fény számunkra nem látható. A televízió képcsövei ilyen ultraibolya sugárzást bocsátanak ki, amelyből úgy minden további nélkül nem észlelünk semmit. A fénycsövek falán lévő por azonban az ultraibolya fényt a látható tartományba helyezi. Így ez bizonyos fajta transzmutáció.

Lényünk központi magja, a szívatom képes befogadni a Gnózis beáramló vertikális világosságát. Ez aztán átalakul bennünk vízszintesen terjedő világossággá, sugárbőséggé, amely földi légkörünkben mindenki számára észlelhető.

Catharose de Petri „A megújulás pecsétje” című könyvben idéz néhány sort a János evangélium 15. fejezetéből: „Ti már tiszták vagytok, amiatt a beszéd miatt, melyet szóltam hozzátok”. A gnosztikus szellemi iskola gyújtópontjaiban a tanulóknak a világosságról beszélnek. És mialatt hallgatják a beszédet és érzékszervileg is a Gnózis világosságára irányulnak, megnyitják lelküket annak, ami meg akarja érinteni őket. Így a kapcsolat erősebbé válik, mint korábban bármikor. Az ehhez kapcsolódó nagy tisztulási és gyógyulási folyamat segítségével a tanulók intenzívebben telhetnek el Krisztus kegyelmével.

Mint a téridő lényei, mindent térben és időben mérünk. Ezért tudatunk számára a most és az elérendő cél között beláthatatlan távolság és időbeliség van. A Gnózis örök világossága számára azonban az érintés egy tökéletes kapcsolat és a kapcsolat egy tökéletes tisztulás. Már akkor tiszták, ha a Gnózis megérinti Önöket.

Mindent megkapnak, ha a világosságnak ajándékozzák magukat. Csak dialektikus személyiségük érzékeli az egymásutánt, ami az anyag lassú folyásában az események sorrendjében megnyilvánul. Ezért mondhatta Jézus a gyilkosnak: „Bizony, mondom néked, te még ma velem leszel a paradicsomban.” (Lukács 23,43)

Mi a Gnózis?

A Gnózis a nem ebből a világból való ismeret. Nem juthatunk hozzá könyvekből vagy mások elbeszéléseiből. A Gnózis nem olyan tudás, amit valaki egyetemen szerez meg vagy egy élet tapasztalatai által összegyűjt. A Gnózis nem olyan ismeret, amely egy tőlünk független forrásból fakad, amit aztán begyűjtünk és megőrzünk. Senki sem ajándékozhatja Önöknek ezt az ismeretet, és sehol sem vásárolhatják meg.

A Gnózist a „szív észlelésének” is nevezik. Ezen észlelés forrása saját magunkból ered. Nem hosszú vagy mély töprengés után alakul ki, hanem inkább szemlélet által. Nem az emlékezet mélyéből kell megéreznünk, a Gnózis sokkal inkább egyfajta megnyilvánulás. Székhelye a tiszta lélek és forrása maga a Szellem vagy világosság. Szavakkal nem lehet megközelíteni vagy kimondani. Közvetlenül a tudatnak nyilvánul meg.

Ha a Gnózis nem mondható ki, akkor miért beszéltek róla a Nagyok és miért írtak róla könyveket? A szavak, melyeket kimondtak és a könyvek, melyeket írtak róla, kétségtelenül gnosztikusak. De a gnosztikus nem ugyanaz, mint a Gnózis, mint ahogyan az „állatias” szó sem egyenlő az állattal vagy a „levegős” szó sem egyenlő magával a levegővel. Ha valaki egy izzólámpát két rézdróttal egy áramforrásra kapcsol, akkor fény keletkezik. De a rézdrót, amely által a lámpa ég, nem maga az elektromosság, csak vezeti az elektromosságot. Így egy gnosztikus könyv soha sem maga a Gnózis. Azonban összeköthet minket a bennünk lévő Gnózissal. Ennek analógiáját találjuk a zsidó Tórával kapcsolatban: „Ne keverd össze a Gnózis burkát, magával a Gnózissal”.

Amikor Máni a Napról beszél, akkor arra a fényre gondol, amellyel összeköthetjük magunkat templomainkban, Vulkánuszra, a Nap mögötti Napra.

Így olvassuk a Kephalaia-ban:

Sokféle nézete van a Napnak:

Ott van a fény, mellyel a világot

és annak minden teremtményét megvilágítja.

Ott van a szépsége, melyet minden

teremtményre sugárzóan bocsát.

Ott van a békéje.

Mihelyt beragyogja a világot,

az emberek fogadják köszöntését.

És ők továbbadják egymásnak

a béke üdvözletét.

Ott van az élő lélek élete,

amely a Nap segítségével szabadul meg

minden láncától és béklyójától.

Erőt ad az elemeknek,

és a fény egészének

színt és ízt ajándékoz.

Ahogy a Nap fénye sugárzóbb,

mint minden fény a világban,

úgy szépsége is hatalmasabb,

mint minden emberi szépség.

Békéje a világ minden hatalmát legyőzi.

A megváltás, amellyel az élő lelket megszabadítja,

végtelenül többet jelent, mint minden más szabadulás.

Az erő, melyet a léleknek ajándékoz,

erősebb, mint minden más erő.

A Napnak van még egy mélyebb, háromszoros aspektusa,

amely az első és legnagyobb misztériumát illeti:

ez pedig hajójának rakománya.

Ez nem csökken, mint a Hold hajója.

Ezt a bőséget nyilvánítja ki

a Nagyság Atyjának misztériuma,

melyből minden isteni hatalom keletkezett.

Megtámadhatatlanul sohasem csökken.

A templomban a rózsakereszt tanulóját összekötik az igazsággal. Számára az igazság az, amit érzékelünk, amit látunk. A világ is lehet számunkra az igazság. Ha megtanultuk a világot a maga valójában látni, olyannak, amilyen, akkor megismerjük a világ valóságát a maga végességében, apályában és dagályában, fel- és lemenetelében, illúzióival és kilátástalanságával.

Akkor megnyílunk egy magasabb valóság, egy új látásmód számára. A kinyilatkoztatás észlelés, valamit meglátni, ami eddig rejtve volt.

Egy magasabb igazság, egy magasabb valóság megismerése, kinyilatkoztatása nem olyan tudás, melyet könyvből vagy egy kurzuson elsajátíthatunk. Mester sem tanítja. A kinyilatkoztatás, a megnyilatkozás egy magasabb valóság meglátása, de nem a szemekkel, hanem más érzékszervekkel. Az igazságnak ez a fajta látása háromféle módon történik:

mint a hatásossá vált szívatomból kiinduló hit,
mint a megszentelt főszentélyből kiinduló remény,
mint az élet megújult szentélyéből keletkező szeretet

A hit, mint a természetfeletti valóság újrafelismerése, például szavakban, szövegekben vagy ábrákban.

A remény az Atya valóságának meglátása.

A szeretet az élet maga a valóságban, a valóságból és a valóságért.

Atya, Fiú és Szent Szellem.

A hit az Atyából való, aki mindent teremtett. A remény a Fiúból, aki az Atyát érteti meg velünk. A szeretet a Szent Szellemből való, aki maga az egyetlen élet.

Ön nem az, akit Önmagának hisz,

A valóságban Ön a Szellem-ember,

Aki volt, aki van és aki eljövendő,

Mert befogadta a Szellem adományát.

Én fogadtam be a Szellem adományát?

Nem, nem ebben az értelemben fogadta be, de ez az Ön középpontjában él.

Az Ön feladata, hogy többet éljen benne, úgy, ahogy Ő él Önben.

A „mi” értéke

Herman Wijffels a Világbank volt elnöke, a Worldconnectors társelnöke és a Reneszánsz csoport társalapítója. E mozgalom tagjai azt tűzték ki célul, hogy a társadalom minden rétegében támogassák a tudat pozitív változásának folyamatait.

Ebben az emberek és a meggyőződéseik a fontosak, nem pedig az (esetlegesen magas) beosztások birtoklása. Wijffels legfontosabb kiindulópontjai a fejlődés és az empátia, tehát az a képesség, amellyel beleéljük magunkat mások helyébe. Erről beszélt egy 2010-ben elhangzott előadáson is, amely sok tekintetben számot tarthat egy Pentagram olvasó érdeklődésére.

Hogy néz ki a világ 2010-ben? A népesség növekedése fokozódik, az elkeserítő szegénység és a nagy gazdagság között pedig egyre éleződnek az ellentétek. Bolygónk 30-40 százalékos túlterhelés alatt áll, és lassanként feléljük természeti tőkénket. Ennek okai a termőterületek pusztulása, az édesvízforrások túlzott felhasználása, az erdőirtás, az óceánok túlhalászása és a nyersanyagkészletek kimerülése. Ezen kívül fajunk más fajok rendszeres kiirtásával foglalatoskodik. Alapvető hiány fenyeget, ha úgy élünk tovább, mint eddig.

Gazdasági rendszerünk önző, megrekesztő ésszerűségen alapszik. Emberiségként még mindig úgy élünk, mintha a Föld erőforrásai kimeríthetetlenek lennének. Ezért támadnak pénzügyi-gazdasági, ökológiai, társadalmi és intézményi válságok. Ugyanez érvényes azokra az értékekre, melyeken mai életmódunk nyugszik. Ennyit a mai helyzetről.

A közeljövőben bolygónkon olyan együttélésnek kell kifejlődnie, melynek során a Föld természetes erőforrásait igazságosabban osztják el, és jobban gazdálkodnak velük, úgy hogy minden ember méltósággal élhet.

Arról van szó, hogyan hozzuk egyensúlyba szükségleteink kielégítését a Föld fenntartható termőképességével. Ehhez az egész világra kiterjedő együttműködés szükséges. Olyan globális tudat kifejlesztése, amely abból indul ki, hogy egymástól és a Földtől függünk. Ez a „mi” fogalmának és a hozzátartozó empatikus képességnek a globális szinten történő kifejlődését jelenti. Ez tehát annyit tesz, hogy dolgozunk életmódunkon. A kapcsolatok értékalapként szolgáló etikájáról van szó, ami alapján a következő periódusban dolgozunk, és amelyben a döntéseket mindig társadalmi és ökológiai hatásaik háttere előtt kell mérlegelni és meghozni.

Ebben különböző felismerések lehetnek segítségünkre. Karen Armstrong Die Achsenzeit (München, 2006) című könyvében az ókor aranyszabályára hivatkozik: Bánj úgy a másikkal, ahogy szeretnéd, hogy veled bánjanak. Ennek van egy keresztény változata is. Arról van szó, hogy felkutassuk etikánk legmélyebb gyökereit. Ez a vetekedés és a közösség viszonyát állítja előtérbe. A kvantumfizika a következő eredményre jut: Minden össze van kötve mindennel. Minden, amit teszünk, következménnyel jár mások számára, és sok területre kihat. Ez aláhúzza annak szükségét, hogy ne az elválasztottság, hanem a kötődés alapján gondolkodjunk és működjünk.

Egy további felismerés a „potenciál”, a lehetőségek tere, amely a teremtés által – vagy ha úgy tetszik – az ősrobbanás által keletkezett. Olyan potenciálról van szó, amely lépésről lépésre megy be az anyagba. Ha visszapillantunk a történelembe, felismerjük, hogyan vették fel emberek e potenciál új impulzusait, részeit és hogyan valósították meg az anyagban, ami által nagy változások következtek be. A potenciál egy nézete az egészséges értelem, az „értelmes önérdek”. Ez olyan cselekvést jelent, mellyel egyaránt szolgáljuk a saját érdekünket és másokét.

Összefoglalásul azt mondhatjuk: Korunk arra szólít fel minket, hogy az erősen megváltozott életkörülmények között ismét a lehetőségeknek egy új hullámát vigyük az anyagba. Feladatunk úgy cselekedni, hogy a lehető legjobb módon adjuk át az életet a következő nemzedékeknek, megjelenési formáinak teljes gazdagságában.

Ez az élet esszenciája, lényege és értelme és egyidejűleg a spirituális dimenziója. Eszközök vagyunk egy szakadatlan teremtési folyamatban. Fejleszthetjük az ősrobbanásban rejlő potenciált, s vele egyszerre a sajátunkat is, hiszen a kettő összetartozik. Emberként arra vagyunk hivatottak, hogy a teremtési folyamat következő körének alakot adjunk. Ennek fontos következményei vannak. Meg kell válnunk a fosszilis üzemanyagokon alapuló lineáris folyamatoktól és állandóan rendelkezésre álló forrásokból táplált körforgási folyamatokból kell merítenünk, tehát egy olyan gazdaságot építünk, mely a készletek helyett áramlási mennyiségeken alapul. Ez a tartós forrásokból történő decentralizált energianyerést jelenti: vízből, napból, szélből, biomasszából, intelligens hálózatok kinyerő és szállítórendszerével.

Egy további következtetés a körforgáson alapuló regionális és helyi gazdaság. Ehhez határokon átívelő törvényekre van szükség. Olyan monetáris rendszert kell kifejleszteni, amely a valós gazdaságon alapul, melyen a Föld teljesítőképessége is értendő. Akkor újra földelve állunk az életben. Sokirányú vezetésre van szükségünk, amely egyensúlyt teremt társadalmi, ökológiai és gazdasági téren.

A fejlődésben történő együttműködés esetén az erre az alapra helyezett társadalmi építményről van szó. Az asszonyok javára befektetett pénz gyakran hatékonynak bizonyul. A nők képzésére fordított befektetések korlátozzák a gyermekek számát a családokban. Sok – a növények növekedésével és hasonlókkal kapcsolatban végzett – vizsgálat kimutatta, hogy a kiterjedő férfi és a nyaláboló női energia arányának optimálisnak kellene lennie, nevezetesen az aranymetszésnek kellene megfelelnie.1:1,6818.

Ez azt jelenti, hogy a női tényezőnek bizonyos értelemben dominánsnak kell lennie. Ez nagyon fontos kulturális feladat, és a kellő erővel sarkall annak megfontolására, hogy az e tekintetben megzavart viszonyoknak köze van kultúránk kisiklásához. A globális szinten felmerülő nagy kérdések korát éljük. A bolygónkon zajló jövőbeli élet számára döntő jelentőségű, hogyan kezeljük ezeket. Pozitívan kell választanunk. Ehhez az eddiginél még átfogóbban értelmezett relacionális etikának és empátiának kellene alapul szolgálnia. Sok múlik azon, hogyan válaszoljuk meg a kérdést: Mi végre vagyunk a Földön?

A lét spirituális, függőleges dimenziójának életre keltésére van szükségünk. Korunk arra sarkall bennünket, hogy a szakadatlan teremtési folyamatban egy új szakasznak adjunk formát. Az ehhez szükséges összes belátás, felismerés és technológia elvben megvan. Most rajtunk múlik. És ha együttműködünk, akkor sikerülni fog.

Az empátia, a mások körülményeibe való beleélés képessége. Herman Wijffels számára földi életünk lényege abban áll, hogy tudatosan hozzájáruljunk a bolygónkon zajló folytonos teremtési folyamathoz. Ha empátiával dolgozunk egy közös érdekért, akkor egyidejűleg a saját érdekünkért is dolgozunk, s így mindenki emberhez méltó létéért. Ez egy pozitív és teljesen logikus fáradozás, mellyel sokan fognak egyetérteni. Ezt azonban nem egyszerű megvalósítani. Aki így él, az lelki értékeket teremt. A másokkal való tiszteletteljes együttérzés révén kirajzolódhatnak egy magasabb szellemi élet mélyebb lényegi vonásai. Akárhonnan is nézzük, a Föld egy iskola marad, a keletkezés, virágzás és elmúlás szakadatlan körforgása, az ellentétek világa, az örömé, a szépségé, a betegségé, a szenvedésé és a halálé. És senki sem lakhat rajta maradandóan. A rózsakeresztesek felismerése szerint annak megértése a lényeges, hogy milyen változékony minden, ami az anyagban létrejött, hogyan formálódik minden, hogy aztán újra leromboltassék. Az ember, a kultúra, a civilizációk, az emberiség és végül maga a Föld – minden változékony és szakadatlan alakulásnak van alávetve. Csak a lényegi, a szellemben eredt gyökerek maradandóak. Eme lényegesre vágyakozik, törekszik az, aki a rózsakeresztes ösvényen van, mert ezek maradandó értékek. Az ember számára a lényeg nem csupán földi érdekekben rejlik (úgy egyénileg, mint közösségileg), hanem egy olyan életszínvonalban, melyen a kiindulópont a mások jóléte iránt érzett felelősség – a szeretet!

A rózsakeresztes erre a belátásra hangolja életvitelét. A világban és a világért akar dolgozni, de nem akar már a világban foglyoskodni. Életfelfogásának bizonnyal fontos része, hogy hozzájáruljon mindenki emberhez méltó létezéséhez. Ez azonban nem minden. Belső szeme egy másik, tisztán szellemi életre irányul. Vezetője a benső Krisztus, aki feltétlen szeretettel kormányozza szívét. A globális tudat egyetemes lélektudatba torkollik, mely valóban hordoz, és mindenekkel össze van kötve. Herman Wijffelsnek igaza van: a Föld folytonos teremtési folyamatában az emberiség olyan szakaszhoz érkezett, melyben a tudat kvantumugrására van szükség, különben a Földön az élet fennállása forog veszélyben. Ezért fontos, hogy erre olyan emberek mutassanak rá, mint a Worldconnectors elnöke, és a Reneszánsz-Csoport tagjai. Így járulnak hozzá annak tudatosodásához, hogy más életvitelre van szükség. Ha ebbe beleillesztjük a függőleges dimenziót, akkor a dialektikus embernek egy teljesen új létfeltételekkel bíró egyetemes, kozmikus térre nyitunk ablakot. Az önérdektől a közérdekig fejlődünk, és áthatolunk annak tudatához, hogy: „Az én országom nem ebből a világból való.” (Ján. 18,36) Egy teljesen új távlat!

Rabindranath Tagore azt írja a Sadhana című műve 2. fejezetében, melynek címe A lélek tudata: „Az ember története vándorlásának története az ismeretlen felé, törekvése halhatatlan önvalója, lelke megvalósítására. Ahogyan világokat épít fel és dönt romba, ahogyan óriási vagyonokat halmoz fel és tipor sárba irgalmatlanul, ahogy álmainak és vágyainak jelképek garmadájával alakot ad, majd félrehajítja őket, mint kinőtt játékszerét a gyermek, ahogyan a teremtés titkát feltáró varázskulcsot kovácsolja, majd – évezredek munkáját figyelmetlenül elpazarolván – valami új rendszert kitalálandó, műhelyébe visszatér, úgy lépdel az ember korszakról korszakra lelke tökéletes megvalósítása felé. Annak a léleknek a megvalósulása ez, mely nagyobb minden kincsnél, amit az ember felhalmozott, minden tettnél, amit végrehajtott, minden elméletnél, amit felépített – ama léleké, melynek felemelkedését nem gátolja sem a halál, sem az enyészet. Az ember hibái és kudarcai bizonnyal nem csekélyek és kicsinyek, hatalmas romhalmazokkal fedték be útját. Szenvedése roppant nagy, akár a vajúdás egy óriásgyermek születése alatt. Olyan beteljesedés előhírnökei ezek, amely végtelen. Az ember a mártíriumok minden fajtáját magára vállalta és vállalja még magára. Intézményei az oltárok, melyeken naponta bemutatja áldozatait, csodával határos áldozatokat lenyűgöző mennyiségben. Mindez teljesen értelmetlen és elviselhetetlen lenne, ha nem érezné önmagában a léleknek ezt a mély örömét, mely a szenvedésben próbálja meg isteni erejét és a lemondásban nyilatkoztatja meg kimeríthetetlen gazdagságát. Igen, jönnek a zarándokok, mindahányan, az utolsóig – jönnek, hogy átvegyék örökségüket a világban. Mindig azon vannak, hogy tágítsák tudatukat, egyre magasabb egységet keressenek, és egyre jobban közelednek az egyetlen, központi igazsághoz, amely mindent felölel.

Az ember szegénysége feneketlen mély, vágyai kielégíthetetlenek, míg igazán tudatába nem jut lelkének. Számára eladdig a világ az állandó folyás állapotában van, egy fantom, mely egyidejűleg van és nincs. Aki azonban felismerte lelkét, annak létezik a világegyetemnek egy középpontja, amely körül minden könnyen elrendeződik. És csak ebből a középpontból tudja egy harmonikus élet boldogságát elnyerni és élvezni. […]

Az Upanishadok nagy nyomatékkal mondják: Ismerd fel az egyet, a lelket, ő a híd, mely a halhatatlansághoz vezet. Ez az ember utolsó célja, hogy megtalálja az egyet, amely őbenne van, az ő igazi lénye, az ő lelke, a papi élet, a mennyei birodalom ajtajának kulcsa.”

Távlatok

Érzékelésünk hatóköre hatalmas. Fényévnyi messzeségekbe látunk a csillagos égen, halljuk a viharos szél közeledtét, napokkal és hetekkel előbb megérezzük a fenyegető földrengést és érezzük a feszültségi terek okozta borzongást. A villamoson mellettünk utazó ember csendes bánata mégis elkerüli a figyelmünket.

Az érzékelésünket az a természettől velünk született képesség korlátozza, amelyet „tudatnak” nevezünk. Ami tudatunkon kívül esik, az számunkra nem létezik, vagy legfeljebb csupán halvány sejtelmünk van róla. Mivel azonban érzékelésünk hatóköre látszólag oly hatalmas, tudatunkat mégis nagyra tarjuk. S habár ez nem teljesen alaptalan – legalábbis a személyiség fejlődésének határain belül -, tudatunk mégis csupán öntudat marad, amely valójában csak saját kis világában tud tájékozódni: csak abban, ami őt érinti.

Mindannyian falat emeltünk személyes kis múzeumunk köré: ez vagyok én. E kicsiny világ vonatkozásában ugyan elmondható, hogy az emberiség az idők során komoly képességekre tett szert a tudás, a tapasztalat és a belátás terén, a valóságban azonban alig van fogalmunk arról, honnan jöttünk, kik vagyunk és mit keresünk itt. Szinte naponta szembesülünk számunkra érthetetlen, lehetetlen, olykor abszurd helyzetekkel és eseményekkel, amelyeket azután fejcsóválva el kell fogadnunk. Olyan ez, mintha álomban élnénk, s noha a felébredés pillanata mindegyre ott lebeg a levegőben, újra és újra elodázzuk azt.

Ez az álom tart minket azon a területen belül, amelyet „önmagába zártnak” vagy „végtelen gyűrűnek” neveznek azok, akik már vethettek egy pillantást a határon túlra. Ezt a körülzártságot, ezt a behatároltságot szinte földrajzi adottságnak tekinthetjük, ám ez esetben nem „a csillagos ég a határ”, hanem saját tudatunk. Ez pedig valahol mélyen magunk is jól tudjuk. A csodálatos emberi agy már ráébredt, hogy amit a mindentudáshoz vezető határtalan kapunak vélt, az valójában éppen ennek korlátja. Talán éppen ebből a belátásból született meg valaha a „tudat” szó, amelyet a szótár úgy jellemez, mint „önmagunk és környezünk felismerése” – egy definíció, amely nem éppen a széles látókörről tanúskodik.

A témával kapcsolatban azonban újra és újra makacsul felröppen a hír, felmerül a gyanú, hogy talán mégis több van ég és föld között, mint amennyit érzékelésünk gyanítani enged: utalások egy másik bennünk élő valóságra, amelynek látása azonban (még) nem adatott meg nekünk; képek és sugallatok egy olyan területről, ahova értelmünk nem képes elhatolni, képek és sugallatok, amelyek éppen ezért örökké viták tárgyát fogják képezni, mint például az, hogy vajon létezik-e egy felsőbb hatalom s egy hozzá tartozó túlvilág, melyet legendás lények népesítenek be. Megfoghatatlan távlatok ezek érzékelésünk rejtett sarkaiban, ősminták és jelképek értelmen és bizonyítékokon túl, melyek fáradhatatlanul ébren tartják az emlékezést egy másik valóságra. Egyesek igaznak vélik őket, mások hisznek bennük, a többség azonban elzárkózik tőlük, mondván: ezek csupán egyszerű lelkeknek szóló mesék. Még akik biztonsággal nekiindulnának a túlvilágnak s mindannak, ami azt körüllengi, azok sem jutnak távolabb a negyedik dimenziónál. Azonban a valóságnak nem szakad vége a többdimenziós elméleteknél. A valóság egyrétű egység: az ami VAN. Olykor „mindenségnek” nevezik, vagy „igének” – megmutatható forma vagy hely nélküli, mégis mindent átható és mindenütt jelenlévő. Érzékelésünk hatókörén kívül zavartalan az áramlás az anyag és a szellem világa között. E két világ ugyanis sohasem vált el egymástól. A kicsiny világunk köré kigondolt falacska, amely fátyolként rejti szemünk elől a valóságot, csupán optikai csalódás, melyet az anyag fékezhetetlen túláradása táplál. Mindaddig, amíg nem látjuk át ezt a helyzetet, addig örökké kutatni fogunk saját kis királyságunkban valami új után; olyasvalami után, ami valóban értékes, amire elmondhatjuk: „ez az!” Sokáig kitarthatunk keresésünkben, de végül újra és újra odáig jutunk, hogy „ez még éppen nem az”.

Fejlődésünk jelenlegi lépcsőfokán egyébként ez a dolgok megszokott menete, beleértve a hitetlenséget, a kételkedést és a gúnyt. Az egyetemes kozmológia szerint a föld-korszak az öntudat felépítésének csupán a kezdete: az emberiség fejlődésének egy olyan korszaka, amely az embert képessé teszi rá, hogy világunk illúziója mögött felfedezze a fejlődés újabb szakaszát: egy olyan hosszú és fáradságos folyamatot, amely az anyag csábításán keresztül egy új, magasabb létállapothoz, az ember eredeti céljához vezet. Mindez vonatkozik a tudatra is: az anyag mögött jelen van a szellem, régi tudatunk mögött ott bujkál a mindenség-tudat, melyet olykor kozmikus tudatnak is neveznek.

Egyszer azonban betelik tapasztalataink pohara, s a világ többé már nem vonzza tekintetünket: semmi sem az, aminek látszik, semmi sem maradandó, minden jön, s elillan örökös körforgásban. Ez a fordulópont eredményezheti egyrészt a dolgokba való belenyugvást vagy a velük kapcsolatos megkeseredettséget, másrészt azonban elhozhatja a felébredést, figyelmünk irányának eltolódását a régi én ismert tulajdonságaitól – birtoklástól, hírnévtől és hatalomtól – tudatunk határmezsgyéinek csendes jelzései felé, amelyeket oly sokáig túlharsogott a föld hangzavara. Ez az irányváltás egyben az „én”-ről a „mi”-re való elmozdulás, mely során kicsiny énünk fokozatosan elveszíti önmagát a nagy Én-ben, valód lényünk alapjában. Misztikusan kifejezve: öntudat, amely képes szeretetté alakulni.

Ami korábban csupán halvány sejtés volt, ezután élő valóságként emelkedik fel az ember szívéből: ahol úgy tűnik, minden kilátástól megfosztanak, ott új távlatok várnak ránk. Az ősképek kilépnek az időből, és fénnyé olvadnak össze, amelyben régi tudatunk tévképzetei fokozatosan semmivé foszlanak. Leomlanak a falak, elmosódnak a határok és hatalmas távlatban ragyogó reggelbe siklik át a régi és az új tudat.

Az őspránikus világosság

A Lectorium Rosicrucianum felépítésének időszakában, 1948 és 1951 között egymás után hat kiadvány jelent meg, amelyek együtt a Szegletkő sorozat nevet kapták, mivel ezek a bennük kidolgozott rózsakeresztes eszme sarokkövei. Az egyetemes Gnózis, e sorozat ötödik része olyan mű, amely istenképünket, emberképünket és világképünket a feje tetejére tudja állítani. A szerzőknek ez is a szándékuk.

A húsz levélből összeállított könyvből egyértelműen kiderül, hogy mi a Gnózis, mi a Rózsakereszt, sőt, mi tulajdonképpen a beavatási út, és az ezzel összefüggő földi feladatunk. A könyv második részében a szerzők megismertetik velünk a keresztény evangélium szimbolikájának mélységét. Sok dolgot tárnak elénk élénk, magával ragadó stílusban. Sokféleképpen írják le emberi megbízatásunkat. Engedjük, hogy ez egészen áthasson és teljesen magával ragadjon minket. A leveleket bizonyos időközönként írták, mindig az előzőhöz kapcsolódva.

Az első hét fejezet részletesen leírja, mit értsünk Gnózison, mi az igazi és a hamis Gnózis. A szerzők foglalkoznak a Gnózis és a Szent Szellem, a Gnózis és az emberi kígyótűz, a Gnózis és az egyház, valamint Gnózis és a nagy költők és gondolkodók kapcsolatával.

Az ősvágyakozás a szükséges kezdet, hogy az ember megismerje és szívében megőrizze a Gnózist, melynek alapján minden idők szent nyelve a tudat hét spirálisához fordul. Itt azonban nem értelmi vagy érzelmi felfogásról van szó. A szó és az írás csupán közvetítő eszközök, az igazi Gnózist ugyanis nem lehet lejegyezni. A Gnózis erő, sugárzás és világosság, amely keresi azt, ami elveszett.

A művészet, a tudomány és a vallás a dialektika határaihoz vezetik az embert. A Gnózis az igazi élethez viszi őt, vissza az isteni természethez, ahová eredete szerint tartozott!

Nem csak a teremtéstörténetben tudósítanak a kígyójelképről. Az egyiptomi papok számára az arany kígyó a bölcsesség jelképe volt. Az Ószövetségben is szerepet játszik a tüzes- és a rézkígyó. A jó és gonosz tudása fájáról, vagy az élet fájáról való „evés” melletti döntésről van szó.

A kígyók a gerincvelő mellett futó két idegszálat jelképezik. Minden embernek, aki az egyetemes Gnózis tanulója akar lenni, magának kell hidat vernie és megszőnie a fénypalástot. Hitbéli kapcsolata által hatol át a valódi bölcsességhez.

A „Gnózis és az egyház”-ról szóló fejezetben a szerzők felhívják a figyelmet a vallásos álláspontokban meglévő lényegi eltérésekre. „Bukottak vagyunk, és kegyelemre szorulunk” – tanítanak az egyházi fórumok. Vagy: „Isten a világ láthatatlan részében lakik, mi pedig itt.” Jan van Rijckenborgh rámutat egyfelől a Szentírás egyetemes Krisztus-Szelleme, másfelől az egyház Krisztusa közötti roppant nagy szakadékra. És felismerteti, hogy az Ó- és Újszövetség homlokegyenest ellentétesek egymással.

A Gnózishoz nem közeledhetünk hagyományos vallással, okkultizmussal, misztikával vagy filozófiával. Az ember elveszítette az igazságra, a Gnózisra való fogékonyságát! Szellemi felismerése nem adható át. Lelki szükségtől és mindent felemésztő szent vágyakozástól hajtva mindenkinek magának kell azt újra megtalálnia. A világirodalomból egy híres példa Dante keresése, melyet az Isteni színjátékban ábrázolt. A tisztulás hegyének tetején megjelenik Beatrice. Ő jelképezi a „bennünk lévő Másikat”, az új lelket.

Sarkalatos pont a könyvben az a rész, amely még egyszer részletesen foglalkozik a Gnózissal mint világossággal, erővel és sugárzással. Ennek az új energiának a szerzők az őspránikus világosság nevet adták. A prána szót a keleti vallásból ismerjük. A hinduizmusban a szél, a lélegzés, az életerő istene. A prána életlehelet, életerő, világosság. Az őspránikus világosság a Gnózis ereje. A következő fejezetekben erről az őspránikus világosságról van szó, amelyet az eredeti emberi, szellemi képesség helyreállításával újra asszimilálni tudunk.

A hét megszabadító cselekedetről szóló fejezetek az evangélium alapján írják le az új lélek kifejlődéséhez vezető hét lépést. Ez a lelkesültség az őspránikus világosság befogadásának előfeltétele. A szerzők elmagyarázzák, hogy az evangéliumi beszámolók összes nézetének – Jézus születésétől, János általi megkeresztelésétől, a tanítványokkal való vándorlásától egészen a keresztrefeszítés és a feltámadás leírásáig – mély jelképes jelentése van, és a mostra, a bennünk lévő emberi rendszerre kell vonatkoznia.

A hét megszabadító cselekedet „az emberben lévő Grálkehely” elkészítésére és felállítására vonatkozik, hogy belül megünnepeljük a szent úrvacsorát. Itt annak a mély szimbolikának a hatása alá kerülünk, melyet az úrvacsora-ünnep nézetei fejeznek ki.

Ezután az Olajfák hegyén levő Getsemáné kerti esemény elemzése következik. Jézus magával viszi három tanítványát imádkozni. Ők azonban álomba merülnek. Péter, Jakab és János az emberi akaratot, értelmet és érzelmet képviselik. Nem képesek vele együtt felemelkedni az eredeti életterületre, amellyel a Jézus-ember – az ember, aki teljesen kész átadni önmagát az Isteninek – kapcsolatba lép, amikor erőért esedezik. Álomba kell merülniük, mert az esemény meghaladja tudatukat. Ez példa arra, hogy mennyire emberien, de mennyire mélyen jelképesen is értelmezhetők az evangélium nézőpontjai. A könyv ehhez még további példákkal szolgál.

Az utolsó fejezet, a kompendium, az összefoglalás, számos kijelentéssel tanúskodik arról, hogy a Biblia bölcsességkönyvében, mindenek előtt az Újszövetségben Az egyetemes Gnózis minden témája megtalálható úgy, ahogy egyébként sehol máshol.

Itt befejezzük e könyv tartalmas szövegének összefoglaló áttekintését. A művet a modern Rózsakereszt irodalma egyik gyöngyszemének nevezhetjük. A szerzők ebben a könyvben lerakták azokat az alapokat, amelyeket későbbi könyveikben részletesebben kidolgoztak.

Az egyetemes Gnózis – Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri