Pentagram

 

2009/1

Élő víz – Az egyetemes gyógyír

 

Korunkban, e nagy politikai, gazdasági, foglalkoztatásbeli, társadalmi és egyéni nyugtalanság közepette, az emberiség – kívül és belül – egyre különösebb és teljesíthetetlenebb életfeltételekkel és követelményekkel szembesül. Egyre többen érik el rendkívül hamar a határaikat mind fizikai, mindenekelőtt pedig lélektani értelemben. Emellett fennáll létünk – dialektikus állapotunkból adódó – alapvető betegsége is. – Hol lelhetünk hát gyógyulásra, és mi módon?

 

Napjainkban a régi struktúrák az élet minden területén összetöretnek. Az egyes ember emiatt bensőleg egyre ziláltabbnak és zavarodottabbnak érzi magát. Ezért testi és lelki síkon kutatja egészsége helyreállítását, és megrekedt élethelyzetéből való szabadulását. Hiszen még a gyógyszer-gyártók is azzal kecsegtetik a mindenféle földrészről, kultúrából és korból átvett, legváltozatosabb gyógyszereikkel és gyógymódjaikkal, melyeket a test, a lélek és a szellem számára kevernek ki, hogy „Ön egészen új ember lesz!”

 

Jó víz – az egyetemes gyógyszer?

Különösen a víznek tulajdonítanak minden változatában kiemelkedő és egyetemes gyógyhatást. Időközben azonban maga a víz is beteg lett, és nagyon régi, vagy nagyon új módszerekkel kezelik (lásd e Pentagram kiadás következő cikkét). Az ember hisz az „élet forrásának” áldásos hatásaiban, és mindent átváltoztató gyógyír gyanánt bőségesen alkalmazza az élettel töltött, úgynevezett „eleven”, „jó” vizet. Ám hamarosan meg kell állapítania, hogy semmi esetre sem lett valóban egészséges, üdvözült vagy új ember: Felismeri, hogy élete problémaköre csupán egy új változatban mutatkozik meg.

A vízöntő korszak a maga különös interkozmikus sugárzásával néhány évtizede növekvő gyorsasággal töri fel a világon és az emberiségben fennálló dolgokat. A most felszabaduló ötödik éter – a tűzéter – tisztító hatására egyre ziláltabbak lesznek, és egyre nagyobb lendülettel hullanak szét a régi struktúrák, és senki és semmi sem vonhatja ki magát ebből a tűzből. Szokatlanul „tüzes időszakba” lépett tehát a világ, az alapvető döntés és az alapvető megfordulás időszakába.

 

Akváriusz és Uránusz

A Vízöntő jegyében Uránusz az uralkodó. Az Uránusz elv az intuícióra, a megújulásra, a géniuszra utal. Emellett Uránusz szeretet, megismerés és olyan tudás is, amely nem szorul magyarázatra. Uránusz egyidejűleg jelent individualitást és önálló akaratot, de a szociális tudatot, az egységet és a szabadságot, a szeretetteljes támogatást, valamint annak akarását és az arra irányuló törekvést is, hogy keressük az újat, a szokatlant és az eszmeit.

Uránusz ezáltal szokatlan veszélyeket hoz az ember számára, másfelől azonban szokatlan lehetőségeket nyújt arra, hogy megszabadítsa magát ebből a természethez kötött életállapotból. Az embert fenyegető veszély abban rejlik, hogy ellenszegülésének feszültségi terében a tudatát illetően szinte „eléghet”. A megszabadító lehetőségek az új ember újjászületésében rejlenek, ő térhet vissza a gyógyulás – a megszenteltetés folyamata – után eredeti életterületére, az isteni természetrendbe. A Vízöntő ezen alapvető változás megvalósítása érdekében önti ki „élő vizét” az emberiségre.

 

Az „élő víz”

Néhány gyógymód azt mutatja, hogy az anyagtest minden betegsége végső soron a vízhiányra vezethető vissza – egyetlen életfolyamat sem lehetséges ugyanis a víz számtalan szerepe nélkül. E gondolatot továbbszőve azt mondhatjuk, hogy az embereknek egzisztenciálisan hiányzik az „élő víz”, az igazi, egyetemes gyógyír. Mit jelent az „élő víz” a rózsakeresztesek és minden idők gnosztikusai számára? Ez a megvalósítás isteni építőanyaga, a kezdet tiszta asztrális tere, az ősanyag óceánja, a foganó anyatérség, melyből újra megszületik Isten gyermeke. Az élő víz tiszta gnosztikus fényerő, az örökkévalóság fényereje, és ősidők óta az egyetemes gyógyírnak hívják.

„Nem éheznek többé, sem nem szomjúhoznak többé; sem a nap nem tűz rájok, sem semmi hőség: Mert a Bárány, aki a királyi széknek közepette van, legelteti őket, és a vizeknek élő forrásaira viszi őket; és eltöröl Isten az ő szemeikről minden könnyet. (Jel. 7,16-17)

 

Az egyetemes gyógyír

Hogyan vitelezi ki áldásos munkáját az élő víz, ez a gnosztikus fényerő a megszenteltetést kereső és alapvetően beteg emberben?

Minden a szív tisztaságával és csendjével kezdődik, mert a szív a Gnózis bejárati kapuja az emberi életrendszerbe. Ebbe a csendbe hatol be a fény, mellyel az ember megtisztíthatja a szívét.

Az élő vizet mint fénysugárzást veszi fel az ember éterteste, az élettest.

A víz az életéter megfelelője. Az ember azzal a céllal alkalmazza a gnosztikus fényt, hogy elérje az élet megújulását, aminek az étertestben és az étertest által kell megtörténnie. Az élet megújulása a lélek megújulása, ami ezt jelenti: az „új” lélek (újra) megszületik, és növekedik, majd az átváltozás egy hosszabb alkímiai folyamata után egybekel a szellemmel – a tűzelvvel. A lélek tehát a víz és a szellem között lévő közvetítő.

„Felele Jézus: Bizony, bizony mondom néked: Ha valaki nem születik víztől és Szellemtől, nem mehet be az Isten országába. (Ján. 3,5)

Az ötszörös szentelő rendszer

Az emberi léleknek öt nézete vagy létállapota van, amelyekben – az ötszörös Gnózis ösvényének megfelelően – öt fluidum hat. Az ötszörös szentelő rendszer minden egyes foka tisztít, ami azt jelenti, hogy az öt lélekfluidum egyikét megváltoztatja. A maga részéről minden fok befolyást is gyakorol a többire, hogy előkészítse azokat a következő fejlődési fokozatra. Tehát öt fluidum, stádium és hatáskifejtés jelöli – a vérrel mint alappal – a transzmutáció és a transzfiguráció ösvényét.

  1. A vér fluiduma – belátás ennek a földi életterületnek a mibenlétébe, és annak a benső hívásnak a megtapasztalása, mely az isteni életterületre való visszatérésre szólít.
  2. A hormonfluidum – az igazi üdvrevágyás.
  3. A kígyótűz fluiduma – a személyiség, az én átadása az üdv megvalósulásának.
  4. Az idegfluidum – az ebből önkéntelenül fakadó új életvitel a szellemszikra vezetése alatt, ahogy arra a Hegyi beszéd utal: az új cselekedet.
  5. A tudat fluiduma – ennek az útnak a beteljesedése: a felébredés, a feltámadás az eredeti életterületen.

Ez az ötszörös lélekfluidum – Betlehem csillaga, az élő víz – különösen korunkban töltetik ki kegyelemmel telve mindenkire. Az embernek csak meg kell nyílnia előtte, és készen kell állnia, tehát fel kell készülnie erre.

 

A szenteltetés útja és célja

A „tudni-merni-akarni-cselekedni” formulát a szenteltetés „módszerének”, az új életvitel gyakorlatának is nevezhetnénk:

Tudni, hogy milyen segítséget kap az ember, és miért, mire szolgál a segítség, és hova vezet.

Merni, hogy felismerje a megfelelő következtetéseket, és teljes hittel, bizalommal és mély vágyakozással járja az ösvényt.

Akarni, azt jelenti, hogy az ember az akarat által szakadatlanul figyelemmel tartja az egész lényt, és a várt üdvre – a gyógyulásra – irányítja.

A cselekedetek során pedig az ember az életét olyan új módon vezeti, hogy a hétséges fénnyel harmóniában lehessen, és a lélek növekedhessen.

 

Jelkép, emlékezés, intelem

Ősidőktől fogva voltak emberek, akik ismerték az „Atya házába” visszavezető utat, és akiket jelképek révén emlékeztettek földi életük értelmére, és tulajdonképpeni életfeladatukra.

Ilyen régi jelkép a Grál, amely egy kupa, kehely vagy keverőedény. Benne kell az élő víznek, a gnosztikus fényerőnek az anyagban született embert, alkímiai úton, az eredeti területeken élő szellemlélekkel rendelkező fényemberré transzformálnia.

A Bibliában az élő víz szimbolikáját, jelképes értelmét sok utalás szemlélteti, mint fényerőt, Krisztus-erőt vagy egyetemes gyógyírt: bottal ütnek a sziklára, hogy (élő) vizet fakasszanak belőle. A kánai menyegzőn a víz borrá változtatik. Bethesda tavánál meggyógyul egy beteg. Siloah vizei gyógyulást hoznak. És aztán természetesen itt van a tűzkeresztség előtti vízkeresztség. Csaknem minden vallás ismeri a vízkeresztségnek a „megtérés vizével” történő meglocsolás, vagy a benne való megmerítkezés, illetve alámerülés által végrehajtott rituális cselekedetét.

Az Arany Rózsakereszt gyülekezőhelyein a kutak szintén a szüntelenül mindeneket megújító élő víz jelképei. Ez sarkallja a tanulókat az ösvényen a lélekmunka kivitelezésére, és ellátja őket az ehhez szükséges erővel.

Az egész világ egyre inkább kibillen egyensúlyából. Mivel azonban a harmóniára törekvés az egész megnyilvánulásban mind szellemi, mind pedig természeti törvény, szellemi és természeti erők avatkoznak be a helyreállítás érdekében. Ez összetöretést jelent, de ugyanakkor fokozza – a Vízöntő-hatások támogatásával – a Gnózis megmentő fáradozását is.

Minden mindennel összefügg, és minden kölcsönösen függ egymástól: sőt, egybetartozikami többet jelent! Ez összekapcsolódás, egység, egy-lét.

Minden embernek, aki felismeri alapvetően vészterhes – szentségtelen – voltát, túláradó bőséggel megadatik az igazi gyógyulás – a megszenteltetés – lehetősége és a hozzá szükséges erő is: Akváriusz bőségesen tölti ki ránk soha nem apadó korsójából az élő vizet. Az egész teremtés vágyakozva pillant az emberre: használni fogja-e végre az egyetemes gyógyírt, az élő vizet – és lángra lobbantja-e a fényt, amely az anyagban raboskodik?

 

 

Minden létező csendes hordozója

 

Már Lao Ce is azt mondta egykor: A legfőbb erény olyan, akár a víz. A víz erénye: küzdelem nélkül hasznára lenni minden lénynek. A helyes életmód olyan, akár a víz. Mindenütt jelen van, mindenben ott honol, még abban is, amit az ember lenéz…

 

Világunk vize emberi létezésünk minden vonatkozását visszatükrözi. A víz csöndes út-készítőként kérlelhetetlenül megnyilvánítja az emberiség útját. Semlegesen befogad és eltárol minden információt, majd azután szétárasztja az egész világon. A víz a leghatalmasabb oldószer a földön. Nélküle nem keveredhetnének, s nem léphetnének körforgásba az anyagok.

Amikor a mai ember az élő vízről beszél, akkor a földi víz tisztaságára gondol. Ez mind a durva anyagra, mind ennek az elemnek a finom természetére vonatkozik. A népszerű vízszolgáltatók olyan szlogenekkel hirdetnek, mint pl. „víz az élethez”, vagy „a csendes vizek között az első”. Fogyasztói társadalmunk „wellness” igényei azonban éppoly gyorsan növekednek, ahogy a világ szegényei vágyakoznak a túléléshez szükséges víz után. A friss forrásvíz vagy a pezsgő ásványvíz napjainkban a tiszta életminőség jelképe. A vízszűrők választéka is igen széles. E szűrők tisztító képességének hatásfoka a veszélyes anyagok eltávolításától egészen a rezgésmintázatok átprogramozásáig terjed. Ezt gyakran spirituális megtisztításnak nevezik. A tudósok, köztük Victor Schauberger olyan turbulenciára épülő technikákat fejlesztettek ki, amelyek arra hivatottak, hogy segítsenek a víz „életerejét” hosszan megőrizni.

A valódi élő víz, a gnosztikus Fényerő azonban sohasem eredhet a dialektikus életterületről. Csakis a Szent Szellem területéről fakadhat. Ez az eredeti, isteni anyag, a „materia magica” itt és most mindenütt jelen van, „még abban is, amit az ember lenéz” – Lao Ce szavaival élve.

A világ egész háztartását ez tartja fenn, ám a világ mégsem képes közvetlenül felvenni az asztrális ősanyagot. Az eonok, ezek a hatalmas, láthatatlan erőösszpontosulások alakítják át ezt a tiszta anyagot olyan fényenergiává, melyet a természet képes felvenni. Ennek a természetnek a vízszintes erői ugyanis az eredeti természet erőinél alacsonyabb frekvencián rezegnek, hogy így lehetővé tegyék a természetes életet.

 

A LÉLEK SZOMJA

A belső szükségként megélt valódi szomjúság már az idők kezdete óta kíséri az emberiséget. Mindenütt jelen van, s mindig együtt jár az eredetünk, a hazánk utáni mély vágyakozással. Átmeneti korszakban élünk, mely a Vízöntő korszakba torkollik, az új légköri hatások pedig egyre intenzívebb hatást gyakorolnak az emberiségre. A vízöntő kiönti élő vízzel telt korsóját, és Uránusz kardjával elhozza a szellemi felismerés óráját. Az átalakuláshoz vezető ösvényen az elanyagtalanodás hatalmas segítő erőit éppen ezekben az időkben mégis oly sokszor félreértik. Vajon mi ennek az oka?

 

A PÓLUSOK FOGSÁGÁBAN

A H2O két hidrogénatomot és egy oxigénatomot tartalmaz. Együtt képeznek egy molekulát, az anyag egy kémiai építőkövét. Információhordozókként ezek a molekulák folytonosan mozgásban vannak, s épp oly könnyen kapcsolódnak össze egymással, mint amennyire könnyen felbomlanak. Mivel dipólust alkotnak (vagyis a pozitív és a negatív elektromos töltések tömegközéppontjai nem esnek egybe), ezért rögtön reagálnak az elektromágneses impulzusra, és úgynevezett „clusterré”, strukturált molekuláris hidrogénhíddá kapcsolódnak össze. Ezek a kristályrácsok bizonyos frekvencián rezegnek, s mindegyik – a maga rezgésszáma szerint – folytonosan mozgásban van.

Bolygónk minden anyaga e két pólus között rezeg. Ebben a természetben tehát semmi sincs nyugalomban, semmi sem mozdulatlan. A világmindenségben mindennek megvan a saját hullámhossza, s még a legkeményebb anyag is rezgés. Még a fa vagy a beton is szakadatlanul rezeg a rá jellemző rezgésszámon. Az anyagi ember teste átlagosan 70% vizet tartalmaz, míg a fontos szervek s maga a vér is még ennél is többet, kb. 90%-ot. A természettel párhuzamot vonva emellett azzal is szembesülünk, hogy a földfelszín 70%-át is víz borítja. Ezek alapján azt is el tudjuk tehát képzelni, hogy az ember maga is rezgésekből áll – maga is rezgő egész! Ha erre ráébred, nagyon is tudatában lesz annak, hogy mennyire függ mindentől, ami ezt a világot mozgatja.

Önmagában ez a felismerés azonban nem juttat el a belső szükségtől való megszabaduláshoz: dolgoznunk kell ezzel a felismeréssel. „Ha az erőt belélegzik, de nem alkalmazzák, akkor nagyban fennáll annak a veszélye, hogy magát a dialektikus állapotot és annak velejáróit erősítik.” – írja J. van Rijckenborgh Az egyetemes gyógyszer című könyvében. Aki megérti, hogy a dolgok így működnek, az azt is megtapasztalja, hogy cselekvésének vagy nem cselekvésének mértéke az egész emberi létezés szempontjából hatalmas jelentőséggel bír.

A Vízöntő korszak roppant hosszú idő, melyben nagyszerű lehetőség nyílik arra, hogy minden bennünket belül s kívül fogva tartó dologtól elszakadjunk. Ehhez azonban világos döntést kell hoznunk, s át kell adni magunkat az ebből a döntésből fakadó cselekedeteknek. A Vízöntő éppúgy összetörhet, mint ahogy vissza is vezethet minket. Éljünk hát intelligensen ezekkel a lehetőségekkel. Világos fordulópont vehető észre az időben. Nem rohan-e az idő egyre gyorsabban? Vajon mennyi időnk maradt még, hogy kövessük a szív rózsájának hívását?

 

A FÖLDI VÍZ TANÚSÁGTÉTELEI

Egy japán kutatónak, Dr. Masaru Emoto-nak vízkristályokról készített fényképek révén sikerült a víz „hangulatát”, állapotát meghatároznia. Ezzel bebizonyította, hogy a víz reagál a különböző szavakra, képekre, zenékre s még az érzésekre is. Fényképein, mikroszkópon keresztül, felülről megvilágított vízcseppek láthatóak, melyek az adott pillanat vízkristályait teszik láthatóvá. Az eredmények szinte nem is lehetnének sokszínűbbek: a legszebb hatszögű kristályok a „szeretet” és a „hála” szavak hatására és az imaszertartások során képződnek. A „hülye”, vagy a „csináld” szavak hatására egyetlen kristály sem jött létre, és az eredmény a rombolás képét mutatta.

Az érzések befolyásolják a víz szerkezetét. Sőt változási folyamatot is előidézhetnek. Ez egy 1999. júliusi kísérlet révén vált világossá, amikor Dr. Emoto mintegy 350 emberrel találkozót szervezett Japán legnagyobb tava, a Biwa tó körül. A csoport tisztító-szertartást végzett a tóért, mely során a „nagy könyörgést” recitálták. A víz kimutathatóan tisztábbá vált, s csökkent az elalgásodás.

Évekig tartó kísérletek után Dr. Emoto a következő felismerésre jutott: ha a víz harmonikusan áramlik, akkor képes megtisztulni. A természetesen áramló folyók rendszerint tiszták. A gátakkal felszabdalt vagy elrekesztett folyók gyakran a víz szerkezeti halálát jelentik. Ugyanez áll az emberi vérkeringésre is. Ha a keringés elakad, a test adott része elhal. Dr. Emoto felismerései szerint harmóniában élni a természettel nem jelent mást, mint a világgal harmonikusan együtt áramlani. E világ gátjai azonban megakadályozzák a víz természetes folyását. „Be kell töltenünk küldetésünket. Az a feladatunk, hogy a vizet tisztává változtassuk, s olyan világot teremtsünk, amelyben jó élni. Ezért az emberiség minden egyes tagjának megtisztított, makulátlan szívvel kell rendelkeznie.”

Ez az idézet Dr. Emoto-tól nem más, mint gnosztikus felhívás a megtisztulásra! De vajon hogyan érhetjük el a megtisztult szív ezen állapotát? Hogyan tudjuk újra megtapasztalni a belső áramlását? Ez csakis önismeret által lehetséges!

Önmagában a jóság ezt nem képes véghezvinni. Az ember szerepével, illetve a természet és társadalom folyását meghatározó erők összefüggéseivel kapcsolatos belátás nélkül Dr. Emoto elméletei és kérelmei újra az ellenkezőjükbe fordulhatnak. Az eljövendő új ember című könyvében Jan v. Rijckenborgh erre vonatkozóan azt írja, hogy korunkban a humanizmus hatalmas hullámokban támad fel. Milliókat izzít át a hatalmas jóság. Az alapvető ok, minden betegség lényege, az életterületünkön való létezés azonban ettől szikrányit sem változik. Sarkosabban megfogalmazva: létezésünk törvényei meghatározzák, hogy a megerősödött jóság magával azonos mértékben erősíti a kollektív gonoszt s az emberiség ebből fakadó szenvedését. Az emberiség betegségének különleges állapota ettől tehát csak elmélyül. Egy tíz évig folytatott, alapjában megváltoztatott életmód azonban friss fuvallatként söpörné el mindezt a gyötrelmet. A lótusz csakis nyugodt vízben képes a felemelkedést szolgáló teljes hajtóerejét kibontakoztatni, s a felszínre törvén pompás virággá növekedni.

Buddha példázata megmutatja a mai embereknek a mély hit szükségességét. Amikor egyszer Buddha szerzeteseivel egy tóparton sétált, a következő példázatot mondta:

„Képzeljétek el, ó, szerzetesek, hogy él valahol egy vak teknős, aki a világtengeren úszkál, és ezen a tengeren sodródik egy járomfa is. Százévente egyszer ez a vak teknős feljön a felszínre levegőt venni. Lehetségesnek tartjátok-e, hogy egy napon sikerül keresztüldugnia a fejét a jármon?

A szerzetesek így feleltek: Nem uram, teljességgel lehetetlen, hogy mindkettő egy időben ugyanazon a helyen legyen a világtengeren.

Buddha így felelt: Valószínűtlen, de nem lehetetlen. Ugyanez a valószínűtlenség vonatkozik egy emberi lény megszületésére is, akinek érzékszervei s tagjai érintetlenek, s akinek ráadásul megadatik a lehetőség, hogy részesüljön az igaz tanításokból.”

E példázat mélységes vigaszként is felfogható. Milyen pompás lehetőséget kínálnak az emberiségnek s minden egyes mikrokozmosznak ezen a világon. Hisz bár világunk bukott világ, egyszersmind mégis a kegyelem helye, ahol felkínálják számunkra az egyetlen lehetőséget arra, hogy ráleljünk a visszaútra. Isten országa minden létező dolog belső forrása. Abban a pillanatban, hogy az új lélek tisztasága visszatükröződik ebben az ősforrásban, az ősforrás képes lesz visszatükrözni a mindenséget.

Irodalom:

Lao Ce: Tao te King, 8. fejezet

J. van Rijckenborgh: A kínai Gnózis, Rozekruis Pers

 

 

Égi és földi szerelmi történetek

 

A legtöbb szerelmi történet, mely az emberiség egyetemes ismeretének részévé vált, nem happy enddel végződik. Pontosabban: a két szerelmes közötti szerelem, nagyon különböző okoknál fogva, nem teljesül be. Rómeó és Júlia, Fauszt és Margit, Orfeusz és Euridiké, Trisztán és Izolda, s ehhez a listához hozzátehetjük még a keleti Leila és Majnún történetét is. Miért olvassák és mesélik ezeket a történeteket korszakokon át? Újra és újra megelevenítik, megfilmesítik és eltáncolják ezeket. Miért nincsenek boldogan végződő történetek? Mi jellemzi azokat a szerelmi történeteket, amelyek bekerültek az emberiség egyetemes ismeretkincsébe?

 

LEILA ÉS MAJNÚN

Ezt a felfogást jól érthető módon közvetíti Leila (a név jelentése: éjfekete szemű és hajú) és Majnún története, melyet a perzsa költő, Nizami írt 1188-ban. Röviden a következőkről szól a történet. A fiatal beduin, Majnún és Leila egymásba szeretnek. Leila apja azonban ellenzi a házasságot, és lányát máshoz akarja férjhez adni. Majnún kétségbe esik, és megszökik a családjától, a törzsétől és a szülőföldjéről is. Céltalanul és magányosan kóborol a sziklás pusztaságban. „A gazellák szemei elvesztett kedvesére emlékeztetik. Senki sem segíthet rajta; senki sem adhat számára megnyugvást. Nem ismer semmi mást, és nem beszél semmi másról, mint Leiláról.” Elveszti a józan eszét mérhetetlen fájdalmában. Minden erőfeszítés, hogy észhez térítsék és visszavigyék a törzséhez, kudarcot vall. Az apja még egy mekkai zarándoklatra is magával viszi, hogy istenhez folyamodjanak, hogy szabadítsa meg ettől a fájdalomtól, de ez sem használ. Majnún imádkozik, hogy apjának örömet okozzon, és azt kéri: „Te, aki hagytad, hogy a szerelem megrohanjon minket, egy dologért könyörgök hozzád: támassz fel engem a szerelemben, hogy én és a kedvesem boldogok lehessünk, még ha belepusztulnék is.”

Majnún megindító versekben fejezi ki a szomorúságát. Sokan felkeresik, és hallgatják, milyen gyönyörűen énekli költeményeit, milyen szívhezszólóan játszik fűzfasípján és írásba foglalják rögtönzött verseit. Eközben Leila továbbra is hűségesen szereti Majnúnt. Férje halála után elhagyja magát, boldogtalanságáról panaszkodik, és egyfolytában elvesztett kedvese után sírdogál, míg egy hideg őszi éjszakán csendesen eltávozik az élők sorából, szemeit az ajtóra függesztve, s Majnún nevét suttogva. Leila halála után Majnún végső elkeseredésében az asszony sírjához megy, és ő is meghal. Majnún teste egy évig marad Leila sírboltjában, s míg mindkét test el nem porlad, azok a vadállatok őrzik őket, melyek Majnún társai voltak a sivatagban és vigyáztak rá. Egészen az asszony halálának évfordulójáig, amikor is barátai és rokonai megtalálják Majnún testét a sírboltban az asszony sírjára borulva. A férfi iskolatársai ismerik fel a tetemet. Ezután Leila mellé temetik. A két szerelmes, akiket a földön elválasztottak, de akik összekapcsolódtak az örökkévalóságban, most már eggyé vált.

 

A SZERELEM VALLÁSA

Leilának és Majnúnnak nem engedik meg, hogy találkozzanak, de versei révén, melyet az egész országban jól ismernek, Leila tud a férfi bánatáról. Csak egyszer sikerül látniuk egymást egy barát segítségével. Habár senki sem zavarja őket, mégis távol maradnak egymástól. „Leila fátylába burkolózva és az alkonyi félhomály védelme alatt sietett a kertbe. Lelke gyorsabb volt, mint a léptei. Aztán meglátta Majnúnt. Mégis megállt, mielőtt elérte volna a pálmafát, amelynek a férfi támaszkodott. Térdei reszkettek, és úgy tűnt, lábai földbe gyökereztek. Tíz lépés választotta el a kedvesétől. Egy bűvös kör vette körül a férfit, melyet Leila nem léphetett át. A mellette álló öregemberhez fordult, és azt mondta: ‘Nemes uram, eddig jöhettem és nem tovább. Nézd, most már olyan vagyok, mint egy égő gyertya. Ha közelebb mennék a tűzhöz, egészen elpusztulnék. A közelség a bukásunkhoz vezet; a szerelem vallásában ez helytelen…”

Leila olyan szerelmesnek tartja magát, akit a „szerelem vallása” kötelez. Ez vajon mit jelent? Leila tudja, hogy vágya nem teljesülhet a földön. „A közelség a bukásunkhoz vezet.” A szerelem, mely őt és Majnúnt egyesíti, nem teljesedhet be fizikailag. Bármilyen kísérlet arra, hogy szerelmüket ezen a szinten fejezzék ki, ellentmond az említett „szerelem vallásának”. A „vallás”, religio fogalmának használata azt jelenti, Leila tudatában van annak, hogy szerelmi vágyakozása valójában az eredet utáni vágy. Ezért a szerelem vallása valójában a szerelmesek ígérete arra, hogy betöltik az eredetükkel való újraegyesülés feladatát.

 

MAJNÚN, EGY BÖLCS SZERELMES

Ha Majnún szerelmét emberi szenvedélynek látnánk, túlzónak és mértéktelennek ítélnénk. Ha azonban egy magasabb vágy jelképének tekintjük, Majnún valóban szerelmessé válik. Hasonlóan az „akinek nincs elég hite, annak egyáltalán nincs hite” mondáshoz (Tao Te King), Nizami a költő is elmondhatja: „Az a szerelem, mely nem örök, az érzéki szenvedélyek játékszere marad csupán, és elmúlik, mint az ember fiatalsága. Ami azonban elmúlik, az az idő, nem a szerelem. Még ha minden más csak káprázat és a képzelet szüleménye is, a szerelem nem az, mert a kályha, amelyen ég, az örökkévalóság, aminek sem kezdete, sem vége nincs. Mint a szerelem bölcse, Majnún tiszteletreméltó nevet érdemelt ki.”

Majnún mindazonáltal több ennél. Nemcsak a „szerelem királya”, hanem a sivatag magányában az állatok királyává is válik.

Majnún és Leila két olyan ember, akik sokkal jobban emlékeznek az elvesztett paradicsomra, mint sokan mások. Majnún együttélése a vadállatokkal szintén erre utal. „Majnúnt sosem fenyegették azok az állatok, amelyeknek vadászterülete a füves pusztaság és a sivatag. Ezt igen csodálatraméltónak tartják. Az állatok lassan megszokták őt. Igen, vonzódtak hozzá. Már messziről megérezték a szagát, és repülve, futva, vágtatva, csúszva-mászva közeledtek, s a kör mind kisebb lett körülötte. Különféle fajtájú és méretű állatok voltak ott. És, ó csodák csodája, nem tépték szét egymást, sőt, amíg ez a rokonszenves idegen köztük volt, még az egymás iránti félelmüket is elfeledték. Úgy tűnt, mintha hirtelen megfeledkeztek volna ragadozó mivoltukról, és egyre bizalmasabbak lettek egymás iránt. Ezen a kíséreten belül Majnún királlyá vált, mint egykor Salamon… A farkas már nem tépte szét a bárányt, az oroszlán behúzta a karmait a vadszamár láttán, a nőstényoroszlán megszoptatta az árván maradt fiatal gazellát, és a sakál eltemette ősi viszályát a mezei nyúllal…”

A kertben való találkozásuk alkalmával, mely az egyetlen volt az elmúlt évek során, Leila arra kérte barátját, aki a találkozást lehetővé tette, hogy kérje meg Majnúnt, írjon néhány verset a számára. Majnún ezt írta:

„Még ami egy, annak is kettőként kell itt megjelennie, és nem válhat már most eggyé. Nem vezet út az egyik testtől a másikig, csak a lélek mehet a lélekhez. A szív örök, mert szeret téged, halál van ott, ahol te nem vagy. Amíg velem vagy, egész maradok, mert te vagy az én részem az örök életből…”

A Leilának írt költeményben azt olvassuk, hogy megosztottság jellemzi az életünket: „Még ami egy, annak is kettőként kell itt megjelennie.”

Itt a földön a férfi és a nő eredeti egysége megszűnt. Az ember most vagy férfi, vagy nő. Az egységből kettősség lett. S így az eredeti egység iránti vágy is elveszett. Azóta a földi életet az egység és az elvesztett társ keresése határozza meg. Nyilvánvaló, hogy az emberi lény nem tudja megvalósítani ezt az egységet. „Csak a lélek mehet a lélekhez.”

Van azonban – mondja Majnún – ebben a bánatban egy gyógyító elem is. Ez a szerető szív, ami azonban csak az örök szerelem történetét rejtő öltözet. Ez teszi Leila és Majnún meséjét egy nem mindennapi szerelmi történetté. A szellem és a lélek szerelmének történetét beszéli el.

Amikor Majnún azt írja: „halál van ott, ahol te nem vagy”, ez nem azt jelenti, hogy ő, Majnún meghalna a kedvese nélkül. Azt akarja kifejezni, hogy csak az az élet lehet valódi, melyet a szellem megérintett. Ha a szellem nincs jelen, akkor „halál van ott, ahol te (a szellem) nem vagy.”

Az a sor, hogy „Amíg velem vagy, egész maradok, mert te vagy az én részem az örök életből…”, az imént mondottakat hangsúlyozza. A szeretet örök, múlhatatlan elvére utal, melyet a szív rózsájának vagy lótuszvirágnak is neveznek. Ez a szeretet az örök élet része, vagy – a rózsakeresztesek szóhasználatában – az Örök Világosság szikrája, az örökkévalóság legkisebb része, melyet bensőnkben hordunk.

 

EGY BOLDOG VÉG NÉLKÜLI SZERELMI TÖRTÉNET?

Ez a történet azt magyarázza, hogy az eszményi szerelem nem lehetséges a kettősség, a nemek elválasztottságának feltételei között. Majnún költeménye azonban világossá teszi, hogy az eredeti egység emléke fennmaradt. A szerelem alapelve az örök élet része. Számunkra az eredetnek ez az emléke egyszerre állandó, rejtett bánat, valamint – optimális körülmények között – hajtóerő is, mely arra késztet minket, hogy kikutassuk e bánat okát és a gyógyulás útját. Sokféle módon foglalkozhatunk ezzel a bánattal. Az egyik az ideális földi szerelem keresése. Most már megérthetjük, miért érintenek meg bennünket olyan mélyen a boldogtalan szerelemről szóló történetek. Habár a történet „átlagos” földi szerelmespárokról szól, szerencsétlenségük mélyen megindít bennünket a lélek szintjén. Boldogtalan szerelmükben felismerjük, hogy két ember között nem jöhet létre ideális szerelem, és velük szenvedünk. Tudjuk, hogy ez miért nem létezhet, de újra és újra arra vágyunk, hogy bárcsak nekik sikerülne.

S mivel a múlhatatlan, örök szerelem utáni vágy beteljesületlen marad, az újságosbódék tömve vannak a happy enddel végződő szerelmi történetekkel. Az illúzió megvigasztalhat minket néhány órára, de az éhség kielégítetlen marad. A boldogan végződő történetek lehetnek akár kifinomult irodalmi remekek, mint Jane Austen regényei, de banális füzetes románcok is. Mindkét irodalmi formának ki kellene elégítenie a tökéletes szerelem iránti vágyunkat, de nem ez történik. Ez a téma teszi a televíziós szappanoperákat is oly vonzóvá.

Leila és Majnún meséjéből valami mást is megtudhatunk. Ez a szellem és a lélek története is, melyek nem találkozhatnak e természet emberében, és nem fejezhetik ki magukat teljesen benne. Ezért mondja Leila: „Ha közelebb mennék a tűzhöz, egészen elpusztulnék.” Leila megérti, hogy jelen állapotában nem közeledhet a tűzhöz. A természetlélek ezt nem tudja megtenni. Hogy közeledhessen a tűzhöz, a szellemhez, Leilának – a természetléleknek – át kell változnia. A szellem csak egy felkészült lélekkel találkozhat.

 

AZ EMBERI LÉLEK ÁTVÁLTOZÁSA

E felkészülés során a férfinak és a nőnek más a feladata, és erre különbözőképpen is vannak felszerelve. Ennek az ösvénynek a célja a kettősségből az egységbe való visszatérés. Azt is mondhatjuk, hogy ennek az ösvénynek ki kell minket vezetnie a polaritásból. Ez igazi változáshoz, transzfigurációhoz vezet. Akkor a polaritás, a bukás eredménye – az elválasztottság, ami egyébként ugyanakkor a mozgás és a változás serkentője is – semlegesítve lesz. Ez az állandó változás, a boldogság és a boldogtalanság, az élet és a halál közötti váltakozás az, ami felébreszti a vágyakozást e polaritás hatástalanítására, és ennélfogva az elválasztottság megszüntetésére is.

 

A JÓ VÉG

Az ember szintjén a tűz és a víz nem férnek össze egymással. A szellem és a természetlélek nem tartoznak együvé. De miután a lélek fejlődésen megy át, egy nap képes lesz közeledni ehhez a tűzhöz anélkül, hogy az elpusztítaná.

Angelus Silesius a következőképpen írja le a célt, az egység keletkezését a kettősségből:

„Ha végső végemet s kezdetem’ tudni vágyom,

Magam Istenbe kell s Istent magamba zárnom,

S lennem egészen ő: fényben kell lenni fény,

Egy szó a Szóban és Istenben Isten: én.”

(Tatár Sándor műfordítása)

Irodalom:

Nizami, Leila és Majnún, Manesse Kiadó, 1963 Zürich, utószó R. Gelpke.

A. Silesius: http:/felix.unife.it/++gedichte

 

 

A tűzből és vízből épült híd, mely a fényhez vezet

Történet egy öregemberről és a tengerről,

az őserőkről, az eonokról és a Fény mélységeiről

 

Roman a tengernél áll és a távoli horizontot kémleli, azt a megfoghatatlan helyet, ahol az ég és a tenger egymásba olvad. Egy hete minden este kijár ide. Ma szeles idő van, s a tenger erre fehér tajtékos hullámokkal felel. A belső nyugtalanság, melyet már gyerekkora óta ismer, az utóbbi hetekben ismét felerősödött benne. Állandó kísérője ez a nyugtalanság, különösen az életében bekövetkező nagyobb változások előtt.

A mai este azonban valahogy másmilyen… Roman úgy érzi: figyelik. Pillantása újra és újra egy idős férfira esik, aki tőle kissé távolabb ülve, szintén a tengert kémleli. Hirtelen az az érzése támad, hogy gondolatai valahogy egyesülnek az öregével. Ebben a pillanatban azt éli át, mintha gondolatai a szabadság iránti határtalan vágyódásban messzire szárnyalnának a széllel. S akkor hirtelen minden elcsendesedik körülötte: gondolatai áthúznak a látóhatáron, és ott a semmibe olvadnak.

 

Kozmikus tánc

Roman nem tudja, mennyi ideig ült ott így. Arra riad fel gondolataiból, hogy az öreg ott áll mellette. „Hát nem szépek ma este a hullámok? Gyakran üldögélek itt, és arra gondolok, hogy vajon honnan jönnek?” Az öreg leül Roman mellé, és a tengert nézi.

Ez az egyszerű kérdés váratlan képsort indít el Roman belső szemei előtt. Mintha múltjának olyan régi ajtói tárulnának fel hirtelen, melyek még pillanatokkal ezelőtt is szorosan zárva voltak. Az emlékezés hullámai csapnak át rajta. Felvillan agyában, amit a fizikai világ erőiről tud. A hullám: mozgás. Ennek a hullámmozgásnak a fentjeit és lentjeit saját életéből is ismeri. A következő pillanatban a kozmoszban találja magát, és látja minden egyes atom hullámmozgását. Atomcsoportok mozognak ritmikus összhangban. Ahhoz a ponthoz közeledik, ahol az egész kozmikus teremtés mögött álló két őserő találkozik: a Tűz és a Víz.

A Tűz indítja el az atomi szubsztancia szakadatlan mozgását, és alakítja azt folyton újjá. A Víz képezi a szubsztanciát, mindig új formát adva neki. Amint követi a mozgásokat, a Tűz és Víz elválik, s a hullámmozgás teljesen elcsendesedik. Roman nem tudja, mennyi ideig ültek így egymás mellett, anélkül, hogy egy szót is váltottak volna. Egyszer csak megszólal az öreg: „Itt az idő.” Fejét még egyszer megbiccenti Roman felé, és eltávozik. Roman is elgondolkozva tér haza.

Másnap olyan gyorsan intézi el a munkáját, amennyire csak lehet, hogy ismét a partra mehessen. Az öreg megint ott ül, és már várja. Roman nyíltan a szemébe néz. Előző esti élménye mint valami háttérzene kísérte egész nap. Tengernyi kép, látomás, benyomás és emlék támadt fel benne, újfajta tudássá egyesülve. Csak most tűnik fel neki az öregember időjárástól cserzett, mély barázdákkal szántott bőre. Minden egyes redőnek megvan a saját története. Az öreg szemei nyugodtan pásztázzák a horizontot. Roman leül melléje, és ugyanabba az irányba pillant. Megint azon a rejtélyes módon kapcsolódnak össze gondolataik és tűnnek el a horizont mögött. Roman látja, hogyan habzik a szél-korbácsolta tenger.

A horizontot nézi, melyhez fokozatosan közeledik a nap. Hirtelen ismét a tegnapi panoráma nyílik meg előtte. Lenyűgözve bámulja a természeti erők színjátékát. Ekkor egy szüntelenül változó formákat felvevő tánc ragadja magával, s ezeket a formákat anyag tölti ki. Megtapasztalja, hogyan keletkeznek ezáltal a terek, melyekben megnyilvánulnak a formák. Ezek azután az idő múlásával megváltoznak.

Az idő ma egészen tiszta. A horizonton világosan látható a keskeny csík, amely lassan szélesedik. Erős vonalat képez, mely ebben a színjátékban minden erőnek a forgáspontja. Választóvonal ez a látóhatár fölötti finomabb szerkezetű erők, és a lenti durvább anyag-erők között: választóvonal ég és föld között. Roman látja magát a horizontra helyezve és a világító erővonalakkal összekötve. Olyanok ezek, mint ragyogó szalagok, amelyek összekapcsolják őt a látóhatár feletti és alatti erőkkel. Érzi, ahogy e világító szalagok százai egy kerékre feszítik őt, amely ide-oda gurul a térben és időben. Látja, hogyan tartják és vezetik őt élete útján ezek a szalagok, amelyek tizenkét nagy erőösszpontosulásban végződnek, amelyek körül e szalagok – mint a kerék küllői a kerékagy körül – forognak. Eszébe jutnak azok az emberek, akiket napközben megfigyelt. Őket is látja most, ahogy bábuként függenek e szalagokon.

A forgatókönyv változik, és hatalmas lény jelenik meg, amely ezt a tizenkét erőösszpontosulást mozgatja. Ez az Uralkodó tűzből és vízből, vagyis az egész kozmoszt kitöltő őserőkből áll. Mindig új módon mozgatja és keveri ezeket az őserőket, és a tizenkét nagy erőösszpontosulásban így miriádnyi formát teremt. Szüntelen gondolatfolyam árad ki belőle, aki tűzbe öltözve, egyre újabb lehetőségeket csal ki a vízből. Hosszabb-rövidebb ideig fennálló szilárd, összetett formák jönnek létre. Minden mozog a térben és időben.

Romanban felmerül a kérdés: vajon mi ad e lénynek uralkodói hatalmat? A világ erői alkotják, amelyeken uralkodik, és Roman mégis érzi, hogy minden más lény alatta áll. Az Uralkodó Romanhoz fordul és kinyitja a szemeit, melyek mintha csak két nagy tűzkerékből állnának. Ugyanebben a pillanatban Roman egész saját lényében észreveszi ezt a tüzet. Úgy érzi, hogy el fog égni. Figyelmét megkísérli elterelni, de valami megigézi. Roman érzi azokat a határtalan lehetőségeket, amelyek ezzel a lénnyel kapcsolatosak, amelynek hatalma és szabadsága lebilincseli. Saját lényének minden porcikája most már csak ezzel az erővel szeretne kapcsolatba kerülni. „Én, az Úr vagyok a te Istened. […] Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem.” (2. Móz. 20,2-3). Ez a felszólítás szüntelenül hangzik a hatalmas Uralkodó szájából, és minden engedelmeskedik neki.

 

Két tűz

Hazafelé vezető útján Roman még teljesen fel van zaklatva. Az idős ember valamikor felállt, hogy távozzon, a ma este képei pedig ugyanabban a pillanatban elillantak. Visszatér saját világába, anélkül, hogy az élménnyel elvesztené a kapcsolatot. De valami más is foglalkoztatja: ki ez az idős ember, aki minden este társául szegődik? Egyetlen szót sem szól egész idő alatt, csak kíséri őt. Roman ezen az estén sokáig nem alszik el, és a tetőablakon át az éjszakai eget kémleli.

Alig tudja kivárni, hogy ma este ismét a parton legyen. Nap közben újra és újra tapasztalja, ahogy a különböző érzések küzdenek benne a hegemóniáért. Egy idő után a Világosság és sötétség küzdelmének nevezi ezt, mert éppen ez a kép fejezi ki legjobban az érzéseit. Újra és újra eszébe ötlik az a mondat, amit tegnap este hallott: „Én, az Úr vagyok a te Istened, ne legyenek néked idegen isteneid én előttem.” Ez a mondat mint valami sötét szakadék nyílik meg előtte. Azonban minden egyes alkalommal, amikor Roman ebbe a szakadékba esne, megjelenik egy másik erő, egy hatalmas vágyakozás, amely megóvja őt attól, hogy az erő, ez a szakadék magához vonja. Olyan vágy ég a szívében, amely erősebb e világ minden őserejénél. Tudatára ébred annak, hogy a benne lévő sötétség, a szakadék ereje és az Uralkodó ugyanabból a forrásból származik. A szívében lévő Világosság azonban valami más. Roman érzi, hogy ez a tegnap esti hatalmas lény fél a szívében kelt vágyakozástól.

A partra siet. Ma teljes szélcsend van, és a tenger tükörsimán csillog. Látja, hogy az öreg már ott ül, és ez megnyugtatja. Egyenesen hozzá megy, üdvözlik egymást, és általánosságokról váltanak néhány mondatot. Az idős ember egyszer csak elfordul, és ismét a tenger felé pillant. Roman melléje telepedik, és a biztonság ismert érzése tölti el.

A víz felszíne minden reá eső képet visszatükröz. A víz felszínének csendes, teljesen semleges atmoszférája mintha átköltözne a saját bensőjébe is. Ismét maga előtt látja a tegnap esti képet. Most minden erővonal az Uralkodóban sűrűsödik össze. A víz felett lebeg, és gondolatáram indul ki belőle, amely szünet nélkül hat a vízre, a korlátlan lehetőségek és a végtelen sötétség vízére.

Roman a bensőjében uralkodó csendre összpontosít, és ugyanabban a pillanatban egy új alakot ismer fel, amely csupa fényből áll. Ez a világosság leírhatatlan, mert békét és összhangot teremt őbenne. Nincs olyan tér, amelyet ez a világosság ne hatna át. Az Uralkodó azonban nem észleli ezt a világosságot. Ez a fényből álló lény azonban mégis kíséri és átjárja e világ Uralkodóját. Ebben a pillanatban világossá válik Roman előtt, hogy ez a fénylény anyaként áll az Uralkodó mögött, és erőt kölcsönöz neki, hogy mindenek felett álljon, ami a világához tartozik.

A fénylény maga mintha egy fátyolon át gyakorolna hatást az Uralkodóra. Amikor a fátyol túlságosan elvékonyodik, akkor az Uralkodó tombolni kezd, és az egész teremtés felbolydul. Az Uralkodó újra és újra Romanra szegezi a tekintetét. És ezeknek a szemeknek a tüzét ő a fénylény megváltozott tevékenységének tapasztalja.

Roman a Világosság közvetlen hatását is észreveszi. Ez mint vágyakozás ég a szívében, és megnyugtatja őt. Tudatára ébred annak a harcnak, amely ma tombolt a lényében. E két erő újra és újra egymás ellen támad, és hegemóniáért küzd őbenne.

 

Minden istennél hatalmasabb

Romannak ma szabadnapja van. Elhatározza, hogy a városi parkba megy. Ez az első napfényes tavaszi nap, és sokan vannak a parkban. Alig méltatja figyelemre őket, mivel még a tegnapi képekről gondolkodik. A fénylény lényének olyan mélységét érinti, amely teljesen idegen és új a számára.

Roman nem tudja megérteni, hogy ez a fényből álló lény úgy vesz részt az egész panoráma kialakításában, hogy észre sem veszik. Érzékeli a fény hullámait, és látja a többi embert, akiken ezek észrevétlenül haladnak át. Az az érzése, hogy ő egy egészen más ember, akit valami rendkívülivel ajándékoztak meg. Legszívesebben az egész világgal közölné a felismeréseit, de egyetlen járókelő sem veszi észre, hogy mi foglalkoztatja őt. Gondolataival visszatér a fénylényhez. Környezete rögtön megváltozik. Mindazt, ami körülötte lejátszódik, egyfajta filmnek látja, melyet egy vászonra vetítenek, ő maga pedig nézővé válik. A szívéből kiinduló leírhatatlan nyugalom szállja meg. Olyan érzése van, hogy a vásznon zajló játékban ő már nem vesz részt. Mintha eltűnt volna.

Ez a fény nagyobb és hatalmasabb mindannál, amiről eddig tudomása volt. Létezik egy viszály, félelem és sötétség nélküli világ, amely bizonyára mindenhol jelen van, de senki sem észleli. Ez a lény az istenek Istene, hatalmasabb, mint a leghatalmasabb, és teljesen láthatatlan a látható világban. Roman szédülni kezd, és érzését ismét le kell tompítania, hogy ne zuhanjon valami elképzelhetetlen „semmibe”. Amikor újból magához tér, még egy kérdés lebeg előtte:

Van-e olyan ajtó, amely összeköti ezt az elképzelhetetlent az elképzelhetővel?

A szívét megérintő lény az egész világot kifordítja a sarkaiból. Korábban mindig azt hitte, hogy a teremtés, ahogyan a bibliai Genezisből ismeri, a Szellemmel kezdődik, amely a vizek felett lebeg. Most arra kell rádöbbennie, hogy létezik egy elképzelhetetlen teremtés, amely már korábban fennállt, és magába zárja és áthatja a Genezis teremtését. Ennek az elképzelhetetlennek a tudatára ébred, és – mint egy ablakon át – beletekinthet egy másik világba. Ahol ablak van, ott ajtónak is kell lennie, és ahol ajtók vannak, ott útnak is kell lennie. Ezekkel a gondolatokkal megy a tengerpartra.

 

A Világosság vize

Roman megkönnyebbül, amint a homokbuckákon áthalad, és az idős ember már ott ül. Ma beszélnie kell vele. Leül melléje, és vár, amíg az öreg odafordul hozzá. Ekkor így szól:

„Az elmúlt napok tapasztalatai alapján úgy érzem magam, mintha moziban lennék. Amikor a vászonra nézek, olyan film forog előttem, amelyben én már nem szerepelek. Amikor megfordulok, akkor csak a sötétséget látom, és egy kicsiny lencsét, és mintha ebből indulna ki minden. Én magam egy elképzelhetetlen semmiben vagyok, amelyben nincs sem előre, sem hátra. Egyedül ülök a moziban, és azt veszem észre, hogy valami megfoghatatlan vesz körül.”

Az idős ember bólint, mint aki jól érti őt. „Ezt az állapotot nevezik ‘a világ végének’. Abban a pillanatban, amikor ez világossá válik számodra, tudod, hogy létezik egy új kezdet. Ezen a világon minden ember egy gömbben szalad körbe-körbe. A gömbnek se kezdete, se vége nincs. Olyan pontra érkeztél, ahonnan már kívülről szemléled a gömböt.”

„Alig tudom elképzelni azt, amit itt mondasz. Miért kellene éppen nekem kapcsolatot teremtenem az elképzelhetetlen és az elképzelhető között, ha még ennek a világnak a leghatalmasabb istene sem képes erre? Miért vagyok erre alkalmas egyáltalán?”

„Roman, azért vagy rá képes, mert ember vagy.”

Az öreg ismét a látóhatár felé fordul, és Roman tudja, hogy a beszélgetésnek vége. Így hát ő is a tenger felé tekint, és keresi azt a finom vonalat, amely az eget és a Földet elválasztja. Ugyanebben a pillanatban egy ajtó keletkezik a láthatáron. Azt azonban nem tudja megmondani, hogy a horizont távol van-e tőle, vagy pedig közvetlenül a testén halad keresztül. Ott van-e az ajtó a horizonton, vagy az ő szívében?

Ekkor ismét változik előtte a kép. Újra a látóhatáron áll. Átmegy az ajtón, és rögtön egy sok ajtóval ellátott ismeretlen teremben találja magát. Középső részén, amelyet felül egy magas kupola zár le, szökőkút vize csobog. Ennek a teremnek tulajdonképpen sötétnek kellene lennie. Semmilyen fényforrást sem fedez fel. Az észlelt fénynek nincs középpontja. Amire csak néz ebben a teremben, az világít. A legerősebb fény a tér közepén álló szökőkútból jön. Úgy tűnik, mintha az egyes vízsugarak fény-vízből állnának. Érzi, hogy a fény-víz eléri belső lényét, és érzékelése ezáltal mintha a feje tetejére állott volna. Mindent megfigyelve körbejárja a szökőkutat, amely minden lépésével változik. Az egyik helyen egy középről jövő sugarat lát buzogni, azután, ahogy továbbmegy kettő, majd három lesz belőle, mígnem a végén hét sugár látható. Többször körüljárja a kutat, hogy újra és újra megélje a sugarak színjátékát.

Roman végül odalép a kúthoz, és belenéz a tálba, amely a vizet fogja fel. Mögötte, teljes dicsőségében becsapódik az ajtó, úgyhogy vissza már nem tud térni. Mindaz pedig, ami a múlttal kapcsolatos, feloldódik a Világosság mélyén.

A vízfelület csendjét elérő első gondolata hullámot kelt, amely egy lényt formál: első gondolata élni kezd.

 

 

A tűz fia

 

Szívünkben egy tüzes elvet birtokolunk mint egy néhai isteni állapot kitörölhetetlen bizonyítékát. Az eredeti ember, mint a „tűz fia” Isten Szellemével állt összeköttetésben. Ennek emléke mindmáig kifejeződik a tűzhöz való viszonyunkban.

A tűz mindig is erősen elbűvölte az embert. Alig akad gyermek vagy felnőtt, aki egy ropogó kandallótűz láttán ne kezdene el álmodozni, vagy ne gondolkozna el. Mikor a kígyózó lángnyelvek elvégzik romboló művüket, és a szikrák szétszóródnak, miközben egy nagy fahasáb mintha semmivé válna, a szemlélő egy visszafordíthatatlan folyamat tanújává válik. Ami az egyik pillanatban még olyan valódinak, erősnek és egybefüggőnek tűnt, az parázzsá és duruzsoló meleggé bomlik fel. A hátramaradt hamu-kupacban pedig már semmi sincs a fa minőségéből.

A tűz lényegileg, anyagában változtatta meg a fát. A szerves szubsztanciát tiszta energiává alakította vissza, az anyagit elválasztotta az éteritől, az élőt a holttól, és a változót a változatlantól. A holt visszamaradt a hamuban, minden más pedig a tűz hevében teljesen másfajta állapotba ment át, melyet nem követhetünk minden további nélkül. A fa lényét valahol a levegőben még talán megtaláljuk? Hol maradt? Már nem leljük meg.

 

Alakváltozás a tűz által

Alapvetően ez az, ami a tűzben lenyűgöz minket: megmutatja, hogy az anyag miként válik energiává. Ez annak a jelképe, aminek majdan magával az emberrel is meg kell történnie: pillanatnyi állapotának egy egészen más valóságba kell átmennie, amelyben nyilvánvalóan minden személyes eltűnik. A tűz egy végleges alakváltozást okoz, melyet a gnosztikusok transzfigurációnak neveznek. Ezért mondják, hogy „Isten emésztő tűz” (5. Móz. 4,24).

 

A tűz felfedezése

Az általunk ismert világ emberiségének története szorosan összefügg a tűz lényével. Amikor úgy 1,5 millió évvel ezelőtt az első emberek megtanultak tűzet szítani és a tüzet megfékezni, a civilizáció merőben új szakasza kezdődött. A tűz lehetővé tette, hogy az ember uralkodjon a természeten. Fát tudott égetni, hogy távol tartsa a vadállatokat, megfőzhesse ételeit, és tetszése szerint rendelkezzen fénnyel és világossággal. Később megtanulta, miként éljen vissza a tűzzel azért, hogy más emberek felett hatalmat gyakoroljon – a lőfegyverek minden formájával, melyek rombolnak és ölnek. Még később pedig felfedezte, hogy az anyagban lakozó atomi tüzet hogyan szabadíthatja fel – energianyerés céljából, és megintcsak azért, hogy gyilkoljon és romboljon. Az atomi tűz az anyag legbelső energiája – spirituálisan tekintve úgy nyilvánul meg, mint a sötétség tüze, mint a halandó természet pokoli tüze.

 

A mágikus tűz

A tűz a történelem hajnala óta mágikus jelentéssel is bír az emberek számára. Az egyik görög monda arról szól, hogy Prométheusz, a titán, miként hozta el a tüzet az embereknek, miként lopta el azt Zeusztól, az istenek atyjától. Zeusz olyannyira dühös lett a veszteség miatt, hogy Prométheuszt egy hegycsúcshoz kötözte, amelyen minden nap megjelent egy sas, és evett a májából. De Prométheusz halhatatlannak bizonyult. Ő a gondolkodás tüzének a jelképe is. Azonban nemcsak Görögországban szólnak mondák és legendák a tűz hatalmáról, és arról a tiszteletről, mellyel az emberek mindenkor viseltettek iránta. Mindig az isteni világgal hozzák kapcsolatba, miközben a legendák felváltva hol lopásról, hol pedig az istenek embereknek nyújtott ajándékáról mesélnek.

A tüzet a tűzhelynél őrizték. Később templomtüzeket gyújtottak, melyekre papok vigyáztak. Áldozatokat mutattak be, és az áldozatot azért égették el, mert azt hitték, hogy az istenek a felszálló füsttel táplálkoznak. És még ma is gyújtanak gyertyákat szertartások alkalmával, vagy illó eszenciákat párologtatnak, hogy a légkör átjárható legyen olyan erők számára, melyek amúgy rejtve vannak az anyag durva fátyla mögött. A tűz megtisztítja a légkört, és melege révén emeli annak rezgését és áteresztő képességét.

Hermész Triszmegisztosz azt mondja, hogy a „tűz a leggyorsabb elem”. És valóban, a fizika mechanikus hőelméletéből tudjuk, hogy a nagy hő az érintett molekulák nagyon gyors mozgásával jár.

Láttak-e már valaha, egy forró nyári napon délibábot? Ez is a tűznek a légkörre gyakorolt egyik hatása, melynek rezgését a hő megemelte.

 

Tűz a testi emberben

A külső tűz kutatásával az is egyre tudatosabbá vált az ember számára, hogy ő maga is a tűzből él. A vér melege, az anyagcsere folyamatok és maga az élet is tűzhatásokból eredeztethető. Az anyag tüze az, ami testünket az anyagi világban élteti, míg a halál ki nem oltja e lángot. Ez a tűz az anyagi ember gerincoszlopában ég, mint kígyótűz, és ez tartja fenn energiaközpontjainak, csakráinak forgását is.

 

Az asztrális tűz

Az érzelmi élet is alapjában véve egyetlen égési folyamat. Az ember „lángokban áll”, ha szeret, ismeri az „égő dühöt” és a „lángoló gyűlöletet”. Az érzéki- vagy asztrál-szinten, szintén hatalmas tűz lobog, amely a véren át száguld és újra meg újra nehézségeket okoz az embereknek. Gyakran ki sem lehet védeni, hogy ez a tűz olyan meggondolatlan cselekedetekre vagy megnyilvánulásokra ösztönözzön, amelyek más embereknek esetleg égő sebeket okoznak. A szenvedély tüze a vérben dúl, mígnem „forrni” kezd, és az ember kimerülten vissza nem esik. Ezek a tüzek emésztik fel az életerőnket, míg az életenergia-tartalékok el nem fogynak. Akkor aztán a természetes lélek, a természet asztrális elve elhagyja a testet és feloszlik.

 

A tűz uralkodik

Egy biztos: Nem az ember ennek a tűznek az ura, hanem az anyagi és asztrális tüzek uralják az embert, mint kényszerítő erők. Az atomoknak is van egy tüzes magjuk. Az atomtudósok folyvást azon fáradoznak, hogy az atomi tüzet szándékosan felhívják, leigázzák és felhasználják – éspedig rengeteg megoldhatatlan problémát okozva. Az atomhasítás következtében szabaddá vált atomi energia hosszabb távon összeegyeztethetetlen az élettel.

 

Az elektromos tűz

Az ember gondolkodása is tűzfolyamatokon alapszik. Az agyban számtalan idegpálya és csomópont kapcsolódik össze szinapszisokon keresztül, melyek között elektromos impulzusok sülnek ki. A gondolkodás anyagi szempontból elektromos folyamat. Az elektromosság a tűz egyik formája. Egyetlen elektromos szikra is képes égési folyamatot előidézni. Mindenki látott már zivatart, mialatt hatalmas elektromos erők sülnek ki a Föld és az ég között, amelyek gyakran fákat vagy házakat is képesek lángba borítani. Az indiai védikus hagyományban az elektromos tüzet „Pavaka”-nak vagy „tisztítónak” nevezik.

Az elektromosság az anyagi világban megjelenő tűz legmagasabb formája, és egyúttal Isten szellemének a jelképe is, amit az ember egyetlen másodpercre sem volna képes elviselni. Milyen lenne Isten szellemével szembesülni? Mintha villámban tartózkodnánk.

 

A szellemtűz az emberben

Ennek ellenére a szellem tüzének mégis van kapcsolódási pontja az emberi rendszerben. Léteznek ugyanis egészen más tűztípusok is, melyeknek semmi közük sincsen a halandó természet tüzéhez. Miért nyűgözte le az embert mindig is a tűz? Miért imádja és próbálja megfejteni? Másfelől pedig miért kínozza az anyag pokoli tüze olyannyira, hogy az emberiség szinte elmerül a szenvedélyben, gyűlöletben és erőszakban?

Mert legbelső, lényegi magva egy olyan tűzelv, melyet nem lehet a halandó világból magyarázni. A szellemtűz, mint egy másik, magasabb létforma látens elve, mélyen legbensőbb lényünkben rejlik, s végső soron ez az az erő, ami sosem hagyja nyugton e világ emberét. Az eredetileg isteni ember a „tűz fia”.

Jakob Böhme a szellemtüzet az Aurora, avagy a pirkadó hajnal című könyvében villámnak írja le: „Jegyezd meg, hogy amikor a villám középen felmegy, akkor az isteni születés teljesen hatásos. Istenben ez mindig, örökké így van, de bennünk szegény húsgyermekekben nem. A diadalmaskodó, isteni születés ebben az életben csak addig marad bennünk, amíg a villám tart. Ezért részleges a felismerésünk, istenben azonban a villám változatlan, örök és állandó.”1

Szívünkben ez a villámszerű tűzelv alakváltozást kíván. Azt akarja, hogy adjuk oda halandó lényünket, hogy felölthessük a halhatatlant. Azt szeretné, ha életünket a szellem világosságára irányítanánk, mert nem az anyagi világba való, nem oda tartozik, és a halhatatlanság világába szeretne visszatérni. Azt kívánja meg, hogy teljes figyelmünket a világosságra fordítsuk, amit a szellem világa sugároz ki, hogy felvonhasson bennünket.

 

A Krisztus-tűz

Ez a vágy – a szellem utáni vágy – a legmagasabb tüzes vágy, amit az ember ebben az életben csak tapasztalhat. Amennyiben ennek a vágynak teret enged, akkor megszületik a halhatatlan lélek új alakja, melynek minősége a nap tüzéhez hasonlatos. Ez a tűz fényt és életet ad mindennek, ami él. Az egyetemes szeretetet testesíti meg, melyet Krisztusnak vagy Napszellemnek is neveznek.

 

Az utolsó alakváltás

Az új lelket, melynek lénye a szeretet, végül felismeri az ő „alkímiai vőlegénye”, Isten szelleme. Elektromos tüze a kígyótűz-oszlopban villám módjára összekapcsolódik a lélekkel az utolsó alakváltáshoz – a végső, visszafordíthatatlan transzfigurációhoz. Ennél az utolsó alakváltásnál nem marad hátra hamu. Ezért is mondják minden nagy beavatottról, hogy sírjuk üresen találtatott, vagy hogy megmagyarázhatatlan módon eltűntek.

 

 

Tűz, víz, szeretet

 

Modern kutatóink elmondhatatlanul magas hőfokokat, és ugyanakkor elképzelhetetlen hideget észlelnek párhuzamosan az univerzumban. A tűz eleme mindig a középponttól távolodó, a hideg viszont a középpontot kereső, összehúzó hatást kelt. A tűz következtében előáll a táguló Világmindenség, az intenzív hideg következtében pedig az összezsugorodó Világmindenség. A hideg megkövesedést és kristályosodást idéz elő. E kettő jelenti az életterületünkön egyértelműen felismerhető iker-erőket.1

 

A szeretet

Az ember számára az élet azt jelenti, hogy gondolkozik, érez, vágyakozik vagy akar valamit, reménykedik annak elérésében, örül, szenved miatta és fájdalmat tapasztal. Az élet mindenekelőtt azt jelenti, hogy az ember kutat a szeretet után, rátalál és átéli azt. A szeretet az az erő, amely kapcsolatot hoz létre két ember között, mint például a férfi és a nő közötti viszonyt. A szeretet azonban jóval több: az az erő, amelyet a Biblia a hit és a remény fölé helyez, az egy egyetemes energia. A szeretet kapcsolatot hoz létre két egymással ellentétes pólus között, egyesíti és továbbvezeti őket. A szeretet a középpontban lévő erő, amely közvetlenül és igen egyedi módon kapcsolódik minden egyes emberhez, megérint, és egész életünkben vezet minket. Sőt, a szeretet még a testi életen túl is vezet minket. Ő az a vezető, amely helyreállítja a kapcsolatot egy magasabb életállapottal. A legmagasabb és a legalacsonyabb szintű erő ez. Kezdete ott található minden ember testében, a lelken keresztül elvezet a szellemhez, majd ezen túl, tovább az Istennel való egységhez.

 

Élet a hőség és a hideg között

Az élet világunkban azt jelenti, hogy két erőközpont között mozgunk: egyrészről a pozitív, a forró és a tüzes, másrészről a negatív, hideg és vizes pólusok között. Ha ehhez a két pólushoz hozzárendeljük a férfi és a női jelleget, felismerhetővé válik a feszültségi viszony: a befogadás – a nőies -, és a teremtés – a férfias – jelleg között. E dinamizmusban nyílik lehetőségünk az élet megtapasztalására. Megtapasztaljuk egyrészt a teremtő energiát, amely aktív cselekvésben jelenik meg, másrészt pedig a nyugalomra és kontemplációra való vágyakozást. Így egy olyan vízszintes vonalat látunk, melynek végpontjain a duális energiák állnak. Az élet ezen a horizontális mozgás-vonalon zajlik. A Földön az élet azt jelenti, hogy anyagunkban össze vagyunk kötve a Földdel, és hogy ezt az életet testileg is megtapasztaljuk. Testünk szerint nemekre vagyunk szétválasztva, és férfiként vagy nőként tapasztaljuk meg önmagunkat. Mégis, minden emberben zajlanak olyan folyamatok is, amelyekben mind a két nézet hatásos. Az egyetemes tanítások rámutatnak, hogy az emberi rendszer négy testből áll, amelyek egymáshoz képest ellentétesen polarizáltak. A nő négy testéből – és a férfiak esetében ugyanez a helyzet – két test pozitívan, kettő pedig negatívan polarizált. A pozitív megjelölés – a nemek tekintetében is – dinamikus, kisugárzó és teremtő jelleget jelent, ezzel szemben a negatív befogadó és megnyilvánító jelleget.

 

A nő testeinek polarizáltsága

Hogyan működik a pozitív polarizáció, tehát a kisugárzás és teremtés a nő esetében? Milyen területen nyilvánul meg a nőben a negatív polarizáltság, tehát a befogadás és a megnyilvánítás? A negatív polarizáltságot a legnyilvánvalóbb módon a nők látható teste mutatja. A befogadó, megnyilvánító, szülő elv minden gyermekszülésnél nyilvánvalóvá válik. A nők asztrálteste (vágyteste) ugyancsak negatívan polarizált. Emiatt erős fogékonyság keletkezik az érzésbeli és érzékszervi benyomásokra és befolyásokra. A nők gondolatteste pozitívan polarizált, tehát kisugárzóan és teremtő módon működik. Bizonyos értelemben azt mondhatjuk, hogy a nők erős gondolati impulzusokat tudnak adni, míg a férfiak nyugodtan és irányt adóan működnek az emberi érzelemvilág nagy területén. Különleges esetekben a férfi felfoghatja a nő gondolati impulzusait és megvalósíthatja azokat. A női étertest – vagy élettest – is pozitívan polarizált, tehát dinamizáló, erőt adó, következésképpen a nők az élet légkörére fejtenek ki hatást. A nők teremtik meg a teret, és ők építik fel azt az energiát, melyből a közvetlen környezetükben lévő emberek élnek.

 

A férfi testeinek polarizáltsága

Mit sugároz ki a férfi? Milyen vonatkozásokban befogadó és megnyilvánító? A férfi anyagi, látható teste pozitívan polarizált. Ez azt jelenti, hogy hogy a férfi alkot, nemz és létrehoz. Dinamikus: tehát erőt és dinamikát sugároz. A férfiak vágy- ill. asztrálteste ugyancsak pozitívan polarizált, tehát a kívánságokat és a vágyakat erőteljesebben tudják kifelé sugározni, mint befogadni. A férfiak éterteste ezzel szemben elsősorban befogadó és felvevő – tehát negatívan polarizált. A férfiak gondolkozási képessége is negatívan polarizált – nyílt, felvevő és befogadó – képes arra, hogy a „levegőben lévő” ideákat megragadja.

 

A kapcsolat

Ha az ismertetett erő-viszonyokat egyszer – csak rövid időre is – hatni engedjük önmagunkra, felismerhetővé válik, hogy mennyire össze vannak kötve a nemek a valóságban. A nemekre ható befolyás főleg atmoszférikusan működik. Minden ember megtapasztalja ezeket az „összeköttetéseket”, ezeket a kapcsolatokat, függetlenül attól, hogy az illető egyedül vagy másokkal együtt él.

Itt az adásról és az elfogadásról van szó. Minden kapcsolatban van mindennel – és minden a két pólus közötti intenzív cserét mutatja, minden szinten, melyek úgy vannak összekapcsolva, mint egy erőkből álló mágneses gömb két fele. És ez az egység mégsem tökéletes. Mint egy belsőleg kiegyensúlyozatlan gömb, ez az egység mindig kiesik a saját középpontjából, egyszer balra, máskor jobbra gurulva. Hiányzik az összekötő erő, a zsinór, a dróthuzal, amire a gömböket gyöngyökként lehetne felfűzni! Teljesen mindegy, hogy az ember egy kapcsolatban az élet mellett vagy ellen hozza meg döntését, konzekvensen végiggondolva – minden életállapotnak szükségszerűen egy bizonyost hiányt kell mutatnia.

A belső nyugtalanság vagy kiegyensúlyozatlanság arra enged következtetni, hogy még mindig keressük azt a valódi, harmonikus kapcsolatot, amely a két pólus között minden szinten működhet. Itt tulajdonképpen egy erő, az univerzális szeretet akar megnyilatkozni, mely egy gigantikus teremtési tervet követ. Ez a dinamikus teremtő energia, amely latensen a szívben nyugszik, meg tud nyilatkozni az emberben. És logikus, hogy ez a szívben, minden egyes ember középpontjában kezdődik. E folyamat abban a nagyon személyes, testi tapasztalatban veheti kezdetét, hogy az ember önmagát férfiként vagy nőként éli meg.

 

A függőleges energia áramlása

Ez az érintés a testben kezdődik, az anyagi létezés világainak idősíkján; mivel az élet testi megnyilvánulási szintjén végbemenő teremtő és fogamzási folyamat a test, a lélek és a szellem között végbemenő folyamatnak egy tükörképe. Ezt a három megnyilvánulási szintet nagyon tudatosan el kell különítenünk egymástól. Mint ahogy a test és a lélek esetében is igaz, a szellem is saját megnyilvánulásokkal rendelkezik. Ezzel párhuzamosan nagyon szoros kapcsolat áll fenn a három között. Egymás nélkül nem létezhetnek – és a három különböző nézet között hihetetlenül intenzív kölcsönhatás áll fenn, amit függőleges mozgásvonalnak nevezhetünk. Itt is fogamzás és teremtés, odaadás és elfogadás történik. Ennek során azonban egy alapvetően más mozgási irányt fedezünk fel, egy olyan mozgást, amely nem marad csupán a Földhöz kötve, hanem a Földtől eltörekedve, valami egészen máshoz vezet. A folyamatot a legmagasabb pontjáról vizsgálva, azt mondhatjuk, hogy az isteni szellem a tüzes elv, amely teremtő energiáját átruházza az erre nyitott lélekre. A lélek fogantatása tűzerővé válik, és a „test” matricája lesz. A „test” alatt jelen összefüggésben a személyiséget értjük, az ő tudatával. A személyiség a megkapott energiát a létezésére viszi át. Magától értetődik, hogy ez az együttműködés állandó, megszakítás nélküli folyamatban történik.

 

Szellem

szellemi teremtés (Tűz)

a lélek befogad (Víz)

a lélek teremt (Tűz)

a test befogad (Víz)

a test teremt (Tűz)

Cselekedet

 

A kereszt és a születés

Ha megfigyeljük az említett két mozgási vonalat, akkor látjuk, hogy ezek keresztet képeznek. A földi mozgás vízszintes vonalát keresztezi a szellemi energiából induló függőleges mozgás. A függőleges vonal a Szent Szellem erejének kitöltése, olyan energiaáram, amely a szellem-lélek-test megnyilvánulási szintekre lépcsőzetesen árad ki.

Itt a következő kérdés adódik: mit kezdünk ezzel mi, emberek? Hiszen ezt az energiát működővé tesszük! Felismerjük vajon ezt az erőt, van-e megfelelő tudatunk ehhez? És ha igen, hogyan reagálunk rá? Készek vagyunk-e arra, hogy ezt a keresztet felállítsuk? A mi létezésünk a vízszintes gerenda, és az egyetemes szeretetáramlás jelképezi a függőleges gerendát. Kifejlesztjük-e vajon a minket elérő legmagasabb energia felvételéhez szükséges képességet? Hiszen, ha nem reagálunk erre az áramlásra, akkor nem élő oszlop vagyunk, hanem az energia áramlásának útját elzáró lámpa, és az energia így nem tud regenerálóan hatni. Mintegy halotti álomban létezünk: az áramlás ugyan megérint minket, de nem vagyunk képesek reagálni rá, ezért nem történik meg a tudatos befogadás, és teremtésre sem kerülhet sor. A Földben mélyen nyugvó magok vagyunk, melyek ugyan magukban hordozzák a növekedéshez szükséges információkat, de nem jutnak sem vízhez, sem fényhez – így a magok zárva maradnak. A növény kifejlődéséhez szükséges információk bezárva maradnak a mag kemény héján belül, és nem valósulhatnak meg. Ha tudatunkat a keresztre irányítjuk, akkor a felvett erőt alkalmaznunk kell. Itt egy teremtő cselekedetnek kellene következnie, és amennyiben ez nem valósul meg, akkor blokk, torlódás következik be, amely vagy kristályosodáshoz (túlzott lehűlés), vagy robbanáshoz (túlzott felhevülés) vezet.

Felmerül a kérdés: Mit tehetünk mi, személyiség-emberek? Ehhez a teremtési folyamathoz mi a fizikai test síkján közeledünk, nagyon egyéni módon, férfiként vagy nőként. De bármelyik nemhez tartozunk is, mint személyiségemberek, a lélekhez – és ezen túl a szellemhez – való viszonyulásunk tekintetében mindig „befogadók” vagyunk, sohasem teremtünk önállóan, önmagunkból. Tudatunkat tekintve eloldozzunk magunkat a külső, testi formától, és a minket megérintő legmagasabb elv után kutatunk.

Ez az érintés feladatot tartalmaz, ezért nem szabad megállnunk a puszta szemlélődésnél. A kereső embernek ezt az érintést a testi szinten használatba kell vennie, látható cselekedetté kell változtatnia, ellenkező esetben az érintés elhagy bennünket! Az ilyen cselekedet pedig mindig is emberszolgálatot jelent, azt, hogy nagyon bölcs módon valamit megteszünk a felebarátunkért, embertársunkért. A teremtési terv csakis így válik láthatóvá az idő világában: azáltal ugyanis, amit a tudatos lélekember véghezvisz.

Ennek során azonban jól meg kell gondolnunk, hogy az időnek és a testnek is megvannak a saját törvényei. A vízszintes síkon ott áll a halál ténye. A függőleges vonalon azonban az örök élet pulzál. Ha pedig a lélek és a szellem találkozik, és új egységet képez, akkor megszületik a szellemlélek-ember, aki ráléphet a függőleges pályára.

 

A visszatérés

Ahogy a Genezisben olvashatjuk, a Paradicsom bejáratát a kerubok őrzik. Ádám (eredetileg a szellemi nézet) és Éva (eredetileg a lelki nézet) már nem léphet be ebbe a kertbe. A belőlük keletkezett test, a jelenlegi ember számára egyszerűen lehetetlen, hogy a paradicsomi életállapotban létezhessen. Ezért Ádámot és Évát mindaddig lökdösi ide-oda a két pólus közötti mozgás, amíg felismerik, hogy milyen élet volt és van a kis világukban – a mikrokozmoszukban -, és milyennek kell megjelennie benne. Ez maga a Krisztus, az Atyához vezető Út. A Krisztus az emberben megnyilvánuló új lélegzőtér, amely ugyanakkor Isten szeretet-cselekedete az emberben. Isten szeretetcselekedetének felismerése azt jelenti, hogy az ember rá tud lépni az ösvényre. Az én-tudat emésztő tüze meghódol a lélek szelíd, melengető tüze előtt. Amikor az embert Krisztus megvilágosítja, ez a környezetének igencsak a javára válik. Ez a valódi emberszolgálat, melyből olyan erő keletkezik, mely egyesíti a befogadást és a teremtést. Az új teremtés, „Isten gyermeke” a tűzerő révén születik meg az emberben, és ez az isteni tűz-gyermek az, aki a város kapuit feltárva találja, úgy, ahogy azt János Jelenéseiben olvashatjuk:

 

És annak kapui be nem záratnak nappal, éjszaka ugyanis ott nem lesz.2

És megmutatá nékem az élet vizének tiszta folyóját, amely ragyogó vala, mint a kristály, az Istennek és a Báránynak királyi székéből jővén ki.3

Irodalom

1 Jan van Rijckenborgh, Az egyiptomi ős-Gnózis, 2. rész

2 János Jelenésekről, 21,25

3 János Jelenésekről, 22,1

 

 

A fazekas művészete

A lélek szellemi ébredése és metamorfózisa

 

Az új lélek születése olyan élettitok, amely a középkorban különösen az alkimistákat foglalkoztatta. A VIII. és IX. században az emberek még ismerték az alkímia igazi jelentését. A belső transzformáció tudományát – az alkímia törvényének megfelelően – leginkább olyan tudósok gyakorolták, akik visszavonultan éltek és munkálkodtak. A régi kéziratokból kivehető, hogy az alkímiát sokszor az evangéliumi elbeszélésekkel hasonlították össze. Az alkimisták tudták, hogy az evangélium történetei – akárcsak az alkímia – nem történelmi eseményekről, hanem belső transzformációról szólnak. Éppen az állítólagos történelmi tartalmazza az evangéliumok mítoszát!

 

Alkímiai kísérleteik során a kutatók megfigyelték, hogy a tűz hatására milyen változások mennek végbe az anyagban, és ebből következtettek az útjuk során önmagukban végbemenő változásokra. Felismeréseik alkalmazása egyidejűleg a fazekasmesterség finomodásához is vezetett: Az edények az égetés folyamán lezajló kémiai reakciók során visszatükrözték a tűz különböző színeit. Ezeket a színeket alkímiai szempontból, a belső átalakulás fázisainak megfelelően magyarázták.

Az evangéliumok három különböző fázisról beszélnek:

  1. Keresztelő János születése és élete.
  2. Jézus születése és élete.
  3. Krisztus születése, élete és szenvedése.

János vízzel keresztel, ő az utolsó próféta, és annak az eljövetelét hirdeti „…akinek én nem vagyok méltó, hogy saruja szíját megoldjam” (János 1,27). A „János” szó jelentése „víz”.

Jézust János a Jordán folyóban kereszteli meg. Ezután a szellem galamb képében ereszkedik le Jézusra. Ebben a tűzkeresztségben Krisztus összekapcsolódik Jézussal, az emberrel.

Az apostolokat is tűzzel keresztelik, mégpedig pünkösd ünnepén. Megkapják a képességet, hogy „nyelveken beszéljenek”. „Christos” tehát az, akit „olajjal” vagy „tűzzel kereszteltek”.

A fazekasmesterség a tiszta agyag kiválasztásával kezdődik. A fazekas ezt vízzel vegyíti, hogy az anyag nedves és gyúrható legyen, majd a nedves agyagdarabból a fazekaskorongon edényt formál. Az agyagból készült forma a földi ember jelképe, ahogyan azt a Biblia több ízben is hangsúlyozza.

A szakrális célokra szánt edények agyagjába aranyat kevernek. Az ilyen edényeket különleges módon égetik, hogy felületükön megjelenjen a szivárvány hét színe, melyek a nemesfémeknek felelnek meg. Ezeket az edényeket aztán a templomban Istennek szentelik.

A fazekas nem ismeri a tűz alkímiai hatásának eredményét. Jó kézművesként azonban előre tudja, hogy mire kell majd használni az általa készített edényt, és az istentiszteletre szánt edények anyagát nagy gondossággal választja ki.

Itt párhuzamot vonhatunk egy olyan emberrel, aki keresőként közeledik a Szellemi Iskolához. Ő már egy „gondosan kiválasztott” személyiség. Más úton halad, mint amit a megszokott világ kínálhat. Nem elégszik meg többé azzal, amit mesélnek neki, a megszokott, világi színekkel, a szokásos kedvtelésekkel, hanem „valami mást” keres. Olyanná vált, akit mi keresőnek hívunk. Személyisége agyagát már fokozatosan kioldotta a földi talajból a sok tapasztalat és a számtalan különböző út és módszer. A „fazekas” kikereste az alapanyagot, és gondosan elválasztotta a földtől.

Ekkor következik be az a pillanat, amikor az agyagot vízzel elegyítik, tehát megnedvesítik. Ez a spirituális tannal való első kapcsolat. A kereső életében most megkezdődik a legalsónak a felfelé fordítása. Az élet értékei összekeverednek, a kereső felkavarodik. Mostantól kezdve új módon szemléli az embereket és a dolgokat.

Akit még nem keményített meg az élet, aki még képes elfogadni a dolgok átértékelődését, az megtapasztalhat egy új fiatalságot, egy új lelkesedést és egy új életcélt. A tan irányelvei alapján a kereső megkezdi spirituális útját. Az agyag formálhatóvá vált, és a korongra helyezik. A tan – bármilyen formájában fejezik is ki – az egyetemes Világosság sugarából származik, amely lehet a Világosság egyik követének a tana: Jézusé, Krisnáé, Buddháé, vagy akár egy olyan emberé, aki e Nagyok tanítását magyarázza és testvériséget alapít.

A korong forogni kezd, és eközben a fazekas kezei formálják az agyagot. Az ember fokozatosan alakul át a tannak megfelelően. Életét a tanhoz igazítja. Ez a „vízzel” való keresztelés, a vízzel való beavatás, mert a kereső itt passzív módon reagál. Így történhet, hogy egy egészen nyugati típusú ember zen-szerzetessé, egy koreai Victor Hugo tanítványává válik, vagy hogy egy Andok-béli testvériség tanait egy olyan város kellős közepén alkalmazzák, mint Párizs vagy Amszterdam. Ebben a fázisban a beavatás jelöltje még „képlékeny”, de már összekapcsolódott az örökkévalóság erejével; „a beavató templom előudvarában” tartózkodik, és ott még minden lehetséges. Azért van szükség erre az előkészítésre, hogy a következő fázisban meg lehessen munkálni az agyagot. A jelölt elhatározottan és lényének teljes odaadásával halad útján. Hite mindent lehetővé tesz, és mindent megváltoztat. Nem úgy mondják-e, hogy a hit hegyeket mozdíthat el? Ez az a fázis, melyben az ember rátalál egy csoportra, amely felveszi tagjai közé. Ez a „jámborság” szakasza, a „János-ember” fázisa. János az ebből a természetből született ember, aki szilárdan elhatározza, hogy végigmegy a nagy megszabadulás útján, és az ezzel járó következményeket teljes szívéből elfogadja. Egy ilyen emberből hatalmas erő árad. Egész lényének megtisztításával összeköti magát az eredeti természettel, és képes lesz a kapott erőt másokkal is megosztani.

„Semmi sem hat annál magával ragadóbban és tettre ösztönzőbben, mint az olyan ember, aki azt teszi, amit mond, és úgy él, ahogy tanítja.” (Catharose de Petri)

Ám a vízkeresztség, a János-keresztelő egyfajta határhoz vezet bennünket, melyet az ember-lét, a bennünket alkotó „agyag” képez. A hitállapot, melyre a földi személyiség alapoz, olykor ajtót nyit az illúziókra… és a kiábrándulásokra is! Azt hisszük, hogy elértük a világosságot, a magasztosat, ám lényünk alapvetően még nem változott meg. A természeti lény – főleg nehéz helyzetekben – ellenáll, és újra a régi önérvényesítő ösztönök kerülnek a felszínre. Nem tudjuk tartani magunkat ahhoz a „magasztos” életmódhoz, amelyet elsajátítottunk. Ennek oka az ösztöneinkben rejlik: a biztonság utáni vágyakozásban, a birtoklási vágyban, a féltékenységben és a haragban… stb. Határon állunk, ahol időnként a lelkesedés majd a depresszió különféle formáit tapasztaljuk. Egyik pillanatban még mintegy a felhőkön lebegünk, a következőben pedig már bánat és bűntudat nyomaszt. A földből származó „agyag” – tagadhatatlan minősége ellenére – még nem ment át a tűzön. Természete ugyanis csak akkor változik majd meg.

Rövidebb vagy hosszabb idő múlva saját magunk könyörgünk új világosságért, mélyebb megértésért és lényünk megtisztításáért. János megtisztítja belátását, vágytestét, és összhangba hozza az isteni természettel. Most lép színre Jézus, és természetesen egy adott pillanatban találkozik Jánossal. Eközben valami váratlan dolog történik. Felhívjuk a Világosságot, hogy megváltoztasson bennünket, de a Világosság kiszolgáltatja magát nekünk, és azt kéri, hogy mi változtassuk meg őt. Nem Jézus kereszteli meg Jánost, hanem Jézus merül teljesen a vízbe, hogy János megkeresztelje őt.

 

Miért?

Minden régi testvériség úgy magyarázta, hogy Jézus Krisztus csak egy jelenés, és ezért halála a kereszten nem lehetséges. Ezzel azt akarják mondani, hogy a misztériumok útján haladó zarándok számára Jézus Krisztus nem természetből született ember, nem „agyagból” való személyiség. János a természetből született ember, és neki nyilatkozik meg az Eredeti. Amint a János-ember teljesíti küldetését, tudata a Jézus-ember tudatába siklik át. Jézus pedig átéli keresztútját a János-ember személyében. Felébreszti a karmát, megtisztítja és átváltoztatja a személyiséget. Az isteni belemerül a természetbe, és a szellemszikra teljes mértékben megváltoztatja a személyiség agyagát.

Ez azt jelenti, hogy az agyagedényt a tűzbe helyezik.

Így lép egészen konkrét módon egy másik természet rezgése az életünkbe. Ez az önbeavatás nem egy szertartás alkalmával történik, hanem a soha alább nem hagyó vágyakozás által: „Megtisztult szívet teremts bennem, ó Uram.”

János, ennek a természetnek a megtisztult embere aláhanyatlik, hogy Jézus növekedhessen benne. Így halad át a lélek először a tűzön. Felfedezi, hogy saját korlátozott belátása volt az, ami eddig hátráltatta a továbbhaladásban. A láng meggyullad és fellobban. A felhevített tűzön az agyagedény vörösen izzik, és fehér fénnyel kezd sugározni és világítani. Ebben a parázsban a megszokott tudat nem tud ellenállni, és egyre inkább közeledik a döntő választás pillanata: vagy kitart a tűzben és gyökeresen megváltozik, vagy visszautasítja a tüzet. Aki nem akar kitartani, azt kiveszik a tűzből. Az edény megmunkált agyagát visszateszik a földi alkotóelemek közé. Az agyag azonban magán viseli a tűz halvány nyomait, ami lehetővé teszi, hogy a személyiség egy későbbi próbálkozás alkalmával könnyebben megtisztulhasson.

Ha a természettudat mégis elfogadja, hogy nem ő áll már az első helyen, és a lélek átadja magát Istennek, akkor az új tudat kezdi hallatni a hangját. Ez a lélek nagy metamorfózisa. A tan hangján kívül a lélek hangja is közvetlenül észlelhetővé válik. A fényt árasztó tudat mintha mindenen átragyogna, ami közeledik felé. Kifejlődik a tényleges alkímiai fázis, melyet itt nem magyarázhatunk el minden részletében, ugyanis mindenkinél másképp zajlik.

Csak azt mondhatjuk, hogy a kemencét lezárják, hogy az összes oxigén elégjen benne. A hőmérséklet tovább emelkedik. A természetes oxidációs folyamat megváltozik, és a cserépedény az agyag fémkristályainak transzformációja révén különböző színekben pompázik. Eleven színek díszítik. Ekkor beszélünk a „lélek fényruhájáról”, vagy az „aranyba öltözött” lélekről, az arany menyegzői ruháról.

A Jézus-ember Krisztus-jelöltté válik. Az alapvető, fehér sugárzás elhasad, és megjelenik a szivárvány hét színe. A jelölt „a kő mesterének” nevezheti magát.

Ekkor az edényt kiveszik a kemencéből, és a jelöltnek, egy Szellemi Iskola tanulójának, azt mondják: „Maradj a váza közelében, hogy színeit felismerhetővé tedd.”

Az ébredő lélek hét sugara a következőképpen bontakozik ki:

a. az általános érdeklődés vagy személyes keresés

b. a tanban való hit

c. a tan elsajátítása

d. az élet szervezése

e. a káosz, a hegy, ahol a forma meghal

f. a meghatározó választás

g. a gnosztikus mágia.

 

A rózsakeresztesek és a tűz

„Amikor a szent könyvek arról írnak, hogy Isten eleven tűz, akkor nem arra gondolnak, hogy Isten és a tűz azonosak, hanem hogy Isten, a Logosz a tűzben és a tűz által – akárcsak más elemekben és más elemek által – nyilvánul meg.

Ha egy úgynevezett tűzimádó a szent tűzhöz közeledik, akkor ő nem pogány, és nem is volt az, hanem olyan ember, aki bebizonyítja, hogy birtokában van az isteni tudomány ismeretének! Ha a rózsakeresztesek közelednek a tűz titkához – ahogy Mózes közeledett Isten kezét fogva az égő csipkebokorhoz – akkor harmóniában vannak a szent nyelvvel. Akkor a tűz filozófusai közé tartoznak, és megértést mutatnak a szellem szent alapja iránt, amely elé állnak.

Mi történt Mózessel?

Közeledett az égő bokorhoz. Ez azt jelenti, hogy szemtől szembe került a korszakában alámerülő, isteni étererővel. És a tűz kijavította őt, a visszahúzódását, a tökéletlenségét, és megbüntette félelmét.

Hiszen nem menekül-e először saját, magasabb hívatásától? Az volt a küldetése, hogy önmagát és a rá bízott sereget kivezesse a dialektikus szolgaság házából, és a szent, új földre vigye. Amikor azután a sok mérlegelés után teljesítette ezt a hatalmas feladatot, előtte ment ‘az úr felhője’. […]

A szent tűz, amely egy nem ebből a természetből származó éteranyagban ég, nem emészt fel. Éppen ellenkezőleg, az őt legbelül észlelő embert az új, ragyogó életben történő feltámadásra vezeti.”

 

Catharose de Petri: A Rózsakeresztesek és a tűz, Neue Orientierung, 1948. május.

 

 

A Hopi-indiánok teremtésmítosza

 

A hopik annak a nagyon különleges indián népnek az utolsó élő leszármazottai, akik elsősorban Új-Mexikóban és Arizona észak-keleti részében éltek. A hopik tehát a puebló-indiánok legnyugatibb csoportját képezték. Teremtéstörténetük a megsemmisítés és örök visszatérés mítosza, amely addig folytatódik, amíg a „Hangyaember” felismeri, hogy teremtőjének milyen tervei vannak vele. A végtelen teret, amelyből minden keletkezik, a hopik Tokpelának nevezik.

 

Tokpela – az első világ

Nem létezett sem kezdet, sem vég, sem idő, sem forma, sem élet – csak egyetlen végtelen semmi. Ebben – ha egyáltalán mondhatjuk azt, hogy ebben – működött a teremtő, az ősteremtő, Taiowa. A végtelen tér pedig kezdetét, végét, formáját és életét Taiowa szelleméből nyerte. A hopik az eredeti világot Tokpelának – végtelen térnek – nevezik.

Ő, a Végtelen, elképzelte a végest és az életet. Mindezt meg akarta nyilvánítani, ezért először megteremtette Sótuknang-ot, és azt mondta neki: „Te vagy az első erő, akit mint eszközt, egy személynek teremtettem meg, hogy végrehajtsd a tervemet, és a végtelen térben előhívd az életet. A nagybátyád vagyok, te pedig az unokaöcsém. Most pedig indulj, és formáld meg az univerzumokat, hogy a terveim szerint harmonikusan működjenek együtt.”

Sótuknang végrehajtja a megbízatást, és a végtelen térből kiveszi mindazt, aminek az a rendeltetése, hogy anyaggá legyen, majd kilenc egyetemes birodalommá alakítja és rendszerezi: egyet Taiowa számára, egyet saját magának, hét univerzumot pedig az eljövendő életnek. Taiowa jóváhagyásával Sótuknang létrehozza a vizet, majd a levegőt és a szelet is. Ezek után Taiowa azt mondja neki:

„Műved még nem készült el. Most meg kell teremtened az életet, valamint annak mozgását, és ezáltal be kell teljesítened, Túwaqachi, egyetemes tervem négy részét.”

Sótuknang így az univerzum azon lényébe megy bele, amely arra rendeltetett, hogy az első világ – a Tokpela – legyen, és abból megteremti Kókyangwuti-t, vagyis Pókasszonyt, aki segítőtársaként ezen a földön marad. Amikor Pókasszony életre kel, megkérdezi, hogy ki ő és miért van itt? Sótuknang pedig így válaszol:

„Nézz körül. Itt a Föld, melyet mi ketten hoztunk létre. Van formája, tömege, iránya és ideje, kezdete és vége, de nincsen rajta élet. Semmilyen örömteli mozgást nem láthatunk, és boldog hangokat sem hallhatunk. Mi az élet mozgás és hangzás nélkül? Ezért adatott meg neked az erő, hogy segítségünkre légy az élet megteremtésében. Ajándékba kaptad az ismeretet, a bölcsességet és a szeretetet, hogy minden lényt, akiket meg fogsz teremteni, részesíts az áldásodból. Ezért vagy itt.”

Pókasszony ezután egy kevés földet elvegyít a nyálával, és két lényt formál belőle, majd beteríti őket fehér leplével, amely maga a bölcsesség, miközben a Teremtés dalát énekli. Amikor az ikrek életre kelnek, megkérdezik, hogy kik ők, és miért vannak itt. Pókasszony a Pöqánghoya és Palöngawhoya nevet adja nekik, és azt a feladatot bízza rájuk, hogy tartsák egyensúlyban a világot, amikor az élet megjelenik a földön. Pöqánghoya bebarangolja a világot, és kezeivel addig gyúrja a földet, míg az teljesen megsűrűsödik. Palöngawhoya is útra kel a világban, és előhívja a hangzást, melyet az egész földön hallani lehet. Ez a visszhangok valódi eredete, mivel minden hangzás a Teremtő visszatükröződése.

Feladatukat elvégezve, Pöqánghoyát a Föld tengelyének északi, Palöngawhoyát pedig a déli sarkához küldik, és megbízzák őket, hogy együtt gondoskodjanak a Föld megfelelő forgásáról.

Ezen kívül még Pöqánghoya hatalmában áll az is, hogy a földet a sűrűsödés egy stabil állapotában tartsa. Palöngawhoyának pedig arra kell ügyelnie, hogy a levegő nyugodt mozgásban maradjon, és arra is, hogy a Föld rezgésközpontján keresztül a jóra felhívó vagy figyelmeztető kiáltását hallassa.

A hopi indiánok felfogása szerint a Földnek és az ember testének egymással összhangban álló szerkezete van. Ezért nem csak a Föld tengelye mentén található rezgésközpontokat ismerik, hanem tudomásuk van az ember tengelye mentén elhelyezkedő rezgésközpontokról is, melyek a csakrákkal egyeznek meg. Ezekből viszont a hopik csak ötöt tartanak számon: a fejtetőcsakrát, a homlokcsakrát, a gégecsakrát, a szívcsakrát és a köldök- vagy napfonatcsakrát.

Pókasszony a továbbiakban a földből fákat, bokrokat, fűszernövényeket, virágokat és különféle magot és gyümölcsöt hozó növényeket fakaszt, melyekkel felöltözteti a földet.

Ugyanígy teremti meg a madarakat és a többi állatot is. Sárból gyúrja, majd fehér leplével beborítja őket, miközben a Teremtés dalát énekli.

Sótuknang is boldogan szemléli, milyen szép lett minden – a föld, a növények, a madarak, a többi állat, és az erő, mely valamennyiükben hat.

Mélységes örömmel így szól Taiowához: „Jöjj, és nézd, milyen lett a világunk!” „Nagyon jó lett – mondja Taiowa -, most már kész arra, hogy befogadja az emberi életet, mely az utolsó lépés ahhoz, hogy tervem beteljesedjen.”

 

Az emberiség teremtése

Pókasszony a földből, amely négy színben – sárgában, pirosban, fehérben és feketében – létezik, négy emberi lényt formál Sótuknang, a férfi képére. Majd négy emberi lényt hoz létre a saját képmására, mellyel megteremti az asszonyt is. Ezekben az emberi lényekben olyan fejlődés megy végbe, mely a napfelkeltével hasonlítható össze, s ami a legkorábbi pirkadat sötét bíborával veszi kezdetét. Ez az a pillanat, melyben Pókasszony, miután teremtményei fölött elénekelte a teremtés dalát, az őket betakaró fehér leplet eltávolítja. A formák életre kelnek, a bíbor szín sárgába megy át.

Az emberbe, akit akkor még ködfátyol borít, a feje tetején lévő lágy részen keresztül hatol be az élet lélegzete.

Amint a Nap megjelenik a horizonton, a köd eltűnik, és a fejen lévő lágy rész megkeményedik. Az ember elkészült, és büszkén tekint teremtőjére.

„Íme, a Nap – mondta Pókasszony -, először álltok szemben atyátokkal, a teremtőtökkel. Mindig emlékeznetek kell létrejöttötök folyamatának három szakaszára, a három fény idejére: a sötét bíborra és a misztérium sárga és piros palástjára, az élet lélegzetére és a szeretet melegére, melyek a teremtés tervében nyugszanak, ahogyan a fölöttetek énekelt Teremtés dalában hallhattátok tőlem.”

Az első világ első emberei azonban nem válaszolnak neki, mert nem tudnak beszélni. Miután Pókasszony a hatalmát Sótuknangtól kapta, a visszhang, Lapöngawhoya segítségével magához hívja őt. Sótuknang még abban a pillanatban, egy hatalmas szélzúgásban megjelenik előttük: „Itt vagyok. Miért van rám oly sürgetően szükségetek?”

Pókasszony magyarázni kezd: „Megbízatásod szerint megteremtettem az első embereket. Tökéletesek és jó formájúak. Megfelelő a színük, megvan bennük az élet, és mozogni is tudnak, de nem tudnak beszélni. Ez még hiányzik belőlük. Meg akarom adni nekik a beszéd készségét, mellé pedig a bölcsességet és a szaporodás képességét, hogy élvezhessék az életet, és teremtőjüknek hálát mondhassanak.”

Sótuknang ekkor megajándékozza az embereket a beszéddel, melynek hangzása bőrük színe szerint változik. Megadja nekik a bölcsességet, valamint a szaporodás és sokasodás képességét, majd így szól hozzájuk: „Nektek adtam ezt a világot, hogy benne éljetek és boldogok legyetek, és ezért csupán egyet kérek tőletek: Teremtőtökkel szemben mindenkor hódolattal viseltessetek. A bölcsesség, a harmónia és a teremtőtök szeretete iránti tisztelet gyarapodjon bennetek. Ezt ameddig csak éltek, soha ne felejtsétek el.”

Az ember ekkor benépesítette a földet. Békességben élt vele, valamint embertársaival és az állatokkal is. Egy idő múlva azonban néhányan megfeledkeztek a Sótuknangtól kapott megbízatásukról, hogy mindenkor tisztelettel övezzék teremtőjüket. Azzal kezdték, hogy rezgésközpontjaikat kizárólag földi célok követésére használták, miközben teljesen megfeledkeztek elsődleges céljukról, a teremtő tervének kivitelezéséről.

Az ember egészen addig békességben élt együtt az állatokkal, melyek azonban most eltávolodtak és „elvadultak” tőle. Végül az emberek már egymás ellen is harcolni kezdtek, és már csak egy egészen kis csoport emlékezett eredeti megbízatására.

Taiowa elhatározza, hogy az első világot megsemmisíti azon kis csoport kivételével, amely hű maradt a törvényeihez. Sótuknang ezeknek elmagyarázza, hogy fejtetőcsakrájuktól kell hagyniuk irányítani magukat. „Belső bölcsességetekkel nappal egy felhőt, éjszaka pedig egy csillagot kell felismernetek és követnetek. Semmit se vigyetek magatokkal, és vándorlásotok csak akkor ér véget, ha a felhő és a csillag megállapodik.”

Az egész világon vannak olyan emberek, akik házukat és tűzhelyüket elhagyva követik a felhőt és a csillagot. Sokan teszik fel nekik a kérdést, hogy mi hajtja őket. Amikor aztán a felhőről és a csillagról kezdenek beszélni, senki sem hisz nekik, mert a többiek semmit sem látnak.

Végül, egy adott helyen összetalálkozik a csoport, amely a szélrózsa minden irányából gyűlt össze. Amikor valamennyien megérkeznek, megjelenik előttük Sótuknang, és egy dombra vezeti őket, melyben a hangyaemberek élnek. A csoport lyukat fúr a tetőn, és úgy jutnak be a domb belsejébe. Sótuknang pedig így szól hozzájuk:

„Most beléptek a hangya-kivába, (Hopi-település) ahol biztonságban lesztek a világ pusztulása idején. Azt akarom, hogy itt-tartózkodásotok alatt tanuljatok a hangyaemberektől, akik szorgalmasak, és nyáron élelmiszert gyűjtenek télire, akik hűvösek maradnak, ha meleg van és melegek a hideg időben. Békében élnek egymással, és engedelmeskednek a teremtési tervnek.”

Így végződik az első világ, amely a vulkánok tüzétől semmisül meg.

 

Tokpa – a második világ

Sokáig tart, míg a föld felszíne kihűl. Időközben pedig az emberek boldogságban élnek a föld alatt, annak ellenére, hogy az élelmiszer-készlet egyre szűkösebbé válik. Sótuknang ekkor megteremti a második világot, amely teljesen más, mint az első. Ahol korábban víz volt, az most szárazföld, és ahol szárazföld terült el, ott most víztükör fénylik. Sótuknang ismét megbízza az embereket, hogy a Teremtő tervének megfelelően éljenek.

Az emberek újra benépesítik a földet, de egy idő múlva újra eltévelyednek. Az állatoktól elkülönülten élnek, és kizárólag saját magukról gondoskodnak. Házakat építenek, szerszámokat állítanak elő, kereskednek és csereberélnek. Ezzel pedig megkezdődnek a nehézségek is. A második világban bőségesen rendelkezésre áll minden, amire az embernek szüksége van, de ő mégis egyre többet és többet akar. A Teremtőt dicsőítő hálaadó himnuszokat lassanként felváltják a föld javait magasztaló énekek. Így egyre jobban eltérnek megbízatásuktól, és kinevetik azokat, akik még mindig éneklik a Teremtés dalát.

Taiowa, az ősteremtő és unokaöccse elhatározzák, hogy ezt a világot is megsemmisítik. Azok, akik hűek maradtak megbízatásukhoz, ismét a hangyaembereknél találnak menedéket.

Az ikreket, Pöqánghoyát és Palöngawhoyát, újra megakadályozzák abban, hogy egyensúlyban tartsák a világot, így az őrült módon ismét össze-vissza kezd forogni, miáltal a hegyek a tengerbe zuhannak, és hatalmas áradatok söpörnek végig a partokon. Ezért a föld erősen lehűl, és elborítja a jég. A túlélők pedig eközben békésen élnek a hangyaemberek között.

 

Kuskurza – a harmadik világ

Hosszú-hosszú idő múlva az ikreket ismét megbízzák azzal, hogy a sarkoknál újra betöltsék feladataikat. A Föld így újra egyensúlyba kerül. Lassanként felmelegszik, és Sótuknang harmadszor is belekezd az élet teremtésébe a földön. Amikor az megint alkalmassá válik az emberi települések befogadására, elindul a hangya-dombok felé, előhívja az embereket, és azt mondja nekik: „Megmentettelek benneteket, hogy a világot újra benépesíthessétek. Azonban mindenkor emlékeznetek kell arra a két dologra, amit most elmondok nektek. Először is: Hozzám, a teremtőtökhöz, mindig hódolattal közeledjetek, és tiszteljétek egymást. Másodszor: Minden hegycsúcsról minden időben dicsőítő dalokat énekeljetek. Amikor már nem hallom a teremtőtöket dicsőítő himnuszokat, tudni fogom, hogy újra a gonosz hatalmába kerültetek.”

Az ember újra benépesíti a földet, és követi fejlődésének útját. Az első világban az emberek együtt éltek az állatokkal. A másodikban megtanulták a kézművességet, a kereskedelmet és házakat emeltek. A harmadik világban most már hatalmas városokat építenek, és egy egész ipart fejlesztenek ki. Még repülésre alkalmas eszközeik is vannak, melyekkel más városokat megtámadhatnak, és kreativitásukat arra használják fel, hogy másokat elpusztítsanak.

Sótuknang, Pókasszonnyal együtt elhatározza, hogy ezt a világot is feloszlatja, s csak azokat menti meg, akik továbbra is éneklik a dicsőítő himnuszokat. A megsemmisítés ezúttal a víz által megy végbe. Az egész szárazföldre óriási forgószelek hoznak áradatot. A túlélésre szánt embereket Pókasszony magas bambuszszálakon rejti el, és hosszú időre ellátja őket élelemmel. Amikor az esőzés abbamarad, Pókasszony a bambuszszálakon lévő embereknek nádból tutajt készít, melyekkel azok a felkelő nap irányába vonulhatnak. Számukra ezért fenntartottak néhány szigetet, ahol vethetnek és arathatnak, mielőtt továbbvonulnának.

 

Túwaqachi – a negyedik világ

Az emberek végre elérnek egy magas hegyekkel tarkított földterületet. Ezen a helyen újra megjelenik előttük Sótuknang, és azt mondja nekik: „Tekintsetek abba az irányba, ahonnan jöttetek, és nézzétek a szigeteket, amelyeken éltetek. Utazásotok lábnyomai ezek, a harmadik világ magas hegyei, melyeket én pusztítottam el. Nézzétek.”

Ekkor az emberek szeme láttára egyik sziget a másik után alámerül a vízben, és eltűnik. Sótuknang pedig így folytatja:

„Nézzétek, én magam töröltem el lábnyomaitokat, a ti érdeketekben hátrahagyott szigeteket. Mielőtt most elhagylak benneteket, még valamit el akarok mondani nektek: A negyedik világ neve Túwaqachi, a tökéletes világ. Ti magatok fogjátok felfedezni, hogy miért. Nem olyan kényelmes és szép, mint az előzőek. Van benne mélység és magasság , forróság és hideg, szépség és aszály. Bármit is válasszatok, megmutatkozik majd, hogy a teremtés tervét ezúttal megvalósítjátok-e.”

Források:

F. Waters, Book of the Hopi, Peguin Books, 1977.

Dick de Soeten, Hopi, deur van verleden en toekomst (Hopi, a múlthoz és a jövőhöz vezető ajtó), Ankh Hermes, 2. Átdolgozott kiadás, 1992.

 

 

A Hopi egy név rövidítése, melyet e nép használt: Hopituh Sinom, vagyis „a Hopi emberei”. Korábban a hopik a Moqui vagy Moki néven is ismertek voltak. Az uto-azték nyelvcsalád egy tájszólását beszélik. A jelenleg élő kb. 18000 Hopi indián nagy része a Navajo Rezervátumban, 11 autonóm faluban szétszóródva él, a jellegzetes teraszos pueblo-házakban.

A Hopi névnek különböző fordításai ismeretesek, mint például: „Emberek, akik a megfelelő módon élnek”, vagy a „Békében élők”, vagy pedig „Jók, békések és bölcsek”. Mélységes békeszeretet jellemzi őket, mely a sors majdhogynem ellenállás nélküli elfogadásával párosul. Elveszett fehér fivérük, Pahána visszatértére várnak, éppen úgy, mint ahogy a maják szakállas, fehér istenüket, Kukulcant, a toltékok és aztékok pedig Quetzalcotl-t várják.

A hopik teremtésmítosza

A hopik teremtésmítosza figyelemreméltó, és tulajdonképpen két részből áll. Az első rész az első, eredeti világ és az első ember teremtését tárja elénk. A második rész az ezután következő újrateremtéseket írja le, melyek az istenek által végrehajtott világpusztításokat követik. Ezek azért zajlottak le, mert az emberiség újra meg újra eltért megbízatásától, és elfeledkezett teremtője dicsőítéséről. A hopi hagyományok értelmében a világot napjainkig már háromszor pusztították el, így az ember jelenleg a negyedik világban él.

A Teremtés dala

A sötét, bíbor fény északon felragyog.

Egy sárga fény világítja be keleten az eget.

A föld növényeiből ekkor előbújunk,

hogy nyerjünk egy derűs, hosszú életet.

Pillangó-szüzeknek nevezzük magunkat.

 

Férfi és nő imáját kelet felé fordulva mondja.

Teremtőnk napja előtt tisztelettel hajtják meg fejüket.

A levegőt harang zengése tölti be.

És örömteli hang járja át a földet,

melynek visszhangját mindenütt hallani lehet.

 

Atyámat alázatosan kérem,

közös atyánkat, a tökéletes Taiowát,

a hibátlant, mely a tiszta életet hozza létre,

aki látni engedi a sárga fény ragyogását,

adja nekünk a tökéletes fényt végre.

 

A tökéletes kibontakoztatta tervét,

és hosszú időt ajándékozott nekünk,

megteremtette a dalt, hogy életünkbe örömet vigyen.

Az öröm ezen ösvényén, mi, a pillangószüzek mindent teljesítünk,

amit csak kíván, azáltal, hogy Atyánk Napját üdvözöljük.

 

Örömmel csendül fel Teremtőnk dala.

És mi, földi lények, ezt a dalt trónjáig visszhangozzuk fel.

Ha a sárga fény megjelenik,

a boldog visszhang megsokszorozódik,

cseng és zengedez vissza az időkig,

melyek még csak ezután közelednek el.

 

 

 

Szedjétek fel a horgonyt

 

+++ Az első kormányos naplójából +++ Feljegyezve és átnyújtva a nyílt tengeren úszó élethajóknak, felhívás minden belső hajós számára, és szellemi tisztelet a tengeri hagyományoknak. +++ Hajóink találkozzanak az új hajnalpír fényében. +++ dicsőség Jézusnak +++ hahó +++

 

A kapitány személyes hajónaplója, 7. év, 40. nap, 09:00 óra +++ Megérkezés a kiindulópontra +++ az admiralitás új parancsai +++ kapitányként az utolsó bejegyzés +++

 

A hosszú utazás befejeződött: a kormányosi fedélzetről megpillantottuk a hazai kikötőt. A behajózás a koraesti órákban várható. A látási viszonyok jók, a háborgó tenger ellenére jól haladunk előre. Történt valami váratlan: révkalauz érkezett a fedélzetre, aki a vezető tisztnek átnyújtott személyes sürgönnyel a legtitkosabb sejtéseimet támasztotta alá. Az admiralitás parancsainak megfelelően, érkezésünk után rögtön új kapitány veszi át a hajót. Lefokoztak első tisztnek, és a sürgöny mellett egy új legénységi lista is volt. Azonnali hatállyal új küldetést rendeltek el.

Tartottam tőle, de titokban reméltem is, hogy a parancsnokságom alatti utolsó utazás nem marad következmények nélkül. Alapjában véve, a büszkeségem és a tengerészeti karrier körül forgó gondolataim ellenére az elbocsátás híre majdhogynem megkönnyebbülés volt számomra. Mintha a szégyentől vagy egy megmagyarázhatatlan bűntől való megszabadulás lenne – de egyidejűleg mégis visszatérés a becsülethez és felelősséghez.

Három hajótörés, a legénység tagjait ledöntő fertőző betegségek, kizsákmányolás, a rakomány hűtlen kezelése, és a küldetések során történő önhatalmú útirány-változtatások – mindez egyértelműen az én felelősségem volt. Emellett történtek halálesetek is, és nem csak a távoli vidékeken kitörő erőszakos nézeteltérések miatt, hanem a helyzet teljesen hibás megítélése miatt is. A legénység sok hűséges és tiszteletreméltó tagja sincs már a fedélzeten, szomorúak voltunk, hogy meg kellett válnunk tőlük.

Különösen ezek a tragédiák, minden küldetésünk végső zátonyra futása, és a hajón keletkező javíthatatlan károk vetettek véget valóban és végérvényesen a felsőbb vezetés türelmének. Nem hagyhatjuk említés nélkül azt sem, hogy a legénység tagjai között mindig akadtak olyanok, akik már a felsőbb vezetés puszta létezését is megkérdőjelezték. Az önhatalmú útirány-változtatások, és a magunk választotta küldetések túlságosan is megerősítették azokat a gondolatokat, hogy hogyan is létezhetne egyáltalán valamiféle rendező elv vagy felsőbbrendű parancs. Folytonos bizonyítékul szolgált erre a minket körülvevő valóság is: a tenger végeláthatatlan messzesége és ijesztő kilátástalansága, a legkülönbözőbb, és gyakran veszélyes élőlényekkel teli lélegzetelállító mélységek, a fedélzeten előforduló megfékezhetetlen erőszak és gátlástalan fegyelmezetlenség, és ehhez még az állandóan romló ellátás – és a mardosó elégedetlenség amiatt, hogy egy kapitányban csak azért kell bízni, mert ő került a fedélzetre, és ő határozza meg az irányt. Milyen gyakran álltunk csupán hajszálnyira egy zendüléstől. Előfordult, hogy a legénység feldühödött tagjai elfoglalták a parancsnoki hidat, és gúnyos kacajjal tagadtak meg minden parancsot. Csak az ezután eluralkodó káosz, és a végérvényes elsüllyedés veszélye érzékeltette, éppen a legszörnyűbb lázongások közepette, hogy még mindig jobb egy rossz kapitány, mint ha egyáltalán nincs vezetőnk.

Annál meglepőbb volt mindannyiunk számára a felső vezetéstől kapott révkalauz. Olyan volt ez nekem, mint egy csoda, habár a révkalauz ismeretlen maradt, és rögtön a parancsok átadása után el is hagyta a hajót. Ez az esemény egy pillanat alatt több nyugalmat, rendet és világosságot teremtett a legénység sorai között, mintha az összes eddigi parancsot egyszerre mondták volna ki. Én, mint az eddigi kapitány, aki soha nem kérdőjeleztem meg a felsőbb vezetés létezését, még mindig hivatottnak éreztem magam arra, hogy szabadon cselekedjek, és az önálló döntéseimet egy magasabb elv kifejezésre juttatásának tekintsem. De volt még egy utalás – valami oly félelmetes és elutasíthatatlan, hogy a mai napig próbáltam titkolni a legénység elől: a hajó rejt valamit.

Már az első utunkon feltűnt, hogy a hajó szerkezetének időről időre új lehetőségei és tulajdonságai nyilatkoztak meg – mindenekelőtt akkor, ha különleges kihívásokat vagy veszélyeket kellet megoldani.

Az első parancsnokságom alatt például meglepődve állapítottuk meg, hogy a hajónk messzemenően biztonságos, és a tájékozódáshoz nincs szükségünk arra, hogy valamelyik ismert szárazföld közelében legyünk. Az új kétéltű funkciók – mint vízi és léghajó – mellett még a nagyságát és formáját is mindig újra meg kellett változtatni. Sőt, tisztként még én sem tudtam a valódi hosszát, szélességét, magasságát, vagy a fedélzetek igazi számát.

Rémülettel és rettegéssel emlékszem vissza arra esetre, amikor behatoltunk az egyik alsó fedélzetre. Csupán kíváncsiságból és kutatási vágyból, az akkori első tisztemmel erőszakkal felfeszítettük a padlózat egy addig lezárt nyílását. Az ajtó alatt megszámlálhatatlan további kabin és fedélzet vált láthatóvá, ahol ráadásul olyan lények laktak, akik ijesztő módon, nagyon ismerősek voltak számunkra. Nem mintha valaha is találkoztunk volna velük, de különleges kisugárzásuknak és kedélyüknek hatalmas vonzereje volt. Csak nagy erőfeszítésekkel tudtuk kivonni magunkat e mágia alól, és a nyílást újból lepecsételni. Akkoriban esküt tettünk, hogy soha többé nem hatolunk be erőszakkal ezekre a területekre. Egy másik eset a parancsnoki hídon történt, amikor a stáb azzal volt elfoglalva, hogy új készülékekkel segítse a kormányzást és a tájékozódást. Úgy el voltunk ragadtatva az új technológiától és a modern szerszámoktól, hogy a parancsnoki pultba beépített hagyományos műszerekre már alig figyeltünk. A kormányosunk nagy buzgalommal végezte ezeket a munkálatokat. Mindez abban csúcsosodott ki, hogy a meglévő navigációt teljesen új készülékekkel helyettesítette. A következmények azonban katasztrofálisak voltak, és mementóként a mai napig ezek az élmények a hajónapló legszörnyűbb bejegyzései. A navigációs készülékek teljesen rossz irányt mutattak, és a térképészet elvesztette a csillagászati összefüggéseket – mindezt azonban csak utólag fedeztük fel egy másik baleset javítási munkálatainál, és nagyon csodálkoztunk rajta.

Ezután a hajónk olyan utazásokra is alkalmassá vált, amelyekre addig a legmerészebb álmainkban sem gondoltunk. Már nem csodálkoztunk azon sem, hogy a műszerfal mögött olyan teljesen ismeretlen készülékeket és műszereket találtunk, amelyek optimálisan illeszkedtek a hajóba, de nem szerepeltek az általunk ismert műszaki leírásban, és a működésüket sem ismertük. Csak az alsó fedélzeten tett látogatásunkkor szerzett tapasztalataink alapján csírázott ki bennünk lassan bizonyos tisztelet, és az a felismerés, hogy ezeket a dolgokat nem érthetjük igazán. Nem lehet letagadni, hogy az új kapitány kinevezésekor különösen ezek az emlékek éledtek fel újra, és törtek elő merész összefüggésben. Milyen küldetés áll előttünk? Hová vezet minket az új kapitány?

Visszatérünk a kikötőbe, ahonnan egykor az első küldetésünk indult. Riadót rendeltem el, és teljes fordulatra adtam parancsot a horgony-vetés előtt. Az új kezdet jeleként, és az elkövetkező misszióra való tekintettel, az egész legénységnek a legfelső fedélzeten kellett lennie. Az új munkatársi lista alapján néhány nagyon régi barátunktól meg kellett válnunk, és új stábtagokat is üdvözölhettünk. Természetesen nem csodálkoztunk, hogy ezek a változások egy ilyen hosszú utazás után nem mentek végbe zökkenőmentesen. Az általános morál erősítése érdekében a legénységnek 12 órára bejelentettem egy rövid beszédet, és a parancsnokság hivatalos átadását.

+++ Isten legyen velünk. +++

 

 

 

2009/2

 

Az Igazság Evangéliuma

 

Racionális emberekként a világot érzékszerveinken át érzékeljük. Számunkra a dolgok és az emberek tárgyak, melyekhez alanyként viszonyulunk. A gnosztikus azonban olyan különleges tudatot, olyan új érzékszervet fejleszt ki, amely révén eggyé válik az emberekkel és a dolgokkal. Így megszűnik az elválasztottság közte és a világ között, közte és Isten között, s megismeri a lényeget, vagyis Istent, a belső enyészhetetlen elemet, mert ő maga vált e lényeggé vagy enyészhetetlen elemmé.

 

Saját magát változtatja a lényeggé és a dolgokká. Ezek pedig ő maga lesznek, s többé már nem puszta tárgyak a számára, hanem önnön valója: egy minden dolgot és lényeget magába foglaló alany. Ilyenformán tehát azt mondhatjuk, hogy a Gnózis közvetlen, spirituális tapasztalás.

Ha így értelmezzük a Gnózist, akkor világos, hogy a spirituális vallások és misztériumiskolák alapítói mindig is „a tudás hordozói”, vagyis gnosztikusok voltak, hiszen mindnyájan az Istennel és minden dologgal való egység élményéből éltek.

Jézus azt mondja: „Én és az Atya, az isteni ősok egyek vagyunk.”

Vagy, ahogyan Pál mondja: „Most még tükör által homályosan látunk” – vagyis csak érzékszerveink révén érzékelünk, s így a dolgok titokzatos tárgyaknak tűnnek számunkra – „akkor pedig színről színre”, vagyis közvetlenül, eggyé válva, szemtől szemben a dolgok lényegével.

Buddha pedig így szól: „Elmélkedésem tárgya igazság. Amit odaadással gyakorolok, igazság. Beszélgetésem tárgya igazság. Gondolataim mindig az igazságban vannak. Mert íme: önmagam igazsággá lettem.”

És a hinduk ezt mondják: „Tat twam asi” – az te magad vagy. Minden, amit magunk körül tárgyaknak látunk, valójában mi magunk vagyunk, csupán képtelenek vagyunk őket jelenlegi tudatunkkal érzékelni.

Van a „Gnózis” szónak ezen általános, átfogó értelmezésén túl egy jóval konkrétabb jelentése is: azt a vallást és filozófiát jelöli, amely a kereszténységgel egy időben jelent meg, s időszámításunk első évszázadaiban élte virágkorát. E mozgalom nagy nevei közé tartozik Valentinus, Baszileidész és Mani. Az 1945-ben a felső-egyiptomi kisvárosban, Nag Hammadiban talált gnosztikus kéziratok ebből – a szűkebb értelemben vett – történelmi gnózisból származnak. Ezen kéziratok közé tartozik a II. század derekán keletkezett Igazság Evangéliuma is.

A korai egyház dogmatikussá vált, s alkalmatlan volt az istenség közvetlen, spirituális megtapasztalására. A gnosztikus írásokat tévtanoknak s eretnekségnek bélyegezték és nem vették fel őket az Újszövetségbe. Az egyház számára a történelmi gnózis kétségtelenül eretnekség volt, és még ma is az. Ha azonban a Jézus által alapított eredeti kereszténységet tekintjük, akkor látjuk, hogy az valóban spirituális tapasztalás, éppúgy, ahogy a kor történelmi gnózisa is. Nincs lényegi különbség a spirituális kereszténység és a történelmi gnózis között, legfeljebb a használt jelképekben. Ebből a szempontból tehát Jézus éppolyan gnosztikus volt, mint Valentinus és Mani, ők pedig ebben az értelemben ugyanolyan spirituális keresztények voltak, mint Pál és János. A hagyományos kereszténység máig ellenséges viszonya a történelmi, illetve az általános értelemben vett gnózissal szemben akkor alakult ki, amikor a kereszténység Jézus által lefektetett alapjait elfelejtette, és dogmatikussá vált. Ha azonban az eredeti kereszténység kéziratait összevetjük a gnóziséival, például az Igazság Evangéliumával, akkor mindig is szemmel látható a két áramlat közötti alapvető azonosság.

Valentinus, az egyik legismertebb gnosztikus, az Igazság Evangéliumának feltételezett szerzője Egyiptomban született Kr. u. 110 körül. 150-től Rómában élt, ahol majdnem megválasztották a római keresztény közösség püspökévé. Ebből arra következtethetünk, hogy abban az időben még nem tettek különbséget gnosztikusok és keresztények között. Sőt az is kiderül mindebből, hogy a korai keresztény közösségekben szabadság uralkodott: ők választották saját püspökeiket, nem pedig felülről a pápa. Valentinus visszatért Egyiptomba, és saját filozófiai és vallási iskolát alapított. 170 körül halt meg, és írásai közül megőrződtek a világ eredetéről és az emberiség kialakulásáról szóló felismerései. Fennmaradt leveleinek és előadásainak néhány töredéke is, és – ahogy említettük – nagy valószínűséggel neki tulajdonítható Igazság Evangéliuma. De talán pontosabb képet ad róla az egyik egyházatya megjegyzése: „Valentinus ugyanis azt meséli, hogy látott egy nagyon fiatal fiút, és miután megkérdezte tőle, hogy ki ő, az így válaszolt: az Ige vagyok.”

Ez egy szép utalás a gnosztikusokat jellemző sajátos felismerésre: a spirituális tudat révén szerzett belső tapasztalásra. Mint egy látomásban, Valentinus belsőleg lát egy kisfiút, egy gyermeket. A földi emberrel ellentétben, tudatossá válik számára a Másik, az örök, isteni Ige, a világosság, az élet és a bölcsesség. Ez az Ige azonban még kicsi, akár egy gyermek. Ez azt jelenti, hogy Valentinus saját szellemi öntudatát, valódi lényét még egészen fejletlennek tapasztalja. Ám ez a lény nem korlátozott, s képes a gyermekhez hasonlóan fejlődni előítéletek, bizalmatlanság és merev vélemények nélkül.

Valentinus így jeleníti meg az isteni világ első ígéretes áttörését saját tudatába. Ez megvilágosodásának kezdete, melynek során az isteni világ, a bensőjében lakozó szellemi ember fokozatosan kifejlődik. Tudatában egyre jobban megnyilvánulnak az isteni világ szerkezetei és erői.

Hasonló élmény leírását találjuk Pálnál is: „mert a Szellem mindeneket vizsgál, még az Istennek mélységeit is. …Azonképpen az Isten dolgait sem ismeri senki, csak az Istennek Szelleme. Mi pedig nem e világnak szellemét vettük, hanem az Istenből való Szellemet…”

Azután Pál megkérdezi társait: „Avagy nem ismeritek-e magatokat, hogy a Jézus Krisztus bennetek van?”

A gnosztikus Pál tisztában van saját és társai valódi identitásával, s ez nem más, mint a szellemi ember.

Valentinus ilyen, az isteni világból eredő meglátásokat oszt meg velünk az Igazság Evangéliumában. Beszámol arról az örömről és nyugalomról, melyek azóta hatják át, mióta a szellemi igazság tudatossá vált benne. Azt mondja, azok közé tartozik, akiknek többé nem kell alászállaniuk az alvilág birodalmába, s akik többé sem vágyat, sem betegséget, sem halált nem ismernek.

Mivel ez a jelenlegi világ a pokol, nem a pokol jön el életünkbe, hanem máris benne élünk: egy konfliktusokkal, félelmekkel, vágyakkal, betegségekkel és halállal teli világban.

„Az emberek, akik az igazság tudatára ébredtek – folytatja Valentinus -, küzdelem nélkül nyugszanak, s nem gerjeszti őket az igazság utáni vágy. Mert íme, ők maguk az igazság… Tökéletesek s elválaszthatatlanok az igazán jótól. Nem szenvednek hiányt semmiben, hanem nyugalom adatik nékik, és felüdíti őket a szellem.”

Mindazok pedig, akik nincsenek a nyugalom és az öröm ezen állapotában – vagyis mi, talán mindannyian e szöveg olvasói – „…tudhatják, hogy miután a nyugalom helyén voltam, nem illő nékem, hogy másról beszéljek.”

Az Igazság Evangéliuma szerzőjének egyetlen célja van: hogy nekünk, akiket ez a hiány gyötör, megmutassa az ettől való megszabadulás módját.

A pokol birodalmából kivezető út, az igazság hiányától s az igazság utáni gyötrő vágytól való megszabadulás az ismeret: az igazság ismerete. Ez az út annak a felismerésével kezdődik, hogy az igazságot és önmagunkat illetően e pillanatban még tudatlanságban tévelygünk. Elfelejtettük és elfojtottuk, hogy valójában honnan származunk mi és saját világunk. Származásunk helye pedig az isteni világ, az Atya – ahogy Valentinus mondja -, akiből szellemi valónk tekintetében az Ő hasonlatosságára eredünk, akitől mindent megkapunk, és aki továbbsürget fejlődésünkben.

Jelenleg azonban csupán testünket és a vele összefüggő gondolatainkat és érzéseinket tartjuk a valódi lényegünknek. Csak a világűr csillagainak és bolygóinak látható (holt) anyagát hisszük tényleges valóságnak. És e szilárd meggyőződés révén, ezzel az előítélettel elfojtjuk a szellemet, s már nem ismerjük többé őt: a szellemet, amely bennünk és a világban hatni akar. Olyanok vagyunk, mint akik alszanak, s álmukat vélik a való világnak. A szellem világával összehasonlítva érzéki észleleteink másodrendű valóságot képeznek, mint ahogy az álmok az ébrenléthez képest.

És mivel – mondja Valentinus – olyannyira tudatlanok vagyunk az Atyát illetően, hogy sem önmagunkban, sem rajtunk kívül nem érzékeljük a szellemet, ezért ez „félelmet és zavarodottságot, bizonytalanságot, kételyt, megosztottság és sok illúziót” vált ki, „mintha mély álomba merültek volna és zavaros álmoknak estek volna áldozatul”.

Az a fontos tehát, hogy az ember felismerje azt a téves képzetet, hogy az anyag az egyetlen és meghatározó valóság, hogy azután „elvesse magától a tudatlanságot, mint az álmot”.

Akik pedig mindezt felismerték, azok már semmire sem tartják az álmot. Jelenségeit sem tekintik valós dolgoknak, mert ezek nem tartósak. Lemondanak róluk, akár az éjszakai álomról… És boldogok, akik magukhoz térnek és felébrednek.”

Az első lépés igaz önvalónk és az igazság megtapasztalásának ösvényén ezért annak elismerése, hogy önmagunkat és a világot illetően jelenleg tévhitben élünk, s hogy anyagelvű elképzeléseinket, melyek valójában álmok, a tulajdonképpeni valóságnak tartjuk. Ez a gnosztikus belátás a spirituális világlátásra való nyitottság révén, a gnosztikus hit révén születhet meg.

De hogyan válik láthatóvá a tényleges valóság? Hogyan ébredünk fel, s hogyan ébredünk tudatára a valóságnak? Világítsuk meg néhány hasonlat segítségével, hogy milyen érzés egy ilyen belső felébredés, egy ilyen gnosztikus tudat.

Vegyünk a hétköznapi életből egy egyszerű példát: mindannyiunkkal megtörtént már, hogy nem jutott eszünkbe valakinek a neve. Tudjuk, hogy tudjuk a nevét, mégis úgy érezzük, a név megbújik tudatunk valamelyik sötét zugában, és nem akar előjönni a világosságra. Ez kellemetlen, nyomasztó érzés. Tegyünk bár gondolatban mégoly hatalmas és rafinált erőfeszítéseket, mégsem ugrik be tudatunkba, sőt inkább mintha valami akadály gördülne elé. Ám azután, ahogy elengedjük a problémát, s valami mással foglalkozunk, egyszer csak megint megvan. Kivilágosodik, mélyet lélegzünk, megszabadultunk valamitől.

Vegyünk egy másik példát: gyerekként talán szerettünk volna egy bizonyos hivatást űzni, ezt azonban különböző akadályok miatt nem valósíthattunk meg. Feladjuk a terveinket, más életpályára lépünk, s esetleg meg is feledkezünk az egészről. Mégis anélkül, hogy tudnánk az okát, néha szomorúság s elégedetlenség vesz rajtunk erőt. Azután hirtelen felfedezzük, honnan is erednek ezek az érzések. Nem sikerült megvalósítani egy részt önmagunkból, s ez azóta parlagon hevert. A kiaknázatlan lehetőségek utat törnek maguknak, és megnyilatkoznak tudatunkban. És talán még sikerül – például egy hobby révén – kibontakoztatni ezt a lappangó tehetséget.

És végül egy utolsó példa: az úgynevezett élethazugság. Bizonyos társadalmi és személyes közegben élünk, és ehhez annyira hozzászoktunk, hogy alig vesszük észre, valójában mennyire taszító számunkra. Sőt még a szükségből is erényt kovácsolunk magunknak, s úgy gondoljuk, ezek a körülmények hozzánk tartoznak. Mégis van bennünk valami feszültség és csüggedtség, ami elvezethet a sorsunkban való kételkedéshez. Aztán hirtelen az a gyanúnk támad, hogy az élet, amit élünk, nem felel meg valódi lényünknek. Folyamatosan irányt kell változtatnunk, s az esetleges változtatások következményeitől való félelmünkben annyiban hagyjuk a dolgokat.

Ez a három példa, melyekben egy elfelejtett dolog váratlanul felötlik bennünk, vagy egy elfojtott eszménykép utat tör magának, vagy élethazugságunk tudatára ébredünk, mind-mind a gnosztikus felismeréshez hasonlítható, azzal a különbséggel, hogy a gnosztikus felismerés sokkal mélyebb és átfogóbb. A gnosztikus ember hirtelen ráébred, hogy elfelejtette élete igazi értelmét, hogy egész földi élete, a boldogságért, jólétért, sikerért és befolyásért folytatott küzdelme az anyagi világban végső soron nem elégíti ki, s hogy lelke legmélyebb spirituális rétegei parlagon hevernek, és egész életét az illúzió uralja. Eddig úgy képzelte, hogy lehetetlen másképpen élni, mint ahogyan most él, és hogy az élet mindennek ellenére jó.

Ez a felismerés azonban nem maradhat következmények nélkül. Amit eddig elfojtottunk, tovább dolgozik, és követeli a jogait. Ha mindez nem így volna, akkor sohasem ébrednénk ennek az elfojtásnak a tudatára. Ez az a belső szellemi mag, az örök, elmúlhatatlan elem, amely így „hív”, „szólít” és „sürget” minket a fejlődésre és a tudatossá válásra. A szellemi valóságra való új nyitottság nyilvánul meg bennünk, a gnosztikus hit és a bennünk lévő mélyebb rétegekre való fogékonyság. Ez a hit és ez a nyitottság teszi lehetővé a felismerést.

A gnosztikus hit szempontjából a gnosztikus felismerés és a gnosztikus felébredés tehát nem más, mint a mostanáig önmagunkban elfelejtett, eltemetett és elfojtott, szunnyadó dolgok tudatossá válása. Ha ez az elfojtott szellemi mag megnyilatkozik a tudatunkban, akkor ráébredünk az élet rég elfeledett értelmére, szokványos életünk lelepleződik, s viszonylagossá válik, tévelygéssé és élethazugsággá lesz, de legalábbis felszínesnek éljük meg. Ekkor az életünk oly régen szunnyadó nézetei nagy megkönnyebbüléssel töltik el tudatunkat, s végre hatni tudnak.

Mindezekből kitűnik, hogy a gnosztikus felismerés több, mint puszta elmélet, mint csupán egy értelem szülte képzet – ez az ember igaz lényegének tudatossá válása. A gnosztikusok megértésére irányuló legtöbb teológiai és filozófiai erőfeszítés abból a feltevésből indul ki, hogy a gnosztikus tudás csupán elméleti okoskodás a világban élő ember állapotáról. Amikor a gnosztikusok azt mondják, hogy az ismeret révén megszabadultak, s legbensőbb spirituális rétegeik a tudatalattiból a tudatba emelkedtek és így aktivizálódtak, vagyis ha azt mondják a gnosztikusok, hogy az ismeret által megszabadultak, akkor a teológusok ezt félreértik. Azt állítják ugyanis, hogy a gnosztikusok valami különleges titok által érzik magukat megszabadultnak. A gnosztikusok azt hiszik – vélekednek -, hogy képesek megszabadulni bizonyos, az ember lényegéről és a világról szóló képzetek és elméletek révén. A gnosztikus számára azonban az ismeret általi üdvözülés azt jelenti, hogy az ember legbensőbb lénye – amely most a felszínesség és az illúzió miatt képtelen a tudatossá válásra és a cselekvésre – végül tudatossá válik és így megszabadul tehetetlenségéből. Éppúgy, mint Valentinusnál, az ilyen emberben tudatossá válik az isteni ige, az isteni világ és a saját bensőjében lakozó szellemi öntudata. Eleinte – ígéretes kezdetként – mint egy gyermek, aztán egyre erőteljesebben és kiterjedtebben.

Ha a belső lény hívása visszhangra talál, s az ember tudatára ébred a saját benső lényében lakozó örök elvnek és ezáltal felszabadul, akkor erre kétféle módon lehet reagálni: hittel vagy hitetlenséggel. Megtörténhet, hogy az illető azonnal felelni akar, s eleget akar tenni a hívásnak. Az Igazság Evangéliuma erről ezt mondja: „Ha hívják, hallja, válaszol, s Őhozzá fordul, aki hívta őt, felemelkedik hozzá, és ebben a hívásban ismeretre tesz szert. Mivel van ismerete, Annak akaratát cselekszi, aki őt hívta”.

Ez volna a helyes reakció erre a belső lényből felhangzó hívásra: megnyílni a hívásnak, és pozitívan reagálni rá. Ez gnosztikus hit.

AZ IGAZSÁG EVANGÉLIUMA a Gnózisról tanúskodik. A Gnózis szó görögül „ismeretet”, „tudást” jelent. Itt egy sajátos értelemben vett ismeretről van szó. A Gnózis másfajta ismeret: közvetlen, spirituális, belső tapasztalás.

Hogyan lehet szert tenni erre az ismeretre? Egy másik gnosztikus kéziratban, Fülöp Evangéliumában ezt olvashatjuk erről:

„Az igazsággal (vagyis a Gnózissal) nem úgy van, mint a világban az emberrel: Látja a napot, anélkül hogy nap lenne; látja az eget és a földet, és minden más dolgot, ám ő egyik dolog sem.

Mindazonáltal az igazság helyén úgy van. Te pedig láttál valamit abból a helyből, és hozzá hasonlatossá váltál.

Láttad a Szellemet, és szellemmé váltál.

Láttad Krisztust, és Krisztussá váltál.

Láttad az Atyát, és Atyává leszel.

Ennélfogva ezen a helyen mindent látsz, s nem látod önmagad; ám azon a helyen látod önmagad, s amit látsz, azzá leszel.”

„Senki sem láthatja a valóban létező dolgokat, hacsak nem válik maga is hozzájuk hasonlatossá.”

 

 

Boldog az az ember, aki magára eszmél és felébred

Az Igazság Evangéliuma II.

 

„Boldog az az ember, aki magára eszmél és felébred. Ha hívják, meghallja, válaszol, és odafordul ahhoz, aki hívja, felemelkedik hozzá, és ebben a hívásban ismeretre tesz szert. És mivel most ismer, teljesíti annak akaratát, aki hívta őt.”

 

A hit gnosztikus értelemben azt jelenti, hogy meghalljuk a hívást, nyitottak vagyunk rá, és pozitívan válaszolunk arra. Azonban akit hívnak, az nem mindig így reagál. Ha elfogadnánk az igazság következményeit, amelyek ránk és a társadalmunkra vonatkoznak, akkor teljesen meg kellene változtatni az életünket. Sok kedvelt szokásunkat, kellemesnek tűnő dolgot és bizonyosságot, főleg a környezetünktől kapott elismerést, fel kellene adnunk. Akkor az önmagunkról kialakított hízelgő kép is eltűnne, amely bár szomorúsággal járna ugyan, de belátáshoz vezetne.

Az Igazság Evangéliuma azt mondja erről: „A tévedés roppant izgalomba jött, és nem tudta, mit tegyen. Szomorú volt, panaszkodott, gyötrődött, mert semmit sem tudott. Ha az ismeret közeledik a tévedéshez, akkor az a tévedés alkonyát, és minden megnyilvánulásának a végét jelenti – üresnek és semmitmondónak bizonyul.”

Valentinus a tévedést az ember jelenlegi állapotával hasonlítja össze. Az ember hitetlenséggel reagál a benső lényéből jövő hívásra, és kevesen vannak, akik nyitottak a szellemi élet lehetőségére.

Valentinus elmagyarázza, hogy a szükség és a szokás hatalma miatt kevesen képesek a saját erejükből pozitívan reagálni az örökkévalóságból jövő hívásra. Ezért küldi el az isteni világ az „ő fiát”, a Világosságot, egy olyan „lényt”, aki ismeri az „Atyát”, az isteni világot. Akkor az emberi tudatlanság teljesen eloszlik. Valentinus tehát Jézust, a Krisztust Világosságnak látja, amely az eltévelyedésnek ebben a világában megtestesül, ugyanakkor belátásnak és isteni erőnek is tekinti, amely eltölti mindazoknak a szívét, akik a megszabadulásra vágynak, de képtelenek a saját erejükből tudásra szert tenni.

Ezzel eljutunk az Igazság Evangéliumának központi témájához, mely szerint az isteni Ige, „akit megváltónak neveznek”, eljön „mindazoknak a megmentésére, akik nem ismerik az Atyát”. A szerző ismételten kifejezi azon örömét, hogy lehetőségünk van a tévedés és a hiányosság világából való kimenekülésre, igen, annak teljes feloszlatására, és az igazság és a bőség isteni világával való felcserélésére.

Azt írja: „Az Igazság Evangéliuma a legnagyobb öröm mindenki számára, és az evangélium neve annak a reménynek ad kifejezést, hogy a hosszú keresés után megtaláljuk az igazságot.”

A nagy reménytelenség és kétségbeesés közepette hatalmas megkönnyebbülés belsőleg felfedezni annak a lehetőségnek a nyomát, hogy ennek a helyzetnek nem kell így maradnia!

Jézus, az isteni Ige által, az Atya „megvilágosította azokat, akik tudásuk elvesztése miatt sötétségben élnek. Megvilágosította őket, és utat nyitott a számukra. Ez az út pedig az igazság, melyet a fiú fedett fel nekik.”

Az Igazság Evangéliumában kifejtett gnosztikus eszmék a tiszta, eredeti kereszténységet, a szellemi kereszténységet képviselik. Jézus, az isteni Ige a Gnózisban éppúgy, mint az eredeti kereszténységben az az isteni erő, amely az Atyából árad, hogy szívünkben és fejünkben meggyújtsa a tudás lángját, és feloszlassa az eltévelyedés sötétségét. Az ember megmentése mind a történelmi Gnózisban, mind az eredeti kereszténységben az eltévelyedéstől és annak következményeitől való megszabadítást jelenti, valamint az isteni igazságban történő felébredést, amely tudatossá és aktívvá válik az ember belső lényében.

Krisztus ennek az emberben munkálkodó megváltó isteni erőnek a megszemélyesítője. Manapság sokan látnak túl a régi dogmatikus hiten, és elismerik, hogy csak belső szellemi tapasztalatok, és az egész külső életre kiható belső változás lesz képes megszabadítani az emberiséget.

A tudás, a Gnózis, „a szív ismerete” egyesíti az embereket az igazsággal. A belső lényükben dolgozó isteni Ige által meg lesznek mentve, megszabadulnak az eltévelyedéstől és új, szellemi emberekké válnak. Már ebben az életben részesülnek a megváltásban azáltal, hogy eleget tesznek a hozzájuk intézett hívásnak.

Az igazi kereszténység a bennünk lévő örökkévaló nézet megszabadítása. E bennünk lévő örök azonban még túl gyenge ahhoz, hogy minden vétket és a jelenségvilághoz fűző köteléket lerázzon magáról. Amikor a belső Krisztus, az isteni Ige visszhangra talál a szívünkben, ez az új, nem földi eredetű energia megerősíti az örökkévaló nézetet. Ebből a szempontból tehát az ember nem önmagát szabadítja meg.

A megváltás mégis a tudatosodásnak egy aktusa az emberben, a tévedéstől való megszabadulás. Az ember így együttműködhet az isteni igével, hozzájárulva ezzel a saját megszabadulásához. Ebből a nézőpontból tehát mégis önmagát váltja meg.

Ezért kiáltja oda az Igazság Evangéliuma mindazoknak, akik elindulnak az igazság ösvényén Isten Igéjének erejében: „Készüljünk fel arra, hogy a Mindenségre irányuljunk, s vigyázzunk arra, hogy házunk tiszta és csendes legyen az egység érdekében!”

A régi embert – aki boldogságát a földi világban keresi, megváltását pedig az utolsó ítélet eljövendő napjától a túlvilágon várja – törjük össze, mint egy hasznavehetetlen korsót, és készítsünk új edényt, amely tisztán és határozottan fogadja magába az isteni igét. Mindez lehetséges a bennünk munkálkodó isteni Ige megtestesülése által, aki „úttá vált az eltévedteknek, tudássá a tudatlanoknak, felismeréssé a keresőknek, támasszá a reszketőknek és tisztulássá a tisztátalanoknak.”

A tökéletes ember örök nézete, a testté vált isteni Ige szüntelenül dolgozik az emberiség minden egyes tagjának szívében, hív minket, és lehetővé teszi, hogy a belátáshoz vezető ösvényen járjunk.

Akik ezt az ösvényt járják, azok tudják, hogy szellemi magjuk az isteni világból származik, s hogy ez az isteni világ dolgozik bennük és hívja őket, hogy egyszer újra tudatára ébredhessenek méltóságuknak, mint Isten képmása, és újra felismerhessék az Atyát. Ezért a gnosztikus értelemben vett hit egy új életlehetőségre való nyitottságot jelent.

Az Igazság Evangéliuma nem csak az isteni világból jövő hívást, illetve erőkiáradást – a testté lett Igét – ismerteti, hanem azt is felvázolja, hogy mi a helyes válasz erre a hívásra, bemutatva az emberiség számára egy közös fejlődési utat, és azt is, hogy mi a célja ennek az útnak.

Miért alkotta „az igazság Atyja” a mindenséget és az emberiséget? Azért, mert azt akarja, hogy az emberek megismerjék és megtanulják szeretni őt. Kezdetben „a tökéletesség (mint lehetőség) az Atyában nyugodott. Még nem adta oda a Mindenségnek… Hanem a tökéletességet, mint a hozzá visszavezető utat, megőrizte önmagában, és készenlétben tartja az emberek számára, amikor visszatérnek hozzá – valamint a tökéletes, oszthatatlan tudást is készenlétben tartja számukra.”

Ennélfogva mi, éppúgy, mint a mindenség, az isteni Szellemből származunk, mint Isten elméjéből eredő gondolatok, azért hogy szabadon felismerhessük az isteni szellemet, és önmagunkat, mint ennek a szellemnek a leszármazottait. Más szóval: azért, hogy tudatára ébredhessünk önmagunknak, mint isteni lényeknek, és annak, hogy Istenből eredünk és tőle származunk, hogy azután ne csak tudatossá váljunk, hanem tudatosan együtt is működhessünk ezzel az isteni forrással. Valentinus azt állítja, hogy ez a rendeltetésünk, emberlétünk és életünk célja, mint ahogy az egész világmindenségé is.

Ezt a következőképpen képzelhetjük el: ami szellemi lényünket illeti, hogy modern szóhasználattal éljünk, az egész világmindenségben mindenütt jelenlévő Szellem élő erővonalaiban és azok által fejlődünk. Az idők kezdetén ennek a szellemi lénynek még nem volt anyagi burka. Ahhoz azonban, hogy tudatossá váljon önmagával és a világgal kapcsolatban, szüksége volt egy olyan testre, amely képes gondolkodni, érezni, akarni és cselekedni. Kezdetben „még nem kaptunk sem formát, sem nevet, amelyeket az Atya minden egyed számára megalkot: a tőle kapott formát, hogy fel tudjuk őt ismerni. Mert amíg még tudattalanul őbenne vagyunk, nem ismerjük meg őt.”

Ahhoz, hogy megkapjuk e formát és e nevet, ezt a tudatot, nekünk, embereknek „önállóan ki kellett belőle lépnünk, mivel (öntudatlan állapotunkban) nem voltunk képesek felvenni és felismerni azt, akiben benne voltunk, amikor akarata még nem nyilvánult meg.”

Ha elképzeljük magunkat, mint tiszta, anyagtalan erővonalakat, vagy mint a tiszta, eredeti életterületről származó gondolatokat, akkor azt is el tudjuk képzelni, hogy önállóan olyan formát és nevet fejleszthettünk volna magunknak, egy olyan testet és isteni tudatot, amely sohasem vesztené el kapcsolatát az isteni világgal. Azonban nem ez történt. Az Atyához fűződő tudatos kapcsolat megszakadt.

Az Atyával mindig harmóniában lévő öntudat helyett egy olyan én-tudat fejlődött ki, amely elvesztette az Atyával való egységet. Ezzel egyidejűleg pedig kifejlődött egy durva anyagi test.

Mi az „Atyát” illetően tudatlanságban élünk, mert a durva anyagú és önző én nem a kezdetek tiszta élettereiből származik! A jelenlegi emberiség ebben az állapotban létezik. Az isteni erők nem tudnak közvetlenül és természetes módon kifejezésre jutni! Fizikai testünk a maga akarati, érzelmi és gondolati indíttatásaival nemcsak hogy nem birtokolja a közvetlen kapcsolatot az isteni világgal, de el sem viselhetné azt.

Valentinus leírja ennek az állapotnak a következményeit: „Az Atya ismeretének hiánya félelmet és rettegést idézett elő. A rettegés pedig besűrűsödött, mint a köd, úgyhogy senki sem láthatott. Így nyert teret a tévedés, miközben értelem nélkül munkálkodott az anyagon. Nagy erőfeszítéssel olyan művet hozott létre, amelyben ál-szépség uralkodik az igazság helyett.”

Ez nem csupán egy távoli múltban lejátszódó esemény, hanem szüntelenül ismétlődik mind a mai napig. Az ember elhatárolja magát az isteni erőktől, melyek benne dolgoznak, és át akarják lépni tudatának a küszöbét. Továbbra is veszni hagyjuk a mindent átható és fenntartó szellemi törvényekkel való természetes egységet. Ez viszont félelmet okoz, annak a félelmét, hogy nincs a lábunk alatt szilárd talaj, s emiatt úgy érezzük, hogy belevetettek minket ebbe a magányos és abszurd életbe. E félelem miatt még jobban ragaszkodunk hamis tudásunkhoz, és még inkább elvágjuk magunkat az eredeti, tiszta világgal való egységtől. Ez valóban egy ördögi kör.

Mivel azonban mindennek ellenére, mégis magunkban hordozzuk a teremtő, isteni erőt, állandóan következményeket és eredményeket hozunk létre. Hatunk az anyagra az isteni törvények ismerete és isteni értelem nélkül. Ezek után nem meglepő, hogy ez káoszhoz és hamis szépséghez vezet. Ráadásul azt képzeljük, hogy ez az általunk teremtett kaotikus világ korlátlan és örök. A külső, anyagi jelenségek képezik táplálékunkat, amelyekben a viszonylagos jó és rossz váltakoznak. Ez a jó és a rossz tudásának fájáról szóló paradicsomi mítoszra emlékeztet minket.

Az a fontos, hogy más gyümölccsel kezdjünk el táplálkozni, az Élet fájának gyümölcsével, amely szintén a paradicsomban áll, hogy az isteni élet és az igazság világából tápláljon minket. Akkor megvalósítjuk az isteni eredetünkkel való tudatos egységet. Az Élet fájának gyümölcséről alkotott kép pompásan bemutatja, hogyan fejezték ki régen a gnosztikusok jelképesen a tudásukat. Valentinus az Élet fájának gyümölcsét merész felismeréssel az isteni Igével, Jézus Krisztussal azonosítja, aki az igazság, a világosság és az élet megtestesítője.

Ez olyan gyümölcs, „melynek megevése nem okozza a pusztulásukat (szemben a jó és a rossz tudásának fájáról származó gyümölccsel), hanem pompás kinccsé válik mindazok számára, akik esznek belőle.”

Amikor azon isteni erők és ismeretek alapján élünk, amelyek arra várnak, hogy tudatossá váljanak bennünk, nem pedig csupán a tudományos ismereteink alapján, amelyek a jelenségek világával foglalkoznak, sem pedig a földi természet javai és értékei alapján, melyek földi lényünket táplálják, akkor újból megtaláljuk a Szellemet, az isteni Atyát önmagunkban. Megleljük a bennünk lévő Krisztust, ahogy Pál mondja. Ekkor azzal a gyümölccsel táplálnak minket, amely nem okoz pusztulást, a bennünk lévő Krisztussal, a bennünk lévő szellemi erőkkel.

Azáltal, hogy tudatosan az isteni erőkből élünk és dolgozunk, teljesítjük a rendeltetésünket. Akkor az Istentől elkülönült én-tudatot egy olyan öntudatra cseréljük, amely egyesült és telítődött Istennel. Ezután a teremtményeket és a dolgokat nem tekintjük többé alárendelt tárgyaknak, hanem minden bennünk van, és önmagunk részének ismerjük fel azokat.

„Tat twam asi” – te magad vagy az (a másik is).

Akkor orvosoltuk a hiányt, amely akkor keletkezett, amikor önfejűen ettünk a jó és a rossz tudásának fájáról. Amikor az Élet fájának gyümölcséből eszünk, a teljességből élünk, a szellemi anyagból és erőből, amely mint igazi önvaló, mint Krisztus van bennünk.

Az emberi fejlődés hatalmas vonulatát elvakította a tévelygés, mert mi, akik az Atyából származva arra rendeltettünk, hogy megismerjük őt és együttműködjünk vele, eltávolodtunk tőle. A saját fejünk után mentünk, és egy olyan világot építettünk fel, amely az eltévelyedésnek van alávetve, és amelyben káosz, erőszak és hamis szépség uralkodik. Az Atya azonban, aki kezdettől fogva azt akarta, hogy tudatában legyünk az ő létezésének, nem hagy minket elveszni a magányosságban és a reménytelenségben. Kiárasztja az igét, a szívét, a fiát, az erejét a szívünkbe, hogy tudatára ébredhessünk eltévelyedésünknek.

Eleinte, hitünk fogyatékossága miatt, hajlamosak vagyunk megölni az Atya szívünkbe helyezett igéjét és erejét, ahogy Krisztust mindig megölik az ellenségei. A belső Krisztust azonban semmilyen értelemben sem lehet megölni. Eleinte talán eltűnik, mivel a tudatunk elnyomja. A tudatalatti mélységeiben azonban folytatja munkáját, s egy nap megmutatkozik majd, mint az igazán beteljesült élet utáni vágy; szellemi útra hív minket, és ha nyitottak vagyunk rá, lehetővé teszi számunkra, hogy bejárjuk ezt az utat.

Ezen az úton egyszer csak rájövünk eltévelyedésünkre, és az Atya ismerete, az isteni ősalap működőképessé válik bennünk. Ezt jelenti a bennünk lévő Krisztus feltámadása. Akkor elértük fejlődésünk célját. Ha egyszer felismertük magunkban az Atyát, akkor hatni fog bennünk, és mi együttműködünk vele, akkor egy olyan világot fogunk felépíteni, amely összhangban van vele – egy igazi világot.

Mit tudhatunk, amikor az Atya, mint isteni ősalap, megnyilvánítja magát bennünk? Akkor megismerjük az isteni világ szerkezetét és működését, az Atyát, a bennünk és a mindenségben lévő alkotó elvet. Megismerjük az Anyát, a Szent Szellemet, az életet, a valóságteremtő isteni erőt. Továbbá megismerjük a Fiút, a világosságot, a teljes értelemben vett szellemi embert, aki az Atyától és az Anyától született.

Ezért Valentinus az ember és az emberiség évmilliók alatt megtett útját a következőképpen összegzi: „Így az Atya Igéje kilép a mindenségbe, és újra vissza, ki a mindenségből. Fenntartja a mindenséget, kiválasztja az övéit, és felveszi a mindenség formáját – tehát egy látható formát. Azután pedig megtisztítja őket – minket – és visszahozza őket az Atyához, az Anyához: ő a végtelen irgalmasságú Jézus.”

Ez mindenkor lehetséges, mert az Atya Igéje szüntelenül árad a Mindenségbe, és miután számtalan megszabadítottat magához vesz, visszavonul a Mindenségből, hogy ezeket a megszabadítottakat visszavigye az Atyához. Az Ige időről időre megnyilvánul az emberekben és eltölti őket a megszabadító igazsággal. Az ilyen emberekből erő árad, az Ige ereje.

Ezért mondja az Igazság Evangéliuma: „Mondjátok hát igaz szívből, ti, akik a tökéletes nap vagytok, és akikben a soha ki nem alvó fény lakik. Beszéljetek az igazságról mindenkinek, aki keresi, és az ismeretről mindazoknak, akik eltévelyedésükben bűnt követtek el!”

Akik engedelmeskedtek a gnosztikus hívásnak és készek voltak pozitívan válaszolni rá, azok minden időkben közösségekbe tömörültek. Korunkban is vannak ilyen közösségek a szufizmussal, a buddhizmussal, a zsidó kabbalával és a kereszténységgel összefüggésben.

Az, aki megnyitja magát az igazság e hívásának, saját tapasztalata alapján fel fogja ismerni, hogy az Igazság Evangéliuma feltárja és megerősíti az ősi, időtlen és megszabadító igazságot. Az képes lesz használni ezt a múltból jövő tiszta szellemi erőt a saját ösvényén a jelenben.

„Ahogy az ember tudatlansága megszűnik, amikor ismerethez jut, és ahogy a sötétség eltűnik, amikor a fény megjelenik, úgy a tökéletlenséget is felváltja a tökéletesség. Természetesen, attól a pillanattól kezdve a külső megjelenési formák már nem jelennek meg többé, hanem beleolvadnak az egységbe. […] Az egység által minden egyed megismeri önmagát. A tudás által megtisztítja magát a sokféleségtől az egység felé tekintve, miközben elnyeli önmagában az anyagot, mint a tűz, a sötétséget a fénnyel, a halált pedig az élettel oltja ki.”

Felhasznált irodalom:

Konrad Dietzfelbinger, Apokrif evangéliumok Nag Hammadiból

 

 

A 2008-as európai nyári hetekről

Elmélkedés a külső és a belső klímáról

A svédországi Edshultban elhangzott beszéd

 

Amikor földünk északi szélességi fokain kitavaszodik, a természetben hatalmas átalakulások mennek végbe. Minden megváltozik, és a Nap által létrehozott új körülményekhez igazodik.

 

Ami fagyott állapotban volt, az most kienged, és életet adó táptalajjá válik. A meleg és a fény hatására a természet virágba borul. Mindez viszonylag szabályos minták alapján zajlik le.

Hosszabb időszakokat vizsgálva azonban alapvető változásokat figyelhetünk meg. Így például a skandináv országokban, a bronzkorban néhány fokkal melegebb volt, mint napjainkban. A kiterjedt lombos erdőkben és a lápvidékeken az emberek halászatból és vadászatból éltek. Abban az időben gazdag kultúra bontakozott ki. Hatalmas emlékműveket hagytak hátra: különféle kőformációkat, sírokat és feliratokat. Napimádókként jelentős asztronómiai ismeretekkel rendelkeztek, és feltevések szerint matriarchális társadalomban éltek.

Azonban ahogyan az éghajlat változott, egyre hidegebb lett, majd a jégkorszak után a szárazföldi terület növekedni kezdett, jelentősen megváltoztak a körülmények is. A lombos erdők és lápvidékek helyét a fenyvesek vették át, valamint új állat- és növényfajok alakultak ki.

A bronzkor kultúrája eltűnt, sőt új embertípusok jelentek meg, új szokások alakultak ki, és új vallás keletkezett: az Asen-vallás. Elkezdődött a vaskorszak.

A viszonylag békés matriarchális rendszer egyre vérszomjasabb, patriarchális társadalommá alakult át: A belső klíma – mintha a külső éghajlattal együtt változott volna – megkeményedett. Nem alakul-e át a mi hangulatunk is az évszakok váltakozásával? Energiától duzzadunk vagy fáradékonnyá válunk. Nyáron más gondolatok foglalkoztatnak minket, mint télen, a tavasz pedig egészen más érzelmeket kelt bennünk, mint az ősz.

Ezoterikus és vallásos rendszerek azt tanítják, hogy az ember hatalmas fejlődési ciklusoknak van alárendelve. Nyugaton csillagévekről beszélnek, melyek kb. 26 000 évig tartanak. Ez az időszak, melynek során a tavaszpont egy teljes kört megtéve végigvándorol a zodiákuson. Egy csillagév tizenkét kisebb szakaszból áll. Jelenleg a Halak-korszak végén és a Vízöntő-korszak elején állunk. A Vízöntő-korszak – mondják – egészen más energiákat szabadít fel, mint a Halak-periódusa. Emiatt megváltoznak a külső és a belső életfeltételek is. Az emberi lét alapjai megrendülnek, és az így keletkező káoszból valami új fejlődik ki.

Az ember hatalmas fejlődési-képességgel rendelkezik, és különösen a változás időszakában mutatkoznak meg e potenciálok kibontakozásához szükséges lehetőségek. Ehhez a folyamathoz mi magunk szolgáltatjuk a táptalajt. Amennyiben az isteni erők fényével és melegével együttműködünk, egy belső változás és kibontakozás különleges lehetőségei jönnek létre.

Ez a folyamat azonban nem automatikusan megy végbe. A régi dolgokat le kell adni ahhoz, hogy az alapvető újjáalakulás végbemehessen.

A korábbi időszakokban az életkörülményeket főként olyan tényezők alakították, melyeket az ember csak csekély mértékben vagy egyáltalán nem befolyásolhatott. A szükségszerű belső változások nagy részét szintén nem volt képes az ellenőrzése alá vonni. H. P. Blavatsky Titkos tanítás című művében azt olvashatjuk, hogy a korábbi időszakokban az emberiséget olyan vezetők és tanítók irányították, akik magasabb rendű hierarchiák küldöttei voltak, többek között angyalok és arkangyalok.

A jelenlegi éghajlatváltozást az ember – legalábbis részben – magának köszönheti.

Ezért kézenfekvő, hogy neki is kell átvennie a felelősséget, és ezt a problémát pozitív irányba terelnie. Korszakunkban belső klímánk alakulásáért is nekünk kell vállalni a felelősséget.

Úgy is mondhatnánk: Ha nem jön létre pozitív belső változás, akkor a fejlődés negatív irányba megy át. Mindig fennáll annak a lehetősége, hogy harmóniában éljünk a természettel, ahelyett, hogy elpusztítanánk.

A jelenleg felmerülő kérdés a következő: Van-e igényünk arra, hogy belső szinten keressünk valamit, ami nálunk lényegesen nagyobb? Tudunk-e egy olyan közösséghez kapcsolódni, melyben sem az önérvényesítés, sem az én-irányulás nem játszik lényeges szerepet? Képesek vagyunk-e elkezdeni valódi közösségben és összetartozásban élni?

 

A Bárka

Isten a parancsnok: röpülj Bárka!

Bár tenger sok elszabadult vörös pokol-fúria

veti magát dühösen az élőkre és a holtakra,

hogy a Földet ólomszürke masszává olvassza,

és az égről minden jelet le is söpör a Sátán,

Isten a parancsnok: te csak röpülj Bárkám!

 

A szeretet az iránytűd: tovább, Bárka!

Szállj északra és délre, keletre és nyugatra,

mindnek osszad kincsesládád gazdagságát.

Lovagold meg bátran a viharos hullám taraját,

fényed felé forduljanak a sötétben a vitorlák.

A szeretet az iránytűd: te csak repülj Bárkám!

 

A hit a te horgonyod: rajta Bárka!

Jöhet mennydörgés, lecsaphat a villám-dárda,

hegyek remeghetnek meg és rogyhatnak össze,

az ember szíve a félelemtől lehet olyan gyönge,

hogy a szent szikrát a feledés homálya betakarja,

a hit a te horgonyod: rajta, Bárkám, rajta!

 

Mikhail Naimy, Mirdad könyve

 

A Noverosa Konferenciahely esti szolgálatán elhangzott beszéd

Nem vagyok különleges ember, mindenesetre nem hiszem, hogy az lennék. Semmiben sem különbözöm a többi tizenhat éves fiataltól. Tulajdonképpen inkább meglehetősen szokványosnak nevezném magam. Mindent megteszek, amit egy korombelitől elvárhat az ember: Iskolába járok, sportolok, szerelmes leszek, vitatkozom a szüleimmel, a vakáció idején nyaralni megyek, és számos kérdés merül fel bennem: a világról, magamról, az életben és ebben a világban elfoglalt helyemről.

Az egyetlen különbség köztem és a többiek között nyilvánvalóan az, hogy én meg akarom érteni a dolgokat. Ezért teszek fel kérdéseket. Úgy tűnik, ez sok embert zavar. Én azonban valóban érteni akarok. Hogy mit akarok megérteni? Nos, őszintén szólva, körülbelül mindent.

Miért vagyunk itt? Miért van olyan sok egyenlőtlenség, szenvedés, fájdalom, és miért keressük szüntelenül a boldogságot és a kényelmet? Miért nincs senki, aki valóban boldog lenne? Mindezt meg szeretném érteni. Vannak válaszok is, valóban. Azonban egyetlen egy sem elégített még ki teljesen. Néha az az érzésem, hogy az emberek inkább megelégszenek egy bizonyos válasszal, csak hogy azután már ne kelljen aggodalmaskodniuk. Úgy tűnik, hogy az igazi választ nem is akarják hallani. Minden megfelel nekik, ami többé-kevésbé hihetően hangzik, csak ne kelljen többé gondolkodniuk rajta.

Úgy érzem, ennél még sokkal több minden létezik. Úgy értem, többnek kell lennie! Ez így nem lehetséges! Ez nem lehet az élet értelme! Ez a rengeteg nyomorúság és szenvedés, nem hiszem, hogy mindez hiábavaló lenne! És most be kell vallanom: Tudom, hogy van még valami. Tudom, hogy a világ nem ok nélkül olyan, amilyen. Hogy honnan tudom? Azt képtelen vagyok elmagyarázni. Egyszerűen tudom. Nevezhetném ezt megérzésnek, vagy intuíciónak is, de ez sokkal több annál. Egyszerűen a lényem legmélyéből tudom.

A világ azonban bizonyítékokat kíván. Az érzéseket és az intuíciót ésszerű érvekkel magyarázzák. Az ötleteimet ezért a legtöbbször megtartom magamnak. Ez gyakran összezavar.

Mert fejem – az összegyűjtött ismeretekkel telve – és szívem különböző nyelvet beszél. Amit az iskolában mondanak és a könyvekben olvasok, és az, amit a templomban és a centrumban megrendezett összejöveteleinken hallok, nem fedi egymást.

Ezért olyan ez, mintha két világ létezne bennem egyszerre, egy külső és egy belső világ. Kellemetlen két olyan világban élnem egyidejűleg, melyek nem illenek össze teljesen. Számomra csak egyetlen világ létezzen.

Nehéz dolog erősnek lenni, és abba kapaszkodni, amit belülről tudok. Ezt hívják intuíciónak, én azonban inkább belső tudásnak nevezném. E dolgok igazságát nem tudom bebizonyítani, csak azt tudom, hogy mindez így van, mert magamban és magam körül naponta látom ennek a bizonyítékait. Felfedeztem, hogy ez nem mindig volt így. Voltak időszakok, amikor az érzés legalább olyan fontos volt, mint a racionalitás és az ésszerűség. A régi korokban tudomány és vallás ugyanazt a célt követték, és kölcsönösen kiegészítették egymást. Az ugyanazon cél felé vezető két utat képviselték. Ez a cél pedig nem volt más, mint létünk valóságának megértése.

Idővel azonban mindez megváltozott. A reneszánsz korszak végére a világ két részre oszlott; a tudomány és a vallás világára. A természettudomány a látható és kézzelfogható dolgok vizsgálatára korlátozódott, míg a vallás a láthatatlanokéra. Az évszázadok folyamán a tudománynak sikerült világunkat egyre kisebb részekre osztania; először sejtekre, majd molekulákra, ezeket atomokra, azután az atomoknál kisebb részecskékre, elektronokra, protonokra és neutronokra, melyeket aztán quarkokra bontottak fel. És a tudomány a jövőben talán még kisebb részecskéket fedez majd fel.

A tudósoknak azonban kutatómunkájuk folyamán hamarosan egy problémával kellett szembesülniük: Kvantumszinten – ez a fogalom az atomnál kisebb részecskék általános jelölésére szolgál – olyan váratlan eredményekbe ütköztek, melyeket már nem lehetett a megszokott módon megmagyarázni. A kutatók számára világossá kezdett válni, hogy a világon talán több minden létezik, mint amit addig feltételeztek. Folyamatosan felismerik, hogy kísérleti eredményeik egyre inkább az ezoterikus és gnosztikus iskolák és közösségek ideológiáihoz közelednek.

Egy racionális világban élek, és agyam válaszok és bizonyítékok után kiált. Azt hittem, hogy azt a fizikai bizonyítékot, melyet az életben kerestem, talán e kísérletek eredményei között találhatom meg. Azonban a hallott dolgok egyáltalán nem elégítenek ki.

Nem azt akarom tudni, hogy a világ hogyan, hanem, hogy miért éppen ily módon kapcsolódik össze. Számos olyan különféle felismerés létezik, melyek a világ összetételére utalnak: egy atom felépítése, a nullpont-energiamező, a tér-idő kontinuitás, a részecskék dualitása és a szemlélő befolyása a részecskék viselkedésére. Az egész meglehetősen érdekesnek tűnik, ha a szokványos perspektívákból szemléljük őket. Ha azonban valóban meg akarjuk érteni ezen eredmények kihatásait, akkor egészen más szemmel kell néznünk ezeket a dolgokat. Néhány hónappal ezelőtt, az egyik biológia órán, egy sejt működésének módját magyarázták el nekünk. Az emberi test nagyon sok különféle sejtfajtát tartalmaz, melyek saját működéssel és tulajdonságokkal rendelkeznek. Ugyanakkor azonban testem minden egyes sejtje az egész testre vonatkozó valamennyi információval is rendelkezik. Egy olyan mátrixot tartalmaz, mely magába foglalja a test felépítésének és fenntartásának minden szükséges információját. Egy sejt, szükség esetén képes megváltoztatni működését vagy formáját annak érdekében, hogy valamilyen hiányt pótolhasson. Senki sem tudja, hogy egy sejt miként szerez tudomást arról, hogy mit és hogyan kell végrehajtania. Minden sejt, egyetlen hatalmas organizmusként, tökéletes harmóniában és egyetlen egy cél érdekében, egy ismeretlen erő ösztönzésére, együttműködik.

A közelmúltban tanárunk az atom felépítését magyarázta el nekünk. Az atom magja egy vagy több neutronból és protonból áll, és elektronok keringenek körülötte. Miért köröznek az elektronok a mag körül? Fogalmam sincs, egyszerűen csak ezt teszik. Amennyiben e világ valamennyi atomja majdhogynem üres, akkor ez azt jelenti, hogy az, amit mi tartós, szilárd anyagként tapasztalunk meg, valójában nem az. Egy atom több mint 99 százalékban, üres!

Képzeljük csak el: Ha egy atom magját egy százforintos pénzérme méretére növelnénk, akkor az elektronok kb. 10 kilométeres távolságban köröznének körülötte. Hogy lehet az, hogy az anyagot tartósnak és szilárdnak tapasztaljuk meg, amikor valójában üres…? Valóban üres?

Már gyakran megpróbáltam elképzelni egy olyan világot, melyben idő és tér nem létezik. Mindeddig azonban ez még nem nagyon sikerült. Néha úgy érzem, van már egy homályos sejtésem róla, de ezt semmiképpen sem tudnám szavakkal kifejezni.

Albert Einstein már 1905-ben, relativitás-elméletében megfogalmazta, hogy az idő és a tér nem statikus és lineáris, mint ahogyan azt addig feltételeztük. Idő és tér a saját, valamint az általunk szemlélt tárgy tempójára vonatkozik. A saját és a tárgy tempójának különbségétől függően, a tér zsugorodhat vagy tágulhat, az idő pedig lassabban vagy gyorsabban múlhat. Világunkban tulajdonképpen semmi sem abszolút és statikus. Hiszen ha a legkisebb síkon szemléljük a dolgokat, akkor minden állandó, dinamikus mozgásban és kölcsönhatásban áll. Ha a még kisebb felé haladunk, akkor már sem elem, sem részecske nem létezik. Ekkor már csak energiáról beszélhetünk. Energiáról és lehetőségekről. Ez azt jelenti, hogy minden mindennel összekapcsolódik, és minden mindennek a befolyása alatt áll. Minden gondolat, minden érzelem, minden tett hatással van az egészre.

Lehetséges, hogy ezzel egy mindennek alapul szolgáló egyetemes erő léte bizonyosodik be? Lehetséges, hogy ezáltal bizonyosságot nyer a Gnózis létezése? Hiszen honnan jön az impulzus? Hogyan keletkezett minden? Honnan származik a rejtélyes energia, ha – az elmélet értelmében – már semmi sincs?

A kvantum-technikában van még egy érdekes jelenség. Ez a szemlélő befolyása. Ha egy részecskét érzékelnek, másképpen kezd viselkedni. Ha nem érzékelik, akkor kvantum szinten egyidejűleg hullámként és részecskeként viselkedik. És mielőtt egy részecskét érzékelnének, az az atomon belül egyidejűleg különböző helyeken található. Ezt nevezzük szuperpozíciónak. A részecskék csak abban a pillanatban vesznek fel egy szilárd pozíciót, amikor az atomot szemlélni kezdjük.

Elgondolkodom az egyik régi kérdésen: Ha egy hang felcsendül, de senki sincs ott, aki hallja, akkor valóban felcsendül-e? Talán csak egy hang lehetősége van jelen. Vagy – ahogy Einstein egy alkalommal megjegyezte: Ha esténként feltekintek az égre, látom a Holdat. Ha azonban megfordulok, nem tudom, hogy a Hold ott van-e még.

Ez azt jelenti, hogy nem vagyok biztos benne, hogy az, amit látok, valóban az igazság-e. Ez pusztán az én látószögem, az én képem, az én saját igazságom. Életem tele van lehetőségekkel és potenciálokkal. És kizárólag rajtam áll, hogyan használom őket. Úgy tűnik, az egész univerzum azt akarja mondani nekem, hogy olyasmi, mint az individualitás, nem létezik. Sem az én, sem a te, sem az ő nem létezik. Mert valamennyien ugyanannak a teremtésnek a részei vagyunk. Amit gondolok, érzek és teszek, az adja a különbséget. Ez az úgynevezett pillangóhatás: Ha egy pillangó a világ egyik részén meglebbenti a szárnyait, a világ másik oldalán vihart okozhat vele.

Képzeljük el a fennálló lehetőségeket: Ha egy embercsoport elhatározza, hogy valóban bejárja az eredeti állapothoz vezető utat, ebben az elhatározásában szilárdan kitart, és ezt tettekkel is bizonyítja, akkor a világban változásokat idézhet elő. Korunk tudósai azt is megállapították, hogy az emberi tudat befolyást gyakorol a fizikai valóságra a szubatomi területen. Ha pedig ez a terület befolyás alatt áll, akkor az atomi, a sejti és az összes a fölött álló szint is. Ebben a pillanatban hirtelen megvilágosodik előttem: Az általam keresett bizonyíték közvetlenül előttem áll. Bennem van, a testemben és mindenütt körülöttem. Ha minden sejtet egy ismeretlen erő hajt, mely szubatomi szinten nyilvánul meg, tehát mint dinamikus energiamező, akkor ez szó szerint azt jelenti, hogy minden mindennel kapcsolatban áll. Különbözik-e ez attól, amit a templomban hallunk?

A kérdéseim nem tűntek el. Ráleltem ugyan néhány válaszra a korábbi kérdéseimet illetően, de újak is felmerültek bennem. Nem tesz semmit. Csak arra ösztönöznek, hogy tovább keressek. Egyre újabbak fognak felmerülni, míg végül elérem a célomat.

Valami azonban megváltozott. A bennem lévő belső hangot illetően nincsenek többé kételyeim.

Hiszen maga a világ, minden atomjával és minden részecskéjével azt támasztja alá, amit belülről érzek, és hogy az ösvényt be kell járnom. Új bizalom és új remény tölt el. Ha körülöttem minden a valóságot tükrözi, amelyben élünk, és ha minden az egyetlen irányt mutatja nekem, akkor mire várok még? Mi akadályoz? Semmi sem tarthat vissza. Ilyen támogatással nem vallhatok kudarcot.

Néhány töredék az Ifjú Tanulók Csoportjának munkahetén elhangzott beszédekből

 

„La Nuova Arca” Konferenciahely, Olaszország

Az ember ahhoz van hozzászokva, hogy a szavakat szó szerint fogja fel, értse és értelmezze. Ez nagyon hasonlít ahhoz a viselkedésmintához, amikor egy embert a ruházata vagy külső megjelenése után ítélnek meg. Ezzel csupán a külsőségek alapján alkotnak véleményt.

A szavaknak azonban különböző jelentéseik vannak, több-dimenzionálisak. Olyan formák, amelyek erőt, fényt, meleget és hangzást tartalmaznak. A szavak megindítanak, élnek és rendszereznek. A kereső ember, a tanuló számára az Egyetemes Tan szavai az igazságot tartalmazzák és gyógyító hatásúak. Ha ezt felismerjük és megtapasztaljuk, akkor egészen másképpen állunk velük szemben. Akkor erejüket, fényüket és ragyogásukat megnyilvánítják nekünk. Ekkor különleges táplálékként, spirituális élelemként magunkba szívjuk őket, mert tudjuk, hogy ezáltal a szavak lénye és tartalma bennünk és általunk hatékonnyá válhat.

Felismerjük-e, hogy ez az újszerű megértés és szóhasználat milyen hatást fejthet ki? Ha áthatolunk egy új nézethez, egy új felfogáshoz, és a szavak újfajta használatához, akkor valóban megnyílhat előttünk az észlelés és hatékonyság egy új dimenziója. És hát ez az, ami után a kereső ember vágyakozik: egy új, belső megértés, amely erőn, sugárzáson és fényen alapul!

Mert végül is arról van szó, hogy az erőt, a fényt és a bölcsességet az Egyetemes Tan sugárteréből közvetlenül, első kézből szerezzük meg. Az egyetlen igazság, a lényeg e megértése, ez a belső megértés, előkészítő folyamatunk részét képezi abban az alkímiai megújulási folyamatban, melyet transzfigurációnak nevezünk. Mert nem a transzfiguráció jelenti-e számunkra az egyetlen nagy célt minden irányulásunknál és cselekedetünknél?

Hiszen arról van szó, hogy Krisztushoz hasonlatossá váljunk. Az Ő legnagyobb megbízatásáról van szó; áldozata és vére átadása révén az emberiség kiemeléséről és meggyógyításáról!

Erre akarunk irányulni! Semmilyen más cél és irányulás nem korlátozhatja ezt a magasztos feladatot, ha a transzfigurációt valóban meg akarjuk valósítani. Azért jelentjük ki ezt ilyen nyomatékosan, mert újra meg újra hajlamosak vagyunk rá, hogy ezt a magasztos és mégis oly valóságos célt viszonylagossá tegyük és – tudatosan vagy öntudatlanul – a háttérbe szorítsuk, hogy az úgynevezett „konkrét dolgokkal” foglalkozhassunk. Tetteinket ilyenkor így indokoljuk meg: „Igen, ez egyszer biztosan bekövetkezik, de a jelen pillanatban ez vagy az sokkal fontosabb. Számomra az abszolút még túlságosan távoli, túl magas, túlságosan absztrakt.”

Vizsgáljuk meg azonban pontosan, hogy mi is rejlik e magatartás mögött? Mi az, ami ily módon elhomályosítja a megszabadító perspektívát, és e világ kemény valóságát látszólag megdönthetetlen jelenségként állítja elénk? Felismerjük-e, hogy e magatartás által hogyan laposodik el minden abban a pillanatban, amint az úgynevezett „nyilvánvaló, magától értetődő és látható” az előtérbe nyomul? Hogyan rabolják el tőlünk a legmagasságosabb célunkat? Hogyan redukálódik az élet az előtérben lévő „bizonyíthatóra”?

Tanulóságunk folyamatába is, ahol pedig újra és újra nagyon tudatosan a Legmagasságosabbal szembesülünk, észrevétlenül becsúszhat valami, amivel aztán hasonló módon megpróbáljuk a megszabadulás abszolút célját viszonylagossá tenni, vagy a magasztos célt lényünkön kívül keresni.

Természetesen nem abból indulunk ki, hogy ez tudatosan, tehát szándékosan történik. Azonban azonnal fennáll erre a lehetőség, amint problémákba bonyolódunk, amint hagyjuk magunkat vitákba belerángatni, vagy olyan eszméket és célokat hajszolunk, melyeknek a lélek megszabadításához és megszenteléséhez semmi közük. Ezekben a pillanatokban szem elől veszítjük magasztos célunkat, a lélek megszabadítását. Akkor már nem a győzelemért, vérünk megszabadító értelemben vett kiontásáért harcolunk, hanem erőnket és vérünket a semmiért pazaroljuk el. Ezen kívül így magunkat, és ezáltal másokat is, megmérgezzük. Ennek eredménye aztán nem a vér kiontása általi megszabadulás, hanem vérmérgezés lesz.

Világunkban mindig vitára adtak alkalmat létünk különböző aspektusai, és az ahhoz tartozó fejlődési folyamatok, mindenekelőtt pedig az, hogy hogyan hajtsunk végre valamit. Ez így volt a múltban, így van a jelenben, és így lesz a jövőben is. Viszont itt nem erről van szó!

Itt nem egy ilyen vagy olyan nézetről vagy véleményről van szó, sem egy módszerről, hogy elérjünk valamit. Nem az a lényeg, hogy hogyan értelmezünk bizonyos szavakat vagy magyarázatokat. Nem, barátaim, mindez egyáltalán nem számít, hiszen mindig annyi a vélemény, ahány ember van a földön.

A transzfigurációnál – a lehetséges legnagyobb magasztossághoz és gyógyuláshoz vezető útnál – egyes egyedül az isteni út tényéről és megnyilvánulásáról, az isteni igazságról és az isteni életről van szó. Isten útja, igazsága és élete pedig valóság, melyet kizárólag akkor lehet megtapasztalni, ha az ember maga járja ezt az utat, ő maga ismeri és vallja az igazságot, és Istenből él.

Itt sem szavak, sem szimbólumok, sem jelek nem segítenek. Kizárólag Isten lénye tanúskodik erről, és vallja ezt. Isten lénye a szeretet. Ez a szeretet a legmagasabb intelligencia. Ez a szeretet a szellem-lélek-ember sugárereje. Ez ugyanakkor nem azt jelenti, hogy humanista vagy romantikus gondolatok és érzések alapján barátságosak és kedvesek legyünk egymáshoz.

Nem, az igazi szeretet a legmagasabb intelligencia. A szellem-lélek-ember új gondolatképességének sugárereje. Ez a sugárzás egészen más hatású és minőségű, és egy határtalanul magas szinten, teljesen másképpen nyilvánul meg, mint az, amit az emberek szeretetnek neveznek.

Szükségszerű, hogy ennek a belátásnak és nézetnek egyre jobban tudatában legyünk, és még jobban elmerüljünk bennük. E belátás és álláspont annak a mélységes vágyából ered, hogy már csak a Szeretetet és Szellemet akarjuk szolgálni, és semmi mást ne kívánjunk többé.

Arról van szó, hogy mindennapi életünket a szellem-lélek-élet követelményeire hangoljuk, és azután nagyon határozottan és tudatosan ebből az irányulásból cselekedjünk. Ez a feladat áll előttünk. És minden más, ami még szükséges, ebből fog kifejlődni majd. Ez képezi az oly gyakran megbeszélt új életmód alapjait.

 

 

Tűz és víz az alkímiában

 

Az egyetemes tanokban olyan utalásokat találunk, melyek szerint a régmúlt korok és kultúrák alkímiája az átváltoztatás és a megszabadulás művészete és tudománya volt. A középkori arab és európai tudósok erőfeszítéseiket és fáradozásaikat különösen a benső folyamatoknak szentelve igyekeztek újra megtalálni, illetve helyreállítani ennek az elfeledett tudománynak a kulcsát. Legszebb tanúbizonyságaik közül néhány szöveges formában is fennmaradt.

Az alkímia akkoriban élte fénykorát, amikor az emberek még teljesen máshogy látták a világot és az embert – ez az időszak körülbelül a kereszténységet közvetlenül megelőző századoktól a késő középkorig, vagy az újkor kezdetéig tartott. Az ezt követő századokban az alkímiát már nem lehetett az átváltoztatás, avagy a transzfiguráció tudományaként alkalmazni. Mindez végül a kémiához vezetett el, amely egykor az alsóbbrendű megtisztításának és felsőbbrendűvé változtatásának a tudománya is volt. A kémia az alkímiához hasonlóan anyagokat desztillál a természetből, de ugyanakkor nem képes megnyitni az emberiség előtt a transzfiguráció királyi útját. Az eredeti tudományok, melyekhez az alkímia is tartozik, csak akkor állnak majd újra a rendelkezésünkre, ha megtaláljuk a helyes alapot és a helyes hozzáállást: az univerzummal harmóniában álló tökéletesen új lelkesülést. Az ilyen életvitel nem okoz kárt sem embertársainknak, sem bolygónknak, hanem szüntelenül a felebarát jólétét tartja szem előtt.

Mivel az anyagba-merülés mélypontja felé tartunk, és szükségessé vált a benső irányába történő megfordulás, megvan a lehetőségünk, hogy újra megértsük az alkímia régi nyelvének értelmét.

 

Élő összefüggésben kapcsolódva

Először is bátorságot kell merítenünk ahhoz, hogy alámerüljünk az alkímiai szövegekhez kapcsolódó képek és leírások bőségébe. Ehhez félre kell tennünk az egyenes vonalú és kategorikus gondolkodásra irányuló hajlamunkat. Az ezekben a szövegekben előforduló ellentmondásoknak nem kell az igazság útjában állniuk, és nem kell fenyegetőnek vagy hátráltatónak éreznünk azokat. Ha így viseltetünk, és egy ideig kitartunk e magatartás mellett, akkor az észen kívül az imaginárius, a képzeletben megjelenő belső megértés is aktívvá válhat. Akkor hirtelen megnyilatkoznak azok a mélyebb jelentések, amelyekre az alkímiai szövegek szerzői utalni akartak. Akkor gazdag ajándékot kapunk: eleven összefüggésben látjuk az embert, a kozmoszt, az univerzumot és minden benne lévőt – ugyanazon törvényszerűségek által összekapcsolva és kölcsönös függésben. Felismerjük, hogy nem csupán a dolgok külső nézetének, a formának a megértéséről van szó. Megtanulunk a lényegre irányulni, nevezetesen a folyamatokra, a dolgokban kifejlődő hatásokra, minden teremtett keletkezésére és átváltozására, ahogyan az a létezés minden síkján végbemegy. És ezáltal jutunk a hermészi filozófia nagy axiómájához: „Ahogy fenn, úgy lenn.” A kozmosz és az ember (a mikrokozmosz) fejlődése és keletkezése nem választhatók el egymástól. Az isteni teremtés eleven részének ismerjük fel magunkat.

 

Teremtés a tűz és a víz által

Itt kapcsolódik egymáshoz a vallás és az alkímia. A világ nagy részén manapság meghatározó jelentőségű monoteista vallások abból indulnak ki, hogy az embereket és az összes többi teremtményt Isten, az Egy, az Örök teremtette, akiből az ég és a föld keletkezett. A bibliai teremtéstörténetben (Mózes 1. könyve) az ősvízről adnak hírt, amely felett Isten szelleme lebegett. A fény megteremtésével és a sötétségtől való elválasztásával, valamint a víz szétválasztásával jön létre alapvetően égre és földre osztva a világ. Az ember, akit akkor „Isten képének” teremtettek, férfi és nő egyben.

Ez a teremtéstörténet egy rendkívül fontos, alapvető és csak elvontan felfogható gondolatot tartalmaz. Ha Isten, az Egy, azáltal nyilatkozik meg, hogy önmagáról képet alkotva önmagát gondolja, akkor óhatatlanul kettő lesz az egyből. Akkor létezik Isten, a rejtett, és Isten megnyilvánulása. Akkor létezik a teremtő és a teremtett, az aktív és a passzív. Ez a tűz (a szellem) és a víz (az anyag) alapvető szimbolikája az alkímiában. A kettő azonban nincs elválasztva Istentől, hiszen belőle keletkezett. Innen ered, hogy a kettő magába foglalja az ellentétességet, egyszerre hímnemű és nőnemű, teremtő és foganó, tüzes és vizes.

Csak a második teremtéstörténetben (Teremtés könyve 2. fejezet) választják szét a férfit és a nőt, és teremtik meg a nőt a férfi oldalbordájából. Ebből a szétválasztásból adódik a bibliai bűnbeesés, a paradicsomból való kiűzetés. A gnosztikusok az ember sötétségbe bukásáról beszéltek. A kígyó elcsábítja Évát, hogy egyen a jó és a rossz tudásának fájáról. Gondolkodásunkat századokon át úgy alakították, hogy ezt erkölcsileg hibás magatartásnak ítéljük meg. De talán azt is érezzük, hogy ez a példázat a teljesség hiányát fejezi ki, a vágyott egységen és tökéletességen kívül fennálló állapotunkat.

A Teremtés könyvének második fejezetében leírt folyamatokat erkölcsi megítélés nélkül is megérthetjük. Az ember, Isten kettős egységű ábrázata most egy új fejlődési szakaszt él át, amelyben kilép a kettősségbe, hogy megismerésre tegyen szert, és azután tudatosan és önként térjen vissza az egységbe. Itt kapcsolódik be az alkímia. Számtalan kép és történet szól a férfiról és a nőről, és újraegyesítésük különböző állomásairól. Ugyanarra utalnak, mint a tűz és a víz, a Sulfur és a Merkúr, a kén és a higany, a Nap és a Hold.

A középkorban és az ókorban a tudósok még egyetemes képzettséggel rendelkeztek. Sok tudományág ismeretét birtokolták, és nem voltak olyannyira specialisták, mint manapság. A nagy útmutató felismeréseket olyan emberek találták ki, akik a mai fogalmakkal szólva egyidejűleg voltak járatosak a természet- és a szellemtudományokban. Egy személyben voltak asztronómusok, matematikusok, (al)kimisták és filozófusok. Nem létezett természettudományos felismerés lelki felismerés nélkül. Mindent a nagy összefüggésben láttak és tanítottak. Aki áthatolt a természet mélységeibe, az a saját lelkébe is belátást nyert. Felismerte, hogy az ember összefügg a természettel, és kifejlesztette annak megismerését, miként kerekedhet felül a természeten. A modern ember gyakran megveti a középkori elmaradottságot, és gondolkodását szabadabbnak, önállóbbnak tartja. Legtöbbször azonban hiányzik egy mindent átfogó kiindulópont, ahogyan azt a korabeli tudósok birtokolták. Ma a megismerés gyakran csupán elválasztott részek összegéből áll. A megismerés az alkímiában, valamint a gnosztikusok és a hermetikus filozófusok áthagyományozott tanaiban valami egészen más: ez az intuícióból fakadó gondolkodás, amely kapcsolatban tudja magát a mindenséggel és a tudatos isteni lélekkel. E megismerés minden fogalma belső életet tartalmaz, amely együtt rezeg, ha e megismerést használják. Így kelt rezonanciát az emberben.

Ma sok vallási és filozófiai fogalom megkristályosodott. Aki gondolkodását meg meri nyitni az egyetemes megértés előtt (mellyel régen is csak kevesen rendelkeztek), használatba veheti az áthagyományozott írások gazdag örökségét. A régi, időtlen tudás ezekben különböző „nyelveken” fejeződött ki, például a vallás, a filozófia és az alkímia nyelvén. Az „egyetemes megértés” itt azt jelenti, hogy az ember alkímiai gondolatokat tud átültetni a filozófia, vagy a vallás nyelvére és fordítva. Ha a bibliai teremtéstörténetet lefordítjuk az alkímia nyelvére, akkor nagyjából a következő képet kapjuk:

Az összes univerzum alapanyagát képező ősanyag, a materia prima a „minden”, avagy a !, a káosz, mint megkülönböztetés nélküli, differenciálatlan lehetőség. Ezt a „mindent” a tojással is jelölik, mert különbségektől mentes formájában benne rejlik bármilyen fejlődés és nemzés lehetősége. Ott szunnyad minden lény mélyén, és […] az itt lenn a térben és időben jelenlévő dolgok és formák kaotikus sokaságában bontakozik ki.

A materia prima a foganó elv, a „víz”, melyet az isteni szellemtűz lobbant lángra, és ezáltal alakot ölt, tehát rögzül. Ennek jelképe a ¤. Ezt a vizet „titokzatos víznek”, „életvíznek”, vagy „örök víznek” is hívják, és az alkímiai Merkúrnak felel meg. Ezért beszélnek merkuriális vízről is, amely minden összetett dolog építőanyaga. Ezért a ¤ az alkímiai transzformáció kezdetének és végének a jelképe.

Robert Fludd (1574-1637), a híres alkimista és a rózsakereszt szerzetének védője ezt így fejezte ki: Amikor a hímnemű rejtett meg akart nyilatkozni a nőnemű rejtettnek, belefogott egy fénylő pont létrehozásába. Amíg ez a fénylő pont nem érte el az áttörést, és nem tűnt elő, addig a végtelen (a kabbalisták en soph-ja) egészen rejtve volt, és nem terjesztett fényt.

Így lesz a !-ből az isteni teremtési aktus által ¤. Ha tehát Isten a bibliai teremtés könyvében így szól: „Legyen világosság”, akkor ez azt jelenti, hogy a szellem, a tűz „lángra lobbantja” az ősvizet. A lángra gyúlt víz szellemvíz, vagy fényvíz. Így keletkeznek az ősformák, melyekből végül kibontakozik az egész világegyetem.

 

Merkúr és Sulfur a kettősség rendjében

Ha a materia prima-ból ily módon differenciált, tűz által lángra lobbantott forma keletkezett, akkor rögzül benne a tüzes-vizes, a hím-nős kettős természete. Akkor a még differenciálatlan !, befogadó, passzív, uralt és nőnemű, a káosz, élő renddé (egy kozmosszá) ¤ kötötte össze magát a teremtővel, aktívval, uralkodóval és hímneművel, melyet a ?-tal fejeznek ki.

A tüzes-aktívnak a vizes ősanyagra kifejtett hatása által keletkezik az ember mint Isten képmása, mint mikrokozmosz, melyben még egységet alkot a hímnemű és a nőnemű. Csak a kettősségbe történő „bukás” által lesz a két elv elválasztva, amely életvilágunkban jut kifejezésre. Az eredeti, lángra lobbant Merkúr, és a létsíkunk alacsony Merkúrja közötti különbség érzékeltetésére két különböző Merkúr jelképet használtak az alkímiában.

A közismert Merkúr-jel alulról felfelé épül, a négy elem keresztjén + az általunk már ismert kör !, és legfelül a holdsarló látható. Van azonban egy olyan Merkúr-jel is, melynél felül a holdsarló helyett kosszarvak találhatók. A kos a hímnemű, aktív és teremtő tűzerő ősrégi jelképe. Ha a Merkúr-jel tartalmazza, akkor az alkimisták az isteni ősmegnyilvánulás eredeti tüzes-vizes erejére utalnak. A holdsarló azonban az elválasztottságban lévő Merkúrra utal, tehát úgy jelöli, ahogyan az a mi kettősség uralta kozmikus rendünkben megjelenik. A Hold, melyet a Merkúr-jel jelenleg jelképesen tartalmaz, befogadja a nap fényét és visszatükrözi. Így irányítja a földi életet. Az „ezüst víz”-zel is azonosítják, míg a Nap a tüzes aranynak felel meg. A misztikában a Holdról, mint a Nap szerelmeséről szóló példázat arra utal, hogy az ember lelkének a szellem tiszta tükrévé kell válnia ahhoz, hogy egyesülhessenek. A lélek felemelkedése Istenhez, tehát a tisztátalan fém arannyá változtatása, csak akkor mehet végbe, ha a befogadó víz és az éltető tűz tiszta. Az alkimistának úgy kell uralnia a vizet és a tüzet, Merkúrt és Sulfurt, a higanyt és a ként, hogy a helyes mértékben fejtsék ki hatásaikat.

A Sulfurnak, tehát a tűz-elvnek a jelképes ábrázolása is tanulságos. A kettősség rendjében a Sulfur jele a négy elem keresztje +, melyen a felfelé irányuló háromszög ? tűz-jele található.

Az eredeti isteni megnyilvánulás tiszta sulfurját az alkimisták azonban csakis a kos szarvainak elágazó jelével ^ szimbolizálták. Ez a magasabb sulfur az úgynevezett éghetetlen kén, amelyet szellemi kénnek is neveznek.

 

Fagyott víz és folyékony víz

Az alkímia, akár a legtöbb vallás, lényegében abból indul ki, hogy mi, mai emberek már nem vagyunk az eredeti, tiszta két-egység ¤. Nem foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy miért van ez így, hanem azt az utat kutatja, amely az embert a kettősségből kivezeti az ellentétek egyesülésére. Annak kifejezésére, hogy a kettősség életében mindig a két elv egyike az uralkodó, az alkimisták két állapotot különböztettek meg, nevezetesen a fagyott és a folyékony vizet. A folyékony víz a Hold, a keletkezés és a mulandóság uralmát jelképezi, vagyis az alsó Merkúrt. A természet, amelyben élünk, a folyékony víz tevékenységéből magyarázható. Elsősorban a Hold erői határozzák meg, hogy milyen befolyások alatt állunk. Az alkímiai transzmutációban ezt az erőt a feloldás (Solve) folyamatához használják. A fagyott víz ezzel szemben a sulfur, vagyis a Nap rögzítő hatására utal. A kötést (Coagula), az összehúzódást váltja ki, Jakob Böhme szavaival: Hasonlatosan a télhez, amikor oly szigorú a hideg, hogy jéggé válik a víz.

Az alkimisták itt hideg tűzről vagy égő hidegről beszélnek. Ha a két erőnek csupán az egyike működik, akkor ennek vagy pusztítás és feloszlás, vagy pedig megdermedés az eredménye.

 

A természet felülkerekedik a természeten

Csak ha ez a két erő egyesült, akkor lesz az ember újra Isten képmása. Ha még egyszer idézzük a vallás nyelvét, akkor idevágó, világos szavakat találunk Tamás gnosztikus evangéliumában (22. és 11. logion):

„Ha egyé teszitek a kettőt, és ha a belsőt olyanná teszitek, mint a külső, a külsőt pedig, mint a belső, és a felsőt, mint az alsó, és ha egyetlenné teszitek a hímneműt és a nőneműt, úgy hogy a hímnemű már nem hímnemű és a nőnemű már nem nőnemű, […] akkor mentek be a királyságba. […] Azon a napon, amikor egy voltatok, kettővé váltatok. Hanem most, hogy kettővé lettetek, nos, mit fogtok tenni?”

Az alkímia pontosan ugyanebben az értelemben utal a természet még végbe nem ment átváltoztatására. Osztaneszre vezethető vissza a kijelentés:

„A természet élvezi a természetet, a természet felülkerekedik a természeten, a természet uralja a természetet.” „A természet élvezi a természetet” a kiinduló állapot, az ösztönnel és sóvárgással megkötözött ember, akiben a Merkúr erő vakon hat, és ezért az anyag uralkodik önmagán. Ez érthetővé válik, ha fontolóra vesszük, hogy a nem rögzített Merkúr !, amelynek tehát nincs középpontja, az alsó természetben mint vak ösztönzés, vad hajsza, égő szomjúság, sóvárgás, éhség és vak élvezetre űző ösztön fejti ki hatását.

„A természet felülkerekedik a természeten”: Ez azt jelenti, hogy már nem egy külső Isten teszi lehetővé a természetember magasabb fejlődését és átváltozását, hanem az emberi természetben van elrejtve mindaz, ami szükséges az ellentétek egyesülési folyamatának beteljesítéséhez. Az emberi természet átváltoztatását a művészet szabályai szerint kell véghezvinni, melynek során a halandóság ólmát a szellem aranyává változtatják. Ha megvalósult a harmadik állapot, ahol „A természet uralja a természetet”, akkor a !-ből végül ¤ lett, egy tüzes-vizes lényiség, amelyben az anyag és a szellem egyesült a lélek lángra lobbant vize által.

 

Uroborosz, a világkígyó

Ugyanezeket az összefüggéseket az alkímiában képekben is ábrázolják. A kötetlen Merkúr körétől ! nem esik messze uroborosz, a saját farkába harapó kígyó, amely néhány alkímiai világképben – mint például a gnosztikus ofitáknál – a teremtés világát fogja körbe. A görög ophis szó kígyót jelent. A misztikus Jacob Böhme leírja, hogyan csábítja el az ördög a szegény lelket, amennyiben bemutatja neki „az esszencia tűzkerekét”. A vágytűznek ez a kereke az ördögöt ábrázolja. Az ördög így szól a lélekhez:

„Te is egy ilyen tüzes merkúriusz vagy, ha vágyadat bevezeted ebbe a művészetbe. Ám olyan gyümölcsből kell enned, melyben a négy elem mindegyike uralkodik a többin, és viszályban állnak egymással.”

Így ébredt fel a lélekben a természet minden tulajdonsága, és vezették be magukat a saját gyönyörbe és sóvárgásba. Alkímiailag szólva így jött létre „a természet élvezi a természetet” állapota.

Az emberi mikrokozmosz a kötetlen Merkúr befolyása alá került. A Bibliában szereplő, paradicsomból való kiűzetés kapcsolódása az alkímiához világosan felismerhető Jacob Böhme szavaiban. A Bibliában is a kígyó az, aki elcsábítja Évát. Ha Böhme a merkúriuszt tüzesnek nevezi, akkor ezzel arra mutat rá, hogy milyen hatást fejt ki az emberre. Az ember számára Merkúr az „égő víz”. Alsó nézetében ez a sóvárgás asztrális tüze. Az embernek meg kell tanulnia, hogy uralja ezt az erőt és átváltoztassa magasabb Merkúrrá.

Ha a merkúriális víz még nincs rögzítve, akkor az ember számára a „bukás” veszélyes, pusztító erejét jelenti, az alkímiai vízjel s lefelé irányuló háromszögének megfelelően. Differenciálatlan és kaotikus állapotában ez az erő minden rögzítettre és megkülönböztetettre feloszlatóan hat. Ezért emészti és harapja uroborosz a saját farkát. Ezt a feloszlató hatást az alkimista felhasználhatja a transzfiguráció folyamatában, ha uralni tudja. Hiszen a folyamat mindig az oldással és a kötéssel veszi kezdetét, a Solve et Coagula-val.

Sok régi mítosz ad hírt jelképesen a nem uralt Merkúr-erőről, melyet le kell győzni ahhoz, hogy ne okozhasson már több kárt. A kígyó akkor a sárkánynak felel meg, mellyel meg kell küzdeni.

A sárkányok (és a bikák is) ezzel olyan lényekké válnak, melyekkel a hermészi mítosz értelmezésében olyan naphős-szerű alakok küzdenek, mint Mithrász, Héraklész, Jaszon, Apolló és Hórusz stb. Ezeket a lényeket (a sárkányokat) az alkimisták ‘zöld’-nek és ‘oldatlan’-nak nevezik, mert még nem járták be az érlelődés útját, azaz még nincsenek alávetve annak az uralomnak, amely egy magasabb rend erejévé változtatja át őket.

Néhány kép két kígyóból illetve sárkányból álló kört ábrázol, melyek kölcsönösen egymás farkába harapnak, és az egyiküknek szárnya van.

Nicolas Flamel (1413 táján halt meg) a híres alkimista ezekkel kapcsolatban ezt mondta: „Nézd csak ezt a két sárkányt, mert ezek a filozófia igazi kezdetei, melyeket a bölcseknek nem volt szabad megmutatniuk a saját gyermekeiknek. Az alulsó sárkányt, melynek nincsen szárnya, a fixnek, az állhatatosnak, avagy a férfinak nevezik. A felső azonban az illékony, avagy a fekete, a sötét, a nő. Az elsőt sulfurnak, avagy a melegnek, és száraznak nevezik. A másikat pedig higanynak, avagy a hidegnek és nedvesnek. […] Ha ezek ketten egyesülnek, majd átfordulnak az ötödik lénybe (a kvintesszenciába), akkor felülkerekedhetnek minden sűrű, kemény és erős, fémes dolgon.”

 

A keresztre feszített kígyó

Nicolas Flamel tábláin egy keresztre feszített kígyót ábrázolt, amellyel azt fejezte ki, hogy a kötetlen Merkúrt le kell győzni, és felül kell kerekedni rajta. A kereszt négy gerendájával a négy elemre utal, melyekből a világ áll. A metszéspontban helyezkedik el az ötödik, a kvintesszencia. Aki keresztre szögezi a kígyót, az rögzítette Merkúrt.

Ez a szimbolika a Merkúr-botra is emlékeztet, amelyre két kígyó tekeredik fel. Ezzel az ellentétek egyesülésére is utalnak. A Merkúr-bot egyidejűleg a kígyótűznek, a gerincoszlop szellemi nézetének a jele is.

Aki a képek, fogalmak és szimbólumok bőségén keresztül áthatol a tűz és a víz teremtésben betöltött alapvető elveinek a megértéséhez, az fontos munkaeszközt tart a kezében. Akkor közömbös, hogy Merkúrról, vízről, Holdról, ezüstről vagy sulfurról, tűzről, Napról vagy aranyról van-e szó. Mindezeknek a képeknek a rejtélye megoldódott, és a lényeg felismertetett. És ezáltal válik elevenné egy új gondolkodás, amely nem a merev formát, hanem a formákban kifejlő erőhatásokat nézi, és így tanulja meg megérteni a teremtés összefüggéseit.

 

 

Néhány gondolat az alkímiáról

 

B.D. HaagE a Krisztus utáni 3 századtól kezdődő áttekintésében hivatkozik a kor első írására, a Physika kai Mystika-ra. A mű a tisztító és beavatási folyamatokat írja le az alkímiai munkában, illetve az alkimista lelkiállapotában. Az újra és újra visszatérő metaforák a szenvedésről, halálról és feltámadásról az ősi mítoszok és misztérium-kultuszok misztikus tanaiban gyökereznek, amelyek már ősidők óta kísérik az emberi létezést. Haage megállapítása szerint az orvoslás az arab alkímia révén nyerte el a helyét az alkímiában. A szerző rámutat továbbá Paracelsus és követőinek különleges jelentőségére, akik a hermészi tanokat nem korlátozták pusztán az ásványokra, hanem sokkal hatékonyabban alkalmazták azokat a növényi és állati anyagban is. Ily módon létre tudták hozni a „növénykövet” és a „bölcsek kövét”. Ezzel felfedezték az univerzális panaceát, az egyetemes gyógyírt.

Az „alkímia” fogalma a 12. századi arab szövegek fordításaiból származik. Ezekben a szövegekben „al-kimiya”-ként szerepel, s ez az elnevezés a latin nyelvben „akimia”, „aquimia”, „alchimia”, „alchemia” alakban jelenik meg. Albertus Magnus (1193-1280) „ars nova”-nak, „új művészetnek”, illetve „alchimia”-nak nevezte. Haage a „chemia” szót – egyebek között Zosimos leírása alapján – Hénokh könyvére vezeti vissza.

A szasszanidák idején (Kr.u. 224-651) alapították meg Egyiptomban a Gondisápur akadémiát és a többi tudományos centrumot. Ezekben a központokban görög és más nyelvekből származó fordításokat használtak, s a matematikai, fizikai, csillagászati, földrajzi és orvostudományi szövegek mellett jelen voltak az alkímiai témájú írások is.

Több alkimista szöveg vezethető vissza perzsa és mezopotámiai fordítóközpontokra. Néhány szerző, akinek műveit lefordították: Thalész, Püthagorasz, Empedoklész, Demokritosz, Szókratész, Platón és Arisztotelész. Ezek mellett hermészi iratokat is lefordítottak, többek között a Tabula Smaragdinát is. Számos újra latinra fordított arab mű került a spanyol félszigeten keresztül a középkori alkimistákhoz.

H.W. Schütt az alkímia történetének vizsgálatát Egyiptomban kezdi. Mélyen kutat a háttérben húzódó összefüggések között, s azt állítja, hogy éppen a „Serapeion” (a monoteista Serapis istenség temploma) szolgál bizonyítékul arra, hogy a görög vallás és filozófia mély hatással volt az egyiptomi vallásra és templomi művészetre. Ebből fejlődik ki a késő ókorban a vallás, filozófia és orvoslás szintézise, amely a korai alkimisták gondolkodásmódját és tudását meghatározta. Ők voltak az első orvosok, akik gyógyszertannal foglalkoztak. A görögök nagyra becsülték az egyiptomiak orvostudományát, különösen a sebészetet és az anatómiát. Számos alkimisták által használt recepten felismerhető a görög hatás. A felhasznált anyagok az alkimista írásokban éppúgy előfordulnak, mint a görög orvosi szövegekben. Az alkimista orvoslás során a különböző betegségek fémekkel való gyógyításával kísérleteztek. Az emésztési folyamatok, az erjedés és rothadás jelentős szerepet játszott az alkímiában.

Az alkimisták a vegyészek előfutárai voltak. Schütt a 17. századi rózsakeresztes filozófia jellemzése során Roland Edighofert idézi:

„A rózsakeresztes irodalom eredménye az lett, hogy a 17. században sok olvasó a rózsakeresztesek üzenetének sokféleségéből csupán a csodaszámba menőt, s az ezzel összefüggő alkímiát őrizte meg.”

Hogyan illeszkedett a 17. században a rózsakeresztes felfogás az alkímia és a feltörekvő kémia világába, az alkimisták és a kémikusok közé? Visszatekintve az alkímiára és alkimistákra megállapíthatjuk, hogy az a fajta látásmód, amely az alkímiát csak néhány kiváltságos kezében lévő, titokzatos, mély bölcsességnek tekintette, nagyon is jól illik a hagyományos alkimistákról alkotott képbe, ám a modern természettudóséba már semmiképpen sem. Éppígy nem illik az általános reformáció pátosza – amely szakított a hagyományokkal – a hagyományos adeptusról kialakult képbe. Különböző rózsakeresztes iratokban mégis utaltak a prisca sapientia-ra (az ősi bölcsességre), az egészen Mózesig és Ádámig visszavezethető, eredeti tudás hagyományára.

Peter Marshall a bölcsek kövének felkutatását Kínában kezdi, majd India, Egyiptom, az arab világ és Európa alkímiáján keresztül a hermészi megvilágosodáshoz jut.

A kínai alkímia kezdeteit firtató kérdésére Zhao Kuang-hua professzor a következőket válaszolta: „Már legalább 200 évvel létezett Krisztus előtt, de nem tudjuk, hogy pontosan hol. Az alkímia a taoizmusból fejlődött ki. Minden alkimista taoista, de nem minden taoista alkimista. Az alkímia a taoizmus egyik nézete.” A kínai alkímia a kozmosz három taoista alapelvén nyugszik: a chi-n, a jin és jang elvén, valamint az öt elem elméletén.

A chi-t gyakran energiának értelmezik, amely a testben és az egész univerzumban áramlik. Mindent áthat, életerőnek is nevezhetnénk, és nem láthatatlan. Az anyagi dolgok a chi-ből jönnek létre, ez adja szerkezetüket és tulajdonságaikat. A tao két elvre, jin-re és jang-ra osztható. Ez két egymást kiegészítő erő, amely a világegyetemben hat, és egyfajta apály-dagály áramlásnak van alávetve. A Tao te King szerint az élőlények a jinnel és a janggal vannak beburkolva. Életük harmóniája így ennek a két elvnek a harmóniájától függ. A Tao a semmiből hoz létre egy energiát, és ezzel az energiával megteremti a jint és a jangot. A jin és a jang kínai írásjelei a sötétséggel és a világossággal függenek össze. A jinhez egy hegy árnyékos és sötét északi oldalát társítják, a janghoz pedig a világos és napos déli oldalát.

A kínai alkimista szövegekben a jint a tigris, a víz és a nő, a jangot pedig a sárkány, a tűz és a férfi testesíti meg. Az alkimista arra törekszik, hogy visszafordítsa az eredeti folyamatot, amely során a tao jinre és jangra válik szét. Ha pedig önmagában és laboratóriumában újra helyreállítja az egységet, akkor képes létrehozni a halhatatlanság arany elixírjét.

A kínai alkímia harmadik alapösszetevője az az elmélet, mely szerint a világegyetem valamennyi folyamata és anyaga öt elemből (wu hsing) áll. Az öt elem elmélete egészen a Krisztus előtti tizedik századra nyúlik vissza. Kulcsfontosságú annak megértése, hogy az öt elem nem öt alapvető anyagra utal, mint amilyen a nyugati felfogásban a négy elem (tűz, víz, föld, levegő). A kínai gondolkodás folyamatokban és nem anyagokban gondolkodik. Az elemek nem passzívak: öt dinamikus erőről van tehát szó, melyek állandóan áramló keringésben vannak. Egy emberi lény öt alapvető eleme az esszencia, az értelem, a vitalitás (ching), a szellem (shen) és az energia (chi). Az első kettő hozza létre a tudatot, a másik három az úgynevezett „három kincset” alkotja.

Az öt elemet összefüggésbe hozzák az öt szabad szemmel látható bolygóval is: Merkúr – víz, Mars – tűz, Jupiter – fa, Vénusz – fém és Szaturnusz – föld. Elfogadott volt, hogy minden bolygónak saját hangmagassága van, ezért már akkor beszéltek a „szférák zenéjéről”.

A kínai alkímia gyökereit az a hit alkotja, mely szerint az Univerzum részei közötti összefüggések szövevényes és kifinomult hálót képeznek, s ez alkotja a hatalmas Tao egészét.

Mindez szerves egységet képez. Energiával tölt fel minden mindent. Minden összhangban működik és semmi sem fontosabb a másiknál.

„Az Ég Taoja rejtélyesen és titokban működik: nincs állandó formája; nem követ állandó szabályokat; olyan nagy, hogy soha nem érsz a végére; olyan mély, hogy soha nem éred el az alját.”

Az alkímiában az a különleges, hogy ötvözi a filozófiát és a vallást, a pszichológiát és a művészetet, az elméletet és a gyakorlatot, a látomást és a kísérletet. Az alkímia holisztikus tudomány, amely az ésszel, a testtel és a szellemmel foglalkozik. Az alkimisták nagy művüket Opus Magnumnak, vagyis „Magasztos Műnek” vagy egyszerűen „a Műnek” nevezik. Ez magába foglalja a laboratóriumi kísérletek külső munkáit, és önmagunk beteljesítésének belső munkáját. Nincs laboratóriumi kísérlet erkölcsi és spirituális vonatkozások nélkül. Az alkimista az „úgy fent, mint lent” és „ahogy belül, úgy kívül” elvét alkalmazza. A külső anyag átváltozása a lélek belső átalakulását tükrözi.

A bölcsek kövének felfedezése az alkimista belső önmegvalósításának egy külsődleges jele. Az alkímiának tehát két olvasata létezik: egy „exoterikus” és egy „ezoterikus”. Az exoterikus nézet az anyag elkészítésének, a bölcsek kövének gyakorlati tudománya, amivel a fémet arannyá lehet változtatni, és az életet meg lehet hosszabbítani. Ez a nézet kulcsfontosságú szerepet játszott a tudomány történetében és fejlődésében. Az ezoterikus hagyomány számára az aranycsinálás szimbolikus tevékenység: azt a fáradozást jelképezi, mellyel az ember alap-anyagát megfinomodott szellemé változtatja, hogy a szellemi megvilágosodás aranyát megalkossa. Az ezoterikus hagyomány már ősidőktől fogva közvetíti a világ szerkezetére, az emberiség világegyetemben elfoglalt helyére, a szellem földjére és az élet céljára vonatkozó tudást.

Az ismert alkimisták közé tartozik többek között Paracelsus, a modern gyógyszerészet atyja, Jan Baptist van Helmont, aki a gáz létezését bizonyította be, Johann Friedrich Böttger, a porcelán feltalálója (Európában) és Robert Boyle, aki a modern kémia alapjait fektette le. Szembeötlő továbbá, hogy Isaac Newton gyakran mélyedt el alkimista írásokban.

A Rózsakereszt Szellemi Iskolája alkímiáról alkotott nézőpontját Jan van Rijckenborgh a következőképpen fogalmazta meg: „Két felfogás létezik az alkímiáról: az egyik a fémek átalakítása, vagyis az aranykészítés alantas fémekből, a másik pedig a fémek szellemi átalakítása. Ez utóbbi a szellem aranyára irányul. Ezt a szellemi aranyat kell megszabadítani az alantastól, és fel kell emelni a magasabbhoz. Az első nézőpont téves, a második viszont magában rejti az igazságot, mint az ember egyik célját. Mindez azonban még semmit sem árul el a rózsakeresztesek alkímiájáról. Mi tehát az alkímia? Ha lerántjuk a leplet, a válasz világossá válik. Mi az anyagi világ kémiai szférájában élünk, az anyagiság nadírján. Ez a világ elemekből, erőkből, ásványokból és fémekből áll össze. Világunkat azonban egy szellemi mag hatja át: a Krisztus-erő. Ennek a szellemi esszenciának az a feladata, hogy az anyagi világot visszaállítsa a maga eredeti tisztaságában, és az életet, amely e világban kifejlődik, előre sarkallja. E feladat betöltésében Krisztus segítségre talál a nyugati misztériumiskolában. Minden megújító és összetörő folyamat mögött ott áll a rózsakereszt szerzete, amely minden területén intenzíven munkálkodik az Ő szolgálatában. Ez az alkímia, a rózsakeresztesek alkímiája.

A rózsakeresztesek alkímiai folyamatai a tudomány, a művészet és a vallás minden területére hatással lesznek. Ez a szellem aranyának felszabadítása, az emberiség megújítása. A rózsakeresztesek alkímiai műve olyan, mint a gyógyír, amely gyógyulást hoz az emberiségnek.”

Az alkímiáról adott tömör összefoglalás nem lehet teljes Carl Gustav Jung néhány művének megemlítése nélkül. Jungot mélyen érdekelte az alkímia, és az alkímiát a pszichológia területén alkalmazta. Az ezen a téren tett felismerései korszakalkotóak voltak, és még ma is igen jelentősek a jungi pszichológia és filozófia számára. Itt említhetjük az 1944-ben, a zürichi Rascher kiadónál megjelent Psychologie und Alchemie-t (Pszihológia és Alkímia) című tanulmányát, illetve az ugyanebben a gondozásban 1956-ban megjelent Mysterium Coniunctionis-t. Ezek a könyvek az ellentétek elválasztódását és egyesülését ábrázolják a tudatalatti vagy lelki szinten, ahogy ezek az alkimista opus jelképrendszerében megjelennek. Jung saját látásmódján keresztül magyarázatot nyújt az alkímiában a „bölcsek köve”, illetve a Krisztuselv keresése közötti összefüggésekre.

Ehhez a rövid áttekintéshez az alábbi könyvekből merítettünk:

Bernard Dietrich Haage: Alchemie im Mittelalter, Ideen und Bilder-von Zosimos bis Paracelsus. Artemis und Winkler, Zürich, 1996.

Peter Marshall: The Philosopher’s Stone, Macmillan, 2001. (Magyar fordításban: Alkímia, mint a bölcsek köve, Tirion, 2001.)

J. van Rijckenborgh: A Rózsakeresztes testvériség hitvallása, Haarlem, Rozenkruis Pers, 1984. (A szerző más könyveiben is szó van erről a témáról.)

Hans-Werner Schütt: Auf der Suche nach der Stein der Weisen, Die Geschichte der Alchemie. C.H.Beck Verlag, München, 2000.

 

 

A szeretetteljes törvény

 

Közös élet- és tudatmezőnket meghatározott energiák alakítják. Milyen erőkre reagálunk? Vajon csupán öröklött beállítottságunk az az erő, amely „áthajt” minket az életen? Vagy talán képesek vagyunk arra, hogy ezeket a hatásokat alapjukban és szerkezetileg megváltoztassuk? Eme kérdések megválaszolásához ismernünk kell a karma sajátosságait, és Nemezis erőit.

 

Karma-Nemezis

A 21. század embereiként megszoktuk a gondolatot, hogy életünket sugárzások és energiamezők uralják és hatják át. Ismerjük a látható fényt, az UV-sugárzást, a rádió-sugarakat, a hősugárzást, valamint a mikrosugárzásokat és röntgensugarakat, stb. Az energiamezőket is ismerjük, és tudjuk, hogy – többek között – van a Föld mágneses tere, léteznek elektromágneses mezők, éteri-, asztrális- és mentális mezők, morfogenetikus terek; létezik az Akasha mező és a nulla pont mezője. Kollektív élet- és tudati mezőnket tehát ismeretlen számú, vibráló energia-háló összessége alkotja. Jan van Rijckenborgh ezeket a mezőket „az Akadémia tengerének” nevezte, míg Buddha „a szenvedés óceánjáról” beszélt, Jakob Böhme pedig mindezt „a halál nagy házának” írta le. A számunkra érzékelhető Világmindenség hihetetlenül nagy és szépséges. Csillagrendszerek fénylenek fel majd hunynak ki újra, és fekete lyukak nyelnek el csillagokat. Több millió évvel ezelőtt felrobbant szupernóvák fénye érkezik el napjainkban teleszkópjainkon át a szemünkhöz. Neutroncsillagok köröznek elképesztő sebességgel saját tengelyük körül. Kvazárok – olyan csillagrendszerek, melyeknek középpontja egy aktív fekete lyuk – több billió Nap fényerejével rendelkeznek. És léteznek önmagukat átható csillagrendszerek… a felsorolás egyszerűen szédítő. Mindebből első leckeként megtanulhatjuk azt a csodálatot, melynek nagy alázattal kell párosulnia. Hirtelen egy kicsiny csillag egyik bolygóján találjuk magunkat, amely a látszólag nagyrészt „üres” Világmindenség több milliárd csillagrendszerének egyikén, annak is a peremén található.

 

Egy gyümölcsmoly tudatállapota

Miután a homo sapiens felegyenesedett és elindult, büszkeségében és tudatlanságában saját magát „a Teremtés urának” kiáltotta ki, és ennek megfelelően is viselkedik. Saját fajtársai felett uralomra tör, kizsákmányolja, elnyomja és megöli őket. Emellett azonban felcsendül Johann Sebastian Bach magasztos zenéje is, és az emberek még mindig elmélyülten állnak meg egy-egy Rembrandt festmény előtt, lebilincsel minket Michelangelo szobrászművészete vagy Shakespeare egyik szomorújátéka. Egyrészt kicsik vagyunk, másrészt viszont nagyok, részesülünk a magasztosságban, de a romlottságban is.

A belátás elmélyülésével megtanultuk, hogy életterületünkre óriási erőkonstellációk hatnak – ezért újra és újra hatalmas feszültségek halmozódnak fel életterületünkön, feltartóztathatatlan energiarobbanások és katasztrófák történnek; kontinensek és kultúrák süllyednek el, és újak emelkednek fel.

Az élet formáinak – és mi csak az egyik ilyen formát alkotjuk – evolúciója így megy végbe, miközben egymást követik a korszakok és eonok. Tudatunk pedig lassan megváltozik.

Tudatunk fajtájától függ, hogy létezésünk során mely életterületben részesülünk. Ahogyan egy gyümölcsmoly nem férkőzhet hozzá Spinoza gondolati kincseihez, úgy mi sem férhetünk hozzá olyan dimenziókhoz és életterületekhez, amelyek meghaladják érzékelőképességünk határait. A tudat és az érzékszervi észlelés kölcsönösen meghatározza egymást. A mi érzékszerveink rendkívül korlátozottak. A valóságnak csupán egy-egy töredéke jut el agyunkhoz érzékszerveink kis résein át, és agyunknak még értelmeznie is kell a felfogottakat. Az eredmény pedig csupán egy ködös kép lesz.

A madarak olyan színeket is érzékelnek, amelyeket mi nem láthatunk, például az ultraibolya fényt. A többi négy érzékszervünk szintén igen kezdetlegesnek mondható. A pillangók szaglásukkal kilométeres távolságból is felismerik fajtársaikat, a kígyók látják a meleget, a bálnák éneke pedig 100 kilométeres távolságban is hallható. A madarak a föld mágneses terének segítségével tájékozódnak, a denevérek pedig a sötét barlangokban ultrahanghullámokkal navigálnak.

 

Hatalmas összefüggés

Nem tudunk elképzelést alkotni arról, hogy miként néz ki tejútrendszerünk a hozzá tartozó háromszáz milliárd csillaggal, sem pedig arról, hogy milyen is egy proton, vagy, hogy miképpen is jelenik meg egy kvark. Agyunk nem arra van teremtve, hogy felismerje a teljes valóságot, arról nem is beszélve, hogy ezt a valóságot még meg is értse.

Így aztán szédítően gyorsan fluktuáló és pulzáló hálók kusza szövevényében függünk, melyek csatlakozási pontjait és látszólag üres helyeit nem tudjuk áttekinteni. Az élet törvényeiből kizárólag a túlélésre vonatkozó törvényeket tudjuk felfogni, az egysejtűtől a száztrillió sejttel rendelkező, embernek nevezett lényig tartó evolúció törvényeit.

Fokozatosan megtanultuk, hogy vannak törvények, amelyek ezt az egészet szabályozzák és összetartják – mint amilyen például Karma-Nemezis, a Fátum törvénye, amelyet „vak sorsnak” is nevezünk. Nemezist sokszor bekötött szemű istennőnek ábrázolják, aki a tökéletesen igazságos Törvényt képviseli, akinek megnyilvánulásait minden ember érzékeli.

Agysejtjeinkben homályosan feldereng, hogy egy nagy Egész részei vagyunk, amelynek az emberi faj alá van rendelve. Lehetséges, hogy itt egy szövetségről van szó, amelyet velünk kötöttek, és amely mögött egy magas intelligencia rejlik.

Életünk néhány évtizede alatt sötétben tapogatózunk, cél és terv után kutatva. Ha létezik egy szellem, akkor ez a szellem elveszett az elmúlt évszázadok során a tudósok és filozófusok agysejtjeiben. Felfedezték az anyagot és ennek természettörvényeit, és nagyrészt áldozatul estek a materializmusnak és a fatalizmusnak. A fatalizmus a Fátumba, a sors gépezetébe vetett hit, ami végül is meghatározza az életet. „Isten olyan hipotézis, amelyre nincs szükségem” – mondta Laplace. Az ember Descartes és Bacon példája alapján tanulmányozta a Szellemtől elválasztott, úgynevezett „halott anyag” törvényeit, és ezeket átültette a technikába, hogy a teremtést uralhassa. Egyetemeink és főiskoláink három évszázadon keresztül szolgáltak templomként az ateista materializmus főpapjai számára.

 

A világkép forradalmi átalakulása

Csillagévünk órájának mutatói azonban könyörtelenül haladnak tovább. H.P. Blavatsky asszony a nyugati világ számára kinyitott egy új ablakot. A relativitáselmélet és a kvantummechanika fenekestül fordította fel a pusztán mechanisztikus világképet. A keleti filozófiák iránti érdeklődés teret nyitott a gondolkodásban a kauzalitástól eltérő, más fogalmak számára is. Carl Gustav Jung később felfedezte a szinkronicitás elvét. Az idő lassan megérett egy új, spirituális impulzus számára. Rudolf Steiner, Max Heindel és mások felnyitották az emberek szemét, és egy új időszak úttörőivé váltak. Sokan megértették a tudat új lehetőségeit, a párhuzamosan létező világegyetemek létezésének lehetőségét, és megjelent az érdeklődés a reinkarnáció és a karma törvényszerűségei iránt is.

A Leene fivérek (Jan van Rijckenborgh és Z. W. Leene) felfedezték a rózsakeresztesek legmagasabb szintű megnyilvánulását, és felismeréseiket összekapcsolták a manicheusok, a katárok, a gnosztikusok és hermetikusok ismereteivel, valamint minden idők egyetemes tanával. Ők ketten küldöttek voltak, egy új időszak hírnökei. Catharose de Petri személyében egy harmadik küldött is csatlakozott hozzájuk, majd közösen feltárták a transzfigurizmus megszabadító tanát, és létrehoztak egy hatalmas beavató szervezetet, az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskoláját. E szervezet különleges sugárterét, az Élő Testet, halászhálóként bocsátották le „az Akadémia tengerébe” – amely a vibráló hálók összessége – hogy minden olyan embert „kihalászhassanak”, aki képes reagálni erre a sugártérre. Az új életháló finom jelzéseinek felfogására az ember egy rejtett szervvel rendelkezik: az ősatommal. Az első reakció már elegendő ahhoz, hogy a kapcsolat létrejöhessen.

Ezt az első reakciót azonban a Karma-Nemezistől és a mi jelenlegi világunktól való elválás folyamatának kell követnie, hogy megtalálhassuk az ajtót „a birodalomhoz, amely nem ebből a világból való”.

Hogyan működik tehát a karma, és hogyan lehet megválni tőle? Ismeretes, hogy a karma a mikrokozmoszban leélt minden előző élet eredményeinek az összessége. A mikrokozmosz egyéni hálója így az élet tengerében, az egész emberiség sorsának hálójában hányódik.

A múlt konstellációja a mikrokozmoszban, az aurikus lényben mutatkozik meg, melyet lipikának is neveznek, és amely befolyásolja a főszentélyt és az agyat. Így fejeződik ki bennünk életünk vázlata. A testet öltés során a karmikus áramlat az aurikus lényből belefolyik a fejlődő embrió kígyótüzébe, és összekapcsolódik a fej két agyféltekéjének égboltjában lévő lenyomattal.

 

Genotípus és fenotípus

Végül az elhasadó kromoszómákból a DNS-ben – amely közel 24 000 génjével az öröklődés fegyvertára – kialakul mindkét szülő karmájának a lenyomata. Az újszülött genetikus „terve”, azaz genotípusa a világ-, a faj és a család karmájának (különösen a szülők karmájának), valamint „a lakásául szolgáló” mikrokozmosz történelmének a terméke.

Így kapcsolódnak össze a kozmikus, az asztrológiai, faji és népi jellemzők, valamint a családi tulajdonságok és a szülők sajátosságai az újonnan inkarnált fiatal ember egyéni hálózatában a lipikában, a fej égboltján és a DNS-en keresztül.

A születési horoszkóp és a genotípus vizsgálata valószínűleg meglepő egyezéseket mutatna, hiszen a karmikus konstelláció a génekben is le van horgonyozva.

Feltehetjük a kérdést: mivel a gének a szülők termékei, hogyan egyezhet meg a genotípus az aurikus firmamentummal – hiszen a firmamentum a mikrokozmosz terméke?

Ezen a ponton mutatkozik meg, hogy milyen erősen összefonódik minden, ami a dialektikus-karmikus rendszerhez tartozik. A személyes sors szorosan összefügg a szülők, a család, a nép, a faj, az emberiség és természetesen a mikrokozmosz sorsával.

Az emberiség nagy részének tudatlansága miatt gyakorlatilag nem beszélhetünk „szabad akaratról”. Ez a szabadság leginkább csak illúzió. Az inkarnációkat karmikus törvények, a Sors Urai szabályozzák. Ezek a törvények határozzák meg a szülők számára, hogy sorsukat azokkal a lényekkel osszák meg, akik hozzájuk születnek, hogy mindkét oldal számára lehetőség nyíljon meghatározott karmikus életfeladatok megtanulására. A szülők és a gyermekek többek között az adósságok megbocsátásán és feloldásán keresztül tanulhatnak egymástól.

Ezek az életfeladatok a DNS-molekulák és gének mélyén rejlenek. Egy bölcs rendszer tart tehát mindent egyensúlyban, amely egyetlen részletet sem hagy figyelmen kívül. Karma-Nemezis szigorú igazságossága nem veszi tekintetbe a személyt.

A sejtbiológusok számára lehetetlennek tűnik, hogy a genetikai adottságoknál messzebbre tekintsenek. Mindenesetre megfigyelik a genetikus eltéréseket, mutációkat és betegségeket, és megpróbálnak ezeken génmanipulációkkal segíteni. A törekvés mögött jó szándék áll. Azonban… mivel csakis az anyagi nézeteket és a szőttes egyes szálait képesek megfigyelni, nem tudják felismerni a szőttes tulajdonképpeni szövési mintáját. Emiatt téves döntéseket hoznak, és ezért adott esetben az ember beleavatkozik a teremtés felépítési tervébe, ennek minden következményével. Nem érti meg, hogy egy olyan beavatkozás, amely az anyagi szinten történik meg, még nem változtatja meg az éterikus-asztrális háttérkonstellációkat. A karmikus célnak – minden esetben – meg kell valósulnia. Ezért az anyagi szintű beavatkozásnál mindig fennáll annak a veszélye, hogy Karma-Nemezis erőtere szinte erőszakosan – betegségek és szenvedések útján – épít magának másik utat.

 

Nemezis mérlegének két serpenyője

A karma törvényével nem lehet alkudozni, és ezért „kérlelhetetlennek” nevezhetjük. Erre még visszatérünk. Gyakran állapíthatjuk meg, hogy egyes betegségek vagy örökletes terheltségek, amelyeket már sikerrel kezeltünk, kerülőúton új betegségként vagy új örökölt terheltségként jelennek meg. Így mintegy verseny indul Karma-Nemezis és a tudomány között, és e versenyben az orvosok és a biológusok minden esetleges siker után újra és újra ismeretlen tények és betegségek előtt találják magukat.

Így azután az emberiség egyre betegebb lesz, mert nem érti meg Nemezis karmikus sürgetését, nem hallja, ahogy az ajtón kopogtat, hanem egyre erősebben bezárja az ajtót. Ezért Nemezist az igazságos kiegyenlítés minden együttérzést nélkülöző istennőjének tekinthetjük – ahogyan a görög mitológiában is ábrázolják. Ekkor kétféleképpen hat: egyrészt mint bosszúálló igazságosság, aki megbüntet minden igazságtalant, másrészt pedig – Justitia istenasszonyhoz hasonlóan – mint karmikus mérleg, amely újra egyensúlyba hoz mindent.

Bármit vet is az ember, azt fogja aratni is, úgy a jót, mint a rosszat. Sokan úgy vélik, hogy a Fátum, a Sors, a génjeinkben van rögzítve, és genotipikusan elkerülhetetlenül meghatározza, hogy kik és mik vagyunk. Ez azonban nem így van.

 

VÉGTELEN VARIÁCIÓK

Genotípusunk nem olyan kapcsolótábla, amely meghatározza egész életünket. Tény, hogy a gének vésetként hatnak, de végtelen számú variáció lehetséges, amelyek egymást segítve, vagy egymást gyengítve fejthetik ki hatásaikat. Sok tényezőtől függ, hogy milyen eredmény jön létre, milyen minta válik uralkodóvá, és milyen életdallam csendül fel végül. A genotípus egy „alapvető terv”, amely bizonyos irányokban fejti ki hatásait. Az emberben végül is megnyilvánuló eredményt fenotípusnak nevezzük. Ezért a következő formulát alkalmazhatjuk: Fenotípus = genotípus + környezet.

A „környezet” (vagy miliő) ebben az értelmezésben minden kívülről jövő hatást felölel, mint amilyen a neveltetés, a társadalmi környezet, a légköri szennyeződés és a tapasztalatok mennyisége.

De ugyanilyen fontosak a belső tényezők is – mint az életöröm, az aggodalom, az optimizmus és pesszimizmus, a bátorság vagy kételkedés, röviden: minden olyan működés, amelyet nem lehet puszta biokémiai vagy elektromos reakciónak magyarázni. Itt lép be a képbe az emberi Szellem befolyása, és egy szellemi iskola tanulója számára mindenekelőtt a szellemszikra-atom működése. A tanulót a szívében egy magasabb valóság, a Krisztus-erő érinti meg, ami új fenotípust képes létrehozni, olyan új életállapotot, amely messze meghaladja a genetikus szabályozódást.

Vessünk egy pillantást környezeti tényezőinkre. Több millió ember törekszik a környezet védelmére. A környezeti problémák azonban a bennünk meglévő problémák, tehát az ember saját aurikus-mentális elpiszkolódásának és asztrális mérgezésének külső kivetülései. A Rózsakereszt tanulója tudja, hogy a környezet mindenekelőtt az ő belső környezetét, az ő belső középpontját jelenti. A tanulót ezért önforradalomra szólítják fel, amely sokkal távolabbra mutat, mint a CO2-kibocsátás csökkentése. Az a meghatározó érvényű, hogy az ember maga mit bocsát ki, és csak ezután következik, hogy az autójára katalizátort vagy koromszűrőt szerel fel. Szükség van a külső intézkedésekre, de ezek önmagukban még nem oszlatják el az alapvető sötétséget.

Egy szellemi iskolában pedig pontosan erről van szó: a sötétségnek, az irigységnek, a gyűlöletnek, a haragnak, a rosszindulatnak és a félelemnek meg kell hátrálnia a világosság, a sugárzó szeretet és a remény előtt. Más szavakkal: az embernek fel kell ismernie valódi származását, alapvetően és szerkezetileg meg kell változnia, át kell alakulnia és végül transzfigurálnia kell…

Az emberi létezés mint nagy lehetőség

A befolyások alapvetően megváltoztathatják az agysejteket és ezek kapcsolatait. Eme hatás neve neuroplaszticitás. És erről a hatásról főleg akkor beszélhetünk, ha a Szellem belép egy ember rendszerébe!

A kereső ember, aki elfogadja genotípusa nagy feladatát és követi rendeltetését, olyan fenotípusra tesz szert, amelyet új életállapotnak nevezhetünk. Karmáját és genotípusát szívből elfogadja, akármilyen nehéz legyen is a sorsa. A tanuló a Gnózis segítségével és a kibontakozó szellemlélekkel azután képessé válik arra, hogy karmikus terhét és a genetikus fegyvertárhoz való kötöttségét elhagyhassa, és mindebből kiléphessen!

Először azonban a tökéletes elfogadást kell megvalósítani, mert csak ezután nyílik meg a lehetőség a kilépésre. A betegségek ily módon csodálatos lehetőségekké válhatnak, melyek révén a tanuló meg tudja szabadítani magát Nemezis karmikus törvényeitől, ha önmagát az új életterület törvénye alá helyezi.

Az ábrázolásokon Nemezis istennő szemei be vannak kötve, hogy a személyes megítéléstől, rokonszenvtől vagy ellenszenvtől függetlenül abszolút igazságot szolgáltathasson. Nincs bosszúálló igazságosság, csak igazságosság van, jóság és igazság, melyek az isteni szeretetből keletkeznek.

Az egész haláltermészetet, „az Akadémia tengerét”, „a szenvedés óceánját”, ennek sors-hálózatával, és Nemezis karma-törvényével, átöleli Isten végtelen szeretete.

Az eredeti birodalom nem „valahol” van, hanem itt van. Isten birodalma tibennetek van! „Aha – gondolják esetleg néhányan -, akkor én már a másik birodalomban vagyok.” Ezt gondolni viszont hatalmas tévedés lenne! Első feladatunk, hogy mi – vagy helyesebben, az eredeti ember bennünk – kiszálljon a szenvedések óceánjából.

Fontos feltétel, hogy az ellentermészetet, amelyben élünk, alapvetően „haláltermészetnek” ismerjük fel, hogy – mint az elveszett fiú – mondhassuk: „A disznók moslékát eszem, de fel akarok állni és az Atyámhoz akarok menni.” Mindaddig, amíg ezt a természetet még nem ismertük fel a Halál házának, nem szólhatunk még ezekkel a szavakkal, hanem a szenvedések tengerében hajótörést szenvedett emberek látszat-valóságát tápláljuk. A még fel nem ébredt ember inkább szenved, mint hogy egy magasabb valóságban elveszítse önmagát.

A lélekember

Több beszélgetés tárgya volt már, hogy a Lectorium Rosicrucianum filozófiája vajon dualista vagy monista. A két természetrend tana dualista. Néhányunk számára nehézséget jelenthet, ha ezt a tant az Iskola által szintén képviselt „Minden létező Egysége” meglátással kívánjuk összhangba hozni.

De miért okozna ez nehézséget, ha abból indulunk ki, hogy az isteni terv szerint egy eltérő fejlődési menetet is, mindenkor az isteni szeretet hordoz? Elképzelhetetlenül hosszú időn keresztül. Mindaddig, amíg minden újra beolvad az Egységbe. Ezért nemcsak azt kell megállapítanunk, hogy Nemezis karma-törvénye kérlelhetetlen, vagy azt, hogy az emberek Tao számára „olyanok, mint a szalmakutyák”. Isten szeretete lehetővé teszi, hogy az ember megtapasztalja cselekedetei következményeit, azok kőkemény valóságában. Ez a szeretet és az igazságosság cselekedete, amely bekötött szemmel, teljesen objektíven gondoskodik arról, hogy az ember és az emberiség azt kapja meg, amit felhív önmagára, annak biztos tudatában, hogy a tapasztalat minden útja egyszer visszavezeti az embert az isteni Egységbe.

Ezért hordozzuk a karmát magunkkal, ezért reinkarnál a mikrokozmosz és ezért hordozzuk életfeladatunkat a génjeinkben.

A genotípust olyan hangszerhez hasonlíthatjuk, amelyet meg kell szólaltatni. Most még kérdéses, hogy milyen dallam, vagy milyen hamis hangok szállnak fel erről a hangszerről. Ha azonban ezen a csodálatos hangszeren az új lélek dallama csendülhet fel, akkor ebben a hangzásban az egész karmikus elrendeltség és törvényszerűség feloldódik. A személyiségembernek ez az aláhanyatlása ekkor az élő lélekember, az eredeti ember felmenetelévé válik majd az eredeti Egységbe, annak az eredeti embernek a felmenetelévé, aki mindig volt, és újra lesz.

 

 

 

2009/3

 

 

A Merkúrbot a Szellemi Iskola templomaiban

 

A mitológiában Hermész vagy Merkúr az Istenek küldötte. Szimbóluma, a caduceus vagy Merkúrbot, egy mély értelmű hermetikus jelkép, amely többek között a felettes természettel való tudatos kapcsolatot is szimbolizálja.

 

Beninben a Nove Sole templom 10 éves fennállásának ünneplése, és a benini munkaterület eredményes fejlődése lehetővé tették, hogy a Merkúrbotot mint második jelképet elhelyezhessék a szolgálat helyén.

A rózsakereszt templomaiban a Merkúrbot a hermészi Gnózist, az univerzális forrást jelképezi, melyből a tiszta, eredeti rózsakeresztes tanítások is erednek. Ezt a Rózsakereszt Krisztián Alkímiai Menyegzője című mű szövege is teljes mértékben megerősíti:

Hermész az ősforrás. Aki tud, igyon belőlem, aki akar, igyon belőlem, aki meri, vesse magát a mélységeimbe.

Jan van Rijckenborgh Hermész könyveihez, a Corpus Hermeticumhoz a konferenciákon sok magyarázatot fűzött. Ezek a szövegek nyomtatásban Az egyiptomi ős-Gnózis és hívása az örök jelenben című négykötetes műben jelentek meg.

Hermész, mint a Gnózis ősbölcsességének képe, Jan van Rijckenborgh nézete szerint az eredeti mennyei ember szimbóluma. Így ábrázolja Hermész kígyóbotja – a Merkúrbot – szimbolikusan az új embert, akiben a mennyei ember tudattüze kifejlődött. Hermészt az Istenek követének is tekinthetjük, aki újra elhozta az embereknek az egyetemes bölcsességet. Ebben a jelképben az új kígyótüzet ismerjük fel, az újjászületett lélekember tudatoszlopát.

A szárnyak jelképezik az élő lélek új tudatát vagy az új gondolkodást is, ami az új tudat következménye. Mert Hermész vallását a gondolkodás, a hermetikus gondolkodás vallásának is nevezhetjük, ami az új lélek szellemmel való összeköttetése által válik lehetővé.

A konferenciahelyek templomaiban található jelképeknek nagyon mély értelmük van. A kígyóbot mellett ott van a kereszt a rózsával. Ez annak a jele, hogy miután a kereszten kivirult a rózsa, azaz a Gnózis fénye által megnyílt a rózsaszív, megszületik az új ember. Ez a mennyei ember, akit a szellem szárnyai az új szellem-lélek-életbe vihetnek.

Egymással összefüggésben mindkét szimbólum a tanulóban végbemenő csodálatos folyamatra utal: Ha valóban új tudati lehetőségek mutatkoznak meg, és a megszokott értelmi tevékenység háttérbe lép, megszületik a bölcsesség. Jan van Rijckenborgh így ír erről:

A bölcsességnek a szívben, a szív rózsájából kell megszületnie. Ezen az alapon fog a főszentélyben úgyszólván felnövekedni. Ezután fogják – ugyanúgy, ahogyan a szeretetet – az egész lényükkel kisugározni.

Ezért a Szellemi Iskola és a tanulósereg fejlődésének egy bizonyos pontján a megújulás templomaiban a rózsakereszt jelképén kívül Hermész kígyóbotját is elhelyezik. Ez annak a jele, hogy a tanuló minden idők ősbölcsessége és ismeretei alapján a mennyei embernek, mikrokozmosza eredeti emberének útján jár.

Új életmódjával járja a rózsakeresztes ösvényt, a transzfiguráció ösvényét. Követi Őt egészen az élő, új lélekember feltámadásának reggeléig, aki a szellem hajnali világosságát látja maga fölött megjelenni.

A Szellemi Iskola szüntelenül a bensővé válás új korszakára irányítja az emberek figyelmét, és hívja őket, hogy járják be a magasabb tudathoz, a Gnózis fénysugárzásának és bölcsességének mélyebb és teljesebb megismeréséhez vezető utat.

 

 

A Corpus Hermeticum

Jan van Rijckenborgh

 

Az a szándékunk, hogy egy cikksorozatban a Corpus Hermeticumot, a régieknek ezt a „kulcsát” összehasonlítsuk a mai kor Gnózisának kulcsával.

 

Ha megvizsgáljuk, hogy a régiek tana, élete és irányzata mennyiben egyezik a fiatalabbakéval, akkor kitűnik és megtudjuk, hogy az ifjú Gnózis joggal veszi-e át az alakuló, nagy, világot átfogó műben a kezdeményezést és vezetést, vagy ez az igénye téveszméből ered.

A Corpus Hermeticum, amelyben szeretnénk elmélyülni, tizennyolc fejezetből vagy könyvből áll. Az első könyvet Pimandernek nevezik. Ez Hermész és egy titokzatos, magát Pimandernek nevező lény beszélgetését tartalmazza. (A görög név Poimandres.)

Hermész itt a természet-szülte ember, aki a megszabadulás ösvényére tért, átment a betlehemi születés barlangján, s így részesült az újjászületett lélekállapotban. Most az arany menyegzői ruha megszövésén fáradozik, mialatt az új tudatállapot, a merkúri vagy Hermészi tudat kezd megjelenni. Mihelyt ez a tudat jelen van, előlép Pimander.

Új lényének kialakulása révén a hermészi ember kapcsolatba lép Pimanderrel, Isten mindenütt jelenlévő bölcsességével. Igen, Pimander Isten! Pimander az Ige, mely kezdetben volt, de nem a János-evangélium bevezetőjének általános értelmében („Kezdetben vala az ige”), és nem is általános értelemben, ahogyan a Szentírás említi sok helyen Istent.

Nem, Pimander a bölcsesség, az Ige, az Isten, aki nagyon is határozottan és külön Hermészhez fordul. Sok helyen olvashatjuk a Bibliában, hogy Isten megszólalt, vagy valamelyik hierofánshoz vagy más szolgájához szólt. Ekkor a legtöbb esetben nem Isten beszédéről van szó általános értelemben, hanem a Logosz mint Pimander fordul vagy szól egy szolgájához, egy hermetikus emberhez.

A mindenütt jelen lévő bölcsesség egy sugárzás, egy rezgés, egyetemes világosságerő, egy különleges elektromágneses erő. Ez a világmindenségi megnyilvánulás legmagasságosabb kisugárzása, magának a Szellemnek a sugárzása. Ha az embernek kialakul a Hermészi tudata, akkor ez a tudat a Szellemnek ezt a kisugárzását azonnal felismeri, tapasztalja és megvizsgálja. Ekkor pedig az egyetemes szellemterület és a Hermészi ember között egy fókusz keletkezik, a találkozásnak egy erősen fénylő pontja, amelyben szemben áll egymással a szellem és a tudat. Ennek a fókusznak a szelleme Pimander, Hermész tudata.

E fókuszhatás miatt alakul ki az Isten útjain való járás, a párbeszéd, Isten és az ember élő kapcsolata. Mihelyt tehát az ösvényen kifejlesztenek és tapasztalnak valamit az új tudatállapotból, azonnal kialakul a személyes összeköttetés az Istenséggel, kialakul a „minden nap az Úrral járás”.

Az olvasó remélhetőleg megérti, hogy ennek semmi, de semmi köze sincsen a tükörszférában lakozó, anyagukat vesztett lények spiritiszta mesterkedéseihez, akik a szellem és az ember kapcsolatát utálatos módon próbálják utánozni. Világosan fel kell ismernünk, hogy ami a természet-szülte tudathoz, fordul, az kivétel nélkül utánzás, rögeszme, káprázat.

Amikor a hermetikus tudat a Szellemre irányul, s ennek következtében a találkozás pontjában meggyullad a szellemtűz, akkor világító erővonal-szerkezet keletkezik. Ekkor találkozik a Hermészi ember Pimanderrel, és az így kialakított erővonalrendszerből erő, rezgés áramlik a Hermészi emberbe. Ennek a rezgésnek hangja és színe is van, mely teljesen megfelel az indítéknak, amivel a Hermészi ember a szellemtérbe emelkedik. Így lesz ennek a jelenségnek, ennek a találkozásnak nagyon személyes jellege.

Isten csakis így szól az emberhez. Ez a kimondhatatlan Név meghallása. Az olvasó bizonyára olvasott és hallott már erről, és arról is, hogy a korszakok folyamán mennyien keresték már ezt a kimondhatatlan Nevet.

Minden idők régi bölcsessége joggal mondja, hogy a kimondhatatlan Név meghallása egy gnosztikus-mágikus fejlődés tetőpontját jelenti. És számtalan ember kereste és keresi negatív módszerekkel, természetes én-lénye ösztönzésére ezt a Hórebet, az elérésnek ezt a hegyét. Magától értetődik azonban, hogy mindezek a kísérletek sorozatosan kudarcba fulladnak, ameddig a fáradozás alapja az én marad.

Ennek a mágikus tetőpontnak a kulcsa azonban minden emberszívben benne rejlik. Ha az ember megnyitja szívét a Gnózisnak, akkor azon az úton kezd járni, amely az Istennel való találkozáshoz, a vele történő mindennapos érintkezéshez vezet.

Milyen koldusszegénynek, teljesen tudatlannak mutatkozik a mai teológia, amely Isten igéjét könyvnek nézi, s szorgalmasan végez ásatásokat, hogy Isten beszédét a földben keresse, az tanítván, hogy az embernek naponta kell ebből a könyvből legalább egy fejezetet elolvasnia és beszélnie róla, hogy meghallgassa Isten hangját. Önt azonban egyetlen pap sem, semmiféle papi segédeszköz sem kötheti össze Istennel. Ahhoz, hogy megünnepelhesse az Istennel való találkozást, Önnek kell a Pimanderéhez vezető utat bejárnia!

Ennek fényében most már talán a helytelen meditálás veszélyeit is látja. A hermészi ember, aki rendelkezik ezzel az új tudattal, elmélkedve, ennek szárnyain felemelkedhet egészen a Szellem területére, s ott találkozhat a Szellem lángjával.

Ha azonban a nem-Hermészi ember keresi meditálva Istent, hogy egyesüljön vele, bármilyen okból, bármilyen jó szándékkal is, ennek a következményei és hatásai mindig is negatívak lesznek: ez felelős azért, hogy az emberiség legnagyobb része a dialektikus erőkhöz, a tükörszférához láncolódik. Ezt viszont szándékosan okozzák azok az erők, amelyek az embert újra meg újra meditáló gyakorlatokra hívják fel és bátorítják.

Ha Ön bármikor biztos akar lenni, akkor Istent ne meditálva keresse, hanem az életmódjával. Ne fecsegjen sokat, hanem cselekedjen! Új életmódját, életvitelét tettekkel bizonyítsa, látható életvalósággal. Tehát járja be az ösvényt!

Amikor a templomainkban összegyűlünk, akkor a mi felhívásaink, szertartásaink és imáink nem misztikus-meditáló légkört akarnak teremteni, hanem mindig rá akarnak hangolni az ifjú Gnózis élő testének elérhető és megengedhető rezgésfokára, rezgési kulcsára. Ezzel azt akarjuk mondani, hogy minden felhívásnak a felhívó ember minőségének, az ösvényen aktuálisan megélt jelenének, a létállapotának kell megfelelnie.

Ha pedig ezt a jelenlegi minőséget még nem tudja megállapítani, akkor a „Miatyánkban” talál biztos alapokra, mely azt mondja: „a mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”. Ebben minden valódi kereső mindenkor biztos lehet. A neki járó, mindennapi szellemi kenyeret egészen biztosan megkapja, ha imája valóban éhező lelkéből buzog.

A Hermészi ember és a szellemterület találkozásáról – amit a hang, a szelíd hang meghallásának is neveznek – a Szentírás sokszor beszél. Például Illyés prófétáról mondják, hogy amikor Hóreb hegyének barlangjában tartózkodék, íme, lőn az Úrnak beszéde őhozzá. Amikor pedig Tiániai Apollós akarta hallani a szelíd hangot, akkor Illyéshez hasonlóan a palástjába burkolózott, ami az Istenhez való felemelkedésre utal az arany menyegzői ruha képében kapott értékek segítségével.

A hermészi ember belső állapota és transzfiguráló életmegváltoztatása révén kapcsolatba lép az egyetemes szellemterülettel. Az ilyen kapcsolat fókuszában pedig kialakul ez az erővonalrendszer: megjelenik – a Szellemből kialakulva – Pimander, aki azonban nem a szellemtérben elkülönülten élő lény, hanem a szellemtér lángra lobbanása, élő valóság, a szellemtér szerves része. A lángra lobbanó tűz mégis Hermész Pimanderéé, mert a jelenség teljesen megfelel Hermész állapotának és ereje minőségének.

Azt mondják, hogy amikor Hermész átgondolta a lényeges dolgokat, és lelkülete felemelkedett, megjelent Pimander, aki van, és még sincs. Mert ha a Hermészi ember egy darabig nem összpontosít a szellemtérre, akkor a pimandrikus alak eltűnik, és elmerül, feloszlik a mindenütt jelenlévő világosságban. A tűz lángjai szétfolynak, Pimander van és még sincs, mert teljesen egy a világossággal.

A szöveg első részéből az érint minket, hogy Hermész a lényeges dolgokat fontolgatta, s hogy lelkülete felemelkedett. Ezt meg kell jegyeznünk, mert a Hermészi ember számára ez a folyamat feltétel. Ez a fej és a szív oly szükséges eszményi együttműködését bizonyítja. A szív és a fej együttműködése határozza meg az életet. Ezt alaptörvénynek tekinthetjük. „Ezek elválaszthatatlanok” – mondja Pimander. Ezért kell megismerni a szív titkát.

Ismeretes, hogy az embernek négy teste van: az anyagteste, ennek éteri mása, a vágyteste és a gondolkodási képessége. Az étertest építi és tartja fenn az anyagtestet, és a vágytest határozza meg az ember hajlamait, fajtáját, jellemét és adottságait, tehát teljes lényét. Figyeljük meg mindenekelőtt a vágytestet, a sziderikus alakot, ahogyan Paracelsus nevezi. A sziderikus alak minden oldalról körülfog és áthat minket, és a szidérikus közegek a májon keresztül áramlanak be anyagrendszerünkbe. Az erők szüntelen keringése ez, melyek a májon be és kimennek.

A vágytest legfontosabb fókusza a máj. Ahogyan születésekor ezt a vágytestet kapta, s ahogyan azóta tovább alakította, olyan az Ön szív- és főszentélyének minősége is.

A természet-szülte emberben a szív és a fej a vágytermészet rabszolgája; szívének és gondolkodásmódjának működését a vágytest irányítja. Az érzést és a gondolkodást e természet emberénél a medenceszentély kormányozza. Így él tehát a medenceszentélyből és ezáltal, vagyis a lép-máj rendszere által, ami természetlényét az anyaghoz köti, arra irányítja, arra vágyva és azt gondolva, ami a közönséges természetből való. És minden szidérikus sugárzás a vágyfajtája hatásának megfelelően hatol be a májba.

Ha aztán valaki a csalódások végtelen sora után a tapasztalás szomorú útján a természethez kötött életében megreked, akkor megtörténhet, hogy megújulásra, megszabadító kiútra kezd vágyni, vagyis valami üdvrevágyás-szerűség fejlődik ki benne, egy ösztön, hogy valamiféle üdvöt megragadjon és megvalósítson önmagának, hogy kimászhasson a halál gödréből. A megújulás keresésének ez az állapota, az üdv egyre tudatosabb keresése a vágyakozás legmagasabb formája, amelyre a természet-szülte ember képes. Többre nem futja. Ami az Ön természet-szülte lényének szívében dúl és forr, az száz százalékig vágy, kívánság! Ebben pedig minőségileg a legmagasabb az üdvrevágyás. Ez a dialektikus asztrális sugárzásoknak a legmagasabb állapota, határa. És ezen a határon érint meg minket a Gnózis, de nem a májban, hanem a szívben.

A Gnózis első érintése, alapérintése mindig a szívszentélyben történik, de csakis az ember üdvrevágyására jövő feleletként. Ha valaki kísérleti célokból vagy kíváncsiságból közeledik egy gnosztikus Szellemi Iskola templomához, akkor ebből a legcsekélyebb haszna sem lehet. Egy gnosztikus fókuszban csak akkor lehet eredményesen tartózkodni, ha a szív valamelyest megnyílt a Gnózis számára; tehát a vágyakozás legmagasabb állapotának, az üdvrevágyásnak a következményeként.

A szívet a Gnózisban a „szeretet szentélyének” nevezik. Különböző karmikus befolyások és őseink befolyásai miatt azonban, melyek születésünk órájától kezdve hatnak bennünk és életünk menetét elkerülhetetlenül meghatározzák, a természet-szülte ember szíve már régen nem a szeretet szentélye. Szívében az igazi szeretetnek nyoma sem található. Világunk emberének szíve zsiványtanya és a pestis fertője.

Ha a szívet az ősidőktől fogva a „szeretet szentélyének” nevezik, akkor itt arról a szívről van szó, amely életerőre, életbőségre, életlehetőségre készült fel, ami joggal nevezhető „szeretetnek”. Ami pedig a szeretetnek e magas színvonala alatt van, az a vágy és énközpontúság állapota, mert kezdetben az ember az üdvöt is önmagának kívánja. Az „én” szorult helyzetbe került, s most „én” keresek valami megoldást. Az üdvösségemet keresem. Mivel pedig ebben az állapotunkban rendkívül szerencsétlenek vagyunk, a Gnózis, mérhetetlen és múlhatatlan szeretetével megérint minket, hogy segítségünkre lehessen.

Ami a dialektikus természetben ennek a szeretetnek a színvonala alatt nyilvánul meg, az a vágy valamely állapota. Az igazi szeretet, mely méltó erre a névre, a dialektikus természet lényében nem található meg. Mert az igazi szeretet magasabb rendű dolog, és az igazi élethez, az új élethez tartozik. Ez a szeretet Szellem, maga Isten. Ezért mondja Pimander a 17. szakaszban, hogy „a lelkület Isten, az Atya”. És a 19. szakaszban: „Szívedet most irányítsd a világosságra, és ismerd fel azt. E szavaknál – folytatja Hermész – egy ideig a szemembe nézett, oly áthatóan, hogy pillantásától megremegtem.”

Ez a vizsga: mi van ezentúl az Ön szívében? Kívánság vagy szeretet? „Szívedet irányítsd a világosságra, és ismerd fel azt. Hogy a világosság beköltözhessen a szívszentélybe, ahhoz a vágytermészetnek el kell tűnnie. A vágytermészetet, ezt az önzést, ezt az énösztönt teljesen el kell oltani.

Be kell látnunk tehát, hogy a szívszentély a Szellem nagy alapzata, a szellemnek a szívszentélyben kell lakoznia, s ezt a szentélyt ezért minden nézetében e magas színvonalú állapotra elő kell készíteni. „Ahol a szív van, ott az élet” – mondja Pimander.

Ha pedig a szív kész lett a szolgálatra, akkor a lelkületben, a szívben meglátjuk a szép, eredeti alakot, az emberlét őstípusát, a vég nélküli kezdet előtti őselvet.

Szívét a dialektikus ember a kívánkozás tanyájává tette, lássák be ezt világosan! Bensőjében az énösztön tüze lobog, holott a szív arra lenne hivatott, hogy a Szellem – a bennünk lévő Isten – lakása legyen, az Istené, aki az ősatomban lehetőség formájában van jelen. Érzik-e, mennyire betegek vagyunk, hogy mily rendkívül mélyre süllyedtünk? A szívszentély, a bennünk lévő Isten temploma zsiványok tanyájává fajult!

Aki aztán szívét újra az Ő szolgálatának akarja és tudja szentelni, az ezután a főszentélyt is meg tudja nyitni papi, emberiséget szolgáló feladatának. Akkor majd Ön is meg tudja fontolni a lényeges dolgokat, mert a megújult szívből születik meg a Merkúr-tudat!

A Gnózis betegeknek, pácienseknek lát minket a szívszentélyünk lelkiállapota miatt. Ezért tűrnek meg minket. Ezért tűrnek el ennyit mitőlünk. Hiszen az új Merkúr-tudat, a gondolkodás, akarás és cselekvés háromszoros új képessége csakis a megújult szívből születhet meg. Ekkor pedig megtörténhet, hogy ha az ember a lényeges dolgokat meggondolja, megtisztult szívvel felemelkedhet a Szellem mindenütt jelenlévő területeire. A hermészi fejlődés, a hermészi élet a fej és a szív tökéletes egyesülésén és együttműködésén alapul, nem az én és a fej, hanem a megtisztított szív és a fej együttműködésén!

Ebben a szükségességben botlik meg a világ. Látják ugyan a káoszt és zavart maguk körül, látják a világot elsüllyedni, és az én felveti a kérdést, hogy „Hová vezet mindez?” Hatalmas energiával, bevetéssel és erővel kísérleteznek, de végeredményben semmi sem sikerül, mert az ember elfelejti megtisztítani és a szolgálatnak szentelni a szívszentélyét. Csak ha a szív megtisztult, megszentelődött és a világosság számára megnyílt, akkor alakul ki egészen más gondolkodásmód. Csak akkor lesz képes az ember valóban világunk és társadalmi rendünk elevenére tapintani.

Ha tehát a Gnózis hívja Önt, akkor ismerje fel és teljesítse a feladatát: tisztítsa meg a szívét. Szívét meg kell szabadítania a vágyak és az önzés hajszájától, szívének meg kell nyílnia a nagy szeretet számára. Ebben az igazi előkészületben kell a szívét gyakoroltatnia, mert ezzel kezdődik a dolog. Akkor a fej követni fogja, mert követnie kell. Akkor pedig Ön is találkozik Pimanderével.

Pimander Isten szeretetéből születik, nem pedig az akarat ösztönzéséből, nem a szorult helyzetbe került ember akaratából. Ezt akarja Hermész Triszmegisztosz tudatosítani. A Gnózis kulcsa, az egyetlen igaz élethez vezető út a szív megtisztítása és teljes odaadása.

Ha Ön rátér erre az útra és elvégzi ezt a munkát, akkor Önnek is megszólal a szelíd hang: „Mit akarsz hallani és látni, s mit kívánsz a lelkületedben megtanulni és megismerni?”

Akkor pedig mi mást akarnának megtanulni és megismerni, mint a lényeges dolgokat, és mi lesz kezdetben a leglényegesebb, amit tudniuk kell? Semmi más, mint a saját magukra vonatkozó igazság és a saját valóságuk. Mert ha magukat nem ismerik, hogyan akarják akkor a Másikat, a többieket kifürkészni?

Ezért lát a Hermészi ember ennél az első tájékozódó kísérletnél nyugodt és szívet vidámító hatalmas fényt; ebben a fényben pedig a csavarvonalban lefelé irányuló mozgást, a sötétség, az ijedelem és nyomorúság rettenetesen szomorú mocsarát, mely szüntelenül mozog, és kimondhatatlanul zavaros. Sötétvörös lángok csapnak ki belőle mindenfelé.

Ekkor, a zavarnak ebből a barlangjából, a szurokfekete sötétségből egy hang hallatszik, szótlan kiáltás, mely megfelel a körös-körül elterjedő világosságnak. Ebből a világosságból pedig egy szent Ige beszél. Ami aztán a sötétségben igaz és tiszta, az felemelkedik ebből a szurkos szülőbarlangból, a sötét természetből, és légkörré kezd alakulni. Így látjuk először az elsüllyedt természetből kiszálló világosságot, s ezután a légkört, mely ráhangolja magát az eredeti világosságra: alattuk van a föld és víz nedves sötétsége. Ez a dialektikus jelölt létállapota, de olyan jelölté, aki a szívszentélyét megtisztította, vagy ezen dolgozik; tisztítja a föld és a víz nedves sötétségét, melyet az Ige hangja mozgat. Az Ige, mely világosságból van, s a világossághoz vezet vissza!

Megértetted-e az Igét? – kérdez minket az ifjú Gnózis élő testének Pimandere. Ő maga válaszol nekünk: „A világosság én vagyok, mely most már az igaz jelölt szívében lakozik”. Ez Isten, aki testben megjelent, a visszatérő Ozirisz, a visszatérő Krisztus. A világító szellemtér pedig először Pimander, a világmindenségi megnyilvánulás erővonal-szerkezete. És ó, nagyszerű csoda, a világosság, a hatalmas világosság, Isten lángja, a szívet választja lakhelyül. Így lesz az Istenségből Fiú. Mert ami a szívben korszakok óta alszik, azt ez a folyamat felébreszti: az Istenség Fia megnyilatkozik bennünk!

Az Istenségnek ez a Fia pedig hatalmas képességgel rendelkezik, Pimander ezt az Igének vagy Hangnak nevezi. Ha tehát Pimander beszél a jelöltben, akkor a szívben beszél és tanúskodik, mert a szív Isten lakhelye. Istent és a Fiát, a világosságterületet és a besugárzott világosságot többé már nem lehet elválasztani egymástól, mert egységükből jön létre az új élet.

Ha tehát Önök én-elbocsátás által ránemesedtek, akkor irányítsák szívüket a világosságra, és ismerjék fel. Ha pedig felismerik, akkor az élő Ige hatalmas és nagyszerű képességeit látják önmagukban. Szívükben számtalan erőből álló világosságot látnak és tapasztalnak, valóban felmérhetetlen világot, az Arany Fejet. Felismerjük, hogy a világosság és a világosságon át bennünk szóló Ige vezetésével hogyan zabolázzuk meg, miként zárjuk nagy erővel körül és így módon hogyan hozzuk egyensúlyba az alantas rend lobogó tüzét. Így látjuk és tapasztaljuk, hogy a Gnózis bennünk megszületett világító erejében hogyan múlik el az alantas természet azáltal, amit mi transzfigurációnak vagy újjászületésnek nevezünk.

Ez tehát az ős-Gnózis, a hermészi Gnózis, az igazság, melyet az emberiségnek kezdettől fogva hirdetnek. Ez Pimander Igéje.

Most pedig gondolkozzanak el azon, hogy ez megegyezik-e azzal az Igével, melyet az ifjú Gnózis intéz évek óta Önökhöz; az emberi őstípusra vonatkozó tanúbizonyságról, az eredeti, vég nélküli kezdet emberalakjának tanúságáról, az emberalakról, aki volt és a mai pillanatig is van.

 

Részlet „Az Egyiptomi Ősgnózis és kiáltványa az örök jelenben” című műből: I. kötet, 3. 4. fejezet, Rozekruis Pers, Haarlem 2005.

 

 

Csillagpor

 

Mi, emberek külsőségekben nyilvánulunk meg, és e tekintetben nincs szükségünk ámításra. Nyugati kultúránkat – ha egyáltalán még beszélhetünk ilyenről – a felületesség jellemzi. Társadalmi szempontból a ragyogó igazság tetőpontjai, valamint a belső élet mélységei nem léteznek.

 

Életünk abból áll, hogy folyamatosan a létszükségletek és a vágyak kimeríthetetlen áradatát szolgáljuk. Társadalmunkban kevés hely jut az elmélyülésnek, a szívvel és lélekkel bíró keresőnek, az olyan embereknek, akik mindenüket odaadnák az igazi élet parányi töredékéért, a lélek egyetlen szikrájáért, egyetlen isteni szikráért. Még a spirituális keresés is lehet csupán mellékága a rövidke életünket meghatározó vágyak folyamának.

Mit jelentenek ebben az értelemben a több ezer éves csillagászati időszakok, melyeket a Pentagram jelen számának egy másik cikke részletez?

Az embernek azt mondják: Istentől valók vagytok. Mindezt a rózsakeresztesek is teljes szívből vallják, bár ezt az alapigazságot nem ők találták fel, hiszen már az emberiség legrégebbi iratai is erről tanúskodnak: „Teremtsünk embert a mi képünkre.

Miért nem ragadjuk meg az istenit? Visszatart bennünket valami talán? Nem eléggé vonzó számunkra? Vagy talán nincs elég merszünk feladni a „Porból lettünk, s porrá leszünk” kijelentés kényelmes biztonságát?

Egy francia filozófus azt magyarázta egy ízben, hogy a Genezis 3,19 eme kijelentését először nem tudta elfogadni, ám egy napon új értelmet fedezett fel benne. „Nem azt mondják-e ezzel, hogy csillagpor vagyunk, azaz a Kozmosz szellemi gyökérszubsztanciájából alkottak minket, és nem arra utalnak-e, hogy ehhez a csillagporhoz térünk majd vissza?”

Elmondható, hogy a világűr ősi szubsztanciájának DNS-éből formáztak bennünket, és így génjeinkben nemcsak elődeink tulajdonságait hordozzuk. Persze jellemünket és cselekedeteinket a Föld, az elődeink, a képességeink és a múltból eredő tulajdonságaink határozzák meg. Mi pedig napról napra továbbítjuk ezeket saját magunknak és gyermekeinknek, generációról generációra. Testeik „olvassák” a DNS-t és sajátos módon aknázzák ki azt, amíg a Föld és az emberiség létezik. A földi aztán a földihez tér vissza. Mindezek mögött azonban egy másik mátrix is létezik.

Lényünk legmélyebb rétegébe a Megnevezhetetlen elrejtette saját kódját, egy univerzális kódot. Ez a kimondhatatlan név négy mágikus jeléből áll, a Tetragrammatonból, melyet a bölcsek mindig is ismertek. Bármeddig létezzék is a Föld és az emberiség, egyszer mindenki képes lesz olvasni ezt a kódot, és felismeri a négy isteni jelet, mint a kozmoszból vele született jogát.

A földi anyag fogalmával ellentétben a csillagpor és az ősanyag fogalma, akárcsak a szellem és a tudat fogalma, megszólítja az igaz keresőt, ellentétben a földi anyag, a nehézség és a korlátoltság fogalmával. Isten nemzetségéből valók vagyunk. A rózsakeresztes ehhez az igazsághoz tartja magát, ehhez emelkedik fel, ez által találja meg a kiutat a világ tétlenségének mocsarából, és arra készteti önmagát, hogy vizsgáljon és megértsen – ahogy Jan van Rijckenborgh a Confessio Fraternitatishoz, A Rózsakereszt Szerzetének hitvallásához fűzött magyarázataiban kifejti:

„Mi – a rejtett titkok kutatói – tudjuk, hogy az egész mindenségben rendszer és rend uralkodik, valamint a mindenség öröktől örökké enyészhetetlen törvények alapján létezik és fejlődik.

Mi, akik fokról-fokra eltávolítjuk a Kimondhatatlantól elválasztó fátylat, felfedezzük, hogy minden bizonyos terv alapján valósul meg.

Mi – akik megvizsgáljuk a makrokozmosz és a mikrokozmosz viszonyát – mindenben a pompás egyensúlyt csodáljuk. Ahogyan felkapaszkodunk Merkúr létrájának vékony fokain, hogy tudatos lényünket felvigyük a láthatatlanság világaiba, látjuk, mint hullámzanak a természeti birodalmak életáramai.

Mi – akik közeledünk a nagy csendhez – halljuk a csend hangját.

Ahogyan – a Szellemi Iskola tanulóiként – belépünk a szellem templomába, részesülünk az elvont gondolkodás dicsőségében.

Mi – a tűz szolgái – mélyen belelátunk az emberi képességek forrásába. Tudjuk, hogy mire hivatott az ember kezdettől fogva.

Mi – Fohát kertjében rózsát szedők – látomásaink perceiben meglátjuk láthatártól láthatárig villámként fellobbanni a fejlődés ösvényét.

Mi – akik tudásunkat így gyarapítjuk, látókörünket így szélesítjük, tudatunkat tágítjuk, és erőinket dinamikus energiával töltjük meg – a csodálkozáson át a csodálathoz, lélegzetünk elállásától az imádat rebegéséhez, és az alázathoz, Isten szolgálásához jutunk.”

A most kezdődő periódus nagy előrelépést jelenthet az emberiség számára – legalábbis, ha megértette a Halak-korszak feladatát, amely abból áll, hogy felkészüljön az áldozathozatalra. Ezt az áldozatot nem nehéz meghozni, mert abból az elvből indul ki, hogy „segítsen az embernek a szükségben és az élet nagy kérdéseiben”. Ennek során a korlátozó és anyaghoz kötő Ént kell „feláldoznunk”. Ily módon tárunk ablakot tudatunk legmélyebb rétegére, a közegre, amely elvezet létünk igazi értelméhez.

Ettől a feladattól soha nem tud megszabadulni az ember. Magában foglalja az arra való felhívást, hogy találjuk meg, milyen összetevőkből is állunk. Istentől valók vagyunk. Ez egy misztérium. Azonban nem olyan misztérium, melyet csak a jövőben, a Vízöntő-korszak virágzásakor lehet majd leleplezni. Ehhez a misztériumhoz csakis itt és most lehet közeledni. Aki ezt véghezviszi, vagy legalábbis elkezdi a beteljesítését, az megtapasztalja, hogy más, új képességekkel bír. Olyan tulajdonságokkal, melyek akár elképzelhetetlen messzeségből is fénylő világosságból állnak, és melyek megnyitják az eredeti élethez vezető kaput, megáldják a szívet, megszabadítanak az értelem ridegségétől, és megóvják az emberiséget attól, hogy vakon mindent megrongáljon vagy megsemmisítsen maga körül.

A rózsakeresztesekben más, nem szokványos kép él a Földről. Nem nehézségnek és korlátoltságnak látják, hanem nagy lehetőségnek tekintik. A föld lehet az egyetemes ember anyaöle, a csillagok pedig, a tündöklő világűr, melyben a Föld elhelyezkedik, a táplálója a világosság nagy Emberének.

Gondoljuk csak meg, hogy a távolság, a tér és az ellentétek a köszörűkövek, melyek felismeréshez, tudatra ébredéshez vezetnek bennünket, lehetővé teszik, hogy beláthassuk, megérthessük és megismerhessük a dolgok összefüggéseit. Ezeket azonban, akárcsak a tojáshéjat, egy bizonyos pillanatban át kell törni. A kis embernek elő kell készítenie az utat a nagy Ember számára, aki nem maradhat tovább az elválasztottság szoros bilincsében.

Aquarius, a Vízöntő, aki életrendszerünket élő vízzel tölti meg, az az elektromos energia, amely összeroppantja a héjat. Az emberiséget egy más, teljesen új élettervvel köti össze: a Vízöntő-ember megszületésének és növekedésének tervével.

Ezért részletezte Jan van Rijckenborgh az idézett szövegben, hogy: „a csodálkozáson át a csodálathoz, lélegzetünk elállásától az imádat rebegéséhez, és az alázathoz, Isten szolgálásához jutunk.

Fejet hajtunk Isten hatalmassága előtt, mert az Ő fáradozása alapos vizsgálatunk előtt minden szinten és birodalomban megmutatkozik, és látjuk a minden mögött ható erőt, a magasztos erőt, aki bolygónkat mozgatja a térben, a világ világosságát: a Krisztust.”

Ez az az Istenszolgálat, melyről a rózsakeresztesek beszélnek, mely az emberiség lehetősége, hogy új időket éljen meg. Ez a gondolkodás istenszolgálata, melyet a Manas inspirál, egy olyan gondolkodásé, mely képessé tesz bennünket arra, hogy ismét olvashassuk az első kódot. Az ember lerázza majd magáról a föld porát, és a két kódot dicsőséges szintézissé alakítja. Ibolya-arany csillagporból álló tündöklő köpenyébe burkolva az ember bensőjében ismét rálel a Világosság Emberére.

 

 

Aquarius, a jobb én és a misztériumbolygók

 

2008 novembere Hollandiában a spiritualitás hónapja volt, melyben a következő téma került feldolgozásra: Létezik-e egy jobb én? Lebilincselő kérdés ez, melyre általában pozitív választ várunk.

 

Ha azonban jobban belegondolunk, ha megpróbálunk a kérdés mélyére hatolni, és együtt élni vele, felfedezzük, hogy az nagyon sokrétű. Társadalmi, személyes, biológiai és vallási nézetei is vannak. Ezen kívül nagyon valószínű, hogy egy emberi élet nem elegendő ahhoz, hogy kielégítően megválaszolhassuk. Egy bizonyos pillanatban pedig a következő kifogás is felmerülhet bennünk: „Hogyhogy egy jobb én? A mostani énem nem elég jó?”

Hatoljunk még jobban e kérdés mélyére, amely olyan szorosan összefügg a „spiritualitás” témájával. Hollandiában egy ismert közéleti személyiségnek feltették a kérdést, hogy fél-e a haláltól. A megkérdezett azt válaszolta: „Félni a haláltól? Egyáltalán nem. Akkor végre megszabadulok attól a féltékeny, szentimentális, irigy és kicsinyes éntől, mely állandóan a nyakamon ül.”

Ez egy remek megfigyelés. Aurikus lényünkben létezik egy „nagyobb személyiség”, amely több énből áll: egy humanista, egy szociális, egy erőszakos, egy gonosz, egy szeretetteljes, egy magát túlbecsülő, egy szexuális vagy „éhes”, egy jó és egy rossz énből. És valamennyi figyelmet követel, mindegyik az elsőbbségért küzd. Ha táplálékot kaptak – és a figyelem táplálja őket – egy időre békén hagynak minket. Ezek az ének körbefogják a személyiségünket. Valamennyien „Én”-ként jelentkeznek bennünk.

Sok gondolkodó szerint a régebbi időkben az ember nem rendelkezett énnel. Szorosan összekapcsolódott, összefonódott társadalmi környezetével, melybe beleszületett, és saját, állandóan változó szükségletszerkezetének függésében élt. Egy meghatározott időpontban azonban előtérbe tört az én. A 19. század elején a filozófus Arthur Schopenhauer elkezdte közelebbről vizsgálni és magyarázni az ént. Nézete szerint életünk feladata abban áll, hogy énünket az élet hatalmas óceánjában újra elveszítsük, és hagyjuk feloldódni benne.

Egész filozófiai szenvedélyével vizsgálat alá vette, hogy az ember miért és milyen mértékben szakad szét belsőleg két világ között. Az egyik oldalon az empirikus, a tapasztalaton alapuló tudat áll, amely az érzékszervi megfigyelésen alapul. A másik oldalon pedig az egyelőre még bizonytalan magasabb tudat, melyre Schopenhauer kezdetben még nem talált nevet, s amit később „jobb tudat”-nak jelölt.

1813-ban filozófiai naplójába bejegyezte, hogy ebben az időben létező, érzékszervi és értelmi tájékozódású világban mindenképpen léteznie kell személyiségnek és okozatosságnak, sőt ezek szükségszerűek. A bennünk lévő jobb tudat azonban egy olyan világba vezetne, melyben sem személyiség, sem okozatosság, sem szubjektum, sem objektum nem létezne. Olyan világ ez, melyet magasabb dimenziónak, vagy nagyobb valóságnak nevezhetnénk, ahogyan az például Hermész Triszmegisztosz írásaiból is kitűnik.

A személyiség és az okozatosság olyan fogalmak, melyek a sztoa felismeréseihez közelednek. Ezt a világnézetet a Krisztus előtti harmadik évszázadban, a görög származású filozófus, kitioni Zénon alapította meg. A sztoikusok is feltették a kérdést: Létezik-e jó személyiség? És egyáltalán mi a jó? Van-e valami, amiért érdemes élni?

Gyakorlati szempontból ez egyszerű kérdésnek tűnik. Az ember lehet egy jó cipész, egy jó tervező, egy jó apa vagy akár… egy jó fegyvergyáros. De az ember maga ettől még mennyire jó? Példáink eseteiben a jóság azt jelenti, hogy valaki jól látja el a feladatát.

A görögök Physis-ről beszéltek, ami természetes állapotot, természetet jelöl. A szó jelentheti azonban egy funkció betöltését is. Az ember saját hivatásának beteljesítése, a Physis-sel megegyező élet vagy cselekedet. A természetben a „szükségszerűvel”, annak örök tökéletességre törekvésével együttműködni, és ily módon lassanként elérni a tökéletes formát, ez volt az, amit jónak tekintettek.

Akkor hogyan kell az embernek élnie?

A sztoikusok erre is megfeleltek: „Segítséget nyújtva az embereknek a szükségben és az életkérdéseikben” – tanították. Ez olyasmi, amit véghezvihetünk. Ugyanakkor ez a saját léleknövekedés ösztönzésének útja is. A sztoikusok úgy tartották: „Isten ott van, ahol az ember az embertársának segít. Ez az örök üdvösség úja.” (Deus est mortali juvate mortalem et haec ad aeternam gloriam via.)

Kitioni Zénon (Kr. e. 333-262) eme kijelentése, az idősebb Plinius-nak (Kr. u. 23-79) köszönhetően maradt ránk. A Modern Rózsakereszt Iskolájában ezt így fejezik ki: Mások önfeledt szolgálata képezi az Istenhez vezető legrövidebb, legbiztosabb és legörömtelibb utat.

Végül azonban kezdetét veszi a széthullás. Az ember megöregszik és meghal. Ez is megegyezik a jóval? A sztoikusok erre nehezen tudtak válaszolni. Olyan törvényszerűségről van szó, amelynek alá kell vetnünk magunkat. A halál tényét a rózsakeresztesek is elfogadják, és nem küzdenek ellene. Hiszen ők nem a természetet keresik, hanem az abban hatékony erőt. Ez állítja őket életútjuk elé, és ez is fog véget vetni neki. Ebben az erőben élni biztonságot jelent. Ez az erő Szellem, tiszta és magasztos, amely lélekként, szellem-lélekként nyilvánul meg bennünk.

 

Transzfiguráció: Egy tiszta és szabad élet felé vezető út

Jelenleg az ember más módon keresi a tisztaságot. Számos különböző úton és módon, azt meg kell hagyni. Vessünk egy pillantást az úgynevezett Genesis Timeline-Projekt-re. Ebben a tervezetben, magasan fejlett technológiával és egy űrkabinnal, a napszelekből származó szűz anyagi részecskéket gyűjtöttek. A Föld mágneses terének határán, a Naphoz olyan közel, amennyire csak lehetséges, egy Gemini-űrkabin haladt a pályáján, hogy roppant érzékeny lemezekkel begyűjtse e részecskéket. A Genesis három évig keringett a Nap körül. Azután – meglehetősen durva körülmények között – Utah állam sivatagában ért földet.

A Naphoz olyan közel, ahol a földi rezgések már nem kimutathatóak, egy tökéletesen tiszta mező uralkodik. A Nasa tudósai, akik a California Institute of Technology munkatársaival dolgoznak együtt, azt remélik, hogy e két terület határán napanyagokat gyűjthetnek, hogy ezáltal naprendszerünk eredetéről és evolúciójáról kielégítőbb ismereteket gyűjthessenek. A szerkezet landolásánál bekövetkezett ütközés ellenére az asztronómusok úgy vélik, hogy az öt széttöredezett lemezt, ill. az aranyból, zafírból, gyémántból és szilikonból álló lapokat még meg tudják menteni, hogy a napszélből nyert milliónyi részecskét megvizsgálhassák. „Már évek óta szeretnénk ismereteket gyűjteni a Nap összetételéről.” – nyilatkozta Burnett, az ezzel foglalkozó tudósok egyike. „Minden megmentett atomot egyenként akarunk elemezni.” A program végrehajtása még öt éves munkát követel.

A Nap embereket elbűvölő hatása figyelemreméltó. Miért kell – Burnett szavaival élve – „ismereteket gyűjtenünk a Nap összetételéről”? Nyilvánvalóan a tudomány érdekében, de nem áll-e mögötte egy pszichológiai tényező is? Az űrkutató programok ellenzői gyakran érvelnek azzal, hogy az embernek elég dolga van a Földdel, s a problémákat először itt kellene megoldania.

Megérintette-e már Önöket egy tiszta szféra? Érezték-e már annak jótékony hatásait? Ismerik-e az alázat érzését, amely egész lényüket eltölti, ha egy ilyen területtel kerülnek érintkezésbe? Ez egy ahhoz hasonló érzés, amely egy gyermeket tölt el, ha először lép be egy lenyűgözően hatalmas, néma terembe. Képzeljék el, hogy milyen tisztító hatások áradnak belőle, és milyen mérhetetlen a gyógyító erő, már csupán azért is, mert egy ilyen benyomás egyetlen pillanat alatt minden apróságot kisöpör a teremtményből!

Az embernek nem kell kimennie az űrbe ahhoz, hogy a „napszelet” megtapasztalhassa önmagában. A Földet átjárják a kozmikus energia áramlatai, melyek nélkül e bolygón néhány másodpercen belül minden élet kioltódna.

Négyszáz évvel ezelőtt néhány ember figyelemreméltó tapasztalaton esett át. Megérintette őket a Nap makrokozmosz, s a boldogság és alázat borzongásának ugyanezen érzését élték át. Úgyszólván itt a Földön a napszélben álltak.

1604-ben a legtöbben még abból indultak ki, hogy naprendszerünkben hét égitest létezik: a Merkúr, a Vénusz, a Mars, a Jupiter, a Szaturnusz, a Nap és a Hold, melyek a világegyetem hét kozmikus erejét sugározzák a Földre. A Földet a világmindenség középpontjának tekintették, de ugyanakkor az univerzum egy sivár mélypontjának is, mely hozzánk hasonlóan, a mennyei középponttól, ahol eredetileg létezett, messze eltávolodott. Az ember is kilépett abból a mennyei dicsőségből, ahol korábban élt. Abban az időben kezdett megszilárdulni az a nézet, miszerint a Nap képezi a világmindenség központját.

 

Szuperfelfedezések

1604. október 10-én a Serpentarius („Kígyószekér”) csillagképben egy szupernóvát fedeztek fel, hasonlóan egy valamivel korábbi eseményhez, amikor egy szupernóva a Hattyú csillagképben jelent meg. Egy új csillag! Az embereken határtalan izgatottság lett úrrá. „Micsoda korban élünk!” – gondolták. Ilyesmi nem történt az óta a bizonyos csillag óta, mely a Messiás születését kísérte. Valóban olyan érzés volt ez, mintha a napszelet itt a földön érezték volna, mintha hirtelen kapcsolatba kerültek volna a napszféra életével. Ez az esemény kísérte a 17. század klasszikus Rózsakeresztes Szerzetének születését, mellyel mi, a Lectorium Rosicrucianum modern rózsakeresztesei szoros kapcsolatban érezzük magunkat.

A 17. századi égbolt vizsgálói még nem voltak annyira individualizáltak, a mennyei világtól annyira eltávolodottak, mint mi manapság vagyunk. Nem küldtek csúcstechnológiájú szerkezeteket a világűrbe, hogy a naprendszer eredetéről némi ismeretet szerezzenek. Sokkal inkább úgy érezték, hogy ezzel az eredettel kapcsolatban vannak, mintegy magukban érzékelték azt. A rózsakeresztesek másokkal együtt kijelentették: Az ember egy kis világ, melyben mind a hét bolygó jelen van. A szív nem a Nap megfelelője-e? A fej pedig a Földé?

Ennek kapcsán Jan van Rijckenborgh a következő megállapítást tette: „A rózsakeresztesek megvizsgálják a mikrokozmosz és makrokozmosz összefüggéseit, azt a grandiózus egyensúlyt, mely minden dolog között uralkodik.”

Minden megfelel egymásnak, minden mindennel kapcsolatban áll. Az embernek nem kellett, és nem is tudott aranylemezeket az űrbe bocsátani, hogy felfogja a napanyagokat. Az akkori rózsakeresztesek egy „napszélben” álltak, mely hirtelen átvonult a világmindenségen.

Ezáltal, tőlünk egészen különböző módon, sugallatokat fogtak fel az univerzum eredetét illetően. Ha ezekben a gondolatokban elmélyülünk, új távlatok nyílhatnak meg előttünk. Hiszen azóta további távoli égitesteket fedeztek fel; először az Uránuszt, majd a Neptunuszt és 1930-ban a Plútót. 2002-ben és 2003-ban pedig a Plútó szféráján kívül, további két bolygót érzékeltek: a Quaoart és a Sednát. Ezen égitestek fajtájának vizsgálata még folyamatban van. Ezen kívül először érzékeltek új bolygókat más naprendszerekben. Dr. Bruce Macintosh, a kaliforniai Lawrence Livermore National Laboratory munkatársa, a következő kijelentést tette: „Eddig kizárólag közvetett módon tudtunk más csillagrendszerek bolygóira következtetni, például bizonyos csillagok rendszertelen grafikonjaiból. Most azonban, a Halak csillagképében (Pisces australis), egy csillag (Fomalaut b) körül keringő három bolygót fedeztünk fel.” Az egyik kutató a következő szavakkal adott kifejezést örömének: „Mély és lenyűgöző tapasztalat szemtől-szemben állni egy olyan bolygóval, melyet korábban még nem lehetett érzékelni.”

Naprendszerünkben tulajdonképpen a Neptunusz az első, az ókor után újonnan felfedezett bolygó. Hiszen 1613-ban, tehát azokban a napokban, melyekről itt most szó van, Galilei a Neptunuszt figyelte, amikor az éppen a Jupiter közelében helyezkedett el. A tudós azonban a bolygót egy közönséges csillagnak nézte. Két egymást követő éjszakán feljegyzéseket készített ennek a „csillagnak” egy közelben lévő másik csillaghoz képest eltolódó pályájáról. Ha pár éjszakával előbb vagy később lehetősége lett volna a pálya további követésére, egészen biztosan felismerte volna, hogy egy bolygó mozgását követi. Azonban azokon az éjszakákon a felhők megakadályozták a megfigyeléseit.

Így 1781-ben az Uránuszt fedezték fel elsőként az új bolygók közül. Az Uránusz 84 év alatt járja körül a Napot. A Neptunuszt, mint bolygót, 1846-ban fedezték fel, mégpedig érdekes módon két tudós egyszerre, Angliában és Franciaországban. Keringésének ideje 165 évet tesz ki. Felfedezésének időpontjától számítva 2011-ben fogja befejezni első körét a Nap körül.

 

Misztériumbolygók

A Plútónak 248 év a keringési ideje, és 1930-ban észlelték először. Felfedezésétől számítva 2178-ban fogja egyszer körbejárni a Napot. Ezt a három bolygót „misztériumbolygóknak” nevezzük, mert befolyásuk kiterjed az ember még ki nem fejlesztett lehetőségeire, melyek az emberiség nagy része számára még ismeretlenek. A rózsakeresztesek nézete szerint a naprendszer nem egy üres tér, melyben néhány gömb kering. Számukra a Nap-makrokozmosz egy élő egységet, egy folyamatos fejlődésben álló testet jelent. A kozmosz hatalmas óraművében is változnak az idők, és mi, apró emberkék a Föld nevű szerény kis bolygón együtt változunk velük. A bolygók közötti térben a napszél, a rendszer szívéből kiindulva, ehhez a fejlődéshez a prána, az életerő, a táplálék és az energia sokrétű fokozatait szállítja.

Így szemlélve az ember sem egy különálló, elszigetelt sejt, hanem egy élő egész része, a teljes emberiség pedig egy mérhetetlen szervet képez, amely képes lehetne arra, hogy belülről naperőt fogjon fel, és azt az egész bolygó üdvére újra kisugározza. Már léteznek olyan csoportok, melyek szétterjesztik ezt az energiát. A teljes emberiséget tekintve azonban bizonyára még hosszabb idő kell ahhoz, amíg ezeket a lehetőségeket használatba veszi.

Azonban Aquarius, az az állatövi jel, melybe most lép be a Nap, összezavarja a földi viszonyokat, és egy új időszakról ad hírt.

Egy olyan időszak küszöbén állunk, melyben az egyéni belső fejlődés – melyet korábban beavatásnak neveztek – csoportegységben, egy magasabb spirálon lehetővé válik, sőt erős ösztönzést kap. Az Aquarius-rezgések egyik hatása tehát egy magas rezgés-frekvenciájú energia.

A Napból számtalan befolyás indul ki: olyan sugárzások, melyek nélkülözhetetlenek az egyes bolygók különféle életmegnyilvánulásaihoz, de az élet számára károsnak minősülő radiációk is. Az utóbbiakat az egyes bolygótesteket körülvevő összetett sugárövek szűrik meg és tartják vissza. A Föld esetében ez a Van Allen-övezet bonyolult hálózata révén megy végbe, mely a Földön kívüli sugárzásokat érzékeli, és kiszűri vagy pedig átereszti azokat.

Ebből a nézőpontból az embernek – ahogyan ma ismerjük, és ahogyan a 17. században ismerték – lejár az ideje. Fejlődését a jövőben már nem a hét bolygó által kiválasztott hét kozmikus erő fogja irányítani. Az egyetemes tanok mindig is hangoztatták, hogy az ember tizenkétszeres lény, és a naprendszer – hozzá hasonlóan – szintén tizenkét bolygóval vagy erőközponttal rendelkezik. Ezek mindegyike bizonyos hatást hoz mozgásba, melyek az emberben – fejlődésének megfelelően – aktiválódnak.

Jan van Rijckenborgh egyedülálló módon írja le a mennybolt mozgásait, az emberre kifejtett hatásait és az ezekből fakadó következményeket. Ismertetéséhez a következő magyarázatot fűzte hozzá: „Uránusz közvetlenül a szívre és az érzelmi életre fejti ki hatását, mindkettőre ösztönzőleg hat. Ezért is asszociálunk róla a felebaráti szeretetre. Ez a tulajdonság azonban kizárólag gyakorlati megvalósítással érhető el.” Jan van Rijckenborgh mindig hangsúlyozta, hogy nem elég csupán nagy szavakkal beszélni az univerzális, önzetlen szeretetről. Az ember akkor csak lebegve álmodozik. A jóindulatot, az összetartozás érzését és az önzetlenséget tudatosan kell kifejleszteni. A kezdetet ehhez a kozmikus tűz egy lángja, egy szikrája, egy isteni szikra szolgáltatja, mely izzani kezd az ember szívében, ha felismeri, hogy „Isten ott van, ahol az ember az embernek segít.”

 

Az új befolyások

Uránusz nagy befolyást gyakorol a szívre, de ugyanakkor a hipofízisre, az ember lelket adó, irányító centrumára is. Ha ezt a hatást megfelelően fogják fel, akkor megvan rá a lehetőség, hogy pozitív reakcióval válaszoljanak rá. Akkor a nagy tudatállapot-változás, melyről az elmúlt évszázadban oly sokat beszéltek, befejezett ténnyé válhat.

Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az értelem korunkra jellemző művelése egy olyan társadalom kifejlődéséhez vezet, melyben fokozódik az erőszak, a félelem, a brutalitás, a veszélyeztetés, az ellaposodás és az elmagányosodás. Az értelmi kultúra, a kultivált intellektualizmus, mint életfilozófia elért egy bizonyos határt. Az ebbe az irányba mutató további fejlődés nem nyújt már semmiféle távlatot.

Abban az emberben, aki ezt tudatosan akarja, Uránusz új alapot, új bázist hozhat létre. Ezt a lehetőséget azért ajánlhatja fel nekünk, mert mind a szívet, mind pedig a főszentély fontos szervét, a hipofízist is befolyásolni tudja. Ezáltal feloszlik az analizáló és számító értelem korlátozottsága, s lehetőség nyílik a szív és a fej együttműködésére. Az érzelmi lény fogékonyabbá válik mások problémáira és a bennünk rejlő Másikra is. Először azonban még meg kell szüntetni a modern emberre oly jellemző, alapvető én-irányultságunkat, mert enélkül Uránusz negatívan fejti ki befolyását. Ekkor az érem másik oldala mutatkozik meg: a szabadságvágy féktelenséghez, jogtalansághoz és erkölcstelenséghez vezet, minden viselkedési norma és törvény abszolút tagadásához. A Szerzetre való irányulás, melyre Uránusz ösztönöz, akkor kollektív zavarodottsággá, lélektelen egyenlősdiséggé és minden életmegnyilvánulás ellaposodásává válik. A tudatos és pozitív reakció azonban megnyitja az embert. Ekkor spontán módon vágyik arra, hogy segítsen és megértsen másokat. Ezáltal érzékennyé válik az egész univerzumot besugárzó fényre.

A Neptunusz bolygó hatásai teljesen logikusan kapcsolódnak az Uránusszal kezdődő fejlődéshez. Az ember akkor felülemelkedik a személyességen, és a felebaráti szereteten kívül bölcsességet is nyer. Amikor a felebaráti szeretet mellett ez a bölcsesség is megmutatkozik, a fejlődésben lévő lélek-ember elől elhárulnak az akadályok.

Uránusz egyengeti azt az utat, amelyen a csodálatos, újszülött, lélekadó tudati-alapelv megnyilvánulhat. Neptunusz széttöri a megmerevedett gondolat-szerkezeteket, és a törekvő embert egy tiszta, romlatlan világba vonja fel. Összekapcsol bennünket egy új életállapot áttetsző éterével, és a napszféra magasztos területére vezet – amennyiben ennek feltételeit saját életünkben teljesítjük.

Neptunusznak mindenekelőtt a fejjel van érintkezési pontja, és különösen az epiphysis-re, más néven a glandula pinealis-ra fejti ki hatásait. E bolygó befolyásaira az idegrendszer is rendkívül érzékenyen reagál. Ez a finom szövet akkor képessé válik a magas, elektromossághoz hasonló energiák felvételére.

Aki a Neptunusz-inspirációt tisztán magába tudja olvasztani, az a bölcsességet, melyre oly nagy szükségünk van, bevezeti a földterületre. Az ilyen ember megszabadította magát a földi akadályoktól, és nagy gondot fordít asztráltestének tisztán tartására.

Transzfiguráció

Az emberiség, fejlődése folyamán, számos olyan pillanatot élt meg, melyben meg kellett tanulnia reagálni a megújulás impulzusaira. Ez a jövőben is mindig így lesz. Korunk új befolyásai is olyan reakciókra szólítanak fel minket, melyek által valóra válthatjuk belső lehetőségeinket. Önzetlen bölcsességre van szükség ahhoz, hogy mindenki hasznára válasszuk meg a megfelelő lépéseket.

A harmadik misztériumbolygó, Plútó befolyása mindenekelőtt a konkretizálás, a megvalósítás szintjén fekszik. Plútó erejében az ember véghez visz, megvalósít valamit. Ha megértettük és magunkévá tettük a transzfiguráció elméletét, Plútó aktuális szellemi élménnyé válik számunkra. Erőt ad nekünk a megvalósításhoz, az alapvető újjáalakításhoz.

Aki Plútó erejét tudatosan megtapasztalja, új szerkezetben éli meg azt, és elvileg megvalósította a szellem-lélek-ember születését. Szeretete, bölcsessége és fellépése tökéletes szabadságban megy végbe. Neptunusz meghatározza szellemi életünk irányát, és szellemi inspirációkat okoz. Plútó a megvalósító. Ott uralkodik, ahol személyiségként már nem juthatunk tovább. Nem véletlen, hogy ő a láthatatlan dolgok istene!

Megajándékozza az embert annak a lehetőségével, hogy megvalósítsa az elképzelhetetlent, hogy kiemelkedjen az anyagiság fogságából és korlátaiból, áttörjön a feltámadáshoz, és a Naplogosz lakójává válhasson. A hét régi bolygó tette lehetővé az ember életét a Földön, és teszik azt továbbra is. A határt, a kaput, a hét bolygó legutolsó tagja, a Szaturnusz képezi, az őr, a küszöb, melyen kizárólag új belső minőségek által léphetünk át.

A határátlépéshez az „útlevelet” egy megújult, lélekélettel eltöltött szív, egy szellemi kapcsolatra vágyódó tudat, valamint egy mindezeket bizonyító életmód biztosítja számunkra. A kozmikus rendszerben már átlépték ezt a határt. A Föld, mint bolygói lény számára ugyanis a három új bolygó teljesen aktívvá vált. Széttörő és megváltoztató hatásaikat minden szinten érzékeljük. Ezáltal hatalmas lehetőségek keletkeznek. Mindenkinek szabadságában áll e lehetőségek vizsgálata és használata, hogy saját sorsát új irányba terelje. A három misztériumbolygó ezt a jó szándékú, de ugyanakkor sürgető meghívót nyújtja át nekünk.

A fémek polarizációja

A Földből, mint mágneses rendszerből, egy olyan hatás árad kifelé, amely többé-kevésbé visszaveri mindazt, ami nem egyezik meg a Föld szervezeteivel és a különböző földrétegekkel. Légkörünk legfelső rétegeiben ezért gyakran mágneses vihar tombol, egy olyan mozgalmasság, melyet a mégis behatoló nemkívánatos sugárzások keltenek. Ezzel szemben az élet – az emberi lét is – a Földhöz elhatoló, rendelkezésre álló sugárzások felhasználása által fejlődik ki. A Föld sugárzásain kívül számos más, kívülről érkező radiáció is létezik, melyek a földi élet és az emberiség fejlődésének szempontjából hasznosak és szükségesek. Hogyan hatnak ezek a Földre érkező sugárzások az ember bizonyos fejlődéseire?

A legfelsőbb földi rétegekben számos különféle anyag található: elemek, ismert és ismeretlen fémek. A földi anyag, a világűr összetételét alkotó valamennyi csillaganyag visszatükrözése. A Föld rétegei folyamatos, a mi felfogásunk számára roppant lassú mozgásban vannak. Bizonyos pillanatokban a Van Allen övezeten áthatoló sugárzások által, egyes anyagok polarizálódnak és aktiválódnak. Ebben a folyamatban nagy szerepet játszanak az ózonrétegben újra és újra más helyeken keletkező rések, melyek kialakulásáért részben mi magunk vagyunk felelősek. Bizonyos sugárzások, melyekre az ember nem reagál érzékenyen, többek között a táplálék, a víz vagy a levegő összetétele révén mégis befolyásoló hatást fejtenek ki. Rendszerünkben számos ásvány fejti ki hatásait a fent említett módon. Az aktívvá váló új kozmikus sugárzások új fejlődéseket okoznak. Uránusz így válik hatékonnyá az uránium elemben, hogy aztán rádiummá és további más radioaktív anyaggá alakuljon át. A táplálék, a légkör és maga az ember is, lassanként ugyan, de egyre nagyobb mértékben radioaktívvá válik. Ezen még a legtermészetesebb, tisztán bio-dinamikus földművelés sem képes változtatni. És ez csak egyike azoknak a folyamatoknak, melyek az emberi élet széleskörű megváltozásához vezetnek.

 

 

Tudatváltozás, avagy: mit jelent jót cselekedni?

 

Találkoztam Daannal a vonaton. A vezetékneve Visser volt. Még egyetemre járt. Egy cikk kapcsán – amit egy amolyan vonaton osztogatott ingyenes újságban találtunk – beszélgetni kezdtünk a fiatalok drogozási szokásairól.

 

Érintett volt a kérdésben: maga is szívott már egyszer füves cigit, hogy kipróbálja, milyen lehet; no meg, hogy biztos legyen benne, hogy abba tudja hagyni. Neki sikerült. Azóta rendszeresen cikkeket ír a témáról az egyetemi lapokban és a saját weboldalán. Fájdalmasan érintette a téma, mert több barátját is látta a drogtól lezülleni. Így próbált hát tenni valamit a dolog érdekében. Meglehetősen szenvtelen volt az efféle segítség hatékonyságát illetően, ez azonban mégsem akadályozta meg abban, hogy rendületlenül tovább folytassa, amit elkezdett.

Egy kávé mellett találkoztam Remcoval. Remco olyan fiatalember, aki sokat utazott életében, s mindenfélét csinált már. Akkor éppen tanulmányai végén járt. Mélyen felháborította az állatokkal – ezekkel a sebezhető, szótlan földi lényekkel – való bánásmód, és a velük való visszaélés.

De vajon hová fordulhatna felháborodásában – ez bizony nehéz kérdés. Élete során volt alkalma néhányszor valamit ténylegesen tenni egy-egy szükségben szenvedő állatért (például megmenteni egy madarat, amelyik a halászhálóba akadt), általánosságban mégis tehetetlennek érezte magát a szenvedésükkel szemben. Ám ez mégsem csökkentette a benne izzó vágyat, hogy segítsen.

Számtalan hozzájuk hasonló fiatal és idős ember létezik, aki segíteni szeretne még akkor is, ha olykor csalódásban volt részük, mert jóravaló törekvésük a visszájára fordult.

Mit jelent jót cselekedni? Természetesen éppen azt, hogy egy fenyegetett állatot vagy egy összeomlás szélén álló barátot kisegítünk a szükségből. A válasz azonban nem mindig ilyen egyértelmű. Ami az egyiknek jó, a másiknak rossz vagy éppen nem olyan nyilvánvalóan jó. Ugyanis a „jóra” és a „rosszra” mindnyájan saját, személyes szemszögünkből tekintünk. Hogy ez szó szerint így van, az talán nem mindenki számára egyértelmű.

Minden kép „gondolatképként”, vagyis ötletként, mentális koncepcióként születik meg. Ebből az alapeszméből, ebből az elgondolásból megszületik a vágy, hogy a gondolatnak formát adjon. A megnyilvánuláshoz ezután szükség van az akarat erejére, hogy így végül formát ölhessen az eszme – legalábbis, ha a folyamat eljut idáig. Amikor például a jóról és a rosszról vannak gondolatképeink, a folyamat éppúgy az előbbiekben vázoltak alapján megy végbe.

 

AZ EMBER TESTI HORDOZÓI

Az egyetemes tan szerint az ember nem csupán fizikai testből áll. A fizikai testet beburkolja és áthatja egy éter- vagy élettest, ezt pedig az asztrál- vagy vágytest fogja körül. Főként a fej körül helyezkedik el a kialakulóban lévő mentáltest. Ezek a testek vagy hordozók, melyek mind a személyiséghez tartoznak, öntudatlanul vannak jelen az őket körülvevő mikrokozmoszban. Csak akkor születhet meg némi belátás az emberben erre vonatkozólag, ha a szellemszikra hatni kezd. A teret, amelyben a személyiség a mikrokozmoszon belül működik, lélegzőtérnek nevezzük. Ez a tér tulajdonképpen meglehetősen behatárolt.

Amikor mentális képességünk révén kigondolunk valamit, akkor lélegzőterünkben felhőszerű gondolatfonatok jönnek létre. Ha egy képzetre csupán rövid időt szentelünk, a gondolatfelhő hamar szertefoszlik. Ám ha sokáig foglalkozunk egy dologgal, egy adott gondolatot minden oldalról megvizsgálunk, s néha hosszú évekig csak bizonyos képzetekkel foglalkozunk, akkor ennek a gondolatnak létrejön egy önmagát fenntartó vetülete a lélegzőterünkben. Ettől fogva ez a vetület folyamatosan igényt tart a figyelmünkre, hogy tovább létezhessen: a formát nyert gondolat ugyanis tőlünk mint teremtőjétől követeli táplálékát.

Egyszóval ezek a gondolatképek energiát szívnak el teremtőjüktől, s természetüknek megfelelően befolyásolják a személyiséget. Mi pedig – s ez minden embernél így van – ezeknek a lélegzőterünket elborító gondolatképeknek és eszméknek az alapján határozzuk meg saját nézőpontunkban a „jó” és a „rossz” képét. Más szóval: minden észlelésünk személyes színezetű. Senki sem képes objektívan észlelni. Többek között emiatt lehetséges ezen a világon csupán részben jót tenni.

A földnek is van saját lélegzőtere. Ez egy olyan szféra, amelyben az egész emberiség minden gondolati képe, minden mentális teremtménye időtlen idők óta alakot ölt. Világos tehát, hogy ez a terület a múlt szférája: mindannak a visszatükröződése, amit az emberiség valaha kigondolt, tett, érzett és akart a múltban és ma.

Az eljövendő idők különös jellemzőinek egyike, hogy az emberiséget olyan sugárzások érik el, amelyek a múlt kényszerítő befolyását minden eddiginél erőteljesebben képesek meggátolni. Olyan új impulzusok ezek, amelyek az eredeti életből erednek, s a múlt nem szennyezte be őket. Ezek az impulzusok mozgásba hozzák a szellemszikrát, s lehetővé teszik, hogy új és tiszta gondolatképek hatolhassanak el az emberhez, a személyiséghez, hogy alkalmassá tegyék az új életbe való tudatos belépésre.

Mindehhez azonban, be kell látnunk, hogy ezek a gondolatképek léteznek, s hogy belőlük élünk és cselekszünk, s így valójában a múlt szűrőjén keresztül látjuk a világot! Hogyan szabadulhatunk meg e kényszerítő képzetek korlátozó hatásaitól? Napjaink varázsigéje, az „elengedés” révén képesek vagyunk a tudatunkat fogva tartó képzetek egy részét meggyengíteni vagy akár teljesen megszüntetni. Személyesen mindent megoldani: ez azonban nem lehetséges számunkra. Lélegzőterünkben számtalan olyan dolog van jelen, aminek nem vagyunk s nem is lehetünk tudatában. Sok-sok életre lenne szükség, hogy mindennek utána járjunk – sok-sok életre, amelyben aztán újabb és újabb képek és kötődések jönnének létre.

 

AZ ELSŐ LÉPÉS

Az Arany Rózsakereszt Iskolájában annak a bennünk lévő Másiknak a tudatossá válására törekszünk, aki a minden emberben ott rejlő isteni maradvány, a szellemszikra hatásából fakad. Ez az első lépés az úton ahhoz, hogy lélegzőterünket teljesen fogékonnyá tegyük az isteni impulzus számára. Mert amint a szívünkben lakozó lappangó szellemi elv felébred és mozgásba jön, a belőle áradó energia a véren keresztül a főszentélyt is áthatja. Ez az erő egy merőben más, egy sokkal magasabb rezgést hordoz, mint amiben általában részünk van. A magas rezgés nyugtalanságot kelt: az ember a zavarodottságtól eljut az önismeretig – s végül tisztábban fog gondolkodni.

Ez a tiszta gondolkodás az, amellyel az ember megláthatja saját kötelékeit és az őt fogva tartó személyes „teremtményeit”, s felismerheti, hogy életének mennyire a múlt szab irányt. Ha mindezzel szembenéz, s azután valóban alárendeli ezt a bensőjében bontakozó új tudati világosságnak, akkor ennek fényében minden személyes kép és forma elhomályosul. Az újra felragyogó belső nap sugárzó világosságában a kényszerítő erők hatása csökken, s a lélegzőterünkben megalkotott teremtmények szertefoszlanak. Nem marad meg más, csupán a megélt tapasztalatok magként elraktározva a mikrokozmoszban.

A lélegzőtér megnyugszik, akár egy sima tó, melynek egészen az aljáig elhatolhatnak az isteni nap sugarai. Akár egy távoli csillag fénypontja az éjszaka sötétjében: ez a személyes megtisztulás azonnal kihat világunk egész területére. Ha valaki, akiben az isteni szellemszikra újra működésbe lépett, összeadja az erejét azokéval, akik a másik élet világosságát keresik, akkor ő is aktívan részt vesz a földi élettér megtisztításában. Ahol csak tudja, semlegesíti a zűrzavart, amellyel környezetében találkozik. Ez a legjobb és leghatékonyabb segítség, amit adhatunk. Mert ahol csak valamicske nyugalom is honol, ott minden ember számára feltárul a lehetőség, hogy eldöntse, melyik irányba akar menni: megnyílik a szabad választás lehetősége.

„Aki önmagát legyőzi, az erősebb annál, aki egy várost hódít meg.” Avagy: aki megtisztítja saját lélegzőterét a benne lakozó Másik világosságában, az hozzájárul az egész világ gyógyulásához! Ez egy nagyszabású feladat, amely bátorságot és őszinteséget kíván.

Erre azonban mindenkiben megvan a lehetőség. S hogy mindezek fényében milyen jót tehet még az ember társadalmi szinten? Ez valójában nagyon egyszerű: tedd meg, ami adódik, s meg kell tenned, de ne szentelj neki külön figyelmet. Ez pedig nem jelent mást, mint hogy segíts és cselekedj, de anélkül, hogy azt gondolnád „no, ezt most rendbe hozom”. Ahogy ezt Daan vagy Remco, és sok más ember teszi. Csináld természetes módon, s ne ítélj. Így nem terheled meg túlzottan a mérleg egyik serpenyőjét, a jót, s ezért nem emelkedik fel automatikusan a másik serpenyő, a rossz sem a magasba. A mérleg egyensúlyban marad, semlegesen: semmi sem áll a Másik szabad kibontakozásának útjában.

 

 

Platón elbeszélése a halál utáni életről

 

A „Christian Rosenkreuz alkímiai menyegzője” című elbeszélésben több egyetemes rész is található. Gondoljunk csak a (fény)kötélre, melyet leengednek a kútba, mint az életút választásának jelképére, vagy éppen a feledés italára, és a képességre, hogy minden körülmények között helyesen cselekedjünk. Ezek hasonlatok és metaforák, amelyek a való világhoz fűződő kapcsolatunkat magyarázzák, és olyan régiek, mint maga az emberiség. Ezen dolgok némelyikével találkozhat az olvasó a következő elbeszélésben is, amely évezredekkel ezelőtt született, és amelyet Platón Kr. e. 400 körül jegyzett le „Az állam” című művének utolsó fejezetében.

 

Szókratész beszél, Glaukon hallgatja és válaszol.

„Ezek volnának hát a harc ára, a jutalom és az adomány, melyeket az igazak életükben az istenektől és emberektől kapnak, azon javak mellett, melyeket maga az igazságosság már biztosított nekik.”

„Igen, pompás és maradandó javak.”

„És ezek mégsem érnek fel bőségben és gazdagságban azokkal, amik az igazakat és igaztalanokat a halál után várják. De ezt is hallanunk kell, hogy mindkét oldal, úgy az igaz, mint az igaztalan, teljesen meghallhassák, hogy mit köszönhet nekik a mi magyarázatunk.”

„Akkor halljuk; hiszen alig jutna eszembe más, amit szívesebben hallgatnék.”

„Ám nem egy olyan történetet mesélnék neked, amit Alkinoos kapott, hanem egy bátor emberét, Armenios fiáét, aki születésétől fogva Pamphyliai. Elesett a háborúban, majd amikor 10 nap elteltével már az oszladozó hullákat szedték össze, őt még épségben találták meg és hazaszállították. Mikor aztán a tizenkettedik napon el akarták temetni, és ott feküdt a máglyán, feléledt, és beszámolt arról, amit a túlvilágon látott.

Elbeszélte, hogy miután lelke eloldódott, többekkel együtt haladt, majd egy csodálatos helyre érkeztek, ahol a földben két egymással határos hasadék látszott, szemben pedig, fenn az égen, szintén két másik. Köztük foglaltak helyet a bírók. Amikor kimondták ítéletüket, akkor mintegy az ítéletük megerősítéseként, jeleket szúrtak az igazak mellére és megmutatták nekik az utat jobbra és fel, az egeken keresztül. Az igaztalanoknak viszont balra és lefelé kellett menniük. Azok is viselték tetteik jelét, azonban ők a hátukon.

Ám amikor ő lépett oda, azt mondták, hogy neki be kell számolnia az embereknek a túlvilágról, és azzal a feladattal bízták meg, hogy mindent jól hallgasson és figyeljen meg. Így mindkét hasadékon, az égin és a földin is látta áthaladni a lelkeket, miután megkapták a bírói ítéletet. A másik két hasadékon viszont visszafelé érkeztek lelkek. Azokat, akik a Föld egyik hasadékából érkeztek, por és piszok borította, míg mások, az ég másik hasadékából tisztán jöttek vissza. Az éppen érkezőknél az volt a benyomása, mintha hosszú útról tértek volna vissza. Örömmel mentek a mezőre, és mint egy ünnepi gyűlésen, vidáman gyülekeztek. Ezek után egymást ismerősen köszöntötték, és a Földből jövő lelkek az égi viszonyok felől érdeklődtek, azok pedig, akik az égből érkeztek, azt kérdezték, mit éltek át a másikak. Így aztán meséltek egymásnak, egyesek panaszkodva és sírva, emlékezve a sokszoros szenvedésre, amit földalatti vándorlásuk során láttak és éltek át – vándorlásuk pedig ezer évig tartott. Az égből érkezők viszont jólétükről számoltak be, és a leírhatatlanul szép dolgokról, melyek ott tárultak eléjük.

Azonban túl sok időt igényelne, Glaukon, ha elbeszélésének minden részét elmondanám, a lényeg tehát – ahogyan mondta – a következő. Minden igazságtalanságért, amit tettek, és mindenkiért, akivel tették, szép sorjában bűnhődtek, és mindenért tízszeresen, ami azt jelenti, hogy minden büntetés 100 évig tartott, mivel ez lenne az emberi élet hossza. Így tízszeresen bűnhődhettek. Ha például egyesek sokak haláláért feleltek, amiért országokat vagy seregeket árultak el, vagy rabszolgákat árultak vagy éppenséggel más nyomorúságért feleltek, úgy mindezekért, minden egyes esetért tízszeres kínokat kellett viselniük. Másfelől hasonló arányban kaptak jutalmat, ha valamilyen jótettet hajtottak végre, vagy igazságosak és jámborak voltak. Azokról, akik közvetlenül születésük után meghaltak vagy csak rövid ideig éltek, szintén jócskán mesélt, viszont ezek említésre nem méltóak. Istenek iránti tiszteletlenségért vagy magasztalásért vagy szülők, csakúgy, mint emberek ellen saját kézzel elkövetett gyilkosságokért, még nagyobb büntetések és jutalmak jártak, amint mondta.

Azt mesélte ugyanis, hogy hallotta, amint egyikük megkérdezett valakit, hogy hol található Ardiaios a Nagy. Ez az Ardiaios Pamphylia egyik városának zsarnoka volt, aki ezer évvel ezelőtt élt, megölte idős apját és bátyját, valamint sok más szörnyűséget követett el, ahogy beszélték. Most azt mondta, hogy a kérdezett azt felelte: „Nem ide jött, és nehezen fog valaha is ide jönni. Mert más szörnyűséges folyamatok mellett, a következőt is láttuk: Amikor a torkolat közelébe értünk, és minden maradék szenvedés leküzdését követően éppen fel akartunk mászni, megpillantottunk némelyeket, nagyrészt zsarnokokat; de akadtak köztük átlagos polgárok is, akik a nehéz-bűnözők közé tartoztak. Ezek már azt hihették, felmehetnek, ám a torkolat nem fogadta be őket, hanem hatalmas ordítást hallatott, ahányszor csak e javíthatatlan gazfickók valamelyike, vagy aki még nem kapott elegendő büntetést, megpróbált feljutni. Erre – folytatta – vad emberek jelentek meg, tüzes kinézettel, akik tudták mit jelent az ordítás, majd megfogták az illetőt és elvezették. Ardiaiost és másokat azonban kezükön, lábukon és fejükön megbilincselték, földre lökték és meggyalázták, majd az út mentén, a torkolattól a tüskebokrokon át húzták, és így összekarmolva elcibálták őket. Az éppen elhaladónak elmagyarázták, hogy azért vezetik el őket, hogy belevessék őket a Tartarosba.” Azt mondta, hogy az ott kiállt rengeteg és sokféle félelemből az volt a legeslegrosszabb, hogy mindenkinek rettegnie kellett, hogy az ordítás nehogy akkor hangozzon fel, amikor felmászik. Ha ez elmaradt, mindenki a legnagyobb örömmel ment felfelé.

Nagyjából ilyenek a büntetések és bírságok, másfelől pedig a nekik megfelelő jutalmak. Miután azonban mindannyian ilyen formán eltöltöttek hét napot, a nyolcadik napon felkerekedtek és el kellett menniük onnan. Négy napos vándorlás után olyan helyre érkeztek, ahonnan egy egyenes fénycsóvát pillantottak meg, amely fentről, az egész égbolton át oszlopként húzódott a Földig. Nagyon hasonlított a szivárványra, de tisztább és sugárzóbb volt annál. Egynapi utazás után elérkeztek ehhez a fényhez, és látták ahol a fény közepén, az égbolton, az eget összetartó abroncsok végei fel voltak erősítve. Mert ez a fény az égbolt összetartója, ami a hajók kötél-övéhez hasonlóan az egész világot összetartja. A végére azonban a Szükség orsóját erősítették, amely minden átlendülést lehetővé tesz…

Az orsók a Szükség ölében forognak. Viszont fent, minden kör tetején szirén áll, ami együtt forog, és hangját mindig azonos hangfekvésben hallatja; de minden nyolc hangból egyetlen harmónia alakul ki. Körülöttük, azonos távolságokban három másik női alak ült, mindegyik egy-egy trónon, fehér palástban, koszorúval a fején. Ők voltak a Szükség leányai, a móriák, Lachesis, Klotho és Atropos. A szirénekkel összhangban énekeltek, mégpedig Lachesis a múltat, Klotho a jelent és Atropos a jövőt hirdette. Klotho olykor jobbjával az orsó külsejét megérintve segített az átlendülésben, Atropos ugyanezt tette baljával, csak a belső körökben, Lachesis azonban váltakozva, mindkét kezével, hol a legbelső, hol a legkülső orsót érintette.

Miután megérkeztek ide, rögvest Lachesishez kellett menniük. Egy próféta először rendesen felállította őket, majd Lachesis öléből sorsjegyeket és életmódok mintáit vette ki, egy magas színpadra mászott és így szólt: „A szűz Lachesis beszéde, a Szükség leányáé. Egynapi lelkek! Ez egy újabb halálhozó fordulat kezdete a halandó nem számára. Nem nektek sorsolnak egy démont, hanem Ti választotok magatoknak egyet. Aki az első sorsjegyet kapja, az válasszon magának először életmódot, aminél szükségszerűen maradni fog. A jóravalóság azonban gazdátlan; aszerint, hogy valaki tiszteli vagy elutasítja, többet vagy kevesebbet kap majd belőle. A bűnös az, aki választott; Isten bűn nélküli.”

E szavak után odavetette eléjük a sorsjegyeket, azonban mindegyik éppen azt emelte fel, amelyik éppen mellé esett, csak ő nem; ugyanis a próféta ezt neki nem engedte meg. Aki viszont felvette, az tudta, hogy a sorban melyik helyet húzta. Aztán az életmódok mintáit állította eléjük a földre, sokkal többet, mint ahányan jelen voltak. A legkülönfélébbek akadtak köztük: volt ott minden állat életmódjából és természetesen az összes emberi is. De nem hiányoztak a zsarnoki uralmi minták sem, részben az élethosszig tartók, részben pedig éppen a hatalmuk csúcsán derékba törők és szegénységgel, meneküléssel és koldulással végződők. Továbbá híres emberek mintái is találtattak köztük, akiket alakjuk, szépségük, testi erejük és harckészségük vagy éppenséggel származásuk és elődeik szorgalmassága tett ilyen kimagaslóvá, egészen azokig, akiket ebben az értelemben kevésbé becsültek. Ugyanez volt érvényes a nőkre is. A lélek számára közben nem adatott határozott rangsor, mert a lélek, aki kiválasztott magának egy életmódot, szükségszerűen meg is változik. Ezzel szemben más viszonylatokban teljes keveredést láthattam, mint gazdagság és szegénység, betegség és egészség stb., persze bizonyos esetekben egyensúly volt.

Itt nyilvánvaló, kedves Glaukonom, az emberekre leselkedő veszély. Ezért közülünk mindnek arra kell a legnagyobb gondot fordítania, hogy a többi tudásterületet háttérbe helyezze, és szorgos kereséssel és tanulmányokkal ezt a tudást szélesítse: vajon képes-e felismerni és kitalálni, ki teheti képessé és ruházhatja fel ismerettel a jó és helytelen életmódok megkülönböztetését illetően, és hogy lehetőség szerint mindig és mindenütt a jobbat válassza. Mindent, amit eddig mondtunk, úgy egyben, mint egyenként meg kell vizsgálnia és mérlegelnie, milyen jelentőséggel bír az életmód jóravalósága szempontjából. Továbbá el kell sajátítania annak ismeretét, hogy a szépség, szegénységgel vagy gazdagsággal keveredve, jót vagy rosszat okoz, és hogy a lélek ezt milyen állapotában teszi, és hogy a magasabb vagy alacsonyabb származás, a visszahúzódás vagy államszolgálat, a testi erő és gyengeség, a lassabb vagy gyorsabb felfogóképesség hogyan hat ki, ha ezek egymással keverednek. Csakúgy, mint minden hasonlatos dolgot, ami természeténél fogva a lélekben lakozik, vagy amit az elsajátított.

Képesnek kell lennie mindezekből levonni a helyes következtetést, és a lélek természetét tekintve a jobb vagy a rosszabb életmódot választani. Itt azt az életmódot nézi rosszabbnak, ami arra viszi a lelket, hogy igazságtalanabb legyen, és jobbnak pedig azt, ami igazabbá teszi. Minden egyéb viszont érdektelen számára; ugyanis láttuk, hogy ez a földi élet és a halál utáni idő szempontjából a legjobb választás. Emellett a nézet mellet a végsőkig ki kell tartani, ha Hades-be utazunk, hogy ott se vezessen súlyosan félre gazdagság, és a hozzá hasonlatos dolgok, hogy ne vetemedjen zsarnoki kegyetlenségekre és más ilyen cselekedetekre, szentségtelen tettekre, és maga pedig ne szenvedjen el még rosszabbakat. Sokkal inkább azt kell megtanulni, hogy olyan életmódot válasszunk, ami e szélsőségek közt a középutat jelenti. A túlzás mindkét oldalon kerülendő, úgy ebben, mint lehetőség szerint a teljes jövőbeni élet tekintetében egyaránt. Ugyanis így lesz az ember a legboldogabb.

Ahogy arról a túlvilági hírnök beszámolt, már akkor is a következőket mondta a próféta: „Még annak is, aki utoljára lép elő, elfogadható élet áll rendelkezésére, egyáltalán nem rossz, ha értelmesen választ és komolyan fáradozik az életében. Aki elsőnek választ, ne legyen gondtalan, aki utolsónak választ, ne valljon kárt.”

E szavak után – így mesélte – az elsőnek választó rögvest előlépett és a legnagyobb zsarnoki uralmat választotta magának. De értetlenségből és kapzsiságból nem mérlegelt kellőképpen választása előtt, ugyanis elkerülte figyelmét, hogy más rontás mellett, ezzel az a sors is jár, hogy saját gyerekeit szintén felemészti. Mikor azonban nyugodtan megfigyelte, mellére ütött és sajnálkozott választása felett, anélkül, hogy a próféta előre jelzett szavait megfontolta volna; mert nem magát okolta a rontás végett, hanem a sorsot, a démonokat és mindenki mást, csak éppen magát nem. Ő azonban egy volt azok közül, akik az égből jöttek. Korábbi életét rendezett állapotban töltötte, és a szorgalmasságban szokás okán, nem pedig filozófia végett részesedett.

Egyáltalán azt mondhatnánk, az egekből érkezettek közt sok lélek volt, akik hasonlóan mellényúltak, mert nem a szenvedések iskoláját járták azelőtt. Ezzel szemben a legtöbben, akik a földből emelkedtek, választásaikat nem oly meggondolatlanul tették, mert maguk is sok fáradságon mentek keresztül és másoknál is azt látták. Ez és a sorsolás véletlene az oka, hogy a legtöbb lélek esetében a jó és rossz dolgok váltakozása következett be. Mert ugyanis, ha valaki folyvást a filozófiának szenteli magát, valahányszor földi életet vesz fel, és nem az egyike az utoljára választóknak, akkor az ottani dolgokról kapott értesülések szerint, nagy valószínűséggel nemcsak ebben az életben lesz boldog. Sokkal inkább fogja akkor az ittből oda vándorlását és vissza, nem földalatti és durva ösvényeken megtenni, hanem sima és égi utakon.

Mindez csak látványos színjáték volt, mondta, ahogyan az egyes lelkek életmódjaikat választották. Siralmas, nevetséges és csodás volt egyszerre a látvány, és gyakran korábbi életük szokásaihoz híven választottak. Így azt is láthatta, ahogyan elbeszélte, hogy a lélek, aki valaha Orpheusé volt, egy hattyú életét választotta; a női nem iránti gyűlöletből – mégis csak nők végeztek vele – nem akart nőtől születni. Thamyra lelkét látta, amint egy csalogány életét választotta. Másfelől pedig egy hattyú emberi életet választott, és más zenei tehetségű állatok szintén. A lélek, aki huszadikként érkezett, egy oroszlán életét választotta. Ő volt a Telamoniai Aia lelke, aki a fegyveres küzdelem emléke miatt nem akart ismét ember lenni. Aztán Agamemnon lelke volt soron; ő is az emberi nem elleni gyűlölet, és az eltűrt szenvedés okán egy sas életét választotta. Az egyik középső sorsot Atalante lelke kapta. Amint meglátta egy versenyző nagy dicsőségét, nem tudta figyelmen kívül hagyni, és ezt az életet választotta. Aztán látta, amint Epeios lelke, Panopeus fiáé, egy ügyes asszony élete mellett voksolt. Majdnem utolsóként látta meg a bohóc Thersites lelkét, amint egy majomba száll. Véletlenül Odüsszeusz lelke lépett utoljára a választáshoz, ahogyan ezt a sors előírta neki. Mivel emlékezett korábbi fáradozásaira, minden becsvágyat feladva, sokáig körbejárt, és egy nyugodt magánember életét választotta. Nehezen, de valahol megtalálta; a többiek által figyelmen kívül hagyva hevert ott. Mikor meglátta, azt mondta, akkor is ezt a döntést hozta volna, ha sorsának megfelelően először kellett volna választania, és nagy örömmel választotta. Éppen így még sok állatból emberré változás, és más állatokba költözés történt, miközben igazságtalan állatok vadakba, nyugodt állatok pedig szelídekbe változtak, valamint minden elképzelhető keveredés létrejött.

Miután minden lélek kiválasztotta magának az életmódját, a sorsjegyek által meghatározott sorrendben Lachesishez mentek. Ő mindegyikük mellé odaállította a démont, akit választott magának, mint az élete védelmezőjét és választásának kivitelezőjét. Ez a démon a lelket először Klotho elé vezette, szorosan, kézen fogva a forgó orsók között. Így érvényesítette az érintett által választott sorsot. Miután utóbbi megérintette, ismét a fonó Atroposhoz járultak, hogy a felfűzött sorsfonadékot megváltoztathatatlanná tegyék. Onnan, megfordulás nélkül a szükség trónjához ment, majd át is lépett rajta. Mikor mindenki más is átlépett rajta, mindannyian elviselhetetlen forróság és izzás közepette a feledés mezejére vonultak, egy kopár helyre, ahol sem fa, sem más, földön honos növény nem volt. A rájuk törő sötétség közepette letelepedtek a Gondtalan folyónál, melynek vízét semmilyen edény nem volt képes felfogni. Most mindannyiuknak inni kellett bizonyos mennyiséget ebből a vízből. Azonban akiket az értelem nem óvott meg, mértéken túl ittak. Akik viszont ebből isznak, elfelednek mindent. Aztán nyugovóra tértek, és eljött az éjfél, hatalmas villámlás és vihar támadt, és onnan hirtelen különböző irányokba felmentek új életükbe, mint amikor csillagok húznak el az égen. Neki viszont tilos volt megkóstolnia a vizet; hogy miként és milyen körülmények között jutott vissza testébe, azt nem tudta. Reggel kinyitotta szemeit és látta, hogy a máglyán fekszik.

És így maradt fenn Glaukon e történet és nem veszett el; és minket is megtarthat, ha követjük. Akkor szerencsésen átkelhetünk a Lethe folyón és nem piszkoljuk be a lelkünk. Éppen ellenkezőleg: ha követjük a tanácsomat, és hisszük, hogy a lélek halhatatlan és minden rosszat, de minden jót is képes elviselni, akkor mindig a felfelé vezető úton maradunk. Továbbá csakis az igazságosságot és belátást gyarapítjuk, hogy önmagunkkal és az istenekkel barátságban maradjunk, amíg itt a Földön időzünk, s akkor is, mikor ennek gyümölcsét hordjuk be, ahogyan a győztesek is begyűjtik jutalmukat a versenyt követően, és hogy itt és az ezer éves vándorlás folyamán is, amit leírtunk, szerencsés életnek örvendhessünk.”

Platón, Az állam, 10. könyvéből

Sokan azt mondják, hogy Az állam Platón legfontosabb munkája. E művében az ideális társadalmat mutatja be, s egyben az ideális ember mintája is, aki a „menny városát” mint belső vezérfonalat a szívében hordja. E könyvben mélyreható utalásokat találhatunk a misztériumokra és az ezoterikus oktatásra, melyek a platóni akadémia alapjait képezték.

 

 

 

2009/4

 

 

Az ember lényének kettős természete

 

Ezzel a címmel szeretnénk egy cikksorozatban ismét Hermészt idézni, úgy, ahogyan J. van Rijckenborgh közvetítette az ő „hangját” tanulóinak a Corpus Hermeticumhoz írt magyarázataiban. Hermész, a természet-szülte ember, aki megszabadító ösvényén megkapta az új lélekállapotot, és aki most azon fáradozik, hogy megszője az arany menyegzői ruhát. Egy bizonyos pillanatban aztán megnyilvánul egy új tudatállapot, a hermészi tudat. Amint ez a tudat érezteti magát, előléphet „Pimander”, a mindenütt jelenvaló isteni bölcsesség, a „kezdet Igéje”.

 

HERMÉSZ TANÍTÁSAIBÓL

J. van Rijckenborgh

A természet összes teremtménye közül csak az ember kettős természetű – állapítja meg Pimander. Az emberi rendszerben egyrészt megvan a halhatatlanság magszeme, a szellemszikra, melyet a szív rózsájának is neveznek, másrészt itt van a halandó emberlény, a természetalak. Rajta kívül nem létezik egyetlen ilyen kettős szerkezetű lény sem. Így keletkezett Isten eredeti fiainak bukása által az a furcsa állapot, hogy a halandó lények miriádjaiban a Szellem magja elkülönült. Az Isten magját hordozó lények miriádjai együttesen Isten gyermekeinek népeként a megszámlálhatatlanok seregévé növekedhetnek. Így megtörténhet és megtörténik, hogy ami egykor hibában és bűnben kezdődött, s az ennek megfelelő következményekhez vezetett, az végül nem várt áldássá, sokkal hatalmasabb dicsőséggé válik, mint azelőtt valaha is lehetséges lett volna.

Azonban az áldás tényleges megnyilvánulásához erős fáradozásra van szükség. Akkor történnie kell valaminek! És ebben rejlik a hatalmas lehetőség, a titok, hogy bukásból, hibából és bűnből áldás lehet, annak bizonyítékául, hogy a Szellem, a szeretet legyőzhetetlen. Akinek sikerül belátáshoz jutni természet-szülte lényét illetően, azt képessé teszik a kettősségtől való megszabadulásra, hogy visszatérhessen eredeti isteniségéhez. Az olvasónak ezt látnia kell, legalábbis ha pillanatnyilag tudatában van két-ségének, azaz egyrészt természet-szülte lényének, másrészt a benne lévő rózsaszívnek, az eredeti igazi embernek.

Ismerje fel megszabadulási lehetőségét, ha rádöbbent, hogy birtokolja a szellemszikrát. Ön mint természetlény személyesen nem bűnös a bűnbeesés vonatkozásában, mert természet-szülte lényként Ön teljesen egy a dialektikával. A hetedik kozmikus terület dolgainak menete a vele összekötött lények számára elkerülhetetlen. A Rózsa birtokosaként Ön csupán alapvető méltatlanságára, léte értelmetlenségére, fogságára döbbenhet rá. Ez az a bűntudat, amelyről az Egyetemes Tan beszél kezdettől fogva: hogy az igazi, szellemi ember rájöhessen jelenlegi állapotára, a fogságára.

A 39. szakasz szerint a bűntudat az, hogy tudatában van abszolút halhatatlanságának, hogy hatalma van minden dolog fölött, s mégis a halandók sorsát kell elszenvednie, mert a végzetnek van alávetve. Hogy előkelőbb minden dialektikus létezőnél, és mégis a dialektika szolgája. A bűntudat annak a tudata, hogy az Atya, aki éberen vezérel engem, bennem van, és mégis a tudatalatti tart rabságban. Ez a bűntudat: és Hermész szavaiból kitűnik, hogy ezt felismeri.

A Hermészi ember ráébred erre a helyzetre, de a legtöbb ember számára a természet keveredése az emberiséggel egy érthetetlenül nagy csoda. Ennek tragikus vonatkozása a nyilvánvaló bukottság, mely mindebben kifejezésre jut, és a bűn, mely ebből adódik. Ennek ellenére a Szellem győzni szeretne, és győznie is kell. E drámai történés folyamán milliószorosan elhasad hát, s ezzel millióknak ad hatalmat arra, hogy újra Isten gyermekeivé váljanak. „Bizony a természet és az ember elvegyülése csodás dolgot eredményez” – mondja a 41. szakasz. Aztán Pimander részletezi a csodát (45): A föld volt a melegágy, a víz az élesztő elem, a tűz érlelte meg a keletkezés folyamatát; a természet az étertől kapta az élet lélegzetét, és így alakította ki a testeket, a látszatalakot az ember formájának megfelelően.

Amikor Pimander emberről beszél, akkor az eredeti, isteni emberről van szó. A természeti emberrel kapcsolatban csak a test vagy a természetalak kifejezést használja. A test az embernek, csak látszata, ábrája! Itt továbbá arra is utal, hogy miként készült a természetalak a haláltermészet asztrál és éteri kiáramlásaiból. Ezt a természetalakot tehát egyszerűen testnek nevezi, ugyanakkor a dialektikus világ ezt hívja „embernek”.

Mekkora tévedés! Ez abból magyarázható, hogy fajtája miatt a természetalak saját élettel és saját tudattal rendelkezik, vagyis élőlény. Önben két élet van: az eredeti élet, és a természetalak élete. Pimander ezt azzal fejezi ki, hogy „az igazi ember az életből és világosságból jön”. Az igazi ember az egyetlen isteni életből lett léleklénnyé, és az egyetemes világosságból szellemlélekké. Itt különös lélekfajtájú érző lényről van szó, mely a Szellemmel áll kapcsolatban. Az igazi embernek tiszta a szíve, sőt, ő a szív. Istenként lakozik a természetalak szívében.

Az igazi ember kétnemű, hímnős, habár külsőleg csak férfi vagy csak nő. A természetalakokat ellenben nemekre választották. A természetalak vagy férfi vagy nő, a lélekember ellenben egyszerre mindkettő, jóllehet külsőleg néha férfiként, néha nőként jelenik meg. Van tehát hímnemű és nőnemű léleklény is, holott nincsenek nemekre osztva. A természetalak azonban, ahogyan mi ismerjük, mindig egynemű jelenség, hogy végtelen tapasztalat és számtalan természetalak-születés segítségével a megmentési tervet ki lehessen vitelezni. A haláltermészetben a szakadatlan felőrlődés és a mikrokozmosz szüntelen újraélesztése miatt mindig fennáll az eredeti életben való részesülés határozott lehetősége. […] Ezzel kapcsolatban nagy jelentőségű a minden igazi rózsakeresztes számára érvényes törvény is, hogy „nem kíván hosszabb életet, mint amilyet Isten szánt neki”. Mert a dialektikus embernél mindig fennáll annak a veszélye, hogy természetszülte állapotának ösztönzésére a dialektikus rend színvonala alá süllyed.

A nemek megoszlásának az újabb természetlények születéséről való gondoskodás a célja, és az élet maga gondoskodik arról, hogy ezek időben újra felőrlődjenek. Így érvényesül a megmentés terve a tapasztalatok szigorú iskolájában. Így lehet bejárni az önismeret útját. Ennek feltétele pedig a természetalak nemekre osztása. Mert emiatt a születés és a halál kereke szüntelenül forog: és az életen átvezető út a tapasztalatok nélkülözhetetlen iskolája – mondja Pimander.

Akit tehát az életnek ezen az iskoláján hajtanak át, s akinek megvan a lelkülete – vagyis olyan szívszentélye, amely együtt tud rezegni a rózsával és amely megnyílt a gnosztikus fénynek -, az egyszer megismeri valódi mibenlétét, és mélyen átérzi saját két-ségét. Az ilyen ember azt is megérti, hogy a halált a természetalak iránti szeretet, és a testbörtön vágyai okozzák, ennek minden következményével együtt.

Látjuk tehát, miként lépett életbe a keveredés és a szaporodás a nemek megosztása által, mint az állatok és növények birodalmában is. Aki ezen az úton jut el az önismerethez, azt a lélekemberiség útjára vezetik. Aki pedig a természetalakhoz ragaszkodik, az tovább bolyong a sötétségben, és a természetes halál lesz az osztályrésze. […] A természetszülte ember csak akkor mondhat le a természetalakról, csak akkor utasíthatja vissza, ha tudatosan vágyik a lélekalakra, és tetterősen törekszik az abba való felmenetelre. Ha azonban a felfelé vezető utat nem keresi vagy nem akar rátérni, s így a hormonálisan meghatározó ösztönök tüze a régi marad, akkor előbb-utóbb elkerülhetetlenül természetellenes fejlődés keletkezik!

Pimander könyvének 48. szakaszával kapcsolatban még egy szempontra kell felhívnunk a figyelmet. E szakaszt ugyanis mindig félreértették, és a Hermészi filozófiában itt valamiféle intést akartak látni: míg a vágy őrületéből keletkezett testet szeretők tovább bolyongnak a sötétségben.

Hermész kijelentését gyakran óvásnak, a földi házasságtól és ennek következményeitől való eltanácsolásnak vették. Ilyesmiről azonban szó sem lehet! Ellenkezőleg. Az ős-Gnózisban megmutatkozik, hogy a nemek elválasztása és ennek a következményei szükségesek a születés és halál kerekének forgatásához. A vágy őrületéből keletkezett testek szeretésénél a dialektikus természet szeretéséről van szó, amiről a 37, 38 és 39-es szakasz beszél, s aminek a halandó természetalak keletkezése lett a következménye. Hogy pedig Ön házasságban vagy azon kívül, a természettől undorodva vagy enélkül, magányosan vagy párosan szembesül ezzel, az teljesen mindegy. Aki a természetalakból ki akar emelkedni, annak az isteni megváltási terv szerint a dialektikus világot mindenestől el kell hagynia, hogy a lélek útjára, a felfelé visszavezető útra térjen.

Ha aztán a mai emberiséget nem hagynák a természet útján normálisan haladni, ha sikerülne ezt az életet meghosszabbítani, akkor az elkerülhetetlenül a véget jelentené. Mert akkor ez a szükségrend az emberiség viszonylataiban rövidesen a természettörvényszerűség színvonala alá süllyedne. A saját természetalak szeretése, a természetalakban való maradéktalan elmerülés, ha ezt az alakot tartjuk „embernek”, az a hiba. Erre hívja fel a figyelmet Hermész a 48. szakaszban.

Ha Ön mindezt megértvén azon gondolkodik, hogyan juthatna élete megtisztításához, ami a megszabadulás feltétele, akkor tudnia kell, hogy a természetalakjában lévő embernek mindig a szíve tisztaságára, a szívszentély hétszeres megtisztítására kell törekednie. Mert a szív bizonyos értelemben a Rózsa lakása. A szívszentély az egyetemes világosság tükre. A szívszentély maga Isten.

Pimander a jelölthöz a szívben beszél. Ezért fog a Gnózis minden igaz tanulója komolyan a szív hétszeres megtisztítására törekedni. Ha az ember a szívszentélyét illetően tisztává válik, ha a jelölt őszintén és állhatatosan törekszik az ilyen tisztaságra, és a világosság ennek következtében beköltözhet hozzá, akkor érzéki életével együtt a gondolkodási élete is teljesen megváltozik. A szív hétszeres tisztulásának aztán a tett világa is megfelel. Akkor ez az ember mindenben tiszta, bármit is tesz. Az emberi rendszer hormonműködése csak ekkor változik meg, és a jelölt csak ekkor lép be az igazi léleknövekedés állapotába, a jónak a területére, ahogyan Pimander mondja.

 

(Jan van Rijckenborgh: Az egyiptomi ős-Gnózis, I. kötet, 8. fejezet)

 

 

Az első könyv: Pimander, 37-48 vers

 

37. Az ember pedig, amikor a természet vizében tükröződni látta a szép alakot, mely annyira hasonlított reá, beleszeretett, és vele akart lakni. Ezt azonnal meg is tette, és az oktalan formában kezdett lakozni. Amikor pedig a természet befogadta szerelmesét, teljesen átölelte, és eggyé lettek, mert vágyakozásuk tüze nagy volt.

38. A természet lényei közül ezért csakis az ember kettős: a teste szerint halandó, míg az igazi emberlény halhatatlan.

39. Ámbár halhatatlan, és uralkodik minden dolgon, mégis a halandók sorsának van alávetve, mivel a végzet uralkodik rajta. Ámbár hazája a szférákat összekötő erőkön felül van, ezekben az erőkben mégis rabszolga lett. Ámbár maga férfi-nő, mert a szintén férfi-nő-Atyából ered, s ámbár nem kell aludnia, mert a nem-alvó lényből ered, mégis az érzékek vágyai és az alvás győzedelmeskedtek felette.

40. Erre azt mondtam: Ó, bennem lévő Szellem, én is szeretem az Igét.

41. Erre Pimander: Megmondom neked a titkot, mely a mai napig rejtve volt. Amikor a természet egyesült az emberrel, csodát teremtett. Amint mondtam, az emberben megvolt mind a hét Rektor jellege tűzből és leheletből. A természet késlekedése nélkül hét embert alkotott a hét Rektor mintájára, egyenes tartású férfi-nőket.

42. Felkiáltottam: Ó, Pimander, forró kívánság keletkezett bennem, és nagyon szeretném hallani! Kérlek folytasd!

43. Mire Pimander azt mondta: Hallgass, mert még nem fejeztem be első magyarázatomat!

44. Hallgatok – válaszoltam.

45. Akkor jó. Az első hét ember teremtése ugyanis a következőképpen folyt le: a föld volt a sablon, a víz az élesztő elem, a tűz a kialakulási folyamatot érlelte, a természet az éterből kapta az élet lélegzetét, és elkészítette a testeket az ember mintájára.

46. Az életből és világosságból lévő ember így lett lélek és lelkület; az élet lélekké, a világosság lelkületté (szellemlélekké) vált, és az érzéki világ minden lénye ebben az állapotban maradt a körforgás végéig és a fajták kezdetéig.

47. Most pedig figyeld, amit oly szívesen hallanál. Amikor ez a korszak teljesen befejeződött, Isten akarata elszakította a mindent egyesítő köteléket. Az állatokat, amelyek eddig a pillanatig hímnősek voltak, az emberrel egyidejűleg két nemre osztották. Így lettek egyes állatok hímneműek, mások nőneműek. Akkor Isten kimondta a szent Igét: „Növekedjetek, gyarapodjatok és sokasodjatok mind, akik teremttettetek! Azok pedig, akiknek birtokában van a lelkület, ismerjék fel, hogy halhatatlanok, és tudják meg, hogy a halál oka test szeretete és a földi eredetű dolgok szeretete!”

 

 

Betekintés a Zen-be és a Za-Zen-be

 

„Minden visszatér az egyetlenhez, de az Egyetlen mihez tér vissza?”

„Ha egy fa kidől az erdőben, amikor senki sincs jelen, kelt-e akkor hangot?”

A Krisztus utáni első században az indiai jalandharai zsinat sikertelenül kísérelte meg az erősen megosztott buddhizmust újra egy egységes tanra visszavezetni. Azóta is két fontos, uralkodó irányzat létezik: A Mahayana buddhizmus (a „nagy kocsi”) és a Hinayana buddhizmus (a „kis kocsi”). A spirituális fejlődés előbbi irányzata minden ember számára nyitva áll, az utóbbi csak a szerzeteseknek hozzáférhető.

 

REFORMOK

Röviddel később, a második században a Mahayana-nak oldalága fejlődött ki. Az eredeti Mahayana buddhizmus merev szertartásokban és gondolatmintákban rekedt meg. Erre reagálva alakult ki a tanításainak magelve után Sunyavada-nak nevezett irányzat: az ember által megismerhető egyetlen igazság az üresség (sunya). Ez az áramlat a zen buddhizmus fontos ösztönző-forrásává vált. Nagarjuna, indiai filozófus szakított a Mahayana buddhizmus dogmatikus természetével, és kialakította a saját létünk ürességének gondolatát. Kijelentette, hogy az abszolút igazság annak felismerése, hogy a mi (az általunk elfogadott) igazságunk csak annak a ténynek az elkenése, hogy a dolgok lényegében üresek, meg vannak fosztva saját létüktől vagy lényegüktől, és ezért illúziók. Ez a meglátás a nirvánához vezet, mert kioltja a létezés és nemlétezés utáni minden sóvárgást.

„Minden lehetséges annak, akinek lehetséges az üresség. Semmi sem lehetséges annak, akinek lehetetlen az üresség” – következtetett Nagarjuna.

 

ZEN

Az ötödik században egy Bodhidharma nevű buddhista szerzetes hozta el ezeket a tanításokat Indiából Kínába. Mivel ez nagy hasonlóságot mutatott a Tao tiszta tanával, így mindkettő felvirágozhatott. A „Dhyana”-nak hívott (szanszkritul áhítatot jelent) tanítások kínaiul „Csan”-ná, később Japánban „Zen”-né váltak.

 

ZA-ZEN

A Zen tanítvány Za-Zent gyakorol. Meditál, hogy legyőzze az érzékek és a gondolkodás megkötő hatásait. Meditációjának célja a belső csend, azaz egy olyan állapot elérése, melyben az egót erősítő ingerek áradata, az egóval való azonosulás, tehát a kettősség tudata lecsendesedik. Mindez megszűnik, és a tanítvány megismeri a Zen tradícióban satorinak, a buddhizmusban pedig samadhinak hívott tudatállapotot. A megvilágosodás szép, de soha sem lehet cél. Ezt a célt nem lehet kierőszakolni, hiszen ez éppen az egó aktivitása lenne.

 

A KOAN

A Zen is ismeri a paradoxont: cselekedni azért, hogy ne érjünk el semmit. Ezért a koan a célról szóló paradoxon. A koanok lejegyzett és tanításra használt, a Zen mester és a tanítvány közötti párbeszédek. Eredetileg „Koeng-an”-nak (történés) hívták őket, de a történelem során a japán „koan” elnevezés maradt fenn. A mester módszeresen használja a koanokat, hogy a tanítványt gondolkodásának legszélső határaihoz vezesse, és felkészítse az intuícióra való hirtelen átváltásra. Azonban, hacsak a célhoz való nyílt vagy rejtett ragaszkodás meg nem szűnik létezni, a cél, vagy satori elérhetetlen marad. A Zen lényege: „nem ragaszkodni”. Ez azt jelenti, hogy igazából semmilyen meditációs módszerre nincs szükség. A humorérzék és az önirónia módszerek arra, hogy az egó vagy a káprázat hiábavalóságát – bármit is ért el – viszonylagossá tegyék: „Minél nagyobb az eleje valaminek, annál nagyobb a hátulja!”

A két legfontosabb koangyűjtemény a Mumonkan (Kapujanincs átjáró) és a Hekiganroku (Kék szirt történetek). Ezek a Csan első évszázadaiban élt Zen tanítók történeteit tartalmazzák, kiegészítve a későbbi időszakokból származó magyarázatokkal és költeményekkel.

 

MEGVILÁGOSODÁS

Egy napon Huai-jang Ma-tsu-t mély meditációba merülve találta. Ezért kérdezgetni kezdte: „Mi célból meditálsz?” Ma-tsu azonnal válaszolt: „Buddhává akarok válni.” Huai-jang erre nem mondott semmit, csak vett egy cserepet és dörzsölni kezdte egy kővel. Ma-tsu képtelen volt kíváncsiságát fékezni és megkérdezte: „Miért csiszolod a kővel azt a cserepet?” Huai-jang azt válaszolta: „Tükörré fényesítem.” Erre Ma-tsu: „De hogyan tudod egy kővel tükörré fényesíteni?” Huai-jang erre: „Hogyan tudsz meditálva megvilágosodni?”

A Zen gyakorlatát illetően sok jelentős különbség alakult ki Kínában, melyek az északi és déli Csan kialakulásához vezettek. A Shen-hsiu és P’oe-csi Zen mesterek által képviselt északi ág a klasszikus dhyana-t gyakorolta: az ösvényen fokozatosan haladva szert tenni a belátásra. A déli iskola (Hui-neng és Shen-hui) a spontán megvilágosodáson alapult: „a meditációtól senki sem lesz Buddhává, ha az illető alapjában véve már kezdetben nem az. Amennyiben a lineáris gondolkodás feladta a tudatra gyakorolt befolyását, azonnal, egy pillanat alatt el lehet jutni annak felismeréséhez, hogy mélyen belül az ember már megszabadult”. A Zen-tanító feladata, hogy gyökerestől kitépje a tanulónak ezt a fajta ellenőrző gondolkodását.

 

A ZEN JAPÁNBAN

A Zen japánbeli hosszú történelme alatt a koan legjelentősebb mestere az 1686-tól 1769 élt Hakuin volt. Új életet lehelt a koan tradícióba, melynél fennállt annak a veszélye, hogy hanyatlásba süllyed és kultúrává fajul. A „Milyen hang kél, ha csak egy tenyér tapsol?” koan tőle származik. Ő öntötte szavakba azt a három fő pillért, amelyen a Zen nyugszik: mély bizalom, jelentős kétely, és határtalan erőfeszítések. Nézete szerint a meditáció elválaszthatatlanul hozzátartozott a napi gyakorlathoz. „Ha egy zsúfolt utcán valaki véletlenül leejt két vagy három aranypénzt, el fog feledkezni róluk, mert minden szem rászegeződik. A mindennapok szorítása és gondjai közepette meditációra koncentrálni ugyanolyan, mint leejteni az aranypénzeket, és arra összpontosítani, hogy megtaláljuk őket.”

Arra a kérdésre, hogy mi az igazi meditáció, azt válaszolta: „Mindent, köhögést, nyelést, integetést, mozdulatot, mozdulatlanságot, szavakat, cselekvéseket, gonoszságot és jóságot, boldogulást és szégyent, hasznot és veszteséget, igazságosságot és igazságtalanságot egyetlen egy koanná tenni.”1

„A nagy út nem nehéz annak, aki nem részesít előnyben semmit.

Amikor szeretet és gyűlölet közül egyik sincs jelen, minden világossá és leplezetlenné válik.

Ha viszont még ha a legcsekélyebb különbséget is teszed, az ég és föld végtelenül távolra kerül egymástól. Ha látni akarod az igazságot, ne foglalj állást semmi mellett vagy ellen.

A kedvelt és nem kedvelt dolgok összehasonlítása gondolkodási zavar. Ha nem értjük a dolgok legalapvetőbb jelentését, fölöslegesen kibillen nélkülözhetetlen lelki egyensúlyunk. Az út tökéletes, ahogy a mérhetetlen tér, ahol semmiből sincs hiány, és ahol semmi sem felesleges. De mivel mi ismételten elfogadjuk az egyik dolgot, és elutasítjuk a másikat, nem látjuk a dolgok igazi természetét. Aki nem él az egyetlen út szerint, az mulasztást követ el, amikor tevékenykedik és akkor is, amikor tétlen, amikor (kifelé) irányul, és amikor elengedést gyakorol.

Ha megtagadjuk a dolgok valóságát, valóságuk elkerüli a figyelmünket; ha hangsúlyozzuk a dolgok felszínességét, nem vesszük észre igazi létüket. Minél többet beszélünk valamiről és gondolkodunk rajta, annál inkább eltévelyedünk az igazságtól. Hagyjuk abba beszédet és a gondolkodást, és akkor nem lesz semmi, amit ne értenénk meg. Ha visszatérünk az eredethez, felfedezzük a mélyebb értelmet, de ha hiábavaló látszatok után futunk, nem vesszük észre a forrást.

Ne keressük az igazságot; egyszerűen hagyjunk fel a merev vélekedések ápolgatásával. Ha nem törnek fel kritikus gondolatok, a régi gondolkodás eltűnik. Ha nem különböztetjük meg a durvát és a finomat, nem leszünk merevek és előítéletesek. A nagy út szerint élni sem nem könnyű, sem nem nehéz.

De ha bizonyos látásmódunk van, akkor bátortalanok és bizonytalanok vagyunk: minél jobban sietünk, annál lassabban haladunk. A ragaszkodás nem korlátozódik egy szempontra; még ha a megvilágosodás gondolatához ragaszkodunk is, már rossz úton vagyunk.

Alkalmazkodjunk a dolgok természetéhez, hogy képesek legyünk szabadon és akadálytalanul mozogni. Ha gúzsba kötjük gondolatainkat, az igazság elrejtőzik, mert akkor minden szennyezett és zavaros.

Minden megkritizálás nyomasztó gyakorlata ingerültséget és kimerültséget okoz.

Mi haszna lehetne a válogatósságnak és az előítéleteknek?

Ha az egyetlen utat akarjuk járni, akkor soha ne utasítsuk vissza még az érzéki- és gondolatvilágot sem.

Sőt, teljes elfogadásuk egyenlő az igazi megvilágosodással. A bölcs nem törekszik semmire, de az ostoba megbéklyózza magát.

Csak egyetlen egy dharma van, nincs sok belőlük. Az ostoba vágyak okoznak minden megkülönböztetést.

Előítélettel telt gondolkodással keresni a Szellemet a legeslegnagyobb tévedés. Nyugalom és nyugtalanság a káprázatból ered, a megvilágosodásban nincs részrehajlás vagy idegenkedés. Minden ellentét a helytelen következtetésekből származik.

Ezek képzeletbeli virágokhoz hasonlók: ostobaság, ha meg akarjuk ragadni őket. Haszon és veszteség, jó és gonosz: feltétlenül szabaduljunk meg az ilyen gondolatoktól.

Ha a szem soha sem csukódik le, minden álom magától eloszlik.

Ha az elme nem különböztet meg semmit, a tízezer dolog körülöttünk olyan amilyen, és mind ugyanabból a magból származik.

Ha megértjük a közös lényeg misztériumát, megszabadulunk minden zavartól.

Ha tanulmányozzuk a mozgást a mozdulatlanságban, és a mozdulatlanságot a mozgásban, a mozdulatlanság is és a mozgás is megszűnik.

Ha az ilyen ellentétek megszűnnek, maga az egység nem létezhet.

Ezt a legmagasabb igazságot sem törvénybe foglalni, sem leírni nem lehet. Mert az úttal összhangban álló önálló értelem minden önző törekvést eltüntet. A kételkedések és habozás feloszlanak, és lehetővé válik a bizalommal teli élet. Egyetlen ugrással kiszabadultunk a fogságból; már semmi sem tartozik hozzánk; már nincs semmi, amihez még ragaszkodunk.

Minden üres, világos, és magától értetődő, amikor már nem összpontosítunk mindennel foglalkozó agyi gondolkodásunkra. Akkor a gondolatok, érzések, ismeret és képzelet már nem számítanak semmit. A tiszta létezésnek ebben a világában nincs önmagam, sem nem önmagam.

Hogy közvetlenül erre a valóságra hangolódjunk, amikor bármilyen kételyt érzünk feltámadni magunkban, mondjuk egyszerűen, hogy „nem kettő”. Ebben a „nem kettő”-ben semmi sincs elválasztva és semmi sincs kizárva. Tekintet nélkül a holra és mikorra, a megvilágosodás azt jelenti, hogy áthatolunk ehhez az igazsághoz, mely nem növekedhet vagy csökkenhet térben és időben, benne egyetlen gondolat tízezer évig tart.

Üresség itt, üresség ott, a végtelen világmindenség viszont mindig látható körülöttünk, végtelenül nagy és végtelenül kicsi, nincs különbség, mert a meghatározások megszűntek, és nem láthatók határok sehol.

Ugyanaz vonatkozik a létre és nemlétre.

Ne vesztegessük az időt kételkedésekkel és vitákkal, melyeknek semmi közük hozzá.

Egy dolog, minden dolog: ne maradjunk távolságtartók, éljünk közöttük, anélkül, hogy válogatósak lennénk. Ha mindig tudatában vagyunk ennek, nem aggódunk a tökéletlenség miatt.

E hit szerint élni az egység útja, mert ami nincs elválasztva, az egy a Szellemmel, mely odaadja magát.”

SZAVAK!

Az utat beszéddel nem lehet kifejezni, mert nem ismer sem tegnapot, sem holnapot, sem mát.2

 

1 Hsin hsin ming, Sosan Zenji versei (?-606) (kínaiul: Sengtrsan, harmadik Zen pátriárka)

2 Lucy Kooman holland fordítása alapján, Dennis Genpo Merzel szerint

 

 

Pietje története

Guido van Meir

 

Nem leltem Pietjét. Már azt mérlegeltem, hogy feledem a gombákról szóló cikket, és visszafordulok, amikor halk zörejt véltem hallani a lakókocsijából. Kinyitottam az ajtót és beigazolódott az aggodalmam.

 

Pietje az ágyban feküdt, és olyan rosszul nézett ki, hogy kis híján nem ismertem fel. Orcája beesett, és a különben oly világos, átható tekintete lázasan csillogott. Halvány mosoly suhant át az arcán, és gyenge kézmozdulattal intette le pánikszerű reakciómat. „Már túl vagyok a legrosszabbon – mormogta -, még nem jött el az én órám.”

Amikor megkérdeztem, mi történt, zavarodottan fintorgott, és a szemeire mutatott. „Pietje megvénül – sóhajtotta -, nem szabadna már szemüveg nélkül gombásznom.” Kínos csend állt be. „Képzeld, ha meghaltam volna. Hogyan magyaráztam volna meg a mennyekben az én Stakke Wanne barátomnak, hogy összetévesztettem egy párduc galócát egy szürke galócával?

Puszta szégyenből nem mernék odafenn mutatkozni.”

„De a párducgalóca halálos! Ne hívjak inkább orvost?”

A fejét rázta. „Egy kis darabka volt csupán, és megtettem a szükségeset. Hagyj nyugodnom egy kicsit, és főleg abból az asztalon lévő gombás omlettből ne egyél.”

Megértettem, hogy semmi sem lesz a cikkemből. Hiszen Pietjét egyáltalán nem olyan hangulatban láttam, amelyben kedve támadhatott volna tovább értekezni a gombákról. Egyértelműen elege volt belőlük. Ezért halkan hozzáfogtam az asztal letakarításához, és hogy tűzifával megrakjam a kiskályhát. Amikor elöblögettem, láttam, hogy Pietje ismét éber, és jelezte, hogy üljek az ágyához. Túlságosan nyugtalannak érezte magát ahhoz, hogy aludjon, és azt kérdezte, fel tudnék-e olvasni neki, hogy elterelődjenek a gondolatai. Nagy meglepetésemre egy igen vastag könyvet húzott elő a párnája alól. Közelebbről szemügyre véve Mao Ce-Tung Összegyűjtött műveinek első kötete volt. Ez nem tűnt túl könnyű elalvás előtti olvasmánynak egy olyan ember számára, aki éppen az imént vívott élet-halál harcot egy párduc galócával. Ám legyen, olvasni kezdtem A parasztmozgalom Hunanban folytatott vizsgálatá-ról szóló fejezet közepén. Miután néhány oldalt egyhangú ütemben felolvastam, minden jel arra utalt, hogy Pietje mély álomba merült. Úgy tűnt mindenesetre, mígnem egyszer csak így szólt: „Stop!” Olyan hangosan és váratlanul, hogy csaknem lefordultam a hokedliről. „Ismételd el, amit az imént olvastál!”

Lenyeltem bosszúságomat, és türelmesen elismételtem: „Maguk a parasztok állították fel az istenek szobrait, és eljön majd az idő, amikor saját kezűleg fogják ledönteni azokat. Nincs rá szükség, hogy mások tegyék meg helyettük. A kommunisták által itt követendő propagandapolitika a következő: felajzani az íjat, de a nyilat nem lőni el, pusztán a taglejtést mutatni.”

Úgy látszott, hogy Pietjét valamilyen ismeretlen okból megragadta az íjnak ez a képe. „Így van ez” – suttogta. „Érted-e, hogy mit ért ezen Mao?”

Meglehetősen különösnek találtam, hogy egy lázban égő idős emberrel Maoról nyissak vitát. „Pontosan azt érti ezen, ami ott áll” – válaszoltam.

„Tedd csak félre a könyvet, és adj egy kis vizet – mondta Pietje -, akkor mesélek majd neked valamit.”

 

Awa lövése

„Látod azt az íjat, amelyik ott a falnak van támasztva?” (A pompás, csaknem két méter hosszú bambuszíj már régóta lenyűgözött. Pietje nagyon titokzatoskodott körülötte, és kifejezetten megtiltotta, hogy hozzáérjek, vagy akár csak rá is mutassak. Egyszer vessző nélkül lőtt vele. Az ideg kurtán és élesen csapódott, majd egy mélyen morgó hang követte, amely – ahogy Pietje mondta – menekülésre kényszerítené a gonosz szellemeket.) „Ezt az íjat Awa Kenzo mestertől kaptam, amikor 1929-ben elhagytam Japánt, miután öt éven át voltam a tanítványa. A dolog teljesen véletlenül esett. Egy este a Tohoku Egyetem közelében banditák kezéből szabadítottam meg. Ezzel lekéstem a hajómat, mert néhány csúnya késszúrást kaptam. Hálából első európaiként avatott be a zen íjászat művészetébe, engem, és még egy német professzort.1 Awa mesternek volt két csinos lánya…”

Pietje emlékeibe merülve hallgatott egészen addig, míg már nem tudtam elfojtani türelmetlenségemet, és torkomat nyomatékosan köszörülvén emlékeztettem jelenlétemre. Látta, hogy égek a kíváncsiságtól, de úgy vélte, hogy nincs értelme erről többet mesélnie, mert úgysem hinnék neki.

„Oly dolgok történtek ott, amiket a saját szememmel láttam, de amikben mégis mindmáig kételkedem. Egy este párnákon ültünk egymással szemben. A mester teát készített, és hallgattuk a lángoló szén fölött dúdoló kis vizes fazekat. Egyszeriben felállt és hívott, hogy kövessem a lőálláshoz, ahol minden koromsötét volt. Nem gyújtott világot, azonban megkért, hogy tegyek egy kötőtű-vékonyságú, hosszú moszkitó gyertyát a céltábla elé a homokba. Jelentéktelen fényforrás volt, melyet a mester helyéről alig lehetett észlelni; 60 méterre a céltól, az annyi mint innen az útig.

Aztán a mester „eltáncolta” a rituálét és kilőtte az első nyílvesszőt. A becsapódásról felismertem, hogy eltalálta a céltáblát. A második vessző is célba ért. Amikor a céltáblánál fényesebb világot gyújtottam, láttam, hogy az első nyílvessző a rózsa közepébe fúródott, ami már önmagában is hihetetlen volt. De nem ez volt a leginkább figyelemre méltó, mert a második vesszeje kettéhasította az első nyílvessző hátsó végét, egy darabon felszakította a szárat és közvetlenül mellette fúródott a táblába.”

Pietje rémületemre hirtelen kilódult az ágyból, és fehér flanel-villám módjára röpült a falnál támaszkodó íjhoz. Mielőtt felocsúdtam volna ijedtemből, felhelyezett egy nyílvesszőt és gördülékeny mozgással teljesen felajzotta az íjat. Így maradt mozdulatlanul állva, és felszólított, hogy tapintsam meg az izmokat a karjain és a vállain. Lazák és simulékonyak voltak, mintha erőkifejtés nélkül tartotta volna megfeszítve a nehéz íjat! „Csak a két kézfejem izmait használom – magyarázta Pietje -, a többi ellazulva marad. Kezdetben nem sikerült. Alig feszítettem meg az íjat, a kezeim remegni kezdtek és légszomjjal küszködtem.

Sok hétbe telt, míg a mester végül hajlandó volt megmondani, hogy mi hibádzik. ‘Fiacskám – mondta -, addig nem fogod ezt megtanulni, amíg nem lélegzel helyesen.’”

Csak most tűnt fel, hogy Pietje légzése megváltozott, mióta a megfeszített íjat tartotta. Gyorsan lélegzett be, egy ideig visszatartotta a levegőt, hogy azután lassan és alig észlelhetően lélegezzen ki. „Most bújj gyorsan ismét ágyba, Pietje – sürgettem -, beteg vagy.”

De már nem lehetett feltartóztatni.

 

Az igazi várakozás

„Több mint egy évbe telt, míg megtanultam helyesen felajzani az íjat, ám a nyomor igazán csak a lövéssel kezdődött. A lövésnek egészen addig nem volt jelentősége. Egyszerűen csak elengedtem az ideget, ha már nem tudtam tovább tartani. Nem volt fontos, hol csapódott be a vessző, elegendő volt, hogy a legfeljebb két méter távolságban felállított préselt szalmabálába fúródjon. Amikor a nyilat ellőttem, az egész testem megrázta, s ez már előre elrontott minden lövést. Figyeld a kezem.” Furcsa módon tartotta az ideget a jobb kezébe szorítva, ahogy még soha nem láttam. Az ideget hüvelykujjával feszítette a nyílvessző alatt, és begörbített ujjaival zárta körbe, így adván szilárd tartást a nyílvesszőnek.

A lövéshez ki kell nyitnod az ujjaidat, hogy az ideg ereje húzza el a hüvelykujjat. Aztán a kar fellendül és a fogásnak folyamatosan kell átsiklania nyújtott kézbe, a legcsekélyebb megrázkódtatás nélkül. Hónapokon át gyakoroltam szakadatlanul, de úgy látszott, hiába. Két éven át hagyott Awa mester ügyetlenkedni, míg elegem nem lett, és egy csésze tea mellett megkérdeztem ezzel kapcsolatban. ‘Igencsak logikus, hogy nem vagy képes erre’ – mondta. ‘Nem szabad szándékosan kinyitni a kezed. A lövést csak akkor lehet jól és folyamatosan leadni, hogyha ez magát a lövészt is meglepi, akárha az ideg hirtelen szelné át középen a hüvelykujjat, mintha az egy marcipánmalac volna. A kéznek úgy kell felpattannia, mint egy érett gyümölcs héjának. Azért nem vagy erre képes, mert nem oldódsz el önmagadtól, meg kell tanulnod az igazi várakozást, éntelenné kell válnod a légzésre történő koncentráció révén. Mindennek a tengerhez hasonlatos meghatározatlan zúgássá kell összemosódnia. Figyelj meg egy bambuszlevelet, amint egyre lejjebb hajlik a hó ránehezedő súlya alatt. A hó egyszer csak lecsuszamlik, anélkül, hogy a levél megmozdult volna. Maradj a legnagyobb feszültségben, akárcsak a levél, amíg a lövés magától megtörténik, míg egyszer csak „Az” lő.

Oly lenyűgözve hallgattam, hogy Pietje lövése mennydörgésként ért. Kecses mozdulattal lendült fel a keze és a nyílvessző tompa puffanással fúródott át a lakókocsi ajtaján. Kezében az íj még azon a mély, zümmögő hangon morgott, amely menekülésre szokta kényszeríteni a gonosz szellemeket.

„Pardon – mondta Pietje -, ez nem volt szándékos.”

Új nyílvesszőt helyezett fel, és ugyanazzal a gördülékeny mozdulattal feszítette ki az íjat.

„Nem haladtam. Gyakoroltam és vártam, míg az ujjaim begörcsöltek és meggörbültek. ‘Az’ nem lőtt, és én elhatároztam, hogy segítek egy kicsit Annak. A következőt találtam ki: ha az ujjaimat lassan nyújtottam ki, akkor elérkezett a pillanat, amikor a hüvelykujjam már nem tudta tartani az ideget és a lövés magától megesett. Úgy véltem, feltártam a titkot, amit az ázsiai szándékosan elhallgatott. A következő lecke alatt egy oly pompás lövés sikeredett, hogy Awa mester fölöttébb csodálkozva pillantott rám, és azt kérdezte, hogy meg tudom-e ismételni. Egy újabb ragyogó lövés! Akkor a mester szótlanul odajött hozzám, kivette az íjat a kezemből, és háttal nekem leült a párnájára. Céklavörös fejjel és megszégyenülten osontam ki. Ezután nem akart már nekem leckét adni, mert megpróbáltam becsapni. Csak hosszas unszolásra engedett Yoko nevű leánya kérlelésének, aki kiállt mellettem. Igen, a kis Yoko bizonnyal kedvelt engem…”

Ez alkalommal éppúgy megrettent akárcsak én, amikor az íj váratlanul eleresztette a vesszőt, amely átröpült a csukott ajtón. Úgy találtam, hogy az idős ember mégiscsak veszélyessé válhat az íjával, és fellélegeztem, amikor bölcsen a szögre akasztotta. Kifárasztotta a bemutató. Visszamászott az ágyába és letörölte a homlokát egy zsebkendővel.

 

„Az” lőtt!

„Akkor vehettem újra leckéket, miután kifejezetten megfogadtam, hogy soha többé nem vétkezem a nagy tan ellen. Így hát újra kezdődött a játék. Hetek múltak el anélkül, hogy egy lépést is haladtam volna. Tulajdonképpen már nem aggasztott. Már több mint négy éve éltem Japánban, és úgy találtam, hogy lassan ideje lesz újra elszegődni egy hajóra kuktának. Jóllehet még látogattam a gyakorló órákat, de inkább a mester és Yoko kedvéért, mintsem érdeklődésből.

Aztán egy napon, teljesen váratlanul, egy lövés után Awa mester mélyen meghajolt előttem és felhagyott a leckével. ‘Épp az imént lőtt ! – kiáltotta.

Először akkori együgyűségemben nem értetettem, mit értett ezen. De aztán lelkendezve ugrándoztam körbe. ‘Halló, Pietje – szólt a mester szigorúan -, amit mondtam, az nem egy neked szánt bók volt, hanem egy egyszerű megállapítás, amely hidegen kell hagyjon téged. Gyakorolj egyszerűen tovább, mintha misem történt volna!’ Csak sokkal később tudtam olykor-olykor egy-egy jó lövést úgymond a kisujjamból kirázni, míg végül elkezdhettem a lőállásban 60 méter távolságból gyakorolni.”

Kíváncsisággal telve hallgattam volna tovább, hogyan fejezte be a képzést, és hogy kitanulta-e ezt a művészetet vagy pedig végül feladta. Pietje azonban lehunyt szemmel hallgatott, mintha egy pillanatnyi gyengeségen kellene felülkerekednie.

„Hol hagytuk abba?” – kérdezte végül.

„Szabad volt elkezdened a lőállásban gyakorolni.”

„Mao könyvére gondoltam” – szólt türelmetlenül. „Meddig jutottunk?”

„Annál a szólásnál voltam, hogy kifeszíteni az íjat és nem lőni, csupán a taglejtésre utalni.”

„Helyes. Érted most már, hogy mit akar ezzel Mao mondani? Világos számodra? Jó, akkor olvasd tovább.”

Néhány oldal után elaludt, ezúttal tényleg, mert hangos horkolása betöltötte a teret. Óvatosan csuktam be a könyvet és eloltottam a petróleumlámpát. Aztán a kocsimhoz mentem, amivel kissé távolabb parkoltam le, hogy elkerüljem Pietjének a légszennyezésről és a kényelemről szóló csipkelődő megjegyzéseit. Amint azonban közelebb értem, láttam, hogy két nyílvessző áll ki a bal első gumiból, pontosan a „Good-year” felirat kettő „o”-betűjéből. Szerencsétlen véletlen vagy ördögi precízió? Valószínűleg soha nem tudom meg.

Megjelent a Humo-ban, 1977 november 10.-én.

1 Kutatásaink eredményeképpen kiderült, hogy Pietje valószínűleg Eugen Herrigel-re gondol, aki ebben az időben tényleg Awa Kenzo tanítványa volt. Herrigel A zen az íjászművészetben című könyvében tudósít tanulóéveiről.

 

Zen-íjászat: az igazi várakozás művészete

A zen buddhizmus a múlt század hatvanas és hetvenes éveiben a nyugati országokban nagy virágzásnak indult. A nyitott szellem hangsúlyozásával sok olyan ifjú embert szólított meg, aki elutasította a megrekedt társadalmat. Ők látták, hogyan uralta szellemüket a homályos zavarodottság, a pozitív és negatív értékítéletek, s hogy mindezek következtében nem tapasztalták meg a valós világot. A Zen egy utat tárt elébük, amely a valódi látáshoz, és a földiségnek, önmaguknak és az énnek az elengedéséhez vezet. A zen közeli rokonságban áll Taoval, „a rovatlan fáról” szóló, avagy a „kimondhatatlan tannal…”

Igen keresettek voltak ebben az időben az olyan könyvek, mint A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete. Ebben a könyvben, ahogy néhányan vélték, „minden elmondatott”. Azonban nem a motorkerékpár-ápolás és a zen buddhizmus leírásáról szól, hanem annak értékeiről. Akkoriban nagyon népszerű volt az 1924 és 1929 között Sendaiban, a császári Tohoku egyetemen filozófiát oktató Eugen Herrigel könyve. A Zen az íjászművészetben az íjászat tanával kapcsolatos tapasztalatairól tudósít. Az íjásztanítvány felfedezi, hogy másról van szó, mint eleinte vélte. Nem fontos sem a nyílvessző ellövése, sem a cél eltalálása. Sokkal inkább a helyes tartáson múlik minden, úgy külsőleg, mint bensőleg, valamint a légzésen és az ellazult figyelmen. Így ismeri fel a tanítvány, hogy az íjászat külső rituáléján túlmenően a zen buddhizmus szellemi misztikájába lesz beavatva. Herrigelt sokáig tartották az első európainak, aki kitanulta ezt a különleges művészetet. Később azonban Guido van Meir, a Humo című holland folyóirat szerkesztője felfedezte, hogy egy régi ismerőse, Pietje ugyanabban az időben tartózkodott Awa Kenzo mesternél.

 

 

Zen-művészet – a megismeréshez vezető kapu

Jesús Zatón

 

Egy tudós egyszer meglátogatott egy japán mestert, hogy a Zen-filozófiát tanulmányozza. A mester meghívta, hogy teázzon együtt vele. Amikor vendégének kitöltötte a teát, a színültig telt csésze ellenére, a legnagyobb nyugalommal tovább öntötte az italt. A tudós gondolataiba mélyedve szemlélte a terített asztalt, amikor hirtelen észrevette a történteket, és felkiáltott:

Kérem, hagyja abba! Hiszen már tele van.

A mester ekkor így szólt: Amennyire tele van ez a csésze, úgy vagytok ti is színültig véleményeitekkel és spekulációitokkal. Hogyan is taníthatnálak meg benneteket a Zen-re, ha először nem ürítitek ki a fejeteket?

 

A Zen egyik alapelvét annak szükségszerűsége képezi, hogy minden véleményünket, spekulációnkat, meggyőződésünket, előítéletünket, frusztrációnkat és beteljesületlen vágyunkat lerázzuk magunkról. Ez azt jelenti, hogy megszabadítjuk magunkat minden dualizmustól és az ellentétek (mint a jó-rossz, helyes-helytelen, szép-rút) korlátaitól, hogy a valódi lény eredeti természete újra megjelenhessen.

A Zen-Buddhizmus abból a tényből indul ki, hogy a világot – teljes valóságában – képtelenek vagyunk érzékelni. Pusztán egy tévútra vezető ál-valóságot élünk át, melyet egy ál-lénnyel – saját énünkkel – teremtünk meg. A világ kettős (duális) érzékelése tehát egy illúzió, amely abból a szellemi tudatlanságból ered, amibe belesüllyedtünk.

A Zen-ben a tudat valódi természetét a „megvilágosodás” képezi. Ha mégsem ez az állapot jellemzi, az csakis annak tudható be, hogy a vádaskodó gondolatoktól, téveszméktől és negatív érzelmektől még nem szabadult meg. A Zen ezért azt hirdeti: a „megvilágosodás”, a „felébredés”, vagy az „éles” tudatállapot eléréséhez az emberi szellemnek a teljes szabadság és a tökéletes üresség állapotában kell lennie. Ez az üresség minden formától, dogmától, kötöttségtől, életszemlélettől és külső befolyástól való megszabadulást jelent. A cél, hogy előítéletektől mentesen visszatérjünk a szellem eredeti állapotához.

A Szútrákban, Sosan mester, a Bodhidharmát követő harmadik pátriárka, az Igaz hit könyve című művében a következőket írta:

A nagy út nem jelent nehézséget azoknak,

akik semmihez sem vonzódnak.

Ha mindkettő, a szeretet és a gyűlölet, hiányzik,

minden világossá és áttetszővé válik.

Azonban a legkisebb megkülönböztetés hatására,

Menny és Föld végtelen messzeségbe távolodik egymástól.

Ha meg akarod látni az igazságot,

ne táplálj sem pozitív, sem negatív véleményeket.

A tudatunkban dúló harc helyes és helytelen között

a szellem betegségének oka.

 

A tudat folyamatosan különbséget tesz a személyes én és a többi én, önmaga és a természet között. Emiatt állandóan állásfoglalásra kényszerül, és belebonyolódik a jelenségekbe, a megjelenési formákba, a dualitásba.

Az évszázadok folyamán a Zen kidolgozott egy módszert, mely azt a célt tűzte ki, hogy elvezessen a „megvilágosodáshoz”. Talán helyesebb lenne módszertelenségről beszélni, amely a saját természet vizsgálatán, valamint a gondolatok meditáció általi elcsendesedésén alapul.

Ezután már nem létezik olyan cél, melynek elérésén fáradoznunk kellene, vagy olyan hely, ahová el akarunk jutni, mert a célt már el is értük. A lényeg az, hogy e célnak tudatában legyünk, mégpedig a bensőnkben lezajló folyamatok megfigyelése által. Röviden szólva, a lényeg az, hogy a „valódi embert” itt és most megtapasztaljuk. Azonban, ha nem bízunk abban, hogy ezeket a tapasztalatokat átélve közvetlen megvilágosodást nyerhetünk, vagy ha túlságosan ragaszkodunk a vallás külső aspektusaihoz, akkor a legnagyobb akadályokat gördíthetjük magunk elé – figyelmeztet a Zen.

A prédikációknak és beszédeknek a Zen kevés figyelmet szentel, és azt hangsúlyozza, hogy a megvilágosodás „nagy útja” a valódi természet érzékeléséből áll.

A legtöbb Zen-történetben a szerzetesek nem tanulmányok által, lassanként „ébredeznek”, hanem hirtelen, egyetlen pillanat leforgása alatt, egy madárdal hallatára, egy koan* (példázat, feladvány, örök dilemma, amit a mester világít meg a tanítvány előtt – Bakos: Idegen szavak és kifejezések szótára )

megértésekor, a mester kiáltásának meghallásakor vagy a fejre mért enyhe ütés következtében. Tehát nem ismeretek halmozása a lényeg, hanem a lemondás önmagunkról, a szellem megszabadítása.

A Zen (kínaiul: „Csan”) szó jelentését a „valódi, mélységes csend” vagy a „visszatérés az emberi lény eredeti, tiszta szelleméhez” kifejezésekkel fordíthatjuk le.

A Zen jelentése ezért a most, a pillanat tudatos átélése, mert a pillanatban bontakozik ki az Atman, a valódi szellemi lény.

Ahhoz, hogy a Zen lényegéből valamit is megérthessünk, a mesterek azt ajánlják, hogy először is abba kell hagyni a keresését. Mert minden megvalósításra irányuló emberi törekvés az értelem igyekezete. Úgy is mondhatnánk, hogy az embernek fel kell adnia az önmagán kívüli keresést. Linji mester ezt így fejezi ki:

Minden tudatosan átélt pillanat tiszta fénye magának a bensődben lakozó Buddhának a lényege.

 

A Zen által kifejlesztett egyik legfontosabb eszköz a koan. Ez egy olyan gyakorlat, melynek az a célja, hogy a szokásos értelmi funkció megrendítésével a valóságot új módon közelíttesse meg. A logikus indoklás helyébe a koan az alaptalanságot, a képtelenséget és az abszurdot állítja. Mindent felhasznál, ami egyensúlyunkból kibillenthet bennünket, és ahhoz vezet, hogy logikus, racionális mérlegelésünket felhagyva áttérjünk a szívvel való gondolkodásra. A koan arra ösztönöz, hogy ne a logikára és az értelemre bízzuk magunkat. Arra irányul, hogy a tanítványt megszabadítsa a beszédtől és intellektuális fogalmaktól való függőségétől, hogy a valóságot intuíció útján érzékelje.

Ezért nem kell csodálkoznunk azon, hogy a Zen-tanításához nemcsak a paradox és nyilvánvalóan irracionális szóbeli kommunikáció, hanem kiáltások és könnyed ütések is hozzátartoznak.

A Zen-mester, Lin-Csi, Összegyűjtött beszédeiből vett részlet kiválóan illusztrálja ezt:

A mester felment a pódiumra, és a következőket mondta: „Ennek a vörös húsnak a tömegében létezik egy hely nélküli, valódi ember. Folyamatosan ki-be lép látószervetek kapuján keresztül. Ha közületek ezt valaki nem tudja: Nézzétek csak! Nézzétek!”

Ekkor előlépett egy szerzetes, és megkérdezte: „Hogy néz ki a `hely nélküli ember?`

A mester lejött a pódiumról, megragadta a szerzetest, és így kiáltott: „Beszél! Beszél!”

 

Tisztán külsőleg szemlélve, e történetben lejátszódó jelenetet képtelenségnek és abszurditásnak tekinthetjük, mégis e szöveg szellemi tartalma nem is lehetne mélyebb értelmű és közvetlenebb.

Amikor a mester arra utal, hogy „Ennek a vörös húsnak a tömegében létezik egy hely nélküli, valódi ember”, tanítványaival azt akarja közölni, hogy a hús takarója alatt a halhatatlan, megvilágosult ember él. Folyamatosan belép az anyagi emberbe, majd újra kilép belőle, mégpedig a szerveken és az érzékszerveken keresztül: a látó-, halló-, ízlelő-, tapintószerveken és az értelmen keresztül. Észlel, és ő maga is észlelhető, mert mindenkor jelen van. A természeti ember azonban ennek nincs a tudatában. Ezért amikor egy szerzetes megkérdezi, hogy hogyan néz ki a valódi, hely nélküli ember, a mester megragadja, megrázza őt, és így kiált: „Beszél! Beszél!” Ezzel azt akarja elérni, hogy a tanítvány felismerje, a valódi ember, akinek beszélnie kell, akinek meg kell nyilvánulnia, őbenne van.

A felébredést lehetővé tevő módszerek közé tartozik a művészet is. Különféle kifejezési formáit használják, mint például a festészetet, a teaszertartásokat, a virágkötészetet, sziklakertek telepítését, a költészetet (Haiku), a mesélést stb. E művészeti formák által átélhetővé válhat a Satori, a „felébredés”. Azonban minden értéküket azonnal elveszítik, ha valaki célnak tekinti őket. Amit tehát mi Zen-művészetnek nevezünk, azt nem kell feltétlenül egy műalkotásnak tartanunk, hanem mindenekelőtt a mindennapi dolgok transzcendens kifejezésének.

Ezért a Zen-művészetben – ugyanazon időszak nyugati művészeteivel ellentétben – a technikai készségeknek nem tulajdonítanak olyan nagy jelentőséget. Sokkal inkább arról van szó, hogy az élet valamennyi megnyilvánulását átjáró Egyetemes Szellemmel kapcsolatot, közösséget teremtsenek.

A Zen-festő figyelmen kívül hagyja az esztétikai és formai nézeteket, ehelyett inkább a folyamatosan áramló teremtő erő mélyére akar hatolni.

Wan Yu mester ezt a következőképpen fejezi ki:

Magából a festő szívéből emelkednek ki a hegyek és a barlangok.

A valósággal, a Taóval való együttműködés folyamán a művész részesül abból a teremtő erőből, mely minden létrehozott dolgot élettel lát el. Egy ilyen állapotban a művész nem elszigetelt „én”-ként jelenik meg, hanem, mint a magasabb rendű valóság kifejeződése. Így tehát látható, hogy a Zen gyakorlata egy olyan eszközt képvisel, mely által a művész a természettel, vagyis a mindenséggel képes egyesülni. A Zen-festő azonban nem kereső, mert jól tudja, hogy semmit sem kell keresnie. Tudata egyetlen cél megvalósításával sem foglalkozik, és – paradox módon – éppen ez által éri el a célját: a kozmikus folyamatossággal való egyesülést.

Az egyik Zen-szövegben így olvashatunk erről:

Csak akkor tudtok fákat festeni, ha szemeitek hegyekkel vannak tele, és csak akkor tudtok hegyeket festeni, ha szellemeteket víz tölti el.

A Zen-gondolkodásban a víz nem más, mint a hegy, a hegy pedig nem más, mint a fák és a szemek. Az ecsettel festett képek eszközként szolgálnak, hogy elhatolhassunk tudatunk legmélyebb rétegeihez.

A festő nemcsak fest, hanem egyúttal az ős-csendbe, az ürességbe hatol, ahol a pillantást nem homályosítják el az elképzelések. A Zen-művész kiradírozza, megtisztítja emlékezetét a véletlennek még a nyomaitól is, annak érdekében, hogy újra rátaláljon az eredeti harmóniára. Számára ezért a legnagyobb nehézséget az jelenti, hogy saját tudatát kiürítse, és minden leheletnyi vágyakozást kiirtson belőle.

A Zen-festészetnek – a Koanhoz hasonlóan – az a feladata, hogy sokkot idézzen elő, mellyel a tudat állapota hirtelen megváltozik. A Koanban, mint már említettük, ez a paradoxon, az irracionális révén történik, míg a Zen-festészetben az üresség által valósul meg.

A tele és üres (jin-jang) között fennálló viszonyt a festő munkájának saját elemei tartalmazzák, és az ecsetvezetés hatására válik láthatóvá. Az ecsetvonás képezi a mű dinamikus elvének alapjait, és meghatározza a teret korlátozó, a tele és üres viszonyait meghatározó arányokat. Egy vastag ecsetvonás behatárolja a teret, és a „tele” képzetét kelti. Egy vékonyabb, áttetszőbb ecsetvonás az „üres” megközelítése.

Az üresség utáni keresésben a Zen-művészet egy olyan irányba halad, amelyben minimumra redukálják a formai elemeket. A festmény spontán és közvetlen módon jön létre, kizárva az utólagos belejavítás lehetőségeit. Ez a munkamódszer nemcsak a technika tökéletes alkalmazását követeli meg, hanem a festett dologgal való elmélyült kapcsolatot is, egészében, de részleteit tekintve is.

Az ecsetvonások minden módjának megvan a neve és saját különleges ismertetőjegye. A dörzsölés, nyomás, hígítás, húzás és a laza ecsetvonások beleilleszkednek a művész érverésébe. A Zen-művészetben sohasem a technika a cél. A festőnek a legapróbb részletekig tanulmányoznia kell a természetet, meditálnia kell róla egészen addig, míg a természet belé hatol, s ő belekezdhet művének első ecsetvonásába. A Zen-művész ugyanis azért fest, hogy a satori-t elnyerhesse. Már magának a festésnek a folyamata is satori, hiszen lehetővé teszi a minden élő lényt lelkesítő ritmikus lélegzet felfogását.

A Zen-művész ezért nem utánozza a természetet, hanem hagyja felvillanni annak az egyetemes teremtésben ható eredetét. Az egyetlen és egyedülálló ecsetvonás kizárólag az abszolút ürességben valósítható meg. Világos azonban, hogy egy ilyen üresség nem a tudatalattinak való odaadást, nem automatizmust jelent. A Zen-üresség fegyelmet és az akarat megfeszítését követeli meg.

Az első ecsetvonás előtt még csak az alaktalan üresség létezik. A művész teremtő mozdulata révén az egység sokrétűséggé alakul, a festő pedig minden teremtettel azonosul. A Zen-festőművészet így egy esztétikai törekvésből a felismerés hordozójává válik. Az eredmény pedig egy tükör, melyben az ember felismeri a művész által elért spirituális fejlődést.

 

 

Közelebb a Zenhez

 

A Zen a buddhizmus egyik irányzata. A zen-buddhisták szerint akkor született meg, amikor Buddha a Keselyű-hegyen egyszer egy csokor pompás aranyló virágot mutatott fel követőinek. Az erről szóló történetben vagy legendában olyan események jelennek meg, amelyek a logikus gondolkodás számára követhetetlenek és behatárolhatatlanok. Ezért tartják a következő szútra tartalmát a Zen kezdetének.

 

A „Mahapitaka Brahmaraja kérdéseiről” című szútrában a következő áll:

A brahmaraja eljött a buddhista csoporthoz a Keselyű-hegyre, s mikor mélyen meghajolt, egy arany lótuszvirágot (utpala) nyújtott át a Buddhának, és arra kérte a mestert, hogy tanítson a dharmáról (a tanról) a mulandó lények javára. A Buddha felállván felmutatta a virágot az istenek és emberek csoportjának. Ám senki sem értette cselekedetének jelentését, kivéve a tiszteletreméltó Mahakashyapát, aki mosolyogva bólintott. Akkor pedig Buddha így szólt: „enyém a dharma csodálatos szeme (látása), amely a nirvána, a szellem, a valóság és a nem valóság titka, s a transzcendentális igazság kapuja. Most mindezt átadom Mahakashyapának.”

Mahakashyapa pedig továbbadta a dharma legmélyébe tekintő szemet (látást) követőjének, Anandának. Ez így történt: Ananda megkérdezte Kashyapát: „Mit kaptál még a Buddhától ruhán s tálon kívül?” Kashyapa felkiáltott: „Ó, Ananda!” Ananda felelt: „Igen.” Mire Kashyapa így szólt: „Törd le a kapunál a zászlórudat!” Amikor megkapta e feladatot, Ananda szelleme megvilágosodott, és Mahakashyapától a „szellem pecsétje” átszállt fiatal tanítványára.

A Buddha után huszonnyolc pátriárkát neveznek meg a Zenben. Ananda volt a második, aki a pecsétet továbbadta egészen a huszonnyolcadik Bodhidharmáig, aki Kr.u. 520-ban Kínába ment. Ez a Bodhidharma egy dél-indiai király harmadszülött fia volt. Miután negyven éven át tanulmányozta a buddhizmust, a Dhyana áramlat pátriárkája lett. Három év utazás után, K.r. után 520-ban dél-Kínába érkezett, ahol Wu császár (Liang dinasztia) vendégszeretetét élvezte. Később a mai Nankingba utazott, ahol a császár számtalan kérdést tett fel neki, amelyek elsősorban a császár személyes gondolataiban gyökereztek. Miután a dharma megmondta a császárnak, hogy kérdéseit nem tudja megválaszolni, továbbutazott Észak-Wei állam felé, ahol kolostorba vonult. 529-ben halt meg 150 évesen. Ő volt az első pátriárka, aki „a Buddha szívének pecsétjét” átadta követőinek, akik ezt azután továbbadták saját követőiknek. A Krisztus utáni nyolcadik századtól kezdődően a Zen áramlata egyre jelentősebbé vált Kínában. Szinte minden fontos templom és kolostor a Zen iskolához tartozott, jóllehet a Zen mint élő hit szinte már teljesen kihalt.

 

Két iskola

Japánban napjainkban két iskola létezik, amely a Zen szellemi örökségét hordozza. Az egyik a Soto, amely a Ch’ing yueh iskoláig nyúlik vissza, amit Japánban 1233-ban Dogen indított el. A másik a Rinzai iskola, melyet hivatalosan Yesai alapított 1190-ben. Mindkét iskola Kínából származik tehát.

A Zenben nincsenek sem könyvek, melyek tekintélyként szolgálnának a tanulók számára, sem pedig előírások, amelyeket a zen gyakorlónak szellemi üdvösségük eléréséhez feltétlenül követniük kellene.

Azt mondják, a Buddha szellemét adják tovább, vagyis megvilágosult spiritualitását, mellyel olyan sok szent könyvet tudott létrehozni. A zen mesterek tehát könyvek és dogmák nélkül gyakorolták vallásukat. Eredetiek voltak, s nem kötötte őket gúzsba Buddha egyetlen hagyomány szerinti tanítása sem. Sőt maga Buddha sem volt tekintély zen tanítványai számára, ahogyan az a következő Rinzai idézetből is kitűnik:

„Ó ti, akik az ösvényen jártok, Buddhát ne a létezés csúcsának lássátok. Az én szememben ő a bűn fertője. A Bodhiszattvák és arhatok mind eszközök csupán, melyek mintha szégyenfához vagy a lánchoz béklyóznának benneteket. Ezért öli meg Manjusri kardjával Gautamát, Anglimala pedig késével sebesíti meg.

Ó ti, akik az ösvényen jártok, nincs Buddhaság, amely elérhető volna. Az olyan tanítások, mint a háromszoros jármű, a létezés öt módja, a tökéletes tanítás: mind-mind segédeszközök, amelyek a sokféle betegség gyógyítására szolgálnak, s közülük egyik sem valóságos. Bármilyen valósághoz kötődjenek is, nem többek jelképes ábrázolásnál, és nem mutatnak túl a betűk önkényes során. Így tanítom én.

Ó ti, akik az ösvényen jártok, akad néhány borotvált fejű ember, aki megpróbál valamit találni, amivel munkához láthat, s ami megszabadítja őt a világi kötelékektől. Ám ők alapvetően tévednek. Ha valaki a Buddhát keresi, rá nem lel; ha valaki az ösvényt keresi, eltéveszti azt, s ha egy pátriárkát keres, meg nem találja.”

Világos, hogy a zen mesterek arra törekszenek, hogy tanítványaik – amennyire csak lehetséges – eredetiek és függetlenek legyenek, nem csupán a hagyományos buddhizmus értelmezésében, hanem elsősorban gondolkodásukban.

Hacsak egyetlen dolgot is mélyen megvetnek, az nem jelent mást, mint hogy vakon elfogadnak egy önmagukon kívül álló tekintélyt, vagy engedelmesen behódolnak a konvencióknak. Életet, egyéniességet és inspirációt szeretnének. Teljes szabadságot adnak az önmagukban zajló szellemi kibontakozásnak, amit nem akadályozhat a Buddha megmentőként való imádása, a szent könyvekbe vetett vak hit, vagy egy rajtunk kívüli tekintély feltétel nélküli elfogadása.

Tanítványaiknak azt tanácsolják, hogy semmit se fogadjanak el, amiről maguk nem tapasztalták meg, hogy igaz-e. Mind a szentet, mind a profánt el kell utasítani, ha nem tartozik a belső szellemhez.

Ezt hirdetik: „Ne kösd magad az érzékszerveidhez; ne kösd magad az intellektushoz; ne bízz sem a dualizmusban, sem az nem-dualizmusban; ne hagyd, hogy magával ragadjon az abszolút, sem pedig egy isten; ám légy önmagad, s kitágulsz, akár a tér, szabad leszel, mint madár a levegőben vagy hal a vízben, s szellemed oly áttetsző lesz, akár a tükör. Buddha vagy nem Buddha, Isten vagy nem Isten – ez mind csak szőrszálhasogatás, játék a szavakkal, s nélkülöz minden jelentést. Csakis az számít, ami valódi az emberben.”

 

Forrás: dr. D.T. Suzuki (1870-1966), A zen története

Néhány oldal összefoglalás a Zen Tanulmányokból, Rider, 1955

 

 

Zen a művészetben

Francisco Casanueva

 

A művészet olyan tükör, amely a művész vetületét maradandóan visszatükrözi. Azonban nem minden művészeti alkotás szándéka, hogy spirituális valóságot nyilvánítson meg. A Zen-művészet erre törekszik. Azt akarja, hogy szépség és filozófia összetalálkozzon. Az a célja, hogy a szemlélőt az egyetlen valóság közvetlen megtapasztalásához vezesse, a transzcendentális, mindenütt jelenlévő valóság megtapasztalásához, amelyre az ember benső lényéből vágyakozik.

 

Amikor a logikus gondolkodás még gyerekcipőben járt, és az emberi intellektus még nem osztályozott és választott szét mindent szenvedélyesen, a vallás, a tudomány és a művészet az érzékelésben és a tapasztalásban egységet alkotott. A vallás mint az istenivel való egyesülés vagy újraegyesülés folyamata, a tudomány mint az isteninek a természetben való megismerésének a folyamata, és a művészet mint az ember legmélyebb lényében még meg nem nyilvánult isteni kifejezésének a folyamata, mintegy egyetlen lélegzetvétel, egyedüli fáradozás volt mindazokban, akik a transzcendentálisra, a mindenütt jelenvalóra vágytak.

De abban a mértékben, ahogyan a külső világ és az objektivizálás átvette az egységesítő szubjektivitás helyét, a három faktort különbözőnek kezdték tekinteni, szétválasztották egymástól, míg végül valamilyen módon ellentétbe is kerültek egymással.

Napjainkban egyre nő az igény arra, hogy újra visszatérjünk az egységes látásmódra, amely a különváltakat összeköti, és az értékeket közös gyökereikben egyesíti. Erre abszolút szükség van, hogy az embernek egyáltalán esélye lehessen arra, hogy kérdéseket tegyen fel önmaga meghatározására.

De van-e lehetőség a szétzúzottat újraegyesíteni?

Mindegyikőnk szépnek találja a szépet, és ebből következik, hogy valami mást csúnyának ismerünk fel.

A Tao Te King e szavai jól példázzák az intellektus, a gondolkodás általi megkülönböztetést. Abban a pillanatban, amikor tudatossá vált számunkra, hogy a tudomány elkülönült a vallástól és a művészettől, megfogalmazódik a kérdés, hogyan lehetne ezt a hármat mégis egységként tapasztalni. Észlelhetjük-e egységben őket, és ha igen, hogyan?

Ezt megtehetnénk a művészet és a vallás esetében, de a tudománnyal kapcsolatban nem. A mai tudomány a logikus gondolkodás megkülönböztető képességében bontakozik ki, és ezáltal kizárja a közös összegzés lehetőségét. Ez másik utat követel meg, a szív és a fej intuitív egységének útját.

A régi tudományos gondolkodás idevágó szempontjait a vallás és a művészet területére száműzték, mert nem felelt meg az objektív gondolkodás szakterületének.

A kozmikus tudathoz vezető vallásos utat még mindig járják, holott a templomok üresek. Nyugaton eközben a művészet útja olyan irányt követ, amely egyre inkább eltávolodik ettől a lehetőségtől.

Ezért vonzódik a kereső ember, vagy az, akit szellemi nyugtalanság hajt, a keleti művészethez, különösen a Zen-művészethez. Sokan látnak és találnak benne olyan ösvényre, ahol olyan tapasztalatokhoz jutnak, melyek szavakkal vagy a nyelvi logikával nem fejezhetők ki.

A Zen, a buddhizmusnak ez a fontos irányzata tudatossá teszi érzékelésünk illuzórikus voltát, mégpedig szélsőséges határozottsággal. A Bodhidharmának a kínai császárral, Wu-ti-val, a buddhizmus védelmezőjével és mecénásával, a kolostorépítővel – aki fölöttébb szívén viselte a buddhista tanok terjesztését – való találkozásának legendája, példa erre a szélsőségességre. Amikor Wu-ti megkérdezte tőle, hogy milyen szellemi haszna van a műveinek, Bodhidharma tömören azt válaszolta neki: „Semmilyen.” Ez a válasz kétségkívül világos. Ez a tömör kifejezése annak, hogy külső művek nem lehetnek belső eredmények mércéi. Bodhidharma világosan megállapítja, hogy a szubjektív tudat tapasztalatai jelentéktelenek, és semmi közük az objektív érzékeléshez.

Ezért a Zen a figyelem középpontjába helyezi a megkülönböztető gondolkodás intellektuális logikája és a spirituális gondolkodás Logosza közötti konfliktust. A Logosznak más mondattani szabályai vannak, amely a prófétai nyelvben és a költészetben találja meg a legerősebb kifejezési formáját. Az intellektus régóta fáradozik sikertelenül azon, hogy megértse ezt a kifejezést.

A koan és a haiku jól példázza, hogy a szubjektív, amit az ember nem tud szavakban kifejezni, milyen erővel áradhat ki néhány szón keresztül, amelyek finoman kapcsolódnak a témához, és sugallatként vagy katalizátorként működnek. A koan egy szó, egy mondat, egy párbeszéd vagy egy történet, amelyet a zen-buddhizmus tanulói használnak, hogy megvilágosodjanak. A Haiku egy rövid vers, egy pillanat tapasztalata, amelyet három sorban öt, hét és újra öt betűcsoportba sűrítenek.

Az utolsó akadály, amely elhárul – ami a nyugati, racionális gondolkodásban oly közkedvelt – az út és a cél megkülönböztetése. A buddhizmus ezt kategorikusan elutasítja. A buddhizmus nem ismer célt, és ezáltal megszünteti az ellentét egyik elemét. Nincs cél, csak az út létezik.

Ez egy olyan beállítottság, olyan megközelítés, amelyhez illik is a ciklikus időérzék, és amely szemben áll a mi nyugati gondolkodásunk lineáris időfogalmával. Csak a középpontban szűnik meg a mozgás és az idő. A középponton kívül minden ciklikus, és állandó mozgásban van. És mivel sem kezdet, sem vég nincsen, nem létezhet cél sem.

Ebből a nézőpontból minden pontot, mint egészet élhetünk át, és a mindenségi tudatot bármelyik oldalról kiindulva megvalósíthatjuk. És ez a zen-festészetben világosan észlelhető. A pillanat intenzitása, amelyet a festő átél, szokatlan szenvedéllyel ragad meg minket, ami nem magyarázható a festmény tárgyával. Hasonlít arra, amikor egy csésze gőzölgő teában látjuk az egész univerzumot.

 

 

Zen, intuíció és művészet

 

Elég egy futó pillantást vetni a legjelentősebb zen-művészek munkáira, és felismerhető, hogy nem beszélhetünk zen-művészetről valamiféle iskola, vagy azonos festői stílus értelmében. Helyesebb azt mondani, hogy zent gyakorló szerzetesek vagy művészek, megkísérelték filozófiájukat és nézeteiket a műveiken keresztül körvonalazni és megmutatni. Alaki, formai szemszögből sincs komoly azonosság, még egyes művészek különféle alkotóperiódusai között sem.

 

Mar López, Zen-tanító

Sesshu (1420-1506) korai tájképei például intenzívek, erőteljes, szinte már nyers ecsetvonásokkal készültek. Ezzel szemben, érettebb munkái (76 éves korából) már spontán és kifinomultabb esztétikáról tanúskodnak.

Ha azonban összehasonlítjuk Sesshu festményeit (melyek a japán Muromachi-periódus esztétikájában érték el tetőpontjukat) Sengai szerzetes (1750-1837) munkáival, a zen-művészet egy másik hatalmas oszlopával, akkor megállapíthatjuk, hogy esztétikai szempontból nem létezhet komolyabb ellentét. Sesshu mulandó és légköri benyomásaival Sengai kifinomult, felfogásbeli absztrakciói állnak szemben.

A zen-művészetnek tehát nincsenek formális, a művészt korlátozó irányzatai. Ezért a „Sumi-e-stílust”, amit nyugaton alkalmaztak, nem tekinthetjük autentikus zen-festőművészetnek, hanem éppen az ellenkezőjének.

Miután ezt tisztáztam magamban, feltettem magamnak egy második kérdést, melyre választ kellett találnom, mielőtt belekezdtem volna egy zen-fotósorozatba: miként találhatok saját esztétikai formát, hogy bemutathassam az én természetlátásomat? Ha tárgyat látok magam előtt, nem korlátozhatom magam régi előképek, vagy akár zen-művészeti sztereotípiák követésére. Ehhez jön még, hogy sem szerzetes sem remete nem vagyok. Az én társadalmi és kulturális életkörülményeim nagyon is eltérnek azon művészekétől, akik hatalmas műveiket hátrahagyták.

A harmadik kérdés technikai jellegű. A zen-festményeket hagyományosan farkas-szőrből, vagy hasonlóból készült ecsettel alkotják. Ehhez fekete vagy színes tintát használnak, melyet rizspapírra vagy selyemre visznek fel. Aztán feliratokkal, pecsétekkel és hasonlókkal egészítik ki.

A színek keverése és annak árnyalatai, az ecset súlya, a papírhoz érintés erőssége, és az ecsetvonás formája – ezek az alapok, amire a hagyományos, keleti festészet támaszkodik. Az én műveim azonban más eszközökkel, és más információhordozóval, vagyis kamerával és számítógépes megmunkálással valósulnának meg. Az engem foglalkoztató kérdés ezért igen egyszerű volt: Ha a japán Muromachi-periódus zen-szerzeteseinek lettek volna kamerái és számítógépei, vajon használták volna-e ezeket a készülékeket műveik elkészítésére? Természetesen ez tisztán elméleti kérdés, de a válasz véleményem szerint egyértelmű „igen” lenne. A zen-gyakorlatban nincsenek dogmák, nem próbál meg bizonyos nézőpontot erőltetni, és nem kínál előre elfogadandó igazságokat, hanem személyes tapasztalathoz akar vezetni. Ha pedig ez így van, akkor miért kellene technikai korlátokat emelnem, hiszen a technika csakis egy eszköz, hogy elérjük a kitűzött célt?

Miután ezeket a kérdéseket megválaszoltam magamnak, még hátra volt egy, a legfontosabb: Mi a Zen esszenciája, lényege, és hogyan adhatom át ezt a művészeten keresztül? Ehhez felvilágosító utalást találtam a zen-festészet egy régi kézikönyvében, A mustármagocska kertje című műben, Lu Ch’ai mestertől.

Ebben következő mondat állt:

Aki el szeretné sajátítani a festészetet, annak először a szívét kell megnyugtatnia, akkor sikerül megvilágosítania értelmét és kitágítania tudatát.

 

Ez az előírás pontosan egyezik azzal az életreformmal, melyet az Arany Rózsakereszt Iskolájában tanítanak. A rózsakeresztesek számára a szív nemcsak a legtisztább érzések székhelye, hanem a legbensőbb lénnyel felvett kapcsolat kiindulópontja is.

A probléma abban áll, hogy szívünk túlcsordul az énközpontú vágyaktól. Ambícióink folyton arra terelődnek, hogy kielégítsük kívánságainkat. És így érzelmeink és érzéseink a köszönet és közömbösség, a szeretet és gyűlölet közt ingadoznak.

A Zen eközben a festészet kitanulásához alapként megköveteli a szív nyugalomba hozását. És ez magában foglalja a kettősségétől, a világbeli jó és rossz ellentéteitől való megszabadulást. Véleményem szerint ezt csak akkor lehet megvalósítani, ha a bennünk rejlő isteni felébred és mi egyesülünk vele.

Hogyan nyugodjunk meg, ha ez először nem a szívünkben valósul meg? Miként érjük el a csendet? A történelem során számtalan praktikát és gyakorlatot fejlesztettek ki, hogy elérjék ezt az állapotot. De a szikár valóság azt mutatja, hogy ez lehetetlen számunkra, ha az isteni, aminek nincs része e világ vágyaiban és sodrásában, nem kel életre bennünk.

Értsenek jól. Nem azt mondom, hogy az olyan gyakorlatok, mint a meditáció vagy hasonlók nem járulhatnak hozzá egy ilyen tudatállapot eléréséhez. Arra korlátozódom, hogy jelezzem, hogy legyen az bármilyen gyakorlat vagy praktika – beleértve a meditációt is – csupán eszközök a cél elérésében. Ha azonban a legbensőbb lény nem éled fel, a szív továbbra is arra vágyakozik, ami a sajátja és ami benne rejlik: e világ dolgaira.

Lu Ch’ai mesternek ugyanebben a művében más kulcsokat is találtam, melyeket a múltban a zen-festőművészet tanulóinak adtak át, és amelyek számomra is segítséget jelentettek. A japán mester hangsúlyozza az ismétlés fontosságát, hogy végül az ecsetvonás az elgondolkodás szükségessége nélkül, spontán jöjjön létre. Nem arról van tehát szó, hogy normákat határozzanak meg, amelyek ezerszer ismételt másolatokon alapulnak, hanem arról, hogy a szellemet mentesítsék a nyugtalanságtól, a hiú kifogásoktól, és megállítsák az ellenőrizhetetlen gondolatok áramát, melyek folyamatosan kísértenek.

Miután a technikát olyannyira uralják, hogy az már nem játszik szerepet, kialakulhat egy gördülékeny és természetes kifejezésmód. Ez nem csak a zen-művészetre igaz, hanem minden művészetre, ha az akadályok és kondicionálás nélkül szeretne kibontakozni. Ebben az értelemben a művésznek felül kell emelkednie a technikán, és uralnia is kell azt, hogy a festmény az ő tudatának természetes kifejezésévé váljon. A technikát alkotó cselekedete közben képesnek kell lennie figyelmen kívül hagyni azt. Ezen felül szükséges, hogy meg tudja alkotni a festeni kívánt dolgok lehető legátfogóbb és pontos eszméjét, hogy ne zavarhassák kételyek és félelmek a kezek, a szellem és a lélek harmóniáját.

A zen-művész elmélyed az emberek, a természet és a magasabb valóság viszonyaiban. A Zenben gyakran a természettel történő azonosulásról beszélnek.

Mielőtt bambuszt festenél, azzá kell válnod – mondja egy másik nagy Zen-mester, Su Dongpo.

Az emberi lény kétségtelenül csak a valóság egy részét képes felfogni, azt ugyanis, amit már belsőleg birtokol. A megvilágosodást képtelenség elérni, ha még nincsen meg a bensőnkben. Ugyanígy a festő sem tudja a természetet különböző formáiban megfesteni, ha az nem része neki.

A zen-művész számára kifejezetten fontos felismerni, hogy tekintete, észlelése abban az értelemben alkotó, hogy csak azt a valóságot teremti, amit képes felfogni. Észlelésünk nincsen folyamatosan az egységre irányítva, hanem mindenekelőtt a töredékekre, a kettősre. Ezért kell a bambusznak bennünk növekednie, mielőtt megfesthetjük. Fúziónak, egybeolvadásnak kell létrejönnie, a szemlélt és a szemlélő között, az ember és a természet között.

Ez csak akkor történhet meg, ha a nem kettős, a nem töredezett megtestesül az emberi lényben. Más szavakkal: csak akkor lehetséges, ha képesek vagyunk egy olyan testnek vagy léleknek formát adni, amely lehetővé teszi a természetes tudat és az isteni tudat közti kohéziót.

Értsük meg ezért, hogy a zen-művész nem a természetet kísérli meg visszaadni, hanem a legbensőjében felébredő energiát, amely mindennel egy, és amit mi – más szavak híján – léleknek nevezünk.

A lélek szónak sok nézete és számos minősége van. De lényegében kijelenthetjük, hogy egy ilyen lélek olyan emberben alakul ki, akinek sikerül a világegyetemnek formát adó ősanyagot, a „Mater”-t, vonzani és dolgozni vele. A zen-művész a Föld-anya hatalmas teste szervének érzi magát. Ebben az egységben tapasztalja meg az egybeolvadást a természetfelettivel, az ő lényének részeivel, melyek felülmúlják a pusztán anyagit.

Tehát egy intuitív tapasztalatról van szó, melyben a szellem csendjén keresztül minden mozdulat, minden ecsetvonás kadencia, összecsengő rím, amely harmonikusan kapcsolódik a mindenség szívdobbanásához.

A bambusz növekedése a művészben különböző fokozatokat és szinteket ismer. A zen-művész már az első szinten a kozmikus testben tudja magát, ami táplálja, amelyben fejlődik, és aminek idővel segíti a fejlődését. A legmagasabb szintet kétségtelenül úgy éri el, ha a művész tudata összeolvad a legbensőbb, isteni lényével, hogy már nem önmaga, hanem a Másik éljen ő benne. E tapasztalatok megélése különös állapotot eredményez, ugyanis nem kizárólag érzékenység szükséges, hanem mentális rugalmasság és intuíció is.

Intuíció és inspiráció szorosan összefüggenek. Miután a zen-művész ritkán készít vázlatokat vagy végez előtanulmányokat, nem arra utazik, hogy természethűen fessen. Műve mindenek előtt új-alkotás, amit műhelyében készít, éspedig a tárgy mélyreható tanulmányozása után.

Nem a pillanatot szeretné megragadni, nem a pillanat páratlanságát és múlandóságát, a maga légkörével együtt. Nem a múlandót, az illanót keresi, hanem megkísérel magához a természet lényéhez áthatolni, és mindazon értéket visszaadni, melyek felülemelkednek az időbelin.

A nem időbeli keresése nem jelenti azt, hogy a zen-művész képtelen lenne a „pillanatot”, vagy még inkább a „mostot” visszaadni, ahogy ez gyakran a Haikukban, a zen-versekben történik. Ugyanis ez a „Most” kétségtelenül az egyetlen valóság abban a pillanatban, amikor műve készül. A természettel megélt egységélményében ezért természetesen a természet sokrétű transzformációira is reagál. A zen-művész a viharral ordít, a széllel száll a magasba, a madarakkal és a pillangók zümmögésével énekel kórusban, a mandulafa minden bimbójával újjászületettnek érzi magát, és együtt hal meg minden elszáradt levéllel, ami aláhull a fáról. Ám mindezen történésekben és a misztériumban, ami körülveszi őket, csak azért részesülhet, mert bensőjében megtalálta a csendes központot, a szent ürességet. Ezáltal képes mindent átérezni, de már semmi sem ragadja magával.

A nyugalom és belső csend állapotában a zen-művész a művészi cselekedetet nemcsak tisztán esztétikai tettnek tapasztalja, hanem egy új érzékelés és új felismerés forrásának is.

 

 

Az önértékelésről

 

Az ember értéke relatív. Néha Istennek tekintik, néha pedig egy utolsó kis rovarnak, ami boldog lehet, ha nem tapossák el. E két véglet között található az emberi tulajdonságok bősége: bátorság, önértékelés, öntudat vagy szerénység, szolgalelkűség és alázat…

 

Néha úgy érezzük, hogy egy – életnek nevezett – áramlat két partja között sodródunk oda-vissza. Ezt az áramlatot soha nem látjuk a maga valóságában, és mindig valami nagyon elvont fogalomnak gondoljuk. Néha a „méltatlanság és szerencsétlenség” fogalmát társítjuk hozzá, máskor az igen kecsegtető „kiválasztott és szerencsés” szavak lebegnek a szemünk előtt.

E kettő között van a félelem és a reménység. Születésünkkel egy olyan vágányra kerülünk, olyan vonatra szállunk, melynek sokak életében egyetlen célja van: a szociális biztonság. Megkapjuk a cél eléréséhez szükséges csomagot. Mégsem mindig járunk sikerrel. A földi lét három adománnyal jár: kapunk egy testet; egy lehetőséget, hogy tudatunk legyen; és egy lelket, amely motivál minket. Emiatt nagy elvárások elé állítják az embert.

Mindegy egyes újszülöttől azt remélik, hogy majd megjavítja a világot. Ez azonban még senkinek sem sikerült. Ebből a szemszögből szeretnénk háromszoros indulótőkénket megvizsgálni. A test ugyan egy csodálatos eszköz, melynek azonban, mint tudjuk megvannak a maga sajátosságai. Elég gyakran járja a maga útját, általában a lehető legrosszabb időzítéssel lesz fáradt, beteg vagy hal meg. Anyagi megjelenési formánk kiszámíthatatlan marad. Shankara, egy 7. században élt hindu tanító az embert mint egy „zsákot” írja le, amely tele van csalóka porral és szeméttel, egyúttal azonban hozzá is fűzi: „Mikor a test életre kel […] az ‘atman’ tapasztalati eszköze lesz.” Testünk nyilvánvalóan olyasvalami, amit adományként kapunk, hogy ezzel valami különlegeset vigyünk véghez.

A „tudás” fogalma alá tartozik minden tudomány és tapasztalat, amelyet az emberiségről a mai napig összegyűjtöttek és ránk hagyományoztak, a savoir vivre, az életművészet. Röviden: „a tapasztalat az a gyűjtőfogalom, melybe az összes butaságunk beletartozik.” Ezt a ‘summát’ kapjuk útravalónak abban a reményben, hogy ebből valamit majd tanulunk.

De vajon így történik ez? A nagy állandó minden történelemkönyvben: a háború. A világtörténelem megannyi csatája után már általánosan elismerik azt a végkövetkeztetést, hogy a háború értelmetlen, és nem vezet megoldáshoz. De e szerint cselekszünk-e? Egy belga katonai temetőben találkoztunk az alábbi sírfelirattal, amely Albert Einsteint idézte: „Nem tudom, milyen fegyverekkel vívják majd a Harmadik Világháborút. A Negyediket viszont tudom: botokkal és kövekkel.” Ez így áll a síron, és nem tudni, vajon hány síron állhatnak szerte a világon hasonló feliratok. De ebből a szemszögből nyilvánvalóan minden tudás és tapasztalat tudatunk egy szerkezeti korlátjába ütközik.

Mi hajt bennünket, hogy így viselkedünk – hiszen a tudásunk megvan. Mi hajt minket…? A kérdésre a válasz nem más, mint a születéskor kapott harmadik útravalónk: a lélekadomány. Mi lelkesít bennünket? Felületesen szemlélve, az előzőekben tárgyaltakon túl nem kell túl messze keresgélnünk. Hogy mit teszünk és mit nem, azt személyiségünk szükségletei, ambíciói és lehetőségei határozzák meg. Itt nagy szerepet kap a kollektív tudat. A társadalmi – kulturális – gazdasági környezet minden újszülöttnek kiosztja a szerepét, és elvárja tőle, hogy kapott tehetségét magasabb szinten hasznosítsa. Vannak-e jelek arra vonatkozólag, hogy ez így történik? Az emberi faj vívmányait nem szabad alábecsülni. De honnan tudjuk, hogy a mai atléták valóban erősebbek és gyorsabbak, mint a régi idők sportolói. Valóban többet tudunk elődeinknél, vagy ugyanazokból az építőkockákból egyszerűen más kombinációkat állítottunk össze? Biztosak vagyunk-e abban, hogy valami újat hoztunk létre, hogy van új a Nap alatt?

Attól függően, hogy milyen társadalmi elvárásoknak felelünk meg, áll össze bennünk saját, egyéni értékünk érzete, külső és belső értékítéletünk. A megfelelő eredményekből végül egy önkép áll össze, egy tudat, egy Én. Az Én kapcsolatba lép a kollektív tudattal és követelményeket támaszt. Az úgynevezett önérték, amelyről eddig értekeztünk, egy fiktív, nem létező tőkéhez hasonlítható. És mivel sem az anyagtesttel ellátott személyiségünk, sem a tudásunk, sem pedig a lélekerőnk nem volt képes azon elvárásnak megfelelni, hogy „jobb világot” hozzunk létre, értékmérőnk hamar a nullpontra süllyedhet. Komplexusok, a kudarcoktól való félelmek és depressziók alakulnak ki, az ember alkoholhoz, drogokhoz vagy a cyber térhez, a virtuális kalandozásokhoz nyúl segítségért, elmenekülve ezzel a kemény valóság elől.

De vegyük azt, hogy valami újat találunk a Nap alatt. Világunkban semmi sem megy veszendőbe. Minden fejlődés elvezet egy ponthoz, ahol lehetségessé válik egy új horizonthoz való áttörés. Ott a világból való mindenféle menekülés átpolarizálódhat egy új kutatássá, a világ kutatásává annak szándékaival és lehetőségeivel együtt. Egy ismert axióma szerint: az ember kétszeres és két természetrend létezik: a megszokott, földi természet és az úgynevezett mennyei birodalom, amelyet mozdulatlan királyságnak is neveznek. Ennek megfelelően két lélekkel vagyunk ellátva. Egyik az állati, más néven vérlélek. Mindannyian ezzel születünk. Ezzel egyengetjük utunkat a világon, a társadalmon és embertársi és természethez fűződő kapcsolatunkon át. Ha felserdültünk, utunk nagy részét magunk határozhatjuk meg. Természetlelkünk lehetővé tesz számunkra egy tanulási folyamatot, amely a másik természet rendjének felfedezéséhez vezethet.

Ha eddig a pontig eljutunk, innen egy másik vezetőt kaphatunk. Ezt „lelkiismeretnek” nevezzük. Ez bennünk egyfajta mentalitásra, viselkedéskódra vonatkozik, amely nem magyarázható a neveltetésünkből, hagyományainkból, tanulmányainkból, habár nyilván vannak kapcsolódási pontok. Így például szem előtt tartjuk mindkét világ szabályait: Ne ölj! De a lelkiismeret, mint a magasabb szint hangja néhány oktávval felette van annak, amit eddig megszoktunk. Amit a lelkiismeret mond, inkább valamiféle magától értetődő dolognak hangzik, valami olyannak, amit mindig is ‘tudtunk’, valaminek, ami csírájában mentes mindenféle etikai normától. Ez egy új fény bennünk, melyet még gyakran eltakar az értelem sötétsége. De az örökkévalóság türelmesen várakozik. Egyszer csak felfedezzük a másik program igazi hangját. Ez aztán a régit több helyen megkérdőjelezi, majd kiegészíti és felülmúlja. Ez az öntudatban a következő kérdéssel kezdődik: Ki vagyok én? Itt megjelenik a gondolat, hogy többek vagyunk, mint elődeink másolatai, akiktől a sok útravalót kaptuk. Felfedezünk magunkban valami eredetit, egy különös saját értéket, ami nagyobb, mint amit az Én valaha is magában foglalhat. Ez először csak egy sejtés, ami azonban egy útkereszteződés elé állít bennünket.

Minden tudásunk és hitünk tehetetlenségének felismerése szerénységhez és alázathoz vezethet minket. A csendbe vezető, meditatív életszakaszba, a sivatagi fázisba érkezünk. Ez lehetőséget ad arra, hogy a tehetségünket, kapott útravalónkat minden frusztrációnkkal együtt elföldeljük és ugyanakkor megkapjuk az esélyt, hogy ebben a csendben az újfajta értékeket valóságnak érezzük. Ezáltal egy élő, megújító fázisba kerülünk. Új érzékelés alakul ki, amely nem az érzékszervek játéka, egy új, nem az értelem által eltorzított tudat, hanem egy új, a társadalmi nyomástól és saját érdekeinktől mentes motiváció.

Mélyen a sivatag homokja alatt egy forrás buzog, amely az élő valóságra akar ébreszteni minket. Általa a passzív visszalépés – az alázat, a legkisebb ellenállás útja – aktív alázattá virágozhat, egy addig ismeretlen hajtóerővé, a szolgálatkészséghez. A befelé vezető ösvényen felismerjük a természetes képességek határait, ezeket elfogadjuk és a szükséges minimumra redukáljuk. Az aktív aspektus a képességeket az újonnan felfedezett valóság szolgálatába állítja. Ez az új tőkénk, mely a régi újra-lelkesítésével épült, akármilyen gyengének és törékenynek is tűnt az.