Pentagram 2009/3

A Corpus Hermeticum

Jan van Rijckenborgh

 

Az a szándékunk, hogy egy cikksorozatban a Corpus Hermeticumot, a régieknek ezt a „kulcsát” összehasonlítsuk a mai kor Gnózisának kulcsával.

 

Ha megvizsgáljuk, hogy a régiek tana, élete és irányzata mennyiben egyezik a fiatalabbakéval, akkor kitűnik és megtudjuk, hogy az ifjú Gnózis joggal veszi-e át az alakuló, nagy, világot átfogó műben a kezdeményezést és vezetést, vagy ez az igénye téveszméből ered.

A Corpus Hermeticum, amelyben szeretnénk elmélyülni, tizennyolc fejezetből vagy könyvből áll. Az első könyvet Pimandernek nevezik. Ez Hermész és egy titokzatos, magát Pimandernek nevező lény beszélgetését tartalmazza. (A görög név Poimandres.)

Hermész itt a természet-szülte ember, aki a megszabadulás ösvényére tért, átment a betlehemi születés barlangján, s így részesült az újjászületett lélekállapotban. Most az arany menyegzői ruha megszövésén fáradozik, mialatt az új tudatállapot, a merkúri vagy Hermészi tudat kezd megjelenni. Mihelyt ez a tudat jelen van, előlép Pimander.

Új lényének kialakulása révén a hermészi ember kapcsolatba lép Pimanderrel, Isten mindenütt jelenlévő bölcsességével. Igen, Pimander Isten! Pimander az Ige, mely kezdetben volt, de nem a János-evangélium bevezetőjének általános értelmében („Kezdetben vala az ige”), és nem is általános értelemben, ahogyan a Szentírás említi sok helyen Istent.

Nem, Pimander a bölcsesség, az Ige, az Isten, aki nagyon is határozottan és külön Hermészhez fordul. Sok helyen olvashatjuk a Bibliában, hogy Isten megszólalt, vagy valamelyik hierofánshoz vagy más szolgájához szólt. Ekkor a legtöbb esetben nem Isten beszédéről van szó általános értelemben, hanem a Logosz mint Pimander fordul vagy szól egy szolgájához, egy hermetikus emberhez.

A mindenütt jelen lévő bölcsesség egy sugárzás, egy rezgés, egyetemes világosságerő, egy különleges elektromágneses erő. Ez a világmindenségi megnyilvánulás legmagasságosabb kisugárzása, magának a Szellemnek a sugárzása. Ha az embernek kialakul a Hermészi tudata, akkor ez a tudat a Szellemnek ezt a kisugárzását azonnal felismeri, tapasztalja és megvizsgálja. Ekkor pedig az egyetemes szellemterület és a Hermészi ember között egy fókusz keletkezik, a találkozásnak egy erősen fénylő pontja, amelyben szemben áll egymással a szellem és a tudat. Ennek a fókusznak a szelleme Pimander, Hermész tudata.

E fókuszhatás miatt alakul ki az Isten útjain való járás, a párbeszéd, Isten és az ember élő kapcsolata. Mihelyt tehát az ösvényen kifejlesztenek és tapasztalnak valamit az új tudatállapotból, azonnal kialakul a személyes összeköttetés az Istenséggel, kialakul a „minden nap az Úrral járás”.

Az olvasó remélhetőleg megérti, hogy ennek semmi, de semmi köze sincsen a tükörszférában lakozó, anyagukat vesztett lények spiritiszta mesterkedéseihez, akik a szellem és az ember kapcsolatát utálatos módon próbálják utánozni. Világosan fel kell ismernünk, hogy ami a természet-szülte tudathoz, fordul, az kivétel nélkül utánzás, rögeszme, káprázat.

Amikor a hermetikus tudat a Szellemre irányul, s ennek következtében a találkozás pontjában meggyullad a szellemtűz, akkor világító erővonal-szerkezet keletkezik. Ekkor találkozik a Hermészi ember Pimanderrel, és az így kialakított erővonalrendszerből erő, rezgés áramlik a Hermészi emberbe. Ennek a rezgésnek hangja és színe is van, mely teljesen megfelel az indítéknak, amivel a Hermészi ember a szellemtérbe emelkedik. Így lesz ennek a jelenségnek, ennek a találkozásnak nagyon személyes jellege.

Isten csakis így szól az emberhez. Ez a kimondhatatlan Név meghallása. Az olvasó bizonyára olvasott és hallott már erről, és arról is, hogy a korszakok folyamán mennyien keresték már ezt a kimondhatatlan Nevet.

Minden idők régi bölcsessége joggal mondja, hogy a kimondhatatlan Név meghallása egy gnosztikus-mágikus fejlődés tetőpontját jelenti. És számtalan ember kereste és keresi negatív módszerekkel, természetes én-lénye ösztönzésére ezt a Hórebet, az elérésnek ezt a hegyét. Magától értetődik azonban, hogy mindezek a kísérletek sorozatosan kudarcba fulladnak, ameddig a fáradozás alapja az én marad.

Ennek a mágikus tetőpontnak a kulcsa azonban minden emberszívben benne rejlik. Ha az ember megnyitja szívét a Gnózisnak, akkor azon az úton kezd járni, amely az Istennel való találkozáshoz, a vele történő mindennapos érintkezéshez vezet.

Milyen koldusszegénynek, teljesen tudatlannak mutatkozik a mai teológia, amely Isten igéjét könyvnek nézi, s szorgalmasan végez ásatásokat, hogy Isten beszédét a földben keresse, az tanítván, hogy az embernek naponta kell ebből a könyvből legalább egy fejezetet elolvasnia és beszélnie róla, hogy meghallgassa Isten hangját. Önt azonban egyetlen pap sem, semmiféle papi segédeszköz sem kötheti össze Istennel. Ahhoz, hogy megünnepelhesse az Istennel való találkozást, Önnek kell a Pimanderéhez vezető utat bejárnia!

Ennek fényében most már talán a helytelen meditálás veszélyeit is látja. A hermészi ember, aki rendelkezik ezzel az új tudattal, elmélkedve, ennek szárnyain felemelkedhet egészen a Szellem területére, s ott találkozhat a Szellem lángjával.

Ha azonban a nem-Hermészi ember keresi meditálva Istent, hogy egyesüljön vele, bármilyen okból, bármilyen jó szándékkal is, ennek a következményei és hatásai mindig is negatívak lesznek: ez felelős azért, hogy az emberiség legnagyobb része a dialektikus erőkhöz, a tükörszférához láncolódik. Ezt viszont szándékosan okozzák azok az erők, amelyek az embert újra meg újra meditáló gyakorlatokra hívják fel és bátorítják.

Ha Ön bármikor biztos akar lenni, akkor Istent ne meditálva keresse, hanem az életmódjával. Ne fecsegjen sokat, hanem cselekedjen! Új életmódját, életvitelét tettekkel bizonyítsa, látható életvalósággal. Tehát járja be az ösvényt!

Amikor a templomainkban összegyűlünk, akkor a mi felhívásaink, szertartásaink és imáink nem misztikus-meditáló légkört akarnak teremteni, hanem mindig rá akarnak hangolni az ifjú Gnózis élő testének elérhető és megengedhető rezgésfokára, rezgési kulcsára. Ezzel azt akarjuk mondani, hogy minden felhívásnak a felhívó ember minőségének, az ösvényen aktuálisan megélt jelenének, a létállapotának kell megfelelnie.

Ha pedig ezt a jelenlegi minőséget még nem tudja megállapítani, akkor a „Miatyánkban” talál biztos alapokra, mely azt mondja: „a mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”. Ebben minden valódi kereső mindenkor biztos lehet. A neki járó, mindennapi szellemi kenyeret egészen biztosan megkapja, ha imája valóban éhező lelkéből buzog.

A Hermészi ember és a szellemterület találkozásáról – amit a hang, a szelíd hang meghallásának is neveznek – a Szentírás sokszor beszél. Például Illyés prófétáról mondják, hogy amikor Hóreb hegyének barlangjában tartózkodék, íme, lőn az Úrnak beszéde őhozzá. Amikor pedig Tiániai Apollós akarta hallani a szelíd hangot, akkor Illyéshez hasonlóan a palástjába burkolózott, ami az Istenhez való felemelkedésre utal az arany menyegzői ruha képében kapott értékek segítségével.

A hermészi ember belső állapota és transzfiguráló életmegváltoztatása révén kapcsolatba lép az egyetemes szellemterülettel. Az ilyen kapcsolat fókuszában pedig kialakul ez az erővonalrendszer: megjelenik – a Szellemből kialakulva – Pimander, aki azonban nem a szellemtérben elkülönülten élő lény, hanem a szellemtér lángra lobbanása, élő valóság, a szellemtér szerves része. A lángra lobbanó tűz mégis Hermész Pimanderéé, mert a jelenség teljesen megfelel Hermész állapotának és ereje minőségének.

Azt mondják, hogy amikor Hermész átgondolta a lényeges dolgokat, és lelkülete felemelkedett, megjelent Pimander, aki van, és még sincs. Mert ha a Hermészi ember egy darabig nem összpontosít a szellemtérre, akkor a pimandrikus alak eltűnik, és elmerül, feloszlik a mindenütt jelenlévő világosságban. A tűz lángjai szétfolynak, Pimander van és még sincs, mert teljesen egy a világossággal.

A szöveg első részéből az érint minket, hogy Hermész a lényeges dolgokat fontolgatta, s hogy lelkülete felemelkedett. Ezt meg kell jegyeznünk, mert a Hermészi ember számára ez a folyamat feltétel. Ez a fej és a szív oly szükséges eszményi együttműködését bizonyítja. A szív és a fej együttműködése határozza meg az életet. Ezt alaptörvénynek tekinthetjük. „Ezek elválaszthatatlanok” – mondja Pimander. Ezért kell megismerni a szív titkát.

Ismeretes, hogy az embernek négy teste van: az anyagteste, ennek éteri mása, a vágyteste és a gondolkodási képessége. Az étertest építi és tartja fenn az anyagtestet, és a vágytest határozza meg az ember hajlamait, fajtáját, jellemét és adottságait, tehát teljes lényét. Figyeljük meg mindenekelőtt a vágytestet, a sziderikus alakot, ahogyan Paracelsus nevezi. A sziderikus alak minden oldalról körülfog és áthat minket, és a szidérikus közegek a májon keresztül áramlanak be anyagrendszerünkbe. Az erők szüntelen keringése ez, melyek a májon be és kimennek.

A vágytest legfontosabb fókusza a máj. Ahogyan születésekor ezt a vágytestet kapta, s ahogyan azóta tovább alakította, olyan az Ön szív- és főszentélyének minősége is.

A természet-szülte emberben a szív és a fej a vágytermészet rabszolgája; szívének és gondolkodásmódjának működését a vágytest irányítja. Az érzést és a gondolkodást e természet emberénél a medenceszentély kormányozza. Így él tehát a medenceszentélyből és ezáltal, vagyis a lép-máj rendszere által, ami természetlényét az anyaghoz köti, arra irányítja, arra vágyva és azt gondolva, ami a közönséges természetből való. És minden szidérikus sugárzás a vágyfajtája hatásának megfelelően hatol be a májba.

Ha aztán valaki a csalódások végtelen sora után a tapasztalás szomorú útján a természethez kötött életében megreked, akkor megtörténhet, hogy megújulásra, megszabadító kiútra kezd vágyni, vagyis valami üdvrevágyás-szerűség fejlődik ki benne, egy ösztön, hogy valamiféle üdvöt megragadjon és megvalósítson önmagának, hogy kimászhasson a halál gödréből. A megújulás keresésének ez az állapota, az üdv egyre tudatosabb keresése a vágyakozás legmagasabb formája, amelyre a természet-szülte ember képes. Többre nem futja. Ami az Ön természet-szülte lényének szívében dúl és forr, az száz százalékig vágy, kívánság! Ebben pedig minőségileg a legmagasabb az üdvrevágyás. Ez a dialektikus asztrális sugárzásoknak a legmagasabb állapota, határa. És ezen a határon érint meg minket a Gnózis, de nem a májban, hanem a szívben.

A Gnózis első érintése, alapérintése mindig a szívszentélyben történik, de csakis az ember üdvrevágyására jövő feleletként. Ha valaki kísérleti célokból vagy kíváncsiságból közeledik egy gnosztikus Szellemi Iskola templomához, akkor ebből a legcsekélyebb haszna sem lehet. Egy gnosztikus fókuszban csak akkor lehet eredményesen tartózkodni, ha a szív valamelyest megnyílt a Gnózis számára; tehát a vágyakozás legmagasabb állapotának, az üdvrevágyásnak a következményeként.

A szívet a Gnózisban a „szeretet szentélyének” nevezik. Különböző karmikus befolyások és őseink befolyásai miatt azonban, melyek születésünk órájától kezdve hatnak bennünk és életünk menetét elkerülhetetlenül meghatározzák, a természet-szülte ember szíve már régen nem a szeretet szentélye. Szívében az igazi szeretetnek nyoma sem található. Világunk emberének szíve zsiványtanya és a pestis fertője.

Ha a szívet az ősidőktől fogva a „szeretet szentélyének” nevezik, akkor itt arról a szívről van szó, amely életerőre, életbőségre, életlehetőségre készült fel, ami joggal nevezhető „szeretetnek”. Ami pedig a szeretetnek e magas színvonala alatt van, az a vágy és énközpontúság állapota, mert kezdetben az ember az üdvöt is önmagának kívánja. Az „én” szorult helyzetbe került, s most „én” keresek valami megoldást. Az üdvösségemet keresem. Mivel pedig ebben az állapotunkban rendkívül szerencsétlenek vagyunk, a Gnózis, mérhetetlen és múlhatatlan szeretetével megérint minket, hogy segítségünkre lehessen.

Ami a dialektikus természetben ennek a szeretetnek a színvonala alatt nyilvánul meg, az a vágy valamely állapota. Az igazi szeretet, mely méltó erre a névre, a dialektikus természet lényében nem található meg. Mert az igazi szeretet magasabb rendű dolog, és az igazi élethez, az új élethez tartozik. Ez a szeretet Szellem, maga Isten. Ezért mondja Pimander a 17. szakaszban, hogy „a lelkület Isten, az Atya”. És a 19. szakaszban: „Szívedet most irányítsd a világosságra, és ismerd fel azt. E szavaknál – folytatja Hermész – egy ideig a szemembe nézett, oly áthatóan, hogy pillantásától megremegtem.”

Ez a vizsga: mi van ezentúl az Ön szívében? Kívánság vagy szeretet? „Szívedet irányítsd a világosságra, és ismerd fel azt.” Hogy a világosság beköltözhessen a szívszentélybe, ahhoz a vágytermészetnek el kell tűnnie. A vágytermészetet, ezt az önzést, ezt az énösztönt teljesen el kell oltani.

Be kell látnunk tehát, hogy a szívszentély a Szellem nagy alapzata, a szellemnek a szívszentélyben kell lakoznia, s ezt a szentélyt ezért minden nézetében e magas színvonalú állapotra elő kell készíteni. „Ahol a szív van, ott az élet” – mondja Pimander.

Ha pedig a szív kész lett a szolgálatra, akkor a lelkületben, a szívben meglátjuk a szép, eredeti alakot, az emberlét őstípusát, a vég nélküli kezdet előtti őselvet.

Szívét a dialektikus ember a kívánkozás tanyájává tette, lássák be ezt világosan! Bensőjében az énösztön tüze lobog, holott a szív arra lenne hivatott, hogy a Szellem – a bennünk lévő Isten – lakása legyen, az Istené, aki az ősatomban lehetőség formájában van jelen. Érzik-e, mennyire betegek vagyunk, hogy mily rendkívül mélyre süllyedtünk? A szívszentély, a bennünk lévő Isten temploma zsiványok tanyájává fajult!

Aki aztán szívét újra az Ő szolgálatának akarja és tudja szentelni, az ezután a főszentélyt is meg tudja nyitni papi, emberiséget szolgáló feladatának. Akkor majd Ön is meg tudja fontolni a lényeges dolgokat, mert a megújult szívből születik meg a Merkúr-tudat!

A Gnózis betegeknek, pácienseknek lát minket a szívszentélyünk lelkiállapota miatt. Ezért tűrnek meg minket. Ezért tűrnek el ennyit mitőlünk. Hiszen az új Merkúr-tudat, a gondolkodás, akarás és cselekvés háromszoros új képessége csakis a megújult szívből születhet meg. Ekkor pedig megtörténhet, hogy ha az ember a lényeges dolgokat meggondolja, megtisztult szívvel felemelkedhet a Szellem mindenütt jelenlévő területeire. A hermészi fejlődés, a hermészi élet a fej és a szív tökéletes egyesülésén és együttműködésén alapul, nem az én és a fej, hanem a megtisztított szív és a fej együttműködésén!

Ebben a szükségességben botlik meg a világ. Látják ugyan a káoszt és zavart maguk körül, látják a világot elsüllyedni, és az én felveti a kérdést, hogy „Hová vezet mindez?” Hatalmas energiával, bevetéssel és erővel kísérleteznek, de végeredményben semmi sem sikerül, mert az ember elfelejti megtisztítani és a szolgálatnak szentelni a szívszentélyét. Csak ha a szív megtisztult, megszentelődött és a világosság számára megnyílt, akkor alakul ki egészen más gondolkodásmód. Csak akkor lesz képes az ember valóban világunk és társadalmi rendünk elevenére tapintani.

Ha tehát a Gnózis hívja Önt, akkor ismerje fel és teljesítse a feladatát: tisztítsa meg a szívét. Szívét meg kell szabadítania a vágyak és az önzés hajszájától, szívének meg kell nyílnia a nagy szeretet számára. Ebben az igazi előkészületben kell a szívét gyakoroltatnia, mert ezzel kezdődik a dolog. Akkor a fej követni fogja, mert követnie kell. Akkor pedig Ön is találkozik Pimanderével.

Pimander Isten szeretetéből születik, nem pedig az akarat ösztönzéséből, nem a szorult helyzetbe került ember akaratából. Ezt akarja Hermész Triszmegisztosz tudatosítani. A Gnózis kulcsa, az egyetlen igaz élethez vezető út a szív megtisztítása és teljes odaadása.

Ha Ön rátér erre az útra és elvégzi ezt a munkát, akkor Önnek is megszólal a szelíd hang: „Mit akarsz hallani és látni, s mit kívánsz a lelkületedben megtanulni és megismerni?”

Akkor pedig mi mást akarnának megtanulni és megismerni, mint a lényeges dolgokat, és mi lesz kezdetben a leglényegesebb, amit tudniuk kell? Semmi más, mint a saját magukra vonatkozó igazság és a saját valóságuk. Mert ha magukat nem ismerik, hogyan akarják akkor a Másikat, a többieket kifürkészni?

Ezért lát a Hermészi ember ennél az első tájékozódó kísérletnél nyugodt és szívet vidámító hatalmas fényt; ebben a fényben pedig a csavarvonalban lefelé irányuló mozgást, a sötétség, az ijedelem és nyomorúság rettenetesen szomorú mocsarát, mely szüntelenül mozog, és kimondhatatlanul zavaros. Sötétvörös lángok csapnak ki belőle mindenfelé.

Ekkor, a zavarnak ebből a barlangjából, a szurokfekete sötétségből egy hang hallatszik, szótlan kiáltás, mely megfelel a körös-körül elterjedő világosságnak. Ebből a világosságból pedig egy szent Ige beszél. Ami aztán a sötétségben igaz és tiszta, az felemelkedik ebből a szurkos szülőbarlangból, a sötét természetből, és légkörré kezd alakulni. Így látjuk először az elsüllyedt természetből kiszálló világosságot, s ezután a légkört, mely ráhangolja magát az eredeti világosságra: alattuk van a föld és víz nedves sötétsége. Ez a dialektikus jelölt létállapota, de olyan jelölté, aki a szívszentélyét megtisztította, vagy ezen dolgozik; tisztítja a föld és a víz nedves sötétségét, melyet az Ige hangja mozgat. Az Ige, mely világosságból van, s a világossághoz vezet vissza!

Megértetted-e az Igét? – kérdez minket az ifjú Gnózis élő testének Pimandere. Ő maga válaszol nekünk: „A világosság én vagyok, mely most már az igaz jelölt szívében lakozik”. Ez Isten, aki testben megjelent, a visszatérő Ozirisz, a visszatérő Krisztus. A világító szellemtér pedig először Pimander, a világmindenségi megnyilvánulás erővonal-szerkezete. És ó, nagyszerű csoda, a világosság, a hatalmas világosság, Isten lángja, a szívet választja lakhelyül. Így lesz az Istenségből Fiú. Mert ami a szívben korszakok óta alszik, azt ez a folyamat felébreszti: az Istenség Fia megnyilatkozik bennünk!

Az Istenségnek ez a Fia pedig hatalmas képességgel rendelkezik, Pimander ezt az Igének vagy Hangnak nevezi. Ha tehát Pimander beszél a jelöltben, akkor a szívben beszél és tanúskodik, mert a szív Isten lakhelye. Istent és a Fiát, a világosságterületet és a besugárzott világosságot többé már nem lehet elválasztani egymástól, mert egységükből jön létre az új élet.

Ha tehát Önök én-elbocsátás által ránemesedtek, akkor irányítsák szívüket a világosságra, és ismerjék fel. Ha pedig felismerik, akkor az élő Ige hatalmas és nagyszerű képességeit látják önmagukban. Szívükben számtalan erőből álló világosságot látnak és tapasztalnak, valóban felmérhetetlen világot, az Arany Fejet. Felismerjük, hogy a világosság és a világosságon át bennünk szóló Ige vezetésével hogyan zabolázzuk meg, miként zárjuk nagy erővel körül és így módon hogyan hozzuk egyensúlyba az alantas rend lobogó tüzét. Így látjuk és tapasztaljuk, hogy a Gnózis bennünk megszületett világító erejében hogyan múlik el az alantas természet azáltal, amit mi transzfigurációnak vagy újjászületésnek nevezünk.

Ez tehát az ős-Gnózis, a hermészi Gnózis, az igazság, melyet az emberiségnek kezdettől fogva hirdetnek. Ez Pimander Igéje.

Most pedig gondolkozzanak el azon, hogy ez megegyezik-e azzal az Igével, melyet az ifjú Gnózis intéz évek óta Önökhöz; az emberi őstípusra vonatkozó tanúbizonyságról, az eredeti, vég nélküli kezdet emberalakjának tanúságáról, az emberalakról, aki volt és a mai pillanatig is van.

 

Részlet „Az Egyiptomi Ősgnózis és kiáltványa az örök jelenben” című műből: I. kötet, 3. 4. fejezet, Rozekruis Pers, Haarlem 2005.

Csillagpor

 

Mi, emberek külsőségekben nyilvánulunk meg, és e tekintetben nincs szükségünk ámításra. Nyugati kultúránkat – ha egyáltalán még beszélhetünk ilyenről – a felületesség jellemzi. Társadalmi szempontból a ragyogó igazság tetőpontjai, valamint a belső élet mélységei nem léteznek.

 

Életünk abból áll, hogy folyamatosan a létszükségletek és a vágyak kimeríthetetlen áradatát szolgáljuk. Társadalmunkban kevés hely jut az elmélyülésnek, a szívvel és lélekkel bíró keresőnek, az olyan embereknek, akik mindenüket odaadnák az igazi élet parányi töredékéért, a lélek egyetlen szikrájáért, egyetlen isteni szikráért. Még a spirituális keresés is lehet csupán mellékága a rövidke életünket meghatározó vágyak folyamának.

Mit jelentenek ebben az értelemben a több ezer éves csillagászati időszakok, melyeket a Pentagram jelen számának egy másik cikke részletez?

Az embernek azt mondják: Istentől valók vagytok. Mindezt a rózsakeresztesek is teljes szívből vallják, bár ezt az alapigazságot nem ők találták fel, hiszen már az emberiség legrégebbi iratai is erről tanúskodnak: „Teremtsünk embert a mi képünkre.”

Miért nem ragadjuk meg az istenit? Visszatart bennünket valami talán? Nem eléggé vonzó számunkra? Vagy talán nincs elég merszünk feladni a „Porból lettünk, s porrá leszünk” kijelentés kényelmes biztonságát?

Egy francia filozófus azt magyarázta egy ízben, hogy a Genezis 3,19 eme kijelentését először nem tudta elfogadni, ám egy napon új értelmet fedezett fel benne. „Nem azt mondják-e ezzel, hogy csillagpor vagyunk, azaz a Kozmosz szellemi gyökérszubsztanciájából alkottak minket, és nem arra utalnak-e, hogy ehhez a csillagporhoz térünk majd vissza?”

Elmondható, hogy a világűr ősi szubsztanciájának DNS-éből formáztak bennünket, és így génjeinkben nemcsak elődeink tulajdonságait hordozzuk. Persze jellemünket és cselekedeteinket a Föld, az elődeink, a képességeink és a múltból eredő tulajdonságaink határozzák meg. Mi pedig napról napra továbbítjuk ezeket saját magunknak és gyermekeinknek, generációról generációra. Testeik „olvassák” a DNS-t és sajátos módon aknázzák ki azt, amíg a Föld és az emberiség létezik. A földi aztán a földihez tér vissza. Mindezek mögött azonban egy másik mátrix is létezik.

Lényünk legmélyebb rétegébe a Megnevezhetetlen elrejtette saját kódját, egy univerzális kódot. Ez a kimondhatatlan név négy mágikus jeléből áll, a Tetragrammatonból, melyet a bölcsek mindig is ismertek. Bármeddig létezzék is a Föld és az emberiség, egyszer mindenki képes lesz olvasni ezt a kódot, és felismeri a négy isteni jelet, mint a kozmoszból vele született jogát.

A földi anyag fogalmával ellentétben a csillagpor és az ősanyag fogalma, akárcsak a szellem és a tudat fogalma, megszólítja az igaz keresőt, ellentétben a földi anyag, a nehézség és a korlátoltság fogalmával. Isten nemzetségéből valók vagyunk. A rózsakeresztes ehhez az igazsághoz tartja magát, ehhez emelkedik fel, ez által találja meg a kiutat a világ tétlenségének mocsarából, és arra készteti önmagát, hogy vizsgáljon és megértsen – ahogy Jan van Rijckenborgh a Confessio Fraternitatishoz, A Rózsakereszt Szerzetének hitvallásához fűzött magyarázataiban kifejti:

„Mi – a rejtett titkok kutatói – tudjuk, hogy az egész mindenségben rendszer és rend uralkodik, valamint a mindenség öröktől örökké enyészhetetlen törvények alapján létezik és fejlődik.

Mi, akik fokról-fokra eltávolítjuk a Kimondhatatlantól elválasztó fátylat, felfedezzük, hogy minden bizonyos terv alapján valósul meg.

Mi – akik megvizsgáljuk a makrokozmosz és a mikrokozmosz viszonyát – mindenben a pompás egyensúlyt csodáljuk. Ahogyan felkapaszkodunk Merkúr létrájának vékony fokain, hogy tudatos lényünket felvigyük a láthatatlanság világaiba, látjuk, mint hullámzanak a természeti birodalmak életáramai.

Mi – akik közeledünk a nagy csendhez – halljuk a csend hangját.

Ahogyan – a Szellemi Iskola tanulóiként – belépünk a szellem templomába, részesülünk az elvont gondolkodás dicsőségében.

Mi – a tűz szolgái – mélyen belelátunk az emberi képességek forrásába. Tudjuk, hogy mire hivatott az ember kezdettől fogva.

Mi – Fohát kertjében rózsát szedők – látomásaink perceiben meglátjuk láthatártól láthatárig villámként fellobbanni a fejlődés ösvényét.

Mi – akik tudásunkat így gyarapítjuk, látókörünket így szélesítjük, tudatunkat tágítjuk, és erőinket dinamikus energiával töltjük meg – a csodálkozáson át a csodálathoz, lélegzetünk elállásától az imádat rebegéséhez, és az alázathoz, Isten szolgálásához jutunk.”

A most kezdődő periódus nagy előrelépést jelenthet az emberiség számára – legalábbis, ha megértette a Halak-korszak feladatát, amely abból áll, hogy felkészüljön az áldozathozatalra. Ezt az áldozatot nem nehéz meghozni, mert abból az elvből indul ki, hogy „segítsen az embernek a szükségben és az élet nagy kérdéseiben”. Ennek során a korlátozó és anyaghoz kötő Ént kell „feláldoznunk”. Ily módon tárunk ablakot tudatunk legmélyebb rétegére, a közegre, amely elvezet létünk igazi értelméhez.

Ettől a feladattól soha nem tud megszabadulni az ember. Magában foglalja az arra való felhívást, hogy találjuk meg, milyen összetevőkből is állunk. Istentől valók vagyunk. Ez egy misztérium. Azonban nem olyan misztérium, melyet csak a jövőben, a Vízöntő-korszak virágzásakor lehet majd leleplezni. Ehhez a misztériumhoz csakis itt és most lehet közeledni. Aki ezt véghezviszi, vagy legalábbis elkezdi a beteljesítését, az megtapasztalja, hogy más, új képességekkel bír. Olyan tulajdonságokkal, melyek akár elképzelhetetlen messzeségből is fénylő világosságból állnak, és melyek megnyitják az eredeti élethez vezető kaput, megáldják a szívet, megszabadítanak az értelem ridegségétől, és megóvják az emberiséget attól, hogy vakon mindent megrongáljon vagy megsemmisítsen maga körül.

A rózsakeresztesekben más, nem szokványos kép él a Földről. Nem nehézségnek és korlátoltságnak látják, hanem nagy lehetőségnek tekintik. A föld lehet az egyetemes ember anyaöle, a csillagok pedig, a tündöklő világűr, melyben a Föld elhelyezkedik, a táplálója a világosság nagy Emberének.

Gondoljuk csak meg, hogy a távolság, a tér és az ellentétek a köszörűkövek, melyek felismeréshez, tudatra ébredéshez vezetnek bennünket, lehetővé teszik, hogy beláthassuk, megérthessük és megismerhessük a dolgok összefüggéseit. Ezeket azonban, akárcsak a tojáshéjat, egy bizonyos pillanatban át kell törni. A kis embernek elő kell készítenie az utat a nagy Ember számára, aki nem maradhat tovább az elválasztottság szoros bilincsében.

Aquarius, a Vízöntő, aki életrendszerünket élő vízzel tölti meg, az az elektromos energia, amely összeroppantja a héjat. Az emberiséget egy más, teljesen új élettervvel köti össze: a Vízöntő-ember megszületésének és növekedésének tervével.

Ezért részletezte Jan van Rijckenborgh az idézett szövegben, hogy: „a csodálkozáson át a csodálathoz, lélegzetünk elállásától az imádat rebegéséhez, és az alázathoz, Isten szolgálásához jutunk.

Fejet hajtunk Isten hatalmassága előtt, mert az Ő fáradozása alapos vizsgálatunk előtt minden szinten és birodalomban megmutatkozik, és látjuk a minden mögött ható erőt, a magasztos erőt, aki bolygónkat mozgatja a térben, a világ világosságát: a Krisztust.”

Ez az az Istenszolgálat, melyről a rózsakeresztesek beszélnek, mely az emberiség lehetősége, hogy új időket éljen meg. Ez a gondolkodás istenszolgálata, melyet a Manas inspirál, egy olyan gondolkodásé, mely képessé tesz bennünket arra, hogy ismét olvashassuk az első kódot. Az ember lerázza majd magáról a föld porát, és a két kódot dicsőséges szintézissé alakítja. Ibolya-arany csillagporból álló tündöklő köpenyébe burkolva az ember bensőjében ismét rálel a Világosság Emberére.

Aquarius, a jobb én és a misztériumbolygók

 

2008 novembere Hollandiában a spiritualitás hónapja volt, melyben a következő téma került feldolgozásra: Létezik-e egy jobb én? Lebilincselő kérdés ez, melyre általában pozitív választ várunk.

 

Ha azonban jobban belegondolunk, ha megpróbálunk a kérdés mélyére hatolni, és együtt élni vele, felfedezzük, hogy az nagyon sokrétű. Társadalmi, személyes, biológiai és vallási nézetei is vannak. Ezen kívül nagyon valószínű, hogy egy emberi élet nem elegendő ahhoz, hogy kielégítően megválaszolhassuk. Egy bizonyos pillanatban pedig a következő kifogás is felmerülhet bennünk: „Hogyhogy egy jobb én? A mostani énem nem elég jó?”

Hatoljunk még jobban e kérdés mélyére, amely olyan szorosan összefügg a „spiritualitás” témájával. Hollandiában egy ismert közéleti személyiségnek feltették a kérdést, hogy fél-e a haláltól. A megkérdezett azt válaszolta: „Félni a haláltól? Egyáltalán nem. Akkor végre megszabadulok attól a féltékeny, szentimentális, irigy és kicsinyes éntől, mely állandóan a nyakamon ül.”

Ez egy remek megfigyelés. Aurikus lényünkben létezik egy „nagyobb személyiség”, amely több énből áll: egy humanista, egy szociális, egy erőszakos, egy gonosz, egy szeretetteljes, egy magát túlbecsülő, egy szexuális vagy „éhes”, egy jó és egy rossz énből. És valamennyi figyelmet követel, mindegyik az elsőbbségért küzd. Ha táplálékot kaptak – és a figyelem táplálja őket – egy időre békén hagynak minket. Ezek az ének körbefogják a személyiségünket. Valamennyien „Én”-ként jelentkeznek bennünk.

Sok gondolkodó szerint a régebbi időkben az ember nem rendelkezett énnel. Szorosan összekapcsolódott, összefonódott társadalmi környezetével, melybe beleszületett, és saját, állandóan változó szükségletszerkezetének függésében élt. Egy meghatározott időpontban azonban előtérbe tört az én. A 19. század elején a filozófus Arthur Schopenhauer elkezdte közelebbről vizsgálni és magyarázni az ént. Nézete szerint életünk feladata abban áll, hogy énünket az élet hatalmas óceánjában újra elveszítsük, és hagyjuk feloldódni benne.

Egész filozófiai szenvedélyével vizsgálat alá vette, hogy az ember miért és milyen mértékben szakad szét belsőleg két világ között. Az egyik oldalon az empirikus, a tapasztalaton alapuló tudat áll, amely az érzékszervi megfigyelésen alapul. A másik oldalon pedig az egyelőre még bizonytalan magasabb tudat, melyre Schopenhauer kezdetben még nem talált nevet, s amit később „jobb tudat”-nak jelölt.

1813-ban filozófiai naplójába bejegyezte, hogy ebben az időben létező, érzékszervi és értelmi tájékozódású világban mindenképpen léteznie kell személyiségnek és okozatosságnak, sőt ezek szükségszerűek. A bennünk lévő jobb tudat azonban egy olyan világba vezetne, melyben sem személyiség, sem okozatosság, sem szubjektum, sem objektum nem létezne. Olyan világ ez, melyet magasabb dimenziónak, vagy nagyobb valóságnak nevezhetnénk, ahogyan az például Hermész Triszmegisztosz írásaiból is kitűnik.

A személyiség és az okozatosság olyan fogalmak, melyek a sztoa felismeréseihez közelednek. Ezt a világnézetet a Krisztus előtti harmadik évszázadban, a görög származású filozófus, kitioni Zénon alapította meg. A sztoikusok is feltették a kérdést: Létezik-e jó személyiség? És egyáltalán mi a jó? Van-e valami, amiért érdemes élni?

Gyakorlati szempontból ez egyszerű kérdésnek tűnik. Az ember lehet egy jó cipész, egy jó tervező, egy jó apa vagy akár… egy jó fegyvergyáros. De az ember maga ettől még mennyire jó? Példáink eseteiben a jóság azt jelenti, hogy valaki jól látja el a feladatát.

A görögök Physis-ről beszéltek, ami természetes állapotot, természetet jelöl. A szó jelentheti azonban egy funkció betöltését is. Az ember saját hivatásának beteljesítése, a Physis-sel megegyező élet vagy cselekedet. A természetben a „szükségszerűvel”, annak örök tökéletességre törekvésével együttműködni, és ily módon lassanként elérni a tökéletes formát, ez volt az, amit jónak tekintettek.

Akkor hogyan kell az embernek élnie?

A sztoikusok erre is megfeleltek: „Segítséget nyújtva az embereknek a szükségben és az életkérdéseikben” – tanították. Ez olyasmi, amit véghezvihetünk. Ugyanakkor ez a saját léleknövekedés ösztönzésének útja is. A sztoikusok úgy tartották: „Isten ott van, ahol az ember az embertársának segít. Ez az örök üdvösség úja.” (Deus est mortali juvate mortalem et haec ad aeternam gloriam via.)

Kitioni Zénon (Kr. e. 333-262) eme kijelentése, az idősebb Plinius-nak (Kr. u. 23-79) köszönhetően maradt ránk. A Modern Rózsakereszt Iskolájában ezt így fejezik ki: Mások önfeledt szolgálata képezi az Istenhez vezető legrövidebb, legbiztosabb és legörömtelibb utat.

Végül azonban kezdetét veszi a széthullás. Az ember megöregszik és meghal. Ez is megegyezik a jóval? A sztoikusok erre nehezen tudtak válaszolni. Olyan törvényszerűségről van szó, amelynek alá kell vetnünk magunkat. A halál tényét a rózsakeresztesek is elfogadják, és nem küzdenek ellene. Hiszen ők nem a természetet keresik, hanem az abban hatékony erőt. Ez állítja őket életútjuk elé, és ez is fog véget vetni neki. Ebben az erőben élni biztonságot jelent. Ez az erő Szellem, tiszta és magasztos, amely lélekként, szellem-lélekként nyilvánul meg bennünk.

 

Transzfiguráció: Egy tiszta és szabad élet felé vezető út

Jelenleg az ember más módon keresi a tisztaságot. Számos különböző úton és módon, azt meg kell hagyni. Vessünk egy pillantást az úgynevezett Genesis Timeline-Projekt-re. Ebben a tervezetben, magasan fejlett technológiával és egy űrkabinnal, a napszelekből származó szűz anyagi részecskéket gyűjtöttek. A Föld mágneses terének határán, a Naphoz olyan közel, amennyire csak lehetséges, egy Gemini-űrkabin haladt a pályáján, hogy roppant érzékeny lemezekkel begyűjtse e részecskéket. A Genesis három évig keringett a Nap körül. Azután – meglehetősen durva körülmények között – Utah állam sivatagában ért földet.

A Naphoz olyan közel, ahol a földi rezgések már nem kimutathatóak, egy tökéletesen tiszta mező uralkodik. A Nasa tudósai, akik a California Institute of Technology munkatársaival dolgoznak együtt, azt remélik, hogy e két terület határán napanyagokat gyűjthetnek, hogy ezáltal naprendszerünk eredetéről és evolúciójáról kielégítőbb ismereteket gyűjthessenek. A szerkezet landolásánál bekövetkezett ütközés ellenére az asztronómusok úgy vélik, hogy az öt széttöredezett lemezt, ill. az aranyból, zafírból, gyémántból és szilikonból álló lapokat még meg tudják menteni, hogy a napszélből nyert milliónyi részecskét megvizsgálhassák. „Már évek óta szeretnénk ismereteket gyűjteni a Nap összetételéről.” – nyilatkozta Burnett, az ezzel foglalkozó tudósok egyike. „Minden megmentett atomot egyenként akarunk elemezni.” A program végrehajtása még öt éves munkát követel.

A Nap embereket elbűvölő hatása figyelemreméltó. Miért kell – Burnett szavaival élve – „ismereteket gyűjtenünk a Nap összetételéről”? Nyilvánvalóan a tudomány érdekében, de nem áll-e mögötte egy pszichológiai tényező is? Az űrkutató programok ellenzői gyakran érvelnek azzal, hogy az embernek elég dolga van a Földdel, s a problémákat először itt kellene megoldania.

Megérintette-e már Önöket egy tiszta szféra? Érezték-e már annak jótékony hatásait? Ismerik-e az alázat érzését, amely egész lényüket eltölti, ha egy ilyen területtel kerülnek érintkezésbe? Ez egy ahhoz hasonló érzés, amely egy gyermeket tölt el, ha először lép be egy lenyűgözően hatalmas, néma terembe. Képzeljék el, hogy milyen tisztító hatások áradnak belőle, és milyen mérhetetlen a gyógyító erő, már csupán azért is, mert egy ilyen benyomás egyetlen pillanat alatt minden apróságot kisöpör a teremtményből!

Az embernek nem kell kimennie az űrbe ahhoz, hogy a „napszelet” megtapasztalhassa önmagában. A Földet átjárják a kozmikus energia áramlatai, melyek nélkül e bolygón néhány másodpercen belül minden élet kioltódna.

Négyszáz évvel ezelőtt néhány ember figyelemreméltó tapasztalaton esett át. Megérintette őket a Nap makrokozmosz, s a boldogság és alázat borzongásának ugyanezen érzését élték át. Úgyszólván itt a Földön a napszélben álltak.

1604-ben a legtöbben még abból indultak ki, hogy naprendszerünkben hét égitest létezik: a Merkúr, a Vénusz, a Mars, a Jupiter, a Szaturnusz, a Nap és a Hold, melyek a világegyetem hét kozmikus erejét sugározzák a Földre. A Földet a világmindenség középpontjának tekintették, de ugyanakkor az univerzum egy sivár mélypontjának is, mely hozzánk hasonlóan, a mennyei középponttól, ahol eredetileg létezett, messze eltávolodott. Az ember is kilépett abból a mennyei dicsőségből, ahol korábban élt. Abban az időben kezdett megszilárdulni az a nézet, miszerint a Nap képezi a világmindenség központját.

 

Szuperfelfedezések

1604. október 10-én a Serpentarius („Kígyószekér”) csillagképben egy szupernóvát fedeztek fel, hasonlóan egy valamivel korábbi eseményhez, amikor egy szupernóva a Hattyú csillagképben jelent meg. Egy új csillag! Az embereken határtalan izgatottság lett úrrá. „Micsoda korban élünk!” – gondolták. Ilyesmi nem történt az óta a bizonyos csillag óta, mely a Messiás születését kísérte. Valóban olyan érzés volt ez, mintha a napszelet itt a földön érezték volna, mintha hirtelen kapcsolatba kerültek volna a napszféra életével. Ez az esemény kísérte a 17. század klasszikus Rózsakeresztes Szerzetének születését, mellyel mi, a Lectorium Rosicrucianum modern rózsakeresztesei szoros kapcsolatban érezzük magunkat.

A 17. századi égbolt vizsgálói még nem voltak annyira individualizáltak, a mennyei világtól annyira eltávolodottak, mint mi manapság vagyunk. Nem küldtek csúcstechnológiájú szerkezeteket a világűrbe, hogy a naprendszer eredetéről némi ismeretet szerezzenek. Sokkal inkább úgy érezték, hogy ezzel az eredettel kapcsolatban vannak, mintegy magukban érzékelték azt. A rózsakeresztesek másokkal együtt kijelentették: Az ember egy kis világ, melyben mind a hét bolygó jelen van. A szív nem a Nap megfelelője-e? A fej pedig a Földé?

Ennek kapcsán Jan van Rijckenborgh a következő megállapítást tette: „A rózsakeresztesek megvizsgálják a mikrokozmosz és makrokozmosz összefüggéseit, azt a grandiózus egyensúlyt, mely minden dolog között uralkodik.”

Minden megfelel egymásnak, minden mindennel kapcsolatban áll. Az embernek nem kellett, és nem is tudott aranylemezeket az űrbe bocsátani, hogy felfogja a napanyagokat. Az akkori rózsakeresztesek egy „napszélben” álltak, mely hirtelen átvonult a világmindenségen.

Ezáltal, tőlünk egészen különböző módon, sugallatokat fogtak fel az univerzum eredetét illetően. Ha ezekben a gondolatokban elmélyülünk, új távlatok nyílhatnak meg előttünk. Hiszen azóta további távoli égitesteket fedeztek fel; először az Uránuszt, majd a Neptunuszt és 1930-ban a Plútót. 2002-ben és 2003-ban pedig a Plútó szféráján kívül, további két bolygót érzékeltek: a Quaoart és a Sednát. Ezen égitestek fajtájának vizsgálata még folyamatban van. Ezen kívül először érzékeltek új bolygókat más naprendszerekben. Dr. Bruce Macintosh, a kaliforniai Lawrence Livermore National Laboratory munkatársa, a következő kijelentést tette: „Eddig kizárólag közvetett módon tudtunk más csillagrendszerek bolygóira következtetni, például bizonyos csillagok rendszertelen grafikonjaiból. Most azonban, a Halak csillagképében (Pisces australis), egy csillag (Fomalaut b) körül keringő három bolygót fedeztünk fel.” Az egyik kutató a következő szavakkal adott kifejezést örömének: „Mély és lenyűgöző tapasztalat szemtől-szemben állni egy olyan bolygóval, melyet korábban még nem lehetett érzékelni.”

Naprendszerünkben tulajdonképpen a Neptunusz az első, az ókor után újonnan felfedezett bolygó. Hiszen 1613-ban, tehát azokban a napokban, melyekről itt most szó van, Galilei a Neptunuszt figyelte, amikor az éppen a Jupiter közelében helyezkedett el. A tudós azonban a bolygót egy közönséges csillagnak nézte. Két egymást követő éjszakán feljegyzéseket készített ennek a „csillagnak” egy közelben lévő másik csillaghoz képest eltolódó pályájáról. Ha pár éjszakával előbb vagy később lehetősége lett volna a pálya további követésére, egészen biztosan felismerte volna, hogy egy bolygó mozgását követi. Azonban azokon az éjszakákon a felhők megakadályozták a megfigyeléseit.

Így 1781-ben az Uránuszt fedezték fel elsőként az új bolygók közül. Az Uránusz 84 év alatt járja körül a Napot. A Neptunuszt, mint bolygót, 1846-ban fedezték fel, mégpedig érdekes módon két tudós egyszerre, Angliában és Franciaországban. Keringésének ideje 165 évet tesz ki. Felfedezésének időpontjától számítva 2011-ben fogja befejezni első körét a Nap körül.

 

Misztériumbolygók

A Plútónak 248 év a keringési ideje, és 1930-ban észlelték először. Felfedezésétől számítva 2178-ban fogja egyszer körbejárni a Napot. Ezt a három bolygót „misztériumbolygóknak” nevezzük, mert befolyásuk kiterjed az ember még ki nem fejlesztett lehetőségeire, melyek az emberiség nagy része számára még ismeretlenek. A rózsakeresztesek nézete szerint a naprendszer nem egy üres tér, melyben néhány gömb kering. Számukra a Nap-makrokozmosz egy élő egységet, egy folyamatos fejlődésben álló testet jelent. A kozmosz hatalmas óraművében is változnak az idők, és mi, apró emberkék a Föld nevű szerény kis bolygón együtt változunk velük. A bolygók közötti térben a napszél, a rendszer szívéből kiindulva, ehhez a fejlődéshez a prána, az életerő, a táplálék és az energia sokrétű fokozatait szállítja.

Így szemlélve az ember sem egy különálló, elszigetelt sejt, hanem egy élő egész része, a teljes emberiség pedig egy mérhetetlen szervet képez, amely képes lehetne arra, hogy belülről naperőt fogjon fel, és azt az egész bolygó üdvére újra kisugározza. Már léteznek olyan csoportok, melyek szétterjesztik ezt az energiát. A teljes emberiséget tekintve azonban bizonyára még hosszabb idő kell ahhoz, amíg ezeket a lehetőségeket használatba veszi.

Azonban Aquarius, az az állatövi jel, melybe most lép be a Nap, összezavarja a földi viszonyokat, és egy új időszakról ad hírt.

Egy olyan időszak küszöbén állunk, melyben az egyéni belső fejlődés – melyet korábban beavatásnak neveztek – csoportegységben, egy magasabb spirálon lehetővé válik, sőt erős ösztönzést kap. Az Aquarius-rezgések egyik hatása tehát egy magas rezgés-frekvenciájú energia.

A Napból számtalan befolyás indul ki: olyan sugárzások, melyek nélkülözhetetlenek az egyes bolygók különféle életmegnyilvánulásaihoz, de az élet számára károsnak minősülő radiációk is. Az utóbbiakat az egyes bolygótesteket körülvevő összetett sugárövek szűrik meg és tartják vissza. A Föld esetében ez a Van Allen-övezet bonyolult hálózata révén megy végbe, mely a Földön kívüli sugárzásokat érzékeli, és kiszűri vagy pedig átereszti azokat.

Ebből a nézőpontból az embernek – ahogyan ma ismerjük, és ahogyan a 17. században ismerték – lejár az ideje. Fejlődését a jövőben már nem a hét bolygó által kiválasztott hét kozmikus erő fogja irányítani. Az egyetemes tanok mindig is hangoztatták, hogy az ember tizenkétszeres lény, és a naprendszer – hozzá hasonlóan – szintén tizenkét bolygóval vagy erőközponttal rendelkezik. Ezek mindegyike bizonyos hatást hoz mozgásba, melyek az emberben – fejlődésének megfelelően – aktiválódnak.

Jan van Rijckenborgh egyedülálló módon írja le a mennybolt mozgásait, az emberre kifejtett hatásait és az ezekből fakadó következményeket. Ismertetéséhez a következő magyarázatot fűzte hozzá: „Uránusz közvetlenül a szívre és az érzelmi életre fejti ki hatását, mindkettőre ösztönzőleg hat. Ezért is asszociálunk róla a felebaráti szeretetre. Ez a tulajdonság azonban kizárólag gyakorlati megvalósítással érhető el.” Jan van Rijckenborgh mindig hangsúlyozta, hogy nem elég csupán nagy szavakkal beszélni az univerzális, önzetlen szeretetről. Az ember akkor csak lebegve álmodozik. A jóindulatot, az összetartozás érzését és az önzetlenséget tudatosan kell kifejleszteni. A kezdetet ehhez a kozmikus tűz egy lángja, egy szikrája, egy isteni szikra szolgáltatja, mely izzani kezd az ember szívében, ha felismeri, hogy „Isten ott van, ahol az ember az embernek segít.”

 

Az új befolyások

Uránusz nagy befolyást gyakorol a szívre, de ugyanakkor a hipofízisre, az ember lelket adó, irányító centrumára is. Ha ezt a hatást megfelelően fogják fel, akkor megvan rá a lehetőség, hogy pozitív reakcióval válaszoljanak rá. Akkor a nagy tudatállapot-változás, melyről az elmúlt évszázadban oly sokat beszéltek, befejezett ténnyé válhat.

Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az értelem korunkra jellemző művelése egy olyan társadalom kifejlődéséhez vezet, melyben fokozódik az erőszak, a félelem, a brutalitás, a veszélyeztetés, az ellaposodás és az elmagányosodás. Az értelmi kultúra, a kultivált intellektualizmus, mint életfilozófia elért egy bizonyos határt. Az ebbe az irányba mutató további fejlődés nem nyújt már semmiféle távlatot.

Abban az emberben, aki ezt tudatosan akarja, Uránusz új alapot, új bázist hozhat létre. Ezt a lehetőséget azért ajánlhatja fel nekünk, mert mind a szívet, mind pedig a főszentély fontos szervét, a hipofízist is befolyásolni tudja. Ezáltal feloszlik az analizáló és számító értelem korlátozottsága, s lehetőség nyílik a szív és a fej együttműködésére. Az érzelmi lény fogékonyabbá válik mások problémáira és a bennünk rejlő Másikra is. Először azonban még meg kell szüntetni a modern emberre oly jellemző, alapvető én-irányultságunkat, mert enélkül Uránusz negatívan fejti ki befolyását. Ekkor az érem másik oldala mutatkozik meg: a szabadságvágy féktelenséghez, jogtalansághoz és erkölcstelenséghez vezet, minden viselkedési norma és törvény abszolút tagadásához. A Szerzetre való irányulás, melyre Uránusz ösztönöz, akkor kollektív zavarodottsággá, lélektelen egyenlősdiséggé és minden életmegnyilvánulás ellaposodásává válik. A tudatos és pozitív reakció azonban megnyitja az embert. Ekkor spontán módon vágyik arra, hogy segítsen és megértsen másokat. Ezáltal érzékennyé válik az egész univerzumot besugárzó fényre.

A Neptunusz bolygó hatásai teljesen logikusan kapcsolódnak az Uránusszal kezdődő fejlődéshez. Az ember akkor felülemelkedik a személyességen, és a felebaráti szereteten kívül bölcsességet is nyer. Amikor a felebaráti szeretet mellett ez a bölcsesség is megmutatkozik, a fejlődésben lévő lélek-ember elől elhárulnak az akadályok.

Uránusz egyengeti azt az utat, amelyen a csodálatos, újszülött, lélekadó tudati-alapelv megnyilvánulhat. Neptunusz széttöri a megmerevedett gondolat-szerkezeteket, és a törekvő embert egy tiszta, romlatlan világba vonja fel. Összekapcsol bennünket egy új életállapot áttetsző éterével, és a napszféra magasztos területére vezet – amennyiben ennek feltételeit saját életünkben teljesítjük.

Neptunusznak mindenekelőtt a fejjel van érintkezési pontja, és különösen az epiphysis-re, más néven a glandula pinealis-ra fejti ki hatásait. E bolygó befolyásaira az idegrendszer is rendkívül érzékenyen reagál. Ez a finom szövet akkor képessé válik a magas, elektromossághoz hasonló energiák felvételére.

Aki a Neptunusz-inspirációt tisztán magába tudja olvasztani, az a bölcsességet, melyre oly nagy szükségünk van, bevezeti a földterületre. Az ilyen ember megszabadította magát a földi akadályoktól, és nagy gondot fordít asztráltestének tisztán tartására.

Transzfiguráció

Az emberiség, fejlődése folyamán, számos olyan pillanatot élt meg, melyben meg kellett tanulnia reagálni a megújulás impulzusaira. Ez a jövőben is mindig így lesz. Korunk új befolyásai is olyan reakciókra szólítanak fel minket, melyek által valóra válthatjuk belső lehetőségeinket. Önzetlen bölcsességre van szükség ahhoz, hogy mindenki hasznára válasszuk meg a megfelelő lépéseket.

A harmadik misztériumbolygó, Plútó befolyása mindenekelőtt a konkretizálás, a megvalósítás szintjén fekszik. Plútó erejében az ember véghez visz, megvalósít valamit. Ha megértettük és magunkévá tettük a transzfiguráció elméletét, Plútó aktuális szellemi élménnyé válik számunkra. Erőt ad nekünk a megvalósításhoz, az alapvető újjáalakításhoz.

Aki Plútó erejét tudatosan megtapasztalja, új szerkezetben éli meg azt, és elvileg megvalósította a szellem-lélek-ember születését. Szeretete, bölcsessége és fellépése tökéletes szabadságban megy végbe. Neptunusz meghatározza szellemi életünk irányát, és szellemi inspirációkat okoz. Plútó a megvalósító. Ott uralkodik, ahol személyiségként már nem juthatunk tovább. Nem véletlen, hogy ő a láthatatlan dolgok istene!

Megajándékozza az embert annak a lehetőségével, hogy megvalósítsa az elképzelhetetlent, hogy kiemelkedjen az anyagiság fogságából és korlátaiból, áttörjön a feltámadáshoz, és a Naplogosz lakójává válhasson. A hét régi bolygó tette lehetővé az ember életét a Földön, és teszik azt továbbra is. A határt, a kaput, a hét bolygó legutolsó tagja, a Szaturnusz képezi, az őr, a küszöb, melyen kizárólag új belső minőségek által léphetünk át.

A határátlépéshez az „útlevelet” egy megújult, lélekélettel eltöltött szív, egy szellemi kapcsolatra vágyódó tudat, valamint egy mindezeket bizonyító életmód biztosítja számunkra. A kozmikus rendszerben már átlépték ezt a határt. A Föld, mint bolygói lény számára ugyanis a három új bolygó teljesen aktívvá vált. Széttörő és megváltoztató hatásaikat minden szinten érzékeljük. Ezáltal hatalmas lehetőségek keletkeznek. Mindenkinek szabadságában áll e lehetőségek vizsgálata és használata, hogy saját sorsát új irányba terelje. A három misztériumbolygó ezt a jó szándékú, de ugyanakkor sürgető meghívót nyújtja át nekünk.

A fémek polarizációja

A Földből, mint mágneses rendszerből, egy olyan hatás árad kifelé, amely többé-kevésbé visszaveri mindazt, ami nem egyezik meg a Föld szervezeteivel és a különböző földrétegekkel. Légkörünk legfelső rétegeiben ezért gyakran mágneses vihar tombol, egy olyan mozgalmasság, melyet a mégis behatoló nemkívánatos sugárzások keltenek. Ezzel szemben az élet – az emberi lét is – a Földhöz elhatoló, rendelkezésre álló sugárzások felhasználása által fejlődik ki. A Föld sugárzásain kívül számos más, kívülről érkező radiáció is létezik, melyek a földi élet és az emberiség fejlődésének szempontjából hasznosak és szükségesek. Hogyan hatnak ezek a Földre érkező sugárzások az ember bizonyos fejlődéseire?

A legfelsőbb földi rétegekben számos különféle anyag található: elemek, ismert és ismeretlen fémek. A földi anyag, a világűr összetételét alkotó valamennyi csillaganyag visszatükrözése. A Föld rétegei folyamatos, a mi felfogásunk számára roppant lassú mozgásban vannak. Bizonyos pillanatokban a Van Allen övezeten áthatoló sugárzások által, egyes anyagok polarizálódnak és aktiválódnak. Ebben a folyamatban nagy szerepet játszanak az ózonrétegben újra és újra más helyeken keletkező rések, melyek kialakulásáért részben mi magunk vagyunk felelősek. Bizonyos sugárzások, melyekre az ember nem reagál érzékenyen, többek között a táplálék, a víz vagy a levegő összetétele révén mégis befolyásoló hatást fejtenek ki. Rendszerünkben számos ásvány fejti ki hatásait a fent említett módon. Az aktívvá váló új kozmikus sugárzások új fejlődéseket okoznak. Uránusz így válik hatékonnyá az uránium elemben, hogy aztán rádiummá és további más radioaktív anyaggá alakuljon át. A táplálék, a légkör és maga az ember is, lassanként ugyan, de egyre nagyobb mértékben radioaktívvá válik. Ezen még a legtermészetesebb, tisztán bio-dinamikus földművelés sem képes változtatni. És ez csak egyike azoknak a folyamatoknak, melyek az emberi élet széleskörű megváltozásához vezetnek.

Tudatváltozás, avagy: mit jelent jót cselekedni?

 

Találkoztam Daannal a vonaton. A vezetékneve Visser volt. Még egyetemre járt. Egy cikk kapcsán – amit egy amolyan vonaton osztogatott ingyenes újságban találtunk – beszélgetni kezdtünk a fiatalok drogozási szokásairól.

 

Érintett volt a kérdésben: maga is szívott már egyszer füves cigit, hogy kipróbálja, milyen lehet; no meg, hogy biztos legyen benne, hogy abba tudja hagyni. Neki sikerült. Azóta rendszeresen cikkeket ír a témáról az egyetemi lapokban és a saját weboldalán. Fájdalmasan érintette a téma, mert több barátját is látta a drogtól lezülleni. Így próbált hát tenni valamit a dolog érdekében. Meglehetősen szenvtelen volt az efféle segítség hatékonyságát illetően, ez azonban mégsem akadályozta meg abban, hogy rendületlenül tovább folytassa, amit elkezdett.

Egy kávé mellett találkoztam Remcoval. Remco olyan fiatalember, aki sokat utazott életében, s mindenfélét csinált már. Akkor éppen tanulmányai végén járt. Mélyen felháborította az állatokkal – ezekkel a sebezhető, szótlan földi lényekkel – való bánásmód, és a velük való visszaélés.

De vajon hová fordulhatna felháborodásában – ez bizony nehéz kérdés. Élete során volt alkalma néhányszor valamit ténylegesen tenni egy-egy szükségben szenvedő állatért (például megmenteni egy madarat, amelyik a halászhálóba akadt), általánosságban mégis tehetetlennek érezte magát a szenvedésükkel szemben. Ám ez mégsem csökkentette a benne izzó vágyat, hogy segítsen.

Számtalan hozzájuk hasonló fiatal és idős ember létezik, aki segíteni szeretne még akkor is, ha olykor csalódásban volt részük, mert jóravaló törekvésük a visszájára fordult.

Mit jelent jót cselekedni? Természetesen éppen azt, hogy egy fenyegetett állatot vagy egy összeomlás szélén álló barátot kisegítünk a szükségből. A válasz azonban nem mindig ilyen egyértelmű. Ami az egyiknek jó, a másiknak rossz vagy éppen nem olyan nyilvánvalóan jó. Ugyanis a „jóra” és a „rosszra” mindnyájan saját, személyes szemszögünkből tekintünk. Hogy ez szó szerint így van, az talán nem mindenki számára egyértelmű.

Minden kép „gondolatképként”, vagyis ötletként, mentális koncepcióként születik meg. Ebből az alapeszméből, ebből az elgondolásból megszületik a vágy, hogy a gondolatnak formát adjon. A megnyilvánuláshoz ezután szükség van az akarat erejére, hogy így végül formát ölhessen az eszme – legalábbis, ha a folyamat eljut idáig. Amikor például a jóról és a rosszról vannak gondolatképeink, a folyamat éppúgy az előbbiekben vázoltak alapján megy végbe.

 

AZ EMBER TESTI HORDOZÓI

Az egyetemes tan szerint az ember nem csupán fizikai testből áll. A fizikai testet beburkolja és áthatja egy éter- vagy élettest, ezt pedig az asztrál- vagy vágytest fogja körül. Főként a fej körül helyezkedik el a kialakulóban lévő mentáltest. Ezek a testek vagy hordozók, melyek mind a személyiséghez tartoznak, öntudatlanul vannak jelen az őket körülvevő mikrokozmoszban. Csak akkor születhet meg némi belátás az emberben erre vonatkozólag, ha a szellemszikra hatni kezd. A teret, amelyben a személyiség a mikrokozmoszon belül működik, lélegzőtérnek nevezzük. Ez a tér tulajdonképpen meglehetősen behatárolt.

Amikor mentális képességünk révén kigondolunk valamit, akkor lélegzőterünkben felhőszerű gondolatfonatok jönnek létre. Ha egy képzetre csupán rövid időt szentelünk, a gondolatfelhő hamar szertefoszlik. Ám ha sokáig foglalkozunk egy dologgal, egy adott gondolatot minden oldalról megvizsgálunk, s néha hosszú évekig csak bizonyos képzetekkel foglalkozunk, akkor ennek a gondolatnak létrejön egy önmagát fenntartó vetülete a lélegzőterünkben. Ettől fogva ez a vetület folyamatosan igényt tart a figyelmünkre, hogy tovább létezhessen: a formát nyert gondolat ugyanis tőlünk mint teremtőjétől követeli táplálékát.

Egyszóval ezek a gondolatképek energiát szívnak el teremtőjüktől, s természetüknek megfelelően befolyásolják a személyiséget. Mi pedig – s ez minden embernél így van – ezeknek a lélegzőterünket elborító gondolatképeknek és eszméknek az alapján határozzuk meg saját nézőpontunkban a „jó” és a „rossz” képét. Más szóval: minden észlelésünk személyes színezetű. Senki sem képes objektívan észlelni. Többek között emiatt lehetséges ezen a világon csupán részben jót tenni.

A földnek is van saját lélegzőtere. Ez egy olyan szféra, amelyben az egész emberiség minden gondolati képe, minden mentális teremtménye időtlen idők óta alakot ölt. Világos tehát, hogy ez a terület a múlt szférája: mindannak a visszatükröződése, amit az emberiség valaha kigondolt, tett, érzett és akart a múltban és ma.

Az eljövendő idők különös jellemzőinek egyike, hogy az emberiséget olyan sugárzások érik el, amelyek a múlt kényszerítő befolyását minden eddiginél erőteljesebben képesek meggátolni. Olyan új impulzusok ezek, amelyek az eredeti életből erednek, s a múlt nem szennyezte be őket. Ezek az impulzusok mozgásba hozzák a szellemszikrát, s lehetővé teszik, hogy új és tiszta gondolatképek hatolhassanak el az emberhez, a személyiséghez, hogy alkalmassá tegyék az új életbe való tudatos belépésre.

Mindehhez azonban, be kell látnunk, hogy ezek a gondolatképek léteznek, s hogy belőlük élünk és cselekszünk, s így valójában a múlt szűrőjén keresztül látjuk a világot! Hogyan szabadulhatunk meg e kényszerítő képzetek korlátozó hatásaitól? Napjaink varázsigéje, az „elengedés” révén képesek vagyunk a tudatunkat fogva tartó képzetek egy részét meggyengíteni vagy akár teljesen megszüntetni. Személyesen mindent megoldani: ez azonban nem lehetséges számunkra. Lélegzőterünkben számtalan olyan dolog van jelen, aminek nem vagyunk s nem is lehetünk tudatában. Sok-sok életre lenne szükség, hogy mindennek utána járjunk – sok-sok életre, amelyben aztán újabb és újabb képek és kötődések jönnének létre.

 

AZ ELSŐ LÉPÉS

Az Arany Rózsakereszt Iskolájában annak a bennünk lévő Másiknak a tudatossá válására törekszünk, aki a minden emberben ott rejlő isteni maradvány, a szellemszikra hatásából fakad. Ez az első lépés az úton ahhoz, hogy lélegzőterünket teljesen fogékonnyá tegyük az isteni impulzus számára. Mert amint a szívünkben lakozó lappangó szellemi elv felébred és mozgásba jön, a belőle áradó energia a véren keresztül a főszentélyt is áthatja. Ez az erő egy merőben más, egy sokkal magasabb rezgést hordoz, mint amiben általában részünk van. A magas rezgés nyugtalanságot kelt: az ember a zavarodottságtól eljut az önismeretig – s végül tisztábban fog gondolkodni.

Ez a tiszta gondolkodás az, amellyel az ember megláthatja saját kötelékeit és az őt fogva tartó személyes „teremtményeit”, s felismerheti, hogy életének mennyire a múlt szab irányt. Ha mindezzel szembenéz, s azután valóban alárendeli ezt a bensőjében bontakozó új tudati világosságnak, akkor ennek fényében minden személyes kép és forma elhomályosul. Az újra felragyogó belső nap sugárzó világosságában a kényszerítő erők hatása csökken, s a lélegzőterünkben megalkotott teremtmények szertefoszlanak. Nem marad meg más, csupán a megélt tapasztalatok magként elraktározva a mikrokozmoszban.

A lélegzőtér megnyugszik, akár egy sima tó, melynek egészen az aljáig elhatolhatnak az isteni nap sugarai. Akár egy távoli csillag fénypontja az éjszaka sötétjében: ez a személyes megtisztulás azonnal kihat világunk egész területére. Ha valaki, akiben az isteni szellemszikra újra működésbe lépett, összeadja az erejét azokéval, akik a másik élet világosságát keresik, akkor ő is aktívan részt vesz a földi élettér megtisztításában. Ahol csak tudja, semlegesíti a zűrzavart, amellyel környezetében találkozik. Ez a legjobb és leghatékonyabb segítség, amit adhatunk. Mert ahol csak valamicske nyugalom is honol, ott minden ember számára feltárul a lehetőség, hogy eldöntse, melyik irányba akar menni: megnyílik a szabad választás lehetősége.

„Aki önmagát legyőzi, az erősebb annál, aki egy várost hódít meg.” Avagy: aki megtisztítja saját lélegzőterét a benne lakozó Másik világosságában, az hozzájárul az egész világ gyógyulásához! Ez egy nagyszabású feladat, amely bátorságot és őszinteséget kíván.

Erre azonban mindenkiben megvan a lehetőség. S hogy mindezek fényében milyen jót tehet még az ember társadalmi szinten? Ez valójában nagyon egyszerű: tedd meg, ami adódik, s meg kell tenned, de ne szentelj neki külön figyelmet. Ez pedig nem jelent mást, mint hogy segíts és cselekedj, de anélkül, hogy azt gondolnád „no, ezt most rendbe hozom”. Ahogy ezt Daan vagy Remco, és sok más ember teszi. Csináld természetes módon, s ne ítélj. Így nem terheled meg túlzottan a mérleg egyik serpenyőjét, a jót, s ezért nem emelkedik fel automatikusan a másik serpenyő, a rossz sem a magasba. A mérleg egyensúlyban marad, semlegesen: semmi sem áll a Másik szabad kibontakozásának útjában.

Platón elbeszélése a halál utáni életről

 

A „Christian Rosenkreuz alkímiai menyegzője” című elbeszélésben több egyetemes rész is található. Gondoljunk csak a (fény)kötélre, melyet leengednek a kútba, mint az életút választásának jelképére, vagy éppen a feledés italára, és a képességre, hogy minden körülmények között helyesen cselekedjünk. Ezek hasonlatok és metaforák, amelyek a való világhoz fűződő kapcsolatunkat magyarázzák, és olyan régiek, mint maga az emberiség. Ezen dolgok némelyikével találkozhat az olvasó a következő elbeszélésben is, amely évezredekkel ezelőtt született, és amelyet Platón Kr. e. 400 körül jegyzett le „Az állam” című művének utolsó fejezetében.

 

Szókratész beszél, Glaukon hallgatja és válaszol.

„Ezek volnának hát a harc ára, a jutalom és az adomány, melyeket az igazak életükben az istenektől és emberektől kapnak, azon javak mellett, melyeket maga az igazságosság már biztosított nekik.”

„Igen, pompás és maradandó javak.”

„És ezek mégsem érnek fel bőségben és gazdagságban azokkal, amik az igazakat és igaztalanokat a halál után várják. De ezt is hallanunk kell, hogy mindkét oldal, úgy az igaz, mint az igaztalan, teljesen meghallhassák, hogy mit köszönhet nekik a mi magyarázatunk.”

„Akkor halljuk; hiszen alig jutna eszembe más, amit szívesebben hallgatnék.”

„Ám nem egy olyan történetet mesélnék neked, amit Alkinoos kapott, hanem egy bátor emberét, Armenios fiáét, aki születésétől fogva Pamphyliai. Elesett a háborúban, majd amikor 10 nap elteltével már az oszladozó hullákat szedték össze, őt még épségben találták meg és hazaszállították. Mikor aztán a tizenkettedik napon el akarták temetni, és ott feküdt a máglyán, feléledt, és beszámolt arról, amit a túlvilágon látott.

Elbeszélte, hogy miután lelke eloldódott, többekkel együtt haladt, majd egy csodálatos helyre érkeztek, ahol a földben két egymással határos hasadék látszott, szemben pedig, fenn az égen, szintén két másik. Köztük foglaltak helyet a bírók. Amikor kimondták ítéletüket, akkor mintegy az ítéletük megerősítéseként, jeleket szúrtak az igazak mellére és megmutatták nekik az utat jobbra és fel, az egeken keresztül. Az igaztalanoknak viszont balra és lefelé kellett menniük. Azok is viselték tetteik jelét, azonban ők a hátukon.

Ám amikor ő lépett oda, azt mondták, hogy neki be kell számolnia az embereknek a túlvilágról, és azzal a feladattal bízták meg, hogy mindent jól hallgasson és figyeljen meg. Így mindkét hasadékon, az égin és a földin is látta áthaladni a lelkeket, miután megkapták a bírói ítéletet. A másik két hasadékon viszont visszafelé érkeztek lelkek. Azokat, akik a Föld egyik hasadékából érkeztek, por és piszok borította, míg mások, az ég másik hasadékából tisztán jöttek vissza. Az éppen érkezőknél az volt a benyomása, mintha hosszú útról tértek volna vissza. Örömmel mentek a mezőre, és mint egy ünnepi gyűlésen, vidáman gyülekeztek. Ezek után egymást ismerősen köszöntötték, és a Földből jövő lelkek az égi viszonyok felől érdeklődtek, azok pedig, akik az égből érkeztek, azt kérdezték, mit éltek át a másikak. Így aztán meséltek egymásnak, egyesek panaszkodva és sírva, emlékezve a sokszoros szenvedésre, amit földalatti vándorlásuk során láttak és éltek át – vándorlásuk pedig ezer évig tartott. Az égből érkezők viszont jólétükről számoltak be, és a leírhatatlanul szép dolgokról, melyek ott tárultak eléjük.

Azonban túl sok időt igényelne, Glaukon, ha elbeszélésének minden részét elmondanám, a lényeg tehát – ahogyan mondta – a következő. Minden igazságtalanságért, amit tettek, és mindenkiért, akivel tették, szép sorjában bűnhődtek, és mindenért tízszeresen, ami azt jelenti, hogy minden büntetés 100 évig tartott, mivel ez lenne az emberi élet hossza. Így tízszeresen bűnhődhettek. Ha például egyesek sokak haláláért feleltek, amiért országokat vagy seregeket árultak el, vagy rabszolgákat árultak vagy éppenséggel más nyomorúságért feleltek, úgy mindezekért, minden egyes esetért tízszeres kínokat kellett viselniük. Másfelől hasonló arányban kaptak jutalmat, ha valamilyen jótettet hajtottak végre, vagy igazságosak és jámborak voltak. Azokról, akik közvetlenül születésük után meghaltak vagy csak rövid ideig éltek, szintén jócskán mesélt, viszont ezek említésre nem méltóak. Istenek iránti tiszteletlenségért vagy magasztalásért vagy szülők, csakúgy, mint emberek ellen saját kézzel elkövetett gyilkosságokért, még nagyobb büntetések és jutalmak jártak, amint mondta.

Azt mesélte ugyanis, hogy hallotta, amint egyikük megkérdezett valakit, hogy hol található Ardiaios a Nagy. Ez az Ardiaios Pamphylia egyik városának zsarnoka volt, aki ezer évvel ezelőtt élt, megölte idős apját és bátyját, valamint sok más szörnyűséget követett el, ahogy beszélték. Most azt mondta, hogy a kérdezett azt felelte: „Nem ide jött, és nehezen fog valaha is ide jönni. Mert más szörnyűséges folyamatok mellett, a következőt is láttuk: Amikor a torkolat közelébe értünk, és minden maradék szenvedés leküzdését követően éppen fel akartunk mászni, megpillantottunk némelyeket, nagyrészt zsarnokokat; de akadtak köztük átlagos polgárok is, akik a nehéz-bűnözők közé tartoztak. Ezek már azt hihették, felmehetnek, ám a torkolat nem fogadta be őket, hanem hatalmas ordítást hallatott, ahányszor csak e javíthatatlan gazfickók valamelyike, vagy aki még nem kapott elegendő büntetést, megpróbált feljutni. Erre – folytatta – vad emberek jelentek meg, tüzes kinézettel, akik tudták mit jelent az ordítás, majd megfogták az illetőt és elvezették. Ardiaiost és másokat azonban kezükön, lábukon és fejükön megbilincselték, földre lökték és meggyalázták, majd az út mentén, a torkolattól a tüskebokrokon át húzták, és így összekarmolva elcibálták őket. Az éppen elhaladónak elmagyarázták, hogy azért vezetik el őket, hogy belevessék őket a Tartarosba.” Azt mondta, hogy az ott kiállt rengeteg és sokféle félelemből az volt a legeslegrosszabb, hogy mindenkinek rettegnie kellett, hogy az ordítás nehogy akkor hangozzon fel, amikor felmászik. Ha ez elmaradt, mindenki a legnagyobb örömmel ment felfelé.

Nagyjából ilyenek a büntetések és bírságok, másfelől pedig a nekik megfelelő jutalmak. Miután azonban mindannyian ilyen formán eltöltöttek hét napot, a nyolcadik napon felkerekedtek és el kellett menniük onnan. Négy napos vándorlás után olyan helyre érkeztek, ahonnan egy egyenes fénycsóvát pillantottak meg, amely fentről, az egész égbolton át oszlopként húzódott a Földig. Nagyon hasonlított a szivárványra, de tisztább és sugárzóbb volt annál. Egynapi utazás után elérkeztek ehhez a fényhez, és látták ahol a fény közepén, az égbolton, az eget összetartó abroncsok végei fel voltak erősítve. Mert ez a fény az égbolt összetartója, ami a hajók kötél-övéhez hasonlóan az egész világot összetartja. A végére azonban a Szükség orsóját erősítették, amely minden átlendülést lehetővé tesz…

Az orsók a Szükség ölében forognak. Viszont fent, minden kör tetején szirén áll, ami együtt forog, és hangját mindig azonos hangfekvésben hallatja; de minden nyolc hangból egyetlen harmónia alakul ki. Körülöttük, azonos távolságokban három másik női alak ült, mindegyik egy-egy trónon, fehér palástban, koszorúval a fején. Ők voltak a Szükség leányai, a móriák, Lachesis, Klotho és Atropos. A szirénekkel összhangban énekeltek, mégpedig Lachesis a múltat, Klotho a jelent és Atropos a jövőt hirdette. Klotho olykor jobbjával az orsó külsejét megérintve segített az átlendülésben, Atropos ugyanezt tette baljával, csak a belső körökben, Lachesis azonban váltakozva, mindkét kezével, hol a legbelső, hol a legkülső orsót érintette.

Miután megérkeztek ide, rögvest Lachesishez kellett menniük. Egy próféta először rendesen felállította őket, majd Lachesis öléből sorsjegyeket és életmódok mintáit vette ki, egy magas színpadra mászott és így szólt: „A szűz Lachesis beszéde, a Szükség leányáé. Egynapi lelkek! Ez egy újabb halálhozó fordulat kezdete a halandó nem számára. Nem nektek sorsolnak egy démont, hanem Ti választotok magatoknak egyet. Aki az első sorsjegyet kapja, az válasszon magának először életmódot, aminél szükségszerűen maradni fog. A jóravalóság azonban gazdátlan; aszerint, hogy valaki tiszteli vagy elutasítja, többet vagy kevesebbet kap majd belőle. A bűnös az, aki választott; Isten bűn nélküli.”

E szavak után odavetette eléjük a sorsjegyeket, azonban mindegyik éppen azt emelte fel, amelyik éppen mellé esett, csak ő nem; ugyanis a próféta ezt neki nem engedte meg. Aki viszont felvette, az tudta, hogy a sorban melyik helyet húzta. Aztán az életmódok mintáit állította eléjük a földre, sokkal többet, mint ahányan jelen voltak. A legkülönfélébbek akadtak köztük: volt ott minden állat életmódjából és természetesen az összes emberi is. De nem hiányoztak a zsarnoki uralmi minták sem, részben az élethosszig tartók, részben pedig éppen a hatalmuk csúcsán derékba törők és szegénységgel, meneküléssel és koldulással végződők. Továbbá híres emberek mintái is találtattak köztük, akiket alakjuk, szépségük, testi erejük és harckészségük vagy éppenséggel származásuk és elődeik szorgalmassága tett ilyen kimagaslóvá, egészen azokig, akiket ebben az értelemben kevésbé becsültek. Ugyanez volt érvényes a nőkre is. A lélek számára közben nem adatott határozott rangsor, mert a lélek, aki kiválasztott magának egy életmódot, szükségszerűen meg is változik. Ezzel szemben más viszonylatokban teljes keveredést láthattam, mint gazdagság és szegénység, betegség és egészség stb., persze bizonyos esetekben egyensúly volt.

Itt nyilvánvaló, kedves Glaukonom, az emberekre leselkedő veszély. Ezért közülünk mindnek arra kell a legnagyobb gondot fordítania, hogy a többi tudásterületet háttérbe helyezze, és szorgos kereséssel és tanulmányokkal ezt a tudást szélesítse: vajon képes-e felismerni és kitalálni, ki teheti képessé és ruházhatja fel ismerettel a jó és helytelen életmódok megkülönböztetését illetően, és hogy lehetőség szerint mindig és mindenütt a jobbat válassza. Mindent, amit eddig mondtunk, úgy egyben, mint egyenként meg kell vizsgálnia és mérlegelnie, milyen jelentőséggel bír az életmód jóravalósága szempontjából. Továbbá el kell sajátítania annak ismeretét, hogy a szépség, szegénységgel vagy gazdagsággal keveredve, jót vagy rosszat okoz, és hogy a lélek ezt milyen állapotában teszi, és hogy a magasabb vagy alacsonyabb származás, a visszahúzódás vagy államszolgálat, a testi erő és gyengeség, a lassabb vagy gyorsabb felfogóképesség hogyan hat ki, ha ezek egymással keverednek. Csakúgy, mint minden hasonlatos dolgot, ami természeténél fogva a lélekben lakozik, vagy amit az elsajátított.

Képesnek kell lennie mindezekből levonni a helyes következtetést, és a lélek természetét tekintve a jobb vagy a rosszabb életmódot választani. Itt azt az életmódot nézi rosszabbnak, ami arra viszi a lelket, hogy igazságtalanabb legyen, és jobbnak pedig azt, ami igazabbá teszi. Minden egyéb viszont érdektelen számára; ugyanis láttuk, hogy ez a földi élet és a halál utáni idő szempontjából a legjobb választás. Emellett a nézet mellet a végsőkig ki kell tartani, ha Hades-be utazunk, hogy ott se vezessen súlyosan félre gazdagság, és a hozzá hasonlatos dolgok, hogy ne vetemedjen zsarnoki kegyetlenségekre és más ilyen cselekedetekre, szentségtelen tettekre, és maga pedig ne szenvedjen el még rosszabbakat. Sokkal inkább azt kell megtanulni, hogy olyan életmódot válasszunk, ami e szélsőségek közt a középutat jelenti. A túlzás mindkét oldalon kerülendő, úgy ebben, mint lehetőség szerint a teljes jövőbeni élet tekintetében egyaránt. Ugyanis így lesz az ember a legboldogabb.

Ahogy arról a túlvilági hírnök beszámolt, már akkor is a következőket mondta a próféta: „Még annak is, aki utoljára lép elő, elfogadható élet áll rendelkezésére, egyáltalán nem rossz, ha értelmesen választ és komolyan fáradozik az életében. Aki elsőnek választ, ne legyen gondtalan, aki utolsónak választ, ne valljon kárt.”

E szavak után – így mesélte – az elsőnek választó rögvest előlépett és a legnagyobb zsarnoki uralmat választotta magának. De értetlenségből és kapzsiságból nem mérlegelt kellőképpen választása előtt, ugyanis elkerülte figyelmét, hogy más rontás mellett, ezzel az a sors is jár, hogy saját gyerekeit szintén felemészti. Mikor azonban nyugodtan megfigyelte, mellére ütött és sajnálkozott választása felett, anélkül, hogy a próféta előre jelzett szavait megfontolta volna; mert nem magát okolta a rontás végett, hanem a sorsot, a démonokat és mindenki mást, csak éppen magát nem. Ő azonban egy volt azok közül, akik az égből jöttek. Korábbi életét rendezett állapotban töltötte, és a szorgalmasságban szokás okán, nem pedig filozófia végett részesedett.

Egyáltalán azt mondhatnánk, az egekből érkezettek közt sok lélek volt, akik hasonlóan mellényúltak, mert nem a szenvedések iskoláját járták azelőtt. Ezzel szemben a legtöbben, akik a földből emelkedtek, választásaikat nem oly meggondolatlanul tették, mert maguk is sok fáradságon mentek keresztül és másoknál is azt látták. Ez és a sorsolás véletlene az oka, hogy a legtöbb lélek esetében a jó és rossz dolgok váltakozása következett be. Mert ugyanis, ha valaki folyvást a filozófiának szenteli magát, valahányszor földi életet vesz fel, és nem az egyike az utoljára választóknak, akkor az ottani dolgokról kapott értesülések szerint, nagy valószínűséggel nemcsak ebben az életben lesz boldog. Sokkal inkább fogja akkor az ittből oda vándorlását és vissza, nem földalatti és durva ösvényeken megtenni, hanem sima és égi utakon.

Mindez csak látványos színjáték volt, mondta, ahogyan az egyes lelkek életmódjaikat választották. Siralmas, nevetséges és csodás volt egyszerre a látvány, és gyakran korábbi életük szokásaihoz híven választottak. Így azt is láthatta, ahogyan elbeszélte, hogy a lélek, aki valaha Orpheusé volt, egy hattyú életét választotta; a női nem iránti gyűlöletből – mégis csak nők végeztek vele – nem akart nőtől születni. Thamyra lelkét látta, amint egy csalogány életét választotta. Másfelől pedig egy hattyú emberi életet választott, és más zenei tehetségű állatok szintén. A lélek, aki huszadikként érkezett, egy oroszlán életét választotta. Ő volt a Telamoniai Aia lelke, aki a fegyveres küzdelem emléke miatt nem akart ismét ember lenni. Aztán Agamemnon lelke volt soron; ő is az emberi nem elleni gyűlölet, és az eltűrt szenvedés okán egy sas életét választotta. Az egyik középső sorsot Atalante lelke kapta. Amint meglátta egy versenyző nagy dicsőségét, nem tudta figyelmen kívül hagyni, és ezt az életet választotta. Aztán látta, amint Epeios lelke, Panopeus fiáé, egy ügyes asszony élete mellett voksolt. Majdnem utolsóként látta meg a bohóc Thersites lelkét, amint egy majomba száll. Véletlenül Odüsszeusz lelke lépett utoljára a választáshoz, ahogyan ezt a sors előírta neki. Mivel emlékezett korábbi fáradozásaira, minden becsvágyat feladva, sokáig körbejárt, és egy nyugodt magánember életét választotta. Nehezen, de valahol megtalálta; a többiek által figyelmen kívül hagyva hevert ott. Mikor meglátta, azt mondta, akkor is ezt a döntést hozta volna, ha sorsának megfelelően először kellett volna választania, és nagy örömmel választotta. Éppen így még sok állatból emberré változás, és más állatokba költözés történt, miközben igazságtalan állatok vadakba, nyugodt állatok pedig szelídekbe változtak, valamint minden elképzelhető keveredés létrejött.

Miután minden lélek kiválasztotta magának az életmódját, a sorsjegyek által meghatározott sorrendben Lachesishez mentek. Ő mindegyikük mellé odaállította a démont, akit választott magának, mint az élete védelmezőjét és választásának kivitelezőjét. Ez a démon a lelket először Klotho elé vezette, szorosan, kézen fogva a forgó orsók között. Így érvényesítette az érintett által választott sorsot. Miután utóbbi megérintette, ismét a fonó Atroposhoz járultak, hogy a felfűzött sorsfonadékot megváltoztathatatlanná tegyék. Onnan, megfordulás nélkül a szükség trónjához ment, majd át is lépett rajta. Mikor mindenki más is átlépett rajta, mindannyian elviselhetetlen forróság és izzás közepette a feledés mezejére vonultak, egy kopár helyre, ahol sem fa, sem más, földön honos növény nem volt. A rájuk törő sötétség közepette letelepedtek a Gondtalan folyónál, melynek vízét semmilyen edény nem volt képes felfogni. Most mindannyiuknak inni kellett bizonyos mennyiséget ebből a vízből. Azonban akiket az értelem nem óvott meg, mértéken túl ittak. Akik viszont ebből isznak, elfelednek mindent. Aztán nyugovóra tértek, és eljött az éjfél, hatalmas villámlás és vihar támadt, és onnan hirtelen különböző irányokba felmentek új életükbe, mint amikor csillagok húznak el az égen. Neki viszont tilos volt megkóstolnia a vizet; hogy miként és milyen körülmények között jutott vissza testébe, azt nem tudta. Reggel kinyitotta szemeit és látta, hogy a máglyán fekszik.

És így maradt fenn Glaukon e történet és nem veszett el; és minket is megtarthat, ha követjük. Akkor szerencsésen átkelhetünk a Lethe folyón és nem piszkoljuk be a lelkünk. Éppen ellenkezőleg: ha követjük a tanácsomat, és hisszük, hogy a lélek halhatatlan és minden rosszat, de minden jót is képes elviselni, akkor mindig a felfelé vezető úton maradunk. Továbbá csakis az igazságosságot és belátást gyarapítjuk, hogy önmagunkkal és az istenekkel barátságban maradjunk, amíg itt a Földön időzünk, s akkor is, mikor ennek gyümölcsét hordjuk be, ahogyan a győztesek is begyűjtik jutalmukat a versenyt követően, és hogy itt és az ezer éves vándorlás folyamán is, amit leírtunk, szerencsés életnek örvendhessünk.”

Platón, Az állam, 10. könyvéből

Sokan azt mondják, hogy Az állam Platón legfontosabb munkája. E művében az ideális társadalmat mutatja be, s egyben az ideális ember mintája is, aki a „menny városát” mint belső vezérfonalat a szívében hordja. E könyvben mélyreható utalásokat találhatunk a misztériumokra és az ezoterikus oktatásra, melyek a platóni akadémia alapjait képezték.