Pentagram 2009/2

Boldog az az ember, aki magára eszmél és felébred

Az Igazság Evangéliuma II.

 

„Boldog az az ember, aki magára eszmél és felébred. Ha hívják, meghallja, válaszol, és odafordul ahhoz, aki hívja, felemelkedik hozzá, és ebben a hívásban ismeretre tesz szert. És mivel most ismer, teljesíti annak akaratát, aki hívta őt.”

 

A hit gnosztikus értelemben azt jelenti, hogy meghalljuk a hívást, nyitottak vagyunk rá, és pozitívan válaszolunk arra. Azonban akit hívnak, az nem mindig így reagál. Ha elfogadnánk az igazság következményeit, amelyek ránk és a társadalmunkra vonatkoznak, akkor teljesen meg kellene változtatni az életünket. Sok kedvelt szokásunkat, kellemesnek tűnő dolgot és bizonyosságot, főleg a környezetünktől kapott elismerést, fel kellene adnunk. Akkor az önmagunkról kialakított hízelgő kép is eltűnne, amely bár szomorúsággal járna ugyan, de belátáshoz vezetne.

Az Igazság Evangéliuma azt mondja erről: „A tévedés roppant izgalomba jött, és nem tudta, mit tegyen. Szomorú volt, panaszkodott, gyötrődött, mert semmit sem tudott. Ha az ismeret közeledik a tévedéshez, akkor az a tévedés alkonyát, és minden megnyilvánulásának a végét jelenti – üresnek és semmitmondónak bizonyul.”

Valentinus a tévedést az ember jelenlegi állapotával hasonlítja össze. Az ember hitetlenséggel reagál a benső lényéből jövő hívásra, és kevesen vannak, akik nyitottak a szellemi élet lehetőségére.

Valentinus elmagyarázza, hogy a szükség és a szokás hatalma miatt kevesen képesek a saját erejükből pozitívan reagálni az örökkévalóságból jövő hívásra. Ezért küldi el az isteni világ az „ő fiát”, a Világosságot, egy olyan „lényt”, aki ismeri az „Atyát”, az isteni világot. Akkor az emberi tudatlanság teljesen eloszlik. Valentinus tehát Jézust, a Krisztust Világosságnak látja, amely az eltévelyedésnek ebben a világában megtestesül, ugyanakkor belátásnak és isteni erőnek is tekinti, amely eltölti mindazoknak a szívét, akik a megszabadulásra vágynak, de képtelenek a saját erejükből tudásra szert tenni.

Ezzel eljutunk az Igazság Evangéliumának központi témájához, mely szerint az isteni Ige, „akit megváltónak neveznek”, eljön „mindazoknak a megmentésére, akik nem ismerik az Atyát”. A szerző ismételten kifejezi azon örömét, hogy lehetőségünk van a tévedés és a hiányosság világából való kimenekülésre, igen, annak teljes feloszlatására, és az igazság és a bőség isteni világával való felcserélésére.

Azt írja: „Az Igazság Evangéliuma a legnagyobb öröm mindenki számára, és az evangélium neve annak a reménynek ad kifejezést, hogy a hosszú keresés után megtaláljuk az igazságot.”

A nagy reménytelenség és kétségbeesés közepette hatalmas megkönnyebbülés belsőleg felfedezni annak a lehetőségnek a nyomát, hogy ennek a helyzetnek nem kell így maradnia!

Jézus, az isteni Ige által, az Atya „megvilágosította azokat, akik tudásuk elvesztése miatt sötétségben élnek. Megvilágosította őket, és utat nyitott a számukra. Ez az út pedig az igazság, melyet a fiú fedett fel nekik.”

Az Igazság Evangéliumában kifejtett gnosztikus eszmék a tiszta, eredeti kereszténységet, a szellemi kereszténységet képviselik. Jézus, az isteni Ige a Gnózisban éppúgy, mint az eredeti kereszténységben az az isteni erő, amely az Atyából árad, hogy szívünkben és fejünkben meggyújtsa a tudás lángját, és feloszlassa az eltévelyedés sötétségét. Az ember megmentése mind a történelmi Gnózisban, mind az eredeti kereszténységben az eltévelyedéstől és annak következményeitől való megszabadítást jelenti, valamint az isteni igazságban történő felébredést, amely tudatossá és aktívvá válik az ember belső lényében.

Krisztus ennek az emberben munkálkodó megváltó isteni erőnek a megszemélyesítője. Manapság sokan látnak túl a régi dogmatikus hiten, és elismerik, hogy csak belső szellemi tapasztalatok, és az egész külső életre kiható belső változás lesz képes megszabadítani az emberiséget.

A tudás, a Gnózis, „a szív ismerete” egyesíti az embereket az igazsággal. A belső lényükben dolgozó isteni Ige által meg lesznek mentve, megszabadulnak az eltévelyedéstől és új, szellemi emberekké válnak. Már ebben az életben részesülnek a megváltásban azáltal, hogy eleget tesznek a hozzájuk intézett hívásnak.

Az igazi kereszténység a bennünk lévő örökkévaló nézet megszabadítása. E bennünk lévő örök azonban még túl gyenge ahhoz, hogy minden vétket és a jelenségvilághoz fűző köteléket lerázzon magáról. Amikor a belső Krisztus, az isteni Ige visszhangra talál a szívünkben, ez az új, nem földi eredetű energia megerősíti az örökkévaló nézetet. Ebből a szempontból tehát az ember nem önmagát szabadítja meg.

A megváltás mégis a tudatosodásnak egy aktusa az emberben, a tévedéstől való megszabadulás. Az ember így együttműködhet az isteni igével, hozzájárulva ezzel a saját megszabadulásához. Ebből a nézőpontból tehát mégis önmagát váltja meg.

Ezért kiáltja oda az Igazság Evangéliuma mindazoknak, akik elindulnak az igazság ösvényén Isten Igéjének erejében: „Készüljünk fel arra, hogy a Mindenségre irányuljunk, s vigyázzunk arra, hogy házunk tiszta és csendes legyen az egység érdekében!”

A régi embert – aki boldogságát a földi világban keresi, megváltását pedig az utolsó ítélet eljövendő napjától a túlvilágon várja – törjük össze, mint egy hasznavehetetlen korsót, és készítsünk új edényt, amely tisztán és határozottan fogadja magába az isteni igét. Mindez lehetséges a bennünk munkálkodó isteni Ige megtestesülése által, aki „úttá vált az eltévedteknek, tudássá a tudatlanoknak, felismeréssé a keresőknek, támasszá a reszketőknek és tisztulássá a tisztátalanoknak.”

A tökéletes ember örök nézete, a testté vált isteni Ige szüntelenül dolgozik az emberiség minden egyes tagjának szívében, hív minket, és lehetővé teszi, hogy a belátáshoz vezető ösvényen járjunk.

Akik ezt az ösvényt járják, azok tudják, hogy szellemi magjuk az isteni világból származik, s hogy ez az isteni világ dolgozik bennük és hívja őket, hogy egyszer újra tudatára ébredhessenek méltóságuknak, mint Isten képmása, és újra felismerhessék az Atyát. Ezért a gnosztikus értelemben vett hit egy új életlehetőségre való nyitottságot jelent.

Az Igazság Evangéliuma nem csak az isteni világból jövő hívást, illetve erőkiáradást – a testté lett Igét – ismerteti, hanem azt is felvázolja, hogy mi a helyes válasz erre a hívásra, bemutatva az emberiség számára egy közös fejlődési utat, és azt is, hogy mi a célja ennek az útnak.

Miért alkotta „az igazság Atyja” a mindenséget és az emberiséget? Azért, mert azt akarja, hogy az emberek megismerjék és megtanulják szeretni őt. Kezdetben „a tökéletesség (mint lehetőség) az Atyában nyugodott. Még nem adta oda a Mindenségnek… Hanem a tökéletességet, mint a hozzá visszavezető utat, megőrizte önmagában, és készenlétben tartja az emberek számára, amikor visszatérnek hozzá – valamint a tökéletes, oszthatatlan tudást is készenlétben tartja számukra.”

Ennélfogva mi, éppúgy, mint a mindenség, az isteni Szellemből származunk, mint Isten elméjéből eredő gondolatok, azért hogy szabadon felismerhessük az isteni szellemet, és önmagunkat, mint ennek a szellemnek a leszármazottait. Más szóval: azért, hogy tudatára ébredhessünk önmagunknak, mint isteni lényeknek, és annak, hogy Istenből eredünk és tőle származunk, hogy azután ne csak tudatossá váljunk, hanem tudatosan együtt is működhessünk ezzel az isteni forrással. Valentinus azt állítja, hogy ez a rendeltetésünk, emberlétünk és életünk célja, mint ahogy az egész világmindenségé is.

Ezt a következőképpen képzelhetjük el: ami szellemi lényünket illeti, hogy modern szóhasználattal éljünk, az egész világmindenségben mindenütt jelenlévő Szellem élő erővonalaiban és azok által fejlődünk. Az idők kezdetén ennek a szellemi lénynek még nem volt anyagi burka. Ahhoz azonban, hogy tudatossá váljon önmagával és a világgal kapcsolatban, szüksége volt egy olyan testre, amely képes gondolkodni, érezni, akarni és cselekedni. Kezdetben „még nem kaptunk sem formát, sem nevet, amelyeket az Atya minden egyed számára megalkot: a tőle kapott formát, hogy fel tudjuk őt ismerni. Mert amíg még tudattalanul őbenne vagyunk, nem ismerjük meg őt.”

Ahhoz, hogy megkapjuk e formát és e nevet, ezt a tudatot, nekünk, embereknek „önállóan ki kellett belőle lépnünk, mivel (öntudatlan állapotunkban) nem voltunk képesek felvenni és felismerni azt, akiben benne voltunk, amikor akarata még nem nyilvánult meg.”

Ha elképzeljük magunkat, mint tiszta, anyagtalan erővonalakat, vagy mint a tiszta, eredeti életterületről származó gondolatokat, akkor azt is el tudjuk képzelni, hogy önállóan olyan formát és nevet fejleszthettünk volna magunknak, egy olyan testet és isteni tudatot, amely sohasem vesztené el kapcsolatát az isteni világgal. Azonban nem ez történt. Az Atyához fűződő tudatos kapcsolat megszakadt.

Az Atyával mindig harmóniában lévő öntudat helyett egy olyan én-tudat fejlődött ki, amely elvesztette az Atyával való egységet. Ezzel egyidejűleg pedig kifejlődött egy durva anyagi test.

Mi az „Atyát” illetően tudatlanságban élünk, mert a durva anyagú és önző én nem a kezdetek tiszta élettereiből származik! A jelenlegi emberiség ebben az állapotban létezik. Az isteni erők nem tudnak közvetlenül és természetes módon kifejezésre jutni! Fizikai testünk a maga akarati, érzelmi és gondolati indíttatásaival nemcsak hogy nem birtokolja a közvetlen kapcsolatot az isteni világgal, de el sem viselhetné azt.

Valentinus leírja ennek az állapotnak a következményeit: „Az Atya ismeretének hiánya félelmet és rettegést idézett elő. A rettegés pedig besűrűsödött, mint a köd, úgyhogy senki sem láthatott. Így nyert teret a tévedés, miközben értelem nélkül munkálkodott az anyagon. Nagy erőfeszítéssel olyan művet hozott létre, amelyben ál-szépség uralkodik az igazság helyett.”

Ez nem csupán egy távoli múltban lejátszódó esemény, hanem szüntelenül ismétlődik mind a mai napig. Az ember elhatárolja magát az isteni erőktől, melyek benne dolgoznak, és át akarják lépni tudatának a küszöbét. Továbbra is veszni hagyjuk a mindent átható és fenntartó szellemi törvényekkel való természetes egységet. Ez viszont félelmet okoz, annak a félelmét, hogy nincs a lábunk alatt szilárd talaj, s emiatt úgy érezzük, hogy belevetettek minket ebbe a magányos és abszurd életbe. E félelem miatt még jobban ragaszkodunk hamis tudásunkhoz, és még inkább elvágjuk magunkat az eredeti, tiszta világgal való egységtől. Ez valóban egy ördögi kör.

Mivel azonban mindennek ellenére, mégis magunkban hordozzuk a teremtő, isteni erőt, állandóan következményeket és eredményeket hozunk létre. Hatunk az anyagra az isteni törvények ismerete és isteni értelem nélkül. Ezek után nem meglepő, hogy ez káoszhoz és hamis szépséghez vezet. Ráadásul azt képzeljük, hogy ez az általunk teremtett kaotikus világ korlátlan és örök. A külső, anyagi jelenségek képezik táplálékunkat, amelyekben a viszonylagos jó és rossz váltakoznak. Ez a jó és a rossz tudásának fájáról szóló paradicsomi mítoszra emlékeztet minket.

Az a fontos, hogy más gyümölccsel kezdjünk el táplálkozni, az Élet fájának gyümölcsével, amely szintén a paradicsomban áll, hogy az isteni élet és az igazság világából tápláljon minket. Akkor megvalósítjuk az isteni eredetünkkel való tudatos egységet. Az Élet fájának gyümölcséről alkotott kép pompásan bemutatja, hogyan fejezték ki régen a gnosztikusok jelképesen a tudásukat. Valentinus az Élet fájának gyümölcsét merész felismeréssel az isteni Igével, Jézus Krisztussal azonosítja, aki az igazság, a világosság és az élet megtestesítője.

Ez olyan gyümölcs, „melynek megevése nem okozza a pusztulásukat (szemben a jó és a rossz tudásának fájáról származó gyümölccsel), hanem pompás kinccsé válik mindazok számára, akik esznek belőle.”

Amikor azon isteni erők és ismeretek alapján élünk, amelyek arra várnak, hogy tudatossá váljanak bennünk, nem pedig csupán a tudományos ismereteink alapján, amelyek a jelenségek világával foglalkoznak, sem pedig a földi természet javai és értékei alapján, melyek földi lényünket táplálják, akkor újból megtaláljuk a Szellemet, az isteni Atyát önmagunkban. Megleljük a bennünk lévő Krisztust, ahogy Pál mondja. Ekkor azzal a gyümölccsel táplálnak minket, amely nem okoz pusztulást, a bennünk lévő Krisztussal, a bennünk lévő szellemi erőkkel.

Azáltal, hogy tudatosan az isteni erőkből élünk és dolgozunk, teljesítjük a rendeltetésünket. Akkor az Istentől elkülönült én-tudatot egy olyan öntudatra cseréljük, amely egyesült és telítődött Istennel. Ezután a teremtményeket és a dolgokat nem tekintjük többé alárendelt tárgyaknak, hanem minden bennünk van, és önmagunk részének ismerjük fel azokat.

„Tat twam asi” – te magad vagy az (a másik is).

Akkor orvosoltuk a hiányt, amely akkor keletkezett, amikor önfejűen ettünk a jó és a rossz tudásának fájáról. Amikor az Élet fájának gyümölcséből eszünk, a teljességből élünk, a szellemi anyagból és erőből, amely mint igazi önvaló, mint Krisztus van bennünk.

Az emberi fejlődés hatalmas vonulatát elvakította a tévelygés, mert mi, akik az Atyából származva arra rendeltettünk, hogy megismerjük őt és együttműködjünk vele, eltávolodtunk tőle. A saját fejünk után mentünk, és egy olyan világot építettünk fel, amely az eltévelyedésnek van alávetve, és amelyben káosz, erőszak és hamis szépség uralkodik. Az Atya azonban, aki kezdettől fogva azt akarta, hogy tudatában legyünk az ő létezésének, nem hagy minket elveszni a magányosságban és a reménytelenségben. Kiárasztja az igét, a szívét, a fiát, az erejét a szívünkbe, hogy tudatára ébredhessünk eltévelyedésünknek.

Eleinte, hitünk fogyatékossága miatt, hajlamosak vagyunk megölni az Atya szívünkbe helyezett igéjét és erejét, ahogy Krisztust mindig megölik az ellenségei. A belső Krisztust azonban semmilyen értelemben sem lehet megölni. Eleinte talán eltűnik, mivel a tudatunk elnyomja. A tudatalatti mélységeiben azonban folytatja munkáját, s egy nap megmutatkozik majd, mint az igazán beteljesült élet utáni vágy; szellemi útra hív minket, és ha nyitottak vagyunk rá, lehetővé teszi számunkra, hogy bejárjuk ezt az utat.

Ezen az úton egyszer csak rájövünk eltévelyedésünkre, és az Atya ismerete, az isteni ősalap működőképessé válik bennünk. Ezt jelenti a bennünk lévő Krisztus feltámadása. Akkor elértük fejlődésünk célját. Ha egyszer felismertük magunkban az Atyát, akkor hatni fog bennünk, és mi együttműködünk vele, akkor egy olyan világot fogunk felépíteni, amely összhangban van vele – egy igazi világot.

Mit tudhatunk, amikor az Atya, mint isteni ősalap, megnyilvánítja magát bennünk? Akkor megismerjük az isteni világ szerkezetét és működését, az Atyát, a bennünk és a mindenségben lévő alkotó elvet. Megismerjük az Anyát, a Szent Szellemet, az életet, a valóságteremtő isteni erőt. Továbbá megismerjük a Fiút, a világosságot, a teljes értelemben vett szellemi embert, aki az Atyától és az Anyától született.

Ezért Valentinus az ember és az emberiség évmilliók alatt megtett útját a következőképpen összegzi: „Így az Atya Igéje kilép a mindenségbe, és újra vissza, ki a mindenségből. Fenntartja a mindenséget, kiválasztja az övéit, és felveszi a mindenség formáját – tehát egy látható formát. Azután pedig megtisztítja őket – minket – és visszahozza őket az Atyához, az Anyához: ő a végtelen irgalmasságú Jézus.”

Ez mindenkor lehetséges, mert az Atya Igéje szüntelenül árad a Mindenségbe, és miután számtalan megszabadítottat magához vesz, visszavonul a Mindenségből, hogy ezeket a megszabadítottakat visszavigye az Atyához. Az Ige időről időre megnyilvánul az emberekben és eltölti őket a megszabadító igazsággal. Az ilyen emberekből erő árad, az Ige ereje.

Ezért mondja az Igazság Evangéliuma: „Mondjátok hát igaz szívből, ti, akik a tökéletes nap vagytok, és akikben a soha ki nem alvó fény lakik. Beszéljetek az igazságról mindenkinek, aki keresi, és az ismeretről mindazoknak, akik eltévelyedésükben bűnt követtek el!”

Akik engedelmeskedtek a gnosztikus hívásnak és készek voltak pozitívan válaszolni rá, azok minden időkben közösségekbe tömörültek. Korunkban is vannak ilyen közösségek a szufizmussal, a buddhizmussal, a zsidó kabbalával és a kereszténységgel összefüggésben.

Az, aki megnyitja magát az igazság e hívásának, saját tapasztalata alapján fel fogja ismerni, hogy az Igazság Evangéliuma feltárja és megerősíti az ősi, időtlen és megszabadító igazságot. Az képes lesz használni ezt a múltból jövő tiszta szellemi erőt a saját ösvényén a jelenben.

„Ahogy az ember tudatlansága megszűnik, amikor ismerethez jut, és ahogy a sötétség eltűnik, amikor a fény megjelenik, úgy a tökéletlenséget is felváltja a tökéletesség. Természetesen, attól a pillanattól kezdve a külső megjelenési formák már nem jelennek meg többé, hanem beleolvadnak az egységbe. […] Az egység által minden egyed megismeri önmagát. A tudás által megtisztítja magát a sokféleségtől az egység felé tekintve, miközben elnyeli önmagában az anyagot, mint a tűz, a sötétséget a fénnyel, a halált pedig az élettel oltja ki.”

—

Felhasznált irodalom:

Konrad Dietzfelbinger, Apokrif evangéliumok Nag Hammadiból

A 2008-as európai nyári hetekről

Elmélkedés a külső és a belső klímáról

A svédországi Edshultban elhangzott beszéd

 

Amikor földünk északi szélességi fokain kitavaszodik, a természetben hatalmas átalakulások mennek végbe. Minden megváltozik, és a Nap által létrehozott új körülményekhez igazodik.

 

Ami fagyott állapotban volt, az most kienged, és életet adó táptalajjá válik. A meleg és a fény hatására a természet virágba borul. Mindez viszonylag szabályos minták alapján zajlik le.

Hosszabb időszakokat vizsgálva azonban alapvető változásokat figyelhetünk meg. Így például a skandináv országokban, a bronzkorban néhány fokkal melegebb volt, mint napjainkban. A kiterjedt lombos erdőkben és a lápvidékeken az emberek halászatból és vadászatból éltek. Abban az időben gazdag kultúra bontakozott ki. Hatalmas emlékműveket hagytak hátra: különféle kőformációkat, sírokat és feliratokat. Napimádókként jelentős asztronómiai ismeretekkel rendelkeztek, és feltevések szerint matriarchális társadalomban éltek.

Azonban ahogyan az éghajlat változott, egyre hidegebb lett, majd a jégkorszak után a szárazföldi terület növekedni kezdett, jelentősen megváltoztak a körülmények is. A lombos erdők és lápvidékek helyét a fenyvesek vették át, valamint új állat- és növényfajok alakultak ki.

A bronzkor kultúrája eltűnt, sőt új embertípusok jelentek meg, új szokások alakultak ki, és új vallás keletkezett: az Asen-vallás. Elkezdődött a vaskorszak.

A viszonylag békés matriarchális rendszer egyre vérszomjasabb, patriarchális társadalommá alakult át: A belső klíma – mintha a külső éghajlattal együtt változott volna – megkeményedett. Nem alakul-e át a mi hangulatunk is az évszakok váltakozásával? Energiától duzzadunk vagy fáradékonnyá válunk. Nyáron más gondolatok foglalkoztatnak minket, mint télen, a tavasz pedig egészen más érzelmeket kelt bennünk, mint az ősz.

Ezoterikus és vallásos rendszerek azt tanítják, hogy az ember hatalmas fejlődési ciklusoknak van alárendelve. Nyugaton csillagévekről beszélnek, melyek kb. 26 000 évig tartanak. Ez az időszak, melynek során a tavaszpont egy teljes kört megtéve végigvándorol a zodiákuson. Egy csillagév tizenkét kisebb szakaszból áll. Jelenleg a Halak-korszak végén és a Vízöntő-korszak elején állunk. A Vízöntő-korszak – mondják – egészen más energiákat szabadít fel, mint a Halak-periódusa. Emiatt megváltoznak a külső és a belső életfeltételek is. Az emberi lét alapjai megrendülnek, és az így keletkező káoszból valami új fejlődik ki.

Az ember hatalmas fejlődési-képességgel rendelkezik, és különösen a változás időszakában mutatkoznak meg e potenciálok kibontakozásához szükséges lehetőségek. Ehhez a folyamathoz mi magunk szolgáltatjuk a táptalajt. Amennyiben az isteni erők fényével és melegével együttműködünk, egy belső változás és kibontakozás különleges lehetőségei jönnek létre.

Ez a folyamat azonban nem automatikusan megy végbe. A régi dolgokat le kell adni ahhoz, hogy az alapvető újjáalakulás végbemehessen.

A korábbi időszakokban az életkörülményeket főként olyan tényezők alakították, melyeket az ember csak csekély mértékben vagy egyáltalán nem befolyásolhatott. A szükségszerű belső változások nagy részét szintén nem volt képes az ellenőrzése alá vonni. H. P. Blavatsky Titkos tanítás című művében azt olvashatjuk, hogy a korábbi időszakokban az emberiséget olyan vezetők és tanítók irányították, akik magasabb rendű hierarchiák küldöttei voltak, többek között angyalok és arkangyalok.

A jelenlegi éghajlatváltozást az ember – legalábbis részben – magának köszönheti.

Ezért kézenfekvő, hogy neki is kell átvennie a felelősséget, és ezt a problémát pozitív irányba terelnie. Korszakunkban belső klímánk alakulásáért is nekünk kell vállalni a felelősséget.

Úgy is mondhatnánk: Ha nem jön létre pozitív belső változás, akkor a fejlődés negatív irányba megy át. Mindig fennáll annak a lehetősége, hogy harmóniában éljünk a természettel, ahelyett, hogy elpusztítanánk.

A jelenleg felmerülő kérdés a következő: Van-e igényünk arra, hogy belső szinten keressünk valamit, ami nálunk lényegesen nagyobb? Tudunk-e egy olyan közösséghez kapcsolódni, melyben sem az önérvényesítés, sem az én-irányulás nem játszik lényeges szerepet? Képesek vagyunk-e elkezdeni valódi közösségben és összetartozásban élni?

 

A Bárka

Isten a parancsnok: röpülj Bárka!

Bár tenger sok elszabadult vörös pokol-fúria

veti magát dühösen az élőkre és a holtakra,

hogy a Földet ólomszürke masszává olvassza,

és az égről minden jelet le is söpör a Sátán,

Isten a parancsnok: te csak röpülj Bárkám!

 

A szeretet az iránytűd: tovább, Bárka!

Szállj északra és délre, keletre és nyugatra,

mindnek osszad kincsesládád gazdagságát.

Lovagold meg bátran a viharos hullám taraját,

fényed felé forduljanak a sötétben a vitorlák.

A szeretet az iránytűd: te csak repülj Bárkám!

 

A hit a te horgonyod: rajta Bárka!

Jöhet mennydörgés, lecsaphat a villám-dárda,

hegyek remeghetnek meg és rogyhatnak össze,

az ember szíve a félelemtől lehet olyan gyönge,

hogy a szent szikrát a feledés homálya betakarja,

a hit a te horgonyod: rajta, Bárkám, rajta!

 

Mikhail Naimy, Mirdad könyve

 

A Noverosa Konferenciahely esti szolgálatán elhangzott beszéd

Nem vagyok különleges ember, mindenesetre nem hiszem, hogy az lennék. Semmiben sem különbözöm a többi tizenhat éves fiataltól. Tulajdonképpen inkább meglehetősen szokványosnak nevezném magam. Mindent megteszek, amit egy korombelitől elvárhat az ember: Iskolába járok, sportolok, szerelmes leszek, vitatkozom a szüleimmel, a vakáció idején nyaralni megyek, és számos kérdés merül fel bennem: a világról, magamról, az életben és ebben a világban elfoglalt helyemről.

Az egyetlen különbség köztem és a többiek között nyilvánvalóan az, hogy én meg akarom érteni a dolgokat. Ezért teszek fel kérdéseket. Úgy tűnik, ez sok embert zavar. Én azonban valóban érteni akarok. Hogy mit akarok megérteni? Nos, őszintén szólva, körülbelül mindent.

Miért vagyunk itt? Miért van olyan sok egyenlőtlenség, szenvedés, fájdalom, és miért keressük szüntelenül a boldogságot és a kényelmet? Miért nincs senki, aki valóban boldog lenne? Mindezt meg szeretném érteni. Vannak válaszok is, valóban. Azonban egyetlen egy sem elégített még ki teljesen. Néha az az érzésem, hogy az emberek inkább megelégszenek egy bizonyos válasszal, csak hogy azután már ne kelljen aggodalmaskodniuk. Úgy tűnik, hogy az igazi választ nem is akarják hallani. Minden megfelel nekik, ami többé-kevésbé hihetően hangzik, csak ne kelljen többé gondolkodniuk rajta.

Úgy érzem, ennél még sokkal több minden létezik. Úgy értem, többnek kell lennie! Ez így nem lehetséges! Ez nem lehet az élet értelme! Ez a rengeteg nyomorúság és szenvedés, nem hiszem, hogy mindez hiábavaló lenne! És most be kell vallanom: Tudom, hogy van még valami. Tudom, hogy a világ nem ok nélkül olyan, amilyen. Hogy honnan tudom? Azt képtelen vagyok elmagyarázni. Egyszerűen tudom. Nevezhetném ezt megérzésnek, vagy intuíciónak is, de ez sokkal több annál. Egyszerűen a lényem legmélyéből tudom.

A világ azonban bizonyítékokat kíván. Az érzéseket és az intuíciót ésszerű érvekkel magyarázzák. Az ötleteimet ezért a legtöbbször megtartom magamnak. Ez gyakran összezavar.

Mert fejem – az összegyűjtött ismeretekkel telve – és szívem különböző nyelvet beszél. Amit az iskolában mondanak és a könyvekben olvasok, és az, amit a templomban és a centrumban megrendezett összejöveteleinken hallok, nem fedi egymást.

Ezért olyan ez, mintha két világ létezne bennem egyszerre, egy külső és egy belső világ. Kellemetlen két olyan világban élnem egyidejűleg, melyek nem illenek össze teljesen. Számomra csak egyetlen világ létezzen.

Nehéz dolog erősnek lenni, és abba kapaszkodni, amit belülről tudok. Ezt hívják intuíciónak, én azonban inkább belső tudásnak nevezném. E dolgok igazságát nem tudom bebizonyítani, csak azt tudom, hogy mindez így van, mert magamban és magam körül naponta látom ennek a bizonyítékait. Felfedeztem, hogy ez nem mindig volt így. Voltak időszakok, amikor az érzés legalább olyan fontos volt, mint a racionalitás és az ésszerűség. A régi korokban tudomány és vallás ugyanazt a célt követték, és kölcsönösen kiegészítették egymást. Az ugyanazon cél felé vezető két utat képviselték. Ez a cél pedig nem volt más, mint létünk valóságának megértése.

Idővel azonban mindez megváltozott. A reneszánsz korszak végére a világ két részre oszlott; a tudomány és a vallás világára. A természettudomány a látható és kézzelfogható dolgok vizsgálatára korlátozódott, míg a vallás a láthatatlanokéra. Az évszázadok folyamán a tudománynak sikerült világunkat egyre kisebb részekre osztania; először sejtekre, majd molekulákra, ezeket atomokra, azután az atomoknál kisebb részecskékre, elektronokra, protonokra és neutronokra, melyeket aztán quarkokra bontottak fel. És a tudomány a jövőben talán még kisebb részecskéket fedez majd fel.

A tudósoknak azonban kutatómunkájuk folyamán hamarosan egy problémával kellett szembesülniük: Kvantumszinten – ez a fogalom az atomnál kisebb részecskék általános jelölésére szolgál – olyan váratlan eredményekbe ütköztek, melyeket már nem lehetett a megszokott módon megmagyarázni. A kutatók számára világossá kezdett válni, hogy a világon talán több minden létezik, mint amit addig feltételeztek. Folyamatosan felismerik, hogy kísérleti eredményeik egyre inkább az ezoterikus és gnosztikus iskolák és közösségek ideológiáihoz közelednek.

Egy racionális világban élek, és agyam válaszok és bizonyítékok után kiált. Azt hittem, hogy azt a fizikai bizonyítékot, melyet az életben kerestem, talán e kísérletek eredményei között találhatom meg. Azonban a hallott dolgok egyáltalán nem elégítenek ki.

Nem azt akarom tudni, hogy a világ hogyan, hanem, hogy miért éppen ily módon kapcsolódik össze. Számos olyan különféle felismerés létezik, melyek a világ összetételére utalnak: egy atom felépítése, a nullpont-energiamező, a tér-idő kontinuitás, a részecskék dualitása és a szemlélő befolyása a részecskék viselkedésére. Az egész meglehetősen érdekesnek tűnik, ha a szokványos perspektívákból szemléljük őket. Ha azonban valóban meg akarjuk érteni ezen eredmények kihatásait, akkor egészen más szemmel kell néznünk ezeket a dolgokat. Néhány hónappal ezelőtt, az egyik biológia órán, egy sejt működésének módját magyarázták el nekünk. Az emberi test nagyon sok különféle sejtfajtát tartalmaz, melyek saját működéssel és tulajdonságokkal rendelkeznek. Ugyanakkor azonban testem minden egyes sejtje az egész testre vonatkozó valamennyi információval is rendelkezik. Egy olyan mátrixot tartalmaz, mely magába foglalja a test felépítésének és fenntartásának minden szükséges információját. Egy sejt, szükség esetén képes megváltoztatni működését vagy formáját annak érdekében, hogy valamilyen hiányt pótolhasson. Senki sem tudja, hogy egy sejt miként szerez tudomást arról, hogy mit és hogyan kell végrehajtania. Minden sejt, egyetlen hatalmas organizmusként, tökéletes harmóniában és egyetlen egy cél érdekében, egy ismeretlen erő ösztönzésére, együttműködik.

A közelmúltban tanárunk az atom felépítését magyarázta el nekünk. Az atom magja egy vagy több neutronból és protonból áll, és elektronok keringenek körülötte. Miért köröznek az elektronok a mag körül? Fogalmam sincs, egyszerűen csak ezt teszik. Amennyiben e világ valamennyi atomja majdhogynem üres, akkor ez azt jelenti, hogy az, amit mi tartós, szilárd anyagként tapasztalunk meg, valójában nem az. Egy atom több mint 99 százalékban, üres!

Képzeljük csak el: Ha egy atom magját egy százforintos pénzérme méretére növelnénk, akkor az elektronok kb. 10 kilométeres távolságban köröznének körülötte. Hogy lehet az, hogy az anyagot tartósnak és szilárdnak tapasztaljuk meg, amikor valójában üres…? Valóban üres?

Már gyakran megpróbáltam elképzelni egy olyan világot, melyben idő és tér nem létezik. Mindeddig azonban ez még nem nagyon sikerült. Néha úgy érzem, van már egy homályos sejtésem róla, de ezt semmiképpen sem tudnám szavakkal kifejezni.

Albert Einstein már 1905-ben, relativitás-elméletében megfogalmazta, hogy az idő és a tér nem statikus és lineáris, mint ahogyan azt addig feltételeztük. Idő és tér a saját, valamint az általunk szemlélt tárgy tempójára vonatkozik. A saját és a tárgy tempójának különbségétől függően, a tér zsugorodhat vagy tágulhat, az idő pedig lassabban vagy gyorsabban múlhat. Világunkban tulajdonképpen semmi sem abszolút és statikus. Hiszen ha a legkisebb síkon szemléljük a dolgokat, akkor minden állandó, dinamikus mozgásban és kölcsönhatásban áll. Ha a még kisebb felé haladunk, akkor már sem elem, sem részecske nem létezik. Ekkor már csak energiáról beszélhetünk. Energiáról és lehetőségekről. Ez azt jelenti, hogy minden mindennel összekapcsolódik, és minden mindennek a befolyása alatt áll. Minden gondolat, minden érzelem, minden tett hatással van az egészre.

Lehetséges, hogy ezzel egy mindennek alapul szolgáló egyetemes erő léte bizonyosodik be? Lehetséges, hogy ezáltal bizonyosságot nyer a Gnózis létezése? Hiszen honnan jön az impulzus? Hogyan keletkezett minden? Honnan származik a rejtélyes energia, ha – az elmélet értelmében – már semmi sincs?

A kvantum-technikában van még egy érdekes jelenség. Ez a szemlélő befolyása. Ha egy részecskét érzékelnek, másképpen kezd viselkedni. Ha nem érzékelik, akkor kvantum szinten egyidejűleg hullámként és részecskeként viselkedik. És mielőtt egy részecskét érzékelnének, az az atomon belül egyidejűleg különböző helyeken található. Ezt nevezzük szuperpozíciónak. A részecskék csak abban a pillanatban vesznek fel egy szilárd pozíciót, amikor az atomot szemlélni kezdjük.

Elgondolkodom az egyik régi kérdésen: Ha egy hang felcsendül, de senki sincs ott, aki hallja, akkor valóban felcsendül-e? Talán csak egy hang lehetősége van jelen. Vagy – ahogy Einstein egy alkalommal megjegyezte: Ha esténként feltekintek az égre, látom a Holdat. Ha azonban megfordulok, nem tudom, hogy a Hold ott van-e még.

Ez azt jelenti, hogy nem vagyok biztos benne, hogy az, amit látok, valóban az igazság-e. Ez pusztán az én látószögem, az én képem, az én saját igazságom. Életem tele van lehetőségekkel és potenciálokkal. És kizárólag rajtam áll, hogyan használom őket. Úgy tűnik, az egész univerzum azt akarja mondani nekem, hogy olyasmi, mint az individualitás, nem létezik. Sem az én, sem a te, sem az ő nem létezik. Mert valamennyien ugyanannak a teremtésnek a részei vagyunk. Amit gondolok, érzek és teszek, az adja a különbséget. Ez az úgynevezett pillangóhatás: Ha egy pillangó a világ egyik részén meglebbenti a szárnyait, a világ másik oldalán vihart okozhat vele.

Képzeljük el a fennálló lehetőségeket: Ha egy embercsoport elhatározza, hogy valóban bejárja az eredeti állapothoz vezető utat, ebben az elhatározásában szilárdan kitart, és ezt tettekkel is bizonyítja, akkor a világban változásokat idézhet elő. Korunk tudósai azt is megállapították, hogy az emberi tudat befolyást gyakorol a fizikai valóságra a szubatomi területen. Ha pedig ez a terület befolyás alatt áll, akkor az atomi, a sejti és az összes a fölött álló szint is. Ebben a pillanatban hirtelen megvilágosodik előttem: Az általam keresett bizonyíték közvetlenül előttem áll. Bennem van, a testemben és mindenütt körülöttem. Ha minden sejtet egy ismeretlen erő hajt, mely szubatomi szinten nyilvánul meg, tehát mint dinamikus energiamező, akkor ez szó szerint azt jelenti, hogy minden mindennel kapcsolatban áll. Különbözik-e ez attól, amit a templomban hallunk?

A kérdéseim nem tűntek el. Ráleltem ugyan néhány válaszra a korábbi kérdéseimet illetően, de újak is felmerültek bennem. Nem tesz semmit. Csak arra ösztönöznek, hogy tovább keressek. Egyre újabbak fognak felmerülni, míg végül elérem a célomat.

Valami azonban megváltozott. A bennem lévő belső hangot illetően nincsenek többé kételyeim.

Hiszen maga a világ, minden atomjával és minden részecskéjével azt támasztja alá, amit belülről érzek, és hogy az ösvényt be kell járnom. Új bizalom és új remény tölt el. Ha körülöttem minden a valóságot tükrözi, amelyben élünk, és ha minden az egyetlen irányt mutatja nekem, akkor mire várok még? Mi akadályoz? Semmi sem tarthat vissza. Ilyen támogatással nem vallhatok kudarcot.

Néhány töredék az Ifjú Tanulók Csoportjának munkahetén elhangzott beszédekből

 

„La Nuova Arca” Konferenciahely, Olaszország

Az ember ahhoz van hozzászokva, hogy a szavakat szó szerint fogja fel, értse és értelmezze. Ez nagyon hasonlít ahhoz a viselkedésmintához, amikor egy embert a ruházata vagy külső megjelenése után ítélnek meg. Ezzel csupán a külsőségek alapján alkotnak véleményt.

A szavaknak azonban különböző jelentéseik vannak, több-dimenzionálisak. Olyan formák, amelyek erőt, fényt, meleget és hangzást tartalmaznak. A szavak megindítanak, élnek és rendszereznek. A kereső ember, a tanuló számára az Egyetemes Tan szavai az igazságot tartalmazzák és gyógyító hatásúak. Ha ezt felismerjük és megtapasztaljuk, akkor egészen másképpen állunk velük szemben. Akkor erejüket, fényüket és ragyogásukat megnyilvánítják nekünk. Ekkor különleges táplálékként, spirituális élelemként magunkba szívjuk őket, mert tudjuk, hogy ezáltal a szavak lénye és tartalma bennünk és általunk hatékonnyá válhat.

Felismerjük-e, hogy ez az újszerű megértés és szóhasználat milyen hatást fejthet ki? Ha áthatolunk egy új nézethez, egy új felfogáshoz, és a szavak újfajta használatához, akkor valóban megnyílhat előttünk az észlelés és hatékonyság egy új dimenziója. És hát ez az, ami után a kereső ember vágyakozik: egy új, belső megértés, amely erőn, sugárzáson és fényen alapul!

Mert végül is arról van szó, hogy az erőt, a fényt és a bölcsességet az Egyetemes Tan sugárteréből közvetlenül, első kézből szerezzük meg. Az egyetlen igazság, a lényeg e megértése, ez a belső megértés, előkészítő folyamatunk részét képezi abban az alkímiai megújulási folyamatban, melyet transzfigurációnak nevezünk. Mert nem a transzfiguráció jelenti-e számunkra az egyetlen nagy célt minden irányulásunknál és cselekedetünknél?

Hiszen arról van szó, hogy Krisztushoz hasonlatossá váljunk. Az Ő legnagyobb megbízatásáról van szó; áldozata és vére átadása révén az emberiség kiemeléséről és meggyógyításáról!

Erre akarunk irányulni! Semmilyen más cél és irányulás nem korlátozhatja ezt a magasztos feladatot, ha a transzfigurációt valóban meg akarjuk valósítani. Azért jelentjük ki ezt ilyen nyomatékosan, mert újra meg újra hajlamosak vagyunk rá, hogy ezt a magasztos és mégis oly valóságos célt viszonylagossá tegyük és – tudatosan vagy öntudatlanul – a háttérbe szorítsuk, hogy az úgynevezett „konkrét dolgokkal” foglalkozhassunk. Tetteinket ilyenkor így indokoljuk meg: „Igen, ez egyszer biztosan bekövetkezik, de a jelen pillanatban ez vagy az sokkal fontosabb. Számomra az abszolút még túlságosan távoli, túl magas, túlságosan absztrakt.”

Vizsgáljuk meg azonban pontosan, hogy mi is rejlik e magatartás mögött? Mi az, ami ily módon elhomályosítja a megszabadító perspektívát, és e világ kemény valóságát látszólag megdönthetetlen jelenségként állítja elénk? Felismerjük-e, hogy e magatartás által hogyan laposodik el minden abban a pillanatban, amint az úgynevezett „nyilvánvaló, magától értetődő és látható” az előtérbe nyomul? Hogyan rabolják el tőlünk a legmagasságosabb célunkat? Hogyan redukálódik az élet az előtérben lévő „bizonyíthatóra”?

Tanulóságunk folyamatába is, ahol pedig újra és újra nagyon tudatosan a Legmagasságosabbal szembesülünk, észrevétlenül becsúszhat valami, amivel aztán hasonló módon megpróbáljuk a megszabadulás abszolút célját viszonylagossá tenni, vagy a magasztos célt lényünkön kívül keresni.

Természetesen nem abból indulunk ki, hogy ez tudatosan, tehát szándékosan történik. Azonban azonnal fennáll erre a lehetőség, amint problémákba bonyolódunk, amint hagyjuk magunkat vitákba belerángatni, vagy olyan eszméket és célokat hajszolunk, melyeknek a lélek megszabadításához és megszenteléséhez semmi közük. Ezekben a pillanatokban szem elől veszítjük magasztos célunkat, a lélek megszabadítását. Akkor már nem a győzelemért, vérünk megszabadító értelemben vett kiontásáért harcolunk, hanem erőnket és vérünket a semmiért pazaroljuk el. Ezen kívül így magunkat, és ezáltal másokat is, megmérgezzük. Ennek eredménye aztán nem a vér kiontása általi megszabadulás, hanem vérmérgezés lesz.

Világunkban mindig vitára adtak alkalmat létünk különböző aspektusai, és az ahhoz tartozó fejlődési folyamatok, mindenekelőtt pedig az, hogy hogyan hajtsunk végre valamit. Ez így volt a múltban, így van a jelenben, és így lesz a jövőben is. Viszont itt nem erről van szó!

Itt nem egy ilyen vagy olyan nézetről vagy véleményről van szó, sem egy módszerről, hogy elérjünk valamit. Nem az a lényeg, hogy hogyan értelmezünk bizonyos szavakat vagy magyarázatokat. Nem, barátaim, mindez egyáltalán nem számít, hiszen mindig annyi a vélemény, ahány ember van a földön.

A transzfigurációnál – a lehetséges legnagyobb magasztossághoz és gyógyuláshoz vezető útnál – egyes egyedül az isteni út tényéről és megnyilvánulásáról, az isteni igazságról és az isteni életről van szó. Isten útja, igazsága és élete pedig valóság, melyet kizárólag akkor lehet megtapasztalni, ha az ember maga járja ezt az utat, ő maga ismeri és vallja az igazságot, és Istenből él.

Itt sem szavak, sem szimbólumok, sem jelek nem segítenek. Kizárólag Isten lénye tanúskodik erről, és vallja ezt. Isten lénye a szeretet. Ez a szeretet a legmagasabb intelligencia. Ez a szeretet a szellem-lélek-ember sugárereje. Ez ugyanakkor nem azt jelenti, hogy humanista vagy romantikus gondolatok és érzések alapján barátságosak és kedvesek legyünk egymáshoz.

Nem, az igazi szeretet a legmagasabb intelligencia. A szellem-lélek-ember új gondolatképességének sugárereje. Ez a sugárzás egészen más hatású és minőségű, és egy határtalanul magas szinten, teljesen másképpen nyilvánul meg, mint az, amit az emberek szeretetnek neveznek.

Szükségszerű, hogy ennek a belátásnak és nézetnek egyre jobban tudatában legyünk, és még jobban elmerüljünk bennük. E belátás és álláspont annak a mélységes vágyából ered, hogy már csak a Szeretetet és Szellemet akarjuk szolgálni, és semmi mást ne kívánjunk többé.

Arról van szó, hogy mindennapi életünket a szellem-lélek-élet követelményeire hangoljuk, és azután nagyon határozottan és tudatosan ebből az irányulásból cselekedjünk. Ez a feladat áll előttünk. És minden más, ami még szükséges, ebből fog kifejlődni majd. Ez képezi az oly gyakran megbeszélt új életmód alapjait.

Tűz és víz az alkímiában

 

Az egyetemes tanokban olyan utalásokat találunk, melyek szerint a régmúlt korok és kultúrák alkímiája az átváltoztatás és a megszabadulás művészete és tudománya volt. A középkori arab és európai tudósok erőfeszítéseiket és fáradozásaikat különösen a benső folyamatoknak szentelve igyekeztek újra megtalálni, illetve helyreállítani ennek az elfeledett tudománynak a kulcsát. Legszebb tanúbizonyságaik közül néhány szöveges formában is fennmaradt.

Az alkímia akkoriban élte fénykorát, amikor az emberek még teljesen máshogy látták a világot és az embert – ez az időszak körülbelül a kereszténységet közvetlenül megelőző századoktól a késő középkorig, vagy az újkor kezdetéig tartott. Az ezt követő századokban az alkímiát már nem lehetett az átváltoztatás, avagy a transzfiguráció tudományaként alkalmazni. Mindez végül a kémiához vezetett el, amely egykor az alsóbbrendű megtisztításának és felsőbbrendűvé változtatásának a tudománya is volt. A kémia az alkímiához hasonlóan anyagokat desztillál a természetből, de ugyanakkor nem képes megnyitni az emberiség előtt a transzfiguráció királyi útját. Az eredeti tudományok, melyekhez az alkímia is tartozik, csak akkor állnak majd újra a rendelkezésünkre, ha megtaláljuk a helyes alapot és a helyes hozzáállást: az univerzummal harmóniában álló tökéletesen új lelkesülést. Az ilyen életvitel nem okoz kárt sem embertársainknak, sem bolygónknak, hanem szüntelenül a felebarát jólétét tartja szem előtt.

Mivel az anyagba-merülés mélypontja felé tartunk, és szükségessé vált a benső irányába történő megfordulás, megvan a lehetőségünk, hogy újra megértsük az alkímia régi nyelvének értelmét.

 

Élő összefüggésben kapcsolódva

Először is bátorságot kell merítenünk ahhoz, hogy alámerüljünk az alkímiai szövegekhez kapcsolódó képek és leírások bőségébe. Ehhez félre kell tennünk az egyenes vonalú és kategorikus gondolkodásra irányuló hajlamunkat. Az ezekben a szövegekben előforduló ellentmondásoknak nem kell az igazság útjában állniuk, és nem kell fenyegetőnek vagy hátráltatónak éreznünk azokat. Ha így viseltetünk, és egy ideig kitartunk e magatartás mellett, akkor az észen kívül az imaginárius, a képzeletben megjelenő belső megértés is aktívvá válhat. Akkor hirtelen megnyilatkoznak azok a mélyebb jelentések, amelyekre az alkímiai szövegek szerzői utalni akartak. Akkor gazdag ajándékot kapunk: eleven összefüggésben látjuk az embert, a kozmoszt, az univerzumot és minden benne lévőt – ugyanazon törvényszerűségek által összekapcsolva és kölcsönös függésben. Felismerjük, hogy nem csupán a dolgok külső nézetének, a formának a megértéséről van szó. Megtanulunk a lényegre irányulni, nevezetesen a folyamatokra, a dolgokban kifejlődő hatásokra, minden teremtett keletkezésére és átváltozására, ahogyan az a létezés minden síkján végbemegy. És ezáltal jutunk a hermészi filozófia nagy axiómájához: „Ahogy fenn, úgy lenn.” A kozmosz és az ember (a mikrokozmosz) fejlődése és keletkezése nem választhatók el egymástól. Az isteni teremtés eleven részének ismerjük fel magunkat.

 

Teremtés a tűz és a víz által

Itt kapcsolódik egymáshoz a vallás és az alkímia. A világ nagy részén manapság meghatározó jelentőségű monoteista vallások abból indulnak ki, hogy az embereket és az összes többi teremtményt Isten, az Egy, az Örök teremtette, akiből az ég és a föld keletkezett. A bibliai teremtéstörténetben (Mózes 1. könyve) az ősvízről adnak hírt, amely felett Isten szelleme lebegett. A fény megteremtésével és a sötétségtől való elválasztásával, valamint a víz szétválasztásával jön létre alapvetően égre és földre osztva a világ. Az ember, akit akkor „Isten képének” teremtettek, férfi és nő egyben.

Ez a teremtéstörténet egy rendkívül fontos, alapvető és csak elvontan felfogható gondolatot tartalmaz. Ha Isten, az Egy, azáltal nyilatkozik meg, hogy önmagáról képet alkotva önmagát gondolja, akkor óhatatlanul kettő lesz az egyből. Akkor létezik Isten, a rejtett, és Isten megnyilvánulása. Akkor létezik a teremtő és a teremtett, az aktív és a passzív. Ez a tűz (a szellem) és a víz (az anyag) alapvető szimbolikája az alkímiában. A kettő azonban nincs elválasztva Istentől, hiszen belőle keletkezett. Innen ered, hogy a kettő magába foglalja az ellentétességet, egyszerre hímnemű és nőnemű, teremtő és foganó, tüzes és vizes.

Csak a második teremtéstörténetben (Teremtés könyve 2. fejezet) választják szét a férfit és a nőt, és teremtik meg a nőt a férfi oldalbordájából. Ebből a szétválasztásból adódik a bibliai bűnbeesés, a paradicsomból való kiűzetés. A gnosztikusok az ember sötétségbe bukásáról beszéltek. A kígyó elcsábítja Évát, hogy egyen a jó és a rossz tudásának fájáról. Gondolkodásunkat századokon át úgy alakították, hogy ezt erkölcsileg hibás magatartásnak ítéljük meg. De talán azt is érezzük, hogy ez a példázat a teljesség hiányát fejezi ki, a vágyott egységen és tökéletességen kívül fennálló állapotunkat.

A Teremtés könyvének második fejezetében leírt folyamatokat erkölcsi megítélés nélkül is megérthetjük. Az ember, Isten kettős egységű ábrázata most egy új fejlődési szakaszt él át, amelyben kilép a kettősségbe, hogy megismerésre tegyen szert, és azután tudatosan és önként térjen vissza az egységbe. Itt kapcsolódik be az alkímia. Számtalan kép és történet szól a férfiról és a nőről, és újraegyesítésük különböző állomásairól. Ugyanarra utalnak, mint a tűz és a víz, a Sulfur és a Merkúr, a kén és a higany, a Nap és a Hold.

A középkorban és az ókorban a tudósok még egyetemes képzettséggel rendelkeztek. Sok tudományág ismeretét birtokolták, és nem voltak olyannyira specialisták, mint manapság. A nagy útmutató felismeréseket olyan emberek találták ki, akik a mai fogalmakkal szólva egyidejűleg voltak járatosak a természet- és a szellemtudományokban. Egy személyben voltak asztronómusok, matematikusok, (al)kimisták és filozófusok. Nem létezett természettudományos felismerés lelki felismerés nélkül. Mindent a nagy összefüggésben láttak és tanítottak. Aki áthatolt a természet mélységeibe, az a saját lelkébe is belátást nyert. Felismerte, hogy az ember összefügg a természettel, és kifejlesztette annak megismerését, miként kerekedhet felül a természeten. A modern ember gyakran megveti a középkori elmaradottságot, és gondolkodását szabadabbnak, önállóbbnak tartja. Legtöbbször azonban hiányzik egy mindent átfogó kiindulópont, ahogyan azt a korabeli tudósok birtokolták. Ma a megismerés gyakran csupán elválasztott részek összegéből áll. A megismerés az alkímiában, valamint a gnosztikusok és a hermetikus filozófusok áthagyományozott tanaiban valami egészen más: ez az intuícióból fakadó gondolkodás, amely kapcsolatban tudja magát a mindenséggel és a tudatos isteni lélekkel. E megismerés minden fogalma belső életet tartalmaz, amely együtt rezeg, ha e megismerést használják. Így kelt rezonanciát az emberben.

Ma sok vallási és filozófiai fogalom megkristályosodott. Aki gondolkodását meg meri nyitni az egyetemes megértés előtt (mellyel régen is csak kevesen rendelkeztek), használatba veheti az áthagyományozott írások gazdag örökségét. A régi, időtlen tudás ezekben különböző „nyelveken” fejeződött ki, például a vallás, a filozófia és az alkímia nyelvén. Az „egyetemes megértés” itt azt jelenti, hogy az ember alkímiai gondolatokat tud átültetni a filozófia, vagy a vallás nyelvére és fordítva. Ha a bibliai teremtéstörténetet lefordítjuk az alkímia nyelvére, akkor nagyjából a következő képet kapjuk:

Az összes univerzum alapanyagát képező ősanyag, a materia prima a „minden”, avagy a !, a káosz, mint megkülönböztetés nélküli, differenciálatlan lehetőség. Ezt a „mindent” a tojással is jelölik, mert különbségektől mentes formájában benne rejlik bármilyen fejlődés és nemzés lehetősége. Ott szunnyad minden lény mélyén, és […] az itt lenn a térben és időben jelenlévő dolgok és formák kaotikus sokaságában bontakozik ki.

A materia prima a foganó elv, a „víz”, melyet az isteni szellemtűz lobbant lángra, és ezáltal alakot ölt, tehát rögzül. Ennek jelképe a ¤. Ezt a vizet „titokzatos víznek”, „életvíznek”, vagy „örök víznek” is hívják, és az alkímiai Merkúrnak felel meg. Ezért beszélnek merkuriális vízről is, amely minden összetett dolog építőanyaga. Ezért a ¤ az alkímiai transzformáció kezdetének és végének a jelképe.

Robert Fludd (1574-1637), a híres alkimista és a rózsakereszt szerzetének védője ezt így fejezte ki: Amikor a hímnemű rejtett meg akart nyilatkozni a nőnemű rejtettnek, belefogott egy fénylő pont létrehozásába. Amíg ez a fénylő pont nem érte el az áttörést, és nem tűnt elő, addig a végtelen (a kabbalisták en soph-ja) egészen rejtve volt, és nem terjesztett fényt.

Így lesz a !-ből az isteni teremtési aktus által ¤. Ha tehát Isten a bibliai teremtés könyvében így szól: „Legyen világosság”, akkor ez azt jelenti, hogy a szellem, a tűz „lángra lobbantja” az ősvizet. A lángra gyúlt víz szellemvíz, vagy fényvíz. Így keletkeznek az ősformák, melyekből végül kibontakozik az egész világegyetem.

 

Merkúr és Sulfur a kettősség rendjében

Ha a materia prima-ból ily módon differenciált, tűz által lángra lobbantott forma keletkezett, akkor rögzül benne a tüzes-vizes, a hím-nős kettős természete. Akkor a még differenciálatlan !, befogadó, passzív, uralt és nőnemű, a káosz, élő renddé (egy kozmosszá) ¤ kötötte össze magát a teremtővel, aktívval, uralkodóval és hímneművel, melyet a ?-tal fejeznek ki.

A tüzes-aktívnak a vizes ősanyagra kifejtett hatása által keletkezik az ember mint Isten képmása, mint mikrokozmosz, melyben még egységet alkot a hímnemű és a nőnemű. Csak a kettősségbe történő „bukás” által lesz a két elv elválasztva, amely életvilágunkban jut kifejezésre. Az eredeti, lángra lobbant Merkúr, és a létsíkunk alacsony Merkúrja közötti különbség érzékeltetésére két különböző Merkúr jelképet használtak az alkímiában.

A közismert Merkúr-jel alulról felfelé épül, a négy elem keresztjén + az általunk már ismert kör !, és legfelül a holdsarló látható. Van azonban egy olyan Merkúr-jel is, melynél felül a holdsarló helyett kosszarvak találhatók. A kos a hímnemű, aktív és teremtő tűzerő ősrégi jelképe. Ha a Merkúr-jel tartalmazza, akkor az alkimisták az isteni ősmegnyilvánulás eredeti tüzes-vizes erejére utalnak. A holdsarló azonban az elválasztottságban lévő Merkúrra utal, tehát úgy jelöli, ahogyan az a mi kettősség uralta kozmikus rendünkben megjelenik. A Hold, melyet a Merkúr-jel jelenleg jelképesen tartalmaz, befogadja a nap fényét és visszatükrözi. Így irányítja a földi életet. Az „ezüst víz”-zel is azonosítják, míg a Nap a tüzes aranynak felel meg. A misztikában a Holdról, mint a Nap szerelmeséről szóló példázat arra utal, hogy az ember lelkének a szellem tiszta tükrévé kell válnia ahhoz, hogy egyesülhessenek. A lélek felemelkedése Istenhez, tehát a tisztátalan fém arannyá változtatása, csak akkor mehet végbe, ha a befogadó víz és az éltető tűz tiszta. Az alkimistának úgy kell uralnia a vizet és a tüzet, Merkúrt és Sulfurt, a higanyt és a ként, hogy a helyes mértékben fejtsék ki hatásaikat.

A Sulfurnak, tehát a tűz-elvnek a jelképes ábrázolása is tanulságos. A kettősség rendjében a Sulfur jele a négy elem keresztje +, melyen a felfelé irányuló háromszög ? tűz-jele található.

Az eredeti isteni megnyilvánulás tiszta sulfurját az alkimisták azonban csakis a kos szarvainak elágazó jelével ^ szimbolizálták. Ez a magasabb sulfur az úgynevezett éghetetlen kén, amelyet szellemi kénnek is neveznek.

 

Fagyott víz és folyékony víz

Az alkímia, akár a legtöbb vallás, lényegében abból indul ki, hogy mi, mai emberek már nem vagyunk az eredeti, tiszta két-egység ¤. Nem foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy miért van ez így, hanem azt az utat kutatja, amely az embert a kettősségből kivezeti az ellentétek egyesülésére. Annak kifejezésére, hogy a kettősség életében mindig a két elv egyike az uralkodó, az alkimisták két állapotot különböztettek meg, nevezetesen a fagyott és a folyékony vizet. A folyékony víz a Hold, a keletkezés és a mulandóság uralmát jelképezi, vagyis az alsó Merkúrt. A természet, amelyben élünk, a folyékony víz tevékenységéből magyarázható. Elsősorban a Hold erői határozzák meg, hogy milyen befolyások alatt állunk. Az alkímiai transzmutációban ezt az erőt a feloldás (Solve) folyamatához használják. A fagyott víz ezzel szemben a sulfur, vagyis a Nap rögzítő hatására utal. A kötést (Coagula), az összehúzódást váltja ki, Jakob Böhme szavaival: Hasonlatosan a télhez, amikor oly szigorú a hideg, hogy jéggé válik a víz.

Az alkimisták itt hideg tűzről vagy égő hidegről beszélnek. Ha a két erőnek csupán az egyike működik, akkor ennek vagy pusztítás és feloszlás, vagy pedig megdermedés az eredménye.

 

A természet felülkerekedik a természeten

Csak ha ez a két erő egyesült, akkor lesz az ember újra Isten képmása. Ha még egyszer idézzük a vallás nyelvét, akkor idevágó, világos szavakat találunk Tamás gnosztikus evangéliumában (22. és 11. logion):

„Ha egyé teszitek a kettőt, és ha a belsőt olyanná teszitek, mint a külső, a külsőt pedig, mint a belső, és a felsőt, mint az alsó, és ha egyetlenné teszitek a hímneműt és a nőneműt, úgy hogy a hímnemű már nem hímnemű és a nőnemű már nem nőnemű, […] akkor mentek be a királyságba. […] Azon a napon, amikor egy voltatok, kettővé váltatok. Hanem most, hogy kettővé lettetek, nos, mit fogtok tenni?”

Az alkímia pontosan ugyanebben az értelemben utal a természet még végbe nem ment átváltoztatására. Osztaneszre vezethető vissza a kijelentés:

„A természet élvezi a természetet, a természet felülkerekedik a természeten, a természet uralja a természetet.” „A természet élvezi a természetet” a kiinduló állapot, az ösztönnel és sóvárgással megkötözött ember, akiben a Merkúr erő vakon hat, és ezért az anyag uralkodik önmagán. Ez érthetővé válik, ha fontolóra vesszük, hogy a nem rögzített Merkúr !, amelynek tehát nincs középpontja, az alsó természetben mint vak ösztönzés, vad hajsza, égő szomjúság, sóvárgás, éhség és vak élvezetre űző ösztön fejti ki hatását.

„A természet felülkerekedik a természeten”: Ez azt jelenti, hogy már nem egy külső Isten teszi lehetővé a természetember magasabb fejlődését és átváltozását, hanem az emberi természetben van elrejtve mindaz, ami szükséges az ellentétek egyesülési folyamatának beteljesítéséhez. Az emberi természet átváltoztatását a művészet szabályai szerint kell véghezvinni, melynek során a halandóság ólmát a szellem aranyává változtatják. Ha megvalósult a harmadik állapot, ahol „A természet uralja a természetet”, akkor a !-ből végül ¤ lett, egy tüzes-vizes lényiség, amelyben az anyag és a szellem egyesült a lélek lángra lobbant vize által.

 

Uroborosz, a világkígyó

Ugyanezeket az összefüggéseket az alkímiában képekben is ábrázolják. A kötetlen Merkúr körétől ! nem esik messze uroborosz, a saját farkába harapó kígyó, amely néhány alkímiai világképben – mint például a gnosztikus ofitáknál – a teremtés világát fogja körbe. A görög ophis szó kígyót jelent. A misztikus Jacob Böhme leírja, hogyan csábítja el az ördög a szegény lelket, amennyiben bemutatja neki „az esszencia tűzkerekét”. A vágytűznek ez a kereke az ördögöt ábrázolja. Az ördög így szól a lélekhez:

„Te is egy ilyen tüzes merkúriusz vagy, ha vágyadat bevezeted ebbe a művészetbe. Ám olyan gyümölcsből kell enned, melyben a négy elem mindegyike uralkodik a többin, és viszályban állnak egymással.”

Így ébredt fel a lélekben a természet minden tulajdonsága, és vezették be magukat a saját gyönyörbe és sóvárgásba. Alkímiailag szólva így jött létre „a természet élvezi a természetet” állapota.

Az emberi mikrokozmosz a kötetlen Merkúr befolyása alá került. A Bibliában szereplő, paradicsomból való kiűzetés kapcsolódása az alkímiához világosan felismerhető Jacob Böhme szavaiban. A Bibliában is a kígyó az, aki elcsábítja Évát. Ha Böhme a merkúriuszt tüzesnek nevezi, akkor ezzel arra mutat rá, hogy milyen hatást fejt ki az emberre. Az ember számára Merkúr az „égő víz”. Alsó nézetében ez a sóvárgás asztrális tüze. Az embernek meg kell tanulnia, hogy uralja ezt az erőt és átváltoztassa magasabb Merkúrrá.

Ha a merkúriális víz még nincs rögzítve, akkor az ember számára a „bukás” veszélyes, pusztító erejét jelenti, az alkímiai vízjel s lefelé irányuló háromszögének megfelelően. Differenciálatlan és kaotikus állapotában ez az erő minden rögzítettre és megkülönböztetettre feloszlatóan hat. Ezért emészti és harapja uroborosz a saját farkát. Ezt a feloszlató hatást az alkimista felhasználhatja a transzfiguráció folyamatában, ha uralni tudja. Hiszen a folyamat mindig az oldással és a kötéssel veszi kezdetét, a Solve et Coagula-val.

Sok régi mítosz ad hírt jelképesen a nem uralt Merkúr-erőről, melyet le kell győzni ahhoz, hogy ne okozhasson már több kárt. A kígyó akkor a sárkánynak felel meg, mellyel meg kell küzdeni.

A sárkányok (és a bikák is) ezzel olyan lényekké válnak, melyekkel a hermészi mítosz értelmezésében olyan naphős-szerű alakok küzdenek, mint Mithrász, Héraklész, Jaszon, Apolló és Hórusz stb. Ezeket a lényeket (a sárkányokat) az alkimisták ‘zöld’-nek és ‘oldatlan’-nak nevezik, mert még nem járták be az érlelődés útját, azaz még nincsenek alávetve annak az uralomnak, amely egy magasabb rend erejévé változtatja át őket.

Néhány kép két kígyóból illetve sárkányból álló kört ábrázol, melyek kölcsönösen egymás farkába harapnak, és az egyiküknek szárnya van.

Nicolas Flamel (1413 táján halt meg) a híres alkimista ezekkel kapcsolatban ezt mondta: „Nézd csak ezt a két sárkányt, mert ezek a filozófia igazi kezdetei, melyeket a bölcseknek nem volt szabad megmutatniuk a saját gyermekeiknek. Az alulsó sárkányt, melynek nincsen szárnya, a fixnek, az állhatatosnak, avagy a férfinak nevezik. A felső azonban az illékony, avagy a fekete, a sötét, a nő. Az elsőt sulfurnak, avagy a melegnek, és száraznak nevezik. A másikat pedig higanynak, avagy a hidegnek és nedvesnek. […] Ha ezek ketten egyesülnek, majd átfordulnak az ötödik lénybe (a kvintesszenciába), akkor felülkerekedhetnek minden sűrű, kemény és erős, fémes dolgon.”

 

A keresztre feszített kígyó

Nicolas Flamel tábláin egy keresztre feszített kígyót ábrázolt, amellyel azt fejezte ki, hogy a kötetlen Merkúrt le kell győzni, és felül kell kerekedni rajta. A kereszt négy gerendájával a négy elemre utal, melyekből a világ áll. A metszéspontban helyezkedik el az ötödik, a kvintesszencia. Aki keresztre szögezi a kígyót, az rögzítette Merkúrt.

Ez a szimbolika a Merkúr-botra is emlékeztet, amelyre két kígyó tekeredik fel. Ezzel az ellentétek egyesülésére is utalnak. A Merkúr-bot egyidejűleg a kígyótűznek, a gerincoszlop szellemi nézetének a jele is.

Aki a képek, fogalmak és szimbólumok bőségén keresztül áthatol a tűz és a víz teremtésben betöltött alapvető elveinek a megértéséhez, az fontos munkaeszközt tart a kezében. Akkor közömbös, hogy Merkúrról, vízről, Holdról, ezüstről vagy sulfurról, tűzről, Napról vagy aranyról van-e szó. Mindezeknek a képeknek a rejtélye megoldódott, és a lényeg felismertetett. És ezáltal válik elevenné egy új gondolkodás, amely nem a merev formát, hanem a formákban kifejlő erőhatásokat nézi, és így tanulja meg megérteni a teremtés összefüggéseit.

Néhány gondolat az alkímiáról

 

B.D. HaagE a Krisztus utáni 3 századtól kezdődő áttekintésében hivatkozik a kor első írására, a Physika kai Mystika-ra. A mű a tisztító és beavatási folyamatokat írja le az alkímiai munkában, illetve az alkimista lelkiállapotában. Az újra és újra visszatérő metaforák a szenvedésről, halálról és feltámadásról az ősi mítoszok és misztérium-kultuszok misztikus tanaiban gyökereznek, amelyek már ősidők óta kísérik az emberi létezést. Haage megállapítása szerint az orvoslás az arab alkímia révén nyerte el a helyét az alkímiában. A szerző rámutat továbbá Paracelsus és követőinek különleges jelentőségére, akik a hermészi tanokat nem korlátozták pusztán az ásványokra, hanem sokkal hatékonyabban alkalmazták azokat a növényi és állati anyagban is. Ily módon létre tudták hozni a „növénykövet” és a „bölcsek kövét”. Ezzel felfedezték az univerzális panaceát, az egyetemes gyógyírt.

Az „alkímia” fogalma a 12. századi arab szövegek fordításaiból származik. Ezekben a szövegekben „al-kimiya”-ként szerepel, s ez az elnevezés a latin nyelvben „akimia”, „aquimia”, „alchimia”, „alchemia” alakban jelenik meg. Albertus Magnus (1193-1280) „ars nova”-nak, „új művészetnek”, illetve „alchimia”-nak nevezte. Haage a „chemia” szót – egyebek között Zosimos leírása alapján – Hénokh könyvére vezeti vissza.

A szasszanidák idején (Kr.u. 224-651) alapították meg Egyiptomban a Gondisápur akadémiát és a többi tudományos centrumot. Ezekben a központokban görög és más nyelvekből származó fordításokat használtak, s a matematikai, fizikai, csillagászati, földrajzi és orvostudományi szövegek mellett jelen voltak az alkímiai témájú írások is.

Több alkimista szöveg vezethető vissza perzsa és mezopotámiai fordítóközpontokra. Néhány szerző, akinek műveit lefordították: Thalész, Püthagorasz, Empedoklész, Demokritosz, Szókratész, Platón és Arisztotelész. Ezek mellett hermészi iratokat is lefordítottak, többek között a Tabula Smaragdinát is. Számos újra latinra fordított arab mű került a spanyol félszigeten keresztül a középkori alkimistákhoz.

H.W. Schütt az alkímia történetének vizsgálatát Egyiptomban kezdi. Mélyen kutat a háttérben húzódó összefüggések között, s azt állítja, hogy éppen a „Serapeion” (a monoteista Serapis istenség temploma) szolgál bizonyítékul arra, hogy a görög vallás és filozófia mély hatással volt az egyiptomi vallásra és templomi művészetre. Ebből fejlődik ki a késő ókorban a vallás, filozófia és orvoslás szintézise, amely a korai alkimisták gondolkodásmódját és tudását meghatározta. Ők voltak az első orvosok, akik gyógyszertannal foglalkoztak. A görögök nagyra becsülték az egyiptomiak orvostudományát, különösen a sebészetet és az anatómiát. Számos alkimisták által használt recepten felismerhető a görög hatás. A felhasznált anyagok az alkimista írásokban éppúgy előfordulnak, mint a görög orvosi szövegekben. Az alkimista orvoslás során a különböző betegségek fémekkel való gyógyításával kísérleteztek. Az emésztési folyamatok, az erjedés és rothadás jelentős szerepet játszott az alkímiában.

Az alkimisták a vegyészek előfutárai voltak. Schütt a 17. századi rózsakeresztes filozófia jellemzése során Roland Edighofert idézi:

„A rózsakeresztes irodalom eredménye az lett, hogy a 17. században sok olvasó a rózsakeresztesek üzenetének sokféleségéből csupán a csodaszámba menőt, s az ezzel összefüggő alkímiát őrizte meg.”

Hogyan illeszkedett a 17. században a rózsakeresztes felfogás az alkímia és a feltörekvő kémia világába, az alkimisták és a kémikusok közé? Visszatekintve az alkímiára és alkimistákra megállapíthatjuk, hogy az a fajta látásmód, amely az alkímiát csak néhány kiváltságos kezében lévő, titokzatos, mély bölcsességnek tekintette, nagyon is jól illik a hagyományos alkimistákról alkotott képbe, ám a modern természettudóséba már semmiképpen sem. Éppígy nem illik az általános reformáció pátosza – amely szakított a hagyományokkal – a hagyományos adeptusról kialakult képbe. Különböző rózsakeresztes iratokban mégis utaltak a prisca sapientia-ra (az ősi bölcsességre), az egészen Mózesig és Ádámig visszavezethető, eredeti tudás hagyományára.

Peter Marshall a bölcsek kövének felkutatását Kínában kezdi, majd India, Egyiptom, az arab világ és Európa alkímiáján keresztül a hermészi megvilágosodáshoz jut.

A kínai alkímia kezdeteit firtató kérdésére Zhao Kuang-hua professzor a következőket válaszolta: „Már legalább 200 évvel létezett Krisztus előtt, de nem tudjuk, hogy pontosan hol. Az alkímia a taoizmusból fejlődött ki. Minden alkimista taoista, de nem minden taoista alkimista. Az alkímia a taoizmus egyik nézete.” A kínai alkímia a kozmosz három taoista alapelvén nyugszik: a chi-n, a jin és jang elvén, valamint az öt elem elméletén.

A chi-t gyakran energiának értelmezik, amely a testben és az egész univerzumban áramlik. Mindent áthat, életerőnek is nevezhetnénk, és nem láthatatlan. Az anyagi dolgok a chi-ből jönnek létre, ez adja szerkezetüket és tulajdonságaikat. A tao két elvre, jin-re és jang-ra osztható. Ez két egymást kiegészítő erő, amely a világegyetemben hat, és egyfajta apály-dagály áramlásnak van alávetve. A Tao te King szerint az élőlények a jinnel és a janggal vannak beburkolva. Életük harmóniája így ennek a két elvnek a harmóniájától függ. A Tao a semmiből hoz létre egy energiát, és ezzel az energiával megteremti a jint és a jangot. A jin és a jang kínai írásjelei a sötétséggel és a világossággal függenek össze. A jinhez egy hegy árnyékos és sötét északi oldalát társítják, a janghoz pedig a világos és napos déli oldalát.

A kínai alkimista szövegekben a jint a tigris, a víz és a nő, a jangot pedig a sárkány, a tűz és a férfi testesíti meg. Az alkimista arra törekszik, hogy visszafordítsa az eredeti folyamatot, amely során a tao jinre és jangra válik szét. Ha pedig önmagában és laboratóriumában újra helyreállítja az egységet, akkor képes létrehozni a halhatatlanság arany elixírjét.

A kínai alkímia harmadik alapösszetevője az az elmélet, mely szerint a világegyetem valamennyi folyamata és anyaga öt elemből (wu hsing) áll. Az öt elem elmélete egészen a Krisztus előtti tizedik századra nyúlik vissza. Kulcsfontosságú annak megértése, hogy az öt elem nem öt alapvető anyagra utal, mint amilyen a nyugati felfogásban a négy elem (tűz, víz, föld, levegő). A kínai gondolkodás folyamatokban és nem anyagokban gondolkodik. Az elemek nem passzívak: öt dinamikus erőről van tehát szó, melyek állandóan áramló keringésben vannak. Egy emberi lény öt alapvető eleme az esszencia, az értelem, a vitalitás (ching), a szellem (shen) és az energia (chi). Az első kettő hozza létre a tudatot, a másik három az úgynevezett „három kincset” alkotja.

Az öt elemet összefüggésbe hozzák az öt szabad szemmel látható bolygóval is: Merkúr – víz, Mars – tűz, Jupiter – fa, Vénusz – fém és Szaturnusz – föld. Elfogadott volt, hogy minden bolygónak saját hangmagassága van, ezért már akkor beszéltek a „szférák zenéjéről”.

A kínai alkímia gyökereit az a hit alkotja, mely szerint az Univerzum részei közötti összefüggések szövevényes és kifinomult hálót képeznek, s ez alkotja a hatalmas Tao egészét.

Mindez szerves egységet képez. Energiával tölt fel minden mindent. Minden összhangban működik és semmi sem fontosabb a másiknál.

„Az Ég Taoja rejtélyesen és titokban működik: nincs állandó formája; nem követ állandó szabályokat; olyan nagy, hogy soha nem érsz a végére; olyan mély, hogy soha nem éred el az alját.”

Az alkímiában az a különleges, hogy ötvözi a filozófiát és a vallást, a pszichológiát és a művészetet, az elméletet és a gyakorlatot, a látomást és a kísérletet. Az alkímia holisztikus tudomány, amely az ésszel, a testtel és a szellemmel foglalkozik. Az alkimisták nagy művüket Opus Magnumnak, vagyis „Magasztos Műnek” vagy egyszerűen „a Műnek” nevezik. Ez magába foglalja a laboratóriumi kísérletek külső munkáit, és önmagunk beteljesítésének belső munkáját. Nincs laboratóriumi kísérlet erkölcsi és spirituális vonatkozások nélkül. Az alkimista az „úgy fent, mint lent” és „ahogy belül, úgy kívül” elvét alkalmazza. A külső anyag átváltozása a lélek belső átalakulását tükrözi.

A bölcsek kövének felfedezése az alkimista belső önmegvalósításának egy külsődleges jele. Az alkímiának tehát két olvasata létezik: egy „exoterikus” és egy „ezoterikus”. Az exoterikus nézet az anyag elkészítésének, a bölcsek kövének gyakorlati tudománya, amivel a fémet arannyá lehet változtatni, és az életet meg lehet hosszabbítani. Ez a nézet kulcsfontosságú szerepet játszott a tudomány történetében és fejlődésében. Az ezoterikus hagyomány számára az aranycsinálás szimbolikus tevékenység: azt a fáradozást jelképezi, mellyel az ember alap-anyagát megfinomodott szellemé változtatja, hogy a szellemi megvilágosodás aranyát megalkossa. Az ezoterikus hagyomány már ősidőktől fogva közvetíti a világ szerkezetére, az emberiség világegyetemben elfoglalt helyére, a szellem földjére és az élet céljára vonatkozó tudást.

Az ismert alkimisták közé tartozik többek között Paracelsus, a modern gyógyszerészet atyja, Jan Baptist van Helmont, aki a gáz létezését bizonyította be, Johann Friedrich Böttger, a porcelán feltalálója (Európában) és Robert Boyle, aki a modern kémia alapjait fektette le. Szembeötlő továbbá, hogy Isaac Newton gyakran mélyedt el alkimista írásokban.

A Rózsakereszt Szellemi Iskolája alkímiáról alkotott nézőpontját Jan van Rijckenborgh a következőképpen fogalmazta meg: „Két felfogás létezik az alkímiáról: az egyik a fémek átalakítása, vagyis az aranykészítés alantas fémekből, a másik pedig a fémek szellemi átalakítása. Ez utóbbi a szellem aranyára irányul. Ezt a szellemi aranyat kell megszabadítani az alantastól, és fel kell emelni a magasabbhoz. Az első nézőpont téves, a második viszont magában rejti az igazságot, mint az ember egyik célját. Mindez azonban még semmit sem árul el a rózsakeresztesek alkímiájáról. Mi tehát az alkímia? Ha lerántjuk a leplet, a válasz világossá válik. Mi az anyagi világ kémiai szférájában élünk, az anyagiság nadírján. Ez a világ elemekből, erőkből, ásványokból és fémekből áll össze. Világunkat azonban egy szellemi mag hatja át: a Krisztus-erő. Ennek a szellemi esszenciának az a feladata, hogy az anyagi világot visszaállítsa a maga eredeti tisztaságában, és az életet, amely e világban kifejlődik, előre sarkallja. E feladat betöltésében Krisztus segítségre talál a nyugati misztériumiskolában. Minden megújító és összetörő folyamat mögött ott áll a rózsakereszt szerzete, amely minden területén intenzíven munkálkodik az Ő szolgálatában. Ez az alkímia, a rózsakeresztesek alkímiája.

A rózsakeresztesek alkímiai folyamatai a tudomány, a művészet és a vallás minden területére hatással lesznek. Ez a szellem aranyának felszabadítása, az emberiség megújítása. A rózsakeresztesek alkímiai műve olyan, mint a gyógyír, amely gyógyulást hoz az emberiségnek.”

Az alkímiáról adott tömör összefoglalás nem lehet teljes Carl Gustav Jung néhány művének megemlítése nélkül. Jungot mélyen érdekelte az alkímia, és az alkímiát a pszichológia területén alkalmazta. Az ezen a téren tett felismerései korszakalkotóak voltak, és még ma is igen jelentősek a jungi pszichológia és filozófia számára. Itt említhetjük az 1944-ben, a zürichi Rascher kiadónál megjelent Psychologie und Alchemie-t (Pszihológia és Alkímia) című tanulmányát, illetve az ugyanebben a gondozásban 1956-ban megjelent Mysterium Coniunctionis-t. Ezek a könyvek az ellentétek elválasztódását és egyesülését ábrázolják a tudatalatti vagy lelki szinten, ahogy ezek az alkimista opus jelképrendszerében megjelennek. Jung saját látásmódján keresztül magyarázatot nyújt az alkímiában a „bölcsek köve”, illetve a Krisztuselv keresése közötti összefüggésekre.

—

Ehhez a rövid áttekintéshez az alábbi könyvekből merítettünk:

Bernard Dietrich Haage: Alchemie im Mittelalter, Ideen und Bilder-von Zosimos bis Paracelsus. Artemis und Winkler, Zürich, 1996.

Peter Marshall: The Philosopher’s Stone, Macmillan, 2001. (Magyar fordításban: Alkímia, mint a bölcsek köve, Tirion, 2001.)

J. van Rijckenborgh: A Rózsakeresztes testvériség hitvallása, Haarlem, Rozenkruis Pers, 1984. (A szerző más könyveiben is szó van erről a témáról.)

Hans-Werner Schütt: Auf der Suche nach der Stein der Weisen, Die Geschichte der Alchemie. C.H.Beck Verlag, München, 2000.

A szeretetteljes törvény

 

Közös élet- és tudatmezőnket meghatározott energiák alakítják. Milyen erőkre reagálunk? Vajon csupán öröklött beállítottságunk az az erő, amely „áthajt” minket az életen? Vagy talán képesek vagyunk arra, hogy ezeket a hatásokat alapjukban és szerkezetileg megváltoztassuk? Eme kérdések megválaszolásához ismernünk kell a karma sajátosságait, és Nemezis erőit.

 

Karma-Nemezis

A 21. század embereiként megszoktuk a gondolatot, hogy életünket sugárzások és energiamezők uralják és hatják át. Ismerjük a látható fényt, az UV-sugárzást, a rádió-sugarakat, a hősugárzást, valamint a mikrosugárzásokat és röntgensugarakat, stb. Az energiamezőket is ismerjük, és tudjuk, hogy – többek között – van a Föld mágneses tere, léteznek elektromágneses mezők, éteri-, asztrális- és mentális mezők, morfogenetikus terek; létezik az Akasha mező és a nulla pont mezője. Kollektív élet- és tudati mezőnket tehát ismeretlen számú, vibráló energia-háló összessége alkotja. Jan van Rijckenborgh ezeket a mezőket „az Akadémia tengerének” nevezte, míg Buddha „a szenvedés óceánjáról” beszélt, Jakob Böhme pedig mindezt „a halál nagy házának” írta le. A számunkra érzékelhető Világmindenség hihetetlenül nagy és szépséges. Csillagrendszerek fénylenek fel majd hunynak ki újra, és fekete lyukak nyelnek el csillagokat. Több millió évvel ezelőtt felrobbant szupernóvák fénye érkezik el napjainkban teleszkópjainkon át a szemünkhöz. Neutroncsillagok köröznek elképesztő sebességgel saját tengelyük körül. Kvazárok – olyan csillagrendszerek, melyeknek középpontja egy aktív fekete lyuk – több billió Nap fényerejével rendelkeznek. És léteznek önmagukat átható csillagrendszerek… a felsorolás egyszerűen szédítő. Mindebből első leckeként megtanulhatjuk azt a csodálatot, melynek nagy alázattal kell párosulnia. Hirtelen egy kicsiny csillag egyik bolygóján találjuk magunkat, amely a látszólag nagyrészt „üres” Világmindenség több milliárd csillagrendszerének egyikén, annak is a peremén található.

 

Egy gyümölcsmoly tudatállapota

Miután a homo sapiens felegyenesedett és elindult, büszkeségében és tudatlanságában saját magát „a Teremtés urának” kiáltotta ki, és ennek megfelelően is viselkedik. Saját fajtársai felett uralomra tör, kizsákmányolja, elnyomja és megöli őket. Emellett azonban felcsendül Johann Sebastian Bach magasztos zenéje is, és az emberek még mindig elmélyülten állnak meg egy-egy Rembrandt festmény előtt, lebilincsel minket Michelangelo szobrászművészete vagy Shakespeare egyik szomorújátéka. Egyrészt kicsik vagyunk, másrészt viszont nagyok, részesülünk a magasztosságban, de a romlottságban is.

A belátás elmélyülésével megtanultuk, hogy életterületünkre óriási erőkonstellációk hatnak – ezért újra és újra hatalmas feszültségek halmozódnak fel életterületünkön, feltartóztathatatlan energiarobbanások és katasztrófák történnek; kontinensek és kultúrák süllyednek el, és újak emelkednek fel.

Az élet formáinak – és mi csak az egyik ilyen formát alkotjuk – evolúciója így megy végbe, miközben egymást követik a korszakok és eonok. Tudatunk pedig lassan megváltozik.

Tudatunk fajtájától függ, hogy létezésünk során mely életterületben részesülünk. Ahogyan egy gyümölcsmoly nem férkőzhet hozzá Spinoza gondolati kincseihez, úgy mi sem férhetünk hozzá olyan dimenziókhoz és életterületekhez, amelyek meghaladják érzékelőképességünk határait. A tudat és az érzékszervi észlelés kölcsönösen meghatározza egymást. A mi érzékszerveink rendkívül korlátozottak. A valóságnak csupán egy-egy töredéke jut el agyunkhoz érzékszerveink kis résein át, és agyunknak még értelmeznie is kell a felfogottakat. Az eredmény pedig csupán egy ködös kép lesz.

A madarak olyan színeket is érzékelnek, amelyeket mi nem láthatunk, például az ultraibolya fényt. A többi négy érzékszervünk szintén igen kezdetlegesnek mondható. A pillangók szaglásukkal kilométeres távolságból is felismerik fajtársaikat, a kígyók látják a meleget, a bálnák éneke pedig 100 kilométeres távolságban is hallható. A madarak a föld mágneses terének segítségével tájékozódnak, a denevérek pedig a sötét barlangokban ultrahanghullámokkal navigálnak.

 

Hatalmas összefüggés

Nem tudunk elképzelést alkotni arról, hogy miként néz ki tejútrendszerünk a hozzá tartozó háromszáz milliárd csillaggal, sem pedig arról, hogy milyen is egy proton, vagy, hogy miképpen is jelenik meg egy kvark. Agyunk nem arra van teremtve, hogy felismerje a teljes valóságot, arról nem is beszélve, hogy ezt a valóságot még meg is értse.

Így aztán szédítően gyorsan fluktuáló és pulzáló hálók kusza szövevényében függünk, melyek csatlakozási pontjait és látszólag üres helyeit nem tudjuk áttekinteni. Az élet törvényeiből kizárólag a túlélésre vonatkozó törvényeket tudjuk felfogni, az egysejtűtől a száztrillió sejttel rendelkező, embernek nevezett lényig tartó evolúció törvényeit.

Fokozatosan megtanultuk, hogy vannak törvények, amelyek ezt az egészet szabályozzák és összetartják – mint amilyen például Karma-Nemezis, a Fátum törvénye, amelyet „vak sorsnak” is nevezünk. Nemezist sokszor bekötött szemű istennőnek ábrázolják, aki a tökéletesen igazságos Törvényt képviseli, akinek megnyilvánulásait minden ember érzékeli.

Agysejtjeinkben homályosan feldereng, hogy egy nagy Egész részei vagyunk, amelynek az emberi faj alá van rendelve. Lehetséges, hogy itt egy szövetségről van szó, amelyet velünk kötöttek, és amely mögött egy magas intelligencia rejlik.

Életünk néhány évtizede alatt sötétben tapogatózunk, cél és terv után kutatva. Ha létezik egy szellem, akkor ez a szellem elveszett az elmúlt évszázadok során a tudósok és filozófusok agysejtjeiben. Felfedezték az anyagot és ennek természettörvényeit, és nagyrészt áldozatul estek a materializmusnak és a fatalizmusnak. A fatalizmus a Fátumba, a sors gépezetébe vetett hit, ami végül is meghatározza az életet. „Isten olyan hipotézis, amelyre nincs szükségem” – mondta Laplace. Az ember Descartes és Bacon példája alapján tanulmányozta a Szellemtől elválasztott, úgynevezett „halott anyag” törvényeit, és ezeket átültette a technikába, hogy a teremtést uralhassa. Egyetemeink és főiskoláink három évszázadon keresztül szolgáltak templomként az ateista materializmus főpapjai számára.

 

A világkép forradalmi átalakulása

Csillagévünk órájának mutatói azonban könyörtelenül haladnak tovább. H.P. Blavatsky asszony a nyugati világ számára kinyitott egy új ablakot. A relativitáselmélet és a kvantummechanika fenekestül fordította fel a pusztán mechanisztikus világképet. A keleti filozófiák iránti érdeklődés teret nyitott a gondolkodásban a kauzalitástól eltérő, más fogalmak számára is. Carl Gustav Jung később felfedezte a szinkronicitás elvét. Az idő lassan megérett egy új, spirituális impulzus számára. Rudolf Steiner, Max Heindel és mások felnyitották az emberek szemét, és egy új időszak úttörőivé váltak. Sokan megértették a tudat új lehetőségeit, a párhuzamosan létező világegyetemek létezésének lehetőségét, és megjelent az érdeklődés a reinkarnáció és a karma törvényszerűségei iránt is.

A Leene fivérek (Jan van Rijckenborgh és Z. W. Leene) felfedezték a rózsakeresztesek legmagasabb szintű megnyilvánulását, és felismeréseiket összekapcsolták a manicheusok, a katárok, a gnosztikusok és hermetikusok ismereteivel, valamint minden idők egyetemes tanával. Ők ketten küldöttek voltak, egy új időszak hírnökei. Catharose de Petri személyében egy harmadik küldött is csatlakozott hozzájuk, majd közösen feltárták a transzfigurizmus megszabadító tanát, és létrehoztak egy hatalmas beavató szervezetet, az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskoláját. E szervezet különleges sugárterét, az Élő Testet, halászhálóként bocsátották le „az Akadémia tengerébe” – amely a vibráló hálók összessége – hogy minden olyan embert „kihalászhassanak”, aki képes reagálni erre a sugártérre. Az új életháló finom jelzéseinek felfogására az ember egy rejtett szervvel rendelkezik: az ősatommal. Az első reakció már elegendő ahhoz, hogy a kapcsolat létrejöhessen.

Ezt az első reakciót azonban a Karma-Nemezistől és a mi jelenlegi világunktól való elválás folyamatának kell követnie, hogy megtalálhassuk az ajtót „a birodalomhoz, amely nem ebből a világból való”.

Hogyan működik tehát a karma, és hogyan lehet megválni tőle? Ismeretes, hogy a karma a mikrokozmoszban leélt minden előző élet eredményeinek az összessége. A mikrokozmosz egyéni hálója így az élet tengerében, az egész emberiség sorsának hálójában hányódik.

A múlt konstellációja a mikrokozmoszban, az aurikus lényben mutatkozik meg, melyet lipikának is neveznek, és amely befolyásolja a főszentélyt és az agyat. Így fejeződik ki bennünk életünk vázlata. A testet öltés során a karmikus áramlat az aurikus lényből belefolyik a fejlődő embrió kígyótüzébe, és összekapcsolódik a fej két agyféltekéjének égboltjában lévő lenyomattal.

 

Genotípus és fenotípus

Végül az elhasadó kromoszómákból a DNS-ben – amely közel 24 000 génjével az öröklődés fegyvertára – kialakul mindkét szülő karmájának a lenyomata. Az újszülött genetikus „terve”, azaz genotípusa a világ-, a faj és a család karmájának (különösen a szülők karmájának), valamint „a lakásául szolgáló” mikrokozmosz történelmének a terméke.

Így kapcsolódnak össze a kozmikus, az asztrológiai, faji és népi jellemzők, valamint a családi tulajdonságok és a szülők sajátosságai az újonnan inkarnált fiatal ember egyéni hálózatában a lipikában, a fej égboltján és a DNS-en keresztül.

A születési horoszkóp és a genotípus vizsgálata valószínűleg meglepő egyezéseket mutatna, hiszen a karmikus konstelláció a génekben is le van horgonyozva.

Feltehetjük a kérdést: mivel a gének a szülők termékei, hogyan egyezhet meg a genotípus az aurikus firmamentummal – hiszen a firmamentum a mikrokozmosz terméke?

Ezen a ponton mutatkozik meg, hogy milyen erősen összefonódik minden, ami a dialektikus-karmikus rendszerhez tartozik. A személyes sors szorosan összefügg a szülők, a család, a nép, a faj, az emberiség és természetesen a mikrokozmosz sorsával.

Az emberiség nagy részének tudatlansága miatt gyakorlatilag nem beszélhetünk „szabad akaratról”. Ez a szabadság leginkább csak illúzió. Az inkarnációkat karmikus törvények, a Sors Urai szabályozzák. Ezek a törvények határozzák meg a szülők számára, hogy sorsukat azokkal a lényekkel osszák meg, akik hozzájuk születnek, hogy mindkét oldal számára lehetőség nyíljon meghatározott karmikus életfeladatok megtanulására. A szülők és a gyermekek többek között az adósságok megbocsátásán és feloldásán keresztül tanulhatnak egymástól.

Ezek az életfeladatok a DNS-molekulák és gének mélyén rejlenek. Egy bölcs rendszer tart tehát mindent egyensúlyban, amely egyetlen részletet sem hagy figyelmen kívül. Karma-Nemezis szigorú igazságossága nem veszi tekintetbe a személyt.

A sejtbiológusok számára lehetetlennek tűnik, hogy a genetikai adottságoknál messzebbre tekintsenek. Mindenesetre megfigyelik a genetikus eltéréseket, mutációkat és betegségeket, és megpróbálnak ezeken génmanipulációkkal segíteni. A törekvés mögött jó szándék áll. Azonban… mivel csakis az anyagi nézeteket és a szőttes egyes szálait képesek megfigyelni, nem tudják felismerni a szőttes tulajdonképpeni szövési mintáját. Emiatt téves döntéseket hoznak, és ezért adott esetben az ember beleavatkozik a teremtés felépítési tervébe, ennek minden következményével. Nem érti meg, hogy egy olyan beavatkozás, amely az anyagi szinten történik meg, még nem változtatja meg az éterikus-asztrális háttérkonstellációkat. A karmikus célnak – minden esetben – meg kell valósulnia. Ezért az anyagi szintű beavatkozásnál mindig fennáll annak a veszélye, hogy Karma-Nemezis erőtere szinte erőszakosan – betegségek és szenvedések útján – épít magának másik utat.

 

Nemezis mérlegének két serpenyője

A karma törvényével nem lehet alkudozni, és ezért „kérlelhetetlennek” nevezhetjük. Erre még visszatérünk. Gyakran állapíthatjuk meg, hogy egyes betegségek vagy örökletes terheltségek, amelyeket már sikerrel kezeltünk, kerülőúton új betegségként vagy új örökölt terheltségként jelennek meg. Így mintegy verseny indul Karma-Nemezis és a tudomány között, és e versenyben az orvosok és a biológusok minden esetleges siker után újra és újra ismeretlen tények és betegségek előtt találják magukat.

Így azután az emberiség egyre betegebb lesz, mert nem érti meg Nemezis karmikus sürgetését, nem hallja, ahogy az ajtón kopogtat, hanem egyre erősebben bezárja az ajtót. Ezért Nemezist az igazságos kiegyenlítés minden együttérzést nélkülöző istennőjének tekinthetjük – ahogyan a görög mitológiában is ábrázolják. Ekkor kétféleképpen hat: egyrészt mint bosszúálló igazságosság, aki megbüntet minden igazságtalant, másrészt pedig – Justitia istenasszonyhoz hasonlóan – mint karmikus mérleg, amely újra egyensúlyba hoz mindent.

Bármit vet is az ember, azt fogja aratni is, úgy a jót, mint a rosszat. Sokan úgy vélik, hogy a Fátum, a Sors, a génjeinkben van rögzítve, és genotipikusan elkerülhetetlenül meghatározza, hogy kik és mik vagyunk. Ez azonban nem így van.

 

VÉGTELEN VARIÁCIÓK

Genotípusunk nem olyan kapcsolótábla, amely meghatározza egész életünket. Tény, hogy a gének vésetként hatnak, de végtelen számú variáció lehetséges, amelyek egymást segítve, vagy egymást gyengítve fejthetik ki hatásaikat. Sok tényezőtől függ, hogy milyen eredmény jön létre, milyen minta válik uralkodóvá, és milyen életdallam csendül fel végül. A genotípus egy „alapvető terv”, amely bizonyos irányokban fejti ki hatásait. Az emberben végül is megnyilvánuló eredményt fenotípusnak nevezzük. Ezért a következő formulát alkalmazhatjuk: Fenotípus = genotípus + környezet.

A „környezet” (vagy miliő) ebben az értelmezésben minden kívülről jövő hatást felölel, mint amilyen a neveltetés, a társadalmi környezet, a légköri szennyeződés és a tapasztalatok mennyisége.

De ugyanilyen fontosak a belső tényezők is – mint az életöröm, az aggodalom, az optimizmus és pesszimizmus, a bátorság vagy kételkedés, röviden: minden olyan működés, amelyet nem lehet puszta biokémiai vagy elektromos reakciónak magyarázni. Itt lép be a képbe az emberi Szellem befolyása, és egy szellemi iskola tanulója számára mindenekelőtt a szellemszikra-atom működése. A tanulót a szívében egy magasabb valóság, a Krisztus-erő érinti meg, ami új fenotípust képes létrehozni, olyan új életállapotot, amely messze meghaladja a genetikus szabályozódást.

Vessünk egy pillantást környezeti tényezőinkre. Több millió ember törekszik a környezet védelmére. A környezeti problémák azonban a bennünk meglévő problémák, tehát az ember saját aurikus-mentális elpiszkolódásának és asztrális mérgezésének külső kivetülései. A Rózsakereszt tanulója tudja, hogy a környezet mindenekelőtt az ő belső környezetét, az ő belső középpontját jelenti. A tanulót ezért önforradalomra szólítják fel, amely sokkal távolabbra mutat, mint a CO2-kibocsátás csökkentése. Az a meghatározó érvényű, hogy az ember maga mit bocsát ki, és csak ezután következik, hogy az autójára katalizátort vagy koromszűrőt szerel fel. Szükség van a külső intézkedésekre, de ezek önmagukban még nem oszlatják el az alapvető sötétséget.

Egy szellemi iskolában pedig pontosan erről van szó: a sötétségnek, az irigységnek, a gyűlöletnek, a haragnak, a rosszindulatnak és a félelemnek meg kell hátrálnia a világosság, a sugárzó szeretet és a remény előtt. Más szavakkal: az embernek fel kell ismernie valódi származását, alapvetően és szerkezetileg meg kell változnia, át kell alakulnia és végül transzfigurálnia kell…

Az emberi létezés mint nagy lehetőség

A befolyások alapvetően megváltoztathatják az agysejteket és ezek kapcsolatait. Eme hatás neve neuroplaszticitás. És erről a hatásról főleg akkor beszélhetünk, ha a Szellem belép egy ember rendszerébe!

A kereső ember, aki elfogadja genotípusa nagy feladatát és követi rendeltetését, olyan fenotípusra tesz szert, amelyet új életállapotnak nevezhetünk. Karmáját és genotípusát szívből elfogadja, akármilyen nehéz legyen is a sorsa. A tanuló a Gnózis segítségével és a kibontakozó szellemlélekkel azután képessé válik arra, hogy karmikus terhét és a genetikus fegyvertárhoz való kötöttségét elhagyhassa, és mindebből kiléphessen!

Először azonban a tökéletes elfogadást kell megvalósítani, mert csak ezután nyílik meg a lehetőség a kilépésre. A betegségek ily módon csodálatos lehetőségekké válhatnak, melyek révén a tanuló meg tudja szabadítani magát Nemezis karmikus törvényeitől, ha önmagát az új életterület törvénye alá helyezi.

Az ábrázolásokon Nemezis istennő szemei be vannak kötve, hogy a személyes megítéléstől, rokonszenvtől vagy ellenszenvtől függetlenül abszolút igazságot szolgáltathasson. Nincs bosszúálló igazságosság, csak igazságosság van, jóság és igazság, melyek az isteni szeretetből keletkeznek.

Az egész haláltermészetet, „az Akadémia tengerét”, „a szenvedés óceánját”, ennek sors-hálózatával, és Nemezis karma-törvényével, átöleli Isten végtelen szeretete.

Az eredeti birodalom nem „valahol” van, hanem itt van. Isten birodalma tibennetek van! „Aha – gondolják esetleg néhányan -, akkor én már a másik birodalomban vagyok.” Ezt gondolni viszont hatalmas tévedés lenne! Első feladatunk, hogy mi – vagy helyesebben, az eredeti ember bennünk – kiszálljon a szenvedések óceánjából.

Fontos feltétel, hogy az ellentermészetet, amelyben élünk, alapvetően „haláltermészetnek” ismerjük fel, hogy – mint az elveszett fiú – mondhassuk: „A disznók moslékát eszem, de fel akarok állni és az Atyámhoz akarok menni.” Mindaddig, amíg ezt a természetet még nem ismertük fel a Halál házának, nem szólhatunk még ezekkel a szavakkal, hanem a szenvedések tengerében hajótörést szenvedett emberek látszat-valóságát tápláljuk. A még fel nem ébredt ember inkább szenved, mint hogy egy magasabb valóságban elveszítse önmagát.

A lélekember

Több beszélgetés tárgya volt már, hogy a Lectorium Rosicrucianum filozófiája vajon dualista vagy monista. A két természetrend tana dualista. Néhányunk számára nehézséget jelenthet, ha ezt a tant az Iskola által szintén képviselt „Minden létező Egysége” meglátással kívánjuk összhangba hozni.

De miért okozna ez nehézséget, ha abból indulunk ki, hogy az isteni terv szerint egy eltérő fejlődési menetet is, mindenkor az isteni szeretet hordoz? Elképzelhetetlenül hosszú időn keresztül. Mindaddig, amíg minden újra beolvad az Egységbe. Ezért nemcsak azt kell megállapítanunk, hogy Nemezis karma-törvénye kérlelhetetlen, vagy azt, hogy az emberek Tao számára „olyanok, mint a szalmakutyák”. Isten szeretete lehetővé teszi, hogy az ember megtapasztalja cselekedetei következményeit, azok kőkemény valóságában. Ez a szeretet és az igazságosság cselekedete, amely bekötött szemmel, teljesen objektíven gondoskodik arról, hogy az ember és az emberiség azt kapja meg, amit felhív önmagára, annak biztos tudatában, hogy a tapasztalat minden útja egyszer visszavezeti az embert az isteni Egységbe.

Ezért hordozzuk a karmát magunkkal, ezért reinkarnál a mikrokozmosz és ezért hordozzuk életfeladatunkat a génjeinkben.

A genotípust olyan hangszerhez hasonlíthatjuk, amelyet meg kell szólaltatni. Most még kérdéses, hogy milyen dallam, vagy milyen hamis hangok szállnak fel erről a hangszerről. Ha azonban ezen a csodálatos hangszeren az új lélek dallama csendülhet fel, akkor ebben a hangzásban az egész karmikus elrendeltség és törvényszerűség feloldódik. A személyiségembernek ez az aláhanyatlása ekkor az élő lélekember, az eredeti ember felmenetelévé válik majd az eredeti Egységbe, annak az eredeti embernek a felmenetelévé, aki mindig volt, és újra lesz.