Az Isten-elv

 

Minden az adással kezdődik.

Ha Isten, a nemlét mélye, nem adta volna a létet, az első kezdetet, akkor nem létezne a teremtés. Az egész világegyetemben semmi sincs, ami a maga számára venne el valamit – minden a befogadás és az átalakítás folyamatában van. A Nap visszatartja-e magának a melegét? Óriási transzformátorként hőt, növekedéshez szükséges erőt, magas és alacsony rezgéseket ad, melyek a bolygói rendszer életéhez és fenntartásához szükségesek. Visszatartja-e a Föld magának a levegőt, melyben az életéterek vibrálnak, vagy a hegyeket átszelő és a síkságokat öntöző vizek folyását? Nem azért rejti-e sötét öle mélyén a magerőt, a sókat és az ásványokat, hogy azok minden esztendőben ezerszeresen kibontakozó életet ajándékozzanak? A Föld pedig a maga részéről egy menyegzői ékszer szépségét, a csobogó patakok hangját, a feketerigó és a csalogány örömtől ittas dalolását kapja.

A föld, a víz, a levegő és a meleg közös hatásaként élet, tudat és szépség keletkezik. Még a Hold is, mely a földi életnek ritmust és növekedést kölcsönöz, az éjszaka sötétjében a Nap fényét tükrözi vissza. Nem tartja meg magának, hanem átadja a Földnek, amennyiben az éppen nem közte és a Nap között helyezkedik el. Az egész világegyetemben semmi sincs, ami a maga számára venne el valamit – kivéve az embert.

Mert az Isten-elv, úgy tűnik, az emberben nem hatékony. Úgy véli, minden az Övé. Ezért elveszi a táplálékot, a növényeket, az állatokat. A mennyboltozatot tükröző nagy tavak kiszáradnak – az ember miatt. Magához ragadja a nyersanyagokat, és azokkal a folyókat terheli meg. A gyermekektől elragadja az ifjúságot, a fiatalkorúaktól az életet, az élőktől pedig az életörömöt. És mit ad cserébe? Szennyeződést, elértéktelenedést és denaturálódást.

E két világ mindenütt megtalálható. Önnön magunknál kezdődnek. A tudat teljes megváltozása szükséges ahhoz, hogy megtanuljunk adni, mások számára – a Másik számára – valamit hozzátenni.

Sokan vannak azon a véleményen, hogy elvenni kényelmesebb. Belőlük hiányzik annak a tudata, hogy az élet egy láncolatot alkot. Valamit elvenni az jelenti, hogy a jövőtől kölcsönözzük azt. Aki elvesz, adósságokat halmoz az élet egyensúlyában, a kamatok pedig nagyon magasak. Aki elvesz, annak vissza is kell adnia – annyit, amennyit elvett, vagy még többet.

A pozitív változás előfeltétele, hogy elegendő számú ember valóban megértse ezt. Az élet a legnagyobbra tart igényt, amit egy ember adhat: fényt, szeretetet és minden jó fejlődés támogatását. Adjátok vissza a gyermekeknek az ifjúságot, a fiataloknak az életet, tanítsátok meg őket szolgálni – elsősorban személyes példátok által. Alakítsátok át az élet alapvető szubsztanciáit, alapanyagait valami magasabb dologgá úgy, ahogy ez az egész világegyetemben történik.

Adjatok és néktek is adatik.

Ez Isten birodalmának kezdete mibennünk, ez az Isten-elv hatása.

A világ átalakulása

Az emberi dolgok kvantumugrásának kutatása

 

László Ervin a Budapest Klub megalapítója és a GlobalShift University (Globális Változás Egyetem) kijelölt rektora (www.globalshiftu.org). Több mint 400 cikk és több mint nyolcvan könyv szerzője, melyek közül a legújabbak a Science and the Akashic Field (A tudomány és az akasha mező) (2007), illetve a Quantum Shift in the Global Brain (Kvantumváltás a globális agyban) (2008). A szerző a Pentagram számára írt cikkében négy mélyenszántó kérdést tesz fel a tudatváltozás szemléletmódját illetően: Mit? Miért? Hogyan? Mikor?

 

MI A KÉRDÉS?

Hamlet, ha ma élne, nagyobb meggyőződéssel mondaná, mint bármikor: „Lenni vagy nem lenni, ez itt a kérdés.” Azonban nem egy emberi koponyán merengne el, hanem az élő Földbolygón. Vajon tovább tudunk-e „lenni” ezen a bolygón, vagy kihalunk, akár a dinoszauruszok? Hatalmas vízválasztóhoz, világméretű fordulóponthoz közeledünk ugyanis: maga a túlélésünk forog kockán.

Folyamatosan pusztítjuk bolygónkat. A nélkülözhetetlen biológiai és fizikai erőforrások kitermelése már elérte csúcspontját. Erdők, halfajok és korallzátonyok károsodnak vagy tűnnek el, a termőföldek elsilányodnak a túlművelés és a vegyszerezés miatt; a genetikai manipuláció által pedig csökken az élővilág változatossága. Az édesvíz-tartalékok egyre fogyatkoznak, s a világnépesség több mint felének vízhiánnyal kell szembenéznie. A klímaváltozás miatt pedig bolygónk nagy része könnyen meddővé és lakhatatlanná válhat.

Folyamatosan romboljuk a társadalom szerkezetét. Egyre nő a bizonytalanság mind a gazdag, mind a szegény országokban, s egyre nagyobb a késztetés, hogy terrorizmushoz és háborúhoz folyamodjanak. Az egész Közép-Keleten terjed az iszlám fundamentalizmus, Amerikában egyre növekszik a vallási fanatizmus, Európában pedig neonáci és más szélsőséges mozgalmak ütik fel a fejüket. A szakadék egyre szélesedik a gazdag és erős, valamint a szegény és a társadalom peremén élő rétegek között. A világ termékeinek nyolcvan százalékát egymilliárd ember élvezi, a fennmaradó húsz százalékon pedig öt és fél milliárdan osztoznak. Minden harmadik városi lakos nyomornegyedben, viskótelepen és városi gettókban él; több mint 900 millió embert sorolnak a nyomorban élőkhöz.

Ha így folytatjuk, a változó időjárás aszályt és hurrikánokat, terméshiányt és tengerszint-emelkedést okoz. Az éhínség és csalódottság pedig még tovább szíthatja a terrorizmust, és háborúkat robbanthat ki. Globális egymásrautaltságunk finom egyensúlya darabokra hullik. A bekövetkező globális összeomlás elől egyetlen ország, s egyik nemzet sem menekülhet.

„Lenni, vagy nem lenni, ez itt a kérdés.” Ha „lenni”, létezni akarunk ezen a bolygón, akkor változnunk és változtatnunk kell. Vajon meg fogunk-e változni, és ha igen, akkor még idejében-e?

 

MIÉRT KELL VÁLTOZTATNUNK?

Ha idejében változni és változtatni akarunk, meg kell ismernünk jelenlegi állapotunk természetét, és tarthatatlanságának gyökereit. Bár a „tarthatatlanság” kifejezés csupán az elmúlt tizenöt évben vált elterjedtté, a gondolat nem új. Thomas Malthus révén már a 18. század végén megjelent egy élelemről és népesedésről szóló híres tanulmány. Ebben Malthus először is megállapítja, hogy az emberi létezéshez élelemre van szükség, másodszor pedig, hogy az emberek továbbra is olyan mértékben szaporodnak, ahogyan eddig.

„A népesedés ereje – írta Malthus – sokkal hatalmasabb, mint a föld azon képessége, hogy az emberiség megélhetését biztosítsa.” Elkerülhetetlenül eljön az idő, amikor a népességnövekedés meghaladja az élelmiszertermelést, vagyis több ember lesz, mint amennyi számára a bolygó élelmet tud nyújtani.

A „malthusi katasztrófa” leegyszerűsített változata annak a fordulópontnak, amelyhez most közeledünk. Ma nem pusztán az élelmiszertermelésről van szó, hanem a bolygónkon levő élet egész alapjáról is. A kritikus tendencia nem önmagában a népességnövekedés – hogy hány ember él a földön -, hanem mindenekelőtt az, hogy egyénenként mennyit fogyasztunk, s mit teszünk a környezetünkkel.

A II. világháború óta eltelt hat évtized során többet használtunk fel bolygónk fizikai és biológiai erőforrásaiból, mint előtte az egész történelem folyamán. Ugyanakkor több hulladékot termelünk, mint amennyit a természet fel tudna venni, s több forrást aknázunk ki, mint amennyit a természet megújítani képes.

Ez tarthatatlan. Ami például az élelmet illeti, tudjuk mennyi elegendő: fejenként kb. 1,7 hektár termény. Ám az átlagos „ökológiai lábnyom” ma kb. 2,8 hektár (és ez jóval több volna, ha a legszegényebb országok nem rendelkeznének tarthatatlanul kicsiny ökológiai lábnyommal. Bangladesben például fejenként 0,5 hektár). Az élelem természetesen csak az egyik alapvető forrás, amire szükségünk van az élethez és a fejlődéshez, s a többiből is túl sokat használunk, s legnagyobb részüket ki is merítjük.

Mi történik, ha a rendelkezésre álló erőforrásaink határához érünk? Amikor a laboratóriumi baktériumok kifogynak a tápanyagokból, elpusztulnak. Amikor az egerek élelmiszerkészlete kezd elfogyni, meddővé válnak, a lemmingek pedig tömeges öngyilkosságot követnek el. Amikor azonban egy magas tudatszinttel rendelkező faj – mint például az ember -, energiaforrásainak határához ér, nem szükséges kipusztulnia, öngyilkosságot elkövetnie vagy meddővé válnia. Megváltoztathatja a tudatát. A megváltoztatott tudattal másként tekintene a világra, és más értékekkel és prioritásokkal rendelkezne. Megtanulhatna fenntartható módon élni.

 

HOGYAN VÁLTOZHATNÁNK MEG?

Gandhi azt mondta: „Te magad légy az a változás, amit látni szeretnél a világban.” A mai világban ez azt jelenti: változtasd meg a tudatodat, hogy mások megváltoztathassák a sajátjukat. Hogyan lehet ezt véghezvinni? Mindenekelőtt szabadulj meg régi tudatodtól, és az azt tápláló értékektől és hiedelmektől.

Kérdezd meg önmagadtól:

Vajon elhiszed-e, hogy:

  • mindenki egyedi, és jogos az, hogy csupán a saját érdekeit tartja szem előtt;
  • az élet a létért folytatott harc, s csak a legrátermettebb (értsd: a leggazdagabb vagy legerősebb) maradhat fenn;
  • ebben a versenyben a cél szentesíti az eszközt;
  • minél több pénzed van, annál jobb (és valószínűleg boldogabb is) vagy;
  • az emberek csak egyetlen nemzetnek és egyetlen cégnek tartoznak hűséggel, hiszen a többi idegen és vetélytárs;
  • ha békét akarunk, fel kell készülnünk a háborúra;
  • a technika és a hatékonyság a válasz, bármi legyen is a kérdés;
  • a Föld tulajdonképpen az erőforrások kimeríthetetlen tárháza és feneketlen szemétleöntő;
  • a környezetet meg lehet tervezni, akár egy áruházat, települést vagy autópályát, hogy szükségleteinknek és elvárásainknak megfeleljen?

Ha mindezt így gondolod, akkor a probléma része vagy. De vajon hogyan válhatsz a megoldás részévé? Itt további lépést kell tenned: alkalmaznod kell az új gondolkodást.

Az új gondolkodás nem valami utópia vagy precedens nélküli dolog: egyes jelei a társadalom kreatív határian már megmutatkoznak. Számos „alternatív kultúra” keretei közt emberek milliói gondolkodnak és cselekszenek pozitívabb módon. Két alapvető gondolatban osztoznak. Az egyik az, hogy az ősi mondás, a „mindannyian egyek vagyunk”, nem csupán képzelgés, hanem a valóságban gyökerezik. William Jamesnek igaza volt, amikor úgy fogalmazott: olyanok vagyunk akár a szigetek a tengerben: a felszínen el vagyunk választva, a mélyben mégis összekapcsolódunk.

A másik gondolat az emberi felelősségre vonatkozik. Ha egyek vagyunk egymással és a természettel, akkor felelősségünk nem ér véget önmagunknál, a családunknál, az országunknál vagy a munkahelyünknél, hanem felöleli az egész emberi közösséget és az egész bioszférát. Ezeknek megfelelni nem jótékonyság. Ha az emberiség része vagyunk, az emberiség pedig a bolygón levő élet része, akkor amit másokért és a természetért teszünk, azt önmagunkért is tesszük.

Amikor megszabadulunk idejétmúlt rögeszméinktől és alkalmazzuk az új gondolkodást, akkor ezzel megváltoztatjuk a tudatunkat és önmagunkat. Ezekben a válságos és bizonytalan időkben ez a változás lehet a „pillangó”, amely vihart kavar, és elterjedve a világ minden táján, végül megváltoztathatná az egész világot.

 

MIKOR KELLENE MEGVÁLTOZNUNK?

Amikor felkiáltunk: „ez az utolsó szalmaszál!”, egy alapvető, mégis rendszerint ismeretlen alapelvet mondunk ki. Ez a „nonlinearitás”. Ha az ember megrakja egy teve hátát, csomagot csomag után rakhat, s a teve alkalmazkodik és győzi mindaddig, amíg el nem éri terhelhetőségei határát. Aztán – ahogyan azt a szólás is kifejezi – már csupán egyetlen szalmaszállal több alatt összeroskad a háta. Egy lépésről-lépésre, egyenletesen, „lineárisan” haladó folyamat hirtelen meredekké, „nonlineárissá” válik.

Ez az, ami az egész természetben történik. Egy-egy faj képes megbirkózni a környezetében fellépő változásokkal, ám csupán egy pontig. Ha ezek a változások akkumulálódnak, a nyomás eléri a kritikus pontot, s a faj kihal. Persze hacsak nem mutálódik. Viszonylag egyszerű szervezetekben a kritikus pont leálláshoz vezet. Az összetettebb rendszerekben e kritikus pontok fordulópontok: több út áll nyitva. A kritikus pont nem szükségszerűen vezet tehát leálláshoz, áttörést is hozhat.

1989-ben egy csapat keletnémet menekült engedélyt kapott, hogy átléphessen a vasfüggönyön át Ausztriába. Ez volt az a kicsiny, de kritikus sokkhatás, amely a rendszer hátát összeroppantotta – az „utolsó szalmaszál”. Szinte hetek leforgása alatt a kommunista uralom alatt álló kelet-európai államok elszakadtak a Szovjetuniótól, és nem egészen egy évvel később a Szovjetunió felbomlott.

A Szovjet Kommunista Párt, a világ legerősebb politikai pártja, nem csupán elvesztette erejét, hanem valójában megszűnt létezni. A Szovjetuniót alkotó államok a kaotikus időszak és az összeomlás-közeli helyzet után bebizonyították, hogy sikerült sokkal nyitottabb társadalommá átalakulniuk.

Az elmúlt ezer év során számos társadalom, s egész civilizációk értek el ilyen kritikus fordulópontokhoz. Virágzó kultúrák tűntek el. Ezt példázzák a babilóniaiak, a sumérok, a maják vagy a Húsvét szigetek lakói. Mások azonban megfeleltek a kihívásoknak: átalakultak és továbbéltek. A történelem tanúskodik róla, hogy az átalakulások gyakran mélyrehatóak voltak.

A kőkorszaki törzsek mitologikus világban éltek: a fákkal, az állatokkal, és az ősök szellemeivel érintkeztek. Az emberek egy misztikus, mégis jelentéssel bíró élő kozmosz részének tekintették magukat. Tízezer évvel ezelőtt ez a világ az ókori Egyiptom, Babilónia, Kína és India teokratikus kultúráivá alakult át. Akkor az égi istenek változatlan törvényei kormányozták az emberi létet. Ahogy Hermész Triszmegisztosz kijelentette: „mint fent, úgy lent”.

Aztán két és fél ezer évvel ezelőtt a Földközi tenger északi partjain egy másik kultúra emelkedett fel, s ez a kultúra az öröklött hit helyett az emberi értelemmel kezdte kormányozni magát. Ez volt az ókori Görögország kultúrája.

A modern kor hajnalán a nyugati civilizáció újabb kulturális változást hozott. Az új kultúra az elődeitől származó elemeket egyesítette, de mindenekelőtt az értelem erejébe vetett hitre épült, melynek alapjait a görögök fektették le. Galilei, Newton és Kopernikusz elméletei és megfigyelései által megtámogatva, materialista és mechanisztikus világnézet alakult ki. Ez lehetővé tette, hogy Newton „klasszikus fizikája” szövetségre lépjen a hagyományos kézműiparral. Ez pedig egész sor gyökeresen új technológiát hozott létre.

Mára azonban a globális információ, a kommunikáció, az egymásrautaltság és a környezeti leromlás korában a mechanisztikus-materialista világnézet elavulttá és fékezővé vált. S bár világról alkotott képét meghaladta a tudomány, az általa létrejövő technológiák és az általa sugallt viselkedésminták még velünk élnek. Ezek gyakran túlzottan kihasználják a környezetet, és túlmanipulálják az embereket. Több hőt termelnek, mint fényt – több a mellékhatás, mint a nyereség.

A mai világot uraló civilizáció nem tartható fenn tovább: ha nem akar összeomlani, akkor át kell alakulnia. Az emberi dolgok kvantumugrását célzó fáradozások célja, hogy megszülethessen egy olyan civilizáció, melyben hat és fél milliárd ember méltósággal, egymással és a természettel harmóniában élhet. A világ ilyen átalakulása igenis lehetséges! A kellő felismerés, a műszaki lehetőségek, és a szükséges emberi és pénzügyi források mindehhez rendelkezésünkre állnak. Ami hiányzik, az az akarat és az előrelátás. Hogy ezeket elnyerhessük, meg kell változtatnunk a tudatunkat. E korszerűbb tudat segítségével változtatni tudnánk értékeinken és prioritásainkon, meg tudnánk változtatni magunkat és végül a világot is.

A világ átalakulása abszolút szükséges, az idő pedig rövid. A tendenciák és folyamatok, melyek a mai világot a súlyos fordulópont felé hajtják, egyre gyorsulnak. A légkör melegszik, az élővilág változatossága eltűnőben van, szélesedik a szegények és gazdagok közötti szakadék, egyre növekszik az erőszak és az elégedetlenség, s számos az élethez és a fejlődéshez szükséges erőforrás kitermelése már elérte csúcspontját. Az alapvető fordulópontot illető előrejelzések egyre rövidülnek: évszázadunk végétől, a közepén át egészen a következő évtizedig.

Lehetséges, hogy ez a globális fordulópont, az emberiség bolygói uralmának sokszor megjövendölt vízválasztója már 2012 végén eljön. Bizonyos azonban, hogy a legtöbben megérjük, hogy eljön. Bármikor jöjjön is, már most cselekednünk kell, hogy mindez ne az összeomlás előjátéka legyen, hanem áttörés egy békésebb és fenntartható világhoz.

Interjú Dr. László Ervinnel

 

Egy a Pentagram számára készített interjúban László Ervin a modern rózsakereszteseket „a jelenkor egyik legfontosabb spirituális szervezetének” nevezte, a mai emberiséget döntő tudatváltással szembesítő kitartó erőfeszítéseik miatt. Azt is hozzátette: „Egy másik fontos szempont a valóban spirituális meglátások újrafelfedezése mindenütt, minden szellemi háttérre való tekintet nélkül. Fokozatosan újra felfedezzük az ősi bölcsességek szellemi alapját. És az évezredek összes kultúrájának meglátásai alapvetően abból a pontból indulnak ki, hogy részei vagyunk az egységnek, részei vagyunk egy nagy, globális közösségnek. Hívhatjuk Földanyának vagy Gaia-nak, a név nem lényeges: de ez is egy kozmikus egység. S nagyon fontos újra felfedezni, hogy ez a kozmikus egység nemcsak képzeletbeli, hanem kvantum minőségű, tehát nagyon finom szinten valóban össze vagyunk kötve, és befolyással vagyunk egymásra.”

 

Sok bölcs, mester és a régi klasszikus rózsakeresztesek is megállapítják, hogy a kozmikus sugárzás egyre aktívabbá válik, reagálásra késztetve az emberiséget, hogy nagy változások menjenek végbe, és a tudat egészen másképpen fejlődjön.

Osztja Ön ezt a nézetet? Úgy látja, hogy olyan kozmikus lénnyé fejlődünk, aki többről tud, mint a legalkalmasabb fennmaradása?

Szerintem ez létszükséglet. A tudat evolúciója nem csupán lehetőség vagy alternatíva, hanem szükségszerűvé vált fennmaradásunk érdekében. A tudat jelenlegi állapotának dominanciája egy fenntarthatatlan világhoz vezet. Egy tarthatatlan világot teremt.

Ez egy töredékes tudat, nagyon énközpontú, nacionalista, európai vagy nyugati orientációval. Biztosan nem bolygói tudat, hanem etikátlan, és képtelen hat és fél milliárd ember életét lehetővé tenni a Földön.

Tehát szükség van új tudatra, a tudat evolúciójára.

Úgy tűnik számomra, hogy van valamiféle gyorsulás, mert egyre inkább egy új kultúra jelenik meg. Egyre több ember ismeri fel a felelősségét, és a fenntarthatóság szükségességét, valamint az egymással való szorosabb kapcsolatot. Vannak, akik azt mondják, hogy ezt a gyorsulást jókora földön kívülről érkező, a földre hatással levő, magas rezgésszámú energia okozza. Szerintem ez lehetséges, de nincs rá tudományos bizonyítékunk. Megfigyelhetjük, hogy új társadalmi formák gyorsabban jelennek meg, mint valaha. Ez a legjobb a jövőre nézve, mert nem teremthetünk új civilizációt új tudat nélkül, és új civilizáció nélkül nem maradhatunk fenn itt a földön.

 

Igazolhatóak tudományosan ezek a sugárzások? Bizonyítható bolygónkra gyakorolt hatásuk? Különböző helyről hallani időnként, hogy bolygónk alapsugárzása magasabb rezgésű lesz a kozmikus háttérsugárzás vagy a napsugárzás erősödése miatt.

Amit fizikailag mérhetünk, annak főleg az elektromágneses mezők ingadozásaihoz van köze. Ezek viszont naprendszerünk, és különösen a Nap viselkedésével vannak kapcsolatban. Ezt meg lehet mérni, és úgy tűnik, hogy a naptevékenység 2012 végére lesz a legerősebb. Ez a Föld mágneses pólusváltását fogja okozni. Ezeket a dolgokat tudjuk.

Lehet, hogy ez nagyon fontos, de még fontosabb az a fajta információ, amit az agy asszimilálni tud. Műszereink nem olyan érzékenyek, mint az agy és az idegrendszer. Sok olyan érzet van, amit agyunk fel tud dolgozni, és aminek tudatában lehetünk, de amit még a legérzékenyebb műszerekkel sem lehet kimutatni. Ezeknek a műszereknek mindenekelőtt az interaktív érzékelésre kellene képeseknek lenniük. Úgy mérjük meg a dolgokat, hogy interaktív kapcsolatban állunk a megfigyelt dolgok energiájával.

Fizikai szinten a nagyon érzékeny, nagyon finom energiák már nem objektív anyagok. Amit az agy fel tud dolgozni, és ami tudatunk részévé válhat, tehát lehet nem-energetikai információ. Ezt hívják aktív információnak. Ezt David Bohm (1917-1992) fedezte fel. Ha úgy tetszik ez egy finom energia, de nem olyasmi, amit fizikailag rendes körülmények között mérhetünk. Azonban mégis valós, és kvantum szinten nem helyhezkötve jön létre. Interaktív, és az emberi tudat szintjén kommunikál.

 

Ez az információ az a fő tényező, ami ezt a tudatváltozást megvalósíthatja?

Elősegíti azt. Ez a tudati átalakulás megkönnyítésének egyik módja. Jó kérdés, hogy a tudat fejlődik-e magától. De bizonyosan igen, ha inger éri.

És ez az ingerhatás máris egyre inkább fenyegeti a jelenlegi, uralkodó tudatot. Mi pedig most erről a tudatról beszélünk. Ha ebben a világban minden rendben lenne, semmi sem változna. Az emberek ennek ellenére ma sokkal nyitottabbak az alternatív lehetőségekre.

 

Korábban Ön sikeres zongoraművész volt, vagy még mindig az. Ha figyelembe vesszük lenyűgöző számú publikációit, le kell vonnunk a következtetést, hogy úgy tűnik, mintha határozottan mentálisan közelítene az emberi létezéshez.

Amikor azonban az emberiség egyetemes tanításainak szövegeit és tanácsát olvassuk, gyakran egy új kapcsolatról, a fej és a szív harmonikus egységéről értesülünk. Végül is a szív az a szerv, amely a legérzékenyebb az A-mezőből jövő új, magas kozmikus rezgésekre.*

 

Az Ön megközelítése természetesen nem zárja ki azokat, akik nem annyira tudományos beállítottságúak. Ön szerint van szerepe a szív belső aktivitásának?

El kell gondolkodnunk társadalmunk természetén, és azon a módon, ahogyan az információt felfogjuk. Azt hiszem, egy csomó információ megszűrve jut el hozzánk, egyszerűen elhallgatnak dolgokat. Ez nyugati, anyagelvű és kísérletező gondolkodásmódunknak köszönhető. Nem kell tudományosnak lennünk. Ha tudományosan, racionálisan és szűk látókörűen gondolkozunk, az a legrosszabb, ami elképzelhető, mert akkor képtelenek vagyunk elfogadni, és nyitottnak lenni más eredetű információkra.

Tehát tulajdonképpen azt mondjuk, hogy az nem is létezhet. És ha ez az információ nem létezhet, akkor felfogni sem tudjuk. Nagyjából azt mondhatjuk, hogy azt hisszük el, amit látunk. Nem tudományosan kell a dolgokhoz közelítenünk, hanem meg kell nyílnunk intuíciónk, és a dolgok kölcsönös összefüggése, valamint az egymással, a kozmosszal és a bioszférával való természetes szolidaritás iránt. Úgyhogy szerintem a rossz racionalitás rosszabb a racionalitás teljes hiányánál.

 

Említette az egymással való természetes összetartozás érdekfeszítő koncepcióját. A tudomány és az Akasha krónika című és sok más könyvében nyitott, fejlődő és termodinamikus rendszerekről ír. Hivatkozik az embernek, mint rendszerek magasan fejlett kombinációjának ötletére.

Alapítónk, J. van Rijckenborgh mindig hangsúlyt fektetett a csoportegységre. Hangsúlyozta egy másik, az egyéni tudatot és annak korlátait meghaladó rendszerré alakulás szükségességét. Aláhúzta azt a teljes mértékben szükséges lépést, hogy az embereknek meg kell próbálniuk csoportegységben dolgozni és élni az eljövendő időszakban.

Az emberek félretéve önzésüket mindig is megkíséreltek bizonyos célokat együtt elérni. Sosem voltunk igazán elegyéniesedettek, énközpontúak oly módon, mint Robinson Crusoe. Mindig is egy közösség részei voltunk. Az egész történelem során a közösségi érzés sokkal erősebb volt, mint az elmúlt párszáz évben Nyugaton, ahol a személyiség egyre inkább az egyénre, az énre jellemző vonásokkal fejlődött.

A nyugati személyiség és egyéniség főleg közösségeken belül fejlődött. Az egyénekre és csoportokra, saját felelősségüket vállalva, egyaránt szükség van.

Egy híres író egyszer azt mondta: „Elemeiből minden, az embert is beleértve, egésszé szerveződik, de egyúttal az egy nagyobb egésznek is a része.” Jelenleg be kell illeszkednünk egy nagyobb közösségbe, mert a közösségünk megváltozott. Nemcsak család, törzs, falu, város vagy nemzet vagyunk; kapcsolatainkban egyre több emberrel kerülünk egyre szorosabb kontaktusba. Egy világméretű közösséget képezünk. Társadalmunk fokozatosan globális társadalom lesz. Az a nagy probléma, hogy gyakran nagyon soviniszta módon még mindig törzsi tudat alapján reagálunk.

Legyen az egy város, egy etnikai csoport vagy egy ország, abból az elgondolásból indulunk ki, hogy „ezek vagyunk mi”, a világ többi része pedig „ők”. Ez így nem folytatódhat tovább, mert minden, amit teszünk, visszahat ránk. Más szóval, amit másokkal teszünk, azt magunkkal tesszük.

Hogy élni tudjunk egy olyan közösségben, mint a globális társadalom, ki kell alakítanunk az egyetértés formáját. Ez a globális falu rólunk szól, mert az összes ember közössége az egész földi élet közösségén belül! Bizonyos mértékig egy olyan közösség része, amiről nagyon keveset tudunk: a világegyetemben lévő minden élet közössége, egysége. Ez bizonyosan létezik, bár nekünk nincs róla sok részletes információnk.

 

Ha helyes döntéseket hozunk, lát Ön lehetőséget arra, hogy az egyéni tudat bolygói tudattá, és talán még tovább, kozmikus tudattá alakuljon?

Ha sikerül fennmaradnunk!

 

De ez nem automatikus evolúció vagy fejlődés.

Nem, az evolúció sohasem garantált!

 

Ön már közel húsz éve foglalkozik ezzel a kérdéssel.

Igazából 45 éve. 1953-ban adták ki az első könyvemet Hágában. (Számos könyve és cikke közül öt könyve látott napvilágot hollandul.)

 

Végül is most, és figyelembe véve, hogy az úgynevezett káosz-pont gyorsan közeledik, még mindig derűlátó a tudat fejlődését illetően? Mert még nyitott kérdés, hogy mivé alakul?

Bizakodó vagyok. Nem vagyok sem optimista, sem pesszimista. Próbálok aktivista lenni. Vagy inkább szeretem a „lehetőség” szót használni. Álláspontom hasonló a mostani amerikai elnökválasztás szlogenjéhez: Meg tudjuk csinálni.

 

És ezért tartották meg Hágában 2008. március 5-én a „Fenntarthatóság belülről” című szimpóziumot?

Ennek egyedi célja volt, az emberi tényező. A pénz és a műszaki feltételek nagyon fontosak, ahogy a politika és a hatalom is, de az egyéni értékek adják a kulcsot. Ezek alighanem még fontosabbak is, mert a technika és a politika mindig is utána fog következni. Szerintem ez nem lehet másképp. Einstein egyszer azt mondta: „Nem tudjuk a problémákat ugyanazzal a fajta gondolkodásmóddal megoldani, mint amely létrehozta azokat”. Használhatjuk a legjobb technikát, de ha továbbra is a régi módon gondolkozunk, csak fenntartjuk vele a régi rendszert, és nem fog változni semmi.

 

Mi a véleménye erről a kérdésről még időben, 2008-ban: úton vagyunk a nagy változáshoz szükséges kritikus tömeg felé?

Már a káosz-ablak, a még idejében nyíló kedvező alkalom közepén vagyunk. Azt hiszem, meg tudunk hozni néhány kritikus döntést. A globális felmelegedés és a klímaváltozás problémájáról értesülünk a legtöbbet. Jelenleg ezek a legszembeötlőbbek, de ott vannak az élelmezési és vízellátási gondok, a betegségek terjedése, a városi túlnépesedés és a szegénység is. Ezeket mind meg kell majd oldanunk. De a médiák pillanatnyilag legalább egy problémarétegnek, a klímaváltozásnak szentelnek nagyobb figyelmet.

 

Akkor Ön úgy látja, hogy történik valami?

Tudatában kell lennünk annak, hogy ez a világ nem tartható fenn. Azt is fontos felismernünk, hogy a rendelkezésünkre álló idő rövidebb, mind gondoltuk. Nem lehetetlen, hogy tíz éven belül alapvető változásoknak leszünk tanúi. Még az is lehetséges, hogy alapvető változtatásokat kell tennünk a víz, a levegő, a termőföld, stb. kérdésében 2012 végére.

 

Ezalatt a 45 év alatt látott Ön változást a közvélemény hozzáállásában a Földünkkel való törődést illetően?

Nőtt az általános tudatosság a bolygó gondjait illetően. Utalok itt a Római Klub 1972-ben kiadott első jelentésének nagy ösztönző hatására. Azelőtt senki sem beszélt a bolygó problémáiról. Az emberek szabadságról, politikáról, gazdasági igazságosságról és hasonlókról beszéltek.

Nem beszéltek viszont az emberiség gondjairól. Mostanra már állandóan felmerül ez a téma, és az utóbbi néhány évben ezek a problémák nagyon előtérbe kerültek. Ebben a tekintetben a tudatosság exponenciális növekedéséről beszélhetünk.

 

 

Jegyzet:

* Az A-mezővel László Ervin a tudatváltozást lehetővé tevő kvantum szintű finom információs mezőre, az Akasha krónikára utal. Lásd még: László Ervin: A tudomány és az Akasha krónika.

Az egyről és a kettőről

 

Hogyan történhetett, hogy a tökéletességből, a Pleromából, tökéletlenség jött létre? Ez a kérdés egyidős a világgal.

Az első évszázadok gnosztikusai a teremtésben, önmagukban és Egyiptom ősi bölcsességében próbálták megragadni ezt az embernél is sokkal hatalmasabb misztériumot. Már a kérdésben is benne rejlik, hogy a tökéletlen valójában a tökéletesből keletkezett. A gnosztikusok éles elméjű gondolkodók voltak, ugyanakkor azonban azt is jól tudták, hogy a választ erre a kérdésre soha nem lehet kizárólag a fejre, az értelemre hagyatkozva megadni, mert az emberi gondolkodás jóval a Pleromában lezajlott teremtési folyamatok után keletkezett. A kérdés egy olyan ismerethez folyamodik, melynek lényegesen meg kell haladnia kétpólusú gondolkodásunkat.

Ezt a hatalmas belső tudást Gnózisnak nevezték. Ez akkor bontakozik ki az emberben, ha tudatában az isteni eredet mélysége tükröződik. Aki ennek az útnak szenteli magát, az válaszokat kap; először homályos, felületes impulzusokat, melyek mindig visszatérő intuícióként, vízióként, lassan egyre világosabbá válnak. Végül pedig, ha belső lényünkkel kitartóan a Szellemre irányulunk, és áthatolunk annak kifürkészhetetlen mélységeihez, a Gnózis, a „szív felismerése” életre kel és áthat bennünket. Ekkor tudni és ismerni fogunk, „ahogy bennünket is ismernek”. Ez a megszabadulás! Ez a Gnózis titka. A Pleroma világa akkor átélt jelenné válik, és a Fény embere, Adam Kadmon felvesz bennünket – „feltámadunk benne”.

A Nag Hammadiban talált szövegekben ilyen impulzusok és tapasztalatok leírását találhatjuk meg. Itt nem tudományos rendszerekről van szó, mivel olyan formában felfoghatatlanok lennének. Ezek arra tett kísérletek, hogy látomásokat közvetítsenek, megvilágosítóan hassanak, és – ezekre építve – egy tulajdonképpen leírhatatlan utat ábrázoljanak. Eredetileg ezeket a látomásokat kizárólag szóban adták tovább. A mester és tanítvány között fennálló bensőséges kapcsolat miatt a belső kép behatolhatott annak a tanítványnak a lelkületébe, aki ennek megnyitotta magát. A látomás megragadta őt, és annak erői egész lényére kihatottak.

A nagy gnosztikus tanítók olyan fejlődéseket írtak le, melyek még a Bibliában ábrázolt teremtéstörténet előtt mentek végbe a Pleromában. Ezek a minden forma fölött álló szellemi, isteni szférában lezajlott események. Mélyen elgondolkodva és alkotó módon a mélyükre hatolva, mi több, a szellemben újrateremtett gondolkodással válhattak felismerhetővé a teremtés alapmintái.

 

Nyugalom és mozgás – a két őselv

Minden létezés ismeretlen, kifürkészhetetlen és megnevezhetetlen ősforrása két őselvvel rendelkezik: a nyugalommal és a mozgással.

A Tamás-evangéliumban Jézus ezeket mondja tanítványainak: „Ha azt kérdezik tőletek, hogy mi az Atyátok jele, aki bennetek lakozik, akkor így válaszoljatok: Ez a nyugalom és a mozgás.”1

Ezen a kettőn nyugszik az egész teremtés. E kettő üresség és bőség, semmi és minden. A nyugalomból áramlik a legmagasabb emanáció. Ez egy kilégzéshez, egy „vertikális”, függőleges erőhöz hasonlítható az egységen belül. Ezzel kapcsolatban beszélünk Isten férfiúi jellegéről: Isten-Atyáról.

A mozgás egy második pólust hordoz magában, egy befogadó erőt. A kiáradó lélegzetet vagy Pneumát egy alakító, „horizontális”, vízszintes erő fogja fel. Ez fejezi ki Isten örök női nézetét: az Isten-Anyát, melyet a gnosztikusok „Sophia” vagy „Barbelo” névvel illettek. A teremtő gondolatokat az Isten-Anya magába fogadja, és „terhes” lesz. Ő a „mindenség első erejének első kinyilatkoztatása”2, az anyag szellemi őselve, az anyaerő. A kezdet legmagasabb szellemi hatékonyságát tehát isteni Atya-Anya-lénynek is jelölhetjük. Ez a nyugalmon belül lévő mozgás, a kettősség, mely az egységben nyilvánul meg.

„A Barbelo áthatoló pillantást vetett az Atyára, a fényegységre. Felé fordult, és egy boldog fényszikrát szült. Ez az újszülött megjelent az Atya előtt. Ő volt az egyszülött, a mindenség, az Atya elsőszülött szikrája, a tiszta Fény.”3

A Nag Hammadiban talált Eugnostos az áldott című iratban a következőket olvashatjuk:

„Az Első, aki a maga határtalanságában a mindenség előtt megnyilvánult, az önmagából született, a magát létrehozó Atya, akit kimondhatatlanul ragyogó fény, világosság töltött el. A fény kezdetekor elhatározta, hogy egy mérhetetlen hatalom alakját ölti magára. A fény abban a pillanatban halhatatlan, kétnemű emberként nyilvánult meg. Férfiúi neve ‘Feléledt, tökéletes tudat’. Női neve: ‘Mindentudó szülőanya, Sophia’.4

Az eredeti szellemi ember látomásával a zsidó Kabbalában Adam Kadmon alakjában találkozunk újra, aki az egyik legmagasságosabb szellemi lény, a Fény első embere. Ez az ember a jelenlegi emberi állapot tökéletes ellenképe. Természeti lényként az ember egy semmi a határtalan világmindenségben. Az isteni egységben álló eredeti szellemi lényként minden univerzumot magába foglal. Azok mintegy a testét képezik.

Az eredeti ember végtelenül sok isteni lényt teremt. A gnosztikusok „eonoknak”, örökkévalóságoknak nevezik őket. Ezek fény-erőterekhez, határtalan szférákhoz hasonlíthatók. Olyan neveik vannak, mint például: Igazság, Örök élet, Bölcsesség, Előrelátás, Akarat, Közösség, Béke, Múlhatatlanság, Értelem, Érzékelés…

Világunkban ezek a szavak absztrakt fogalmakat jelölnek; a Pleromában viszont élő, létező lényeket. De őshangoknak, hullámoknak, számoknak vagy szeretetrezgéseknek is jelölhetnénk őket. Összességükben ezek képezik az isteni világ bőségét.

 

A Pleroma kiáramlik

A tökéletesség birodalma azáltal teljesíti be magát, hogy hagyja létrejönni a sötétséget is. A sötét, az Istentől távollévő, a teremtés titkaihoz tartozik. A fénylények szándékosan eltervezett tudatossá válása a sötétség nélkül nem lehetséges. A Fény bősége csak akkor nyilvánulhat meg, ha létezik egy olyan állapot, amely számára nem megfelelő,5 ha legyőznivaló akadályok merülnek fel, hogy a bőség megtapasztalhatóvá váljék. A Pleroma ezért egy árnyékot vet, egy „külső oldala” van, egy sötétség, mely éppoly kifürkészhetetlennek tűnik, mint a Fény.

Hogyan vált lehetővé, hogy a sötétség kellős közepén egy világrend jöjjön létre? Hogyan keletkezett a világunk? Tökéletlensége nem lenne más, mint a Pleroma egyik szükségszerű kísérőjelensége? Hogyan jöhetett létre egy olyan értelmi tudatállapot, mely a sötétséget összekeveri a fénnyel?

Ez a teremetési folyamat zavara, a szellemtérben ható férfi és női áramlat megszakadása miatt vált lehetővé. De hol rejlik e zavar magja, kiindulópontja?

A tökéletes teremtés a két isteni pólus harmonikus összhatása által megy végbe. Belső, természetükből fakadó egységük által a teremtési folyamatban egymással szembenézve körülveszik, és kölcsönösen gyarapítják egymást. Ebben a történésben benne rejlik a kettéhasadás lehetősége is. Az istenségben meglévő dualitás, mely minden fény-eonban is létezik, a fejlődés egy adott pillanatában ahhoz vezethet, hogy a két pólus már nem adja át magát tökéletesen egymásnak.

Már a legmagasabb szinten is érvényesül az az elv, hogy a formák, a teremtési folyamatok lefolyása során besűrűsödnek. Már a legelső teremtés, a Fiú, Isten tudatának kifejeződése, az isteni lélegzet egy formáját képezi, és ezzel együtt egyfajta „besűrűsödést” is. A besűrűsödés foka olyan mértékben növekszik, ahogy újabb és újabb eonok által mindig további fényvilágok jönnek létre. A teremtések e láncolatában végül egy olyan eon keletkezett, melynek tudatában már nem volt meg az eredeti világosság. A gnosztikusok ezt „a kis Sophia” névvel illették. A női nézet egy olyan formát hozott létre, melyben a férfiúi nézet nem működött közre. A kis Sophia követte azt az impulzust, hogy önmagából hozza létre saját hasonmását:

„…Ez azonban a Szellem akarata nélkül következett be – mert az nem értett egyet ezzel – és társa gondolkodásával sem volt összhangban. Férfiúi oldala tehát ebbe nem egyezett bele, és ezért már nem voltak harmóniában egymással. Habár most már a Szellem jóváhagyása, és annak bizonyossága nélkül gondolkodott, hogy férfiúi oldala ezzel egyetértett volna, a benne rejlő legyőzhetetlen erő következtében mégis egy olyan művet hozott létre, melyben gondolkodása hatékonnyá vált. Ez a benne keletkezett alkotás azonban mint tökéletlen nyilvánult meg.”6

Így fektették le hibás világunk alapjait. A „kis Sophiából” egy kép „áramlott ki”. Azt is mondhatnánk, hogy a Fény szeretetáramlata áttörte a Pleroma határait, és a Pleroma mintegy kicsordult. A „szellemi anyag”, a női nézet elözönlötte a sötétséget, a mérhetetlen árnyat. A Tamás-evangéliumban egy ehhez kapcsolódó képpel találkozhatunk: „Jézus mondja: A mennyei Atya birodalma egy asszonyhoz hasonlítható, aki liszttel teli korsót cipel a vállán. Amint még otthonától távol az úton ballagott, a korsó fogantyúja letörött, és a liszt a háta mögött az útra pergett. Ő azonban ebből semmit sem vett észre, és mit sem sejtve tovább igyekezett. Hazaérve, a földre helyezte korsóját, s belenézve üresnek találta azt.”7

A kiáramlás az irányt adó, a szerkezetet meghatározó, az egységre irányuló férfiúi nézet nélkül ment végbe. Ezáltal a Pleromában megsérült a nemzés és szülés alapelve. Az isteni-férfiúi nézet az önmagát tükröző női nézetre cserélődött. Péter, Fülöphöz írt levelében azt írja, hogy ezáltal jött létre a gőg (Authádész). A „kis Sophia” még nem rendelkezett a tökéletes bölcsességgel, a Gnózissal, melyet a legmagasabb területeken megőriztek a számára. Így öntudatlanul folytatta tovább alakmegnyilvánító tevékenységét anélkül, hogy felismerte volna az elválasztottságot. Ezáltal minden erejét elveszítette. Ebben rejlik az önzés eredete is, mely világunkban törvényszerűen tovább működik.

 

A demiurgoszi világ keletkezése

A hibás teremtésnek nem volt helye a Pleromában. Így az árnyak világából egy hatalmas teremtmény emelkedett ki: Jaldabaoth vagy más néven Jehova. A kicsorduló fényerő által ő lett világunk teremtő istene. Angyalok, hatalmak és erők óriási hierarchiáját hozta létre, melyekben – hozzá hasonlóan – fény és sötétség keveredett.

A Nag Hammadi iratok néhány szövegében kifejtik, hogy ezek mindegyikét teljesen a legmagasságosabb Istenség akarata ölelte át. Mert csak a tökéletlenség által tudott „az Ő elképzelhetetlen jósága megnyilvánulni”.8 „A mindenség Atyjának akarata által történt, hogy ezek valamennyien létrejöttek, minden fönti dolog mintájára – hogy beteljesedjenek a káosz eredményei”.9

Az Istenségnek már az első, legnagyobb mozdulata magában hordozta az Atyához való visszatérésre szóló felhívást. Ez a hívás most a homály legtávolabbi mélységeibe is elhatolt.

Amikor Jaldabaoth kimondta ezeket a szavakat: „Ha létezik még valami rajtam kívül, mutassa meg magát nekem”, az „első ember”, az isteni Fiú, villámként szállt alá a sötétségbe. Képmása hirtelen felragyogott a káosz hullámain. Jaldabaoth és hatalmasságai pedig e „fény-Ádám” képére teremtették a földi ember alakját, akinek formája és lelke a demiurgoszi világhoz tartozik. Legbelsőbb magja azonban a Pleromából származik, mivel az eredeti ember egy fényeleme él benne. A „kis Sophia” – úgymond – belelehelte a földi formába a Pleroma szellemlélegzetét.10

A Logosz alászállása a sötétségbe, valamint a szellemlélegzet belehelése a földi ember testébe arra utalnak, hogy az eredeti emberi élethullám egy része a földi testbe süllyedt. Az ebből keletkező földi Ádám, az úgynevezett paradicsomi állapotban először szintén androgyn, vagyis kétnemű volt. A nemek kettéválása csak a besűrűsödés folyamatának előrehaladtával történt meg. Anyagi szinten így folytatódott mindaz, ami a szellemiben már a „kis Sophiánál” lejátszódott.

A férfi-női áramlatok egységének megzavarodásában rejlik tehát világunk gyökere. Ebből pedig világosan következik, hogy ezen egység visszaállítása jelenti a megváltást. A Tamás-evangéliumban így írtak erről: „…ha a férfit és a nőit úgy egyesítitek, hogy a férfi nem férfi, a női pedig nem női lesz… beléptek a Birodalomba.”11

A kettőtől az egyig

Mozart Varázsfuvolájában, ezt így jövendölte meg: „Férj és nő, és nő és férj, férj és nő egy mátkapár, vágyunk szent és mennybe száll.” Ha az ember, megszabadító útja során felismeri a Gnózis fényét, akkor legyőzheti a világot, a bukott női nézetet, melyet a Varázsfuvolában az „Éj királynője” képvisel.

A bensőjében szunnyadó fényelemből egy olyan lélek keletkezhet, amely a férfi és női nézetet – a fejet és a szívet, Taminót és Paminát – egyesíti magában. Ez a lélek egy másik anyától származik, Ízisztől, a Szent Anyától, aki benne ünnepli meg szent menyegzőjét, az isteni partnerrel, Ozirisszal való egyesülését.

Mi, akik elveszettnek tűnünk ebben a hatalmas világegyetemben, arra vagyunk hivatottak, hogy a „kis Sophiát” visszavezessük eredetéhez, a tökéletes tudat és a mindentudó szülőanya, Sophia egységéhez. Képesek vagyunk arra, hogy az eredeti embert feltámasszuk magunkban.

Valentinusz, akiről úgy tartják, hogy ő az Igazság evangéliumának szerzője, egyik látomásában egy újszülött gyermeket pillantott meg. „Ki vagy te?” – kérdezte tőle. A gyermek így válaszolt: „Én vagyok a Logosz.”12

Irodalom:

1 A Tamás-evangélium, Log. 50

2 János apokriphonja

3 János apokriphonja

4 Idézet szabadon Jacob Slavenburg, Kulcs a Gnózishoz című művéből, Birnbach 2003, 31. old.

5 Jacob Slavenburg, Kulcs a Gnózishoz, 37. old.

6 János apokriphonja

7 A Tamás-evangélium, Log. 97

8 Jézus Krisztus Sophiája

9 Az Archonok lénye

10 A világ eredetéről

11 A Tamás-evangélium Log. 22

12 Gilles Quispel, Valentinus de gnosticus en zijn Evangelie der Waarheid, Amszterdam 2003, 43. old.

A teremtő tánc

 

Az isteni teremtés alapelve a férfi és női kozmikus áramlatok „táncában” jut kifejezésre, amelyek mint örök princípiumok egymás felé mozognak, vonzzák egymást, szeretetteljesen teret adnak egymásnak, hogy végül egyesüljenek, s önátadás és önfeláldozás révén valami újat hozzanak létre.

 

A biológiai teremtőfolyamatok ennek a táncnak a ritmusát követik, azonban a természeti törvények keretein belül. Ezeken a határokon belül, amit szeretetként adni tudunk, korlátozott, s hogy a másiknak teret engedjünk, azt gyakran a másik eltaszításával azonosítjuk.

A lélekfejlődés belső folyamata is erre az ősi ritmusra bontakozik ki saját örömteli és magas rezgésszintjén. Ezen a folyamaton belül is felfedezhetünk teremtő fázisokat, melyben a régi feltörik – látszólag a férfi és női pólus közötti feszültség révén -, hogy így valami új jöhessen létre. Hiszen a két áramlat önmagát folyamatosan tisztító, emberben zajló egyesülése által, melyet „alkímiai menyegzőnek” is neveznek, valóban valami új nyilvánul meg: egy új élet kezdete, egy új tudatállapot egy magasabb spirálison.

 

Az ember keletkezése

Hogy a biológiai teremtési folyamat „táncként” valósul meg, már a pete- és hímivarsejt felépítéséből is kitűnik: a petesejt körülbelül olyan nagy, mint egy parányi homokszemcse, és szabad szemmel látható. Térfogatát a nagy mennyiségű sejtfolyadék, a citoplazma és egy nagy nyitott tér tölti ki. Minden peteleváláskor rendszerint csak egy petesejt érintett.

Ezzel ellentétben a férfi ivarsejtek milliós mennyiségben termelődnek, ám méretük csupán körülbelül egy-hatvanezred része a petesejtének. A hímivarsejtek szinte kizárólag sejtmagból állnak, amelyen egy aktív, mozgékony farkacska van. A petesejt ezzel szemben passzív. A pete- és a hímivarsejt találkozása a petevezetékben megy végbe.

A petesejtben és a petevezetékben lévő biokémiai anyag irányítja a hímivarsejteket mágneses-biokémia úton a helyes irányba. A petesejt működése a corona radiata-ban válik láthatóvá, a tüszősejtekben, amelyek a petesejtet körülveszik. A tüszősejtek hatására a közelben lévő hímivarsejtek átalakulnak: elveszítik a legkülső burkukat. A hímivarsejtek jelenlétében, melyek csillag alakzatban körülveszik, a petesejt külső burka is megváltozik biokémiailag. Ekkor szó szerint egy órákig tartó tánc veszi kezdetét: bekerítés, visszahúzódás, vonzódás és taszítás…, mígnem eldől, hogy melyik hímivarsejt nyer bebocsátást. A hímivarsejt és a petesejt is feladja eredeti tulajdonságát, s új egységgé lesznek. Az a régi elképzelés, mely szerint a hímivarsejt behatolásának pusztán az a célja, hogy a petesejttel összeolvadjanak, nem teljesen helytálló. Itt sokkal inkább egy közös táncról van szó, melyben a női és férfi sejt mintegy lemond sajátos karakteréről, hogy azután az egybeolvadásban egy új egység jöjjön létre. A szó szoros értelmében ezzel kezdődik az inkarnáció, a mikrokozmosz új megtestesülése.

 

A hormonok hatása

Valódi csoda, ahogyan a megtermékenyített petesejt folyamatos osztódása révén létrejön a magzatburok, a köldökzsinór, a méhlepény, s végül a beágyazódási folyamatokban egy méhlepénysziget átalakulásán keresztül már néhány nap után kialakul az embrió. Míg a már megszületett ember megkezdi a kifelé irányuló mozgást – lényét kifejezi -, az embrió lénye bizonyos értelemben „befelé fejeződik ki”, s ezáltal nő a forma.

Az ötödik hét körül kezd kialakulni az ivarmirigy, amely kezdetben mindkét nemnél azonos. Csak a nyolcadik hét körül kezdenek a tesztoszteron, a férfi nemi hormon hatására kifelé növekedni a nemi szervek, melynek eredményeként egy fiúgyermek alakul ki. Ám ha ez a hormonhatás elmarad, akkor a belső nemi szervek jönnek létre. A kislányok tehát egy speciális hormon behatása nélkül alakulnak ki.

Kezdetben a külső nemi szervek is azonosan fejlődnek mindkét nemnél. A női és férfi nemi szervek elkülönülése csak a második hónap végén kezdődik. Az úgynevezett nemi hormonok (az androgén és az ösztrogén) érdekes módon, mind a férfi, mint a női testben jelen vannak. Körülbelül a nyolcadik-kilencedik évig az androgén és ösztrogén szint egyformán alacsony szinten van. Csak ezután kezd el az agyalapi mirigy lassan olyan hormonokat kiválasztani, amelyek beindítják a változási folyamatokat a testben. Az ezt követő néhány év során a hormonok hatására lassan kialakulnak a külsődleges nemi jegyek; hímivarsejtek és petesejtek érlelődnek, és az ember elnyeri a nemzőképességet.

 

A hét éves ciklusok

Az első hét életévben a fiatal gyermekben lakó szellem az anyagi testet építi. Ilyenkor szoktuk mondani: ó, milyen gyorsan nő, milyen nagy lett ez a gyerek! Ez egy ugrásszerű fejlődés, melyben a gyermek folytonosan valami újra lesz képes. A gyermek saját életteste ekkor még nem képes az egész testalakot ellátni: ehhez szüksége van a szülők és nevelők szeretetteljes környezetére. A kisgyermek elsősorban a körülötte lévő emberek étermezőjéből él mindaddig, amíg saját éterteste nem kellően érett. Tudjuk, hogy a férfi anyagteste pozitívan polarizált: több izmot fejleszt és alkalmas a dinamikus erőkifejtésekre. A női anyagtest negatívan polarizált, vagyis benne olyan erők képesek koncentrálódni, melyek révén új élet növekedhet. Az első három év során jönnek létre az agyban a meghatározó kapcsolódások. Ekkor alakulnak ki a későbbi gondolkodás alapjai.

Az étertest, amely az élet melegét és a fajfenntartási képességet adja, életerők sokaságát termeli. Ezek miután keresztülhatoltak a durva anyagi testen, a test burkáról egyenes vonalban minden irányba szétsugároznak, miként a kör középpontjából a sugarak. Ez a folyamat körülbelül a hetediktől a tizennegyedik életévig érik be.

Ebben a második hétéves periódusban az életerők már kevésbé intenzíven szükségesek az anyagtest önálló funkcióinak beindításához. A gyermek lassacskán leválasztja magát a család óvó közegétől, s egy nagyobb szociális környezetet hódít meg. Ebben az életszakaszban alakulnak ki a későbbi érzelmek alapjai. A fiatal lány életteste kezdi kifejezni pozitív polaritását, a fiúé pedig a negatívat, tehát a kezdeményezőt.

 

Tiszta eszmék korszaka

A tizennegyedik életévtől kezd kialakulni az érzelem- vagy vágytest. Ez a nemi érés korszaka. A fiatalok most mintákat, eszményképeket keresnek, amelyekre figyelmüket irányíthatják. Megszületik az eszményi szerelem képe és – a hormonok működésének köszönhetően – feltámadnak a másik nem iránti szexuális vágyak is. Mivel a fiúk vágyteste pozitív polaritású, ők azok, akik elsősorban képesek akaraterejüket cselekedetekre váltani. A Mars-elem, amelyen ez az akaraterő alapul, tehát a férfiban működik erőssebben. A férfi vére több vörös vértestet, több vasat (Mars) tartalmaz, mint a nőé. A nő, a maga negatívan polarizált vágytestével sokkal inkább a Vénuszi befolyásokra fogékony. Az ő vére több rezet tartalmaz. A réz vezető fém, s ez segíti a nőt abban, hogy erősebb szociális készséget építsen fel magában.

Abban a fázisban, amikor az érzelemtest formálódik, erőteljesen és akaratosan fejezzük ki magunkat a környezetünkben. Ez gyakran az útra kelés korszaka, annak keresése, ami még hiányzik önmagunk megvalósításához: például egy partner. De egyszersmind ez a foglalkozás kiválasztásának, a tanulásnak és a jövő megtervezésének a korszaka is.

Körülbelül a huszonegyedik életévtől kezdve mondhatjuk, amikor önmagunkra és a világra vonatkozó felfogásunk teljes erővel kialakulóban van, hogy a mentális test létrejön. Ebben az életszakaszban történik meg legtöbbször a családalapítás és rajzolódik ki a foglalkozás.

A huszonegyedik életévtől kezdődő hét éves ciklusban az ember azt építi tovább, ami az első három életszakaszban létrejött. Számtalan személyes életkrízis kíséri ezt az időszakot, ezek azonban hatalmas lehetőséget kínálnak a tudat ébredésére, és mély belátáshoz vezethetnek.

Az átfordulás a bensőbe; az újragondolás időszaka

Ha ebben a szakaszban a szív nyitott marad, az eredeti életterület impulzusai egészen biztos, hogy aktív kapcsolatot keresnek az emberrel. Ebben a kapcsolatban, ebben a magasabbrendűvel való cserében tudják a szellem erői megérinteni a természet rendszerét, amitől remélhetőleg a személyiség természet-szülte nézetei egy bizonyos pillanatban alárendelik majd magukat a szelleminek.

A hetedik hétéves szakaszban, a 42. életévtől a 49.-ig megváltoznak a hormonok: a férfiaknál már 35 éves koruktól kezdve, a nőknél valamivel később, csökken a nemi hormonok szintje a vérben. Ez történhet gyorsabban vagy lassabban, s többé vagy kevésbé harmonikusan. Megkezdődik az úgynevezett változókor. S ez a férfiakat éppúgy érinti, akár a nőket.

E fázis gyakori ismertetőjelei a heves krízisek. Ez mégis az újragondolás korszaka, amikor elérkezünk a kérdéshez, hogy elégedettek vagyunk-e az elért célokkal, vagy még akarunk egy másik tartalmat adni életünknek. Ha nem tudjuk, vagy nem akarjuk elfogadni, hogy a fajfenntartást szolgáló nemi erők visszahúzódnak, akkor gyakran tanúi lehetünk, ahogy az öregedő emberen a hanyatlás, a feleslegesség és elveszettség érzései lesznek úrrá. Ebben a korszakban még egyszer tisztán világossá válhat számunkra, hogy nem a másikban kell keresnünk azt, ami hiányzik számunkra, hanem mindezt önmagunkban kell megvalósítanunk.

 

Tánc az isteni harmónia ritmusára

A vázolt folyamatok minden ember életében végbemennek horizontális, testi-biológiai szinten. Ennek a fejlődésnek a vége – legyen az bármilyen is – a halál.

De ezen a biológiai folyamaton felül tudunk emelkedni! Létezik egy új teremtés! Egy olyan teremtés, amelyben egy teljesen új lélekfejlődés mehet végbe.

Ez a folyamat akkor lobban lángra, amikor egy isteni-szellemi impulzus megérinti a lelket és beléhatol. Az ilyen lélek pedig mozgásba jön! – a magasabbhoz fordul, és sejtése támad isteni rendeltetéséről, tele jósággal, tiszta szépséggel és igazsággal. Ki ne szeretné ezt a rendeltetést követni? Mintha csak táncolna, lelkünk – személyes életünk sajátos dallamára – követni kezdi az isteni impulzusokat az odafordulás és a belső megvalósítás állandó váltakozásában, a térhez jutástól a belső egyesülésig.

Ebben a táncban a lélek egyre jobban megtisztul. Az alsóbb, önmagára irányuló élet dallama a háttérbe szorul. Az isteni harmónia ritmusa, amelyre a lélek rábízza magát, s amely vezérli őt, elvezeti a Világosság áldott napján az alkímiai menyegzőhöz, hogy a szellemmel egyesüljön. Ebből születik meg az új teremtés, a Világosság új embere egy új, transzfigurált testben, amely soha véget nem érő táncban bontakozik ki dicsőségesen.

Források:

J. van Rijckenborgh: A modern rózsakereszt elemi filozófiája

J. van Rijckenborgh: Rózsakereszt Krisztián alkémiai menyegzője, 2. rész

Kunstwerk Biografie; Pietro Archiati; Archiati Verlag 2006.

Voss-Herrlinger: Taschenbuch der Anatomie, Band 4 (Embryonale Entwicklung des Menschen). Gustav Fischer Verlag, Stuttgart

www.embryo.nl – Jaap van der Wal, embriológus weboldala.

A szerelem értelme

 

„Azt a célt, hogy az ember valóságosan megmentse önmagát – tehát, hogy egyéni élete a valódi szeretetben újjászülethessen és örökkévalóvá válhasson -, az egyes ember csakis másokkal együtt, vagy mindenkivel együtt képes megvalósítani.”1

 

Vlagyimir Szolovjov (1853-1900) nemcsak Oroszország, hanem a szláv népek viszonylatában is a legjelentősebb gondolkodók közé tartozik: írói alkotásaiban sok, egymástól igen eltérő témával foglalkozott. A „Három beszélgetés” és az „Elbeszélés az Antikrisztusról” című, ismert művein kívül „A szerelem értelme” című öt esszéje (1892-1894) is komoly figyelmet érdemel filozófiai művei között.

Szolovjov erős elkötelezettséget érzett arra, hogy a férfi és a nő közötti szerelmet mélyebben megértse, és eme szerelem értelmét filozófiailag is kipuhatolja. Hiszen az ember számára a legmélyebb vágyat az jelenti, hogy szerethessen, és őt is szeressék – ugyanakkor azonban ez a legkevésbé megmagyarázható és a legtalányosabb törekvés, amellyel szembesülhetünk. Az ember nagyon szeretné megérteni a szerelem titkát, de ugyanilyen erősen érzi, hogy lehetetlen a szerelemről beszélnie, és érzi a határokat is, amelyekbe a gondolkodása eközben újra és újra beleütközik. Pontosan ez az ellentmondás ébresztette fel Szolovjov érdeklődését, hogy feltegye a kérdést: mi a szerelem lényege?

 

A szerelem és a minden-egység szabadsága

Az ember, vagy az emberiség olyan lény, amely önmagában… egy isteni elgondolást, a minden-egységet, vagy a létezés abszolút teljességét hordozza.2

Szolovjov fejtegetéseit a szerelem értelméről csakis ennek a filozófiának, egy „szabad-minden-egységnek” a hátteréből érthetjük meg.

Meg van győződve róla, hogy az ember életvalóságát egy isteni idea, a minden-egység elképzelése hatja át. Az emberi élet sokféleségét egy bonyolult, többrétegű szőtteshez hasonlítja, amelybe bele van szőve egy finom, isteni fonál is. Az emberi élet során az isteni fonál az egyik percben láthatóvá válik, a másikban viszont újra láthatatlan – mégis, ez a fonál arra indít bennünket, hogy felismerjük és kibontsuk a szőttesből. Az „isteni fonál”, az isteni megbízatás azonban csak azoknak tud megnyilvánulni a mindennapok valóságában, aki készen áll arra, hogy lásson és halljon.

Az ilyen ember képessé válik arra, hogy az egymástól teljesen különböző hangok sokaságából, amelyek őbenne és körülötte is hallhatók, kiszűrje az egyetlen isteni hangot. Az így érzékelt isteni hang ezután elrendezi a többi hangot, és gondoskodik arról is, hogy azok kölcsönösen elismerjék és tiszteljék egymást. Ekkor kölcsönhatás jön létre, egy olyan beszélgetés, amelyben egyetlen hang, egyetlen lény sem nyomja el vagy szorítja ki a másikat, hanem éppen hogy „a másikban” éri el „létezésének teljességét”.

Szolovjov éles különbséget tesz az egység két, egymással élesen szembenálló válfaja között, és ezzel mintegy utat készít, hogy egyértelmű határvonalat húzhassunk a földi-dialektikus és az isteni világ szférái között. Szolovjov szerint a valódi, vagyis pozitív minden-egységben az „egy” nem a többiek kárára, hanem mindenki javára létezik. A hamis, vagy negatív minden-egység ezzel szemben elnyomja, vagy elnyeli a beléje áramló elemeket, és így önmagát ürességként nyilvánítja meg. Az igazi, pozitív egység azonban fenntartja az egyes elemeket, táplálja és erősíti azokat, és ezáltal az elemekben önmagát a létezés teljességeként nyilvánítja meg.

Szolovjov eléggé realista ahhoz, hogy felismerje a jelenlegi emberiség „bukott” állapotát, és azt a „negatív egység” valóságának tekintse, amelyben sok rész-idea található, melyek elveszítették összefüggésüket a nagyobb egységgel, és kizárólagosságra való igényükért valóságtartalmuk elveszítésével fizettek. Ezek a rész-ideák szüntelen harcban és ellentmondásban állnak egymással, és az emberiséget a szellemi diszharmónia állapotába taszítják.

Az ember feladatát Szolovjov abban látja, hogy teret engedjen önmagában „a szabad minden-egység ideájának”. Minden ember felfogható egy „valamilyen feltétlenül pótolhatatlan” minőségként, amely nélkülözhetetlen a minden-egység megteremtéséhez. Minden ember egyénisége, valódi önvalója abban áll, hogy felismeri feladatát a minden-egység szolgálatában, mellyel annak élő szervévé válik. Ezt az egységet azonban nem tudja saját erejéből megvalósítani. Az embereknek saját, bensőséges kapcsolatot kell kialakítaniuk az Ős-Függetlennel – Istennel – mert csakis így tudnak szabadon megfelelő tudatot kifejleszteni, és képessé válni arra, hogy egymást szolidaritásban és feltétel nélküli szeretetben elfogadják.

 

Elfogadottá válni az elfogadásban

Aki szeret, az úgy érzi, hogy őt – számára megmagyarázhatatlan módon – egy másik ember vonzza. Ez a vonzóerő a szó szoros értelmében megrohanja őt, mágneses erővel vonzza, és olyan helyeslést kelt benne, melyet lényének minden porcikájával átél.

A szerelem eredetileg úgy mutatkozik meg, mint szabad és mindent felölelő, minden erőt igénybevevő cselekedet, mellyel az emberek kölcsönösen „igen”-t mondanak egymásra.3

Az „igen”-t mondás fogalma Szolovjovnál döntő jelentőséggel bír. A szerető ezt az „igen”-t először az érzékiség szintjén mondja a szeretett embernek. Az érzéki szintet azonban össze kell kötni a partnerrel kialakított erkölcsös-személyes kapcsolattal.

Ha egy másik emberhez kizárólag érzékileg-ösztönösen vonzódunk, ez még nem jelenti az ő lényének igenlését. A valódi igenlés csakis egy szabad tettben következhet be, amelyben a szerető ember önnön valójával vesz részt. A szerelemben a szerető ember megnyilvánítja, hogy ki is ő valójában, megmutatja saját Önvalóját.

Ha a másik embert csak az előnyeiért „kedvelem”, akkor nem őrá mondok igent, hanem csak azt fogadom el, ami az én számomra jó – tehát az „igen”-t alapjában véve önmagamra mondom ki.4

A saját Önvaló csakis egy szeretett emberrel fennálló kapcsolatban válik felismerhetővé. „Önvaló” alatt itt azt a képességet kell érteni, amellyel egy másik emberre „igen”-t tudunk mondani, amellyel egy másik embert az ő összetéveszthetetlen egyediségében el tudunk fogadni, és értékelni tudjuk őt.

A férfi és a nő közötti szerelem érzéki és erkölcsi szintjén kívül Szolovjov a szerelem vallási-spirituális dimenzióját is felismeri. A tény, hogy az emberek egymást szeretve „igen”-t tudnak mondani egymásra, egy rejtett, abszolút hatalom létezésében gyökerezik. A feltétel nélküli igenlésre való képesség értelmezhető az isteni szeretet leképeződésének, amely arra hív meg bennünket, hogy egy magasabb hatalom feltétel nélküli IGEN-je iránti bizalomban, önmagunk merjük kimondani az „igen”-t a szeretett partnernek.

Az igenlés mindhárom szintjének – az érzéki, az erkölcsi és a vallási szintnek egyaránt – együtt kell működniük. A három szint mindegyike a másik kettőhöz van kötve, és csak együttesen képesek megnyilvánulni.

 

Az egoizmus legyőzése a szeretettel

Az egoizmus gonoszsága Szolovjov véleménye szerint nem abban áll, hogy az ember túlértékeli önmagát, feltétel nélküli fontosságot és végtelen méltóságot tulajdonít önmagának; az ember ugyanis olyan lény, amely életében és tudatában képes helyet adni az abszolút igazságnak. E sajátsága révén abszolút jelentőséggel és méltósággal bír, eme minőségében és egyéniségében pótolhatatlan. Ezzel szemben viszont az a probléma, hogy az ember folyamatosan „az élet középpontjának” tekinti önmagát – tehát embertársaitól pont azt a feltétel nélküli fontosságot tagadja meg, amelyet saját magának már eleve tulajdonít.

Ez a feltétel nélküli fontosság, amelyet az ember önmagának tulajdonít, azonban csak lehetőség, amely arra vár, hogy megvalósítsák, hiszen: Isten minden, azaz Ő… a Lét teljes bőségét birtokolja. Az ember… csakis akkor lehet Minden, ha a tudatából és az életéből minden olyan válaszfalat eltávolít, amely őt másoktól elválasztja. „Ez” az ember csak a többi emberrel együtt lehet „Minden”; csakis a többi emberrel együtt tudja saját feltétel nélküli jelentőségét megvalósítani, csak a többiekkel együtt lehet a minden-egység elválaszthatatlan és pótolhatatlan része, az abszolút Élet önálló, élő és egyedi szerve.5

Szolovjov szerint csak egyetlen erő létezik, amely az egoizmust belülről kiindulva, tehát a gyökerénél találja el, és képes az egoizmust gyökerestől kitépni: ez pedig a férfi és nő közötti szerelem.

A szerelem szinte kiragadja a szerető embert saját magából, ezért a létezés iránti érdeklődése már nem önmagára összpontosul, és így a középpont áttevődik a másik emberbe. A szerelem átalakító ereje biztonsággal megtalálható a szeretet más kategóriáiban is: a szülők iránti szeretetben, a barátok közötti szeretetben, és a misztikus szerelemben is. Mégis, legerősebben a férfi és nő közötti szerelemben fejti ki hatását, mivel itt a megfelelések igen hosszú sora fonódik össze a nagyszámú maradandó különbségekkel.

Akit szeretünk, annak egyenrangú, valóságosan elénk álló „alanynak” kell lennie; és meg kell lennie benne annak a teljesen lényegi tartalomnak, ami mibennünk is megvan, de ezt a tartalmat a másik embernek egy, a miénktől eltérő úton-módon, egy másik formában kell hordoznia, mégpedig úgy, hogy a mi lényünk minden megnyilvánulása… ebben a másik emberben összetalálkozhasson egy, a miénknek megfelelő, de azzal nem azonos megnyilvánulással.6

Milyen módon nyílik lehetőség arra, hogy egy ember odaadja önmagát a másik ember létezésének, de ezzel ne oltsa ki a másikat vagy önmagát?

 

Az isteni képmás felfedezése

Mindegyikünk felfedezte már, hogy minden szenvedélyes szerelmi érzés mulandó. A szerelembe esés kezdeti szakaszát általában már rövid idő múlva követi a kijózanodás. Szolovjov azonban energikusan figyelmeztet arra, hogy ezt a kezdetben érzett, szenvedélyes szerelmet nem szabad leértékelni, mint valami valótlan vagy illuzórikus érzést. Véleménye szerint a szerelmes ember mindjárt a mágneses vonzás kezdetén közvetlenül átérzett bizonyossággal lát meg partnerében olyasvalamit, amit a kívülállók nem képesek látni. A szeretett emberben „Isten képmását” pillantja meg. A szeretett partnerben meglátja azt a rejtett képességet, hogy meg tud felelni Istennek. Ha a szerető ember a partner iránt érzett szerelmében megsejti ezt az igazi, isteni alakot, akkor megnyitja magát ennek az ígéretnek, és egyúttal a feladatnak is, hogy ezt az egyelőre csak passzív módon megérzett és távolról megsejtett Istenképet a cselekvő hit által… önmagában és másokban… segítse alakot ölteni…7

Ekkor azonban két igen súlyos hibába eshet az ember. Ha a szeretett partnerre egyszerűen „ráhúzza” az ideál képét, anélkül, hogy a partner egyéni képességeit és lehetőségeit figyelembe venné, akkor ez a szerelmi kapcsolat egoista értelmezésébe torkollik. Ebben az esetben az ember csak a saját teremtményét, a saját maga által megtervezett ideál képét akarja az önszeretet erőszakos módján megvalósítani.

Ha viszont egyszerűen figyelmen kívül hagyja a partnerében kezdetben megpillantott ideál képét, és ezt akár – túlzó módon – még ki is neveti (hiszen a szerelem vakká tesz) és e képet megtagadja, akkor a szerető egyszerűen nem ismeri fel, hogy a partnere bizonyos mértékig rá van utalva arra, hogy viszonzást, előlegezett bizalmat kapjon. A közös feladat abban áll, hogy elővigyázatosan elfogadják egymást, és a különböző élethelyzetekben segítőkészen és egymást támogatva dolgozzanak azon, hogy az ideál-képben rögzített lehetőségek kibontakozhassanak.

Szolovjov az elé a felismerés elé állít bennünket, hogy az ember az előfeltételek nélküli szeretet kincsét csakis isteni erők által bontakoztathatja ki. Aki képes arra, hogy egy másik embert annak a tökéletlensége és mulandósága ellenére eszményi megvilágításban látni és szeretni tudjon, az a másikban pontosan azt szereti, amit Isten mindig is szeretett abban az emberben. A szerető ily módon Isten szeretethullámait követi. Ezért a szerelemben olyan történés zajlik, amely messze túllép az emberi képességeken. Az isteni szeretet erejében pedig végbemehet az ember alapvető megváltozása.

Irodalom:

1. Vlagyimir Szolovjov: A szerelem értelme: Deutsche Gesamtausgabe (Német nyelvű összkiadás), W. Szylkarski, W. Lettenbauer und L. Müller, München 1953.

2. Vlagyimir Szolovjov: Deutsche Gesamtausgabe (Német nyelvű összkiadás), 1. Kötet, 286. oldal.

3. Berhard Casper, A szerelem, München 1973. 865. oldal.

4. Ludwig Wenzler, A szenvedély, amely hitté válik – Bevezető értekezés Vlagyimir Szolovjov: A szerelem értelme c. munkájához, Hamburg, 1985. XIX. Oldal.

5. Szolovjov: A szerelem értelme 18/19. oldal.

6. Szolovjov: A szerelem értelme 19. oldal.

7. Szolovjov: A szerelem értelme 30. oldal.

A mindenség-megnyilvánulás ritmusa

Jan van Rijckenborgh után szabadon

 

A szeretet tűz, a szeretet a szív ereje. De a gyűlölet is tüzes erő, amely pusztít és felemészt. Szívünket régóta ez a két tűzáram hajtja – egészen addig, míg mindkettő lényegét meg nem értjük. Csak akkor tudunk akaratunk semleges állapotába belépni, ha a fényt keressük és kiútra vágyunk. És ezen a harmadik módon, a semlegességben tudunk majd először pillantást vetni a szeretet valódi lényegére: a mindenség-megnyilvánulás ritmusára.

 

Az igazi Jó, az igazi Szeretet egyedül Istenben van. Ezeket a természetben született embernél nem lehet megtalálni. Ezért bölcs dolog, ha az igazságkereső nem arra törekszik, hogy ott keresse őket, ahol nincsenek. Az emberi jóságot és szépséget azonban sem elutasítani, sem gyűlölni nem szabad, mert a gyűlölet éget és elpusztít.

A szeretet tűz, asztrális erő, mely a szívvel áll összeköttetésben. Amikor a szeretetet kereső ember csalódik, mindig megtisztulást tapasztal, s így lesz az egyetlen szükséges utáni vágya egyre tisztább és sürgetőbb. Ám a gyűlölet tüze, amely szintén a szívszentély asztrális sugárzása, megsemmisíti és összezsugorítja a szívet, míg semmi sem marad belőle.

Van azonban egy harmadik életmód is, mellyel semmilyen lehetetlen dolgot nem vár és nem is keres az ember: megpróbálja az életkörülményeket tárgyilagosan szemlélni, egyfajta semleges jóakarattal, amelyben aztán olyannak fogadja el a dolgokat, amilyenek.

Ezért mondja Hermész:

„Az emberi jóságot és szépséget nem gyűlölhetjük, és nem is menekülhetünk előlük, mert éppen az a nehéz, hogy szükségünk van rájuk, s nélkülük nem élhetünk.”

Amíg a természet szülte életben vagyunk, addig szükségünk van erre az életre, és ennek sajátságaira. Ezért tanácsolják nekünk: ne gyűlöljük a természetes életpályát, de ne is próbáljunk elmenekülni előle.

 

Szabadság

Akkor hát mit kell tennünk?

Nos, ha képesek vagyunk az emberi jóságot és szépséget sem nem szeretni, sem nem gyűlölni, és nem is próbálunk menekülni előlük, akkor szabadon állunk a dialektikus természettel szemben. Akkor többé már nem kötődünk hozzá, és semmi nem tud feltartóztatni bennünket. Akkor napi kötelességeinket morgolódás, sóhajtozás, bosszankodás és ellenállás nélkül végezzük. Azért vándorlunk át e természetélet sötétségén, mert egy törvény kényszerít rá minket. Nem tagadhatjuk meg természetben születettségünket. Tegyük meg tehát kötelességünket annak a ténynek az alapján, hogy ezt úgyis meg kell tennünk – s akkor tegyük ezt már emelt fővel: szeretet, gyűlölet vagy menekülési vágy nélkül. S amikor életutunkon egy másik igazságkeresővel találkozunk, érjük be egy üdvözlő bólintással.

Hogy hová vezet az igazságkereső útja? Minden dolog, minden létezés alapjához! Az igazságkereső az Egyedül Jóhoz tér vissza. A Jó egyedül Istenben létezik. És aki Istent megtalálja, aki részesül a Jóban, az többé már nem ebből a világból való. Amikor Istent megtaláljuk, akkor már testvéreinkkel együtt új életterületen, a Lélekvilágban létezünk.

 

Árnyék nélküli létállapot

Az isteni megnyilvánulásban a mindent betöltő ritmus uralkodik, mely a legkisebb atomban is benne van. Ez a létállapot nem ismer ellentmondást, sem árnyékot, és változatlanul önmagát teremti, újra és újra. Nem állítja szembe a jót a rosszal, szépet a csúffal, szeretetet a gyűlölettel, igazságot a hamissággal. A Gnózisnak nincsenek szeretet-tulajdonságai. Nem árad belőle a szeretet, mivel ő maga a szeretet! Másképpen fogalmazva: az isteni szeretet nem irányul valami különösre, nem viaskodik, nem fejt ki semmilyen különleges tevékenységet. Ő önmaga, egy világrend, maga a szeretet világa. Éppen ezért olyan mérhetetlenül erős. Hasonlít egy fújtatóhoz: amikor ritmikusan összenyomják, hatalmas erőt fejt ki. És semmi sem lehet benne, ami ellentétben állna ezzel a mindenség-ritmussal.

Amikor világosan felismerjük és megértjük ezt, jobban tudjuk, mint azelőtt bármikor, hogy természetrendünk mennyire tehetetlen és teljességgel kilátástalan. Ezért határozzuk el, hogy erre a reménytelen világra épp csak annyi figyelmet fordítunk, amennyi épphogy szükséges. Nem intézünk felhívásokat az értetlenekhez. Meghagyjuk ezt a világot olyannak, amilyen. Megpróbálunk inkább tökéletes önuralomban élni, és csak afelé fordulni, ami képes felfogni a mindenség-ritmust, mert ugyanolyan: a csodás atom felé, a szív rózsája felé, a birodalom felé, mely nem ebből a világból való.

Felhasznált irodalom:

J. van Rijckenborgh, Az egyiptomi Ős-gnózis III. 2. fejezet: A jó rejtélye.

J. van Rijckenborgh, A kínai Gnózis, 5. fejezet: A mindenség-megnyilvánulás nem emberbarát.

Az igaz szeretet hívása

 

Mily vigasztaló a gondolat, mily reményteljes az érzés, és milyen pompás az eszme, hogy az igazi szeretet megvalósítására vagyunk hivatottak!

 

Vajon át tudjuk-e adni magunkat valaha is ennek a hatalmas hívásnak, ennek a mindent átölelő folyamatnak – fontolgatás, kétely vagy félelem nélkül? Képesek vagyunk-e erre? Méltóak vagyunk-e rá?

Létezik-e valóban, vagy csak úgy tűnik? Tévednék talán? Mit mondanak a többiek? Ez nem lehet igaz!? Szerethetek-e egyáltalán, csak úgy egyszerűen, a többiek beleegyezése nélkül, akik valószínűleg jobban tudják, hogyan lehet valóban szeretni?

Ó, milyen könnyedén tudjuk félretolni mindezeket a kétségbeejtő gondolatokat, ötleteket és elképzeléseket, mihelyst hirtelen megtapasztalhatjuk a vigasztaló, gyengéd, boldog érintést! Hogyan lehetséges, hogy eztán az én nem lesz többé, hogy a személyiség minden kínzó, küzdő, üres és poros tévelygése eltűnik, és a helyére valami alig megfogható, valami nyitott és ragyogó kerül!

 

Szeretet nélkül soha

A szerető lények, akárcsak a mesében, átalakulnak. Békákból, hernyókból és gonosz lényekből hercegnők, hercegek, nemesek lesznek. Az önző, önmagára irányuló nézetek és tettek nem találnak helyet az ily módon teljesen megváltozott lényben. Megtapasztalunk egy eleven erőt, amely eltölti és megmenti egész lényünket, mely ellenáll a bennünk oly mélyen gyökerező egoizmusnak. Ennek az erőnek az érintése képessé tesz bennünket arra, hogy önmagunkat és szeretteinket a meglévő tökéletlenségek és gyengeségek nélkül vegyük tudomásul vagy fogadjuk el őket, hogy mindent megbocsássunk és elengedjünk. Magasabb világra rendeltettünk, úgy ahogy vagyunk, anélkül hogy ítélkeznének fölöttünk, vagy hogy érdemeinket firtatnák. Rátaláltunk a szeretetre, és nem akarunk többé visszafordulni, nem tudjuk többé elviselni, hogy e szeretet nélkül létezzünk. Életünk hátralévő idejét ennek a szeretetnek a szolgálatában, a Másik szolgálatában kívánjuk eltölteni!

Egy idő múlva azonban ez az istenihez hasonló állapot újra megválik tőlünk. Megszokott, gondterhelt kis világunk uralkodik ismét én-lényünk vele összhangban lévő gondolataival és tevékenységeivel. Nem tragikus ez? Hát nem abszolút drámai ez? Vagy inkább természetes és indokolt? Vajon túl nehéz volt a feladat számunkra, rosszul értelmeztünk, vagy ügyetlenül hajtottuk végre? Tehetetlenül, gyakran fájdalommal telve és csalódottan, azonban sok hasonló tapasztalat után megértéssel tapasztaljuk, ahogy a megszokott, régi természet ismét visszaszivárog belénk. A ragyogó hajnalcsillag (Vénusz) helyett, mely ösztökélőn és szótlanul mutatta a fáradságos, egocentrikus természetből való megmentő kiutat, most visszatérnek a szokásos kispolgári elképzelések és merev szabályok. A szeretet feladatát – a mindent vagy semmit – ismét a hétköznapok realitásának megfelelően értelmezzük, és ebből kifolyólag nyoma vész a feladat valódi értelmének. Azután már alig látunk lehetőséget arra, hogy e magasztos megbízatásnak tudatosan eleget tegyünk. Ami megmarad, az egy különleges érzés emléke, hiányzik azonban az aktuális, mindent megváltoztató erő. A szeretet olyan élménnyé fakul, amely anélkül ragad meg bennünket, hogy eltöltené legmélyebb bensőnket.

Így nem csoda, hogy a szeretet pusztulásra ítéltetik, helyesebben mondva, hatástalan lesz. Nem tudunk megfelelni neki, sőt összetévesztjük minden lehetséges polgári céllal.

 

A valódi szeretet megvalósítása

Hogyan beszélhetnénk a valódi szeretet megvalósításáról? Hol kezdődik a megvalósítás magasztos útja, mely iránti vágyakozásunk úgy éget, hogy nem hagy nyugton minket? Mindannyiunk vigasztalására ráébredhetünk arra, hogy állatias természetünk és a társadalmi-erkölcsi törvényen kívül egy magasabb princípium is működik bennünk. Ezt a szellemi, vallási vagy isteni elvet nevezzük a szeretet törvényének.

Az orosz filozófus, Vlagyimir Szolovjov, összehasonlítva az emberi nemet a valódi emberrel, az előbbinek nem sok értéket tulajdonít:

Az empirikus valóságban az ember mint olyan, egyáltalán nincs – csak egy bizonyos egyoldalúságban és korlátoltságban létezik, mint a hím- és nőnemű egyéniség (és ezen az alapon fejlődik ki minden további különbség). A valódi ember – ideális személyiségének teljességében – azonban nyilvánvalóan nem lehet pusztán férfi vagy nő, hanem a kettő magasabb egysége.

A szeretet legfontosabb feladata az, hogy a valódi ember megteremtésével megvalósítsuk ezt az új, szabad egységet. Számtalan akadály, tévedés vagy megvetés éri az erre törekvő embert. Mégsem tudja semmi sem feltartani, ha vágya a szeretet vigasztaló ösztönzésében elég erős ahhoz, hogy kövesse a hívást!

Irodalom: Vlagyimir Szolovjov, A szerelem értelme, Hamburg 1985.

Magyarázd meg, szeretet!

 

Halkan emelkedik kalapod, üdvözöl, lebeg a szélben,

fedetlen főd felhőbe burkolózik,

szívednek máshol van tennivalója,

ajkad új nyelveket kebelez be,

a rezgőfű elszaporodik a tájon,

csillagvirágot fúj rád és rólad a nyár,

pelyhektől vakon emeled arcod,

nevetsz és sírsz és tönkreteszed magad,

mi vár még rád –

 

Magyarázd meg, szeretet!

 

A páva ünnepélyesen csodálkozva szétnyitja tollazatát,

a galamb felborzolja tollgallérját,

turbékolással telve tágul a lég,

a gácsér hápog, vadmézből vesz

az egész vidék, a békés parkban is

minden ágyást aranypor szegélyez.

 

Pír önti el a halat, elébe vág a rajnak

és barlangokon át korallágyba veti magát.

Homokszemek ezüstös dallamára táncol szendén a skorpió.

A bogár távolról megszagolja a legfenségesebbet;

bárcsak érzéke enyém lenne, én is érezném,

hogy szárnyak csillognak páncélja alatt,

és útra kelnék a messzi szamócabokorhoz.

 

Magyarázd meg szeretet!

 

A víz beszédre képes,

a hullámok kézen fogják egymást,

a szőlőhegyen duzzadnak a szemek, megrepednek és lehullanak.

Oly gyanútlanul lép ki házából a csiga!

Egy kő meg tud lágyítani egy másikat!

 

Magyarázd meg szeretet, amit én nem tudok:

E kurta borzongató idő alatt

csak gondolatokkal foglalkozzam, és semmi

szerelmeteset ne ismerjek, ne tegyek?

Gondolkodjék az ember? Nem fogják hiányolni?

 

Azt mondod: egy másik szellem számít rá…

Ne magyarázz meg semmit. Látom a szalamandert

minden tűzön átmenni.

Nem hajszolja borzongás, nem fáj neki semmi.

 

Ingeborg Bachmann

 

Ingeborg Bachmann itt megkísérel teljesen behatolni a szeretet lényegébe. Nem folyamodik senkihez magyarázatért, hanem úgymond magához a szeretethez fordul. Ahogy egy titkot szellőztethetünk, úgy teszi lehetővé egy üdvözlésképpen megemelt kalap új gondolatok beáramlását. Fedetlen fővel új mentális befolyásokra vagyunk nyitottak.

Szívednek máshol van tennivalója: a szívnek nem az a tulajdonképpeni feladata, amivel hétköznapjainkban szokás szerint foglalkozunk. Ajkad, mely különben a táplálékfelvételt szolgálja, új nyelveket kebelez be, valami újat vesz fel, ami az egyetértést és a megértést szolgálja.

A rezgőfű elszaporodik a tájon. Nyugtalanság támad az új befolyása alatt.

Csillagvirágot fúj rád és rólad a nyár. Nem lesznek-e aurikus lényünkben újra és újra régi csillagok kioltva és új csillagok meggyújtva? Vajon nem az állandó váltakozás jelenti-e az egyetlen tartósságot ellentétek alkotta világunkban?

Pelyhektől vakon emeled arcod. A csillagvirág pihéi, a külsőség hópelyhei azok, ahonnan ki kell emelkednünk, hogy megtaláljuk a bensőt.

Nevetsz és sírsz és tönkreteszed magad. Platón azt mondja: a szeretet mindig szegény, és egyáltalán nem törékeny és szép, ahogy az emberek vélik, hanem kemény, ínséges, szegényesen öltözött és hajléktalan. Még egy követ sem talál, melyre lehajthatná a fejét. Éjszaka a földön fekszik takaró nélkül, kapualjakban vagy az utcán alszik, és állandó nélkülözésben él, akárcsak az édesanyja.

Másfelől azonban mindenre irányul, ami szép és méltóságteljes. Bátor és energikus, akár a nagy vadász, aki állhatatosan tart célja felé, szüntelen terveket szőve pedig olyasvalaki ő, aki mindent meg akar érteni, aki elgondolkodik egy életen át, és egyszerre halandó és halhatatlan.

Ha készséges szívre lel, egy pillanat alatt beteljesedik, felvirágzik és feléled, akárcsak édesapja, a túláradó bőség. A szeretet azonban sohasem marad a földiekben. Eltűnik, amit siker esetén megszerez, és újra meg újra a szegénységben kell szert tennie rá.

 

Ingeborg Bachmann lefesti, hogyan működik a szeretet mint udvarlás az állatok világában: a levegő, a víz és a föld lényeinél. Megragadja a víz képét: együtt gördülnek felénk a hullámok, és egységet formálnak. És íme: gyümölcsök teremnek és enyésznek el. Lassanként kimerészkedünk a magunk építette, elanyagosodott burokból, a csigaházból.

Egy kő meg tud lágyítani egy másikat! Megkeményedve az anyagban, ahogy most vagyunk, a szeretet által feloldhatjuk egymást a megkövültségből.

Gondolkodunk és gondolkodunk, megkíséreljük megragadni a szeretetet, de lám ez sokkal egyszerűbb.

Gondolkodjék az ember? Nem fogják hiányolni? Nem keresi a szeretet az elveszettet? Azt mondod: egy másik szellem számít rá… Az isteni szellemet hiányolják bennünk. Az Isteni szellem körülfog minket, mi mégsem tudjuk körülfogni őt. Ő azonban tökéletesen be tud tölteni minket.

Ne magyarázz meg semmit. Ezt nem lehet megmagyarázni. Bennünk rejlő szeme tapasztalja Őt, önmagát tapasztalja! A szalamander minden tűzön átmegy anélkül, hogy elégne, mert ő egy tűzlény. Így a szellemé mindaz, ami a szellemtől van, félelmet nem ismer, és nekünk, a szellem gyermekeinek sohasem árthat.